Ábrahám Barna (tanársegéd, Pázmány Péter Katolikus Egyetem) Cseh-szlovák-magyar háromszög. Vonzások és taszítások Jozef Škultéty életművében A dualizmus évtizedei különösen nehéz körülményeket, beszűkült lehetőségeket teremtettek a szlovák művelődés, iskoláztatás, tudomány, irodalom számára. A három szlovák tannyelvű gimnázium és a Matica felszámolása után hovatovább csak néhány össz-szlovák egyesület és lap jelentette azt a hiányzó "nemzeti intézményrendszert", amelynek tekintélye, kodifikációs tevékenysége, kritikai autoritása és mecenatúrája olyannyira meghatározó (lenne) egy fiatal nemzeti kultúra számára. A magyar e szempontból még szerencsésnek mondható: "a nemzetiségek évszázadának" derekára megszületik akadémiája, egyeteme, múzeuma, színháza, Kazinczyék nyelvteremtő munkája a magyart egységében emeli univerzálissá, hogy a költészet csarnoka mellett oly sok századok után az iskolapadokban és tudományos művek lapjain is otthonra leljen. Hogy Magyarhon a magyarok országa legyen. Nem Bánffy Dezső és nem is Kossuth, hanem Kazinczy mondja ki egy emelkedő nemzet baljós jelszavaként: nálunk a más nemzetiségű vagy magyarrá lesz, vagy éhenhal. A haza és haladás csak jelszavaknak bizonyult az ország szívükben is nemmagyar fiai számára, KözépEurópa újkori végzetének bináris oppozíciója végül hulló pároscsillagként zuhant Szarajevó örvényébe. A nemzeti érzés a politikacsinálók és a lélekmérnökök legjobb igyekezete ellenére sem maradhatott meg hitbizományul a magyarság számára, hanem Magyarhonnak szinte minden népét – legalábbis azok írástudóit – hatalmába kerítette. S mivel a végzet csak egy hazát adott, ki-ki – romantikus buzgalma függvényében – a maga színeire festve azt, a maga hőseivel, hadvezéreivel és felkentjeivel népesítette be az egyként "ősinek" mondott, követelt földet. Attila és Árpád, Traianus, Vitéz Mihály, Szvatopluk, Cirill és Metód árnyai vívják öldöklő harcukat az Ellenséggel a túlontúl feneketlennek tudott nemzetsírok fölött. A romantika és a posztromantika tragikus csatavesztéseken éppúgy mereng, mint a lassú sorvadás és halálos kór szimptómáin. A nemzet fiai hol egy ős-viadalon véreznek el, hol pedig elhagyván szülőanyjukat, idegen ruhát öltve nyelvet és szívet cserélnek. A XIX. század költői külső-belső ellenséggel egyként harcra kényszerülnek. A magyar és nemmagyar szó papjai itt ugyanabból a könyvből hirdetik egymás ellen igéiket. Ám míg Árpáddal és jeleskedő utódaival – írásban vagy képben – szép pályázati összegek, állami megrendelések, hízelgő állások nyerhetők el, a kisebbségi népvezérek és elhivatottak históriái inkább csak falusi papoknak, később tanítóknak és ügyvédeknek ajkán kelnek életre, húzódnak meg könyvespolcaikon. Különösen igaz ez a szlovák fejlődésre nézve. A Matica felszámolása után kényszerből a Národné noviny és az újrainduló Slovenské pohľady válik a nemzeti közélet, a tudományos kutatások és a népművelés fórumává. Szerkesztőiknek kellett hivatalból "szakérteniük", véleményt mondaniuk és formálniuk a legkülönbözőbb szakmai és művészi kérdésekben. Jellegzetes példája ennek Jozef Škultéty, kinek a fenti nemzeti alapkérdésekre adott válaszait megkíséreljük az alábbiakban összefoglalni. Škultéty, aki minisztériumi állást utasított el, hogy a nemzet napszámosa legyen, a két újság szerkesztőjeként s egyben vezető újságírójaként szolgálta, formálta az egyébként meglehetősen szűk szlovák közvéleményt. Politikusnak is tekinthetjük, hiszen 1892-től a
2 Szlovák Nemzeti Párt központi vezetőségének tagja volt, ám maga a párt politikai súllyal nem bírt, ezért Škultéty – Vajanskýhoz hasonlóan – inkább kulturális téren tudott korára hatást gyakorolni. Pedagógiai képzettségén kívül mindössze némi történelmi és irodalomelméleti tanulmányokat folytatott, ám szerkesztői tevékenysége, a szakszerkesztők hiánya autodidaxisra kényszerítette: politika- és művelődéstörténettel, néprajzzal, nyelv- és irodalomtudománnyal valamint kritikusi feladatokkal egyként kellett foglalkoznia. Egyetlen téren sem vált szakemberré, dilettáns maradt s szétforgácsolta erőit. Sziklay László a fentieken túl a következőképpen vonja meg működése mérlegét: "A romantikus múltkeresésnek és értékelésnek ő a legtipikusabb képviselője a kor szlovák tudományában, a legcáfolhatatlanabb tényeket is nemzeti szempontja alá tudta vetni. Hosszú nemzedékeket nevelt föl ebben a szellemben." 1 A szerző máshelyütt a mártoniak mentalitására jellemző konzervatizmusról, társadalmi-nemzeti elfogultságról vagy éppen Vajanský és Škultéty konzervatív, epigon, a romantizmusban gyökerező ízléséről beszél. 2 Sokkal kevésbé szigorú az ismert szlovák irodalomtörténeti összefoglaló ítélete: a rugalmas, saját ízlésén is felülkerekedő szerkesztőt állítja elénk, aki precíz pozitivizmusával, ismeretlen hagyatékok, művek kiadásával és feldolgozásával maradandó munkát végzett. 3 A magunk részéről nem vállalkozhatunk az életmű átfogó megítélésére, mindössze Škultéty főbb tételeinek ismertetésére és értékelésére szorítkozhatunk néhány műve alapján. Talán hozzásegít ahhoz, hogy némiképp árnyaltabban, nagyobb empátiával – az ország lakosságának majd felét kitevő nem magyar anyanyelvű polgárok szemszögéből – közelítsük meg a dualizmus kétségkívül óriási eredményeket hozó évtizedeit, másrészt az első csehszlovák köztársaság első tíz évét. Az 1993-as végleges szétválás gyökerei valahol itt keresendők... *** Škultéty azzal a tétellel zárja irodalomtörténeti áttekintését, hogy a szlovák irodalom forrása kizárólag a nemzeti gondolat, amely hozzájárul "tisztaságához és szeplőtlenségéhez". 4 Ennek jegyében azt vizsgáljuk meg, hogy a szlovákság nemzeti létében a történelem során (a jelent sem véve ki) milyen viszonyban állt kettős "végzetével": a magyarokkal és a csehekkel. Mielőtt a tematikus tárgyalásba fognánk, soroljuk elő – a keletkezés időrendjében – Škultéty általunk tanulmányozott műveit. •
Proti slovenčine [A szlovák nyelv ellen] (Slovenské pohľady, 1903. s.181; i.m.: Dielo 7. Jazykoveda, MS, Martin, 1992) A rózsahegyi Ľudové noviny cikke ellen, amely tagadja a cseh és a szlovák nyelv különbségeit és így a szlovák létjogosultságát.
