A VÁROSOK SZLÖMÖK (NYOMORNEGYEDEK) NÉLKÜL A rendezvény rövid összefoglalója

BÍRÓ MÁRIA, az ENSZ HABITAT Kelet- és Közép-európai Információs Irodájának munkatársa

A VÁROSOK SZLÖMÖK (NYOMORNEGYEDEK) NÉLKÜL A rendezvény rövid összefoglalója Elôszó a fenti címmel megtartott HABITAT Világnap 2001 rendezvényhez 1986-ban döntött úgy az ENSZ Emberi Települések Bizottsága, hogy minden év október elsô hétfôjét Habitat Világnappá nyilvánítja. Ez alkalommal a Habitat Nairobiban lévô központja határozza meg azt a szakmai témát, amit az adott év Világnapjának mottójául jelöl meg. 2001-ben a VÁROSOK SZLÖMÖK NÉLKÜL témát választották az egyes országokban szervezett rendezvények témájául. Nem szorul magyarázatra, hogy a világ különbözô tájain, az egyes földrészeken és országokban a szlömösödés más-más tartalmat foglal magában, a városok egy részében a szegénység térbeli koncentrálódását jelenti, míg másokban a városfejlôdés természetes velejárója, a városok egyes részeinek természetes leromlását, erkölcsi és fizikai elavulását jelenti. A Világnap megünneplését célzó rendezvényünkön ez évben a Magyar Urbanisztikai Társaság elôadótermében Aczél Gábornak, a MUT elnökének elôadásában a Budapest, IX. kerület elmúlt években lezajlott rehabilitációját választottuk vitánk tárgyául, melyet részleteiben Bíró Mária írásából ismerhetünk meg. A fôszerkesztô

Az idei évben a HABITAT Világnap tiszteletére – a MUT új irodaegységének ( Budapest, IX. Liliom u. 48.) elôadótermében – a HABITAT által megadott témában szervezte rendezvényét az ENSZ HABITAT Kelet-Közép-Európai Információs Központja. A szakmai vitán részt vevô mintegy 30 fôt döntôen szakmai érdeklôdése vonzotta a Világnapra, amely egy olyan példa bemutatására vállalkozott, ami ma még hazánkban is ritkaság számba megy. A szakmai fórumot Hörcher Ferencné, az ENSZ HABITAT budapesti központjának vezetôje nyitotta meg, üdvözölte a maga és a világszervezet nevében a megjelenteket, és felolvasta a HABITAT központból érkezett méltatást. Az üdvözlet zárszavában kiemelt alapgondolat: „…. Nem a szegények, hanem a szegénység ellen kell a világ fizikai és gazdasági erejét összefogni” egyenes átvezetésként szolgált Aczél Gábornak, a MUT elnökének szavaihoz.

FALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

A téma felvezetése Az elôadó bevezetôjében elmondta, hogy a nyomornegyedek nélküli város problematikáját nem az urbanisták körében kell és lehet felvetni és megoldani, de még csak a szociológusokéban sem a javak igazságos elosztásának a kérdését, azt csak a legmagasabb kormányzati szinten túl, az anyagi és szellemi erôk világméretû összefogásával lehet megoldani. A rendezvény fô témájaként a Budapest IX. kerületi városrész rehabilitációs programjának ismertetésével folytatta Aczél Gábor – most már mint a SCET Magyarország Városfejlesztô Rt. igazgatója –, tájékoztatást adva a projekt felépítésérôl, jellegérôl, mûködésérôl és jelenlegi állásáról. A SEM IX. Városfejlesztô Rt. bemutatása után röviden elemezte a „városfejlesztés és ingatlanfejlesztés” között meglévô különbségeket és összefüggéseket, amelyek egyúttal termé3

szetes módon szabályozzák a nagyobb rálátást igénylô önkormányzati kompetenciájú feladatok és a konkrétan profitot termelô vállalkozások közötti munkamegosztást. Néhány elvi kérdés

kiadással járó feladatok: – infrastruktúra-építés, – terület-elôkészítés, – épületbontások, – lakók és bérlôk elhelyezése, bevételt biztosító feladatok: – ingatlanértékesítés, – önkormányzati hozzájárulás megszerzése, – állami és nemzetközi támogatások megszerzése, – banki hitelek megszerzése. Pozitív mérleg esetén a megmaradt pénzbefektetések lehetôségei: – szociális bérlakásépítés, – az RRT-ben szereplô, de vállalkozói érdekkörbe nem tartozó épületek megvalósítása, – meglévô épületek felújítása. Ezután az elôadó ismertette a nyolc éve folyó fejlesztés fôbb mutatószámait: – 134 önkormányzati épületben 829 lakást bontottak le,

A városfejlesztés: messze a városhatáron túl terjedô komplex program, amely a város építôkövein kívül a teljes infrastruktúrát, a városlakókról való gondoskodást is magában foglalja. Az ingatlanfejlesztés jól körülhatárolt projekt, ami egy konkrét profitot hozó vállalkozás keretében valósul meg. Tulajdonképpen ezen feladatok összehangolására és szervezésére alakult meg 1992-ben a SEM IX. Városfejlesztô Rt., az önkormányzat szakmai irányítási, hatósági és döntéshozó szervezeteinek, valamint privát befektetô-, építô-, fejlesztôvállalatok vezetôinek részvételével. A gyakorlat Ilyen összetétellel az rt. biztosítja, hogy az egyes objektumok csak az RRT-ben meghatározott mûszaki tartalommal épülhetnek. Az rt. a munkafolyamatban az alábbi feladatokat végzi:

– 29 lakóházat 489 lakással felújítottak, – új középületek épültek: 4 szálloda, 2 irodaház, 1 parkolóház. A beruházások, fejlesztések 75%-ban magántôkébôl, 25%-ban önkormányzati költségvetési forrásokból valósultak meg. A rehabilitációval érintett lakosság sorsa – A fizetôképesség függvényében egy részük visszaköltözhetett, ôk a rehabilitáció nyertesei. – Másrészük 3 felajánlott lakás közül választhatott. – Azoknak a családoknak, akik nem tudtak többlet anyagi terhet vállalni, a befektetôtársaságok olcsó lakhatási lehetôséget biztosítottak, sajnálatos módon a még fennálló szlömös területeken. A szlömös területek rende-

4

2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

zésével kb. 10%-os lakásszámcsökkenés következett be a lakásállomány minôségének javára. Az új vásárlók nagyrészt a kerület lakóiból és más kerületekbôl jött fiatal értelmiségiek.

Utószó Minden valószínûség szerint a sokmilliós nagyvárosok – különös tekintettel a fejlôdô világ metropolisaira – szlömösédésének égetô problémáit a vázlatosan ismertetett módon nem

Az elôadást követô vita A hozzászólások nagyrészt két téma köré csoportosulva alakítottak ki jó ízû vitát: 1. A rehabilitált városrészek lakosságának átstruktúrálódása – a szegregáció veszélye. 2. Budapest belvárosának és várostörténeti mûemléki szempontból értékes belsô lakótömbjeinek rehabilitációs problémái. 1. A bontásra kerülô épületekbôl kiszoruló lakók alkotják azt a kerületi szegény réteget, akik minden valószínûség szerint a közeli városrészek (jelen esetben VIII. kerületi) szlömös tömbjeiben tudnak lakáshoz jutni. Ez egyértelmûen szegregációhoz vezet, ami szociológiai szempontból nem kívánatos. Erre a beszélgetés keretében megfelelô megoldást nem találtak a résztvevôk. Közmegegyezéssel csak egy kormányszintû döntéssel elindított bérlakásépítési koncepció mellett

lehet megoldani. Magyarországon azonban, úgy tûnik, az ismertetett példa mégis hozzájárulhat a nagyvárosok belsô területei leromlásának fékezéséhez. A belsô városrészek leromlását mindenképpen fékezni kell, és ez a minta alkalmasnak tûnik erre, annál is inkább, mert mint Aczél Gábortól hallottuk, országos méretekben megindult már a belsô városrész rehabilitációjának folyamata. Lehet vitatkozni azon, hogy a szegregáció milyen mértékben káros, vagy talán éppen ellenkezôleg, a társadalom nagyobb része jól érzi magát a viszonylag homogén társadalmi közegben. Ez a kérdés még megválaszolatlan. A szakmai rendezvények éppen azt szolgálják, hogy járjuk körül ezeket a megválaszolatlan kérdéseket, és kíséreljük meg a válaszadást! Ilyen szakmai alkalomnak kínálkozik minden év október elsô hétfôjén a Habitat Világnap, ahol gondolkodó fôk keresik a megoldást a megoldatlan kérdésekre.

voksoltak, hiszen a rendezési terv már eldönti a szociológiai rétegzôdést. 2. A belsô tömbökben, ahol a privatizáció már lezajlott, igen nehéz közös nevezôre hozni az elöregedett városrészek nagyrészt kisnyugdíjas lakossága és az önkormányzatok anyagi erejével megvalósítani kívánt „megôrízve megújítani” nemes rendezési és rehabilitációs célokat. A IX. kerületben pl. azzal kezdték, hogy leállították a privatizációt. Mindent összevetve, a dolog lényege egy olyan független fejlesztôtársaság léte, amely a projekt csuklópontjaiban teljes önkormányzati átláthatóságot biztosított. Ez lenne a recept és a megvalósitás?! Az ülést a már elkészült Tompa utca–Liliom utcai tömbben tett kellemes és szívderítô séta zárta le. FALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

5

URBANIZÁCIÓ: TÉNYEK ÉS ADATOK Részlet az ENSZ rendkívüli közgyûlésének anyagából A népesség és a városi robbanás

Urbanizáció

Vajon milyen lesz a holnap világa? A világ arculata ma gyorsabban változik, mint az emberiség története során eddig bármikor. Az átalakulás elsôdlegesen két fô tendencia következménye. Egyrészt a föld népessége továbbra is egyre gyorsabb ütemben nô, és a fejlôdô országok lakossága – különbözô okokból – a városokba áramlik, amire nem volt példa, mióta több mint egy évszázaddal ezelôtt az ipari forradalom felduzzasztotta a fejlett világ városait. 2000-ben a föld népessége elérte a 6,1 milliárdot, és jelenleg évi 1,2 százalékos ütemben növekszik, vagyis évente 77 millió fôvel gyarapszik.

Városok több mint 5000 éve léteznek. Ennek ellenére 1800ban a föld népességének csupán 2 százaléka élt városokban. Ma, amikor beléptünk a „városok évezredébe”, a föld lakóinak fele városokban és nagyvárosokban él, és naponta 180 000 fôvel nô a városlakók száma.

A világ népessége ezer fôben földrészek szerint

A világ népessége ezer fôben térségek/régiók szerint

A fejlett országokban a folyamat stabilizálódott, a lakosság 75 százaléka lakik városi településeken. 2030-ban a fejlett országok lakóinak 84 százaléka lesz városlakó. Dél-Amerikában és a Karib-tengeri térségben 1960-ra 50 százalékos volt az urbanizáció, jelenleg 75 százalék. 2020-ra a fejlôdô országok városi népessége várhatóan eléri az 50 százalékot.

Az elôrejelzések szerint 2030-ra csupán Ázsiában közel 5 milliárd fôre nô a népesség, ami több mint háromszorosa ÉszakAmerika, Dél-Amerika és Európa össznépességének. Becslések szerint a világon közel egy milliárd ember él szegénységben, ebbôl több mint 750 millióan a nagyvárosokban, megfelelô otthon és alapellátás nélkül.

Öregedô népesség 2050-re a 60 év fölöttiek száma több mint háromszorosára nô, 606 millió fôrôl közel 2 milliárdra. A 80 évnél idôsebbek száma még nagyobb mértékben fog növekedni, a 2000. évi 69 millióról 2050-re 379 millióra, ami több mint ötszörös növekedés.

6

A városi népesség aránya, régiók szerint

2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

A világ népességének általános növekedési üteme 1 százalék, míg a városi térségekben ez az arány közel a duplája, vagyis 1,8 százalék. Ezzel a növekedési ütemmel a világ városlakóinak száma 38 év alatt megkétszerezôdik. Még gyorsabb lesz a növekedési ütem a kevésbé fejlett régiókban, évi átlagban 2,3 százalék, ami 30 év alatt a városi lakosság megduplázódását vonja maga után. A fejlôdô országok városi népessége a mai 1,9 milliárd fôrôl 2030-ra 3,9 milliárdra nô. A fejlett országokban a városi népesség várhatóan nagyon lassan fog növekedni, a mai 0,9 milliárd fôrôl 2030-ra 1 milliárdra.

A városi népesség aránya földrészek szerint

A városi népesség aránya térségek szerint

A városi lakosok száma

Városi népesség a fôbb régiók szerint (százmillió fôben)

Bár Afrika alapvetôen a vidék kontinense, 1999-ben a lakosságnak csupán 37,3 százaléka lakott városokban, a jelenlegi 4,87 százalékos növekedési ütem mellett ezen a földrészen a leggyorsabb a városiasodás. 1999-ben az ázsiai népesség 36 százaléka élt városokban, a térségben a városiasodás üteme 3,77 százalék.

Növekedési ütem

Városlakók millió fôben, földrészek szerint

2030-ra mind Ázsiának, mind Afrikának több városi lakosa lesz, mint a világ bármely nagyobb térségének. Városi agglomerációk: egyre több nagyváros 1950-ben New York City volt a világ egyetlen metropolisa, több mint 10 millió lakossal. 2015-re várhatóan 23 ilyen város lesz. A 2015-ben a több mint 10 millió lakost számláló 23 városból 19 a fejlôdô országokban lesz. Az emberi települések helyzete Forrás: ENSZ HABITAT„ A világ városainak állapota: 2001” Lakáshelyzet A világ országainak csupán 1 százalékában létezik olyan alkotmány, illetve törvény, amely véd a kényszer-kilakoltatások ellen. A fejlôdô országokban a háztartásoknak éves jövedelmük nyolcszorosára van szükségük lakásvásárláshoz; Afrikában átlagosan az éves jövedelem 12,5-szerese, Dél Amerikában viszont csupán 5,4-szerese szükséges. A lakbérek az Arab Emirátusokban a legmagasabbak, itt egy átlagos háztartás havi jövedelmének 45 százalékát költi lakbérre. Minden negyedik fejlôdô országban alkotmány vagy nemzeti törvény tiltja, hogy nôk telket birtokoljanak és/vagy saját nevükben jelzálogkölcsönt vegyenek fel. A nôk föld- és ingatlantulajdonlását jogilag legerôsebben Af7

rikában, Nyugat-Ázsiában, Ázsiában és Dél-Amerikában korlátozzák. Az ingatlanárak Ázsiában és Óceániában a legmagasabbak, itt egy négyzetméter közmûvesített telek ára átlagosan 3,10 USD. Az ingatlanpiac legalján Afrika helyezkedik el, ahol az egy négyzetméterre jutó átlagár 0,15 USD. Afrikában a háztartások kevesebb mint 20 százaléka rendelkezik vezetékes vízzel és mindössze 40 százalékuk tud az otthonától 200 méteres körzetben vízhez jutni. Társadalom A fejlôdô országok városaiban a gyermekek 5,8 százaléka meghal, mielôtt elérné az ötéves kort. A fejlôdô világ városainak 29 százalékában van rendôrség által megközelíthetetlen, vagy számára veszélyes körzet. DélAmerikában és a Karib-tengeri térségben ez az arány 48 százalék. A fejlôdô országok városaiban minden negyedik háztartás szegénységben él, az afrikai háztartások 40 százaléka, a dél-amerikai háztartások 25 százaléka az adott ország szegénységi küszöbe alatt él.

Gazdasági helyzet A fejlôdô világ nagyvárosaiban a lakosság 37 százalékát a nem hivatalos szektor foglalkoztatja. A világ nagyvárosainak 70 százalékában alakítottak ki nemzetközi, városok közötti együttmûködést, amelyek 68 százaléka a helyi hatóságok egy vagy több nemzetközi szervezetéhez is csatlakozott. Az elmúlt öt év során a világ nagyvárosainak 63 százalékában jött létre újfajta együttmûködés az állami és magánszektor között. Önkormányzati irányítás A világ nagyvárosainak 49 százalékában készültek városi környezetvédelmi tervek. Az önkormányzati jövedelmek abszolút nagysága rendkívül eltérô. Az iparilag fejlett országok nagyvárosaiban az egy fôre jutó teljes önkormányzati bevétel 9-szer haladja meg a fejlôdô országok nagyvárosaiét, 39-szer az ázsiai és 18-szor a latinamerikai városokét.

Környezet Az afrikai városlakók naponta csupán 50 liter vizet fogyasztanak. A víz átlagos ára is Afrikában a legmagasabb. Az iparilag fejlett országokban a háztartások 100 százaléka van a vezetékes vízhálózatra kötve, az átlagos vízfogyasztás napi 215 liter. A fejlôdô országok városainak kevesebb mint 35 százalékában tisztítják a szennyvizet. Az átmeneti gazdaságú országokban a szilárd hulladék 75 százalékát nyitott Erdôs André ENSZ nagykövet és a magyar küldottség lerakóhelyeken helyezik el. A világ nagyvárosaiA föld nagyvárosainak 60 százalékában a helyi önkormánynak 71 százalékában vannak érvényben ciklon- és földrengésálló épületek építésére vonatkozó törvények, a veszélyezte- zatok formálisan is bevonják a civil társadalmat a nagyobb közösségi projektek megvalósításába. tettségtôl és sebezhetôségtôl függôen. A világ nagyvárosainak 70 százalékában folyik az önkorA világ nagyvárosaiban az autóbuszok és minibuszok a legelterjedtebb közlekedési eszközök. A második helyen van- mányzati számlák rendszeres, független auditilása. A váronak az autók, míg a harmadik helyen a gyaloglás áll. Ázsiá- sok 78 százalékában a közösségi szolgáltatásokra nyilvános pában a leghosszabb az utazási idô, utazásonként átlagosan 42 lyázatokat írnak ki. 55 százalék esetében törvény tartalmazza az érdekütközések eseteit. perc.

8

2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

GÁBOR PÉTER tervezô, VÁTI Kht.

