Adventi és karácsonyi lélekemelő

Adventi és karácsonyi lélekemelő

2011

Szerkesztette SZABÓ GÁBOR SP HORVÁTH RICHÁRD SP

Kiadja a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Hallgatói Önkormányzata Budapest, 2011

2

Köszöntő

„AZ IGAZSÁG ZARÁNDOKAI” XVI. Benedek pápa ezt a címet adta az Assisiben megrendezett találkozónak, amelyen a világvallások képviselői újból tanúságot tettek arról, hogy a vallásból nem fakadhat erőszak. A katolikus résztvevők együtt zarándokoltak a többiekkel, együtt utaztak Rómából Assisibe, azután gyalog vagy busszal a Porciunkulából a Szent Ferenc Bazilikához. A Szentatya szerint mi is úton vagyunk az igazság egyre mélyebb megismerésében. Nekünk szólnak szavai: „ne tekintsék Istent saját tulajdonuknak, mintha csak az övék volna”, mintha már a célnál volnánk, és csak a miénk lenne az. A Szentatya odafordult a kereső, jóakaratú nem-hívőkhöz is: „Szándékunk az, hogy az igazság felé vezető úton találkozzunk”. Aki úgy gondolkodik magáról, hogy zarándokúton van az igazság felé, annak megnyílik a szíve útitársai iránt. Advent idején különösképpen is az „igazság zarándokai” vagyunk. Tudatosítjuk, hogy nem sajátíthatjuk ki Istent. Hálásan gondolunk zarándokutunk eddigi szakaszaira, az ennek során kapott ajándékokra. Olyan zarándokút ez, amelyet az örömteli várakozás kísér, hogy találkozhatunk az Igazsággal, a megszólítható, szerethető, követhető Úr Krisztussal. De zarándokúton vagyunk a magunk életének igazsága felé is. A szembenézés, számadás nélkül elvéthetjük utunk célját. Milyen jó, hogy ezen a zarándokúton is társaink vannak! Fogjunk tehát össze és induljunk... VÁRNAI JAKAB OFM rektorhelyettes

3

November 27. | Advent I. vasárnapja Iz 63,16b–17.19b.64,1.2b.3–8; 1Kor 1,3–9; Mk 13,33–37

ADVENT ÉS AZ IDŐ MISZTÉRIUMA A Biblia az időre vonatkozó megjegyzéssel kezdődik és zárul: „Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet” (Ter 1,1); „Igen, hamarosan eljövök” (Jel 22,20). A Szentírás Istent nem elvontan, örök lényegében ragadja meg, hanem mint olyan Istent, aki egyedülálló módon belép a történelembe és megmutatja magát az időben. Aki az időt teremtette, az a beteljesedett időben, az idők teljességében nyilvánítja ki magát. Ahol Isten a maga titokzatos dicsőségével és békét hozó jelenlétével belép a mi világunkba, ott az élet teljessége elevenítő módon hatja át a mi emberi létünket, és a történelmi idő is konvergál a maga beteljesüléséhez, az örökkévalósághoz. Az Örökkévalóval való eleven kapcsolatban az idő értelmet nyer, és átváltozik a szeretet játékterévé, Isten dicsősége megnyilatkozásának lehetőségévé. „Az idő gyermek, aki játszik ostáblát: gyermekkirályé az uralom...” Így fogalmazta meg intuícióját az idő természetéről Hérakleitosz, az archaikus filozófia egyik géniusza. Betlehemben megszületik az „időkkel játszadozó gyermekkirály”, akinek arcán paradox módon a Magasságbeli dicsőségének a ragyogása nyilatkozik meg. Ennek a világnak van múltja, jelene és jövője, az örökkévalóságnak azonban (amely az élet teljessége) már nem lesz sem múltja, sem jövője, csak örök jelene. Az Isten országáról szóló példázatokban Jézus arról tanít, hogy az örök életnek ez a jelene hogyan és mi módon járja át a mi időben zajló életünket. Jézussal, Jézusban és Jézus által az evilági és az örök élet egymást átjáró valósággá lett! Az emberi történelemben benne foglaltatik az Istennel való örök kapcsolatnak, vagyis az üdvösségnek a lehetősége. A történelem minden pillanata üdvözítő, az örökkévalóságba átlényegíthető földi valóság, ebben foglalható össze röviden a Megtestesülést megünneplő és abból forrásozó keresztény hitnek a legfontosabb felismerése. Isten országának a konkrét történelmi jelenléte és annak mikéntje azonban titok: jelen van bennünk és jelen van köztünk; már jelen van, de még kiteljesedés előtt áll. Elközelgett és kapcsolatba léphetünk vele, de szüntelenül keresnünk is kell azt és dolgoznunk kell a kiteljesedésén. Isten országa elválaszthatatlanul összekapcsolódik Jézus Krisztus személyével, aki az Atyától 4

korlátlan hatalmat kapott és így Úr az idők fölött is. Isten országának eljövetele maga az egész történelmet ünneppé formáló karácsonyi titok! Advent komolyan vételével időt kaptunk ahhoz, hogy odataláljunk ennek az ajándékba adott ünnepnek a szíve közepéhez… BAGYINSZKI ÁGOSTON OFM

Karel Toman

Advent Járt-kelt Csehországban Isten angyala, ama hosszú borongós adventi napokban. Szelek hangversenye kísérte, vándorolt láthatatlan kórusok énekére, maguktól nyíltak minden otthonok. Harmatozzatok, égi magasok. S a küszöbökről Isten angyala így szólt: Higgyetek, legyetek türelmesek. Gyerekarcokat hevített a boldogság láza, szemeket fényesített a mennyei fény varázsa, nem szorított apát, anyát a félelem súlya. Alleluja, alleluja. És megáldotta Isten angyala erővel az erőtleneket. Higgyetek, legyetek bátrak. Sorsuk, örökéletük kegyelmét elnyerik, kikben a türelem, hit meg nem szűnik. A kemény hitűekre megváltó virradat messzi pírja süt le. Ágh István fordítása

5

November 28. | Hétfő Advent I. hetében Iz 2,1–5 v. 4,2–6; Mt 8,5–11

AZ ADVENTI IDŐ Íme, szeretteim, elérkezett ez a nagyon jeles és ünnepi időszak. A Szentlélek is így beszél róla: a kegyelem ideje, az üdvösség, a béke és a kiengesztelődés napja. Ezt az időt mennyi vágyakozásban, milyen kitartó sóvárgásban várták repeső szívvel hajdan az ősatyák és a próféták. Milyen túlcsordult boldogsággal látta meg végre az igaz Simeon! És milyen ünnepélyességgel tartotta meg mindig az Egyház! Így kell nekünk is eltöltenünk: istenfélelemben, Istent dicsérő lélekkel, és az örök Atya iránti szüntelen hálaadással irgalmáért, melyet e misztériumban megmutatott. Egyszülöttjének ezzel az eljövetelével ugyanis irántunk, bűnösök iránti mérhetetlen szeretetéből azt küldte el, aki az ördög zsarnoki hatalmától megszabadít minket, az égbe hív, a mennyei szentélybe vezet be, magát az igazságot mutatja meg nekünk, a helyes erkölcsökre oktat, az erények magvait hinti el köztünk, kegyelme kincseivel tölt el minket, végül pedig gyermekei és az örök élet örökösei közé vesz fel bennünket. Valóban, miközben az Egyház évenként megünnepli ezt a misztériumot, arra figyelmeztet, hogy az irántunk megmutatott oly nagy szeretet emlékét szüntelenül újítsuk meg. Ugyanígy megtanít minket arra is, hogy Krisztus eljövetele nemcsak azoknak volt hasznára, akik az Üdvözítő korában éltek, hanem még most is közli erejét mindannyiunkkal, ha mi is befogadjuk a szent hitünkből és a szentségekből kapott kegyelmet, amelyet ő érdemelt ki számunkra, és ha életünk erkölcseit – neki engedelmeskedve – szerinte akarjuk irányítani. Tőlünk ezenfelül még azt kívánja az Egyház, hogy értsük meg: a világba ugyan testi valóságában egyszer jött el, de hozzánk – ha mi meg nem akadályozzuk – minden órában és minden percben szívesen eljön, hogy szellemi módon lakjék a lelkünkben kegyelmének bőségével. Borromeo Szent Károly püspök pásztorleveleiből

6

November 29. | Kedd advent I. hetében Iz 11,1–10; Lk 10,21–24

ELŐJÁTÉKOK Liszt Ferenc az egyik legismertebb és legszebb zeneművének ezt a francia címet adta: „Les Préludes”, vagyis „Előjátékok”. Egy szimfonikus költeményről van szó, amely az emberi élet különböző szakaszait mutatja be, a zene eszközeivel. Amikor egyszer valaki megkérdezte Liszttől azt, hogy miért éppen ezt a címet adta művének, a zeneszerző ezt a választ adta: „Mi más az életünk, mint előjátékok sorozata ahhoz az ismeretlen énekhez, amelynek első ünnepélyes hangját a halál csendíti meg?” A válasz azt a mélyen keresztény felfogást tükrözi vissza, amely szerint az egész földi élet állandó és tudatos felkészülés az Isten által nekünk megígért örök élet befogadására. Életünk teljesen a célra, vagyis a boldogságra irányul: csakis a remélt dicsőséges jövő fényében lehet a mostani életünk értelmét és szépségét megragadni. Az advent mint liturgikus idő szintén egyfajta előjáték mindahhoz, ami utána következik: nemcsak a karácsony megünnepléséhez fontos, hanem egész keresztény hitünk jobb megértéséhez. Jézus eljövetele és megváltása, amelyet az egyházi év folyamán megünneplünk, a boldogság távlatát nyitja meg előttünk. Jézusban a boldogság konkrétan elérhető céllá válik. Adventben meghívást kapunk arra, hogy tudatosan készüljünk Jézus eljövetelére. Az adventi élet „előjátékai” a türelmes várakozásról, a virrasztásról, a lelki szegénység és a szeretet gyakorlásáról szólnak. Az adventi felkészüléshez hozzátartozik Isten szavának figyelmes meghallgatása, megértése, tettekre váltása, szentségi életünk megújítása, a kegyelmek befogadása és az erények gyakorlása is. Ezek azok az értékek, amelyek átvezetnek minket a földi életen és hídként szolgálnak nekünk az örök élethez. A növekvő sötétség és homály ellenére, élő hittel és reménységgel kell virrasztanunk az éjszakában és készülnünk arra, hogy találkozzunk Jézussal. Így adventi várakozásunk nemcsak egy nagyon szép és bensőséges karácsonynak lehet előjátéka, hanem annak a véget nem érő, örömteli ünneplésnek is, amelyre földi életünk után mindnyájan meg vagyunk híva. Ámen. SZABÓ SÁNDOR BERTALAN OP

7

November 30. | Szerda advent I. hetében Iz 25,6–10a; Mt 15,29–37 „Jézus ezután eltávozott onnan, és elment a Galileai tenger mellé. Fölment a hegyre, és ott leült. Nagy tömeg jött oda hozzá, velük együtt sánták, vakok, nyomorékok, némák és sok másféle beteg. Letették őket a lábaihoz, ő pedig meggyógyította őket. A tömeg csodálkozott, amikor látta a némákat beszélni, a bénákat meggyógyulni, a sántákat járni, a vakokat látni, és magasztalták Izrael Istenét. Ezután Jézus magához hívta tanítványait és azt mondta nekik: »Sajnálom a tömeget, mert íme, már három napja velem vannak, és nincs mit enniük. Nem akarom őket étlen elbocsátani, nehogy ellankadjanak az úton.« A tanítványok ezt felelték neki: ,»Honnan lenne a pusztaságban annyi kenyerünk, hogy jóltartsunk ekkora tömeget?« Jézus megkérdezte tőlük: »Hány kenyeretek van?« Azt felelték: »Hét, és néhány apró halunk.« Erre megparancsolta a tömegnek, hogy telepedjék le a földre. Azután fogta a hét kenyeret és a halakat, hálát adott, megszegte, és odaadta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a tömegnek. Ettek mindannyian, és jóllaktak. A megmaradt darabokat felszedték, hét tele kosárral.” (Mt 15,29–37)

