A Völgységi németek kitelepítése

2016.

A Völgységi németek kitelepítése a II. Világháborút követő német kisebbség kitelepítését feldolgozó pályaművek

Tartalom Bevezetés ...............................................................................................................................................................................2 Potápi Árpád János államtitkár beszéde (magyarul és németül) ...................................................................3 Pályázati kiírás ....................................................................................................................................................................6 Pályamunkák .......................................................................................................................................................................7 Deér Mónika: „Das Kriegsende brachte doppeltes Leid für die Schwaben.“.........................................7 Gungl Brigitta: Őseink Tragédiája ....................................................................................................................... 10 Helfenbein Júlia: A völgységi németek kitelepítése egy család történetén keresztül .................... 14 Mándity Luca: A völgységi németek kitelepítése .......................................................................................... 27 Melcher Alexandra: Százezreket hurcoltak el ................................................................................................ 31 Európa a Polgárokért - egy workshop összefoglalója ....................................................................... 36

Bevezetés A Bonyhádi Német Önkormányzat már 2015. évben határozatott a II. Világháborút követő német nemzetiséget érintő kitelepítés témakörében pályázat kiírásáról a Völgységi németek kitelepítése, a németséggel kapcsolatos kutatások ösztönzésére. A felhívás végül 2016. márciusában az Európa a Polgárokért - Testvérvárosi találkozó programsorozat részeként került meghirdetésre. A benyújtott dolgozatok színvonalát és a történelmi esemény jelentőségét, mindmáig ható aktualitását elismerve került összeállításra e kiadvány. Előszóként, méltó bevezetéseként idézzük a 2016. június 11-én a Tolna megyei németség elűzetésének 70. évfordulója alkalmából állított emléktábla avatásán Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára, térségünk országgyűlési képviselője beszédét, mellyel e jeles eseményt és az ott lehangzott gondolatokat kívánjuk megörökíteni az utókor számára. A beérkezett hat pályaművet a Bonyhádi Német Önkormányzat Képviselő-testülete értékelte. A díjak kiosztására 2016. augusztus 13-án a Városházán a Testvérvárosi találkozón az Európa a Polgárokért program részeként került sor. A rendezvényen jelen lévő mindhárom németországi testvértelepülés képviselői, vezetői közül voltak, akik családjuk, felmenőik révén személyesen is érintettek e történelmi eseménynek, így az a ritka pillanat adódott, hogy az itthon, Magyarországon élő szemtanúk és a kitelepítettek elmondhatták egymásnak családtörténetüket, tapasztalataikat, emlékeiket. A beszélgetésről készült összefoglalóval kívánjuk megörökíteni e jeles alkalmat, tanulságul szolgálva a jelen és a jövő állampolgárainak, közösségeinek, vezetőinek.

Potápi Árpád János államtitkár beszéde (magyarul és németül)

Kedves Emlékező Közösség! „A vasútállomás tele volt gyászoló emberekkel. A pap egy utolsó búcsúmisét celebrált az állomáson és utoljára megáldotta híveit. Még egyszer átölelték egymást szülők és gyerekek, testvérek, szomszédok és barátok. (…) Aztán rácsatolták a szerelvényre a mozdonyt. Erre Oszfolk József azon hirtelenjében összehívta zenészeit és egy utolsó szívszaggató üdvözletet játszottak immár elvesztett hazájuknak: a magyar himnuszt. Zúgott az »Isten áldd meg a magyart!«”. Így emlékezik vissza egy biatorbágyi áldozat azokra a tragikus eseményekre, amelyek 70 évvel ezelőtt játszódtak le hazánk több pontján. 1946. január 19-én gördült ki a budaörsi pályaudvarról az első vonat, amely magyarországi németeket vitt 20 kg-os csomagjaikkal, s szívükben a kétségbeesés és a bizonytalanság érzésével. Sokan fel sem tudták fogni, mi történik velük, azt se tudták, hova mennek. Bíztak benne, hogy hamarosan hazatérhetnek otthonaikba. Arra a földre, amelyet évszázadok óta hazának neveztek. Ennek a hazának a szeretetére és tiszteletére tanították meg gyermekeiket, ennek az építésén dolgoztak. S mégis azt kellett tapasztalniuk, hogy ez a haza árulóként és ellenségként bélyegzi meg őket, hogy nincs rájuk itt szükség. A magyar történelem egyik legsötétebb korszaka ez, amikor a politikai érdekek és ideológiák nemzedékek életét tették tönkre. Amikor a nemzetek jövőjét rajzasztalokon húzott vonalakkal, korszerű megoldásokkal akarták biztosítani, figyelmen kívül hagyva, hogy emberek életébe avatkoznak bele, családokat és közösségeket szakítanak szét. Ha az 1945 utáni magyar sajtót olvassuk, két szóra leszünk figyelmesek, amelyek a kor divatos kifejezéseivé váltak. Ez a két szó: a kollektív bűnösség és a homogén nemzetállam. Ezekben a szavakban hitt az akkori közvélemény, ettől remélte problémái megoldását. Azt gondolták, hogy ha a világháborúk veszteségeiért, pusztításáért egy népcsoportot kineveznek bűnösnek, akkor végre fellélegezhetnek. Ennek jegyében kezdődött meg a magyarországi németek deportálása az akkor még megszállás alatt álló Németország amerikai majd szovjet szektorába. 1946 és 1948 között 200 ezer német honfitársunk hagyta itthon mindenét, amit addig felépített: házat, családot, barátokat, települési és nemzeti közösséget, hogy aztán vagonokban átszállítsák őket egy ismeretlen földre, amelyet mások az ő hazájuknak kiáltottak ki. Olyan területekre érkeztek, amit nem ismertek, aminek kulturális hagyományai, életvitele eltért az övékétől, ahol idegenekként tekintenek rájuk. A kor másik nagy eszméje az etnikailag homogén nemzetállam megteremtése volt, amitől a politikai vezetők az etnikai konfliktusok megoldását várták. Ennek a módszere az akkori időszakban a lakosságcsere volt. Így született meg az a gondolat, hogy a Magyarországra telepített felvidéki magyaroknak és a Bácskából menekülő bukovinai székelyeknek a németek kitelepítésével teremtenek otthont, nem törődve azzal, hogy működő közösségeket szakítanak szét. Ha egy élő szervezetnek egyik szervét eltávolítják, akkor azt az egész test megérzi. Mi magyarok csak évtizedekkel később jöttünk rá, hogy nemzetünk szerves részét veszítettük: a szorgalmas munka eredményébe vetett hit, a szilárd kiállás távozott el sváb honfitársainkkal. Ma annak a 30 ezer Tolna megyei németnek állítunk emléket, akiknek a bűnük

nemzetiségük melletti kiállásuk volt. Nincs a környéken olyan család, akinek ne lenne a tragédiához kapcsolódóan személyes története. KedvesEmlékezők! Most azért gyűltünk itt össze, hogy lerójuk kegyeletünket az áldozatok előtt, egy emléktáblával tisztelegve azok előtt a németek honfitársaink előtt, akiket elűztünk szülőföldjükről, s akik még búcsúzásuk utolsó pillanatában is a magyar himnuszt énekelték. Azok előtt, akik sosem tudták felejteni a völgységi tájat, akiket összetört a honvágy. Akik életüket kockáztatva visszaszöktek. Mindazokért, akik itthon maradtak és vállalták a megaláztatásokat szülőföldjükért, s ma is életben tartják és építik a magyarországi német közösséget. Ugyanakkor kívánom, hogy ez a tábla a jövőben emlékeztessen bennünket arra, hogy soha többé ne hagyjuk hasonló rendeletek és listák létrejöttét, és azt sem, hogy bármi éket verjen közénk. Köszönöm, hogy meghallgattak!

Die Rede von Staatsekretär Árpád János Potápi Liebe feiernde Anwesende! Der Bahnhof war voller trauernder Menschen. Der Pfarrer zelebrierte eine letzte Messe auf dem Bahnhof und segnete ein letztes Mal seine Gläubigen. Noch einmal umarmten sich Eltern und Kinder, Geschwister, Nachbarn und Freunde. (…) Die Lokomotive wurde an den Zug gekoppelt. Daraufhin rief Josef Oszfolk rasch seine Musiker zusammen und sie spielten ihrer nunmehr verlorenen Heimat einen letzten herzzerreißenden Gruß: die ungarische Hymne. Es tönte das „Isten áldd meg a magyart!“ (Herr, segne den Ungar). So erinnert sich ein ehemaliges Opfer aus Kleinturwall/ Biatorbágy an diese tragischen Ereignisse, die sich vor 70 Jahren an mehreren Orten unserer Heimat abgespielt haben. Am 19. Januar 1946 setzte sich vom Bahnhof in Wudersch der erste Zug in Bewegung, der ungarische Deutsche mit ihren 20-kg-Bündeln, das Herz voller Verzweiflung und Unsicherheit, transportierte. Viele konnten gar nicht begreifen, was mit ihnen passiert, sie wussten nicht, wohin sie gehen. Sie hofften, dass sie bald nach Hause zurückkehren könnten, auf den Grund und Boden, den sie seit Jahrhunderten ihre Heimat nannten. Ihren Kindern lehrten sie, dieses Heimatland zu lieben und zu ehren, an dessen Aufbau sie mitgearbeitet hatten. Und doch mussten sie erleben, dass diese Heimat sie als Verräter und Feind abstempelt, dass sie nicht gebraucht werden. Diese Zeit ist eines der dunkelsten Kapitel der ungarischen Geschichte. Bedenken wir nur, was alles innerhalb weniger Jahre passierte. 1938 kehrt das Oberland/Felvidék zurück. 1939 bricht der Zweite Weltkrieg aus. Zwischen 1938 und 1941 vergrößert sich die Fläche des Landes erneut. 1941 tritt auch Ungarn in den Zweiten Weltkrieg ein. Anfang 1943 spielt sich die Katastrophe am Don ab, und bereits im Laufe der Jahre 43/44 werden deutsche Jugendliche zur SS bzw. in die Wehrmacht als Soldaten eingezogen. Mit den gleichen Waggons, mit denen 1944 die Juden deportiert wurden, werden zwei Jahre später die ungarischen Deutschen abtransportiert. 1944 erreicht die Front Ungarn und es beginnt das gewaltsame Herausreißen der Deutschen von diesem Boden zu Malenkij robot. 1944 beginnt der Prozess, welchen wir die Vertreibung der Deutschen nennen, da ja bereits 1944 viele flohen, andere wurden zu Malenkij robot geholt und 1945/46 setzte sich dieser Vorgang fort. Die Zukunft der Nationen wollte man mit an Zeichentischen gezogenen Linien, mit zeitgemäßen Lösungen sichern, außer Acht lassend,

dass man sich in Menschenleben einmischt und Familien und Gemeinschaften auseinander reißt. Die Ungarn wie auch die Deutschen stempelte man als Sünder ab. Wenn wir die ungarische Presse nach 1945 lesen, werden wir auf zwei Wörter aufmerksam, die zu Modewörtern dieser Zeit wurden. Diese zwei Wörter lauteten: kollektive Schuld und homogener Nationalstaat. Diese Wörter prägten die damalige öffentliche Meinung. Davon erhoffte man sich die Lösung der Probleme. Man dachte, wenn man für die Verluste, die Zerstörungen der Weltkriege eine Volksgruppe als Täter benenne, könne man endlich aufatmen. Unter diesem Zeichen begann die Deportation der ungarischen Deutschen zunächst in den amerikanischen, dann in den sowjetischen Sektor des damals noch besetzten Deutschlands. Zwischen 1946 und 1948 ließen 220.000 deutsche Landsleute zwangsweise alles zurück, was sie sich aufgebaut hatten: Haus, Familie, Freunde, örtliche und nationale Gemeinschaften, damit sie dann in Waggons auf einen für sie unbekannten Grund und Boden befördert wurden, welchen andere für sie als Heimat bestimmt hatten. Sie kamen in einem Land an, welches sie nicht kannten, dessen kulturelle Traditionen, und die Lebensweise von ihrer eigenen abwichen. Wo sie als Fremde, ja, oft sogar als Zigeuner beschimpft wurden. Der andere große Gedanke dieser Zeit war die Erschaffung des ethnisch homogenen Nationalstaates, wovon sich die politischen Führer die Lösung der ethnischen Probleme erhofften. Dafür wurde in dieser Zeit die Methode des Austausches der Einwohnerschaft angewendet. So entstand die Idee, für die nach Ungarn übersiedelten Oberländer/Felvidéker und für die aus der Batschka geflüchteten Bukowiner Szekler mit der Aussiedlung der Deutschen ein Zuhause zu sichern, ungeachtet dessen, dass funktionierende Gemeinschaften auseinandergerissen wurden. Wenn einem lebenden Körper ein Organ entfernt wird, merkt das der ganze Körper. Wir Ungarn sind erst Jahrzehnte später darauf gekommen, dass wir einen organischen Teil unserer Nation verloren hatten: der Glaube an das Ergebnis fleißiger Arbeit, und das standhafte Auftreten verschwand mit unseren schwäbischen Landsleuten. Heute errichten wir den 30.000 Deutschen aus dem Komitat Tolnau ein Denkmal, deren einzige Schuld es war, sich zu ihrer Nationalität bekannt zu haben. Es gibt hier in der Gegend keine Familie, die keine persönliche Geschichte in Verbindung mit dieser Tragödie hat. Und vielleicht ist es auch eine Grimasse der Geschichte, dass ich hier diese Rede halte, als Szekler aus der Bukowina, dessen Großeltern sich an ihrer Stelle ansiedelten. Oft und auch viele aus dem ungarischen politischen Leben entschuldigten sich bereits bei Ihnen, den Deutschen. Auch ich möchte es an dieser Stelle tun. Ich entschuldige mich im Namen meiner Großeltern und auch im Namen der heutigen Generation. Liebe Gedenkende, wir sind jetzt hier zusammengekommen, um der Verschleppten, der Vertriebenen, der Opfer zu gedenken und mit einer Gedenktafel den Deutschen, unseren Mitbürgern die Ehre zu erweisen, die wir aus ihrer Heimat vertrieben haben, und die trotz allem - auch noch in den letzten Sekunden des Abschieds - die ungarische Hymne anstimmten. Denjenigen, die die Völgység/den Talboden nie vergessen konnten, die vor Heimweh zerbrachen. Denjenigen die ihr Leben aufs Spiel setzten um zurückzufliehen. Für all diejenigen, die zu Hause blieben und die Demütigungen für ihr Heimatland, ihr Vaterland erduldeten und auch heute noch die ungarndeutsche Gemeinschaft am Leben erhalten und stärken. Zugleich wünsche ich, dass uns diese Gedenktafel in Zukunft daran erinnert, dass wir niemals mehr das Entstehen solcher Verordnungen und Listen zulassen, und auch verhindern, dass irgendetwas einen Keil zwischen uns treibt. deutsch von Monika Zulauf-Nagel