NÉPESSÉGVÁLTOZÁS MAGYARORSZÁGON AZ 1990-ES ÉVEKBEN: A SZUBURBANIZÁCIÓ KEZDETE? Sok helyen megjelentek már a szuburbanizáció rendszerváltást követô magyarországi újjáéledésérôl szóló cikkek, tanulmányok. Vizsgálódásom célja megállapítani, hogy a KSH-nak az 1990-es évekre vonatkozó, népességszámot és népmozgalmakat vizsgáló statisztikai adatai alátámasztják-e, és ha igen, mely településeken a szuburbanizálódást1. Mindenekelôtt azonban az esszé írója szükségesnek érzi a szuburbia és a szuburbanizálódás fogalmainak a definiálását2. A szó maga latin eredetû és elôször a villa suburbana kifejezésben találkozhatunk vele, a római arisztokrácia város közelében lévô rezidenciáit jelölte, melyek fôként a városi életbôl való elvonulást szolgálták, ellentétben a villa rusticaval, mely mezôgazdasági termesztési célú (tehát elsôsorban gazdasági funkciójú) majorsági központ volt (Ormos 1967: 34). Az angolszász szakirodalom kétfajta megközelítést alkalmaz a szuburbiákat illetôen. Az elsô az építészeti-geográfiai megközelítés, mely lakosság- és épületsûrûséget, területhasználati módokat és építészeti stílust vizsgál (Conzen 1981: 119, Thomas 1974: 20). Ezen megközelítés az elôvárosokat mint – mind lakosságszám, mind épületsûrûség tekintetében – alacsony sûrûségû, alacsony (sokszor ikerházas) épületekkel beépített és elsôsorban lakófunkciójú terület jellemzi. A második megközelítés szociológiai, a lakosság társadalmi osztályait és kulturális értékeit vizsgálja (Waller 1983: 145). Eszerint a szuburbiák – jellemzôen a középosztály lakhelyéül szolgáló – alvóvárosok, melyek a munka- és a lakóhely elkülönülése során keletkeztek. Természetesen a kétfajta definíció nem egymást kizáró. Sok kutató próbálkozott a kétfajta megközelítés ötvözésével. Ezek közül – a szerzô véleménye szerint – Dyos (1961: 22) definíciója kellôképpen tömör és kifejezô: Lényegében a szuburbia a város egy decentralizált része, mely bizonyos gazdasági és társadalmi szálakkal elválaszthatatlanul kötôdik a központhoz. Természetesen látnunk kell, hogy a magyarországi elôvárosiasodás eltéréseket mutat az angolszász országokban leírtakhoz képest mind építészeti, mind társadalmi vonatkozásokban, részben a kulturális, részben a gazdasági adottságok különbözôsége miatt. Építészeti szempontból pl. az ikerházas beépítés idegen a hazai hagyományoktól, míg a családok alacsonyabb jövedelemszintje következtében a város központi részeibôl való kiköltözésre nem annyira a széles köFALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

zéposztály egészének, hanem inkább a felsôbb középosztálybelieknek van egyelôre elegendô tôkéjük. Mindezek ellenére a szuburbanizáció karakterében idehaza is azonos a jelenség a fent leírtakkal: a családok a sûrû beépítettségû és környezeti ártalmakkal terhelt belsô városrészekbôl a tágasabb, kerttel rendelkezô, egészségesebb környezetben lévô elôvárosi családi házakba költöznek, miközben jövedelmük szerzésének és társadalmi, kulturális életüknek színtere továbbra is a város marad. Mindezek után milyen következtetések vonhatók le a magyarországi szuburbanizációs folyamatokból? Kétségtelen, hogy az adatok alapján a fôváros térségében lévô elôvárosiasodási tendenciák igazolhatók, hiszen Budapest lakosságának migrációja az 1991. évi 7067 fôs többlethez képest – a vizsgált években egyre növekvô elvándorlási többletet felmutatva – 1999-ben 14 409 fôs deficitet mutatott. Ezt az egyre gyorsuló elvándorlást mutató képet árnyalják némiképpen Budapest népességének változását bemutató adatok. Azok tanulsága szerint ugyanis a fôváros népességcsökkenésének maximuma az 1995–1997 közötti idôszakban volt (mikor a lakosság száma 62 616 fôvel csökkent), ezt követôen a népességcsökkenés mértéke mérséklôdött. A rendelkezésre álló adatok alapján nehéz lenne következtetéseket levonni a fôváros várható népességváltozási és migrációs adatait illetôen, mindazonáltal az tény, hogy Budapesten 1999-ben 179 317 fôvel éltek kevesebben, mint az évtized kezdetekor. Ezzel egyidôben a fôvárost övezô települések közül több, jelentôs népességnövekedésen ment át a vizsgált idôszak alatt3. A népességüket legnagyobb mértékben növelô települések közül néhányat megvizsgálva megállapítható, hogy az agglomerációba történô bevándorlási hullám eltérô idôszakokban tetôzött az egyes településeknél4. Mindebbôl azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy a fôváros térségében lévô településekbe történô bevándorlási kedv a vizsgált idôszak során – feltehetôen az eltérô és változó természeti, társadalmi és környezeti adottságok következtében – módosult. Magyarország százezer lakos fölötti városai esetében a népességszám-változásra vonatkozó adatok – Nyíregyháza és Kecskemét kivételével – mindenütt megerôsíteni látszanak az 1990-es évek szuburbanizálódási folyamatát. Székesfehérvár, Gyôr, Pécs, Szeged, Debrecen és Miskolc egyaránt ezres nagyságrendû számban veszített lakosságából, míg az ôket környezô települések közül több is jelentôsen (százas nagyságrenddel) növelte népességét. Nagyvárosainkon kívül az 50 000 és 100 000 fôs közötti középvárosaink szintén mind veszítettek 9

lakosságszámukból. Ha a be- és elvándorlások különbségét vizsgáljuk a kép már lényegesen árnyaltabb. Ezek az adatok az 1990-es évek végén is tartó szuburbanizálódást csupán Pécs, Szeged, Debrecen és Székesfehérvár esetében mutatnak. A legintenzívebb migrációs változások Pécs és Debrecen esetében az 1997-es, Szeged és Székesfehérvár esetében az 1995-ös évben volt megfigyelhetô. Miskolcon az 1990-es évek elején még igen magas elvándorlási érték fokozatosan csökkent az évtized vége felé, míg a várost övezô településekre való odavándorlás értéke szintén csökkenô értékeket mutat. Ezek az adatok azt látszanak alátámasztani, hogy a szocialista éra ezen ipari központja esetében a vándorlási mutatók nem annyira az elôvárosiasodás, mint inkább a gazdasági szerkezetváltás hatásait tükrözik. A migrációs értékek és változásuk Gyôr, Kecskemét, Nyíregyháza esetében nem elég szignifikánsak ahhoz, hogy messzemenô következtetéseket lehessen levonni. A kutató nem kerülheti meg a kérdést, hogy – a vizsgálatok tükrében – milyen migrációs tendenciák képzelhetôk el a XXI. század elsô évtizedében hazánkban. Véleményem szerint a migrációs folyamatokban három – egymástól szögesen eltérô – folyamat hatása várható Magyarország településeinek népességszám-változásában. Egyrészrôl a társadalmi és gazdasági folyamatok (a nagyváros környéki lakások iránti kereslet és kínálat bôvülése, valamint a közlekedési infrastruktúra fejlesztése) szuburbanizációt serkentô hatásának erôsödése mindenképpen meghatározó lesz a következô évtizedben. Másrészt a városokban lejátszódó gazdasági szerkezetváltás szintén jelentôs hatással bírhat a migrációra. A korábbi városközponti iparterületek felszámolását követôen, helyükön részben lakófunkciójú területek kialakítása várható. Erre vonatkozó tervek jelenleg nagy számban készülnek a fôvárosban (Kollányi, 2001. Népszava), ami a városi lakosság újbóli növekedését okozhatja. Van azonban egy harmadik, hazánkban egyelôre még nem kimutatható, azonban Nyugat-Európában már megfigyelt és elemzett folyamat is. Ez az angolszász szakirodalomban Counter Urbanisation-nak (ellen urbanizációnak) nevezett jelenség, amit a szerzô véleménye szerint ruralizációnak lehetne fordítani. Ez a migrációs jelenség az 1980-as években számos nyugat-európai országban5 megfigyelhetô volt (Fielding 1990: 229). A kutatók sokféleképpen magyarázták a ruralizáció jelenségét, melynek lényege a lakosság számának a növekedése a nagyvárosoktól távoli, rurális térségekben, míg ezzel egy idôben a lakosság számának csökkenése a nagyvárosi régiókban (tehát a nagyvárosokban és agglomerációjukban együttesen) (Halfacree 1994: 164). A ruralizáció jelenségét magyarázók két fô okot határoznak meg. Egyrészt a nagyvárosi régiók környezetminôségének romlása miatt a lakosság egyre távolabbi régiókban keresi az igényeit kielégítô lakókörnyezetet (Moseley 1984: 451). Másrészt az információs társadalom kialakulásával, valamint az infrastrukturális fejlesztések révén, a munkahelyteremtés már nem feltétlenül kötôdik központi helyekhez (Fielding 1990: 230). Különösen elgondolkodtató, hogy egyes kutatók a jelenség keleti irányú továbbterjedését prognosztizálták (Lewis 1998: 142). A következô évtizedben tehát feltehetôen a koncentrációs és a dekoncentrációs jelenségek egyaránt jelen lesznek a vándorlási folyamatokban. Mindez természetesen hatással lesz a település- és a tájtervezésre egyaránt. De fordítva is igaz: a te10

lepülés és a tájtervezôk szintén befolyással bírnak majd arra, hogy mennyire élhetô és fenntartható formája valósul meg a lakó és a termelô funkciók kettôsének Magyarországon. (No persze a politikusok és a gazdasági élet meghatározóinak a szerepe sem tekinthetô éppen elhanyagolhatónak…) Irodalom Ormos Imre 1967: A kerttervezés története és gyakorlata, Mezôgazdasági Kiadó, Budapest Tyákai Katalin 2001: Pest legtisztább kerülete, Népszabadság Budapest melléklet 2001. május 11. Conzen, MRG 1981: The morphology of towns in Britain during the industrial era, in Whitehand, JWR: The Urban Landscape: Historical Development and Management, Academic Press, London Thomas, David 1974: The Urban Fringe: Approaches and Attitudes, in Johnson, James H.: Suburban Growth: Geographical Processes at the Edge of the Western City. John Willey and Sons, London Waller, PJ 1983: Town, City and Nation: England 1850–1914, Clarendon Press, Oxford Kollányi Bence 2001: Újjászületô fôvárosi ipari épületek, Népszava, 2001. június 29. Dyos, HJ 1961: Victorian Suburb: A study of the Growth of Camberwell, Leicester University Press, Leicester Fielding, AJ 1990: Counterurbanization: threat or blessing?, in Binder, David: Western Europe: Challenge and change, Belhaven Press, London Moseley, Malcom J 1984: The Revival of Rural Areas in Advanced Economies: a Review of some Causes and consequences, Geoforum, vol 15, p 447–56 Lewis, Gareth J 1998: Rural migration and demographic change, in Ilbery, Brian W ed.: The Geography of rural change, Longma, Harlow Jegyzetek 1. A jelen kutatás alapja a TEIR KSH adatai felhasználásával készült adatbázisa. A népességnövekedési adatok az adott évek lakosságszám-különbségébôl kerültek kiszámításra. A migrációs adatok az egyes évek oda- és elvándorlás számainak különbsége. 2. A szuburbia és szuburbanizáció egyes vélemények szerint talán idegenül hangzó szavak. Magyar megfelelôjük talán az elôváros és elôvárosiasodás lehetnek. (Bár ez a kifejezés pontatlan, hiszen az „elôvárosok” legtöbbször a nagyvárosok térségében lévô községek.) Mindezen nomenklaturális problémák ellenére a dolgozatban a szuburbia és az elôváros, illetve a szuburbanizáció és az elôvárosiasodás kifejezéseket együtt, egymás szinonímáiként fogom használni. 3. A fôvároskörnyéki települések közül 78 mutatott fel jelentôsebb népességnövekedést az 1991–1999 közötti idôszakban, összességükben 82 428 fôs gyarapodással. 4. Szentendre esetében a tetôzés 1991-ben, Budakeszinél 1993ban, Solymáron 1997-ben, Érden 1999-ben volt. 5. Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Svédország, Nyugat-Németország és Nagy-Britannia. 2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

FALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

10/a

10/b

2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

FALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

10/c

10/d

2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

SZÁNTÓ KATALIN, doktorandusz SZIE Tájépítészeti, -védelmi és -fejlesztési Kar

A TÉRSÉGI ERÔFORRÁSGAZDÁLKODÁS AUTONÓMIÁJÁRÓL A térségi erôforrás-gazdálkodás lehetô legnagyobb mértékû autonómiájának megteremtését már nemcsak a zöldmozgalmak, de az érintett tudományok mûvelôi közül is igen sokan az ökológiailag fenntartható fejlôdés szükséges feltételének tartják. A rendszerváltás óta számos külföldi és hazai kezdeményezés vált ismertté, amelyek mögött a helyi/térségi erôforrás-gazdálkodás autonómiája kiterjesztésének szándéka áll. E kísérletek mind nagyobb száma és sikere azt bizonyítja, hogy mint a társadalmi, gazdasági és környezeti kihívásokra adható elméletileg reális válaszok egyikét, érdemes és szükséges alaposabban körüljárni. E rövid írásban nem vállalkozhatom többre, mint bizonyos fogalmak tisztázására és néhány konkrét kísérlet említésére. A gazdasági környezettôl való részleges függetlenedés iránti igény a háztartások, a települési közösségek, valamint a kisebb-nagyobb régiók szintjén már a múlt században, tehát a nemzetközi gazdasági függôség globálissá válásának kezdetével szinte egy idôben megjelent (Owen, Proudhon elméletei). A huszadik század nagy világválságának idején helyi pénzek és/vagy közvetlen áru- és szolgáltatáscsere (barter-) hálózatok segítségével munkanélküliek tízezreit sikerült megmenteni a teljes elszegényedéstôl. A helyi/térségi önfenntartás fogalma a hatvanas-hetvenes években az Egyesült Államokban kapcsolódott össze az ökologizmussal. Az ún. bioregionalizmusban integráltan megjelenô térségi és ökologikus gondolkodás Patrick Geddes-re, illetve az Egyesült Államok természetvédelmének egyik jelentôs személyiségére, a szakmai körökben nálunk is jól ismert, szintén skót származású tájépítészre, McHarg-ra vezethetô vissza. A bioregionalizmus aktivistáit egyrészt a biodiverzitás megôrzésére irányuló törekvések, másrészt a fogyasztói társadalommal szembeforduló, alulról felépülô kisléptékû önfenntartó közösségek iránti igény összekapcsolódása motiválta. A mozgalom követôi lépték meghatározása nélkül olyan, földrajzilag jól lehatárolható térségekben gondolkodnak, amely ökológiai, társadalmi és gazdasági szempontból gyakorlatilag zárt rendszert alkotnak, ilyen módon biztosítva, hogy az ökológiai rendszerekben zajló folyamatokat kézben lehessen tartani. A földrajzi keretekre vonatkozólag csak annyi támpontot nyújtanak, hogy a biorégió egy tájökológiai szempontból egységes, jól körülhatárolható terület, amely feltételnek leginkább a vízgyûjtô területek felelnek meg, de lehet egy hegyvidék vagy egy medence is. A kiterjedése ezek alapján néhány kisebb településtôl egészen a több országon átívelô méretekig is terjedhet. Gyakorlatban néhány autonóm közösségrôl lehet beszélni, amelyek egyes FALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

csoportjai létfenntartásukat elsôsorban biológiai gazdálkodással és tapasztalataik, elméleteik átadásával, ökoturizmussal biztosítják. Más csoportok megélhetését alapvetôen a távmunka biztosítja és a biológiai mezôgazdaság ‘csak’ a közösség saját szükségletét elégíti ki. A közösségek törekednek a helyi energiaellátás, hulladékgazdálkodás és a zárt vízforgalom megvalósítására. Szellemiségükben a bioregionalizmushoz kapcsolódnak a hazai ökofalu kezdeményezések is, amelyeknek sajátos közép-kelet-európai ízt ad, hogy az ökológiai programot elhagyott települések felélesztésével és a kulturális hagyományôrzés programjával kapcsolják össze (Gyürüfû, Visnyeszéplak). Szemben a bioregionalizmus természetvédelmi orientációjával David C. Korten, egyesült államokbeli közgazdászt mindenekelôtt közgazdasági és szociális megfontolások vezérlik, amikor a világ hármas – gazdasági, társadalmi és ökológiai – válságának okait és összefüggéseit feltárva, eljut az ökoregionalizmushoz, mint a válságból kiutat jelentô társadalmi-gazdasági formációhoz. Az általa megfogalmazott elvek az ökologikus szemléletû területi tervezés kiindulópontjainak is tekinthetôk: – környezeti fenntarthatóság; – gazdasági igazságosság; – biológiai és kulturális diverzitás; – szubszidiaritás; – belsô felelôsség; a természeti erôforrások és a felhalmozott tudás közös öröksége. Korten ökorégiói egymásba ágyazódott, gazdaságilag autonóm közösségek, ahol a termelés nagyságrendjét és termékösszetételét a közösség szükségletei és a közösség által hasznosított földrajzi tér ökológiai teherbíró képessége határozza meg. Korten koncepciójában a szükségletek által generált piac vagy inkább termékcsere horizontálisan és egyenrangú felek között történik, vagyis a településen belül a háztartások között, a kistérségen belül a települések között, a nagyrégiókon belül a kistérségek között stb. A magasabb szinteknek az alacsonyabbak vonatkozásában koordináló, konszenzusteremtô és esélyegyenlôség-teremtô szerep jut. Az ökoregionalizmus gondolat gyakorlatba történô átültetésének természeti-táji feltételeit vizsgálta a Független Ökológiai Központ és a Szelíd Technológia Alapítvány az általuk koordinált Autonóm Kisrégió Projekt keretében, a szükségletek, a (megújuló) természeti erôforráskészletek és a táj teherbíró képességének vizsgálatán keresztül. Országos ajánlásukban megfogalmazott definíció szerint az autonómia „tágabb értelemben olyan önállóság, mely az ésszerû lehetôségek szerinti legnagyobb mértékben a saját erôforrásokra támaszkodást 11

jelenti”, szûkebb értelemben „az autonóm közösség relatív ökológiai, mezôgazdasági és közmûellátási autonómiát – részleges önfenntartást jelent”. A Dörögdi-medencében végzett vizsgálatuk során kimutatták, hogy a térség a helyi igényeket meghaladó nagyságrendû megújuló energiapotenciállal rendelkezik és megvannak a decentralizált vízgazdálkodás feltételei is. Mezôgazdasági hasznosítás szempontjából gyenge minôségû területek gazdaságos hasznosítására és a nagy ellátórendszerektôl való részleges függetlenedésre tett javaslatával az autonóm kisrégió modell nemcsak az ökológiai, de a társadalmi-gazdasági fenntarthatóságra is alternatív megoldást kínál. Bár a jelenlegi globális társadalmi-gazdasági kereteket – Kortennel szemben – explicit módon nem kérdôjelezi meg (lévén mozgásszabadsága nem hasonlítható össze egy elméleti kutatóéval), az Agenda XXI programnyilatkozat is többek között a helyi társadalom gazdasági önfenntartó képességének fokozását tekinti a válságjelenségek integrált felszámolása feltételének. Az Agenda XXI ajánlására válaszolva születtek azok a hazai kezdeményezések, amelyek egy-egy elmaradott térség településén, vagy települések kisebb csoportjában próbálják meg a lakosság önfenntartó képességének fokozását az ökológiai elvekre épülô gazdálkodási formákkal egyesíteni. A külsô erôforrásoktól való függôség csökkentése, a helyi kommunikációs hálózat, valamint az egyéni és közösségi önfenntartó képesség fejlesztésének szándéka kapcsolódik össze az ökológiai tudatosság fejlesztésével az Ökológiai Intézetnek a Fenntartható Fejlôdésért Alapítvány gömörszôlôsi fenntartható falu programjában és az arra épülô fenntartható régió programjában, valamint az Autonómia Alapítvány és az Ökotárs Alapítvány közös Zöldmunka-programjában. Egyik legfontosabb eszközük az olyan élômunka-igényes emberi tevékenységek bevezetése, amelyek során helyi (megújuló) természeti erôforrásokat hasznosítanak és technológiai folyamataik nem terhelik a környezetet. Alapvetô feltétel, hogy e termékek/szolgáltatások piacképesek legyenek, vagy pedig a közösség életminôségét javítsák. Hasonló stratégiai célkitûzéseket fogalmaznak meg, bár radikalitás szempontjából messze elmaradnak a civil kezdeményezéssel létrejött, többnyire kisléptékû programoktól azok az ökorégió-programok, amelyek a hazai, illetve európai területfejlesztési intézményhálózat valamely szintjének kezdeményezésére indultak. Idetartoznak azok a 90-es évek közepétôl indult programok, amelyek a WWF elveit követve, környezetileg érzékeny területeken zajlanak, különös tekintettel a sérülékeny vízbázisok által érintett térségekre. Bár az önfenntartásra való törekvés igénye e térségekkel kapcsolatban megfogalmazódott, a hangsúlyt a tervezôk – a területek jellegébôl adódóan jogosan – az ökológiai terhelések csökkentésére helyezték. A Ráckeve-Soroksári Duna-ág Ökorégió létrehozásával a Kis-Duna vízminôségének problémáját és a térség környezeti (üdülôtáj romlása, mezôgazdasági területek elszennyezôdése), gazdasági (privatizáció körüli problémák, mezôgazdasági területek rossz kihasználtsága) és szociális problémáit integrált módon kívánták megoldani a stratégiai tervezés módszerével. A fôvárosnak alapvetô érdeke volt a program támogatá12

sa, mivel az ivóvízellátását szolgáló kutak 30 százaléka a térségben található. Hasonló a helyzet a Szentendrei-sziget („Zöld-sziget”) esetében, ahol a fôváros ivóvízellátásának kétharmadát biztosító érzékeny ivóvízbázis védelmét kell összeegyeztetni a helyi lakosság fenntartásában jelentôs szerepet játszó mezôgazdasággal, a lakosság egyre bôvülô infrastrukturális és építési terület igényeivel, valamint az egyre intenzívebbé váló idegenforgalommal. A Tisza-tó térségének 90-es években készült fejlesztési koncepciójában szintén alkalmazták az ökorégió megnevezést. Az igen szerteágazó célkitûzések – mint különlegesen értékes természetvédelmi terület fennmaradásának biztosítása, a fokozódó üdülési igény kielégítése és a tóval közvetlenül érintkezô kilenc település lakossága gazdasági önfenntartó képességének fokozása – integrálása érdekében Magyarországon elsôk között alkalmazták a „tájterhelhetôségi vizsgálat” módszerét. A koncepció egyik jelentôs eleme az ártéri gazdálkodási formák helyreállítása, amely a magas talajvizû és árvízveszélynek rendszeresen kitett térség gazdaságtalan szántóföldi termelését lenne hivatott részben felváltani. 1998 nyarán a Földmûvelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium pályázatot írt ki az „Alföld Program” keretén belül „ökotérség” cím elnyerésére. A címmel, a vállalkozási övezetekhez hasonlóan, fejlesztési támogatások, de egyúttal kötelezettségek is járnak. A pályázat, a korábbiakhoz hasonlóan, kizárólag környezetileg érzékeny területek vonatkozásában beszélt ökotérségekrôl. A magyarországi példáktól eltérô felfogást tükröz a németországi Emscher-region fejlesztési terv, amely az iparosítás által erôsen degradált térség teljes társadalmi, gazdasági és környezeti revitalizálását célozza. A terv gerincét az Emscher folyó természetközeli állapotának visszaállítása alkotja, de a mintegy 800 km2 kiterjedésû 13, többségében városi jogállású település területét csak részben érintô térség fejlesztése iparterületek újrahasznosítását, lakásépítési programok és rekreációs területek terveit foglalja magában. A Kárpátok Ökorégió Program sajátossága, hogy a nemzetek fölötti intézményességet képviselô WWF Duna-Kárpát Irodája (mint koordináló) és helyi, radikálisabb lépésekre is hajlamos civil szervezetek (Magyarországról az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlôdésért, illetve az Ökotárs Alapítvány) összefogásával zajlik. Bio-, öko-, önfenntartó, autonóm, fenntartható régió. Hasonló stratégiai célkitûzések más-más elnevezéssel. Úgy tûnik, a biorégió fogalmát – legalábbis ebben a kontextusban – csak a legradikálisabb zöldmozgalmak tették magukévá, többnyire saját magukat valamiféle autark közösségé szervezô aktivisták szótárában fordul elô, ezért a továbbiakban mellôzöm. Az önfenntartó, illetve autonóm (önrendelkezô) régió megkülönböztetés az angol nyelvben használt self-sufficient (szó szerint: önellátó) és self-reliant (szó szerint: önmagára támaszkodó) kifejezések közötti különbséggel állítható párhuzamba. Míg az elôbbi a legközvetlenebb módon fejezi ki az elsôdleges célt, akár valamiféle (önzô) elzárkózást is magában foglalhat. Az utóbbi, az Autonóm Kisrégió projekt országos ajánlásának megfogalmazásával olyan közösséget jelöl, amely: „a lehetô legnagyobb mértékben saját lábon áll 2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