•
Slováci a ich reč [A szlovákok és nyelvük] (SP. 1903. s.517, ill.709; i.m.: Dielo 7. Jazykoveda, MS. 1992) Elutasítólag, de jóindulatúan ismerteti Czambel Samu tételét, mely szerint a szlovák déli szláv eredetű és jellegű nyelv.
•
A tót irodalom története (Egyetemes irodalomtörténet IV., szerk. Heinrich Gusztáv, Franklin Társulat, Bp. 1911). Asbóth Oszkár, a jeles budapesti szlavista baráti fölkérésére vállalja el, a magyar nyelvű Egyetemes irodalomtörténet szláv fejezete
1
Sziklay László: A szlovák irodalom története. AK, Budapest, 1962, 469-470. Sziklay, 444-5, 469. 3 Oskár Čepan - Ivan Kusý - Stanislav Šmatlák - Július Noge: Literatúra druhej polovice deväťnásteho storočia. VSAV, Bratislava, 1965. [= Dejiny slovenskej literatúry III.] 345, 384-85. 4 Egyetemes irodalomtörténet IV. Szerk. Heinrich Gusztáv. Franklin Társulat, Bp. 1911. 642. 2
3 részeként. Magyarul (vsz. Asbóth fordítása) az első ilyen átfogó munka (Gáspár Imre vázlatát nem számítva). Škultéty igazodott Asbóth kívánalmaihoz: a régi irodalom vázlatos legyen, a szöveg általában kevés nevet tartalmazzon, a hangsúly az önálló irodalom megteremtésére essék, annak leszögezésével, hogy a művelt szlovákok többé nem akarnak a cseh irodalom uszályába kerülni. •
Slovenské memorandum roku 1861 [Az 1861-es szlovák memorandum] (Turčiansky Sv. Martin, 1911; i.m.:Dielo 2. Z dejín slovenskej literatúry, MS, Martin, 1985) A turócszentmártoni nemzeti gyűlés ötvenedik évfordulója tiszteletére íródott.
•
Nepravdou proti slovenčine [Hazugsággal a szlovák nyelv ellen] (SP. 1913. s.124; i.m.: Dielo 7. Jazykoveda, MS. 1992) Visszautasítja a brünni Lidové noviny cikkében írottakat, melyek a szlovákság számára önálló nyelve föladását, a csehszlovák egységet írják elő.
•
Stodvadsaťpäť rokov zo slovenského života [Százhuszonöt esztendő a szlovákság életéből] (T[určiansky] S[vätý] M[artin], 1920; i.m.: Dielo 2. Z dejín slovenskej literatúry, MS, Martin, 1985). Válasz Milan Hodža akkor megjelent provokatív könyvére, melyben az ismert liberális politikus az önálló szlovák irodalmi nyelv megteremtőit, a Bernolák- és a Štúr-iskolát a csehszlovák nyelvi és kulturális egység megbontóiként, negatív erőkként ábrázolja, akik a szlovákság hajóját a nyugatias, kiművelt cseh kultúrkör helyett a magyarhoni feudális elmaradottságban horgonyozták le. Škultéty tételesen cáfolja Hodža állításait.
•
Nehaňte ľud môj! Črty zo slovenskej minulosti [Ne gyalázzátok népemet! Vázlatok a szlovák múltból] [Turčiansky Sv. Martin, 1928; i.m.: Dielo 2. Z dejín slovenskej literatúry, MS, Martin, 1985] ). Szintén az önálló szlovák múlt, értékek védelme, a lenéző cseh vélemények visszautasítása.
•
A volt Felső-Magyarországról. Válaszul dr. Iványi Béla "Pro Hungaria Superiore. Felsőmagyarországért" címü könyvére (Turóc-Szent-Márton, 1929). Kései polemikus válasz, melyben magyarul összefoglalja a szlovák-magyar közös múltról vallott nézeteit. Szlovákok és magyarok: évezredes küzdelem
Škultéty történelmi dolgozataira különösen jellemző, hogy ma is helytálló tételek, értékelések keverednek bennük menthetetlenül tendenciózus, egyoldalú nacionalista frázisokkal, tálalással. Egyfelől helyesen látja, hogy a latin nyelv uralma idején, II. József haláláig nem volt nemzetiségi kérdés Magyarhonban. 5 Másfelől már a kora középkort is nemzetek harcaként szemléli, a kunokról azt írja, hogy a magyarokkal együtt szövetkeztek a németekkel a szlávok elleni harcban, ők döntötték el a szlávság bukásának tekintett morvamezei csatát. 6 Nagymoráviát a szlovák ősök államának tekinti, e témánál egykori évkönyvek, krónikák szavaiból súlyos következtetéseket von le, holott már akkor közismert tény volt, hogy e művek közhelyekből, toposzokból állnak össze. Ezen források, valamint cseh és szlovák szerzők nyomán Rasztiszlavot és főleg Szvatoplukot félelmetes hadvezérként, 5
Dielo 2. Z dejín slovenskej literatúry. MS, Martin, 1985. 34. O Slovákoch. Článkov Jozefa Škultétyho I. Turčiansky Svätý Martin, 1928. 304.
