AFRIKAI-MAGYAR EGYESÜLET AFRICAN-HUNGARIAN UNION
AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR AHU HUNGARIAN AFRICA-KNOWLEDGE DATABASE ---------------------------------------------------------------------------DOBROVITS Aladár Valóság, mítosz és szimbólum. Honti János emlékének Eredeti közlés/Original publication: Ethnographia, 1947, 58. évf., 1–2. szám, 1–8. old. Elektronikus újraközlés/Electronic republication: AHU MAGYAR AFRIKA-TUDÁS TÁR – 000.000.887 Dátum/Date: 2013. november/November – 2014. június/June 15. Az elektronikus újraközlést előkészítette /The electronic republication prepared by: B. WALLNER, Erika és/and BIERNACZKY, Szilárd Hivatkozás erre a dokumentumra/Cite this document DOBROVITS Aladár: Valóság, mítosz és szimbólum. Honti János emlékének, 1–15. old., No. 000.000.887, http://afrikatudastar.hu Eredeti forrás megtalálható/The original source is available: Közkönyvtárakban / In public libraries Megjegyzés / Note: ellenőrzött és szerkesztett szöveg / controlled and edited text Kulcsszavak/Key words magyar Afrika-kutatás, lakodalmi jelenet ókori (görög) domborműveken, az ablakon benéző ló, az alvilág istenének állata, a halál szimbóluma, a szimbólum mint történelmi szükségszerűség, a szimbólum és a művelődéstörténet kapcsolata African studies in Hungary, wedding scenes on ancient (greek) reliefs, the horse looking in the window, animal of god of the underworld, the symbol of the death, thy symbol as a historical necessity, the relationship between symbol and culture history
2
Dobrovits Aladár
---------------------------------------------------------------------------AZ ELSŐ MAGYAR, SZABAD FELHASZNÁLÁSÚ, ELEKTRONIKUS, ÁGAZATI SZAKMAI KÖNYV-, TANULMÁNY-, CIKK- DOKUMENTUM- és ADAT-TÁR/THE FIRST HUNGARIAN FREE ELECTRONIC SECTORAL PROFESSIONAL DATABASE FOR BOOKS, STUDIES, COMMUNICATIONS, DOCUMENTS AND INFORMATIONS * magyar és idegen – angol, francia, német, orosz, spanyol, olasz és szükség szerint más – nyelveken készült publikációk elektronikus könyvtára/ writings in Hungarian and foreign – English, French, German, Russian, Spanish, Italian and other – languages * az adattárban elhelyezett tartalmak szabad megközelítésűek, de olvasásuk vagy letöltésük regisztrációhoz kötött/the materials in the database are free but access or downloading are subject to registration * Az Afrikai Magyar Egyesület non-profit civil szervezet, amely az oktatók, kutatók, diákok és érdeklődők számára hozta létre ezt az elektronikus adattári szolgáltatását, amelynek célja kettős, mindenekelőtt sokoldalú és gazdag anyagú ismeretekkel elősegíteni a magyar afrikanisztikai kutatásokat, illetve ismeret-igényt, másrészt feltárni az afrikai témájú hazai publikációs tevékenységet teljes dimenziójában a kezdetektől máig./The African-Hungarian Union is a non-profit organisation that has created this electronic database for lecturers, researchers, students and for those interested. The purpose of this database is twofold; on the one hand, we want to enrich the research of Hungarian Africa studies with versatile and plentiful information, on the other hand, we are planning to discover Hungarian publications with African themes in its entirety from the beginning until the present day.
Valóság, mítosz és szimbólum
3
VALÓSÁG, MÍTOSZ ÉS SZIMBÓLUM Honti János emlékének Dobrovits Aladár
A görög művészet egy ismert és gyakori domborműtípusa lakomajelenetet ábrázol. A díszes nyugágyon heverő férfi serleget emel magasra, karcsú nőalak ül mellette, maga is koszorút vagy ivóedényt nyújt hitvese vagy szerelmese felé, serény szolgák töltik a bort tömlőből a széles kráterba. A jelenetet néha a lakomához tartozó mellékes részletek egészítik ki. Ám hátul, a fal sarkában elhelyezett, tágra nyitott ablakon benéz egy tágszemű, borzos sörényű, csontos fejű ló.1 1
A kérdéses domborműtípusra és egyáltalában a ló szerepére vonatkozóan v. ö. Malten: Das Pferd im Totenglauben, Jahrbuch des deutschen Archäologischen Instituts XXIX. 1914 p. 179 sqq; Svoronos (-Barth): Das Athener Nationalmuseum, p. 533 sqq. A halotti lakomákra vonatkozóan lásd: Fritze, Zu den griechischen Totenmahlreliefs, Mitt. d. kais. deutsch. Arch. Inst. Ath. Abth. XXI. 1896 p. 346 sqq.; Svoronos, i. m. passim. A lovashérosz-ábrázolások provinciális típusára vonatkozólag lásd: Kazarow: Die Denkmäler des thrakischen Reitergottes aus Bulgarien, Dissertationes Pannonicae. Ser. II, 14. A kutatók egy része szerint dombormű típusunkon a ló nem az ablakon néz be, de falra vagy oszlopra akasztott pinax ábrázol lófejet. (V. ö. Malten i. m. p. 219 