A vérkeveredés és a nemzeti kultúra kialakulása Az ültetvényes birtokházak és a rabszolgakunyhók öröksége*
Afrânio Raul Garcia
A tizenkilencedik század végén számos értelmiségi és több politikus nehezményezte a nemzeti egység hiányát, és bírálta az új köztársasági intézmények hibáit. Pedig három év leforgása alatt az intézményrendszer példátlan fejlõdésnek indult: 1888ban eltörölték a rabszolgaságot, 1889. november 15-én, alig másfél évvel késõbb pozitivista katonák kikiáltották a köztársaságot, 1890-ben pedig az új köztársaság megvalósította a katolikus egyház és az állam, az egyházi és a földi hatalom szétválasztását. Igaz, hogy Brazília ebben az idõszakban elsõsorban nyersanyagai, azaz a kávé és a cukor1 kivitelétõl függött, ami különbözõ problémák elé állította a legbefolyásosabb csoportokat. Az európai cukorrépa-ültetvények felvirágzása és az Amerikai Egyesült Államok piacán megjelenõ kubai, hawaii és Puerto Ricó-i versenytársak miatt súlyos válságba kerültek a – fõként az ország északkeleti részein lévõ – cukortermesztõ vidékek. Az új gõzgyárak építésének erdményeképp csökkent a régi ültetvénybirtokosok2 – a senhores de engenhók – száma, akik elvesztették tulajdonukat a tizenhatodik századtól kezdve Brazíliába hurcolt és rabszolgaságba kényszerített afrikaiak felett. A São Paulótól nyugatra lévõ fennsíkok erdeinek kivágása és az új ültetvények kialakítása pedig a Rio de Janeiro tartományban lévõ Paraiba folyó völgyének nagy kávéültetvényeit ítélte hanyatlásra és halálra: míg 1870-ben a brazil kávénak még 70%-a, addig a tizenkilencedik század végén már csupán 20%-a származott a riói tartományból. A vasúthálózat fejlõdése távolabbi, s jóval termékenyebb földek megmûvelését tette lehetõvé a Rio de Janeirótól délre fekvõ területeken, a São Pauló-i vasútépítõk3 és ültetvényesek pedig gyakran az európai bevándorlók munkaerejére támaszkodtak, akik így fokozatosan felváltották az afrikai származású rabszolgákat. A gyártási módszerek és a termékek
* Megjelent: Hérodote, 98. szám. 2000. III. trim. Párizs, 135–147. old. 1 P. Eisemberg kutatásai szerint (1977: 31, 1. táblázat) 1880 és 1900 között ennek a két terméknek az exportja jelentette a brazil export 70%-át. 2 A cukorgyárak épülése és a régi ültetvénytulajdonosok gazdasági és politikai hatalmának megváltozása közötti összefüggéseket Manuel Correia de Andrade (1998) és Peter Eisemberg (1977) tanulmányozták. Gilberto Freyre Udvarház és szolgaszállás címû könyve a régi ültetvényesek hatalma hanyatlásának idõszakában született, és megfigyelhetjük benne a cukorgyárak épülése elõtti kor iránt érzett nosztalgiát (elõszavának egy részletét lásd a jelen válogatás 25–34. oldalain). 3 Monbeig híres könyve (1952) a kávéültetvények kialakítóinak úttörõ munkájáról szól.
replika • 47–48 (2002. június): 67–76
67
szállításának fejlõdése a kávétermelõ vidékeken is a gazdag vezetõ réteg teljes átalakulását eredményezte: egyesek villámgyorsan felemelkedtek, míg egyes „kávébárók”4 egyik napról a másikra tönkrementek. Az új köztársasági intézmények, a királyságbeliekhez hasonlóan, nem voltak képesek a válságos helyzetbe került agrárelit számára új lehetõségeket biztosítani. Rossz hangulat jellemezte a korszakot, amely gyakran a nemzet különbözõ rétegei között hiányzó szilárd kapocs, azaz a „nemzeti konszenzus” hiányának érzetét jelentette. A huszadik század folyamán, pontosabban a harmincas és hatvanas évek között, a kulturális piac (a kiadók, a képzõmûvészeti piac, a zenei piac stb.) és a központosított oktatási rendszer létrejötte során alakult ki a „hiteles nemzeti kultúra születésében” való hit. Ennek a tanulmánynak az a célja, hogy elemezze az értelmiségiek gondolkodásmódját és azokat a folyamatokat, amelyek egy új, nagy jövõjû nemzeti közösséghez való tartozás tudatának kialakulásához vezettek. A huszadik század elejének Brazília jövõjével kapcsolatos – nem minden ok nélkül pesszimista – elõrejelzéseit a második világháború legsötétebb pillanataiban egy új kép váltotta fel, amelyet a „Brazília, az ígéret földje”5 cím fejez ki legjobban.
