Adalékok a Márai-kánonhoz

STUDIA CAROLIENSIA

2009. 1 . (X.)

81–88.

PATAKI ATTILA ISTVÁN A GOETHE-KÉP ÉS JOSÉ ORTEGA Y GASSET GOETHÉJE MÁRAI SÁNDOR PUBLICISZTIKÁJÁBAN Adalékok a Márai-kánonhoz Márai Sándor José Ortega y Gasset spanyol filozófus munkásságával nagy valószínűség szerint a németországi években ismerkedett meg, 1 mikor a Frankfurter Zeitung tudósítójaként is dolgozott. 2 A spanyol filozófus Johann Wolfgang von Goethe halálának századik évfordulója alkalmából írott, Goethe belülről 3 című munkájában kritikával illeti a goethei életművet, illetve mindazt, ami Goethe volt, tehát a Goethe-jelenséget. Bevezetőjében Ortega kifejti, hogy az 1932-es esztendő az európai ember számára túlságosan gondterhelt, s ebben éppen a múlttal való kapcsolata jelenti a legnagyobb gondot: „Ha az európai ember némi éleslátással mérleget készít mai helyzetéről, nyomban felfedezi, hogy nem a jelen és nem is a jövő nyugtalanítja, hanem épp a múlt.” 4 Ortega szerint az élet olyan művelet, amit előrefelé végzünk: a jövő felé élünk, de nem a jövőben, hanem a jelenben, de a jelenben is csak úgy élhetünk „gondtalanul”, ha építeni tudunk a múlt örökségére. „Aki megőrzi a múltba vetett hitet, nem ijed meg a jövőtől, mert biztos benne, hogy megtalálja a múltban a kusza jövőben való fennmaradáshoz kellő taktikát, utat, módszert. A jövő a gondok horizontja, a múlt a módszerek, az utak adta szilárd talaj, amit a lábunk alatt érzünk.” 5 Ezekre a megállapításokra támaszkodva vonja le Ortega a következetést: a mai ember rettenetes helyzetben van, mert korábban csak azt tekintette veszélyesnek, ami előtte, a bizonytalan jövőben állt; most a háta mögött és a lába alatt is ugyanazt tapasztalja. A spanyol filozófus sajnálkozva állapítja meg, hogy mindezek miatt a klasszikusok ideje is lejárt, mert a jelen sürgető élni akarásának könyörtelen fényében alakjukból szinte semmi sem maradt. Betekintést nyerhetünk Ortega kultúrafelfogásába is: nézete szerint az élet önmagában véve mindig hajótörés. A hajótörés viszont nem jelenti szükségszerűen a vízbefúlást, a vízbefulladás inkább csak egy a lehetőségek 1

LŐRINCZY Huba, Ambrustól Máraihoz, Szombathely, 1997, 289. Uo. 284-285. 3 José ORTEGA Y GASSET, Goethe belülről (Levél egy német barátomhoz), Nagyvilág, 1999, 592613. 4 Uo. 592. 5 Uo. 593. 2

Studia Caroliensia 2009. 1.

