A végzetes egyetértés

A végzetes egyetértés – Szuezi-válság és az Ikerkonfliktus -

CZÉH TAMÁS;

Bevezető „Okozhat-e egy pillangó szárnycsapása Brazíliában… tornádót Texasban?” Edward Lorenz Bár furcsának tűnhet gondolatindító kérdésem egy háborús konfliktust tárgyaló dolgozat első soraiban, mégis úgy gondolom, kellően képes bemutatni a „szuezi ügynek” azon oldalát, melyre írásom során szeretnék rávilágítani. A kérdés hipotetikus, mégis elgondolkodtató. Maga a felvetés Edward Lorenz-től, a Pillangó - effektus (Butterfly effect) megalkotójától származik. Hipotézise szervesen beleilleszkedik a káoszelméletbe, annak kiindulópontjára enged következtetni. Lorenz szerint ugyanis, ha egy bonyolult rendszerben megváltoztatjuk a kezdeti feltételeket (alapvető értékeket), a rendszer hosszú távú működésében is nagymértékű változás következik be. Ebből a megfigyelésből következik az elmélet híveinek tézise, miszerint egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a túloldalon. Az előzőekben röviden ismertetett Pillangó – effektus véleményem szerint rendkívül találóan képes leírni a hatalmak, nagyhatalmak világot befolyásoló lépéseit. Nem kell mást tennünk ugyanis, mint az elmélet „bonyolult rendszerébe” a világtörténelmet és az államok kapcsolatát elhelyeznünk, és máris igazolást kap az elmélet létjogosultsága. Az emberiség története ugyanis nagyon sok olyan fordulópontot, évszámot tartalmaz, melynek hatásai közvetetten, vagy közvetlenül befolyásolták a következő generációk gondolkodását, életmódját. Ezek a fordulópontok mindig valamilyen változásnak a kezdőpontját adják meg. Ilyen fordulópont volt a XX. század derekén 1956. Az év, amikor a hidegháborús kontextusában a két szuperhatalom – az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió – bizonyos értelemben, de egyetértettek egymással. Az év, amikor mindenki számára világossá vált, hogy Nagy-Britannia és Franciaország többé nem világalakító nagyhatalom, s végül mindenki számára világossá vált, hogy kicsi országunk, Magyarország ismét háttérbe szorult nemzetközi színtéren. Az 1956-s év, mint a „szuezi-válság éve” vonult be a világtörténelembe. Ez a konfliktus azonban nem az egyetlen volt ebben az esztendőben, hiszen Hazánkban szintén 1956-ban tört ki az elnyomó szovjetrendszer ellen függetlenségi forradalom. Nemzetközi szintéren azonban azt kell megállapítanunk, hogy az afrikai-válság tekinthető a – visszatérve kicsit kiinduló elméletünkhöz – a pillangó szárnycsapásának, s a vihar – a hatalmas változás –

2

más szintéren (tereken) csapódott le. (Magyarország) Ez az összefüggés a szakirodalomban, mint ikerkonfliktus került megörökítésre. Dolgozatom célja tehát, hogy a szuezi-válság részletes tárgyalása/ismertetése mellett bebizonyítsam az ikerkonfliktus valódiságát s annak létjogosultságát a XX. század közepén, egy olyan korban mely előtt még nagy „viharok” álltak.

