korhaz_2006_09.qxd
9/12/2006
11:07 PM
Page 6
KÓRHÁZSZÖVETSÉG A MAGYAR KÓRHÁZSZÖVETSÉG ÉSZREVÉTELEI ÉS VÉLEMÉNYE
A Zöld könyv kritikája A Magyar Kórházszövetség – a tagintézmény-vezetők álláspontjának megismerését és összegezését követően – véleményezte a hazai egészségügy Zöld könyv című, összefoglaló kiadványát. A hitelesség kedvéért a többség álláspontja mellett a markáns különbségeket megfogalmazó kisebbségi gondolatokat is bemutatjuk.
A
hazai egészségügy Zöld könyv néven összefoglalt – állapotleíró és megoldási javaslatokat tartalmazó – kiadványát szervezeti véleményezésre köszönettel megkaptuk. Szövetségünk küldetéséhez és a tagkórházak érdekvédelmi, szakmai képviseletén alapuló szellemiségéhez hűen, bevált munkamódszerünket alkalmazva kívánunk a megkeresésnek eleget tenni. Tagintézményeink álláspontját, sajátos szempontjaikat messzemenőkig figyelembe véve ezúttal is írásban megkértük véleményüket, melyeket a Zöld könyv szerkezeti tematikája szerint öszszegeztünk. A határidő rövidsége, a nyári szabadságolások és – más, a hazai kórházak működését alapjaiban veszélyeztető finanszírozási és gazdálkodási változások kapcsán – a közelmúltban megtartott rendkívüli elnökségi-vezetőségi ülés miatt újabb azonnali ülés öszszehívására nem volt lehetőségünk. Ennek ellenére számos tagintézményünk igen részletes, szakmai adatokkal, tényekkel megerősített hiteles és őszinte válaszokkal segítette az MKSZ egészségügyi reformmal kapcsolatos – sokszor közzétett és a szakmai közvélemény által jól ismert – korábbi állásfoglalásunkkal egybehangzó véleményének kialakítását. A Zöld könyvre vonatkozó összegzésünk – a fentiek szerint – a többségi, ill. általánosítható véleményeket tükrözi, azonban a hitelesség kedvéért a markáns különbségeket vagy feltűnő kisebbségi és ellenvéleményeket is igyekszünk bemutatni. Tesszük ezt annak tudatában, hogy maga a kiadvány elsődlegesen sem szakmai, szakértői anyag, hanem egy „kérdés- és javaslatcsokor”, amely zöld színűvé alakult.
6
Kórház 2006/9.
Részletes észrevételek a Zöld könyvhöz A zöld könyv, mint EU-s műfaj, ahogy a bevezetőben megemlítésre is kerül, egy korlátozott igényű és kétes kimenetellel „kecsegtető” tényfeltárás utáni javaslathalmaz-gyűjtemény. Az EU-s szokásjog alapján a fehér könyv összeállítása előzi meg, ami felkért szakértők által összeállított anyag, amit azután szakmai, társadalmi és politikai vita követ. Ez után alakul ki a már döntéshozói felelőséggel összeállított javaslatokat tartalmazó zöld könyv. A jelen kiadvány megalkotása a fenti európai szokásjogot sajnálatosan nem követte, és a meghatározó szakmai szervezetek a lényegi és tartalmi kérdések, elemzések, döntésformáló és megoldási javaslatok elkészítésében nem vettek részt. Ilyen gondolatokat indító anyag láttán komoly aggodalomra ad okot a nyár közepi időzítés; hogyan képzel el a kormány össztársadalmi vitát a szükséges döntések meghozatala előtt? Egy társadalmi vagy szakmai vitát feltételezve is – miután az véget ér – vélhetően nem marad idő modellezni a döntés kihatását (hacsak hatástanulmány szintjén nem), és a párhuzamos joganyagok, szerkezeti átszervezések alapos előkészítése is annyi időt venne igénybe, hogy az őszi jogszabályalkotás megkérdőjelezhető. Egy őszi határidő a reformok jogszabályi implementációjára komolytalanná teszi a társadalmi egyeztetés szándékát, és nem is lehetséges, hacsak nincs már eleve készen a koncepció, és a társadalmi vita eredményétől függetlenül kívánják az egészségügyi reformot megvalósítani. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy ezek érdemben nem történhettek meg, és nem léteznek a fenti kiadvány háttéranyagai (hiszen több verzió, tervezet informális úton már közkinccsé vált), csupán világossá teszik, hogy a politikai és ágazati döntéshozók e fontos kérdésben nem kívánnak széles körű szakmai egyeztetést folytatni a reform végrehajtásának operatív kérdéseiről. A szakmai szervezetek és az ágazat szereplőinek szinte teljes köre ily módon mentesülhet az esetleges következmények erkölcsi felelőssége alól, éppúgy, mint ahogy a remélt siker élmé-
nyében sem osztozhat. Sajnos az egyéb esetleges negatív konzekvenciákat, a fenyegető kudarc terheit azonban az egészségügyi szolgáltatást igénybe vevő lakosságnak és az ágazat egészének kell viselni. Ezért nem szerencsés a „Zöld könyv” hazai története és életútja. A kimenetelt – reménykedve abban, hogy a megkérdezettek bölcs, többségi véleményét tiszteletben tartják és a döntéshozók józan politikai racionalizmusában –, a jobbulásban bizakodva, majd meglátjuk! Az alábbiakban a fenti általános szempontok mellett, néhány tipikus tartalmú, konkrét véleményt sorolnánk fel: „Többen úgy érzik, hogy az egészségügyi reform elgondolói, kivitelezői jelenleg nem kíváncsiak igazán az egészségügy szereplőinek véleményére, amelyet az alábbiakkal támasztanak alá: – szándékosan késleltették a közzétételt a kormányalakítás után, – a kórházigazgatók, a MOK, a szakszervezetek és az egészségügy többi fontos szereplőjének (betegek!) késleltetett tájékoztatása, – a véleményezési idő extrém rövidsége, és az is a szabadságolásokkal túlzsúfolt augusztusban, – parlamenti előzetes jóváhagyás a megjelenés után néhány nappal, érdembeli vita nélkül, – döntési kényszerállapot létrehozása: szeptember 1-jei határidő a parlamenti szavazásra”. „Ettől eltekintve a Zöld könyv teljes egészében alkalmatlan a magyar egészségügy problémáinak megoldására, fejlesztésére, mely véleményünk szerint rövid távon intézetünk, munkahelyünk elvesztéséhez vezet, mert: – Nem reform, mert a reform valamilyen lényegi változtatással problémákat old meg, valamint jobbá tesz, vagy újat, hasznosat hoz létre a társadalom számára, és céljai előre láthatóak! – Nincs stratégiája, nincsenek definiált egészségügyi céljai! – Ellentmondásban áll a 132/2006. és a 146/2006. sz. kormányrendelettel. Véleményünk szerint a Zöld könyv a járóbeteg-ellátást preferálja, ugyanakkor a fent hivatkozott rendeletek éppen a járóbeteg-kereteket szűkítik