és a külvilággal szemben – egyoldalú függés vagy kényszerek nélkül – egyenrangú partner”. Az autonómia fogalmát ugyanakkor terheli a szó politikai jelentése, még akkor is, ha a program kezdeményezôi attól egyértelmûen elhatárolódnak. Az ökorégió fogalom elônye és egyben hátránya, hogy az ökológiai szempontok elsôdlegességét sejteti – akár a társadalmi és gazdasági szempontok felett. Ugyanakkor, mintha túl sok mindent lehetne ökorégió (vagy ökotérség) programnak nevezni. A területfejlesztés intézményes szereplôi számára, mint az eddigiekbôl látszik, mégis az ökorégió tûnik a leginkább elfogadható fogalomnak. A fenntartható régió fogalom, hasonlóan az ökorégióhoz, intézményesen elfogadott, ugyanakkor egyes használói magyarázkodásra kényszerülnek (például az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlôdésért): a fenntarthatóság a miskolci székhelyû intézet értelmezésében nem azonos a „Közös jövônk” dokumentum által sugallt fenntartható gazdasági növekedéssel. A fenntarthatóságot mind a természet, mind a társadalom, mind pedig a gazdaság teljesítôképessége növekedésének fenntarthatóságaként értelmezi, és e hármas teljesítôképesség növekedését nevezi fejlôdésnek. Bár az ökorégió, az önfenntartó régió, az autonóm régió és a fenntartható régió fogalmak értelmezése között érzékelhetôk bizonyos hangsúlyeltolódások, mégsem tudnék nyugodt szívvel lándzsát törni egyik vagy másik fölött, annál is inkább, mert mindegyik említett kezdeményezést fontosnak és értékesnek tartom. Maradjon hát ezúttal kivételesen mind a négy, és nézzünk egy kifejezetten elméleti definíciót, amely véleményem szerint, bármelyikre alkalmazható: Az autonóm (önfenntartó, fenntartható, öko-) régió elméletileg egzakt módon lehatárolható földrajzi területi egység (település, kistérség, mezotérség…) és az ott élô, azzal ökológiailag fenntartható módon gazdálkodó társadalom alkotta rendszer. A társadalom, mint alrendszer, képes biztosítani önmaga és utódai, valamint az élôvilág egésze számára a megfelelô életminôséget, ezzel a képességével tud is és akar is élni anélkül, hogy a Föld bármely más térségét gátolná ugyanezen törekvésében. Minél komplexebb a térség tájökológiai szempontból, annál jobbak a feltételek az önfenntartás magas szintû megvalósítására és az export-import forgalommal kapcsolatos ökológiai korlátok betartására. Az ésszerûség határán belüli lehetô legteljesebb önfenntartás az energia- és vízellátásra, a szilárd és folyékony hulladékok kezelésére, a nyersanyagokra és késztermékekre és a különféle nem anyagi jellegû szolgáltatásokra egyaránt vonatkozik. Az export-import forgalommal kapcsolatos ökológiai korlátok betartásának szükségessége a szennyezôdéseket éppúgy érinti, mint az emberi mozgásokat: a lakóhely-munkahely közötti ingázást, a szolgáltatások és rekreációs lehetôségek igénybevételével kapcsolatos mozgásokat, valamint a turizmust. Az eddigiekbôl következik, hogy a térségen belüli társadalmi, gazdasági, kommunikációs és infrastrukturális hálózatok jelentôségükben felülmúlják a külsô kapcsolatokét, ami nem a külsô kapcsolatok szükségességének tagadását, hanem a belsô kapcsolatok felértékelôdését jelenti. Az ilyen feltételekkel mûködô régió a Föld egészét magában foglaló ökoszisztéma, társadalom és gazdaság alkotta globális rendszer alrendszere, és mint ilyen, a szubszidiaritás elvének FALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

megfelelôen, mûködésének minden mozzanatában felelôs az egész rendszer fenntarthatóságáért. A szubszidiaritás elvét itt a szokásosnál szélesebben értelmezve, a gazdaságra is vonatkoztatjuk. A gazdasági szubszidiaritás magában foglalja a helyi természeti erôforrások fölötti helyi rendelkezési jogot, de a velük kapcsolatos felelôsség terhét is. Az elvbôl az is következik, hogy mindaz, ami helyben „gazdaságosan” elôállítható, az ne importból kerüljön a térségbe, továbbá a helyben megtermelt javakból csak annyi kerüljön külsô piacokra, amennyi a helyi közösség szükségleteinek kielégítése után fölöslegként megmarad. Ezek a „fölöslegek”, amelyekben a régió egyedi jellegzetességei tükrözôd(het)nek, a külsô piacokon megjelenve megteremtik olyan javak beszerzésének lehetôségét, amelyek a térségben „gazdaságosan” nem állíthatók elô. A gazdaságosság fogalmának egyértelmûsítése itt kulcskérdés és tisztázásában a régiók közötti konszenzusteremtésnek óriási a jelentôsége: az ökológiai értelemben fenntartható gazdálkodás alapvetô feltétele, hogy a gazdaságosságot ne torzítsák a munkaerô költségeinek és jogainak egyenlôtlenségei, a környezeti szabályozás különbségei és a termelés, a szállítás, az infrastruktúra, a biológiailag aktív területek inaktívvá tétele során/következtében keletkezô externális költségek átháríthatósága a társadalomra. A gazdaságosság kérdésének letisztulásában meghatározó szerepet játszik a támogatások rendszere, mint például a hosszú távon helyben maradó humán erôforrás képzésének-fejlesztésének támogatása, a gazdasági szubszidiaritás megteremtéséhez szükséges belsô hálózatok kiépítésének támogatása, a régió mint egész piacra lépése fejlesztésének támogatása (szemben az egyedi termelôk külsô piacra lépésének támogatásával), vagy a megújuló nyersanyagokra, energiaforrásokra épülô beruházások, infrastruktúra-rendszerek támogatása. Végezetül szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy az öko- (önfenntartó, fenntartható, autonóm) régió semmi esetre sem jelent elszigetelt régiót. A viszonylagos zártságra törekvô bioregionalizmus vélhetôen az ökológia tudománya által elfogadott „életközösség (biocönozis)” fogalomból indul ki. A biológiai életközösségek és az emberi közösségek közötti analógia azonban csak akkor lehetne megalapozott, ha az emberek, civilizációs lényegüket feladva, az ökoszisztéma mûködésében kizárólag mint biológiai lények vennének részt. Az emberi civilizációnak viszont meghatározó eleme a munkamegosztás és a csere, túl a térségek adottságai közötti különbségekbôl adódó piacra lépési kényszeren. A globális kommunikációnak azonban legalább ekkora, ha nem nagyobb szerepe van a globális környezeti állapot javulását és a régiók esélyegyenlôségét eredményezô megállapodások megszületésében és ellenôrzésében, az egymás iránti tolerancia és megértés kialakulásában.

13

HORVÁTH BÉLA, okl. építészmérnök

TELEPÜLÉSTUDOMÁNYI OKTATÁSI FÓRUM Szent István Egyetem Ybl Miklós Fôiskolai Kar Budapest, 2001. augusztus 29.

Az elmúlt években többször megrendezték a hazai településtudományok oktatási mûhelyei közremûködésével és az érdeklôdô gyakorló urbanisták részvételével szervezett oktatási fórumot. E szervezett megbeszélések és konzultációk gazdag tapasztalatokkal zárultak mind az oktatásban résztvevôk, mind az oktatás és a gyakorlat fejlesztése, színvonalemelése szempontjából. A programok megvalósításában, a rendezvények szervezésében az érdekelteken kívül a MUT is közremûködött a közvetlen érintettség alapján. A bevezetôt Reischl Gábor, az Ybl Miklós Fôiskola igazgatója, úgy is mint házigazda, tartotta. Jelezte, hogy a Szent István Egyetem több irányban is érdekelt ezekben az oktatásokban, mert Gödöllô, Gyöngyös és Budapest székhellyel három helyen vesz részt az oktatásban. Az úgynevezett „településmérnök” képzésen túl tehát más szakterület is szerepel. Felkérte a jelenlévôket, hogy a tantárgyakat, módszertani kérdéseket egyaránt tárgyalják. Kiemelte a kommunikációs készség fontosságát és a versenyképességet, mint a képzés-fejlesztés fontos tényezôit. A konferencia levezetô szerepét Tóth Zoltán, a MUT alelnöke látta el, aki hozzászólásával maga is több alkalommal hozzájárult a konferencia eredményességéhez. Kitért az EUszemlélet jellegzetességeire és a nemzeti sajátosságok megôrzésére vonatkozó kérdésekre is. Aczél Gábor, a MUT elnöke bevezetôjében azon örömének és elégedettségének adott hangot, hogy a fórum ismételt megrendezésével lehetôség kínálkozik a nézetek egyeztetésére és a további feladatok, ajánlások kidolgozására is. Locsmándy Gábor, a Budapesti Mûszaki és Közgazdaságtudományi Egyetem több, mint hetven éve folyó településtudományi/városépítési oktatás sajátosságairól és lehetôségeirôl szólt. A lakó-, ipari és más területek kijelölése, a területelôkészítés fontossága, megítélése az elmúlt évtizedekben is változó volt. Az e szakterületre vonzódókat is eltérôen ítélték meg. A feladatok komplexitása, értelme és izgalma, a szépség képviselete semmit nem vesztett jelentôségébôl. Volt idôszak, amikor a feladatok megvalósítását jelentôs értéket hordozó szakmai szervezetek képviselték. Ezek a szervezetek napjainkra leépültek és jelentôs átalakuláson mentek át. Napjainkra már megindult az új tartalmú és szervezettségû munka. Az önkormányzatiság elôtérbe kerülésével új megvilágításba helyezôdtek az ügyek, más minôségi küszöb állt elô, így pl.: 14

– a települési folyamatok áttekintése és az együtt munkálkodás a településsel; – a fô és fontos kérdések meglátása, a fejlesztés egészének áttekintése; – az építészet és az ökonomikus szépség képviselete; – a befolyásolás, vagyis a szabályozórendszer megalkotása és következetes érvényesítése; – az oktatás és végrehajtás megtervezése együttesen képezi a feladatot. Ehhez a közremûködô szervezetek szoros együtt dolgozására van szükség (Építész Kamara, civil szervezetek stb.). Meghatározó szerepe van a közösségi részvételnek, mert nem a központi szándékoknak kell immár eleget tenni. Az elôadó tapasztalata szerint olyan helyzet is kialakulhat, ahol a polgármester akadályozza a tervezô településben végzendô munkáját. A szakmának szüksége van arra, hogy a minden áron való értékvédelmet feladja, mert az csak megfelelô mértékkel képviselhetô eredményesen. További lehetôségek a normativitásban, az elônyök-hátrányok mérlegelésében rejlenek. Az urbanisztikai szakirány a Mûegyetemen a hazai városépítés-történet eredményeire, a hazai alkalmazás lehetôségeire és a komplexitásra épít. Szilágyi Kinga, az ökológia központú gondolkodás és a tájépítészet kapcsolatára mutatott rá. A város maga is táj, amely a település építészetével szoros kapcsolatban fejlôdik, az épület és a környezet szoros kapcsolatban áll egymással. Ezt az oktatás keretében is tudatosítani, képviselni, elfogadtatni szükséges. Mind a külterületi, mind a belterületi szabályozás fontos, ezeket egymás ellen nem szabad kijátszani. A három szakirány eltérô idôrendi/órarendi beosztással mûködik jelenleg így: a) általános település-tájépítész, b) táj- és környezetépítész, c) regionális tájépítész. Kiss György Lajos a mérnök kar képviseletében az infrastruktúra, a környezet és a közlekedés szoros kapcsolatára utalt. Korábban kissé késve kapcsolódtak be ezek a szakterületek a tervezési munkába. Egyértelmûvé vált, hogy már az indulás és az elôkészítés szakaszában szükség van együttmûködésre, közös munkára, aminek az oktatásban is érvényesülnie kell. Jelenleg mintegy 30–40 hallgató vállalta fel ezt a szakirányt, oktatási rendet. Rendszeresítették a nyári tervezési gyakorlatot, amelynek keretében 3–4 fôs csoportok dolgoznak együtt, és egy-egy település feladatait komplexen oldják meg. Csorba Zoltán tanszékvezetô a fôiskolai képzés feladatait teljességében tekintette át az 1998-ban megtartott III. Okta2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

tási fórum ajánlásaira támaszkodva. Véleménye szerint az eltérô egyetemi-fôiskolai szintek egymástól eltérô, tehát más jellegû feladatait a továbbfejlesztés keretében szükséges mérlegelni. Ezekhez nélkülözhetetlen az 53/2000. (VIII. 11.) FVM, illetve a 157/1996. (X. 22.) Korm. rendelet figyelembevétele. Az önkormányzatiság értelemszerûen meghatározó elem ebben a folyamatban, amelynek megváltoztatására nem, de kisebb módosítására számítani lehet. Nem kerülhetô meg a szakma piacosítása sem, mert ez összefügg a hallgatói létszám alakulásával is. Az indulásnál városgazdasági és építményfenntartó igények határozták meg a képzés jellegét. Idôközben 1998-ban az egyik szak meg is szûnt. 1999 óta fokozatos változás észlelhetô, ami a felvételi pontszámok alakulásában is megfigyelhetô. A 60 fôs induló létszámokból 30% végez, a többiek különbözô irányban lemorzsolódnak, más területre mennek át. Külön is figyelmet érdemel, hogyan alakítandó a gyakorlati képzés. Az elmondottak szervesen kapcsolódnak a segédlet- és tankönyvellátottsághoz. Az 1993 elôtt kiadott munkák egyre kevésbé használhatók fel. Az elôadó ajánlásait összefoglalva a feladatokat hét pontban ismertette: – a szakmagyakorlás feltételeinek és követelményeinek meghatározása; – érdekvédelmi szervezetek egységes szemléletének kialakítása; – érintett intézmények közötti együttmûködés javítása, fokozása; – tankönyvek átjárhatósága és tartalmi egységesítése; – a gyakorlati oktatás szabályozása, feltételeinek megteremtése; – az egyetemi és fôiskolai képzés elválasztása; – az oktatók minôsítése követelményrendszerének kialakítása. Jámbor Imre szerint a településmérnök-képzés tíz évvel ezelôtt Pécsrôl indult el. Az elmúlt években az egyetem szervezeti változásai napjainkra már kétségkívül lehiggadt, népvándorlás jellegû folyamatot indítottak el. A Szent István Egyetem az átszervezés révén meghatározó szerephez jutott a szakterületen belül. Szakok alapítására az egyetemek jogosultak, kizárólagos jelleggel. Sok minden történt tehát a szervezeti fejlesztés terén, ami az akkreditációt is lehetôvé teszi. Jelenleg dolgoznak a képzés átfogó rendezésén, ebbe kívánják a kiegészítô képzést is illeszteni. Megkerülhetetlen a képzés céljának és annak a meghatározása, hogy a képzendôket, milyen kihívások, feladatok, megbízások érhetik munkájuk során. Ugyanakkor szükséges a minimális követelmények rögzítése is. A tudásanyag 3500 órában sûríthetô. Értelmetlen volna azonban a hallgatói létszám indokolatlan növelése. El kell készíteni a szakemberigény becslését. A tantárgyak jellege is gondos elemzést igényel. A különbözô területekre való átvezetési szakaszok és lehetôségek is kimunkálásra várnak. Tompai Géza, az FVM fôosztályvezetôje a térségi és települési kötelezettségek elválasztására és jellegének elkülönülésére utalt. Ez aktualizálását tekintve kedvezôen alakulhatott volna, ha az országos területrendezési terv a parlament elé kerül, mert annak anyaga és vitája a további munkát kedvezô irányba indította volna meg. Az elôadó reményei FALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

A VÁTI Magyar Regionális Fejlesztési és Urbanisztikai Közhasznú Társaság Dokumentációs Központ Tervtára, Könyvtára 1998 augusztusa óta nyilvános tervtárként, könyvtárként saját dolgozóinkon kívül a széles közönség számára is szolgáltatunk. VÁTI Kht. Dokumentációs Központ Tervtár

Cím: 1016 Budapest, Gellérthegy u. 30–32. Telefon: 356-9122/116, 349 mellék Fax: 356-8003 Nyitva tartás: hétfô–szerda 8.00–16.00 A tervtár állományában a VÁTI Kht., valamint a megszünt Települések Fejlesztéséért Alapítvány KERTI MÉLYÉPTERV ÉVITERV Hídépítô Vállalat ÁÉTV tervtárak anyagaiból szolgáltat. VÁTI Kht. Dokumentációs Központ Könyvtár

Cím: 1016 Budapest, Gellérthegy u. 30–32. Telefon: 356-9122/230 mellék Fax: 356-8003 Nyitva tartás: hétfô, szerda, péntek : 9.00–13.30 kedd, csütörtök: 11.00–15.30 Könyvtár Archívum

Cím: 1111 Budapest, Budafoki út 59. Telefon: 361-0206 Nyitva tartás: hétfô, szerda, péntek: 9.00–13.30 kedd, csütörtök: 11.00–15.30 A könyvtárban megtalálható a BUVÁTI és a megszünt Építésügyi Tájékoztatási Központ (ÉTK) mûszaki könyvtárainak anyaga is.