I. rész A helyszín A szuezi térség (1. ábra) Közel- Kelet és Afrika határán elhelyezkedő, stratégiailag rendkívül fontos terület. Az emberiség történelme során számtalan esetben játszott fontos szerepet ezen térség, hiszen tökéletes kapocs a két kontinens –Ázsia és Afrika között, valamint tökéletes gát volt a Földközi-tenger és az Vörös-tenger között. Földrajzi helyzetének köszönhetően a történelem során többször megkísérelték összekötni Földközi-tengert a Vöröstengerrel, ám ez csak 1854-ben valósult meg, amikor Ferdinand Marie de Lesseps francia mérnök és diplomata megnyerte Egyiptom alkirályának, Sziad pasának támogatását a csatorna megvalósításához. 1858-ban létrejön a Szuezi-csatorna Társaság (Compagnie Universelle du Canal Maritime de Suez), melynek megállapodás szerint két tulajdonosa volt: Franciaország és Egyiptom. A társaság 99 évre kapta meg a koncessziót (1869-től kezdődően, amely jogot adott hajózási, révkalauzolási és vontatási díj szedésére a csatornán, valamint a kikötőkön való áthaladás jogáért). Ezen jogok a koncesszió lejártával visszaszálltak volna az egyiptomi kormányzatra. Ugyanakkor a társaság kötelezte magát, hogy a csatornát semleges területként építi ki, amely nyitva áll minden kereskedelmi hajó előtt, nemzetállami megkülönböztetés nélkül, a teljes egyenjogúság elve alapján. A felsorolt feltételek mentén a csatorna megnyitására 1869-ben került sor. 1875-ben azonban az építési költségek miatt Egyiptom a csőd szélére került, így kénytelen volt 44%-os részesedését Nagy-Britanniának eladni. A Szuezi-csatorna brit és francia többségi tulajdonba került. A gazdasági csőd Egyiptomban felkeléseket robbantott ki, melynek természetesen a célpontja az európai hatalmak voltak. Válaszlépésként Nagy-Britannia néhány napra katonáival lezárta a csatornát. Hamar világossá vált, hogy lehetetlen a helyzet megoldása nemzetközi garancián alapuló rendszer nélkül. Így született meg a konstantinápolyi – egyezmény1, mely elismeri a Szuezi-csatorna semleges 1

Az egyezményt 1888 márciusában került aláírásra, melyben Nagy-Britannia, Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia, Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Oroszország és Törökország vett részt.

3

státusát és nemzetközi vízi út jellegét, vagyis, hogy minden állam kereskedelmi- és hadihajója számára biztosítani kell az áthaladás jogát. Ugorva egy kicsit az időben, Nagy-Britannia visszaadta formálisan 1922-ben az 1914 és 1922 között brit protektorátus státuszú Egyiptom függetlenségét. Azonban a szuezicsatorna „fennhatósága” továbbra is brit kézben marad, hogy biztosítsák a csatorna függetlenségét. 1948-ban az Izrael Állam megalakulására adott válaszként a sajátos szuverenitással rendelkező Egyiptom megtagadta azon hajók áthaladását a csatornán, melyek Izraelbe tartottak vagy onnan indultak a konstantinápolyi konvencióra hivatkozva.2 1952. július 26-án újabb változások történtek. Faruk egyiptomi királyt lemondatták, és a hatalmat a „szabad tisztek” mozgalma szerezte meg. Az új rendszer vezetője Nagib tábornok, majd Nasszer ezredes lett. 1954-ben –amerikai nyomásra- Nagy-Britanniának kénytelen volt megállapodnia Egyiptommal, és az ott állomásozó csapatokat kivonnia 1956-ig. Nemzetközi mozgásterét növelendő Egyiptom – 1955 októbere és 1956 áprilisa között – kölcsönös segítségnyújtási szerződéseket kötött Szíriával, Szaúd-Arábiával és Jemennel. Továbbá

fegyvervásárlási

szerződéseket

kötött

(Csehszlovákia

közvetítésével)

a

Szovjetunióval (amely ezen kapcsolatokon keresztül kezdte meg befolyásának kiépítését a Közel-Keleten) is.