Os Serto ˜es: a köztársasági tragédia és a brazil nép eredetmítosza A köztársaság által az európai és egyesült államokbeli intézményeket utánzó, a helyi viszonyokat teljesen figyelmen kívül hagyó új intézményeket bíráló mûvek közül az egyik legjelentõsebb Euclides da Cunha „Os Serto ˜es” címû, 1902-ben, a huszadik század hajnalán kiadott mûve (Cunha 1985 [1902]). A könyv az 1893 és 1897 között zajlott canudosi háború története, amikor is a köztársasági hadsereg a Bahia állam félig terméketlen vidékének egy kis falujában élõ, Antonio Conselheiro néven ismert próféta híveinek felnõtt férfi tagjait egytõl egyig lemészárolta arra hivatkozva, hogy a fanatikusok a királyságot akarták visszaállítani. A szerzõ átfogó és figyelemre méltó képet ad egy próféta születésérõl: elõször a Ceará állam terméketlen vidékén élõ viszonylag jómódú családot mutatja be, majd a leendõ próféta egyhangú életét, boldogtalan házasságát, végül az ennek következtében kezdõdõ és a vezeklésnek szentelt vándoréveket. A könyvbõl megismerjük Antonio Mendes Maciel (a késõbbi Conselheiro családi neve) – Brazília egyik legkíméletlenebb éghajlatáról és gyakori szárazságairól ismert vidékeinek legelhagyatottabb falvaiban és tanyáin tett látogatásai során a kápolnák, a temetõk és más egyházi épületek felújításáért tett – áldozatos munkáját. Prédikációit és tevékenységét a helyi papság, sõt a helyi püspök is nagyra értékelte. Azt, hogy egy fanatikusokból álló szekta vezetõje, csak jóval késõbb kezdték terjeszteni róla; akkor, amikor 4 A királyság korának kávéarisztokráciáját José Murilo de Carvalho (1990) tanulmányozta. 5 „Brazília, az ígéret földje” a címe Stefan Zweig egyik könyvének, amelyet 1941–1942-es brazíliai tartózkodása alatt írt. Az Európában kialakult válságos helyzet fájdalmasan érintette, hiszen zsidó származású lévén el kellett hagynia szülõvárosát, Bécset. A nacionalizmust tekintette „virágzó európai kultúránk megmérgezõjének”, Brazíliában pedig a nemzeti kultúra jellegzetességeként élõ vérkeveredést csodálta. Könyvének címe nagy hatást tett a brazil irodalomra. Stefan Zweig 1942. február 23-án öngyilkos lett Brazíliában.
68
replika
(több tízezer fõbõl álló) hívei Bahia állam félig terméketlen vidékének egy elhagyatott tanyáján (a Vaza-Barris tanyán) telepedtek le, s akiket azért tartottak fanatikusoknak, mert az új adók fizetése miatt konfliktusba kerültek a helyi hatóságokkal, nem engedelmeskedtek a katolikus egyház feljebbvalói által adott parancsoknak, és elutasították a polgári házasság bevezetését. A konfliktus okainak és az egymással szemben álló, azaz a „civilizálódó” és „fejlõdõ” „nemzeti társaság” és a „fanatikusok” alkotta, s az ellenfelet a „gonosz” (amely a bukott királyságot jelentette a politikai hatóságok számára, és az ördög erõit Conselheiro vallási vezetõ hívei számára) megtestesítõjeként látó két tábor felépítésének részletes elemzése után Euclides da Cunha etnográfiai hitelességgel számol be a szemben álló erõk csatáiról, stratégiáiról és fegyvereirõl. Da Cunha könyve írásakor a háború helyszínén írt naplóját is felhasználhatta, 1897 augusztusától októberig6 ugyanis az Estado de São Paulo címû lap tudósítójaként dolgozott. A lap azért küldte Bahiába, hogy beszámolót írjon egy olyan konfliktusról, melynek során a nemzeti hadseregnek egy alultáplált és szegényesen felfegyverkezett csoporttal szemben nem sikerült gyõzelmet aratnia. Könyve 1902-es kiadásának utolsó mondatában nyíltan elítéli a canudosi hadjáratot: a harcokat „a nemzetiek bûnének és kegyetlenkedéseinek” nevezi (Cunha 1985 [1902]: 573). Az események aprólékos rekonstrukciója, a csatáknak az egyes szereplõk nézõpontjából való bemutatása és a tragikum érzékletes ábrázolása az „Os Serto ˜es”-t a messianisztikus mozgalom – annak létrejötte és kifejlõdése – példaértékû elemzésévé teszi, amelyet Eric Hobsbawn angol történész „Primitive Rebels” címû mûvében a messianisztikus mozgalmakról szóló nemzetközi szakirodalom egyik legjobb munkájaként említ. Euclides da Cunha elemzése azért is izgalmas, mert a szerzõ annak a Rio katonai iskoláján és mûszaki egyetemén végzett emberekbõl álló pozitivista csoportnak volt a tagja, amely megszervezte az 1889. november 15-i államcsínyt, és kikiáltotta Brazíliában a köztársaságot (Abreu 1998). A mûben a szerzõ tulajdonképpen önkritikát gyakorol: a külföldet utánzó köztársaságból kiábrándult fiatal mérnök írni kezd, hogy átgondolhassa azt a felkelést, amelyet újságíró korában a „mi Vendée”-nknek7, késõbb azonban „a nemzetiek bûné”-nek8 tekintett. Könyvét