A varázsló tanítványa

Amy Wallace

A varázsló tanítványa Életem Carlos Castanedával Pilis-Print Kiadó

4. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Amy Wallace: Sorcerer's Apprentice – My Life with Carlos Castaneda Frog Ltd. Berkeley. California. USA Fordította: Czéh Kata Copyright © Amy Wallace, 2003 Copyright © Pilis-Print Kiadó, 2009 Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmiféle formában (fotókópia, mikrofilm vagy más hordozó) nem sokszorosítható. Kiadja a Pilis-Print Kiadó Felelős kiadó: a kiadó igazgatója Tipográfus: Kedves László Borítóterv: Vass Ági Nyomta és kötötte: Imi Print, Nyíregyháza

5. Édesanyámnak, aki mindig hitt benne, hogy valóban író válhat belőlem. Édesapám emlékének, aki – akárcsak szeretett barátja, Carlos – hitt abban, hogy az álmok valóra válnak, és Scott Bradleynek, aki életet adott ennek a könyvnek. Minden, amit ember embernek adhat, eltörpül a leghatalmasabb érték mellett, mely felé törekedhet, és törekednie kell: hogy megtalálja saját lelkét, szellemét, isteni erejét és értékét. A tudást, hogy képes szabadon és méltóságban élni. A végső felismerést, hogy az élet nem napról napra halál, nem egy értelmetlen vég, nem csak porból jövünk, és porrá leszünk, hanem szárnyaló és káprázatos ajándék, a végtelen egy darabja. IRVING WALLACE, A jutalom, 1964

7.

Előszó A varázsló tanítványa tényszerű elbeszélése Carlos Castanedával megélt tapasztalataimnak. Mégis – hat kivételével – álneveket választottam a könyv szereplőinek, és megváltoztattam megjelenésük, környezetük részleteit is. Ők mind a hatan közéleti szereplők, akik saját könyveket jelentettek meg, interjúkat adtak a médiának, nyilvános előadásokat tartottak és/vagy megjelentek más módon is a nagyközönség előtt. Öten közülük szerepelnek az Útmutató a főbb szereplőkről című részben. Carlos Castaneda, valamint azok a férfiak és nők, akik akár írásos, akár szóbeli tanításaihoz csatlakoztak, keresték a lehetőséget, hogy követőket vonzzanak Castaneda sikerlistás könyveinek több milliós közönségéből, és el is nyerték a nagyközönség figyelmet az Egyesült Államok területén és a világ más tájain. Hitük és életvezetésük nyilvános vita tárgya lett. Ezzel a könyvvel átadom, amit e vitában képviselni tudok. 8.

Köszönetnyilvánítás Mindazoknak, akik tudni akarják: én csak a saját történetemet és a saját álmomat nyújthatom. Kívánom, hogy csodálatos történeteket éljetek át, csodálatos álmokat lássatok, és mindig bízzatok önmagatokban. Scott Bradley – egy egész elefántnyi köszönet a szívedért, szeretetedért, az irodalmi és más területeken nyújtott briliáns teljesítményedért, Leo Marks verséért, és mélyreható tanulmányaidért a vakondok és a tarajos sülök párzási szokásait illetően. Szeretlek. Richards Jenningsnck, azaz Corey Donovannek. aki nélkül soha nem leltem volna bátorságot. Oc Warnernek hatalmas szeretettel – mi ketten a szavak által éltünk, most mégsem közelíthetik meg szavak azt, amit irántad érzek. Don Cushmannak (és a női kalapnak), valamint JoAnn Ugollininek: szeretettel, és azzal a biztos tudással, hogy sosem iszunk eleget. Richard Branderburgnek a fantasztikus szeretetért és türelemért – köszönöm drága barátom. Bob Bassingnak és Istennek (vagy akárkinek ott fenn vagy ott lent), amiért része vagy az életemnek. Szeretlek. Davidnak és Florának külön köszönet az éjszakáért, amikor felhívtatok, mert tudomást szereztetek Carlos haláláról. Davidnek. aki megérintette a kezemet, amikor elköszöntünk az apánktól. Köszönet az egész családnak – beleértve „kúl unokaöcséimet – a fantasztikus szórakozásért a szójegyzék összeállítása közben. David Crausmannek, aki valóra váltotta a régi mondást: „Nélküled ez a könyv sosem jött volna létre”. Igen, felszáradnak meg a könnyek is. Dr. Donald Benedernek, aki egész éjszaka várakozott a telefon mellett, amikor Irving meghalt. Dr. Stalbergnek, csendes támogatásáért és a humorért, melyre oly nagy szükségem volt. 9. Dr. Silvernek, az egyetlen embernek, aki mindent értett és sohasem ítélkezett. Köszönöm. Devo Rubensteinnek, aki elindította a szekeret... Köszönet Ron Bettenn-nek, Sourennek, Naránnak és a csodálatos Jonathan Kirsh-nek. Tony Karamnak azért, mert valódi és hűséges a szívéhez: ezek a legritkább dolgok a világon. Greg Shukovnak, aki nyomás alatt is elegáns, szuper és kifinomult maradt. VÉGRE! MEGCSINÁLTUK! Janeth Olivernek minden szóért és a drága csendért. A Clementines minden tagjának, Annie Milernek köszönöm, és Ron Gilbertnek szeretettel, ti mind mellettem álltatok és tápláltatok a sötét órákban, ti adtátok a menedéket, ahol megírhattam az első vázlatot. Örök hálám. Az utánozhatatlan Swan Parsons Storytellernek, aki táplált és szeretett, és a bölcs Alicia L. Dennisnek, aki a 11. órában megmentette a napot. Lisa Palacnak, a szeretetteljes szülinapi barackokért, és Andrewnak a szenvedélyes válaszért és harcos szavaiért, miután elolvasta az első kéziratot. Allison Berrynck, egyszerűen mindenért, mert hitt ebben a könyvben. Avec gratitude et grands bisoux. Merci avec tout mon coeur.* En parlant de bisoux, merci Gerard barbier, pour tout et pour toujours.** John Skipnek, aki engedte megnyílni hatalmas szívét. Jon Winokurnak, egyik első és leginspirálóbb olvasómnak – quote afficionado. Norman Cormannak – csodálatosak a sikereid, és az arany szíved.

A csodálatos Richard Grossingernek, Kathy Glassnak, és minden kedves embernek a North Atlantic/Frog Ltd.-nél odaadásukért, humorukért és bátorságukért. Az ügynökömnek, Wendy Schmalznak, aki igazi harcos, a szabadság bajnoka és bölcs. Josh Barannak, aki segített elhinnem, hogy képes vagyok befejezni, amikor kételkedtem magamban. Byron Katie-nek – a munka elkapott, amikor nem figyeltem, köszönöm. Joe Kanonnak, aki elindított utamon, mély csodálattal és köszönettel. Melissa Wardnak, az elegáns harcosnak, aki harcolt értem és mellettem. Cass Cotynak, első szerkesztőmnek, és egyik nagy inspirálómnak. Mavis Dalke-nak, az éveken át velem megosztott mély szeretetért. Jeanie Solonernek segítségéért. __________________________ * Hálával és nagy puszikkal. Teljes szívemből köszönöm. ** Ha már a puszikról van szó, meg kell említenem Gerardot, a fodrászt, akinek mindenért és mindörökre köszönet.

10. Annette Brown-nak a feddhetetlenség és a barátság definíciójáért. Vera Savannah-nak, az egyik legcsodálatosabb embernek, akit volt szerencsém megismerni, és Carolynnak, aki csodákat teremt. Wayne D. Walkernek, azaz Pablo Milbergnek a gyönyörű versekért, amiket nekem írt, és mert volt bátorsága áthágni a csoport szabályait. Liz Vaughannak, aki megmutatta, milyen valójában a szeretet biankó csekkje. Joyce Maynardnak, akinek bátorsága és szabadság iránti szeretete inspirált engem is. Bernie Greenburgnck, és Bert Levitch-nek aki mindig hitt a képességeimben, amikor összecsaptak felettem a hullámok. Eriknek és Tednek a London's Fantasy Centre-től a bátorításukért, és a kedvenc szerzőm, Robert Aickman könyveiért. Kiemelt köszönet Ned Clafinnak, akinek egy oldalon keresztül kellene megköszönnöm, hogy életre hívta ezt a könyvet. Jeremy és Sue Beadle-nck azért a londoni éjszakáért, ami reményt adott nekem. A gyönyörű és rettenthetetlen Kathleen Seligmannek, és fenségesen kifinomult családjának. Örök szeretettel. Janet Durovchicnak és drága Jimjének – csak fel kell idéznem, hogyan találkoztunk, hogy hinni tudjak a csodákban. A Sustained Action sok-sok olvasójának, akik türelme és támogatása adott okot arra, hogy soha ne adjam fel. És végül az eltűntek emlékének: Florinda Donnernek, Annie Abelarnak, és a drága Kylie Lundhalnak.

Eljön majd az idő. amikor nyílt kártyákkal kell játszanunk. A titkok megölnek bennünket. Emlékezz erre! Ha vannak titkaid, ígérem, carajo*! Halállal lakolsz. Remélem, érteni fogod, amikor eljön az ideje. Ha úgy halsz meg, hogy közben ragaszkodsz drága titkaidhoz, sohasem fogsz rám találni. CARLOS CASTANEDA Bárcsak ennyire egyszerű volna! Bárcsak lennének valahol gonosz emberek, akik gonosz dolgokat követnek el, és csak annyit kellene tenni, hogy elválasztjuk őket a többiektől és elpusztítjuk őket. A jót és a rosszat elválasztó vonal minden emberi lény szívét átszeli. És ki akarná elpusztítani saját szíve egy darabját? ALEXANDR SZOLZSENYICIN, The Gulag Archipelago Nincs mit mondani Azoknak, akik elvesztették igaz szerelmüket Csak ennyi: Isten hozott! NED CLAY, Love & Love Remained

_____________________ * Baszd meg; Carlos szótárában keveredtek a perui, mexikói, brazil, spanyol, argentin kifejezések saját maga alkotta szavakkal, így az idegen kifejezéseknek csak a jelentését adjuk meg, forrásnyelvét nem.

12.

A szerző 19 évesen – két évvel azután, hogy megismerkedett Carlos Castanedával

_________________________________________________

13.

ELSŐ FEJEZET

Találkozásom a világ legmegfoghatatlanabb emberével Ott voltam hát, mint valami lesújtó tizenéves sci-fi klisé: tönkrement totemeket söprögettem a morális senki földjén, átrostáltam a szemetet, és megpróbáltam összeragasztani a jó részeket valami olyasmivé, ami vezérlő fényre emlékeztetett. Egyszer csak, kétségbeesésem kellős közepén... JOHN SKIPP – MARC LEVINTHAL, The Emerald Burrito of Oz (Óz smaragdburritója)

1973 nyarán, tizenhét évesen, hazalátogattam szüleimhez Los Angelesbe, mert bentlakásos wermonti iskolámban éppen szünet volt. Gyerekkori hálószobámban lebzseltem, a „kúlságomat” palléroztam valami karobos* rágcsálnivalót ropogtatva, és levelet fogalmazva első szerelmemnek. Mindenféle irodalmi forrás hevert körülöttem – Ada, Zap Comics, Ji King, és a Veszedelmes Viszonyok, L. A. Free Press. A barátomtól megkaptam Wilhelm Reich esszéit, de akkor még nem értettem őket. A szüleim, Irving és Sylvia Wallace. minden hétvégi estén partikra mentek. Résztvevői és házigazdái voltak a legkülönfélébb hollywoodi eseményeknek – gyakran politikai, gyakran irodalmi téren. Vacsorákra jártak Naderrel, Eugene McCarthyvel, Shirley Maclaine-nel, Gregory Peckkel, Lanren Bacall-lal és Art Buchwalddal. Partikon vettek részt Henry Miller, Ray Bradbury, Alex Haley, Irving Stone és Sidncy Sheldon társaságában. Az elismert forgatókönyvíró, Ernest Lehman apám egyik legjobb barátja volt, és így hosszú ideig tagja volt a csütörtök esti „pókerpartiknak”. Apám elmesélte, hogy először a szomszédainkkal, Norman és Francis Learrel szívott marihuánát. Azt mondta, egy filmdobozban hozta nekik Henry Mancini és Quincy Jones. Én még gyerek voltam, ők pedig mindannyian családi barátok voltak számomra, nem pedig hírességek. ________________________ * Karob: a szentjánoskenyérfa terméséből előállított édesítőszer.

14.

A Wallace család (balról-jobbra – David, Irving, Sylvia és Amy)

_____________________________________________________

Ezen a tavaszi estén, a szüleim egy vacsoráról jöttek haza régi bánataiktól, Ned és Myra Browntól. Ned veterán hollywoodi ügynök volt, a családjaink évtizedek óta ismerték egymást, azokból az időkből, amikor még szegények voltak, és küzdelmesen éltek. Mostanra az apám egyike volt az öt legsikeresebb írónak a világon, és Ned elegáns malibui tengerparti házában zajlott az összejövetel. Apám túláradó lelkesedéssel üdvözölt az ajtóban. – Most találkoztunk Carlos Castanedával! Ledöbbentem. Az ember nem találkozik csak úgy Carlos Castanedával. Ezt mindenki tudja. Castaneda volt generációja leghíresebb guruja, aki ekkor már két sikerkönyvet is írt egymás után. Simon és Schuster adta ki a könyveit, apám és ő ugyanazzal a szerkesztővel, Michael Kordával dolgoztak több mint húsz éven át. Korda felismerte Castaneda zsenialitását, és doktorátusi témájának választotta. Castaneda addigra már világhírű volt, soha nem adott interjút, nem engedte, hogy lefotózzák, és teljes egészében titok övezte személyiségét és életét. 15. A kutatók szerint Carlos Caser Salvador Aranha Castaneda 1925. december 25-én született, egy Cajamarca nevű kisvárosban, Peruban. Egy középosztálybeli ékszerész fia volt. Hogy „személyes történetét eltörölje” Castaneda azt állíttatta, hogy brazíliai, vagy máskor azt, hogy argentin, megint máskor, hogy mexikói, és nem volt hajlandó elárulni az életkorát. Legrégebbi barátai azt állították, hogy 25 éves volt, amikor meghalt az édesanyja. Ekkor három napra bezárta magát a szobájába, nem evett, majd kijelentette, hogy örökre elhagyja az otthonát. Családja mellett maga mögött hagyta az addigra már várandós, eljegyzett menyasszonyát is. Egy évet töltött egy perui művészeti iskolában, aztán 1951. szeptember 23-án elhajózott San Franciscóba. Hamarosan teljes mértékben „eltörölte” a családját, azt állítva barátainak, hogy az édesanyja kisgyerekkorában halt meg, és hogy a nagyanyja nevelte föl, aki zsidó volt, anarchista, bombadobáló, valamint a nagypapája, aki szexualitással kapcsolatos rögeszméi nyomán a következőt tanácsolta neki: „Nem tudsz minden nőt megdugni a világon, de legalább megpróbálhatod.” Arra tanította a fiatal Carlost, hogy szexuális ragadozó legyen, tökéletesítse a hízelgés, a csábítás művészetet, és elvárta tőle, hogy a fiatal fiú első csábítását pubertás kora alatt tegye meg. Mivel túlságosan félt nem engedelmeskedni ennek az autoriter parancsnak, Castaneda azt állította, hogy szexuális beavatása egy ajtó mögött történt meg, és annyira traumatikus volt, hogy hátralévő életére idegessé tette. Ezzel együtt idealizálta brutális nagyapját, saját apját ezzel ellentétben viszont gyenge, erőkifejtésre képtelen, szégyellni való embernek írta le. Mivel nagyapja nem tartotta olyan jóképűnek, mint bármelyik unokatestvérét, ezzel a tanáccsal látta el: „Alacsony vagy és jelentéktelen. Az unokatestvéreid helyes fiúk, őket bármikor és bárhol szívesen látják, számukra mindig nyitva állnak majd az ajtók. Neked viszont a hátsó ajtón kell bemenned. Megmondom, mit kell tenned: ha közelítesz egy nőhöz, mondd neki: „Istenem, Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam!” – aztán sétálj tovább. Várj egy napot, ismételd meg. Tedd meg háromszor, aztán maradj távol tőle. Örökké hatalmadban fogod tartani.” Ez a csábítási technika hatékonynak bizonyult. Ezzel együtt Carlos idegessége és aggodalma amiatt, hogy alacsony, barna és jelentéktelen, egész életére kondicionálta önmagával szembeni viszolygását és a visszautasítástól való félelmét. Soha véget nem érő csábítási hadjáratot indított mint bizonytalan nőgyűlölő, akinek minden hódítása csak egy újabb rovátka volt az övén. Mindenféle furcsa munkákat elvállalva, Carlos 1955-ben eljutott Kaliforniába, a Los Angeles-i Community College-ba, ahol megismerkedett későbbi feleségével, Margaret Runyonnal. Akárcsak Castaneda, Margaret is el volt bűvölve a spirituális és paranormális tudományok világától. 1960-ban házasodtak össze. Carlos elárulta, hogy mivel elköttette az ondóvezetékét, egy közös barátjukat hívta meg arra a feladatra, hogy a gyermeküknek apja legyen. Meg is született a kisfiú ebből az egyesülésből és Castanedáék legálisan adoptálták őt. Carlos eleinte elhalmozta törődéssel, 16.