korhaz_2006_09.qxd
9/12/2006
11:07 PM
Page 7
KÓRHÁZSZÖVETSÉG jelentősen, a kórházakból kikerülő – vagy be sem jutott! – betegek egy jelentős részének ellátását korlátozzák (TVK, 10 napos szabály stb.). – Az egyetlen valódi cél nem az egészségügyet, hanem az államháztartást érinti, s a hatalmas költségvetési hiány csökkentése a cél, de úgy érezzük, ezért a hiányért nem az eddig is alulfinanszírozott egészségügy a felelős! – Nem alapul sem politikai, sem szakmai, sem társadalmi konszenzuson. – Nemcsak anyagi csődöt okoz, hanem tönkreteszi mindazt, amit orvosi hivatásnak nevezünk. Az orvosok szolgáltatni fognak a klienseknek és nem legjobb tudásuk szerint, empátiával, hivatástudattal fogják gyógyítani a betegeiket.” Néhány intézményi szemelvény és idézet a Zöld könyv általános minősítéséről: – A hazai ellátórendszer – egybehangzó vélemény szerint – változást, reformot kíván. – Nem a szakmának, hanem a betegeknek, a nagyközönségnek szól. – Akár lehetne egy folytatásos újságcikk „Az orvos válaszol” címmel. – Csak általánosságokat tartalmaz, konkrét célokat, terveket nem látunk. – Átlagos állampolgári PR-anyag, amely propagandaelemeket sem nélkülöz. – „Állampolgárként is mást vár az ember az egyik legnagyobb ellátórendszer reformját zászlajára tűző kormánytól. Nem a labdát kell feladni a megválaszolatlan, nem egyszer álproblémákkal fontoskodó kérdésekben, hanem az alapvető problémák megoldására kell megvalósítható programot kidolgoznia.” – „Nem a szakmához szól, sőt, a szakma, de még a betegek számára is sértő általánosításokat tartalmaz, felületes, átgondolatlan, de mindenekelőtt gumicsont. A részletes elemzéseket azért nem küldöm el, mert hibának tartanám, ha a gumicsont rágásával hozzájárulnánk ahhoz, hogy a figyelem elterelődjön az égető problémákról. A finanszírozási megszorítások hónapok múlva ellehetetlenítik a kórházakat. Követeljük, hogy először erről beszéljünk! Ebben a kérdésben szülessen megoldás! A Zöld könyvről ezután legyünk hajlandók tárgyalni. Az idő egyébként lehetőséget adna a kormányzatnak egy, a szakmának szóló, vitára alkalmas minőségű anyag összeállítására.” – „A megfogalmazottak jelentős része
A Magyar Kórházszövetség hivatalos lapja
szakmailag nem alátámasztott. Az adatok egy része nem validált, vagy azok interpretálása hamis, ill. az összehasonlítások nem állják meg a helyüket.” – A Zöld könyv mentalitása, hangvétele, egyes kitételei gyakran hatásvadász módon egészségügy-ellenesek, az ágazatba vetett, egyre gyengülő bizalom további megtépázását és a szereplők megosztását szolgálják. Sajnos nem csupán az egészségügyi ellátórendszer
szereplői közötti ellentéteket provokáló állítások vannak erőteljesen, populista és demagóg módon hangsúlyozva, hanem – az ellátást igénybe vevők közötti esélyegyenlőség ürügyén és okán – közöttük is konfrontációt gerjesztenek (pl. vidék és főváros, jómódú és szegény, regionális és kisvárosi intézmény stb.). Időnként az őszinteség és önkritika látszata már-már ízléstelen, szenzációhajhász valótlanságok leírására készteti a szerzőket (2021. oldalon az intézmények menedzsmentjeinek minősítése)
Észrevételek a Zöld könyv fejezetei sorrendjében 6+!-hez: „6 évvel kevesebbet élünk, mint az európai átlag” – a hazai lakosság átlagéletkorára való hivatkozás. Valóban jelentősen elmaradunk a születéskor várható átlagos élettartamban az uniós mutatóktól, de ezért csupán 10-15%-ban felelős az egészségügyi ellátás, így az egészségügyi reform önmagában ezen biztos nem fog változtatni. Nem szabad ugyanakkor megfeledkezni arról, hogy ma már egy felszálló ágban vagyunk, hiszen az utóbbi másfél évtizedben mindkét nem esetében csaknem 4 évvel javult ez a mutató. A
népegészségügyi program és az egyéni felelősség hangsúlyozása alapvetően fontos, és csak ezt követheti az ellátórendszer megreformálásától várható eredmény.
I. Általános rész Egyet kell érteni a demográfiai adatokkal, és az elveszített egészséges (vagy rokkantságmentes) életévek elvesztésének gazdasági és társadalmi káros hatásaival. Az alapfogalmak és értékek tisztázatlansága és definiálatlansága végigkíséri a kiadvány teljes szövegét. Ezen belül kiemelendő hiányosság, hogy a zöld könyv az egészségügyet egy állami közellátási és újraelosztó rendszerként kezeli. Ezzel szemben le kell szögeznünk, hogy az egészségügy egy működő piacgazdaságban a szolgáltatási szektoron belül a humán szolgáltatások része, működése és finanszírozása a szolgáltatások szabad áramlásának uniós elve alapján nem lehet restriktív, a finanszírozásnak szektorsemlegesnek kell lennie. Az egészségügy megítélésében Magyarországon sajnos a mai napig él, az Egészségügyi Minisztérium és a Pénzügyminisztérium szemében is, a „nem termelő ágazat” téves besorolása. Az egészségügy hozzáadott értéket termel közgazdasági értelemben is. Ennek tagadása politikai és szakmai hiba. „Részesedés a GDP-ből” – mint jó egészségfinanszírozási mérőszám említésre kerül. A 8%-ot nem áll módunkban vitatni, ellenben a mi esetünkben az összegszerűen, abszolút értékben nem összehasonlítható a listán utánunk következő országok ráfordításaival (pl.: Finnország, Írország, Csehország). Egészen más lehet a kép, ha az állami, illetve „állami + magán” „egészségügyi ráfordítás/fő” egyenvalutában mérve is olvasható lenne. Megtévesztő, félrevezető a hazai GDP eü. részesedésére utaló ábra, hiszen szinte szándékosan elhallgatja a relatív, százalékos felhasználás hangsúlyozása mellett az abszolút értékekben fennálló, vagy a vásárlóerő-paritáson alapuló ordító különbségeket az említett országokkal (Egyesült Királyság, Japán, Finnország stb.). Nem lehet a fejlett európai országokhoz viszonyítva egyébként sem jónak tartani a GDP-ből való részesedésünk 8,3%-át, egyrészt azért, mert jóval alacsonyabb az ország GDP-je. Másrészt azért sem, és ez a legfontosabb, mert azoknak a „multiknak” az adatait is tartalmazza, amelyek nem szolgálják a nemzet
Kórház 2006/9.