a kritika nagyon kedvezõ fogadtatásban részesítette9, és hangsúlyozta, hogy a mû egy tragédia története, egyfajta eposz, amely felfogható a brazil történelem parabolájaként is: a „civilizált népek”-re hivatkozó állami hatóságok – félreismerve „Brazília eldugott” területén élõ honfitársaikat és elítélvén életmódjukat – ártatlan embereket gyilkoltattak meg. Az a köztársaság, amely „ilyen bûnt” követ el, nem vezetheti be a „civilizáció” áldásait. A könyv mélyrehatóbb elemzése során kiderül, hogy magának a messianisztikus mozgalomnak az elemzését, amely a „csata” címet viselõ harmadik rész témája, 6 Euclides da Cunha életútjáról Regina Abreu (1998) ír, és a mû keletkezésének körülményeit mélyrehatóan elemzi. 7 Euclides da Cunha véleményének változásáról a Canudos hadjáratról, a „Mi Vendée-nk” címû cikktõl addig a könyvig, amelyben a „sárból épült Trója” hõsies ellenállásáról ír, Galvão (1976) és Almeida (1977) írtak. 8 Érdekes, hogy a „nemzetiek bûne” kifejezés egyaránt szerepel a mû elõszavában és összefoglalásában. 9 A mû kritikai fogadtatásáról Abreu (1998) ír.
replika
69
megelõzi elõször egy a környezet hatásainak (az elsõ rész témája „a föld”), majd egy a lakosság származásának vizsgálatával foglalkozó rész (címe: „ az ember”), s ezeknek a fejezeteknek a koncepciója Hippolite T aine elméletén alapul. A tizenkilencedik századi fajelméletekre tett nyílt hivatkozásai miatt a kortárs kritika által sokszor elutasított eredeti kiadás ezen részeinek elemzése azt bizonyítja, hogy a szerzõ által feltett legfontosabb kérdés valójában a faji egységesség hiányának kérdése. A tizenkilencedik század végén Brazíliában általában a vérkeveredést tekintették a nemzeti egység hiánya legfõbb okának. Euclides da Cunha nem az egyetlen az 1870 és 1930 közötti idõszak írói és értelmiségijei közül: a nemzeti identitással kapcsolatos viták általában a faji egységesség hiányának témája köré fonódtak.10 A kor brazil írói Gobineau, Vacher de Lapouge és Glumpowicz mûveire hivatkoztak. Ezek a szerzõk az európai származású „fehérek” biológiai felsõbbrendûségére utalva szigorú rangsorba állították a „fajokat”, és hirdették a fehérek más népek (az afrikai származású „feketék” és az õslakos „indiánok”) feletti felsõbbrendûségét. A vérkeveredésrõl azt gondolták, hogy az az emberiség elkorcsosulását idézi elõ, és ezért szigorúan elítélték. Úgy gondolták, hogy egy olyan ország, mint Brazília, ahol a lakosság jelentõs hányada a dolgok természeténél fogva félvér, csak alsóbbrendû helyet foglalhat el a nemzetközi színpadon. Az „Os Serto ˜es”-ban Euclides da Cunha a meszticek alsóbbrendûségét hirdeti, akik között azonban különbséget tesz: szembeállítja a tengerpart fehér és fekete szülõktõl származó félvéreit (a mulattokat) és a belsõ területek fehér és indián szülõktõl (a curibocasoktól) származó gyermekeit (a serto˜eseket). A canudosi háború során leírt népekkel kapcsolatban a szerzõ a kor értelmisége körében uralkodó fajelméleteit, a földrajzi és faji determinizmus elméleteit társítja: a partvidék félvéreit elkorcsosultnak tartja, míg az északkeleti terméketlen vidék curibocasai szerinte egyszerûen csak elmaradottak; a kíméletlen természeti és éghajlati viszonyok elleni küzdelem eredményeképpen egy új fajjá fognak fejlõdni, amely helyet foglalhat majd a felsõbbrendû fajok között. Ezért a Canudosnál lejátszódott csaták a brazil nép sorsát érintõ vitában alapvetõ jelentõséggel bírnak. Mostoha körülmények között, Brazília szinte megmûvelhetetlen vidékein tulajdonképpen egy új emberfajta jelent meg csírájában. Szándékai még ismeretlenek, szokásai pedig furcsák, de a kegyetlen csatákban kinyilvánított ereje és fortélya egy erõs faj megszületésének a jele, amely a fejlõdés egy magasabb stádiumát fogja elérni. Csak ez az új faj teremtheti meg a nemzet egységét és biztosíthatja a civilizáció vívmányainak a megfelelõ alkalmazását. A canudosi tragédia a brazil nép bizonytalan jövõjének metaforája: a köztársasági erõk azokat az embereket ölték meg, akik egyedül lehettek volna képesek az országot a civilizáció útjára terelni. A fejlõdésre képtelen, külföldi mintára létrehozott köztársaság azokat semmisítette meg, akik egy erõs nemzet születésének egyedüli ígéretét jelenthették volna. Euclides da Cunha kíméletlen kritikában részesíti saját táborát, s egy 1901-ben São Paulóban írt elõszóban önmagát és környezetét „öntudatlan zsoldosokként” ábrázolja:
10 Az 1870 és 1930 közötti idõszakban a nemzeti identitásról zajló viták és a vérkeveredés kapcsolatáról lásd Schwarcz (1995) munkáját.
