AFRIKAI-MAGYAR EGYESÜLET AFRICAN-HUNGARIAN UNION

AFRIKAI-MAGYAR EGYESÜLET AFRICAN-HUNGARIAN UNION

AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE ----------------------------------------------------------------------------

TORNAI József A törzsi népek költészete Eredeti közlés/Original publication: Előszó, in: Boldog látomások (a világ törzsi költészete),1977, Budapest, Európai Könyvkiadó, 5–23. old. (más kiadása: in: Tornai József: Az ihlet sötét és világos foltjai. Válogatott tanulmányok, 1982, Budapest, Gondolat, 181–203. old.) Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.000.853 Dátum/Date: 2014. január / January – május / May 2. Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document TORNAI József: A törzsi népek költészete, AHU MATT, 2014, pp. 1–18. old., No. 000.000.853, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: könyvtárakban / in libraries in Hungary Megjegyzés / Note: ellenőrzött és szerkesztett szöveg / controlled and edited text Kulcsszavak/Key words magyar Afrika-kutatás, a törzsi költészet általános leírása, a törzsi költészet főbb jellemzői (tartalom és forma), a törzsi költészet fordításának nehézségei African research in Hungary, general description of the tribal poetry, main features (content and form) of the tribal poetry, difficulties of the translation of tribal poetry

2

Tornai József

---------------------------------------------------------------------------AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.

A törzsi népek költészete

3

A TÖRZSI NÉPEK KÖLTÉSZETE Tornai József

Mikor kezdődött? Mikor született meg bennem, és mikor az emberiség nagy idejében az ének, a vers első formája? Az első vers, a kezdetleges, mégis már tökéletes, a primitív, az egyszerű, a közvetlen, a mindent magába-egyesítő, megszólaltató? Én tizennégy–tizenöt évesen ismertem meg a verset. Nem tudtam róla, minek az üteme, szavai, képei mozdulnak bennem, de jobban ismertem, mint tíz–húsz évvel később, az írott költészet példáitól megbénítva, szépségétől elkápráztatva. Emlékszem kamaszkori versekre, rímtelen, ismétlődésektől és széltől, csillagoktól lüktető sorokra. Gondolkoztam már ezen. Lehet, hogy megmaradt bennem valami kőkori énekes egy-két kromoszómája? Mivel magyarázzam, hogy vándorlási ösztön, a síkságok csábítása olyan erősen megmaradt bennem, mint egy ausztráliai őslakóban, kaliforniai indiánban? Gyerekkoromban örökké kint csavarogtam a dunaharaszti homokos, leperzselt dombokon, silány kis erdők, nagy mocsarak között, és a kopár táj otthonosan ismerős volt. A kisült fű rozsdás színe, a homok fehérje vagy sárgája, a mocsarak iszapja és hallgatása. Azon töprengtem akkor: hogyan maradhatnék végleg kint, hogy ne kelljen visszamennem a házak közé. A föltűnően erős, eszelős vágyakozás különösen télen nyugtalanított. Amikor mindent belepett a hó, reggeltől estig jártam benne egyik lejtőről a másikra; út sehol, ember sehol. Csak nyulak, sasok, fácánok: egy rokoni világ megint csak nagyon természetes élőlényei. Anyám, apám még paraszti sorban nőtt föl. Ők oltották volna belém, az ő vérük tüzelte volna bennem ezt az elkívánkozást? Aligha, hiszen kapálni, ásni, füvet vágni, szőlőt kötözni vagy kukoricát ültetni, törni, nem szerettem. Apám sokszor rákényszerített, emlékszem egész napos kapálásokra, cséplőgépnél is raktam a kévét, de nem volt örömöm benne: szenvedtem, untam az ilyesmit. Ezzel szemben nyíllal vadászni, kóborolni, akár éhezve is, halat fogni varsával, üldögélni éjszakánként az akáctűz mellett: efféléktől boldog, kiegyensúlyozott lettem. Énekelni és csavarogni másokkal, akik ugyanazt szerették és keresték, mint én, az eső-

4

Tornai József

től fanyar, gomba szagú erdőkön mindig a legteljesebb, legférfiasabb elégedettséggel töltött el. Később ezért találtam ki az elméletet, hogy bizonyára a törzsi ember lehetett a legtisztább, legtehetségesebb, legkiegyensúlyozottabb lány történelmünk folyamán. De mit tudtam én még akkor a halász–vadász–gyűjtögető népekről? Az ismert nyugat-európai és magyar írott költészet formai, gondolkodásbeli sugallataitól szerettem volna megszabadulni éreztem, hogy nekem mást kell csinálnom – de nem mertem, nem tudtam. És akkor három művészi–érzelmi lökés ért. A már régóta ismert népdalok nyelvezetének, képi rendszerének elemzése; Radnóti Miklós fordítás-kötete, a Karunga, a holtak ura; és végül, de a legjobbkor Fónagy Iván Wawirije, a különféle törzsi népek költészetének e néprajzi és nyelvi magyarázatokkal kísért gyűjteménye. Közben Bartók keleti jellegű zenéje és Sztravinszkij Tavaszi áldozat című, barbár, ázsiai lüktetésű műve is szem- és fülnyitó, elhatároló erővel hatott rám. A magyar népdalok régebbi rétegét Csoóri Sándorral kezdtük mind nagyobb bizonyosság érzetével vizsgálgatni. A balladák, dalok, énekek dallamát, ütemét is ismerve, énekelve fokozatosan sodort magával minket egy addig csak sejtett, kívánt műveltség másfajta íze, jelrendszere, formavilága. A balladák föloldás nélküli, abszurd végkifejleteiben éppúgy egy kereszténység előtti világot fedeztünk föl, mint az énekek, dalok virág-, állatés égitest-jelképeiben. Ráadásul ezt a zenei, hangzásbeli és nyelvi, költői kultúrát teljesen a magunkénak éreztük, olyasminek, ami test a testünkből, vér a vérünkből. Ami megelőzi személyes, rövid, időbe zárt létezésünket és paraszti, halász–vadász, nomád elődeink művészi üzenetére válaszolva, kitágít, visszakapcsol valamilyen nagy közösségbe, amely Ivaki Hadzsimu japán zenetörténész szerint Dél-Ázsián, Kínán át egészen Japánig terjed, népeket, földrajzi egységeket és évezredeket összefogva. Ennek a keleti műveltség-fajtának a magyar népi kultúra tehát szerves, de nyugati ága. A kereszténységgel találkozva, összeütközve szükségszerűen halványodott el, zavarodott vagy változott meg sok minden a magunkban élő látásmódból és művészetből. De rendkívül sok fönn is maradt, túlélte a nyugati civilizáció ostromát. A Júlia szép leány is így maradhatott meg egy mágikus világ múltjától gyönyörűségesen. A magyar paraszti kultúrának éppen az állattartó–földművelő időkön túlra mutató elemei világítják meg a különbséget: a parasztok letelepedésük után már nem látják a kozmikus összefüggéseket, új életformájukban nincs többé szükségük rá. A törzsi népek viszont mindig olyan eredendő, elsődleges fölismerésekben, válaszokban kerekítik ki világukat, mint istenek, teremtés, halál, születés, természeti erők és kultúrhéroszok történetei. Bőviben