Balra: Carlos Castaneda harmincnégy évesen, 1959-ban, a Los Angeles Community College végzős diákjaként Jobbra: Carlos Angelesben, felesége, Margaret Runyon otthonában, adoptált fiával, Jeremy „C.J.” Carletonnal

_______________________________________________________________ odafigyeléssel, aztán pedig hosszú hónapokra elhagyta őt, így a kisfiúnak egyaránt vannak kellemes és gyötrő emlékei ebből az időszakból. Ekkor történt az is, hogy Carlos megpróbált egy kicsit javítani fizikai megjelenésén, hogy képes legyen legyőzni a csúnyasággal kapcsolatos komplexusát. Beiratkozott egy hollywoodi fitnesz-klubba, ahol Jack Lalan volt az edzője. Sokat mesélt arról, hogyan masszírozta Lalan hátát úgy, hogy sétált rajta. Félelemmel figyelte, ahogy a testépítő bemutatta egyik legkedvencebb trükkjét: „Először megevett egy banánt, aztán egy maréknyi kekszet, aztán megivott egy pohár tejet, ebben a sorrendben. Majd rögtön ezután visszahányta az egészet fordított sorrendben, egyenként külön-külön. Fantasztikus volt. Egyszerűen nem tudtam betelni vele.” 1959-ben Castaneda belépett az UCLA-ra*, hogy valóra váltsa álmát, és antropológus legyen. Gyakran utazott egyedül Mexikóba, hogy tanulmányozza a növények gyógyerejét, és ez vezetett el ahhoz, hogy tanítványa lett egy idősebb bennszülött amerikai sámánnak, Brujónak, „a tudás emberének”, akiről azt állította. hogy egy buszmegállóban találkozott vele. A Don Juan Matus nevet választotta neki, de ez csak fiktív név volt. Margaretet soha nem hívta meg ezekre a „más vilá_________________________ * University of California at Los Angeles – 'Los Angeles-i California Egyetem'.

17.

Carlos Castaneda harminchat évesen, 1962-ben, egy esküvőn, egy barátja társaságában

_______________________________________________________________

gokba” vezető útjaira, és Margaret arra gondolt, hogy azért választotta ezt a nevet Don Juannak, mert rengeteg Matus bort ittak közös vacsoráikkor. 1968 áprilisában a kaliforniai egyetemi nyomda megjelentette Carlos disszertációját Don Juan tanítása, a jaki tudás útja címmel, ami részletesen beszámolt Castaneda tapasztalatairól a varázsló tanítványaként. Amikor kiadták a könyvet, fantasztikus siker lett belőle, azonnal a bestsellerlista első helyére került. Azonban figyelemre méltó botrányokat kevert az UCLA antropológiai tanszékén. Azzal vádolták a tanszéket, hogy hiányzott belőle az akadémiai szigor, amikor elfogadták ezt a teljesen rendhagyó munkát anélkül, hogy a háttérjegyzeteket látták volna, azokat a jegyzeteket, amelyekről Castaneda azt állította, hogy elvesztette őket. Azt is állította, hogy a másodpéldány is megvolt valahol, de azt is elvesztette, méghozzá egy moziban. Ez a mű, a Candide-hoz hasonló elbeszélés Carlos utazásairól Mexikóban, ahol tanára mindenféle, az elmét összezúzó beavatáson vezeti át. Korai éveiben, tanítványként, Carlos pejotot* fogyasztott, maszlagot és pszichedelikus gombákat. Mindezek hallucinogén növények. Ezáltal elterjedt róla, hogy szakavatott drogfogyasztó, és írásai széles körű kísérleteket inspiráltak ezen a téren. Neve mai napig összekapcsolódik __________________________________ * A Peyote-kaktusz pszichedelikus hatású nedve.

18. a drogokkal, és a hatvanas-hetvenes években számtalan spirituális kereső emiatt kóstolta meg a pszichedelikus növényeket. Az a pletyka is elterjedt, hogy olvasói alkalmanként meg is haltak túladagolás következtében, vagy intézetekbe kerültek, miután túlságosan is messzemenő tapasztalatokat szereztek az erőnövényekkel, miközben próbálták elérni a magasabb világokat. Carlos semmibe vette ezt a drogfogyasztással kapcsolatos híresztelést, azt magyarázta könyveiben és tanításaiban, hogy Don Juan azért adott neki pszichedelikus növényeket a tanítványsága elején, mert gondolkodása annyira merev volt, hogy dinamittal kellett szétrobbantani. Míg a kritikusok és szakértők azon vitatkoztak, hogy vajon írásai igazak vagy megtévesztésen alapulnak, milliók vittek a könyveit, zarándokutakat tettek a sonorai sivatagba, keresve Carlost és Don Juant, vagy más jaki indiánvezetőket. Soha semmilyen sikeres találkozásról nem hallottunk. Castaneda második műve, a A másik világ kapujában: további beszélgetések Don Juannal 1971-ben jelent meg. Ebben krónikaszerűen írja le a további, Don Juantól kapott instrukciókat, s ebben a könyvben történik meg az az állítólagos pillanat, amikor leugrik egy szikláról, túléli, varjúvá változik és más világok lényeivel találkozik, melyeket nem organikus lényeknek nevez. Írása olyan magas szintű tehetségről árulkodott, hogy az egészen hihetetlent is hihetővé tette. Ő volt az átlagember megtestesítője, aki folyamatosan elképed, cinikus, retteg, s mindenekfölött ügyefogyott és kétbalkezes. Állandóan elbukik a bölcs Don Juan előtt, amikor megpróbálja racionalizálni az elmagyarázhatatlant, és dicsőíteni az európai logikát. Talán legnagyobb sármja és írói hatalma abban állt. hogy olvasóival el tudta hitetni, hogy ők maguk sokkal jobb tanítványai lettek volna a varázslónak. William S. Buroughs a Beat Icon és a Naked Lunch című áttörő mű szerzője mondta a híres újságírónak, Adam Blognak: „Miért nem engem választott Don Juan az idióta Carlos helyett?” Egy másik irodalmi legenda, aki szintén olvasta Castanedát, Hunter Thomson volt. Összegyűjtött leveleiben Fear and Loathing In America (Félelem és gyűlölet Amerikában) címmel, Oscar Acostának írta „...Az idő nagy részét egy fürdőkádban töltöttem az iszonyatos Don Juan-könyvet olvasgatva, Yaqui Way of Knowledge (A jaki tudás útja). Nagyon különös, ahogy ez az öregember kicseszett a kölyökkel, mi? De lehet, hogy tényleg volt valami azzal a »Négy Ellenség-dologgal«. Ezen azért érdemes elgondolkodni. Ha az egésznek vége lesz, ott fogsz ülni éhezve, a tévékamerákra várva – a Jaki baromság útja.” Akárhogy is, Don Juan mindennapi szófordulattá vált ebben a generációban. Castaneda gyakorlatilag átformálta ezt a nevet az addigra már híres, patológiás csábítást jelölő freudi jelentéstartalmából. (A szexuálisan kényszeres Lord Byron története nyomán.) Mára a promiszkuitás helyett a guru jelölője lett ez a név. Amikor John Lennon azt mondta a feleségéről: „Yoko az én Don Juanom”, ez a kijelentés nem szorult magyarázatra. Az olvasókat egyszerűen lenyűgözte ez a fantasztikus 19. lehetőség. Ha ők is Don Juan tanítványai lennének, „elrepülhetnének a Sas mellett, és szabaddá válhatnának”. Mivel az ember halála után is megtarthatja a testét és teljes tudatosságát, Carlos fantasztikus képet festett a végtelenben való navigációról, a természetfeletti világokban való vég nélküli utazgatásról. Mindezt persze csak azután érheti el az ember, ha belülről „elég”, ez pedig a varázsló utolsó tette itt a Földön. Carlos állította, hogy tanára rendelkezett azzal a hatalommal, hogy megválassza azt a pillanatot, amikor eltávozik a Földről tanítványaival együtt, és egy magasabb síkon újra megtestesülve, folytathatja az útját, ez pedig „a második figyelem területe” volt. Fantasztikus dolgokat írt a „harmadik figyelem”, az abszolút szabadság világáról is. Carlos, elmondása szerint, éveket töltött el a normális élete és e szürreális tréningek között ingázva. A normális élete Los Angelesben zajlott egyetemi hallgatóként, szürreális tanítványsága pedig Mexikóban. Kettős életet élt, az egyik mágikus, megmagyarázhatatlan, irracionális, a másik hétköznapi és racionális volt. Ez a feszültség először részleges összeomlást hozott, majd végül idegösszeroppanáshoz vezetett.

Don Juan Carlost jelölte ki az ő évszázadok óta fennálló varázslói vonala utolsó naguáljának. A naguál Don Juan szerint az ismeretlent jelentette jaki nyelven. Carlos azt állította olvasóinak, hogy ő már nem volt többé átlagos, normális ember. Most már hatalmában voltak növekvő mágikus képességek, többek között a képesség, hogy mások tudatából olvasson, hogy állatok alakját vegye fel, hogy akarata szerint utazhasson más dimenziókba és kapcsolatba lépjen idegen, nem organikus lényekkel, melyek a párhuzamos világokat lakták. Ezekért a képességekért vagy sziddhikért – ahogy a keleti tradícióban hívják őket – nagy árat kellett fizetni. Könyvében Carlos lefesti szenvedéseit és mindent átjáró félelmét. Akárhányszor megpróbált visszatérni megszokott rutinjához, Don Juan tanítása visszahívta. A mindennapi élet most már értéktelen hitvásárnak tűnt a szemében. Későbbi könyveiben Carlos leírja, ahogy szemei előtt Don Juan lángokban tört ki, és belső körének néhány tagjával együtt távozott, ő pedig itt maradt azzal az utasírással, hogy tanára nyomdokaiba lépjen, és hogy az ittmaradt, engedetlen tanítványi kört vezesse tovább. A mágikus kínlódások és harcok tovább folytatódtak. A tanítványok, akiket Carlos megörökölt, rémületére a hatalomvágy és a rituális mágia szerelmesei voltak. Carlos hitt a testet nem öltő ragadozókban, vágya volt elhagyni őket, és a szabadságba érni anélkül, hogy Don Juan titkos metódusait, csalásait és trükkjeit alkalmazná. Carlos energiateste – állítása szerint – máshogyan strukturálódott, mint tanítójáé. Ahhoz, hogy elfogadja Castanedát, a tanítónak is új, absztrakt világokba kellett belépnie. Carlos a szabadság naguáljának nevezte magát, „egó nélküli lénynek, akit nem csábíthat el a mágikus hatalom felhalmozódása”. Hite szerint ez gyerekes dolog lett volna, méltatlan a tudás emberéhez. Az ebből következő szenvedések sorozata végül oda vezetett, hogy Castaneda megszakított minden 20. kapcsolatot védenceivel. Azt akarta, hogy Los Angelesbe költözzenek, és járjanak az UCLA-ra, de ők inkább Mexikó sivatagjait választották. Végül mindegyik tanítványa elég hatalmat gyűjtött össze ahhoz, hogy lánggá változva elhagyja a Földet, és csatlakozzon Don Juanhoz túlvilági bolyongásaiban. Don Juan aggodalmakat keltő előrejelzésekkel hagyta itt Carlost: három új női tanítvány fog egy napon csatlakozni hozzá. A Szellem fogja kijelölni számára a tanítványokat, az az erő, amely irányítja az univerzumot. Carlos feladata, hogy a három nőt vezesse. „Három szélnek” nevezte őket. Don Juan vészjóslóan figyelmeztette, hogy élete legnagyobb kihívását fogják jelenteni. Hosszú ideig hiába kereste őket. Castaneda híressége csúcspontján titkolózásba burkolózott. Misztikusságának része volt, hogy soha nem adott interjút, bár néha beleegyezett rövid és rögtönzött előadások megtartásába. Ezeken csak kevés ember lehetett jelen. Carlos nem engedte, hogy képe megjelenjen, vagy bárhogyan lefényképezzék. A „jaki tudás útja elérhetetlen kell, hogy maradjon, mindenáron. A fényképek szociális betagozottságba ragasztanak minket”. Sokat hozzátett Castaneda hírnevéhez a misztikum, hogy senki sem tudta, igazából hogy is néz ki. Amikor 1973-ban a Time Magazin egy interjút jelentetett meg Carlosszal, Carlos tanácsot kért Don Juantól. Don Juan állítólag megadta az engedélyt egy címlapsztorihoz, amit egy különös, irreális, pszichedelikus festménnyel illusztráltak. Néhány fotó is megjelent, melyeken Carlos mindig eltakarta fél arcát, vagy a kezével, vagy egy könyvvel, vagy a kalapjával. A fotókat Adi Adams készítette (aki egyébként Pulitzer-díjat nyert hírhedt sigoni fotóival, melyeken a rendőrség gyanúsított vietkongokat végez ki). A fotók azonban nem Carlosról, hanem egy dublőrről készültek, akit Carlos azért bérelt fel, hogy Don Juan instrukciói szerint átverje a Time Magazint. Adams azt hitte, hogy a valódi Castanedával találkozott, aki azt mondta neki: „Azért takarom el az arcomat, mert túlságosan is hétköznapian nézek ki, nem olyan vagyok, amilyennek az emberek várnak, csalódnának bennem”. Már akkor is csodálkoztam, hogy vajon a „tudás embere” miért törődik azzal, hogy mit gondolnak róla mások. 1977-ben a Psychology Today megjelentetett egy írást Castanedáról. Művészeti vezetőjük, Tom Gould eleinte betartotta Carlos kérését, hogy ne készítsen róla portrét, és beleegyezett, hogy egy fehér lapot jelenítsen meg a Castanedáról készült portré kiradírozott helyével. Végül Richard Oden művészt bízták meg az illusztráció elkészítésével, és Carlos maga kezdte a radírozást. Félúton azonban megállt, mondván, hogy nem érzi még magát azon a ponton, hogy teljesen eltörölje önmagát. Évtizedekkel később Carlos ezt a lebecsülő megjegyzést tette: „A fényképezés lerögzít az időben, a stagnált világban. Ez pedig éppen az antitézise mindannak, ami egy varázsló. Láthattál egy képet Carlos Castanedáról, amit Richard Oden készített 1977-ben. Ez nem fénykép, hanem rajz – ő rajzolta. Nem lett jó, megrajzolta még egyszer. Bukás volt, kudarc.” 21.