Ez az evangéliumi rész a húsvéti misztériumot sűríti magába, mind teológiai, mind misztikus horizontja a végtelenbe nyúlik. Így advent kezdetén most mégsem ezekről, hanem arról szeretnék néhány gondolatot írni, hogy egyéni és közösségi szinteken, milyen hozzáállás szükséges ahhoz, hogy belemerüljünk ebbe a misztériumba. Jézus felment a hegyre és ott leült. Lelki életünk útján olykor elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor annyira elfoglalnak a hétköznapi tevékenységeink, hogy már feltekinteni is elfelejtünk. Tesszük a dolgunkat, a napok menete és napirendje megtartanak, és a lelkiségünket is rutinosan éljük. Jézus azonban felment a hegyre, és ezzel meghívott arra, hogy emeljük fel a tekintetünket. Keressük meg őt, vegyük észre, hogy hol van, és ne csupán arra hagyatkozzunk, hogy szerintünk hol kell lennie. Ezt az odafigyelést belső figyelemnek, belső figyelmességnek nevezzük. Ez az a belső attitűd, ami segít abban, hogy Jézus vonzásába kerüljünk. Meghív arra, hogy elhagyjuk előfeltevéseinket, és hagyjuk magunkat meglepni Isten által. Ennek a valóságnak a dinamikus oldala, hogy elindulunk felé, másképpen kifejezve megnyitjuk magunkat Neki. Nagy tömeg jött oda hozzá. Jézus keresésének és az Ő vonzására való válaszunknak, így keresztény hitünk megélésének és lelkiéletünknek is, van kö8

zösségi szintje. Életünk közösségi színterei – egyetem, munkahely, plébánia, szerzetesi közösség, család stb. – sok örömet és ugyanakkor kihívásokat is hordoznak. Gyakran találkozhatunk az egység örömével, de különbözőségeink elválasztó erejével is. Olykor rácsodálkozunk társaink sántaságára, vakságára és lehetőségünk van saját nyomorúságunk felfedezésére is. A szerepek nem állandóak, hanem váltakozók. A valóság ilyenképpen való megélésében rejlik a megújulás lehetősége. Letették őket lábaihoz. Ez a mozdulat azt a belső hozzáállást aktivizálja, ami átengedi Jézusnak a megoldást. Ezzel a gesztussal kifejezzük, hogy helyet adunk Neki a kapcsolatainkban, és hajlandóak vagyunk Jézus szemével látni önmagunkat és társainkat. Ez hosszú folyamat is lehet, hasonlóan ahhoz a történéshez, amiről ez az evangéliumi rész is beszél, fel kell mászni a hegyre, fel kell vinni a beteget, meg kell küzdeni önmagunkkal és a körülményekkel. A tömeg csodálkozott, amikor látta a némákat beszélni, a bénákat meggyógyulni, a sántákat járni, a vakokat látni. A változás nem tőlünk függ, tehetünk sok mindent, sőt kell is tennünk, mégis titokként történik a gyógyulás. A kegyelem pillanatában ráébredünk a rendezettségre, mely lelkünkben és kapcsolatainkban megjelenik, melyet Jézus gyógyító ereje vitt végbe bennünk, és megnyit arra, hogy magasztaljuk Istent. Az előttünk álló adventi időszakra ezt a Krisztusra emelt tekintetet kívánom mindannyiunknak, hogy Karácsony szent éjszakáján lábainál hódolhassunk neki, és magasztaljuk Istent. CSÓKÁSI ANNA RSCJ

9

December 1. | Csütörtök advent I. hetében Iz 26,1–6; Mt 7,21.24–27 „Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből. Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; és kedve telik az Úr félelmében. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, és nem aszerint dönt, amit a fül hall, hanem igazságosan ítéli majd a gyengéket, és méltányosan dönt a föld szegényeinek érdekében; megveri a földet szája vesszejével, és ajkának leheletével megöli az istentelent. Igazságosság lesz derekának öve, és a hűség csípőjének kötője.” (Iz 11,1–5)

Meggyullad egy gyertya a koszorún. Egyetlen gyertyaszál, magányos, kicsiny fény a tágas templomtérben. Aki fényes otthonból jön s oda tér viszsza, talán jelentéktelennek tűnő semmiség. Kisarjad egy régen elszáradtnak hitt fa földig korhadt csonkja. Egyetlen hajtás a viruló, termő élettől ziháló kert végében. Aki kosárszám gyűjti az édes gyümölcsöt, s roskadásig tölti vele kamráját, talán említést sem érdemel. Megszületik egy gyermek. Egyetlen védtelen apróság az elhagyatott, faluszéli fészerben. Aki a mindennapok lassan áradó, jól fűtött létbiztonságából tekinti, talán nem több hétköznapi statisztikai tételnél. Elmondtam egyszer egy éjjeli zsolozsmát, egyedül egy ősrégi templomban. Egyetlen gyertya fénylett az évszázados boltívek alatt. Éppen elegendő volt ahhoz, hogy elolvashassam a szent szöveget, s közben Krisztus Istenünkre, a világ világosságára emlékezzem. Kétéves voltam, mikor szülőházam kertjében derékba tört nagyanyám kedves gyümölcsfája. Nagyapám mérgében kiásta volna a terméketlen csonkot, de nem hagyták neki – így csak morogva kerülgette éveken keresztül, míg egy váratlan tőhajtás úgy megerősödött, hogy megérte gondozni. Mire felcseperedtem, a legédesebb kajszit teremte a kertben, hogy megelégítsen, s hogy emlékezzünk: édes az Úr, hát ízleljétek és lássátok. Gyermeket vártunk. Azt mondták: beteg lesz, vetessük el, hisz lehet még több is – ez így alakult, statisztikailag. Aztán megszületett, mint a világ szépséges és egészséges középpontja, hogy minden pillanatban emlékeztessen: aki hisz bennem… él. Boldogok, akik tudnak örülni a látszólagos csekélységeknek. Akik tudják vagy inkább megérzik: a felfoghatatlan, a megérthetetlen, a mindennél több nagyon gyakran a kicsinyben, a világ szemével jelentéktelenben, a tö10

rékenyben fénylik fel igazán. A tűz mindent átható ereje a csöppnyi gyertyalángból születhet. Az éltető természet az aprócska hajtásból forrásozik. A mindenség jövője pedig – bármily hihetetlen – ott ring a kicsiny újszülött bölcsőjében. XERAVITS GÉZA

Szent-Gály Kata

Karácsony előtt Már hó szitál a fenyvesek között és korán beálló esték fénye ég, oly mély csend s én úgy készülődöm ujjongó szívvel Istenem, feléd. Most én megyek, Te jártál már a földön. Ó, hány karácsonyt játszottam neked! Amim csak volt, a két kezedbe tettem egymásután egy hosszú életet. Mondd, vársz reám? Olyan remegve kérdem s oly boldogan, mint szentestén kölyök. Most rajtad áll, hogy szívemet betöltsed. Csitt! Angyal jár a zárt ajtók mögött.

11

December 2. | Péntek advent I. hetében Iz 29,17–24; Mt 9,27–31

MI MELLETT MEGYÜNK EL? 2007. január 12-én reggel egy washingtoni metróállomáson Joshua Bell hat Bach-művet játszott 45 percen át. Ezalatt mintegy kétezer ember ment át a csarnokon, többnyire munkába sietve. Már eltelt három perc, mikor egy középkorú ember felfigyelt a zenészre. Lassított, pár másodpercre megállt, majd ment a dolga után. Négy perc után kapta a hegedűs az első dollárt: egy asszony dobta a nyitott hegedűtokba, és megállás nélkül folytatta útját. Hat perc múlva egy fiatalember a falnak támaszkodva hallgatta egy darabig, majd az órájára nézett, és továbbindult. Tíz perc múlva egy 3 éves kisfiú állt meg a hegedűs mellett, de az anyja továbbvonszolta. A gyermek mindegyre visszanézett, míg igyekezett lépést tartani az asszonnyal. Ez a jelenet több gyermekkel megismétlődött. A szülők kivétel nélkül mindig továbbrángatták onnan őket. 45 perc alatt csak hat ember állt meg hosszabb-rövidebb ideig. Húszan dobtak oda pénzt, de lassítás nélkül mentek tovább. 32 dollár gyűlt össze. A háromnegyed óra végeztével abbamaradt a hegedűszó, csend lett. Senki nem vette észre. Senki nem tapsolt. Egyetlen nő ment oda a zenészhez, aki már látta játszani. Senki nem tudta, hogy a hegedűs Joshua Bell volt, egyike a világ legnagyszerűbb hegedűművészeinek. Eljátszotta a zeneirodalom egyik legnehezebb művét a világ egyik legdrágább hegedűjén, mely 3,5 millió dollárt ér. Két nappal azelőtt teltház előtt hegedült Bostonban, a jegyek száz dollárért keltek el. Joshua Bell metróbeli fellépését a Washington Post szervezte. Az esemény része volt egy kutatásnak az emberek érzékeléséről, ízléséről, kedvteléseiről. Sok tanulságot vonhatunk le a tapasztalatokból. Ha az embereknek nincs egy percük, hogy megálljanak meghallgatni a világ egyik legjobb muzsikusát, ahogy a világ egyik legszebb zenedarabját játssza a világ egyik legcsodálatosabb hangszerén… Mi minden mellett megyünk még el? Ilyenkor, legalább Karácsony táján, észrevesszük Krisztust? Eszmelkedesek.blogspot.com – Adventi történetek 17. 12

December 3. | Szombat advent I. hetében Iz 30,19–21.23–26; Mt 9,35–10,1.6–8

BŰNBÁNATI IMÁDSÁG Advent nem csak a Krisztus-várás ideje, hanem a bűnbánatban való megtisztulásé, az előkészületé is. Minden időben szükségünk van lelkünk megtisztítására, de a Megtestesülés fényében még inkább. A fohászokra válaszoljuk: Moss tisztára engem! 1. A keresők nevében kérünk Urunk, akik még nem találtak meg, akik bolyonganak, akik szétszóródottak, akik az anyagi világ homályában tapogatóznak, hogy ők is minél hamarább imádkozzák: Moss… 2. Az útjaidon járókért, akik akár a gazdag ifjú elmondhatnák: gyermekkoromtól minden parancsot megtartottam, hogy szívük is egészen a Tiéd legyen: Moss… 3. A vétkekben elesőkért, akik tudják, érzik a távolságot, amely köztük és a Mindenható között feszül, akik nehezen tudnak kiemelkedni eséseik gödréből, hogy lelkük megtisztuljon, és megvilágosodjanak: Moss… 4. Az előttünk járókért, akik a történelem adott pontjain vallási gőgből, felfuvalkodottságból akár elszakadtak, akár elítéltek, akár új utakra tértek, akár kiátkoztak, akár szeretetlenül bölcsek voltak, akár vallásháborúkat indítottak, hogy eltűnjék a megosztottság szégyene egyetlen Egyházunk arcáról: Moss… 5. Az itthoni magyar betegség gyengéinek nevében, akik megalkudtak, akik féltek, akik másokat jelentettek, akik saját pecsenyéjüket sütögették, akik istentelen hatalmak közreműködésével magas egyházi pozíciókba emelkedtek, akik szájukkal a békét hirdették, szívük azonban eltávolodott Krisztustól: Moss… 6. Önmagunkért, akik sokszor vagyunk közömbösek, lusták, szűkkeblűek, bezárkózók, önzők, hogy az idei karácsony hozzon közelebb minket, erő13

sítse szeretetünket, gyökeresítse hitünket, élessze örök életre szóló reményünket: Moss… Irgalmazzon nekünk a mindenható Isten, bocsássa meg bűneinket és vezessen el minket az örök életre! Ámen. PÁKOZDI ISTVÁN

Juhász Gyula

Rorate A kéklő félhomályban Az örökmécs ragyog, Mosolygón álmodoznak A barokk angyalok. A gyertyák rendre gyúlnak, A minisztráns gyerek, Mint bárány a mezőben Csenget. Az árny dereng. Hideg kövön anyókák Térdelnek. Ifju pap Magasba fölmutatja Szelíden az Urat. Derűs hit tűnt malasztját Könnyezve keresem. Ó gyönyörű gyerekség, Ó boldog Betlehem!