A törzsi népek költészete

5

vannak egyéb, esetlegesebb témáknak is, de a föntebbiek kifejezése nem hiányozhat teljesen. Sok jel van a magyar népdalokban, amely megsejttette velem, hogy kell lennie az emberiség múltjában egy elemibb magnak is. Bennem magamban is megvolt ez, csak féltem tőle, nem mertem napvilágra tárni. Nem volt hozzá kellő erőm. Ezt a kitöréshez szükséges erőt kaptam meg Radnóti és Fónagy fordításaitól. A néger, az eszkimó, az indián, a maláj, a szibériai és óceániai népek költészetének megismertetésével olyan szükségletemet elégítették ki, mely hiányérzetként sorvasztott, táplálékát megkapva valósággal újjászült. Azt hiszem, az ő formai, nyelvi megoldásaik példája nélkül sose találtam volna meg sem saját fordításaim, sem saját verseim szükségszerű hangját. Különösen Radnóti érzékenységén, föltaláló képességén csodálkozom mind a mai napig: bármiféle magyar előzmény nélkül hogyan tapogatta ki a néger énekek nyelvi, ritmikai, ismétléses titkait? A törzsi versek stílusának igen nehezen meghatározható alkotórészeit? Radnóti és Fónagy eredményeinek ismeretében körülnéztem, kik kísérleteztek még rajtuk kívül a civilizáció előtti népek költészetének magyarra ültetésével. A következőket találtam: Füst Milan Bantu néger ballada című fordítását, egy csokor néger-vers át ültetést József Attilától és nyolc–tíz ausztráliai éneket Róheim Géza Csurunga című könyvében. Nem sikerült megállapítanom, mikor készült el Füst Milán a Bantu néger balladával, ezért nem tudhatom, Radnóti ismertee? Mert ha olvashatta volna ezt a remek, a hagyományos afrikai stílusnak minden ízének megfelelő fordítást, némi magyarázatot adhatnánk arra, hogyan dolgozhatott olyan avatott kézzel. Meglepő dolog: József Attila négerfordításai nem eléggé négeresek pontosabban, egy hajszál választja el őket attól, hogy azok legyenek. Kicsit irodalmiabbak a kelleténél, érződik rajtuk a század eleji izmusok hatása is. Lehet, hogy jól ismerte Blaise Cendrars primitív költészeti antológiáját, es annak nyomon indult el? A pszichológus Róheim természetesen nem költői igénnyel magyarított néhány általa gyűjtött ausztrál dalt, sok kifogás is emelhető szövegei ellen. Valamit azonban ő, a helyi gyűjtő rendkívül érzékletesen közvetít az eredetiből: egy más kultúrának, gondolkodás- és szemléletmódnak a megdöbbentő elevenségét. Ennyi a hagyománya a magyar primitív vers-fordításnak. Innen kellett elindulnom. De honnan, mikor, hol keletkeztek ezeknek az ősi csoportoknak, hordáknak, törzseknek vagy nemzetségeknek a dalai, énekei? Vagyis hogyan lehet ezt a költészetet biztosan elválasztani egyrészt a népköltészettől, paraszti költészettől, másrészt az ősi nagy kultúrákétól, tehát az indiai, kínai, sumérakkád, semita vagy egyiptomi és inka versművészettől? A szakirodalom és