15

szerint ezt pótolhatja a budapesti agglomeráció ügyében parlament elé kerülô bizottsági elnöki elôterjesztés megtárgyalása. Az elôadó szerint szükséges elhatárolni a területfejlesztés-területrendezés-regionalitás és az építmény-fenntartásüzemeltetés kérdéscsoportját. Az egyik térségi, a másik települési feladat. Ezek a feladatok jellegükben is eltérnek, mert az egyik mûvelet jogszabályalkotás jellegû és tartalmú, míg a másik klasszikus értelemben is mûszaki tervdokumentációhoz kötött tevékenységet takar, tartalmaz. Az elmondottak kifejezésre jutnak a lépték és az információs szint alakulásában is. A jogszabályalkotás keretében azonban fontos követelmény a rendelkezésre álló információ anyagának 20%ra való sûrítése, a lényeges szabályok megállapítása. A szünet utáni konzultációk keretében Miklóssy Endre a települési mérnöki munka múltját az 1700-as évekre vezette vissza, mert a kataszteri mérnökök akkor kezdték el munkájukat. Az inzsellérek megjelentek Jókai regényeiben is. Hozzászólásában több vonatkozásban is foglalkozott az ideiglenesség kérdésével, a jogszabályalkotással, a struktúra, a jogosítvány és az erôforrás elvének érvényesülésével. Végül a csatlakozással kapcsolatos EU-konform kérdésekre utalt. Ónodi Gábor, a Szent István Egyetemrôl a földhasználati tervezés fontosságát emelte ki. Úgy vélte, hogy a területi terveknek nemcsak a jogszabályalkotás a feladatuk. Berlini példára hivatkozott, ahol egy konferencia keretében 8–10 tervezô 30–40 éve készített terveik elemzésével szolgáltattak példát arra, hogy az oktatás számára a kialakult gyakorlattal való egybevetés is tanulságul szolgálhat. A tervezô egyre inkább rászorul a menedzsmentre és együttmûködés keretében valósulhat meg a tervezés, fejlesztés módszereinek kidolgozása, a következtetések levonása. A terv nem lehet végcél, hanem vizsgálatai és megoldásai révén a jobbításhoz vezet. Tóth Zoltán kétféle tervrôl beszélt, a fejlesztés típusú és a kötelezô elemeket tartalmazó rendezési tervekrôl. Csorba Zoltán a 30 évvel korábban készült Balaton terv Farkas Tibor–Polonyi Károly féle megoldásáról szólt, amely végül Abercombi-díjban is részesült. Ennek során úgy vélte, hogy a MUT felvállalhatná különbözô tervek bemutatását és szakmai vitáját, mert ez számos tanulsággal szolgálhat napjaink tervezési gyakorlatában. Locsmándy Gábor az aktív és passzív szabályozás kérdéseirôl beszélt. A fejlesztés és rendezés közötti átjárhatóság értelmezése terén is szükséges egyértelmû következtetésre jutni. Buzna Margit a három további fôiskola oktatási tapasztalatainak bemutatását ismertette az eltérô sajátosságok feltárása érdekében. Foglalkozott az ingatlangazdálkodással, amelynek oktatása is ebbe a körbe tartozhatna. 16

Hübner Mátyás a „gazdaságos oktatás” tényezôire hívta fel a figyelmet. A tantárgy-tantárgycsoport és a kredit között is egységesen kellene tudni eligazodni. Kôszeghy Attila Debrecenbôl a rajzkészség fontosságára mutatott rá. A felvételi keretében a rajzkészség nem érvényesül megfelelôen. Térben szükséges látni a települést, a várost. Reischl Gábor fôigazgató a házigazda gondosságával tanulságosnak és hasznosnak ítélte a tanácskozást. A diploma félév alkalmazását indokoltnak tartotta. A szakképzési alap lehetôségei új távlatot nyithatnak az elkövetkezendô fejlôdéshez. Számos olyan elem és tapasztalat merült fel, amelyet hasznosítani kellene a készülô összefoglaló anyagban, koncepcióban. A tanácskozás közvetlen résztvevôje, e sorok írója, aki immár második alkalommal vett részt az oktatási tanácskozáson, megállapította a tanácskozás után, hogy a szakma, a gyakorlat és az elmélet sohasem választható el a szakma megítélésétôl, presztizsétôl. E kérdések között rendkívül szoros kapcsolat van. A 2001. évi tanácskozásról távol maradtak a közgazdaság és a földrajz oktatásával, illetve ezek urbanisztikai, településtudományi vetületeivel, tartalmával foglalkozó oktatási intézmények. A tanácskozás keretében számos olyan új elem merült fel vagy tért vissza ajánlásként, amelyrôl korábban is lehetett hal-

25 éves a Népi Építészeti Tudományos Diákkör

lani. A gyakorlatok, mûhelyek, a team-munka alkotói módszereinek bevitele a szakmai gyakorlatba nélkülözhetetlen. A térségi/területi és települési szemlélet, az egyetemi és fôiskolai jelleg és tartalom célszerû elválasztása és egységes rendszerbe foglalása immár nem várathat magára. Számos területet pl. a településüzemeltetést, az ingatlanfejlesztést és karbantartást szükséges az oktatás szerves részévé tenni. A továbbfejlesztés megértést igényel az oktatóhelyek, az oktató- és alkotómûhelyek között, a megvalósítás, a végrehajtás között. A szervezeti rend és a mûködési keretek egységessége, az alapjogszabályokhoz és követelményekhez való szerves illeszkedés az egészséges fejlôdés biztosítéka. Az ilyen jellegû tanácskozások elômozdítják a megértést, az együttmûködési készséget, amely a kapkodások helyett a nyugodt fejlôdés eredményességét is lehetôvé teszi, és a kölcsönös megértés irányába hat. 2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

KISS ÉVA tudományos fômunkatárs, MTA Földrajztudományi Kutató Intézet

A HAZAI IPARI PARKOK NÉHÁNY JELLEMZÔ VONÁSA A hazai ipari parkok tudományos igényû vizsgálata eddig még kevés figyelmet kapott, ami azzal is indokolható, hogy az ipari parkok története sem tekint hosszú múltra vissza. Éppen ezért a közelmúltban kezdôdött OTKA kutatás (T029454 sz. projekt) alapvetô célkitûzése e hiányosság részbeni pótlása, aminek az elsô fázisában az ipari parkok fontosabb jegyei és a közöttük fennálló esetleges összefüggések kerültek feltárásra. E munka keretei között ezek bemutatására helyezôdik a hangsúly, amit nemcsak az ipari parkokkal kapcsolatos publikációk, napilapokban megjelent cikkek feldolgozása, hanem az elmúlt években a körükben végzett kérdôíves felmérések és interjúkészítések tettek lehetôvé.

tésben következtetni lehet az iparhoz való hozzáállásban és a gazdaságban az iparnak tulajdonított jelentôségében megfi-

Térbeli terjedés és motiváció Az ipari parkok életre hívásának a gondolata már a rendszerváltozást megelôzô évtizedekben is felmerült hazánkban, de a megvalósításukra csak 1989 után került sor. Eleinte igen vontatottan haladt a létesítésük, majd az 1990-es évek második felétôl kitört az ipari park „alapítási láz”, amihez az is hozzájárult, hogy 1996 végén kormányzati szinten is döntöttek az ipari park fejlesztési célprogram beindításáról. Továbbá annak is betudható ez, hogy az ipari park fogalma, tartalma is akkorra vált szélesebb körben ismertté, továbbá, hogy a lokális gazdaság (ipar) is csak az idô tájt kezdett talpra állni a társadalmi rendszerváltozás okozta gazdasági krizísbôl, s ebben a folyamatban több településen kiemelkedô szerepet szántak az ipari parknak. Sok helyütt mint a területés településfejlesztés, illetve a lokális és a regionális gazdaságfejlesztés legfontosabb eszközét vették számításba. Az elsô ipari parkot Gyôrben hozták létre 1991-ben, amit azután az évtized vége felétôl egyre több követett az ország keleti és déli felében is, a Kaposvár–Miskolc tengelytôl keletre levô területeken. Ezáltal a térbeli megoszlásuk is kiegyenlítettebbé vált és a számuk is megsokszorozódott, 1997 és 2000 között 28-ról 133-ra. Igy ma már minden 75 ezredik lakosra jut egy ipari park idehaza, szemben az Európai Unióval, ahol minden 500 ezredik lakosra (Rakusz, 2000). Ezekbôl az adatokból egyébként tágabb megközelíFALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

gyelhetô különbségekre is Magyarország és az Európai Unió között. A nálunk tapasztalható nagyarányu ipari parkosítás, ami akár a harmadik iparosítási hullámnak is vélhetô, egyöntetûen arra utal, hogy az ipar a magyar gazdaságban jóval nagyobb teret kap a jövôben is, mint a fejlett országokban. Ezt a várható újabb parkalapítások és ipari park cím elnyerések szintén megerôsítik (1. ábra). Az ipari parkok elsôdlegesen városi jelenségek. A döntô hányaduk a városokban fordul elô, s alig egytizedük a falvakban. Erre az a magyarázat, hogy éppúgy, mint korábban a történelem során, az iparosítás ez alkalommal is többnyire a városokat érintette. Azok bizonyultak a legvonzóbbnak a telephelyet keresô befektetôk körében, különösen néhány közülük, amelyek több ipari parkot is befogadtak. 2001-ben Debrecenben és Székesfehérvárott tartották nyilván a legtöbb (négy-négy) ipari park címet elnyert szervezetet, majd Kecskemét, Szeged és Veszprém következett három-három ipari parkkal egyenként. A megyék közül az elsô évben Fejér megyében (14,3%) regisztrálták a legtöbb ipari parkot, majd azután Pest megye vette át a vezetô pozíciót, amit azóta is töretlenül ôriz. 15 és „fél” (11,3%) ipari parkjával (mivel az egyik park területén egy fôvárosi kerület és egy Pest megyei település osztozkodik) az ország ipari parkkal legjobban ellátott megyéje (Kiss, 2000a). Ez feltehetôen annak az eredménye, hogy földrajzi fekvésük révén mind a fôváros, mind a telephely (vidék) nyújtotta elônyö17

ket ki tudják használni. Jól ötvözik a nagyváros biztosította kedvezô adottságokat (pl. felvevôpiac, képzett munkaerô, könnyû elérhetôség, megközelíthetôség) a vidéki letelepedésbôl fakadóakkal (pl. olcsóbb és nagyobb terület áll rendelkezésre, nem szennyezett a terület). Összefügghet ez azzal is, hogy Budapesten szerényebb mértékû az érdeklôdés az ipari parkok iránt, mivel a kereskedelem és a szolgáltatások jövedelemtermelô képessége nagyobb. Pest megyét követôen Borsod megye mondhatja a legtöbb ipari parkot magáénak, szám szerint 11-et, amire talán az a magyarázat, hogy mint az elôzô rendszer egyik releváns nehézipari centruma, a hagyományos ágazatok súlyos válsága következtében számos üzemét zárták be, szervezték át, s a már meglevô ipari létesítmények egyfajta újrahasznosítása vagy kiegészítô hasznosítása lett az ipari park. Ezt látszik igazolni az a tény is, hogy szinte valamennyi ipari parkja barnamezôs vagy vegyes jellegû, azaz barnamezôsként indul és zöldmezôsként záródó beruházás. Tulajdonképpen ez utóbbi alkotja az ipari parki beruházás milyensége szerinti egyik csoportot, amelybe az ipari parkok 28,5%-a sorolható. Ez egyben azt is jelzi, hogy az ipari parkok közül sok csak a régi iparterületek helyreállításával, bôvítésével valósulhat meg. Az ipari parkok (59%-uk) körében folytatott megkérdezés során nyilvánvalóvá vált, hogy az ipari parkok létesítését kiváltó okok, az azt motíváló erôk szintén sokrétûek és nagyon sok hasonlóságot mutatnak, bár a jelentôségük az egyes parkok esetében különbözô lehet. Az indokok zöme alapvetôen négy csoportba osztható. Az elsô és legfontosabb cél a munkahelyteremtés, a megélhetés biztosítása volt a legtöbb településen, különösen a szerkezeti válsággal küszködô és az elmaradott térségekben (pl. Encsen, Letenyén, Mezôtúron). A második csoportba azok a magyarázatok tartoznak, amelyek a lokális iparszerkezet megújítására, az ipar vagy a gazdaság fejlesztésére, új ágazatok meghonosítására vonatkoztak (pl. Dorog, Dunaújváros, Tatabánya). A már meglevô, de nem hasznosított ipari vagy egyéb, pl. katonai létesítmények újrahasznosítása, kapacitásuk kihasználása szintén jó néhány park létrehozását indukálta (pl. Pápa, Sarkad, Karcag). A régi, a településen szétszórtan létezô és a településszerkezet, területhasznosítás szempontjából kedvezôtlen elhelyezkedésü telephelyeket egy olyan új területre koncentrálják, ahol a legkevésbé zavarják a lakosságot, azaz ne a lakóövezetben mûködjenek a vállalkozások (pl Fehérgyarmat, Ózd). Ezáltal a település térszerkezete és funkcionális tagozódása, a településkép is lényegesen módosulhat. Kedvezôen változik a lakosság életkörülménye és az épített környezet milyensége is. Ezeken kivül számos egyéb okot említettek még: pl. a terület meglétét (Bugyi, Encs), a földrajzi, határ menti fekvésbôl adódó speciális helyzetet (Záhony, Rédics), a gyenge minôségû mezôgazdasági terület hasznosítását (Karcag), valamint a különféle támogatásokhoz, kedvezményekhez 18

való könnyebb hozzájutást az ipari park cím birtokában (Tököl, Mátészalka, Mezôkövesd). Beruházás jelleg és területnagyság Az ipari parkok beruházás jelleg szerinti besorolásánál a jelenlegi állapot volt a mérvadó, hogy ténylegesen mi az, ami már megvalósult az elképzelésekbôl, a tervekbôl. Az olyan megfogalmazásokat, miszerint „…majd ha igény lesz, akkor bôvítjük a barnamezôs parkot zöldmezôs résszel” nem vettük figyelembe a park hovatartozásának a megítélésekor. Másrészt minden olyan beruházás a barnamezôs kategóriába került, ahol ténylegesen nem zöld mezôre, valamilyen mezôgazdasági hasznosítású területre települt az ipari park. Ennél fogva azok a parkok is ebben a csoportban kaptak helyet, ahol pl. az egykori ipari vagy katonai létesítmény teljes lerombolása után felszabaduló, esetleg a környezeti károktól is megtisztított területet mint zöld mezôt hirdették. Az ipari parkok tekintélyes hányada (45%-a) zöldmezôs beruházás formájában valósult meg, mert a zöldmezôs beruházások olcsóbban és rövidebb idô alatt kivitelezhetôk és a terület rehabilitálására sem kell óriási összegeket fordítani. Mivel hosszú távon a leggazdaságosabban üzemeltethetôk, és mert tetszôleges nagyságú területrészeket lehet belôlük igényelni, továbbá mert nagyobb rugalmasságot és szabadságot biztosítanak a terület hasznosításában, és mert a további terjeszkedésük sem ütközik akadályba, ezért a (nagy)befektetôk is in-

kább ezeket részesítik elônyben. Szintén a zöldmezôs ipari parkok mellett szól az az érv, hogy jóval radikálisabb struktúraváltozást eredményezhetnek az adott terület gazdaságában, iparában, mint a barnamezôsek (Cselényi és sztrsai, 1999). De az is lehetséges, hogy azért létesültek zöldmezôs ipari parkok, mert a település kevésbé volt iparosodott korábban. A zöldmezôs ipari parkok népszerûségét az sem csökkenti, hogy az ilyen jellegü beruházások talán jóval kockázatosabbak, fôleg ha nincsenek nagy múltú ipari hagyományok sem az adott településen, hiszen kétséges a beruházás kimenetele, nevezetesen, 2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

hogy lesz-e elég betelepülô, megtérül-e a vállalkozás. A barnamezôs ipari parkok zöme volt ipari létesítményekben vagy azok területén létesült. A barnamezôsek közé sorolhatók azonban azok is, amelyek régi katonai objektum helyét foglalták el részben vagy teljesen. Ilyen pl. a kalocsai, dunaföldvári, veszprémi és a székesfehérvári Sóstói ipari park (2. ábra). A zöldmezôs ipari parkok jobbára az Alföld középsô részén, a fôváros térségében és a DNY-Dunántúlon fordulnak elô. Az elsô zöldmezôs ipari parkot Gyôrben hozták létre és az elsô rekonstrukciósat pedig Székesfehérvárott, a Videotonban (Lôrincz, 1995). Mindkettô úttörô vállalkozás Kelet-Európában és mérföldkô az ipari parkok globális történetében. A barnamezôsek a leginkább az egykori ÉK-DNY-i ipari-energetikai tengely kiemelt ipari központjaihoz kapcsolódnak (pl. Miskolc, Ózd, Székesfehérvár, Veszprém). Ugyanakkor a vegyes tipusúak az

Alföld keleti-délkeleti határsávjában és a Duna völgyben a legjellemzôbbek. A megyék közül a zöldmezôsek aránya Jász-Nagykun-Szolnok, Vas és Nógrád megyében a legmagasabb. A barnamezôsek száma és részesedése Veszprém és Borsod megyében a legtetemesebb, a vegyeseké viszont Szabolcsban és Tolnában. Az ipari parkok területének nagyság szerinti kategorizálásánál is a pillanatnyi állapot szolgált alapul. Ez a megfontolás a leginkább a zöldmezôs beruházásoknál érvényesült, ugyanis ezeknél a parkoknál jelezték a legtöbbször, hogy a terület nagysága attól függôen változhat, hogy épp, melyik stádiumban tart a kiépülése. A jelenlegi helyzet értékelésekor nem vehetôk figyelembe azok a megfogalmazások, melyek szerint, „…ha a jövôben minden jól alakul, akkor az eredetileg eltervezett terület ennyi és ennyi ha-os zöldmezôs ipari park lesz…”, de most még csak az elsô 10 ha vagy nagyobb terület infrastruktúrájának a kiépítésénél tartanak. Ezen elv követését sugallta az a bizonytalanság is jó néhány ipari park esetében, ami a megkérdezett vezetôk szavaiból csendült ki az ipari park teljes vagy több lépcsôs kiépülését illetôen (3. ábra). Az ipari park cím elnyerésének egyik feltétele, hogy a beépíthetô terület legalább 10 ha-ros legyen, aminek a lágymányosi InfoPark kivételével, amely csak 6,5 ha, valamennyi megFALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

felel. Az ipari parkok durván egyötöde 20 ha-nál kisebb. A területük nagysága és a beruházás jellege között összefüggés nem mutatható ki. Általában nem azért kicsik, mert egykori ipari létesítményben alakították ki (barnamezôsek), ahol a területnagyság eleve adott. Ugyanakkor a legtöbb ipari park (39%) 21 és 50 ha közötti területtel rendelkezik, ami közel egybevág az ideális telekmérettel, amelyet 30-50 ha-ra becsülnek. A térbeli megoszlásukban sem mutatható ki semmifajta törvényszerûség, hasonlóan a 20 ha-nál kisebb parkokéhoz, többnyire szórtan fordulnak elô az ország területén. Ugyanez mondható el a 100 ha-nál nagyobb parkok területi elhelyezkedésérôl, azzal a különbséggel, hogy jóval ritkább az elôfordulásuk, mivel mindössze 23 ilyen ipari park van, az összes 17,3%-a. Az ország legnagyobb ipari parkja az 511 ha-os sajóbábonyi, amely a hajdani Észak-Magyarországi Vegyimûvek területén jött létre. A második helyen a 433 ha-os tatabányai áll, ahol 1989 óta már mintegy 70 Mrd Ft-ot fektettek be, majd a sorban a harmadik a 300 ha-os alsózsolcai, amely négy éve létesült magánvállalkozás keretében. Az ipari parkok összterülete a 8171 ha-t is meghaladja, ami azt jelenti, hogy átlagosan 61,4 ha jutna egy ipari parkra. A valóságban azonban csak a parkok kb. egyharmada mondhat ekkora területet a magáénak, de még ezeké sem éri el az európai átlagot, amit 100 ha-ra tesznek. Bár a hazai ipari parkok száma igen tetemes a világ összes ipari parkjához viszonyítva, amelyeknek a száma több mint 700, ám az átlagterületük jóval elmarad azokétól (144 ha) (Rakusz, 2000). Mindezekbôl az következik, hogy Magyarországon relatíve sok, de kicsi ipari park létezik, míg világméretekben kevesebb, de nagyobb méretû. Ez összefügghet pl. az ország nagyságával vagy az ipari parkoktól remélt „csodatétellel” is a helyi gazdaságban. Tulajdonosi struktúra és profil Az ipari parkok tulajdonosi köre igen változatos. Vannak közöttük ipari cégek pl. Videoton Holding (Székesfehévár), Csavar- és Húzottáru Rt. (Alsózsolca) és egyéb nem ipari tevékenységet folytatók pl. Trans-Sped Kft. (Debrecen), Mûszaki Fôiskola (Dunaújváros). Az elôbbiek jobbára a barnamezôs ipari parkokra jellemzôk, mert a régi nagyvállalat a racionalizálások következtében kisebb területen folytatja tevékenységét és a felesleges területeit, épületeit részben a belôle kiszakadt, önállósodott ágazatok cégei, vagy más betelepülô vállalkozások együtt hasznosítják. A parkok legnagyobb hányadát részben vagy teljes mértékben a helyi önkormányzatok birtokolják, amit az is alátámaszt, hogy több mint 40%-uknál a helyi polgármesteri hivatal illetékesei fogadják az ipari park iránt érdeklôdôket. Ha viszont azon szervezeteket is hozzászámítjuk az elôbbi értékhez, ahol az önkormányzat megbízásából végzik az összes ipari parkkal kapcsolatos teendôt, akkor még 19

