ABLONCZY DÁNIEL
VISSZAEMLÉKEZÉS
Ablonczy Dániel
Visszaemlékezés
„Láthatatlan kezek Illesztik fejemre a koronát. Tövisből, tövisből a koronát… A ritkuló sor tulsó végiről Valaki lassan szembejő velem. De ő fehéren jő és csendesen, És amerre vére rubintja hull: Virág fakad, fa nő, hogy tornyosul, Tenger tágul – a világ végeig, S az ő vérétől áldott mindenik…” (Reményik Sándor)
a gyülekezet nem a miénk, azt Ő álmodta meg, Ő teremtette meg, Ő hozta létre Szentlelke és Igéje által. A Szentlélek az igazi alkotóerő, újjászülő csodája formálja a gyülekezetben az embereket Isten gyermekeivé, Isten háznépévé! Mi bizony csak csodálkozva nézhetünk vissza és gyönyörködve szemlélhetjük, miként bontotta ki virágait, érlelte gyümölcseit. Azaz ez a visszaemlékezés utólagos végiggondolása és ámulata a megtapasztalt kegyelemnek. Hálaadás és köszönet érte. Hódolunk előtte, könnyes szemmel bámulunk és meghatva állunk a színe előtt. Tehát 1944 januárjában kaptam meg Benkő István, Budapest- környéki esperestől a megbízólevelet. A levélben az állt, hogy az ő megbízása folytán szervezzen meg Kispesten a központi egyházközségből kiváló rózsatéri egyházrészt, hogy legyen istentiszteleti helye, irodája, vezető testülete és fokozatosan alakulhasson át önálló egyházközséggé, saját lelkészi díjlevéllel. Akkor mindenesetre tökéletesen alkalmatlan volt az idő, és éppen ez nem tűnt számunka az építés idejének! Bizony valahogy úgy volt mint a teremtés előtt: ,,a föld kietlen és puszta volt, a mélységek fölött sötétség volt”, legfeljebb a hit merészsége látta, hogy „Isten lelke lebeg a vizek felett.” (1.Móz 1:2). Hogyan álltak a körülmények akkor? A jövő jövőtlennek látszott, a célok kivihetetleneknek. Minden olyannak tűnt, mintha sebes vizek partján állt volna az ember, ahol még csónak vagy valami lélekvesztő sem állt rendelkezésre, mégis át kellett jutni a túlsó partra. Vagy, amikor az ember a vaksötét éjszakában vág neki egy útnak és se térképe, se semmi eligazító tanácsa nincs. Ráadásul az, akire mindez rá van bízva, még gyámoltalan, balkezes és semmi előzetes tapasztalata sincs. Jóllehet feszült bennem az önbizalom, és én éppen nem láttam sem kivihetetlennek, se megoldhatatlannak a célt. Már akkor figyelmeztetett valaki, nem csodálkozna, ha félév múlva, kellő alázattal visszaadnám a megbízást annak, aki adta. Nem figyeltünk arra hogy, mindenfelé dörögnek az ágyúk, s lassan felfordul körülöttünk a világ. Az anyagiakkal se számoltunk megfelelőképpen, pedig semmi bázisunk nem volt. Eszembe se jutott, hogy nem ismerem a szervezés elemi feltételeit sem. Nem tanították ezt nekem sehol. Fel se merült bennem az a kérdés, hogy állnak a szervezéshez maguk a szervezendő alanyok. Tudják-e, miről van szó, mit szeretnénk elérni? Valaki, aki előtt a szeretetről, mint a biztos összetartó erőről szóltam, kinevetett és azt nyilatkozta: „Danyikám, hogy maga milyen naiv ember!” Ó, bizonyosan sok, sokféle jóakaratú ember vállalta az ügyet, de a jóakaraton túl nem volt bennük sem áldozatkészség, sem komoly belső ösztönzés. Az egyházközség kasszájába a leendő egyházrészi terü-
Az egész azzal kezdődött, hogy 1937-ben arra az elhatározásra jutottam Sárospatakon, hogy ellátogatok a Soli Deo Glória Diákszövetség balatonszárszói nyári konferenciájára, majd ezt követően szeptemberben – mint afféle falusi legény – félelmek között eljutottam a SDG budapesti főiskolás kollégiumában az Üllői útra. Most pedig itt ülök Budapesten, feleségem után özvegyen maradva, a Nagykőrösi út 31/b-ben, Pali fiaméknál, egy 1995. január 21-én átnyújtott Presbiteri kitüntetőlevél, egy a Károlyi Gáspár Tudományegyetem által 1996. november 22-én kapott „honoris causa” díszdoktori oklevél, egy a Kispest évfordulója alkalmából kapott díszpolgári oklevél (1997. június 11.) társaságában. Jó, hogy itt vannak velem ezek a dokumentumok, különben magam sem hinném, hogy mindez és ami mögöttük áll, „kiemelkedő személyisége és alkotó munkája (a Kispesti Rózsatéri Református Egyházközség megszervezése), amellyel maradandó értéket alkotott” elismeréseként. Mit mondjak, mivel kezdjem? Csodálatos érzés volt Balatonszárszóra megérkezni 1937 nyarán, csodálatos volt egy szeptemberi reggelen az Üllői úton teljesen véletlenül éppen Kis Margitkával összetalálkozni, megismerkedni. Még nagyszerűbb, hogy 1938 januárjában – nehéz döntés volt – újra a lelkészi pálya mellett döntsek (Dóczi Antal biztató példája nyomán.) Kiábrándító volt, amikor 1940 januárjában, három év után, visszakerültem a régi kerületembe és öröm, hogy februárban Ózdra nyertem beosztást. Páratlan öröm, de kérdésekkel, hogy 1941-ben visszahívtak az SDG munkájába főtitkárnak. (Jó érzés volt olvasni Margitkám levelében közben: „Angyalkám, olyan vidám az orcácskád ebben a napsugaras fényben, hogy alig tudok gyönyörködni benne, s hálát adni a fény adójának, hogy bármennyire kiszámíthatatlan ideig szépít meg e sugárzás, végtelen békességet és örömet ad.”) És vegyes bizonytalansággal a szívemben fogadtam, foglaltam el az SDG főtitkárságát 1941 októberében. 1941 december 21-én a Kálvin téri templomban esküdtünk Margitkával örök hűséget egymásnak s költöztünk ideiglenes szállásra a Rákóczi út 29-be. Igénk vakítóan ragyogó volt keresztapám áldásával. (Máté 5:16-ból.) Akkor a világosság elsősorban ránk ragyogott. Derűs örömmel fogadtuk 1942 novemberében Emőke lányunk, majd 1944 novemberben Dani fiunk érkezését – bár már benne voltunk a háború félelmes forgatagában. Először az Üllői út 122/24-be költöztünk, majd 1945-ben Kispestre a Zrínyi utcába, onnan véglegesen a Rózsa tér 103-ba (Jahn F. u.). Az igazi lelkipásztori visszaemlékezés nem egyéb, mint Isten velünk tett csodáinak végiggondolása, egy gyülekezet életében. Emlékezés mindarra, amit Isten tett velünk és értünk a rózsatéri gyülekezetben. Ó, mert 5
koromsötét éjszakájában az Ő alkotó jókedve vet fénycsóvát, hogy vaksi szemünk láthasson valamit a jövendő körvonalaiból. Szemei jól látják – előre – a már formálódó alaktalan testet is. (Zsolt 139:16) Az Ő ígérete tehát nem eltűnő árnyék, ha a kibontakozásra várni kell is, ha félelmesnek tűnő szülési fájdalmak idejét kell átvészelni is. A sötét felhők, a villámok és mennydörgés (a közszolgáltatások megszűnése, a Budapest körül kialakult ostromgyűrű, a pincébe való költözés, az egyre növekvő gyalogutak a megközelítésben, majd az anyagiak, élelem hiánya, a presbitérium megmerevedése, a telek, épületvásárlások körül támadt nehézségek stb.) közben nem tudtunk eléggé a biztató jelenségekre figyelni, pedig ott volt az egyháztagok segítőkészsége, látogatási kedve, az iskolaigazgató egyre kibontakozó bizalma, segítségnyújtása, a szaporodó családi istentiszteletek lelkes vendéglátói és szaporodó látogatói stb., győzelmesen haladt előre az ügyünk. Isten órája pontosan járt és mutatta az időt. Tudott Ő a világromlásról, a rombolás borzalmairól, az otthonukból elhurcoltakról, a rombadöntött városokról, halottak millióiról, népek, földrészek véres pusztulásáról, az öklelő szarvakról, de előre gondoskodott a Szabadítóról is. Kár, hogy nem igazán vettük észre, hogy miközben mi a kezeinket tördeltük, éheztünk, verítékeztünk, cipekedtünk, harcoltunk a külső feltételek megteremtéséért, az építkezésért, átalakításért, Ő már a felülről való áldások, a belső építés, az ébredés munkáján fáradozott. Nem voltunk soha egy pillanatra sem magunkra hagyva. Mikor alkalmatlannak látszottunk önmagunk előtt, mindig kinyújtotta a kezét felénk és segített tovább lépnünk. Így a legutolsó pillanatban – mielőtt az önállósulás lehetősége lezárulhatott volna – elismert, önálló egyházközség lettünk, lelkészválasztással és beiktatással (1947. február). És mielőtt az állami iskola használatában akadályba ütközhettünk volna, Isten meghökkentő segítségével felszentelt otthonunk volt. (1947. október 31.) Jóllehet, mi a ránk bízott feladatok elvégzésére bizonyára alkalmatlanok voltunk, minden szükségeset, hozzávalót és áldást megkaptunk Tőle (1 Kor 15:58). Nem azért, mert mi akartuk, hanem mert Ő akarta és könyörült rajtunk. (Róm 9:16) Tehát, ha visszanézek, könny gyűlik a szemembe! Isten órája jár. És az óra mindig jár. Előre is jár, mondhatnánk: „eleve” jár, és aki az órára figyel, valójában már előre is láthatná a jelzéseit! Az az „idő” – amikor utolsó diákéveimben megtértem, azzal vigasztalt meg Jézus, hogy az Övé vagyok, nem a magamé – 1935-öt jelent és ez már – ha én még nem is tudtam róla, beletartozik a magyarországi ébredés, az evangelizációk idejébe! Jézus tudta, mi készül, Ő a szenvedést akarta meggyógyítani, isteni erővel
letről annyi pénz se futott be, emennyi az én igen szerény fizetésemet fedezte volna. És, ha jól utána gondolok, nem állt rendelkezésre egy épületecske, egy bútordarab, egyetlen kegytárgy (úrasztali edény, keresztelő edény) helyiség, ahol istentiszteletet, vagy bibliaórát tarthattunk volna. Az egyetlen bázis, a rendelkezésre bocsátott állami iskola épülete volt, és az is ki tudja meddig? A „múlt”, az egyházi hagyomány annyi volt csupán, hogy az egy Erzsébet nevű diakónissza testvér az otthonunkban összegyűjtött asszonyokat. Csak találgatás volt arról, hol legyen a gyülekezet határa. Végül nekem, a kispesti körülményekkel ismeretlennek kellett döntenem, illetve a döntés következményeit vállalnom. Egyáltalán nem volt tisztázva az emberek véleménye, mit is akarnak, egyáltalán akarnak-e valamit? Maga a központi egyházközség igen súlyos anyagi gondokkal küzdött, óriási adósság kérdőjelei között élt. Úgy vélem, hogy abban sem volt igazán közös akarat, elszántság, hogy a gyülekezet ketté váljon. Rám úgy néztek, mint egy kerge bogárra, bizonytalan tényez őre, akit talán komolyan kell venni, talán nem, de számolni vele semmiképpen. Ó, Istenem, ehhez képest milyen érthetetlenül bátor és botor is voltam! Látogattam, intézkedtem, tárgyaltam, hivatalokba jártam, tudakozódtam. A Kossuth utcától délre eső területet, utcákat nemcsak térképen, de valóságosan is, többször végigjártam, mint olyan gazda, akinek nemcsak szóbeli és írásbeli felhatalmazása van, de birtokolja is az elérhetetlent, aki Istent ől már kezében tartja azt, amivel jelenleg még számolnia sem szabad. De köszönöm Istennek, hogy volt, hangzott el biztatás is! Elsősorban Isten és Igéje, a ma még lehetetlennek tűnő győzelemről (1 Jn 5:4,5), hű és bízó feleségem, aki nem volt hajlandó semmiféle csüggedésre, akinek kedvessége harmat volt a forróságban, áldó segítség a zord időben, érkező gyermekeim, akiknek gyógyír volt a jelenléte, bátorítása, ölelése, mindig játékos vidámsága. Barátaim és az ügyért kitartóan imádkozók tábora. Aki ennek az útnak vág, szabad felkészülnie arra, hogy ,,Isten előtt semmi sem lehetetlen.” (Lk 1:37) A magam módján bíztam tehát. Persze, ha utamon elfáradtam, csak az állt rendelkezésre, hogy valaki ismerős ajtaján bekopogtattam, mint Jézus a bethániai testvérek házához. Bizony édes dolog volt csöngetni a „lila akácos” háznál, ott nemcsak mosoly és ülőhely fogadott, hanem meleg barátság, biztató jó szó és közös imádság is. Kár, hogy akkor még nem tudtam, hogy minden gyülekezet, minden valamire való élet, Isten gondolatában van meg először. Az Ő eleve, elsőként való határozatában születünk, az Ő fiainak. Az Ő szerkesztő szeretete nélkül meg se foganhatnánk. A bizonytalan lét 6