6
4 a németek ostoraként, egyben államférfiként ábrázolja. 7 Škultéty itt nyilván tudatosan ellentétbe kerül a "milleneumi", és a korabeli nem kevésbé elfogult magyar történetírással, amely a magyaroknak tulajdonította az első tartós állam megszervezését és a kultúra terjesztését a Kárpát-medencében, Borovszky Samu pedig a szlovákokat csupán a husziták utódainak tekinti. 8 Škultétynál Gorazd, Metódék nagy tanítványa szlovák 9 , úgyszintén szlovák a nagy pogánylázadó Vata, aki hadával görögkeleti hitéért, a latin egyház ellen szállt harcba. 10 Szlovákok voltak a zoborhegyi remeték 11 , ám emellett a görögkeleti egyház, kolostorok – szláv liturgiával – is évszázadokig fönnmaradtak a Felföldön. 12 Nyilván egy ilyenbe menekültek 1055-ben a csehországi sázavai kolostor elűzött szerzetesei, tehát Škultéty újabb bizonyítékra lel a szláv liturgia szívós fönnmaradására a szlovákok körében. 13 Mi ezt nem fogadhatjuk el, mivel e korból tudunk bizonyosan nemszlovák görög ritusú monostorról, mégpedig nem a Felföldön, hanem Visegrádon: I.András alapította kijevi felesége számára, és orosz szerzetesek éltek benne. Kniezsa István szerint a csehországi szerzetesek itt leltek menedékre, s itt másolták a Prágai Töredékeket. 14 Mint látjuk, Škultéty a magyarországi ortodox ritust, ill. a szláv liturgiát kizárólag szlovák alapon tudja elképzelni. Rámutat a magyar nyelv keresztény terminológiájának szláv elemeire 15 , sőt máshol tételesen is kimondja: e szavak a két "szláv apostol" munkásságából, a "mi őseinknél" keletkeztek. 16 Olyan differenciálatlan tétel ez, amely tekintetbe sem veszi azt az indulatoktól sem mentes, ám színvonalas vitát, amely a századfordulón Asbóth Oszkár és Melich János között zajlott szláv jövevényszavaink eredetéről. Asbóth Oszkár kezdetben a csehországi térítőpapok döntő jelentőségét, és a Cirill-Metód-féle egyházi szláv mint térítési nyelv használatát tételezte föl; később az óbolgárhoz közelálló, meghatározhatatlan ószlovén mellett szállt síkra. 17 Melich János viszont mind valamely nyugati szláv nyelv, mind a cirill-metódi nyelv szerepét elvetette: megrója Asbóthot, amiért nem veszi észre, hogy általánosságban a szláv keresztény terminológia kettős eredetű: görögkeleti, cirilli rétege mellett kifejlődött egy római katolikus szókincs. A magyarban szinte kizárólag ez mutatható ki, s ez Melich levezetései értelmében azt bizonyítja, hogy őseinket pannóniai szlovén papok térítették meg (nyelvünkben "egyetlen köznyelvi cseh-tót keresztény terminus sincsen" [talán az érseket kivéve]). 18 A vita mellőzése Škultéty műveiben aligha lehet érdektelenség vagy információhiány következménye, hiszen Asbóth-hoz meghitt barátság fűzte. A ma kutatója egyébként az igazságot valahol a középúton keresi: figyelembe kell vennünk a fölbomlott Nagymorva Birodalom szellemi hagyatékának kisugárzását a magyarságra, ám ez nem szoríthatta ki a más irányú hatásokat. 19 Škultéty tételeihez visszatérve, szlovák eredetű lenne számos földrajzi nevünk, ú.m. Vacov (Vác), Budín (Buda), Vyšehrad (Visegrád), Ostrihom (Esztergom), Tetín (Tétény) stb – ez 7
Dielo 2, 219-37. ld. pl. A magyar nemzet története I. Szerk. Szilágyi Sándor. Bp. 1895. 82-96., ill. Borovszky Samu: A népvándorlás kora, Goldziher Ignác: Az iszlám. In: Nagy képes világtörténet IV/1., Bp. é.n. 524-530. 9 Dielo 2, 231. 10 Dielo 2, 243. 11 Dielo 2, 244. 12 Dielo 2, 247-249. 13 Dielo 2, 241-242. 14 Baleczky Emil - Hollós Attila: Ószláv nyelv. TK, Bp. 1985. 19. 15 Dielo 2, 247. 16 A volt Felső-Magyarországról. Válaszul dr. Iványi Béla "Pro Hungaria Superiore. Felsőmagyarországért" címü könyvére. Turóc-Szent-Márton, 1929. 23. 17 Szlávság a magyar keresztény terminológiában, NyK XVIII. 1884, főleg 322.; A szláv szók a magyar nyelvben, NyÉrt XVI. Bp. 1893. 4-5, 18., Szláv jövevényszavaink, NyÉrt XX/3. (Bp. 1907) 18 Szláv jövevényszavaink I/2, Bp. 1905. 82-96, 428-429. 19 Gregor Ferenc: Magyar-szlovák nyelvi kapcsolatok. In: Nyelvünk a Duna-tájon (szerk. Balázs János) TK, Bp. 1989. 148. 8
5 utóbbi kivételével valóban szláv eredetűek, ám közelebbről nem határozhatjuk meg őket. 20 A szláv egyházat, liturgiát nála Szt. István németbarát politikája buktatja meg 21 , ellenben egyáltalán nem hangsúlyozza Szvatopluk "érdemeit" a latin liturgia terjesztése, a szláv papok elkergetése terén. Ehhez képest meglepő számunkra, amit Csák Mátéval kapcsolatban állít: a kortól idegen a nemzeti (jelesen szlovák) gondolat, hatalmi kombinációinál ebből nem indulhatott ki. 22 Igen értékes és a korban újszerű vonás, hogy Škultéty hangsúlyozza: a fejlett iparú "Szlovákia" jóval nagyobb adóterhet viselt (a XVIII. sz. második felében az országos összeg felét!), mint a magyar területek. E tény politikai súlyát másik művében, A szlovák memorandumban érthetjük meg: immár a XIX. században a nemmagyarok adói is a magyar iskolák, akadémiák, színházak, írók támogatására mennek, ők maguk pedig csak privát eszközeik segítségével művelődhetnek. 