70
replika
A canudosi hadjárat egy minden bizonnyal hosszú harc elsõ rohama volt. Nem túlzás ezt kijelenteni, mert mi magunk vezettük. Ugyanannak az etnológiailag meghatározhatatlan, egységes nemzeti hagyományok nélküli, az Európában kidolgozott civilizációs elvek szerint az Atlanti-óceán partján élõsködõ, a német ipar által felfegyverzett népnek a fiai, és játszottuk az öntudatlan zsoldosok szerepét. (...) [Ez a hadjárat] a szó legteljesebb értelmében véve bûn volt. És ezért elutasítjuk (Cunha 1985 [1902]: 86).
A mû visszhangját és szerzõjének sikerét elemezve Abreu (1998) rámutat arra, hogy a kor legjelentõsebb irodalomkritikusai – például Silvio Romero és Araripe Jr. – is kiemelték a környezeti és faji determinizmus, azaz a brazil föld és nép témája felvetésének jelentõségét Euclides da Cunha könyvében.11 Az „Os Serto ˜es”-t a brazil nép eredetmítoszának a rangjára emelte olvasóközönsége: Brazília csak akkor képes újjáéledni, ha az ország belsõ vidékein élõ szegény népek felé fordul, ugyanakkor eltávolodik az Európához kötõdõ partvidéktõl.12 Euclides da Cunha „üzenetére” a huszadik század folyamán minden olyan alkalommal emlékeztettek, amikor a brazil állam kísérletet tett hatalma megszilárdítására és egyes népcsoportok áttelepítésére. Ez történt 1937-ben a Vargas által meghirdetett „nyugatra való menetel” során, ez 1960-ban, amikor a szövetségi fõváros székhelyét Rióból Brazíliába helyezték át, és 1970-ben is, amikor a T ranszamazónia vasút építésével a katonai vezetõk szorgalmazták az Amazóniában való letelepedést. A kulturális nacionalizmus úttörõ alkotásának tekinthetõ mû mindazonáltal a félvér népek alacsonyabbrendûségét hirdetõ elméletek nyomát õrzi. Csak az „1930-as forradalom” után, az új politikai elit által bevezetett változásokat követõen válik a nemzeti közösség számára a vérkeveredés aduvá, az ország fontos jellemzõjévé és sajátosságává, amelyre büszkék a brazilok. A harmincas években megjelenõ új írógenerációnak a vérkeveredés kérdését átértékelõ munkái hatására fognak csak háttérbe szorulni az 1870 és 1930 között uralkodó fajelméletek, amelyek Brazília más országokhoz képest meglévõ elmaradottságát népe származásával indokolják.
A nemzeti érzés kialakulása A harmincas évekre úgy tekintünk, mint a fontos politikai és gazdasági változások korára, ám ez volt egyben az az idõszak is, amikor a nemzeti közösségrõl új és más módon kezdtek el gondolkozni. A híres brazil irodalomtörténész, a São Pauló-i egyetem tanára, Antonio Cândido így emlékezik vissza erre az idõre a „Brazília gyökerei” címû mûhöz 1967-ben írt elõszavában: Azok az emberek, akik ma ötvenes éveik felé járnak, történelmén keresztül, valamint három könyv hatására kezdtek el érdeklõdni Brazília iránt és gondolkodni róla: az elsõ Gilberto Freyre „Udvarház és szolgaszállás” címû mûve, mely akkor jelent meg, amikor gimnazisták voltunk; a második Sergio Buarque de Holanda „Brazília gyökerei” címû könyve, amelynek megjelenésekor elõkészítõ osztályba jártunk; a harmadik pedig Caio Prado Jr.-é, „A mai Brazília kialakulása”, amelyet egyetemista korunkban ismer11 Amely bizonyítja, hogy a korszak egyik fontos témájáról van szó. 12 Euclides da Cunhát e könyvének köszönhetõen választották a Brazil Irodalmi Akadémia és a Brazil Történelmi és Földrajzi Intézet tagjává (lásd Abreu 1998).
replika
71
hettünk meg. Ezeket a könyveket kulcsfontosságú mûveknek tekinthetjük, amelyeket az 1930-as forradalom során kialakult mentalitás hat át, és amelyeket az Estado novo (1937) diktatúrájának végül is nem sikerült betiltania (lásd Holanda 1998 [1936]: 9).