magasabb értéket kapunk. Ilyen céget azonban különbözô okok miatt még nem minden önkormányzat tudott létrehozni, ám ahol van, ott sem mindig igazán hatékony a mûködése. Ennek az lehet az oka, hogy az önkormányzat dolgozói egyéb munkáik mellett nem tudják olyan jól menedzselni az ipari parkot, képviselni annak az érdekeit és olyan aktívan közremûködni a fejlesztésében, mint az arra specializálódott szervezetek, amelyeknél minden bizonnyal a bérezés is kedvezôbb. A hazai tulajdonosok mellett több ipari parknál felfedezhetô a részleges vagy a százszázalékos külföldi érdekeltség is (pl. Gyôri Ipari Park, Loranger Sóstói Ipari Park Székesfehérvárott, Marcali Ipari Park). A magántulajdonban levô ipari parkok részesedése viszonylag csekély. Ilyen pl. a szeghalmi, az egri és a váci ipari park. Az ipari parkok jelentôs részének egy tulajdonosa van, ami sok szempontból (könnyebb kezelhetôség, egyszerûbb döntési mechanizmus) elônyösebb. Akadnak azonban olyanok is, ahol jóval több a tulajdonosok száma pl. a dunaújvárosinak, az encsinek, a hódmezôvásárhelyinek, a kalocsainak. Az ipari parkokban letelepedni szándékozó cégekkel szemben az elsôdleges és a legtöbbször hangoztatott elvárás az, hogy környezetbarát tevékenységet folytasson, vagy másképpen fogalmazva, mûködésével ne szennyezze, terhelje semmilyen módon a környezetét. Ettôl eltekintve viszont szinte „teljesen mindegy”, hogy milyen cég kíván telephelyet venni, mindegyiket szívesen látják, habár a többség, az ipari parkok mintegy háromnegyede, elônyben részesít valamilyen ágazatot vagy legalábbis szeretné, ha csak azok cégei települnének le. Ez a törekvés általában összhangban van az adott település földrajzi fekvésével, adottságaival, iparának múltjával, struktúrájával, munkaerejének milyenségével, infrastrukturális ellátottságával stb.. A valóságban azonban a kiélezett versenyhelyzet miatt, hisz nagyon sok ipari park közül válogathatnak a telephelyet keresôk, jó néhány ipari park (pl. Dunaújváros, Kiskunmajsa, Simontornya, Szarvas) egyszerûen nem engedheti meg, hogy csak bizonyos ágazatok vagy cégek letelepedését preferálja. Az ipari parkok a profil megválasztásakor rendszerint olyan ágazatokat, tevékenységeket jelölnek meg, amelyek valamilyen mértékben kapcsolódnak a már korábban kialakult és megújúlt iparhoz és jól illeszkednek a lokális és regionális gazdaság struktúrájába. Ezt az indokolja, hogy a régi ipari cégek valamilyen formában többé-kevésbé még ma is elôfordulnak a településeken, részben pedig, hogy az azokból felszabadult munkaerônek kell munkát biztosítani. Másfelôl arra is törekednek az ipari parkok, (pl. Pakson, Százhalombattán, Tatabányán), fôleg a struktúrális válsággal sújtott térségekben, hogy új ágazatok, korszerû termelést és/vagy magas szintü szolgáltatást végzô vállalkozások telepedjenek le, amelyek elôsegítik a lokális ipar szerkezetváltását és a helyi gazdaság megújúlását. A profil választását az is ösztönzi, hogy az ipari parkok közötti verseny élezôdése miatt szükség van olyan speciális, egyedülálló vonásokra, amelyek számottevôen növelik az esélyeiket a potenciális betelepülôk körében. Ilyen megfontolásból hoznának létre pl. Abasáron egy borászati inkubátorházat, vagy ezért létesült pl. a budapesti XI. kerületben a lágymányosi Infopark, amely a magas szintû tudásra, szellemi tôkére épült. A hazai ipari parkok funkció, fô tevékenység szerinti csoportosításánál az elnevezésük szolgálhat még további támpon20

tul. Mivel tulnyomó részük kiépülés alatt áll, emiatt nem tudható, hogy majd ténylegesen hány fog közülük és milyen mértékben a nevüknek megfelelô tevékenységet folytatni. Mindenesetre az ipari parkok listája alapján az már most is szembetûnô, hogy a parkok zöme elsôdlegesen ipari feladatokat fog ellátni, azaz termelô tevékenységet fog folytatni vagy folytat már. Ennek értelmében a magyar ipari parkok tekintélyes része, háromnegyede a szûkebb értelembe vett ipari park fogalomnak felel meg. A technológiai, innovációs centrum, üzleti, szolgáltatói, logisztikai szerepkörre utaló elnevezések mellett is azonban gyakran megtalálható „az ipari park” megnevezés, ami azt sejteti, hogy az ipari tevékenység, ha különbözô mértékben is, de ezekben is jelen lesz. A parkok körében az ipari funkció mellett még a logisztikai és az innovációs centrum funkciók a legnépszerûbbek. Az elôbbi tizenkét (pl. Celldömölk, Mohács), az utóbbi pedig nyolc (pl. Dunaújváros, Debrecen, Sopron) ipari park nevében szerepelt. A logisztikai parkok jobbára kedvezô közlekedésföldrajzi adottságaikat (pl. Újhartyán, Dombóvár) és/vagy országhatár közeli (pl. Barcs, Csurgó, Nagylak) fekvésüket igyekeznek kihasználni. Az innovációs centrum funkciót fôként a nagyobb városok parkjai szeretnék betölteni, ahol a magas szintû szakemberképzést biztosító oktatási létesítmények és az ipari hagyományok egyaránt elôsegíthetik a kibontakozásukat, de hogy ez mennyire fog sikerülni, arra csak az elkövetkezô esztendôk adhatnak választ. Foglalkoztatás és tôkebefektetés A hazai ipari parkokban 2001-ben 101 882 fô dolgozott, ami azt jelenti, hogy átlagosan 1061 fô jut egy parkra, ha a még nem üzemelôket nem számítjuk. Az ipari parkok döntô hányadában csak néhány százan dolgoznak, vagyis nem érik el az átlagértéket, ami szorosan összefügg azzal, hogy ezek még fejlôdésben vannak, újabb betelepülôket várnak. Ezt támasztja alá a betelepültségük fokának szerény mértéke is. A foglalkoztatottak száma és a beruházás jellege között erôteljesebb korreláció csak a legdinamikusabban fejlôdô és a nemzetgazdaságban kiemelkedô szerepet játszó, az ipari parkokkal szemben támasztott elvárásoknak leginkább megfelelôk körében mutatható ki, ugyanis sok közülük zöldmezôs beruházás. A szombathelyi ipari parkban 6400-an, a gyôriben kb. 5000-ren, a székesfehérvári Sóstóiban 4200-an, a zalaegerszegiben 4100-an, az esztergomiban 3700-an és a tatabányaiban közel 3500-an találtak munkát. Mindezek meg sem közelítik viszont a székesfehérvári Videotonban dolgozók számát a 12 500 fôt, amely ebbôl az aspektusból az ország legnagyobb ipari parkja. Tíz ipari parkban (pl. a karcagiban, a mórahalmiban, a kunszentmiklósiban, az egriben) még a száz fôt sem érte el a foglalkoztatottak száma. Tulajdonképpen a legtöbb ipari foglalkoztatottat magukénak mondható parkok azok is, ahol az eddig befektetett tôke összege és az export aránya is magas, bár az ezekrôl rendelkezésre álló adatok igen hiányosak. Az elôbbiek nagysága akár a több tíz milliárd forintot is eléri (pl. Pécsett 25 Mrd Ft, Gyôrben 27 Mrd Ft, Esztergomban 47,5 Mrd Ft, Szombathelyen 49 Mrd Ft, Rétságon 50 Mrd Ft, a székesfehérvári Videotonban 90 Mrd Ft.). Valamennyit felülmúlja azonban a 2100 fôt alkalmazó szentgotthárdi (110mrd Ft), ami valószínûleg a legnagyobb ipari parkba irányuló tôkebefektetés az országban. A magas 2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

exportarány arra vezethetô vissza ezeknél az ipari parkoknál, hogy mindegyikükben egy vagy több külföldi (multinacionális) cég mûködik, amelyek félkész- és/vagy késztermékeiket részben vagy teljesen más országokba szállítják. Az esztergomi parkban az export aránya 63%, a tatabányainál 72%, a rétságinál 92%, a Videotonnál 100%. Ám számottevô azon parkok száma is, ahol a felsoroltaknál jóval kisebb az export részesedése (pl. a nyirbátorinál 1%, a kazincbarcikai BorsodChemnél 8%, a hódmezôvásárhelyinél 9%, a budaörsinél 12%), ami sok tényezô együttes eredôje, de a leginkább az ipari park cégstruktúrájára vezethetô vissza. Kritérium teljesítés és betelepültség mérték A 2001-es esztendô közepén mindössze 37 ipari park nem mûködött, ami igen kedvezô érték, különösen akkor, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az ipari parkok története sem tekint hosszú múltra vissza, és hogy még az azt megelôzô évben is számottevôen gyarapodott az ipari parkok száma, amelyeknek szintén öt évük van arra, hogy legalább tíz vállalkozással és 500 foglalkoztatottal rendelkezzenek. Ennek a kritériumnak

a 133 ipari parkból 30 felelt meg, amelyek elsôsorban a Dunántúl északi felében és Borsod megyében összpontosultak. Jelenlegi fejlettségük szoros összefüggést mutatott az alapítás, pontosabban az ipari park cím elnyerésének évével és a beruházás jellegével. A túlnyomó részük már az elsô két évben elnyerte az ipari park címet. Közöttük a zöldmezôs beruházások aránya a legalacsonyabb, hiszen egy parknak a zöld mezôre való telepítése és üzembe helyezése sokkal idôigényesebb, mintha barnamezôs lenne, amelyek sokszor már betelepült, mûködô cégekkel gyakorlatilag mint kvázi ipari parkok pályáztak a címre. Az elôbbiek alapvetôen az Észak-Dunántúlhoz köthetôk, míg a barnamezôsek a Dunántúli-középhegység középsô részében és a borsodi régióban koncentrálódtak. A legfejlettebb ipari parkok tulajdonosai között az elsô helyen az önkormányzatok állnak, amelyek a parkok több mint felénél FALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

rendelkeztek teljes vagy különbözô mértékû érdekeltséggel. Ezután mintegy 30%-ban azok a parktulajdonosok következtek, akik lényegében az egykori nagyvállalatok közül kerülnek ki. A külföldi tulajdonosok részesedése viszonylag alacsony (10%). Mindezekbôl arra lehet következtetni, hogy az ipari parkok fejlettsége alapvetôen nem a tulajdonosok milyenségével, kilétével magyarázható. Abban, hogy ezek bizonyultak a legfejlettebbeknek, 2001-ben sem a külföldi tôke, sem a magántôke nagyobb volumenû elôfordulása nem játszott szerepet. Azaz az ipari parkok fejlettsége sokkal inkább köszönhetô egyéb tényezôknek (pl. földrajzi fekvés, a park jellege, hogy zöld- vagy barnamezôs, a parkkal kapcsolatos reklám- és marketingmunkának, a humán erôforrás kvalitásainak), mint annak, hogy ki a tulajdonosa (4. ábra). Az ipari parkok 13%-a (17) rendelkezik legalább tíz céggel és kevesebb, mint 500 fôvel, s valamivel többüknek (18) van eddig több, mint 500 foglalkoztatottja, de kevesebb, mint tíz cége. Az elôbbiek jobbára a fôváros térségében és Csongrád megyében tömörültek, míg az utóbbiak szórtan fordultak elô a középhegységi pásztában. Ennek a két csoportnak a tagjai állnak a legközelebb ahhoz, hogy viszonylag rövid idôn belül megfeleljenek az ipari parkokkal szemben támasztott követelményeknek, habár az elôfordulhat, hogy közülük esetleg néhány azért nem tudja már most sem teljesíteni azokat, mert a betelepültség mértéke olyan magas, hogy nincs hely újabb vállalkozások letelepedésének. Jóval nagyobb a lemaradásuk azoknak az ipari parkoknak (31db; 23%), amelyeknek sem a cégszáma, sem az alkalmazotti létszáma nem éri el a pályázatban kiírtakat, annak ellenére, hogy csak kisebb hányaduk zöldmezôs beruházás. Az ÉNY-Dunántúl kivételével mindenhol megtalálhatók az ország területén. Ezen parkok besorolásából adódóan feltételezhetô, hogy a betelepültség foka a többségüknél még igen alacsony pl. az egriben 8%-os, a karcagiban 10%-os, a nagylakiban és a kiskunhalasiban 20%-os, a nyergesújfaluiban 19%os, a dabasiban 27%-os. Az ipari parkok durván 80%-áról rendelkezésre álló adatok szerint mindössze 12 ipari parkban haladja meg a betelepültség mértéke a 70%-ot. A parkok legnagyobb hányadában (41%) még az 50%-ot sem éri el, ami akkor is alacsonynak tekinthetô, ha azt is számításba vesszük, hogy az ipari parkok tekintélyes hányada csak az utóbbi években nyerte el az ipari park címet, és még van néhány év elôttük arra, hogy teljesen betelepüljenek. Ugyanakkor, ha arra gondolunk, hogy a közeljövôben további ipari park címek kerülhetnek kiosztásra, akkor megtörténhet, hogy a betelepülésük üteme a vetélytársak, a potenciális helyek számának bôvülése következtében le fog lassulni. Az ipari parkok 28%-a még nem mûködik, nincsenek cégeik és foglalkoztatottaik sem. Közülük 17 valószínûleg az év során vagy a következô év elsô felében kezdi meg majd a mûködését, mert az infrastruktúra már kiépült, sôt néhánynál 21

már az elsô betelepülôk is hamarosan befejezik létesítményeik kivitelezését. Ugyanakkor a hatodik csoportba azok a parkok sorolhatók, amelyek megnyitása csak évek múlva várható, mert még a tervezés vagy az infrastruktúra-kiépítés stádiumában tartanak. Akadnak közöttük azonban olyanok is, amelyek jövôjét igen kétségesnek ítélték a megkérdezett vezetôk. Az okok sokfélék és a földrajzi elhelyezkedéstôl is függetlenek. Erre utal az is, hogy pl. a simontornyai ipari park sem váltotta be a hozzáfûzött reményeket, annak ellenére, hogy relatíve jó a földrajzi fekvése, viszonylag közel van a prosperáló székesfehérvári parkokhoz, miáltal az ottani cégekhez kapcsolódó beszállítóknak adhatott volna helyet. Erre azonban valószínûleg nem fog sor kerülni, mert a cím megszerzése óta csak egyetlen komolyabb érdeklôdô volt, de az is továbbállt. Szintén az érdeklôdés eddigi hiánya miatt a megszûnés vár a szekszárdi ipari parkra is. Az almásfûzítôi és a balatonfûzfôi ipari parknál a legfôbb hátráltató tényezô az, hogy a területük erôsen szennyezett, aminek a megtisztítása nagyon költséges. Pécelen az M0-ás autópálya megkésett kiépülésének és gazdasági-kormányzati döntéseknek tudták be azt, hogy nem jelentek meg a befektetôk, ami odavezetett, hogy az ipari parkot mostanra már felszámolták és a helyén lakóparkot hoztak létre. Csengeren a személyi feltételekbôl fakadó belsô konfliktusok miatt döntött az önkormányzat a park megszüntetésérôl, ami a már korábban is ott mûködô cégeket semmilyen módon nem érintette. Ezek az elsô jelzések egyúttal arra is felhívják a figyelmet, hogy ma már nemcsak létesülnek, hanem meg is szûnnek ipari parkok. Ezzel a bizonyos fokig természetes folyamattal a jövôben is számolni kell. Térformáló szerep A rendszerváltozást követôen a magyar ipar térszerkezete a regionális különbségek fokozódása miatt jóval aránytalanabbá vált (Kiss, 2000b), amit az ipari parkok hálózatának a kiépülése enyhített valamelyest. Az ipari parkok nemcsak makroszinten játszanak rendkívül fontos szerepet a tér formálásában, hanem mikroszinten is. A létesítésük sok településen jó alkalmat biztosított a helyi ipar korábbi elhelyezkedésének a felülvizsgálatára és új területek kijelölésére, ami zöldmezôs ipari parkok kialakításához vezetett. Ezek a parkok általában a településszerkezetre, a lakosság életére, a települési környezet milyenségére és a településképre nagyon szerény befolyást gyakoroltak. A zöldmezôs ipari parkok területhasznosítást módosító és településformáló hatása közvetett módon csak ott tapasztalható, ahol a meglevô és a településen jelenleg szétszórtan, esetleg a lakóövezetbe ágyazódó ipari létesítményeket arra ösztönzik és különbözô eszközökkel segítik, hogy helyezzék át telephelyüket az újonnan kialakított ipari körzetbe. A barnamezôs ipari parkok közvetlenebbül vehetnek részt a település szerkezeti, funkcionális és településképi formálásában. Kiváltképp azok, amelyek nem a település ipari övezetében, a már korábban elhatárolt ipari negyedben jöttek létre (mint pl. Berettyóújfaluban), hanem egyetlen gyár vagy üzem területén (pl. Almásfûzítô, Balatonfûzfô, Sajóbábony), az ott levô ipari létesítmények külsô és belsô átalakulásával, megújúlásával. Ugyanis ezek a területek mostanra már többnyire a települések belsô, lakottabb részeihez közelebb vagy a 22

lakó- és egyéb funkciót betöltô területek által körülvéve helyezkednek el. A kijelölésük óta, ami gyakorta évtizedekkel régebbre nyúlik vissza, nemcsak az iparterület településen belüli helyzete, hanem a településrendezési terv és a lokális fejlesztési elképzelés is módosulhatott. Következésképp az egykor kedvezô elhelyezkedésû és környezetét nem zavaró ipari létesítmény vagy ipari körzet pozíciója hátrányosan változhatott napjainkra. Éppen ezért az ipari parkká alakítása lehetôvé teszi, hogy a terület az új körülményekhez a leginkább igazodóvá váljon. Bizonyos épületek lebontása vagy felújítása, továbbá új funkciók megjelenése kedvezôen hathat a település arculatára is, amelyek a lakosság számára is látványosak. Ahol a régi ipari területek megválasztása ma is helytállónak bizonyult és a bôvítésére, folytatására is lehetôség van (pl. Kiskunhalason), ott jöttek létre részben a vegyes tipusú parkok, amelyek az elôbbiekbôl eredôen a települések szerkezeti és funkcionális tagozódását sem érintették számottevôen. Hosszú távon azonban elképzelhetô, hogy az ipari parkok számának a további gyarapodása – amire vannak utaló jelek – és az ipari parkok teljes kiépülése, a betelepültség maximálissá válása erôteljesebben átformálja a lokális és a regionális térszerkezetet egyaránt. Összegzés Az ipari parkok fontosabb ismérvei között az egyes szempontoktól függôen kisebb-nagyobb összefüggések mutathatók ki, amelyek intenzítása az ipari parkok kiépülésével párhuzamosan változhat a jövôben éppúgy, mint a régiók vagy a települések gazdaságában és a lakosság foglalkoztatásában betöltött tovább erôsödhetô szerepük. Az eddigi tapasztalatok alapján már körvonalazódik az egyes parkok jelentôsége, és úgy tûnik, hogy azok a parkok (pl. a székesfehérváriak, a gyôri, a tatabányai, az esztergomi, a szombathelyi) foglalnak el kimagasló helyet az ország, a nemzetgazdaság egészében, amelyek már most is megfelelnek az ipari parkokkal szemben támasztott elvárásoknak. Valamivel szélesebb azoknak a köre, amelyek egy-egy régióban töltenek be markánsabb szerepet (pl. nyiregyházi, pápai, sátoraljaújhelyi, berettyóújfalui), de a legnagyobb hányaduk (pl. mátészalkai, orosházi, zalalövôi) csak lokális szinten figyelemre méltó, s ebben a tagolódásban az elkövetkezô években sem várható lényeges fordulat. Irodalom Cselényi J. – Sipos I – Lehoczky L. 1999: Ipari parkok a jövô szolgálatában. Gép. 2–3. pp.92–93. Kiss É. 2000a: Helyzetkép a Közép-magyarországi Régió ipari parkjairól. Ipari Szemle. 2. pp.77–80. Kiss É. 2000b: The Hungarian industry in the period of transition. In Kovács Z. szerk. Hungary towards the 21st century. HAS, Geographical Research Institute. Budapest, pp.227241. Lôrincz S. 1995: Ipari parkok Székesfehérváron. Gép. 8.pp.11–18. Rakusz L. 2000: Ipari parkok 1994-2000. IPE. Budapest, 164p.