Pályázati kiírás Pályázati Kiírás A Bonyhádi Német Önkormányzat 98/2015.(VIII.31.) határozata alapján pályázatot ír ki a Völgységi németek kitelepítése témakörében a Völgységben élő célcsoportok számára a németséggel kapcsolatos kutatások ösztönzése céljából. Célcsoportok: 1. Középiskolai diákok 2. Felsőfokú tanulmányokat folytató diákok 3. Egyéb felnőtt korosztály A Bonyhádi Német Önkormányzat célja, hogy kutatásra, érdeklődésre ösztönözze a fenti csoportokba tartozó személyeket a völgységi németek kitelepítésével kapcsolatban. A családjuk, ismerőseik körében kutatásokat folytatva, tárják fel a kitelepítésről szóló történeteket, információkat, szakirodalmat, abból az időszakból származó tárgyi eszközök, fényképek bemutatásával, komplex kidolgozott pályamunkák beérkezését várjuk. Elvárás: 2-5 oldal terjedelmű magyar és német nyelvű pályázat papír ill. elektronikus úton, a lent megadott e-mailcímre Beadási határidő: 2016. május 01. Beküldési cím:Bonyhádi Német Önkormányzat, 7150 Bonyhád, Széchenyi tér 12. e-mail cím: [email protected] és [email protected] Nevezési díj nincs. Értesítés a zsűri döntéséről: 2016. május. 31. Díjazás: 1. helyezett: 20.000 Ft 2. helyezett: 15.000 Ft 3. helyezett: 10.000 Ft Különdíj: Gonda Gábor: Kitaszítva című könyve Bonyhád, 2015. október 22.

Köhlerné Koch Ilona Bonyhádi Német Önkormányzat elnök

Pályamunkák Deér Mónika: „Das Kriegsende brachte doppeltes Leid für die Schwaben.“ „Das Kriegsende brachte doppeltes Leid für die Schwaben.“ (Manherz-Wild, 2002: 44. pp.) Großes Leid brachte für die deutschsprachige Bevölkerung die Zwangsarbeit in der Sowjetunion. Dieses Ereignis, der so genannte „malenkij robot“, war ein Frondienst. Am 28. Dezember 1944 befahl das sowjetische Wehrkommando im Komitat Tolna alle Männer zwischen 17-45 Jahren und alle Frauen zwischen 18-30 Jahren zusammenzuschreiben, wenn ihre Namen einen deutschen Klang hatten. Im Januar 1945 wurden diese Menschen in Arbeitslager in die Sowjetunion transportiert (Bábel-László, 1987). Die Sammelzentren waren in der Nähe von Szekszárd, in Fünfkirchen und in Bonyhád. 4134 Personen wurden aus dem Komitat abtransportiert. Die Mehrheit der Deutschen wurde aus den größeren Siedlungen verschleppt, wie z. B. aus Bonyhád (Z. Szenyéri, 2008). Aus dieser Stadt verschleppten die Sowjets am 3. Januar 215 Leute nach Odesza. und nach Umgebung dieser Stadt (S. Kasza, 1997). Sie machten zwischen Kriegsverbrechern und Unschuldigen keinen Unterschied. Von diesen 215 Leuten waren es nur 40 Personen die Mitglied im Volksbund waren. Die Anderen hatten neutrales Verhalten oder der Volksbund verfolgte sie sogar (Bábel-László, 1987). Die andere große Bürde waren die Aussiedlungen. Der ungarische Regierungserlass Nr. 12330/1945 über die Aussiedlung wurde am 29. Dezember 1945 ausgegeben (Z. Szenyéri, 2008). Man kann diese Vertreibung in drei Zeitperioden einteilen:

1. Erste Periode: Sie dauerte vom Dezember 1945 bis August 1946. Zu diesem Zeitpunkt stellte die amerikanische Zone in Deutschland die Aufnahme der Ungarndeutschen zum ersten Mal ein. 2. Zweite Periode: Die zweite chronologische Grenze war im Mai 1947. Zu diesem Zeitpunkt stellte die USA die Aussiedlung der deutschsprachigen Bevölkerung endgültig ein. 3. Dritte Periode: Diese Zeitperiode dauerte bis Ende 1948. In diesem Zeitraum sind die Ungarndeutschen in die sowjetische Zone Deutschlands transportiert worden (Z. Szenyéri, 2004).

Im Komitat Tolnau fand man kaum eine Siedlung, in der die Anzahl der ungarndeutschen Vertriebenen unter 30 % geblieben war. 500-1000 Deutsche wurden aus den meisten Siedlungen abtransportiert, aber diese Zahl ist in den größeren Ortschaften noch höher gewesen, wie zum Beispiel in Bonyhád oder in Bátaszék. Die Deutsche sind aus Bonyhád in alle drei Periode vertrieben worden (Z. Szenyéri, 2004.) Die ersten Bonnharder Waggons starteten Ende 1946. Aus 250 Familien bekamen 86 Familien eine Befreiung. Bei der dritten Welle der Aussiedlung wurden 130 Familien mit 400 Familienmitgliedern abtransportiert (Bábel-László, 1987.) Aus Ungarn wurden ca. 200 000, aus dem Komitat zwischen 38 000-38 500 und aus Bonyhád ca. 1000 Personen vertrieben. Die Regierung benutzte die Daten der Volkszählung von 1941 bei der Vorbereitung der Aussiedlerliste (Z. Szenyéri, 2008). Die Aussiedlung veränderte die ethnische Zusammensetzung des Komitats und der Stadt. Außerdem

hatte

die

Vertreibung

negative

psychologische

Wirkungen

auf

die

Ungarndeutschen. Wir müssen uns nur die Daten der Volkszählung ansehen. Es lässt sich feststellen, dass die Anzahl der Deutschen in Ungarn 1949 mit 2617 Personen am niedrigsten war. Dies ist ein erheblicher Rückgang in Bezug auf die Zahlen von 1941. Diese Anzahl der Ungarndeutschen sank ungefähr um 99,14 %. Die Gründe des Rückgangs waren die Aussiedlung und die Angst. Während der Vertreibung wurden sehr viele Ungarndeutsche abtransportiert.

1. Diagramm: Die Zahl der Deutschen in Ungarn von 1941 bis 2011 (Quelle: www.ksh.hu)

Diese Ereignisse waren sehr große Einschnitte in dem Leben des heimischen Deutschtums. Außerdem hatten die Deutschen, die in Ungarn blieben, Angst vor neuen Sanktionen, deshalb bekannten sie sich nicht zu ihrer Sprache, ihrer Kultur und ihrer Abstammung. Mein Großvater und seine Cousine erzählten mir, dass sie und ihre Eltern nach dem Weltkrieg auf der Straße nur wenig Deutsch sprachen, weil die Menschen die deutschen Wörtern nicht hören wollten, aber sie sprachen zu Hause miteinander auf Deutsch. Sie hatten einige Bekannte, die ihre deutsche Volkstracht bald legten ab, aber auch die jüngeren Familienmitglieder aus der eigenen Familie (z.B.: mein Opa und seine Schwester, ihre Cousinen). Es setzte ein sehr starker Assimilationsprozess ein. Meine Mutter kann nur noch wenig in ihrem deutschen Dialekt sprechen. Ich und meine Geschwister können es gar nicht mehr. Mein Bruder und ich lernten die deutsche Sprache nur in der Schule. Meine jüngere Schwester lernt kein Deutsch. So geht es in sehr vielen Familien, sie vergessen die Dialekte von Generation zu Generation immer mehr. Als die Ungarndeutschen ihre Rechte zurückbekamen, bekannten sich wieder viele zu ihrer Nationalität, sie pflegten ihre Kultur, aber die Dialekte gerieten/ geraten langsam in Vergessenheit.

Gungl Brigitta: Őseink Tragédiája

Őseink Tragédiája 1945 július 17-én dr. Erdeinél értekezletet tartottak az illetékesek a Népgondozó Hivatal addigi működése során észlelt fogyatékosságok megszüntetéséről, ugyanezen a napon a belügyminiszter közölte „a fasiszta németekre vonatkozó” elvárásait a Népgondozó Hivatallal. Nem csupán a potsdami tanácskozás vette kezdetét, hanem ezen a napon ülésezett a SZEB is Budapesten. A Vorosilov marsall elnökletével tartott tanácskozás első napirendi pontját ekképp rögzítette a jegyzőkönyv: „ a magyar kormány kérésének megvitatása 200000 svábnak Magyarország területéről történő kitelepítéséről.” Vorosilov kifejezte véleményét: „ A magyar kormány azt kérte, hogy ugyanúgy bánjanak a németekkel, mint a háborús bűnösökkel , mivel azok is. Magyarországon az ilyen sváb lakosság kb. 500000 főt tesz ki.” És elmondta, hogy szükségesnek tartja a 200000 legaktívabb, a háborúban bizonyos szerepet játszott ember kitelepítését. 1945. augusztus 2-án Potsdamban úgy határozott a három nagyhatalom, hogy a „Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságnak vagy annak egy részének Németországba történő áttelepítésére vonatkozó intézkedéseket kell foganatosítani.” Augusztus 9-én megbeszélésre ült össze Szviridov és a magyar kormányfő, akinek erről készült feljegyzéséből ismert, s további fejleményekre utal, hogy még aznap felveszi a kapcsolatot dr. Erdeivel a kitelepítés kérdésével foglalkozó munkaterv kidolgozása ügyében, s „legkésőbb 13-ára miniszteri tanácsot hív egybe a kitelepítés érdekében. Dr. Erdei felelevenítette, hogy a hazai németséget öt csoportba kategorizálták, s ezek közül az első három csoportba tartozókkal s távolabbi cél az, hogy őket kitelepítik. Dr. Erdei szerint „döntő szempont”, hogy a kitelepítés „ magyar részről akár elveiben, akár gyakorlatában ne a tavalyi zsidó deportálásokat akár csak távolból is összehasonlítható akcióként jelentkezzék”. Rákosi és Molotov szovjet külügyminiszter megbeszélésén eldőlt a kitelepítésnek a németországi szovjet zónába folytatása. 1946. január 19-én aTolnamegyei Néplap hozta nyilvánosságra, hogy „… elkezdődött a kitelepítés. Az első szerelvényt Budaörsön vagonírozták be… A svábság egész országból történő kitelepítésének augusztusra kell befejeződnie.” Kötelesek voltak magukkal vinni ágyneműt, takarót, evőeszközt és 15 napi élelmet. Ezen kívül 2 pár lábbelit, meleg felső ruhát és 3 rend fehérneműt. A csomag 200 kg-nál nem lehetett több.

A vagonok falán feliratok jelentek meg: „Lebet Wohl Du Schöne Heimat”. „Gott mit uns bis zurück.” „Brüder Wir Kommen.” 1948. szeptember végéig Németország szovjetek által megszállt zónájába érkeztek kitelepítettek Magyarországról, főképp Baranya, Bács-Bodrog,Fejér, Komárom-Esztergom, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Somogy, Tolna és Veszprém megyékből. 1950. március 24-i minisztertanácsi ülés után a németek jogfosztása a másnap kiadott kormányrendeletekkel szűnt meg, ezt követően az áttelepítési korlátozó intézkedéseket nem lehetett a németekkel szemben alkalmazni, és a Magyarországon élő németek „egyenlő jogú”állampolgárokká váltak. A lakóhelyem, Nagymányok is érintett volt ebben az eseményben. Az akkori lakossága az 1941-es népszámlálás szerint 2082 fő,ebből német anyanyelvű 1556 fő, német nemzetiségű 1012 fő, míg ebben a kitelepítésben csupán 86 főnek kellett részt vennie. A családomból Édesapám szülei is érintettek voltak ebben az eseményben. Nagyapám, Gungl György, akinek az Édesapját 1945. január 6-án málenkij robotra vitték Oroszországba, ahol egy szénbányában dolgozott, és 5 év után került haza a családjához. Közben Papám nagymamáját és a gyerekeit családjaikkal kitelepítették a volt NSZK-ba egy Krum nevezetű faluba. Itthon az Édesanyját és a testvéreit a házukból elküldték, és egy másik családi házba kerültek, ahol egy szobában öten éltek. Nagymamám, Wagner Katalin és testvére, Wagner Erzsébet így meséltek a történtekről: Édesapánkat, Wagner Ádámot szintén málenkij robotra vitték, aki 1945 július 9-én ott meghalt. Itthon Édesanyánk szüleit és testvéreit szintén kitelepítették a volt NDK-ba, ahol egy Soland nevezetű faluban laktak. Édesanyánk és mi is rajta voltunk a kitelepítésre várok listáján, már össze is voltunk csomagolva, és az állomáson vártuk a vonatot, ami elvisz minket. De már több vonat nem jött, ezért minket a Tolna megyei Lengyelre, Apponyi Gróf kastélyába szállítottak, ahol mint rabokat őriztek. A másik nagyapánknak volt lovaskocsija, ő időnként ételt hozott nekünk. Miután az őrség már nem volt olyan szigorú, nagyapám egyik alkalommal felültetett minket a kocsira, és hazavitt. Édesanyánk éjjel megszökött, ő így került haza. Sokat foglalkoztam már a svábsággal-német hagyományokkal, örülök, hogy ezzel a témával is foglalkozhattam, így már ismerem az őseim történetét. Am 17. Juli fand nicht nur die vorstehend erwähnte Sitzung statt und es fing nicht nur die Potsdamer Beratung an, sondern es tagte auch das Allierte Kontrollkomitee drei Stunden lang in Budapest. Der erste Tagesordnungspunkt der Beratung unter dem Vorsitz von Marschall Woroschilow wurde im Protokoll so festgehalten: „Diskussion über das Ersuchen der ungarischen Regierung um die Aussiedlung von 200000 Schwaben aus Ungarn.” Wie er sagte, „die ungarische Regierung bat darum, dass man mit ihnen ebenso umgeht, wie mit den Kriegsverbrechern, denn sie sind ja auch. In Ungarn leben etwa 500000 solche Schwaben .” Und nachdem er die Zusammensetzung, die Verantwortung der Ungarndeutschen geschildert hatte, erörterte er, dass die Regierung „es für notwendig hält, die aktivsten von den 500000 Schwaben, diejenigen, die im Krieg irgendeine Rolle spielten, aus Ungarn in ein Land… weit von den ungarischen Grenzen auszusiedeln.”