Az 1930-as évek fiatal generációja tulajdonképpen már olyan elvek és módszerek szerint tanulhatott, amelyek lehetõvé tették, hogy a brazil nép múltjáról és sorsáról gondolkozhasson. A gyors fejlõdésnek induló könyvpiac választékából válogathattak, és az ebben az idõszakban alapított egyetemeken rendszerezettebb képzésben részesülhettek. Megváltozott az országról való gondolkodás, de megváltoztak egyben az e gondolatot kifejezõ könyvek elõállításának és terjesztésének eszközei is. Politikai szempontból a központosított állam megerõsítése és a szövetséges államok politikai autonómiájának csökkentése lehetõvé tette a régi vidéki politikai struktúrák integrálását, amely egy alapvetõ reformot, a másodrangú államokból származó új vezetõréteg hatalomra kerülését tette lehetõvé. A nemzeti állam kiépítése São Paulo állam fölényét is ellensúlyozni tudta a szövetségben, amely egyre sürgetõbb feladattá vált az 1932-es São Pauló-i szeparatista felkelés után. Komoly problémát jelentett a társadalmi és kulturális sokféleségérõl ismert ország szellemi egyesítése. Mint ahogy Sergio Miceli (1981) is rámutatott, az íróknak és az értelmiségnek az erõs és központosított állam kialakulása azért volt fontos érdekük, mert az új intézmények létrejötte egy valódi kulturális piac születését eredményezte és egy addig nem létezõ, egységes oktatási rendszer alapjainak letételét tette lehetõvé: pályaválasztási lehetõségeket biztosított a tönkremenetel szélére sodródott mezõgazdasági vezetõ réteg gyermekei számára. Az új intézmények, mint például az Oktatási és Egészségügyi Minisztérium, amely a harmincas évek írói, tudósai, építészei és avantgárd mûvészei számára integráló erõvel bírt, lehetõvé tették, hogy az írók megszabaduljanak a vidéki politikai elit gyámsága alól. A könyvkiadók számának a húszas években megkezdõdött és 1930 után tetõzõ felvirágzása kitûnõ példa a helyi kulturális piac fejlõdése és az új problémák, a „mi dolgainkról” és a „mi problémáinkról” való új látásmód, valamint a nemzet új jelképeinek kialakulása közötti kapcsolat szorosságára: az új kulturális piac és a központosított oktatási rendszer a nemzeti érzés kialakulásának fontos eszközei voltak. A húszas-harmincas évekig a brazil szerzõk mûveinek kiadását a legnagyobb városokban, így a Rio de Janeiróban, São Paulóban és Porto Alegrében található könyvesboltok biztosították; a legjelentõsebbek a francia könyvesboltok voltak, mint a Casa Garraux São Paulóban és a Casa Garnier Rióban. Ezeknek a kereskedelmi vállalkozásoknak a fõ tevékenységét könyvek behozatala jelentette, a könyvkiadás csupán másodlagos szerepet töltött be, bár a leghíresebb írók mûvei, mint például Machado de Assisé, aki a Brazil Irodalmi Akadémia alapítója és elnöke volt, a Garnier-nál jelentek meg. Az 1930 és 1970 közötti évtizedek egyik legjelentõsebb kiadójának, a José Olympio Editores-nek a történetével foglalkozó tanulmányában Gustavo Sorá (1998) arról ír, hogy a harmincas évek során bekövetkezett változások hogyan segítették elõ a könyvesboltok és a kiadók különválását, azaz a könyvek terjesztésére létrehozott országos eladói hálózat kiépítését. Az új kiadók katalógusaiból kiderül, hogy az évtized folyamán a külföldi könyvek kiadását fokozatosan felváltotta a brazil könyveké; az új kiadóknak érdekükben állt új, kortárs szerzõk mûveinek megjelentetése, akiket az olvasók aztán az õ nevükkel azo-
72
replika