II. rész A pillangó szárnyai… Ahogy az előző rövid történeti áttekintőből is kitűnik, a szuezi térség a XIX.-XX. század egyik legtöbbet vitatott pontja volt. A XX. század második felében – a hidegháborús kontextusban-, vagyis egy polarizált világban a csatorna birtoklása rendkívül fontossá vált, mint kereskedelmi, mint gazdasági, s mint ideológiai szempontból egyaránt. Ehhez a képhez szervesen kapcsolódik történetünk főszereplőjének, Egyiptomnak helyzete. Pontosabban egy személy: Gamal Abdal Nasszer ezredes. S itt egy pillanatra meg is kell állnunk, hiszen események pontos megértéséhez nélkülözhetetlen az ezredes ismerete. Koroktól, nemzetektől függetlenül mindig születtek és születni is fognak olyan emberek, akik világot akarják megváltoztatni. Nasszer ezredes is ilyen volt, azzal a különbséggel, hogy lehetősége, kvalitása is volt az események befolyásolásához. Egy karizmatikus, nacionalista embernek 2

Egyiptomi indoklása az volt, hogy a szóban forgó terület az ENSZ KGY 181.sz. határozat szerint nem képezte Izrael részét.

4

természetesen nem is lehet más célja, mint a saját nemzetének felemelkedésében részt venni, irányítani azt. Így Nasszer hatalomra kerülése után rögtön hozzáfogott Egyiptom hatalmának megerősítéséhez, s egyúttal – kihasználva az akkori polarizálódott világot – egy harmadik „pólust” létrehozni az arab világból, melynek ő és Egyiptom lenne a vezetője. Ez volt a nasszerizmus. Nasszer 1954-s hatalomra kerülés után azonnal bejelentette nagy tervét, miszerint duzzasztógátat kívánt építeni a Níluson Asszuánnál, hogy megszelídítse a folyó termékeny áradását3. „Hérodotosz a maga idejében ezt írta: Egyiptom a Nílus ajándéka. Nasszer be kívánta írni nevét az egyetemes történelembe: általa a gát lesz ajándék az ország számára.”4 1954-ben tehát elkészült a terv, azonban hamar világossá vált, hogy Egyiptom képtelen saját erőből felépíteni a gátat. Így az ország egy kérdéssel fordult a nemzetközi élethez: Ki segít nekünk?! Mindezt tették egy olyan korban, amikor minden egyes nemzetnek, a Föld minden egyes részletének stratégiailag fontos szerep jutott. Ha egy ország segítséget kért, mind a két szuperhatalom rögtön reagált, s megpróbálta a saját táborában tudni az adott nemzetet. Egyiptom földrajzi elhelyezkedése pedig tovább növelte az előzőekben említett hatást. Először az amerikaiak reagáltak a kérdésre, mely végül 1955. december 17-ei megállapodásban öltött testet: így az „amerikaiak 56 millió, az angolok 14 millió, a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, vagyis a Világbank 200 millió dollár folyósítására vállalt kötelezettséget.”5 Az összeget természetesen ellenőrzés mellett lehetett volna felhasználni, ami a nyugati hatalmak „képviselőinek” a folyamatos jelenlétével ment volna végbe. Egyiptom azonban ezt nem szerette volna, hiszen egy új gyarmatosítás jeleit vélték benne felfedezni. Az Egyesült Államok térnyerését Észak-Afrikában a Szovjetunió nem engedhette, így 1956 nyarán, az új szovjet külügyminiszter vezényletével a Szovjetunió felajánlja, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül hajlandó finanszírozni a gátépítés tervét. Az Egyesült Államok felfigyelve arra, hogy Egyiptom egyre több kapcsolatot próbál kialakítani a Szovjetunióval – szovjet fegyverek és szakértők a Nílus partján-, John Foster Dulles kijelentette, hogy a gát tervének finanszírozását befagyasztották. Válaszlépésként 1956. július 26.-án Nasszer bejelentette a szuezi-csatorna államosítását, s a csatorna használatából származó bevétellel az ország maga fogja felépíteni a gátat szovjet segítséggel.