Die drei Großmächte entschieden am 2. August 1945 in Potsdam, dass „Maßnahme für die nach Deutschland erfolgende Umsiedlung der in Polen, der Tschechoslowakai und in Ungarn gebliebenen deutschen Bevölkerung oder deren Teile zu ergreifen sind.” Swiridow und der ungarische Regierungschef trafen sich noch am 9. August zu einem Gespräch. Aus der hier angefertigten Notiz ist bekannt, und auch ein Hinweis auf spätere Ereignisse, dass der Ministerpräsident Swiridow mitteilte, er werde noch am gleichen Tag, dem 9. Dr. Erdei wegen der Ausarbeitung des Arbeitsplans für die Aussiedlung kontaktieren. Er rief in Erinnerung, dass die Ungarndeutschen in fünf Gruppen kategorisiert wurden, und im Falle der ersten drei Gruppen bestand das längerfristige Ziel darin, die hierzu gehörenden Personen auszusiedeln. Laut Dr. Erdei ist ein „entscheidender Aspekt”, dass die Assiedlung „der ungarischen Seite von den Prinzipien oder der Praxis her nicht als eine Aktion in Erscheinung treten sollte, die auch nur im entferntesten mit der Deportierung der Juden im Vorjahr zu vergleichen ist.” Rákosi und der sowjetische Außenminister Molotow entschieden in ihrer Besprechung die Fortsetzung der Aussiedlung in die Sowjetzone in Deutschland. Am 19. Januar 1946 die Tolnamegyei Néplap hat veröffentlicht, dass „… die Aussiedlung hat sich angefangen. Der erste Wagen haben sie sich in Budaörs begonnen. Die Aussiedlung der Schwaben von Ungarn muss bis August fertig sein. Sie haben Bettwäsche, Decke, Esszeig und für 15 Tage Essen mitgenommen. Außerdem haben sie noch 2 Paar Schuhe, warmes Anzug und 3 Unterwäsche eingepackt. Das Paket darf nicht mehr als 200 kg sein. Auf den Wagen waren Aufschriften: „Lebet Wohl Du Schöne Heimat”. „Gott mit uns bis zurück.” „Brüder Wir Kommen.” In der von den Sowjets besetzten Zone Deutschlands trafen bis Ende September 1948 Aussiedler aus Ungarn ein, besonders aus den Komitaten Baranya, BácsBodrog, Fejér, KomáromEsztergom, Pest-Pilis-SoltKiskun, Somogy, Tolna und Veszprém. Nach dem Gesetzgeber wurde die Rechtsberatung der Deutschen nach der Sitzung des Ministerrates am 24. März 1950, mittels der an dem darauf folgenden Tag erlassenen Regierungsverordnungen abgeschafft. Danach durften die

Umsiedlung beschränkenden Maßnahmen gegen die Deutschen nicht mehr angewandt werden. Die in Ungarn lebenden Deutschen wurden „zu gleichberechtigten” Staatsbürgern. Mein Wohnort, Großmanok war auch in diesem Ereignis beteiligt. Der Bevölkerungszahl von Großmanok nach der Volkszählung 1941 war 2082 Personen, die Muttersprache Deutsch hetten 1556 Personen, Deutsche nationalitäter waren 1012 Personen. In dieser Aussiedlung haben nur 86 Personen teilgenommen. Aus meine Familie waren meine Großeltern von meinem Vater beteiligt. Der Vater meines Großvaters György Gungl ist am 6. Januar 1945. nach Russland zu malenkij robot versleppt, wo er in Dombas in einer Kohlengrube gearbeitet hat, nach 5 Jahre ist er nach Hause gekommen, während Papas Großmutter mit ihren Kindern und die Familie nach NSZK nach Krum aussiedelt. Meine Uhrgroßmutter mit ihren Geschwister sin din einem anderen Haus gesiedelt, wo sie in einem Zimmer miteinander gewohnt haben. Meine Großmutter,Katalin Wagner und ihre Schwester, Erzsébet Wagner hat es so erzählt: Unser Vater,Ádám Wagner ist auch auf malenkij robot gegangen, wo er am 9. Juli 1945. gestorben ist. Zuhause sind meine Mutter, ihre Eltern, und ihre Geschwister nach NDK ausgesiedelt, wo sie in Soland gewohnt haben. Meine Mutter und wir waren auch auf der Aussiedlungliste, wir waren schon eingepackt, und wir waren schon am Bahnhof, aber da kam kein Zug mehr. Darum haben sie uns nach Lengyel gebracht, in die Gróf Apponyi Schloss, wo wir als Gefangene waren. Mein Großvater hatte Pferde, und er hat uns manchmal Lebensmittel gebracht. Als sie uns schon nicht so stark bewacht haben, hat er uns nach Hause gebracht. Unsere Mutter ist in eine Nacht geflohen, und so ist sie zu Hause gekommen. Ich beschäftige mich schon mehrmals mit den Sitten der Schwaben. Ich bin froh, dass ich dieses Thema kennengelernt habe, und so habe ich die Geschichte meines Vohrfahrens besser erkennt Források: Zinner Tibor :A magyarországi németek kitelepítése – Die Aussiedlung der Ungarndeutschen A magyarországi németek kitelepítése és az 1941-es évi népszámlálás László Péter : Otthontalan évek Nagymányok újabb kori története

Készítette: Gungl Brigitta

Helfenbein Júlia: A völgységi németek kitelepítése egy család történetén keresztül A völgységi németek kitelepítése egy család történetén keresztül Helfenbein Júlia Völgységi németek kitelepítése 1945. Magyarország, Tolna megye: a magyarországi németek kitaszítottnak érezhetik magukat, mivel nem sokkal a világháború után megkezdődött a „bűnösnek” ítélt németek kitelepítése, vagy, ahogy az idősebbektől hallottam mindig kiűzése, kitaszítása hazájukból. A hazai német lakosság kitelepítése a kollektív bűnösségen alapult. Aki az 1941-es népszámláláson német nemzetiségűnek, német anyanyelvűnek vallotta magát, annak elkerülhetetlen volt a kitelepítés. Mint ahogy a Weißenburger családnak is. Herbst Katalint, született Weißenburger Katalint, később Vesztergombi Katalint kérdezem az emlékeiről. Az 1941-es népszámláláson német nemzetiségűnek vallotta magát édesapja és családja, édesapjának mindkét fiútestvére és családja. 1945-46 között magyarosították a nevüket, mégis elkerülhetetlen volt, hogy kapják az értesítőt, hogy el kell hagyniuk hazájukat... A névvásárlás 5 pengő volt, Weißenburgerről magyarosítottak Vesztergombira, de volt a rokonok közül, aki Várnaira váltott. „Emlékszem még, hogy várnom kellett az új névre, mikor már a többiek megkapták a másik nevet, és sírtam, hogy engem miért nem úgy hívnak, mint a testvéreimet. Azt hittem, hogy idegen vagyok, hogy nekem más az apukám, de hát mindössze 5 éves voltam. Mikor 1947-ben megkapták az értesítést Katalinék, hogy el kell hagyniuk az otthonukat, a házukat, a hazájukat mindössze 7 éves volt. Arra kértem idézze fel emlékeit arról a napról: „Már korán reggel felöltözve és összecsomagolva vártuk, hogy elvigyenek. Hirtelen kaptuk az értesítést, nagyon kevés holmit csomagoltunk, csak amennyit elbírunk a kezünkben, amúgysem vihettünk túl sok mindent, értékeinket sem. A kis batyuinkban kevés ruha, ágynemű, amiben elalszunk, és pár napi élelmiszer, semmi több. Minden más maradt. Így vártunk a csomagjaink felett ülve, várva, hogy bármelyik percben jöhetnek és elvihetnek. Emlékszem aznap játszani se játszottunk testvéreimmel.” Délutánra kapták a hírt, hogy a kitelepítés leállt. Ők valamiért kimaradtak, de nem is merték kérdezni miért. A bonyhádi házukból viszont ki lettek dobva és albérletbe kellett költözniük. Édesapukájának két fiú testvére volt, az egyiknek közülük egy másik faluba kellett áttelepülnie, nem kellett elhagynia az országot. A legidősebbet és egész családját Kelet-Németországba hurcolták. Kevés csomagjaikkal vonatra szálltak, majd elindult a vonatjuk az ismeretlen felé, a nagypapát és a nagymamát viszont, akik már idősebbek voltak, nem ültették fel a vonatra, hanem rokonoknál bújtatták el őket. Kelet-Németországban telepítették le őket, ott éltek fél évig, próbálták felépíteni az új életüket mikor is megcsillant a remény csillaga, hogy visszajuthatnak hazájukba. Az a szóbeszéd ért el hozzájuk, hogy át lehet jutni Magyarországra. Nem haboztak sokáig, haza akartak jutni mindenáron. Csomagjaikat hazaküldték, majd hazaszöktek, a határon sikerült is átlépniük, de nem sokkal ezután Pest alatt elfogták őket.

Miután 1 hónapot bezárva töltöttek Magyarországon visszatoloncolták őket Ausztriába. Németország ekkor már nem fogadott be több embert. Nieckelsdorfban telepedtek le, ahol mindent előről kellett kezdeniük. Házat és munkát szereztek, megpróbálták újra felépíteni az életüket. A két fiú többször próbálkozott hazajutni. Sikertelenül. Az egyik haza tudott szökni, ahol utána bújtatták, de nemsokáig mert miután kijárt dolgozni a földekre és észrevették mások, hogy haza szökött, feljelentették. Visszakerült ő is Nieckelsdorfba. Többszöri sikertelen próbálkozás után belátták, hogy nem tudnak visszajutni. Mindkét fiú

megnősült kint, osztrák lányokat vettek el. Családot alapítottak, mai napig kint élnek gyerekeik, unokáik is már. 1. A kitelepített Weißenburger a fiaival A fiúknak a lánytestvére itthon maradhatott, mert jegyben járt, majd férjhez is ment, csak addig bújtatták a rokonai, amíg meg nem kapta az engedélyt, hogy maradhasson. Érdekes viszont, hogy egy magyarországi némethez, egy német magyarhoz ment feleségül, akit valamiért nem toloncoltak ki. A kérdés, amire nagyon szerettem volna választ kapni, hogy Katalin és családja miért maradt mégis itthon, mégis megválaszolatlan maradt. Nem tudja megválaszolni, mert elmondása szerint nem merték már utána kérdezni senkitől. Csak találgatni tudtak miért maradhattak itthon. Talán egyszerűen szerencséjük volt, pont nem fértek bele már a létszámba, vagy a véletlen műve, hogy kifelejtették őket. A kitelepült rokonaikkal a mai napig tartják a kapcsolatot, mégis fájó, hogy elválasztották őket, ilyen messze kerültek egymástól.

2. Állataikat is hátra hagyták

3. A megházasodott Weißenburger lány, aki maradhatott

Kisuri-Lohn Adrienn: Egy „svábasszony” életének néhány éve Egy „svábasszony” életének néhány éve (A magyarországi németek kitelepítésének 70. évfordulójára) 1990-ben, születésemkor, dédnagymamám már nem élt, így életének erről a szakaszáról természetesen nem közvetlenül tőle, hanem családunk más tagjaitól hallottam. Köszönet érte, hogy elmesélték. Pályázatomban nem a történelmi események hiteles megvilágítását tűztem ki célomul, sokkal inkább őseim életének egy időszakát szeretném papírra vetni.

Ha azt halljuk, kitelepítés – mai szóhasználattal inkább elűzetés –, általában a II. világháborút követő néhány évre, és arra az eljárásmódra gondolunk, amikor (a kollektív felelősség okán) a „svábokat” elűzték magyarországi otthonaikból, bevagonírozták, és Németország nyugati részébe vitték őket. De volt a kitelepítésnek másik, kevésbé ismert formája is, amikor is a németeket házaikból kitették és helyette annál sokkal rosszabb állapotban lévő lakhelyet – akár saját településen belül, vagy kívül – osztottak ki nekik. Rövid családtörténet 1 Dédszüleim születésüktől kezdve (1904, ill. 1907) Bonyhádon éltek. 1926 februárjában kötöttek házasságot, 4 fiúgyermeket neveltek, amikor kitört a második világháború. A családdal élt még dédnagyapám beteg és sánta édesapja is, aki bottal járt. Házuk, mely nem volt fényűző, inkább szerény, majd hogy nem szegényes, a mezőváros északi részén állt. Itt többnyire a protestáns németek éltek.

Dédszüleim 1926 februárjában kötöttek házasságot

A legidősebbik fiút 1944-ben (17 évesen) a gimnázium padjaiból vitték el katonának. Kb. 20 év múlva, a 60-as évek közepén látogathatott haza először a családja megmaradt tagjai körébe. Ekkora már ő maga is családot alapított és feleségével 2 gyermeket nevelt Németországban.