7
korhaz_2006_09.qxd
9/12/2006
11:07 PM
Page 8
KÓRHÁZSZÖVETSÉG egészségügyét. Emiatt tisztítottabb lenne, ha azt a nemzeti jövedelmet tekintenénk viszonyítási alapnak, amely egyenlegként tartalmazza a tőlünk kivitt és külföldről hozzánk beáramló jövedelmeket. Hasonlóképp megtévesztő a fejlett országokhoz való viszonyítás az orvosbeteg találkozások esetében. Mindannyiunk által szintén tudott – és az anyag is tartalmazza –, hogy az életmód, a környezeti tényezők jelentős hatással vannak az ember egészségi állapotára. Pszichésen az értékrend és a rendszerváltással kapcsolatos kérdések, a munkanélküliség, az életmódot tekintve pedig a kisebb jövedelmek miatti nem megfelelő táplálkozás is jelentős szerepet játszik a nemzet egészségügyi állapotában. Ezek alapján példaként megemlíteni, hogy fele annyi orvos-beteg találkozás is elegendő lenne – nem helytálló. Az orvos-beteg találkozások hazánkban az uniós átlag többszörösét mutatják, az egy esetre jutó fizetség így jóval alacsonyabb az indokoltnál. A tényleges okok miatt viszont a vényírási szabályaink, morbiditási adataink, az egészségkultúra színvonala nem kerül említésre, hanem sokkal inkább az egészségügyi ellátás negatív jelenségeinek tendenciózus ostorozása. I. Általános rész 10. oldal: A halálozási valószínűség az emlődaganatos és vastagbél-daganatos betegek esetében az egészségtelen életmód, a környezeti ártalmak, a késői felismerés és a nem mindig megfelelő kezelés közös következménye. Ezen talán a Nemzeti Rákellenes Program által leírt úton segíthetünk. Azaz a szakmai eljárásrendek (betegutak is) szerinti gyógyítás, az új technológiák befogadása és a kapacitások célirányos fejlesztése elengedhetetlen feltétele a javításnak. A 2006. július 1-jével életbe lépett finanszírozási szabályok ezzel éppen ellentétes irányt mutatnak. A 10. oldal utolsó fejezete teljesen igaz: a nem egészséges társadalom fékezi a gazdaság versenyképességét. Így kevesebbet nem érdemes már csak ezért sem az egészségre költeni – igaz, azt a mostaninál sokkal hatékonyabban is lehetne. Az egészségügyre fordított pénz elégséges volta mellett a pazarló és rossz felhasználás hangsúlyozása csupán részben igaz. Dilemmák világszerte: kellő hangsúlyt kap az alapkonfliktus a szakmailag lehetséges – gazdaságilag megengedhető ellentmondása. Ma Magyarországon mind a kínálat, mind a kereslet korlátozásának helye van. Az ördög azonban a részletekben rejlik, azaz a korlátozás
8
Kórház 2006/9.
módszereit kell jól meghatározni. A jelenlegi finanszírozás által kikényszerített kínálatkorlátozás például biztosan nem ott „vág”, ahol szakmailag célszerű lenne, és pont ellentétes struktúra-leépítést eredményez, mint azt szeretnénk. Azaz épp a progresszív ellátás felsőbb szintjén levő megyei kórházak működőképessége kerül most veszélybe, holott ezek megtartása és az ellátás idekoncentrálása lenne szakmailag és gazdaságilag is célszerű. Ez most egy valóban kritikus pont, melybe a reform még megkezdése előtt belebukhat.
II. Részletes rész Valódi biztosítás = valódi biztonság Egyetértünk azzal, hogy a biztosítási elv következetes érvényesítésére és a járulékrendszer átalakítására halaszthatatlanul szükség van! A 13. oldalon lévő grafikon elhelyezése valóban szerencsétlen. Az ábra politikai műhiba. Jól látható belőle, hogy a központi költségvetés hozzájárulása az E-Alaphoz a GDP %-ában 2003 óta erőteljesen csökkent. A többi egyébként stimmel, de ebből már nehéz lesz jól kijönni. A jelenlegi járulékfizetési rendszer önmagától termelte ki a járulékkerülés technikáit egy tőke- és pénzhiányos gazdaságban. A vállalatok által befizetett, egyénre nem azonosított járuléktömeg az APEH-hez kerül, ahonnan ki tudja, mekkora hányada kerül tovább. Semmilyen transzparencia nincs ebből a szempontból, az OEP is kiszolgáltatott az APEHnek. Alapelvként kell leszögezni, hogy egy biztosítási rendszerben minden biztosított mögött befizetésnek kell lenni. Ha a biztosítási rendszer szolidaritási elvű, akkor értelmetlen az egyéni számla bevezetése, kizárólag jogosultsági szinten kell kezelni a páciensek azonosítását. Az egyéni számlának a járulékfizetés elszámolásánál van jelentősége, ez pénzügyi kérdés, semmi köze az egészségügy, mint rendszer működéséhez. Az, hogy ez az azonosítás elektronikus, vagy hagyományos kártyával történik-e, részletkérdés. A biztosítási csomagok meghatározása már lényegibb kérdés. A dokumentum alapcsomagként határoz meg egy olyan szolgáltatási halmazt, amely érvényes biztosítás nélkül is igénybe vehető. Ebben az esetben máris megdőlt a biztosítási elv, hiszen a szolgáltatás igénybevétele mögött nincs befizetés. Állampolgári jogon ellátást nyújtani diszkriminatív más uniós állampolgárral szemben, ezért ebbe a