és Szentlelkével, a készülő sötétséget átvilágítani! Én bizonyára önfejűén magam akartam a sorsomon fordítani, de ezeket a lépéseket Isten csak beépítette a terveibe. Ő már akkor megszólalt Igéjében és mutatta mit kell tenni. „Akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra van!” (Róm 8:28). Ő már akkor megmondta, ott a sárospataki főiskolai kertben, hogy Jézus Krisztus jó vitézévé kíván tenni (1 Tim 2:3), csak én nem értettem meg Őt, mert a régi fordítást olvastam a „munka terhéről”, Ő pedig a „vállald Vele együtt a szenvedést”ről (szünkapathéón) beszélt! Isten mindent idejében cselekedett. Biztos kézzel kormányozta a sorsom SDGbe, Budapestre, Ózdra, Külső Üllői útra, majd Kispest Rózsa térre, a házasság révébe, a családért való felelősségbe, a sikerekbe, majd, hogy el ne bízzam magam, a csőd szélére. Mi volt a csőd széle? A feltámadt ellenszél. Hogy az előrehaladásunk miatt el ne bizakodjunk (2 Kor 12:7) „tövist” adott a mi testünkbe. Másként: egyesült a két munkáspárt, és ez azt jelentette, hogy 1948 tavaszától, váratlanul erősen csökkent a templomlátogatók száma is, hogy régi barátaink ki se nyitják előttünk az ajtajukat. Megszűnik az előrelépésünk, megszégyenülünk a gyülekezetünkben? Nem, nem. Isten, egy egészen új utat mutatott. 1948-ban az esperes az egyházmegye képviseletében leküld egy Balaton melletti kerületi lelkészkonferenciára. Nincs ott nekem más szerepem, mint hallgatni az előadókat, a hozzászólókat, érteni a közben hangzó vitákat és dönteni, hová, ki mellé állok, kire szavazok a püspökjelöltek közül. Nagy töprengésben voltam úton hazafelé, ki mellé is állok? Döntöttem, akkor egész életemre, munkámra nézve. Úgy határoztam, hogy a politikamentes ébredés mellé állok. Már Sárospatakon, diákkoromban felragyogott el őttem Jézus tanítványaihoz intézett szava: „Aki közületek első akar lenni, legyen mindenek között az utolsó és mindeneknek szolgálja.” (Mk 9:35,10:43, Lk 22:25-27, Mt 20:27). Végül, ez egy életre eldöntötte missziói célkitűzésemet. Eddig én szerettem volna Krisztus gyülekezetében minőségi embereket formálni. Isten minőségi embere azonban nem az, akit az ablonczy dánielek nevelnek fel, hanem az akinek Krisztus ad új, fentről való életet. (Jn 3:7, Heid K 54 kft) Jelentkeztem tehát az ébredés akkori zászlóvivőjénél, a Bethánia Szövetségnél. Kértem felvételemet és a gyülekezet munkájában segít ő közreműködésüket! Evangelizációs szolgálatot. Készséggel mondtak igent. Előbb azonban be kellett iratkoznom az engedelmesség iskolájába! Közölték velem, hogy egy évig csak próbaszövetséges lehetek, nem járhatok a havi megújító órákra. Lelkészi és teológiai magántanári mivoltomban megsértve éreztem magam, tiltakozott az önérzetem a „le-
fokozás” ellen. Akkor, óra után gyalog mentem a Gyulai Pál utcától az Üllői útig. Bőven volt időm (egyedül mentem) háborogni, lázadozni. De Isten jó volt hozzám. Lecsillapította lázongásomat. Eszembe jutott a döntésem, s felerősödött bennem az elhatározás – ha mennykövek esnek is az égből, engedelmeskedni fogok Istennek. Jézus tanítványához csak az alázatos, szelíd, szerény magatartás illik. Ezt T őle kell megtanulni (Mt 11:29). Az engedelmesség leckéjét nem emberek adták fel nekem, hanem Isten. Én nem vagyok többé a magamé, hanem az Ő tulajdona. Az akiért Krisztusnak vérét kellett ontani, semmire se lehet többé büszke, öntudatos. Hozzá csak a szelíd engedelmesség illik. Aki ezt nem hajlandó megtanulni, annak a kereszténysége fabatkát sem ér. Így történt. A vizsgát letettem és Isten úgy megáldott engem, mint valamikor Józsefet a fogságában. (I Móz 39:2,3,21 kk.) Isten áldása a hívő ember életében mindennél többet ér (Zsolt 119:72). Jó tudni, hogy minket csak Isten tehet gazdaggá, bővelkedővé (2 Kor 4:9). Jött az evangélistánk: Erdélyi János, jöttek mások, jöttek segíteni imádkozni, hívogatni az újpesti, k őbányai, pesterzsébeti hívő fiatalok. Megelevenedett a gyülekezet élete, Isten ereje erősödött fel a mi erőtlenségünkön. Egyre többen, fiatalok és idősebbek ismerték fel bűneiket, kérték Krisztus szabadítását és lettek hálásak mindazért, amit kaptak az új életükben. Valóban ébredés támadt a gyülekezetben. A gyülekezetből sokan mentek el nyáron Alcsútra és a budapesti evangelizációkra. Rendkívül fontos szakasz volt ez a gyülekezetünk életében, de hozzá kell tennem, hogy nem diadalmenet! Az újjászületés Isten szeretetének igen fontos része, de a hitrejutás csak első lépés az ember életében. Az újszülött megszületett, de ápolásra, gondozásra, növekedésre van szüksége! Bizony az újszülött magára hagyva, gondozás, hűséges ápolás nélkül elpusztul. Ezt is meg kell tanulni, döntő lecke ez is az ember életében! Adhatunk ennek sokféle nevet, nem a név a fontos. Nevezhetjük ezt közösségnek, lelki gondozásnak, lelki beszélgetések láncolatának, megszenteltetésnek. Az ó ember is jelen van az ember életében, élni akar. Bibliaolvasásra, a Bibliában való eligazodásra, engedelmességek sorozatára, lelki beszélgetésre, a munkába, szolgálatba való bekapcsolódásra, testvérre, próbatételre, szenvedésre stb. van szüksége. Nagy segítséget jelentett a bibliaóra, bibliaiskola, a lelki beszélgetések olykor éjfélig tartó igénybevétele, az énekkar egyre izmosodó munkája. Ennek lényeges része volt a célkitűzésnek: énekkel az evangéliumért! Sokféle hasznát vettem Isten felkészítő munkájának. Jézusnak nem a kardban, a vérontásban volt az ereje, hanem a sebeiben, az áldozatkészségében. Nem az erő7
szakban hittem, hanem az összetartozásban. A felfordulástól való félelem helyett, ami a pokol jele, a jöv ő ígéretére vetettem a tekintetem. Most lehetett csak igazán örülni Isten ajándékának, aki éppen a világméretű katasztrófák idején kapcsolt be minket az ébredés és a misszió folyamatába. Ami hihetetlennek tűnt, megvalósult – bekapcsolódhattam a hétfői Gyulai Pál utcai közösség imaóráiba. Egyetértő, fiatal és lelkes lelkészgárda kellős közepébe kerültem. Közösségbe minden szinten, erőket kapva és osztva, mi nem a szerencsétlenséget láttuk, hanem a sebek gyógyulását. Volt kéz, amely eltakarta előlünk a kétségbeesést és felvillanyozta a szívünk örömét! Valami titokzatos léleker ő felemelte előttünk a tudományos foglalkozás nyomán sárba tiport, testté lett Igét, melyet hol toldották, hol töröltek és kijavítottak, megcsonkítottak, az most életirányító, bátorító ajándékává lett Istennek és Szentlelkének, építőjévé a gyülekezetnek! Belső ösztönzésre feltámadt bizalom fegyverévé vált, vigasztaló és épít ő erővé nőtt az életünkben. Magam sem tudnám megmondani hogyan, de Isten Lelke titkon megajándékozott azzal a bátorsággal, hogy lelkeket irányítsak, tanácsoljak, gyógyítgassak. Éppen a bizalom erejénél fogva tanított meg másokat türelmesen meghallgatni és a seb olykor magától begyógyult anélkül, hogy én megszólaltam volna. És megtanított hallgatni, hogy mindent, amit hallottam, magamba zárjak, soha senkivel ne közöljem, meg ne beszéljem és a párbeszéd résztvevőinek a titka maradjon minden elhangzott szó. Ki tudja honnan vettem, kitől tanultam meg, de hogy Isten ajándékozott meg vele, a hit és a köz javára, azt megtanultam. Isten tanított meg térdre borulni a szeretete páratlansága előtt, amit, ha megérteni nem lehetetett is, de élni belőle igen. A szeretet a Kor 13-ban megírt kiváltképpen való csodájával ugyan Krisztuson kívül senki sem dicsekedhetett, mert az ember ezen az úton a maga természetével sohasem járhatott, de mégis részt kaphatott belőle fölösen, kegyelem útján, átmelegedhetett tőle, tudhatta, hogy ennél nincs nagyobb, tartósabb, vele szembevethető erő sehol a világon. És azt, hogy ennek az ajándéknak ő is birtokosa lehet, ami tőle ki nem telik, hogy ez által úgy tehet mint József, valamikor a testvérei iránt, hogy a maga számára is megérthetetlenül, megengesztelődhet! (1 Móz 50). Csak úgy lehet Isten országát egyedül építeni! Harmónia, derű, belső békesség és jó eredmény csak erre épülhet, és ennek nem árthat sem a vihar, sem az áradat. Ezért hálaadó és örvendező az ének, amit tapsolva, vidáman lehet megtanulni. A Krisztushoz tartozó hálának láthatatlan, megcsonkíthatatlan szárnyai vannak, amik az „ő testének” egé-