81

PATAKI ATTILA ISTVÁN

közül. A pórul járt ember, mikor érzi a vízbefúlás lehetőségét, kapálózni kezd, hogy el ne merüljön. Ortega szerint ez a mozzanat – a kétségbeesett ember kapálózása – jelenti a kultúrát számunkra. A kultúra tehát nem más, mint úszómozgás. Az európai ember számára viszont az ezerévnyi kulturális folytonosság éppen elég volt ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, elveszítse hajótörésérzetét. Ortega kijelenti, hogy a hajótörés-tudat, minthogy az élet alapvető igazsága, már maga a menekvés. Ezért hisz ő csakis és kizárólag a hajótöröttek gondolataiban, s a klasszikusok feletti ítélkezéshez is csak a hajótörötteknek van joguk. Fel is teszi a kérdést: „Hogy festene Goethe egy ilyen bíróság előtt? Minden klasszikus közül ő a legvitathatóbb figura, mert Goethe klasszikus a négyzeten, klasszikus, aki maga is klasszikusokból élt, a szellemi örökösök mintaképe, aminek maga is nyilvánvalóan tudatában volt; röviden, Goethe a klasszikusok közt patrícius. Ez az ember a teljes múlt járadékaiból tartotta fenn magát. Alkotása nem kis mértékben a másoktól kapott javak kezeléséből áll, ezért sem a művéből, sem az életéből nem hiányzik soha az a fajta filiszteusi arculat, amely minden ügykezelő jellemzője. A klasszikusok végeredményben mindig az élet számára klasszikusok, Goethe ellenben az élet művésze, az életnek a klasszikusa. Tehát mindenkinél szigorúbban kell igazolnia magát az élet előtt.” 6 Súlyos szavak ezek, s egyben jól jellemzik Ortega radikalizmusát. Mindezeken túl megjelenik az első gondolat, amivel Márai is egyet értett: Goethe az életművész. A különbség annyi csupán, hogy Ortega ezt sokkal köznapibbnak látja, mint Márai. A következőkben Ortega egy újfajta Goethe-életrajz létrejöttének lehetőségéről elmélkedik, egy olyan életrajzról, ami a korábbi életrajzoktól eltérő szemszögből vizsgálja meg mindazt, ami Goethe volt: „minden német Goethe-könyv legalapvetőbb hiányossága: a szerző Goethéről ír, de nem csinál belőle igazi kérdést, nem kérdőjelezi meg, nem ás Goethe mélyére.” 7 Számba veszi azt is, hogy a korábbi munkák miféle ködös kifejezésekkel éltek, elég csak a „géniusz” vagy a „titán” szavakra gondolni, amelyek már elkoptak és kiüresedtek, ezáltal jó példái a meddő, goethei szépelgésnek. Kifogásolja azt is, hogy az eddigi Goethe-életrajzok mind-mind a monumentalitás szemszögéből íródtak: olyan, mintha a szerzők azt a feladatot kapták volna, hogy köztéri szobrot faragjanak belőle, vagy útikalauzt írjanak a Goethe-turizmus számára. Összegezve tehát a legnagyobb baj Ortega szerint az, hogy az eddigi Goethe-életrajzok mind-mind Goethe körül forgolódtak. Ez a nagy vonalakban megrajzolt, monumentális forma négy hátránnyal jár: ünnepélyes, külsődleges, távoli és eredendő dinamika nélküli képet teremt. Sokkal szerencsésebb lenne 6 7

Uo. 594. Uo. 595.

82


A GOETHE-KÉP

ÉS

JOSÉ ORTEGA

Y

GASSET GOETHÉJE

fordított-optikával megírni egy Goethe-életrajzot: egy belülről megrajzolt Goethe alakja sokkal hitelesebben hatna a hajótöröttek ítélőszéke előtt. A következőkben Ortega kifejti, hogyan is kellene belülről megrajzolni Goethe alakját: „…milyen hihetetlen tévúton járt a filozófia, amikor a legképtelenebb dolgokat nevezte „én”-nek, azt ellenben soha, amit ön „én”-nek hív a mindennapi életében. Ez az önt alkotó én nem azonos a testével, a lelkével, de a tudatával vagy jellemével sem. […] Az ön énje készen találta ezeket a testi vagy lelki dolgokat, mikor ráébredt, hogy él. Önnek kell velük, általuk élnie […] Ön semmiképpen sem valamiféle dolog, ön egyszerűen az, akinek a dolgokkal, a dolgok közt kell élnie, s akinek nem akármilyen, hanem egy meghatározott életet kell élnie. Elvont élet nem létezik. Az élet az a kérlelhetetlen kényszer, hogy mindenki megvalósítsa saját léttervét. […] Akaratunk szabadon dönthet, hogy megvalósítja-e vagy sem ezt az élettervet, ami végül is vagyunk, de nem módosíthatja, változtathatja, ahogy nem tekinthet el tőle és nem is helyettesítheti másra.” 8 Itt nyilvánvalóan (a másutt is hasonló alapokra támaszkodó) egzisztencialista problematika kerül elő: az ember, hogy megvalósíthassa saját léttervét, nem valamilyen dologba, tulajdonságba kell helyeznie azt, hanem a dolgok által, a dolgok között kell élnie. Majd így folytatja Ortega: „Tehát a belülről nem Goethéből értendő, hanem Goethe életéből, Goethe drámájából. Nem úgy kell látni Goethe életét, ahogy Goethe szubjektív módon látta, hanem úgy, ahogy életrajzíróként belépve létének mágikus körébe tanúi vagyunk annak az irtózatos, objektív eseménynek, ami Goethe élete volt, s amiben Goethe csupán egyetlen alkotóelem.” 9 Egy objektív szemszögből megrajzolt Goethe-alak tárul majd szemünk elé, a maga összes viszonyrendszerével együtt, amelyek között, amelyek által élnie kellett. Ortega szerint, ha így fogjuk fel az emberi élet szerkezetét, az életrajz szemszögéből két olyan kérdés lesz a döntő, amivel eddig nem igen törődtek a biográfusok. Az első annak a meghatározása, hogy mi volt a leírandó személy élethivatása, amit az esetleg sosem ismert fel. Ugyanis az Ortegai felfogás szerint minden élet többé-kevésbé romhalmaz, s a törmelékekből kell feltárnunk, hogy milyen lehetett az adott személy. Ennek a módja pedig a rekonstruálás, ugyanúgy, ahogyan a tudós modelleket alkot, tehát az egyén képzeletbeli életének, sikeres élete arculatának rekonstruálása, „amelyen aztán a külső sors – olykor hatalmas – vágásokat ejtett.” 10 Ortega elmondja azt is, hogy valóságos életünket mindannyian úgy érezzük, mint lehetséges életünknek egy kisebbnagyobb mértékű, de lényegi torzulását. Maradt viszont még egy kérdés, mégpedig az, hogy felbecsüljük, mennyire hű egy ember az említett egyéni