23 A történelmi-politikai problémafölvetést csak helyeselni tudjuk, szemben a reformkorban megjelenő agresszív szólammal: "hogyha valaki a magyar kenyeret eszi, s magyar fizetést vesz, tudjon magyarul"! 24 A közös történelem, a közös szlovák-magyar hazafiság egyébként Škultétynál ellentmondásosan jelenik meg. A Százhuszonöt évben reálisan emlékezik meg a törökkori felföldi szlovák [nem cseh!] énekekről, melyek a két nép azonos múltját, érzéseit fogalmazzák meg, 25 Ez a mű, mint mondottuk a csehtől független magyarhoni meghatározottságú szlovák fejlődést hangsúlyozza. A magyar közönségnek szánt irodalomtörténetben sajnos ezen emlékek nem szerepelnek. A tót irodalom története e szempontból felemás szemléletet tükröz: hangsúlyozza Jozef Miloslav Hurban hazafiságát (a Bécs oldalán harcoló Szlovák Légió vezetőjéről van szó!), azt, hogy sem 1848-ban, sem később nem kívánta széttörni a szlovákmagyar együttélés kereteit (Hurbanék a prágai szláv kongresszuson valóban az ezeréves kötelék fenntartása mellett szálltak síkra), ugyanakkor teljes értetlenséget árul el két olyan klasszikus alkotással szemben, amelyek a szlovák-magyar megbékélést valósítják meg – legalább az irodalom berkeiben. Andrej Sládkovič Detvanjáról [Gyetvai legény] emígy ítélkezik: "A »Detvan« olvasója a végén sajnálja, hogy Márton elszakad Polyanájától – a természettől – és áthelyeztetik a katonasághoz." 26 Škultéty nem tud mit kezdeni a főhőssel, aki – nemzeti viselete, szokásai megtartásával! – beáll Mátyás Fekete seregébe a közös hazát védelmezendő a török ellen. Ľudovít Kubáni Valgatha című regényének gyenge oldala pedig – mint megtudjuk – "a történelmileg lehetetlen tendentia", a szláv és magyar hadak egyesítésének terve. 27 A történetíró Škultétynél persze ennél lehetetlenebb tendenciákat is olvashatunk, ám a kritikus itt és most nem hajlandó elfogadni a regény alaptételét: Jiškra és Hunyadi hadainak egyesítése Erzsébet királyné ellen – azaz szláv-magyar összefogással kiszorítani a németet; mindez néhány évvel a szabadságharc bukása után. Škultéty tételei a politikailag, kulturálisan elzárkózó mártoni csoport alapállását 28 sugallják számunkra – igen sajnálatos, hogy mindez a magyar közönség felvilágosítására szánt műben szerepel.
20
Dielo 2, 221-222, 245-246., ill. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I-II, AK, Bp. 1988 Dielo 2, 239, 243-244, 247. 22 Dielo 2, 252. 23 Dielo 2, 268-69., ill. 46. ill. A volt Felső-Magyarországról. 18. 24 idézi: Arató Endre: A magyarországi nemzetiségek nemzeti ideológiája, AK, Bp. 1983, 108. 25 Dielo 2, 144. 26 Egyetemes irodalomtörténet, 635. 27 Egyetemes irodalomtörténet, 638. 28 a témáról bővebben ld: Polányi Imre: A szlovák társadalom és polgári nemzeti mozgalom a századfordulón (1895-1905) AK, Bp. 1987. 96-107. 21
6 A középkor szemléletének másik egyoldalúságára is szeretnénk fölhívni a figyelmet.. Škultéty egyrészt sötét színekkel festi le az erdélyi fejedelmeknek Felső-Magyaroszágon viselt, a szlovákságot is sanyargató hadjáratait, nem gondolván bele, hogy ezek az akciók ugyanúgy a szlovák nemesség előjogainak és egyáltalán a nép vallásszabadságának védelmét is szolgálták. Másfelől a hódoltsági magyarság kipusztulását legföljebb nyugtázza, végzetes demográfiai meggyengülését át nem érzi (szerinte a török alatt nem a hódoltság szenvedett a legtöbbet) 29 , inkább a szlovákságot éri nála nagy veszteség a déli telepítések által, mivel állítólag jelentősen meggyengült a nyelvhatár szlovák oldala. 30 . "Gyengült is, fogyott a tót", az alföldi telepítésekkel pedig úgymond útját állta a német és rác terjedésnek, s anyagot szolgáltatott a magyarosodás számára. 31 Itt egyébként Marczalit idézi, akivel azonban nem muszáj egyetértenünk, hiszen még a második világháború végén is életképes szlovák tudatú kisebbség élt Magyarországon. Škultéty további tétele szerint a török expanzió hasznos volt a magyarság számára, mivel a délszlávok meghódításával csökkentette a szláv nyomást, s hatalma árnyékában, Erdélyben jó iskolák, kulturális virágzás indulhatott meg. 32 Történelmi ismereteink szerint éppen a török uralom tette lehetővé a szerbek (és persze görögök, örmények, cigányok stb) tömeges megtelepedését a korábban magyarlakta területeken, sőt a "török" végvári katonaság is jórészt délszlávokból – nem is föltétlenül mohamedánokból – állt. Mindezek mellett hadd emeljük ki a szerző egy mély és elgondolkodtató állítását: a Habsburg-ellenes harcok nem nemzeti célokért, hanem a rendi jogok megőrzéséért és szélesítéséért folytak 33 – e tétel fölött sokéves elkeseredett vita folyt a magyar történettudományban (1959-64), ami eleve jelzi a téma súlyát és a kérdés nyitottságát. 