.OROSZ ISTVÁN.
Térbe terített
.demokrácia. A
város? A város – London. Kiterített, összegabalyodott, ormótlan, ki-betüremked√, megközelíthetetlen, izgalmas, átfoghatatlan, mégis és legels√sorban: emberi lépték∫. Arányos hozzám. Lassan tíz éve élek benne, vele, miatta, mégsem állítanám, hogy kiismertem. Egyszerre kiismerhetetlen és mélységesen otthonos, naponta meglep√en új és biztonságosan megszokott. Nem tervezte senki, a természetesen bontakozó emberi szükséglet hívta létre, tartja életben. Jóíz∫en redundáns, létmódja a demokrácia, a megosztott hatalom hivalkodásmentes gyakorlata. Akár az emberi szervezet, ahol persze az agy gondolkodik, de korántsincs korlátlan hatalma az organizmus fölött, s√t, inkább mint az olasz parlament, idült kormányválságban, az államf√vel külföldön. Londonnak nincs központi városi kormányzata. Nincs londoni polgármester, a 33 londoni kerület önkormányzatának helyi polgármesterei vannak, de nincs egyetlen közös „fejük”. London fejetlen, s mint ilyen, igen jó fej.
F
unkcionalitása elasztikus, plurális, könnyen igénybe vehet√. A város kézhez áll. És ha akarod, ha hagyod, szívesen eligazít. Bárhova mész is, ugyanazt a komplexumot kapod, és mégsem. A város egynem∫ pluralizmusok konglomerátuma. Egynem∫ségében otthonos, pluralizmusában izgalmas. Laza. Ugyanazokból az elemekb√l, arányos szabályok szerint, mindig kicsit más generálódik: London egy fraktál. Mértéke lehet például a pub. Arányos hozzám. Ha gyalogolsz benne, utad irányát nyugodtan szabhatod a pub-s∫r∫séghez. A tíz sarokra jutó pubok átlagos számából bizton következtethetni arra, hogy a számtalan elágazású fraktál egyik helyi központjától milyen messze vagy. És ha már tíz perce gyalogolsz, vagy tucatnyi sarok járásra jutottál és nem t∫nt fel egy pub sem, az rossz jel. Szinte biztos, hogy kifelé igyekszel a suburb-öv irányába. A pub keresetlenül multifunkcionális. A déli ebédszünetben a lunch és a pint színtere, az ötperces szendvicsé és a 15 perces sülté háromféle zöldséggel, three veg – mondják, kinek-kinek ízlése, lehet√sége, üzletmenete szerint, a lazítás vagy éppen a legintenzívebb üzleti tárgyalások terepe. Ki mondta, hogy pleasure és business összeegyeztethetetlenek? Egy rendes pub alacsony mennyezet∫, zegzugos, osztott ter∫, többterm∫, rengeteg könyökl√ és támaszkodó alkalmatossággal, kuckóval, többféle méret∫ asztallal, székkel, fotellel, kanapéval, ahol még el is bóbiskolhatsz, ha er√sebb ale-t (ízes, házias jelleg∫ csapolt sört) vettél magadhoz több pint mennyiségben. Sokféle zaj keveredik, els√sorban persze az izgatott, felpörgetett, jóíz∫ csevegésé, meg a zenegépé és a városé is be-besz∫r√dik, de egyik sem uralkodó, hivalkodó – békésen egymásba folyik. Aki londoni, van egy kitüntetett pubja, a local. Ezt születési kiváltságként kapja. Itt találkozik a közeli és távoli szomszédokkal, a látásból ismer√sökkel, a haverokkal, itt tárgyalják meg a mindannyiukat érdekl√
3
Orosz István
ügyeket: a köz ügyeit. A nyilvánosság Habermas-féle szerkezetváltozása a londoni pubokban csak nagyon áttételesen, szordínóval érvényesül: az okoskodó nagyközönség bátran és öntudatosan hallatja szavát. És ha úgy látja, megérdemelték, akkor minden különösebb ceremónia nélkül meneszti a hatalmasokat. Mint ez a minap történt a konzervatívokkal. A toryk a pubok átlagközönségénél veszítették el a választásokat. És hogy a pub mennyire a civil öntudat iskolája (nem pedig a lerészegedés taszító terepe), arra itt egy történet: a május elsejei általános választások el√estéjén a brit TV egyik legtekintélyesebb riportere 15 perces él√ interjúban szedte ízekre John Majort, akinek akkor már igen rosszul állt a szénája. Másnap az egyik vezet√ napilap kommentátora elpanaszolta, mennyire csalódott a riporterben – otromba kérdezésmódja miatt –, és mennyire csalódott John Majorben, aki hagyta, hogy minduntalan a szavába vágjanak, meghazudtolják, aki képtelen volt egy mondatot befejezni, mert nem akarta átvenni a riporter rámen√s stílusát. „Szeretném látni, hogy a local-ben is ilyen nyámnyilán viselkedett volna-e John Major” – írta a kommentátor végs√ érvként. Mert a pub a mindennapi demokrácia színtere, az agora. A Hide Park Corner ott van minden local-ben, s ez megnyugtató.
