A városhálózat átalakulása a Balkánon1 Hardi Tamás Az elmúlt másfél évtized gyors balkáni átalakulási folyamatai nem kerülték el a térség városhálózatát, városi, urbanizációs jellemzőit sem. A háborús pusztítások éppúgy hatással voltak a városállomány és -hálózat átalakulására, mint a demográfiai, migrációs jellemzők átalakulása vagy az etnikai viszonyok változása. Mindezek együttesen felerősítettek hagyományos városi jellemzőket, de új, eddig szokatlan változásokat is hoztak. Napjainkban egyszerre tapasztalható a háborús károk helyreállítása, néhol a lakosságszám csökkenése, máshol növekedése, a migrációs folyamatok felgyorsulása. A pusztuló városrészek és városok mellett találunk dinamikus városfelújítást és nagymértékű ingatlanberuházásokat is. A háborús, illetve etnikai villongások mellett az új államok és új fővárosok születésén túl a gazdasági-társadalmi rendszer változása is alakítja a Balkán városhálózatát. 1. A városodás a Balkánon a történelemben Európa délkeleti részének városhálózata alapvetően eltér a közép-európai (főleg a német és cseh nyelvterület) vagy a nyugat-európai jellemzőktől. Városhálózata ritkább, s általában népsűrűsége alacsonyabb volt, mint a kontinens nyugati részén. Jelentős központjai csak a peremeken alakultak ki, elsősorban Isztambul és Athén, míg a belső területeken olyan nagyváros, amely az egész térségre kiható vonzerővel rendelkezett volna, nem létezett. A 19. és 20. században megalakuló államok fővárosai kis, vidéki városkák voltak. Mindennek okaként megnevezhetjük a Balkán természeti földrajzi jellemzőit, hiszen a hegyvidéki térszín nem kedvez a jelentős népességkoncentrációk kialakulásának, de legalább ekkora a jelentősége annak, hogy a térség a török birodalmi tér része volt, s annak is évszázadokon át a perifériája. Így néhány egykori adminisztratív központon (pl. Skopje) kívül jelentősebb város nem alakulhatott ki. A Török Birodalom visszaszorítása után megalakuló új államok ugyanakkor a megörökölt kis fővárosok fejlesztésére törekedtek. A modernizálódó főváros a nemzeti büszkeség szimbólumává vált, előfordult, hogy a korábbi központ helyett nemzeti fővárosként egy másik, esetleg a korábbinál kisebb jelentőségű települést neveztek ki, s kezdték el fejleszteni (pl. Bukarest vagy Szófia). Ekkoriban ezeknek az országoknak az urbanizáltsági foka rendkívül alacsony volt, legfeljebb 20% körül mozgott a városi lakosság aránya.
1
A tanulmány alapjául szolgáló vizsgálat és tanulmányút összehasonlító esettanulmányként kapcsolódik az OTKA által T049065 számon nyilvántartott „A határ menti városok funkcióinak és vonzáskörzetének átalakulása a határok szerepének megváltozása, ill. az EU bővítés után a Kárpát-medencében” c. kutatáshoz. A tanulmányutat a PTE TTK Kelet-Mediterrán és Balkán Tanulmányok Központja szervezte.
