A XI. Kerületi Logopédia Intézet lapja

A XI. Kerületi Logopédia Intézet lapja

2009. december

A mesék fontossága

A kiadványunkat Szegedi Katalin illusztrátor képei díszítik

A MESE FONTOSSÁGA A GYERMEKEK ÉLETÉBEN

2009. december

A mese szerepe, jelentősége a gyermek életében A nagy mesék, mesemondások ideje soha nem jár le – szerencsére. A mesékre mindig szükség volt, van és lesz, hiszen mindenki vágyik a varázslatra, a borzongásra, a csodák átélésének élményére. A mese ugyanakkor rendkívül hasznos és nélkülözhetetlen a gyermek fejlődése szempontjából, hiszen annak segítségével gazdagodik fantáziája, szókincse, a mese szereplőivel azonosulva átélhet különböző helyzeteket, feloldhatja a benne felgyűlt feszültséget. A felnövekvő gyermeknek óriási szüksége van arra, hogy átlássa az egyszerű emberi kapcsolatokat, szimpatizáljon a hősökkel, és felismerje a rosszakarókat. A főhősök bőrébe bújva éli át a veszélyt, a megmenekülést, az örömöt, a bánatot, vesz részt kalandokban, harcol az igazságért, és nyeri el méltó jutalmát – vagy büntetését. A kicsikben így – tehát nem direkt módon - rögzülnek az erkölcsi tanulságok. A mesék nem csak szórakoztatnak, hanem jelentős részben nevelnek is: az életről tanítanak, érzelmi kapaszkodókat nyújtanak és segítik a személyiség fejlődését. „A gyermek figyelmét az olyan történet köti le a legjobban, amelyik szórakoztatja és felkelti a kíváncsiságát. De életét csak akkor gazdagítja, ha fejleszti intellektusát, ha mozgásba hozza képzeletét, ha eligazítja érzelmeiben, ha megbékíti félelmeivel és vágyaival, és megoldásokat is javasol. Ezeknek a kritériumoknak az egész gyermekirodalomból leginkább a népmesék felelnek meg. A jó mese titka, hogy mindig a gyermek valóságos lelki és érzelmi színvonalán fejti ki hatását. A példák megértetik a gyermekkel, hogy súlyos gondjaira létezik átmeneti vagy végleges megoldás. A mesében (és így az életben is) a problémákat nem lehet elkerülni, a küzdés, a harc elválaszthatatlan az emberi élettől. A mese mindig jól végződik, ha a hős felveszi a küzdelmet, bátor, szembeszáll az igazságtalanságokkal, akkor legyőz minden akadályt. A népmesék az egzisztenciális problémákat mindig tömören és egyértelműen fogalmazzák meg. Így a gyermek a kérdés lényegével szembesül, míg a bonyolultabb cselekmény csak összezavarná számára a dolgokat. A mese minden szituációt leegyszerűsít. Alakjait határozott vonallal rajzolja meg, a részletek közül csak a legfontosabbakkal foglalkozik. Szereplőiben kevés az egyéni vonás, inkább típusokat képviselnek. Sok modern mesetörténettel ellentétben, a mesékben a gonoszság éppúgy


2009. december

jelen van, mint az erény. A jó és a rossz szinte minden mesében alakot ölt valamelyik szereplőben, és megnyilvánul tetteiben, mint ahogy mindkettő jelen van az életben és minden emberben is. Ez a kettősség hordozza azt az erkölcsi problémát, amelynek megoldásáért küzdeni kell. A gonoszság vonzereje is megjelenik a mesékben, hiszen ezt szimbolizálja a sárkány, a boszorkány varázsereje, gyakran átmenetileg ez az erő bitorolja is a hőst megillető helyet, de a történet vége mindig a jó jutalmával és a gonosz bűnhődésével ér véget. A mesében nem a büntetés vagy az attól való félelem riasztja el az embert a bűntől, hanem az a meggyőződés, hogy nem éri meg. Nem a jó végső győzelme fejleszti az erkölcsi tudatot, hanem a hős személyes vonzereje, azé a hősé, akinek sorsával és küzdelmeivel a gyerek mindvégig azonosul. Az azonosuló gyermek együtt szenvedi át a hőssel a megpróbáltatásokat, és együtt győzedelmeskedik vele, amikor a jó elnyeri jutalmát. Az azonosulást a gyermek maga kezdeményezi, és a hős külső és belső harcai vésik bele az erkölcsi törvényeket. A mesealakok nem ambivalensek, nem egyszerre jók és rosszak. A mesékben ugyanaz a szélsőségesség uralkodik, mint a gyermeki gondolkodásban. Minden ember vagy jó vagy rossz, nincs átmenet. Az egyik testvér buta, a másik okos, az egyik nővér kedves és szorgalmas, a másik gonosz és lusta... Az ellentétes jellemek szembeállítása azonban nem a helyes viselkedés fontosságát hangsúlyozza, mint ahogy ez a tanmesékben történik. A valóságos emberekhez hasonló, bonyolult és életszerű figurák segítségével a gyerekek nem tudnák olyan könnyen megérteni a jó és a rossz közötti különbséget, mint a szélsőséges jellemek példáján. Az árnyalatokkal várni kell, amíg a pozitív azonosulások talaján kialakul a viszonylag stabil személyiség. Akkor a gyermek meg tudja érteni, hogy az emberek között nagy különbségek vannak, és hogy mindenkinek választania kell, milyen akar lenni. A gyermek nem is annyira jó és rossz között választ, inkább annak alapján, hogy ki kelt benne rokonszervet vagy ellenszervet. Minél egyszerűbb és érthetőbb a jó hős, annál könnyebb azonosulni vele, ill. annál könnyebb elutasítani. A gyermek nem a jóság miatt azonosul a hőssel, hanem azért, mert a hős helyzete és szerepe erősen vonzza. Nem úgy merül fel benne a kérdés, hogy „jó akarok-e lenni”, hanem úgy, hogy „kire akarok hasonlítani”? A választ azzal adja meg, hogy teljes mértékben beleéli magát valamelyik hős szerepébe. Ha ez történetesen jó ember, elhatározza, ő is jó akar lenni. Az amorális mesékben nincs meg a jó és a rossz efféle szembeállítása. Ezekben a hősök nem úgy fejlesztik a személyiségét, hogy a jó és a rossz közötti választás elé állítják, hanem reményt keltenek benne, hogy az életben a leggyengébbek is boldogulhatnak.


2009. december

A mese az egyetlen irodalmi műfaj, amely utat mutat a gyermeknek, hogyan fedezze fel identitását, hogyan találja meg helyét az életben. A mese azt sugallja, hogy a boldog, tartalmas életet bárki elérheti - de csak akkor, ha nem futamodik meg a veszélyek elől, mert az igazi identitáshoz csakis rajtuk keresztül vezet az út. A mese továbbá azt ígéri, hogy ha valaki elindul ezen a félelmetes és kockázatos úton, a jóakaratú hatalmak megsegítik, és végül eléri célját. De arra is figyelmeztet, hogy a gyávákra és kishitűekre, akik visszariadnak énjük felfedezésének kockázatától, sivár élet vár - ha ugyan nem történik valami nagyobb bajuk. ... A mai gyerekek nagy része hátrányos helyzetben van - mert a mesék megismerésének lehetőségétől is meg vannak fosztva. Leginkább csak olyan egyszerűsített és megszelídített változatokkal találkozhatnak, amelyek a meséből kilúgoznak minden mélyebb értelmet és jelentést - ilyenek a felszínes szórakoztatást szolgáló filmes és televíziós adaptációk. Piaget kimutatta, hogy a gyermek gondolkodása egészen a pubertás korig animisztikus marad. Noha a szülők és a tanítók azt állítják, hogy a tárgyak nem éreznek és nem képesek cselekvésre, és noha a gyermek úgy tesz, mintha ezt el is hinné, mert meg akar felelni az elvárásoknak és mert nem akar nevetséges lenni - a szíve mélyén a gyermek másként gondolkodik. A racionális tanítás hatására ezt az „igazi tudást” olyan mélyre temeti magában, ahol a racionalitás már nem fér hozzá, a mesék azonban tovább formálhatják és gazdagíthatják. Az ödipális korszakban és azt megelőzőleg is (körülbelül 3-6 éves korig) a gyermek kaotikusnak éli át a világot. Mint valamennyiünkben, a gyermekben is szüntelenül ellentétes érzelmek kavarodnak. Csakhogy a felnőtt megtanulta, hogyan kell ezeket integrálni, a gyermek viszont nem tud velük megbirkózni, az ambivalens érzelmekkel nem tud mit kezdeni. A szeretet és a gyűlölet, a vágyakozás és a félelem vegyes érzéseit érthetetlennek és kaotikusnak tartja. Nem tudja magát egyszerre jónak és engedelmesnek érezni, és ugyanakkor rossznak és dacosnak, még ha valójában az is. Minthogy az átmeneti fokozatokat nem tudja megérteni, mindent vagy teljesen fehérnek, vagy teljesen feketének lát. Az ember vagy bátor, vagy gyáva; vagy a legboldogabb, vagy a legszerencsétlenebb; vagy a legszebb, vagy a legcsúnyább; vagy a legokosabb, vagy a legostobább; vagy szeret, vagy gyűlöl, de átmenetek nincsenek. Így ábrázolja a mese is a világot.