8

Uo. 596. Uo. 597. 10 Uo. 598. 9


83


sorsához, lehetséges életéhez. Ezzel megállapíthatjuk, hogy milyen mértékben hiteles a tényleges élete. Két kérdésünk van tehát, az egyik, hogy mi az egyén élethivatása, a másik pedig, hogy mennyire maradt hű ehhez élete folyamán. A továbbiakban ebből az aspektusból vizsgálja Ortega a Goethe-jelenséget: „Tudniillik ő [Goethe] az, akiben először dereng fel annak tudata, hogy az emberi élet az embernek a belsőjével és egyéni sorsával vívott harca, vagyis hogy az emberi életet önnön problémája alkotja, hogy a szubsztanciája nem valami létezőből áll – mint a görög filozófusok, vagy a modern idealista filozófusok árnyaltabban, de végül is azonos módon értelmezett szubsztanciája –, hanem olyasmiből, aminek önmagát kell megteremtenie, ami nem dolog, hanem abszolút értékű, problematikus feladat. Ezért látjuk, hogy Goethe szüntelenül saját élete fölé hajol. Ezt a rögeszmét épp oly banális egoizmusnak tulajdonítani, mint „művészileg” értelmezni, s a saját szobrát faragó Goethét elénk állítani. A művészet, minden művészet nagyon tiszteletreméltó entitás, de az élet rettenetes komolyságával összevetve felszínes és léha alkotmány. Kerüljük hát az élet művészetére történő könnyed utalásokat. Goethe egyszerűen azért aggódik szüntelenül az élete miatt, mert az élete önmagában gond. Ennek megsejtésével lesz őbelőle az első kortársunk, ha tetszik, az első romantikus. Mert a történelmi-irodalmi értelmezések mélyén pontosan ezt jelenti a romantika: azt a prekonceptuális felismerést, hogy az élet nem olyan valóság, amely több-kevesebb problémába ütközik, hanem amely kizárólag abból áll, hogy önmagából csinál problémát.” 11 A fentiek két fontos információt is szolgáltatnak számunkra. Az egyik, hogy előkerül a saját szobrát faragó Goethe képe – ez a kép Márai tudatában is élénken élt, de ő valószínűleg a nagy előd iránt érzett tiszteletből nem számolt az ilyen fajta reflexivitással. A tény, hogy Ortega a Goethe iránti minden tisztelete ellenére mégis ilyen színben tűnteti fel őt, Márai szemében – amennyiben olvasta a tanulmányt – sértőnek kellett volna, hogy tűnjön. A másik fontos információ lehet Ortegának az a gondolata, hogy Goethe az első kortársunk, ami rokonítható a Márainál többször felbukkanó egyszerre kortárs és klasszikus Goethe képével. Az alábbiakban néhány kulcsfontosságú bekezdést idézünk: „Goethe persze megtéveszt bennünket, biológiai, botanikai szempontból határozza meg az életet. Külsődlegesen fogja fel az életet, ahogy az egész múltat is értelmezte. De ez csupán annyit jelent, hogy a vitális, preintellektuális igazsághoz képest az ember felszínes eszméket teremt. Goethe egy növény képében elmélkedik az életről, de azt saját lénye iránti drámai gondnak érzi, s az az is. Ám azon kapjuk Goethét, hogy a hivatalos eszmék burka alatt buzgón igyekszik kitapogatni annak a hiteles énnek a titkait, amely úgy marad hátra titokzatos gyökérzetével egyetemben tényleges életünk mögött, mint markunk az 11

Uo. 599-600.