Amikor a család még együtt volt (1940-es évek eleje)

Malenykij Robot Amikor már azt hitték, hogy a 17 éves fiú besorozása után nem jöhet nagyobb baj, 1944. karácsonya előtt Bonyhádon kidobolták, kinek kell a gimnáziumban gyülekeznie, hogy „Bajára menjen kukoricát törni”. Köztük volt 40 éves dédnagypapám is. Csupán néhány napot töltöttek az iskola épületében. Ameddig lehetett, a családtagok látogatták, az ablakon keresztül adtak neki élelmet és tiszta ruhát, mígnem 1945. január 5-én tényleg elindult a menet Baja felé. A végső uticél azonban a Szovjetunió volt, ahol jóvátételi (kényszer-) munkára fogták őket. Dédnagypapám az elsők között veszítette életét Sztalinóban 1945. július 19-én. Dédnagymamám 38 évesen egyedül maradt 3 fiával, sánta és beteg apósával.

Kitelepítés A családi és a rokoni kötelék a vidéken élő németeknél igen szoros volt. Így özvegy dédnagymamám ebben a helyzetben még támaszkodhatott édesanyjára és két bátyjára, valamint azok hozzátartozóira. Ekkor még nem sejthették, hogy újabb tragédia történik és egy évvel később mindannyian felkerülnek a kitelepítendők listájára, hogy hazát, házat, jószágot és földet hátrahagyva „egy batyuval” visszatoloncolják őket oda, ahonnan őseik kb. 250 évvel azelőtt egy jobb élet reményében az akkori Magyarországra jöttek. Itt az évek során szorgos munkával, olykor nélkülözések árán, egzisztenciát teremtettek maguknak és családjuknak.

Így történt hát, hogy dédnagymamám édesanyját és mindkét bátyját családostól kitelepítették Németország amerikaiak által megszállt területére. A családi információk szerint dédnagymamám is szerepelt a kitelepítési listán – három fiával és apósával együtt. De akkor leállították a kitelepítésnek ezt a formáját. Bizonyára sok itthon maradt család fellélegzett, hogy vége a megpróbáltatásoknak. Kitelepítés – betelepítés? (attól függően, honnan nézzük) – Lakosságcsere Sajnos tévedtek. 1946 tavaszán Csehszlovákiában, több száz kilométerrel Északra tőlük, sok magyar család kapott „fehér lapot” – azaz kitelepítési értesítést. „Mondták először, hogy menni kell, de nem tudtuk, hogy komolyan kell-e venni” (G.B-né). 1948. március elején eljött az idő, amikor az egykor Magyarországhoz tartozott Udvardon, Tardoskedden, Deákiban és még számos településen sokaknak csomagolniuk kellett. És ugyan úgy, mint 1946 nyarán a németeknek, ezeknek a magyar családoknak is megkezdődött az út az ismeretlenbe. Közölték velük, hogy Hidas-Bonyhádra viszik őket. Fogalmuk sem volt, az hol van. Eszti néni – avagy újabb kitelepítés, de falun belül Amikor a „felvidékieket” 1948-ban útnak indították Csehszlovákiából Magyarország felé, a déli megyékben újabb német házakat kellett kiüríteni, hogy azokba a felvidéki magyar családokat telepíthessék. Mivel Németországnak az amerikaiak által megszállt része úgymond „már megtelt”, ettől kezdve a szovjetek által megszállt keleti szektorba telepítették ki a magyarországi németeket. De Magyarországon időközben le is állították a németek Németországba való „hazatelepítését”. Így kerülhetett sor arra, hogy az itthon maradott „svábok” közül sokakat a településen kívül álló elhagyatott házakba, lepusztult tanyákra, vagy éppen eldugott kis falvakba telepítettek át – biztosítva számukra a „csereingatlant”. Ez a sors, vagyis a falun belüli kitelepítés várt dédnagymamámra, a három fiára és beteg, sánta apósára. Március közepén, a mezőgazdasági munkák megkezdése helyett költözniük kellett a családi házuktól kb. 1-1,5 km-re az Óhegyre vezető horgos mellett lévő elhagyatott, romos házba. Se villany, se semmi más. Viszont a völgységi dombról kétség kívül gyönyörű kilátás nyílt Bonyhádra. 1948 tavasza. Az itthon maradt három fiú közül kettő iskolába járt – a nagyobbik a gimnáziumba, a kisebbik még általános iskolába. Régi hagyomány szerint az egyik fiú (jelen esetben a nagyapám) vitte tovább a gazdaságot, aki akkor 18-19 éves volt.

Nem felelt meg a régi ház (A már csonka család a szomszédokkal)

Özvegy dédnagymamám házába először egy tardoskeddi magyar család került, akiknek nem felelt meg a régi épület, így a családfő kijárta, hogy másik házat kapjanak. Röviddel ezután költöztették a házba Eszti nénit, egy felvidéki özvegyasszonyt, aki Deákiból érkezett. Eszti nénit a veje kísérte Bonyhádra, ő segített neki a költözésben. Lánya és unokája odahaza maradtak (másik lánya fiatalon meghalt). Arról nincs pontos információm, hogyan került dédnagymamám és a családja vissza a házba, csak annyit tudok, hogy először az állatokat hozhatták vissza az istállóba, így Eszti néni nem gyakran volt egyedül a házban, ill. udvarban. Dédnagymamám viszont könyörgött neki, hogy biztosítson a gyerekeknek legalább egy kamrát, hogy télen ne a horgosból kelljen nekik iskolába járniuk. Ahogy telt-múlt az idő, Eszti néni először a füstölőt, majd nyári-konyhát, végül pedig a hátsó szobát is átengedte dédnagymamámnak és a családjának. Viszont Eszti néni nem tudta megszokni új környezetét és 1952-ben (vállalva az ezzel járó kellemetlenségeket) hivatalosan és végleg visszament Csehszlovákiába. Ekkor is a veje jött érte. Ha 1947-48-ban lemondott volna mindenéről, nem kellett volna elhagynia szülőföldjét – még ha az időközben más országhoz is tartozott.

Házuk inkább szegényes volt

Rövid családtörténet 2 1952-ben dédnagymamám apósa meghalt. A három fiúból a legidősebb vitte tovább a gazdaságot, a két kisebbik tanulhatott. Az idősebbik diplomát szerzett, a kisebbik pedig szakmát. Az 50-es években mindhárman megnősültek, sorra születtek az unokák. A legidősebbik fiú és családja maradtak a „saját” házukban, ahol lakbért fizettek, majd pedig – mivel „birtokon belül voltak” –, részletfizetési kedvezménnyel az 50-es években visszavásárolhatták. A legidősebbik fiú (akinél dédnagymamás is élt), aki a gazdaságot vitte tovább, 1959-ben munkahelyi balesetben életét veszítette… Schicksalsjahre im Leben einer schwäbischen Frau (Anlässlich des 70. Jahrestages der Vertreibung) eingereicht von Adrienn Kisuri-Lohn Als ich 1990 geboren wurde, lebte meine Urgroßmutter nicht mehr, so habe ich über diese Zeit ihres Lebens natürlich keine Informationen aus erster Hand. Ich kenne ihre Geschichte nur aus Erzählungen späterer Generationen. Danke, dass ich diese bekommen habe. In meiner Arbeit möchte ich nicht die historischen Ereignisse authentisch darstellen, vielmehr setzte ich mir zum Ziel, eine Zeitspanne aus dem Leben meiner Ahnen niederzuschreiben. Hört man heutzutage das Wort Vertreibung – früher auch Aussiedlung, „Auslieferung“ – denkt man in erster Linie an jene Jahre nach dem Zweiten Weltkrieg, bzw. jenes Verfahren, als die Deutschen (infolge der kollektiven Schuld) aus ihrer ungarischen Heimat vertrieben, in Güter-, bzw. Viehwaggons geladen und in den westlichen Teil Deutschlands transportiert

wurden. Doch die Vertreibung, bzw. Aussiedlung hatte auch andere, weniger bekannte Formen, nämlich als die „Schwaben“ Hab und Gut verlassen mussten, und man ihnen bedeutend schlechtere Wohnmöglichkeiten – innerhalb, aber sogar auch außerhalb ihres Wohnortes zugeteilt hatte.

Kurze Familiengeschichte 1 Meine Urgroßeltern lebten von ihrer Geburt an (1904, bzw. 1907) in Bonnhard. Im Februar 1926 heirateten sie und hatten vier Kinder, als der Zweite Weltkrieg ausbrach. In der Familie lebte auch der kranke und hinkende Vater meines Urgroßvaters, der mit einem Stock ging. Das Haus der Familie war alles andere als prunkvoll, vielmehr war es bescheiden, ja sogar ärmlich; es befand sich im nördlichen Teil des Marktfleckens. Hier lebten vor allem die protestantischen Deutschen.

Meine Urgroßeltern heirateten im Februar 1926

Der älteste Sohn musste 1944 (mit 17 Jahren) aus der Schulbank einrücken, er besuchte damals das Gymnasium. Erst nach etwa 20 Jahren, Mitte der 60-er, konnte er zum ersten Mal zu Besuch zu seiner Mutter und seinen Geschwistern kommen. Da war er schon selber verheiratet und hatte zwei Kinder in Deutschland.

Als die Familie noch zusammen war (Anfang der 1940-er Jahre)

Malenkij Robot Als die Familie schon dachte, nach dem Einrücken des 17-jährigen Sohnes könne kaum noch etwas Schlimmeres passieren, wurde vor Weihnachten 1944 ausgetrommelt, wer ins Gymnasium zu gehen hatte, um nach „Baje zum Kukuruz-Brechen“ zu gehen. Unter ihnen war auch mein Urgroßvater, damals gerade 40. Die Versammelten verbrachten bloß einige Tage im Schulgebäude. So lange es möglich war, besuchte ihn die Familie, brachte ihm zu essen und saubere Wäsche. Doch am 5. Januar 1945 mussten die Leute los nach Baje. Das wirkliche Reiseziel war aber die Sowjetunion, wo sie Wiedergutmachungsarbeit leisten mussten. Mein Urgroßvater fand am 19. Juli 1945 in Stalino unter den ersten den Tod. Meine 38-jährige Urgroßmutter blieb mit den drei Söhnen und dem kranken, hinkenden Schwiegervater alleine.

Vertreibung Die familiären und verwandtschaftlichen Bande bei den Ungarndeutschen auf dem Lande waren einst sehr eng. So konnte meine verwitwete Urgroßmutter auf die Hilfe ihrer Mutter und ihrer Brüder sowie deren Familien rechnen. Zu dieser Zeit konnte noch niemand die nächste Tragödie voraussehen, nämlich dass ein Jahr später die ganze Verwandtschaft auf die Liste der Auszusiedelnden gesetzt wird, dass sie Haus, Heimat, Hab und Gut hinterlassen müssen und „mit einem Bündel“ dorthin abgeschoben werden, woher ihre Ahnen 250 Jahre vorher in der Hoffnung auf ein besseres Leben ins damalige Ungarn kamen. Sie schafften sich und ihrer Familie mit Fleiß und Ausdauer – sogar bei Entbehrung und Not – ein Zuhause, eine neue Existenz.

So kam es, dass die Mutter und die beiden Brüder meiner Urgroßmutter (samt Familie) in die amerikanische Besatzungszone Deutschlands vertrieben wurden. Nach Informationen der Familienmitglieder stand auch meine Urgroßmutter, mit den Kindern und dem Schwiegervater, auf der Liste. Doch da wurde unerwartet diese Form der Vertreibung eingestellt. Sicherlich atmeten viele „heimatverbliebene Familien“ auf, dass nun die Heimsuchungen ein Ende nehmen. Aussiedlung - Ansiedlung? (je nach dem, von wo man es betrachtet) - Bevölkerungsaustausch Doch sie mussten eine böse Enttäuschung erleben! Im Frühjahr 1946 bekamen in der Tschechoslowakei, mehrere hundert Kilometer nördlich von unserem Heimatort, zahlreiche ungarische Familien ein sogenanntes „weißes Blatt“ – d.h. eine Aussiedlungsverständigung. „Man sagte uns, dass wir gehen müssen, doch wussten wir nicht, ob wir das ernst nehmen müssen.“ (Frau E.G.) Anfang März 1948 war es dann soweit, in Udvard, Tardoskedd, Deáki und etlichen anderen Ortschaften, die einst zu Ungarn gehörten, mussten viele packen. Und genauso, wie im Sommer 1946 für die Schwaben, begann auch für diese Menschen die Reise ins Unbekannte. Es wurde ihnen mitgeteilt, dass sie nach Hidas-Bonyhád kommen. Sie hatten keine Ahnung, wo das liegt. Eszti néni – oder weitere Vertreibungen, diesmal innerhalb der Ortschaft Als man die „Felvidéker“ (Oberungarn) 1948 aus der Tschechoslowakei nach Ungarn aussiedelte, musste man in der Schwäbischen Türkei weitere Schwabenhäuser räumen, damit man in diesen die vertriebenen ungarischen Familien aus Oberungarn unterbringen konnte. Da die amerikanische Besatzungszone Deutschlands sozusagen „voll“ war, wurden von diesem Zeitpunkt an die Ungarndeutschen in die „Ostzone“ (d.h. in die sowjetische Besatzungszone) deportiert. Inzwischen wurde aber die „Heimsiedlung“ der „ungarischen Schwaben nach Deutschland“ auch gestoppt. So konnte es passieren, dass man viele von den „Daheimgebliebenen“, die ihre Häuser trotzdem verlassen mussten, in bedeutend schlechtere Gebäude, leer stehende und heruntergekommene Gehöfte siedelte – und ihnen somit praktisch „eine Tauschimmobilie“ sicherte. Dieses Schicksal, d.h. die Vertreibung innerhalb des Ortes, wartete auch auf meine Uroma, drei Söhne sowie den kranken Schwiegervater. Mitte März mussten sie, anstatt mit den Arbeiten auf den Feldern zu beginnen, ihr Haus verlassen und 1-1,5 km weiter außerhalb des Ortes in ein alleinstehendes, baufälliges Haus in der „Hohl“ zum Altgebirge umziehen. Kein

Strom, fehlende Türen, nichts… Zweifelsohne muss wohl der Blick von diesem Hügel des Talbodens auf Bonnhard faszinierend gewesen sein. Frühjahr 1948. Von den drei Söhnen, die zu Hause blieben, gingen zwei noch zur Schule – der mittlere aufs Gymnasium, der Kleine in die Grundschule. Nach alten Traditionen erbte einer der Söhne die Wirtschaft - in unserem Fall mein Großvater, der zu jener Zeit um die 19 Jahre alt war.