szét mozgásban tartják. A szolgálatban nem lehet megrestülni, abban nincs pihenő, mert az maga a pihenés és a békesség. Hogy ezt a mozgást, mozgékonyságot nem a lelkésznek kell ösztökélni, tanítani, hogy ez magától jön, ez a természetes, ezt nem kell és lehet számon kérni, de nem is kell, hogy ez olyan mint a tavaszi rügyezés, amit nem a laboratóriumok vezényelnek. Éppen, mert a mi Istenünk, a csipkebokorban úgy mutatkozott be: vagyok! Isten lénye az Ige, forrása, nem emberi bölcsesség. Ebben a becsületesség lépett jogaiba és nem a susárlás. Az Ige a szó azért hangzik el, mert meg akar valósulni, úgy szól, mint akinek hatalma van. Nem pótlék, nem hamisítvány, fedezet nélküli pocséklás. Ó, ezt már utólag megálmodni se lehet, sem leírni, megismételni. Ennek a jelenségnek lélekébresztő forrásai vannak, voltak. Ez Isten érdemtelenül nekünk adott ajándéka volt, amit titkon, ellenőrizhetetlenül kaptunk meg, ezt nem lehetett beépített, titkos ügynöknek leleplezni. Rendkívül érdekes, értékes ajándéka volt ennek az időnek, a gyermek és az ifjúsági munka. Valamikor magát a Bethániát is az ifjúságért kezdeményezték, de a XIX. és XX. század ébredési hullámai is szinte mind először a gyermekek felé fordultak, vasárnapi iskolában, árvaházi munkában, Isten a szemünket a jövőre irányította! Ó, nem véletlen az, hogy akkor az én szívemre is a gyermekmunkát helyezte! Nem számításból, nem emberi elképzelés folytán, ez a szolgálat lett az, amit aztán soha senkire nem bízhattam! (5 Móz 6, Zsolt 78, 128, Mk 10:13) Isten fakasztotta fel a víg éneket, a dalt, a játékot. Ezt nem lehet mesterségesen semmiféle laboratóriumban felállítani! Sokat, sokfelé, nagyszerű dolgokat tanultam meg, de az igaziakhoz én is úgy jutottam, mint József az áldáshoz, ahhoz, hogy „vele volt Isten!” Az Ő Szent Felségének tetszett úgy, hogy mikor gonosz kezek mindent letaroltak az Isten virágoskertjében, az anyaszentegyházban, nekünk megmutasson néhány titkos forrást az életből! Méltán mondhatná valaki, hogyan telhetett ez a Bethániától, mi része volt benne, mit segíthetett, mikor önmagán sem tudott segíteni és nemsokára feloszlatták és mikor a szövetség – a magyar református egyház örök szégyenére – a „negatív diszkrimináció” céltáblájává lett, mintha bizony valami cégéres bűnöző lett volna, egyszerűen az, hogy létezett, volt, például szolgált. Ha voltak is vétkei vagy tévedései, ezek meg se közelítették a „hivatalosak, illetékesek, rágalmazók” tévedéseit! Az, hogy voltak „túlzók, okosabbak, ultrakegyesek, (bérencek is) akik gyakran elhúzták a szájukat és hogy jobb, szebb, derekabb kegyességet látszottak képviselni, voltak, akik azt hitték, jól csinálják, amit bomlasztva csináltak – még ha igazat mondtak is – kár, hogy 8
mellénk állva, nálunk jobban nem csinálták, mert csak Isten ügyének ellenségei malmára gyűjtötték a vizet! Buták voltak vagy tudatos ellenségek, akik „talán tudatlanul” rést ütöttek egy szent és tiszta imádságon (Jn 17) s nem szégyelltek ezt a tettüket a maguk igazolására felhasználni. Istenem, mi mindenre felhasználható a „hívő ember!” (Gal 6:11 kk.) Majd egyszer látni fognak és pirulni. Felelni kell majd… Elfelejtették, hogy ez a „döntés” nem valami ablonczy dánieli mesterkedés, okoskodás volt, hanem az Örökkévaló Isten műve, övéi javára és javáért! Nem ragozom ezt tovább… A Kispest Rózsateret nem emberek agyalták ki, tervezték be, ha a látszat ez is, hanem Isten. (Ef 2:4), Ő következetes, nem igen hagyja abba amit kezdeményez, elindít (Fil 1:6). Neki kivételes és jó szándékai vannak velünk és értünk. Tehát Neki nincs mit megbánnia. Ő a tervét, jóakaratát, bármilyen beképzeltségnek t űnik is ez, nem változtatja meg senki kedvéért. Valahogy beletartozik ez örök tervébe. Ebbe az ablonczy dánielek bele nem szólhatnak, el nem ronthatják, meg nem hamisíthatják, mert túlesik a megismerhetőségi körükön. Mondhatnám még be sem avatták őket. Azon kívül, hogy elfogadják, semmi illetékességük nincs. Isten rendkívüli jótéteménye, hogy kezünkbe adta a teljes Szentírást! A teljeset, épet, egészet, nem részeket, amikben egymásra mutogatunk! A részletek csak szektává tehetnek minket! A Szentírás nem egy könyv a többi közül, hanem Istennel való kapcsolatunk ápolása. Ebbe rejtette bele szeretet által a bölcsességét, tanácsait, kiváltságait, megtartását, irgalmasságát, a nekünk való küldetést, a kegyelmét! Ebben van benne Isten valóságának hit által való megközelítése, a sorsunk titkainak értelme, nevelő szeretetének titka. Ez által nézhetünk a hit elvégzőjére Jézusra, aki öröm helyett a keresztet vállalta, a gyalázatot. aki tudott a legutolsó lenni, nem várhatjuk, hogy általa mi könnyű dicsőséget élvezzünk! A fenyítés is nevelés – és nem elcsüggedésre való – keskeny út, csak ezen érdemes járni, mert ez a fiak útja, ezen át ömlik ránk a szeretet építő gazdagsága. Isten gondolataival a Biblia útján fegyverkezhetünk fel! (1 Pét 4:1) Bátorság és hit kell ehhez. De a kockázat megéri. A Biblia jelentőségét nem lefokozni, lejáratni kell, hanem felerősíteni, megbecsülni. Ostoba kritikánk, racionalizmusunk megrontotta szívünket, megfosztott a legfőbb értékünktől. Isten világégésben, égő tüzes kemencében is tud építeni, megőrizni. Ő az a titokzatos „negyedik”, aki a szükségben kinyújtja a kezét a hitvallók felé! A sokféle szorongattatásban, próbatételben, fenyegetettségben engedett magához mind közelebb! Őt nem kritizálni, hanem szeretni, imádani, szabad! (Mt 5:10, 11, 6:16) Ami világunk nagyobb, teljesebb, mint amit a szem, szív gondolat megérthet, felfoghat. Az „eleve” valami
olyanra irányítja a figyelmünket, ami a mi birtokunk, a láthatatlan is a miénk. Mert Ő így határozott. (Róm 8:28-39, Ef 1:10, Kol 1:17) Isten a szeretet kiteljesedésével, a bele rejtett próbák, szenvedések, gondok, felelősség terheivel nem megszegényít, hanem kiteljesít. Aki ezt nem meri vállalni, megszegényíti magát. A magát megkímélő élet, akkor is koldus, ha duskálkodik. Valamitől, amit szem nem látott, kímélte meg magát. (1 Kor 2:9) Hosszú időn át fújtam az ellenkezést a „rövidre szabott konfirmációs idő miatt”, ami valójában semmire se volt jó, csak arra, hogy legyen és ezzel megnyugtassa lelkiismeretünket. Míg végre rá nem vezetett Isten, hogy a konfirmációi idő, ami rendelkezésre áll, valójában kerek tizenként esztendő, ami a keresztelési fogadalomtételtől tart magáig az előkészületig, Valójában ezt az időt kellene a szülőkkel való egyetértésben megfelelőbben felhasználni! Amennyire csak „tanítható, átruházható” a hit, annak erejéig. Így nem lenne kikonfirmálás! A „tavaszkert” ajándéka a nyár. Az ősz a gyümölcsök állandó védelme, beérése a nagy közös érdek. A sikeres szüret, különben a föld magától (azaz kegyelemből) terem. (Mk 4:28) Utólag derült ki, hogy Isten sohasem tétlen, miközben az ember mindent megtesz a maga elképzelései szerint. Volt olyan elképzelés a kommunista párton belül, hogy az egyház és annak minden működése rövid huszonöt év alatt megszüntethető. És meg kell vallani, hogy ez, különösen a református gondolkodás megrendülése, racionalizmusa és szabadelvűsége, vagy éppen semmilyen állásfoglalása miatt végbe is vihető. Akkor, ebben a nagyon nagy sötétségben lebegtette Isten a Lelkét a mélység, a „tohu-vabohu” felett! Éppen a nekünk ajándékozott ébredéssel. Ez bármennyire látványosnak tűnt a mi sorainkban, ennek éppen nem látszott semmi súlya a világeseményekhez, az akkori győzelmes orosz előnyomulás ellenében. Sőt, számba sem vehetőnek tűnt! Megrendszabályozhatónak, sőt lehetőségeiben megrendíthetőnek, félretehetőnek tűnt. Valójában megoldhatónak egy egyszerű, a pártnak igen hasznos intézkedésével, a kitelepítéssel. Sőt ezt még megerősíteni látszott az a kapkodás, ami az ébredésen belül támadt. Az ébredés népe megoszlott, csoportokra szakadt, elvesztette egyfajta irányultságát, Krisztus keresztjének látomását. (Zsid 12:1). Rabul ejtették látványos megmozdulások, Úgy volt, mint a megbolydult korinthusi gyülekezet, ami valamikor részekre szakadt és ezáltal meggyengült. Kiesett a férfi irányítás alól, női próféták vették át az irányítást, megtévedtek, elburjánzott a „szektásság” és mintha Isten ajándéka elpocsékolódott volna. Minket Isten felülmúlhatatlan kegyelme megőrzött, Ő tudja hogyan. Az ébredésnek ez a döntő 9
hagyatéka, félretehetetlen ajándéka, amire mint alapra építeni lehet! Ide tartozott még egy – részben Patakról örökölt igény: – az Ige tudatos (nem teológiai irányokhoz kapcsolódó) tanulmányozása, amit utólag: „egyszerűen a Bibliáról” névhasználat illetett meg. Ennek első gyümölcse egy Ámós magyarázat, teológiai magántanári dolgozat (Így szól az Isten c.) Ilyen tanulságokat vontak le belőle: „igazi prófécia ma is az, amiben Isten tulajdon szava szólal meg, mert Isten nélkül minden hiábavaló az ember életében.” (Nagy Zoltán). „Az igazi érték: az Igét történni látja”, „az igehirdetés jogát az életközelségben látja”. (Szabó Zoltán) Ennek tanulmányozása nélkül soha nem értettem volna meg, hogy Isten választott népe számára a szomszéd kis népekkel való együttműködésben életet adott, amit „sorsközösség”-nek neveztem, amit azonban az elutasított vagy nem értett meg. Vagy annak a felismerése, „milyen kevés a tized, ha adni kellene és nem adják, aztán milyen kevés, ha az ítéletben Isten ennyit, a tizedet hagyja meg a népe számára! Vagy azt, hogy „Isten szolgálatában nem lehet vesztesként állni soha!” És hogy ezt jó minden dolgunkban számon tartani, minden háborúságunkban, veszteségünkben, szenvedésünkben megérteni és gyakorolni! Az ébredés adott döntő lökést és bátorítást a szolgálat folytatására, fel nem adására, megingások között is arra, hogy amit Isten nevében építünk a gyülekezet életében, azt Ő megőrzi, épülésünkre adja és beleépíti közös életünkbe. Tehát örömmel fogadtunk minden megtérést, minden készséget, ifjút és nem ifjút. Adtuk mindenki kezébe a Szentírást, bátorítottuk annak olvasására, a mindennapi életében való felhasználására, követelésére, mert abból csak épülni lehet! Egyre fontosabbnak éreztük, hogy Isten – aki örök akaratából és gondolata szerint elhívott, kiválasztott minket és eleve előre szeretett, kiváltott a Krisztus vére által, elképesztő távlatot adott az életünknek, amiben részt venni nemcsak gyönyörűség, hanem egyedül értelmes, hasznos és célravezető dolog. Annak ami örök, a jelen élet és a mindennapi élet számára, döntő befolyása van. Isten, az akarata titkát a Bibliában rejtette el. Szereti azokat, akiket teremtett. Isten világtervének titka a Bibliában van megírva, de mégis elrejtetten. Amit csak hihetünk! Azt, hogy Ő minket már az örökkévalóságban látott, ismert, rólunk gondolkodott és gondoskodott, tervet készített, az egyrészt szívszorongató, másrészt félelmes titok, megfejthetetlen reménységéhez. Hozzáférhet ő és mégis hozzáférhetetlen valóság. Döntéseit el nem utasíthatjuk. Annak a ténye, hogy úgy mutatkozott be Mózesnek: vagyok, aki vagyok, úgyis értelmezhető, lefordítható, leszek, aki leszek!, azt is jelenti, hogy Ő a