A városi népesség számának és az összlakosságon belüli arányának jelentős növekedése a szocializmus évtizedeiben következett be. Ezt a gyors urbanizációt két ideológia is támogatta: egyrészt az uralkodó ideológia, amely a társadalmon belül a munkásosztály vezető szerepét hangsúlyozta, s így szorgalmazta az ennek az osztálynak helyet adó települések, az ipari városok számának és lakosságszámának bővítését; másrészt a fiatal nemzetállamok határainak megszilárdulása lehetővé, sőt szükségessé tette a nemzeti területek fővárosának és városhálózatának megerősítését, az új államterületekhez való igazítását. Ezt a korrekciót az egyes országok csak a 20. század második felében tudták elvégezni. Ekkor nem csupán a fővárosok modernizálódtak, hanem megerősödtek a regionális centrumok, Jugoszláviában a szövetségi köztársaságok székhelyei. Ennek köszönhetően jelentősen megnőtt a városok, s köztük az ún. „szocialista városok”, egy-egy ipari üzemre alapozott központok száma. A térség városainak száma így a század második felében több mint két és félszeresére növekedett. Míg az ötvenes évek közepén 402, addig az ezredfordulón 1098 várost tartunk nyilván (Kocsis 2005). A városok számának bővülése mellett jelentős volt a városok lélekszámának növekedése is. Szinte minden nagyságkategóriában szembetűnő a gyarapodás, három, 1 millió főt meghaladó nagyváros létezik ma már a térségben, sőt ezek közül Bukarest lakosságszáma a nyolcvanas évek végén több mint 2 millió fő volt. A városok ipari jelentőségének a növekedése, így a gazdasági vonzereje túlszárnyalta a lakossági infrastruktúra növekedésének ütemét, ezért több országban is korlátozták a vidéki lakosság városba költözését. Ezzel együtt is markánsan növekedett a városi lakosság aránya az időszak alatt, s a városok képe is jelentősen átalakult. Uralkodóvá vált a tömbházak építése, néhol még – nehezen indokolható módon – a kisvárosokban is. A szocializmus évtizedei alatt a Balkán urbanizációs képe alapvetően átalakult (1. ábra). A városi lakosság száma és aránya, a városok száma jelentős mértékben megnövekedett, s néhány ország (ill. tagköztársaság, tartomány) kivételével közelített a világ és Európa átlagához. Ez a folyamat hozzájárult ahhoz, hogy a térségben az urbanizációs szint növekedjen, s „szétterüljön”, tehát ebben a tekintetben a területi különbségek csökkenjenek. 2. A városodás jellemzői a 20. és a 21. század fordulóján A kilencvenes évek elejének változásai több országban megfordították a városba áramlási folyamatot. Az egyetlen iparágra vagy bányászatra alapozott szocialista városok jelentős részének megszűnt a létalapja, mivel az elavult ipari konstrukciók a rendszerváltás után tönkrementek, leálltak vagy jelentős veszteséget termeltek (különösen komoly társadalmi konfliktusokat okozott ez a tény Romániában). A városi lakások egyre inkább piaci áron nyújtott szolgáltatásainak anyagi terheit a jövedelem nélkül maradt lakosság nem tudta elviselni, ezért sokan inkább a vidékre költözést választották. A vidéki lét, az önellátó agrártermelés biztosítani tudta ennek az időszaknak az átvészelését. Romániában ekkor pl.
jelentősen növekedett a városokból falura költözők, s az agráriumból élők száma (Emsellem 1998). 1. ábra: A városi népesség aránya
1950 1990 2002
A városi népesség aránya (%)
80 70 60 50 40 30 20 10 0 RO
BU
SCG Alb. Szlov. BiH
CRO MK Kosz.
Országok
Forrás: Nemzeti Stat. Hivatalok, Kocsis K. 2005, Illés 2003, Mladenov 2002, Tosic– Djordjevic–Bursac 1999, Pak 1998, Enyedi 1978. A városok lélekszámának növekedése több országban megállt, sőt csökkenésbe fordult. Ennek két fő okát különíthetjük el: egyrészt a természetes népmozgalom változását (a születések számának radikális csökkenését), másrészt a vándorlási irányok megváltozását. A születések számának csökkenése, ezzel a gyors természetes fogyás különösen jellemző a rendszerváltás utáni Romániára és Bulgáriára. A demográfiai viszonyok változása az egész ország lakosságszámának csökkenéséhez vezetett, ezzel együtt a városi lakosok száma is visszaesett. A vándorlási irányok is változtak. Több országban, különösen Szlovéniában és Romániában szuburbanizációs folyamatok indultak be, megkezdődött a városi népesség kitelepülése a várost körülvevő vidéki térségbe, ezzel a város lélekszámát jelentős mértékben csökkentve (2. ábra). Kimutatható ez a jelenség Ljubljana és Bukarest körül egyaránt, de ezekben az országokban a nagyobb vidéki központok esetében is (Săgeată 2005). Bukarest lélekszámának jelentős csökkenéséhez elsősorban ez a folyamat járult hozzá (hasonló, mint Budapest esetében). Ezekben az országokban a városi lakosság aránya is csökkenni kezdett a kilencvenes évek során.