A
London nev∫ fraktál második generáló eleme a High Street: a F√ utca. A londoni A to Z várostérkép éppen 50 F√ utcát sorol fel. Legalább ennyi elágazása van fraktálunknak. Egy rendes F√ utcában ugyanis megtalálod mindazt, amire a mindennapi élet bonyolításához naponta szükséged lehet. Nem kell beutaznod London központjába, ami azért nagy könnyebbség, mert igen kérdéses, van-e Londonnak egyáltalán központja. A városképet mindenesetre nem uralja egyetlen kitüntetett épület sem, a Temze S kanyarja miatt sosem látni egyszerre a Westminstert és a Towert, a modern üvegfalak egészséges összevisszaságban keverednek viktoriánus, edvardiánus és georgiánus épületekkel, igen nehezen lehet megállapítani a f√ irányokat. Az utcák elnevezése és számozása kimeríti a logikailag elképzelhet√ variációkat. A londoniak semmi meglep√t nem találnak abban, hogy ugyanazt az utcát a következ√ saroktól másképp hívják, viszont a város különböz√ részein számtalan azonos nev∫ utca kanyarog, mint mondtam: a fraktál helyi elágazásai jóíz∫ variációkban különböznek, de megnyugtató módon ismétlik alapelemeiket. És persze a számozás is a hajdanvolt helyi szokások szerint alakul: lehet páros az egyik, páratlan a másik oldal; de haladhat körbe is, indulva az utca egyik végén balról és befejez√dve a másik végén jobboldalon; a számokat alkalmasint nevek helyettesíthetik, az angolok szeretnek nevet adni házaiknak; s ha mindez a címazonosítási variáció összekeveredik, postás legyen a talpán, aki kiigazodik – mondaná a külföldi. De a lokalitás szelleme persze Londonban minden postást pontosan eligazít. Ki képviseli ezt a szellemet? Hát a F√ utca boltosai, akik látásból jól ismerik vev√körüket, a helybéli rend√r, aki barátságosan elbeszélget a járókel√kkel, a bankmenedzser, aki rádköszön a pub-ban, a local csaplárosnéja, aki, mire odaérsz a pulthoz, már eléd tolja kedvenc söröd, a pénztáros az ABC-ben, aki megkérdezi, hogy vajon milyen ételhez használod azt a rengeteg tejfölt? Miért jó város London? Mert úgy urbanizált, hogy közben üdít√en, minden zeg-zugát belengi a lokalitás szelleme. Egyesíti magában a város és a vidék pozitívumait, és ez olyan teljesítmény, ami önmagában egyedülálló. (És a képlet megfordítva is igaz: az angol vidék er√teljesen urbanizált, a város és falu, helyesebben a nagy város és a kis város közötti különbség sokkal kisebb, mint Kelet-Közép-Európában. Kelet-európai értelemben vett falu nincs Nagy-Britanniában.) Mert a város úgy bomlott fraktál virágaira szét, hogy mélységes tiszteletben tartotta az individualitás sajátos életterét. A lokalitás individualitását is. Várostervez√knek, totalitás egyenl√sít√knek nem termett babér errefelé, egyedül a Nagy Londoni T∫zvész után nyílott alkalma egyetlen építésznek, hogy rátegye keze nyomát a városra, menten meg is született a St. Paul-katedrális kissé bombasztikus épületballasztja. Az én ízlésem szerint lehetne kissé szerényebb. A szabályozás inkább negatív jelleg∫: ha valaki annyira el kíván terpeszkedni, hogy azzal botrányosan sérti mások életterét, akkor beavatkozik a helyi vagy központi kormányzat. Mint nemrégiben például a City önkormányzata – félreértés ne essék: a City csak egyetlen kerülete Londonnak a 33 közül –, amikor elutasították a 2000-re tervezett milleniumi felh√karcoló tervét – mert kétszer akkorára álmodta ambiciózus tervez√je, mint az eddigi legmagasabb épület Londonban. A lokalitás szelleme azt mondta az építésznek: uram, Ön túlságosan uralkodni kíván rajtunk, ebb√l nem kérünk.