jövőnk titka! Benne formázódott meg és bontakozott ki, hogy ebben senki és semmi nem akadályozhat meg soha! Hogy részéről minden ami ehhez szükséges, rendelkezésre áll, elvehetetlen és meg nem változtatható. Abban, hogy Ő „lesz”, mindenképpen az a rejtett tény áll előttünk, hogy az életünk és sorsunk az Ő védelme alatt áll! Ez a védelem mégis rejtett, titokzatos, átjárhatja a tudatunkat, felemelhet, biztonságossá teheti a lépéseinket, erőt, biztonságot adhat a sorsunkat, rendeltetésünket illetően. A Bibliánkon át, végig beszélhetjük vele az életet, a napokat, amelyeket már láttunk és amelyeket még majd látni fogunk. Titokzatos szál fűzi egybe a jövőnket a láthatatlan világgal. Nyilvánvalóvá lehet előttünk mindaz, amit „szem nem látott, fül nem hallott, amit ember szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az Ót egykor szeretőknek!” (Kor 2:9 k.) Kibomlott egyre inkább lelkipásztori teendőm. Az, hogy a növekedést Isten adja, de a kapálás, ültetés, gondozás az én feladatom, hogy azok, akiket Isten így rám bízott, azokért én felelős is vagyok előtte és az emberek előtt. Ebben körvonalazódott és határozódott meg egyre inkább a gyülekezet, mint valóság, életszíntér, mindennapi lecke, gondoskodás tárgya, feladata. Ó, most már nem volt semmi szó arról, hogy nekem kell valamit szerveznem. A leckéket az előttem kibomló lehetőségek adták, mint mindennapi leckét, hívhattam segítő, imádkozó, előadó és szolgáló társakat. Az amit úgy határozhatunk meg, hogy „ellenség”, „a munka zavarása”, stb„ az szinte fel sem tűnt, mert a kert (gyülekezet) előttem, előttünk volt, igényelt minket, akár temetésben, akár házasságkötésben, akár lelki beszélgetésben, akár keresztelésben, konfirmációban, akár gyermek, akár felnőtt istentiszteletekben, kitérhetetlen feladatokban, mert az élet zajlott és ebben a zajló életben „magától” hajtott ki a megtermett gyümölcs.” (Mk 4:9) Ez már nem szervezés kérdése volt, hanem a valóságos élet mindennapi lelki leckéje. Dolgozni kellett és lehetett szemem nyílásától, szemem lezárásáig, tanácsolnom kellett a hozzáfordulókat, akár tudtam rá a megfelelő választ, akár nem, tudnom kellett a rám bízottakat magamban tartanom és magamba zárnom. A Gazdám adta a tanácsot és a feleletet. (Mk 13:11) Az is jött onnan felülről, és úgy, ahogy szükség volt rá. És ha valakinek, valaminek utána kellett járnom, ez is adott volt, hivatalomból, megbízásomból következett, nem nekem kellett felkutatni. A zűrök, bonyodalmak is jöttek maguktól, nem várt és nem felkészült állapotban, maguktól zúdultak a nyakamba. Megoldása mindennek a titkon megkapott, álomba küldött, utazás közben váratlanul velem közölt tényekben volt. Az emberekkel való beszélgetés egyre nyilvánvalóbban nem csupán a gyülekezet kérdései körül forgott, hanem az élet és a társadalom 10
egészséges embereit volt hivatva formálni, megfelelő tanáccsal ellátni, olykor olyan dolgokban is, amikkel magam se voltam előzőleg tisztában. Azaz volt, előttem állt a gyülekezet, mint csoda és valóság egyszerre, előttem teendőim sora, nem azért, mert én utánajártam volna. És ebben a titokzatos folyamatban, amiben benne találtam magamat, számomra is megérthetetlenül el őállt Isten háznépe, gyülekezeti közösség, testi és lelki szervezet. Én eszközzé lettem Isten kezében és a Láthatatlan használt, irányított engem is, sokszor anélkül, hogy erről bárkinek bármiben számot adhattam volna! Én ugyan nem tudtam énekelni, de a gyülekezet énekeket mégis tudott, tanult, szeretett énekelni, szívesen és boldogan figyelt oda mások énekeire. Énekek és dallamok születtek, anélkül, hogy ezt bárki rendelte volna. Isten kimunkálta valami módon az énekl ő gyülekezetet, az ének és zenekart. Mert ez is a valóságban, magától lett, tudatos emberi szervezés nélkül! Nem volt ifjúság, ifjúsági gyülekezet. Valahogy – ki tudja, milyen ösztönzéstől – jöttek a fiatalok, akiket már megérintett az újjászülő Lélek és másokat is maguk köré hívtak, életre szóló barátságok és kapcsolatok alakultak, ahogy az élet a lehetőséget megadta rá. Isten gondoskodott vezetőkről is, lányoknak, fiúknak, sőt az Ő gondoskodásából előttünk állt a szentendrei telek – 1959-től – amit hasznosíthattunk lehetőségeink és szükségeink szerint – mintegy Isten titokzatos ajándékából és gondoskodásából. Lehettek ennek a teleknek irigyei, ellenségei. Hatalmasok és rosszakarók, mégis szent föld volt és szent terepe Isten csodatetteinek. Mi sokat elrontottunk közben, de Istennek mindent jóra lehetett fordítani. Érdemes azon a csodán elgondolkozni, hogy bár miközben mindent megtettünk azért, hogy elegendő pénzünk legyen, mégis, miután lemondtunk arról, hogy a gyülekezet tagjait személyesen, lakáson keressük fel egyházi járulékért, adományért, attól kezdve, több volt a perselybe tett adomány, több volt a járulékra önként behozott adomány, mint annak előtte. A perselyadomány szinte mindig kitette a személyi kiadási szükségleteket, a gondoskodó isten gondoskodása mindig jobb, mint minden emberi mesterkedés és jelzi, hogy a gyülekezet valóban Isten munkája, magától lesz. Hogy azokból áll igazában, akik „ először magukat adták az Úrnak. “ (2 Kor 8:5) Ami korunk – ha visszatekintünk – sokkal zavarosabb eseményekből és gondolatokból volt összetéve, mint azt az ember gondolhatta volna. A világesemények sokkal váratlanabbul és összetettebben hatottak, mint bármikor a világban. Az ellentétek és viharok sokkal erősebben hatottak, mint bármikor az előbbi korokban. A koronát 1927-ben felváltotta a pengő, december 28-án a Parlament előtt a Kossuth szobor koncepció. Megjelennek
1928-ban az új autótípusok, terjed a detektoros rádiózás. Megjelenik a gazdasági világválság, útra kel a „szegedi gondolat”, de 1931-ben már beszélnek a biatorbágyi merényletről, megjelennek a különítményesek a színen (Héjjas) hamarosan feltűnnek a népi írók (Illyés, Németh, Szabó Zoltán, majd Gömbös sőt Hitler, Derkovits Gyula, 1936-ban a spanyol polgárháború, Szentgyörgyi Nobel díja, a márciusi front, a Szent István és a Volksbund, az irredentizmus és a területrevíziók, majd a zsidótörvények, Teleki miniszterelnök öngyilkossága, 1943-ban, párhuzamosan a második hadsereg doni pusztulásával a balatonszárszói konferencia, hazánk német megszállása. A háború egyre inkább terjed, 1945-ben a németek elvesztik a háborút és kezdődik a népbírósági ítéletek sora, a háborús veszteségek félelmes statisztikája, Budapest romokban, a „munkásököl vasököl”, 1946-ban új pénz, megkezdődik az államosítás, a munkáspártok egyesülése, az Államvédelmi Hatóság szerepe, az alkotmány, a személyi kultusz, a békepapság, a művészet államosítása, az Állami Egyházügyi Hivatal szerepe, a természet átalakításának programja, 1956. és ami utána következett. Nos, ha mindezt végiggondoljuk, arra kell gondolni, hogy megszűnőben van az igazi egyházi élet, és mindaz, ami történik, legfeljebb arra való, hogy valamit megőrizzünk abból ami volt. De azt is meg kell érteni és gondolni, hogy Isten szeretete által mindez csak a javunkra lehet! És, hogy éppen 1930-ban valóságosan elkezdődik az ébredést szolgáló evangelizációk sora. 1935-ben Budapesten van a CE Világszövetség világkonferenciája, 1940-ben Szikszai Béni lesz a szövetség főtitkára és kezdődhetnek az alcsuti konferenciák, majd az első (1944), a második (1946), és a harmadik nagybudapesti evangelizációk. Ugyanebben az évben az alcsuti CE konferencián háromezer ifjú van táborozáson, ahová különvonat viszi őket. Valaki járt itt, aki gyógyulást, bocsánatot, békességet hozott, a Királyok Királya járt itt és vett otthont emberek életében mindörökre, feledhetetlenül. Igaz a Bethánia pár év múlva eltűnt, de a Királyok Királyát és munkáját nem lehetett soha többé eltüntetni. Mindezt átgondolva, nemcsak az emberek akartak, képzeltek el valamit, háborúztak, zúztak össze nemzeteket, évezredes hagyományokat, akartak teremteni Isten nélküli rendet, vallástalan és templom nélküli világot. Isten is végezte a maga munkáját és ha ellenszélben kellett is dolgoznia, az Ő teremtő és alkotó munkáját semmi sem akadályozhatja meg, neki a választottak gyávasága, tévedései sem okozhattak és okozhatnak akadályt! Un. „egyházi nagy emberek” eshettek egymás és a rájuk bízott gyülekezetek torkának, de ők nem voltak hordozói Isten hatalmának. Semmit el nem ronthattak abból, amit Isten láthatatlan kezei, szeretete épített, építeni akart, létrehozott! 11