2. ábra: Az ezer lakosra jutó vándorlás Romániában a fő irány szerint 2001–2004 13 12 11
Ezrelék
10
Vidékről városba Városból vidékre Vidékről vidékre Városból vidékre
9 8 7 6 5 4 2001
2002
2003
2004
Évek Forrás: Román Statisztikai Hivatal alapján. A városi lakosok számának csökkenése következett be Bulgáriában is, de, ennek ellenére az össznépességen belüli arányuk növekedett Ez annak köszönhető, hogy a tragikus bolgár demográfiai viszonyok mellett (az egy nőre jutó gyermekek száma talán itt a legkisebb a világon) a népességcsökkenés mértéke a városokban kisebb mértékű, mint a vidéki településeken. A vidéki településeket az elvándorlás is sújtja, míg a városok (különösen a főváros, Szófia) továbbra is vonzó költözési célpont, így a városok természetes népességvesztését a beköltözés némiképp mérsékli (Mladenov 2002). Macedónia fővárosa, Skopje, valamint Belgrád népességszáma szintén csökkent az elmúlt másfél évtizedben. A városi népesség aránya ugyanakkor növekedett, mivel a vándorlás célpontjai maradtak az urbánus térségek, s különösen az albánok lakta városok természetes szaporodási mutatói pozitívak, így a lélekszám természetes úton is növekszik, de a Koszovóból elmenekült albánok közül is sokan itt találtak új otthonra. (Hasonló okok miatt növekszik kis mértékben Bulgáriában a török többségű városok lélekszáma is.) Szerbiában továbbra is vonzerővel bírnak a vidéki központok, így emelkedik a népességszűmuk, s várhatóan ez még évekig így lesz (Tosic–Djordjevic–Bursac 1999). Horvátország városi népessége számát és arányát tekintve egyaránt növekszik. Szerbiában a városi lakosság számának növekedéséhez hozzájárul a menekültek letelepítése is. Jugoszlávia széthullásával, s a háborúk, etnikai konfliktusok következtében főként Horvátországból, Boszniából, Koszovóból nagyszámú, szerb nemzetiségű lakos érkezett a kilencvenes évek során Szerbia központi területére és a Vajdaságba. Megtelepedésük zömében városokban történt, ezzel is növelve a városi népesség számát.
Az eddig bemutatott példák esetében a városok, még ha lakosságszám növekedést is mutattak, alapvetően túljutottak az urbanizációs folyamat dinamikus növekedési szakaszán. Tőlük eltér Albánia városodási tendenciája. Ebben az országban még a városi lakosság arányának gyors növekedését tapasztalhatjuk (3. ábra). A demográfiai mutatók (magas születésszámok) és a belső migráció egyaránt a főváros (Tirana) és a kikötővárosok (Durres, Vlora) növekedését okozzák. Albániában a rendszerváltás előtt a lakosság városba költözését adminisztratív úton akadályozták, a fővárosba költözés évente maximum száz ember kiváltsága lehetett. Sok értelmiségit kínai mintára vidékre telepítettek. A rendszerváltás után ez a korlátozás természetesen megszűnt, s megindulhatott a városba áramlás. Az új gazdasági körülmények hatására a belső migráció a vidéki városokból a központ és a tengerpart felé irányul, olyan mértékben, hogy a legtöbb albán prefektúra vándorlási egyenlege negatív, míg a fentebb említett három város és Fier prefektúrája esetében pozitív (4. ábra). Ehhez hozzájárult az is, hogy Albánia korábban legnagyobb városa, az északon elhelyezkedő Skodra a szocializmus ideje alatt háttérbe szorult, hatalmi és egyéb politikai okokból nem kapott megfelelő támogatásokat fejlődéséhez, így mind a mai napig fejlettsége elmarad a központi és a tengerparti területektől. 3. ábra: A városi népesség aránya Albániában 1989, 2001, 2004
70
57,3
60
%
50 40
Városi 55 Rurális
64,2 42,7
45
35,8
30 20 10 0 1989
2001 Évek
Forrás: INSTAT 2005 alapján.