14

December 4. | Advent II. vasárnapja Iz 40,1–5.9–11; 2Pét 3,8–14; Mk 1,1–8

IGNY-I GUERRICUS CISZTERCI APÁT ÖTÖDIK ÁDVENTI HOMÍLIÁJÁBÓL

Készítsetek utat az Úrnak! (Iz 40,3) Testvéreim, azt a parancsot kaptuk, hogy készítsünk utat az Úrnak: ezt pedig úgy készítjük, hogy járunk rajta. De bármennyit is haladunk ezen az úton, mégis mindig marad mit készíteni rajta: ha valahová eljutottunk, egyre csak tovább kell vágyódnunk és indulnunk. Valahányszor előre haladtunk, az Úr, akinek érkezéséhez utat készítünk, elénk siet: de mindig másképpen, és önmagán is túlnőve. Az igaz éppen ezért így imádkozik: Uram tedd törvényemmé igazságod útját, s én azt keresem mindvégig (Zsolt 118,33). Ez talán örökkévaló utat is jelent: bár a gondviselés kinek-kinek saját utat jelöl ki, s annak kiszabja végét, annak jósága, aki felé haladunk, nem ismer határokat. A bölcs és fáradhatatlan vándor így épp akkor indul útnak, amikor már megérkezne. Feledi, ami mögötte van, és nap mint nap így biztatja önmagát: Most kezdődik! Ujjong, akár a bajnok, akit semmi sem rettent el attól, hogy végigfussa az úr parancsainak útját (vö. Zsolt 18,7): s nagy lendülettel könnyedén megelőzi az útfélen tunyuló lustákat. S bár eljő a nap utolsó órája, ő mivel korán tökéletes lett, nagy kort ér meg (Bölcs 4,13), s hirtelen utolsóból elsővé lépve az elsők közt kap győzelmi koszorút. Fordította: FEHÉRVÁRY JÁKÓ OSB

„Adventben vízbe tesszük a kökényágakat, s azok kivirágoznak, s az ember örül neki, örül az élet titkának s a szépség kibontakozásának. Nemde ilyen ág legyen a lelkünk, mely az adventi vágytól új életre virágzik ki s szeretetét s odaadását szépségében, a szív tisztaságában leheli Üdvözítője felé?” Prohászka Ottokár

15

December 5. | Hétfő advent II. hetében Iz 35,1–10; Lk 5,17–26

A segítő szakmában sokszor állunk meg egy-egy találkozásra. A hozzánk segítségért forduló emberekkel először célirányosan, az általuk megfogalmazott probléma megoldásán gondolkozunk el, majd a szakmai lépések egymásutánjában felmerül a kérdés, jó úton járunk-e. Előfordul, hogy a kérdésre viszonylag egyértelmű a válasz, de gyakran megállunk, és újra és újra átgondoljuk, értékeljük a helyzetet. Egy-egy ilyen helyzetben a megnyugtató választ az Istennel való találkozás adja. Az adventi készülődésben többször is megállok, és felidézem magamban ezt a verset: Prohászka Ottokár

Kő az úton Gondolod, kerül életed útjába Egyetlen gátló kő is hiába? Lehet otromba, lehet kicsike, Hidd el, ahol van, ott kell lennie. De nem azért, hogy visszatartson téged, S lohassza kedved, merészséged. Jóságos kéz utadba azért tette, Hogy te megállj mellette. Nézd meg a követ, aztán kezdj el Beszélgetni róla Isteneddel. Őt kérdezd meg, milyen üzenetet Küld azzal az akadállyal neked. S ha lelked Istennel találkozott, Utadban minden kő áldást hozott.

Mindenkinek csendes, békés és szeretetteljes várakozást kívánok az adventi időre! RIEZ ANDREA

16

December 6. | Kedd advent II. hetében Iz 40,1–11; Mt 18,12–14

FELNŐTTKÉNT IS KITESZEM AZ ÜRES CSIZMÁMAT Szent Miklós püspök ünnepén a csizmámat még mindig kirakom, mindegy, hány éves vagyok. Szent Miklós emlékéből nem szabad pusztán jópofa gyerekünnepet csinálni: üzenete van a felnőttek számára is. Kirakom a cipőmet, mert jót tesz a felnőtt lelkemnek. A cipőt üresen kell kitenni. Ez várakozást jelent: kívülről, Isten emberétől, mástól kerül bele az ajándék. Végső soron az egész életünk várakozó cipő: a boldogságért sokat lehet gürcölni, de végső soron Isten ajándéka. Kell az erőfeszítés, az ész tervezése, az állhatatos munka – de a boldogság ajándék, a léttől kerül bele a cipőbe. A modern embernek jót tesz, ha mikuláskor kirakja a cipőjét. Sok tárgyunk, javunk, pénzünk van. Sok hatékony tudományunk, eredményes gyógyításunk, politikai hatalmunk, felsrófolt érzelmünk van – de ez még nem minden, ez mind nem a boldogság. Az üresen kitett cipő az alázat gesztusa: megteszem, ami rajtam múlik, de a beteljesedés rajtam túlról érkezik. Sok mai ember gőgösen pöffeszkedik a létezők, a tárgyi javak és a szellemi tudás halmazán, s mégsem boldog. A létezők síkján meg kell tenni, ami rajtunk múlik, ki kell tenni a cipőt, de a beteljesedés, a boldogság önmagamon túlról érkezik. A lét teljessége nincs bennem, minden levegővétel, minden falat kenyér, minden baráti és szerelmes szeretet erre figyelmeztet: az ember nem elég önmagának, de a teljességet önerőből nem képes elérni. Nem más ez, mint az alapvető szegénységünk beismerése: üres a cipőnk, koldul a kezünk. Nem véletlenül áll a nyolc boldogság élén alaptételként a szegénység boldogsága. Kiteszem a cipőm, még idősebb fejjel is. S ahogy idősödöm, újra és újra ki kell tennem a cipőm, újra és újra üresen. Istenünk nem tud adni, a Mikulás nem tud édességet hozni, ha tele a cipő. Az üresen kitett cipő a feledés fontosságát juttatja eszembe. Tudni kell feledni. Milyen sokan nem tudnak feledni: nem tudják feledni, hogy a szülei követtek el hibákat, a pedagógus egyszer igazságtalan volt vele, vagy a pap bácsi csúnyán nézett rá. Olyan jó nem feledni, mert akkor nem is kell megbocsátani. Olyan jó áldozatnak lenni, akivel a múltban valaki jól elbánt, és sajnáljon mindenki, és nem tudok talpra állni, és van mentségem, és segítsen mindenki. Áldozatnak lenni hálás szerep. Tudni kell feledni a múlt tudását is: elképesztően sok tudás, beszéd, igazság ragad ránk, néha olyannak érzem a fejem, mint egy faliújság, amin vélemények, idézetek, mondatok vannak. Hogyan szóljon a végtelen Intelligencia, ha tele a fejem a múlt tudásával? Hogyan legyek élően nyitott a mai nap kegyelmére, ha a

17

tegnapot monitorozza az emlékeztem? Az üres cipő a feledés kötelességét hívja elő: nem tud élni a ma csodájának, akinek tele a cipője a múlt emlékeivel, idegességeivel, sérelmeivel. Ahogy meglepetés a cipőben a mikulásajándék, úgy meglepetés a mai nap, a mai kézfogás, a mai munka öröme, a mai kávé, a mai zene. Hagyom meglepni magam, hagyom, hogy Istenünk meglepjen. Soha nem a tegnapi Isten jön el, nem a tegnapi istenérzésre vágyom, hanem ma maiként jön, és látogat meg engem. Mikulás ünnepén kiteszem a cipőm: Isten emberét, Szent Miklós püspököt várom. Miklós egy olyan ember volt, akit a világ nem tud elfeledni. Csinálhatnak belőle bohócfigurát, északi télapót, mesehőst, de nincs még egy ilyen szent, aki ennyire szíven ütötte a világot. Minden családba eljut Szent Miklós emléke. Felidézik tetteit, életét, utánozzák jóságát, megjelenítik gyerekszeretetét, s közben olykor a lényeg sikkad el: miért tette Miklós, amit tett? Mi volt az indítéka? Nem szabad ezen elsikkadni, mert akkor csinálunk Szent Miklósból meseszerű télapót, ártalmatlan gyerekhőst, mintha a valódi élethez, a felnőttek súlyos világához Miklósnak semmi köze nem lenne. Mi az indítéka? Miklós azért tett jót, szerette a gyerekeket és felnőtteket, azért osztotta szét gazdag örökségét, azért védte az igazságot, mert Isten embere volt. Ha Miklós mögül kilopjuk az Istent, a lényeget lopjuk ki az ünnepből. Ahogy a karácsonyból, ha kilopjuk az Istent, akkor marad a béke, a család, a fogyasztás, az lakomázás, a vásárlás ünnepe. Miklós püspökben az indíték a lényeg: őbenne már megszületett az az isteni szeretet, akire mi karácsonykor várunk. Benne már győzött a szeretet. Merő jópofaságból nem lehet egy életen át szeretni, egy ártalmatlan mesehős az északi sarkról nem építi az életünket. Ha az élet komoly, lényegi, akkor a szentünkből, az ünnepből ne lopjuk ki a lényeget. Felnőttként is kiteszem a cipőm: én Isten emberét várom, akiben a győzött a szeretet, akiben győzött a jóság. Milyen jó dolog egy jóságos emberen keresztül elképzelni, hogy milyen jóságos lehet az Isten. Ha egy ember tudott ilyen jóságos, vidám, mély hitű, bölcs lenni, akkor vajon milyen lehet az Isten. Milyen fontos lenne, hogy rajtam keresztül, egy embertárson, papon, szülőn, munkatárson, főnökön, püspökön, orvoson, takarítónőn keresztül sejtsék meg sokan: ha egy ember ilyen jó tud lenni, vajon az Istene, az indítéka milyen jó lehet. PAPP MIKLÓS