2009. december

A modern mesék fogyatékosságai rávilágítanak arra, hogy melyek a hagyományos mese elengedhetetlen összetevői. Tolkien a fantáziában, a felgyógyulásban, menekülésben és vigasztalódásban jelöli meg a jó mese szükséges elemeit: a hős felgyógyul mélységes kétségbeeséséből, megmenekül valamilyen nagy veszélytől, de a legfontosabb mégis a vigasztalódás. Mikor arról mesél, hogy minden valódi mesének jól kell végződnie, Tolkien hangsúlyozza, hogy a mesében szerepelnie kell „egy hirtelen, kedvező fordulatnak”. Bármilyen fantasztikus vagy szörnyű kalandokról hallott addig is a mesehallgató gyerek vagy felnőtt, amikor a „fordulat” elérkezik, hirtelen elakad a lélegzete, gyorsabban ver a szíve, és bár már közel jár a síráshoz - hirtelen boldogság tör rá. " (Bettelheim: A mese bűvöletében)


2009. december

BOLDIZSÁR ILDIKÓ A mese, mint gyógyító erő Amikor

először

léptem

a

gyerekkórház

kórtermébe azzal a szándékkal, hogy mesélni fogok az ott lévő beteg gyerekeknek, még nem tudtam: minden beteg gyereknek megvan a saját meséje, s ha a gyereket és a mesét sikerül egymásra ismertetnem, megkönnyítem a gyógyulás folyamatát. Hittem ugyan a mese erejében, de csak hónapok múlva értettem meg, hogy a népmese életkortól függetlenül képes olyan rejtett üzeneteket közvetíteni, amelyeket csak az adott beteg ért és használ fel gyógyulása érdekében. A gyerekkórházban tanultam meg, hogy lázas gyereknek nem szabad sárkányos, sárkányölős meséket mondani, mert a mese hatására feljebb mehet a láza; a műtétre várakozó gyerek viszont épp az efféle mesékből kap bátorítást az előtte álló nehézségek leküzdéséhez. Természetesen a mesék nem csupán a beteg vagy a lelkileg megzavart emberek számára szolgálhatnak kapaszkodóként vagy segítő erőként; mindannyian találhatunk bennük olyan életvezetési tanácsokat, intelmeket és felszólításokat, amelyek gyógyírként hatnak az életünkben előforduló problémákra vagy átmeneti, netán tartósnak ígérkező kibillentségekre. Régen a mesének és a mesélésnek fontos szerepe volt az emberek mindennapi életében, sőt a balti népek egyes csoportjainál a meséknek mágikus erőt tulajdonítottak a növények és az állatok fejlődésével kapcsolatban is: azt tartották, hogy a vetés gyorsabban nő, az állatok szaporábbak, ha mesélnek nekik. Számos történetben szerepel az a valóságból táplálkozó motívum is, hogy a vándorok mesemondással hamarabb kapnak szállást, a koldus könnyebben jut adományhoz, s egy jól elmondott tanító mese a vitás kérdéseknél is perdöntő lehet. A régi mesemondók számára a mese mindig is megtörtént eseménynek számított, amelyet meg kellett őriznie és tovább kellett adnia. A mesei szerkezetben rejlő hasonlóságok ellenére nincs két egyforma mese: ugyanazon problémát mindegyik történet másként dolgoz fel. A probléma-feldolgozás során azonban egy valamit nem lehet szem elől téveszteni. Azt, hogy a történet elején megbomló egyensúlyt (pl. valaki meghal vagy elrabolják; valamit ellopnak; a hősben ellenállhatatlan vágy ébred valami vagy valaki iránt stb.) helyre kell állítani. A mese egyik terápiás értéke abban rejlik, hogy minden történet az egyensúlyhoz (egészséghez) vezető utat mutatja meg, mégpedig azzal a felhívással, hogy nem megszenvedni kell az egyensúly megbomlását, hanem helyreállítani.


2009. december

A történetekben megtalálhatók a gyógyuláshoz és a testi folyamatok egyensúlyának fenntartásához szükséges tanítások. A mesei utat végigjáró mesehősök (és a gyógyulást keresők) legfontosabb feladata épp az, hogy elpusztítsanak valamit a világból (a szervezetükből), ami nem odavaló, vagy visszaszerezzék azt, ami valaha odavaló volt. Eme küzdelem szimbolikus formája az égitestrabló (vagy nőket zsákmányoló) sárkányok meséje: a hősnek vissza kell hoznia a Napot, a Holdat és a csillagokat a helyükre, és ezzel egy időben el kell pusztítania az égitesteket veszélyeztető sárkányokat. Vagyis a mese nem azt állítja, hogy azt, amit elveszítettünk, elég visszaszerezni, hanem azt, hogy maradéktalanul le kell számolni azzal, ami veszélyezteti egészségünket. Ha megkegyelmezünk az utolsó feje épségéért könyörgő sárkánynak, kiengedjük a kezünkből életünk fonalát, s úgy járhatunk, mint a próbák teljesítése közben hibát vétő két nagyobb testvér, akiket a boszorkány kővé változtat, azaz cselekvésképtelennek nyilvánít, megfosztva őket az út bejárásának lehetőségétől. A mese gyógyító hatásmechanizmusában nagyon fontos szerepe van annak az epizódfüzérnek, hogy mielőtt a hős megküzd a sárkánnyal, végigjárja a föld, a víz, a levegő és a tűz elemhez kapcsolódó tanuló utakat. Egy éhező állatot megetet (föld), egy partra vetődött halat visszavisz a vízbe (víz), szövetségre lép a levegőben gondolatnál és szélvésznél is sebesebben mozgó táltossal (levegő) és a sárkányküzdelem előtt kipuhatolja a sárkány erejének (tűz) titkát. Ha mindezen próbákat sikerrel teljesíti, azaz megteremti az elemek közötti egyensúlyt, sor kerülhet az utolsó harcra. Ez a harc azért figyelemre méltó, mert nem egyértelmű fényes diadalmenet (miként a gyógyulás sem minden esetben az), az első menetben nem egyszer a sárkány győz, s a hőst táltosa ragasztja össze „élőhaló” füvekkel, vagy pedig csodás segítséggel dől el a harc a hős javára. Azonban a mese csodás motívumai is jól érzékelhető energiaforrásként hatnak a betegekre. Ők ugyanis pontosan értik, hogy a mesét mozgató csodák nem a természeti törvények megsértését jelentik, hanem a tökéletlen tökéletesítését, azaz annak lehetőségét, hogy az ismert dolgok ismeretlennel összekapcsolódva bármikor váratlan, új formákat teremthetnek. A beteg erőt nyer abból a tudásból, hogy a megszokott ok-okozati viszonyok, rutineljárások felfüggeszthetők (indifferens, hogy ki vagy mi függeszti fel ezeket), és ezáltal „bármi megtörténhet”. Mivel valóban minden testi, lelki és szellemi betegségnek van egy (vagy több) gyógyító vagy a gyógyulást segítő meséje, a „mesegyógyászat” célja az lenne, hogy a megfelelő mesét eljuttassa a beteghez.


2009. december

Vízi Péter és Vízi Pál meséje például egyfelől azoknak ajánlható, akik énük valamelyik részét tartják tartós elfojtás alatt, s emiatt megbetegszenek, másrészt hasznos lehet minden olyan betegségben, amelyet a szervezetben túlsúlyra jutó víz elem okoz. Vízi Péter és Vízi Pál „Volt egy öreg király, aki egy éjjel valami csudálatos álmot látott. Azt álmodta, hogy a leánya két korsó vizet kiöntött a földre, az a víz elkezdett áradni, s olyan nagyra áradott, mint a tenger: elborította az ő országát, de nem csak azt, elborította az egész világot.” A király álomfejtői megfejtik az álmot: a két korsó víz két vitéz fiút jelent, a király leendő unokáit. A kiöntött víz áradása a két fiú vitézségét jelenti, nevezetesen azt, hogy a két fiú elfoglalja majd az öreg király országát, s azután pedig az egész világot. A király roppantul megijed az álomtól, és hogy megakadályozza az álom beteljesedését, az ország bölcseinek tanácsára a legmagasabb hegy tetején egy kis vasházat építtet, és odazáratja tulajdon leányát. A vasajtón se ajtó, se ablak nincs, csak éppen egy akkora lyuk, hogy egy csupor meg egy tányér beférjen rajta. De hiába zárják vasházba a királykisasszonyt, a vasház földjéből egyszer csak forrásvíz buggyan elő, s miután a királykisasszony boldogan iszik belőle, másnap két aranyhajú gyermek játszadozik körülötte. Az erőszakra és a bánkódásra a víz szimbolizálta termékenység, születés, szülés és gondoskodás érkezik válaszként, s íme: „Telt-múlt az idő, a királykisasszonynak elmúlt a rossz-kedve, dajkálta, nevelte a gyermekeket, s mire hétesztendősek lettek, úgy megerősödtek, hogy egyszerre nekidőltek a vasházacska falának, s az oldalát kidöntötték. Most már mehettek, amerre szívüknek tetszett”. Ha meg akarjuk ismerni Vízi Péter és Vízi Pál meséjének segítő „gyógyerejét”, mindenekelőtt a következő kérdésekre érdemes válaszokat keresni a meséből: Milyen ország az, amelyben vasházzal kell védekezni a víz ellen, s egyáltalán: lehete, hatásos-e védekezni vassal a víz ellen egy ilyen birodalomban? Mitől és miért fél a király? Milyen minőségeket jelöl a két fiú „áradása”, „víztermészete”, amely aztán elborítja az egész világot? Meddig tekinthetjük „gyógyítónak” ezt az áradást, s mikortól jelent veszélyt? Ha valóban igaz, hogy a mesék gyógyító ereje a hős azon törekvésében rejlik, hogy helyreállítsa azt az egyensúlyt, amely szükséges a világ és az ember harmonikus kapcsolódásához, akkor mit jelent ebben a mesében a vas és a víz egyensúlya, illetve valamelyik elem túlsúlya?