sqq.; Svoronos i. m. p. 533 sqq.) Bár az emlékek közül egyesek tényleg ezt a felfogást látszanak megerősíteni, a többségük bizonyossá teszi, hogy benéző lófejről van szó. Ezt a felfogásunkat alátámasztják az olyan ábrázolások, amelyeken a szobát a külvilágtól elválasztó drapériák mögött jelennek meg a lovasok. Különben is a falra akasztott, bekeretezett, perspektivikus dombormű vagy festmény, az elhatárolt falfestmény lényegében mindig a falsík áttörését, megnyitását jelenti, pszichológiailag azonos az ablakkal, egy más világba való kitekintést enged a szoba zárt térségéből. A halotti lakomák, a betekintő ló és a lovashérosz-ábrázolások szoros összefüggését igazolják azok az emlékek (megjegyezni kívánjuk, hogy a halotti lakomáknál nem szükségszerűen jelenik meg a betekintő lófej !), amelyeknél a klinén nyugvó halott mellett ott várakozik a ló, illetőleg amelyeken a halotti lakoma mellett egy lovashérosz is van, bár külön jelenet gyanánt ábrázolva, vagy pedig azok a sztélék, amelyeknek egyik oldala a halottat lakomázva, másik oldala lóháton mutatja. A lovashérosz-ábrázolások távolabbi vonatkozásaira v. ö. Chapoutier: Les Dioscures au service d'une déesse, Bibliothèque des Écoles Françaises d'Athènes et de Rome, fasc. Lásd még: Wiesner, Fahren und Reiten in Alteuropa und im Alten Orient, Morgenland.
4
Dobrovits Aladár
A domborműtípus értelmezése, jelentősége sokáig vitás volt. Zsánerszerű jelenetnek, vidám lakomaábrázolásnak tarthatnók, amilyenhez hasonlót eleget találhatunk másutt is, például a festett vázákat díszítő tarka képek között, de mégis hangulatában valahogyan eltér ezektől. Még a legművésziesebben vagy legreálisabban megmintázott darabokat is valami ünnepi merevség hatja át, valahogyan leereszkedik a csönd a jelenetre, mely elfojtja a fuvolák szavát. A jelenet értelmezése világossá vált, amikor kiderült, hogy a hasonló domborművek rendszerint sírokról származnak, síremlékek. Teljesebb jeleneteken a mellékes alakok jelenléte efelől nem is hagy kétséget. A lakomázók aránytalanul nagyok, szakállés hajviseletük az istenekéhez hasonló, a bevonuló mellékalakok az imádás testtartását veszik fel, áldozati állatokat hoznak magukkal. Mégis mi, akik egészen másfajta sírszimbolikához szoktunk, nehezen tudjuk megérteni, hogy mit jelent itt a lakoma és főként mit keres ott az ablakban a betekintő állat, a ló? Mert a dombormű főtémája kétségtelenül a lakoma: önmagában véve vidám és életteli esemény. De azután közbejön valami megmagyarázhatatlan, érthetetlen, ami elszorítja a torkokat, váratlan és rendkívüli. Olyasvalami, amit Rilke költeményéből is megismerhettünk, az Alkestisből, amikor az isten – a tömegnek láthatatlanul – végig vonul a részeg esküvői sokaság zsongó forgatagán és ott is elhalt, elmúlt a lakoma zaja és mámora, hogy másfajta mámornak adjon helyet. Pedig, mint egy, a mi domborműtípusunktól inspirált költemény mondja, nem történt semmi szokatlan. Az ablakon benézett egy ló. Ez nyilván nem lehetett rendkívüli esemény, különösen nem ott és akkor, ahol és amikor a lakoma lejátszódott. Talán a vendégek valamelyikének a lova lehetett, amely elunta a várakozást és a lakoma zajára is figyelmessé válva belesett a nyitva tátongó alacsony ablakon? Magától értetődő, mindennapi és kedves jelenet lenne ez, miért kellett megváltoznia ettől az egész hangulatnak? Miért kellett mintegy megmerevednie az ünneplő társaságnak? És miért nem fordítja senki fejét arrafelé, noha a jelenet egész felépítéséből nyilvánvaló, hogy mindenki tudja, hogy valaki benéz az ablakon? A vallástörténészek előtt nem ma lett világos a jelenet valóságos értelme. Ők tudják, hogy mit jelent a ló betekintő feje. A ló az Alvilág istenének állata, Hádésé vagy Póseidóné (amikor ez utóbbit még nem utalta át a mitológiai rendszerezés kizárólagosan a tengerek kékes birodalmába). Valamikor ló alakjában is tisztelték, később is ott maradt mellette a ló, mint szent állata, szentélyei körül szent méneseket terelgettek. Nem
Valóság, mítosz és szimbólum
5