18

December 7. | Szerda advent II. hetében Iz 40,25–31; Mt 11,28–30

Várakozni? – akadályba ütközni, de impulzivitás nélkül reagálni. Elfogadni, hogy a cselekvési szándékom akadályoztatásakor erős indulatok törnek fel bennem. Biológiai programom szerint automatikusan rombolnak vagy védenek. Ám, ha kényszerű sürgetésük impulzusai nyomán cselekszem, az mégsem én vagyok. Talán nem is olyan, amilyen lenni szeretnék. A szorongás és a lángoló harag atomjaira bontja bennem az én-érzés egységét, de tehetek róla, hogy a szorongás aggodalommá, a harag nehezteléssé csendesüljön – ehhez időre van szükség. Tanulom a várakozást. Időt adok magamnak, hogy megkérdezzem: milyennek lát most Ő engem, szerető szemével? A megismert, átölelt és megszelídített érzelmek személyiségemet érlelik, éltetik, táplálják. Nem orvul törnek rám, hanem a lélek ajtaja felől közelítenek hozzám. Esélyt adnak arra, hogy – a tovahaladó időben – rám találjon a bizalom és a béke. Várakozni valamire, bajban segítséget kérni valakitől, lehetővé teszi számomra, hogy nyitott legyek az új tapasztalatokra akkor is, amikor legszívesebben megsértődnék és bezárkóznék, mert egy gyötrő életesemény miatt érzelmi egyensúlyom megbillent. A várakozás olyan feltételt teremt, hogy a lehetőségre figyeljek azután is, miután végigpróbáltam már az addig ismert összes megoldást, de mégsem jutottam semmire. Ha képes vagyok várakozni, nem vesztegelek a csüggedésben. Nem adom fel. Felismerem, átértékelem megrögzött gondolkodási sémáim béklyóit és bizakodva tekintek a jövő felé. Várakozni annyi, mint az életút labirintusában életem meghatározó célja felé haladni, bízva abban, hogy a cél elérése beteljesíti életem. SZITÓ IMRE

19

December 8. | Csütörtök advent II. hetében A Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe Ter 3,9–15.20; Ef 1,3–6.11–12; Lk 1,26–38

Az élet megfoganása emberi tapasztalatunk egyik legrejtettebb titka. Bár egészen közel van hozzánk, az anyaméh legbelső rejtekében valósul meg, a test belső folyamatainak egyikeként, mégis egyértelmű jele annak a többletnek, amely nincs a birtokunkban, és amelyet kívülről jövő ajándékként tapasztalhatunk meg. A születendő gyermek egyrészt megelőzi a róla való tudatosságunkat, másrészt még eljövendőnek, meg nem érkezettnek érezzük, várjuk azt a pillanatot, amikor a születés által megérkezik közénk. Megelőz és előttünk jár, önazonosságát hozzánk képest kapja, hiszen a „mi gyermekünk”, de ő is meghatároz minket magához képest, szülővé tesz. Megvalósultság és a kibontakozás jövőre nyíló lehetőségei, múlt és jövő különös találkozása ez a jelenben. Ennek az új és még öntudatlan életnek rejtett csodája csendben átformálja egész életünket. Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepén a Jézus születésének hírüladásáról szóló evangéliumi szakaszt állítja elénk az Egyház. Mária titkát Anna méhében Jézus foganásának újjáteremtő csodáján keresztül szemléljük. Jézus a gyermek, aki Mária életét egészen meghatározza. Az Ő eljövetele az a többlet, amely a mi emberségünket is teljesen átformálja, és új módon határoz meg minket. Amikor adventben az Ő születésének ünnepét várjuk, újraéljük a már megvalósultság és a még jövőbeli kibontakozás kettősségét és egyben a kívülről jövő ajándék csodáját, amelyet úgy kapunk, hogy mégis egészen belülről valónak, hozzánk közelállónak érezzük. Ebben a karácsonyi ajándékban, a megtestesült Úrban, az emberi világ többlete megnyílik a végtelen isteni többlet felé egészen rejtetten és mindennél nyilvánvalóbban. TÓTH BEÁTA

20

December 9. | Péntek advent II. hetében Iz 48,17–19; Mt 11,16–19

HITÜNK TITKAIRÓL Advent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”. Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk. Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a Karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése. Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár. Pilinszky János

21

December 10. | Szombat advent II. hetében Sir 48,1–4.9–11; Mt 17,10–13

Ó, CSODÁLATRA MÉLTÓ CSERE! Maga az Isten Fia, a minden időknél előbb való, a láthatatlan, a felfoghatatlan, a test nélküli, a kezdettől való kezdet, a világosságból való világosság, az élet és a halhatatlanság forrása, az ősminta lenyomata, a lezárt pecsét, a mindenben hasonlatos képmás, az Atya végzése és terve, ő maga jön a képmásához, az emberhez, a test kedvéért testet ölt magára, lelkem miatt értelmes lélekkel egyesül, hogy a hasonló a hasonló által támadjon életre. A bűn kivételével vállal mindent, ami emberi. Szűztől fogantatott, akinek testét és lelkét a Szentlélek tisztának megóvta. Isten létére fölvette az emberséget, összeegyeztette a két ellentétet, a testet és a lelket, amelyek közül az egyik az istenséget adta, a másik kapta. Másokat gazdaggá tesz, önmaga szegénnyé lesz: magára veszi ugyanis testem nyomorúságát, hogy elnyerjem istenségének gazdagságát. A teljesség birtokosa kiüresíti önmagát: egy rövid időre lemond dicsőségéről, hogy teljességéből részt kaphassak. A jóságnak micsoda gazdagsága ez? Micsoda titokzatos viselkedés velem szemben? Isten képét öltöttem magamra, de nem vigyáztam rá. Ő pedig magára öltötte testemet, hogy a képmásnak üdvösséget, a testnek halhatatlanságot hozzon. Másodszor is közösséget vállalt velünk, méghozzá az elsőnél sokkal kiválóbb módon. Úgy kellett, hogy az Isten által fölvett emberség hozza meg az embernek a szentséget, így hatalmával legyőzte zsarnokunkat, hogy megszabadítson, és magához visszavezessen minket a közbenjáró Fiú által, aki mindezt az Atya dicsőségére tette, hiszen szemmel láthatóan mindenben az ő akaratához alkalmazkodott. Juhaiért életét adva, maga a Pásztor kereste föl az eltévedt bárányt a hegyeken és a halmokon, amelyeken áldozatot mutattál be. A tévelygőt megtalálta, a vállára is emelte, akárcsak a keresztfát, és magához fölemelve viszszavitte a mennyei életbe. Nazianzi Szent Gergely püspök szónoklataiból

22

December 11. | Advent III. vasárnapja Iz 61,1–2a.10–11; 1Tessz 5,16–24; Jn 1,6–8.19–28

„ÖRÜLJETEK AZ ÚRBAN MINDIG! ÚJRA MONDOM: ÖRÜLJETEK!” (Fil 4,4) „Nem örülök!” – mondta az agresszív kismalac, akiről kiderült, hogy katolikus. „Akkor sem örülök – kiabálta –, és nem is akarok! Egyébként sem érek rá, készülök karácsonyra.” Jól jöhet, ha emlékeztetnek rá, hogy van okom az örömre. Főképp, ha mármár egészen leszoktam az örömről. Mert bizony elvárom magamtól, vagy elvárják tőlem, hogy csináljam meg, végezzem el, értsem meg… De azt, hogy örüljek – csak úgy, minden teljesítményemtől függetlenül –, ezt nemigen szokták elvárni, és így talán el is felejtek örülni. Meg persze gyakran: nem vagyok kész, nem csináltam meg, nem értettem meg… nem vagyok elég ügyes, sem elég okos és szép, sem elég erkölcsös… Efféle teljesítményeknek hát nem örülhetek, legalábbis nem mindig. (Annak meg, ugye, hogy béna, buta, csúnya és erkölcstelen vagyok, mért örüljek?) De hát akkor ugyan mi okom van az örömre? Ráadásul a szüntelen örömre? Pedig ha valaki – pl. Szent Pál – újra és újra azt mondja: „Örüljetek!”, talán azért teszi, mert olyan öröme van, amit nem bír magában tartani. Akár velem is előfordulhat, hogy nem csak vonszolom „szegény katolikus” önmagam ebben a „siralomvölgyben”, hanem tényleg megérint az isteni valósága feletti jó érzés. Átjár, és majd’ fölrobbanok az örömtől, mert bevilágít, hogy: Van Valaki, aki helyrehozza a sok helyrehozhatatlant, aki megbocsátja a megbocsáthatatlant, akinek a jelenlétében a göröngyös egyenessé lesz. Akiben jó lenni. Olyan öröm lehet ez, ami – hol jóérzéssel, hol a nélkül – valami maradandót hordoz magában, amely nem foglya a múló érzésnek, hanem tart, míg élek. Életforma. És joggal lehet így, imperatívuszban mondani: „Örüljetek!” Mert ez az öröm rajtam áll (vagy bukik). Eldönthetem, hogy akarok-e túllátni minden hiányosságon, ami körülöttem és bennem van, akarom-e fölismerni őt, aki köztünk van? Az Ószövetség utolsó jelenetében Keresztelő János ezt mondja a keresztségre várakozóknak: „köztetek áll az, akit ti 23

nem ismertek” (Jn 1,26). Milyen szomorú: ott van köztük, és ők nem ismerik. Valóban mély és múlhatatlan öröm az Újszövetségé, a megkereszteltek öröme: „Az Úr – akit megismertünk, akit megismertünk halálában és föltámadásában –, az Úr közel van.” (Vö. Fil 4,6) „Szeretnék örülni. Csak úgy. Az Úrban. Ajándékképpen. Mindig.” – mondta csendben, és keresztet vetett, mint kiderült, katolikus. BERHIDAI PIUSZ OFM

24

December 12. | Hétfő advent III. hetében Szám 24,2–7.15–17a; Mt 21,23–27 „Amikor bement a templomba és tanított, odajöttek hozzá a főpapok és a nép vénei. Megkérdezték tőle: »Milyen hatalommal teszed mindezt? És ki adta neked ezt a hatalmat?« Jézus így válaszolt nekik: »Kérdeznék tőletek én is egy dolgot. Ha megmondjátok nekem, én is megmondom nektek, milyen hatalommal teszem mindezt. János keresztsége honnan volt? A mennyből vagy az emberektől?« Azok így tanakodtak egymás közt: »Ha azt mondjuk: ‘a mennyből’, azt mondja majd nekünk: ‘Akkor miért nem hittetek neki?’ Ha pedig azt mondjuk: ‘az emberektől’, félünk a néptől, mert mindnyájan prófétának tartják Jánost. Azt felelték tehát Jézusnak: »Nem tudjuk.« Erre ő azt mondta nekik: »Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal teszem mindezt.«” (Mt 21,23–27)

