A véméndi kéményseprők emlékezete Az első véméndi származású kéményseprő, aki az 1930-as évek második felében kezdte meg munkáját, 1948-ig kéményseprő segéd volt. Ki volt ő és hogyan kezdődött személyes története, s vele együtt az abból kibontakozó véméndi kéményseprésé? Erről Gász Péter bácsitól kaptam érdekes adatokat, aki 1951. novemberétől maga is kéményseprőként dolgozott, egy időben a Kéményseprő Vállalat Mohácsi Kirendeltségének vezetője volt. Az alábbiakban az Ő visszaemlékezései nyomán elevenedik meg a véméndi kéményseprők története. A kezdet valahová a XX. sz. elejére nyúlik vissza és nem nélkülözi az elengedhetetlen szerelmi szálat sem… Élt valaha egy kéményseprő mester, kinek neve elrejtőzött az idők mélyén, talán elfeledett, régi, poros aktákban fellelhető még valahol. Palotabozsokról jött át Véméndre (Szebénnyel együtt e három falu egy körzetet alkotott), a Zrínyi utcában, a Keller-házban lakott albérletben. A falusi jegyzőség minden bizonnyal bejegyezte a nevét – valahol a Pfaffenbüchler név után kell szerepelnie az iratokban… Egyszer talán előbukkan a levéltárak mélyéről. Ugyanebben a házban szolgált egy leány, akihez egy fiatalember járt udvarolni. Az ifjú kitartóan látogatta a leányt, s közben alkalma nyílt megismerni a házban lakó kéményseprő mestert is. Összebarátkoztak, tán egy pohár jó bor mellett elbeszélgettek a világ dolgairól, az öreg mesélt szakmája szépségeiről, hasznáról – ki tudja, vajon miként esett – mindenesetre az ifjú kedvet kapott, s így lett ő az első, igazán véméndi kéményseprő segéd. Féth Józsefnek hívták. A nagy háború előtt úgy járta, hogy egy mester keze alá egy segéd és egy inas dolgozott. Ha a mesternek volt fia, veje, s ha kitanultak mellette, örökölhették a mester címet. A kéményseprők télen-nyáron mezítláb, papucsban jártak – nem mintha nem lett volna zoknijuk, rendes cipőjük, hanem –, mert balesetvédelmi előírás volt. Régen még sokkal több nyári konyha rendelkezett magas, bolthajtásos kéménnyel, amelyet – ha magasabb volt egy méternél – az ívtől felfelé „könyökkel, térddel, sarokkal kellett kimászni”. Szebényben, a Szt. István-napi búcsú előtt végezték el a nagy kéménytakarítást (jöttek a nagy főzések-sütések, jellemzően a nyári konyha volt ennek színtere), sok kürtőt kellett így kikotorni. Ezért írta elő a mester a „mezítláb”-at, a jobb tapadás végett.
A bolthajtásos kéményeken kívül még ott voltak az úgynevezett „éves kémények” (pl.: konyha, fürdőszoba) és a „féléves kémények” (szoba) is. Az elnevezés a seprési díjhoz köthető: a szobákat csak ősztől tavaszig (fél évig) fűtötték és a kotrás díja fele volt az éves kéményekének. Viseletüknek – a papucson kívül – voltak más jellegzetességei is (a szakma, a viselet és magának a kéménynek a történelmi gyökereiről Szulovszky János: Füstfaragók* c. könyvéből tájékozódhatnak az érdeklődők – szívből ajánlom a véméndiek figyelmébe, mert a könyv egyik adatközlője éppen Gász Péter).