6

Tornai József

saját próbálgatásaim is azt mutatják: már az elvi, elméleti megkülönböztetés határait sem lehet megnyugtatóan kicövekelni. Hogy tudnánk akkor az időbeli, mondjam azt, történeti mezsgyéket meghúzni a három változat között? Ezúttal, célzatosan, változatot mondok, mert az biztos, hogy az ősit, a törzsit és a népit egész világ, félreismerhetetlenül más forma és szemlélet választja el az újabbkori írott költészettől. Igaz, hogy a törzsi költészetet általában régebbinek, legjellegzetesebb rétegében – a mítoszokban, teremtés-énekekben – az emberiség legősibb verseinek mondhatjuk, időben mégis megoszlanak kultúrák és földrajzi egységek szerint. A Gilgames- vagy a Máhábhárataeposz egyértelműen régebbi, talán ezer évekkel is, mint a perui teremtéshimnuszok. Elvileg persze a természeti ember énekes–táncos–zenés önkifejezése, világmagyarázata mindenütt megelőzi az első ősi civilizációkat, Gordon Childe szavaival „a városok forradalmát”. Így, elvontan a sorrend a következő: az ősember Jáván, Afrikában, Kínában vagy Európában a festészettel, szobrászattal, kőbekarcolt démon-ábrázolással együtt megveti a nyelvi, mozgásbeli és talán hangszeres alapjait a dolgok megnevezésének, a varázslatnak, Fraser szerint a „szimpatetikus mágiának”. Ez lesz aztán az a kezdetleges tudomány, művészet és filozófia, amellyel a halász–vadász–gyűjtögető népek a maguk zárt, kerek szertartás- és rítus-rendszerét megteremtik. Boglár Lajos megfigyelte a venezuelai indiánok között, hogy a szertartás mindig egy-egy mítosz láthatóvá tétele. A törzs varázslója, főnöke vagy a titkostársaság tagjai így közlik, így segítik átélni a közösség, a falu hagyományát mindenkivel, aki odatartozik. Ebben a közegben születik meg tehát az ember első éneke zenével, tánccal, festett maszkokkal, tetoválással, toll-, köröm- és egyéb állati vagy növényi eredetű díszekkel együtt. Az úgynevezett művészet itt még egyáltalán nem különül el a gyakorlati tevékenységtől sem mesterségbeli, sem kultikus értelemben. Ez az, ami – azt hiszem – a primitív költészetet az ősi civilizációk irodalmától időben is, jellegben is elválasztja; azonkívül, hogy az utóbbit már legalább agyagtáblára is leírják és közben a törzsi totemisztikus, mágikus démonkultuszokat vagy szellem-hiteket fölváltja az indiai, kínai, mezopotámiai, egyiptomi, mexikói vagy perui városokban a szervezett vallás. Az énekek költői, készítői itt már nem a törzs vagy horda halászó–vadászó tagjai, egyszerű főnökei vagy varázslói, sámánjai, hanem a templomok, a nagy háztartás, az istenkirályok körül összegyűjtött papok vagy a termeléstől szintén teljesen mentesített énekmondók. Az ünnepeken, állami szertartásokban így előadott eposzoknak, dicsérő himnuszoknak, kultikus siratásoknak, nap- vagy kultúrhérosz-ének füzéreknek ideológiája van, amit a hivatalosan kialakított államvallás tanít, ellenőriz. A vagyonok, rangok, tisztségek alapján megosztott társadalom kellően rá-

A törzsi népek költészete

7

nyomja képét ennek a költészetnek a stílusára is: a szövegek oktatnak, dicsérnek, hízelegnek és szinte kivétel nélkül istenekről, királyokról, nagyhősökről szárnak. Ez tehát semmiféle értelemben nem népköltészet többé. A népköltészet az ősi nagykultúrákban és az európai ókorban is a templom, a király, az inka, a nemesek birtokában lévő földet megművelő, az ura állatait tartó parasztok között alakul ki. Különbözve, és hasonulva ahhoz, amit a kultuszok szertartásain a templomban láttak és hallottak. A népköltészet tehát a harmadik, a legújabb ebben a folyamatban, minthogy nép sem volt addig, míg a földtulajdon, a magántulajdon ki nem alakult. Egy-egy kultúrában, államban, mint ahogy Ázsiában, Kínában, Egyiptomban vagy az azték, illetve inka birodalomban a három társadalmi forma rendszerint egyidejűleg is létezett, mivel mindig maradtak fönn törzsi vagy nomád életmódjukhoz ragaszkodó közösségek. Ezért van a közös, egymáshoz kapcsolódó eredet mellett annyi formai, módszerbeli, szerkezeti egymásra-hatás is. Főként a civilizáció előtti és az őskultúrák költészete között. Nálunk Komoróczy Géza volt az, aki a sumér–akkád és az ószövetségi héber költészetet tanulmányozva–fordítva, végre rendszerezi az ősi nagykultúrák verstanát. Amit ő ezeknek a költészeteknek egyszerű és bővített ismétlőtechnikájáról, nyelvi sajátosságairól mond, a legrégibb törzsi költészet fordítása közben szerzett tapasztalataim alapján csak megerősíthetem. Szó sincs tehát itt mai értelemben vett szabad versről. Nagyon is meghatározott ismétlőmódszert alkalmaztak ezekben a kultúrákban, hogy a kifejezést minél elevenebbé, dinamikusabbá és megjegyezhetőbbé tegyék. Ennek főként a teljesen írás nélküli közösségekben volt jelentősége. De nem volt ez kevésbé fontos az írás elterjedése után sem, hiszen az írnokok, írástudók, papok rétegén kívül senki sem tudott olvasni. Ezenkívül kikerülhetetlenné tette az ismételt jelzők, főnevek, sorok, félsorok, strófák használatát az is, hogy ezekben az időkben mondott vers nem létezett, csak énekelt, táncolt, hangszerrel kísért; vagyis valóban: dal és ének. A zenei szerkezetek pedig megkövetelik a nagyobb egységen belül a kisebbek újbóli fölbukkanását, visszatérését. A nagykultúrákban ez a forma már szigorú, megtörhetetlen szabály, ahogyan a tartalom is az: a sumérok, egyiptomiak, inkák mindent szentté, titokzatossá és tilossá nyilvánítanak, művészetük, irodalmuk teljesen szakrális. A természeti erőknek, az éhezésnek, fázásnak, vándorlásnak kiszolgáltatott közösségek költészetének még nem kellett ilyen merevnek lennie. Szabadok voltak a tagjai, szabadon váltakoztak énekformáik is. Az ismétlőszerkezet mellett folyamatosan cserélődő, hosszabb es rövidebb ritmusú, más és más sorterjedelmű énekeket, dalokat is találunk. Tréfás, játékos, egyszerű témákat éppúgy, mint mitikusakat, gyászolókat, egy emberről és egész csoportok-