2004
4. ábra: Vándorlási egyenleg Albánia prefektúráiban 1989 és 2001 között
140
1000 fő
120 100 80 60 40 20
Ti
ra n D e ur re s V lo re Fi er L G jir ezh ok e as Sh ter ko de r K or El ce ba sa n Be ra K t uk es D ib er
0 -20 -40 -60
Prefetúrák Forrás: INSTAT 2004 alapján. 3. A városfejlődés problémái A kilencvenes évek háborús pusztításai közvetlenül vagy közvetve sok várost is érintettek. A háborús károk leginkább a frontvonalakon keletkeztek, elsősorban Bosznia–Hercegovina, s Horvátország harcok sújtotta városaiban (Szlavónia, a tengerpart). Jelentős károkat szenvedett Szerbia is, részben Koszovóban az összecsapások során, részben a NATO bombázások következtében Szerbia más részein (Belgárd, Újvidék stb.). A háborús károk helyreállítása végeredményben napjainkig is elhúzódik, hiszen az egykori frontvonalakon hosszú évek kellettek ahhoz, hogy újra a normális kerékvágásba zökkenjen vissza az élet. A leghevesebb harcoknak kitett városokban még ma is láthatók kiégett, szétlőtt épületek. A helyreállítást akadályozta, hogy a közigazgatás évekig nem állt újra helyre. Jelentős probléma mind a mai napig a tulajdonviszonyok rendezetlensége. Az egykori tulajdonosok elmenekültek, így sok esetben nincs, aki helyreállítsa a szétlőtt épületet. Az egykori frontvonalak városaiból etnikai hovatartozásuk miatt sokan elmenekültek (ill. elüldözték vagy megölték őket), de sokan elhagyták ezeket a településeket azért is, mert a háborús cselekmények következtében a városok gazdasága, ezzel létalapjuk szűnt meg. A harcok, az erőszak elől nemzetiségi alapon menekülők, illetve az új államok létrejötte miatt a nemzetiségi anyaállamba települők más városokban kaptak új lakhelyet. A Boszniából, Koszovóból áttelepült szerb nemzetiségű családok pl. a Vajdaság városiba, valamint Belgrádba költöztek. Ez a helyzet viszont a
Vajdaság nemzetiségi viszonyait alakította át. Az albán nemzetiség mozgása az erőszakos cselekmények miatt Koszovóból Macedónia északnyugati térsége, különösen Tetovo irányába történt. Ez a jelentős népességmozgás ugyanakkor a városok másik fontos problémáját, az illegális betelepülést is okozta. A lakosok nagy része nem települ át hivatalosan. Ennek nem érzi szükségét, a bejelentési kötelezettségének nem tesz eleget. Így a városok lélekszámát közlő adatok bizonytalanok. A betelepülő lakosság szegénynegyedeket, bódévárosokat hoz létre. Különösen jelentős ez Albánia fővárosában, illetve környékén. A rendezési tervek, szabályok, építési hatósági ellenőrzés hiánya vagy gyengesége sokhelyütt teret ad az engedély nélküli építkezéseknek. Nem csupán a Balkán legszegényebb térségeiben, de még Görögország turisztikai régióiban is. Az új körülmények, a rendezetlenség komoly kihívást jelentenek a közszolgáltatások számára is. A motorizáció gyors terjedése kaotikus viszonyokat teremt a közlekedésben, mivel a hálózat nem a mai viszonyokra épült ki. A városok belső terének átalakulásában egyre inkább érezhető probléma a szegregáció. Az etnikai, vallási szegregáció hagyományos a balkáni városokban. A szocializmus évtizedei oldották ezt az állapotot, hiszen a nagy tömegű városba áramlás, a lakótelepek építése mindenképpen megváltoztatta a nemzetiségi viszonyokat. Ezekkel az intézkedésekkel átalakult a városok korábbi nemzetiségi összetétele, mivel a