3

A Nílus áradása csak két hónapig tart évente, de a gát segítségével ez az idő egész évre kitolható lett volna. Denis Lefebvre: A szuezi ügy; Osiris Kiadó, Budapest, 1999.; 26. oldal. 5 Denis Lefebvre: A szuezi ügy; Osiris Kiadó, Budapest, 1999.; 28. oldal. 4

5

III. rész Válaszlépések Ha végignézzük a nemzetközi fogadtatását Nasszer cselekedetének, akkor azt mondhatjuk, hogy a kér szuperhatalmat leszámítva – melyeknek válaszlépéseit későbbiekre hagyva- a három nagy vesztes Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael. A briteket és a franciákat – a két fő részvényes – igen meglepte és felháborította az eset. Mindkettőjük, mint régi nagy hatalmak, a büszkeségük megsértését, nagyhatalmi státuszuk elvesztését látták az államosításban. Nem maradt más lehetőség, mint a háború. Így, hosszú tárgyalások és a békés megoldások keresése után a három hatalom úgy döntött, fegyverrel ad hangot akaratának. Fontos volt azonban a kivitelezés, a „háttértörténet” megteremtése, hiszen sem NagyBritannia, sem Franciaország nem akarta az agresszor hálátlan szerepét felvállalni. Így a három ország együtt összedolgozva –sévres-i titkos megállapodás- megalkották Muskétás Tervet. Fontos volt tehát, hogy a hatalmuk –szuezi térség – visszaszerzése mellett megtartsák a független nagyhatalmak szerepét. A terv alapján tehát a „színpad” a szuezi térség –sínaifélsziget volt- és a két főszereplő: Izrael és Egyiptom. Vagyis az izraeli hadseregnek a Szuezicsatorna vonaláig el kellett foglalnia Egyiptomot, a britek és franciák pedig ezután látszólag békéltetőként lépnek fel és felajánlják Egyiptom megvédését, amihez katonailag meg kell szállniuk a csatornát. Fontos volt tehát, hogy a haditerv végrehajtása során/után ne hulljon le a „függöny”. Azonban a haditerv nem úgy ment végbe a valóságban, mint ahogy azt a vezetők megálmodták. Izrael október 29.-én lerohanta a Sínai-félszigetet, - s miután Nasszer visszautasította Nagy-Britannia és Franciaország ultimátumát- a két nagyhatalom elkezdte bombázni Egyiptomot. November 5.-én francia és angol ejtőernyősök támadnak Port-Szaid ellen. Az erőviszonyok a hármas koalíció előretörésekor összesen hatvanhétezer jól felszerelt katonát tudott felvonultatni Nasszer ötvenezer egyiptomi fegyverese ellen.(2. ábra) Azonban másnap, november 6.-án olyan esemény történt, amire azelőtt senki sem számított: az Egyesült Államok felszólította Párizst és Londont a harcok azonnali beszüntetésére. Anglia és Franciaország november 6.-án 24:00 órára elrendelte a tűzszünetet. Ezt követően a két szembenálló fél tevékenységének ellenőrzése érdekében az ENSZ katonai erőket hozott létre. (UNEF I.) Az ENSZ garantálta a Szuezi-csatorna övezetében és a Tiran-szoros kijáratánál, hogy Izrael használhassa a Tiran-szorost, így hajói kijuthattak az Akabai-öbölből a Vöröstengerre.