nosíthattak. José Olympio például jelentõs mértékben hozzájárult a José Américo de Almeida, José Lins do Rego, Rachel de Queiroz, Graciliano Ramos, Jorge Amado és Amando Fontes által képviselt északkeleti regény sikeréhez, amelyet a „hitelesen nemzeti regény” jelképének tekintettek (Sorá 1998). Az 1930 és 1960 közötti idõszak minden kétséget kizáróan egyik legfontosabb kiadói vállalkozása az országról való gondolkodás megváltoztatásának teret adó könyvek sorozatokban való megjelentetése volt. A sorozatok indításának az volt a célja, hogy olyan ritka, régi könyvek jelenjenek meg újra, amelyek a Brazília történelmével és szociológiájával foglalkozó vizsgálatok fejlõdése szempontjából elengedhetetlenül fontosak voltak, valamint az, hogy azoknak a fiatal íróknak az új mûveit is megismerhesse a közönség, akiket szintén ez a szándék vezérelt. A Companhia Editora Nacional „Brasiliana”, a José Olympio „Documentos Brasileiros” és a „Biblioteca Histórica Brasileira” sorozatai régi, ritka könyvek mellett fiatal írók mûveit adta ki, s így azok jelentõs ismertségre tehettek szert. Sergio Buarque de Holanda „Brazília gyökerei” címû mûve például az akkoriban Gilberto Freyre által szerkesztett „Documents brésiliens” sorozat elsõ könyve volt. A kiadók szoros kapcsolatban álltak az egységesülõ és fejlõdõ oktatási rendszerrel. A „Brasiliana” sorozatot például Fernando de Azevado, a São Pauló-i és riói elemi iskolai rendszer egyik reformátora és a São Pauló-i egyetem megalapítója (1934) szerkesztette, és beillesztette az árulkodó címû és nagyobb „Bibliothèque pédagogique brésilienne” sorozatba. A harmincas években beindított „classiques brésiliens” sorozat az országról való új gondolkodás megismertetésének egyik legsikeresebb vállalkozása volt; fõképp ismeretlen szerzõk mûveit adták ki, és így elõsegítették az új könyvpiac kialakulását és elismerését. Gilberto Freyre „Casa Grande e senzala” (Udvarház és szolgaszállás, 1933) címû mûvéhez írt elõszavában hangsúlyozza, hogy a vérkeveredés és a brazil nép jövõje közötti kapcsolatról való gondolkodásban milyen mély indíttatás vezérelte. Leírja, milyen fontos szerepet játszott életében az Egyesült Államokban letelepedett német származású antropológus, Franz Boas oktatói tevékenysége, a biológiai, kulturális és társadalmi örökség, azaz a származás és a kultúra közötti kapcsolat megkülönböztetése, hiszen ez a megkülönböztetés tette lehetõvé, hogy a vérkeveredést úgy tekintse, mint a brazil kultúra legfontosabb jellemzõjét. Franz Boas testesíti meg a mestert számomra, õ tette rám a legnagyobb hatást mind a mai napig. A Columbia Egyetemen töltött elsõ napjaimban ismertem meg. Azt hiszem, a XIX. századi romantikus orosz diákokat sem foglalkoztathatta intenzívebben Oroszország sorsa, mint engem Brazíliáé abban az idõszakban, amikor Boas professzort megismertem. Mintha minden rajtam múlt volna, meg az én nemzedékemhez tartozókon; azon, hogy mi hogyan oldunk még évszázados problémákat. A brazil gondok közül pedig semmi sem nyugtalanított annyira, mint a fajták keveredése. Egy ízben – három hosszú éve voltam már távol Brazíliától, amikor megláttam egy csapat hazai tengerészt, mulattot és indián-néger félvért, amint kitódultak a „São Paulo” vagy a „Minas” nevû hajóról – nem emlékszem már, melyik volt az – a frissen hullott brooklyni hóra. Mintha az embernek csak karikatúrái lettek volna. Eszembe jutott egy amerikai utazó Brazíliáról írott könyvének egyik mondata, amit akkoriban olvastam: „the fearfully mongrel aspect of most of the population” (a lakosság zömének ijesztõen elkorcsosult külleme). Ide vezet hát a fajták keveredése – gondoltam. Akkor nem volt, aki megmondta volna nekem, mint Roquette-Pinto 1929-ben az árja szem-
replika
73
léletûeknek a Brazil Eugenetikai Kongresszuson, hogy azok az emberek, akikre mint Brazília megszemélyesítõire tekintettem, nem egyszerûen mulattok vagy indián-néger keveredésbõl származó cafuzók voltak, hanem nyomorult, beteg cafuzók és mulattok. A Boas professzor irányítása alatt folytatott antropológiai tanulmányaim fedték fel számomra elõször a négerek és a mulattok valódi értékeit – különválasztva a rasszra jellemzõ tulajdonságokat azoktól, amelyek a környezet és a kultúra hatására alakultak ki. Megtanultam, hogy alapvetõ különbséget tegyek fajta és kultúra között, hogy szétválasszam a pusztán genetikai kapcsolat következményeitõl a társadalom, a kulturális örökség és a környezet hatásának eredményét. Jelen tanulmány alapeszméje a fajta és a kultúra megkülönböztetésének e kritériumán nyugszik (Freyre 1985 [1933]: 11–12).