csomagba a minden uniós állampolgár által igénybe vehető szolgáltatásokat lehet csak besorolni. Legalább ennyire lényeges, hogy mivel ezen szolgáltatások nem biztosítási alapon járnak, ezért ezeket nem a biztosítási járuléknak kell fedezni. Azaz az általam (és munkáltatóm által) befizetett járulékból – ami ráadásul az én egyéni számlámon gyűlik – az állam nem garantálhat nem biztosítási jogviszony keretében nyújtandó szolgáltatásokat senki számára. Ha ezeket a szolgáltatásokat az állam a biztosítón keresztül kívánja a szolgáltatóknak megfinanszírozni, akkor erre külön állami befizetésekkel kell fedezetet teremteni. Az egybiztosítós rendszerben éppúgy, mint több biztosító esetében. Amennyiben olyan politikai döntés születik, hogy ezek a szolgáltatások fedezet nélkül is igénybe vehetők, ezek finanszírozását külön forrásból kell biztosítani, és ki kell vonni a biztosítói jogkörből. Társadalmi szinten is igazságosabb lenne a fogyasztáshoz fűződő adók alapján központi költségvetésből finanszírozni ezeket az ellátásokat. A II. csomag a klasszikus társadalombiztosítási csomag, a III. csomag ismét szűk látókörűen határozza meg a többletszolgáltatásokat. Az egészséges biztosítási rendszerben létezik egy szolidaritási alapon működő társadalombiztosítás, és önkéntes, piaci alapú kiegészítő biztosítások. A társadalombiztosítás által finanszírozandó kapacitásokat a biztosítótól független szerv határozza meg, méghozzá átlátható szakmai szempontok alapján. 16. oldal, a kérdések: Igen, ezek az igazi dilemmák. Ma ezen kérdésekben jogszabályaink is egymásnak ellentmondóak, hiszen ma Magyarországon lényegében bárki bármilyen egészségügyi szolgáltatást nyújthat, ha arra működési engedélye van, ugyanakkor a várólistát külön térítéssel megkerülni nem lehet. A szlovén példa átvétele célszerű lenne, rövidíti a várólistát, kíméli a kasszát, megakadályozza a korrupciót. Tiszta, átlátható viszonyokat teremt a mai álhazug rendszerrel szemben. Különösen fontos ez a nem országos, hanem intézményi várólisták esetében. A beutalási rendtől eltérő igénybevétel esetén a szabályok betartatása csak a lehető legszigorúbb mércével való mérés esetén lesz lehetséges. Azaz a biztosító a beutalási rendnek megfelelően igénybe vett szolgáltatást téríti. Aki ettől eltér, annak magának kell térítenie az ellátást.
korhaz_2006_09.qxd
9/12/2006
11:07 PM
Page 9
KÓRHÁZSZÖVETSÉG Ésszerűbben jobbat Ha tudjuk azt, hogy az aktív ágyak 1/3-a kihasználatlan, akkor miért nem ezeket szüntetjük meg, ahelyett, hogy azokat az intézményeket lehetetlenítjük el a 95%-ra csökkentett volumenkorláttal, ahol eddig a szakmai előírásoknak megfelelő betegellátás folyt? Ha a krónikus és rehabilitációs irányba akarjuk átalakítani az aktív ágyakat, akkor miért csökkentjük a krónikus és rehabilitációs szorzókat? Hogyan tereljük a járó ellátás felé a betegeket, ha itt is belépett a 95%-os szabály, megspékelve az 5 perces határral, valamint az augusztus 1-jével belépő egyáltalán nem finanszírozott fekvőbeteg-ellátás utáni járóbeteg-kontrollal. Vagy az elvek nem stimmelnek, vagy a jogszabályok. Az egészségügyi ellátásban jelenleg a leg-
lei oly mértékben alacsonyak, hogy önmagában ennek növelése elég lenne a betegellátás járóbeteg-ellátás irányába történő tereléséhez. Addig, amíg a járóbeteg-ellátás finanszírozása ténylegesen nem kerül átalakításra, nem várható el, hogy a fekvőbetegellátásból átkerüljenek e területre a betegek. Jelen helyzetben a hospitalizáció az ellátórendszer önvédelmi reakciója a méltánytalan finanszírozásra. Ez csak arról tanúskodik, hogy ismételten az a lakosság szenvedi el az egészségügy torz finanszírozását és szerkezetét, akiknek az adó milliárdjaiból azt fenntartja az állam. A teljesítményfinanszírozás, mely felülről korlátossá vált, azaz számos intézmény bázisfinanszírozással szembesül, okozhat még meglepetéseket, ha felidézzük, hogy
matként. Félő, hogy amit az állam önmagával szemben elérni nem tudott finanszírozásban, a tőkelobbi majd erős profittól motiváltan elérheti. Felmerül a kérdés, hogy hol szükséges feltétlenül tőkét bevonni? Nem kizárt, hogy helyenként ez mindennek ellenére indokolt lehet. Ez a kérdéskör igen terjedelmes, emiatt annyiban summázható, hogy nem tapasztalható sem politikai, sem gazdaságpolitikai téren minden részletében konszenzusos vélemény. Talán megérné 2 fázisra bontani a folyamatot: 1-3 év állami tulajdonú gazdasági társaság formájában történő (rövid-középtávú) próbaműködés után kellene a tapasztalatok alapján dönteni, hogy hol és miért nem volt életképes elképzelés az önálló gazdasági társaság, és ahová szükséges, oda tőkét bevonni. 21-22. oldal: Az ellátórendszer struktúrájának átalakítása valóban halaszthatatlan, és a megjelölt irány is jó. A súlyponti kórházak azonban csak akkor lesznek képesek átvenni a megjelölt többletfeladatokat, ha a jelenlegi finanszírozási szabályok is változnak. A volumenkorlát július 1-jétől bevezetett formája ezzel teljesen ellentétes irányba hat. Ráadásul néhány hónap alatt éppen azokat a kórházakat teszi tönkre, amelyekre az ellátásban súlyponti szerepet szánunk. A 22. oldal szerkezetátalakítási kérdései közül az 1., 2., 4. kérdések szigorúan szakmai síkon történő megválaszolást igényelnek.