6

IV. rész Konfliktuskezelés Az események leírása után szükséges egy kicsit a dolgok mögé tekinteni, így fontos megvizsgálnunk a két szuperhatalom hozzáállását, valamint a háborúban résztvevő nemzetek, s egyúttal az ENSZ válságkezelési metódusát. Fontos, hogy megértsük, a XX. század második felében egy országnak, egy nemzetnek kettő - és fél - lehetősége volt arra, hogy nemzetközi szintéren elhelyezze és definiálja magát. Az adott ország csatlakozhatott az USA tömbjéhez, vagy a Szovjetunió kommunista világához, vagy megpróbálhatott függetlenségre (el nem kötelezettnek maradni), ami valójában egy „létező is meg nem is” kategóriának felelt meg. Így a szuperhatalmak, mint a jó sakkjátékosok felosztották a világot, s sakkban tartva egymást. Ha valahol űr támadt, azonnal megjelent mindkét hatalom, - természetesen attól is függően, hogy az adott ország milyen stratégiai pontot jelenített meg a világtérképen – és megpróbálták az országot a saját tömbjükbe „invitálni”. Egyiptom is ebbe a szituációba került, azonban Nasszer veszélyes játéka olyan helyzetbe hozta országát, melynek jövője megjósolhatatlanná vált. Egyszóval, minden állam jelene és jövője a két hatalom viszonyától függött. A Szueziválság idején az Amerikai Egyesült Államok élén Eisenhower elnök állt, valamint külügyminisztere: John Foster Dulles. Mind a ketten elkötelezték magukat a válság békés rendezése mellett. Nem szerettek volna fegyveres konfliktusban részt venni Egyiptom ellen, ugyanis nem akarták országukat olyan hírbe hozni, mintha „gyarmatosítóként” jelenne meg Afrikában. Maga Dulles is úgy gondolta, hogy csupán „gyarmati zűrzavarról van szó, melyhez szerinte az USA-nak, ha „meg akarja őrizni erkölcsi tisztaságát, semmi köze nem lehet”6. Az Atlanti óceán másik oldalán, Nagy-Britannia azonban már nem osztotta szövetségesének a véleményét. Miniszterelnök, Anthony Eden kísérteties hasonlóságot látott a szuezi ügy és az 1938-s hitleri Anschluss között. Azon túl, hogy ez az eset megtépázta az amúgy is a sikerein túljutott Brit Birodalmat, Eden egy nagyobb terv első lépését látta benne. Így a britek elhatározták, ha nem sikerül tárgyalásos úton megoldani a problémát, akkor megoldják ők háborúval, méghozzá preventív – megelőző – háborúval. A megelőző háború gondolata nem új keletű az angolszász védelempolitikában. Nicholas John Spykman amerikai stratéga, 1942-s írása is már árnyaltan megfogalmazza a megelőző háború fontosságát, amikor 6

Henry Kissinger: Diplomácia, Panem Kiadó, Budapest, 1999.; 526. oldal.

7

a következőt állítja: „a II. világháború küzdelmei és áldozatai arra emlékeztetnek bennünket, hogy a hatalmi különbségeket könnyebb egyensúlyba hozni akkor, amikor azok még kisebbek. 1936 márciusában még 20 millió dollár költséggel s egy 50 000 fős hadsereg bevetésével elkerülhető lett volna a világméretű konfliktus”7. A kiragadott idézet szerint egy hatékony „beavatkozás” alkalmazásával elkerülhető lett volna a II. világháború. Ez a megelőző háború alapja: hatékony beavatkozás jó időben és a jó helyen a nagyobb károk elkerülése érdekében. Franciaországnak is fontos volt az Észak-Afrikai helyzet mielőbbi rendezése. A franciák szomorúan konstatálták ez időben, hogy nagy nemzetük visszasüllyedt a középszintű államok „mocsarába”. Emlékeikben még – és francia nacionalizmusban - élt a nagy gyarmattartó Franciaország képe, a valóság azonban teljesen már mutatott. Franciaország nemcsak az indokínai-, hanem a szíriai és libanoni térségben is elvesztette befolyását az 1945ös brit beavatkozást követően. 1954. november 1-jén pedig kirobbant az algériai háború. Az akkori francia vezetés úgy gondolta, ha a szomszédos nasszeri Egyiptomot megbüntetik, Algériában alábbhagynak a harcok, s minden marad a régiben. Franciaországnak azon túl, hogy politikai indokai is voltak, természetesen gazdaságilag sem volt elhanyagolható kérdés volt számára. (kőolaj) Izraelnek a hangzatos ideológiai/politikai indítékokon túl sokkal prózaibb oka volt a preventív háború megindításához: az életben maradás. Izrael Állam és arab szomszédai között az első arab –izraeli háború (1948–1949) lezárásaként „csak” fegyverszüneti megállapodások jöttek létre, így Izrael folyamatos készenlétben kellett, hogy legyen; készen arra, hogy megakadályozza az arab törekvéseket, amelyek Izrael eltörlését célozták. A folyamatos készenlétben az izraeli titkosszolgálat információkat szerzett Egyiptom Szovjetunióval kötött fegyvervásárlási szerződéseiről – melyről az előzőekben márt szóltam -, valamint a határ térségében történő különböző csapatmozgósításokról. Így Egyiptom jelentős hadászati erőfölénybe került Izraellel szemben. A csatorna államosítását követően Egyiptom gazdasági bojkottot hirdetett Izrael ellen, valamint lezárta az Akabai - öblöt az izraeli hajók elől (ahogy erre már korábban is volt példa). Az izraeli kormány – látva a nemzetközi helyzetet – rájött arra, - az ismert katona, Clausewitz szavaival élve,- miszerint nincsen más eszköze, csak a harc. Szovjetunióban is változások történtek. 1953-ban meghalt Sztálin. Az új vezető Hruscsov lett, aki megpróbálta egy kicsit élhetőbbé tenni a szovjetrendszert. Ennek a folyamatnak az egyik legfontosabb állomása 1956-s XX. Kongresszus, ahol szembenéztek a 7