Das alte Haus entsprach nicht (Die bereits geschrumpfte Familie mit den Nachbarn)

Das Haus meiner verwitweten Uroma wurde zuerst einer Familie aus Tardoskedd zugewiesen, doch dem Familienoberhaupt entsprach das Haus nicht und er ging so lange zu den Behörden, bis er eine entsprechende Bleibe erhielt. Kurz darauf wurde „unser“ Haus Eszti néni, einer alleinstehenden Witwe zugeteilt, die aus Deáki kam. Eszti néni wurde von ihrem Schwiegersohn nach Bonnhard begleitet, er half ihr beim Umzug, einige Tage später kehrte er zu Frau und Kind zurück. Darüber, wie meine Uroma und ihre Familie in ihr früheres Haus zurückkamen, habe ich keine genauen Informationen. Ich weiß nur, dass sie zuerst das Vieh in den Stall zurückbringen durften. Eszti néni war nicht gerne alleine und auf diese Weise war oft jemand zumindest im Hof. Doch meine Uroma flehte die alte Frau an, den Kindern zuliebe ihnen wenigstens eine Kammer zu geben, damit es die beiden Buben im Winter nicht so weit bis zur Schule hatten. Mit der Zeit überließ Eszti néni zuerst vermutlich die Räucherküche, dann die Sommerküche und später sogar die hintere Stube (die Schafstube). Doch Eszti néni

konnte sich nicht an ihre neue Umgebung gewöhnen und siedelte 1952 offiziell zurück in die Tschechoslowakei. Auch bei diesem Umzug half ihr wieder der Schwiegersohn. Hätte Eszti néni 1947-48 in der Tschechoslowakei auf ihr Hab und Gut verzichtet, hätte sie angeblich nicht ihre Heimat verlassen müssen – auch wenn diese inzwischen zu einem anderen Land gehörte.

Ihr Haus war eher ärmlich

Kurze Familiengeschichte 2 1952 starb der Schwiegervater meiner Uroma. Von ihren drei Söhnen führte der älteste die Landwirtschaft weiter, die beiden jüngeren durften lernen. Der mittlere studierte, der jüngste erlernte ein Handwerk. In den 50-er Jahren heirateten alle drei, nach und nach kamen auch die Kinder (bzw. Enkelkinder) zur Welt. Der älteste von den drei Söhnen blieb im „eigenen“ Haus, wo die Familie Miete bezahlen musste. Später, da man ja im Haus lebte, „bekam die Familie in den 50-er Jahren die Möglichkeit“, das eigene Haus auf Abzahlung zurückkaufen zu können (die Raten musste man sogar noch in den 60-er Jahren bezahlen). Der älteste von den drei Söhnen (bei dem auch meine Uroma lebte), der die Landwirtschaft weiterführte, kam 1959 bei einem Betriebsunfall ums Leben…

Mándity Luca: A völgységi németek kitelepítése

A Völgységi németek kitelepítése Gyerekkorom némely tekintetben különbözik sok társamétól. Származásom és családi helyzetem, szüleim, nagyszüleim által korán találkoztam a kétnyelvűséggel, a magyarral párhuzamosan a helyi németség életmódjával is. Megtudtam, hogy Németországból hozzánk látogató rokonaink egy része korábban itt élt, az ő hazájuk is Magyarország volt. Az idősebbektől, szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam először a kitelepítésről is. A pályázati lehetőség kapcsán fordult az érdeklődésem hazánk történelmének, ezen szakasza felé. Mivel a kitelepítés hetven éve történt, olyan interjúalanyokat kerestem, akik akkor már felnőtt korúak, vagy nagyobb gyerekek voltak. Nagyapám, Jenei József segítségével hallgathattam meg: Albert Jánosnét /Berlinger Erzsébet/ aki Mucsfán született 1941-ben, Künsztler Jánost /aki Bonyhádon született 1940-ben, Bajor Lászlót /aki Bonyhádon született 1928-ban. Visszaemlékezéseiket, történeteiket szívesen elmondták. A könnyebb érthetőség és a történelmi háttér pontosabb ismertetése okán a pályaműbe beépítettem a felhasznált szakirodalmi szövegrészeket. A saját gyűjtésből származó munkarészeket dőlt betűtípussal különböztettem meg. Az 1928-ban született Bajor Laci bácsi, érdeklődésemre az alábbiakról beszélt: Egy kis történelmi áttekintésként tudni kell, hogy a 150-éves török dúlás után felszabadított magyar területek nagyon elnéptelenedtek. Elkerülhetetlenné vált a benépesítés. Ezt az uralkodó, de a földesurak is próbálták mihamarabb megoldani. Akkoriban a legjobb megoldás a BadenWürttenbergből, Hessenből és Bajorországból toborzott német állampolgárok betelepítése volt, akik nagy buzgalommal, és szorgalommal vállalták a nehéz feladatot, teremtettek új hazát maguknak, és a magyarságnak is. A mai Bonyhád területét a Perczel család vette meg Schilson bárótól, és a magukkal hozott kiszolgáló személyzettel letelepedett Tolna vármegye Baranya megyei határán. Néhány év múltán a Morvaországból ide telepedő zsidók lettek a község fejlődésének nagy előmozdítói, akik megbízható fuvarlehetőséggel vonzották ide a parasztságot. Így épült és telepedett be a község északi oldalán elhelyezkedő Dózsa György, és Rákóczi utca nagyrészt evangélikus vallású családokkal. Ez a népesség jól alkalmazkodott a helyi körülményekhez. Hogy mennyire hazájának érezte ezt az országot, azt az 1848-49-es szabadságharcban, valamint a világháborúkban a magyar hazáért hullatott vére bizonyította. Elég ehhez az emléktáblákon, emlékműveken felírt áldozatok neveit elolvasni. A magyarországi németek sorsát azonban a politikában megnyilvánuló többnyire alaptalan, irigység sugallta rosszindulat rosszra fordította. Az asszimilálódást többszöri magyarosítási törekvések, ösztönzések nagyban segítették. Az I. Világháború után az identitás kérdését nem

csak a magyar, hanem más országok politikájában is felvetették. A helyi népesség a fejlett iskolarendszerből kifolyólag írni, olvasni tudott, olvasóegyleteikbe könnyű volt hátsó gondolattal nemzetiségi identitású irományokat becsempészni. Több ilyen, öntudatot erősítő egyesület létezett, amit a magyarság nem nézett jó szemmel. Ezek közül a Volksbund volt az utolsó. A harcoló alakulatok távozásával a megszállók és a helyi rendőrség vette át a rendfenntartási feladatokat. Bonyhád és lakossága nagy változás előtt állt, a pillanatnyi levegővétel után mindenkit a megmaradás kérdése foglalkoztatott. Tanulmányaim befejeztével haza kerültem Bonyhádra, ahol semmi sem volt már a régi. Egyre többször hallottam a svábok kitelepítéséről, és hogy az már Budaörsön meg is kezdődött. Hálátlan feladat elé állították a községi előljáróságot a kitelepítési lista összállításának kötelezettségével. Az érintettek a legvékonyabb fűszálba kapaszkodva is próbáltak mentesítést kérni. Édesapámat egész életében nem kereste fel ennyi kétségbe esett ember jótanácsért, mint akkor. Én sem kerestem a régi barátok társaságát. Az ablak függönye mögül könnyes szemekkel néztük a batyukkal megrakott szekereken csalódott, elkeseredett arccal ülő sok ismerőst, barátot. Az a kérdés foglalkoztatott, látjuk-e még valaha egymást, mi lesz a sorsuk, és a miénk? Nem volt sok idő a gondolkodásra, mindenki az új, megváltozott helyzetben kereste kisebb, vagy nagyobb sikerrel a boldogulását. Tolna megyében az I. számú telepítési oszlop 1946. május első napjaiban érkezett meg. A VI. számú kitelepítési oszlop május közepén, Mórágyon kezdett munkához. Munkaterve szerint május hónapban Mórágyon, Alsónánán, Bátaapátiban, Mőcsényben, Grábócon, Cikón és Bonyhádon kellett kitelepítést végrehajtaniuk. Amikor a telepítési oszlop megérkezett, körbezárta a falut. A rendelkezésükre álló listák alapján beazonosította a kitelepítésre kijelölteket, elkészítette a vagonlistát, amelyen a családtagok száma és részükre kijelölt vagonszám szerepelt. Egy vagonba 30 főt raktak, egy szerelvény 30-50 vagonból állt. A karhatalmi erőkkel végrehajtott berakodás a nyári melegben, napokat, néha heteket is igénybe vett. A vagonokban várakozó emberek tisztálkodási, élelmezési és egészségügyi ellátása megoldatlan volt. A megye főispánja a közellátási miniszterhez fordult segítségért, mert az élelmiszerkészletek a megyében úgy elfogytak, hogy még az 1600 főből álló telepítési oszlopokat sem tudták élelmezni. A kitelepítést végzők végül rekvirálással szerezték be élelmüket. A kitelepítés a legnagyobb dologidőben történt, a munkák a földeken leálltak, a kár felmérhetetlen volt. Volt olyan település, ahova a kitelepítés után hetekig nem érkeztek új telepesek. Az üresen maradt falvakat rablóbandák fosztogatták, ezért polgárőrséget szerveztek, és a hatóság az éjszakai órákra kijárási tilalmat rendelt el. A települések kérték, hogy a kitelepítésre kötelezettekre először telepítsék rá az új lakót, csak az után történjen meg a kitelepítés.1 Albert Jánosné, született Berlinger Erzsébet 1941. április 11-én látta meg a napvilágot. A következőkről mesélt: Mucsfán történt, 1945-ben 4 éves korában. Akkoriban csak nők voltak a háznál, férfiak a háborúban. Emlékezete szerint a család női tagjait kocsira rakták (ők még viszonylag kíméletesen lettek házukból eltávolítva, ugyanis több helyről lehetett tudni, hogy 1

László Péter: Otthontalan évek

magánkiadás, 2006

az utcán állatokhoz hasonlóan lettek elterelve a lengyeli Aponyi kastélyba). Ez gyakorlatilag a környékbeli internáló tábor volt ahol egyes források szerint 1-2 napos embertelen körülmények között való ott tartózkodás után a környéken szétszórták őket. Volt egy helybéli ismerősük, aki kivitte az édesanyját, de ő a nagymamájával még ott kellett maradjon. Másnap egy jól öltözött tiszt (valószínűleg biztonsági ember) a kislányt elcsalta és cukorkával magához édesgetve próbálta a gyerekből kiszedni, hogy hol van az édesanyja. Már 4 évesen is érezte, hogy nem szabad beszélnie és nem árult el semmit. Pár nap múlva nagymamájával és többekkel együtt lovas kocsival elvitték őket a Mázai állomásra, onnét már nem emlékszik pontosan, hogy mivel és hogyan de visszakerültek Mucsfára. Viszont nem a saját házukba, hanem egy idős nénihez, akinek volt egy sérült lánya és emiatt nem vitték el őket. Ez a hölgy sok embert befogadott a hozzájuk hasonló sorsú emberek közül. Onnan lesték, hogy mi történik az ő házukban: Minden haszonállatot levágtak, minden eltárolt élelmet elvittek, kivéve a büdös sajtot, azt falhoz vágták. Miután mindent kipakoltak, és elvittek, hagyták el a házat. Ezt látva merészkedtek vissza az ő kifosztott otthonukba, ahol felnőtt koráig nevelkedett. Az oroszok Szerbián keresztül való közeledtét jelezte az előlük nyugati irányba menekülők egyre nagyobb száma. Sejtve, hogy retorzióra kell számítani, sok család még a német hadsereg utóvédjei előtt elhagyta Bonyhádot, de már átvonultak itt a Délvidékről az oroszok és a szerb partizánok elől menekülő székelyek és magyarok is. Bonyhádot 1944 november utolsó napjaiban érte el az orosz frontvonal. Az itteni orosz városparancsnok Babin a katonáival szembeni igazságosságával és szigorával, nagy tiszteletet vivott ki a lakosság körében. A december végén kiadott 060-számu hadparancs a helyi németség tragédiájának kezdetét jelentette. A "Málenkij robot" cimszavakkal jelzett intézkedéssel 215 fő, Bonyhád és környékbeli 17-45 éves korú munkaképes, német lakost gyűjtöttek össze és transzportáltak 1945. január 5-én a Dombász és környéke bányáiba jóvátételi munkára. /Guth János naplója/2 Künsztler János, 1940. IV. 25. emlékezése a bonyhádiak kitelepítéséről: A Dózsa u.78. szám alatti ház az apám nagybátyjáé volt. Apám örökölte volna, de nem került arra sor, mivel egy székely ember igényelte. Tudvalevő, hogy ez neki már a második háza volt, ugyanis az Ady Endre utca nyugati sarkában lévőt már kipakolta. Akkoriban az ilyen eset nem volt ritka, nem keltett nagy megütközést. Anyai rokonságomból a Tilléket a Paksiék fogadták be a Petőfi utcában. A Rákóczi utcai ház, ahol most is lakunk, a nagyapámé volt, halálával apám, és a testvére, tehát kettő család menedéke lett. Ezt a házat is igényelték volna a telepesek, de itt lakott még a nagypapa második felesége is. Később még itt kapott menedéket a Jung nagymama is. Ő akkor lett földönfutóvá, amikor a Felvidékről lakosságcsere keretében ide telepített Kuruc családnak kellett átadnia a házukat. A kitelepítési listára mi nem kerültünk fel. A mi családunkat annyiban érintette ez, hogy apám testvérét a családjával elvitték. Apámat arra kötelezték, hogy az érintetteknek a HidasBonyhád vasútállomásra történő kiszállításában a lovas fuvareszközével részt vegyen. Voltak, 2