8

Tornai József

ról, nemzetségről szólókat; ünnepi és hétköznapi tárgyúakat, filozofikusakat és életképszerűeket, állat- és tájábrázolókat. Sokféle forma és műfaj váltogatja egymást. Csak a rím, a rímelés ismeretlen még. Ez a leghatározottabb különbség a törzsi és a paraszti, népi költészet között. Ázsiában a kínai írott kultúrával vagy Európában a kereszténységgel kapcsolatba kerülő állattartó és földművelő lakosság megtanulja, lassanként átveszi vallási környezetétől a szabályos rímet és a strofikus szerkezetet. Mert az elődöknél még az is ritkaságszámba ment. A rím és a versszakos tagolás vagy a ritmikailag meghatározott sorforma már nemcsak írott költészeti, hanem műköltészeti vívmány. Ezeket a verseket már többé-kevésbé ismert szerzők írják. Az irodalomnak ezekkel a kifejezőeszközökkel merőben új korszaka kezdődik, melynek formai eszményeit majd csak az évezredekkel később bekövetkező avantgardista forradalmak kérdőjelezik meg, szembesítik másfajta eszményekkel. A különös az, hogy a tizenkilencedik század második felében és a huszadik század elején meginduló modernista költői irányzatok főleg a két legfontosabb: a szürrealizmus és az expresszionizmus, az újonnan fölfedezett és megismert világrészek törzsi költészetének hatására alakulnak ki. Az etnológia és főleg az etnográfia, a szociológia meg a régiségtan, az ásatások közben hallatlanul megnövelik az emberre, önmagunkra vonatkozó tudásunkat; Európa ráébred, hogy kultúrája az egyik, de nem az egyetlen a világon. Zenében, képző- és táncművészetben, valamint lírában megindul a különböző földrészek, népek, törzsek, kultúrák megállapíthatatlan egymásrahatása. Az ember által bejárt térbeli és időbeli kör lassan bezárul. Ma már halványan körvonalazhatjuk egy egész földgömbünkre kiterjedő, átfogó, bár nem egyneműsített, általános kultúra körvonalait. Ez, és csak ez lehet az ember jövője. Egyelőre azonban még csak ez elemek fölgyűjtésénél tartunk. A népművészet vagy a primitív, törzsi művészet ma az egész világon fölfedezése, újjászületése óráit, éveit éli. A néprajzi kutatók egyre összehangoltabban, egyre több, áttekinthetőbb tudás birtokában mérik föl múltunkat. Talán egy paradicsomian boldog múltat? Nem. Sem Fraser, sem Malinowski, de még Lévi-Strauss sem akart többet, mint szembesíteni a mi tudományos–technikai korunkat, mondjuk a kőkorszakkal. Visszakapcsolni az így megismert állapotba, melyben éppen elég riasztó félelmet, kiszolgáltatottságot, embertelenséget találtak? Igen, visszakapcsolni, zárni az áramkört a kezdet és (majdnem azt írtam, hogy: a vég!) a kiteljesedés között. Nem tudhatjuk, kik vagyunk, milyen a természetünk, mit akarunk a természetben és történelem-

A törzsi népek költészete

9

ben, amíg nem ismerjük összes előzményeinket. A földön minden élőlényt fenyeget a mellékútra-térés, a biológiai, fejlődésbeli zsákutca veszélye. Az embert is. Egyáltalán: mi a fejlődés és mi a torzulás, a fizikai, közösségi, szellemi korcsosulás? Ezek ma számunkra nem olyan egyértelmű megkülönböztetések, amilyennek a tizennyolcadik században látszottak. Az újszerű régészeti, történelmi és néprajzi kutatások szokatlan éhsége abból ered, hogy pontosabbá akarjuk tenni előképünket, az első kő pattintásától, az első állat megszelídítésétől máig megtett utat. Lehet, hogy ettől a visszafelé vetett éber pillantástól függ előbbrejutásunk iránya, sőt lehetősége is? Tovább iparosodó jövőnk veszélyeinek tudatában vallom, hogy: igen. A civilizáció, vagyis a városépítés előtti népek életmódjában, bölcsességében van valami – még nem tudjuk igazán, hogy mi –, melynek a gyökereire, hagyományára szükségünk van. Az ő életvitelükből ma is átvehető közösségi, erkölcsi, művészi képességek, formák – elsősorban a mítoszokra, szertartásokra gondolok – hozzásegíthetnek minket az egyensúlyteremtéshez. Túlságosan legyőztük a természetet, a társadalmi–termelési szerkezetek túlságosan nagyok, fölénk nőttek, szaporodásunk ütemét képtelenek vagyunk megszabni. Most ezek okoznak majd éhezést, gyerekhalált, háborút? Rideg az emberek egymás közti viszonya, terjed az idegbaj, az elmagányosodás. Veszélybe kerültek az alapértékek: a művészeté, az erkölcsé, a munkáé. A kézzelfogható, anyagias haszon lesz egyetlen ösztökéje az emberiségnek, az egyén boldogsága, jóllakottsága mindenekelőtt? Vagy közösségi, szellemi társadalmakat akarunk, összetett kultúrát, az ember minden eddigi eredményét, gazdagságát magábaöltőt? A törzsi vagy paraszti kultúrák nem azért tudtak egységet teremteni gyakorlati és szellemi–erkölcsi dolgokban, mert halászó–vadászó vagy földművelő–állattartó népek voltak megteremtőik. Faragásaik, ruháik, táncaik és énekeik vagy nyelvük maradandó értékeit társadalmi szerkezetük közösségi jellege magyarázza. A törzs, a nemzetség vagy a falu az egész életet, művészetet, magatartást, mindent meghatározó forma volt. Hogyan lehetett az, mik voltak a korlátai, mik az erőforrásai? – ezek azok a lehetséges kérdések, melyekre az embertan tudományai a választ keresik. Válaszokat, melyekre mai akadályaink, válságaink legyőzéséhez szükségünk van. Az első afrikai néger énekeket megismerve, fordítgatva, lassanként beláttam, hogy nem írhatom tovább saját verseimet sem, amíg meg nem tudom: mi történt a költészet, a líra ősmúltjában. Nemcsak a négerekében, az eszkimókéban vagy a szibériai népekében, hanem a föld minden táján élőkében. A kincs ott kínálta magát ezeknek a népeknek, társadalmaknak az időben