akarjuk itt ezt a közhelyszerűvé vált tényt újra felfedezni. Csak rámutatunk arra, hogy a ló megjelenése itt az Alvilág urának megjelenését jelenti a lakomázok között, mely a vidám jelenetet haláltáncjelenetté változtatja át, csakhogy nem a csontvázkirály középkori kísértetalakjának, de egy életszerű és sokkal reálisabb szimbolikának segítségével. Kérdés persze az, hogy akár a lakoma résztvevői, akár az ábrázolt vagy elmondott jelenet szemlélői miről ismerik fel, hogy ez a ló nem az utcán várakozó kordé gebéje vagy unatkozó hátasló, hanem a LÓ, a Thanatos fakó paripája, ahogy Heine mondja, a Halál lova, ahogyan Ady fogalmazta meg? Mert semmi, de semmi nem árulja el rajta, hogy itt másféle lóval állunk szemben, semmi sem utal arra, mint a középkori haláltánc esetében, hogy íme elhagytuk a reális világ talaját, azaz ebbe a reális világba betört az irreális. Az az irreális persze, amely az akkoriaknak éppen irrealitásában képezett realitást. De menjünk tovább, egy oldallépéssel. A néprajz kutatóitól hallom,2 hogy egyes vidékeken mennyire ragaszkodnak a lakodalmi birka elfogyasztásához. Pedig nincs is birkájuk, azon a vidéken már nemzedékek óta nem tenyésztenek birkát. Szimbolikus cselekedetté, szimbólummá vált a birkalakoma, mondják a néprajzosok. A válasz ezzel szemben nem vált szimbólummá, csak az maradt, lényegében mint csökevényes, talán már értelmét vesztett szokás. Szimbólummá még akkor vált, amikor azon a vidéken még hatalmas birkanyájak legeltek. Ha csak akkor vált volna szimbólummá, amikor már nem tenyésztettek ott birkát, sokkal logikusabb lenne, hogy a szimbolikus lakoma céljaira valami egészen szokatlant, akár kenguru-húst tálaljanak föl. A zsidók, amikor a pészach-ünnep lakomája számára a birkát jelölték ki, mint a szimbolikus lakoma szimbolikus áldozatát, elsősorban birkatenyésztők voltak, akárcsak a mai arabok, akik közönséges és éppen nem szimbolikus lakomáik számára is a birkát választották ki, ahogyan a szamaritánusok, akik minden évben ősi előírások szerint ülik meg a Garizim hegyén a birka-lakomát, még ma is azok.3 Az, hogy ezeknek a birkalakomáknak a szimbolikus értelmét sajátos előírások emelik ki, amelyeket állítólag megtörtént eseményekre való hivatkozással és emlékeztetésül rendeltek el, sokkal inkább annyit bizonyít, hogy a szimbólum halványodni kezd, szüksége van ahhoz, hogy külsőleges eszközökkel támasszák alá.
2 3
Palotay Gertrúd említése nyomán. Morton: Az Üdvözítő nyomában, I. köt., p. 202 sqq.
6
Dobrovits Aladár
De térjünk vissza a birkától a lóhoz. Nyilvánvaló a ló-szimbólum irrealitása mögött rejlő valóság, mint kifejezési eszköz, hogy úgy mondjuk, gesztus. A ló az a lény, amelynek sajátsága, hogy el-megy, az az eszköz, mely el-visz, sőt nem egyszer el-ragad. A halál is ilyen elmenetel, elragadás, lótenyésztő vagy legalábbis lovat jól ismerő kultúrában önmagától értetődő kifejező eszköz, gesztusszerűen megjelenítő szimbólum lehet. Ugyanígy szerepelhet, ilyen értelemben a hajó is, tengerparti vagy folyam-menti népeknél, elég csak a keltákra, normannokra vagy az egyiptomiakra utalnunk. Vagy a kocsi. Magyarország és a Balkán római kori illyrjei és keltái ezért temetkeztek díszes kocsikban,4 és ezért szerepelnek a pannóniai római sírköveken a kocsi-ábrázolások. Ma már jót mulatunk régész-elődeinken, akik e kocsi-ábrázolásokat azzal magyarázták – amit antik írók feljegyzéseiből is igazoltak –, hogy ezeken a vidékeken már akkor is kitűnő kocsikat készítettek.5 Pedig nincsen igazunk. Valóban azért ábrázolták ezeket a kocsikat a sírköveken, mert kitűnő kocsikat készítettek, így tehát számukra a kocsi nemcsak hétköznapi realitás, de az irrealitás valóságát is kifejező, magától értetődő eszköz volt. És még valami. Mert lovon járni, kocsin utazni mégsem volt olyan hétköznapi. Előkelő dolog volt az már akkor is, nem engedhette meg magának mindenki, csak az előkelő vagy legalább is módos – és a halott. A halál demokráciájának csak egyik útja az, hogy mindenki egyformán nyomorult, por és hamu a halál előtt. A másik az, hogy a halálban mindenki egyformán – úr. A társadalmi ambíciók, a kielégítetlen ellentétek levezetésének ez is egyik útja és hozzá nem is olyan veszélytelen a fennálló rend előtt. Az egyiptomi halottak mindegyike isten, – de ez kevés az egyiptomi számára, mert isten sok van. Mindegyik halott: király, maga a fáraó, ki uralkodói jelvényeket kap sírmellékletül, és temetésén – jelképesen – részt vesz az ország minden méltósága, az egész kabinet. És a hatalom csak évszázados küzdelmek után, borzalmas összeomlások és véres katasztrófák árán egyezett bele ebbe a koncesszióba. De azért még mindig inkább ebbe, mint az elméletben a túlsónál annyival kevesebbre becsült itteni világban való hatalom átengedésébe.6 4
Alföldi: Állatdíszes kerékvető-fejek kelta-római kocsikról, Archaeológiai Értesítő, 1935, p. 190 sqq,; Sági: Kocsiábrázolások Pannónia császárkori szepulkrális vonatkozású kőemlékein, Archaeológiai Értesítő, 1944–1945, p. 214 sqq. 5 Hampel: Az eraviscus nép és emlékei, Budapest Régiségei, IV, p. 62. 6 Dobrovits: Das Erscheinen der schriftlichen Formulierung im Totenkult der alten Ägypter, Oriens Antiquus, 1945.