A szerzõ visszaemlékezése – aki mûvének köszönhetõen a hatvanas évekig a brazil intellektuális élet egyik legfontosabb pozícióját töltötte be – sokatmondó: a fõként meszticekbõl álló néphez való tartozás szégyenérzetet válthat ki. A modern antropológia egyik megalapítójával való tanulmányok hatására szûnik meg ez az érzés, és születik meg „a korcs kinézet” történelmi okainak vizsgálata iránti érdeklõdés. Történetébõl kiderül, hogy a negatív ítélet „külföldiektõl” származott, jóllehet a brazil diák közvetlen környezetében is többen osztották. De elég, ha a korábbi generációk brazil íróinak munkáit elolvassuk; láthatjuk, hogy a nemzetiek körében többségében ezt a nézetet osztották. Az önmagunkról és a nemzeti közösségrõl kialakított kép újraépítésének elõfeltétele volt a vérkeveredés brazil társadalommal és kultúrával való kapcsolatának az átértékelése. Az „Udvarház és szolgaszállás” címû mû minden bizonnyal nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a meszticitást, illetve a vérkeveredést az új nemzet egyik legfõbb értékének tekintsék. T együk hozzá, hogy Freyre érdeklõdésének középpontjában éppen az Euclides da Cunha által elkorcsosultnak tartott, nagy cukorültetvényekrõl származó, partvidéki mesztic áll. Könyvében nem foglalkozik azonban olyan behatóan a származás kérdésével, mint azt Euclides da Cunha esetében megfigyelhettük. Freyre vizsgálódásainak középpontjában az ültetvényeken szabad szexuális élet és következményei állnak. A különbözõ népek közötti kapcsolatokat azonban nem elméletben, hanem a társadalmi kapcsolatok viszonylatában – a portugál származású fehér ültetvényesek (ritkán) fehér vagy indián, fekete és mesztic nõkkel való kapcsolatait – elemzi. Freyre rámutat arra, hogy a gyarmatosítás idõszakában, amikor monogámnak és katolikusnak számított mindenki, a patriarkális családot valójában inkább a poligámia és a katolikus normákon való kívülhelyezkedés jellemezte. A Gilberto Freyre által felvetett új problematikára – azaz a szexualitásnak a rabszolgatartó társadalommal való összefüggései és hatásai vizsgálatára – a késõbbi antropológiai és szociológiai munkák nem helyeztek elég hangsúlyt. A Feyre könyvében gyakran elõforduló tétel, „a fajok közötti demokrácia” tétele arra enged következtetni, hogy a szerzõ egyenlõségjelet tesz a fehér ültetvényesek fehér európai származású nõkkel való kapcsolatai és a bennszülött nõkkel vagy fekete és mesztic rabszolganõkkel való tartós kapcsolatai közé. A mû figyelmes olvasása azt bizonyítja, hogy ez nem egészen van így. A rabszolgaság idõszakában sem a házastársi, sem a házasságon kívüli kapcsolatokban nem jelentett a szexualitás „erkölcsi lazaságot”. Könyvének a portugál címválasztásban (Casa Grande e senzala) – is megnyilvánuló üzenete mindazonáltal világos: a brazil kulturális hagyományok, beleértve (a szerzõ kifejezését kölcsönözve) a „legintimebb lélektan”-t is, a rabszolgaság nyo-
74
replika
mát õrzik. A fajelméletek már nem szoríthatták háttérbe a rabszolgatartás társadalmi intézményének a brazil történelemre tett hatását. Ez az a nehéz örökség, amely Brazíliára a városiasodás és az iparosodás korában továbbra is nehezedett. Sergio Buarque de Holanda 1936-ban megjelent „Brazília gyökerei” címû mûve is a nagy rabszolgatartó ültetvények kulturális örökségét vizsgálja. Akárcsak Gilberto Freyre, õ is ezt az örökséget tekinti a harmincas évekre gyorsan városiasodó Brazília viselkedésstílusai és gondolkodásmódja kialakítójának. Míg azonban Freyre számára a szexuális és családi élet a vizsgálat fõ tárgya, Holanda elsõsorban az államfõk politikai erkölcsei iránt érdeklõdik, azonban õ is az úr-rabszolga ellentéttel összefüggésben vizsgálandó vezetõ csoportok „intim lélektanát” tartja a brazil társadalmi életet a királyság végéig meghatározó legfontosabb tényezõnek. Sergio Buarque de Holanda elsõsorban a modern és demokratikus Brazília kialakulásának útjában álló tényezõket tanulmányozza. Az ültetvényeken felnevelkedett politikusok – ahol az ültetvényes akaratával egyetlen külsõ erõ sem szegülhetett szembe – nehezen viselik el, hogy alávessék magukat a minden