Sokszor és sokféleképpen szólt Isten (vö. Zsid 1,1), sokszor és sokféleképpen válaszol Jézus a kilétét faggató kérdésekre. Van úgy, hogy csodái által – a vihar lecsendesítése, a vízen járás, a hirtelen hallal megtelő háló – a tanítványok számára egyértelmű üzenet volt, amit Péter válaszából is látunk: „Menj ki tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok...” Van úgy, hogy a szavai mögött érezhető hatalommal: „fiam, megbocsátattak bűneid” – amit csak Isten tehet meg. Van úgy, hogy példabeszéddel – amikor a zsidók jelet kérnek, nem kapnak mást, mint Jónás próféta jelét. Van úgy, hogy misztikus látomással: Keresztelő János látja a galambot – „akire leszáll, ő az”; Péter, Jakab, János látja dicsőségét a hegyen – „ez az én szeretett fiam”; Pál apostolnak a vakító fényben – „miért üldözöl engem?” A szamariai asszonynak Jákob kútjánál nyíltan megmondja, „én vagyok, aki veled beszélek”. A mai evangéliumi részletben kitér a válasz elől – mert olyanok kérdezik tőle, „ki vagy te?”, akik nem a válaszra kíváncsiak, egyszerűen csak fogást keresnek rajta, hogy vitatkozzanak, elítéljék, elpusztítsák. Azoknak, akik őt keresik, akik nyitottak a befogadására, feltárja magát, de nem szórja gyöngyeit a disznók elé. Olyan kérdéssel válaszol, amivel ha őszintén foglalkoznak és szembenéznek, bensőjükben átalakulva megérnek a válaszra, amit adhatna. De amíg ez nem történik meg, amíg nincs talaja a lelkükben az igazság magvainak, addig vár a válasszal. Mi is újra meg újra feltesszük a kérdést: „ki vagy te?” Karácsonykor a jászol fölé hajolva, életünk egy-egy eseményében, amikor nagyon közel 25

érezzük – vagy éppen nagyon távolinak... Mindig válaszol, és mindig másképp. Van, hogy csodával határos eseménnyel, van, hogy szentségei útján, van, hogy valakivel, akit utunkba vezet, van, hogy hallgatással... Csak felismerjük, csak tudjunk nyitottak lenni! Advent annak a keresésnek, tisztulásnak, vágyakozásnak az ideje, amely képessé tesz bennünk, hogy meghalljuk, felismerjük, befogadjuk válaszát. „A te arcodat keresem, Uram, mutasd meg nekem arcodat”. EGRI LÁSZLÓ

Rainer Maria Rilke

Advent Havat terel a szél az erdőn, mint pehely-nyájat pásztora. S néhány fenyő már érzi sejtőn, miként lesz áldott fényű fa, és hallgatózik. Szűz utakra feszül sok ága, tűhegye – szelet fog –, készül, nő magasba, az egyetlen szent éj fele. Fodor András fordítása

26

December 13. | Kedd advent III. hetében Szof 3,1–2.9–13; Mt 21,28–32

Az advent a várakozás ideje. Várakozni sokféleképpen lehet. Várakozhatok úgy, hogy hátradőlök és várom, hogy teljen az idő, miközben terveket szövök a jövőre nézve. Várakozhatok úgy, hogy egyébbel foglalkozom és a készületet másra hagyom. Vagy várakozhatok úgy, hogy magam is készülök, teszek valamit azért, hogy amire várok, beteljesedjen. A mai evangéliumban két testvérről hallunk: az egyik a szavak embere, a másik a tetteké. Arra tanítanak, hogy várakozásunknak milyennek kellene lennie ebben az adventben. Mert nem akármire várunk. Valakit várunk, aki mindig is itt volt, mindig is várt ránk, mindig tudja, hogy mi történik velünk és a legnagyobb jót akarja nekünk. Valaki olyan közeleg, akiről talán elfeledkezünk, pedig neki köszönhetjük az életet; Valaki, aki régtől fogva arra vár, hogy a lépteit meghalljuk és ajtót nyissunk neki. Valaki, aki ismer és akar bennünket. Őt várjuk, aki olyan szeretettel vár minket, hogy sohasem vagyunk biztosak, vajon Ő érkezik-e meg hozzánk, vagy mi Őhozzá. Azért találunk rá, mert Ő ajándékozza magát nekünk. Nem azt várja, hogy tökéletesek legyünk – hogy majd megajándékoz minket önmagával, ha méltókká válunk Rá. Az apa nem várja el fiaitól, hogy maguktól is rájöjjenek: segítségre van szüksége, és maguk ajánlkozzanak a munkára. Nem ideális fiakat akar, nem a lehetetlent kéri. De az sem elég, hogy szavakkal bizonygatjuk, mennyire szeretjük. Ha valóban fontos nekünk, ha valóban szeretjük Őt, megtesszük az akaratát. Nem majd, nem holnap – hanem ma, itt és most. Ilyen egyszerű. Csak valahol el kell kezdeni. Hogy hol? Mondjuk a másokra figyelésnél, az irgalmasság cselekedeteinél, a szeretet parancsánál, a Hegyi Beszédnél… Miért ne készítenél a szeretet tetteiből születésnapi ajándékot Neki ezen a Karácsonyon? Miért ne ajándékoznád meg velük mindennap azokat, akikkel találkozol? Ne várakozzunk tétlenül, hanem sokszorozzuk örömünket mások örömével, merjünk adni bőkezűen időt, segítséget, figyelmet, szeretetet… PETRES ERIKA LÚCIA OP

27

December 14. | Szerda advent III. hetében Iz 45,6b–8.18.21b–26; Lk 7,19–23

A ZSIDÓK MAI MESSIÁSI VÁRAKOZÁSA NEM HIÁBAVALÓ „A beteljesedés fogalma rendkívül összetett, és könnyen hamis értelmet kaphat, ha egyoldalúan a kontinuitást vagy a diszkontinuitást hangsúlyozzuk. A keresztény hit elismeri az Írások és Izrael várakozásainak – Krisztusban való – beteljesedését, de ezt a beteljesedést nem a leírt dolgok egyszerű megvalósulásaként fogja fel. Ez leszűkített értelmezés lenne. A megfeszített és feltámadt Krisztus misztériumában ugyanis a beteljesedés előre nem látható módon megy végbe. Meghalad minden várakozást. Jézus nem szorítkozik pusztán egy már megírt szerep – a Messiásé – eljátszására, hanem megadja a messiás és az üdvösség fogalmának azt a teljes értelmet, amelyet korábban elképzelni sem lehetett; új valósággal tölti meg e fogalmakat, e tekintetben „új teremtésről” beszélhetünk (2Kor 5,17; Gal 6,15). Hiba lenne ugyanis az Ószövetség próféciáit jövőbeli események előzetes leképezéseinek felfogni. Minden szövegnek, beleértve azokat is, amelyeket később messiási próféciákként olvastak, megvolt a maga közvetlen értéke és jelentése a korabeli emberek számára, még mielőtt teljesebb értelmet nyertek volna a jövőbeli hallgatók számára. Jézus messianizmusának új és korábban nem létező jelentése van. A próféta elsődleges célja annak elérése, hogy kortársai képesek legyenek Isten szemével nézni koruk eseményeit. Jobb ezért, ha nem hangsúlyozzuk túlzottan – miként azt egy bizonyos apologetika teszi – a próféciák beteljesedésének tulajdonított bizonyíték értékét. Ennek hangsúlyozása ugyanis hozzájárult ahhoz, hogy a keresztények szigorúbban ítélték meg a zsidókat és azt, ahogyan ők az Ószövetséget olvassák: minél nyilvánvalóbb a Krisztusra való utalás az Ószövetségben, annál igazolhatatlanabbnak és makacsabbnak tartották a zsidók hitetlenségét. Ám ha megállapítjuk, hogy az egyik és a másik szövetség között diszkontinuitás van, és ha felfedezzük, hogy az egykori perspektívák meghaladásáról van szó, ez nem vezethet egyoldalú spiritualizáláshoz. Annak, ami már beteljesedett Krisztusban, még be kell teljesednie bennünk és a világban. A végérvényes beteljesedés az lesz, ami a végén jön, a holtak feltámadásával, az új éggel és az új földdel. A zsidó messiási várakozás nem hiábavaló, hanem erős ösztönzés lehet számunkra, hogy hitünk eszkatológiai 28

dimenzióját elevenen tartsuk. Mi is, miként ők, várakozásban élünk. A különbség abban rejlik, hogy számunkra Az, aki el fog jönni, annak a Jézusnak a vonásait fogja viselni, aki már eljött, és tevékenyen jelen van közöttünk.” PONTIFICIA COMMISSIONE BIBLICA: Il il popolo ebraico e le sue Sacre Scritture nella Bibbia cristiana, 2001, 21. (Tőzsér Endre SP fordítása)

Puszta Sándor

Bennünk fénylő csillag sírásra görbült a szánk amikor a legszebben akartunk énekelni gyáva lett bennünk az öröm ahogy boldogok akartunk lenni induljunk szívünk dzsungelében az embert megkeresni a jóságot még ma el kéne kezdeni óh bennünk fénylő csillag merj már megszületni

29

December 15. | Csütörtök advent III. hetében Iz 54,1–10; Lk 7,24–30

Az adventben a Nagy Találkozásra kell készülni. A gyermek Jézussal, akivel elkezdődik a kapcsolat. S a dicsőségesen érkező Krisztussal, akivel beteljesül a kapcsolat. Az első keresztények lelkesedéssel várták nap mint nap Krisztus második eljövetelét. Életünk viszont azt mutatja: megfeledkeztünk arról, hogy nem élünk örökké a földön. Az advent alkalom arra, hogy tudatosítsuk: egész életünk advent – úrjövet, amikor az Úr bármikor eljöhet. Ha érzed, hogy nálad valami nincs rendben, ha érzed, hogyha Krisztus most jönne el, akkor igencsak pirulnod kellene, akkor kérdezd csak meg Keresztelő Jánost az őt hallgatókkal együtt: „Mit tegyünk?” „Ne követeljetek többet, mint amennyi meg van szabva.” „Ne zsarnokoskodjatok, ne bántsatok senkit, hanem elégedjetek meg zsoldotokkal.” Figyelted! Nem azt mondja: reggeltől estig imádkozz, gyónj meg csak úgy, vegyél minél több ajándékot, hanem szívből jövő, igazságos tetteket, jócselekedeteket vár. Krisztus második eljövetelekor azt kéri számon, hogy: „Éhes voltam, és ennem adtatok. Szomjas voltam, és innom adtatok, vándor voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Mert: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” Az adventi készületünkben a konkrét mindennapi szeretet, figyelem, egymás befogadása legyen a cél. Szép adventi készülődést: CSÁKI TIBOR

30

December 16. | Péntek advent III. hetében Iz 56,1–3a.6–8; Jn 5,33–36

VÁGYUNK-E IGAZÁN JÉZUS VÉGSŐ ELJÖVETELÉRE? „A várakozás – az aggodalomteli, kollektív és tevékeny várakozás a világ végére, vagyis a világ valamiféle kiútjára – a legjellemzőbb keresztény magatartás és talán vallásunk legsajátosabb vonása. Ez a várakozás a történelem folyamán folyton fáklyaként vezérelte hitünk előrehaladását. A zsidók örökös „várakozók” voltak; az első keresztények szintén. Mert a karácsony, amely látszólag visszafordíthatta és a múltra összpontosíthatta volna tekintetünket, igazában csak még meszszebbre vitte – előre. A köztünk egy pillanatra megjelent Messiás csak azért engedte meg, hogy lássuk és megérintsük őt, hogy aztán mégis csak eltűnjék a jövő mélységeiben, még ragyogóbban és még kimondhatatlanabbul. Eljött. De még most is mindig és újra várnunk kell Reá – most már nemcsak egy kis kiválasztott csoport, hanem minden ember – sokkal inkább, mint valaha. Az Úr Jézus csak akkor jön majd el gyorsan, ha nagyon várjuk őt. A parúziát, az Úr végső eljövetelét a vágyódások nagy tömegének, eggyé növekedett sokaságának kell kirobbantania. Mi, keresztények, akik Izrael után megbízást kaptunk, hogy e vágy lángját mindig lobogva őrizzük meg a földön, csak húsz századdal a mennybemenetel után mit csináltunk ebből a várakozásból?” PIERRE TEILHARD DE CHARDIN: Benne élünk (Az Isteni Miliő), Ahogy Lehet, Bécs–Párizs, 1965, 148–149. (Rezek Román fordítása)