34 Škultéty elzárkózó, a magyar-szlovák kölcsönhatásokat elhallgató módszere mutatkozik Pázmány megítéléseben is: nem tagadja a magyar művelődésben játszott jelentős szerepét, ám a szlovák írásbeliségre véleménye szerint semmilyen formában nem hatott. 35 Köztudott, hogy éppen Pázmány rendelte el a rendszeres anyanyelvi prédikálást a Nagyszombat környéki szlovákság számára, hogy ne is említsük Kalauzának szlovák fordítását. Škultéty kulturális téren (is) inkább állítólagos szlovák fölényt mutat ki: nagy elégedettséggel ismerteti a Szilágyi és Hagymási ballada előkerült "szlovák" változatát, amely időben megelőzi, és úgymond költői színvonalában fölülmúlja a magyar verziót – amelyet úgymond a szlovákból fordítottak, s ez – a kor magyar verselési színvonalát tekintve – hasznára is vált. A szlovákok úgymond ezt a "pert" megnyerték, a másikat is meg fogják nyerni Beniczky Péter / Peter Benický verseiért. 36 Szoros szálakat, kölcsönös hatásokat, kétnyelvűséget Škultéty képtelen (ill. nem szándékozik) fölvázolni (sajnos magyar kortársai sem képesek erre). A szlovák-magyar viszony kapcsán indokolatlanul korán jelenik meg nála az "odrodilec-[renegát]-komplexus". Daniel Krman, a Rákóczi-kor tudós szuperintendense, a fejedelem –nevezzük úgy – "szlovák sajtófőnöke" ugyan még csak "hungarus tetteket és szolgálatokat" visz véghez, ám Bél Mátyás számára nincs irgalom: ő az első és egyben legrosszabb magyarón, aki nemcsak szlovák anyját tagadja le (?!), hanem a Notitiában a szlovák helyneveket is elmagyarosítja, s nem átall a magyar nyelv "uralkodó" jellegéről
29
A volt Felső-Magyarországról, 24. Dielo 2, 271-3.; A volt Felső-Magyarországról, 24-25. 31 uo. 32 Dielo 2, 263-265. 33 O Slovákoch, 304. 34 ld. Vita a magyarországi osztályküzdelmekről és a függetlenségi harcokról. Szerk. Pach Zsigmond Pál. Kossuth K, Bp. 1965. 35 Dielo 2, 264-265, 289, 311. 36 Dielo 3, MS, Martin 1988, 20-31. 30
7 szónokolni. 37 Fájdalommal mutatja föl a szlovák eredetű magyarhoni jeleseket: "A szlovák anyák fiai, akik arra születtek, hogy hozzájáruljanak nemzetük fölemeléséhez, tehát vagy nem bontakozhattak ki, vagy idegen földre kerültek, szellemi és anyagi tőkét is másoknak gyarapítottak." 38 Példái: Komjáthi Benedek, Szondi György, Dobó István, Bél Mátyás, Tessedik Sámuel, Hadik András, Kollár Ádám Ferenc, Wallaszky Pál, Ribay György, Madách Imre, Mikszáth Kálmán és persze más előjellel Kossuth és Petőfi. 39 Szlovák számára úgymond fáj kézbe venni a Szinnyei-féle Magyar írók élete és munkái köteteit, hiszen egyes lapjain a családnevek jó fele szlovák. 40 Škultéty történelemszemléletében az 1790-1-es országgyűlés tevékenysége a magyarosítás kezdete (e dátum jelentősége különböző előjelekkel általánosan elfogadott tény). Kazinczy sötét jóslatát a bevezetőben már idéztük volt. 41 A latin bukásával vége a szellemi szabadságnak Magyarhonban. Pozitív elemeket immár nem talál a két nép kapcsolatában, akire "gyanakodhatnánk" – Széchenyi – arról is kiderül, hogy pl. 1842-es akadémiai beszédét nem szlovák-szimpátia, hanem saját nemzete féltése mondatta vele. 42 Az állítást vitatni aligha lehetne, ám Kossuth legfőbb ellenfelének tevékenysége objektíve mégiscsak a nemzetiségi kultúrák érdekeit szolgálta, mint azt a Škultéty által is nagyra tartott Ján Kollár, István gróf jó ismerőse is világosan látta. Škultéty nem győzi elégszer hangsúlyozni Kossuth szlovák származását, s vele szemben nagybátyja, Kossuth György / Jur Košut tevékenységét a nemzeti mozgalomban. A számos példa mellett elméletileg is megfogalmazza a renegát-probléma lényegét: a magyarság mint olyan alig őriz valamit eredeti keleti tulajdonságaiból; egyébként barátságos nép, szomszédnak se rossz. A folyamatos asszimilálás, beolvasztás miatt azonban keverékké vált, amely a XVIII. század második felétől az új európai, nemzeti szellem hatása alá került. A csatlakozó új elemek – a renegátok – így már intoleránsak, harciasak lettek; mintegy bűntudattól hajtva elhagyott népük legfőbb ellenségeivé váltak. 43 A XVIII. század közepéig azzal a magyarnak nevezett keverékkel, amelynek még faji jellege sem volt, lehetett államközösségben élni; az 1790 utáni, renegátok tömegétől föltüzelt magyarokkal már lehetetlenné vált a nemzetek közös élete. 44 A korszakra nézve az államfordulatig a magyarosítás ismert tényei sorakoznak, 1848 eseményei, ahol Štúr és Hurban hazafiságát hangsúlyozza: kizárólag a magyar kormány megtorló lépései vitték őket a felkelés útjára. 45 A Bach-korszakban az udvari magyar arisztokrácia és a Kossuth-emigráció magyar érdekérvényesítő szerepét emeli ki, a magyarok mindenkori tehetségét az udvar befolyásolására, ami az 1861-es Memorandum sorsát eleve megpecsételte. 46 Dualizmuskori tapasztalatai alapján talán megérthetjük, de el nem fogadhatjuk, hogy Škultéty nem képes meglátni a magyar nacionalizmus kettős arcát: a hazai kisebbségek meghirdetett magyarosítása részben kisnemzeti komplexusokból, a germanizálódástól és szlávosodástól való félelemből eredt.