Kéményseprők az 1930-as években a Somogy megyei Andocson
Régi fotókon vagy múltidéző plakátokon, naptárakon megfigyelhetjük, hogy a kéményseprők mindig sajátos öltözékben, kiegészítőkkel és felszereléssel jelennek meg. Péter bácsi elmesélte, miből is állt ez a felszerelés és minek mi volt a neve. Sok német szóval találkozunk, mert ebben a klasszikus formájában hozzánk német nyelvterületről érkezett ez a mesterség. A kéményseprők öltönye eredetileg szarvasbőrből készült („Komlón az öreg Gasparich bácsi abban járt még a háború után is.”), mint említettem lábbelijük a papucs volt, melyet zokni nélkül hordtak. Fejükre kirhaibnit (sapka), a tüdőt a portól védő szájkendőt biggyesztettek, a lehulló koromtól fejüket, nyakukat a kapin védte, kezükön a fehér kesztyű hamar feketére vált. Állandóan vitték magukkal eszközeiket: a kaparóvasat a szuroklerakódások ellen, a hosszú, erős drótból készült stósz-(vagy cső-)kefét, a partvist, ami egy rövid nyelű kézikefe volt, a „csimperling”-et, a jó két méter hosszú nyéllel ellátott finom lószőr kefét a kályha, a sparhert csövéhez. A felszerelés része volt még a létra és a nyírfaseprű is, ez utóbbi a kemencék, füstölők, nyári konyhák bolthajtásos kéményeihez. A nyírfaseprű készítését Péter bácsinak is meg kellett tanulnia – a söprűt és a keféket a kéményseprők régen nem vásárolták, hanem maguk készítették. Már az eszközök és felszereltség puszta sorolásából is sejthető, hogy a régi időkben nem volt ez könnyű mesterség. Kéményseprő eszközök az 1950-es évekből (Véménd)
Az államosítás után ez a foglalkozás is átalakult. A mesterekből, segédekből szakmunkások lettek. A háború, majd az újjáépítések után az Állami Kéményseprő Vállalat munkásfelvételt hirdetett: az egyik központ Pécs volt, de meg kellett oldani a mohácsi járás ellátását is. Így nyílt meg az út a véméndiek előtt is, hogy nagyobb számban bekapcsolódjanak ebbe a munkába. Az érdeklődés nagy volt, Véménd több körzetnek adott kéményseprőket, akik nem csak Baranyában dolgoztak. Gász Péter első körzete is nagy területen helyezkedett el: Bogád, Ellend, Magyarsarlós, Pécsudvard, Óbánya, Kisújbánya, Kozármisleny tartozott bele, de dolgozott Komlón is. Vajon hogyan oldotta meg az ingázást? Sok munkatársához hasonlóan: általában vonaton közlekedett, melyre felrakta kerékpárját, a drótszamár volt a célterület bejárásának eszköze. Mielőtt nekiállt volna feladata ellátásának, bejelentkezett a helyi Tanácson – a munkának ütemterv szerint kellett haladnia. Nem egy napig tartott… szállást is kellett találni. Fekhelye hol vasúti váróterem, hol istálló vagy pajta volt, Komlón bányászok között. A mosakodást gyakran egy lavórban, vagy – miként az Kozármislenyben megesett – a jászolban oldotta meg. A korom pedig makacs dolog. Beeszi magát bőrbe, hajlatokba, tüdőbe… Az „aranyélet” Óbányán köszöntött rá, ahol egy család rendes szobát és kényelmet tudott számára biztosítani.
Így éltek egykor a derék füstfaragók, akiknek munkája – ki tudja hány esetben – családok életét menthette meg, de mindenképpen óvta azt. Munkájuk fontosságát az is jelzi, hogy folyamatos kapcsolatban vannak a tűzoltósággal, ami nem csoda – maga a kéményseprés a tűzoltó szakmából önállósult egykor. A gyökerek azonban közösek és erősen összekötnek: „lánglovagok” és „füstfaragók” ma is összejönnek, hogy együtt adjanak hálát védőszentjük, Szt. Flórián ünnepén. A régi mester-segéd-inas rendszernek leáldozott a Napja, ma országszerte vállalkozások, kisebb-nagyobb cégek végzik egy-egy területen a fűtéssel és a kémények biztonságos használatával kapcsolatos feladatokat, ám a hagyományok olykor mégis a felszínre törhetnek. Ebben a történetben is van egy különös fordulat, mely egy – talán nem is túl vékony szálon – kapcsolódik Véméndhez és a múltban itt virágzó kéményseprő mesterséghez. Történt egyszer, hogy Horst Metzger, egy német állampolgár Véménden vett házat. Kapcsolatok épültek a „vendég” és a helyiek között, minden bizonnyal hallott a füstfaragók egykori véméndi ténykedéséről is. Hazájában ma is élnek a kéményseprő hagyományok, megőrződött a mesterség régi szerkezete is. Péter bácsi elmondása szerint ő hozta el Németországból a kéményseprő-képzés mestervizsga anyagát, így 1998-ban – Baranya megyében – megújult formában visszaállt a mester-rendszer. A szakmunkásképzés az OKJ szerinti tanfolyamokon zajlik, az így kinevelt mesterek mindegyike öt szakmunkást vehet maga mellé, akik a gyakorlatban a régi idők szellemében szerezhetik meg tőlük a könyvekből el nem sajátítható tudást. A kéményseprési feladatokat településünkön ma Bolla Péter látja el.
Az egykori mester nevét talán sosem tudjuk meg… egyetlen ember, akit nem ismerünk, egy szakma felvirágzását hozta el Véméndre és az ellátott körzetekbe. Magot vetett, mint az öreg fa és utódai támadtak – első segédjét, Féth Józsefet a háború után 15-en követték ezen az úton, s hogy ne feledjük őket, álljon itt a nevük:
Aszmann György Aszmann János Bauer Mihály Gász József Gász Péter Hamburger György Hauck András Herbert János Krämer József Metz János Schneider Mihály Staubach Miklós Szélig Péter Trábert János Zimmer János Fenyvesi Csaba
Véméndi Települési Értéktár Bizottság
Ajánlott irodalom: *Szulovszky János: Füstfaragók; Debrecen, 1992., STUDIA FOLCLORISTICA ET ETHNOGRAPHICA 32, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének kiadványa, szerk.: Ujváry Zoltán (ISBN 963 471 871 X, ISSN 0138-9882)