Carlos azt kérte a művésztől, Richard Odentől, hogy rajzának csak egyik felét radírozza ki, mert: „Nem tartok még azon a szinten, hogy teljes mértékben megsemmisíthetném önmagam”

__________________________________________________________

Carlos ügynöke hihetetlen mennyiségű levelet kapott a rajongóktól, melyeket felbontatlanul dobtak szemétbe hétről hétre. Carlos azt állította, hogy nap mint nap beszélt egy testnélküli lénnyel, az „Álmodási Megbízottal”. Ezt a lényt legközelebbről a science fictionre emlékeztető könyvében, az Álmodás művészetében mutatja be. A küldött megbízta, hogy évente válasszon ki ezekből a levelekből néhányat, majd csukott szemmel húzzon ki közülük egyetlen levelet. Ez volt a jel, hogy a levél szerzőjét meg kellett keresnie. Egyszer felnyitott egy levelet egy brazíliai újságírótól, Graciela Corvelantól, aki egy spiritualista magazinnak írt, és interjút kért tőle. Castanedának két évébe került, hogy megtalálja. Az interjú aztán két részletben meg is jelent, és fontos New Ageesemény lett belőle. 1973-ban Carlos megint adott egy interjút, bizonyos Gwyneth Cravensnek – ez a Harpensben jelent meg. Egyetlen bekezdés volt, melyet Carlos a gyermekkoráról írt, és minimum tíz arcátlan hazugságot tartalmazott. Persze Don Juan világában nem létezik hazugság, hiszen 22. a varázsló mágikus feladatai közé tartozik, hogy „eltörölje személyes történetét”. Az élettörténet nélkül, melyhez mindannyian kötődünk – írja Carlos –, szabaddá válunk, hogy újra teremtsük önmagunkat és a szívünk útját járjuk. Ha már nem tudunk hencegni, nem tudunk sajnálatot kicsikarni, figyelmet követelni az életünk történetével, akkor képessé válunk arra, hogy a felfedezésre, a kalandra használjuk fel tudatunkat, kalózkodjunk, megszabadulva a folyamatos önmagunkra való fókuszáltságtól. Don Juan magyarázata szerint a szociális álarc fenntartása kiszívja belőlünk az életerőt, tehát önmagunk fontosságtudata a legeslegnagyobb ellenségünk. Sok olvasó számára a „személyes történet eltörlése” azt jelentette, hogy felmenthették magukat, bűntudat nélkül átverhették az élettársaikat, nyugodtan lehettek gorombák gyermekeikkel, szüleikkel és megszakíthatták a kapcsolatukat a családjaikkal egy magasabb cél érdekében. Castaneda látásmódja szinkronban volt a generáció szabad szerelemmel kísérletező tapasztalataival, a meditációval és a kommunális életformával. Meg lehetett szabadulni a jó vagy rossz stigmájától. A hazugság többé nem volt hazugság – cserkészés volt, kontrollált őrület. A személyes történet eltörlése számomra valami mást jelentett. Lehetőséget a felejtésre, hogy valami másra cserélhetem a fájdalmas múlt eseményeit. Olyan családban nőttem fel, amit megterhelt a hűtlenség, a krónikus droghasználat és a folytonos idegösszeroppanások. A varázsló-filozófiával újra és újra, végtelen ideig újrateremthettem, amit Carlos úgy hívott: a személyes történetem. Mintha egy folyamatosan változó regényt írnék. Nem voltak akadékoskodó immoralitások, amik miatt bűntudatot kellett volna éreznem.

Szeretteink lemeztelenítése és átvilágítása bátor tettnek számított, ami méltó egy harcoshoz, aki megszabadult a visszataszító szociális rendtől. A történetnek folyamatosan változónak kellett lennie, ami bizonyította a tanítvány rugalmasságát. Másik előnye volt, hogy a tanítványnak elérhetetlenné, misztikumban rejtőzővé kellett tennie magát mindenki felé, különösen a másik nem számára, amit Carlos mindig is ajánlott a könyveiben. Aki gyakorol, és tagjává válik ennek a körnek, vonzóvá, ellenállhatatlanná lesz. Látszólag őrült tettek vezetnek a szabadsághoz. Carlos az őrült bölcsesség pápája volt, s ez a tibeti buddhizmusból átvett szellemiség a hetvenes években nagy népszerűségnek örvendett. Castaneda elmondta egy Corvelan nevű újságírónak, aki interjút készített vele, hogy egyszer az egyik szenvedélyes tanítványát átrepítette egy padon a parkban. „Az egyetlen módja, hogy egy pszichotikussal el tudj bánni, ha te magad is azzá válsz” – tette hozzá. Carlos kortársa, William Burough hasonló nézeteket vallott.: „A pszichotikus olyan valaki, aki éppen rájött, hogy mi folyik itt.” Bár Castaneda 25 éves volt, amikor édesanyja meghalt, ő azt állította Corvelannak, hogy hatéves volt, és hogy magával hordozta anyja szeretetének szörnyűséges terhét egészen addig, amíg a pszichedelikus növények által inspirált találkozása 23. a Szellemmel fel nem szabadította őt. Későbbi éveiben gyakran mondta nekem, hogy jó, hogy az anyja még az ő fiatal korában halt meg, különben „le kellett volna löknöm a lépcsőről, mert örökké csak reménytelen, a mama szoknyájába kapaszkodó kisfiú maradtam volna”. Első három könyvében Castaneda többek között a következő koncepciókat állította fel. 1. A belső csend elérésének fontossága: „a belső monológ leállítása”; 2. Egyfajta világos, érthető álmodás megvalósítása, melyhez az első lépés, hogy az ember megtalálja a saját kezét álmában, ezután kontrollálni kezdi álmait. Mind a két út nagyon hatásos az ember energiaszintjének növeléséhez. Don Juan ezt a kétféle technikát látásnak, illetve álmodásnak hívta. Megnövekedett energiaszinttel lehetővé válik az önfontosság elvesztése. Ez a téma kiemelt jelentőséget hordoz tanításaiban. A belső növekedés megmozdítja az ember úgynevezett gyűjtőpontját. Ez a pont a térben, egy kartávolságnyira a hátunk mögött, közvetlenül a két lapockánk között található, ahol a tudatosságunk székhelye van. Innen az emberiség kollektív tudata közös megegyezés szerint tekint a világra, éppen ezért korlátozottan. Don Juan szerint ez a pont az önsajnálatra fókuszál. Úgy élünk, mint a ketrecbe zárt állatok, vakok vagyunk a körülöttünk mindenfelé ott lévő csodákra, értéktelenül halunk meg, anélkül, hogy valaha is igazán életre keltünk volna. Don Juan minden gyakorlata arra irányult, hogy elmozdítsuk a gyűjtőpontot önmagunk fontosságának helyzetéből. Egy erős ütés a hátán Carlost egyszer hosszú időre bejuttatta a magasabb tudatosság állapotába, s kibillentette abból, amit Don Juan „gyerekes aggodalmaknak” hívott, mint például: szeretnek-e a barátaink, vajon a barátnőm igazán szerelmes-e belém, vajon népszerű és elfogadott vagyok-e. Korai könyvei egyikének népszerű tanítása, a „piti kis zsarnokocskák” életünkben betöltött szerepéről szólt. Ők azok, akik körülöttünk vannak, munkahelyünkön, iskoláinkban, családunkban, akik irritálnak, untatnak és piszkálnak minket. Az egyik feltétele annak, hogy feddhetetlen harcossá váljunk, nem pedig lesajnálni való emberi lényekké, ha megeddzük magunkat velük szemben, türelmesek és találékonyak vagyunk. Ha nem tudják bennünk fölkelteni a haragot, a féltékenységet, a versengést vagy a felsőbbrendűség-érzést, akkor elértük a harcos tudatállapotát. Don Juan hangsúlyozta, hogy soha nem szabad, hogy elkerülje a figyelmünket az egyik alapvető tény, miszerint az igazi ellenség mindig bennünk van. Saját egoizmusunk ellen küzdünk, ha azt választjuk, hogy követni fogjuk a szív útját. A harc élethossziglan tart, de maga a csata dicsőséges, ahogy Carlos írta, ám a sikerre törekvés már eleve azt jelenti, hogy vesztettünk. Gyakran gondoltam, hogy Castaneda olyan, mint egy belülről kifordított objektivista. Don Juan nem hitt Istenben, sokkolta Castanedát, és kifordította vaskalapos katolikus hitéből Végül is Carlos egyetértett vele abban, hogy a mennyország tógában és hárfákkal valami idejét múlt álom. Ehelyett azt írta, hogy félelmetes, veszélyes 24. univerzumban élünk, amely tele van megfejthetetlen erőkkel és lényekkel, és csak a nagyon szigorú gyakorlás, a folyamatos harc képes felülemelni bennünket a „vízköpő sárkányok óceánján”, ahogy Don Juan az emberiséget hívta. „Félelem tart engem mozgásban – mondta gyakran – félelem, hogy el fogom veszteni az utat a szabadság felé a hülyeségem miatt. Minél magasabbra emelkedik valaki, annál magasabbról tud leesni, minél több az energiánk, annál nagyobb kockázatot vállalunk, hogy rossz úton használjuk, és hogy engedünk az egómániának.” Lehet, hogy Carlos Castaneda egy egész generációnak elmozdította a gyűjtőpontját – még ha csak egy pillanatra is –, hogy világszerte olvasók milliói fordultak el egy időre beprogramozott útjuktól, ami az elismerést és a jutalmazást hajszolta. Az igazi gazdagság, írta Carlos, onnan ered, hogy kérlelhetetlen szándékból cselekszünk. A Szellem olyan, mint a Mikulás – mindig figyel, és soha nem mulasztja el, hogy reagáljon a harcaidra. Egyre nagyobb és nagyobb kihívásokat és lehetőségeket küld nekünk, hogy szembenézzünk ezekkel a kihívásokkal. Richard Grossinger a Planet Medicineben ezt írja: „Annak ellenére, hogy látszólag rengeteg olyan gyakorlatot fedezett fel, melyek korábban ismeretlenek voltak nyugaton... nincs olyan technika könyveiben, amit már ne dokumentáltak volna...” Inkább Castaneda poétikus, belső látásmódja volt a különleges. Don Juan azt mondta

Carlosnak: „Tekintsd a halált tanácsadódnak, tudd, hogy mindig ott van a bal vállad felett, és minden pillanatban tudatosítsd, hogy olyan lény vagy, aki meg fog halni. Ha csordultig telíted magad ezzel a tudatossággal, akkor az élet többé nem lesz kietlen rutin.” Bár Carlos elkerülte a pszichedelikus növények ismételt használatát, részletesen leírta, hogy az erőnövények hogyan mozdították el gyűjtőpontját az én-én-én fókuszpontból. A legnagyobb nehézség, elmondása szerint az volt, hogy megtartsa ezt az elmozdított állapotot, amikor már a drogok hatása elmúlt. Az energiák megtartása érdekében Carlos azt javasolta követőinek, hogy szakítsanak meg minden régi köteléket, hogy hagyják el családjaikat és barátaikat örökre, hogy soha ne legyen szükségük semmilyen másik emberi lényre. Az erőről szóló meséiben, a sorok között úgy éreztem, Carlos valami felkavaró félelmet árul el az emberekről, ugyanakkor arra is gondoltam, milyen csodás lehet, ha az embernek nincsenek érzelmi kötődései, amelyek folyton magukkal hozzák a kockázatot, a csalódás és a fájdalom lehetőségét. Vajon ez motiválta Carlost a keresésében? Miután elvesztette anyját, mindig Carlos volt az elhagyó, többé őt soha senki nem hagyta el. Szüksége volt rá, hogy ő üljön a hatalom székében bármilyen viszonyban, legyen az baráti, szeretői, kollegiális, és ez a mindent felülmúló igény vezérelte a cselekedeteiben is. Az ideális tanító, Don Juan, a tökéletes apa mindenre kiterjedő odaadását ajánlotta követőinek, miközben megtanította őket, hogy szabaduljanak meg minden kötődéstől. Don Juan a sebezhetetlenség példája volt, és a sokféle izgalmas kaland mellett 25. – legyen az párducok elől menekülés a sivatagban, vagy szemtanúja lenni saját fia halálának, aki egy építkezési balesetben vesztette életét – Don Juan fájdalom nélküli, örökké tartó életet ígért a földi küzdelmek évtizedei után. Ez egyenértékű volt a sok száz mantrázással eltöltött órával, amit buddhista követők ajánlanak, hogy egy ehhez hasonló célt érjenek el, másrészről viszont bizonyos szempontból a gyanúsan konvencionális kereszténységre is hasonlított. Bár Carlos felfedte tanítója néhány technikáját, azzal is bizonytalanságban tartotta olvasóit, hogy folyamatosan állította, hogy az embernek szüksége van egy naguálra, egy közeli tanítóra ahhoz, hogy elindulhasson az úton. Így ezután elindult a keresés, emberek milliói akarták megtalálni Castanedát, vagy ha lehet, Don Juant magát. Castaneda óriási hatással volt a kultúrára ebben az időszakban. Joyce Carol Oates hosszan írt róla, miszerint akár fikció, akár nem, ezek a könyvek olyan géniusztól származnak, hogy gyakorlatilag nem is számít, hogy valóság-e, amit tartalmaznak. A New York Timesban a következő szöveg jelent meg: „Nem lehet eltúlozni Carlos Castaneda cselekedeteinek, munkásságának jelentőségét”. Hatalmas bosszúságára gyakran nevezték a New Age öregapjának. Ez az önmagát gyűlölő egyetemista, aki alacsonynak és közönségesnek tartotta magát, világhíres hős lett a spirituális útkeresők egy egész generációjának számára. Bejárása volt a világ leghíresebb embereihez, Castanedával találkozni életre szóló eseménynek számított a lefáradt, kiürült hírességek számára is. Sokan úgy gondolták, hogy titokzatossága egyszerűen briliáns reklámfogás, míg pletykák terjedtek arról, hogy egyszerűen maga alá temette a hírnév és a siker, ami depressziós rohamokat és rengeteg kétséget okozott neki. Emlékszem, mikor apám kijött az első bestsellerlistára kerülő könyvével, amiből film is készült Jane Fonda szereplésével. Egy élethosszig tartó küzdelem és vívódás után hirtelen annyi pénzt kapott, amiről egyszerűen álmodni sem mert. Évtizedekig tartó visszautasítás és alulfizetettség után olyan gazdag és híres lett, olyan vitatott és keresett, hogy nem tudott az egésszel mit kezdeni. Egyszerre szédülési rohamok kezdték kerülgetni. Sokáig ellenállt annak, hogy orvoshoz forduljon, de a rohamok egyre rosszabbak lettek, úgyhogy végül diagnózis felállítását kérte. Agyműtétet ajánlottak neki. Apám teljesen összeomlott. Senki sem fog késsel hozzányúlni az ő agyához, mondta. Egy barátja tanácsára pszichiátriára is elment. A pszichiáter pedig azt mondta neki, hogy gyakorlatilag beleszédült a sikerbe. Ezután a beszélgetés után soha többé nem voltak szédülési rohamai. Bár Carlos számtalan hírességgel találkozott, Janis Joplintól Sean Conneryig, gyakorlatilag nem voltak barátai a szó hagyományos értelmében. Nagyon kevés ismerőse tudta egyáltalán folyamatosan változó telefonszámait, és Carlos büszke volt arra, hogy „arctalan” és elérhetetlen maradt. Később elmagyarázta: „A fényképészek megfagyasztanak minket, bezárnak az időbe, akárcsak az úgynevezett barátaink. Csapdába ejtenek azáltal, hogy tudnak rólunk, hogy tudják mindennapi 26. szokásainkat, kontrollálnak minket gondolataikkal, fényképeikkel, alattomosan dobozokba zárnak.” Carlos beszélt arról, hogy George Plimpton felesége egyszer alattomos módon készített róla egy fényképet a The Paris Review számára. – Nekem nem számít – mondta –, de mit tett saját magával! Neki kell majd megfizetni az árát! Ez volt az egyik első találkozásom Carlos ellentmondásos filozófiai fejtegetéseivel. Castaneda könyvei és ritka nyilvános beszédei alapján azt gondoltam, hogy „nincsenek önkéntesek a varázslók világában”. Ha elég szerencsés vagy, igazán szerencsés, akkor Carlos maga fog megtalálni téged. Ő pedig követi a Szellem ujját. és az Álomküldött mindentudó hangjára figyel. Ez a kijelentés azonban nem tartotta vissza az embereket attól, hogy