Gaál Attila- Hadikfalviné Mányoki Elza: Embersorsok a viharban. Nagymányoki Német Nemzetiségi Önkormányzat 2015

akiket a már előzetesen rájuk telepített új gazda vitt ki az eddigi fogatukkal. Én 1946 június 1-én, az első transzporttal kapcsolatos élményemről, - hat éves lévén - nem tudok beszélni. Az asszonyok igyekeztek megkímélni az esetleges rossz tapasztalatoktól, ezért olyan elfoglaltságokkal vonták el a figyelmemet, hogy ne jöjjön elő belőlem a gyermeki kíváncsiság. Jól tudták, hogy a gyermeki egyenesség, kikérdezhetőség nagyon veszélyes hírforrás lehet. Sok barátot, ismerőst, rokont veszítettem el, és újakat ismertem meg, nem egyszer kellemetlenségek, összeütközések megaláztatások árán is. Járattak a szüleim óvodába, de jobban szerettem a nagypapával a szőlőbe menni. Napirenden voltak a sváb parasztokkal való kitolások, mint a vagyonkorlátozások, földek elvétele, jó földek lecserélése távoli, silány minőségű földekre /Piskó hegy/. Rendszeresek voltak a kötelező beadások, padláslesöprések a tsz-esítésig. Szőlőt nem vettek el tőlünk. Az előre elkészített terv szerint folyt a kitelepítés, amikor június közepén a német határról visszafordították a szerelvényeket. A vagonok visszaküldésének időpontja pontosan behatárolható, mert június 5.-én a hidas-bonyhádi állomáson a cikóiakkal útnak indított szerelvények még megérkeztek Németországba, a június 8.-án indítottak pedig visszaérkeztek. Már ekkor kiderült, hogy 1946 augusztusáig – a kormányprogramban szereplő időpontig – a kitelepítésre kötelezettek elszállítása nem lehetséges. A kitelepítés eddig a napig (1946. szeptember 5.) Dunakömlőd, Paks, Alsónána, Dúzs, Hőgyész, Csibrák, Kurd, Mucsi, Bonyhád, Cikó, Grábóc, Mórágy, Mőcsény, Szálka, Tevel, Németkér és Bátaapáti településeket érintette. A háború befejezése után egy évvel, alkalma lett volna a nagyhatalmaknak, hogy szép szavak helyett egyértelmű nemet mondjanak, mindenféle további kitelepítésre. Nagyapám, Jenei József, 1946. május 30.-án, közvetlenül a június 1. és 3.-i kitelepítés előtt született. Újszülött voltára tekintettel nem lettek kitelepítve. Most, hetven év múltán eltűnődve ajánl néhány, a dolgozat margójára kívánkozó elgondolkodtató kérdést a teljesség igénye nélkül: 1. Nemcsak a Parlamentben, de a Tolna megyei újságban is hangzottak el kirohanások a " sváb hazaárulók " ellen, akik még az orosz fronton hullatták a vérüket azoknak a hazájáért, akik szájhősként uszították a népet ellenük. Mai gondolkodásunk szerint most kiket mondanánk hazaárulóknak? 2. Az 1941-es népszavazás "nemzetisége, anyanyelve" kérdései vajon nem voltak-e a kitelepítésre való lehetőség csapda kérdései? Bonyhád, 2016. július 29. Mándity Luca tanuló

Melcher Alexandra: Százezreket hurcoltak el

Százezreket hurcoltak el A németek kitelepítéséről és a svábság életéről

Magyarország és a németség története közel ezer éve egybefonódik. Közös történelmünk során a békés együttélés és a háborúskodások váltották egymást: a háborúk jellemzően kívülről érkeztek, míg az országban megtelepedett németek alapvetően konfliktusmentesen élték mindennapjaikat a többi nemzettel. Magyarországra már a középkorban megérkeztek az első németek: Erdélyben és a mai Szlovákia északi részén telepedtek meg a szászok, akik jellemzően városlakók voltak, jelentős részben hozzájuk kötődik a magyarországi városok és kereskedelem születése. A második nagy betelepítési hullám a 18. században következett be: a török háborúk okozta lakosságcsökkenést a bécsi udvar szervezett betelepítésekkel próbálta pótolni. Az ekkor Magyarországra költözött német csoportokat nevezzük sváboknak: ők főként a török háborúk által leginkább sújtott területeken, vagyis a Pest-Buda környékén, Fejér, Veszprém, Somogy és Tolna megyében, Duna-Tisza közén és néhány egyéb helyen telepedtek meg. A magyarországi svábok körüli konfliktusok kiéleződése az 1930-as évek közepére-végére tehető. Ez egyrészt Hitler hatalomra jutásának volt köszönhető. A magyarországi németek helyzetének alakulásában a másik döntő tényező a belpolitikai viszonyok változása volt. Az 1930-as évek végének fölerősödő antiszemita hangulata mellett erős teret kapott a németellenesség is. A svábokban sokan a magyarságra leselkedő olyan veszélyt láttak, mint amit a zsidóságnak tulajdonítottak. Ez részben abból is fakadt, hogy a magyarországi svábok a zsidósághoz hasonlóan - speciális, kiemelkedő szerepet játszottak a polgári átalakulásban, vagyoni helyzetük jóval kedvezőbb volt a magyarországi átlagnál. A korban egyre inkább elterjedő nézetek éppen az átlagnál kedvezőbb körülmények között élő svábokat és zsidókat okolták Magyarország társadalmi problémáiért. 1945. augusztusában már tárgyalták a potsdami konferencián a magyarországi németek kitelepítését is, együtt a csehszlovákiai és lengyelországi németekkel. Körülbelül 200 ezer németnek kellett elhagynia az országot, mindenüket hátrahagyva. Egy bőröndnyi holmival tették fel őket a vonatra, ami meg sem állt Németországig. Vidéken magánjellegű kezdeményezések indultak, majd később a kormány az egész országra kiterjesztette a rendelkezést. A kitelepítések alapját az 1941-es népszámlálás adta, amikor 380 ezren vallották magukat német nemzetiségűnek. Ez a népszámlálásiadat sokak életét befolyásolja a mai napig, hiszen sokunk nagyszülei, dédszülei is érintve voltak, velük együtt én is. Nagyszüleimnek Bonyhád-Majoson szép nagy birtoka és sok háziállata is volt. Ebben a kis faluban egy zárt közösséget alkottak a többi német nemzetiségű lakóval, szinte csak ezen a nyelven beszéltek. Az ő életüket is romba döntötte a kitelepítés. Egyik napról a másikra megkapták az értesítést, hogyha megérkezik a parancs, el kell hagyniuk az otthonukat, csupán egy bőröndbe pakolhatják össze a személyes dolgaikat. Jött is a parancs. A párttitkár kísérte át őket a majosi iskolába, ahova a környék németjeit gyűjtötték egybe. Ott kellett várniuk. Csoportokra osztották és a vasúti pályaudvarhoz kísérték őket. Ahogy megtelt a szerelvény, rögtön indult is. Összesen mintegy 185 ezer németet fosztottak meg a magyar állampolgárságtól, és vitték őket

külföldre. 135 ezer embert az USA által megszállt övezetbe, Németország nyugati részére, a többi németet pedig a Szovjetunió által megszállt keleti övezetbe szállították. A nagyszüleim szerencsésnek mondhatják magukat. Ők az utolsó vonattal utaztak volna, hónapokkal később. Már kísérték őket a vasútállomás felé, amikor jött a hír, hogy nincs több vonat, és nem tudnak több utast szállítani. Leállították a kitelepítéseket. A nagyszüleimet Bonyhádra költöztették egy szobakonyhás lakásba, és mindenüket elvették. Sem állataik, sem birtokaik, sem vagyonuk nem maradt, csak az a bizonyos egy bőröndnyi érték, amit magukkal vihettek volna. De így is jobban jártak talán. Sajnos a családban nem volt mindenki ennyire szerencsés. Az egyik rokonunk az iskolából megszökött, ugyanis a legjobb barátnője nagyon beteg volt. A fertőző betegeket külön helyiségben helyezték el. De a látogatást követően – visszatérve az iskolába – a szüleit már nem találta ott, ők már útban voltak Németország felé. Egyedül maradt, mindössze 16 évesen. Őt egy másik vonattal vitték, de a keleti országrészbe, szüleit pedig a nyugatiban tette le a szerelvény. Évekig nem tudtak egymásról. Fiatalként kezdett új életet egy teljesen idegen környezetben, ahol teljesen idegen emberekkel és szokásokkal kellett megismerkednie. Férjhez ment, gyereke született, munkahelyet talált, beilleszkedett az új városba. Majd csak felnőttként sok-sok évvel később került sor a nagy találkozásra, de akkor is csak úgy engedték át a határon, hogy egyedül megy. Nem mehetett az egész család, mert félő volt, hogy ott maradnának a nyugati részen. Ezeket a történeteket édesapám mesélte nekem. Szerencsére, ő is csak édesanyjától hallotta a borzalmakat, nem élte át, de bátyja Melcher Jakab tisztán emlékszik vissza a hét éves korában történt szörnyűségekre. Mai fejjel, már átlátjuk a történteket, tudjuk az előzményeket. Nektek, abban a pillanatban világos volt, hogy valami szörnyűség készül? „A ’45 utáni időszakban tulajdonképpen forrt a világ. Akik a győztes hatalmakhoz tartoztak, ők próbáltak helyzetbe kerülni. Ezen kívül próbálták elnyomni azokat, akik a háborúért bűnösöknek számítottak. 1946-ban megszületett a kitelepítésről szóló törvény.” Mire emlékszel a kitelepítés kapcsán? „Én még ’46-’47-ben Majoson jártam iskolába. Az elsőt ott is végeztem. Utána került sor Majoson a kitelepítésre. Az iskolában laktunk, miután el kellett hagynunk a házunkat. Úgy képzeld el, hogy a terem négy sarkában lakott egy-egy család. Hosszú ideig éltünk ott, mert mi 1948 tavaszán, nyarán kerültünk Bonyhádra.” Bonyhádra kerültetek, mert titeket nem telepítettek ki. „Igen, ez is érdekes dolog. Tudniillik, hogy azért a szociális szempontokat figyelembe vették. Kollektív felelősség volt, a nemzetiség, ahogy volt ment. Viszont, ahol gyerek volt vagy idős azt előnyben részesítették. Élt még a 88 éves dédi mamám, aki ha kitelepítik, nem éli túl. Így marattunk későbbre, akik szerencsére Magyarországon maradhattak.” Hogyan kellett elhagyjátok az otthonotokat? „Nekünk is úgy kellett eljönni, mintha a vonattal mentünk volna. Egy batyuval. Volt egy papír, amire le volt írva, hogy mit lehet vinni. Lepedőbe azokat össze lehetett kötni és annyi. Minden más tilos volt. Annyiból szerencsénk volt, hogy amíg az iskolában tartózkodtunk, nem voltunk túl messze házunktól és sokáig nem kaptunk felügyeletet. A betelepítés pedig nehezebben ment, mint a kitelepítés és sokáig nem lakott senki az otthonunkban. Így stikában sikerült sok mindent elhozni. Sikerült elhordani azt, ami fontos volt, olyanokat, ami az életben maradáshoz kellettek.”

Miért pont Bonyhádra küldtek titeket? „Nem küldtek. Nekünk végeredményben, magunktól kellett találnunk egy helyet ahol lakhatunk. Nem foglalkoztak velünk. Apám eljött Bonyhádra. Az volt a helyzet, hogy rengeteg volt a zsidó és rengeteg romos zsidó ház volt, hiszen őket ugyanúgy kitették őket. Ott álltak üresen, romosan, patkányokkal teli, földes szobákkal. Egy ilyet próbáltak rendbe rakni az öregeim, az volt a lényeg, hogy valahol lakni lehessen. Cigányok is laktak ott. Nem nagyon zavartak minket. Sokat nevettünk rajtuk, hogy balhéztak.” Svábok és zsidók egy helyen? „Csodák csodájára a legnagyobb segítséget tőlük kaptuk. Munka nem nagyon volt. Eleinte nem kellett fizessünk az nagy segítség volt, utána már volt bérleti díj, de akkor ők segítettek. Házi ipari foglalkoztatást kezdték bevezetni. Krumpli válogatás például vagy diótörés. Ezeket házi munka gyanánt csináltatták velünk, amiből mi meg tudtunk élni. Amikor a mezőgazdaság kezdett magához térni, akkor már jobb volt a helyzet.” Belegondoltál, hogy mi lett volna a helyzet, ha kitelepítenek titeket? „A rokonokkal való beszélgetések során kiderült, hogy ott sem volt könnyű a helyzet. Borzasztó nehéz állapotok voltak, a városok le voltak bombázva. Inkább a községekbe kerültek, ahol a mezőgazdaságból ők is talpra tudtak állni, de ez nagy küzdelem volt. Eleinte semmijük nem volt. Guberáltak. A jó ég tudja, hogy ki járt jobban. Nem volt egyszerű senkinek.” „Volt, aki visszaszökött. Az öreg Müller. Ő nem bírta. A családja ott maradt, ő visszajött. Mindenki úgy segített magán, ahogy csak tudott.” Hogyan bántak veletek? A háború utáni időszakban olyan is volt, hogy bandák alakultak. Hatóságnak képzelték magukat. Ekkor még otthon voltunk, volt istálló is. Hatan-heten összeverődtek, kifigyelték mikor van nyitva az istálló kapuja, berontottak, kikötötték a tehenet és elvitték. Gyakorlatilag fényes nappal raboltak. Sokszor megcsinálták ezt. A másik, hogy nem is értettek az állattartáshoz, úgyhogy nem éltek sokáig. Ha elpusztult, elmentek és elvittek még. Ennek a megélése sem volt egyszerű.” Te kisfiúként, mit gondoltál? Elmagyarázta, akkor neked valaki, hogy mi történik? „Persze, sokat beszéltek nekünk erről. Sőt jártak a különböző lapok is a városban. Akkor is voltak különböző kiadványok, amiket sokszor sokan megvettek. Például Az Est. Ez egy esti kiadás volt, amit előszeretettel vettek meg, mert képekben foglalták össze a történteket. Akinek gondja volt az olvasással az is megértette mi zajlik körülötte vagy éppen a gyerekek.” Voltak barátaid, akiket utána már nem is láttál? „Igen. Volt, aki korán elment. Határozottan emlékszem, hogy mindig átmentem a szomszéd sráchoz játszani. Az apja katonatiszt volt. Egyik este hazajött, összepakoltak és másnap már nem voltak sehol. Tudták, hogy menni kell, mert ha nem akkor itt pusztulnak el. Sok ilyen volt.” Mikor volt az, amikor már nagyjából rendeződött a helyzet és jól éltetek? „Húsz éves voltam. 10-15 évre rá. Akkor kezdtünk el először azon gondolkodni, hogy építeni kéne, ki kéne keveredni abból a romos környezetből. Amikor volt már fix lakás, bérleti díj nélkül, akkor már könnyebb volt a megélhetés.” 1946 májusában megkezdődött a Tolna megyeiek kitelepítése. Először Mórágy községben. Bonyhádon a listát két helyen, a községházán és a gimnázium kapuján függesztették ki, majd május utolsó napjaiban rendőri alakulatok körbezárták a nagyközséget. Külön engedéllyel lehetett csak belépni illetve elhagyni a települést. Május 31-én pedig dobszó kísértetében szólították fel a kitelepülésre kerülő embereket, hogy álljanak készen a csomagjaikkal. A bonyhádi lelkész, Genersich Tivadar egy istentisztelet keretén belül bocsájtotta útra a kitelepülő híveit. 1946. június 1-jén megkezdődött a bonyhádi kitelepítés végrehajtása. Rendőri kísérettel vitték