Valóság, mítosz és szimbólum
7
Ám térjünk vissza ismét a lakomához. Lakomázni sem adatott mindig és mindenkinek. Ez is a kiválasztottság, az előkelőség jele. Ez is csak a gazdagok és nemes urak osztályrésze a földön – általában – és a halottaké, a földi világon túl. A lakoma ünnep. A meghalás, amely megisteniesülés, az ünnepi létbe vezet. Először a nemes urakat ábrázolták lakomázva, vagy lóháton életükben és holtukban egyaránt, meg a nagy héroszokat, akiktől a nemes nemzetségek származásukat gyakran levezették. Pontosan meg tudjuk fogni azt a pillanatot, amikor a lakomázó és lóháton küzdő vagy vadászó hős képe a sírkövek témájává lesz, mint a meghalás tényének és a halott istenítésének kifejezése. A Kr. e. VI. század görög nemesi társadalma termelte ki ezt a szimbolikát, nem beszélve a képséma és a hozzáfűződő gondolat keleti előzményeiről, – a nagy oligarchikus családok uralmának a kora. De általánossá a demokratikus mozgalmak korában válik, még ott is, ahol a demokratikus állami és társadalmi formák nem is tudnak diadalra jutni. Ám, ha mindezt tudjuk is, elvettünk-e valamit az ábrázolás szimbolikus voltából, önmagában ható szimbólum-jellegéből, megmagyaráztunke mindent vele kapcsolatban, teljesen a realitás fényébe helyeztük-e? Semmiképpen sem. Csak a kialakulást magyaráztuk meg, és a szimbólumot megértettük, mint gesztust, amennyire egy gesztust megérteni egyáltalában lehet. A gesztus ugyanis már nem magyarázható és nem elemezhető részleteiben. Nem lényeges gesztus-voltának megértéséhez, hogy milyen tényezők formálták ilyenné vagy olyanná. Vagy megértem, vagy nem, vagy szól hozzám, vagy nem. A történelmi folyamat kibogozása ellenére is a lakoma és a ló mégis csak az irreális világ kifejezője marad és nem lesz reális lakomává és lóvá. Illetve realitásának alapját éppen az irreálishoz való kapcsolódása képezi. Mert hogy éppen ez a ló itten miért a LÓ és miért nem az utcán várakozó gebe, – éppen ez az, amit nem tudunk megmagyarázni. Mert más ábrázolásokon ugyanaz a lóháton ülő, ugyanúgy megörökített alak nem a halott hős, akit a halál lova elragad, nem az Alvilág istenével azonossá vált, megisteniesült halott, akihez azért tartozik a ló, mert elrohan szent állatán, hanem csak egy lovas, akinek úgy tetszett, hogy lóháton vagy lovával örökítsék meg – vagy egy vázaképen ugyanazok a bankettezők csak jókedvű, gazdag fiatalemberek, akikre esetleg lovuk is ott várakozhatik –, és semmi több. Persze ha sírkövön jelenik meg az ábrázolás, akkor már gyanús — de miért ez az ábrázolás jelenik meg a sírköveken is? És nem is kell, hogy mindig éppen síron állt emléken legyen!