Nicholas John Spykman, Amerikai stratégia a világpolitikában, in. Csizmadia Sándor, Molnár Gusztáv, Pataki Gábor Zsolt, Geopolitikai szöveggyűjtemény; Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet; Budapest, 1999. 52. oldal.

8

múlttal és a sztálini rendszer hibáival. Ekkoriban már érzékelhető volt annak a későbbi paradigmaváltásnak az előszele, miszerint az „aki nincs velünk, az ellenünk van” megváltozott „aki nincs ellenünk, az velünk van”-ra. Egyiptom esetében is Szovjetunió bevetette a diplomáciai fegyver- és szakértő kereskedelmet – mely a későbbiekben a kubai rakétaválságban is tetten érhető lesz -, annak érdekében, hogy Egyiptom tovább szélesítse a kommunista tábor tagjainak számát. (Vagy legalább ne tartozzon az Egyesült Államok szövetségesei közé.) Ez lett volna az elsődleges cél, ami ha nem teljesül, még mindig jobb eset, mintha az amerikaiak tovább szélesítik befolyásolási övezetüket. Szovjetunió tehát várakozó álláspontra helyezkedett.

V. rész Az új intézmény éles helyzetben – ENSZ és Szuez Az Egyesült Nemzetek Szövetsége létrejötte óta számtalan konfliktusban, háborúban próbálta rávenni a résztvevőket az adott helyzet békés rendezésére több - kevesebb sikerrel. Nem volt ez másképp 1956-ban, a Szuezi-válság idején sem. Ekkor az ENSZ mögött 11 év tapasztalat állt, melysorán a gyarmatok felszabadulásán át a koreai háborún túl egy olyan világot próbált racionálisan működtetni, melynek hatalmi helyzete ezt nem tette lehetővé. Az ENSZ – féle „megbékélés” a négy hatalom között (Nagy-Britannia, Franciaország, Izrael, és Egyiptom) tökéletesen egybe csengett az Egyesült Államok álláspontjával. New Yorkban tehát kikiáltották – mint amerikai, mint nemzetközi értelemben- a béke mindenek felettiségét. Amikor azonban a háború elkezdődött, mindenki nagy meglepetésére az Egyesült Államok és a Szovjetunió is elítélte a katonai intervenciót. Így az Egyesült Államok az ENSZ elé vitte az ügyet. 24 órával az izraeli támadást követően – október 30-án –, javaslatot nyújtott be a Biztonsági Tanácsnak, hogy rendelje el „az izraeli csapatok teljes kivonását a fegyverszüneti határok mögé”. Az ENSZ BT-ben várható brit és francia vétó miatt ugyanakkor az ügyet az ENSZ Közgyűlés elé (ld. 377A. sz. határozat) vitte Eisenhower, ahol a vétójog már nem volt érvényes. November 2-án az ENSZ Közgyűlés elsöprő többséggel megszavazta az ellenségeskedés beszüntetését (997.sz. határozat). A november 3-4-i és november 5-i ülésen döntés született (999. és 1000.sz. határozat) az ENSZ békefenntartó erőinek a csatorna övezetébe küldéséről. Az Egyesült Államok pedig ezen határozatok gyors végrehajtása mellett tette le a voksát. November 7-én, miután létrejött a brit–francia fegyverszünet, az ENSZ Közgyűlése egy olyan afro-ázsiai javaslatot vitatott meg, mely