őket a hidas-bonyhádi vasútállomásra, ahonnan marhavagonokban szállították őket. 30-an zsúfolódtak be. Június 3-án, hasonló körülmények között, indítottak újabb vagont útnak. Másnap az amerikai szervek először állították le a magyarországi német elűzötteket szállító vonatok fogadását. Eltérő adataink vannak, hogy pontosan hány németet telepítettek ki Bonyhádról 1946-ban. Nem is lehet megállapítani pontosan, mert nem biztos, hogy mindenki élve megérkezett Németországba, nincs megbízható adat azokról, akik önként települtek ki, és azokról sem, akik Oroszországból egyenesen a családjuk után indult Németországba. Sok bonyhádi elűzött nem tudott beletörődni sorsába és illegális úton próbálkozott a visszatelepüléssel. Talán a mi rokonainkhoz hasonlóképpen, a Németországban élő rokonok is, ha az otthonukról álmodnak, akkor mindig Magyarországot tekintik az igazi hazájuknak. Mivel jelentős számú német nemzetiségű ember él Magyarországon napjainkban is, az országgyűlés 2012. december 15-én arról döntött, hogy minden év január 19-e legyen a magyarországi németek elhurcolásának emléknapja. 1946-ban ezen a napon indult el az első vagon Budaörsről, ezzel vette kezdetét a magyarországi német kisebbség kitelepítése. A mai napig az ország egész területén jelentős a helyi sváb lakosság jelenléte a közéletben. Sajnos ma már a magyar nyelvet jobban beszélik, asszimilálódtak a társadalomba az itt élő németek. Ennek ellenére mai napig fontos a kulturális értékek és a német identitás megőrzése, illetve átörökítése. Németország támogatja a magyarországi németeket, ennek érdekében. Sokan vallották magukat német nemzetiségűnek ezért 124 helyi önkormányzat alakulhatott országszerte. 1993-ban fogadta el a magyar országgyűlés a Nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényt. A törvény megalkotásának célja a multikulturális világ megőrzése volt. Lehetőség nyílt helyi és országos kisebbségi önkormányzatok létrehozására. A Bonyhádi Német Kisebbségi Önkormányzat 1995-ben kezdte el működését. Elnöke akkor Rittinger Antal volt. Kisebbségek érdekeinek képviseletét, a német nyelv és kultúra ápolását tartották szem előtt.Ma már Rittinger Antal helyett Köhlerné Koch Ilona került az Önkormányzat élére. 2007-ben Bonyhádon helyi újságot adtak ki „Bonnharder Nachrichten” címmel. Az újság a német kisebbség jelentős eseményeit mutatja be. Az újságban megtalálható a Jugendseite és a Kinderecke oldal is. Emellett sváb receptek és ünnepségek is helyet kapnak az újságban. A lap negyedévente jelenik meg. Ingyenesen jelenik meg, tehát mindenki hozzáférhet, sőt még elektronikus formában Bonyhád honlapjáról is letölthető illetve e-mailon keresztül még a tengeren túlra is eljut. . A városban működik a Vörösmarty Mihály Általános Iskola két tannyelvű (magyar-német) intézmény, ami tovább segíti a német kultúra ápolását. A Gimnáziumnak is fontos szerepe van a német nyelv továbbörökítésében, hiszen emelt óraszámú német képzés is van. Bonyhád fontosnak tartja a testvérvárosaival való kapcsolat ápolását. A város megemlékezik minden jelentős történelmi eseményről, ami érintette a németeket, emellett 2009-től kezdve megrendezik két-három évente a „Sommerfest” kulturális fesztivált. Emellett pedig német tánctanulásra is nyílik lehetőség a Kränzlein Néptánc Egyesület által. A Kränzlein 1987-ben alakult, 4 korcsoportjában közel 90 gyermek és fiatal táncol. Rendszeres szereplői a különböző helyi-, regionális- és országos rendezvényeknek, valamint felléptek a Kongresszusi Központban, a Nemzeti Színházban, és többször jártak külföldön is. (Németország, Szerbia, Szlovákia, Horvátország, Szlovénia, Luxemburg) Több arany és ezüst minősítés, különdíj, és fesztiváldíj birtokosai. Több helyi gyűjtésű tánc után színpadra

állították a Völgységi lakodalmast, a Majosi búcsút és a Cikói gyermekfarsangot is. Szívesen táncolnak más tájegységek német táncai mellett magyar táncokat is. Fő feladatuknak tekintik a német kultúra ápolását, továbbadását, a hagyományok őrzését, valamint a még meglévő tánckincs gyűjtését és színpadra állítását.Az egyesület vezetőségének tagjai: Köhlerné Koch Ilona, János Mónika, Schlotthauer Tímea, Lehmann Levente, Melcher Alexa, Rittinger Róbert, Bobály Máté, Gillich Máté, Deér Mónika, Peitlerné Ferencz Erzsébet, Csizmadiáné Énekes Piroska. A felsoroltak alapján látszik, hogy a német hagyományok a mai napig fontos része az emberek életének. Ezért is fontos, hogy tisztába legyünk a múltunkkal és az új generáció szülöttei is megértsék mi történt a felmenőikkel. Forrás: Gonda Gábor: Kitaszítva www.bonnhard.hu https://www.kranzleinblog.wordpress.com Interjúalanyok: Melcher János Melcher Jakab

Európa a Polgárokért - egy workshop összefoglalója Ich begrüße alle Anwesenden recht herzlich! Die Teilnehmer sind den meisten schon bekannt, vor allem ist es Bürgermeister Werner Baum aus Treuchtlingen – von heute Nachmittag, hier aus der feierlichen Stadtratssitzung. Ann-Kathrin und Rebecca Hambuch, Weinkönigin und Weinprinzessin aus Hochheim ist sicherlich allen schon aufgefallen. Aus Wernau ist Stadtrat Alfred Freistädter beteiligt, und aus Bonyhád László Bajor, Lehrer im Ruherstand. Er war lange Jahre Direktor der Grundschule Nr. 1, der Vörösmarty Grundschule, wo es heute zweisprachigen Unterricht gibt. Herzlich willkommen! Ich würde vorschlagen, ich lese die Fragen vor, und dann stelle ich sie einzeln und jeder antwortet kurz. Doch erst möchte ich euch bitten, stellt euch ganz kurz vor, dann kommen die Fragen. Es ist sehr erfreulich, dass zwei junge Mädchen mit dabei sind. Wir fangen dann mit den Mädchen/ mit der Jugend an. -

Mein Name ist Ann-Kathrin Hambuch, komme aus Hochheim. Meine Schwester heißt Rebekka Hambuch. Ich bin 25 Jahre alt, Rebekka ist 20 Jahre alt – und wir haben daher einen persönlichen Bezug dazu, weil unsere Großeltern damals aus Ungarn kamen, aus Mucsi/Mutsching.

Danke! -

Mich kennt man inzwischen auch, mein Name ist Werner Baum und mein Vater stammt aus Schlesien. Zu meinem Alter, da die Damen vor mir auch ihr Alter genannt haben: Ich bin 58 Jahre alt. Habe nahezu mit der Vertreibung nichts zu tun, aber durch die Familie habe ich mich früh mit dem Thema Furcht und Vertreibung beschäftigt und habe sehrsehr gute Kontakte nach Polen.

-

Mein Name ist Alfred Freistädter, meine Mutter kommt aus Südungarn, aus Baranya und mein Vater stammt aus Jugoslawien. Sie haben sich nach der Vertreibung kennen gelernt, und ich bin nachher geboren. (Und nachdem das alter genannt wurde: ich bin auch 58 Jahre alt.)

Laci Bácsi jetzt ganz kurz Sie: Én már nagyon korán… Ich werde kurz übersetzen. Er kann deutsch natürlich, und versteht viel aber ungarisch zu sprechen ist einfacher. -

Én valamikor jól beszéltem németül, de sajnos azóta nem volt alkalmam a gyakorlásra sem és így nem mertem vállalni azt, hogy én itt németül válaszoljak vagy németül mondjak… Gyerekek között nőttem fel így éltem egeszén ma (19)28-tól születésemtől egészen a mai napig ugyhogy 89 éves vagyok és remélem hogy még így élek.

89 Jahre alt ist er, und seit seiner Geburt lebt er - bis auf die Zeit seines Studiums - in Bonyhád. Er meint er hat irgendwann mal sehr gut deutsch gesprochen, aber eher die Mundart die man hier in Bonyhád gesprochen hat, weil er unter Ungarndeutschen lebte, aber heute traut er sich nicht mehr deutsch zu reden. Die Fragen also: Welchen Bezug habt ihr persönlich zur Vertreibung? Wer war betroffen? Das habt ihr zum Teil bereits auch schon erwähnt. Von wem stammen eure Informationen? Welche Wirkungen hatten diese Informationen auf euch? Bzw. wenn es geht wie mussten eure Vorfahren, eure Verwandtschaft ihre Heimat verlassen? Wie hat man diese Leute damals in Deutschland aufgenommen? Habt ihr bzw. welche Informationen habt ihr zu diesem Thema? Und wie änderte sich diese Situation? Das wären also die Fragen. Wer kann antwortet, wer nicht kann passt einfach. Es ist absolut verständlich. Dann bleiben wir bei der gleichen Reihenfolge. 1. Welchen Bezug habt ihr zur Vertreibung? Wer war Betroffen? A-K. Hambuch: Also wie gesagt waren unsere Großeltern davon betroffen, und daher sind wir betroffen. Also unsere Großeltern sind vertrieben worden, und ihre Vorfahren sind damals – wir kommen aus der Nähe von Fulda und sie sind damals nach Ungarn ausgewandert nach Mutsching/Mucsi. Unsere Großeltern mussten dann damals so um 1945 rum… ja, 1946 wurden sie vertrieben und sind wieder zurück nach Deutschland gekommen. Bei euch beiden Reicht wenn immer nur einer erzählt. W. Baum: Die Informationen stammen von meinem Vater der 1945 aus Schlesien in der Nähe von Breslau (Wroclaw) vertrieben wurde, und wir haben zu Hause immer viel darüber gesprochen und ich bin mit ihm 1975 das erste Mal dann nach Polen gefahren. Er hat mir da seine Heimat gezeigt und das Schlimme war halt, dass sie nicht wussten, dass sie dauerhaft die Heimat verlassen mussten. Sie sind zunächst von Schlesien bis nach Sachsen und als der Krieg zu Ende war im Mai '45 sind sie wieder zurück nach Schlesien und wurden dann das 2. Mal vertrieben. Sind sie geflüchtet oder offiziell...? W. Baum: Ne, sie sind wieder zurückgeflüchtet also normal so nicht offiziell zurückgeführt worden und durch die Eisenbahn nach Treuchtlingen. Mein Großvater war als Wagenmeister am Hauptbahnhof in Breslau beschäftigt und er wurde dann nach Treuchtlingen versetzt. So kamen mein Vater und die Familie dann nach Treuchtlingen. Danke! A. Freistädter: Wie gesagt, meine Mutter stammt aus Újpetre hier in der Gegend. Soviel ich weiß, sind sie 1947 ausgewiesen worden. Zunächst kamen sie dann in die damalige Sowjetische Besatzungszone und weil sie Bekannte und Verwandtschaft in der Bundesrepublik – in der Nähe von Stuttgart hatten, sind sie dann dorthin gekommen, sind dann zunächst auch in einem Kellerraum untergekommen, bis sie sich nach und nach freigeschaufelt haben und eine eigene Existenz aufbauen konnten. (Mein Vater stammt- wie bereits auch schon gesagt – aus dem Jugoslawischen Banat.)