Volt abban valami titokzatos, megkapó, amit az „Isten Fia, a világ kezdetétől fogva annak végéig, az egész emberi nemzetségből, Szentlelke és Igéje által az igaz hit egységében magának örök életre kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megtartja”. Munkája következtében, éppen ebben a részletében is a világ történelmének biztos, rendíthetetlen alapon áll és „pokol kapui se vesznek rajta diadalmat.” (Ml 16:18, Heid K 54) Valóban meg kell tanulni, hogy az 1944 februári esperesi megbízásnak sem egyházi hatóság volt a kezdeményezője és nem Ablonczy Dániel a címzettje. Istennek a történelem folyamán sokféle emberrel volt dolga, sok mindenkit felhasznált jókedvéből a munkájában, ő adott sikert már a tizenkettő munkájának is, Pált is ő avatta apostolává, munkáját, szorgalmát, gyengeségeit Ő segítette sikerre. Az Ő számunkra felfoghatatlan jóakarata, elhatározása, „de”-je (Ef 2:4), amellyel minket szeretett, teremtett újjá minket, akik meg voltunk halva, elevenített meg, támasztott fel s megőrzésünk is egyedül az Ő műve és ajándéka. Akkor is, most is, mindig is. Két igehelyet idézek: „Nem azé, aki akarja, se sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené!” (Róm 9:16) „Áron vétettetek meg, dicsőítsétek azért az Istent a testetekben, telketekben, amelyek az Istenéi. “ (1 Kor 6:20). Néhány megjegyzés, amit ebben az időben megtanultam és amit egy életen át kellett gyakorolnom. Az egyik: nem a magamé vagyok, sem a lelkem, sem a testem, sem semmi, amivel rendelkezem, beleértve a tudást, ismeretet, gyakorlatot, időt stb. nem az enyém! A másik: rajtam kívül mindenki más gyakorolhatja az akaratát, képzelheti az elképzeléseit, tehet úgy, mintha minden az ő rendelkezésére állana, képzelheti magát „prófétának”, a jövendő helyes ismerőjének, utak, célok meghatározójának, de én nem tehetem. Nekem minden lépésemet, elhatározásomat Isten határozza meg. Isten rendelkezik velem, nekem az a jó, ha Ő az Úr felettem, az események felett. Ha rábízom magam, vakon, ellenállás nélkül, mert Ő jól látja mindennek a célját, értelmét. Ő az, aki előbb volt mindennél, őbenne lakozik az egész teljesség (csillagvilágok, világegyetem, földi sorsok stb.). (Kol 2:17,19) Ma már különösen boldog és hálás vagyok azért, hogy végső soron ezeknek a céloknak, gondolatoknak vetettem alá magam, akár tudatosan, akár tudatlanul. Igen, nagyon sokan gondolkodnak, ha nem is mindenki: „minden a miénk!” De elfelejtik mellőle azt: minden a „Krisztusé”! (1 Kor 3:21-23) Vagy másképpen, minden azé, aki „akarja”, aki tud érte harcolni tisztességes vagy tisztességtelen eszközökkel! Egyre inkább eluralkodott a világunkban az ún. szabadelvűség, a minden út nyitva áll előttünk, ha elég bátrak vagyunk
a felhasználásra! Eszközökben válogatni nem szabad, a törvényekre, erkölcsi szabályokra nem kell odafigyelni, az ököljog is helyet keresett magának, az önkény is. Vakmerőség tehát arra vállalkozni, hogy boldogságunk, vigasztalásunk, előmenetelünk, jövőnk abban van, hogy merünk alázatosak vagy szelídek lenni, merjük vállalni emberségünket és a belőle fakadó nyomorúságainkat, a bűneinket, és merünk mindent rábízni a Krisztus szabadítására. Valahogy hinni abban, amit Isten ígért az Őt szeretőknek. (Jak 1:12). Vállalni azt, hogy az igaz hitből él! (Róm 1:17). Valóban nagy merészség kell ahhoz, hogy az ember higgyen Isten szava hatalmának, mikor mindenki a csalás művészetét kedveli. Az a tudat hatott át, hogy építeni csak arra lehet, amit Jézus mond. (Ml 7:28) Ezért fogtunk bele a bibliaiskola három éves programjába, ezért volt fontos, hogy minden kedden odaüljünk a Biblia egy-egy könyve mellé és olvassuk lekció kontinuában! Nem volt népszerű dolog Istennek engedni inkább, mint az embereknek, a teremtettnek engedni inkább, mint a Teremtőnek. (Róm 1:18 kk) Építeni ott, ahol rombolás van, ígéretben bízni ott, ahol er őszak virul. Látogatásra, hívogatásra küldeni atyafiakat, amikor a tapasztalat azt mutatta, hogy a látogatókat kicsúfolják, még meg is köpdösik, vagy éppen be sem bocsátják. Készpénz nélkül vállalkozni, üres pénztárcával terveket készíttetni! Nagyon sokat jelentett, hogy nem voltam egyedül, hogy mások is akadtak, akik értem, ügyünkért imádkoztak, akik bátorítottak. Igaznak bizonyult az, hogy ahol ketten harmóniában tudnak lenni egymással, ott a kérésüket meghallgatja Isten. (Ml 18:19) Így lehettünk gyönyörködve szemlélői annak, hogy az Ige nemcsak hangzott, hanem szófogadó, engedelmes embereket is talált. Hogy a háború pusztítása után, az üzletek csupasz falai között engedte Isten, hogy rátaláljunk 200, azaz kettőszáz ép, új székre az üres templomtérbe, hogy a kereskedő 500 Ft készpénz (ennyi volt az összes fedezetünk a tízezer forint ár helyett) lefizetése ellenében átadja és hogy azt ki is fizessük három hónap alatt! Úgy gazdálkodtunk, mint akik hitben járnak, nem látásban. Semmire, soha nem volt előre fedezetünk. Akkor talán vakmerőségnek, felelőtlen lépéseknek számított, ma már értjük, hogy ezek az anyagi lépések igazában a hit csodái voltak! 1958-ban pl. orgonát szerettünk volna vásárolni, a presbitérium a vásárlás ellen döntött, mert a remélt pénz még a negyedét se közelítette meg az árajánlatnak. A következő vasárnap a gyülekezetet kérdeztem meg a dologban, az akkori döntés igen volt és hamar összegyűlt a megajánlott összeg fele. Megrendeltük az orgonát. Egy-egy ügyet azok szeretnek, akik hajlandók áldozni érte. Történetünk során bőven volt alkalom arra, 12
hogy ezt egyre inkább megtanuljuk. Kerítés, templomvilágítás, a bejárat célszerű átképzése, a tetőzet és a templompadló cseréje, a lelkészlakás kialakítása. Meglátszott, hogy a gyülekezet él, valóságos, jár az istentiszteletekre, a sokféle bibliaórára, a templomba. S őt a délelőtti istentiszteletet kiegészítettük a háziasszonyok számára a hét órai reggeli istentisztelettel és volt idő, amikor szinte látogatottabb volt, mint a vasárnap délelőtti. Igaza volt Kodálynak, mikor azt állapította meg, hogy a magyarság ügyéhez, a népi szokásokhoz, a népi éneklés hagyományaihoz a palota hűtlen, de a kunyhó hűséges. Sohasem voltak nagy patrónusaink, de a „szegénynek drága kincs a hit”, az egyházfenntartók jelentős része nyugdíjas, özvegy, magányos emberből állt. Szinte semmi sem forrasztotta össze jobban a különféle egyháztagokat, mint a közös célért vállalt és végzett közös munka! Valamikor úgy tekintettek a papra, mint kiváltságos emberre, aki mindig díszben jár, bottal sétál az utcán. Ó, nehezen, de meg kellett tanulni ebben az új gyülekezetben, hogy a pap nem jár díszben, nincs is díszruhája, ő éppen úgy megfogja az ásót, a lapátot, mint a többi, hogy bevásárolni jár és kosár illik a kezébe, nincs hivatali óra, mindenki akkor keresi fel, mikor ideje van rá, hogy netán délelőtt, talán éppen főzés közben látogatják meg, hogy fogadószobája akkor a konyha, lehet vele beszélgetni, talán éppen tésztagyúrás közben. Isten gyülekezetének nem anyagi, hanem lelki ügyei vannak. (2 Krón 25:9, 31:5, 24:10,2 Kir 22:72 Kor 8:2 síb.) Isten házában mindenki „pap”, mindenki felelős és mindenkinek jut valami feladata. „A gyülekezet nem kórház, ahol orvosok és ápolók dolgoznak a többiekért”. (Dr. Joó Sándor) „Isten népe minden tagja az Úrnak szolgáljon!” (Spurgeon) A lelki ajándékokban ugyan van különbség, de a Lélek mindenkiben ugyanaz! (1 Kor 12) Mi az, ami igazán fontos az Úr gyülekezetében? Meg voltam győződve, hogy első teendő a gyermekek körüli fáradozás! Sokszor feltettem magamnak a kérdést: mi volt a Bethánia Jézus számára? Egy hely, ahová volt a fejét lehajtania. (Lk 9:58) Bizony Jézus csendre, nyugalomra vágyakozott élete földi, utolsó idejében is. Kiment a jeruzsálemi pokolból és „kiment a városból Bethániába és ott maradt éjjel.” (Mi 21:17) Úgy is mondhatom, otthonra vágyott. Bethánia békességet, otthont ad Jézusnak és Ő odaviszi gyógyító lelkét, csendesítő szavát. Só lesz Bethániában az ott élők számára. Úgy él közöttük is mint Isten házanépe között. Ezért volt kiírva a kapunkra is: ez a gyülekezet otthona! Azt vallottuk, amit Jézus úgy ígért: „Jöjjetek énhozzám, akik meg-
fáradtatok és én megnyugtatlak titeket!” (Mt 11:28). „A fiú, aki eltávozott, mert az idegenben jobban remélt, most hazavágyott és még úton volt, mikor megesett rajta az Atya szíve és elébe futott, nyakába esett és csókolgatá őt!” (Lk 15:20) A hazatérőket ígéretek várják, remény és szeretet, nyugodtan mondhatjuk: a jövő! Aki Istenhez készülődik, az előtt kitárul a jövő és ezt Isten áldozó szeretete, irgalma biztosítja a nyomorult ember, a bűnös számára. (1 Tim 1:15) Az embernek a Jézus Krisztusban nyújtott kegyelem Isten ajándéka! (Ef 2:8) A pokolból, békétlenségből van ott út a „boldogság” felé. Jézus népe egyetlen tudományt ismer, kell, hogy megismerjen, az üdvösség ismeretét, Isten irgalmassága úgy látogatott meg minket, mint a naptámadat a magasságból! (Lk 1:77,78) Ez a beszéd, amit Jézus lábánál Mária hallgatott (Lk 10:39) Ezért vér árával fizetett, semmit se spórolt meg szeretetéből! Azt is a Bethániában tanultam, hogy elmélyedésre, csendességre az embernek ki kell mennie a világ zajából! (Mk 1:35) Keresni és meg kell próbálni találni egy helyet, ahol az ember nincs kitéve a mindennapok zajának, rádiónak, TV-nek, újságok híreinek és egy dologra figyelhet csupán: Isten Igéjére. Kerestük és Isten engedett, hogy rátaláljunk ilyen helyre. Először a budai hegyekben kerestünk helyet, az volt a Vadaskert! De hát oda csak egy napra lehetett kimenni. Így jutottunk el a Szentendre Szabadság-forráshoz! És 1959-től Vándor Gyula telkén találkoztunk nyaranta, friss, pilisi levegőt szívhatva a tüdőnkbe, életet a lelkűnkbe. A legkülönbözőbb utakon próbálták meg ennek megszüntetését, aztán talán rájöttek, hogy ott nem összesküvés folyik, hogy ott az emberek békességet keresnek és találnak. Évről évre azt tapasztaltuk meg, hogy a saját és világi hatóságaink végül is békén hagytak minket. Gyermekek, fiatalok és idősebb nemzedék megszerette ezt a helyet, valóban Isten kertjének tekintettük, Szent helynek. Onnan a gyülekezet jelentős része, őszre az új munkaévre megfrissülten jött haza Kispestre, új buzgósággal szívében, és nagyon sokan új szívvel is. Igen, ezek tábortűzzel értek véget és ha hét közben voltak is nyugtalan éjszakáink, megfrissülten, új reménységekkel vágtunk neki az új egyházi esztendőnek. Nem volt hiányunk semmiben, csak kényelemben, de az étkezéseink is mindig megoldódtak, rendszerint, a szentendrei tanács jóvoltából kaptuk, legalábbis az ebédet! A kenyeret és a hozzávalókat pedig vásároltuk Szentendrén. Bizony öreg, ócska ház volt a mi Jahn Ferenc utcai házunk. Sok-sok mindent kellett és kellett volna még rajta javítani és igazítani. Egyik legfontosabb teend őnk és igyekezetünk arra irányult, hogy a bejáratot átalakítsuk. Mikor megkaptuk a tanácstermet véglegesen, lezártuk az udvari bejáratot azért is, mert huzat volt a te13