9

szorgalmazta az Egyiptom területén állomásozó valamennyi külföldi haderő kivonását – vagyis Izrael sem tarthatta meg a térségben megszerzett pozícióit. Ezt a javaslatot 65 szavazattal, 1 ellenszavazattal (Izrael), és 10 tartózkodás mellett (például Franciaország, Nagy-Britannia, Luxemburg, Laosz, Belgium) elfogadták (1001.sz. határozat). Így november 8-án – amerikai nyomásra – Izrael elfogadta, hogy kiüríti a Sínaifélszigetet. November 9-én Egyiptom hozzájárult ahhoz, hogy területére nemzetközi haderő települjön, így november 10.-re az ENSZ Rendkívüli Közgyűlése munkáját be is fejezte.

VI. rész … s a vihar… A szuezi-válság áttekintése után dolgozatom utolsó részében szeretnék egy kicsit visszakanyarodni kiindulópontunkhoz, illetve elméletünkhöz, Edward Lorenzhez és a Pillangó-effektushoz. Ahhoz, hogy valóban megértsük, pontosan mi is történt 1956-ban, két eseményt szükséges összefognunk, mely egy időben két helyen játszódót le, s melyek, mint ikerkonfliktusuk került be a világtörténelembe. Ez a két esemény a korábban ismertetett Szuezi-válság és a magyarországi 1956-s forradalom. Egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a túloldalon – szól a pillangóhatás alaptézise. Esetünkben az a szárnycsapás a szuezi térségben történt, s a vihar a föld egy másik pontján, Magyarországon (is) következett be. Beismerem, kissé dramatikus képet próbálok festeni az 1956-s év eseményeiről, mégis szükséges, hogy megértsük, a két konfliktus együtt, egymást generálva történt. Ahogy dolgozatom során több alkalommal is felemlegettem, a világot két teljesen eltérő berendezkedésű hatalom – szuperhatalom – irányította. Esetünkben sem történt ez másképp. 1956-os év ugyanis nem volt más, mint a végzetes egyetértés éve. Volt egyetemi tanárom, Dr. Fischer Ferenc szavait, gondolatait idézve: „1956-ban a II. világháború után létrejött világpolitikai kapcsolatrendszerek szakítópróba elé kerültek. Mindenekelőtt a Moszkva-Washington viszony alakulása volt perdöntő mind magyar, mind a közel-keleti eseményekre.”8 A két hatalom tehát megegyezik ebben a rendkívüli helyzetben, vagyis mindegyik lemond a másik javára, hogy saját területén – szövetségi rendszerén belül – rendet tegyen. Így a Szovjetunió hallgatólagosan beleegyezik abba, hogy az USA vezénylésével „megoldódjon” a szuezi-ügy, az Egyesült Államok pedig hagyja, hogy a Szovjetunió azt tegye országunkban, Magyarországon, amit csak jónak lát. „Október 29. délutánja, az Egyiptom 8