Egy intézmény, amely véd bennünket
Működő aktív és krónikus kórházi ágyak átlagos száma 10 000 főre*, 2004.
főbb gond, hogy az alapellátás nem tölti be funkcióját. Szükséges lenne szakmai feltételrendszerek meghatározásával és a finanszírozás javításával is több beteget az alapellátási körben tartani. A járóbeteg-ellátásban csak a szakellátási feladatok ellátására kellene szorítkozni. A járó betegként való ellátás preferálása helyes, de eddig nem erről szólt a történet. „Egy napos sebészet” – a kórházak felkészültek, inkább a beteg körülményeivel van a gond (hazautazás, otthoni felügyelet, higiénés körülmény). Egy beteget nemcsak ellátni kell, meg is kell gyógyítani! Ezt akadályozza meg a legfrissebb „10 napos” szabály is, ami szakmailag tarthatatlan. Sok betegnek a kórházban jobb körülményei vannak, mint otthon. Ezért igazán nem az egészségügy a felelős! A jelenlegi „vizsgálat” és „kontrollvizsgálat” díjtéte-
A Magyar Kórházszövetség hivatalos lapja
a bázisfinanszírozásnak melyek a nem túl pozitív ösztönzői a szervezeti magatartásra (sem az ellátás mennyiségének, sem minőségének növelésében nem érdekelt az ellátó, aki magatartásától függetlenül egy adott összeget kap). Az igazságtalanság kiegyenlítése, az „ellátórendszer hatékonyabb átszervezése” teljesen támogatható. Feltételezzük, hogy az egészségügyi intézmények gazdasági társasággá alakítása ehhez a ponthoz csatlakozik, hiszen itt már a kórház-szerkezet átalakítása is szóba kerül. Itt hívjuk fel a figyelmet a „tartalomról – részletes elképzelések” rész bevezetőjében felvetett gondolatra, hogy feltétlenül privatizációban kell-e gondolkodnunk. Ez semmiképp nem támogatandó, mert az hosszú időre kiszolgáltatott viszonyt teremtene az állam számára, visszafordíthatatlan folya-
A tb-felügyelet megszüntetése, majd a visszaállítás halasztása helytelen politikai döntés volt. Semmiképpen nem a TB-ben vagy az egészségügyben dolgozók akarták így. Egységes, minden egészségügyben érintett biztosítóra kiterjedő felügyeleti rendszert kell kialakítani, amely elválik a Ny.Alapot felügyelő rendszertől. Célszerű lenne, ha a rokkantsági nyugdíj és a pénzbeli ellátások, illetve azok felügyelete is az utóbbihoz tartozna, mert így kerülhető el az a látszat, hogy a nagy tbkasszán belül, miközben romlik az E.Alap részesedése és nő az Ny.Alap aránya, ez globális számokkal elkenhető. A gyógyítás minőségi mutatóinak közzétételével kapcsolatban most is megoszlanak az intézményi vélemények. A minőségügyi szempontok szerinti ellenőrzés, értékelés, intézményi rangsorok készítése igen fontos kérdés. A biztosítónak nemhogy joga, de kötelessége is tájékoztatni a biztosítottakat, hogy az általuk igénybe vett intézmények milyen színvonalon gyógyítanak. Ennek azonban egy előre meghatározott rendszerbe
Kórház 2006/9.
9
korhaz_2006_09.qxd
9/12/2006
11:07 PM
Page 10
KÓRHÁZSZÖVETSÉG kell illeszkednie, hiszen a más célú adatszolgáltatás adatainak utólagos konvertálása, majd az ezek alapján való rangsorolás helytelen következtetések levonására alkalmas. A szolgáltatók közti verseny persze akkor értelmezhető, ha annak pozitív és negatív következményei is vannak, azaz a finanszírozási változások ne azokat sújtsák, akik több beteget és jobban látnak el. Ismét egy terület, amely azt mutatja, hogy az elvek és a gyakorlat között egyre szélesedő szakadék tátong. Az ellátás színvonalát reprezentáló mutatók nyilvánossága mellett ugyancsak köztudottnak, világosnak és transzparensnek kell lennie az OEP által nyújtott – jelenleg messze nem költségtükröző – finanszírozásnak, ill. alulfinanszírozásnak. A biztosításfelügyelet betegérdekeket szolgáló funkciója (fogyasztóvédelem) természetesen elsődlegesen a finanszírozói, szolgáltatás-vásárlói oldalról történő megközelítési módot és szerepet jelenthet. A 24. oldalon leírt, a szolgáltatói oldal tevékenységébe, a működési feltételekbe, a gazdálkodásba, finanszírozásba, kapacitásba való illetéktelen beavatkozási szándék és ennek esetleges jogszabályi szavatolása és gyakorlata nem elfogadható. Különösen aggályos lenne, ha kapacitásszabályozási és ellátásszervezői funkciókkal ruháznák fel, és ezzel a területi ellátási kötelezettség tulajdonosi és intézményi kompetenciáját veszélyeztetné vagy befolyásolná. Ez az önkormányzati törvény kitételeit, a területi ellátási kötelezettség szavatolását kérdőjelezné meg, sértve a vonatkozó jogszabályokat. A kórházi minőségi és szakmai mutatóknak a nyilvánossága (fogyasztóvédelmi szempontból) helyes cél és kívánatos gyakorlat lehet, de ezt mindig kísérnie kell a finanszírozói forrásbiztosítás transzparens bemutatásának. A biztosításfelügyelet elsődlegesen a szolgáltatásvásárlói oldalt és csak azokat ellenőrizheti, nem pedig a szolgáltatókat, főként nem szakmai kérdésekben. Ezt számos más szervezet alkalmazásával vagy létesítésével (pl. piacfelügyelet, szolgáltatást ellenőrző szervezet, mint ÁNTSZ; Eü. Min. Minőségügyi Szervezete (?); Szakmai Kollégiumok vagy MKSZ bevonásával…. stb.) lehetne megoldani.