8
Dobrovits Aladár
A görög sírkövek egyébként éppen azért alkotnak jó példát, mert világosan érzékeltetik, mennyire hajszálfinom a határ, mely a hétköznapi valóságot a szimbólumtól, a megfogható, közvetlen realitást az irrealitás valóságától elválasztja. Egy hátratekintő alak. Egy magát tükrében szemlélő szép asszony. Egy ékszeres-ládát kinyitó kisleány. Kézfogók.7 Gesztusok, melyeknek itt távolba mutató jelentőségük van, – tanagra szobrokon – esetleg! – zsánerjelenetek. Néha a kétféle értelem teljesen egybeesik. Dexileos lovas ütközetben esett el: sírkövén is lovon jelenik meg tehát.8 De nyilván nemcsak ezért. És meddő volna a vita, hogy a hasonló lovas hérosz-ábrázolásokon a lovon ülő ifjút itallal kínáló nőalak felesége-e, aki a kimerülten hazatérőnek frissítővel szolgál, – vagy Persephoné, aki a feledés italát, a valódi világtól elválasztó varázsszert nyújtja át. Mert a halott hazatér. És a ház úrnője, ahová hazatér, az Alvilág úrnője. Ő megisteniesült, tehát felesége csak az Alvilág istennője lehet, az Alvilág istennője pedig – felesége. És ki dönti el – felirat híján, (és fontos-e) –, hogy a hajó orrában álló, merengve tekintő alak tényleg tengerész volt-e? De mindezzel nem magyaráztam meg e jeleneteket, csak megértettem; a kettő között pedig óriási a különbség. Ugyanakkora, mint az igásló és a LÓ között, a zsánerjelenet és a szimbólum között. Mindez azonban csak példa. A példák számát pedig rendkívül meg lehetne növelni. Mi talán a legegyszerűbbeket választottuk, tudnánk sokkal komplikáltabbakat is találni, olyanokat, amelyeknek értelmezéséhez (és nem magyarázatához!) csak komplikált úton tudnánk közeledni, olyanokat is, amelyeknek értelmezése már bezárult előttünk, mert ismeretlenek azok a társadalmi, gazdasági, vallásos vagy éppen tudományos jellegű alapfeltételek, melyek kialakították őket. Lényegesebb a tanulság, amit belőlük levonhatunk: az, hogy a kultúra, amíg él, szükségszerűen alkot magának szimbólumokat. Ezek lehetnek képszerűek, de kifejeződhetnek másban is, éppen testi gesztusokban vagy megszemélyesített alakokban: istenekben, hősökben stb. Ezek a szimbólumok azután magyarázhatók, de mindig csak kialakulásuk körülményeit tekintve, sohasem önmagukban, mert amíg élnek, már eredetüktől független élő valóságokká válnak, olyan valóságokká, melyek éppen valóságukban lettek irreálissá, mert a hétköznapi valóság fölé kerültek. Az irreális – ebben az értelemben – éppen azért irreális, mert több és kevesebb, egyrészt gazdagabb, másrészt egyoldalúbb, mint a közvetlen valóság. A valóságtól teljesen elszakadt, 7 8
V. ö. Conze: Die attischen Grabreliefs, passim. V. ö. Studniczka: Die griechische Kunst an Kriegergräbern, Taf. XIX. 32.
Valóság, mítosz és szimbólum
9
abban gyökérrel nem bíró irreális történetileg nem irreális, hanem nonsens. Legfeljebb patologikus tünet, amelynek valóság-gyökerei akkor a beteg psychébe nyúlnak. Az egyiptomi Alvilág-víziókon a halottak az alvilági, halott Nap útját gyötrelmes, szörnyektől hemzsegő, folytonos változásokkal teli vándorlásban követik az éjszaka tizenkét órájának birodalmán keresztül.9 Ennek reális alapjait egy kínos, félig álmatlan, félig nehéz álmokkal teli éjszaka tapasztalatai tették előttem világossá. De hiába merülnék el a tudatalatti, még oly aprólékos, álmokra és patologikus esetekre felépített vizsgálatába, az egészet, mint szimbólumot – az életet és halált, azaz ezt az életet – és (az egyiptomi számára ez is realitás!), az új hajnallal a halott számára bekövetkező égi életre születést, illetve az azt elválasztó irreális világ valóságát kifejező jelképet ez nem tenné világosabbá. És ezen a ponton jutunk el a szimbólumtól a mítoszig. A mítosz lényegében szintén szimbólum. (Amivel nem azt mondjuk, hogy az allegóriával bármiképpen is rokon, eredetét tekintve. Vannak a demitizálódás felé haladó korok, amelyekben allegóriának értik, de ez már a szimbólum elhalásának folyamatához tartozik!). Az előbbi esetekben a szimbólum csak egy-egy gesztusszerű kifejezés volt, a mítosz a szimbólumot történés formájában adja elő. Még pedig olyan történés formájában, ami egyszer volt, valamikor valaminek az eredetekor, azután többé nem fordul elő, csak újra és mindig megismétlődik.10 Amíg él a mítosz, amíg ható szimbólum marad, ezt a kettős jellemvonását megtartja: ősi egyszer volt és mindig lesz jellegét. A mítosz keletkezését szintén magyarázhatom. Magyarázhatom (nem bánom) a természet jelenségeiből, a társadalom viszonyaiból, a történelem régmúlt és jórészt elfelejtett, szándéktalanul vagy akár szándékosan meghamisított eseményeiből. Ha történész vagyok, magyaráznom is kell. Csak azt ne higgyem, hogy ezáltal értettem meg a mítoszt! A mítoszt csak önmagából érthetem meg, mint szimbólumot, amely gesztusszerűen szól (vagy nem szól) hozzám. De ha nem szól hozzám, inkább még kialakulásában se magyarázzam: biztosan meg fogom hamisítani. Ha a halott-istenség megöletésének és új életre keltésének (nem feltámadásának, ez már egyoldalú és nem teljesen mitikus látású eltúlzása az
9
Jéquier: Le livre de ce qu'il y a dans 1'Hades, Bibliothéque de l'École des Hautes Études. 10 L. Thomas Mann József-tetralógiájának bevezető fejezeteit.