84


A GOETHE-KÉP

ÉS

JOSÉ ORTEGA

Y

GASSET GOETHÉJE

elhajított dárda mögött, és amelyet nem lehet megragadni semmilyen külsődleges, kozmikus kategóriával sem.” 12 Ez a néhány mondat teljes egészében ellentmond a Márai által képviselt felfogásnak: Ortega is látja a lassú, szívós növény képében élő Goethe alakját, azonban meglátása szerint mindez a vitális igazsághoz képest csak felszínes eszmékhez vezet, s mint ilyen, nem hat termékenyítőleg a mai ember kérdéseire. Goethét botanizmusa félrevezette, aminek következtében ő is rosszul értelmezte a kérdést. S bár Ortega nem mondja ki ennél határozottabban, de sugalmazza, hogy emiatt nem szabhat ki Goethére felmentést a hajótöröttek ítélőszéke, hiszen az a klasszikus, aki nem képest választ adni a jelen kérdéseire, valójában nem is klasszikus. Mindazonáltal enyhítő körülménynek számít, hogy Goethe tudatában van tévedésének, csak azt nem tudja pontosan, miben tévedett. Ezért megpróbálja kitapogatni annak hiteles énnek a titkait, amelyet nem lehet megragadni semmilyen külsődleges, kozmikus kategóriával sem. „Meglepő, hogy nem mutatták még ki, hogy állandó ellentmondás van Goethének a világról alkotott eszméi (Goethe esetében azok a legkevésbé értékesek: a Spinoza-féle optimizmus, a Naturfrömmigkeit, az élet botanikai képe, miszerint az életben minden gondtalanul, fájó zavar nélkül halad, mégpedig egyfajta kellemes, kozmikus szükségszerűség) és saját élete és műve között. A növény, az állat vagy a csillag esetében az élet semmi kétséggel nem jár önnön lényüket illetően. Egyiküknek sem kell most elhatároznia, hogy mi legyen a következő pillanatban. Ezért nem dráma az életük, hanem fejlődés. Ám az emberi élet ennek épp az ellenkezője: az embernek minden pillanatban el kell döntenie, hogy mit tegyen, s ezért fel kell fedeznie lényének a tervét, a programját. Szinte nevetséges, hogy mennyire nem értették meg Goethét. Ez az ember egész életét azzal töltötte, hogy kereste önmagát vagy épp menekült maga elől – ami épp az ellenkezője annak, hogy pontosan követte volna önmaga megvalósítását. Ez utóbbi azt feltételezi, hogy nincsenek kétségei, hogy valójában kicsoda, vagy ha már kiderítette, az egyén eltökélte, hogy megvalósítja önmagát; akkor pedig a figyelme már nyugodtan foglalkozhat a kivitelezés részleteivel.” 13 Nem valószínű, hogy Márai rajongott volna ezekért a sorokért. Ortega nyíltan ki meri jelenteni: ellentmondás van Goethének a világról alkotott eszméi, saját élete és műve között. S ami az egészben a legfurcsább, Goethe egész életében tudatosan menekült saját sorsa elől, ez pedig azt jelentené, tudja, kivé kell válnia. Ortega szerint a német professzorok herkulesi erőfeszítéssel szépítgették Goethe negyven éves kora előtt írott műveinek igazi természetét, s ugyanígy 12 13

Uo. 600-601. Uo. 602-603. Studia Caroliensia 2009. 1.