37
Dielo 2, 131,142-3. Dielo 2, 301. 39 Dielo 2, 294, 301-304.o; A volt-Felső-Magyarországról, 16, 25-26. 40 Dielo 2, 303-304. 41 Dielo 2, 36. 42 Dielo 2, 86. 43 A volt Felső-Magyarországról, 16. o; Dielo 2, 308-309. 44 uo. 45 Dielo 2, .97.o; A volt Felső-Magyarországról, 16-17. 46 Dielo 2, 40. skk. 38
8 A csehszlovakizmus ellen Mint ismeretes, a múlt század kilencvenes éveitől a cseh tőke, közélet, irodalom egyre nagyobb érdeklődést mutatott a szlováklakta területek iránt, ami szlovák diákok, művészek, folyóiratok anyagi támogatását is jelentette. 47 Komoly kihívást, konkurrenciát jelentett ez a politikai és kulturális monopóliumukat féltő mártoniak számára, aggodalmaikat pl. a vezető ideológus, Svetozár Hurban Vajanský levelezéséből is megismerhetjük. 48 Az őáltala szidalmazott Karel Kálal úgy vélte, hogy a kis szlovák nép nem képes önálló kultúra, folyóiratok, színházak, akadémia fenntartására. Önálló nemzetté nem válhat, az elmagyarosodás vagy a cseh nemzettestben maradás között kell választaniuk. Mivel megoldást csak ez utóbbi, a csehszlovák nemzetegység jelenthet, a szlovákságot el kell árasztani a cseh kultúra termékeivel és persze jöjjön be a működőtőke is. Az "újraegyesülés" ugyanakkor a csehek számára is fontos, hiszen a germanizálódással szemben etnikai hátvédet és erőtartalékot jelent. Kálal állandóan írt a rózsahegyi agilis kiadó-vállalkozó, Karel Salva felföldi lapjai, a Slovenské listy és a Dennica számára, melyek csehszlovakizmusukkal és bíráló hangnemükkel állandó támadást jelentettek a mártoniak ellen. 49 Hasonló gondolatokat, de fajsúlyosabb egyéniségeket állított hadrendbe az 1898-ban, Szakolcán megjelenő Hlas, amely programadó cikkében "a csehszlovák nemzet kulturális egységét" hangsúlyozta, hogy ennek alapján "a nemzeti, nép ájultságból, dermedtségből felébredhessünk", és a szlovákok bekapcsolódhassanak a csehszlovák nemzet közművelődési, és ezen keresztül az egész emberiség közművelődési munkájába. 50 Az 1918-as államfordulat nemhogy fölöslegessé, hanem inkább akuttá tette a csehszlovákizmus kérdését. Mint tudjuk, a cseh kormányzat egyfelől fölszámolta a konkurrens szlovákiai ipart, másfelől tisztek, hivatalnokok, tanárok, professzorok raját bocsátotta a meghódított területre. Ami az ideológiát illeti, a volt hlaszista politikus, Milan Hodža 1920-ban vaskos könyvet adott ki Československý rozkol [A csehszlovák skizma] címmel. Fő tételét a következőkben foglalja össze: "Tehát maga az irodalmi nyelvünk, a szlovák nemzetegyéniség e külső jele sem úgy jelenik meg itt, mint valós néprajzi vagy nyelvtudományi megalapozottságú fejlemény, hanem mint a pillanatnyi politikai helyzet kísérőjelensége, politikai célszerűség terméke. Ez szétválásunk értékelésének kritikus pontja... A negyvenes években alapvetően több történt, mint az irodalmi szlovák kialakulása, egy egységes kultúra teste [ti. a csehszlovák –Á.B.] szakadt ketté, vált szét két nemzeti individuummá. S mint látjuk, e nemzeti szétválás indítóoka nem belső szükségszerűség volt, hanem politikai szándék. 51 Škultéty azonnal megírta polemikus tanulmányát Stodvadsaťpäť rokov zo slovenského života [Százhuszonöt esztendő a szlovákság életéből] címmel, melyben Hodža minden tételét indulatosan visszautasítja, megcáfolja. Mivel a húszas évek során a csehek nem hagytak föl fitymáló, lenéző hozzáállásukkal, 1928-ban kiadja Nehaňte ľud môj! [Ne gyalázzátok népemet!] című könyvét. Rossz hangulatát érzékelteti ekkori levele: "Szörnyű dolgok! Mit mond majd ránk az utókor? A csehek és szlovákok államát azért hozták létre a világháború győztesei, hogy biztosítsa azok nemzeti, nacionalista fejlődését, akik századokon keresztül pusztultak, ki Ausztriában, ki Magyarhonban, itt pedig, egy ilyen államban, mikor még oly közel a világháború, egyesek közülünk nem nemzeti, hanem konfesszionális politikát folytatunk, gyűlöletet hintünk a szlovák felekezetek között, mások 47
ld. Polányi, 138. skk. Korešpondencia S.H.Vajanského II. VSAV, Bratislava, 1972. 164-7. 49 Polányi, 147-9. 50 Vavro Šrobár: Naše snahy. Hlas, 1898. 1. sz. 5. 51 Československý rozkol. Príspevky k dejinám slovenčiny (Turčiansky Sv. Martin, 1920) 9. 48