rémben és a bejáratról nyitottunk ajtót. S őt lezártuk a bejárat udvari részét is, a vakolatot rendbe tettük, a padlót kiegyenlítettük és hogy a nagy falak ne legyenek kopaszak, hanem jelezzék a belépő előtt, hogy nem akárhová nyitott be. Mindkét oldalra tablók kerültek és két nagy fényképtartó keret. Egyik a gyülekezet életér ől, a másik a szentendrei hetekről került a falra. Abból kellett kiindulni, hogy aki a templomba, mint a gyülekezet otthonába lép be, jó érzésekkel tehesse, kellemesen szabad magát itt éreznie. De mi kerüljön a tablókra? Azoknak az Igéknek az illusztrációi, amik a heti alkalmakon szerepeltek. Így még az is épülhetett belőle, aki nem hallotta az istentiszteleteket. Egy évben legalább négyszer váltottuk a fali táblákat, a legtöbben nagy érdeklődéssel szemlélték már az első, a szív sorozatot is. De aztán sor került a tetőtér cseréjére, sőt a templom megkopott padlózatára is. Istenem, milyen öröm volt látni az új tetőt, a rajta dolgozó gyülekezeti tagokat és a templom szép parkettáját. A presbitérium nem győzött a gyülekezetnek köszönetet mondani és Istennek hálát adni! Elismerem, különös pap lehettem. Nekünk nem volt soha hivatalos óránk, mindenkit akkor fogadtam, mikor ideje vagy kedve volt jönni. És rendszerint, ha legalábbis délelőtt jött, a konyha volt a hivatalos szoba. Valójában azért kellett Így döntenem, mert kiderült, hogy a növekvő gyermeklétszám mellett az én fizetésem bizony nem elég, még a legszűkebb kiadásokra sem. A feleségemnek fel kellett használni a tanári diplomáját és 1948 után tanítani kellett mennie. Édesanyámnak nem engedték meg egészen 1956-ig a hozzánk való költözést. Kitelepítésre szánta a falu a gyámoltalan hadiözvegyet, akinek még egy szekere, boronája, egy kapája sem volt. Sokat kapált ugyan, de az édesanyja kapájával és földjén. És hogy megszerezze a napi betevő falatot, hetenként hátára vette a kosarat, megrakodva frissen köpült vajjal, túróval, csirkével stb. Ment az erdőn át a falu többi szegényével a heti vásárra, hogy a petróleumot, a cukrot megvásárolva ismét teli batyuval, holtfáradtan érjen haza este. De hát nem volt kímélet, míg aztán engedélyt nem kapott a kispesti felköltözésre. Mikor már Kálmán megérkezett, ő is megjött és azután már csak látogatóba járt nyáron Szuhára. Nos, feleségem távollétében nekem kellett vállalni a konyhát, a gyermekek gondozását, sőt az SZTK-ba járást is. Akkor olvastam az Igében az (1 Tim 3:4-et) „aki a házát jól igazgatja, gyermekeit engedelmességben tartja, minden tisztességgel.” Erre akkor még nem akartam figyelni igazán, de pár nap múlva már az (1 Tim 5:8-at) olvastam: ,, ha pedig valaki az övéiről, főként a háznépéről gondot nem visel, rosszabb a hitetlennél!” Hát erre már nem lehetett oda nem figyelni. Igen, tovább kellett járni
az alázatosság iskolájába, ha a tanuló olykor türelmetlenkedett is, végül is meg kellett tanulni az engedelmességet! Kemény lecke volt, de óriási megnyugvás volt számomra, hogy a gyermekeim meg voltak elégedve a főztömmel. A gyülekezeti látogatót pedig a konyhában szépen leültettem, megnyugtattam, hogy figyelek rá, felelek a kérdéseire. A gyülekezetben gyakran énekelték: „Szívem örömmel van tele....” Hát én is éneklem, énekeltem megbékélve azzal, amit Isten rám bízott. Sokszor voltam elégedetlen is, hánykolódtam álmatlanul. Magamtól ezzel lehetne dicsekednem, de megtapasztaltam, hogy gazdag Istenem van és mindig, mikor itt az ideje, ad ami kell. nem mindig azt amit kérek? De azt, amit ő lát jónak, bizony az ő neve, köztünk kiöntött drága kenet! (én én 1:5) Az idők folyamán egyre bővült a bibliaórák száma. Ez természetes jelenség volt, hiszen a Bibliával való foglalkozás elengedhetetlenné vált az életünkben. A Biblia az a gyökér, amiből az életünk és hitünk támad. A keddi bibliaóra és a pénteki ifjúsági óra éppen a résztvevők száma miatt nem bizonyult alkalmasnak bizalmas kérdések megbeszélésére. Ezért aztán először a feleségek vállalkoztak arra, hogy legalább havonként összejönnek, beszélgetnek. De aztán csatlakoztak a férjek is, sőt az asszonyok, gyermekek is. Ezzel persze a munkatársak száma is nőtt, hiszen ezeket a bibliaórákat önként vállalkozók vezették. Sokat foglalkoztunk a Bibliával? Azt hiszen sohasem eleget! Ez nem szokásból, nem hűségből tellett, hanem szükségből. Az ember számára nincs biztosabb eligazítás, tanácsadás, vigasztalás mint az, amit a Bibliából kap. Pontosabban Istentől magától, hiszen neki van a szeme előtt minden esemény, múlt, jelen és jövendő, és ő az, aki eligazodik bennük és minket is ő tud megfelelően eligazítani. Amit Isten nem mond meg, azt senkitől se tudhatod meg. Neki van áttekintése a dolgokon. Ő az, aki az embert megszólítja, nyelvén beszél, szól hozzánk, er ősít, kiválaszt. Ő látja és érti a jövőt és minket is el tud benne igazítani, sőt el is akar igazítani. Ő a legbiztosabb hírforrás, ha odafigyelünk rá. Fontos az, hogy foglalkozzunk a Bibliával. Nekem már korán reggel kellett kelnem, nem is tudtam volna aludni és akkor még csend volt mindenfelé a házban és én kivonulhattam a kicsi irodámba és olvashattam Isten Igéjét. Kibeszélhetetlen hasznát vettem, a sorban olvasott Bibliának. Mérhetetlen kincs, gazdagság van a Bibliánkban az ember javára és számára leírva. Nemcsak a prófétai könyvekben, hanem a Zsoltárokban, a Példabeszédekben és a Prédikátorban is. Örülök annak, hogy Hoseás könyvét, korát végigtanulmányoztam. Soha nem hittem volna, hogy Isten az, aki éhezik és szomjazik az ember, a szeretete, az irgalma iránt, hogy 14
mindent megtesz azért, hogy az ember szívére beszéljen, hogy könyvében található meg az Istennek a szeretete. Fontos amit a Bírák könyvéből tanultam meg: Mikor Geddont megkeresi és megszólítja Isten angyala, népe szabadítása dolgában és egy fontos alapelvet közöl vele, Így mondja neki: „Eredj el ezzel a te erőddel!” Miért fontos ez? Mert ez az erő nagyon kevés. Gedeon emlegeti is: ,,Az én nemzetségem a legszegényebb Manasséban, én vagyok a legkisebb atyám házában.” (Bír 6:15) Itt egy igen fontos elv szólal meg: Mi ez? Az, hogy mikor lelki területre jutunk vagy tévedünk, ott más elvek érvényesülnek, mint mikor testi, pszichológiai területre jutunk: Isten országában más elvek, meggondolások érvényesülnek, mint más területen. Ezt a kettőt mi össze szoktunk téveszteni. Van olyan, mikor valaki bibliai lélektant írt és éppen ebbe keverte össze a két világot. Miért? Mert a szavaknak, kifejezéseknek értékét nem bibliai mércével mérte. Pedig éppen ezt akarta. Jól akarta magyarra fordítani a Bibliát (ezt már mások is megkísérelték – sikertelenül), ám a magyar kifejezést nem a magyar nyelv törvényei szerint alkalmazta. A megszokott lélek szót átírta szellem szóval és azt hitte, minden rendben van. Fájdalom, a magyarban nincs a görögnek megfelelően a pszüché és pneuma szavakra megfelelő szó. Csak a test és lélek szavak. A „szellem” nem megfelelő és félelmetesen félreérthető! Mi ért a magyar „szellemen”? Egyrészt van: szellemtörténet! Ezt a szót kisajátították a „gondolatiság” számára. Másfelől használják szél, szelet kifejezésére már régebben, szinte kezdettől. Mindkét esetben gellert kap a fordítás. A Szentleiket, amit a nyelvújításban sem töröltek, meghagyták, senki sem érti félre, csak aki tudatosan félre akarja érteni. Azon felül a mennyiséget és a minőséget értjük félre. Annak a titokzatosságát, ami szükségképpen más értelmet, erőt, értelmezést kap Isten országában és a mi nyelvhasználatunkban. Gondolok pl. ilyen helyekre mint a (Róm 9:12): ,, a nagyobbik szolgál a kiseb-
biknek”. Ezt egyébként is nehéz embernek érteni. Vagy (Lk 22:24 kk). Mikor a tanítványok azon versengenek egymással: ki a nagyobb? Jézus ezt gyönyörűen megmagyarázza. A pogányoknál mi sem természetesebb, mint a nagyok uralma. Ott az a király, akinek „jótev ő” a neve és parancsol mindazoknak, akik alá vannak rendelve. Igen ám, de a Krisztus országában nem Így van. Ott a nagyobb az, aki a kisebbiknek szolgál. Jézus kétségtelenül a nagy, sőt a legnagyobb. Ő az, akinek Isten oly nevet ad, ami minden más név felett való! Ő előtte hajtanak majd fejet mindenek. (Fii 2:9). Igen ám, de ő „eleve”, azaz kezdetektől, mielőtt még a bűn belépett a világba, ennek a kivédésére volt rendelve, neki ezért
kellett „Istenségéről, Isteni dicsőségéről” lemondani, hogy szolgáljon a kisebbekért! (Ef2:l kk)! Isten „de”jének értelmében. Így állt helyre a rend a teremtésben és lesz az új rend az új teremtésben, az „új Jeruzsálemben” ha tetszik! (Jel 20-22). Ez fejezte ki azt, hogy erre a tisztre sem az égben, sem a földön nem akad más. Ezt a különbséget nem fejezik ki a mi emberi, szokványos szavaink, ha van megfelelőnek látszó szó rá, ha nincs. Szerintem nincs. Ez valójában Így is, úgy is „titok” marad. Annak a titka, aki ebben egyedül dönthetett. Ez az, ami a számunkra, a mi értelmünk számára megmagyarázhatatlan. Ilyen titkok egész serege lengi körül a Kijelentést! Ne akarjuk ezt se lefordítani, se megmagyarázni, ez mind a hit tárgya. Milyen jó lenne, ha végre ez lenne az, ami a helyére kerül a koponyánkban. Mert e nélkül nincs hitvilág, nincs Isten országa, nincs megfejthetetlen, mert nem is kell azt lefordítani, csak éppen tudomásul venni, elfogadni, mint magát a kegyelmet is! Szegény Gedeon, hogy nála maradjunk, mennyit kísérletezett! Éjszaka, barátai segítségével végezte el Isten parancsát, a midianiták ellen, Isten rendelkezésének ellenében, óriási sereget igyekezett toborozni, és ezt a sereget kénytelen volt mégis elbocsátani. Mert Isten azt mondta neki: „Ezzel a te er őddel!”. Miért? Azért, hogy a népe egyszer s mindenkorra megismerje, hogy mit jelent az, hogy őt Jahve pártfogolja. Mindenki előtt még a midianiták előtt is „ez a titkos pártfogás” ért volna valamit igazán. Ahogy Isten volt az, aki Benkő Istvánnak a Rózsa tér ügyében rendelkező esperesnek is parancsolta. És az a megbízólevél ellentétben állt a Heid K-val. Mert egyházat nem szervezetek, emberek szerveznek, hanem Isten – az Igéje és Szentlelke által. Arra csak Isten képes, Ő hivatott. Hála Istennek Rózsa teret nem is az ablonczy dánielek szervezték, nem a barátai, nem, nem emberek, hanem a titkon és valóságosan munkálkodó Szentlélek, a Biblia, az Ige, a testté lett Ige, Krisztus! Istennek minden megbízása ilyen titok. Ilyen fordul elő végig a Bibliában. Az egyház nem emberek csoportosulása, határozata, presbitériumok születése, papok kiválasztása, micsoda mértékeink vannak nekünk ehhez?! Daliás alak, nagy bajusz, hatalmas hang, szép daliás termet stb. Mindez nevetséges Isten szemében. Kineveti évezredek óta erőlködéseinket, játékainkat, határozatainkat. Ezek erőltetett ügyek és nem megyünk velük sokra. Pl., mikor Zakariásban azt olvassuk: nem erővel, nem hatalommal, hanem az én Lelkemmel! (4:6) Vagy, mikor ilyen furcsát mond (2 Krón 25:9) Isten embere Amáziának: Isten neked annál többet adhat! Ő, mikor a Korinthusiak pártokra szakadtak, mert az építés és a továbbfejlesztés dolgában a maguk szempontjait 15