10
Dobrovits Aladár
eredeti világos szimbólumnak) mítoszát látom,11 tudomásul kell, hogy vegyem ennek összefüggését a gabona sorsával, a növényzet újrasarjadásával, a csillagok körforgásával, gondolhatok történeti eseményekre is, amelyek az utókor szemében hamis színekkel gazdagodhattak, de egyikből sem vezethetem le maradék nélkül a szimbólumot, egyiket sem tekinthetem olyan kiindulópontnak, mely minden lényegeset megmagyaráz. Mert a kialakulás még oly mesterien konstruált története nem magyarázza meg a jelenséget, mint az erre szemmel és füllel bírók számára ható vagy hatott szimbólumot sem. Itt ezen a ponton éri gyakori vereség a racionálisan gondolkozót a mítosz híveivel szemben. A vereség oka kettős. Az első az a téves elképzelés, hogy a mítosz szükségszerűen irracionális, vagy legalább is nem logikus gondolkozás alkotása. Durván általánosítva történetileg valóban kétféle gondolkozást állapíthatunk meg. Az egyik az, amelyet mi logikusnak mondunk. Ez a jelenségeket az okok és következmények láncolata útján a gondolkozóra vonatkoztatja, és akár a természettudós, a megfigyelések kiértékelésére támaszkodik. A másik az észlelt valóságokat éppen e jelenségek síkján kapcsolja össze, anélkül, hogy azokat egymástól függő, a gondolkozóra vagy megfigyelőre vonatkoztatott okozati láncolattá fűzné. Az utóbbit szokás a mitikus gondolkozás típusának tekinteni, amely éppen a gondolkozóra való vonatkoztatás hiánya vagy következetlensége miatt nem vesz tudomást bizonyos ellentétekről, melyek éppen a logika számára elfogadhatatlanok. Valóban, a mítoszok nagy része az utóbbi gondolkozás jellemző vonásait mutatja.12 Csakhogy nyilvánvaló, hogy mind a két gondolkozás alapja a megfigyelésben rejlik. A különbség a kettő között a megfigyelt és a megfigyelő viszonya. Ám, ha a történetileg ismert mítoszok, a nagy vallások mítoszainak többsége az utóbbi gondolkozásból fakad is, semmi sem jogosít fel arra a következtetésre, hogy a mítosz csak ebből táplálkozhatik. A mítoszt nem az teszi mítosszá, hogy ebből a mitikus-mágikusnak feltételezett gondolkozásból fakad, hanem elsősorban gesztus-volta, önmagában megnyilatkozó szimbólumszerű kifejező ereje. Vannak mítoszok, amelyek teljesen logikus köntösben lépnek fel, felépítésükben és következtetésükben, annyira, hogy szinte már csak allegóriák (anélkül, hogy a szimbólum allegorikus átértelmezésének dekadencia-jelenségét képeznék.) 11
V. ö. Dobrovits: A római császárkori Osirisvallás megértéséhez, Egyetemes Philológiai Közlöny, 1933/1934. 12 V. ö. Alföldi: A varázslás lélektani alapjai, Ethnographia, LVII., továbbá: Dobrovits: Természetlátás és gondolkozás az ókori Egyiptomban, Történetírás I, 1937.
Valóság, mítosz és szimbólum
11
Viszont a mellérendelő gondolkozással megkonstruált – vagy észlelt öszszefüggések nem mindig mitikusak: gyakran tudományos jellegűek. Platón pedig a logikus gondolkozás által szétrombolt görög mitikus világkép helyére (tételezzük fel, hogy téves ismeretelméleti kiindulással) szigorú logikával egy újabb mítoszvilágot épített fel, az ideák mitológiáját, mely mind a mai napig hat, és még sokáig hatni fog.13 De ez már rámutat a racionális gondolkozás gyakori vereségének második okára a mítosszal szemben. Mítosszal szembe ugyanis sokak számára csak mítoszt állíthatunk, talán nem egyszer mítoszt is kell állítanunk. Jól érezték ezt a kereszténység alapítói, akik között nyilván nem egy igen művelt és logikusan gondolkozó fő volt. És ha mielőttünk ma világos, hogy a kereszténység szinte minden ízében nemcsak a késői ókor társadalmi viszonyainak, de mitikus légkörének is szüleménye, nyilván legalább ugyanilyen jól tudták ők is. De – mítosz ellen harcoltak és pedig nemcsak az istenek mítosza, de a filozófia mítosza, de az akkori állam mítosza, az istencsászár kultusza ellen. Így tehát, ha felhasználták is küzdelmükben az elnyomott ember felszabadításának érveit, a társadalom struktúrájának átszervezését ígérték is, tudatosan vagy nem tudatosan, mítoszt terjesztettek. A reális történést és szükségletet irreális szimbólummá élték át, és mint ilyent adták tovább. És a két harcrakelt mítosz, a két ellentétbe került szimbólumrendszer közül az maradt életben, amelynek az adott társadalmi viszonyok között, az adott történeti helyzetben mégis csak több realitás-alapja volt. Éppen ezért volt nagyobb irreális, logikusan meg nem magyarázható ereje. A kereszténység megértésénél is például nem elég a történeti folyamatok még oly minuciózus felderítése. Szükséges a mítosz megragadása élő szimbólum formájában. Mert ez a leglényegesebb egy mítosz megértésénél. Mennyire élő, mennyire van. Nemcsak, mint a történelemben élő, keletkező vagy hanyatló jelenség. De éppen irrealitás voltában, valóság-alapjában és irrealitás voltának valóság-értékében. Szokás mondani, hogy «mítoszt csinálnak belőle», vagy hogy «egész mítoszt költöttek körülötte». Tudományosan tekintve többnyire jogosulatlan kifejezések ezek. Mítoszt csak úgy csinálni nem lehet.14 Szimbólumokat kitalálni, semmiből teremteni nem lehet. Az irrealitásnak szükségszerűen kell, hogy legyen realitásalapja is, a szimbolikus gesztusnak valóságos, sőt hétköznapi értelme is. A «XX. 13
V. ö. Karl Reinhardt: Platons Mythen; Lublinski: Die Entstehung des Ghristentums aus der antiken Kultur (Der urchristliche Erdkreis und sein Mythos), I, p. 35. 14 Dobrovits: Egyiptom és a hellénizmus, Parthenon-tanulmányok, IX, p. 39.