9 azon vagyunk, hogy lerángassunk, elfojtsunk mindent, ami szlovák. Hogy fogunk megállani a történelem ítélőszéke előtt?!" 52 Műve "mottójául" Škultéty csehszlovakista politikusok egyegy idézetét választja, melyek a szlovákokat megmentőik, a csehek iránti hálára és tiszteletre vagy éppen a velük való egybeolvadásra szólítják föl. 53 A két mű fogantatása és tartalma hasonló. Škultéty hangsúlyozza a nagymorva állam, mint szlovák alakulat erejét, össz-szláv sőt európai jelentőségét. Fontos adalék, hogy Morávia a cseheket is hatalma alá vonta, s tőle kapták a kereszténységet. Hasonló szellemi ajándékot fog jelenteni számukra sokkal később a szlovák Palacký és Šafárik. 54 Nagymorávia után a két nép elzártan fejlődik tovább, míg a megalakuló prágai egyetem (1348) és a magyarhoni udvari kancellária nem kezdi megint terjeszteni a Felföldön a csehet. 55 Škultéty kidomborítja a szlovakizálódás árapály-változásait (külön kiemeli a XVII-XVIII. század nyugatszlovák irodalmi nyelvének, a jezsuita-szlováknak nyelvi tisztaságát) 56 . A nyelvteremtő Anton Bernolák és Ľudovít Štúr, akik Hodžától csak lekicsinylést és negatív értékelést kapnak, nála a nemzet legnagyobb fiai. Idézi Štúr védekezését, miszerint a középszlovák nem grammatikát, hanem a nemzet életét jelentette. 57 Másfelől évszázados elszigeteltség után éppen a Štúrnemzedék fordul arccal a cseh kultúra felé 58 , és Škultéty szerint a nyelvi önállósodás a cseh irodalmat is élőbb, értékesebb művekkel gazdagította, mint a meddő csehszlovák nyelvűség (azaz a már Csehországban is elavult XVI. századi biblikus nyelv, a bibličtina). 59 Nem mulasztja el megjegyezni azt sem, hogy bizonyára a korábbi századokban is születtek szlovák nyelvű művek, ám a nyomdák lektorai – cseh emigránsok – átjavították, csehesítették nyelvüket. 60 Az evangélikusok az utolsó pillanatig ragaszkodnak a megszokott, készen kapott bibličtinához, náluk a nyelv kizárólag a művelődés eszköze. 61 A Bernolákiskolánál válik nemzetfenntartó elemmé, a Szvatoplukot, Cirill és Metódot megéneklő Ján Hollý e fejtegetésben mint az első s mindjárt zseniális költő jelenik meg, aki az evangélikusokat is bűvkörébe vonta. 62 Škultéty kiemelkedő figyelmet szentel a kor legnagyobb költője, Ján Kollár nyelvi alapállásának: a cseh nyelvű Slávy dcéra [Szláva leánya] c. szonettkoszorú költőjében a csehvel való szembenállást, a "túlzó szlovakizáló" irányvonalat emeli ki 63 , kidomborítja fáradozásait a Slovenskie národnie noviny engedélyeztetésének kijárásában, leszámol a Milan Hodža által meglovagolt legendával, mely szerint Kollár "nem tudta", hogy a lap középszlovákul fog megjelenni. 64 Szlovák-ellenes kirohanásait (főleg: Hlasové o potřebě jednoty spisovného jazyka pro Čechy, Moravany a Slováky [A csehek, morvák és szlovákok egységes irodalmi nyelvének szükséges voltáról] .[Praha, 1846]) szerinte érzelmi, később megbánt kitöréseknek kell tekinteni, nem pedig egyetértőleg idézni, miként Hodža teszi. 65
52
idézi: Škultéty: Dielo 2, 387. Dielo 2, 218. 54 Dielo 2, 219-237 (főleg 228-232), 290-291, 324. 55 Egyetemes irodalomtörténet, 620-621., Dielo 2, 110-111. 56 Dielo 2, 111-113, 142, 145-146. 57 Dielo 2, 150. 58 Dielo 2, 146-150. 59 Dielo 2, 144, 150. 60 Dielo 2, 144. 61 Dielo 2, 56-57. 62 Dielo 2, 68. 63 Dielo 2, 123, 132. 64 Dielo 2, 120, 138. 65 Dielo 2, 134-137. 53
10 Škultéty visszautasítja azt a vádat is, mely szerint a középszlovák nyelvjáráson alapuló önálló irodalmi nyelv bevezetése a pillanatnyi politikai helyzet által diktált alkalmi – tehát a jövőben visszafordítható – lépés volt: sem a turóci szlovák nemesek állítólagos nyelvi követeléseiben, sem a cenzúra cseh-ellenességében, s így szlovák-barátságában nem hisz. 66 Felháborodik azon, hogy Milan Hodža Štúrt magyarónnak, az irodalmi szlovák kérdését pedig "politicum hungaricum"-nak nevezi. Hodža szerint Štúr engedményt tett a pánszlávizmustól rettegő magyar – és a feudális privilégiumait féltő, a hazaárulás, azaz a tágabb szláv tudat látszatát is kerülő szlovák – nemességnek; az új nyelvet a szerző a magyar meg a bécsi hatalommal kötött összeesküvésnek tekinti, melynek célja a csehszlovák nyelv kiszorítása lett volna. 67 Škultéty minden sora azt tanítja, hogy a szlovák évszázados természetes fejlődés eredményeként vált önálló irodalmi nyelvvé. Emellett nem kevesebb energiával védi a csehszlovák kulturális kölcsönösség eszméjét, visszautasítja Hodža vádját, miszerint "Štúrtól olyan önálló szlovák törzsi individualitás eszméjét örököltük, amelynek a cseh-szlovákkal semmilyen szerves összefüggése nem lehet. 68 Különböző nyelvészeti cikkeiben – függetlenül attól, hogy 1918 előtt vagy után keletkeztek, szintén a szlovák nyelv létjogosultságát kénytelen bizonygatni. 