ember számára kötelezõ érvényû szabályoknak, és egy igazi közösségben éljenek. Következésképpen Brazíliában a modern és kollektív döntésekkel irányított állam létrejöttének feltétele a „vidéki örökség” alapos ismerete, az ezzel az örökséggel való teljes szakítás, valamint a parlagon levõ földek gyarmatosításánál jellemzõ „kalandor erkölcs” felváltása a „munkaerkölccsel”. A könyv fõként a politikai csoportokon belül uralkodó konfliktusok kezelésének módszereit elemzi és hasonlítja össze az európai és egyesült államokbeli módszerekkel. A mû egyik kulcsfogalma a „szív embere” fogalma, amely vitákat váltott ki, mert a brazil nemzet erényeinek dicsérete iránt fogékony Vargast szolgáló írók apologetikus fogalomként értelmezték. A szerzõ az 1936 után megjelent kiadások elõszavában leírja, hogy e kifejezést éppen etimológiai jelentése miatt választotta, és olyan embert értett alatta, akit a szenvedélyei irányítanak. Sergio Buarque de Holanda Norbert Eliasnak „A civilizáció folyamata” címû mûvével rokon könyvében azt próbálta bizonyítani, hogy az a politikus, akinek cselekedeteit csak érzelmei irányítják, akadály a demokratikus államokat jellemzõ közös döntésmechanizmusok bevezetésében. Elõször a Brazíliában a harmincas években bekövetkezett változásokról ír, amikor is az urbanizáció és az iparosodás az addig fõként mezõgazdasági országot elérte. Hangsúlyozza azonban, hogy a modern és demokratikus ország felépítése mást és többet jelent a „vidéki világból” a „városi világba” való átmenetnél, és a mezõgazdasági munkáról az ipari munkára való áttérésnél. A vérkeveredésnél is többrõl, a nagy rabszolgatartó birtokok egész kulturális örökségének vizsgálatáról szólnak a harmincas évek legjelentõsebb munkái. Brazília történelmének újraértékelése, az „úri házak és rabszolgaviskók” jellemezte múlt feltárása tevékeny szerepet játszott a késõbbiekben gyors városiasodásnak és iparosodásnak indult új nemzet kialakulásában. A társadalmi egyenlõtlenségek azonban egyre nagyobbá váltak, fõként a huszadik század második felében. A múltból örökölt társadalmi hierarchia egyre erõsebb lett, ezért Sergio Buarque de Holandának a demokratikus nemzet kialakításához fontos szakításokról szóló elemzései még mindig nagyon idõszerûek. Schneller Dóra fordítása
replika
75
Hivatkozott irodalom Abreu, R. (1998): O enigma de Os Serto ˜es. Rio de Janeiro: Rocco/Funarte. Andrade, M. C. (1998): A terra e o homem no Nordeste. Récife: Ed. Universitária de Pernambuco. Almeida, A. W. (1977): Uma genealogia de Euclides da Cunha. In Arte e sociedade. G. Velho (szerk.). Rio de Janeiro: Éd. Zahar. Carvalho, J. M. (1990): Un théâtre d’ombres. La politique impériale au Brésil. Paris: EMSH. Cunha, E. (1985 [1902]): Os Sertôes. (Walnice Galvão által szerkesztett kritikai kiadás). São Paulo: Éd. Brasiliense. Eisemberg, P. (1977): .Modernização sem mudança. São Paulo: Éd. Paz e T erra. Fausto, B. (1970): A revolução de 1930. São Paulo: Éd. Brasiliense. Freyre, G. (1985 [1933]): Udvarház és szolgaszállás. (Az elsõ brazil kiadás: Casa Grande e senzala, 1933). Budapest: Gondolat. Furtado, C. (1969): Formação econômica do Brasil. São Paulo: Cia Editora Nacional. Galvão, W. (1976): Saco de gatos. São Paulo: Éd. Duas Cidades. Holanda, S. (1998 [1936]): Brazília gyökerei. São Paulo. Id. (1993): Hautes Terres. La guerre de Canudos. Paris: A.-M. Métailié. Id. (1994): Le Brésil, terre d’avenir. Paris: Éd. De l’Aube. Lima Sobrinho, B. (1968): Presença de Alberto Torres. Rio de Janeiro: Éd. Civilização Brasileira. Miceli, S. (1981): Les Intellectuels et la pouvoir au Brésil. Paris: EMSH. Monbeig, P. (1952): Pionniers et planteurs a São Paulo. Paris: FNSP. Pécaut, D. (1989): Entre le peuple et la nation. Paris: EMSH. Schwarcz, L. (1995): O espetáculo das raças. São Paulo: Éd. Companhia das Letras. Sorá, G. (1998): Brasilianas. José Olympio e o mercado editorial no Brasil. Rio de Janeiro: Museu Nacional (doktori dolgozat). Thiesse, A. M. (1999): La Création des identités nationales en Europe. Paris: Seuil. Zweig, S. (1993): Le Monde d’hier. Souvenirs d’un européen. Paris: Belfond.
76
replika