85


tettek Goethének az életről vallott gondolataival kapcsolatban is. Hagyományos céljukat azért nem érték el, mert sokkal gyümölcsözőbb lett volna a fordított megközelítés: abból a nyilvánvaló ellentmondásból kiindulni, hogy Goethének a világegyetemhez fűződő minden kapcsolata optimista természetfelfogásból és a kozmoszba vetett bizalomból táplálkozik, ugyanakkor állandóan, hevesen aggódik saját élete, önmaga miatt, amiért sohasem tudja elengedni magát. A továbbiakban számba veszi Goethe tulajdonságait, ilyen például állandó rosszkedve vagy híres merevsége, mindkettő nehezen magyarázható, hiszen jó életkörülmények között élt, látszólag semmi oka nem volt arra, hogy rosszkedvű legyen, másrészt csodálatraméltóan rugalmas volt, ami végtelen alkalmazkodó képességgel ruházta fel. Egyetlen magyarázat marad, nem a sorsának élt: „Félek, hogyha megfogadja tanácsaimat, nagy botrányt kavar majd Németországban, mert az így megjelenített Goethe szinte pontosan az ellentéte annak a figurának, ami eddig a német sajtóban közzétett Goethe-evangéliumokban megjelent róla. Pedig nincs annál heterodoxabb megközelítés, mint amikor úgy mutatják be Goethét, mint akinek csupa csodás adottsága volt, akit nagyszerű mozgatórugók sarkalltak, kinek – tettrekész, tiszta, nagylelkű és joviális – jelleme volt, csak… csak szüntelenül hűtlen volt a sorsához.” 14 Az életrajzi vonatkozások kapcsán Ortega nem rejtheti véka alá azt a benyomását, hogy Goethe életében túl sok a menekülés: először is minden igazi, tehát fiatalkori szerelme elől megfutamodik, aztán megfutamodik írói sorsa elől, amikor azt választja, hogy Weimarba költözik és ott tevékenykedik tovább. Ortega szerint Weimar közel sem hatott annyira termékenyítően a német irodalomra, mint ahogyan azt képzelik, sőt inkább hátráltatta abban, hogy a posteriori az legyen a világ első irodalma. Később Goethe elmenekült Weimarból, ami már önmagában is menekvés volt, „s szökése ezúttal anyagi, sőt rendőri formát is ölt: az udvari tanácsosságtól Jean Philippe Möller kereskedőhöz szökik, s negyvenéves fejjel beáll Rómában festőinasnak.” 15 A későbbiekben Ortega megpróbálkozik megválaszolni saját kérdését: „Félretéve most mindennemű kauzisztikát, egészen nyilvánvaló, hogy Goethének határozottan pacsirtasorsa volt.” 16 Majd lentebb ezt írja: „Micsoda gyönyörűséget jelentett volna az emberiségnek egy bizonytalan Goethe, akit szorongat a környezete és arra kényszerít, hogy mesés képességeiből sokféle nedvet sajtoljon ki!” 17 Mindezekből pontosan kirajzolódik Ortega Goethéjének alakja: a saját léttervével ugyan tisztában levő, mégis az elől szüntelenül menekülő Goethe alakja, aki nem volt képes vállalni szerepét, nevezetesen azt, hogy német íróként 14