2009. december

Minden mesét értelmezhetünk annak lehetőségeként is, hogy a mesehallgató a hőssel azonosulva csökkentheti azt, amiből benne is túl sok van, vagy növelheti azt, amiből kevés. A vasnál is erősebb minőségeket magában hordozó két fiú világgá indul tehát (az út kezdete), s amikor először megpihennek, épp „a világ jósfája” alá telepednek. Aki e fa alatt valamit kíván, annak minden kívánsága teljesül. A vasházból alighogy kiszabadult testvérek csupán mindenféle jó ennivalót (szilárd tápanyagokat) kívánnak maguknak, majd „miként a mellékágat fakasztó forrásnak” kétfelé válnak útjaik. Mielőtt elindulnának, beleszúrják a fába a késüket, hogy amelyikük előbb visszaér a fához, a kés kihúzásával kapjon jelet a másik sorsáról: ha fehér víz folyik ki a fából, a másik él, és jó dolga van, de ha piros vér folyik, az a másik halálát jelenti. Vízi Péter fekete gyászposztóval bevont városba érkezik először, ahol éppen „vízprobléma” van. Egy tizenkét fejű, vízőrző sárkány lakik a kútban, aki csak akkor ad vizet, ha minden nap egy tizennyolc esztendős leányt kap cserébe. Épp a király leánya van soron. Vízi Péter megküzd a vörös, kék és zöld lángot fúvó sárkánnyal. Úgy tudja megölni, hogy a sárkány kipeckelt száján át leszalad a gyomrába, ott megtalálja a sárkány lelkét fekete galamb képében, annak keresztülszúrja a szívét, mire a tűzokádó elpusztul. Ez nem a mesékre oly jellemző tüzes, fejlevágós sárkányküzdelem, ilyen módon csak egy „vízi” ember harcol. A harc végeztével azonban elalszik, ébersége csökkenését vetélytársa, a vörös herceg kijátssza és megöli őt. Ám hiába támasztják föl forrasztófűvel segítő állatai, s hiába kapja feleségül a sárkánytól megmentett királylányt, valami még mindig hiányzik a teljességhez, azaz nem lehet még vége a vándorútjának, ahogyan a mesének sincs vége. De mi hiányzik az „egészséghez”? Vízi Péter megmentett valakit a sárkánytól, kíméletlenül elbánt ellenfelével, de útja elején elveszített valakit, sőt elkövetett egy hibát is: a világ jósfája alatt csupán éhségét elégítette ki, s nem tudott okosan „kívánni”. További kutakodásra, útnak indulásra sarkalló vágyai abból adódnak, hogy önmagával még nem találkozott, pontosabban nem vette fel a kapcsolatot saját benső lényegével: a nevében rejlő „kőszikla” még nem mutatta meg magát. Vízi Péter ezért egy napon felkeresi a sötét erdőben (az életút felén) lévő boszorkánytanyát, ahol „csak úgy nyüzsögtek mellette mindenféle csúszó-mászó állatok, s hallotta, hogy repkednek, surrognak-burrognak feje fölött a denevérek. Aztán egyszerre csak


2009. december

támadott rettentő nagy forgószél, szaggatta ki a fákat tövestül, fölkapta Pétert is.” Péter süppedős homokon és egy mély folyóvízen át a poklok országába jut, de ahogyan a mese mondja „nem idevaló” lévén a forgószél visszaviszi őt a boszorkánytanyára. Azonban a „levegős kaland” és a pokoljárás utáni újjászületés sem hozza meg számára a kívánt egyensúlyt, még mindig nem tudja, „hová is való”, ezért a mese újabb leckét szán neki. Vízi Péter találkozik a boszorkánnyal, aki csellel ráveszi őt arra, hogy segítő, védelmező állatai nélkül üljenek együtt a tűz mellé nyársat sütögetni. Vízi Péternek megesik a szíve a didergő banyán, de amikor a boszorkány felbosszantja őt, nem tud uralkodni magán: hozzávágja a nyársat és a szalonnát. Ennyi elég is ahhoz, hogy a boszorkány megragadja és miszlikbe aprítsa. A tudatlanságért, a rosszul megválasztott útirányért és a kontrollálatlan indulatokért a mesében mindig kemény büntetés jár! Itt kapcsolódik újra a történetbe Vízi Pál, hogy helyrehozza azt, amit fivére elrontott. Róla nem tudjuk meg, hol járt, mit csinált eddig, de az tudható, hogy a testvérek megjelenése a mesékben mindig újabb lehetőséget jelent az öntökéletesedés felé vezető úton. Vízi Pál visszatér oda, ahová bátyjának is kellett volna, a világ jósfájához, hogy az ott elszalasztott lehetőséget újragondolja. A kihúzott kés helyéről vér buggyan ki, ezért Vízi Pál elindul, hogy megtalálja testvérét és a testvér szimbolizálta másik felét. Az ő „technikái”, „stratégiái” mások, mint Vízi Péteré. Pál a passzív, befogadó hős, aki mindvégig tudja, mit keres, mit akar, s mindezt hogyan valósíthatja meg. Mivel sem erőszak, sem harc, sem bajt okozó kíváncsiság nem lendíti ki vándorútján önmagából, amikor ő is a boszorkánytanyához ér, a boszorkány nem tud hatalmat szerezni fölötte. Elvéti az elpusztítására szánt varázslatot, sőt élete meghagyásán esedezve feltámasztja Vízi Pétert. A két fiú most már együttes erővel, minden kibillentséget megfékezve „országról országra jár és elfoglalja az egész világot”. Ebben a mesében nem arról van szó tehát, mint általában a tündérmesékben, hogy a hősnek feleséget kell találnia, a női princípiummal kell kiegészülnie, hanem arról, hogy a valahol elhagyott gyermeki énünkkel (a mesében ezt Vízi Pál képviseli), benső önmagunkkal kell újra egyesülni, mert csak így lehet elfoglalni az egész világot. Amit ezenkívül még megtanulhatunk hőseinktől: a „vas” és a „víz” arányát mindennapi életünkben. (A mese megtalálható: Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág. Bp. 1995. 516.old. )


2009. december

A mese gyógyító ereje „… A mese megkönnyebbíti a szívet, s olyan porhanyóssá teszi az ember lelkét, hogy az álom magvai könnyen kicsíráznak benne” – mondja Seherezádé az Ezeregyéjszaka legszebb meséiben. A mesék világa ősi keletű, végighúzódik az emberiség egész történetén. Gondolhatunk a legrégebbi korokra, az antik mesemondókra, akik recitáló hangon mesélték a köréjük csoportosuló embereknek a fantázia és a valóság határmezsgyéjén született, később aztán szájról-szájra terjedő csodás történeteket. Vagy a fenti sorokban megidézett Kelet varázslatos, titkokkal övezett világára, háremhölgyek fátyolos hangjár, vagy akár – átugorva sok-sok évszázadot - a közelmúlt paraszti kultúráira is, ahol a fonóban és a közösségi élet egyéb színterein asszonyok és férfiak meséltek a maguk és egymás szórakoztatására, de egyúttal okulására is. Hiszen őseink még jól tudták, hogy a mesén keresztül segítséget, útmutatást kaphatnak saját válságaikra is. Miben rejlik hát a mese gyógyító ereje? – erről kérdeztük Dr. Antalfai Márta klinikai szakpszichológus, mese- és művészeti terapeutát. - Ön hogyan került kapcsolatba a mesék világával? - Tíz évvel ezelőtt a jungi képzésem során felkértek, hogy tartsak előadást egy konferencián. A választott témám a női és a férfi lélek kapcsolata volt. Mivel számos tanulmány született már a témában, Jung munkásságáról pedig könyvtárakra való szakirodalom, szerettem volna a témát egy új és addig kevéssé vizsgált aspektusból megvilágítani. A Jungi Egyesület elnökének, Dr. Süle Ferencnek a tanácsára ezért a kedvenc mesém elemzésének felhasználásával igyekeztem a kérdést kibontani. A mesékkel Jung is foglalkozott, noha az ő hatalmas életművének ez csupán egy vékony szeletét jelenti. Hét év kutatási tapasztalatai nyomán írtam meg A női lélek útja mesékben és mondákban c. könyvemet, melyben 255 mesén keresztül vizsgáltam a női személyiségfejlődést a kisgyerekkortól a kora felnőttkorig. Az elemzések középpontjába saját kedvenc mesémet, Az istenhegyi székely leány történetét állítottam. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy ez a mese mennyire leképezi életem későbbi történéseit. Mindenekelőtt népmesékkel dolgozom, melyeket évszázadok kollektív tudata csiszolgatott, így ezekben találjuk meg legtisztább formában az emberiség ősi bölcsességeit. Ugyanakkor a mesekutatók rámutattak arra, hogy a műmesék is a népköltészetből, vagyis ősi, mitikus alaptörténetekből származnak. Ez a történeti mag univerzális, az emberlét alapvető kérdéseivel (konfliktusaival, a személyiségfejlődés egyes lépcsőfokaival) foglalkozik. Ezért van az, hogy bizonyos mesék szinte valamennyi nép mesekincsében fölfedezhetők, és ha lehántjuk róluk a kulturális különbségekből adódó eltéréseket, megtaláljuk az azonos alaptörténetet. - Hogyan gyógyítanak a mesék?