Genau weiß ich es nicht wann sie gehen mussten, aber gegenüber den Ungarn oder den Ungarndeutschen, die zum Teil mitten in der Heimat bleiben durften, wurden ja aus Jugoslawien alle ausgewiesen. Laci bácsi, a családból vagy osztálytársak közül volt-e valaki érintett? Azt már tudjuk, hogy nagyon sokakat kitelepítettek Bonyhádról. Bajor L.: Igen, 14 évesen éltem meg ezt a nagyon szomorú napot és nagyon rossz élményekkel, ill. nagyon kellemetlen emlékekkel gondolok vissza rá, mert nagyon fájó volt, amikor a barátaimat vagy ismerőseimet és édesapámnak a testvéreit kitelepítették. Úgyhogy ők kint éltek Németországban. Übersetzung: Er war damals 14 Jahre alt, als diese traurigen Ereignisse passierten und er hat konkrete Erinnerungen: Es war eine Tragödie mit anzusehen, wo seine Schulfreunde und die Geschwister seines Vaters weg mussten. Es war einfach schockierend. Bajor L.: Édesapám tanító volt, itt Bonyhádon, kántortanító, és még jobban kapcsolódtak az emberekhez és ismerősökhöz - és még fájóbb volt az, hogy tulajdonképpen az (evangelikus) egyháznak majdnem 2/3-át kitelepítették. Egy emlékem is van, illetve több is, ebből az időből, amikor „Achabacsi“ azt mondta: Herr Lehrer! Die Gemeinde wird ausgeliefert. Aber ohne Pfarrer und ohne Lehrer. Meinen Sie nicht, dass man was tun sollte dagegen? Übersetzung: Also sein Vater war auch Lehrer. Kantor-Lehrer in der evangelischen Kirchengemeinde. (Die evangelische Kirche liegt nördlicher und ist von der Pension aus zu sehen.) Sie hatten gute Kontakte zu den Leuten und waren selber bei vielen bekannt. Gerade deswegen war es schrecklich, mit anzusehen, wie die Leute alle weg mussten. Da er den letzten Satz auf Deutsch gesagt hat, brauche ich den nicht mehr zu übersetzen. Frage 2: Wie haben diese Informationen auf euch gewirkt? Aus dem Erzählen ist es ein bisschen anders. Wie habt ihr damit etwas anfangen können? A-K. Hambuch: Für uns war das immer etwas unvorstellbar wie man aus der eigenen Heimat vertrieben wird, ohne zu wissen, wohin man kommt, weil die wussten es damals nicht, ob sie nach Deutschland oder nach Russland oder sonst wohin kommen. Und als Kinder kann man es sich kaum vorstellen, dass man sein ganzes Leben bis dahin in einen Koffer packt, auf einen Zug steigt und eben dann diese Ungewissheit hat. Aber es ist interessant zu hören, wie das verarbeitet wurde. Habt ihr Fotos aus dieser Zeit gesehen? Wurden euch welche von den Großeltern gezeigt? A-K. Hambuch: Wir haben Fotos von der alten Heimat gesehen da sah man alles so streng – die Uniform und diese Trachten hat man da auch gesehen. Man kann die Fotos von heute gar nicht damit vergleichen. Werner, Du hast ja bisschen schon angeschnitten vorhin, dass dein Vater vieles erzählt hat. Wie hast du das verarbeitet? W. Baum: Als Kind hat mich das relativ wenig betroffen. Aber ich habe mich schon in der Schule sehr früh mit dem Thema deutsche Geschichte insgesamt auseinandergesetzt. Deswegen war es für mich schon sehr Umweg reich vor allem in der heutigen Situation – wenn man das wiedererlebt – Flucht und Vertreibung – das zwischen 12 bis 14 Millionen Deutsche aus ihrer angestammten Heimat vertrieben worden sind. Und natürlich auch sehr viele aus dem eigenen

Reichsgebiet, ohne jetzt die ungarndeutschen oder aus dem Banat, dem damaligen Jugoslawien oder aus Rumänien (das ablehnen zu wollen). Aber allein 12 Millionen aus dem Reichsgebiet, das ist so viel wie heute in Bayern Einwohner sind – und das hat mich schon sehr betroffen gemacht, und deswegen habe ich mich einfach durchlesen, mit diesem Thema beschäftigt. Von der Flucht gibt es keine Fotos, aber es gibt Fotos aus der alten Heimat – die uns Kindern gezeigt wurden. Es gab entschlüsselnd viele Güter, die heute sehr vorbildlich wieder saniert wurden, es gibt viele Hotels in diesen Gütern, die ich zum Teil aufgesucht habe und meine Oma war Köchin in einem sehr großem Gut … es steht heute leer... Ich war mehrmals dort, habe das Geburtshaus meines Vaters besucht, weil die Stadt – ich habe mit dem dortigen Bürgermeister sehr gute Kontakte, wir tauschen uns aus in der Stadtsanierung – und das ist genau das was ich für die europäischen Gedanken sehr wichtig finde. Egal, ob es in Polen ist, oder es in Ungarn ist, oder es in anderen Ländern ist, dass wir gemeinsam zusammenarbeiten an den Kontakten. Vielleicht noch eins: Weil wir letztes Jahr auf Grund 70 Jahre Vertreibung nach Treuchtlingen eine deutsch-polnische Ausstellung geholt haben aus dem Kreis meines Vaters, die die deutsche Vertreibung zeigt, aber auch die polnische Vertreibung. Wir dürfen nicht vergessen, dass Ostpolen, das damals zu Polen gehört hat, zu der Ukraine kam, die Sowjetunion hat sich es einverleibt. Von den ehemaligen Ostpolen wurden ja 2-4 Millionen dann nach Schlesien vertrieben und wurden in Deutsch-Schlesien auch als Fremde angesehen. Das ist, was viele Kinder und Jugendliche im Geschichteunterricht eben nicht erfahren, und das ist eben das traurige. Man müsste sich mit diesem Thema mehr beschäftigen. Ja, leider! A.Freistädter: Ja beschäftigt habe ich mich mit diesem Thema auch erst relativ spät, also etwa ab/mit 17 Jahren. Bei einem Familientreffen wurde immer wieder mal von Zuhause geredet und erzählt und nebenbei hat man es als Kind mitbekommen, aber so richtig konnte ich es auch gar nicht begreifen. Erst als ich so 16-17 Jahre alt war, hat man von der Ungarndeutschen Landsmannschaft die in Baden Württemberg gegründet wurde, Junge Leute aufgesucht (die mitachten der Hirt ) mit einbezogen waren an Schwabenbälle. Ich war auch einer von denen. Danach, als die Grenzkubik gegründet wurde, ab da haben wir auch mit der Familie die ersten Besuche nach Ungarn gemacht zu der Verwandtschaften. Und da haben wir (grenzkubiken-)Fahrten nach Ungarn gemacht, und da hab ich erst eigentlich richtig begonnen, zu realisieren, was damals passiert ist. Ich weiß von dem Eindruck unserer Eltern, sie waren traumatisiert. Sie haben vor uns Kindern so gut wie nichts darüber gesprochen. Irgendwie hatte ich erst später davon den Eindruck, dass sie das ganze Geschehen irgendwie verdrängen wollen. Ja, sie haben es auf die Seite geschoben, und haben einfach nach vorne geschaut, haben geschaut, was die Zukunft bringt. Und erst nach Jahrzehnten, wo sie eine gewisse Sicherheit hatten in der neuen Heimat in Deutschland, da haben sie begonnen, diese ganze Geschichte und dieses Trauma für sich aufzuarbeiten – in der Form, dass man auch die Grenzkubik unterstützt hat, dass man die Informationen weitergegeben hat, das wir eben durch die Besuche und eben durch die bei den Verwandten hier so langsam genau ertappten, was sich damals genau vor sich abgespielt hat, und in der Schule hat man damals diesbezüglich noch gar nichts mitbekommen. Dazu möchte ich auch sagen, es ist ähnlich auch in meiner Verwandtschaft. Da haben die meisten gesagt: Wenn Ungarn uns nicht will, wollen wir die ungarische Sprache auch nicht mehr. Und dann mit der Zeit, als sie das erste Mal zu Besuch gekommen sind, nachher sind sie dann immer wieder kommen – 'nach Hause', 'wir fahren nach Hause', hieß es. Also Ungarn nannten sie trotzdem ihre Heimat und sie kamen hierher 'nac Hause'.

Wenn ich kurz ergänzen darf: sie hatten auch Angst, einst nach Ungarn zurückzukommen, weil die politische Situation damals noch etwas unklar war. Man wusste nicht, geschieht irgendetwas mit ihnen oder sind sie willkommen. Also nachdem sich das etwas entstrengt hatte – wie du auch sagst - sind sie immer wieder nach Hause gekommen. Nach Hause gefahren. A.Freistädter: Ja, zurückgeflüchtet sind auch welche, auch nach Ungarn. Eine junge Dame hat geschrieben, dass dieser Familienvater sogar 2 mal zurückgeflüchtet ist. Man hat ihn 2x gefasst und 2x wieder abgeschoben. Er war Arzt. Das muss auch ein Grund dafür sein. Und dann kommen wir zur letzten Frage bevor wir alles ein bisschen zusammenfassen: Was wisst ihr darüber, wie hat man diese Deutschen aus den Vertreibungsländern in Deutschland empfangen? Haben eure Großeltern über den Empfang erzählt? A-K. Hambuch: Darüber wissen wir jetzt nicht so viel, das Einzige, was sie erzählt haben, dass sie nicht wussten, wohin sie kommen und dass sie sich gefreut haben, als sie gehört haben, dass sie mit dem Zug nach Deutschland gebracht werden. Sie haben sich gut in Wallah oder in Innhofen, wohin sie auch gekommen sind, eingelebt. Hat es lange gedauert, bis sich ihre Situation einigermaßen verbessert hat? A-K. Hambuch: Es ging relativ schnell, so wie ich es in Erinnerung habe, weil sie da auch ein Haus gebaut haben. Danke! W. Baum: Ich denke, das Erste ist, dass man von einem Empfang nicht sprechen kann. Ich möchte dich nicht berichtigen, aber es war eine sehr schwere Zeit. Aber es war ja auch in anderen Teilen Deutschlands, also Schlesien war auch ein Teil Deutschlands und da war in Wallah auch einiges kaputt. Das Schlimme war, Treuchtlingen war auch stark bombardiert. Wir hatten alleine in der Stadt Treuchtlingen knapp 600 tote Menschen zu begraben. In einer Stadt mit damals 4000 Einwohnern. Wenn man in eine zerstörte Stadt kommt, dann ist es natürlich schwer, Fuß zu fassen. Mein Vater erzählte mir, dass es immerhin 5 Kinder waren. Die Mutter ist alleine mit den 5 Kindern, der Vater kommt später nach. Dass die Kinder in einen Schläfer kamen das erste Mal, dass sie auf offenem Land geschlafen haben und dann wurden erst sogenannte Notbanken/Holzparken aufgebaut, wo man dann Jahre lang in diesen sogenannten Baracken gelebt hat. Wobei ich heute noch aus dieser Zeit sehr gute Erinnerungen habe, weil man einfach zusammengewachsen ist. Ja, man hat zusammengehört. In der Schule, unterschiedliche Erfahrungen, weil sie natürlich Sprache – sie sprachen natürlich deutsch, aber einen ganz anderen Dialekt. Sie sprachen den schlesischen Dialekt, was für den Treuchtlinger sehr Preußisch war, da wurden sie als Preußen bezeichnet. Und Bayern-Preußen ist ein bisschen so etwas aber das habe ich persönlich schmunzelnd zur Kenntnis genommen. Die damaligen Kinder und mein Vater waren bei der Vertreibung 10 Jahre alt. Ich glaube nicht, dass sie es lustig gefunden haben und sie wurden schon gehänselt. A.Freistädter: Deutschland war teilweise auch ziemlich kaputt. In der Region, in der ich lebe ist außerhalb von Stuttgart. Diese Region hat nicht so viele Bomben abbekommen. Aber vom Vernehmen aus war es schon so: Die Leute hatten selber nicht viel. Selbst die Einheimischen nicht und dann kamen noch die Fremden. Die Fremden haben irgendwo

Wohnung beansprucht bzw. die Regierung hatte damals gesagt, ihr müsst eure Zimmer räumen, ihr müsst teilweise euer Haus räumen, es wurde einem einfach zugewiesen. Und wenn man sich vorstellt, da waren die Einheimischen auch nicht glücklich. Es wurde da auch über Flüchtlinge gesprochen. Aber man weiß es ja: die Donauschwaben, die Ungarndeutschen sind fleißige Läute, sie haben angepackt, haben sich eingebracht, und haben sobald sie einen Fleck Erde bekamen, haben sie selber Gemüse angebaut, selber ihre Dinge angebaut, haben die Arme hochgekrempelt, sie haben geschafft. Das haben die Einheimischen schon sehr bald erkannt, und durch die fleißige Natur haben sie sich dann sehr schnell eigene Heime geschaffen. Ich weiß sehr gut, Ende der 40er Anfang der 50er sind sehr viele Wohnungen und Wohnhäuser entstanden, wo die Ungarndeutschen dazu viel bekommen haben und ihre neue Heimat aufgebaut haben. Und auch später noch, es wurde von einer Gemeinschaft geredet, sie waren unheimlich groß und als sie ein paar Jahre später – so Anfang der 60er Jahre – das habe ich bewusst mitbekommen – da wurde an einem Wochenende beim einen gebaut, am nächsten Samstag bei den Nachbarn – so ist die Zahl der Häuser gewachsen, alle in Gemeinschaftsarbeiten, in Gemeinschaftshilfe. Das wäre es für heute, hoffentlich können wir es jetzt etwas besser verstehen. Wir können feststellen, dass eigentlich - ob aus Schlesien, ob aus Ungarn, aus der Baranya oder aus Tolnau – also alles sehr ähnlich vor sich ging. Ich möchte sogar noch dazusagen, wie hier alle schon erwähnt haben: die Vertriebenen, die man in Deutschland Flüchtlinge nannte, einige haben sich sogar darüber beklagt, dass man sie in Deutschland „ungarische Zigeuner“ bezeichnet hat, was sehr beleidigend für sie war und sehr weh getan hat, gerade deswegen weil sie wirklich sehr fleißig waren. Aber so erging es den Vertriebenen. Sie mussten ja auch deshalb ihre Häuser verlassen unter anderem, weil eine bzw. mehrere ungarische Volksgruppen aus den „verlorenen“ Gebieten Ungarns ebenfalls – ich sage mal „herausgeekelt“ wurden - oder auch vertrieben worden, und der ungarische Staat wollte den Leuten auf andere Weise, wie in Deutschland, ein Heim oder ein Dach über den Kopf sichern. Noch eine kleine Ergänzung. Das war vielleicht auch in Schlesien so, aber hier in Ungarn nach der Vertreibung nach Deutschland – egal ob amerikanische oder sowjetische Besatzungszone – waren sogar noch Vertreibungen bzw. Aussiedlungen 1948 innerhalb der Ortschaft. Von reichen deutschen Bauern hat man die Häuser und Hab und Gut weggenommen und ihnen wurden anstatt dessen sehr mangelhafte Wohnmöglichkeiten angeboten. (Man hat ihnen quasi als Tauschobjekt viel schlechtere Wohnmöglichkeiten angeboten.) Ich hoffe dass sowas nie wieder passieren wird. Das wünsche ich uns allen. Ich bedanke mich bei allen recht herzlich für die Teilnahme und wünsche für den Rest des Tages eine angenehme Unterhaltung.