10

Tornai József

gyakran már el is pusztult tárházában. Azt akartam, hogy a kezdet művészete németek, angolok, spanyolok, hollandok és franciák után végre a mienk is lehessen. Ömöljön bele az ősi véráramlás a magyar szellembe, gondolkodásba is. Nemcsak én vélekedtem így. A legutóbbi másfél évtizedben jelentek meg Nagy László bolgár és szerb, Rákos Sándor, Komoróczy Géza sumér–akkád, Buda Ferenc török, finnugor és finn, Bede Anna szibériai népköltészeti, ősköltészeti fordításai. Rákos Sándor hatalmas, átfogó óceániai ének-gyűjteménye. Nem kevés kisebb-nagyobb éneket, dalt, verses mítoszt fordított le a négerek, de főként az indiánok költészetéből Kormos István és Parancs János is. Megjelent a Móra Kiadónál a Népek költészete című, a Földnek szinte minden népére kiterjedő antológia. Igaz, a törzsi és paraszti énekek megkülönböztetéséről lemondva, de így is pontosan jelezve hiányérzetünk irányát. Képes Géza Napfél és éjfél című kötete azonban a legjelentősebb közülük. Arra a bizonyos első igére van szükségünk. az első ember fölfedezésére, amit olyan nehéz meghatároznunk. Amit csak az egyes kisebb es nagyobb népek költészetének megismerése, vizsgálata világíthat meg. A sajátosságok, melyek az indiai, polinéziai, ausztráliai vagy arab dalokat megkülönböztetik egymástól. Vagy amelyek összekötik. A hasonlóságokról, a közös vonásokról már beszéltem. A különbségekről még nem, pedig talán ezek a fontosabbak, legalábbis kiáltóbbak. A lefordítandó dalok, énekek válogatásában is ez vezetett az általános költői értéken kívül: egy-egy nép, egy-egy földrajzi egység minél vadabbul elütő jellegzetessége. Szinte végtelen színképet kaptam így, amelynek minden színét, árnyalatát szeretem, értéknek tartom. Hadd beszéljek mégis azokról a népekről és témákról, amelyek legmélyebben izgattak. Minden teremtés-mítosz érdekelt, minden filozófiai–metafizikai képlet. mondhatnám úgy is: minden titok. Tehát a természeti erők és az ember, vagy az állatok és az ember küzdelme, viszonya vagy a szerelem, a nemiség, a halál, a gyerekkor és öregség. A növények és a kőzetek vagy a tenger, a hegyek, a síkságok különlété. Tehát minden végső kérdés, minden szélsőséges helyzet. Vagy éppen a legnyugodtabb, legünnepélyesebb, mindenen túlemelkedett emberi állapotok helyzetei. Ha rítusokra bukkantam, rituális énekekre, mindig fölvillant a szemem, megdobbant a szívem, mert ezekben számunkra már ismeretlen világ ígérte megnyílását. (Féja Géza nagyon fontos összefüggésre figyelmeztet egyik tanulmányában, amikor bevallja, hogy a katolikus vallásnak ő a latinságon kívül a pogányság megízleltetését köszönheti. A római egyház ugyanis számtalan kereszténység előtti, törzsi, ősi nagykultúra-beli szertartást vett át, őrizett meg. Én is így gondolok például a lorettói litániára: szóló és kórus váltakozása abban akárcsak egy

A törzsi népek költészete

11

néger vagy egy indián gyászéneké.) Elemi rokonszenv vonzott a tiszta ismétlőtechnikájú dalokhoz, énekekhez is, hiszen ezeket kell az emberiség legősibb, eredendő énekeinek, dalolási, táncoló és költői kifejező-módjának tartanunk. Minden népnél, majdnem minden törzsnél találtam ilyet, a legkeményebben kikalapáltakat mégis az észak-amerikai indiánoknál és az afrikai négereknél. Ha meggondoljuk, hogy ez a sorismétlő technika máig is megvan nálunk a csángó népdalokban, balladákban, ahonnan nyilván Ady is vette némely versének mintáját, jól láthatjuk, milyen ősi és modern vonulatról van itt szó. A csippeva-indiánok keményen tárgyilagos és éppen ezáltal bensőséges, kozmikus töltésű dala a legjobban szeretett, legnagyobb versszövegeim közé tartozik: Fehér tüzű fénybogár, fehér tüzű fénybogár! Tarts lángot, míg aludni megyek, tarts lángot, míg aludni megyek. Fehér tüzű fénybogár, fehér tüzű fénybogár! Világíts tűztartóddal, világíts tűztartóddal. Ezt úgy faragták ki, ahogyan a szobraikat, amulettjeiket, totemjeiket: néhány vonással, színnel is mindent magunkba-foglalóan. Hogy miként lehet tiszta filozófiai verset írni anélkül, hogy magyaráznánk, bölcselkednénk és a képi megjelenítő eszközök világából kilépnénk, arra ez a kelet-afrikai dinkanéger ének a példa, melyet már Fónagy Iván is lefordított Wawirijében: Mikor isten a szürke ősidőkben a dolgokat teremtette összegyúrta a napot; és jön és megy a nap és visszatér; összegyúrta a holdat; és jön és megy a hold és visszatér; összegyúrta az embert; és jön és megy az ember és nem tér vissza. Ünnepélyes, himnuszos nagy költészetet teremtenek a közép-amerikai kuna-indiánok egy hosszú-hosszú, madarakról szóló énekkel. Az átélés fokozására itt azt a módszert alkalmazzák, hogy a kezdeti ismétlődő sort föl-