2009. december

- A mesék, mítoszok és mondák a vágyainkból, a fantáziánkból és az érzelmeinkből születtek, s így a képzelet és a valóság összefonódásai. A mesék szimbolikus képeikkel és cselekményeikkel nagyon mély intuitív tudást és sejtéseket jelenítenek meg az élet misztériumáról, törvényszerűségeiről, a lélekben játszódó folyamatokról. A meseterápia abból a felismerésből indul ki, hogy az emberi lélekben fölmerülő konfliktusok (felnőttkori krízisek: szülőkről való leválás, párválasztási dilemmák, stb.) szimbolikus formában megtalálhatók a mesékben is. A mesét csak az újabb időkben tekintik gyermekműfajnak, régen a mesemondás és hallgatás végigkísérte az emberek életét; a hallgatók fölfedezték magukat a mesékben, és megfejtve a jelképes üzeneteket, a mese analógiájára megoldást kaptak saját problémáikra, életkérdéseikre is. Valamikor ezeket az üzeneteket még könnyűszerrel dekódolták az emberek, vagyis a mesében föllelhető motívumokra, fordulatokra „ráültették” saját élethelyzetüket. Mára elszakadtunk a mítoszok világától, és kevésbé gondolkodunk képekben, ezért a szimbolikus formában megjelenő mondanivaló lefordításához olykor „közvetítőre” van szükség. - Hogyan kezdjünk az értelmezéshez? - A mese alaptörténete mindig valamiféle konfliktusra épül. A mesehős szembetalálja magát egy problémával, ezért elindul, hogy egy szimbolikus úton át leküzdje az elé gördülő akadályokat. Ez az elindulás voltaképp a sorsunk fölvállalását jelképezi, azt, hogy hajlandók vagyunk szembenézni a feladatainkkal, és leküzdeni „a sárkányokat is”. A személyiségfejlődés különböző állomásai, alaphelyzetei jelennek meg a mesékben, az adott életszakasz döntési és választási mozzanatai. A hősnek – aki eltévedt a sűrű erdőben – ezekre a döntési helyzetekre kell helyes választ adnia ahhoz, hogy elérje a személyiségfejlődés következő lépcsőfokát. (pl. a serdülőkorból a felnőttkorba) Ezt a választási szituációt a mesékben rendszerint a hármas keresztút, a hármas elágazás jelképezi. Fontos momentum, hogy a hősnek – noha akadnak segítői – végtére is egyedül kell végighaladnia az úton, vagyis neki magának kell a személyes boldogságáért erőfeszítéseket tennie. A hangsúly a megoldáson van. A kezdeti diszharmónia után a mesében végül minden a helyére kerül. („A jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését.”) - Kár, hogy a valóságban nem feltétlenül ez az elv érvényesül … - A klasszikus mesében mindennek megvan a maga helye és szerepe, úgy a jónak, mint a rossznak is. A negatív, félelmetes hősök például fontos szerepet töltenek be a gyerekek személyiségfejlődésében. Az emberi lélekben, különösen a gyermekek lelkében nagyon sok szorongás, testetlen, konkrét tárgyhoz nem kötődő félelem lapul. Klinikai munkám során


2009. december

naponta tapasztaltam, hogy a megfoghatatlan szorongásélmény súlyos pszichés betegségekhez vezethet. Ezek az intenzív szorongások is gyermekkori eredetűek. A félelem nem csak a külvilág által kiváltott reakció, de a kisgyerekben félelmet keltenek saját indulatai, agressziója is, amit a szülők megpróbálnak szabályozni. A mesében megjelenő negatív alakok (sárkányok, boszorkák és a többiek) segítenek neki abban, hogy formát öltsön az artikulálatlan, differenciálatlan (éppen ezért mindennél nyomasztóbb) félelem. Miután alakot ölt, maga is lerajzolhatja, közel kerülhet hozzá, megszelídítheti. A mese végül föloldja a negatívumokat, hiszen a jó győzedelmeskedik a rossz felett. - Mi történik a meseterápia során? - A mesékkel való gyógyítást felhasználom úgy az egyéni, mint a csoportos terápiákban. Mindkettőnél a páciensek kedvenc meséjével, annak elemzésével foglalkozunk. Szinte mindenkinek van kedvenc meséje, amit gyerekkorában számtalanszor olvasott, vagy olvastak neki a szülei. (Akik rendszerint elképzelni sem tudják, a gyereknek miért olyan érdekes századjára is ugyanaz a történet.) Ezt a kedvenc mesét föl tudjuk idézni magunkban felnőttkorunkban is, és ha végiggondoljuk az életünk meghatározó eseményeit, sokszor azonnal ráébredünk, hogy ez a mese „rólunk szól”. A meseválasztásban mindig az egyén problémája mutatkozik meg, az a konfliktus, amit fel kell oldania. Érdekes, hogy a gyerekek „kedvenc” meseválasztásában már benne rejlik a leendő sors, az a hozott életfeladat, melyet fel kell ismerniük, és meg kell oldaniuk. A gyerekek, akik unos-untalan egy mesét követelnek, megéreznek valamit ebből, és rendszerint kísérteties ráérzéssel ki tudják választani a mesében „saját szerepüket”. A csoportos terápia relaxációval kezdődik, ebben az állapotban mindenki felidézi választott meséjét és abból egyetlen alakot, amit később le is rajzol. A foglalkozások alkalmával, egyesével elemezzük végig minden csoporttag meséjét, úgy, hogy ahhoz a többiek is hozzárakják saját meglátásaikat. Ilyen módon a terápia még intenzívebb, hiszen a mesék is hatnak egymásra. Az egyéni terápiákban alapvető szerepet játszanak az álmok is, melyek érdekes módon kapcsolódnak a mesékhez. Az álmokban gyakorta fölfedezhetünk olyan részleteket, melyek egy-egy mesével mutatnak analógiát. - Mérhető az eredményesség? - A terápia időtartama természetesen egyéntől és problémától függ, ám a mese bevonása – a szimbólumok és képek erejének, intenzív hatásának köszönhetően - jelentősen lerövidíti az időt. Szinte mindenféle problémára, válságra segítséget nyújtanak a mesék a pánikbetegségtől kezdve a depresszióig, a sorozatos szakmai – vagy párkapcsolati kudarcokig. Maczkay Zsaklin