szent és sérthetetlen tanítványi köreibe jelentkezzenek. Nem akadályozta a folyamatosan áramló producereket és rendezőket sem, akik körüludvarolták Carlost, hogy megfilmesíthessék könyveit. Don Juan azt mondta, hogy könyveiből filmet nem készíthetnek, amíg ő él. Carlos visszautasított minden ajánlatot, legyen szó Dino T. Laurentiisről, Jim Morrisonról, Pier Paolo Pasoliniról vagy Alejandro Jodorowskyról. Oliver Stone a saját produkciós irodáját Ixtláni filmeknek nevezte, Castaneda harmadik könyve, az Ixtláni utazás után. Carlos szeretett viccelni ezzel: „Az én könyveim soha nem kerülnek filmre, végül is ki játszaná Don Juant? Anthony Quinn?” Mivel nagyon alacsony volt, állandóan ezen viccelődött. – Ha megkérdeznek egy vacsorán, hogy alacsony palacsintaoszlopot szeretnék-e, már kész vagyok pofon vágni a pincért. Biztos volt benne, hogy a hollywoodi producerek egy magas, szoborszerű embert szeretnének az ő szerepére. Carlos egyik kedvenc története Federico Fellinivel kapcsolatos, aki szerette volna filmre vinni a könyveit. Megkereste Carlost, aki érdeklődéssel fogadta a meghívást, később barátok is lettek. Fellini hihetetlen erővel vetette rá magát Carlos kiskobold barátnőjére, Regine Thalra. Ő volt az egyike a „három szélnek”, akik végül is beléptek Castaneda életébe. Venezuelában született német szülőktől (szőke haj, kék szem), és olyan volt, akár egy dinamó. Folyékonyan beszélt németül, spanyolul, angolul. Antropológiát tanult, mikor találkozott Castanedával. Castaneda olyan élettelinek találta az apró tündérszerű jelenséget, hogy a „Kis Kolibri” becenevet adta neki. Ginának is volt egy mágikus totemállata, a béka. Büszke volt rá, hogy béka lehet, mert a békák egyszerre laknak a vízben és a szárazföldön is. Carlos szerint Fellini Rómába repült, hogy találkozzanak. Carlos nagyon megszerette a legendás filmrendezőt, annak ellenére, hogy saját szavai szerint „hatalmas egója volt”. Izgalmas volt hallgatni a történetet, ahogy ez a két hatalmas ikon találkozott. Messze túlmutatott ez mindenféle pletykán, inkább voltak ezek a történetek igazi táblaképek zseniális emberek életéből. Fellini állítólag követte Ginát, 27. miután visszatért Los Angelesbe. Naponta több tucat rózsát küldött neki, és hónapokon keresztül állandóan hívogatta. Gina így írta le Fellinit: „Hihetetlenül édes és aszexuális, majdnem nőies, nagyon magával ragadó.” Máskor így mesélt: „Egyszer Federico kibérelt egy autót, hogy megmutathassa nekünk az olasz vidéket. Rettenetesen rosszul vezetett, valójában akkor már tíz éve nem ült volánhoz, de ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a sofőrünk. Az anyósülésen ült az aktuális szeretője, egy kövér prostituált hatalmas mellekkel, melyek majd kiestek a blúzából. A harisnyája átlátszott a szűk szoknyáján, fényes vörös rúzst viselt, ami rátapadt a fogaira. Ő és Federico egyfolytában egymás kezét fogták, vagy egymás térdére tették a kezüket, amíg összevissza kanyarogtunk a vidéki utakon. Túlságosan is hiú volt ahhoz, hogy felvegye a szemüvegét, úgyhogy majdnem megölt minket – halálfélelmem volt. Mindig megálltunk inni, nem hiszem, hogy egyszer is józan lett volna. Mastroianni csatlakozott hozzánk, ő kétszer annyit ivott, mint Federico.” Carlos közbeszólt: „Halálosan szerelmes volt Ginába. My darling, kedvesem – mondogatta. Aprócska vagy, de olyan éles, mint egy halálos kés”. Én kicsi késemnek neveztem. Szerettem az ölében ülni – mondta Gina –, s érezni az arcát. A rengeteg elfogyasztott alkohol ellenére, olyan sima és lágy bőre volt, mint egy gyereknek, vagy mint egy nőnek. Carlos nevetett. „Azt szokta neki mondani: várni fogok rád, várni jogok örökké, kedvesem, mi tezoro*.” Hát igen, mikor visszatértünk a hotelszobánkba, Rómába, azonnal ágyba bújtunk, halálosan fáradtak voltunk. Reggel, carajo! Cono!** Micsoda botrány! Csirkevér volt mindenhol, a szállodaszobánk ajtajáig! Teljesen tönkretették a szőnyegeket, s a tollak a folyósokon egészen a szobánkig vezettek. Federico ötlete volt, hogy ilyenfajta szenzációt keltsen. Azonnal el kellett mennünk. Gina sóhajtott: „Hat hónapon keresztül mindennap küldött rózsákat nekem.” Fellini egy komikus filmben idézte fel élményeit a sámán utáni kutatásáról, méghozzá rajzfilmfigurák jelentek meg rengeteg kaktusz között, Jodorowsky és Mastroianni mellett. Hollywood nagyon szórakoztatta Carlost, örömmel mesélte el egyik estéjét, Sean Conneryval, Steve McQueennel, és Clint Eastwooddal. „Hatalmasak voltak – mondta, és a kezével magasra mutatott –, egyszerűen fölém tornyosultak, teljesen elvesztem. Hihetetlen mennyit ittak, hihetetlen, és ez csak a kezdet volt, még be sem rúglak, ez csak éppen a szokásos esti beinduláshoz kellett. S mit gondolsz miről beszéltek órákon keresztül? A prosztatájukról. Mindegyiknek prosztatája volt” (Castaneda soha nem tanulta meg bizonyos angol főnevek helyes használatát, ami általában pikáns, hisztérikus légkört kölcsönzött felkiáltásainak. Például azt mondta: bele van, ahelyett, hogy bélbetegsége.) Folytatta a sztorizást a gyengélkedő filmsztárokról. „A májuk cafatokban volt. De hát az én májam is cafatokban van, azoktól az erő_________________________________ * Kincsem. ** Szar, picsa; kibaszott hülye.

28. növényektől, amiket Don Juan adott nekem, mert túlságosan is makacs voltam az észleléshez – átmenetileg védenem kellett a racionális európai emberi látásmódomat (ez azonban nálam csak átmeneti dolog volt). Ezek a színészek mind rákosok lesznek, idióták, én soha, soha nem fogok belehalni a nagy R-be, inkább fejbe lövöm magam. Ezt megígérhetem.” De térjünk vissza 1973 egyik estéjéhez. Mint a legtöbb barátom, én is olvastam Castaneda első könyvét. Olyan

történetet, mágikus, csodálatos filozófiát találtam benne, ami hiányzott a saját életemből. Az ember szörnyen megcsömörlöttnek képes érezni magát 17 évesen. Wilde-ot és Huysmanst olvastam, és úgy éreztem, készen állok... A családom nem volt szokványos, én azonban tipikus, jól nevelt kaliforniai hippi voltam, és mellette szomjas spirituális kereső is, Chi-Kungot tanultam más harcművészetekkel együtt, és egy írótársammal közösen dolgoztam egy könyvön a pszichikus gyógyításról és a telepátiáról. Voltak lázadásos korszakaim a szüleimmel szemben, de soha nem szűntem osztozni gazdag kíváncsiságukban, képzeletükben a szokatlan dolgok iránt. Soha senkivel nem találkoztam, aki olyan kutató elme lett volna, mint az apám. 17 éves koromban mégis levontam a következtetést, hogy ő is és anyám is meglehetősen kockafejűek. Sok évbe telt, mire megértettem, hogy apám regényei – például a The Prize a gusztustalan, színfalak mögötti politikáról, amely a Nobel-díjakat kommentálta, és a The Man, az első fekete amerikai elnökről – nagyon bátor megmozdulások voltak. Szakított a konvenciókkal azáltal, hogy ilyen tiltott témákról írt. Olyannyira beleütközött a cenzúrába, hogy könyveit elégették radikális, és a feketék emancipációját megelőlegző tartalmuk miatt. Rasszisták és antiszemita gyilkosok fenyegették, mégis továbbírta mindazt, amiben hitt. S most az én szüleim találkoztak Castanedával, az egyik leghatalmasabb hőssel, legalábbis az én generációm számára! Abban a korszakomban ritka tiszteletteljes csendben figyeltem, ahogy elmesélték, hogy Castaneda is vendég volt Nedéknél, és micsoda csodálatos ember: művelt, lendületes, fantasztikus. Apám nem volt ilyen lelkes egyik nagy legendával való találkozásakor sem, azóta, hogy kezet fogott Kennedy elnökkel. Különös, de apámat a legkevésbé sem érdekelték Carlos könyvei, el sem olvasta őket, és nem is beszélgetett róluk, semmit sem tudott a filozófiájáról. Az a nyomasztó kérdés, hogy vajon Castaneda maga is igazi varázsló, vagy a XX. század legnagyobb csalója, apámat teljesen hidegen hagyta. Úgy viselkedett, mint aki régen elveszített testvérét találta meg, és neki csak ez számított. Láttam a csillogást apám szemében, mely visszatükrözte mély elismerését. Érezhető volt öröme, hogy találkozott és beszélgetett ezzel az emberrel. Itt volt valaki, aki megteremtett és benépesített mágikus világokat, éppen úgy, ahogy apám szerette ezt tenni 800 oldalnyi politikai intrikákról szóló köteteiben. Anyám és apám szintén találkoztak Castaneda elbűvölő kísérőjével, egy elegáns hölggyel, akit Anna-Marie Kartelnek hívtak. Nem volt világos számukra, hogy 29. a hölgy Carloshoz tartozott-e, de érezték „valami titokzatos dolog van itt”. Anna-Marie végzős hallgató volt az UCLA antropológiai szakán. Ned bizalmasan megvallotta apámnak, hogy ő biztos benne, hogy kliensének könyvei csupa képtelenséget tartalmaznak, és még csak nem is törődött soha azzal, hogy akárcsak egyet is elolvasson, bár a felesége olvasta őket. Carlosnak látszólag ennél intellektuálisabb kapcsolata volt szerkesztőjével, Michael Kordával, de arra panaszkodott, hogy Korda mindig hízelegni próbált, mindig ki akart szedni belőle valamilyen vallomást: „Ugyan már Carlos, na mondd már meg, az egészet te találtad ki, ugye?” Carlos általában csak nevetéssel reagált, és fantasztikusan utánozta Korda sznobságát: „Rettenetesen szeretne angol lenni, láttad mostanában a pofaszakállát? Egy Beatle szeretne lenni, carajo!, és mennyire merev! Legalább olyan érzékeny, mint egy darab fa. Korda tökéletes példája annak, amit ők tettek velünk. Az ügynököm legalább nem kérkedik, ezt szeretem. Ha azt mondom Kordának, hogy neki van ereje, beveszi. Micsoda egómánia! Ned? Ő csak egy jó üzletet akar, ezt értem. Egyszer az American Express megkérdezte Nedet egy reklámötletről, hogy milyen lenne, ha Carlos kezében tartaná a kártyát, és ezt mondaná: gyere, repülj velem! Mennyire visszataszító! Látnod kellett volna Ned arcát, mikor nemet mondtam. Ott tűnt el a semmibe százötvenezer dollárja. Gyere, repülj velem! Istenem. De legalább ő csak pénzt akar csinálni, ez rendben van. Micky azt akarja, hogy szeressék.” Carlos sztorijai harsányan jókedvűek voltak, de nem sok jót jeleztek arról, mit jelent Carlos barátjának lenni. Apám vidám megjegyzéssel fejezte be beszámolóját az estéről: – Találkoznod kell Carlosszal, Ned el fog rendezni mindent. Én 17 évesen nem féltem senkitől, legalábbis azt képzeltem, mégis nemmel reagáltam. Mit mondanék neki? Még soha nem jöttem zavarba attól, hogy valamilyen híres emberrel találkozzak – apám sikerei miatt már ötéves koromban megszoktam, hogy hírességek vesznek körül. Az impozáns, rettenthetetlen Harold Robbins tanított engem úszni a francia Riviérán. A fantasztikus Ray Bradbury kedvesen írt egy cikket a középiskolai újságomba, és Charles „Sparky” Schultz rajzolt nekem saját különbejáratú Snoopy képregényt. Ezek az emberek csak felnőtteket jelentettek nekem, noha sokkal vidámabbak és excentrikusabbak voltak, mint a többi felnőtt, de semmi esetre sem félelmetesek. Miért volt nekem mégis félelmetes dolog arra gondolni, hogy találkozzak Carlos Castanedával? Régen nem hatott rám így az apám viselkedése – azóta, hogy visszatért egy partiról, ahol John és Yoko Lennonnal találkozott. Yoko rámutatott apámra és azt mondta: – John, istenem, ez Irving Wallace! – és a férje ruhaujját rángatta. John elkapta apám kezét, tisztelettel megszorította, kifejezte csodálatát a The Man című művéért, amiről Lennon azt állította, hogy megváltoztatta az életét. S most ez. Le voltam fagyva. Apámat persze az egész aggályoskodásom hidegen hagyta – azt mondta, ragaszkodik hozzá. Nem volt miről vitatkozni, és ha a Carlos körül keringő pletykák 30.