Ma kétszer fizet, egyszer kap A hálapénz és a vizitdíj kérdése: a hálapénz és a vizitdíj összekapcsolása kissé abszurd. Hálapénzt a beteg nem azért fizet, mert kevesli az orvos bérét, vagy mert
10
Kórház 2006/9.
tradicionálisan hozzászokott, hanem azért, mert a jelenlegi egészségügyi ellátórendszer nem képes kielégíteni a beteg mennyiségi vagy minőségi szükségleteit (vagy igényeit). Az egészségügyet szabályozott, bár speciális piacnak tekintve – amennyiben a keresletként realizálódó szükséglet lényegesen meghaladja a szolgáltató által adott finanszírozási szinten nyújtható mennyiségi vagy minőségi kínálatot – a szolgáltatást igénybe vevő – éppen a szükségleteit kielégítendő – többletet hajlandó fizetni az állam által meghatározott fix árnál. A fix ár és a piaci érték közti különbséget nevezik „holtteher költségnek”, az egészségügyben ez a hálapénz. Megszüntetése fokozatosan, három módszerrel lehetséges. Az első, hogy csökkenteni kell a szükségleteket – erről szól a népegészségügyi program. Ehhez tartozik, hogy nyilvánvalóvá kell tenni: az ellátórendszer csak a valódi szükségletek kielégítésére vállalkozhat, míg az ezt lényegesen meghaladó igények kielégítése nem lehet a biztosítási csomag része, ezt külön térítésért, vagy kiegészítő biztosításból lehet (és kell) fedezni. A másik módszer a kínálat javítása. Erről szólnak azok a fejlesztési programok (Komfort program, Aneszteziológiai gépműszer program, Sürgősségi fejlesztési programok, NFT I. és II., eddigi cél és címzett támogatások rendszere stb.), amelyek az országos ellátási egyenlőtlenségek megszüntetésére kell, hogy irányuljanak. Ha valaki bármely kórházban megkapja az általa elvárt minőségű szolgáltatást – eszébe sem jut ezért külön pénzt fizetni. A harmadik eszköz természetesen a központilag meghatározott fix ár emelése, azaz az ellátás piaci ára tükröződjön a szolgáltatásért járó finanszírozási tételekben. Ahhoz, hogy ez bekövetkezhessen, természetesen többlet pénz kell az E.Alapba – járulékokból, adókból vagy direkt befizetésekből. Itt lehet némi szerepe a vizitdíjnak, de ha valaki áttanulmányozza a vonatkozó nemzetközi szakirodalmat, teljesen egyértelművé válik, hogy a vizitdíj szerepe nem bevételnövelő, hanem keresletcsökkentő eszközként szerepel, azaz vásárlói oldalon akadályozza a piacon a szükségletek realizálódását. Érthetetlen a vizitdíj és az étkezési hozzájárulás bevezetési terve, mert nem oldja meg a hálapénz problémáját, értelmetlen többletterhet és költséget jelent az egészségügy amúgy is tetemes mennyiségű adminisztratív feladatai mellé. Talán az sem véletlen, hogy Szlovákia most szünteti
meg a vizitdíj és az élelmezési költség fizetését. Az 50 elemű OEP költségtábla 44. eleme a betegélelmezési költség (a HBCS-k felépítésének 39. 5.3.5. eleme), ezért sem érthető, hogy még a beteggel is fizettetni akarnak. A pénzügyi előírásoknak megfelelő számlakiállítás, a pénzek befizettetése a gyakorlatban kivitelezhetetlen. Mi történjen, ha a beteg nem tud fizetni (hajléktalanok, rossz szociális helyzetűek stb.)? Amennyiben mégis bevezetik a vizitdíjat, a finanszírozásban tapasztalható szigorítások miatt a befolyt bevételeket az intézeteknél kell hagyni. (A forgalom csökkenése miatt az 1 betegre eső állandó költségek emelkednek.) Megítélésünk szerint olyan összegű térítési díjat nem lehet megállapítani, hogy az a hálapénz „intézményére” bármilyen hatással is legyen. Megoldásnak az orvosi bérek megnyugtató rendezése tűnik. A vizitdíj bevezetésének kellemetlen velejárója, hogy az elszegényedő lakosság csak késve fordul az egészségügyi szolgáltatókhoz, amikor az ellátás már többe kerül, és az eredményesség is megkérdőjelezhető. A fenti folyamatok közgazdasági gyökereit azért is érdemes figyelembe venni, mert jelenleg elsősorban a kínálati oldal korlátozása és szűkítése történik, mely növelni, és nem csökkenteni fogja a betegek részéről a kielégítetlen szükséglet érzetét, így ez serkenteni, és nem gátolni fogja a paraszolvencia adásának kényszerét. A nemzetközi szakirodalom szintén nem támasztja alá azt a feltételezést, hogy a paraszolvenciát kiszorította volna a vizitdíj bevezetése. A leírtak nem a vizitdíj ellen szólnak, csupán a vizitdíj és a paraszolvencia helytelen összekapcsolására hívják fel a figyelmet. A vizitdíj bevezetését, mint az igénybevételt korlátozó tényezőt elfogadva – amennyiben bevezetésre kerül (bár az intézmények többsége ennek alkalmazását nem támogatja) –, a gyakorlati bevezetésében 3 szempontot mindenképpen célszerű figyelembe venni. Egyrészt valóban mentességet, illetve kompenzációt kell kapnia azoknak, akiknél a vizitdíj a minimálisan szükséges ellátások igénybevételét is megakadályozná. A másik lényeges szempont, hogy a vizitdíjat teljes egészében a beszedőnél (azaz a szolgáltatónál) kell hagyni. Bármilyen mértékű központi elvonás rontja a behajtási hatékonyságot, mind a befizetőnél, mind a beszedő intézménynél fokozott ellenállást eredményez. Ráadásul az elvonás értelmetlen is, hiszen ha kell, akkor a hagyományos finanszírozási csator-
korhaz_2006_09.qxd
9/12/2006
11:07 PM
Page 11
KÓRHÁZSZÖVETSÉG nákon ennek a többszöröse is könnyűszerrel elvonható. A harmadik, de legalább ilyen lényeges szempont a befizetési és az elszámolási technikák és szabályok pontos meghatározása, valamint a felkészülési idő és a technológia biztosítása. Érdemes a készpénzkímélő technikák irányába gondolkodni, ez mind a gyakorlati kivitelezésben, mind a kompenzációra szorulók vonatkozásában jól kezelhető eszköz lehet. A vizitdíj bevezetése kapcsán felmerül a szabad orvosválasztás kérdése és a beutalási rend értelmezésének problémája, amire a könyv nem ad választ.