12

Tornai József

váltják egy másikra, majd némi szünet után a két ismétlődő sor váltogatásával jutnak el a téma kiteljesítéséig: a vörös madár elevenné teszi a világot hangjával a föld minden térségein, a keli madár elevenné teszi a világot hangjával a föld minden térségein, a törpe-papagáj elevenné teszi a világot hangjával a föld minden térségein (stb.). Az ausztráliai őslakosok nem ennyire következetesek az ismétlésben. A tizenhárom részből álló Holdcsont dalciklusban inkább a helynevek váltakozó ismétlése adja meg az ének továbbépítésének és bűvöletének lehetőségét. Egyetlen éneket találtam, amely teljesen az ősi szerkezettel készült: A Tejút nagy sugara remeg a vágytól örökké. A Tejút nagy sugara olthatatlan vágytól remeg örökké. A Tejút nagy sugara mindenkit magával húz üstökével. A Tejút nagy sugara szüntelenül vonz, akárhol jársz. Fönséges szertartás-ének ez, számtalan ismétlés-változattal, amelyben a Tejút nagy sugara egyre megfoghatóbb tárggyá, végül rúddá válik és ezzel a szertartás az általános egymáshoz-tartozás, a barátság és a megvendégelés formája lesz. A tiszta ismétlős forma általában nincs kötve témákhoz, mégis azt mondhatom, hogy inkább nagy, alapvető mondanivalóhoz, mítoszhoz, teremtés-történethez kapcsolódik. A legszebb, leginkább magával ragadó minta erre az Indonéziához tartozó, Nias-szigeti Teremtés-mítosz, az emberteremtésről szóló költészetnek egyik legtisztább példája: Mérte a szelet, mint aranyat, mérte a szelet, mint aranyport. Midőn beletette a mérleg-serpenyőbe, midőn beletette a mérőserpenyőbe, szája szélével tette oda, lélegzetével tette oda,

A törzsi népek költészete

13

mire szólott az, mint egy ember, mire szólott az, mint egy gyermek. Ebben a teremtés-énekben páros sorok ismétlődnek, de olyan ravaszul, hogy legalább egy szót mindig megváltoztat a második sorban az énekes, így aztán egyetlen teljesen azonos sor nincsen. Létrejön a szerkezeti csoda, hogy mint Bach zenéjében, az ismétlődés egyúttal mindig változat is. Föltűnő és sok más emberteremtésről szóló mítosztól eltér az ének befejezése. A két néven is ismert teremtő nevet, majd otthont ad az új lénynek, csakhogy fontos megszorítással: Uvu Lovalangi otthont adott neki, Magas Luo Zaho otthont adott neki, Tuba Szihainak, kinek nincs ivadéka. Tuba Szihainak, kinek nincs gyermeke. Bodrogi Tiborral, az afrikain, ázsiain kívül az óceániai kultúrát is kutató néprajztudóssal beszélgettünk, mit jelenthet ez a kitétel. Elméletileg még nem tisztázott, miről van szó, ezért meg merem kockáztatni, hogy itt mítosz (egyébkent a szöveg végen sokadszor tér vissza „nincs ivadéka, nincs gyermeke” tétel!) a megteremtett ember nem-nélküliségét, esetleg kivételes lény voltát, istenszerűségét kívánja hangsúlyozni. Hogyan lehetne bizonyos fokig osztályozni, jellegükben elkülöníteni az égtájak, népek, törzsek, szigetek énekeit? Talán ugyanúgy, mint az írott irodalmú nemzetek költészetét: egyedi hajlamok, képességek, érzékenységek, korlátok szerint. Filozofáló hajlamban az afrikai négerek, az észak-amerikai indiánok vagy az eszkimók a legszembetűnőbbek. Igaz, nem mindegyik néger vagy indián törzs. Olyan metafizikai és esztétikai elragadtatást például kevés indián törzs lírájában találtam, mint amilyen a mexikói határ közelében, a sivatagos tájon legeltető, szövő-fonó navahóké. A navahó-indiánok még mindig a szellemi értékeket tartják a legtöbbre. Sajátságos, monisztikus szemléletükre jellemző, hogy természet-élményük váltja ki belőlük az isten vagy a szépség tiszteletét, kultuszát. Vagyis ez a három, mint szellemi átélés egy és ugyanaz a gondolat, eszmény számukra, nem csekély erkölcsi követelményt állítva ezzel a navahó-ember elé: E szent helyen egy istennel sétálok, e szent helyen egy istennel sétálok, Tsisnadzininél egy istennel sétálok,