1903-ban pl. a rózsahegyi, cseh kézbe került Ľudové noviny emígyen támad: az önálló szlovák nyelv ideiglenes alapelv volt, csak addig, amíg Martin Hattala – a nyelv kodifikátora – tudományosan ki nem mutatta, hogy a szlovák és a cseh közé semmilyen területen nem lehet falat emelni. Bernoláknak semmilyen irodalmi-kulturális törekvést nem tulajdoníthatni, ő és hívei csupán az ő konyhanyelvén kívántak szólni a néphez. Štúrék azért a középszlovák nyelvjárást emelték irodalmi szintre, mert történetesen ezzel érintkeztek. Škultéty az elvárható indulattal cáfolja e csehszlovákista dogmákat, kiemeli a középszlovák független, jellegzetes karakterét, s általában a cseh és a szlovák nyelvtan eltéréseit. Szép hasonlatot használ: "A szlovák nyelv nélkül olyanok lennénk, mint az oldott kéve." Sajnálatosnak tartja, hogy "őszinte szavaik a cseh testvéreknél süket fülekre találnak", sőt inkább Cseh- és Morvaországból jönnek – segítség címén – aláásni a szlovák nyelvet. Gyakorlati érvet is hoz fel a csehnyelvűség ellen: Magyarhonban cseh iskolák nem lehetségesek, tehát a szlovákok nem tanulhatnak meg csehül írni – különösen a mostani szigorú határőrizeti- és vámrendeletek mellett, mikor már cseh újságokra sem lehet előfizetni. A magyarhoni szerbek, románok, németek példáját hozza fel: rajtuk sem segít nyelvi egységük az anyanemzettel. Jó taktikai érzékkel a cseh Havlíčeket idézi: a szlovák nyelv hazai ellenségei a sorsdöntő pillanatokban mind nemzetárulók lettek. 69 Ha azonban arra van szükség, a nyugati szláv egységet hangsúlyozza – ennek alapján utasítja el Czambel Samu elméletét, amely a szlovákot a csehtől elszakítja, s a déli szláv nyelvek közé sorolja. Ugyanakkor Škultéty megjegyzi, hogy a szlovák átmeneti nyelv, s különösen a gömöri nyelvjárás rengeteg, a szerbhorváttal közös elemet tartalmaz. 70 Úgy érezzük, itt is a szlovák relatív függetlenségét bizonyítja. Az eddigiekből nyilván kiderült, hogy Škultéty a szlovák különállásnak nemcsak nyelvi, hanem ugyanúgy politikai tartalmát is világosan látja, kiemeli. A történelem az ő számára nem egy egységes [ti. csehszlovák] nemzetről tanúskodik. Az ószlovák Morávia 66
Dielo 2, 122, 125, 168-170. Dielo 2, 106, 120-121, 126. 68 Hodža i.m., 11-12. 69 Dielo 7, 221-224. 70 Dielo 7. Jazykoveda, MS, Martin, 1992. 225-226, 229. 67
11 magasztalása mellett nem feledkezik el az akkor kiépülő önálló cseh államról sem. 71 A XIV. századtól Prágába járó szlovák diákok hatása végső kicsengésben éppen nem pozitív: a természetesen fejlődő szlovák nyelv elcsehesedéséhez, kiszorulásához vezet. A husziták felföldi tartózkodása, Jiskra hadai sötét színekben jelennek meg, kiemeli, hogy a Magyarhon elleni betörések, megtorlások éppen a szlovák népességet pusztították. Cáfolja a népszerű tételt, miszerint a husziták számos templomot és várat emeltek a Felföldön. 72 Minden művében az állítólagos jótékony huszita hatást tagadja. 73 A török korból egyrészt a harcokat megéneklő hazafias műveket emeli ki, hangsúlyozván, hogy mindenben megegyeznek magyar megfelelőikkel, másrészt az északnyugati területek európai mértékkel is fejlett iparát, kereskedelmét mutatja be, rámutatván, hogy mindez Mária Teréziának az örökös tartományokat védő gazdaságpolitikája miatt sorvad el. 74 Kimondatlanul tehát Csehország (is) "Szlovákia" elnyomorodása árán virágzik fel. S hogy ne legyenek kétségeink Škultéty gazdaságföldrajzi közérzete felől, egy lábjegyzetében így "szól ki" a fiatal Csehszlovákia hatalmasságaihoz: "Aki a nagyobb ipari üzemeket főleg Szlovákia ezen részeiből [a magyar vidékek felé nyitott folyóvölgyekből] Csehországba szállítja, a csehszlovák állam kárára cselekszik. Aki leállíttatta a munkát a zólyomi állomás vasúti műhelyeiben, amiből 4000 ember élt, államunk számára rosszabb az ellenségünknél." 75 E direkt kijelentés fényében érthetjük meg, miért vonulnak föl előttünk hosszú oldalakon keresztül az árvai gyolcsosok, a turóci olajárusok, a brezovai kereskedők, a sok.sok drótos, ablakos, tutajos, csipkés, bőrös stb. vállalkozó szlovák, miért állít elénk példának egy-egy, papja vezetésével mintateleppé fejlődő dolgos falut: egy új urai által kigúnyolt, "leírt" nemzet életképességét, történelmi létezését és jövőjét kell elismertetnie itt. 76 A csehszlovák nász mézesheteiben...
71
Dielo 7, 276. Dielo 2, 255-25257. 73 Dielo 2, 283. 74 Dielo 2, 171-172. 75 Dielo 2, 303. 76 Dielo 2, 309-321. 72