beköltöző vidéki népesség gyakran más nemzetiségű volt, mint a hagyományos városi lakosság. A szocialista évtizedek egyenlősítési törekvései kevert lakosságú városrészeket hoztak létre. A kilencvenes évek etnikai villongásai azonban ismét a nemzetiségi, vallási szegregációt erősítették. Leginkább azokban a városokban, amelyek etnikai tisztogatásokat szenvedtek el erősödött meg a nemzetiségi csoportok térbeli különválása. Különösen így van ez albán–szerb, albán–macedón lakta városokban (Kosovska Mitrovica, Pristina, Skopje), de ugyanez a folyamat érvényesül Bosznia–Hercegovinában is a bosnyák–horvát–szerb lakosság között (Mostar, Szarajevó). Gyakran előfordult, hogy egyes városokat az egyik nemzetiséghez tartozó lakosok szinte teljesen elhagytak (pl. Vukovár). Skopje különlegessége, hogy itt található a világ legnagyobb cigány városa (városrésze), amely több mint 30 ezer lakost számlál (Illés 2003). A 2004 és 2005 során beinduló ingatlanpiaci felfutás, az új építések erősítik a vagyoni alapú szegregációt is. A jelenlegi ingatlanfejlesztések nem az átlagos bolgár vagy albán lakos számára készülnek, ezek csak egy jobb módú vagy külföldi kör számára megfizethetők. A felkapott városokban (Bukarest, Szófia, Tirana), valamint a tengerparton az ingatlanárak gyorsan növekednek. A Tirana Times folyóirat januári kiadása szerint Tiranában 2005-ben átlagosan 40%-kal emelkedtek az ingatlanárak. Ez a dinamikus növekedés nem csupán a lakásokra, hanem az irodákra is vonatkozik. Az ingatlanfejlesztések kereslete részben külföldről jön. Bulgáriában például még tengerentúliak is szívesen vásárolnak tengerparti ingatlant, részben saját használatra, részben befektetésként. A vizsgált országokból kitelepült népesség is jelentős keresletet jelent. Egyes vélekedések szerint a beruházások ugyanakkor korábban illegálisan
keletkezett vagyonok tisztára mosását is szolgálhatják. Főleg Tirana esetében jelentős mértékű a városfejlesztésekre fordítható külföldi anyagi segítség is. Tehát ez a növekedés egy összetett folyamat, s csak a térség bizonyos településeire igaz. Az államhatárok, entitáshatárok ki- és átalakulása is jelentős mértékben hat a városhálózatra. A városhierarchiában látszólag előretörtek egykori kisvárosok, hiszen kis- vagy középvárosi szerepkörükből egyszerre államok vagy entitások fővárosává váltak. Néha egészen kis városok jelentősége növekedett meg. Banja Luka (A Boszniai Szerb Köztársaság székhelye) vagy Pristina (Koszovó székhelye) még ma sem érte el a 200 ezer fős lakosságszámot, de Szarajevó, Podgorica, Tirana, Skopje is csak középvárosnak mondható (500 ezer lakos alatt). Az új határok szétválasztottak korábban együttműködő városokat is. Erre kiváló példa a Száva partján egymással szemben elhelyezkedő Slavonski Brod és Bosanski Brod Horvátország és Bosznia–Hercegovina határán, vagy a stratégiailag fontos Brčko városa (Nagy–Ljubič– Hajdú–Pap–Végh–Reményi 2004). Ugyanakkor az egyre kisebbé váló államterületeken már fejlett nagyvárosok veszítik el vonzáskörzetüket. Belgrád például, mint másfél milliós nagyváros, Koszovó és Montenegró esetleges leválása esetén egy hétmilliós állam fővárosa marad csupán, kialakul egy „vízfej” effektus. Az új államok ugyanakkor nem rendelkeznek egy kiépült városhálózattal, városi lakosságuk 20–40%-a a fővárosban él. Az etnikai viszonyok is beleszólnak a városhálózat átalakulásába. Kialakulni látszik egy „albán agglomeráció”, Pristina, Tetovo (Skopje), Tirana részvételével. Ezen városok között a lakossági, gazdasági kapcsolatok egyre erősebbek. 