igazak, soha többé nem lesz erre esélyem. Egy héten belül úton voltam testvéremmel, Daviddel, feleségével, Florával, és a szüleimmel Ned és Myra otthona felé. Ahogy a bejárathoz közeledtünk, próbáltam elrejteni az idegességemet egy mosoly mögé. Ahogy beléptem az ajtón azonnal megláttam Carlost. Velem egymagas volt, kedvesen kövérkés, tökéletesen öltözött, sötét konzervatív öltönyben és nyakkendőben, semmi sámánkinézet, ahogy képzeltem. Vajon mit is képzeltem? Egy turbánt, vagy valami tolldíszt a fején? Mindenképpen sokkal formálisabban öltözött, mint az a hetvenes években általános divat volt. Rengeteg hullámos fekete haja volt, ragyogó mosolya, s megnyugtató barna szemei. Különösen melegnek és kedvesnek tűnt, azonnal otthonosan éreztem magam. Kinyújtotta a kezét, és olyan kedves, meleg kézrázással üdvözölt, ami régóta várt barátnak jár ki. Castaneda elbűvölő mosolya felfedte első fogait, melyek a régi mexikói divat szerint egy U alakú aranykeretbe voltak süllyesztve. Azonnal lenyűgözött a közte és az apám közt lévő kapcsolat, ami az egész vacsorának egy kellemes családi összejövetel hangulatát kölcsönözte. Nem voltak feszült szünetek, furcsa csendek, vagy fölösleges mellébeszélések. Szabadnak éreztem magam és reméltem, hogy sokáig tart az este. Semmire nem emlékszem, amit Carlos ezen az éjjelen mondott, csak arra, hogy erős akcentussal beszélt, nagyszerűen udvarolt, vidám és harsány történetekkel traktált bennünket. Emlékszem, hogy gyakran jóváhagyta csinos társának megjegyzéseit. Mindketten sok kérdést tettek föl iskolámról, jóindulattal nyugtázták, és örömteli megjegyzésekkel fogadták a válaszaimat, mintha a New England-i tinédzserek történetei meg az én tanulmányaim, hatalmas meglepetéseket okoztak volna nekik. Carlos nagyon fontosnak tartotta, hogy jó taníttatásom legyen. Anna-Marie szép volt, apró finom vonásokkal, hosszú barna haja derekáig ért – legalább olyan elbűvölőnek találtam, mint Carlost. Bármit is vártam ettől a beszélgetéstől, ettől a természetfölötti lénytől, mindez eltűnt a mulatságos és láthatóan nagyon jót beszélgető emberek társaságában. Carlos szóáradata minden aggodalmamat eloszlatta. Meleg ölelésekkel búcsúztunk egymástól. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy Carlos mindkét kezében tartja a kezemet, közvetlenül a szemembe néz és biztosít róla, hogy találkozni fogunk még. Néhány nappal később egy könyv érkezett a címemre, az ő bestsellere, az A Separate Reality (A másik világ kapujában). Az ajánlás így szólt: Amy Wallace-nak, csupa jókívánsággal. A szabadság fele vezető út néha csak egy suttogás a fülbe. Don Juan mondta ezt. Carlos Castaneda. Bár figyelemre méltó volt az ajánlás, kénytelen voltam észrevenni esetlen szerkesztését. Ártatlansága, kedves hangulata éppen ebből adódott. Lehetséges, hogy annak ellenére, hogy Carlos Castaneda dühödten ragaszkodott ahhoz, hogy szerkesztő nem érintheti a könyveit, a bestsellerei mégiscsak nagyon is komoly szerkesztésen mehettek át? Évekkel később – egy bevásárlóközpontban Simon és Jasternél –, 31.

Jaster pontosan ugyanezt mondta nekem. Ez olyan kényes kérdés volt, hogy Carlosnak égnek állt a haja, ha a legkisebb utalást is tette bárki azzal kapcsolatban, hogy a könyvei szerkesztésében segítséget kapott. Végül is Carlos legnagyobb büszkesége az volt, hogy a harcosnak nincsenek igényei, nincs szüksége semmire, és ő volt a földön az utolsó tökéletes naguál harcos. Egy héttel később életem legélénkebb álmát láttam. Egy alacsony ember ült egy asztalnál. Három nő állt mögötte, arcukat eltakarta a köd. Tudtam, hogy női varázslók, s bár a férfi arca homályos volt, tudtam, hogy ő Carlos. Hosszan beszélt nekem arról, hogy forradalomra van szükség. Először azt hittem, politikai forradalomról beszél,

de azt mondta, hogy ez valami annál sokkal, végtelenül mélyebb dolog, az individuális szellem forradalma. Azt mondta, találkozni fogok még velük. Halálosan komoly volt, szinte vérfagyasztó, egyáltalán nem az a vidám ember a vacsoráról. Amikor felébredtem, furcsábban éreztem magam, mint valaha életemben. Tudtam, minden kétséget kizáróan tudtam, hogy erre életem végéig emlékezni fogok.

32.

MÁSODIK FEJEZET

A közbeeső évek Érdeklődésünk a dolgok veszélyes oldala felé vonzódik. ROBERT BROWNING, Bishop Blougram's Apology (Blougram püspök bocsánatkérése)

19 év telt el azután, hogy először találkoztam Carlosszal és megkezdődhetett beavatásom a varázslók körébe. 1973 és 1991 között csak rendszertelenül találkoztunk, Carlos titokzatos szokásai és váratlanul érkezett levelei szerint. Nekem soha nem volt meg a telefonszáma, és másnak sem a családban. Csak úgy tudtam vele kapcsolatba kerülni, ha levelet küldtem neki Neden, vagy a könyvelőjén, Jerry Wardon keresztül. Néha felhívta apámat engem keresve, és meghagyta Ward számát, vagy egyszerűen csak egy számot név nélkül. Az esetek felében nem sikerült beszélnem vele, a telefon egyre csak csöngött a semmibe. Carlos gyakran beugrott a szüleim brentwoodi házába is, vagy a bátyámékhoz, Davidékhez a Santa Monica melletti otthonukba. Mindig azt mondta, Amyt keresi. Nekem hízelgett, a családban pedig senkit nem sértett. Mindannyian elragadónak találtuk különcségeit. David felidézte egyszer, hogy 1981-ben, egy alkalommal a feleségével tett séta után együtt mentek szórakozni Carlosszal és Anna-Marie-val. Megnéztek egy filmet, amit Carlos barátja, Hector Babenco rendezett. A szívet tépő történet egy elszegényedett brazil fiú gyerekkoráról szólt, eredeti, portugál nyelven, amit Carlos tökéletesen beszélt. Könnyekig meghatotta, mivel annyira emlékeztette saját múltjára. Carlos azzal törte meg a film utáni rájuk telepedő szomorú csendet, hogy vidám imitációkat adott elő harmadrendű harcművészeti filmekből. Annieval együtt szórták a nevetséges szidalmakat: kérges, érzéketlen, féleszű, hitvány rágcsáló, gonosz anyaméh – ilyeneket kiabáltak egymásra, és az egész este nevetésbe fulladt. Amikor végül is néha sikerült találkoznom Carlosszal, általában Annie-vel volt. Hamarosan megismerkedtem azonban egy második nővel is, azzal a boszorkánnyal, akit Carlos Federico Fellini kedvesének nevezett. Már nem Ginának hívták, 33. most már Florinda Donner volt a neve, és tényleg egy dinamó volt. Annyi energia feszült benne, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatott volna. Ha bárki a Földön képesnek látszott a spontán emberi elégésre – Don Juan metódusa szerint –, hát az ő volt. Florinda szenvedélyes volt, erőszakos, ellentéte a tartózkodó AnnaMarie-nak, és – nem úgy, mint Annie – visszabeszélt Carlosnak. Sokat heccelődtek, évődtek – exhibicionista élvezettel. A lehető legocsmányabb utcanyelvet használták, keverve a spanyolt az angollal. Egy vadmadárra emlékeztetett engem, egy megszelídítetlen éber madárra. Beceneve, a Kolibri, tökéletesen illett rá, mivel apró volt, gyönyörű, és folyamatosan mozgott. Annie stílusa megnyerő és bájos volt, s legalább olyan jó mesélő volt, mint Carlos. Florinda viszont hétköznapi történeteket mesélt. Akárcsak Carlos, ő is a halandók földi világából, azaz a „vízköpők óceánjáról” való kiszabadulásról beszélt. Furcsa, de nem emlékszem első találkozásomra Florindával, bár ő gyakorolta a legnagyobb befolyást egész életemre – beleértve az összes varázslót, még Carlost is. Gyakran volt Carlos társaságában, ha váratlanul meglátogattak, s nagyon hamar követendő modell lett számomra: bátor, ragyogó, fantasztikus, látszólag hibátlan. Szüleim partit adtak a világ legnagyobb kiadói konferenciáján, amit Frankfurtban, Németországban rendeztek meg. Carlos Florindával érkezett, s megint engem keresett. – Különös – mondta apám másodjára, miután elmentek a vendégek. – Van valami sajátságos Carlos és a nők között. Valami, ami mindig a szemembe ötlik. Nem tudom megmondani, hogy Annie Carlos barátnője, vagy Florinda, vagy mind a ketten, vagy egyikük sem. Ezt nem látom át. Te mit gondolsz? Értettem, apám mire gondol, de egyszerűen nem tudtam még találgatni sem. Éppen annyira lehettek barátok, mint szeretők – nem tudtam nevet adni a kapcsolatuknak. Nem tudtam elképzelni Carlost egy állandó barátnővel, valamint egyik nőről sem tudtam elképzelni, hogy kívánnák őt, annyira furcsának találtam a szexualitását. Lehet, hogy homoszexuális, gondoltam, de ami a legvalószínűbb, hogy egyáltalán nem érdekli a szex. Bátyámat egyszer 1976-ban, emlékezetes találkozásban részesítette, mikor délelőtt 11-kor megjelent az ajtajában, fölébresztve Davidet, aki sokáig szokott fennmaradni a családunk írói szokásaihoz híven. David rozogán jött elő, pizsamában, és egy órán keresztül hallgatta, ahogy a teljesen felajzott Carlos kioktatta a nemek közti .iszonyokról. – David, azt hisszük magunkról, hogy macsók vagyunk és nagyon fontosak a fütyülőnkkel, pedig semmik sem vagyunk! A péniszünk is semmi. A nők kontrollálnak minket, az egész világot ők uralják azzal a lukkal a lábuk

között, mi meg azt hisszük, hogy mi vagyunk a főnökök! Azt se tudjuk, mi folyik itt, és tudod mit, David, az enyém nem is működik. Elhiszed ezt? Hihetetlen! Nem tudom mi a baja, 34.

Gina, azaz Florinda Donner karate-kata mozdulatokat végez. Samurai magazin, 1974

_____________________________________________________ de nem működik. Szolgái vagyunk a nőknek. Kisbabákként kezelnek minket, és azok is vagyunk. Kisbabák, akik büszkék a fütyijükre. Szóval, mi vagyunk az igazi macsók, mi? Nem, kérlek egyáltalán nem. Szaros kisbabák vagyunk mindannyian. Ha meg nem működik a fütyülőnk. Istenem! Na mondjad, hogy van a feleséged? És a nővéreid? Másik barátnője van? Másik barátjuk van? Konspiráció az egész. A nők elhitetik velünk, hagyják, hogy azt higgyük, hogy mi irányítjuk az egészet. Tudják, hogy kell minket kézben tartani. 35. Körülbelül ugyanebben az időszakban, 1976-ban, a bátyám és felesége meg egyszer találkoztak Carlosszal egy Los Angeles-i könyvtárban tartott rendezvényen. Carlos korán érkezett, ami bevett szokása volt, és keresett egy asztalt, amit megosztott Daviddel és Florával. A tömegen végigmorajlott a sustorgás, hogy Carlos Castaneda itt van a helyszínen. Néhány vendég felismerte, hogy ő az az alacsony, jól öltözött latin férfi, és pár merész hippi még odahúzta a székét is Carlos asztalához. Carlos intenzíven magyarázott Davidnek és Flórának. Leírta életének azt az elkeseredett időszakát, amikor majdnem felemésztette a kétség, mert Don Juan, akit ő az egyetlen igaz, ego nélküli tanítónak tartott, arra készült, hogy belülről elégjen, és itthagyja a világot, így már egyre kevésbé volt elérhető tanítványai számára. Másik autentikus mestert keresett, de állandóan csalókba ütközött. E keresések történeteivel szórakoztatta asztaltársait. „David – mondta –, mivel én vagyok Carlos Castaneda, mindenkivel találkoznom kellett.” Elmesélte, hogy éveken át várakozón, és vágyódott arra, hogy találkozzon hősével. Alan Watts-szal, akinek írásai egy egész generáció számára hozták el a zen filozófiáját a nyugatiak körében. A találkozást így írta le: „Teljesen összeomlottam. Watts azt kérte tőlem, hogy menjek fel a lépcsőn és megfogdosta a seggemet, aztán tökéletesen lerészegedett, kegyetlen és cinikus volt a spiritualitással kapcsolatosan is, és a saját könyveivel kapcsolatosan is. Azokkal a könyvekkel, melyeket én gyakorlatilag szó szerint memorizáltam. Mindennél rosszabb volt azt hallani, hogy az én hősöm kijelentette: »Természetesen soha nem tudjuk megvalósítani azt, amit csodálunk, épp ez a szép ebben.«” Carlos összetört. Szentül hitte, hogy egy valódi spirituális vezető nem lehet hipokrita, nem teheti meg, hogy mást cselekszik, mint amit beszél. „Nem volt bennem többe tisztelet az ilyen guruk és sámánok iránt – mondta –, mind megbuktak. Lepisálom ezeket a hazugokat. Értelmetlen, ha nem cselekszed meg, amit beszélsz. Soha nem tudtam túljutni Alan Watts szavain. Azóta is üldöznek.” Aztán Carlos arról beszélt, hogy Oaklandba megy, 800 dollárt fizet egy mester titkos lélegzetéért, ami semmi mást nem jelent, mint egy hangos kivégzést. Ugyanitt találkozott egy kövér kis tai csi-mesterrel is, aki leesett a