12
Dobrovits Aladár
század mítoszának» nemcsak a vele ellentétes történelmi erők súlya alatt kellett összeomlania, de azért is, mert nem volt valóság-alapja sem. Nem szimbólum volt (hacsak nem egy szomorú kor szimbóluma), csak konstrukció. Az irrealitásnak, mint tudományosan kiértékelendő, de tovább nem magyarázható realitásnak a felismerése még nem vezet Rosenberg útjára, sőt, filológiai pontossággal végezve, éppen a zavar tisztázását szolgálja. Mert a mítosz és a szimbólum kialakulásától függetlenül is történeti valóság, amellyel számolni kell. Hasonlóképpen, történeti valóságból, a történelem materiális tényezői által létrehozott folyamatokból is lehet és lesz is mítosz. Sőt, történeti valóságok, folyamatok és törvényszerűségek igen gyakran csak akkor hatnak széles tömegekre, ha mítosszá vagy legalább is szimbólummá lesznek, más szóval, ha realitásuk irrealitásba megy át, mélységében nyer, és egyúttal megszűkül. Mítosz ezen a fokon természetesen nem jelent túlvilágit vagy vallásos kötöttséget. A görögök számára a trójai és a perzsa háborúk története mítosszá lett, szabadságvágyuk alapját ebből merítették, és szimbólum volt már a küzdelmek megindulásakor, bár a történeti valóság közelről tekintve nem is volt olyan nagyon ideális.15 De ezt ők is igen jól tudták. A múlt század szabadságeszméjét is a történeti folyamatok és a társadalmi szükségszerűség váltották ki, – azon az úton volt, hogy sokak számára szimbólummá legyen és a szabadságharcok nemzedékek számára mítosszá. Ilyen mítosz és szimbólum jellegét öltötte fel egyidőben a magyarság számára 1848. A baj mindig ott kezdődik, amikor a mítoszt meghamisítják, illetőleg a keletkezését kiváltó történeti folyamatokat hamisan magyarázzák. De ez ellen jogosult a tudománynak küzdenie. A mítosz ellen úgysem küzdhet. Megértheti és megérttetheti. El nem vehet belőle és hozzá nem tehet.
Reality, myth and symbol. In memoriam J. Th. Honti. A well known Greek relief type represents feasters lying on couches ; from the window in the background, a horse stares at the feasters. We already know, that this relief-type was generally a sepulchral monument. For us, this gravesymbolism is rather strange and especially the meaning of the horse is hard to understand. For obviously the scene itself is not unusual, but an 15
Szabó Árpád, Perikles kora, Parthenon-tanulmányok, IV, p. 24. sqq.