4
Térbe terített demokrácia
(foto: BIA)
5
Orosz István
Londonban negyven mozi van a West Enden, a fraktál szórakozónegyedében, és még legalább egy a 33 kerület mindegyikében. Színházból 35 a West Enden és 15 további a fraktálelágazásokban. 44 múzeum és kiállítóterem, két tucat koncertterem és két operaház. Továbbá megszámlálhatatlan klub, étterem, kávézó és cukrászda. A változatosság és a színvonal a nagy számok törvénye. Ehhez a kulturális kavalkádhoz méretek kellenek. Ha turista vagy Londonban, mindez akár félelmetes is lehetne, ámde a döbbenetes formátum ellenére a város mégis emberi lépték∫, bárhova lépj is benne. Organikus univerzum: arányos hozzám.
A
fraktál harmadik eleme: a Common, vagyis a Közpark (régebben közlegel√). Mérete rendesen inkább a Népligetéhez közelít, s ilyen parkból is van legalább negyven Londonban. Sokukban kör alakú kis emelvény oszlopokon nyugvó kupolával – a térzenészek számára. S térzenészek akadnak szép számmal, amat√rök, félprofik és profik egyaránt. A Common a piknik-kultúra terepe. Vasárnaponként, ha süt a nap, kivonulnak a családok, leheverednek pokrócaikra, jóíz∫en falatoznak piknikkosaraikból, ha eljön az ideje, vagy felállítják hordozható rostsüt√iket és frissen készítik a marhasültet, kolbászt, csirkecombot, báránylábat. De hétközben is a közeli parkban telepszenek le ebédid√ben, akik nem a pubot választják, hogy bekapják szendvicseiket, s ha az id√ megengedi, öltöny ide, nyakkend√ oda, bizony leheverednek a f∫re egy félórácskára, hogy aztán visszasétáljanak az irodaházakba. Mert a Common a lazítás tere. Meg a kultúráé. Ahhoz képest, hogy mennyire nedves az id√járás, igen kifinomult kultúrája van a sétába oltott kirándulásnak. Vagy talán épp ezért. Az angolok szeretnek dacolni az elemekkel (a tengerparton például akkor is makacsul napoznak nyugágyaikban, ha már több órája nem sütött a nap, viszont még nem esik), és a nagyobb parkokban is rendszeresen sétálnak, némileg függetlenül az éppen adott id√járástól. A londoni polgár könny∫szerrel megteheti, hogy Londonban kirándul. Ehhez nem kell elhagynia a várost, még a város szélére sem kell kimennie feltétlenül: London a környez√ természetet éppúgy magába ölelte évszázados fraktál-növekedése során, mint a környez√ falvakat. Urbanizálta, azaz civilizált fogyasztásra alkalmassá tette, de úgy, hogy nem igázta le. Amennyire csak lehetett, meghagyta saját jogaiban. (Ez persze érvényes az egész országra. Kevés helye van a világnak, ahol az ember ennyire kevéssé avatkozott be a természetbe, és mégis ilyen magas civilizáltsági fokot sikerült elérnie. A brit sziget ama bizonyos bekerítések óta lényegében azonos arculatú, egyedül a bányavidékeken történt drasztikus változás a múlt században, de mára – a bányászat visszaszorulásával – ezeken a területeken is kezdenek lassan visszaállni a régi természeti formák.) És ha valaki netán halmozni szeretné az élvezeteket és a jóíz∫ piknikezés mellé még jó zenét is kíván, azt májustól októberig minden szombaton és vasárnap jazz- és térzenészek üdítik úgy kora délután felé; ha meg klasszikus zenére vágyik, akkor a Hampstead Heath-i parkban ez is rendelkezésére áll nyári estéken az egyik tó partján egy H∫vösvölgy méret∫ réten, több száz éves tölgyek árnyékában – és mégis a város szívében. Well, legalábbis az egyikben. London egy fraktál – s mint ilyen, több szív∫. Mármost vajon szigorúan esztétikai szempontból miképpen lehetne kategorizálni azt a befogadói élvezetet, amely a következ√ f√bb elemekb√l épül fel: Bach I. Brandenburgi verseny a St. Martin in