lépcsőn, és eltörte a nyakát. Carlos elmesélte, hogyan lépkedtek át lábujjhegyen a halott testen, mert nem akartak belekeveredni a rendőrségi ügyekbe, és otthagyták a holttestet a tanítványainak, hogy fedezzék azt fel ők. A mélypont akkor következett be, amikor egy hindu mester agresszíven lefröcskölte valami átható szagú folyadékkal, amit egy díszes üvegből rázott ki. Carlos megkérdezte, mi van az üvegben, de a kábult követők csak ennyit mondtak: „Minden, amit a baba nekünk ad, szent!” Végül kiderült, hogy ez a baba szentséges erő-vizelete volt, ami teljesen tönkretette Carlos legjobb öltönyét. Örök bánatára nem volt az a tisztító, ami vissza tudta volna állítani a szentelés előtti frissességét. Castaneda azt a következtetést vonta le, hogy abba kell hagynia a keresést, mert nem fog 36. többé mestert találni. A későbbiekben aztán az asztalnál ülő hippiket lenyűgözte az elbeszélés a fantasztikus naguálról. Kiadatlan történeteket hallhattak, ami egy olyan lehetőség volt, mely az életben talán soha többé vissza nem tér. – David, Flora figyeljetek! – mondta Carlos hirtelen intenzitással. – Ott, ott, az. aki a zenekarban játszik, ott hátul, az az ember nem az, aminek látszik, álruhát hord, ő egy brujo* carajo! – A bátyám követte Carlos tekintetét egy középkorú latin férfi felé, David a zenészről Carlosra nézett, aztán visszanézett a döbbent hippikre. Carlos egy vidám kacsintással ennyit mondott: – Ó, David, na most aztán beugrattam őket! Egy másik alkalommal Carlos megjelent a szüleim brentwoodi házában. Engem keresett, de csak az anyámat találta otthon. Éppen történeteket mesélt neki, mikor megérkezett az apám is. Mély, kimondatlan egyetértés volt közöttük, amit erős ölelésekben és kemény kézszorításokban fejeztek ki. Utolsó éveiben Carlos gyakran emlékezett kedves barátjával, Irvinggel való találkozásaira. Tehetséges utánzó volt. sokszor előadta apám bariton hangján: – Carlos, te minden évben fiatalabbnak nézel ki, ha, ha, ha! – Irving, te meg úgy nézel ki, mint egy kölyök, hát ez döbbenetes, ha, ha, ha! Szerettem, amikor Irving ezt mondta, mert igazából nagyon szarul néztem ki. – tette hozzá. – Mind a ketten szörnyen néztünk ki, és mind a ketten tudtuk. Carlos fantasztikusan nézel ki, tíz évvel fiatalabb vagy, ha, ha, ha! Néha, Berkeleyből Los Angelesbe érkezve, találtam egy üzenetet a hálószoba ajtóm alatt, amin csak ennyi volt: Carlos és egy szám – megint egy új telefonszám. Élénken emlékszem egy felkavaró hívásra 1983-ban, amikor 28 éves voltam. A bátyámmal beszélgettünk a szüleink házában, majd csöngött a telefon. Bátyám vette föl, röviden beszélt, aztán átadta a kagylót. Ez volt az első alkalom, hogy Carlos mély elkeseredéssel a hangjában beszélt hozzám. – Amy, egyikünk eltávozott. La Gorda, a bruja szétfoszlott a szemünk előtt, belehalt az egómániába! Azt képzelte, hogy ő a naguál, a mi vezetőnk, azt hitte, hogy én semmi vagyok, semmi! Ennyi energiával, ennyi hatalommal átadni magát az egónak, az halál. Minél magasabbra emelkedik a varázsló, annál magasabbról tud leesni, aztán az esés már fatális. Amy, a saját szemünk előtt öregedett meg, fiatal volt, életerős, aztán láttuk egyre fehérebbé válni, aztán úgy halt meg, mint egy közönséges ember! Érted? Egyedül vagyok. Don Juan azt a feladatot hagyta rám, hogy vezessem a szabadságba a tanítványokat... ezt hagyta rám, ezt a feladatot! Megtartom a szavam. Halálos dolog, ha az ember nem tartja meg a szavát. Vigyázz, ha megígérsz valamit! Az embereknek fogalmuk sincs, micsoda hatalmuk van az ígéreteiknek. Soha ne szegd meg az ígéreteidet, mert aztán valami megfizetteti veled az árát! _________________________ * Boszorkány, varázsló.

37. Ez alkalommal Carlos egyáltalán nem viccelődött, nem mesélt történeteket, arra gondoltam, vajon látom-e majd még valaha az életben. Aztán máson is gondolkodtam: összezavarodtam, ha Carlos az utolsó naguál, az utolsó igazi brujo, a legmegvilágosodottabb lény a Földön, akkor hogy ragadhat bele ilyen sötét elkeseredésbe? Sokat olvastam a keleti filozófiákról és vallásokról, tanulmányoztam a Ji Chinget, a Tao Te Kinget, Zen koanokat, buddhista és szufi iratokat. A megvilágosodott mester sehol sem volt ideges, idegösszeroppanásban szenvedő ember. Ebbe a disszonánsába beleszédültem. Tudtam Carlos könyveiből, hogy – finoman kifejezve – soha nem volt nyugodt az élete. Könyveit gyorsan lehetett olvasni, mint a regényeket, amelyeket poétikus bölcsesség hatott át. Castaneda történetei mágikus drámákról, mindenféle bosszúkról, visszavágásokról, varázslatokról, megigézésekről szóltak. Elolvasásuk után úgy hittem, hogy Carlos Castanedának az alacsonyabb rendű lények fölött kell állnia, úrrá kell lennie elkeseredésén, mint a mestereknek a könyveimben, mint saját mentorának, Don Juannak. Amikor Don Juan fia, az apja szeme láttára egy balesetben meghalt – írta Carlos –, Don Juan megváltoztatta a tudatosságát azáltal, hogy elmozdította gyűjtőpontját, hogy ne érezze a fájdalmat, ami elpusztíthatta volna. Rettenetesen vágytam erre a képességre, a lehetőségre, hogy elválasszam önmagam az egész életemben gyötrő erős érzelmi hullámzásoktól, hogy nyugalmat találjak, hogy soha többé ne féljek semminek és senkinek az elvesztésétől, és a csalódástól. Azt akartam, hogy ne akarjak semmit. Nagyon felkavaró

volt, ahogy Carlos leírta saját, aggódással és rettegéssel teli életét, az nagyon felkavart. Kétségeket keltett bennem pont ott, ahol hinni akartam – és mégis, Carlos világa nagyon vonzónak és izgalmasnak tűnt. Olyan izgalmasnak, mint egy kalóz élete, vagy olyan izgalmas, feszültséggel teli, amilyen egy artistáé lehet, amikor háló nélkül megy a trapézra. Akármennyire is nagyra tartottam a buddháimat, unalmasak voltak ehhez képest. Szerzetesek, akik a levegőből éltek, vagy napi egy tál rizsen, és csak ültek keresztezett lábakkal, magas hegyekben, megelégedve mindazzal a csodálatos semmivel, ami körülöttük történik. Carlos nem tűnt el végleg az életemből – bár tartottam tőle, de ezt a tragédiát soha többé nem említette. Néhány hónappal később amikor újra láttam őt, visszaért régi jó humora, mintha semmi nem is történt volna. Messze voltam még akkor attól, hogy lássam Carlos Castaneda teljes személyiségét. Hogyhogy nem szakadt rá az ég egész élete alatt? Soha nem fogom megérteni... A következő években többször megtörtént, hogy Carlos megjelent a szüleim házánál, vagy nagy irodalmi partikon. Ezeken az eseményeken nagyon sok boldog emléket gyűjtöttem össze, meleg öleléseket, csókokat és a fényes barna szemeinek sugárzását. Soha nem szoktam ismeretlenekkel randevúzni. 1978-ban mégis volt egy ilyen találkozóm, de erről is kiderült, hogy az illető hallott arról, hogy ismerem Carlost, és 38. csak ezért akar találkozni velem. Méghozzá leleplező könyvet akart írni róla. Megkérdeztem, miért ilyen fontos ez neki. Azt mesélte, hogy az egész akkor kezdődött, amikor találkozott Carlos egyetlen vér szerinti lányával. Az édesanya perui volt, akit Carlos elhagyott még várandós korában. Anya és lánya most Svájcban éltek és mind a ketten barátai voltak Danny-nek, akivel én most találkoztam. Dannyt bizalmába fogadta a fiatal lány – aki aztán elmesélte az élettörténetét –, ami annyira felmérgesítette Dannyt, hogy elhatározta, utána fog járni kicsit részletesebben ennek a történetnek. Carlos átrepíttette lányát, Carolt Kaliforniába, és megígérte neki, hogy jó egyetemre fogja járatni, fizetni fogja a költségeit azért, mert annak idején egyedül hagyta őt az édesanyjával. A lány fantasztikusan izgalomba jött, boldog volt, hogy találkozott híres apjával, aki nagy szeretettel üdvözölte, elvitte Las Vegasba, aztán ugyanolyan hirtelen feltette egy hazafelé induló járatra. A taníttatását illető mindenféle terv hirtelen elfelejtődött. Soha nem hallottam Carlost, hogy beszélt volna az első menyasszonyáról, és egyetlen egyszer tett említést a gyerekükről, akkor azt mondta: – Mindent megtettem, amit tudtam, hogy segítsek rajta, de egyszerűen lehetetlen volt. Hogy lehet ez – gondoltam –, hogy illik ez az egész Carlos varázsló-etikájába, amit mindenek fölött a legfontosabbnak tartott, hogy az ember megtartsa a szavát? Hm... nem akartam elgondolkodni ezen sem. Ebben az időszakban a legjelentőségteljesebb találkozásom Carlosszal 1980-ban történt meg, amikor 25 éves voltam. Házasságban éltem Berkeleyben, Los Angelesbe jártam, hogy megírjam a Book of Lists második részét a családommal közösen. Egyik este Carlos és Florinda hívtak fel. Elvittek egy étterembe Santa Monicába. Egy boxban ültünk le mindhárman, ők egymás mellé. Bár hosszú ideje nem láttam, Carlos úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá: vitális és kiáradó volt, jól szituált öltönyében még mindig édesen kövérkés volt. Továbbra is furcsának találtam bizonyos szokásait, és nem tudtam kideríteni, hogy vajon most Florinda a szeretője vagy Anna-Marie, esetleg mindkettő? Florindából tüzes, erőteljes szexualitás áradt. Megint meglepett, mennyire ellentétes Anna-Marie dámaszerű visszafogottságával. Vacsora alatt elmondták nekem, hogy ők (a két nő) közel 10 évet töltöttek el egymás közvetlen társaságában. A naguál-filozófia szerint az ellentétes temperamentumú emberek spirituális fejlődését meggyorsítja, ha megosztják egymással életüket és fejlesztik toleranciájukat. Ez volt a „piti kis zsarnokocskák” felhasználásának technikája Carlos könyveiben. Florinda elmondta, hogy ő és Anna-Marie gyakorlatilag egymás agyára mentek, és arra használták fel egymás iránti ellenszenvüket, hogy spirituálisan fejlődjenek. Egész apró dolgok is, mint hogy éppen ki használhatja a mosogatógépet, felületet biztosítottak a gyakorlásra, hogy leépítsék az egójukat. Az étteremben Carlos a Book of Listsről beszélt, és felsorolt számos olyan embert, akik spontán módon éltek át „paranormális” jelenségeket. Ez a téma hosszú ideje lenyűgö39. zött engem is, és nyilvánvalóan Carlost is nagyon foglalkoztatta. Ő maga azt tervezte, hogy a legjobb öltönyében fog belülről elégni. – Mindig ezt hordom, mert jól akarok kinézni a túlvilágon is – aztán a jól megszokott étvágyával nyúlt a grillezett halért és a vajas sült krumpliért. – Tudsz bármit arról, hogyan történik meg az ember elégése belülről? – kérdezte nagy érdeklődéssel. Nevettem. – Természetesen nem, csak kutatásokat végeztem, és mint tudod, a dokumentált bizonyítékok... – Óh – vágott közbe hangját elmélyítve –, múlt héten a fürdőkádban voltam, és a bal lábam égni kezdett! A nagy lábujjam, kék lánggal indult, aztán... – ekkor Florinda belerúgott az asztal alatt, úgy tűnt, nem akarta, hogy észrevegyem.

– Hát – folytatta Carlos –, a Book of Lists csodálatos. Most min dolgozol éppen, és hogy van a férjed? Mielőtt válaszolni tudtam volna, belekezdett valamelyik másik sztorijába. – Egyébként, meséltem már neked Julio Iglesiasról? Ez a kedvenc történetem: egyszer meghívott a házába, megmutatta hatalmas úszómedencéjét, ő kinn feküdt a napon, körbevéve gyönyörű szőke nőkkel. Fölpattant, amikor meglátott. „Hogy van, Mr. Castaneda? – Föl-le rángatta a kezemet, nagyon barátságos volt. – Mindennap dugok – mondta –, nem dugok jól, de olyan gyakran, amilyen gyakran akarok, háromszor egy nap!” Carajo, ez a kedvenc történetem! Valamiért azonnal megértettem – a beszélgetés abszurd és hirtelen irányváltásáról –, hogy azért beszélgetnek így velem, mert azon gondolkodnak, hogy bevegyenek-e abba a legbelső körbe, amiről sejtettem, hogy létezik – és tudtam azt is, hogy megbuktam a teszten. Kicsit csalódott voltam. 15 évvel később amikor egyszer Carlos karjaiban feküdtem, megkérdeztem arról az éjszakáról: – Igaz volt az érzésem, hogy megbuktam? De miért? Mit csináltam rosszul? – Óh! – válaszolt – Túlságosan is el voltál foglalva azzal, hogy megfizesd az adósságaidat a világnak. – Mi? – Volt egy férjed, az a dzsesszmuzsikus, házad Berkeleyben, barátaid, egyszerűen mozdíthatatlan voltál. Különben is, amíg Irving élt, semmi esélyem nem lett volna arra, hogy elengedjen. lehetetlen volt felszabadítani téged, leszedni rólad a láncaidat. 1989-ben elváltam, és egy olyan intenzív perióduson mentem keresztül, melyben odaadóan követtem a kínai meditációs technikákat és harcművészeteket. Négy éven keresztül tanultam egy ragyogó, 80 éves hölgytől, az egyik legnagyobb élő chi kung-tanártól. Az ő óráiról csak hallomás útján lehetett megtudni valamit, és a saját San Francisco-i alagsorában tanított. Én arra gondoltam, hogy Carlosnak és neki feltétlenül találkozniuk kéne, úgyhogy írtam is Carlosnak, hogy a hölgy tanított nekem 40. egy titkos meditációt, amit shanghai gyerekkorában tanult kiemelkedő mesterektől. Carlos és én majdnem kapcsolatba is léptünk, azonnal felhívta Los Angelest és beszélt Irvinggel. Ez volt kettejük utolsó beszélgetése. Szokásos vidám társalgást folytattak, aztán, bár Carlos hagyott nekem egy telefonszámot, de amikor hívtam, már nem volt ott. Nehéz időszakomat éltem, partnert kerestem a házasságom végeztével, de nem találkoztam senkivel, aki igazán érdekelt volna. Sokat aggódtam is – akárcsak az anyám és a bátyám –, mert az apám komolyan betegnek tűnt és nem volt hajlandó orvoshoz menni. Hormonális nehézségeim támadtak, Prozacot szedtem, ami újfajta gyógyszer volt akkor. Kis idő múlva, talán egy évvel az előző események után, apám meghalt rákban, és a világom fenekestül felfordult. Nemsokára kezdetét vette az igazi „Varázsló Saga”.