14

Tornai József

a hegy főnökénél egy istennel sétálok, az ősidőkbe bolyongva egy istennel sétálok, a szépség nyomában egy istennel sétálok. A navahó mindig csak a szépség „nyomában” jár, ezek az értékek, mint természet, isten, szépség tehát megfoghatatlanok számára, mint ahogy azok az európai gondolkodásban is. Az eszkimóknál az emelkedettséggel szemben a egzisztencialista, tragikus heroizmus a megmaradás módja: Csak a levegő szellemei tudják, mi vár rám a hegy mögött, de én hajtom a kutyákat előre, előre. A földrésznyi hómezőn, negyven fokos fagyban, szélviharban vadászó eszkimó csak mérhetetlen belső öntudat feszültségével győzhet végletekig sarkított szituációján. Annál különösebb, hagy ennek az életérzésnek hányféle hangulati, témabeli változatát önti dalba. Gúny, tréfa, komolyság, tárgyilagosság éppúgy megvan az eszkimó énekekben, mint az éhezés, a vadászat, a szellemek megidézése vagy a tenger, a hó, a természet, az állatok szépségén való ámulat. Gyakran énekelnek az eszkimók az öregségről, a halálról is. Csak a szerelemről, a szexualitásról nem. Találtam egy balladát a lányról, Aki kőhöz ment férjhez, de más egyebet nem. Ami azért meglepő, mert az eszkimók tudvalevőleg a világ egyik legerotikusabb népe. Lehet, hogy a gyűjtők voltak szemérmesek és nem jegyezték le a vaskosabb énekeket? Az óceániai Salamon-szigetek lakói viszont alig ismernek más témát, mint az erotikáét. Eddigi ismereteim szerint az indiai, meg néhány melanéziai, polinéziai törzset kivéve, ahol akadnak szókimondó szerelmi dalok, a Salamon-szigetek népe egészen kiemelkedő szexuális lírát teremtett meg. Tánccal, zenével együtt előadott, sőt megszületett énekük csupa egyértelmű metafora: Csak a kókuszdióddal akarok jóllakni! Nem lesz itt sok beszéd, ha megjössz, csak inni akarok, amennyi belémfér... Csak izzó, fehér meszet hozz magaddal.

A törzsi népek költészete

15

Nem lesz itt sok beszéd, ha megjössz, csak a mész lángja egész testünkben, énekli a nő a férfinak, vágyakozását a bételrágás érzetébe, képeibe öltöztetve. Az indiaiak realistábbak, kaján, szinte anatómiai pontossággal ábrázolják az erotikát. A csikló a hüvely dísze, heréjétől szépül a vessző. Ha e kettőt lenyisszantod, férfi és nő egy nappal sem él tovább. Általában azonban az indiai törzsek is finom, érzelmes, természetfestő dalokat szeretnek. Különös, hogy milyen gazdag dalköltészet él ott, a nagy vallások, filozófiák, eposzok sok ezer éves árnyékában. Kínában ezzel szemben csak nagyon kevés íratlan, törzsi énekre akadtam; a kínai nagykultúra, úgy látszik, azokat a népeket már jobban áthatotta. Bár mindig óvatosnak kell lenni, hátha csak a néprajzi kutatás nem indult még meg. Viszonylag kevés szöveget, kevés törzs énekeit fordíthattam le a dél-amerikai indiánok költészetéből. Két nyelven szinte csak a perui kecsuák dalai álltak rendelkezésemre. Ezeket spanyol közvetítéssel, a többi néhány törzsét német vagy angol fordításból kellett átültetnem. Ráadásul mindig megvolt az a gyanúm, főleg a kecsua versekkel, hogy némi spanyol hatás érződik rajtuk. Azokat válogattam, melyekben a sajátosan szomorú, a nagy hegyek bánatától súlyos indián hangot éreztem erősebbnek: Föltámad a szél, az iscsu összegörnyed, hegyoldalak magas iscsuja összegörnyed, föltámad a szél. Elfacsarodik a szív idegen földön! Mint a magas iscsu, ha föltámad a szél. Nagyon szerettem volna bemutatni a tűzföldi indiánok költészetét is. A kipusztított tűzföldi törzsek dalaira azonban nem sikerült rábukkannom. A legtöbb szakember azon a véleményen van, hogy ezek az indiánok csak tagolatlan mormogással, dünnyögéssel kísérték táncukat, kezdetleges hangszereiket. Külön gondot okozott a mexikói és a közép-amerikai nahua, azték, maja indiánok költészete. Minthogy ezeken a területeken egy időben létezett a törzsi, valamint a városi, szervezett papi kultúra, kérdéses volt számomra, a

16

Tornai József

megmaradt azték vagy maja szövegek nem tartoznak-e az ősi nagykultúrák osztályába. Igaz, a törzsi szervezet, a törzsfők vezető szerepe még a spanyol hódítás időpontjában is megvolt az azték birodalomban. Az egyetlen ránk maradt azték énekgyűjtemény, az azték és spanyol nyelvű Cantos mexicanos, gyakran még meg is jelöli a mexikói törzset, olmékot vagy totomakot, ahonnan az ének való. A legtöbb éneket azonban mégis az istenkirály palotája mellett álló, úgynevezett Felhőkígyók Házában élő hivatalos dalnokok alkották–énekelték a nemesek számára hangverseny-szerű előadáson. Tánccal, prémes bőrdobbal, sajátos hangú csörgőkkel kísérték dalaikat ezek a rabszolgasorban tartott költők. Törvény volt rá, hogy aki a lépést, a hangot vagy az ütemet eltéveszti, tömlöcbe vetik és másnap megfojtják. Mit jelent ez? Vajon a művészetet becsülték meg ennyire, vagy az ember volt ilyen mérhetetlenül kiszolgáltatott? Alighanem az utóbbi lehet igaz. A fátyolos, hosszú mexikói énekek nem nagyon ismernek más témát, mint a szomorúságot, a halált, a háborút. Vannak úgynevezett virág-dalaik. De a mexikói azték költőnek a virágok százféle színéről, a madarak énekéről és színes tollairól is csak a halál, az élet mulandósága jut eszébe. Éppen a természet elevensége figyelmezteti a gyors halálra: Gyászol a szívem, szomorú vagyok én, az énekes, hogy itt a virágok között, itt az énekek között úgy elönt a földi szenvedés. De ugyanígy nem harci indulók a „hősi énekek” sem. „Csak arra vágyom, hogy egy kőkés kioltsa életem” – énekli a költő kenyéradó urai fülébe a Felhőkígyók Házában. Passzív, tűnődő, panaszos az azték költészet. Lehet, hogy a lassan közeledő összeomlást fejezte ki? Annyi bizonyos, hogy az azték költőknek sikerült közvetve elmondani, ami koruk ellentmondása volt: a nagy birodalom dicsősége mögött az ember, a nép szenvedését. Egy algériai berber dalból viszont leplezetlen gyűlölettel tör ki a civilizációval, a gyarmatosítással való találkozás pillanata: Mikor a nerci-t tanították, kaptunk egy ütést a gégénkre. Egy birka több félelmet érez, mint mi.