2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

SZABÓ LÁSZLÓ, az NTDK vezetôje

25 ÉVES NTDK TALÁLKOZÓ SZANTICSKÁN (2001. augusztus 3–5.) Beszámoló A SZIE Ybl Miklós Mûszaki Fôiskolai Karán mûködô Népi Építészeti Tudományos Diákkör (NTDK) 1976-tól, a nagy elôdök (Foerk Ernô építész tanár, dr. Rados Jenô professzor) hagyományt teremtô munkásságát folytatva, ez évben ünnepli 25 éves munkásságát.

a teljes gyûjtött anyagot (felmérési vázlatokat, komplett dokumentációkat, grafikákat, fotókat, dia- és videofelvételeket) reprezentatív albumokban dokumentálta és átadta a helybélieknek, illetve a támogatóknak (akiknek értô segítése nélkül nem tudta volna munkáját elvégezni); számos helyen tartott elôadásokat, rendezett kiállításokat, publikált cikkeket, kiadványokat határainkon belül, illetve kívül; a helyszíni felméréseken fontos feladatának tartotta a rajzkészség, a térlátás, az építésszemlélet, az emberi tartás és a magyarságtudat megalapozását, illetve továbbfejlesztését; alapvetô célként törekedett arra, hogy megismerje és megismertesse a magyar népi építészeti kultúra gyökereit, továbbá értôn megtalálja e nemzeti értékünk helyét a ma építészetében és természetesen az oktatásban, a tanításban, a nevelésben. Igen alapos mérlegelés után, de aránylag rövid idô alatt született meg az egyértelmû döntés: a 25 éves NTDK találkozó méltó helyszíne Szanticska lesz, amely Borsod-Abaúj-

Az NTDK a 25 év alatt felmért, kutatott 637 épületet, építményt; több mint 300 fô újonnan jelentkezett hallgatót foglalkoztatott a helyszíni felmérési, kutatási munkában és a feldolgozásban; bejárta Lentit, Zalaegerszeget, Nagykôröst, Tarpát, Makót, Krasznokvajdát, Székesfehérvárt, Sümeget, Fertôrákost, Tiszadobot, Szanticskát, Zselyket, Gyergyószentmiklóst, Kászonaltízt, Szentendrét, Nagybereget, Felsôvályt, Nagypaládot, Kishegyest és környékét; FALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

23

get ismerhetnek meg értô irányítással a nyári vakáció ideje alatt), a házak egyre csinosabbak és növekvô számban lakottak, a falu egyre rendezettebb, egyre jobban kiépülô, fejlôdô infrastruktúrájával (pl.: aszfaltozott út, árokrendszer, kivilágított sportpálya, „erdei iskola” stb.) egyre inkább megfelel a mai korszerû elôírásoknak, igényeknek. Tehát Szanticskán a találkozó feltételei biztosítottak voltak. Ezekután Pál Istvánnal és kedves feleségével, Pál Anitával folytatott, gondosan átgondolt, minden lehetséges megoldást figyelembe vevô egyeztetéseket követôen (amelyeken nagyszerûen szót értettünk) rövid idô alatt kialakult a három nap programja. Készülhettek a meghívók és minden, ami a találkozó sikerét biztosíthatta (NTDK kitûzô, jelvény, NTDK zászló, a 25 év munkásságát bemutató jubileumi füzet stb.). 2001. július 30-án 11 ifjú NTDK-s diákkal Szanticskára mentünk, részben azért, hogy még ôk is végezzenek helyszíni, felmérési-kutatási munkát, részben azért, hogy a találkozót kellôképpen elôkészítsük. Pál István és segítô csapata értô elôkészítô munkájának köszönhetôen, a három nap eseményei gördülékenyen, a programban leírtak szerint, rendben követték egymást.

Zemplén megyében, Miskolctól északra kb. 50–55 km-re, a Cserehát szépséges, hangulatos völgyében, szerényen meghúzódva helyezkedik el. Az a Szanticska, amely talán Magyarország legkisebb élô települése huszonegy lakóházával, amelynek 1989-ben egy lakosa volt, és amely kihalásra volt ítélve. Ebben az idôben a falu sorsát egy igencsak nagy teherbírá-

A 25 éves jubileumi találkozó résztvevôi

Augusztus 3.

Szabadtéri kiállítás, háttérben a tablókkal

sú, szívós, lehetetlent nem ismerô, minden erejével a kis település „felvirágoztatását” akaró fiatal ember, Pál István „vette a kezébe”, olyannyira eredményesen, hogy ma már Szanticska – egy kicsi, de annál lelkesebb közösség kemény küzdelmének köszönhetôen – ismét él, több száz diák zsivalyától hangos (akik a „szakköri munkákon” számos népi mestersé24

11 órától kedves, jó hangulatú diáktársaság fogadta üdítôvel, pálinkával és jó ízû pogácsával az érkezô, meghívott vendégeket, NTDK-s diákokat, és mosolyogva végezték a regisztrálás mûveletét, illetve a szállásbeosztást. Szép számban gyülekeztek az ünneplôk. A Csete Ildikó által készített NTDK-s lobogó felvonásával, amelyet harangszó és a Himnusz hangjai kísértek, elkezdôdött a háromnapos ünnepi program. Köszöntôt mondott az NTDK vezetôje és Pál István, aki kedves szavakkal a programot is ismertette. Csete György Kossuth-díjas építész megnyitó szavai után megnéztük az NTDK 25 éves munkásságát bemutató kiállítást. Ez az anyag (60 db kb. 8x120 cm méretû tablókon bemutatott felmérési vázlatok, mûszaki tervek, grafikák, festett rajzok, színes és fekete-fehér fotók, nagyméretû barnított és színes fotók) még talán egyszer sem érezte magát annyira „otthon”, mint ebben a háromosztatú parasztházban és a hozzáépített istállóban, a fehérre meszelt, illetve nyers falak, a fagerendás födémek és a faforgács vagy szalma „burkolatú” padlók kö2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

zött. Külön érdekesség volt a nagy igényességgel, mívesen kidolgozott makettek szalmabálákon történô bemutatása. A kiállítás megtekintése után Szanticska „bemutatkozott”. Pál István vezetésével megtekintettük a különbözô mesterségeket bemutató épületeket a textilfestéstôl, a „vályogvetésig”. Felemelô érzés volt látni, hogy ezeket a mesterségeket az ott „vakációzó” általános iskolás gyermekek mutatták be. Megható élmény volt a kápolna megtekintésekor hallgatni az általános iskolás gyermekek tiszta „csengô” énekét. Vacsora után vidám beszélgetéssel zárult a nap.

Dr. Szabó László, Mécs Ernô, Kovács Imre, dr. Bodonyi Csaba és Cseh György

Augusztus 4. Reggeli után a szépen megterített asztalok mellett, hangulatos helyszínen, íves vonal mentén elhelyezett, ötletes megoldású fakeretekben bemutatott fotók, rajzok vagy éppen számítógépes feldolgozás felhasználásával elôadásokat hallhattunk azoknak a helyszíneknek mai állapotáról, ahol az NTDK már végzett felmérési-kutatási munkát a 25 év alatt. Nagyon izgalmasak és nem kevésbé tanulságosak, „életszagúak” voltak ezek az alapos felkészültségrôl tanúskodó beszámolók. Láthattunk jó példákat is (mint pl. éppen Szanticska vagy Sümeg, Nagykôrös), de sajnos az esetek többsége azt mutatta, hogy a népi építészeti kultúránk „gyöngyszemei” fokozott ütemben fogynak, és helyettük vitatható értékû épületek épülnek, nem egy külföldi tulajdonban (egyik legszomorúbb példa a Lenti-hegyi pincesor Zala megyében, ahol a felméréskor, 1976-ban még bôséges számú, szép pincék között válogathattunk, de ma már egyetlen egy sem maradt meg belôlük…). A szemek összetalálkozásából éreztük, tudtuk, hogy itt értôn, kellô felkészültséggel tenniük kell valamit a csillogó szemû szakmai szivacsoknak, az NTDK fiatal és öreg diákjainak. Remény van, hiszen a volt hallgatók többsége olyan helyen dolgozik, ahol hatékonyan tudná segíteni a „szent ügyet”. A tartalmas és jó hangulatú elôadások után jól esett a finom ebéd. Azt követôen a vendégekkel közösen „jó ízû” beszélgetésekben idézte fel a szép számú ünneplô társaság a 25 évet, a „legendát” – volt mit felidézni bôségesen. Még a „jubileumi vacsora” elôtt két nagyszerû mûsorszámnak tapsolhattunk: a debreceni „vándor komédiások” sodró lendületû, ízes népi humorral bôségesen fûszerezett elôadásának és egy fergeteges ritmusú néptánc bemutatónak (szinte hihetetlen, hogy abban a nagy hôségben, miként tudtak igazán maFALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

gával tagadó, nagyszerû, magas színvonalú elôadást produkálni…). Végül elérkezett a jubileumi vacsora megható, bizony torokszorító pillanata. Kétségtelenül ez a vacsora is nagyszerû volt, de talán megbocsátható, hogy most a lélek, a nemes emberi érzések felülkerekedtek a „testi gyönyörûségek” felett. Rövid, de nagyon meleg hangú, mély tartalmú beszédeket mondtak a meghívott vendégek (dr. Reischl Gábor DLA fôigazgató, Csete György, Bodonyi Csaba DLA, Sárosi László építészek; Miklós-Sikes Csaba múzeumigazgató; majd Rokaly József – Erdély, Horkay Sámuel – Kárpátalja, Kalas Lajos – Felvidék, Sipos Béla – Délvidék képviseletében), az NTDK-s diákok (az örök ifjú, csillogó szemû „szakmai szivacsok”), a házigazdánk (Pál István) és az NTDK vezetôje. Az elhangzott beszédek után a leeresztett NTDK-s lobogóra a felkért hölgyek és urak felkötötték a különbözô helyszíneken dolgozó diákok, a támogatók, az építész barátok, a fôiskola vezetôsége, valamint a házigazdánk által aláírt színes szalagokat. Ezt követôen a NTDK lobogóját gyertyák fényében a közeli kápolnába kísértük, és ott tisztelegtünk elôtte „halk” harangszó kíséretében, majd elénekeltük a Himnuszt, a Székelyhimnuszt és a Szózatot. Életre szóló, lelket, szellemet felemelô élmény volt Miután a lobogó ismét a helyére került, önfeledt, vidám nótázással fejeztük be a szép napot.

Augusztus 5. Elérkezett a búcsú, még egy utolsó kézfogás, egy utolsó ölelés, egy utolsó fogadkozás (hogy rövidesen keressük egymást, hiszen olyan jó volt együtt) és fáradt szomorúsággal, de valóban

Debreceni Kuckó mûvésztanya

egy életre szóló élménnyel gazdagabban, lelkiekben feltöltôdve, megerôsödve elindultunk hazafelé. Lesz mit mesélni az utódoknak, az unokáknak. A 25 éves NTDK-s találkozó az elhangzott vélemények szerint jól sikerült, köszönjük Szanticskának és mindazoknak, akik – nem kis áldozatot vállalva – segítették az NTDK 25 éves munkásságának méltó megünneplését. Megjegyzés: A találkozón 120 „volt” vagy „jelenlegi” NTDK-s hallgató és 60 vendég vett részt. A találkozóról a DUNA-TV felvételt készített, amelyet a „Kalendárium” c. mûsorban levetítettek, továbbá készültek rádióriportok és több újságcikk is megjelent. 25

LUN ZSUZSANNA vezetô fôtanácsos, FVM

FALUFELÚJÍTÁS MAGYARORSZÁGON II. Az Európai Vidékfejlesztési és Falufelújítási Munkaközösség, a mára hagyományossá váló Európai Falufelújítási Díj pályázatát 1990-ben indította útjára. Magyarországról elôször a Tolna megyei Györköny község kapott benevezési lehetôséget. A komplex falufelújítás témakörében meghirdetett (úgymint: ökológia, építészet, gazdasági, politikai-társadalmi és

mészetes környezet és az egységes jelleg megôrzését kívánták szolgálni. Az elôírások egységesen szabályozzák a telkeket, a rajtuk meglévô és a létesítendô építményekkel együtt. A pincefaluban a présházak közötti közterület az önkormányzat tulajdona, az épületek viszont magánszemélyek tulajdonát képezik. A pincefalu megújítása hármas feladatot jelent az ott élôk számára: védelmet, rendezést, fejlesztést. A présházak szorosan egymás mellé épültek, karbantartásuk is közel egy idôben vált szükségessé. Sajnos a kitelepítések utáni betelepülôk nem mindegyike rendelkezett azzal a szakértelemmel, illetve a hely iránti elkötelezettség nemes érzésével, ami örömmé teszi a nehéz és állandóan jelentkezô munkákat, ezért az épületek, a szerszámok és a szôlôk némelyike pusztulni kezdett. Sok ezek közül bedôlt, tönkrement

A téli álomba csendesült pincefalu

kulturális kritériumokat elôre meghatározott) pályázaton, a nemzetközi összetételû zsûri külön elismerésében részesítette Györkönyt. Indoklásában részletezte a település polgárainak 1980 óta tartó azon sikeres erôfeszítését, amelynek eredményeképpen a klasszikus értelemben vett falu mellett lévô pincefalu megújult: „A falu és a pincefalu folyamatos felújítása csak a lakosság kezdeményezéseivel és közremûködésével lehetséges. Az elmúlt évtizedben elért eredmények reményt keltenek Györköny lakóiban, hogy a hagyományok és a pincefalu atmoszférája átmenthetô a jövôbe.” Az 1051 fô lakosságú, német nemzetiségû településen élôk a szemléletüket meghatározó hagyományôrzés révén, szerencsésen átvészelték a 60-as, 70-es évtizedekre jellemzô urbanizációs folyamatok következtében elnéptelenedô falvak szomorú sorsát. A györkönyi pincefalu hagyományainak olyan mélyek a gyökerei – és maga a környezet oly egyedi hangulatot áraszt –, hogy a negatív folyamatok nem tudnak uralkodóvá válni. A megújuló szôlôterületek, az idegenforgalom hatására megvalósuló épülettatarozások és a közvetlen környezetük rendben tartása kezdetben elszigetelt akcióknak számítottak. Mára a pincefalu 310 présház épületbôl áll, míg a klasszikus falut 490 lakóház alkotja. A helyi építési szabályozási rendeletet elôször 1985-ben hozta, majd 1996ban módosította a település képviselô-testülete. A rendelettel a hagyomány, a ter26

Pincefalu

és elvadult. Szerencsére az itt maradók lelkesedése több újonnan érkezett családra átragadt, amiben sok szerepe volt a sûrûn egymás mellett álló présházaknak, mivel élénk társasági életet és jó emberi kapcsolatokat eredményeztek. A tönkre2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

ment épületeket rendbe tették és új présházak építésébe is belefogtak. Jelentôs szerepet kapott a helyi építési szabályzat, amikor egyszerre biztosít lehetôséget a meglévô épületek eredeti stílusban történô helyreállítására, a felújíthatatlanná válók lebontására és újjáépítésére, valamint az új présházak eredeti környezetben történô megépítésére. Természetes Györköny lakosai számára az az összetett gondolkodási mód – a szabályozásból is láthatóan – amely a mában a településük jövôbeni fejlesztését jelenti, gyökerei pedig a múltba nyúlnak vissza. A Duna közelében lévô völgy – ahol Györköny elhelyezkedik – az elsô írásos emlékek alapján már a XIII. századtól lakott hely, talaja mezôgazdasági mûvelésre kiválóan alkalmas. Az elsô német telepesek 1718-ban érkeztek Burgenlandból (Seewinkel), az úgynevezett „Heidebauer”-ok. A XVI. századi török uralom idején elpusztult településekre a fehérvári táblabíró, Meszlényi János hívására érkeztek. Kedvezô feltételeket biztosított számukra a helyi nagybirtokos: minden család saját házat építhetett, saját szôlôt telepíthetett és a termés 7 évig adómentes volt. A másik hullám 1722-tôl érkezett Hessen tartományból, az akkori családnevek közül némelyek még ma is megtalálhatóak. Mivel az elôdök neves borvidékrôl érkeztek (Rajna-vidék, Burgenland), nem véletlen, hogy ezt a kultúrát itt is ápolták. Viszonylag nagy szôlôterületek alakultak ki és ezzel párhuzamosan a völgy keleti részén egy pincefalu. A különbözô idôpontokban érkezôk, bár valamennyien evangélikusok voltak, nem beszéltek egységes nyelvet. Az idôk folyamán kialakult egy helyi nyelvjárás, amelyet még ma is használnak. A mezôgazdasági jellegû település az évszázadok során sokat fejlôdött, majd az 1945-ös kitelepítések után ez a fejlôdés negatív irányba mozdult el. A szomszédos Paks rohamos fejlôdése is elszívó hatást gyakorolt a település lakosságszámát illetôen. Néhány jellemzô adat jól mutatja ezt a tendenciát: 1722-ben 246-an kb 40 házban laktak, 1820-ban a lakosságszám 1591 fô, míg ez a szám 1940-re elérte a 2500-at. 1997-ben Györkönyt 1100-an lakták, 2000-ben már a népesség 1051 fôs. A település 2908 hektáron fekszik, belterülete 280 hektár, melybôl a pincefalu 11,3 hektárt foglal el. Pakstól 35 km, Pécstôl 90 km és Budapesttôl való távolsága 120 km. Polgármestere Rohn Mátyás, aki 1985-tôl fontos személyisége a településnek. Mérnöki diplomája megszerzése után visszament Györkönybe és elkötelezettségével, aktivitásával segíti a települést. Nagy szerepe volt a nemzetközi felértékelôdést jelentô Európai Falufelújítási Díj elnyerésében. A munkaközösség 1999 szeptemberében tartott szakmai tanácskozásán a nemzetközi részvevôk hatalmas tapssal jutalmazták a beszámolóját, melyben a település idôközben elért eredményeirôl számolt be. A munkaközösség ugyanis egyik céljának tekinti a tagországok egymás közötti kölcsönös tájékoztatását, a határokon átnyúló információ cseréjét. A kapcsolatokat nem politikai alapon, hanem a közös célok, ötletek megvalósítása érdekében szervezi. Egyik irányelvét alkotja az a gondolat, hogy a közös munka összehozza a szomszédokat, akik ezután szívesen segítenek majd egymásnak. A másik az, hogy a falufelújítás, a regionális településpolitika intézményesített eszköze, amiben fontos egy dinamikus személyiség munkája, akire hallgat a közösség, aki rangot ad a mozgalomnak. Biztosítékot ad a település számára, hogy ne egyszeri akciók történjenek, hanem tartós folyamat valósuljon FALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

meg. Visszatérô eseményt jelenthetnek a településeken, a naptári idôhöz kötött kulturális rendezvények. Szép és ügyes példája a györkönyi pincefaluban felépült szabadtéri színpad, a hozzátartozó infrastruktúrával együtt. A különbözô népünnepélyek, szabadtéri programok és rendezvények iránt a környékbeli lakosság részérôl és a határon túlról is nagy az érdeklôdés. Nagy szerepe van ebben a „messze földön híres” györkönyi konyhának, az ünnepnapok különleges ételeinek. A helyi német és magyar szokások egybeolvadásaként kialakult speciális györkönyi ételeket kínálják az itteniek, rangos és finom boraik mellé. Ezeket az ételrecepteket régóta megôrizték, generációk próbálták ki, generációk hagyták egymásra. A rendezvények alkalmával ezeket az ételeket sütik, fôzik a házaknál, ezeket árulják. Általában saját maguk által elôállított nyersanyagokkal dolgoznak, mint például konyhakerti növények, hús, tojás stb. Néhány különleges, fôleg liszt és krumpli felhasználásával készített étel (pl: nudli, kuglóf) mellett megtalálja „az éhes utazó” a magyar környezet hatására használt ôrölt paprikás ételeket is. Györköny esetében is igaz az, amit a kapolcsi fesztivál esetében láttunk, a kulturális események fontos elemei a közösség formálásának, a helyi életfeltételek kibôvítésének. Györkönyben azonban a falvak fejlôdését fellendítô idegenforgalmat potenciálisan a pincefaluban helyezik el. A klasszikus értelemben vett falu lakosait – a helyiek megszokott életét – nem zavarják a rendezvényekre szép számmal ellátogatók. Igen megnyerô a lakosság részvétele a pincefalu arculatának megôrzésében, azonban a klasszikus falu felújítása során ez az igyekezet nem mérhetô ennyire látványosan.