the Fields és Neville Meriner el√adásában; gyerekhangokkal és feln√tt sustorgással sz∫rve; id√nként beleszól egy kései madár; a horizonton áthaladó Boeing távoli moraja; tücsökciripelés; csobbanó víz; roston sültek sistergése; poharak koccanása; étvágygerjeszt√ illatok; kora esti langyos szell√; a sült csirke elomló íze vörösborral keverve; a harmatos f∫ szaga; √srégi fák, bokrok, tó, a fedett félkörszínpadon frakkos zenészek, alkonyat, a szabad téren több száz pokróc, rajtuk kis társaságok, és ahogy leszáll az est, meggyulladnak a piknik-lámpák, akárha a csillagok tükröz√dnének a gyepen. Miféle élvezetegyüttes ez? Magas? Alacsony? Klasszikus? Populáris? Autentikus? Sznob? Kulináris? Kiránduló? Bach forog a sírjában? Vagy inkább közénk ülne egy pohár borra? Nekem szép. Mint a mindennapi kultúra és a m∫vészet randevúja a Kenwood house el√tt, London egyik szívében.
D
e aki „csak” sétába oltott kirándulásra használja a parkokat, az sem jár rosszul. Mert épp csak annyira tartják szabályozottan rendben √ket, hogy kellemes legyen gyalogolni az ösvé-
6
Térbe terített demokrácia
nyeken, átvágni a mez√kön, kerülgetni a bokrokat. És az ilyen séták közben, a legváratlanabb helyeken, amikor azt hinnéd, hogy arra éppen a madár se jár, padokra bukkansz. S ha lepihensz, hamar észreveszed, hogy ezek nem akármilyen padok ám! Mert a háttámlájukra csaknem mindegyiknek valamilyen rövid szöveg van vésve, rendszerint olyasmi, mint például hogy „Mrs Johnson emlékére, született 1911, meghalt 1974, aki nagyon szeretett üldögélni ezen a helyen”. A kíváncsiság nem hagyott nyugton, hogy kiderítsem: ha valakinek az emlékére ilyen padot szeretnék állítani valahol az erd√ mélyén, akkor mit kellene tennem. Megtudtam, hogy három különféle padfajta közül választhatok, a legolcsóbb kb. kétheti átlagfizetésbe kerül, és m∫anyagból van, de ez nem látszik rajta, igen jól belesimul a környezetbe. A következ√ 50%-kal drágább, ez már fából van, de nem tömör fából, hanem szorosan egymás mellé illesztett vastag lécekb√l, és végül, a legdrágább, ami egyhavi átlagfizetésbe kerül, tömör, kemény fából – igazán id√tállóak ezek a padok, sokon még a II. világháború el√tti felírás látszik, ez éppenséggel egy bizonyos szempontból probléma is, mármint az, hogy a padok túlságosan id√tállóak, mert rendesen karbantartják √ket. Probléma, mert már úgyszólván minden hely foglalt a londoni parkokban, ezért egyesek szerint meg kellene változtatni a jelenlegi gyakorlatot, és csak meghatározott id√re eladni egy padhelyet, mondjuk 20 évre, hogy aztán ugyanazon a helyen egy másik pad más valakinek az emlékét √rizhesse. (Meglepetéssel olvastam az egyik padon: In memory Amália Fuchs [Máli néni] 1897. Budapest – 1991. London. Ez a pad egy több száz éves tölgy lábánál áll, és ha leülsz rá, akkor a szemközti elkerített részen √zeket látsz, kissé balra följebb egy domb tetején ott van a kis kör alakú fedett színpad a térzenének, a pad háta mögött enyhe lejt√, ahol általában focizni szoktak a gyerekek, és jobbra t√le olyan ötvenméternyire a homokozó. Kíváncsiságom tovább hajtott: szerettem volna megtudni Petert√l, a park-menedzsert√l, hogy ki volt Máli néni. De Peter sajnálkozva közölte: nem adhat felvilágosítást, ha adna, az a személyiségi jogok megsértése lenne. De – tette, hozzá csalódott ábrázatomat látva –, azt szívesen megteszi, hogy ha írásban kérem ezt t√le, akkor a levelet eljuttatja ahhoz a személyhez, aki Máli néni emlékére a padot állíttatta. És akkor hatalmában lesz az illet√nek eldönteni, hogy fel akarja-e fedni kilétét.)