2009. december

A mesék szerepe a lelki érésben Sok szülő elbizonytalanodik, vajon nem túl kegyetlenek-e a gyermekeknek ajánlott mesék. Valóban olykor brutális elemeket tartalmaznak, a gonosz boszorkány fel akarja falni az ártatlan gyermekeket, akiket a szüleik magukra hagytak az erdőben. Hófehérkét meg akarja öletni a mostohája, majd mérgezett almát ad neki. Hamupipőke egész nap a hamuban kuksol. Kegyetlenek a mesék? Sok szülő úgy véli, hogy ezeket, a csúnya részeket inkább kihagyja a mesékből, mert ártalmas lehet gyermeke lelki fejlődésére, s inkább az élet naposabb oldalával ismerteti meg. Azt szeretné elhitetni gyermekével, hogy minden ember jó, s az élet maga a boldogság. A gyermek azonban ismeri azt az érzést is, hogy milyen az, amikor dühös, amikor elutasítva érzi magát, amikor úgy érzi, testvérével többet törődnek. S azt tudja, hogy amikor dühből kiborítja a levest, feldönti a poharat, megüti a testvérét, összetöri a játékét, az bizony rossz. Tudja, hogy szokott rossz dolgokat is tenni, és ezért ha szülei csak arról beszélnek neki, hogy mindenki milyen jó, könnyen gonosznak, vagy szörnyetegnek érezheti magát. A mese szerepe az ambivalencia megélésben A mesék segíthetnek abban, hogy a jó és rossz különváljon. Nagyon nehéz egy gyermeknek mit kezdenie azzal, hogy édesanyja aki minden jó forrása, aki szereti és babusgatja őt, megszidja valamiért. A mesében szeplő gonosz segíti abban, hogy bűntudat nélkül legyen dühös a " hamis" anyára, a gonosz mostohára, úgy hogy közben nem kell félnie attól, hogy az igazi jóságos anya szeretetét elveszíti. Az ellentétes érzelmek integrálására a gyermek ugyanis még képtelen. Jancsi és Juliska, avagy a szeparációs szorongás feloldása A Jancsi és Juliska című mese a gyermekek legnagyobb szorongását fejezik ki. Ha a gyermek éjjel a sötétben felébred, attól retteg, hogy szülei magára hagyták. Kezdetben az anya, a gyermek minden igényét kielégíti, ahogy azonban nő, a gyermeknek el kell viselnie a frusztrációkat is. Az erdő mélyén rejlő mézeskalács házikó jelenti mindkét anyát, azt is, aki minden igényt kielégít, hiszen a házikóból bármennyit, bármikor lehet enni, s ezt a gyermekek meg is teszik a mesében. A ház lakója, a jó anyához hasonlóan kedvesen behívja őket, megeteti, lefekteti, betakargatja őket, és ők boldogan elalszanak. Reggel azonban arra ébrednek, hogy vége a boldogságnak, a gonosz boszorkány el akarja őket pusztítani. Ezt a gonosz boszorkányt a


2009. december

gyermek fantáziavilága teremtette, s állandóan nyugtalanítja a gyermeket. Azt is jelképezi, hogy ha zabolátlanul kiéled ösztöneid, ha csecsemőként akarsz élni, az, bizony nagy veszélyekkel jár. Jancsi és Juliska azonban legyőzi a gonosz boszorkányt okossággal és ravaszsággal. A mézeskalács házikó kincseket rejt, ezek a kincsek megint a jó, az óvó anyát szimbolizálják, aki mindvégig jelen volt. A kincseket, hazaviszik szüleikhez, és attól kezdve nincsen több bajuk, boldogan élnek tovább. A mese egy favágó házában kezdődik, és ott is ér véget. Ami közben történt, nem más, mint a gyermek személyiségfejlődése: félt, hogy elveszti szüleit, s rádöbbent, hogy szüleit visszakaphatja, de már egy fejlettebb fokon, érettebb emberként, aki nem csecsemő módjára kötődik. Hiszen a gonoszt megölte, s vitt haza (lelki) kincseket, amely által a család élete jobb lett. A mesében két gyermek szerepel, ez egyrészt inspirálja a gyermeket arra, hogy egykorú társai is fontosak már, s azt is érezteti a gyermekkel, hogy nincs egyedül. Hamupipőke, avagy a testvérféltékenység megoldása A mesében mostohatestvérek szerepelnek, talán azért, hogy elfogadtasson velünk egy olyan ellenségeskedést, amelyről szeretnénk azt gondolni, hogy édestestvérek között nem létezhet. Hamupipőkét mostohatestvérei nap, mint megalázzák, a legpiszkosabb munkát végeztetik vele, alacsony sorban tartják. Ehhez hasonló érzések gyötrik azt a gyermeket, aki úgy érzi, hogy szüleik a testvérét részesítik előnyben. Ilyen érzések akkor is meglehetnek egy gyermekben, ha erre látszólag nincsen semmi oka. Igen ritka az, hogy a szülők valóban feláldozzák valamelyik gyermekük érdekét a másik miatt, mégis időnként minden gyermek szenved a testvérféltékenységtől. A testvérféltékenységnek a valódi forrása nem a testvér, hanem az anya. A gyermek attól fél, attól retteg, hogy anyja nem szereti őt. Ez a szorongás teszi terhessé számára testvére létezését. Az anyát pedig mostohaanyává változtatja, édesanyja, aki odaadó, és aki mindenben támogatja már meghalt. Sok gyermek úgy érzi a történet elején, hogy Hamupipőke megérdemelte azt a rossz sorsot, ami neki jutott. Minden gyermek életében van egy szakasz, amikor úgy érzi titkos gondolatai, vágyai miatt megérdemelné, ha kirekesztenék a többiek maguk közül. Emiatt haragszik a többiekre, akik minden bizonnyal bűntelenek. A mesében a mostohaanya és a mostohatestvérek annyira gonoszok, hogy bármilyen rosszakat kíván is nekik az ember az jogos. Nem kell tehát bűntudatot érezni az ellenséges gondolatok miatt. Végül mégis ő diadalmaskodhat, a megalázott helyzetből felemelkedhet. Ebben édesanyja segíti, hiszen az apjától kapott mogyoróágat elülteti anyja sírjára, könnyeivel táplálja, s mikor az ág kihajt, s fává nő, akkor megadja Hamupipőkének a felemelkedéshez szükséges dolgokat. Ez a csodálatos fa az, az örökség, melyet a jó anyától kap a gyermek, s mely a kétségbeesésben is erőt ad. A mese által tehát a gyermek saját kétségbeesését, saját magáról alkotott rossz véleményét, bűntudatait, haragját, feldolgozhatja.


2009. december

Hófehérke, avagy rivalizálás anya és lánya között Az anya és leánygyermeke közti kapcsolat konfliktusos volta, amely egyes analitikus szerzők szerint szükségszerű, a Hófehérke és a hét törpe című mesében jelenik meg. Hófehérke gonosz mostohája nem vállalja az anyaszerepet, csak saját szépségével törődik. A gonosz mostoha megrekedt az önimádat szintjén, nem is megy az emberek közé, mindössze varázstükrével társalog, s újra meg újra azt akarja hallani, hogy ő a legszebb. Mikor Hófehérke serdülővé válik, nem hagyja érvényesülni, féltékeny rá, sőt üldözni kezdi. Meg akarja öletni, de Hófehérke elmenekül, s találkozik a törpékkel, s velük készül az anyaszerepre, velük válik felnőtté. Mostohája azonban ide is követi, és különböző tárgyakkal próbálja elkábítani, mérgezett fésűvel, mérgezett övvel, végül mérgezett almával. Hófehérke meghal. Ez azonban nem igazi halál, hiszen közben fejlődik. Fejlődése végén, Hófehérke a herceg oldalán, igazi felnőtt életet él. A történetnek több tanulsága van. Egyrészt, az, hogy bár a gonosz mostoha rosszat akart, és féltékenységével elűzte Hófehérkét, mégis ő indította el a fejlődés útjára. Az anya- leány konfliktusok, melyek különösen serdülőkorban erősödnek fel, valójában egy bizonyos szintig hasznosak, hiszen segítik a gyermek leválást. A gyermekét magához láncoló, önmagát tökéletesnek gondoló anya, megnehezíti a leválást, s így az nem egy izgalmas próbatétel lesz a lány számára, hanem összeomlást eredményez. Ez a mese kiválóan példázza azt a jelenséget is, amikor valaki saját érzelmeit a másikra vetíti. A leánygyermek féltékeny anyjára, hiszen annak több kiváltsága és előjoga van, apja szeretetét is jobban élvezi, de ezt az érzést a másik félbe vetíti, azaz anyja féltékeny rá. A kisebbségi érzés így magasabbrendűségi érzéssé változott. A mese azt is példázza, hogy hiába menekül valaki egy álomvilágba, a törpék házába, a törpék nem tudják megvédeni őt. Az ember nem szökhet el szüleivel kapcsolatos rossz érzései elől, saját belső konfliktusaival meg kell küzdenie. Csak saját lelki fejlődése révén juthat el oda, hogy saját harmonikus életet éljen. A mesék tehát nem csak szórakoztatják a gyermeket, hanem fejlesztik önismeretét, s elősegítik személyiségük fejlődését. dr. Kovács Dóra Felhasznált irodalom: Bruno Bettelheim: A mese bűvölete Corvina .1985 Antalfai Márta: Árnyékaink árnyéka: a serdülő lányok Hófehérke-komplexusa Pszichoterápia, aug. 266-274, 2002 Franz von M.L.: Az árnyék és a gonosz a mesében. Európa 1998