Györköny – faluvég

A falufelújítás fontos elemét képezik a helyi rendezvények, melyek során a település lakosainak szellemi hagyományai kelnek életre és válnak valóra az általuk megôrzött és megújított tárgyi örökségeikben. Irodalom: Lun Zsuzsanna: Falufelújítás Magyarországon, Falu Város Régió 2001/8. szám Rohn Mátyás: Györköny, egy német nemzetiségi település Magyarország közepén, egy romantikus pincefaluval 27

JOBBÁGY VALÉR projektmenedzser, a Phare Projektekért felelôs tárca nélküli miniszter Hivatala

A STRUKTURÁLIS ALAPOK MENEDZSMENTJE A 15-ÖKBEN: VÉGREHAJTÁS A Strukturális Alapok 15 tagállam általi menedzselésének ez alkalommal a végrehajtási aspektusára helyezzük a hangsúlyt. Elôzetesen felhívjuk Olvasóink figyelmét, hogy az alább leírt intézmény- és eljárásrendi sajátosságok a regionális jellegû ERDF finanszírozta programokra érvényesek. Az új programozási periódusra vonatkozó 1260/1999. Tanácsi rendelet a programok végrehajtására vonatkozóan a korábbiakhoz képest jelentôs újdonsággal szolgált. Azt már korábban – a sorozat elôzô cikkében – megállapítottuk, hogy a Strukturális Alapok (továbbiakban SA-k) menedzselésének a tagállami szintre való fokozottabb delegálása óhatatlanul együtt jár a intézményrendszerek, eljárások fokozottabb brüsszeli nyomon követésével, s ez utóbbi pedig nem valósulhat meg azok egyfajta uniformizálása, a kötelezôen követendô keretek központi felvázolása nélkül. E gondolat manifesztálódott tulajdonképpen az irányító hatóság (Managing Authority) koncepciójának létrejöttében. E hatóság alapfeladatainak meghatározásával a tanács megfelelôen tág keretet hagyott a tagállamoknak, hogy a közigazgatási kereteiknek leginkább megfelelô intézményt hozzák létre. Ugyanakkor e követelmények felállításával egyben alapot is teremtett ahhoz, hogy a közösségi pénzek elköltésének hatékonyságát biztosítsa. A rendelet értelmében minden egyes programhoz – legyen az 1-es célterületbe esô Operatív Program, avagy Speciális Programozási Dokumentum (SPD) – a tagállam kinevez egy irányító hatóságot. „Az irányító hatóság felelôs a programok végrehajtásának hatékonyságáért és eredményességéért”, ezen belül: – a program végrehajtásának nyomon követéséért, – a program folyamatos menedzseléséért, és – a program hatékonyságáért. (Az irányító hatóság feladatainak részletes leírását lásd alább:) E rövid bevezetô után lássuk, hogy a tagállamokbeli végrehajtásnak milyen formái alakultak ki. E helyütt hívjuk fel Olvasóink figyelmét, hogy a tanulmány részleteit közlô elsô cikkünk felépítésétôl eltérôen ezúttal nem a tagállamok közigazgatásának, hanem a programok implementálásának „regionalizációs foka” mentén haladunk a végrehajtási metódusok megismerésében. Mint látni fogjuk, a tagállamok majd’ mindegyikében a regionális szint hajtja végre a programokat, azonban a regionaFALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

lizáció szempontjából nem mindegy, hogy e szinten dekoncentrált, avagy decentralizált szereplôknél „van-e a pálca”. További érdekesség lehet, hogy az adott régión belül a decentralizált szerv központosítva hajtja végre a programokat, vagy azokat tovább delegálja alsóbb szintekre, esetleg „külsô” partnereket von be a végrehajtásba. Teljes regionalizáció Az alább felsorolt tagállamokban a programok végrehajtása a teljes decentralizáció mentén halad, vagyis az a regionális önkormányzati szerv felügyelete alá tartozik. Jórészt föderatív berendezkedésû államokról szólván mondhatnánk, hogy e hasonlóság természetes, azonban érdemes figyelmet szentelni a régión belüli delegálásból avagy centralizálásból adódó különbségekre is. Ausztriában – ahogy azt már a tervezés szakaszában is láthattuk – a tartományi szinten belül meglehetôsen decentralizált intézményi és procedurális rendszerben kezelik a SA-kat, hajtják végre a programokat. Bár a irányító hatóság (Managing Authority; MA) a tartományi szinten határozódik meg, feladatainak többségét bizonyos „funkcionális ügynökségekhez” telepítik, melyek az egyes kiemelt célterületekhez tartozó programok végrehajtását végzik. Bár a döntési és felelôsségi hatáskörök természetesen a tartomány szintjén maradnak, külön érdekessége a konstrukciónak, hogy a már említett ügynökségek egyes esetekben privát társaságok. További jellemzôje az osztrák rendszernek a külsô szakértôk és szakértôi csoportok nagyarányú igénybevétele, akik tanácsaikkal, szakértelmükkel segítik a MA munkáját. Említésre méltó még egy, a területfejlesztési programokat koordináló, föderális szinten mûködô ügynökség (ÖROK), mely egyfajta kommunikációs platformja a tárgyban érintetteknek, valamint itt történik a multiregionális/horizontális programok koordinációja. Belgiumban a – tervezési szakaszban korábban már leírt – kettôsség továbbra is fennáll, tehát míg Flandriában a programok végrehajtásának operatív részét a flamand kormányzat dekoncentrált egységei (GOM) végzik (a tartományi kormányzat megôrizve a MA felelôsségét), addig Vallóniában az implementáció sokkalta centralizáltabban megy végbe. Ugyanakkor meg kel jegyezni, hogy ez utóbbi tartományban az úgymond „extra-adminisztratív” egységek szerepe meghatározó, a különbözô „task force”-ok mindenekelôtt a projektek értékelésében játszanak kimagasló szerepet. Az NSZK-ban regionális programok végrehajtása a tartományok szintjén, míg a horizontális/multiregionális programoké 29

a föderális szinten folyik, s ennek megfelelôen vannak telepítve az irányító hatóságok is. Ugyanakkor – hasonlóan az osztrák példához – a programok operatív menedzselése gyakran kisebb területi szintekhez kapcsolódó ügynökségekhez van telepítve, nem ritkán az adott tartomány bankjának területi szervei látják el. A fentiek, illetve az ezt megelôzô – a tagállamok tervezését górcsô alá vevô – cikkben foglaltak alapján megállapíthatjuk, hogy a mégoly hasonló berendezkedésû államok között is számos eltérés tapasztalható a SA-k menedzselését illetôen. Míg Németország és Vallónia esetében a tartományokon belül nagyfokú koncentráció tapasztalható, addig Ausztriát, illetve Flandriát a regionális szereplôk bevonása, a régión belüli meglehetôsen magas fokú dekoncentráció jellemzi. Olaszországban a Közösségi Támogatási Keretterv (CSF) irányító hatósága (MA) a Pénzügyi és Gazdaságtervezési Minisztérium. A Regionális Operatív Programok végrehajtásában a régiók a korábbiakhoz képest is szélesebb jogosítványokat kaptak. Gyakorlatilag a teljes végrehajtás a régiók feladatkörébe van utalva. Teljes regionalizáció formális központi felelôsséggel Az alábbi tagországok végrehajtásának jellegzetessége, hogy az teljességgel decentralizálva, jórészt az adott állam NUTS III szintjének megfelelô önkormányzati szerv irányítása alatt, ugyanakkor – nem kis mértékben az adott tagállam kis kiterjedése miatt – a központi hatalom egyfajta formális ellenôrzése mellett folyik. Hollandiában, bár a program végrehajtása formálisan a központi hatalom képviselôjéhez – a „Commissioner of the Queen”-hez – van rendelve, azt azonban praktikusan a provincia által felkért – nem ritkán „külsô” –-menedzser végzi, akit munkájában egy „Program Management Europe” nevû egység, valamint „extra-adminisztratív” – külsô – munkatársak, intézmények segítenek. Dániában – már csak az ország mérete miatt is – a végrehajtás formálisan a központba van utalva, azonban a gyakorlatban a NUTS 3 szintû megyék csoportosulásaiból létrehozott régiók szintjén történik. Az itt képzôdött regionális bizottságok – melyek a megyék képviselôin kívül a partnerek széles körét magukban foglalják – hozzák meg azon döntéseket, melyeket a központi hatalom, mint formális döntéshozó jóváhagy. Ez utóbbi jelenség átvezet a végrehajtás regionalizációjának következô lépcsôjéhez. „Köztes” regionalizáció A fenti neologizmussal nem a regionalizáció fokát kívánjuk minôsíteni, inkább a regionális domináns aktor egyszerre decentralizált és dekoncentrált jellegét kívánjuk kiemelni. Írországban a Pénzügyminisztérium tölti be a CSF irányító hatóságának feladatait. Az elôzô programozási periódusban a SA-k menedzsmentje – az ország erôsen centralizált közigazgatási szisztémájából fakadóan – a központi kormányzat feladatkörébe volt utalva, mely ugyanakkor nagymértékben támaszkodott a 8 – decentralizált – regionális hatóságra (NUTS 30

3 szint), a helyi önkormányzatokra, valamint privát ügynökségekre. A – nem kis mértékben a SA-kból való mind nagyobb részesedés szándékától vezéreltetve – 1999-ben végrehajtott regionalizáció, s az ennek nyomán létrejött két regionális gyûlés (Regional Assembly) azonban nagymértékben megváltoztatta a korábbi konstellációt. A regionális hatóságok képviselôin kívül a központi igazgatás tagjait is magában foglaló regionális gyûlések kompetenciájába került a programok végrehajtása. Emellett elôszeretettel vesznek igénybe úgynevezett közbülsô végrehajtó ügynökségeket (Implementing Body), melyek lehetnek a központi hatalom lokális szakmai egységei, vagy akár privát intézmények is. Finnországban, bár a végrehajtás formálisan a központi szintjéhez van rendelve, azt gyakorlatilag azonban a NUTS 3 szintû régiók, illetve azok szövetségei végzik. Az operatív végrehajtás a központi kormányzat regionális dekoncentrált egységeire van bízva, a projektszelekciót azonban – a svéd mintához hasonlóan – egy, a regionális szereplôket, köztük az önkormányzatokat is magában foglaló kollektív testület, a Regionális Menedzsment Bizottság végzi. Svédországban a végrehajtás nagyfokú regionalizálásáról döntött a kormány. Míg a korábbiakban a kormányzat dekoncentrált regionális egységeinek (County Administrative Board; CAB) tevékenysége mindössze a programok operatív menedzsmentjére szûkült, s a projektszelekciót, illetve a támogatások odaítélését a központi kormányzat végezte, addig az új programozási periódustól kezdôdôen a végrehajtás teljes rendszerét „ledelegálták” a – rendszerint több megyét felölelô – regionális szintre. A CAB-ok feladata ugyanakkor nem terjed ki a projektszelekcióra, mivel azt egy, a regionális partnerekbôl (így az újonnan megválasztott megyei önkormányzatok képviselôibôl is) képzett kollektív testület, a Regionális Döntôbizottság végzi. Regionális dekoncentráció Az alábbi estekben a regionális szinten jelen levô decentralizált és dekoncentrált szervek közül ez utóbbi „kerül ki gyôztesnek”, ami a végrehajtást illeti. Franciaországban tovább erôsödött a regionális végrehajtás decentralizációs aspektusa. Bár a végrehajtás végsô felelôse továbbra is az állam regionális képviselôje – a prefektus –, illetve a megvalósítás operatív részét továbbra is a prefektus regionális programokkal foglalkozó helyettese (SGAR) végzi, a projektszelekció egy, az e célra felállított kollektív testület kezében van. Az úgynevezett Programozási Bizottságot (Comité de Programmation) a regionális önkormányzat elnöke és a regionális prefektus együtt elnökli, tagjait pedig a regionális aktorokon kívül a fôbb finanszírozók adják. A projektek elôkészítésében komoly szerep hárul az állam regionális és megyei szintre dekoncentrált szakmai szervezetire, illetve a regionális és megyei önkormányzatok intézményeire. Ugyanezen séma megtalálható megyei szinten is azzal a különbséggel, hogy a megyei szintû Programozási Bizottság a regionális elé terjeszti jóváhagyásra az általa kiválasztott projektek listáját. Az új programozási periódusban igen közkedvelt Pályázati Alapok (Grant Scheme) esetében a regionális prefektus – az angol mintához hasonlóan – a végrehajtás feladatait egy arra ki2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

jelölt, rendszerint „fél-állami” ügynökségre delegálja, természetesen azt követôen, hogy megbizonyosodott, hogy az adott intézmény megfelelô kapacitásokkal rendelkezik, illetve a megkívánt körültekintéssel jár el. Az Egyesült Királyságban az irányító hatóság formálisan a nemzeti (angol, skót velszi, északír) szintre decentralizált központi hatalom, ugyanakkor a programok operatív végrehajtása a régiók szintjére dekoncentrált Kormányzati Hivatalok feladata. (Ez alól egyetlen kivétel az északír Személyzeti és Pénzügyminisztérium, lévén, hogy az az északír Közösségi Támogatási Keretterv megvalósításáért és a benne lefektetett operatív programok koordinálásáért felelôs.) A regionális fejlesztés ügynökségek (RDA) szerepe a stratégiai kérdésekre koncentrálódik (leginkább a Monitoring Bizottságon keresztül), ugyanakkor – ahogy az RDA-k közvetlen választása – az is felmerült, hogy a jövôben a – majdan teljes mértékben regionalizálandó – végrehajtás feladatát is ellátnák. A kormányzati hivatalok munkáját úgynevezett munkacsapatok (Working Groups) segítik, melyek a projektszelekció feladatát látják el, s ajánlásuknak megfelelôen dönt a Kormányzati Hivatal. Tagjait a Monitoring Bizottság kéri fel. Az új programozási periódusban igen közkedvelt Pályázati Alapok (Grant Scheme) esetében a végrehajtás feladatait egy arra kijelölt, megfelelô kapacitásokkal rendelkezô, illetve a megkívánt körültekintéssel eljáró – rendszerint „fél-állami” – ügynöksége végzi. Központi irányítás regionális szereplôk bevonásával Központi végrehajtás Az alábbi esetekben a programok végrehajtásának irányítása a központból történik, azonban azok operatív lebonyolításában a regionális decentralizált/dekoncentrált intézmények jeleskednek. Spanyolországban szintén a Pénzügyminisztérium látja el a CSF irányító hatóságának feladatait, munkája során külön figyelmet szentel a regionális és multiregionális programok összehangolásának, koordinációjának. Bár hosszas vita elôzte meg, mégsem került a regionális programok végrehajtása az autonóm tartományok kompetenciájába, ami annál különösebb, hiszen a kifizetô hatóság (Paying Authority) feladatait oda utalták. (E – „szerencsétlen”– lépés következtében a régiók valódi irányítási lehetôséget nem, csak felelôsséget kaptak.) Ugyanakkor fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a központban elhelyezkedô irányító hatóság rendkívül szoros összeköttetésben van a tartományok végrehajtó egységeivel. Portugáliában a Közösségi Keretterv (CSF) irányító hatósága (MA) egy kizárólag az érintett minisztériumokat felölelô kollektív testület. A regionális programok végrehajtásáért egy úgynevezett „menedzser”, illetve az azt asszisztáló „Menedzsment Egység” végzi, melynek tagjai között találhatók a helyi szereplôk is. Az adott régió operatív programjáért felelôs „menedzser” egyben implementora a regionális vetülettel rendelkezô szektorális programoknak is, itt azonban a projektkiválasztást elôzetesen jóvá kell hagyatnia a szektorális OP menedzserével.

Görögországban a Közösségi Támogatási Keretterv (CSF) irányító hatósága (MA) a Nemzetgazdaság Minisztériuma. A szektorális programokéhoz képest elenyészô jelentôségû regionális programok végrehajtása a központi kormányzat dekoncentrált intézményének kezében van, bár itt is megfigyelhetô egyes feladatok fokozatos delegálása a körzeti, illetve helyi intézmények felé. A rendszer érdekessége, hogy a projektszelekciót a Monitoring Bizottság végzi, ami tovább erôsíti a partnerség elve térhódításának tendenciáját. Tendenciák Az alábbiakban a 2000–2006-os új programozási periódus végrehajtását leíró jelentôsebb folyamatokat, tendenciákat foglaljuk össze röviden: Mint a tagállamoknak, illetve azok irányító hatóságainak különös figyelmet kell fordítaniuk a végrehajtás hatékonyságának javítására. Az új programozási periódus intézmény- és eljárásrendszerét ért módosításokat, azokra vonatkozó törekvéseket is a hatékonyság, mint végsô cél fémjelezte. Az ez irányba tett erôfeszítéseknek ezúttal öt aspektusát vizsgáljuk: Az adminisztratív hatékonyság igénye

A programok adminisztratív lebonyolítói számának csökkentése majd’ minden államban felmerült. Ausztriában ezt a végFALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

31

tôl is nagyban függ. Ausztriában külön tanácsadói irodákat mûködtetnek a projektek minél jobb elôkészítettsége végett, míg az Egyesült Királyságban külön hangsúlyt fektetnek a lehetséges pályázói kör oktatására, képzésére. Elôre definiált projektkör

Végül – ahogy azt már a tervezés fázisában is megemlítettük – a uniós és a nemzeti tervezés együttes végzése révén több tekintetben is szinergikus hatásokat érünk el. Nemcsak, hogy egyszeriben megoldódnak a különbözô kofinanszírozási problémák, de a periódus kezdetétôl rendelkezésünkre áll számos beazonosított, forrásokkal és gazdával rendelkezô projekt. Ilyen eljárás figyelhetô meg a tagországok többségében, nevezetesen: Franciaországban, Spanyolországban, Ausztriában, Olaszországban, Hollandiában, Portugáliában, Svédországban és az Egyesült Királyságban. Jegyzet: Az irányító hatóság feladatai

rehajtó egységek számának redukálásával kívánják elérni. Az Egyesült Királyságban a papírmunka „kihelyezésével” kívánják megoldani az adminisztratív egységek tehermentesítését. Régión belüli további delegáció (decentralizáció vagy dekoncentáció formájában)

Nem egy tagállamban bizonyos feladatoknak, egyes esetekben egész program-komponensek menedzselésének a régión belüli „továbbdelegálása” történik a hatékonyság növelésének céljából. Franciaországban, az Egyesült Királyságban, Svédországban egyre inkább „divatba jön „ a Pályázati Alapok (Global Grant) kezelésének kihelyezése féladminisztratív szervezetekhez. Ausztriában egész program komponenseket „adnak ki” külsô szervezetek irányításába. Pályázati Alapok és „Nagy Projektek” népszerûsége

A tagállamok projektméret szempontjából – sajátos módon – az extremalitásokat kedvelik, így egyrészt a strukturálisan nagy hatású projekteket, másrészt – a fenti okok miatt – a Pályázati Alap-ként mûködô projekteket „látják szívesen”. Ez különösen érvényes az Egyesült Királyságra, valamint Svédországra. A benyújtott projektek minôségének javítása

A hatékony végrehajtás nem kizárólag az adminisztráció hatékonyságától, de a benyújtott projekttervezetek minôségé32

Az 1260/1999 sz. Tanácsi rendelet 34.1. cikkelye alapján: Egy, a nyomon követéshez és az értékeléshez szükséges statisztikai és pénzügyi információk összegyûjtésére alkalmas rendszer felállítása; az adatok – lehetôleg elektronikus úton történô – továbbítása a bizottság felé. A Kiegészítô Programdokumentum esetleges módosítása és végrehajtása, ez utóbbin belül: – Project Pipeline mûködtetése – Projektek értékelése – Szerzôdéskötés és esetleges tendereztetés – Pénzügyi ellenôrzés – Ellenôrzések – Monitoring – Értékelés megszervezése – Éves végrehajtási jelentések elkészítése és – a Monitoring Bizottság jóváhagyása után – továbbítása a bizottság felé – Közbülsô értékelés (mid-term evaluation) megszervezése – Annak biztosítása, hogy megfelelô számlarendszert használ a végrehajtás minden résztvevôje – Belsô audit megszervezése – A Közösségi politikákkal való összhang biztosítása (közbeszerzés,…) A fentebb hivatkozott rendelet 34.2. és 34.3. cikkelyei alapján A bizottság legalább évente egyszer – az éves áttekintô találkozó (Annual Review Meeting) keretén belül – megtárgyalja az irányító hatósággal az elôzô év végrehajtásának elôrehaladását, javaslatokat tehet az implementálás tartalmi és eljárásrendi aspektusaira is. Az irányító hatóság az éves találkozóból fakadó korrekciós igényeket bizonyíthatóan kielégíti Saját vagy a Monitoring Bizottság kezdeményezésére módosít(hat)ja a Kiegészítô Programdokumentumot. 2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