Méltóságteljes, biztonságos öregkor Valóban az egész világon látható tendencia a lakosság folyamatos elöregedése, és ezáltal az egészségügyi és ápolási szolgáltatással kapcsolatos igények folyamatos, megállíthatatlan növekedése. A jelenlegi rendszer valóban nem tartható fenn, fejlesztése szükséges, melyhez jelentős forrásokat kell hozzárendelni. Emiatt indokolt lenne az egészségügyi biztosításból leválasztani az ápolás biztosítását, azonban e kérdéskör rendkívül bonyolult és összetett. Hosszas elemzés és komoly számítások kellenek annak kimunkálására, hogy a jelenlegi, munkáltató és munkavállaló által fizetett járulékból hogyan lehetne a megosztást elvégezni úgy, hogy egy hatékony ápolásbiztosítási rendszer is kialakuljon. Ehhez valóban indokolt lenne egy kötelező és egy önkéntes rendszert is létrehozni a polarizált igények kielégítése céljából. De hangsúlyozandó, hogy ez egy nagyon összetett probléma, és a folyamatos idősödés miatt olyan jövőképet kellene e rendszernek felállítania, ami hosszabb távon szolgálná a megnövekedett igények kielégítését. A struktúraátalakításnál figyelembe kell venni, hogy a meglevő intézmények kapacitása ápolási vagy szociális irányú ellátásra alakítható át. Az átalakításnál célszerű figyelembe venni, hogy az átalakítandó intézmények építészetileg alkalmasak-e erre, hiszen nagyobb részük sem egészségügyi, sem szociális feladatok ellátására sem most, sem hosszú távon nem alkalmas. A krónikus és az ápolási osztályok alacsony színvonalú ellátásának oka, hogy a megállapított napidíj nem fedezi a tényleges költségeket, miközben az otthonápolási vizitdíjakra öszszességében 3 milliárdos nagyságrendű összeget kifizetve aránytalanul magasabb összeget állapítottak meg. Ennek ellenére figyelembe kell venni, hogy a szociális ellátórendszer kapacitásbefogadásai az idei
A Magyar Kórházszövetség hivatalos lapja
évtől kezdve szintén erősen beszűkültek, tehát lehet, hogy egyes egészségügyi intézmények a szociális szférában kívánnak tevékenykedni, de arra ott nem lesz finanszírozási okok miatt fogadókészség. Az ápolásbiztosítás kialakítása nem halogatható feladat, főleg azt figyelembe véve, hogy egy ilyen rendszer kialakítása csak hosszú távon fog eredményeket felmutatni. A gyógyászatisegédeszköz-ellátásnak csupán egy része kerülhetne az ápolásbiztosítás kiadásai közé, az akut eseményt követő gyógyászatieszköz-igény az eü. kassza kiadásait terhelné. Nem megkerülhető kérdés, hogy ez pénzbe fog kerülni, mely nem megspórolható az egészségügyi ellátórendszer jelenlegi finanszírozásából. „A gyógyításnak álcázott gondozás” című fejezetben sértő, durva csúsztatás az, hogy a kórházak alapfunkciójának gyógyító jellege miatt a jól képzett személyzet nem képes megfelelő szintű ápolási szolgáltatást nyújtani.
az E.Alap szempontjából közömbös. A támogatási rendszer újraszabályozásával egybekötve a liberalizáció valóban hatásos eszköz lehet a lakossági közérzet javításában. Első lépésként a kórházi vényforgalmú gyógyszertárak – az intézmények igényeitől és szempontjaitól függően – esetleges teljes kinyitásával lehetne kezdeni. Ez az ügyelet és az ellátás biztonsága szempontjából is garancia lehet. A zártforgalmú intézményi gyógyszertárak – évek óta húzódó, jelenleg sem megoldott – jogszabályi szempontból is egyértelmű módon történő esélyegyenlőségét szavatolni kell. Ezzel párhozamosan az intézmények belső gyógyszerellátását is érdemes átgondolni. Nem tartható az a szabályozás, hogy az intézménynek a bent fekvő beteg közvetlen kezelésével nem összefüggő gyógyszereit – ráadásul kívánságlista alapján korlátlanul – a jelenlegi fekvőbeteg-finanszírozásból kell fedezni.
A beteg szabadsága
Választás szabadsága avagy verseny a páciensért
Táppénz és rokkantság 36-37. oldal: a táppénz- és a rokkantnyugdíj-rendszer nagy szolgálatot tett a politikának az elmúlt 16 évben, hiszen mintegy 800 ezer munkanélkülit tüntetett el. A felvázolt irány jó, az önálló táppénz-biztosítási rendszer létrehozása támogatható. Célszerű minél hamarabb a pénzbeli ellátásokat elválasztani a természetbeni ellátások finanszírozásától. A rokkantnyugdíj problémája ne az egészségügy gondja legyen, nehéz dönteni szívtelenül.
Keserű pirula vagy gyógyír Gyógyszerellátás 38-41. oldal: az alapvetésekben nincs vita. Az elmúlt évekhez hasonló mértékű gyógyszerkassza-emelkedést az E.Alap nem képes elviselni. A kassza megfogását még a gyártói oldal is el tudja fogadni, ha a rendszer hosszú távon, átlátható módon, kiszámíthatóan és rögzített elvek mentén működik; ha ezek az elvek nem sérülnek folyamatosan az aktuális pénzügyi és politikai megfontolásoktól; ha a tervezés a realitások alapján történik; ha a gyógyszerpiac szereplőit partnerként és nem ellenségként kezeljük – éppen aktuális érdekeinktől függően. A patikaliberalizáció – azaz a kiskereskedelmi gyógyszer-értékesítés – valóban megérett az újragondolásra. Egy biztos, a liberalizáció nem fogja segíteni a kassza csökkentését, hiszen a szabadabb hozzáférés növeli a fogyasztást. Ha ez a nem támogatott gyógyszerek forgalmának növekedésében testesül meg, az
Egy vagy több biztosító: Legelőször azt kell eldönteni, hogy valóban biztosítási elven működő egészségügyi rendszert akarunk-e? Erre vonatkozóan az előző kormányzati ciklusban megszülettek a döntések, és a rendszer kiépítése is megkezdődött. Célszerű, ha most a valódi biztosítóként működő egybiztosítós modell rendszerét építjük ki, és ha ez már működőképes, akkor tesszük fel a kérdést, hogy egy vagy több biztosítót akarunk. A kormánynak van egy programja, amelyet a parlamenti többség is elfogadott, és amelyet végre kellene hajtani. Számos megválaszolandó és megoldandó kérdés van az egészségügyi reform kapcsán, és ezek közöl biztosan nem ez a legfontosabb – mindenesetre a több-biztosítós modell nem oly mértékben üdvözítő, mint ahogy azt sokan képzelik. Ráérnénk ezt a kérdést úgy 2 év múlva feltenni magunknak és a lakosságnak. Az egy- és több-biztosítós egészségügyi ellátási rendszer mellett is vannak érvek, és szembetűnő, hogy az Európai Unióban is sokféle rendszer működik. Természetesen a verseny oldaláról megközelítve hasznosabb lenne a több-biztosítós módszer, de az előzőekben áttekintett átalakítási folyamatokat figyelembe véve hoszszabb távon javasolnánk az áttérést a több-biztosítós formára. Különösen azért, mivel láthatjuk – a nemzetközi tapasztalatok is alátámasztják –, hogy az üzleti biztosítók (nem állami) megjelenése a piacon megdrágítja a biztosításokat, ezáltal
Kórház 2006/9.