A
mikor aztán a London névre hallgató, ötven felé ágazó fraktál bal széls√ csücskéb√l el kell jutnod a jobb széls√be, organikus problémával kerülsz szembe. Mert egy lokális egységen belül a közlekedés nagyjából zavartalan. Igaz, a buszok viszonylag ritkán járnak és nem a menetrend szerint, viszont egy fura szabály azért érvényesül: jó esélyed van rá, hogy húszpercnyi várakozás után egyszerre legalább kett√ t∫nik föl a láthatáron, ha nem három. De ha csak néhány megállónyi távolságra kell utaznod – s a mindennapi élet rutin bonyolításához ritkán kell ennél messzebb menned –, akkor ez elviselhet√. Ám ha át kell vágnod magad az egymáshoz lazán kapcsolódó alfraktálok szövevényén, az komoly id√be kerül. Ez az az ár, amit az organikus, fraktálszer∫ fejl√désért fizetni kell: nincsenek sugárutak, mértani egyenesek, a közleked√edények mind lokálisan kanyargóak és sz∫kek, a helybéli szíveket látják el éltet√ nedvekkel, nincs egyetlen központi szív, amely felé törekednének. Emberi beavatkozásra megszületik hát az alvilág – az Underground. Ebben zajlik a munkaer√ kiszámítható forgalma. A londoniak többsége naponta átlag két órát utazik. S ha ehhez hozzávesszük a reggel kilenct√l este fél hatig tartó átlagmunkaid√t – fél-, esetleg egyórás ebédszünettel – akkor els√ pillantásra azt hihetnénk, szabadid√ nem is igen marad. Ámde ebben a városban másként használják az id√t, mint Budapesten, s jórészt másra is. Munkaid√ben például dolgoznak. Folyamatosan. Az ebédszünetben lazítanak, munka után általában betérnek egy pintre, miel√tt hazaindulnának. Otthon pedig otthon vannak. Tautologikus. Ámde ez az organikus fejl√dés nyeresége. Az id√ termékeny használata, mindig arra, amire az adott helyzetben való. Ett√l aztán hirtelen hatékony lesz minden. Kiszámítható. Megbízható. Megnyugtató. Az id√ értelmes használata hatékonyságot érlel. Ehhez persze belátás kell. Annak belátása, hogy a London nev∫ fraktál virágzása, amely minden londoni polgárnak életteret biztosít, e polgárok hatékony viselkedésén múlik. E belátásra apellál az a hirdetés is, ami a napokban t∫nt fel a londoni buszokon: Ha nem érted, hogy miért helytelen gyerekjegyet venned, amikor már elmúltál 16 éves, ne aggódj. Majd megérted, ha feln√sz. Londont a közlekedés élteti, a közlekedést pedig a viteldíj. Igen, Londonban jó feln√ttnek lenni. Mert annak tekintenek. Például azzal, hogy nem az ellen√rök számát duplázzák meg, hanem erre a hir-
7
Orosz István
detésre költenek, mert ez az igazán hatékony. London mindennél többre becsüli a feln√tt módon használt szabadságot. Mint a nyelv. Az angol a leghatékonyabb nyelv a világon. Ezért világnyelv. Az eszperantó azért nem tudott világnyelv lenni, mert nem hatékony. Szükségtelenül bonyolít. Na, amit az angolok ki nem állhatnak, a szükségtelen bonyolítás. Cut the crap, hagyd a süket dumát! Amit az angolok tudnak a legjobban: bonyolult, komplex dolgokat egyszer∫en kifejezni, anélkül, hogy leegyszer∫sítenék √ket. Nem a kifejezés szépsége, hanem a kifejezés hatékonysága. Nem a kifejezés szövevényességében megvalósuló uralom, hanem az átlátható érvek lefegyverz√ ereje. Amikor a londoni polgár a BBC vagy ITV esti híradóját, vita- és dokumentumm∫sorait nézi – ebben a közegben fürösztik. Amikor min√ségi napilapot vesz kézbe: úgyszintén. Az érvek, lehetnek bármily bonyolultak, átláthatóak – nem alattomosak. Nincs kimondatlan