A törzsi népek költészete

17

Ebben a mi galíciai, doberdói, isonzói katonanótáinkra ismerhetünk, újabb példaként arra, milyen nehéz a népköltészetet az ősköltészettől mereven elválasztani. Az egyiptomi nagykultúra világából egyetlen, de annál tökéletesebb „íratlan” éneket találtam. Természetesen ezen is az ó-egyiptomi halálkultusz uralkodik: Én vagyok a tiszta lótusz, ki a látóhatáron kivirágzott, ki a napisten orrlukából nő. Én vagyok a tiszta lótusz, ki a mezőn kivirágzott. Saját népköltészetünk ismeretében lehetetlen észre nem vennünk, milyen nagy a stílusbeli, szerkezetbeli hasonlóság a szibériai népek dalaival. Ez még a nagy általános, minden ősi költészetre érvényes rokonságon belül is szembeszökő. A képek és gondolatok egymásba-szövésének, egymásból-eredeztetésének ugyanaz a lírai, sőt modern módszere működik a nagy időkülönbség és távolság ellenére is: Ki szült világra engem? Kicsi anya szült világra engem. Milyen világra szült engem? panaszolja az észak-szibériai csukcs ének a mi népdalunk majdnem azonos szavaival, szerkezetével: Édesanyám, mért szültél a világra, ennyi búra, ennyi szomorúságra? A rokon népek világában azonban nincs nagyobb és közelibb a finnek Kalevalájánál. Most, hogy a törzsi költészeteket alapjában megismertem, nyugodtan mondhatom; a Kalevalában minden megvan, ami a kezdetek költészetét nélkülözhetetlenné teszi. Teremtésmítosz, a dolgok eredete, a művészet mindenek fölötti szeretete és főképpen a mágikus képlátás és gondolkodásmód. A Kalevala bele is épült kultúránkba, irodalmunkba. Babits ugyan nem beszél róla Az európai irodalom történetében, de József Attila és Gulyás Pál költői fejlődésében a Kalevala megismerése okozza a döntő fordulatot. Az emberi fejlődés kezdetén álló népek költészetének fordításával

18

Tornai József

én is azt a célt igyekeztem elérni, amit a nagy finn lírai-elbeszélő költemény magyar átültetői : kultúránk szerves részévé akartam tenni. Csakhogy éppen a Kalevala figyelmeztet rá kikerülhetetlen tényekkel: a mi könyvkultúránkból van-e még mód a visszakapcsolásra? A Kalevala runóit éppenúgy énekelték és táncolták, ahogy hajdan a mi balladáinkat, ahogyan minden törzsi állapotú nép szokta. Csak olvasva az énekek szövegét, fölismerhetjük-e, milyen nagy kultúra van e közösségekben, szertartásokban, melyekben képzőművészet, zene, költészet és tánc egy és ugyanaz a belső emberi erő, ugyanannak a szellemi magatartásnak megjelenési formája? Dal és tánc, költészet és közösség egy dolog ezekben a kultúrákban: ez az, amit mi a civilizációban végérvényesen elveszítetünk. Habár, lehet, éppen azért fordulunk már jó néhány évtizede a törzsi népek műveltsége felé, hogy valahogyan megpróbáljunk visszatalálni művészet és közösség egységéhez. Ebből az egységből voltaképpen lehetetlen és céltalan dolog kiszakítani a verseket, melyeket énekelni, táncolni kellene. De hát megtesszük ezt saját népdalainkkal is, ráadásul ugyanabból a meggondolásból: ezek a szövegek önmagukban is művésziek, legértékesebb rétegükben igazi, nagy költészetet hordoznak. Átfogják az emberi életet a természet élményétől kezdve a szerelmen, a harcon, halálon át a szellemi fölemelkedésig. Mert minden törzsi kultúra elragadtatásban csúcsosodó kultúra. A személyiségnek, az énnek föl kell oldódnia, és föl is oldódik a közösségbe, a nap tiszteletébe vagy a növényi termékenység ünneplésébe. Ez az odaadás, eggyé-olvadás a dolgokkal, a közösség tagjaival egyáltalán nem az egyes ember megszűnése és egyáltalán nem vallás. Inkább mágia, mítosz, rítus vagy egyszerűen „boldog látomás” valamiről, ami csak a közösségi ünnepeken születhet meg. Az a fontos, hogy a magába zárt egyéni lélek, miközben önmagában is megerősödik, kilépjen saját határai közül. De hát erről így elvontan, a törzsi kultúra rendszere, közösségi gyakorlata nélkül nekünk nem lehetnek átéléseink, ítéleteink. Maradnak tehát a mi módszereink: a szertartás szervességéből kiszakított versek, melyekből mi – mint valami őskövületben talált csontvázrészletből – begyakorlott nyugat-európai érzékkel újraalkotjuk magunknak elődeink „boldog látomását”.