Fischer Ferenc: A megosztott világ; IKVA Kiadó; Budapest; 1992. 162. oldal

10

elleni

támadás

perdöntő

módon

befolyásolta

a

magyar

forradalom

nemzetközi

feltételrendszerét. Nemcsak a világlapok címoldalán került a Szuez az első helyre, hanem a nagyhatalmak politikájában is ez jelentette az első számú problémát.”9 Magyarország, tehát – mint oly sokszor történelmünk során - ismét elszigetelődött. Az angol, francia, izraeli csapatok agressziója egyfajta „rábólintást”, egyfajta „zöld jelzést” adott a Kremlnek végzetes tervének végrehajtásához. Az a remény, miszerint a „rab népek felszabadítójának” tartott Egyesült Államok ígértéhez híven támogatni fogja az országot függetlenségi törekvéseiben, ma már tudjuk, hogy nem volt több üres ámításnál. Az Egyesült Államoknak ugyanis sokkal fontosabb volt a szuezi-térség, mint Magyarország. Azonban azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az USA reálpolitikai megfontolásból maradt tétlen. Történt mindez akkor, amikor szovjet részről sem volt már többé titok az „atomtitok”, s a korábbiaknál sokkal közelebb volt érezhető a III. világháború – atomháború - kitörésének végzetes kezdete. S hogy mi lett volna, ha a két esemény nem egyidejűleg zajlik le? Vajon akkor Magyarországnak sikerült volna megszereznie függetlenségét? Sajnos ezt nem tudjuk, nem tudhatjuk. Mindestre az 1956-os év eseményei mára történelemmé váltak, még akkor is, ha csak egy nagyon bonyolult rendszer egyetlen szárnycsapásai is voltak…

9

Fischer Ferenc: A megosztott világ; IKVA Kiadó; Budapest; 1992. 163. oldal

11

IRODALOM 1)

Fischer Ferenc: A megosztott világ; IKVA Kiadó; Budapest; 1992.

2)

Salgó László: A szuezi háromszög; Kossuth Könyvkiadó; Budapest; 1986.

3)

Denis Lefebvre: A szuezi ügy; Osiris Kiadó; Budapest; 1999.

4)

Henry Kissinger: Diplomácia, Panem Kiadó, Budapest, 1999.

5)

Csizmadia Sándor, Molnár Gusztáv, Pataki Gábor Zsolt: Geopolitikai szöveggyűjtemény; Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet; Budapest, 1999.

6)

Rákóczi Linda Réka: Izrael, Anglia, Franciaország, érdekharmonizációja a szueziválság kapcsán, (PDF)

7)

http://hu.wikipedia.org/wiki/Szuezi_válság (2012.01.03.)

12

Melléklet Az ENSZ BT 118. sz. határozata (részletek) Általános rész: „1. A csatornán átvezető forgalom szabad és nyitott lesz közvetlen vagy közvetett megkülönböztetés nélkül politikai és technikai tekintetben egyaránt. 2. Tiszteletben fogják tartani Egyiptom szuverenitását. 3. A csatorna működése nem fog egyetlen állam politikája alá sem tartozni. 4. Egyiptom és a használók között szerződés fogja meghatározni a vámok és költségek megállapításának módját. 5. A beszedett összegek megfelelő arányát a csatorna felújítására fogják fordítani. 6. Vita esetén a Szuezi-csatorna Társaság és az egyiptomi kormány között függőben levő ügyeket olyan választott bíróság fogja rendezni, amelynek hatásköre és feladata világosan meg lesz határozva, s ugyanekkor intézkedéseket fognak előirányozni a megfelelő összegek befizetése érdekében” 2. rész:

„… a Szuezi-csatorna Használóinak Szövetsége megkapta a jogot a résztvevő országokhoz tartozó hajók által fizetett illetékek beszedésére, és az illetékes egyiptomi hatóságoknak együtt kell működniük vele, hogy biztosítsák a csatorna kielégítő működését, valamint a szabad és nyitott átkelést a csatornán az 1888-as egyezménynek megfelelően…”10

1.

ábra A szuezi térség a térképen.11

10

Denis Lefebvre: A szuezi ügy; Osiris Kiadó; Budapest; 1999. 50-51. oldal. Rákóczi Linda Réka: Izrael, Anglia, Franciaország, érdekharmonizációja a szuezi-válság kapcsán, (PDF), 1. oldal 11

13

2. ábra: A hadművelet12 12

http://hu.wikipedia.org/wiki/Szuezi_válság (2012.01.03.)

14