31

December 17. | Szombat advent III. hetében Ter 49,2.8–10; Mt 1,1–17

„Tudod, hogy miért szeretlek?” – kezdtem gondolkodni a kérdés hallatán, vajon mit adhattam Neki, vagy mit tettem, ami miatt ki akarja fejezni érzését? Álldogáltunk a fejlesztő napköziben, ahol a fogyatékosok között töltöm heti két délelőttöm, és Peti figyelve ölelt át. A fejemben a választ kerestem, vajon miért szerethet, de szinte azonnal megválaszolta kérdését: „tudod, hogy miért szeretlek? Mert szeretlek!” Peti szavai egybecsengtek a nagy személyközpontú pszichológus, Carl Rogers mondatával: „Szeretlek, mert szeretlek”. A rogersi terápia egyik központi eleme a feltétel nélküli szeretet. Rogers azt mondja, hogy a kliensei csak ebben az elfogadó légkörben növekedhetnek. Ezt fogalmazta meg a Down-szindrómás Peti is, aki alig tudja ellátni magát, írásban képekkel és rajzokkal kommunikálunk vele, mert sem írni, sem olvasni nem tud, de a legfontosabb dolgot így is ki tudja fejezni. Ráadásul ehhez semmiféle okra nincs szüksége, feltétel nélkül szeret, pusztán azért, mert szeret. „Tudod, miért szeretlek? Mert szeretlek!” – advent beköszöntével ez volt az első gondolat, ami az eszembe jutott. Valami hasonlóval bátorít és hívogat bennünket is a Születendő. Ilyen vagy, vagy olyan, nem számít. Van sok bajod, bűnöd, de a legfontosabb, hogy szeretlek. Így is, ilyennek is. Peti kérdése, és válasza kifejezi mindazt a csodát, amely a betlehemi megváltás csodája is. Krisztus azért szeret, mert ő maga a Szeretet. KOCSIS FRUZSINA

32

December 18. | Advent IV. vasárnapja 2Sám 7,1–5. 8b–12. 14a–16; Róm 16,25–27; Lk 1,26–38

Minél közelebb kerülünk karácsony ünnepéhez, az emberek annál gyorsabban igyekeznek azokat az ajándékokat beszerezni, amelyekkel majd megajándékozhatják azokat, akiket ismernek, szeretnek, megbecsülnek, vagy akikre jobban odafigyelnek. Sokak számara alig van unalmasabb feladat az ajándékok beszerzésénél. Emberfeletti erőt követel, hogy időt szakítsunk a vásárlásra, legyen türelmünk elviselni a tömeget, legyen elég pénzünk, amelyből mindenkinek vehetünk valamit. Miért ez az áldozat: egy nyakláncért, egy kávédarálóért, egy játékért. Nem. Az emberben benne van az ajándékozási vágy. Egész élete azzal telik, hogy szeretné meghosszabbítani azt, ami ő maga. Kiszélesíteni létezése horizontját és szélesebb dimenzióban élni. Ez az ajándékozás lényege is, valamit adni, ami őt jeleníti meg. Ezért a tökéletesebb ajándékozás, inkább az, amikor „szellemi” ajándékot adunk át. A szellemi ajándékozáskor valóban úgy gazdagítunk másokat, hogy közben úgy érezzük a saját valóságunkból, létünkből adtunk át egy darabot. Kevesen tudják elképzelni az ajándékozásnak ezt a szellemi dimenzióját. Sokáig nem értetettem, hogy híres szerzők, kutatók, írók miért írták a könyvük első oldalára: édesanyámnak, vagy kedves barátomnak, vagy munkatársaimnak. Ma már értem, ezek az emberek felfogták mi az igazi ajándékozást. Hosszú évek megfeszített munkáját adták át édesanyjuknak, barátunknak, szeretteiknek. Ezt azok értik igazán, akik írtak már könyvet, vagy egy nagyobb tanulmányt, festettek egy képet, komponáltak egy zeneművet. Advent negyedik vasárnapján, részben azért is, mert már nagyon közel van a születés csodája, az egyház hagyományosan Máriára figyel. Arra a Máriára, akit az első megajándékozott az Egyházban, hiszen „gyermeket fogant méhében a Szentlélektől” (Mt 1,19). Mária azt is megértette, hogy aki szellemileg megajándékozottá válik, annak az öröme akkor lesz teljes, ha az ajándékot másoknak is átadja. Mária a pásztorokkal, bölcsekkel, a gyermekségtörténet szereplőivel már a gyermekségtörténetben megosztja azt az örömöt, amely őt érte az ajándékozás alkalmával. Ez már az egész „jézuseseményt” vetíti előre, ahol Máriának rá kell jönni, hogy Jézus küldetése túl nő a családja, Názáret, sőt Izra33

el határain. Mindenkinek ajándékká és új életté válik, akik követik az első megajándékozott, Mária példáját, és elfogadják Isten ajándékát és kimondják: „legyen nekem a Te igéd szerint.” Szépen fejezi ki az angyali üdvözletkor Mária érzését a Szentírás: Mária megdöbben szinte szólni sem tud. Mikor igazán nagy dolgok történnek velünk, szinte nem is tudjuk kifejezni az emberi érzéseinket. Máté gyermekségtörténete Mária mellett párhuzamosan mutatja be Józsefet. Közös bennük, hogy mindketten másfajta életre készültek. Dolgos, munkás, becsületes életre, de mégis csak a földi élet kereti között képzelték el az életüket. Szépek azok a képek, ahol Máriát munka közben ábrázolják, miközben megtörténik az angyali üdvözlet. Munka, vagyis fáradozás közben, nem tétlenül. Ezzel a természetes szinten egészséges élettel tud az Isten mit kezdeni. Munkatársnak hívja Máriát. Képesek voltak arra, hogy saját emberi terveiken, még ha azok valóban szép tervek is voltak változtassanak. A születés pillanatában Mária nem tudja mi lesz velük. József az álom után nem tudja, hogy fog alakulni az életük, de hisznek abban, aki „meghívta” őket. A történelem folyamán sokszor volt, hogy a keresztények nem tudták pontosan mi lesz velük. Ma is, ha szétnézünk a világban, látjuk, hogy sok keresztény nem ünnepelheti felhőtlenül, hogy az Isten megtestesült. Afrika, Ázsia, az arab országok keresztényeire gondolunk ezekben a napokban, akiknek olyan erős hitre van és lesz szűkségük az elkövetkezendő időben, mint Máriának és Józsefnek. Azokra gondolunk, akik osztoznak a szent család sorsában és elveszítik templomaikat és csak „barlangban” élik át a születés csodáját. Azokra a keresztényekre gondolunk, akik mint József, Mária és a gyermek Jézus Heródes kegyetlensége elől elmenekülnek, és elhagyják otthonaikat. Legyen pártfogójuk a szent család! A kereszténység azt tanítja, hogy karácsonykor az Isten leküldi az isteni természetet a földre, vagyis ugyanúgy, mint a világ teremtésekor megosztja a saját létét az emberekkel, de már egy minőségileg más módon. Ezt a minőségileg új életet röviden egy névben foglalja össze a Szentírás: Emmánuel. ,,Velünk az Isten”. Az új kihívásokkal terhelt világban Magyarországon éppúgy, mint szerte a világban a keresztényeknek újra tudatosítani kell, bármi is történik körülöttünk vagy akár kifejezetten ellenünk, azért mégis velünk az Isten. UJHÁZI LÓRÁND

34

December 19. | Hétfő advent IV. hetében Bir 13,2–7.24–25a; Lk 1,5–25

A mai szentírási szövegek mindegyike egy-egy meddő házaspárról szól: Mánueról és feleségéről, valamint Zakariásról és Erzsébetről. Mindkét pár régóta várja Isten áldását, a házasságukat boldoggá és teljessé tevő gyermeket, azonban eddig nem sikerült életet adniuk – már nincs reményük arra, hogy valaha szülőknek mondhassák magukat. Ebben az állapotban éri el őket Isten szava, angyalán keresztül: Mánue felesége és Zakariás arról értesül Isten küldöttétől, hogy eddigi, reménytelennek tűnő várakozásuk gyümölcsöt terem, szégyenük megszűnik, sőt, áldássá válik – gyermekük fog születni, nem csak családjuk, hanem a zsidó nép boldogságára is Sámson és János, a későbbi Keresztelő személyében. Isten szerető és irgalmas: nem feledkezik meg azokról, akik hűségesek hozzá és megtartják parancsait – eddigi, reménytelennek tűnő várakozásukat beteljesíti, üres életüket megtölti ajándékával, az új élettel. Advent idején mi is egy gyermek érkezésére várunk – arra a Gyermekre, aki az emberiség hosszú várakozása után megszabadít bennünket a bűn szégyenétől, és áldássá válik számunkra: eloszlik a sötétség a mi életünkben is, akárcsak a két ószövetségi házaspár életében. Isten ugyanazt kéri tőlünk is, mint Sámson és János szüleitől: legyünk kitartóak és Hozzá hűek a várakozásban, még a reménytelennek, vaknak tűnő hallgatásban is bízzunk abban, hogy Isten nem feledkezik meg rólunk – ha így teszünk, megláthatjuk a karácsonykor közénk születő Istengyermekben az új Életet, a világ világosságát. KÉK EMERENCIA

35

December 20. | Kedd advent IV. hetében Iz 7,10–14; Lk 1,26–38

MÁRIA ÁLMA Először a tudás vált fölöslegessé. A kőbe, agyagtáblára, pergamenre vésett-írt jeleket fölkapta a forgószél tölcsére, szemmel követhetetlen magasságba röpítette. A hatalom jelképei, a jogarok, koronák, palástok következtek. A hatalmasságok jelképei porrá váltak, a sivatag homokját gazdagították. A bölcsesség és a tapasztalat önkéntes száműzetésbe vonult. Pusztává vált a föld. Fenn, a magasban, a végtelen ürességben kicsiny csillag pislákolt. Közeledett, majd Mária kinyújtott tenyerében megpihent. Kinyitotta a szemét. Nem csodálkozott. Angyal állt előtte, s szólt: – A Szentlélek száll rád, és a magasságbeli ereje megárnyékoz téged; s ezért a Szentet is, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni. – Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint. És eltávozott tőle az angyal… KÁLY-KULLAI KÁROLY