Uo. 605. Uo. 605. 16 Uo. 606. 17 Uo. 607. 15

86


A GOETHE-KÉP

ÉS

JOSÉ ORTEGA

Y

GASSET GOETHÉJE

forradalmasítsa hazája s rajta keresztül az egész világ irodalmát. Inkább bebújt Weimar steril búrája alá, hivatali teendőkkel körülbástyázva magát; sorsa nem telt be, mert az lett volna a sorsa – elsőként a német irodalomban –, hogy megalkossa a Sturm und Mass irodalmát. Ortega markáns Goethe-felfogása majdnem minden vonatkozásában homlokegyenest ellenkezik Máraiéval, aminek a spanyol filozófus kérlelhetetlenül hangot is ad, és Márai természetének, lelki alkatának ismeretében leszögezhetjük, hogy kevesebb is elég volt már neki ahhoz, hogy példaképétől elforduljon. Mégsem ez történt, hanem valami egészen más. Minthogy Ortega Goethe-tanulmánya 1932-ben jelent meg, álláspontunk szerint nem valószínű, hogy Márai még ugyanebben az évben olvashatta volna. Ennek oka, hogy Magyarországon az Ortega-recepció csak igen későn, a ’80-as évek tájékán indult meg. Ennél fogva kellően megalapozottnak tűnik az az elgondolás, miszerint Márai német nyelven olvasta a tanulmányt, s elolvasása után reflektált is rá, az Új Idők egyik számában, 18 1947-ben: „Ortega írása Goethe-ről, a ’törés’-ről, a menekülő Goethe-ről, aki elmenekült az Olympusra, vagy Háfiz álruhájába, vagy – egyszerűbben – a weimari üvegharang alá a törvény és parancs elől, aminek értelme annyi volt, hogy meg kell alkotnia önmagában a személyiséget, aki talán nem is ’goethei’… egyszóval örökké elmenekült a sorsa elől, ami végül is – ne cifrázzuk – egészben harmonikusan betelt… Ezért gyűlölte-imádta Schiller, aki hűségesebb volt lényéhez és sorsához. Mert élni, személlyé lenni, belülről alakot kapni irtózatos vállalkozás; s Goethe e vállalkozás elől, nem éppen jóhiszeműen, elmenekült a ’tevékenységbe’. Entelechia… beérte ennyivel. S rossz volt a lelkiismerete. Ortega azt hiszi, a világ érezte Goethen ezt a rossz lelkiismeretet. Ő is érezte, mikor ezt írta: Zufrieden bin ich Aber mir is nicht wohl dabei… Ez a vád talán jogos a korszakban, mikor Goethe élt; mert a ’nagy események’, mint a francia forradalom, az európai háborúk nem akadályoztak igazában senkit, – Goethet sem, – hogy saját sorsát munkálja, annak éljen. De ma? Van-e még ’saját sors’? A napoleoni háborúk, a francia forradalom idejében az embernek módja volt ügyességgel, észszerűséggel, erkölccsel, ravaszsággal szembefordulni a sorssal. Elrejtőzhetett, vagy harcolhatott a sors ellen, lelkében felépíthetett nyúlgátakat, vagy ércnél maradandóbb és erősebb torlaszokat… Mindenkinek ’saját sorsa’ volt, még száz év előtt is, amikor nem kímélték az embervért… de mindenki tudta, mikor a vérpadra lépett, vagy felbukott a csatatéren, hogy most az ő sorsa teli be, személyesen, így vagy úgy; egy sors, 18

MÁRAI SÁNDOR, Egy olvasó naplója, Új Idők, 1947, 294. Studia Caroliensia 2009. 1.

87


amelyért ő is felelős. Goethe tudta ezt; védekezett, ahogy tudott; ’tevékenységgel’, és azzal, hogy ’rosszkedvű’ volt. Ma nem tudunk védekezni a sors ellen, amely nem ’saját sors’ többé. Nem lehet saját sorsomnak érezni a pillanatot, amikor egy atombomba, vagy tíztonnás bomba felrobban, s százezer; vagy még több emberrel egyszerre pusztulok el, valahol a világban; s talán nem is szándék pusztít el, csak műhiba, vagy gondatlanság.” A fentiekből kiderül, hogy Márai ugyan rezignáltan reflektált Ortega meglátásaira, mégsem sértődött meg a spanyol bölcselő nem egyszer drasztikus és radikális állításain. Fontos kérdés az is, hogy vajon teljes egészében megértette-e Ortegának a Goethe-jelenség kapcsán felvetett problémáit, pontosabban, hogy teljes egészében meg akarta-e érteni, ez ugyanis cikkéből nem derül ki egyértelműen. Példa erre, hogy Márai szerint Goethe sorsa „egészében harmonikusan betelt”, s ez a magyar író Goethéhez való viszonyának tükrében igaz is, ellenben Ortega másról sem beszél tanulmányában, minthogy Goethe sorsa nem telt be. A weimari üvegharang, az Olimposz vagy Háfiz álruhája – nevezzük, ahogy akarjuk – nem az a léthelyzet és nem az a személyiség, akivé Goethének válnia kellett volna. Ortega szerint pacsirtasorsa volt, neki kellett volna megalkotnia a német irodalomban a Sturm und Mass egységét, méghozzá úgy, hogy állandó bizonytalanságai közepette „sokféle nedvet sajtoljon ki” tehetségéből. Mindez nem vált valóra, Goethe sorsa nem teljesült be. Mégis sajátos esetnek lehettünk tanúi: Márainak a Goethéhez viszonya Ortega hatására egyáltalán nem vagy csak kis mértékben változott meg, s mindez tekinthető úgy is, hogy „elnézte” a spanyol filozófusnak a markáns és talán nem minden esetben jogos Goethe-kritikát. Mindezt pedig igazán kevés szellemi nagysággal szemben engedte meg magának.

88


Adalékok a Márai-kánonhoz

Recommend Documents