4. Összefoglalás, a várható jövő A szocializmus évtizedei „szétterítették” a városi fejlődést a térségben. Napjaink folyamatai oda mutatnak, hogy a sikeres központi városokba vagy agglomerációjukba koncentrálódik a népesség. Különösen igaz ez a közlekedési tengelyek csomópontjaira, végpontjaira (Erdősi 2005). A kis államok (Koszovó, Montenegró) megalakulásával szinte „városállamok” jöhetnek létre, hiszen a főváráson kívül jelentős városi központjuk nem lesz. A sikeres, fejlődő városok köre: •
A hagyományos fővárosok, amelyek az ingatlan-beruházások és a belső vándorlás elsődleges célpontjai (Szófia, Bukarest, Belgrád, s a feltörekvő Tirana)
•
A nemzetközi közösség által támogatott, geopolitikai jelentőségű új fővárosok (Pristina, Szarajevó)
•
A közlekedési hálózat fontos csomópontjai (kikötővárosok, Skopje, Zágráb)
Mindezek a városok a fejlődés központjai a térségben. Várható, hogy a lakosság és a tőke a jelenleginél is nagyobb mértékben fog koncentrálódni ezekben a városokban, illetve bizonyos esetekben (Bukarest, Zágráb, Ljubljana) az agglomerációkban. A kisebb városok közül
kiemelkednek a fővárossá, székhellyé vált települések, amelyek esetében a geopolitikai súlyuk dönti el majdani sikerességüket. A Balkán városi fejlődése tehát nem állt meg a rendszerváltással, illetve a politikai változásokkal, hanem folytatódik tovább. A városhálózat átalakul az új gazdasági és geopolitikai rendhez, valamint az új országhatárokhoz alkalmazkodva. Ezt az átalakulást tovább színesíti az etnikai kép, amelynek megismerése nélkül a balkáni városhálózat fejlődési folyamatai a múltban sem, s ma sem magyarázhatók. Irodalomjegyzék Emsellem, K. (2000) Migration, Urbanization and Regionalisation in Romania. – Ianoş, I.– Pumain, D.– Racine, J.B. (eds.) Integrated Urban Systems and Sustainability of Urban Life. Editura Tehnică, Bucureşti. 175–198. o. Enyedi Gy. (1978) Kelet-Közép-Európa gazdaságföldrajza. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Erdősi (2005) A Balkán közlekedésének főbb földrajzi jellemzői. – Balkán füzetek 3. PTE TTK FI KMBTK, Pécs. Illés I. (2003) Közép- és Dél-Kelet Európa az ezredfordulón. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs. Kocsis K. (szerk.) (2005) Délkelet-Európa térképekben. MTA Földrajztudományi Kutatóintézet, Budapest. Mladenov, Ch. (2002) Population distribution in Bulgaria. – Horváth Gy. (szerk.) Regional Chellenges of the Transition in Bulgaria and Hungary. Discussion Papers. Special Issue. MTA RKK, Pécs. 20–26.o. Nagy–Ljubič–Hajdú–Pap–Végh–Reményi (2004) Bosznia–Hercegovina a harmadik Balkán-háború után. – Balkán füzetek 2. PTE TTK FI K-MBTK, Pécs. Pak, M. (1998) Urban System in Slovenia – The Recentmost Developmental Trends.– Ianoş, I.– Pumain, D.– Racine, J.B. (eds.) Integrated Urban Systems and Sustainability of Urban Life. Bucureşti, Editura Tehnică. 227–233. o. Săgeată, R. (2005) Zonele metropolitane în românia. Kézirat. Tosic, B.–Djordjevic, J.–Bursac, M. (1999) Regional Centers and Their Functional Zones in Serbia. Belgrad, SANU. Kézirat.