36

December 21. | Szerda advent IV. hetében Én 2,8–14; Lk 1,39–45

Az Advent a REMÉNYSÉG ideje. Az adventi koszorú gyertyái erre a reményre figyelmeztetnek, a Krisztusba vetett remény beteljesedése felé mutatnak. A világban, az emberek között és a magunkban lévő sötétség sem tudja elnyomni a remény fényét, mert ADVENT van! JÖN AZ ÚR! Egy német plébániatemplomban egyetlen hajnali diákmisére vonták össze az adventi gyertyagyújtást. Négy fiú meggyújtotta a maga gyertyáját az adventi koszorú gyertyáiról, s egy ötödik is ott állt a szentélyben. Az ő kezében nem volt gyertya. Az első valahogy így beszélt. „Ez a gyertya a BIZALOM. Ott ontja fényét, ahol az emberek emberi módon élnek együtt, akik keresik egymás közelségét, akik lehetővé teszik, hogy a másik ember is éljen. Ez a gyertya azt hirdeti: van híd ember és ember között, mert a bizalom összeköt.” Az ötödik fiú, az „ördög ügyvédje” beleszólt: „Állj! Nem így van! Hol van a bizalom? Bizalmatlanság uralkodik mindenütt, rettegés, félelem. Nem bízik a férfi a feleségében, a gyerek a szüleiben, egyik család a másikban, egyik nemzet a másikban. Csak vérig sértő szavakat hallok. A bizalom kialudt, mint a te gyertyád is.” (És elfújta a gyertyát.) A második fiú megszólalt. „Ez a gyertya az ÖRÖM. Az életünk tele az öröm forrásaival: színes a világ, s én láthatom; madárdallal van tele a föld, s én hallhatom. A zöld rét fölött kék égbolton ragyog a nap. Kacagó gyermekeket látok, szemükben örömet. Fiatalokat, akik vidáman játszanak, sportolnak, rúgják a labdát…” Az ördög ügyvédje megint közbeszólt: „Nem olvasol újságot? Nem nézel híradót? A világ sok táján nincs az embereknek semmi okuk az örömre. Gyászra annál inkább: ahol diákok mészárolják le osztálytársukat, ahol gyereklányokat erőszakolnak és gyilkolnak meg, ahol kisgyermekek halnak éhen. Kialudt az öröm gyertyája is.” (És elfújta a második gyertyát.) A harmadik fiú erre így szólt: „Ez a gyertya a BÉKE. Azért ég, mert olyan jó, hogy az emberek szeretik egymást, hogy segítenek egymásnak: a gazdag a szegénynek, az erős a gyengének, a fiatal az öregnek. Hogy a nemzetek békében élnek egymás mellett, hogy Európában már több mint tíz éve nincs háború.” Ördögi kacaj a válasz: „Hol van a te híres békéd? Az osztályban, a hálóban, a családban, a társadalomban, a népek között? Ahol embereket 37

vernek véresre, ahol naponta robbantanak és ártatlanokat küld a halálba a békétlenség? Oltsd csak ki azt a gyertyát, de gyorsan!” (S az kialszik.) A negyedik már alig mer megszólalni, de aztán mégis elkezd beszélni: „Ez az utolsó fény, REMÉNYnek hívják. Ez soha nem alszik ki, mert mindannyian reméljük, hogy véget ér a félelem és a rettegés ideje; hogy győz a bizalom; hogy valóban béke és öröm tölti be majd a földet.” Az ördög ügyvédje is elbizonytalanodott, de megpróbált érvelni: „Hát nem látod, milyen gyönge az a fény a kezedben? Mit tudna tenni ez a kicsi láng a világ sötétségében?” De ekkor újra megszólalt a negyedik fiú: Ennek a gyertyának, a remény fényének másik neve is van. Úgy hívják: ADVENT! ÁMENT LUKÁCS OSB

Advent Valaki jön – de te nem veszed észre! Valaki közeledik hozzád – de te bezárkózol! Valaki kopog nálad – de te átalszod látogatását! Valaki belép hozzád – de te házon kívül vagy! Valaki nálad lakik – de te kidobod őt! Valaki feltárulkozik – de te a szavába vágsz! Valaki vár rád – de te hátat fordítasz neki! Valaki segítséget kér – de te megkeményíted szívedet! Valaki ajándékot ad neked – de te elásod azt! Valaki végtelenül ráér – de veled sosem lehet beszélni. Valaki nyugalmat hoz – de te szétszórt vagy! Valaki jön – de te csak magadat látod! Amíg csak jön – mindig megváltozhatsz!

38

December 22. | Csütörtök advent IV. hetében 1Sám 1,24–28; Lk 1,46–56

Ma hajnalban pontosan 0 óra 38 perckor fontos dolog történt. – Most egy pillanatra szívesen visszalépnék a bennem még az elmúlt évezredben viszszavonhatatlanul elveszett fizikatanár szerepébe, s megkérdezném, hogy mi volt az – de inkább ellenállok a kísértésnek, s elárulom a titkot: ma 0 óra 38 perc volt a téli napforduló pillanata, amikor a Föld forgástengelye a legnagyobb szögben hajlott el a Nap sugaraitól. Ilyenkor az Északi-sarkon a Nap nem kel föl, az Északi-sarkkörön a Nap középpontja épp a déli horizonton tartózkodik, ez az esztendő egyetlen napja, amikor ott a Nap nem kel föl. Magyarországról nézve a Nap 19 fokon delel, s csupán 8 órán át tartózkodik a horizont fölött. Az északi féltekén ilyenkor kapjuk az év legrövidebb nappalát és leghosszabb éjszakáját. A téli napforduló féltekénken a csillagászati tél kezdetét jelenti, s igen sok kultúrában ősi ünnep kapcsolódik hozzá. Ilyen volt a római Saturnalia vagy a germán Jule. A természet télbe fordulásakor meghaló és megszülető napfény ünnepe a zsidóságban már egy történelmi tapasztalat kapcsán nyer új értelmet: a Makkabeus testvérek visszafoglalják a pogányoktól a Jeruzsálemi Templomot, majd újra fölszentelik: ismét meggyúlnak a mécsesek, ezért a Hanuka a fények ünnepe. A kereszténység pedig az Isteni Fény, a világ üdvözítésére megjelenő világosság, Jézus Krisztus születésének ünnepét teszi néhány nappal e dátum után: emlékeztetve arra, hogy a fényben újjászülető remény Jézus személyében és életében számunkra kézzelfogható emberi alakot öltött. Az Élet reményéről van szó, melynek erejét Mária hálaénekéből is kihallhatjuk: Isten szeretetteljes élete erősebb minden földi hatalomnál. Talán nem véletlen, hogy mikor meggyújtják az esti fényt, az Egyház nap mint nap, estéről estére Mária ezen énekét énekli. Vele megvalljuk, hogy a leereszkedő sötétben is hisszük: Isten irgalma győzedelmeskedik rajtunk, bennünk és általunk. Hisszük, hogy Isten tud mit kezdeni világunkkal – még a minket megbénító sötétséggel is. Hiszen ősi emberi tapasztalatunk, hogy a sötétség növekedése csupán múló előjáték a fény önfeláldozásához, majd föltámadásához… Mindenen túl ott fénylik az a világosság, melynek öröme újra meg újra átcsillan a sötét fátyolán. Amint a nagy görög bölcs, Platón (vagy annak egyik tanítványa) írta le (egyébként egy csillagászati szövegében) jó négy 39

évszázaddal az evangéliumok előtt: „A Jó szükségképpen s már mindig is győzött a Rossz fölött.” Az első keresztények pedig így fogalmaztak: „Az Úr közel van!” Boldog, aki nyitott szívvel várja Őt! BAKOS GERGELY OSB

„Meglátogat minket felkelő Napunk a magasságból, hogy fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és halálos homályban ülnek, lépteinket pedig a béke útjára vezérelje.” (Lk 1,78–79)

40

December 23. | Péntek advent IV. hetében Mal 3,1–4.23–24; Lk 1,57–66

Kiskoromban nagyon szerettem volna zongorázni tanulni. Szerettem a hangját, szerettem azt a „feelinget”, melyet a zongora keltett bennem. A baj az volt, hogy nem volt zongoránk, és mivel nagyon szegények voltunk, még alkalom sem adódott, hogy különórákra járjak olyan tanárhoz, akinek nemcsak tudása van, hanem még zongorája is. Sokat álmodoztam a még nem kipróbált tehetségemről, meggyőződve arról, hogy a világ bizony nagy sztárt veszített bennem. Gyermeki álom! Jóval később, mikor már más helyzetben voltunk, családunk kapott egy zongorát, de órákra még akkor sem jutott pénz. Se baj, gondoltam, majd én megtanulok egyedül! Meg is tettem, de azt nem tudtam, hogy milyen sokat kell gyakorolni hozzá: a skálázást, az újak elhelyezését, a helyes kéztartást… Nem volt hozzá elég önfegyelmem, kitartásom, és – bár tűrhetően tudok játszani –, mások előtt még a mai napig sem merek. Álmomban szép volt, de a valóság mást hozott. A valóság terhet jelentett, macerát – én pedig csak a szép eredményt akartam, nem a vele járó küzdelmet. Nem így vagyunk mi is sok mindennel? Egy picit erről szól a mai olvasmány is. Malakiás könyve olyan néphez szólt, amelynek tagjai már túl voltak a babiloni fogságon. Bár a bálványimádás megszűnt, szívük mégsem tért vissza az igazi istenszeretethez. A könyv első fejezete Isten irgalmas szeretetéről szól, melyet soha nem von meg népétől. Ennek ellenére a nép hűtlen lett, és tévutakra tért. A letérés mindig szenvedést eredményez, és a nép elfáradt, elfásult, csalódott lett. Hamar megfeledkezett Isten ígéretéről, és kételkedett abban, hogy lesz-e egyáltalán valamikor jobb a helyzet. Malakiás válasza az Úrtól: Isten nem felejtette el sem kiválasztott népét, sem hűségét, sem ígéretét: eljön! De a lényeges kérdéshez most érkezünk: „Ki fogja elviselni jövetele napját?” (Mal 3,2) Első hallásra ijesztőnek és fenyegetőnek tűnhet Isten eljövetele. Talán sokan így is látják Istent, és ha igen, akkor úgy gondolják, hogy jobb, ha nem zavar minket, nem jön el, hanem szépen szemet huny életünkre, rossz szokásainkra, és csak messziről szeret minket. Szomorú ez a megközelítés! Ki jön? A Szeretet születik meg! A Szeretet testesül meg! Ha ez így van, akkor viszont miért kell föltenni a kérdést, hogy „ki fogja elviselni jövetele napját”? Azért, mert rá kell jönnünk: Isten jövetele a mi szabadításunkat 41

jelenti. Mitől? A téves életviteltől, a szenvedélyektől, melyek rabságba ejtenek minket, az olyan üres élettől, mely csupán sodródik, és fogyaszt mindent, ami nem élteti lelki szabadságát, és nem illik emberi méltóságához. Jön Isten, és eljövetele változást hoz életünkbe. Nem csupán szép karácsonyi „feelinget” akar létrehozni bennünk, hanem éltető változást. Macerát jelent? Küzdelmet? Erőfeszítést? Igen, azt is! Az Ige istállóba érkezik – hogy azt Isten országának befogadó helyévé változtassa. Ez az istálló nem Betlehemben van, hanem az emberi szívben! A küzdelem, erőfeszítés, melyet az Ő befogadása eredményez – a metanoia, az új látásmód! Nem azért jön, hogy egy „happy feelingbe” ringassuk magunkat, hanem hogy merjünk fölállni, és – gondolkodásmódunkban, áldozatkészségünkben, nyitottságunkban – megújulva, még tökéletesebben az élet útjára térni. Megéri? Ő azt ígérte, hogy az valóban „isteni” jó! Ma, itt és most – mit válaszolsz meghívására és szeretet ajándékára? FOGASSY JUDIT SDSH