akarták érvényesíteni. Hitetek ne emberek bölcsességén álljon, hanem Istennek rejtett bölcsességében. Isten titkon való bölcsességét szóljuk, amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve meg se gondolt, amit Isten készített az őt szeretőknek. Mi is ez: „titkon való bölcsesség” (1 Kor 2:5 kk). Erről beszél Pál: elég néked az én kegyelmem! (2 Kor 12:9). Ezzel nem ér fel semmi. Ezt nem lehet semmi pénzzel, hatalommal pótolni. Ez elég! Mi az, amit be lehet és be kell vetni mindennél, amikor az ember lelki ügybe, Isten dolgába beleavatkozik: amit Dániel csinált. Mit is csinált? „Eltökélte szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a király asztalának étkeivel, borával”. (Dn 1:8.) Tőlünk ezt, valami ilyet kíván csak Isten, de ezt megkívánja! Ezt az odaszánást, igen, megkívánja tőlünk. Ha nem is mindig telik ki, sikerül nekünk. Valami ilyen vezetett Rózsa tér dolgához is! Volt már erről szó. Tehát ezt, akár százszor is meg kell ismételni, mert mi mindnyájan magunkra szeretünk építeni, és nem arra, ami igazán kedves Isten előtt. Mert mi magunk igyekezetére, odaadására hivatkozunk és miközben ezt tesszük, megfeledkezünk a legfontosabbról. Arról, amit Isten időknek előtte megtett értünk, helyettünk! Mi ez? Ott van a Bibliámban, de a tietekben is. „mert az a kedves dolog, ha valaki istenről való tűréséről, meggyőződéséről tűr keserűségeket Istenért méltatlanul szenvedvén.” Elfelejtjük, hogy minden értéknek az az alapja: hisz Krisztus is szenvedett érettetek, nektek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek! (1 Pét 2:19-25) Nos, mit tehettem és mit tettem én: a balatoni konferencia után hazafelé utaztomban döntöttem úgy, hogy beállók a Bethánia Szövetségbe és kérem segítségüket a gyülekezet Isten által megmutatott munkájába. A többi már azon múlt, hogy ebben a fogadalmamban helytállok-e? Ott maradok-e a CE Szövetségben, engedek-e, vállalom-e, tisztában vagyok és leszek-e azzal, hogy Isten őket tette eszközül a Rózsa tér számára, mind valamikor a Midiánnal szemben kiválogatott 300 embert, vagy a templom építésnél a felajánlott Szentlelket, a nép által vált hatalom, pénz és egyebek helyett! Megkaptam a segítséget, Isten – és nem a CE – megtette, ami rajta állt, és Isten Lelke előhívott és az örök életre megtartott némelyeket?! Milyen kár, hogy emberek netán egyházi „hitelesek” azt a bolondot állítják, mondogatják, Istennel szemben, hogy a CE mozgalmat lejárassák, hiteltelenítsék és ezzel az ébredés eszközét, az egyház számára semlegesítsék! Ti is így adtok hálát apátok példájáért, sőt Jézus példájáért?! A mi erőnk mindig kevés lesz minden Isteni ügy végbevitelére. Ott csak egy fontos elv érvényesül – amit Mózes mondott, ti pedig veszteg legyetek. (2. Máz 14:14)
És nem kevéssé fontos, hogy mindig minden időben tisztában legyenek. Rózsa tér papja, munkásai, tagjai közül, kell a békességhez, a továbbjutáshoz, a örömben való léteihez: három dolog. Nem több, nem kevesebb. Először, hogy milyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom. Másodszor, hogy mi módon szabadított minden bűnömből és nyomorúságomból Jézus Krisztus kereszthalála, és harmadszor: milyen hálával tartozom Istennek e szabadításáért. Ennyi és nem több! Többet, mást lehet akarni. Van, aki pl. „tökéletes akar lenni, vagy szent”, hivatkozik és hivatkozhat sokféle Igére. De ennyi ez és nem több. Félelmes, hogy pl. közben a Korinthusiak valóban többre törekedtek, és rajtuk esett meg, hogy bajbajutottak, szétszakadtak, egymással perbe elegyedtek, paráznákká lettek, Istennek való hálájukról az adakozásban megfeledkeztek stb. Mert amit Isten kínál, azt nem kell megtoldani, de abból el sem szabad venni! Az a világ amiben az ember kiválónak akar feltűnni, mindenestől el fog tűnni. (2 Pét 3:10.) Mi soha nem leszünk „nagyok”, (1 Máz 31:9, 1 Tim 1:5.) Én nekem tartoznom kell valahova, (1 Kor 6:19, 20.) Nekem el kell kötelezve lennem Isten szerelmére, enélkül csak nulla vagyok. (1 Kor 13:1). A hálára (Zsid 13:7, Jel 22:21.) Őrizkednem kell a botránkozásról. Tudnom szabad, hogy az égben nem botránkoznak meg semmin, csak a földön. (Mi 1:17. Lk 7:39, Mk 19:123, Lk 15:1 kk.) Vigyáznom kell rá, hogy egy eligazítom van csupán: isten igéje, Jézus szava, ez a kősziklám. (Mt 7:38.) Ehhez csak úgy viszonyulhatok mint Mária Bethániában. (Lk 10:39, Jós 21:45), stb. Isten engem a „keserű szívű embernek született hadiárvát” derűs emberré nevelt, mert keserűségem minden percében Igéjével szólt hozzám és azt mondta: bízzál! (Mt 9:2, 22) Ez elég az életre, az örök életre is, áldást kap az ember, de csak azért, hogy áldást is adjon szívesen, ingyen, boldogan tovább másoknak. Erre van szükségük. (1 Móz 12:2, És 49:6.) Isten gyülekezetének legfontosabb sejtje a teremtéstől kezdve a család, a családi egység. Ez nem „szabadságra” épül, hanem összetartozásra, szeretetre. Jézust úgy mutatja be mindnyájunknak Isten, mint szerető Fiát szüntelen hazaváró és megáldó Atyát! (Lk 15:1 kk.) Jeremiás olvasása közben jöttem rá, hogy én is „rávett” ember vagyok (20:7). Isten csodálatos titka az, hogy rávesz embereket arra, hogy kövessék akaratát. Milyen jó, hogy nemcsak a próféták, nemcsak az apostolok rávett emberek. Rávett ember volt Kálvin, Genfbe ment és Genfbe is maradt. Ott kellett maradnia, ha egy időre száműzték is onnan. Ó, nem minden rávett ember óriás, de minden rávett ember Isten szolgálatában áll. 16
Életével nem maga rendelkezik, útját, sorsát nem maga határozza meg. Ha nem óriás is, de minden rávett ember Isten terveibe épült ember, hasznos ember. A rávett ember magánéletével is a neki szánt ügyet szolgálja. A rávett ember kemény, egyenes vonalú ember. Olykor kockáztatnia is szabad, ha úgy kívánja az ügy ami rá van bízva. A rávett ember nem népszerű ember, sokan nem értik meg, nem is akarják megérteni. Ám, ha életében gyűlölet lengi is körül, léte, harca egyúttal kortársai orcapirulása is. Istennek tartozik számadással, és Isten van vele. Az ember boldogságra, boldogulásra vágyik, a rávett ember nem teheti ezt. Ő abban leli meg a jövőjét, boldogulását, hogy kivetíti látomását a holnapokba, őt a holnapok igazolják. A rávett ember olykor maga sem érti önmagát. Jézus útja is kikerülhetetlenül vezetett odáig: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet!” (Mt 27:46). Igen, mert a szenvedés Istenhez kötött életünk bizonyossága! Méltán kerül az ember szájába a vallomás: „Csak vezess, Uram, végig és fogd a kezem!”. A rávett ember vallomása ez: „nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!” (Fii 1:21). A szenvedésgyökereken kivirul a vigasztalás virága, a Victora Régia! A fájdalomban van valami értelem feletti, amiben átérezzük, hogy mi nem vagyunk a világ közepe, de azt jogunk van tudni: „akik Istent szeretik, minden javukra van!” (Róm 8:28) Jézus szenvedésében az ember szenvedése átértékelődik. Miközben szenvedünk átlépünk az örök élet ígéretébe, romolhatatlanságba öltözünk. Jézus szenvedéséből vigasztalást meríthet minden szenvedő. Mit tehetek? Térdre borulok a hatalmas és gazdag Isten előtt, aki mindezt előre tudta, előre eltervelte felőlem, felőlünk, és hálát adok Neki munkájáért, segítségéért, sokféle tanításáért, vezetéséért. Végül is, annak, amivel megbíztak, eleget tettem. Kispest Rózsa tér lábra állt, önállósult, Isten kegyelméből élő gyülekezetté vált. Lelki élettel, lelki munkások egész seregével, egyetértéssel, Isten országa szolgálatának készségével, áldozatkészséggel. Most már kész volt a szolgálatra is, az evangelizálásra is. Énekkara, zenekara, szolgálatra kész tagjai szívesen álltak rendelkezésre mindenütt, ahova meghívták, igénybe vették őket. Jó érzés volt mindezt a nehéz évtizedek után megérteni. Úgy nézett ki, hogy Ablonczy Dániel eleget tett Benkő István esperes felkérésének. De hát, mint az eddigiekből kiderült, a gyülekezeteket nem emberek szervezik, alkotják meg, hanem a munkálkodó Isten, a munkálkodó Szentlélek, a testté lett Ige, Krisztus. Ebből is meg kellett érteni, hogy a gyülekezet nem az emberek valamiféle csoportosulása, presbitériumok és egyházi testületek döntése, papok kiválasztása, alkalmassága. Micsoda mértékeink vannak nekünk ehhez? Igaz, az em-