11
korhaz_2006_09.qxd
9/12/2006
11:07 PM
Page 12
KÓRHÁZSZÖVETSÉG a lakosságra nagyobb teher nehezedik. Az áttérés abban a fázisban kerülhetne előtérbe, amikor az előzőekben rögzített alap-, járó- és fekvőbeteg-ellátás átszervezése megoldódna, a biztosítási csomagok kialakulnának, és az egészségbiztosítás és az ápolásbiztosítás szétválása létrejönne.
Epilógus helyett A reform most nem csak kényszer, lehetőség is A fejezetben felvázolt reform tartalmával, irányával a Magyar Kórházszövetség számos állásfoglalásában és megnyilatkozásában alapvetően egyetértett. Kizárólag politikai konszenzuson alapuló, választási ciklusokon átívelő, forrásbővítéssel, egyidejű szerkezetátalakítással és az ágazati humánerőforrás-helyzet tartós és hosszú távú megoldásával járó, jogszabályi ellentmon-
dásoktól mentes, eurokonform változásokban vagyunk érdekeltek és együttműködő partnerek. A reform egy evolúciós és nem revolúciós folyamat, amelynek időre van szüksége. A posztszocialista országok egészségügyi reformjainak bukdácsolásai többek között annak köszönhetőek, hogy túl gyorsan próbáltak eredményt felmutatni, és ha az nem jött meg (mert eleve nem is jöhetett), akkor azonnal más irányt vettek. A változásmenedzsment másik tétele, hogy egy rendszerben mindig csak annyi elemet szabad egyszerre változtatni, hogy azok egyenkénti és egymásra gyakorolt kölcsönhatását is monitorozni tudjuk. Többek között ezért is időigényes egy reform végrehajtása. Ha nem ezt tesszük, akkor soha nem tudjuk meg, hogy az eredmény vagy a kudarc melyik változtatás következménye – így a korrigálásra esélyt sem adunk.
Nem utolsósorban: ha kijelöltük a végcélt, akkor a reform megkezdéséig kényszerűségből végrehajtandó akut változtatások sem mehetnek ellentétes irányba. Egyrészt azért, mert ezek rontják a hatásfokot, másrészt megkérdőjelezik a hitelességet. Most a Zöld könyv és a végrehajtott intézkedések között ilyen ellentétet látunk. Meggyőződésünk, hogy bárminemű reform pénzbe kerül, e nélkül csak szemfényvesztés vagy reménytelen próbálkozás. A Magyar Kórházszövetség egyértelműen a változások híve, és a jelenlegi elodázhatatlan megújulás tervezésében és végrehajtásában továbbra is következetesen képviselni kívánja reformkoncepcióját. Őszintén reméljük, hogy véleményünkkel hozzájárulhatunk a tervezett reformok sikeres végrehajtásához. A MAGYAR KÓRHÁZSZÖVETSÉG ELNÖKSÉGE ÉS VEZETŐSÉGE
AZ MKSZ IGÉNYELI A RÉSZVÉTELT A STRUKTÚRA ÁTALAKÍTÁSI FOLYAMATBAN
Nem segít a várólista A Magyar Kórházszövetség Elnökségének szeptember 12-i ülésén az alábbiakban közreadott állásfoglalás született.
1. A Magyar Kórházszövetség az elmúlt több évtizedes időszakban mindig konstruktív módon együttműködött az egészségügyi kormányzattal és ezen belül az egészségpolitika aktuális vezetőivel. A Kormányprogram és „Az Új Magyarország Programja” fejlesztési terv megfogalmazott alapvető célkitűzéseivel az MKSZ egyetért, azonban az ágazatból történő forráskivonást elfogadhatatlannak tartja. 2. A Kórházszövetség közelmúltban készült pénzügyi- gazdasági felmérése szerint az alábbi finanszírozási változások: – a degressziós finanszírozási sáv megszüntetése, – a 95 %-ára csökkentett TVK, – a júliusi „visszanormálással” eszközölt bevételcsökkenés,
12
Kórház 2006/9.
valamint az ismert költségnövelő tényezők: – ÁFA-emelés, – energia árnövekmény, – „színlelt szerződések” átalakítása stb. kórházainknak egyrészt 15-20-os bevételkiesést, másrészt 6-8%-os költségnövekedést jelentenek. 3. A teljesítménykorlát 3 havi – egyoldalú, közel 2 hónapos visszamenőleges hatályú - megszorítása jogszerűtlen (Eb. tv. 34. § 3. bekezdés). A kórházak gazdasági helyzetén nem segít a tervezhető ellátások várólistával történő megoldása. 4. A Magyar Kórházszövetség megérti az ágazat szervezeteinek, társaságainak (megyei kórházak, gyermekkórházak, Magyar Traumatológus Társaság, sebész társaságok) a finanszírozási változások miatti aggodalmát. Szövetségünk azonban hangsúlyozni kívánja, hogy az adott megállapítások és problémák a fekvőbeteg-ellátás minden területére érvényesek és helytállóak. Szervezetünk emiatt nem ért egyet az ágazaton belüli szakterületi megkülönböztetés semmilyen formájával.
5. Az MKSZ indokoltnak és szükségesnek tartja a fenyegető kórházi válsághelyzet együttes és átfogó kezelését, és központi kormányzati megoldását. 6. Az ágazat alapvető konfliktusai, problémái – melyekre több ízben rávilágítottunk, és kértük sürgős kormányzati megoldásukat (ügyeleti munkaidő kérdése, „színlelt szerződések” ügye, felelősségbiztosítás kérdése stb.) – rendkívüli kockázatot jelentenek évek óta. Ezek megoldását nem szabad kizárólag intézményi és tulajdonosi szintre hárítani. A kérdés sürgős jogszabályi rendezését tartjuk szükségesnek. 7. Az ágazat számára sorsdöntő struktúra átalakítási folyamatban igényeljük részvételünket, és egyúttal felajánljuk segítségünket. Sajnálnánk, ha a Magyar Kórházszövetség eddigi működése során a mindenkori egészségügyi kormányzattal kialakított, és a kizárólag szakmai alapokon nyugvó, konstruktív együttműködés bármilyen kárt szenvedne. A MAGYAR KÓRHÁZSZÖVETSÉG ELNÖKSÉGE