2009. december

Fischer Eszter A népmese és a gyermeki tudattalan Bruno Bettelheim meseértelmezése A népmese különleges helyet foglal el az irodalmi termékek sorában. Szinte olyan, mintha nem is az ember, hanem közvetlenül a természet műve volna. Az évszázadok során létrejött és fennmaradt, számtalan ember nyomát hordozó történetekben valami nagyon általános, örök érvényű igazság kristályosodik ki. Mindaz, ami nem fontos, ami esetleges, ami nem igaz, ami érdektelen, ami nem időtálló: lekopott, lecsiszolódott róluk. Csak az maradt meg, ami kortól és egyéni tulajdonságoktól függetlenül mindenki számára érvényes és létfontosságú. A népmeséket végtelen gazdagságuk miatt sok szempontból lehet elemezni, vizsgálni. A pszichológust főként az foglalkoztatja, hogy a mesékben milyen mélységes lélektani igazságok fogalmazódnak meg. A mesék (a népmesék) pszichológiai jelentőségével, gyerekekre gyakorolt hatásával foglakozik Bruno Bettelheim A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című kiváló könyve. Bettelheim magyarázata szerint a mese a szimbólumok nyelvén szól a hallgatóhoz. Közvetlenül hat a tudattalanra, nyelve a tudattalan nyelve, világa a tudattalan világa. Már a mesék jellegzetes nyitómondata - "hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl" - azt jelzi, hogy a történet nem itt és most, nem a reális világban, hanem egy másik közegben játszódik, ahol más szabályok, más törvények érvényesek. De a mesék, bár történéseik a valóságnak ellentmondanak, mégis "igazak", mert szimbolikusan alapvető igazságokat fejeznek ki. Ezeket a szimbólumokat nem szükséges tudatosan megérteni - sőt nem kétséges, hogy a mesemondók és a mesehallgatók ezt nem is igénylik, ilyesmire nem is gondolnak -, de a népmese szimbolikus igazságtartalma mégis eléri a tudattalant, és ott jótékony hatást fejt ki.

A mese világa mágikus, nem racionális. Olyan, mint a kisgyermeké és a tudattalané. Csodák történnek benne, a tárgyaknak, állatoknak tudatuk és lelkük van, bármi, még a halál is visszafordítható, sőt élő és élettelen között eleve sem éles a határ. Minden világos, egyértelmű, nincsenek árnyalatok, fokozatok, kétértelműségek. A belső tulajdonságok ugyanolyan szélsőségesek, mint a külsők (valaki vagy gyönyörű, vagy irtóztatóan csúnya; vagy jóságos, vagy határtalanul gonosz). A mese közege ezért olyan otthonos, szinte magától értetődő a mágikus gondolkodás szintjén álló gyerek számára, annak ellenére, hogy a mai gyerek élete alig valamiben emlékeztet a mesehősök körülményeire. A mese a tudattalan szimbólumaival dolgozik. A gonoszság csúnya boszorkány, a segítő jóindulat gyönyörű tündér, a lélek mélyének vad szenvedélye fenyegető vadállat képében jelenik meg. A mesék a


2009. december

maguk tárgyilagos, egyértelmű módján nyíltan szólnak az emberi lélek sötét, veszedelmes oldalairól: az irigységről, a féltékenységről, az uralomvágyról, a féktelen szenvedélyekről. Az éretlen kisgyerek belső világa kaotikus; vad, fékezetlen, egymásnak ellentmondó indulatai szinte szétfeszítik, ami óriási szorongást kelt benne. Felnőttként már nagyon nehéz elképzelnünk, hogyan érezheti magát egy három-négyéves kisgyerek. De azért az úgynevezett hiszti-rohamokon, dacreakciókon mindenki láthatja, milyen parttalan dühöt tud átélni a gyerek, ha akarata bármilyen oknál fogva akadályba ütközik; milyen pusztító haragot érezhet éppen azok iránt, akikre a leginkább rászorul, és akiket máskor a legjobban szeret. Mennyire pillanatok alatt tud átváltani a legnagyobb boldogságból a legnagyobb kétségbeesésbe; milyen végletesen, szorongatóan elhagyatottnak és magányosnak érezheti magát, ha akár csak rövid időre is idegenek között marad. A kisgyerek tehetetlenül hányódik indulata hullámain. Nincs még eszköze, nincs még tudása ahhoz, hogy érzésviharain uralkodni tudjon. Nincs elég tapasztalata térről és időről, hogy tudná: a bajok meg fognak szűnni, a kellemetlenségek nem tartanak örökké. Főként azt nem tudja, hogy ő maga is tehet ellenük valamit. Ahogy a csecsemő éhsége azért is olyan kínzó, mert fogalma sincs, hogy ez a szörnyű érzés idővel - amikor enni kap - meg fog szűnni, ugyanúgy érzi a kicsit nagyobb gyerek is minden baját örök érvényűnek. Saját indulatai azért is töltik el szorongással, mert érzi féktelen sodrásukat. Mágikus elképzelései miatt nem is tud igazán különbséget tenni kívánság és cselekedet között; megrémülhet, ha haragja múltával arra kell gondolnia: mi lesz, ha dühödt átkai, rossz kívánságai beteljesülnek. A mesék világa mintha a gyermeki lelket képezné le. Tele van kegyetlenséggel, féktelen, vad indulatokkal. A gyermeket paradox módon már ez is megnyugtatja. Hiszen könnyen érezheti úgy: egyedül neki vannak ilyen gonosz érzései. Csak ő olyan szörnyeteg, aki képes gyűlölni az anyját, mert az, mondjuk, testvérének ad igazat egy veszekedésben. Vagy azt kívánja, hogy apja soha többé ne jöjjön haza, hogy örökké kettesben maradhasson az anyjával. Ilyen kavargó, ellentmondó érzések öltenek testet a mesefigurákban és a mese történéseiben is. A gyerek könnyebben el fog igazodni saját érzéseiben, ha a mese segítségével külön tudja választani és meg tudja ragadni pl. a vadságot a vadállatok figurájában, a gonoszságot a mostoha alakjában, a féltékenységet az irigy és rosszakaratú testvérek történetében és így tovább. És egyáltalán tudomásul veheti, hogy ilyen érzések léteznek, hozzá tartoznak az emberi természethez. A mese azonban nem csak felmutatja, hogy mi minden lakozik az emberi lélekben. Bettelheim szerint a népmesék mindig az élet nagy kérdéseivel foglalkoznak, szimbolikus formában. És ami különösen fontossá teszi a gyermekek számára: a népmesék témája általában az az életszakasz, amely a felnövéssel, az érett személyiség megszerzésével zárul. A legtöbb mese úgy kezdődik, hogy a mesehősnek egy hosszú, boldog, viszonylag eseménytelen idő után valamilyen oknál fogva el kell hagynia otthonát, vándorútra indul.


2009. december

Ez azt szimbolizálja, hogy a felnőtt személyiség kifejlesztéséhez elengedhetetlen, hogy az ember szakítson a gyerekkorával, szakítson gyermeki függőségével, bármilyen boldogan élt is benne odáig. Ki kell lépnie a külvilágba, és saját kezébe kell vennie a sorsát, mert csak így találhat önmagára. A mese elismeri, hogy a felnőtté válás igen nehéz, veszedelmeket, buktatókat magában rejtő folyamat - ezt mutatják a veszélyek, melyekkel a mesehősnek vándorútján meg kell küzdenie. De egyben azt is megmutatja, hogy a veszedelemmel való szembenézéssel, bátorsággal, erőfeszítéssel sikeresen célba lehet jutni. Számos mese végződik úgy, hogy a mesehős sok viszontagság után megkapja a királyságot és a legszebb királylányt. A királyság Bettelheim értelmezésében az érett felnőttséget jelképezi. Király az, aki képes saját lelke birodalmában uralkodni, aki nincs többé másokra rászorulva, aki életét felelősen tudja irányítani. Az érett személyiség másik mutatója a felnőtt párkapcsolat. Ezért fejeződik be a mesékben ábrázolt érési folyamat a királysággal és a házassággal. Az egyes mesék a felnőtté válás más-más nehézségeit és buktatóit ábrázolják. Például az úgynevezett állatvőlegény típusú mesékben a hősnőnek valamilyen viszolyogtató állathoz kell férjhez mennie, aki később gyönyörű férfivá változik. Bettelheim szerint a taszító állat az éretlen kislány szexualitástól való viszolygását jeleníti meg. Ahogy a kislány éretté válik a felnőtt kapcsolatra, a csúf állat emberré változik. Az érett nő számára a szexualitás nem állatias, ijesztő és undorító, hanem szép és emberi; a szerelem hatására vonzóvá, gyönyörűvé változik az, ami érzések nélkül csak undort és félelmet vált ki. A belső érés fontosságát fejezi ki Bettelheim szerint a Csipkerózsika is. Az idő, a fejlődés megállíthatatlan, tanítja ez a mese. Hiába szeretnék a szülők meggátolni, a leány serdülése mindenképpen bekövetkezik. Tizenöt éves korában a kislányban felébred a kíváncsiság, és egy titokzatos szobában megszúrván magát vérezni kezd - Bettelheim magyarázata szerint ez a szexuális érés jelképe. De a serdülés megindulásával a gyermek még nem érett a felnőtt kapcsolatra. Még át kell esnie egy belső, érzelmi érésen, és ehhez magányra, önmagába fordulásra van szükség. Ezt fejezi ki a százéves álom és az áthatolhatatlan tüskefal. De az álom nem tétlenséget jelent. Amikor Csipkerózsika belsőleg felkészül a felnőtt kapcsolatra, a tüskefal megnyílik, és átengedi a királyfit. Ez a királyfi semmiben sem különbözik az előzőktől, akik elpusztultak a tüskefalban. Csak jókor érkezett, mutatván, hogy nem kell aggódni és a dolgokat siettetni: ha a belső feltételek adottak, a leány felébred tetszhalott állapotából, és képes lesz érett kapcsolatokra. A mesék egyszerű, tárgyilagos szavakkal számos súlyos emberi problémát járnak körül. A Hófehérkében anya és lánya rivalizációja jelenik meg. Az anya figuráját a mese kettéhasítja: a jó, pozitív érzések a korán meghalt édesanya, a negatív, ellenséges érzések a mostoha