ber azt nézi, ami a szeme előtt van. (l.Sám 16.7). Isten kineveti a mi erőlködéseinket, határozatainkat, játékainkat. Erőltetett ügyek ezek, és nem megyünk velük sokra. Milyen kár, hogy nekünk csak jelszavaink vannak, amik jól hangzanak, igen szépek, talál kelendőek is, még tapsokat is kapnak, népszerűek, de nem használnak senkinek. Állítunk templomokat, azokon kereszt vagy csillag van, de közben nem élünk puritán, kegyes életet. Sőt netán ki is gúnyoljuk, hívőknek, pietistáknak nevezzük őket. Nem azokat tartjuk boldog embereknek, akiket Jézus vagy a Biblia mond azoknak. Kik is boldogok Jézus szerint? A szelídek, akik háborúságot szenvednek az igazságért, békességre igyekezők, az irgalmasok. (Mt 5.1 Kk) Jézus azt mondja: „ne azon örüljetek, hogy a lelkek engednek nektek, hanem inkább azon örüljetek, hogy a ti neveitek fel vannak írva a mennyben. “ (Lk 10.20.) Az apostol arra figyelmeztet: „ideje, hogy az álomból felserkenjünk.” Jól írta valaki egy üdvözlő lapon: „egyedül Jézus igazsága tehet rendet a világban, csak az Ő csodatevő lelke világot megváltó szeretete segít.” Így van, de erről először nekünk kell példát adni és aztán másoktól elvárni! A ti hitetek ne emberek bölcsességén álljon, hanem Istennek rejtett bölcsességén. Isten titkon való bölcsességét szóljuk, amit szem nem látott, fül nem hallott, ember szíve meg se gondolt, amit Isten készített az őt szeretőknek. (1. Kor 2.5 Kk). Mi ez a titkon való bölcsesség? „Elég néked az én kegyelmem!” (2 Kor 12.9) Ezt semmi pénz, hatalom nem pótolja, ez elég! Hogyan léptünk tovább? Tanulnunk kellett örülni! (Fii 4.4) Mi a Bibliai öröm? Az Úr várása, az új ég és új föld várása, melyben igazság lakik. Arra való igyekezet, hogy szeplő és hiba nélkül valóknak találjon minket békességben. (2 Pét 3.13,14) Dániel is „eltökélte a szívében, hogy nem fertöztetni meg magát a király asztalának étkeivel és borával.” (1.8) Az aggódás kerülése, a hálaadás gyakorlása, annak a gyakorlása, „hogy azokban, amelyekben vagyunk, megelégedettek legyünk.” (Fii 4.5 Kk). Az, aki megtért a lelkek pásztorához, gyakorolja magát az Istennek való kedvességben. Az ember magára szeret építeni, és nem arra, ami Isten előtt kedves. Mi ez? „Mert az a kedves dolog, ha valaki jót cselekedve és mégis szenvedve tűr.... Hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, nektek példát hagyván, hogy az Ő nyomdokait kövessétek!” (1 Pét 2.19-25). Figyelnünk kellett arra, hogy „itt a kellemes idő, itt az üdvösség napja. Mert minden miérettünk van, hogy a kegyelem sokasodva, sokak által a hálaadást bölcsességé tegye Isten dicsőségére.” (2 Kor 4.15, 6.2) Tanulnunk kellett szolgálni. Vigasztalást vinni kórházakba, sérült gyermekek otthonaiba, magánosokhoz, 17
özvegyekhez. Mennyi ajtó kinyílt így előttünk! Megnyílt az iratterjesztés. Egyre több, jobb, értékesebb könyv, iratmisszió került az emberek asztalára. Sokat tehetett évről-évre a gyülekezet a leprásokért. Adományok, kötszerek tömegével indultak Ázsia, Afrika betegeihez. Szabad volt segíteni gyülekezeteknek, közegyházi intézményeknek. Részt kértük a Schweitzer Otthon építésében, a Ráday Kollégium megújításában, a Külső Üllői úti gyülekezet újra indulásában stb. Fel kellett fedeznünk, hogy a magyar élet egyik nagy hiányossága a család hiányossága a család sokféle betegsége. Nemcsak általában, hanem a gyülekezet területén is. Sok a válás, félelmes az emberek gondolkodása, egyre kevesebb a gyermek. Akik megszületnek, azok sem kapnak okos nevelést, főleg szeretetet. Szaporodik az alkoholisták, drogosok, fertőző száma. Részt vettem a „Nem jó az embernek egyedül” c. könyv megírásában, 1972-ben. A könyv azóta már 10 kiadást ért meg. Az ifjú házasok körös bibliaóráján 1970-ben született döntés arról, hogy tudatosan helyezzük a saját családunk és otthonunk építését bibliai alapra, hogy a gyülekezetben minden évben családgondozó hetet tartunk. Ennek a szolgálatnak az egyik gyümölcse lett a Zsinati Iroda Sajtóosztályától kiadott: családkönyv református keresztyén szemmel. A gyülekezet szívügye lett a családokkal való törődés. Nemcsak azt kellett megértenünk, hogy Isten gyülekezetének legfontosabb sejtje: a család, hanem azt is, hogy maga a gyülekezet is egy nagy család. Istennek háza népe! (F 2.19). A Fiú úgy beszél Istenről mint a fiát szüntelen hazaváró Atyáról (Lk 15). Nagy hálára vagyok elkötelezve, hogy már sárospataki diák megtanultam szeretni a Bibliát, különösen a próféták könyveit eredeti nyelven tanulmányozni. Megtanultam, hogy ebben az életben egyetlen eligazítom van csupán, Isten Igéje, ez a kőszikla, amin épülhet a házam, életem, munkám, gondolkodásom, szabad erre olyan gonddal ügyelnem, mint Mária tette Bethániában. Ez az a jó, amit én is szívvel választhattam. (Mi 7.38, Lk 10.39). Hálát adok Istennek a tanultakért, a „tudományért”. Az ún. „gyakorlati írásmagyarázatért”, vagy ahogy én szívesebben nevezem: „Egyszerűen a Bibliáról.” Köszönöm Istennek, hogy így írhattam tanulmányt: Amós, Hoseás, Mikeás, Jeremiás, Dániel, Zakariás és a Zsoltárok könyvéről, nyugdíjas koromban pedig a teljes Újszövetségről. Elmondhatom én is, hogy „rávett” ember vagyok (Jer 20.7). Isten csodálatos titka az, hogy rávesz embereket arra, hogy kövessék akaratát. Nem minden rávett ember óriás, de minden rávett ember Isten szolgálatában áll. Eletével nem maga rendelkezik, útját, sorsát nem maga határozza meg. Minden rávett ember Isten terveibe épült ember, tehát hasznos ember. Minden rávett ember határozott, egyenes
vonalú ember, akinek kockáztatni is szabad, ha a rábízott ügy úgy kívánja. A rávett ember nem népszer ű ember, sokat nem értik meg, vagy nem is akarják megérteni. Istennek tartozik számadással, de tudhatja, hogy Isten vele van. A rávett ember olykor maga sem érti magát, a rávett ember abban leli meg a jövőjét, hogy látomását kivetíti a holnapokba és őt a holnapok igazolják. A rávett embernek nemcsak megérteni szabad az Igét, hanem ellenkezés nélkül követni is. Arávett ember tudja, hogy Isten országában más a rend, mint itt a földön. Ott a „nagyobbik szolgál a kisebbiknek.” (Rm 9.12) A rávett ember tudja, „hogy a pogányokon a királyaik uralkodnak” és ráadásul a szolgák még Jótevőjüknek” is hívják őket, de Jézus tanítványainál más a rend: „az a fő, aki szolgál!” (Lk 22.25, 26) A rávett ember úgy ismeri Istent, a Mindenhatót, mint aki mindent megtesz azért, „hogy az ember szívére beszéljen.” Előtte Isten az, aki éhezik és szomjazik az ember szeretete iránt. (Hós 2.16, 21, 22) Rávett ember tudja, ellenségét is szeretnie kell, hogy neki bocsánatot kell kérnie és adnia. (Mi 5.44, Filemon 12). Arávett ember megértette, ha nem fogta is fel, hogy Gedeonnak „ezzel az erejével” kell Midiánnal, bálványaival harcolnia. (Bir 6.15) A rávett ember megértette, hogy neki Isten kegyelme: elég! (2 Kor 12.9) Arávett ember vallomása ez: „nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” (Fii 1.21) Szenvedésgyökereken virul ki a vigasztalás virága, a Victoria Régia. A fájdalomban van valami értelem feletti, mikor átérezzük, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, de jogunk van tudni: „akik az Isten szeretik, minden javukra van!” (Rm 8.28) 1985 szeptemberétől nyugdíjba mentem fáradtan, józan megfontolásból, a gyülekezet és feletteseim jóváhagyásával, mint aki szolgálatát betöltötte. (2 Tim 4.5) A gyülekezet szolgálatát teljes egyértelműséggel a fiam, Kálmán vette át. Ezért, bár eredeti megbízás szerint én csak a magam munkájáról és csak a gyerekeimnek kívántam írni, kérésre az azóta eltelt évekről is írok pár szót. Nagy hála van szívemben ezért. Ő a gyülekezet teljes megelégedésére hűséggel, és teljes erőbevetéssel végzi nem akármilyen nehéz és felelős szolgálatát. Nem akármilyen tisztesség, hogy nemcsak átadhattam a stafétabotot, de részt is kapok az igehirdetés, a presbitérium munkájából. Azt azonban előre tudhattam volna Jézus példázatából, „hogy senki sem tölt új bort régi tömlőbe, mert az új bor a tömlőt szétszakítja.” (Mk 2.22) És bizony, a „robbanás” bekövetkezett és ereje a régi tömlőt nemcsak szétszakította, de olyan messzire vetette, amilyen távol van „napkelet a napnyugattól.” (Zsolt 103.12). Én mégis Pállal mondom: „milyen hálá18
val is fizethetünk Istennek a változásokért, mindazért az örömért, amellyel örvendezünk miattatok a mi Istenünk előtt.” (1 Thess 3.9.). Miért is? Szinte „megelevenedünk, ha ti erősek vagytok az Úrban!” (1. Thess 3.8). Erősek bizony, mert bár a változás folytán sok minden régit foldozó befektetésünk kárba veszett, mi mégsem kezdhettünk semmi újat, mert utunkat állta az Egyházügyi Hivatal. A változás, a robbanás tehát szükségszerű volt. Bármilyen büszkék is voltunk minden eredményre a mi időnkben, most még büszkébbek vagyunk az újra. A gyülekezet 50 éves jubileumára olyan változás történt, hogy a Jahn F. és az Esze T. utcai sarokra senki rá se ismerhetne. Ami új, az csodálatos és szép. Miközben a gyülekezet megőrizte ébredési jellegét, temploma, parókiája tökéletesen megváltozott kívül, belül, nagyszerű, praktikus és gyönyörű! Meggyarapodtunk úgy, hogy nincs adósságunk. A gyülekezet gyarapodott és megifjodott lélekszámban. Gyarapodott és megifjodott a presbitériumában. Gyarapodott a két szomszéd portával. Egyik, megszépült telken Idősek otthona van öregek számára, a másikon pedig majd óvoda épül. De gyarapodott a gyülekezet a 6 osztályos Karácsonyi Sándor nevét viselő általános iskolával. (Simeon 1993.) Nos, különleges növekedés történt a személyzetében is. Segédlelkészekkel, tanárokkal, óvónőkkel, ápolónőkkel, takarítókkal gazdagodtunk. Szentendre is gazdagodott faházzal és egyúttal két gyermekhéttel is. Az általános iskolában 130, az óvodában 20 gyermek tanul igen jó eredménnyel.
Nőtt a bibliaórák száma és látogatottsága. Külön csoport alakult a látogatásra és segítségnyújtásra. A lelkésznek van új irodája, új felszereléssel, amiről a régi még nem is álmodhatott. Én már közben megárvultam, megöregedtem, de megfáradt lábbal is büszkén lépek be a főkapun, mert az mindig tele van, gyermek zsivajtól hangos és az iratterjesztés gyönyörű kínálatával vár minden érdeklődőt! Uram, a változó világban is, Te maradtál az én hajlékom. Fáradt vándor vagyok, Uram! Hozzád vágyik a lelkem. Tudom, hogy Jézus szenvedésében az én szenvedésem is átértékelődik. Átlépek majd az örök élet ígéretébe, Jézus szenvedése legyen számomra a vigasztalás kútfeje. Mint Ábrahám öreg szolgája, Eliézer, én is megrendült hálával hajtom meg háromszorosan térdeimet az Úr előtt, aki mindezt előre tudta, eltervelte felőlem és felőlünk, imádom Őt segítségéért, sokféle tanításáért és vezetéséért! Ámen. Ámen. Ámen.
IGAZ MINDÖRÖKKÉ: MINDEN JÓ ADOMÁNY ÉS MINDEN TÖKÉLETES AJÁNDÉK FELÜLRŐL VALÓ ÉS A VILÁGOSSÁG ATYJÁTÓL SZÁLL ALÁ! (Jak 1.17) Budapest, 1997. november 24.
19