Valóság, mítosz és szimbólum
13
everyday scene. Still, we feel, that something exceptional is happening, that is expressed by the horse. The history of religion has demonstrated, that the horse is the animal of the Underworld, so the appearance of the horse transforms the simple feast scene into a sort of «danse macabre». Now, how are we to recognise, that this horse is not a simple draught horse, but the animal of Hades, for- in contrast to the medieval danse macabre, — nothing indicates here, that we have left the ground of the real world, and with the horse, irreality entered the scene. Etnographers have pointed to the fact, that people maintain the tradition of eating mutton at weddings even in such countries, where sheep is no longer bred: it has changed into a symbol. In our opinion, this happened, when sheep was still bred in this district, the same as the Jews were still breeders of sheep, when the symbolical mutton feast at Easter became a custom. The minute prescriptions, which describe the muttonfeast and offer historical reasons for it, show, that the symbol is on the way of fading away and needs external support. It is obvious, that the horse here is a symbol, a gesture: the horse is the animal, that carries you away, the same as death also carries you off, takes you away. In other cultures, a ship or a chariot had the same meaning- but these people were generally seamen or carriage-builders, who expressed irreality by means of everyday reality. To ride on a horse, to drive a chariot was at the same time an aristocratic thing, which only the noble, the rich and the dead could afford. One aspect of the democracy of death is that everybody is equally wretched and miserable before death- the other being, that everybody is equally a lord. All deceased were in ancient Egypt gods, and even more, they were kings, the Pharaoh himself. To partake in a feast is the sign of nobility, the privilege of the rich, of the aristocrats – and of the dead. The feast is a sort of holiday; death also transplants us into a solemn existence. At first, only noblemen were represented feasting, or on horseback, in their lifetime and in their death, and the great heroes, to whom the noble families traced back their genealogies. We can fix the period, when the heroes appear on the tombstones, feasting, or on horseback, as they go to fight or to hunt, expressing the apotheosis of the deceased (we do not touch here the problem of the Oriental origin of the scene): this was the sixth century, the epoch of the Greek aristocratic society. But it became general during the democratic movements. But, knowing all this, did we lessen the symbolical meaning of the representation, did we transplant it into the world of reality? Not at all.
14
Dobrovits Aladár
We explained its development and explained the symbol as a gesture, in sofar as one can understand a gesture. For a gesture cannot be explained and analyzed in its details. I understand it – or I do not. Even if I have explained the historical progress, the horse and the feast express the unreal world, they never become a real horse or feast, i. e. their reality is based upon their relation to irreality. For we cannot explain why the horse here is the HORSE and not only a hack waiting on the street. On other representations again, the same rider is not a hero, whom the horse of death carries away, but a simple rider and nothing else. Or, on vases, the same feasting scenes only represent a banquet, with the horses waiting for their owners. Even the fact, whether they appear on tombstones or not, is not decisive. The scenes on the Greek tombstones illustrate well, how subtle the barrier is, which separates everyday reality from symbolism: a figure, looking backwards, a lady, regarding herself in her mirror, a girl, opening her jewel-case, a wedding. Gestures, whose importance lies in their pointing to the distance. The same scenes occur on Tanagra statuettes and there they are mere genre scenes. The twofold explanation – reality and irreality – are sometimes congruous – as e. g., on the tomb stone of Dexileos. So it is not important, whether the female figure, who offers a drink to the hero returning from the hunt, is his wife or Persephone – she is both. In the same way, it is unimportant, whether the figure standing in the prow of the ship is really a sailor or not. We could increase the number of examples. There are some, which cannot be explained any more. But we can draw one conclusion from them: a culture, as long as it is alive, creates symbols for itself. These may be figurative, but can develop otherwise too: in real gestures, in personifications, like gods, heroes, etc. These symbols can be explained, but only what concerns the circumstances of their development, never in themselves; for while they are still alive, they already become independent from their origin. They are unreal even in their reality, for they are above everyday reality: they are more and less, richer and at the same time more one-sided than reality, That, what completely broke off from reality and has no more roots in it, is historically not unreal, but a nonsense. It is at the most a pathological phenomenon, rooted in the sick psyche. In the Egyptian visions of the Underworld, the deceased follow the way of the dead Sun of the Underworld in agonising, ever changing wanderings, full with monsters, through the realm of the twelve nocturnal hours. The psychological reality of this became clear to me in a torment-
Valóság, mítosz és szimbólum
15
ing night, partly sleepless and partly full of heavy dreams. But we examine in vain the subconscious on the basis of dreams and pathological cases – this does not illuminate the whole as a symbol, a symbol expressing life and death, i. e. the life and reality of the unreal world, into which the deceased is re-born with the new dawn. This is the point where we arrive from the symbol to the myth. The myth is also a symbol (but not allegory! It becomes an allegory only at the time, when it is dying away). In the former cases, the symbol was only a gesture-like expression whereas the myth represents the symbol as a happening, what it was once, at the origin. Then, it does not occur again, but repeats itself, it happened once and it will always exist. The myth can also be explained only in its origin, from natural phenomena, from society-relations, historical events, etc. But we cannot understand the myth through these, we can only understand it in itself, like a symbol, speaking to us gesture-like. Even a perfectly constructed picture of the development cannot explain the phenomenon itself. This is the point, where the rational thinker often suffers defeat from those, who believe in the myth. The reason of this defeat is twofold. First, the erroneous belief, that the myth is rooted inevitably in irrational thought. It is true, that most of the historically known myths succeed from the mythical, coordinate, magic way of thinking. Still, not this is characteristic for the myth, but above all its being an expression, its symbol like expressive force, that becomes manifest in itself. There are myths, which appear in completely logical garment. Plato replaced the Greek mythical world, that was a destroyed by logical thinking, with a new mythical world built up with strict logic. But this already points to the other reason, why rational thought is often defeated by the myth. For many people, we can only substitute the myth with another myth. The founders and first adherents of Christianity experienced the events as a myth. Myth and symbol are, even apart from their development, a historical reality we have to reckon with. From historical realities, from the courses of proceeding brought about by material factors of history, there can develop a myth- and it very often does.