V

I

D

É

K

F

E

J

L

E

S

Z

T

É

S

VÁRNAGY ENIKÔ népmûvelô, Pest Megyei Információs Központ

GYÖKEREINK: A KESZI TÖRZS HAGYATÉKÁN… Az eredetmítosz nemcsak egy nép életében fontos identitásmeghatározó, hanem a nemzetet alkotó kisebb közösségek életében is. Ezt a gondolatot ismertük fel Budakeszin 1987-ben, amikor a hozzánk hasonló nevû települések vezetôit megszólítottuk. Öt évig érlelôdött bennünk a gondolat, mire 1992-ben már tudományos alapon kezdtük feltárni a KESZI törzs hagya-

tékán létesült falvak mai utódait. Dr. Siklósi Gyula régész-történész kutatásai nyomán 36 ilyen települést kerestünk meg, és hívtuk találkozóra hozzánk. Fényt derítettünk nevünk eredetére is: a HÉT Törzs – Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenô, Kér és Keszi – közül az utolsó török szóval jelölt név, mai megfelelôje: rész, darab, maradék. A kutatásokból kiderült, hogy a KESZI települések a történelmi Magyarország – ma négy ország – területén találhatóak meg olyan formában, hogyha Budát és Székesfehérvárt tekintjük központnak, félkörívben, sûrûbben a Felvidéken találjuk ôket. Az elsô három ismerkedô találkozót Budakeszin tartottuk, de 1997-ben kilépett a gondolat a település – sôt az ország – határain túlra, és a Szlovákiában található Kurtakeszi látta vendégül a Kárpát-medence maradék törzsén létesült települések delegációit. Ettôl kezdve a találkozók ritmusa úgy alakult, hogy egy hazai KESZI után egy határon túli várta a Keszikbôl lassan baráti társasággá érô nagy létszámú csapatot. Így az 1996-os Budakeszi (Pest megye), az 1997-es Kurtakeszi (Szlovákia) találFALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

kozót 1998-ban Dunakeszi (Pest megye), 1999-ben Nagykeszi (Szlovákia), 2000-ben Magyarkeszi (Tolna megye), 2001ben pedig Bátorkeszi (Szlovákia) követte. A delegációk tagjai között, a polgármester vezetésével a falvak mûveltségi csoportjainak képviselôi kaptak helyet, többnyire öt fôs csapatokat alkotva. A három napos program is tradícióvá formálódott. A péntek délutáni érkezéstôl a vasárnap délutáni elutazásig terjedô idôvel gazdálkodhatunk. Az elsô nap a megérkezés, az út fáradalmainak kipihenése következtében lazább programra szervezôdik. Az este az ismerkedésé, barátkozásé, az elôzô találkozás óta történt változásokra való visszatekintésé. A második teljes nap a munkáé. Délelôtt szekcióülések vannak, ahol neves elôadók adják át tudásukat. Ezután konzultációk következnek. Ebéd után a fogadó település bemutatkozása, kulturális mûsor, esetleg utcabál tarkítja a programot, amelyen lehetôség van a település lakosságával való kapcsolatteremtésre. Ilyenkor szoktuk felavatni azt a parkot, szobrot vagy emlékfasort, amelyet a vendéglátó település az alkalom tiszteletére létesít. Ilyen emlékpark van Kurtakesziben, ahol a hét törzset jelképezô hét tuja körül 36 sziklatömb jelzi a Kárpát- medence KESZI településeit, egy-egy fémlapocskával név szerint. Dunakesziben és Magyarkesziben emlékfasorral tisztelegtek a delegációknak. A települések fái elôtt tábla mutatja a fa gazdáját jelzô települést. Nagykesziben és Bátorkesziben gránitból készült emlékmûveken olvashatóak a hét törzs nevei. A harmadik napon a szekcióvezetôk beszámolói, az összegzések követik egymást, majd újabban (két éve) az alapítvány kurátorai mutatják be a közös honlapot, és helyben van lehetôség annak aktualizálására, kiegészítésére. Elôzetes egyeztetés után, az alapítvány kuratóriumának elnöke (Várnagy Enikô) kéri fel a következô települést az újabb találkozó megrendezésére, és a házigazda település ekkor adja át a „stafétát” utódjának. Jelezzük a második évi találkozó lehetséges helyszínét is, tehát minden találkozón elôre két évre tudjuk, hol leszünk legközelebb, kit kell pályázatokkal segíteni. Kölcsönös ajándékozásokkal és ebéddel zárulnak a három napos KESZI találkozók. A delegációk tagjai feltöltôdve, ismeretekkel és új élményekkel gazdagodva vesznek búcsút egymástól, a házigazdáktól és a szervezô alapítvány kurátoraitól. Jeleket hagyunk az utókorra, hogy arra jártukban legyen mi elôtt tisztelegni. Az idei Bátorkeszi találkozó – a kezdeti Budakeszihez hasonlóan – sok új tudományos ismeretet is közvetített. Központi témánk a VÍZ volt. Ennek aktualitását a sajnálatos árvizek, a tavalyi tiszai ciánszennyezôdés és az a tény adta, hogy a tisz33

V

I

D

É

K

F

ta ivóvíz valamennyiünk számára nélkülözhetetlen. Azt gondoltuk, hogy egyértelmû valamennyiünk érintettsége a témában. Ez az egyszerû kémiai vegyület, ami mindössze oxigénbôl és hidrogénbôl áll, a Föld mintegy 4,6 milliárd évvel ezelôtti létrejötte óta az élet forrása. Az élet a vízben, a vízbôl keletkezett. Bolygónk háromnegyed részét víz borítja. Az ember testsúlyának 72%-a vízbôl áll. A vér 92%-a víz. A vér szállítja az életenergiát, kiválasztja a sejtben levô salakanyagokat, védi a sejteket. Három napnál hosszabb ideig nem tudunk víz nélkül élni. Az élô sejt elvileg halhatatlan, ha a megfelelô tápanyagokhoz jut, és a mérgezô salakanyagokat ki tudja küszöbölni. Az öregedés a vízelvonás lassú folyamatának fogható fel, amikor a sejtek vízlekötô képessége fokozatosan csökken. A víz nemcsak testi egészségünk, hanem pszichés jóllétünk szempontjából is nélkülözhetetlen. Melyik szerelmespár ne sétált volna vízparton, hallgatva a habok megnyugtató örök vallomását, melyek az idôk kezdete óta ugyanazt az egy szót ismétlik? A víz szimbolikus értelemben is az élet hordozója. A tiszta vizet a régi vallások szentnek tekintették, amely fizikai és lelki szennyezôdésektôl is megtisztít. Vajon az a víz, amit a vezetékes rendszerbôl naponta magunkhoz veszünk, a tiszta ivóvíz, amelyre szervezetünknek szüksége van? Aligha. Közismert, hogy a vizeket szennyezik, majd különbözô tisztítások utján teszik fogyasztásra alkalmassá. Az így nyert víz iható víz, de nem ivóvíz. Szennyezôdéseket tartalmaz, az egészségre megállapított káros határérték alatt, amely érték azonban személyenként változó. Mit tehetünk annak érdekében, hogy hozzájussunk ahhoz a pótolhatatlan energiához, amit a tiszta ivóvízbôl kellene nyernünk? Hogyan védhetjük meg egészségünket a mára már civilizációs népbetegséggé váló stressztôl, allergiától, asztmától, fekélyektôl és egyéb nyavalyáktól? Hogyan lehet legfontosabb táplálékaink minôségét feljavítani? A víz, a kenyér, a húskészítmények, az étolaj tartóssága és értéke, milyen technológiát alkalmazva biztosítható a legmegfelelôbb módon számunkra? Ezekre és sok más, a mindennapi életünket érintô lényeges kérdésre adott választ hazai tudósaink egyik legkiválóbbja elôadása során. A fantasztikusnak tûnô találmánynak minél szélesebb körben való bevezetése, elengedhetetlen feltétele további emberhez méltó életünknek, megmaradásunknak, boldogulásunknak. A találkozó kezdetén Pest Megye Közgyûlésének alelnöke, Grószné Krupp Erzsébet köszöntötte a hazai és határon túli mintegy 200 fô résztvevôt annak okán, hogy a KESZI Alapítvány a megyében létesült. Vendégünk: dr. Fülöp László agrárkutató, a pi mezon kutatásért Nobel-díjat kapott japán kutatócsoport egyetlen magyar tagja, a víz kultúrtörténetén keresztül, a pi technológia fontosságáról és az élet minden területén való hasznosításáról beszélt, szinte sokkolva a hallgatóságot. Megdöbbentô elôadásában megfogalmazott igazságait vetített képanyaggal támasztotta alá. Dr. Miklauzic István, a Bio-Integrátor Kft. ügyvezetôjeként a gyakorlat oldaláról erôsítette információival a külföldön méltán híres kutató állításait. A másik hihetetlennek tûnô elôadás Gróf Spanyol Zoltán szájából hangzott el, aki Münchenben élô magyarként Németországban szabadalmaztatta találmányát. A találmány a víz nukleá34

E

J

L

E

S

Z

T

É

S

ris energiáján alapuló technológiai eljárással a hidrogént használja energiaforrásként úgy, hogy szénhidrogén származékok helyett, a plazmaállapotú víz hidrogénjét juttatja az autók égésterébe. Ez az eljárás robbanómotorok, kazánok, sugárhajtómûvek, áramtermelô aggregátorok üzemeltetésében a jövô üzemanyagaként lesz alkalmazható. Mindkét kutató a magyar nemzetnek ajánlotta fel találmányát. Egyikük sem él a reklám lehetôségével. Követésük a józan belátáson alapul. Találmányaik szájhagyomány útján terjednek. A találmány megvalósításához – Gróf Spanyol Zoltán esetében – nemzeti összefogásra van szükség. Ebbôl a célból hozta létre a Vízenergia Alapítványt. Pócsi Gusztáv úr a Gazdasági Minisztérium képviseletében ígérte, hogy korrekt tájékoztatást ad a találkozón szerzett, számára nagyon pozitív benyomásokról. A következô napon igen színvonalas elôadást hallottunk dr. Balázs Györgytôl, a Nemzeti Múzeum fôigazgató-helyettesétôl, aki a vízenergia hasznosítása kapcsán a vízimalmokat mutatta be. Beszédes képsorokkal alátámasztott történelmi visszatekintést kaphattunk a víznek a gazdaságban betöltött szerepérôl, a vizekben rejlô energia munkára fogásáról. Ôt követte a témához kapcsolódva Mayer Antal – a VÁTI volt fômérnöke – aki az ország termálvizekben való gazdagságáról, azok elôfordulásáról, gyógyászati alkalmazásukról tartott részletes, sok adatot tartalmazó beszámolójával lepte meg hallgatóságát. Megtudtuk, hogy nemzetközi viszonylatban termálvíz nagyhatalom vagyunk. A Széchenyi terv a hasznosításra vonatkozóan sok lehetôséget rejt. Miklóssy Endre, a FVM fôtanácsosa tiszte szerint az Európai Unióhoz való csatlakozás jelentôségérôl, az EU történelmi elôzményeirôl beszélt lebilincselôen a közönségnek. A téma nem kapcsolódott szorosan a vízhez, de mivel a jelen levô két ország polgárai egyaránt az Európai Unióba való belépést célozták meg, azt gondoljuk, nem haszontalan, ha némi alapismerettel rendelkezünk az EU-t és intézményeit illetôen. A fenti ismeretek a döntés mérlegeléséhez adtak némi támpontot az információra éhes hallgatóságnak. Az alapítvány kurátorai – Pataki Péter és Popovics László – bemutatták a közös Keszi honlapot, melynek helyben történô aktualizálási lehetôségével többen éltek a delegátusok közül. A délutáni kulturális mûsorban Bátorkeszi település mutatkozott be vendégeinek. E községben – Szabó Edit polgármester asszony bátor kiállásának köszönhetôen – három, gránitból készült emlékmûvet avathattunk egymás mellett. A középsô a KESZI településeket jelzô határok nélküli térképpel és a Szent Koronával, bal oldali a találkozók és a települések felsorolásával, a jobb pedig Bátorkeszi 850. évfordulójának megörökítésével hagyott jelet. Az ünnepi beszédeket a polgármesternô után a CSEMADOK helyi szervezetének képviselôje, a helybeli egyházatyák, hazai oldalról pedig dr. Tóth Zoltán József fôtanácsos mondta el a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma nevében. A magyar és szlovák tannyelvû alapiskola diákjainak szavalata és a Bátorkeszi Nôi Kar mûsora emelte az ünnep fényét. A harmadik napon az összegzések, a továbblépés lehetôségeinek bemutatása és kölcsönös ajándékozások következtek. Ekkor adta át az alapítvány kuratóriumának elnöke a PRIMULA DÍJ-akat abból az alkalomból, hogy a talál2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

V

I

D

É

K

F

E

J

L

E

S

Z

T

É

S

„KESZI” települések a Kárpát-medencében

kozók éppen öt éve lépték át Budakeszi határát. A kitüntetésben Szabó Edit Bátorkeszi és Farkas Gyuláné Sárkeszi polgármestere részesült. Az említett díjat 1996-ban alapította a Budakeszi Optimista Klub elnöke (Várnagy Enikô) azzal a céllal, hogy a település életében nem látványosan, de annál több szívvel és emberséggel tevékenykedô, eddig el nem ismert, idôs polgártársakat a reflektorfénybe állítsa néhány órára. Ezt a szeretô gondoskodást terjesztette ki az évforduló kapcsán a többi KESZI település arra érdemes polgáraira. A PRIMULA DÍJ egy kerámia plakett, amelyet Majzik Mária budakeszi keramikus mûvész alkotott. Egy egyszerû virágot ábrázol, amely a tavasz elsô virága. A „primus inter pares” kifejezés is mondandónk lényegét jelenti: „elsô az egyenlôk között”. A hozzájáró díszes oklevél Szalai Katalin kódexíró munkáját dicséri. A kitüntetést ezután évente átadjuk a KESZI találkozókon is. A találkozó zárása most is a „staféta” átadása után történt meg. A következô évi KESZI találkozó házigazdája a Veszprém megyében található Papkeszi település, melynek polgármestere – Csete Kálmán – nagyon készül a megmérettetésre. A több mint tíz éves múltra tekintô KESZI találkozók módszertani útmutatóul szolgálnak a testvérfalu-kapcsolatok kialakításában. Az összefogást szimbolizálják, az identitást erôsítik. Tisztelt Olvasóink figyelmébe ajánlom színes és érdekes honlapunkat, melynek címe: www.keszik.cjb.net FALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

Várnagy Enikô népmûvelô, a Pest Megyei Közmûvelôdési Információs Központ munkatársa, 1985 óta foglalkozik közösségépítéssel. Elsô klubja, a „Mínusz egy fô” a kettévált családoknak ott próbált segíteni, ahol a gyermek maradt egyik szülôje nélkül. 15 évig dolgozott prof. dr. Levendel László munkatársaként az alkoholbetegeket segítô „Otthon” klubban, majd egy projekt keretében az Abonyi Nevelôotthonban. A Budakeszi Szépítô Egyesület – amely a település természetes és épített értékeinek feltárására, karbantartására szervezôdött – 10 évig mondhatta titkárának. A Faluháló Egyesület elnöke ma is. Ez az országos szervezet a falvak felemelkedéséért helyben tevékenykedô társadalmi aktorokat fogja csokorba. Alapító tagjai népmûvelôk, polgármesterek. 1990-ben alapította az Optimista Klubot, amely a pozitív életszemléletre, az egyszerû emberek értékeinek, emberi nagyságának felismertetésére szervezôdött. A KESZI Alapítvány – melynek kuratóriumi elnöke – 1995ben nyert cégbírósági bejegyzést, és a KESZI törzs hagyatékán létesült települések egybeszeretését vállalta fel közhasznú intézményként. 1999 óta a Budakeszi Férfi Özvegyklub alapító szaktanácsadója. Közösségi munkájának elismeréseként 2000-ben, a Falusi Nôk Világnapján megkapta a Budakeszi Nagyasszonya kitüntetô címet. 35

V

I

D

É

K

F

E

J

L

E

S

Z

T

É

S

EGERÁGI ÉS SIKLÓS VIDÉKI NYITOTT PORTÁK BEMUTATKOZÁSA A Dél-dunántúli Regionális Vidékfejlesztési Iroda kezdeményezésére 2001. szeptember 18-án az egerági, illetve a villány–siklósi kistérségekben. A „nyitott falvak, porták, gazdaságok, mûhe-

Olajtartályok Egerágon

lyek – vidékfejlesztési modellek” program részeként néhány helyi vállalkozást bemutató tájékoztatóra került sor. Elsô vendéglátónk az egerági OLEUM Europae Kft. volt, amely a hidegen sajtolt napraforgóolaj elôállításával, finomí-

tásával és csomagolásával foglalkozik. A tavalyi év döntô fontosságú volt az 1994-ben indult családi vállalkozás számára, választás elôtt álltak: vagy befejezik tevékenységüket, vagy továbbfejlesztik. Jelentôs összegû hitel felvétele mellett végül is a bôvítés tûnt a legjobb megoldásnak. Ennek eredményeként a jelenlegi kapacitás napi 2–2,5 ezer liter. Ez évi 1500 t napraforgó felhasználásával 500 ezer liter olaj termelését jelenti, ugyanis 3 kg napraforgómagból 1 liter olaj sajtolható. Termékeik között megtalálható a finomított napraforgóolaj, amely minôségében felveszi a versenyt más hazai vezetô márkákkal, hiszen az országban ez a harmadik teljes finomítást végzô üzem. Megtekintettük a vállalkozást munka közben, a sajtolástól kezdve a finomításon keresztül egészen a csomagolásig. Az elôállítás vegyi folyamatok nélkül, fizikai úton, alacsony hôfokon történik, ezért a termék természetes anyagokban gazdag. A nem finomított változat használata kevésbé terjedt el a háztartásokban, így termelési volumene is kisebb. Az olajgyártás melléktermékét az állattenyésztés kiválóan hasznosítja, takarmányba keverve növeli annak ízletességét és tápanyagtartalmát. A cég termelését a felvásárolt napraforgó mennyisége határozza meg, ugyanis a beszerzéssel vannak némi problémák. Terméküket a környék vendéglátóipari egységeiben és közüzemi étkezdéiben tudják érPincesor - Villánykövesd

36

2001/9 FALU VÁROS RÉGIÓ

V

I

D

É

K

F

tékesíteni, mintegy 250 helyre szállítanak 1, 5, 10 és 20 literes kiszerelésben. Az üzemlátogatás után a kistérség legnagyobb településén, Kozármisleny községben egy finom ebédre invitáltak minket a Két szekér fogadóba, melynek bemutatása után az egerági vidékfejlesztési menedzser átadta a szót Keserû Tündének, Siklós vidéki kollégájának, aki röviden ismertette a kistérséget. Délután Villányba látogattunk, ahol megtudtuk, hogy a vidék gazdagságának és szépségének egyik forrása az a több mint 10 millió szôlôtôke, amely a Villányi borvidék verôfényes domboldalain a föld egyik legnevesebb ajándékát adja. A Polgár család Bortrezor Pincéjében elôadást hallottunk Becker Leonóra ügyvezetôtôl, a Villány-Siklós Borút Egyesületrôl: Ez az elsôként létrejött borút Magyarországon, hét évvel ezelôtt 18-an alapították, ma 115-en vesznek részt a tevékenységben. A tagok 80–85%-a profitorientált vállalkozó. A borút

E

J

L

E

S

Z

T

É

S

velése. Ennek érdekében a dél-dunántúli történelmi borvidékekkel együttmûködve, közös pályázatokat nyújtanak be, illetve kiállításokon, vásárokon együtt jelennek meg. Terveik között szerepel az Országos Borutak Szövetségének létrehozása.

Olajtöltés

Polgár Panzió Mediterrán kert - Villány

11 településen halad keresztül és mutatja meg a páratlan látnivalókat, 80%-ban lefedi a Villányi borvidék területét. Az utóbbi idôben egyre több turista érdeklôdik a borturizmus iránt, ezért az egyesület létrehozta azonos elnevezésû utazási irodáját, megkönnyítve az odautazók programszervezését szálláshelyek biztosításával, borkóstolással, kulturális rendezvények szervezésével. Az egyesület mûködésének céljai: a vidékrôl való elvándorlás megakadályozása, a jövedelemtermelô képesség és a minôségi borfogyasztás nöFALU VÁROS RÉGIÓ 2001/9

A Borút Egyesület bemutatása után Polgár Katalin, a pince tulajdonosa vette át a szót. A villányi Polgár Pince klasszikus családi vállalkozás. Jelenleg 40 hektáron gazdálkodnak és talán az egyetlenek Villányban, akik a borvidék valamennyi fehér és vörös fajtáját termelik. A pincészet tárolókapacitása 4000 hl. A szôlôtermesztés és palackozás mellett borkereskedelemmel is foglalkoznak. Boraik nagyrészt a hazai vendéglátásban kerülnek forgalomba. Az 1997-ben létrehozott villányi Bortrezorban különbözô borvidékek híres nedûit tárolhatják a borgyûjtôk klubjának tagjai. Emellett az 1600 négyzetméteres pincerendszerben szervezik a Magyar Bortárat, ahol egy-egy jelentôs pincészet, borvidék mutatkozik be. A pince központi terme koncertterem és borkóstoló hely is egyben. Színpadán mûvészek, tánccsoportok lépnek fel. Állandó rendezvényeik a Pönkösdi Bortúra, Pünkösdölô Borköszöntô hangverseny, borkirály- és borkirálynô-választás a Borbál keretén belül, illetve az Ôszi Újborköszöntô. Az 1998-ban megnyílt 11 szobás, 21 férôhelyes Polgár Panzióban fogadják az odalátogatókat. Polgár Katalin fontos feladatnak tartja a jó kapcsolat fenntartását a vidék valamennyi termelôjével. Pincéjükben megtalálható a környék összes gazdájának bora, kifejezve az egységet és összhangot a borászok között. Tapasztalataikat szívesen megosztják a hozzájuk fordulókkal, akik hasonló tevékenységet szeretnének folytatni más borvidékeken. Véleménye szerint a bort, mint élményt kell eladni, mivel a borturizmus elôrehaladásán nagymértékben nyugszik a környék jövôje. Mácsai Ádám, FVM DDREVI Tamaskovics Erika – Török Andrea Kaposvári Egyetem, gazdasági agrármérnök szak V. évf. 37