2009. december

alakjában jelennek meg. Ez a kettéválasztás gyakori a mesékben. A gyerek számára elviselhetetlenül ijesztő, hogy ugyanaz a személy egyszer jó, egyszer rossz, egyszer szeretetet, egyszer gyűlöletet érzünk iránta. Kétféle, egyelőre integrálhatatlan érzését jobban tudja kezelni, ha két személyre vetítheti ki. (Magam is emlékszem, hogy gyerekkoromban, ha anyám haragudott valamiért és veszekedett, az volt az érzésem, hogy ez egy másik ember. Nem az, akit szeretek. Ilyenkor csak arra vártam, hogy mikor változik már vissza. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez a kellemetlenül és ijesztően kiabáló alak ugyanaz lenne, aki máskor olyan kedves.) Az anyafigurából, Bettelheim szerint, tulajdonképpen csak álcázásból lesz mostoha: azért, hogy a vele való rivalizáció ne ingassa meg a gyerek biztonságérzetéhez nélkülözhetetlen jó viszonyt az anya pozitív oldalával. (A mesék persze mindig sokrétegűek: ez az értelmezés nem azt jelenti, hogy a mostohatörténeteknek ne lenne ugyanakkor közük a valódi mostohaproblémákhoz is.) Hófehérke mostohája a rivalizáció anyai oldalát mutatja. A hiú, túlzottan önmagára irányuló felnőtt nőt megrendíti, amikor női vonzereje, szépsége kezdődő hanyatlásával egy időben addig jelentéktelen gyereklánya vonzó nővé fejlődik. A saját házában feltámadt vetélytárs (aki a mesék túlzó stílusában fogalmazva "százszor szebb" nála) mintha létezésében fenyegetné, elviselhetetlen szorongással tölti el. A mese megmutatja, hogy reménytelenül tönkreteszi magát, vagyis súlyosan megbűnhődik az, aki képtelen rivalizációs feszültségét kezelni, aki enged az ebből a helyzetből támadt gyilkos indulatainak. De a mese csak a felnőttekkel ilyen szigorú. A főhős, a gyermek előtt mindig nyitva áll az út, hogy saját erőfeszítéssel és a veszélyeket, a nehézségeket vállalva kikerüljön a kezdetben megoldhatatlannak látszó konfliktusok erdejéből. A mese sokszor indul ki olyan alaphelyzetből, mely minden gyermek számára ismerős. Pl. az ún. Tökfilkó-típusú mesékben a főhős két idősebb testvére mellett ostobának, ügyetlennek számít. A mese végére mégis ő az, aki nagy tetteket hajt végre, és erősebb, ügyesebb testvéreit túlszárnyalva ér a célba. Miért van az, hogy Tökfilkóval minden gyermek azonosul, függetlenül attól, hogy ő maga hányadik a testvérsorban, és hogy gyermeki életében sikeres vagy sikertelen? Bettelheim szerint a két idősebb, ügyesebb testvér a tudattalan számára a szülőket jelképezi. A gyerekkel együtt élő két felnőtt, a szülei, mindenképpen sokkal többet tudnak nála. A szülők mellett minden gyerek "harmadik", és bármilyen ügyes is, hozzájuk képest tökfilkó. Hiszen mindazzal, ami a szüleinek nem jelent problémát, neki nap mint nap meg kell küzdenie, és gyakran az az élménye, hogy behozhatatlan hátrányban van. Ha csak arra gondolunk, mit jelent egy kisgyereknek a cipőjét bekötni, vagy egy szelet kenyeret levágni, be kell látnunk: nem túlzás, hogy minden gyerek


2009. december

számára nyomasztó és frusztráló saját kicsisége és viszonylagos ügyetlensége. Az ilyen mesék vigasztalást és ígéretet tartalmaznak: Tökfilkó fejlődni fog, és ha vállalja a fejlődéssel járó kockázatokat és erőfeszítést, túlszárnyalhatja a nála kezdetben annyival többet tudó vetélytársait. Bettelheim szerint ezek a mesék a szülőkre vonatkozó érzéseket azért tolják át a nagytestvérekre, mert a szülő legyőzésének vágya túlságosan ijesztő volna. Bár a gyermek tudattalanul vágyik arra, hogy legyőzze szüleit, ugyanakkor fél is ettől: hiszen szüleire, szülei védelmére rászorul. Hogyan tudnák őt megvédeni olyan lények, akiket ő maga legyőzhet? De a nagytestvérek legyőzésével kiélheti ezt a vágyát, és megmaradhat számára az a jó érzés, hogy szüleire minden körülmények között számíthat. Bettelheim hangsúlyozza, hogy a mesék jótékony hatásukat akkor tudják a leginkább kifejteni, ha csonkítatlan, változatlan formában jutnak el a gyerekhez. A népmesék minden elemének jelentősége van. Ahogy értelmetlen egy cseppkőbarlangot faragással még szebbé tenni, úgy nem várható, hogy egy mesén a farigcsálás javítani tudjon. A javítások, változtatások sokszor a mese meg nem értett mondanivalójának meghamisításához, felvizezéséhez vezetnek. Bettelheim meggyőző példája erre A három kismalac című mese. Ebben a mesében a malacok házat építenek, hogy a farkas elől védve legyenek. A legkisebb kismalac türelmetlenségében szalmaházat épít, a középső kismalac valamivel erősebb faháza sem nyújt védelmet a farkassal szemben. Csak a legidősebb kismalac gondosan épített kőháza képes a farkast távol tartani. A mese eredeti formájában a farkas a két fiatalabb malacot felfalja, csak a legidősebb marad életben. Mivel alighanem túl kegyetlennek érzik a két ártatlan, csak kissé lustácska kismalac halálát, a mesét gyakran megszelídített változatban közlik: a két kismalac befut testvérük erősebb házába, és így együtt megmenekülnek a farkastól. Bettelheim szerint így azonban a mese szimbolikus mondanivalója sérül. A három kismalac ugyanis három fejlődési stádiumot testesít meg. Valójában nem három különálló lényről, hanem egyetlen lény fejlődéséről van szó. Ezért van az, hogy a mesékben szokatlan módon itt a legidősebb kismalac ér célhoz. Az előző stádiumokon túl kell lépni (ezt fejezi ki az éretlen szintet jelképező malacok pusztulása), és a fejlett stádiumot elért, előrelátó, a frusztrációt elviselni képes személyiség meg tud küzdeni a farkas által szimbolizált veszéllyel. Ugyanígy, ha a gyermeket kíméletességre akarjuk nevelni, és elhagyjuk a mesékből a gonosz gyakran brutális, szinte szadista pusztulását, tulajdonképpen csak zavart okozunk. A gyerek számára a gonosz pusztulása a gonoszságnak, mint olyannak a legyőzését jelenti, bizonyos szempontból a saját életében, a saját lelkében. A mese azt tanítja, hogy kellő erőfeszítéssel le tudjuk győzni saját démonainkat, és személyiségünk integrálásával, jó hajlamaink segítségével elérhetjük céljainkat az életben. Ezt a jelképet zavarja meg, ha a gonosz megtestesülését különálló személyként fogjuk fel, és az iránta tanúsított megértésre, megbocsátásra akarjuk rávenni a gyereket. Ha a gonosz nem kapja meg méltó büntetését, és