42

December 24. | Szombat advent IV. hetében 2Sám 7,1–5.8b–12.14a.16; Lk 1,67–79

„MENJÜNK BETLEHEMBE!” TAPOGATÓZÓ GONDOLATOK A HÚSVÉTI HIT ÚTJÁN Dicsőítem az Atyát, aki feltámasztotta a názáreti Jézust a halálból. A keresztény örömhír alapja és lényege az Atyának ez a tette, ezt hirdették az első tanítványok, szavukkal-életükkel. A húsvét örömmel, békével, bizonyossággal ajándékozta meg azokat, akik hittek a Fiát a halálban nem hagyó, végtelenül szerető Atyában. Karácsonykor is a húsvétból, a húsvéti tapasztalatból érdemes kiindulni. Húsvétkor az Atya új élettel ajándékozza meg Jézust, újjáteremti őt, az örök életre születésben részesíti. A hit kérdése: ha így történt Jézus örök életre születése, hogyan történt a földre születése? Ha Jézus második, húsvéti születésénél Isten ily hatalmasnak és csodálatosnak mutatkozott, vajon nem cselekedett-e hasonlóképpen hatalmasan és csodálatosan az ő első születésénél? Az evangéliumok történetei Jézus születéséről a feltámadás fényében születtek. Karácsonyhoz a húsvét vezetett el. Húsvétkor az Atya a Szentlélek erejével támasztja életre a Fiú egy olyan sírból, amelybe korábban még senkit sem temettek, vagyis a szűz anyaföldből, az anyaföld méhéből. Ugyanez történik Jézus földi létének kezdetén: az Atya a Szentlélek erejével egy szűz anya méhében életet ad a Fiúnak, megteremti az ember Jézust. Húsvétkor Jézus feltámad, kijön a sírból. Az evangélium megjegyzi, hogy a ruha, amelybe be volt tekerve, ugyanolyan helyzetben, érintetlenül feküdt. Vagyis nem volt összehajtogatva, hanem a test körvonalait követve maradt hátra. (Nem emberek csomagolták ki a testet.) A sír bejáratát elzáró követ sem ember hengerítette el, hanem – Máté szerint – egy angyal. A feltámadt Jézus nem törte át sem a ruhát, sem a követ. Húsvétkor férfiak nem segítettek Istennek, ő nem vett igénybe emberi közreműködést. Jézus földre születéséhez sincs szüksége férfiember közreműködésére. (Mária szűz marad a szülésnél.) Húsvétkor Jézus pólyákba göngyölt állapotból támad új életre. Hogy Jézus földi élete hasonlóképpen induljon, karácsonykor Mária pólyába teszi. 43

Húsvét után és húsvét óta az apostolokat, az egyház pásztorait fény veszi körül. A keresztény közösség pásztorai körül a feltámadt Krisztus világosságának terében élhetnek a keresztény hívők. A fény, amely karácsonykor a pásztorokat körülveszi: a húsvét fénye, az Úr dicsősége. Húsvétkor angyalokkal találkozunk, karácsonykor nemkülönben. „Nagy örömet adok tudtul nektek, és az lesz majd az egész népnek.” A pásztor tud az örömről, s az a feladata, hogy mindenkit részesítsen benne. „Menjünk Betlehembe!” A pásztor másokat hív. A húsvét – és most már a karácsony is – arra indít, hogy újra találkozzam a feltámadt Krisztussal és másokat is segítsek, hogy találkozzanak az Atya által örök életre támasztott Fiával, akiben mi is fiak vagyunk, földi és örök élettel. TŐZSÉR ENDRE SP

Jan Twardowski

Várakozás Nézd ezt a bolt előtt megkötött kutyát a gazdájára gondol és tépi hozzá magát várja két lábon állva számára a gazda az udvar az erdő a rét az otthon a szemével kíséri a farkával sóvárogja csókolj mancsot neki tanítja hogyan kéne Istenre várnunk Sajgó Szabolcs fordítása

44

December 25. | Urunk születése – Karácsony Éjféli mise: Iz 9,1–3.5–6; Tit 2,11–14; Lk 2,1–14 Pásztorok miséje: Iz 62,11–12; Tit 3,4–7; Lk 2,15–20 Ünnepi mise: Iz 52,7–10; Zsid 1,1–6; Jn 1,1–18 v. Jn 1,1–5.9–14

KARÁCSONY – A „LÁTÁS ÜNNEPE” Az I. karácsonyi prefációban ez a mélyértelmű kérés fogalmazódik meg: „...hogy amikor látható alakban ismerjük meg az Istent, a láthatatlan világ szeretetére gyulladjunk általa”. „...ut, dum visibiliter Deum cognoscimus, per hunc in invisibilium amorem rapiamur” Karácsony napján ezért különleges csengése van Jézus szavának, melyet a Passió küszöbén mond Fülöpnek: „Aki engem lát, látja az Atyát is.” Bűnbánati készületünkben az Advent során igyekeztünk egész lényünket összeszedni, készültünk a látás ünnepére, ehhez kértük a zsoltárossal Advent elején az Úr segítségét: „Szemeim mindenkor az Úrra néznek, mert ő vonja ki a tőrből lábamat. Tekints reám, Isten, és könyörülj énrajtam.” Most tehát már nincs más dolgunk, mint hogy „lássunk”, szemléljük Isten testi alakban megmutatkozó emberszeretetét. Szent Ferenc is ezért akarta megjeleníteni a betlehemi éjszakát: „Meg akarom eleveníteni a betlehemi kisded emlékezetét, és tulajdon testi szemeimmel akarom szemlélni gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit, látni akarom, hogyan helyeztetett jászolba és hogyan feküdt az ökör és a szamár előtt a szénán.” Minden kinyilatkoztatásban ez történik, márpedig most eljött Krisztus, a kinyilatkoztatás teljessége. Beteljesedik a látható világ magasztos hivatása: a láthatatlan világ szentségévé lehetett. Nem a látható világ „ellenére”, hanem éppen annak segítségével tárul fel a szerethető Láthatatlan. Ebben fonódik össze ismeret és szeretet. Isten megjelenik látható világunkban, igent mond rá, elfogadja, egészen a mélyére száll – de valamiképpen mégis kiszólít belőle. Felismerteti velünk, hogy ami szeretetünkre legméltóbb, az túl van a láthatón. Ahol a magyar misekönyv a „láthatatlan világról” beszél, ott a latin „láthatatlanokat” (invisibilia) mond. Érdekes a magyar „világ” kiegészítés. Talán így akarja mondani: hogy szeressük Istent és az ő dolgait, világát, mindent, ami vele kapcsolatos, róla szól. Életünket a láthatón túliakra, a 45

maradandóra irányítsuk. Hogy tanúivá lehessünk, mert, az ünnepnap evangéliuma szerint: „Láttuk az ő dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét.” Ha pedig „látás” az ünnep kulcsa, akkor a karácsonyhoz komolyan kell vennünk Szent Ferenc szavát a 16. intelemben: „Boldogok a tisztaszívűek, mert ők meglátják az Istent: Igazán tisztaszívűek azok, akik a földieket megvetik, az égieket keresik, és nem szűnnek meg tiszta szívvel és lélekkel imádni és szemlélni az Urat, az élő és igaz Istent.” VÁRNAI JAKAB OFM Juhász Gyula

Karácsonyi óda Csöndes az éj és csöndes a világ is, Caesar Augustus aranyos mosollyal Zárta be Janust, Mars fegyvere rozsdás: Béke a földön. Hallgat a germán és hallgat a pártus, Néma az indus és néma a hellén, Herkules távol oszlopa se rendül, Thule se mozdul. Már az aranykor új eljövetének Hírnökeit, a szomorú szibillát S a szűzi Virgilt födi földi sír és Hír koszorúja. S messzi mezőkön nyájaikat őrző Pásztori népek nézik a derengő Új csillagot, mely aranyát elönti Jászoli almon, Hol mosolyogva és fázva az éjben, Szőkehajú és szelíd anya keblén, Most mutatod meg magad a világnak, Isteni gyermek!

46

December 26. | Karácsony nyolcada alatti második nap Szent István első vértanú ünnepe ApCsel 6,8–10; 7,54–59; Mt 10,17–22

Szeretném megosztani Wass Albertnek ezt a gyönyörű versét, amelyet még évekkel ezelőtt épp adventben kaptam. Ez a költemény számomra egyszerre tanúskodik mély hitről és komoly teológiai gondolkodásról: – Megeleveníti a vágyat a mesék, a gyermeki bizalom, a tisztaság, és ártatlanság iránt, egyben a mesék és angyalok valóságos világát, bizonyítva, hogy, „Istennél semmi sem lehetetlen.” (Lk 1,37) – Felvillantja a kapcsolatot Isten és az ember között, azt a szeretetet, amellyel Isten tekint ránk, még ha el is csúfítjuk és el is vakítjuk magunkat, hisz akkor is az Ő gyermekei vagyunk. – Ellentétbe állítja az emberek gondját (önmagukkal, egymással és a világgal) az Isten gondjával, akinek „mindenkire gondja van”, mert ő gondot visel reánk. Ennek a gondviselésnek, szeretetteljes párbeszédnek az eredménye, hogy Ő egészen odaadta önmagát, Önmagát ajándékozta nekünk. Az Úr eljövetelére várva, a karácsonyra készülve, vegyük észre ezt a legnagyobb ajándékot, Istennek, az ajándékozónak a végtelen szeretetét. Nézzük „Isten-szemmel” a világot, hogy karácsonykor ne elmúljon el „a szép s a jó az ember mellől nyomtalan”, hanem megszülethessen bennünk is Isten, aki maga a Szeretet. Wass Albert

Karácsonyi versek II. Elindul újra a mese! Fényt porzik gyémánt szekere! Minden csillag egy kereke! Ezeregy angyal száll vele! Jön, emberek, jön, jön az égből Isten szekerén a mese!

47

Karácsony készül, emberek! Szépek és tiszták legyetek! Súroljátok fel lelketek, csillogtassátok kedvetek, legyetek újra gyermekek, hogy újra emberek lehessetek! Vigyázzatok! Ez a mese már nem is egészen mese. Belőle az Isten szeme tekint a földre lefele. Vigyázzatok hát emberek, titeket keres a szeme! Olyan jó néha embert lesni s angyalt lesve a csillagok közt Isten szekerét megkeresni. Ünneplőben elébe menni, mesék tavában megferedni s mesék tavában mélyen, mélyen ezt a világot elfeledni. Mert rút a világ, fekete. Vak gyűlölettől fekete. Vak, mint az emberek szeme: az égig sem látnak vele. Pedig az égből lefele porzik már Isten szekere! Minden csillag egy kereke, ezeregy angyal száll vele, az Isten maga száll vele és csillagtükröt nyújt felénk, mesetükröt, a keze. Szent tükrébe végre egyszer pillantsatok tiszta szemmel, tiszta szemmel, Istenszemmel milyen szép is minden ember! Minden ember szépségtenger s mint a tenger csillagszemmel telve vagytok szertettel …!

48

Tagadjátok …? Restellitek …? Elfordulnak fejeitek …? Megvakultak szemeitek …? Szépségteket, jóságtokat nem érzitek, nem hiszitek ..? Csillaggyertyák fénye mellett isten elé nem viszitek ..? Akkor bizony rútak vagytok szegények és vakok vagytok, ha szépek lenni nem akartok. De még így is szegényen is, rútan, vakon, mégis, mégis Isten gyermekei vagytok! Rátok süti fényes szemét? elindítja fényszekerét, jóemberek játékszerét. Milyen kár, hogy áldó kezét nem érzitek, nem nézitek s nem hiszitek már a mesét. A rút világnak gondja van, minden embernek gondja van, a sok angyalnak mind gondja van s az Istennek is gondja van, mert mindenekre gondja van. S így múlik el a szép s a jó az ember mellől, nyomtalan. SVAJCSIKNÉ PÁL BERNADETTE

49