41.

HARMADIK FEJEZET

Újra Florindával Járkálj nyugodtan az árnyékban, de félj rossztól és jótól egyaránt! Hiszen e kettő gyakran ugyanaz. DOUGLAS E. WINTER, Run (Rohanás)

Egy hideg estén 1991-ben kinyitottam az újságot és észrevettem, hogy Florinda Donner tart előadást a Gaya Vuxnál aznap este. Ez egy New Age-es feminista könyvesbolt volt néhány házsaroknyira Berkeleyben lévő otthonunktól. Nagyon fájt a fejem és otthon akartam maradni. Ugyanakkor 10 év telt el azóta, hogy utoljára láttam szeretett kis tüzes Florindámat. Bevettem egy aszpirint és elsétáltam lefelé a hegyen négy házsaroknyira. Ez a döntésem életem egész további pályáját megváltoztatta. Carlosnak volt egy kedvenc mondata, ami a bestsellerjeiben is nagyon népszerű lett: „Mindenkinek megadatik egyetlen négyzetcentiméternyi esély, legalább egyszer az életében – ajándék ez, amit a szellemtől kapunk”. A kalandra vágyók érte nyúlnak, néha csak véletlenül, mint ahogy én is tulajdonképpen véletlenül, nem tudatosan nyúltam az aszpirinért. A legtöbb ember azonban tudomást sem vesz róla, és elmegy mellette, s az életük irányvonala soha nem tér el az unalmas szociális rutin formáitól. A mágia, ahogy Carlos mindig mondta, mindenütt ott van, csak a mi szemünkön vannak elvakító szemüvegek, amikhez ragaszkodunk, mert félünk az ismeretlentől. Ha úgy tudnánk élni, mint a kalózok, megszereznénk az élet kincseit, s tovavitorláznánk a hét tengeren át. Akkor tudnánk igazán értékelni azt az ajándékot, amit az élet jelent. – A vonat elején állok, bármi, amit látok, új – mondta gyakran –, míg a többiek mind a hátsó kocsiban töltik el az életüket. Florinda előadásához kibéreltek egy előadótermet szemben a bolttal, de az ajtók még nem voltak nyitva. Továbbsétáltam ezért a könyvesbolthoz. Abban a pillanatban észrevettem az apró, ragyogó Florindát, mellette pedig egy magasabb nőt, egy 42. gömbölyded, mandulaszemű teremtést. Nevettek és New Age kellékekkel játszottak, sámándobokat csapkodtak és kristályokon kukucskáltak keresztül. Ők nem láttak engem. Túlságosan zavarban voltam és nem mertem bemutatkozni. Amikor megnyíltak az előadóterem ajtói, összeszedtem a bátorságomat és megközelítettem Florindát. Pontosan olyan volt, mint amilyennek emlékeztem rá, hihetetlenül energikus, apró és vékony termetű. Épp olyan életteli volt, mint eddig bármikor, apró csontokkal, izmosan, ragyogó kék szemekkel és egycentis szőke hajjal. Úgy nézett ki, mint egy punk manó. – Szia Florinda, Amy Wallace vagyok, emlékszel? – Amy! – a nyakam köré fonta a karjait, és erőteljesen megölelt. Csodálatosan nézel ki! Carlos olyan boldog lesz, hogy megtaláltalak! – Hogyhogy ilyen rövid a hajad, Flo?– Filmsztármosollyal válaszolt: – Éppen most értem vissza a janamomo törzstől az Amazonasról és tetves lettem. Le kellett borotválnom a fejemet. Gyere, hadd mutassalak be, ez itt Carol Tiggs, ő a naguálasszony. Gyorsan elmagyarázta nekem, hogy ez mit jelent. A naguálasszony. Carlos női megfelelője, mondhatni az ikertestvére, és a csoportvezetője. Carol erre nevetséges pszeudo-rock stílusban kezdett énekelni: nagual women... E kitörésétől eltekintve Carol visszafogott volt és misztikus, sötétkék szemei melankolikus tekintetet kölcsönöztek neki. Keveset beszélt; ő és Florinda ellentéteknek tűntek, mint a Nap és a Hold. Nekem az elején nem volt szimpatikus, hidegnek és humortalannak találtam, kivéve popzenei bemutatóját. Úgy tűnt, hogy nem rendelkezik azzal a megnyerő modorral, amit Carlos, Anna-Marie és Florinda kitűnően birtokoltak. Hirtelen hozzám fordult: – Te vagy Irving Wallace lánya? – Igen. – Hallottam rólad. Együtt ültünk az előadás alatt. Florinda érdekesen és „fűszeresen” beszélt, sőt mondhatni botrányosan. Sok hallgatóját megsértette, és mindenféle oda nem illő történeteket mesélt el, hogy nemrég megjelent könyvét reklámozza. A könyv címe: Álomban ébren. Első könyve, a Chabono, arról az időről szólt, amikor a jamamoto indiánok között élt. Állítólag ezt a könyvét úgy ollózta össze egy olasz szerző megjelent írásaiból, aztán

idézőjelesen elvesztette jegyzeteit – akárcsak Carlos –, emiatt végül nem kapta meg az oklevelét az UCLA-n. Második könyve, a Boszorkány álmai, poétikus anekdoták gyűjteménye abból az időből, amikor egy tradicionális curandera* tanítványa volt Venezuelában. Két német emigráns gyerekeként nőtt fel Caracasban. Akárcsak a többi boszorkány, ő sem ott volt (a Carlosszal töltött évek alatt), ahol állította, de ebben az időben én erről még nem tudtam semmit. Előadása, ______________________ * Gyógyító.

43. a varázslótudomány alapvető elvei, egyaránt hatott a New Age-hívőkre és a feministákra. Ironikus volt és hihetetlenül karizmatikus. Rengeteget beszélt (akárcsak én), de sokkal gyorsabb volt, és sokkal bátrabb. Nagyon vonzónak találtam. Elmondta a közönségnek, hogy kiadója, a Harper & Row cenzúrázta az „eredeti Don Juan-i nyelvezetet”, mondván, hogy ezt egyszerűen nem lehet kiadni. Azzal folytatta, hogy Don Juan leírta a két nem tudáshoz vezető útja közti különbséget. „A férfiaknak itt van ez a pincsó*, ami megmerevedik és az ég felé mutat, úgyhogy nekik az égre kell meredniük, az ég felé kell kapaszkodniuk. így kapják meg a tudásukat, hogy a nemi szervükön keresztül felfelé meredeznek. A nőknek egy luk van a lábuk között, ami mindig nyitva van, lefelé mutat a Föld felé. Mi így vesszük át a tudást, magától a Földtől. A szexuális szervek észlelnek. Mi nők, mindig tanulunk, méghozzá úgy, hogy észre sem vesszük, annyira természetes ez nekünk. A férfiaknak azonban felfelé kell utazniuk lépesről lépésre, mint egy létrán. A férfiak aprólékosak és józanabbak, amik mi pont nem vagyunk. Éppen ezért kell annyit küzdeniük olyan formán, ahogy nekünk nem kell. Ez az oka annak, hogy a csoport vezetője, a naguál mindig férfi. A férfiak józanok, és nekünk nőknek szükségünk van erre. Szerettem volna Don Juantól pszichedelikus drogokat kérni, könyörögtem neki, de visszautasított, azt mondta: „Nektek nőknek nem kellenek ezek az erőnövények, ti eleve ott vagytok.” Florinda csettintett egyet az ujjával: – Álmodni, más világokba utazni nekünk semmiség, egyszerűen csak lusták vagyunk hozzá. És a szociális rendszer csapdába ejti a nőket, elrabolja tőlük a felfedezésre szánt időt, odaköti őket a gyerekszüléshez és a gyerekneveléshez, és mindehhez még egy férfiről is kell állandóan gondoskodniuk. A férfiak szolgái vagyunk nemtörődömségünk miatt, és természetesnek vesszük a kreativitásunkat. Emberi lényeket gyártunk. Minden alkalommal, amikor egy nő szül, a szülés hatalmas lyukat hagy az energiatestében, ami annyira kimeríti, hogy aztán elbukik a szabadságért folytatott harcban. Nem ajánlom a gyerekszülést. A nők nem értik, pedig a varázslók tudják, hogy a méhünk a második agyunk. A méh kettős funkcióval bír: minél többször engedjük meg egy férfinak, vagy akárhány férfinak hogy behatoljon a ménünkbe, annál jobban tönkretesszük ezt a második agyat. Az információ úgy tűnt, hogy megfagyasztotta a közönséget. Kérdések következtek a menstruációról és a méheltávolításról. – A nő életében a menstruációt megelőző három nap kiemelt lehetőség az álmodásra – nekünk semmiség álmunkban átlépni másik világokba! Erőfeszítés nélkül fel tudjuk fedezni – hogy úgy mondjam – „a hagyma rétegeit”. Ébren is megtehetjük. Erre elnevezzük PMS-nek (premenstruációs szindrómának), ennyire szolgaiak vagyunk! A női varázslók nem szenvednek a klimaxtól, mint az emberek. A varázs______________________ * Vagy bincho – pénisz, Mexikóban pénisz, mint „kis bogár”.

44. lói gyakorlatok, mozdulatok és meditációk megelőzik ezt. Mi a szándékunk segítségével kontrolláljuk a menstruációs ciklusunkat. A szándék mozgatja az univerzumot a varázslók hite szerint. Mi nem imádkozunk – az a kéregetőknek való –, hanem utasítjuk a szándékunkat. Csoportunk egyik női varázslója (később megtudtam hogy Anna-Marie-ról van szó) nem szeret menstruálni, így hát úgy döntött, hogy abbahagyja. Én szeretem a megtisztulás érzését, ezért én meghosszabbítom ezt az időszakot a szándékom segítségével. Ami pedig azokat a nőket illeti, akiknek nincsen méhük – nekik ugyanúgy kell küzdeniük a szabadságért, mint a férfiaknak, lépésről lépésre haladva a létrán. Nem könnyű, de meg lehet tenni. Ha szülés miatt lyukak vannak az energiatesteden, akkor kétszer olyan erősen kell küzdened. Valaki megkérdezte, hogy Don Juan élt-e szexuális életet. Florinda elpirult: – Hát ezt tényként állíthatom! Higgyetek nekem! Pedig kilencven éves volt! Ezután Florinda bemutatta Carolt, mint a naguálasszonyt, aki 10 évre, testestül, mindenestül eltűnt a Végtelenbe – amit „Második Figyelemnek” is neveztek. Carol számára az egész csak egy pillanatnak tűnt, mondta Florinda – teljesen elveszítette az időérzékét. – Amikor csodaszerűen újra megjelent – egy parkban joggingolt –, megnyitotta számomra a mágikus ajtót. Ezért lehetek itt ma este. Ez az ajtó teszi lehetővé, hogy Carlos nyilvános előadásokat tartson – folytatta. Elképzeltem a szenzációhajhász címlapsztorit: „Végtelenből visszatérő nő, zavartalanul joggingol, ruházata érintetlen...” Hát... ha az abszurditás ölni tudna, már rég halott lennék. Az előadás után láttam, amint egy barátom – odaadó Castaneda-hívő – megkérdezi Carolt, milyen volt tíz évet egy

másik dimenzióban tölteni. Carol reakciója sokkolóan hatott rám. Egészen a sarokig hátrált, erősen izzadt és dadogott. Hamarosan tömeg gyűlt össze körülötte. – Hát... én... nem emlékszem... hát... nem tudom... khm... – Addig hátrált. míg neki nem ment a falnak, aztán botladozva nekivágott a tömegnek, és gyorsan Florinda oldalán keresett biztonságot. Döbbenetes volt, milyen feszült és ideges lett, míg a kérdés elől menekült. Florindát is tömeg vette körül. Ő azonban fürdött a csodálok figyelmében, bájos huncutsággal válaszolgatott a kérdésekre, amíg Carol rángatni nem kezdte a ruháját. Egy limuzin várt rájuk, hogy kivigye őket a reptérre. Valamilyen meghatározhatatlan mágikus okból, „veszélybe sodródtak volna”, ha abban a San Francisco-i hotelban töltik az éjszakát, ahova reggel bejelentkeztek. Búcsúzóul megöleltük egymást és telefonszámokat cseréltünk. Florinda megadott nekem egy postafiókcímet, kérte, hogy írjak, és küldjem el a könyveimet. Viselkedése azt sejtette, hogy találkozásunk nagyon jelentőségteljes volt, és biztos, hogy hamarosan beszélünk. Carol, aki nyilvánvalóan még mindig zavarban volt, félmosollyal intett búcsút. 45. Teljesen feldobott ez a találkozás. Mindig is imádtam Florindát, de már elfeledkeztem a lendületéről, a lehengerlő energiájáról. Nagyon vonzott, és szerettem volna megújítani a kapcsolatunkat. Apám halála űrt hagyott maga után, és semmi nem tudta bánatomat enyhíteni – sem a meditációval töltött órák, sem első regényem, a Desire sikere. Valami vonzott, valami hajtott – több mint a puszta magányosság. Hittem abban, hogy ez valamilyen misztikus energia. Figyelmesen elolvastam Florinda új könyvét. Lírai, szívbemarkoló elbeszélés volt a képzésről, amit Don Juantól, Castanedától és az idősebb Florinda által vezetett női varázslók csoportjától kapott. Megírtam neki, mennyire tetszett a könyve, elküldtem neki frissen megjelent első regényemet, és egy korábbi könyvemet, The Prodigy-t, ami egy zseniális kisgyerek biográfiája volt. Hamarosan felhívott, és azt mondta, hogy nagy hatással voltak rá a könyvek, különösen a regény. Florinda igazi könyvfaló volt, gyakran egy nap alatt végzett egy kötettel. Azt terveztük, hogy találkozunk, amint legközelebb Los Angelesbe megyek. Mellékesen megjegyezte, hogy mielőtt Carollal elhagyták San Franciscót, visszamentek a szállodába egy ottfelejtett csomagért, és megpillantották Don Juant a szálloda halljában. Elmentek mellette, anélkül, hogy köszöntöttek volna. Teljesen ledöbbentem. Mi volt ez? Szellem? Mit jelenthet ez az egész? Lerázta a kérdéseimet és témát váltott, aktuális bestsellerekről kezdett beszélni. Összeszedtem magam, és megkérdeztem: – Tartod még a kapcsolatot Anna-Marie-val? – Nevetett. Gondoltam, ez igent jelent. Akkor légy szíves add át neki az üdvözletemet. Ki az a másik nő, akit a következő hónapra hirdetnek a Gaia Booksnál, Carlos könyvének a borítóján láttam... valami Taisha Abelar? – Florindából kitört a nevetés. – Taisha nem más, mint Anna-Marie! – Óh, akkor elmegyek, megnézem. Hívhatom még mindig Annie-nak? – Hát... Amy, te igen. Florindának fantasztikus érzéke volt ahhoz, hogy bárminek titokzatos hangulatot kölcsönözzön. Még egy titkot megosztott velem: múltkori találkozásom a naguálasszonnyal nagy jelentőséggel bírt. Aztán kitért Carol testi eltűnésére a másik dimenzióba. – Carlos, Taisha és én majdnem belehaltunk, amikor Carol elment – a megsemmisülés határán billegtünk. Ő a naguálasszony, Carlos energetikai testvére. Arról volt szó, hogy ő vezet minket és „lobogójelzőtűzként” fog átvezetni minket a másik dimenzióba. De nem találtuk sehol, még az álmainkban sem. Teljesen elkeseredtünk, akkoriban a túlélésért küzdöttünk. Amikor Carlos meglátta őt futás közben, megpróbálta utolérni, de eltűnt. Aztán néhány héttel később Carlos meglátta az arcát 46. a közönség soraiban, miközben előadást tartott Santa Monicában a Phoenix Bookstore-ban. Azt elmesélte, hogy úgy dobogott a szíve, mint egy őrültnek, alig tudott beszelni. Amy, mindent elfelejtett, amit tapasztalt, tíz évre eltűnt a világból, eltűnt! Érted? És egyszerűen csak annyira emlékszik, hogy felébred Arizonában, aztán sétálgat és észreveszi, hogy az épületek magasabbak. Azt mondta, hogy pénzt ásott el Don Juan utasításai szerint. Don Juan mondta neki, hogy rejtse el. Hát ez volt a jel. Ez jelentette azt, hogy kiléphetünk a nagyközönség elé húszévnyi bujkálás után. Castaneda tudna mesélni erről az olvasóinak. Most már elmesélheti, elmondhatja az olvasóinak is, elmondhat mindent hármunkról. Mi voltunk a legnagyobb titok húsz éven keresztül. Ezért írtam meg a könyvemet Don Juan tréningjéről. A nő útja teljesen más, és aztán Taisha útja is teljesen más volt, mint az enyém. S most megtaláltunk téged, Amy. Ez a jel. Ő fogja majd elmondani neked, most nem mondhatok túl sokat. A mi világunkban nem beszélünk összevissza, nem szabad pletykálni, elvesztegetni az energiát és tipikus emberi lénnyé válni. Majd ő elmondja, mit jelent mindez. S az a gyönyörű regényed, pontosan olyan vagy, mint én,