hátsó szándék, csak kimondott „elüls√” szándékok vannak. London az elüls√ szándékok városa. De nem a széls√ségeké. Londonban nincs tere a széls√ségeseknek, noha az IRA harci tereppé akarná tenni – mindhiába. Az egyetlen maradandó jele, hogy az IRA fenyeget – nincsenek szemetesládák a metróban, hogy ne lehessen abba rejteni a bombát. No meg a City-beli útsz∫kítések folyamatos rend√ri jelenléttel. Amikor az IRA a májusi elsejei választások el√tt robbantással fenyeget√zött, s ezért sok londoni metróvonalon akadozott a közlekedés, történetesen éppen metrón ültem a Leicester square felé, s semmit nem gyanítottam. Elintéztem, amit akartam, beültem egy moziba, ittam egy capuccinót a téren, majd hazamentem. Itthon az esti híradóból értesültem arról, hogy a Leicester Square-t√l hárompercnyi járásra lév√ Trafalgár teret – abban az id√ben, amikor ott jártam – lezárta a rend√rség. Az IRA terrorizmusa azért ítéltetett kudarcra, mert London erre nem vev√. Nem lehet kizökkenteni, túlságosan organikus, túlságosan sok szállal kapaszkodik a múltba, a demokratikus hagyományokba, amelyeket a lokalitás szelleme nap mint nap újratermel, meger√sít, továbbfejleszt. A fenyeget√zéssel az IRA több millió londoni munkába érkezését nehezítette meg, ám az emberek nem jöttek ki a sodrukból, el√vették flegma humorukat, s azt mondogatták, hogy ezzel aztán végképp nem mennek semmire az ír széls√ségesek: hogyan is gondolhatják, hogy ilyen módszerekkel rokonszenvet kelthetnek ügyük számára? Valóban: hogyan is gondolhatják? Hiszen er√szakkal a London nev∫ fraktál városában nem lehet semmi hosszútávú dolgot elérni. Egyenes, belátó, konszenzusra törekv√ viselkedéssel viszont annál többet. A New Labour, Tony Blair új Munkáspártja ezt értette meg. Lerázta a militáns szakszervezeti vezet√k, az Arthur Scargillok osztályharcos gy∫löletét. Kiiktatta gondolkodásmódjából a harci terminológiát – rájött, hogy szavazóbázisa az évek során szép csöndben munkásból középosztályivá avanzsált – az új Munkáspárt immár a középosztály pártja. És persze John Major sem kapott szívinfarktust a megalázó vereségt√l – a választások másnapján délel√tt nyugodtan bejelentette lemondását, majd kiment egy krikettmeccsre, és láthatóan hosszú id√ óta el√ször, végre igazán jól érezte magát. Csak a hatalmat veszítette el, nem a világot. Londonban nem kell hatalmasnak lenned, hogy megbecsült polgár legyél. A mértéktelen hatalomvágy errefelé hamar megbosszulja magát: Margaret Thatcher megkeseredett figurája mindennél beszédesebb bizonyítéka ennek. A londoni polgár tudja: a hatalom csak megosztva és korlátozott ideig gyakorolva civilizált.
H
a a Temze S kanyarjának jó görbületében ücsörögsz, láthatod hány óra. A Big Ben toronyórája pontos. Akárha valamelyik alföldi kisváros templomtornyára néznél. De a Big Ben nem templom. Szekularizált. Dogmákat nem idéz, se vallásos, se ideológiai értelemben. A westminsteri politikacsinálás üdít√en ideológiamentes. Az érvek gyakorlatiak. A nyilvánosságot a józan ész uralja. Mint a várost. Természetük azonos: organikus. Térbe terített demokrácia. Ajánlata fennáll. Nem er√lteti rám, ami kell bel√le, kiveszem. Nem akarja abszolutizálni egyik szívét sem a másik rovására. Megbecsül, ahogyan én is megbecsülöm. Szeretem. Bizonyos kitüremkedéseibe, behajlóiba és elágazásaiba meg egyenesen szerelmes vagyok. Hiába, a város – nekem immár London.
8