2009. december

nem pusztul el, ez a gyerek számára azt jelenti: a gonosz él, és bármikor újra támadhat. A népmeséket gyakran éri az a vád, hogy ijesztő figurái, kegyetlen, vad történései a gyerekekben félelmet kelthetnek. Ezek a vadságok, kegyetlenségek azonban nem idegenek a gyermeki lélektől. Ha a gyerek fél egy mesétől, általában nem a nekünk is ijesztőnek tűnő alakoktól, eseményektől fél, hanem attól, amit a mese szimbolizál. Ha egy mese különösen erős félelmet vált ki, ez többnyire annak a jele, hogy a gyereket a mese tárgyát képező konfliktus valamilyen oknál fogva olyan mélyen érinti, hogy még ebben az áttételes formában sem bír vele konfrontálódni. Természetesen szó sincs róla, hogy ilyenkor a mesét erőltetni kellene, a gyerek maga tudja a legjobban, hogy teherbírása milyen, hogy mikor mit és mennyit igényel a mese által megfogalmazott gondolatokból. De jó tudni, hogy a mese által kiváltott félelem valójában belülről jön. És még az sem biztos, hogy tényleg nehezebb a gyereknek, ha alaktalan, kavargó szorongása egy mesealakban ölt testet, mintha csak a tárgytalanul lebegő szorongást kell elviselnie. Tapasztalataim szerint nem a népmesék azok, amelyek a gyerekekben nehezen elviselhető, destruktív szorongást keltenek. Egy kisfiú pl. hosszú éveken át rettegett Astrid Lindgren Kalle Blomquist című, a műfajon belül igazán ártalmatlannak tűnő gyerek krimijétől. A történet szerető családi körben, védett, hangulatos otthonban élő kislányról szól, akinek életébe egy addig sosem látott nagybácsinak álcázva férkőzik be a gonosztevő. A népmesék "hol volt, hol nem volt" kezdete már induláskor jelzi: a történet a szokványos értelemben "nem igaz". Akármennyire fél egy gyerek a boszorkányoktól, a sárkányoktól, pontosan tudja, hogy a valóságban nem lehetséges, hogy az ágya alól előmásszon egy vérszomjas szörnyeteg. Astrid Lindgren regénye viszont éppen azt sugallja, hogy a hétköznapi biztonság csalóka, hogy a könyvet olvasó gyerek saját rendezett életére emlékeztető környezetben is bármikor bármi megtörténhet. Az otthon, a mindennapok, a család biztonsága rendül meg ezzel, a veszély nem "réges-régen, hetedhét országon is túl", hanem "itt és most" fenyegethet, és a gyereknek semmi eszköze nincs ennek a veszélynek az elhárítására. Egy másik, négy év körüli kisfiú feneketlen kétségbe esett Andersen A fenyőfa című meséjének hatására. A fenyőfa arról szól, hogy hőse képtelen az adott pillanatot élvezni, mindig valami másra vágyik. Fiatal fa korában hiába él boldog életet az erdő szélén, nyugtalanul, izzóan vágyakozik a nagyvilágba, a felnövésre. Mégis nagyon fájdalmasan éri, amikor kivágják, hogy karácsonyfának vigyék. Bár mérhetetlen izgalomba hozza a karácsonyi dicsőség, nyugtalansága, izgatottsága miatt élete egyetlen karácsonyestéjét sem tudja élvezni. Amikor kidobják a padlás egy sötét zugába, az odalátogató egereknek mesél életéről. Most visszafelé vágyakozik, rájön, hogy szép volt a fiatalsága, ha ezt akkor nem is így érezte. Mikor az egerek is elhagyják, utánuk kezd vágyódni, utólag már a velük töltött időt érzi szépnek. Egy idő után kidobják az udvarra, ahol abban reménykedik, hogy újra kezdődik az


2009. december

élete. De már csak az van hátra, hogy felvágják tűzifának. A tűzben ropogva felismeri, hogy elkésett, hogy semminek sem tudott örülni a maga idejében. Végül csak egy marék hamu marad belőle. Az említett kisfiú napokig vigasztalhatatlan volt. Elviselhetetlennek érezte a történet lehangoló kilátástalanságát. Nem vigasztalta, hogy itt tulajdonképpen példázatról van szó. Arról, hogy milyen boldogtalanságra kárhoztatja magát az az ember, aki ostoba vágyakozásában mindig elégedetlen a jelennel. A kisfiú nem tudta levonni azt a tanulságot, hogy próbáljuk meg tudatosan élvezni az élet ajándékait. Nem vigasztalta, hogy ő maga elkerülheti ezt a sorsot. Ő, mint minden mesehallgató gyerek, szívvellélekkel azonosult a mesehőssel. A mesehős számára a történetben nincs menekvés. Ő végleg és visszavonhatatlanul eljátszotta az életét, hibája végzetesnek és jóvátehetetlennek bizonyult, és ez elviselhetetlen érzés egy kisgyereknek. Ráadásul mérhetetlenül igazságtalannak tűnhet, hogy a fenyőfa, bár nem gonosz, és senkit sem bántott, egy apró jellemhiba miatt mégis ilyen súlyos büntetésben részesül. A gyereknek, aki életútjának kezdetén áll, szüksége van arra, hogy úgy érezhesse: életének van értelme, élete vezet valahova, erőfeszítései el fogják nyerni jutalmukat. Milyen vigasztalást, milyen erőt meríthet a gyerek a fenyőfa történetéből? A kisfiút szülei azzal nyugtatgatták, hogy ez csak kitalált mese, a valóságban nem történt meg soha. A gyerek kétségbeesetten kérdezte, hogy akkor ő miért ilyen szomorú tőle. Szülei azt próbálták magyarázni, hogy ilyen a művészet. "Akkor nekem nem kell a művészet" - zokogta. Igaza volt. Ez a mese egy felnőtt végtelenül pesszimista életérzését jeleníti meg művészi erővel. A kisgyerek számára ez kibírhatatlan, az élet értelmét kérdőjelezi meg, nem szavakban, hanem belülről átélve. A mese záró szavai is aláhúzzák azt a teljes kilátástalanságot, ahogy Andersen az életet ábrázolja: "De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége." A halált, az élet végességét a népmesék sem tagadják. De szokásos zárómondatuk - "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" - mégis azt sugallja a gyereknek, hogy a felnövés nehéz munkája után elérhet egy csúcspontra, ahol életét megérdemelten élvezheti. Bettelheim kiemeli, hogy különösen hasznos a gyerek számára, ha a meséket élőszóban, lehetőleg a szüleitől hallhatja. Mivel a mesék az emberi lélek, nemegyszer a szülő-gyerek kapcsolat mély konfliktusait érintik, a gyerek számára megnyugtató, ha szülei a mesemondással azt jelzik: ismerik és természetesnek tekintik ezeket a problémákat. Nem rémülnek meg, ha szülőket legyőző gyermekekről, féltékeny testvérekről, nagyravágyásról, irigységről vagy vadállati indulatokról hallanak. A gyerek tudattalanja számára ez jelzi, hogy


2009. december

szülei elfogadják nehézségeit, és egyetértenek a mesék kínálta megoldásokkal. Fontos, hogy a gyerek élete során minél több mesét ismerjen meg, hogy rátalálhasson azokra, melyek az őt leginkább foglalkoztató problémákra rímelnek. Ugyanezért fontos, hogy a gyerek annyiszor hallgathassa meg kedvenc meséjét, ahányszor csak akarja. A gyerek természetesen nem tudja, és nem is kell tudnia, hogy miért okoz olyan örömet neki egyegy mese. De hogy jót tesz neki és szüksége van rá, azt pontosan érzi. Bettelheim nagyon ellenzi a mesék megfilmesítését, sőt a mesék illusztrálását is. A mese ugyanis akkor érheti el igazi hatását, akkor léphet valódi kapcsolatba a gyerek tudattalanjával, ha a gyerek számára a saját tudattalanjából származó képekben jelenhet meg. A gyerek mesehallgatás közben képeket lát, ezek a képek az ő fantáziájából, az ő tudattalanjából származnak, és így segíthetik hozzá a lelkében élő káosz rendezéséhez. Így találhatja meg a gyerek a kapcsolatot a mese általános igazságai és az ő konkrét érzései között. A kész, felkínált képek ezt a folyamatot megzavarják. Az illusztrátor nem tudhatja, hogy az adott gyerek számára milyen a sárkány, ő csak a saját sárkányát rajzolhatja meg. A gyönyörű királylány mindenkinek másképpen szép, és igazán mély közünk csak saját képeinkhez lehet. Tulajdonképpen kár, hogy a legtöbben kisgyermekkoruk elmúltával hátat fordítanak a népmeséknek. Hiszen, ahogy Bettelheim is hangsúlyozza, a mesék különösen sokat foglalkoznak a serdülőkor problémáival. Igaz, a gyereket a serdülőkorba jutva is elkísérik kiskora meséinek tudatos és tudattalan emlékei. És ami az élet nagy ajándéka: saját gyerekeinkkel együtt élve bizonyos fokig újraélhetjük, mélyebben megérthetjük saját gyerekkorunkat is. Gyerekeinken keresztül, nekik mesélve újra átengedhetjük magunkat is a mesék varázslatos hatásának. A mesék és gyerekeink reakciói feleleveníthetik saját gyerekkorunkat, és érett felnőttként, felnőttkori tapasztalatainkkal összevetve befogadhatjuk a mesék felnőtteknek szóló üzeneteit is, mint amilyen a már említett öregedő szépasszonykonfliktus a Hófehérkében. Az élet, a fejlődés nem áll meg a felnőttkor elérésével, akkor sem, ha a népmesék az ezutáni életszakasszal már keveset foglalkoznak. Talán ha még egy generációnyi tapasztalattal gazdagabban, unokáinknak mesélve harmadszor is belemerülünk a mesék világába, unokáink gyerekkorával egyszerre élvén újra saját és gyerekeink gyerekkorát: újabb, addig nem sejtett rétegek tárulhatnak fel előttünk.

A XI. Kerületi Logopédia Intézet lapja

Recommend Documents