álmodó vagy, a jó regényírók mindig álmodók. – Kutattam az emlékezetemben, hogy mit is jelent az álmodó Carlos könyveiben, de már évek óta nem olvastam. – Mit jelent ez Flo, hogy álmodó? – Két fajtája van a varázslóknak Amy, a cserkészők és az álmodók. Ez mind ott van Carlos könyveiben. Mi, álmodók, csak úgy könnyedén át tudunk jutni másik világokba. Átjutunk egy lejárón az álmainkba, aztán végül, amikor az egónk meghal, olyan rugalmasak leszünk, hogy nem lesz különbség az álmodó és az éber állapotunk között. Erről szól a könyvem. Ébren álmodni. Nem ugyanaz, mint az éber álom, az semmi, az nem a valóságos. Mi megtaláltuk a lejárót, a kapukat a másik világba. És a cserkészők! Taisha a megvalósult cserkésző. Amikor egy igaz cserkésző megszabadul az egójától, akkor különféle személyiségei lesznek. Egyik sem valóságosabb a másiknál. A cserkésző megéli őket a valóság színpadán, teljes odaadással. Ez nem játék, ez élet-halál kérdése, ahogy ezeket a szerepeket végigjátssza. Taisha is fog majd beszélni erről az előadásában. A cserkészés az egyik módja annak, hogy az ember rájöjjön, nincs olyan, hogy én. Az én nem létezik. Carlos mondta is nekünk mindig, hogy nem vagyunk semmi mások, mint egy csomó történet egy zsákban. Történetek, amiket fontos elmondani. Kitesszük a kártyáinkat az asztalra, de nem olyan történeteket, amivel sajnálatot váltunk ki, vagy az egónkat cicomázzuk. A cserkésző arra használja fel a mindennapi életet, hogy harcoljon, mert a harc az egó ellen soha nem ér véget. Emlékszem, mit mondott Don Juan, és elmondom neked is Amy. Úgyhogy figyelj carajo, ez az igazság, csak egyikünk sem akarja meghallani. Szóval ezt mondta: – Florindita, úgy gondolj az egódra, mint egy nagy, lusta szőrös kutyára. Mondd a kutyának, hogy feküdjön ki hátra a hátsó teraszra, és kerüld ki, mert megölni soha 47. nem fogod tudni. Az egó egy hidra és ezer feje van. Sétáld körbe a fáradt öreg kutyát a hátsó teraszon. Érted, hogy mit akarok mondani? – Igen, azt hiszem. – Ciao, mi amor*. Beszelünk hamarosan. Hívj majd fel! ______________________ * Viszlát, szerelmem!

48.

NEGYEDIK FEJEZET

Denevérek Félig-meddig hajlok arra, hogy azt higgyem, mindannyian kísértetek vagyunk, Manders úr. Nemcsak az él tovább bennünk, amit atyáinktól örököltünk, de mindenféle halott eszmék és ósdi hiedelmek is... Valójában nem is élnek, csak szunnyadnak, ennek ellenére nem tudunk megszabadulni tőlük. Amikor olvasni kezdek egy újságot, azt képzelem, kísértetek húzódnak meg a sorok között. Mint ahogy a világon mindenütt. A számuk bizonyosan legalább annyi, mint a homokszemeké a sivatagban. És mi – mindannyian! – mennyire félünk a fénytől! HENRIK IBSEN, Kísértetek

Egy héttel később kellemetlenségein támadt a házamban. Denevérek éltek a gerendák között, s néha bejutottak a házba. A macskáim dühödten üldöztek őket. és néha felfaltak egyet-egyet. A denevért nagyon nehéz kizavarni, és nekem nem volt többé férjem, hogy megtegye. Úgyhogy elhívtam a városi egészségügyi kirendeltséget, és kiküldték a „batman”-jüket. Az egész művelet közepén megcsörrent a telefon. Florinda volt az. Halk, sürgető hangon mondta: – Carlos beszélni akar veled. – Ó, nagyszerű! Igen – Carlos átvette a kagylót: – Hola, Amy. Úgy sajnálom, ami apáddal történt. Flo csak most mondta, hogy egy éve meghalt, nem is tudtam. Timbuktuban voltam. Ajaj, hogy vagy? – Jól. Ne haragudj, de éppen van egy denevér a házamban és... – Hívjalak vissza később?– Vészcsengők kezdtek el csörögni a fejemben. Tudtam, hogyha leteszem a telefont, soha nem hív vissza. – Nem, nem – mondtam neki. Csengettek az ajtón. A denevérbefogó ember volt,. kezében egy hálóval és egy üveggel. Integettem neki, hogy jöjjön be. – Irányítsd ki, vezesd ki a denevért, Amy! – mondta Carlos, olyan hangon, mintha valamilyen katonai titkot árulna el. 49. – Irányítsd ki te! – nevettem. – Te vagy Carlos Castaneda. – Miközben befogták a denevért, Carlos egyre intenzívebben kezdett beszélni. – Amy, hihetetlen, hogy Flo megtalált ott téged. Próbáltalak elérni. Nevetségesnek hangzik, amit mondani fogok, de próbáld felfüggeszteni a normális ítélkezőhajlamodat, és halld meg. amit mondok. Figyelj! Nagyon fontos. Neked, csakis neked, van elegendő intelligenciád, hogy megértsd a metaforát. A többiek! – Lenéző hangot hallatott, nyilvánvalóan követőinek kiscsoportjára utalva. (Florindától tudtam, hogy körülbelül tizenkét tanítványa van Los Angelesben, és néhányan Mexikóban.) – Ők nem képesek rá, nem értik, hogy olyanok vagyunk, mint a ketrecbe zárt csirkék, és valami idegen lény felfal minket. Igen. ennivalók vagyunk, miért is ne? Függeszd fel az előítéleteidet. Ez egy ragadózó univerzum, és meg fognak enni. Figyelsz? – Igen. – Két dolgot mesélnek a varázslók. Az egyik egy egyetemistáról szól, aki nekivágott az Amazonasnak, hogy megfigyelje a bennszülötteket. Aztán mikor megpróbálták megenni, egy pillanatra elfelejtette az antropológiát. Amy, valami felfal minket, én mondom neked. Felejtsd el az antropológiát. A másik történet az Esquire címlapjáról szedtem. Lee Marvinról szól. Emlékszel Lee Marvinra? Mindenesetre a cím így szól: Lee Marvin retteg. Akárhányszor átlépek a másik világba, hidd el nekem, chica*! Lee Marvin retteg. Ott vagy? – Igen. – Egy hónappal ezelőtt álmodásban voltam, amikor találkoztam Irvinggel. Csapdában volt. Csúszó, tekergőző indák, szederindák fonódtak rá, olyan volt az egész, mint egy börtön. Közeledtem hozzá, és megpróbáltam kiszabadítani, de ellökött. „Nem, nem, ne gyere közelebb, csak vigyázz a lányomra, ígérd meg! Vigyázz a lányomra, mert bajban van!” – mondta. – Carlos, mit jelent ez, miféle bajban? – Nem tudom. – Nem tudod? És mi van a bátyámmal? Apa róla is mondott valamit? – Nem, nem, csak rólad.

– És most? – A szelleme a házukban flangál, ott, ahol az anyád él. – A szelleme? – A denevérbefogó ember az ajtóban állt. Győzedelmesen felmutatta a csapkodó denevért az üvegben. Mosolyogtam és köszönetei intettem neki. – Hát, Carlos, mit csináljunk? – Nem tudom, lehet, hogy el kéne mennünk abba a házba, és elküldenünk a szellemet. – Először szkeptikus voltam, de aztán az az aggodalmam, hogy az apám szenved, felülírta kétségeimet. ____________________ * Lány.

50. – Oké, oké – mondtam. – Menjünk olyankor, mikor az anyám nincs otthon. Los Angelesben leszek két héten belül. – Ó, csodálatos, akkor találkozunk. Hívd fel Flót, amikor megérkezel. Isteni. Adios! És Amy, még egy dolog, figyelj, nagyon figyelj, elmondtam egyszer, most elmondom még egyszer: te, Amy Wallace, csakis te rendelkezel az intelligenciával, hogy megértsd a metaforát. Te vagy az egyetlen. Soha ne felejtsd el, amit most mondtam. Minden ezen múlik. Viszlát! Irving Wallace Castanedához beszélt a síron túlról, és én valamilyen szörnyű bajban vagyok. Próbáltam szkeptikus maradni, de nem működött. Lee Marvin rettegett.

51.

ÖTÖDIK FEJEZET

A következő találkozás A hitet röviden úgy lehetne meghatározni, mint a valószínűtlen megtörténtébe vetett illogikus meggyőződést. H. L. MENCKEN, Prejudices (Előítéletek)

Két héten belül látni fogom Carlost, meg fogjuk oldani apám szellemének rejtélyét. Mindeközben Anna-Marie, azaz Taisha Abelar eljött a Gaia Bookshoz, hogy beszéljen első könyvéről (The sorcerer crossing: a women journey [Absztrakt repülés]), melyben Don Juannal, aztán Castanedával való beavatási útját meséli el. Ott találtam a könyvesboltban Carol Tiggs társaságában. Természetéből adódóan kevésbé volt túláradó, mint Florinda, de gyengéd ölelésével kedvesen fogadott. Levágatta derékig érő hosszú haját, és most fiúsan hordta. Egyébként nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint a múltkor: finom vonások, konzervatív, elegáns ruhák. Taisha egy kis könyvesboltban beszélt elég nagy tömeg előtt. Annyian voltak, hogy nem is fértek be mind az ajtón. Ezzel kezdte: – Jó estét, nevem Taisha Abelar. Mindig ki kell ezt mondanom varázslói célzattal. Sok nevem van, mint ahogy Carlos Castanedának is sok neve van. Mi mindhárman, a három tanítványa, Florinda Donner, Carol Tiggs és én, más-más néven ismertük Don Juant, mert sok arca volt. Mindhármunkat egyenként, hajlamunk szerint tanított a női varázslók, brujók vagy sámánok egy csoportja. Mivel kevés időnk van itt ezen a világon, ezzel a módszerrel többé már nem taníthatunk. Carlos Castaneda az utolsó ebben a varázslói vonalban, neki nincsenek tanítványai, nincs csoport. Mint néhányan bizonyára tudjátok a könyveiből, nincsenek önkéntesek a varázslók világában. A tanítványokat jelek mutatják meg (nem azt mondta éppen, hogy nincsenek tanítványok?!) a naguálnak, akinek be kell cserkésznie őket. Mivel Carlos Castaneda a szabadság naguálja, mindenkinek, akit a jelek hozzá vezetnek, nyilatkoznia kell, és a szellem jóváhagyja belépésüket. Ez azonban semmire sem biztosíték, minden egyes lépés az úton rettenetes harcot jelent, hogy el ne bukj – a bukás pedig 52. a varázslók világában visszacsúszást jelent az emberi viselkedésbe. A Szellemnek tartoztam ezzel a feladattal, hogy ma megjelenjek itt előttetek, és megosszam veletek Don Juan tanításait az egyetlen lehetséges formában. Ez az első előadásom. Mivel nagyon ideges voltam miatta, jegyzeteket készítettem. Megmutattam Castanedának, amit írtam. Ő a naguál – ez egy kifejezés nahuatl* nyelven, és ismeretlent jelent. A naguál fogta, és összetépte a telegépelt oldalakat, mondván, hogy mondjak bármit, ami az eszembe jut. Azt mondta, nincs szükségem jegyzetekre. Aztán mesélt cserkészéseiről, a „Valóság Színpadán”. Éveket töltött el különféle személyiségek alakjában, hogy megszabaduljon legrosszabb tulajdonságától, amire a varázslók mutattak rá: az önsajnálattól. Férfinak öltözötten élt egy buddhista kolostorban, majd Ricky nevű gringo**, piti kis zsebtolvaj volt Mexikóban. Azt mondta, hogy ebben a szerepében műpéniszt is hordott és megtanult káromkodni, mint egy férfi, és nőket elcsábítani. Ezután egy fára épített házban élt, csak a vécére jött le onnan. Emelőcsigán juttattak fel ételt hozzá, és semmilyen emberi kommunikációban nem volt része. Ezalatt a két év alatt tanítói majomlánynak nevezték. Rögtön ezután, hogy tovább növeljék a kognitív disszonanciát, egy elkényeztetett, gyönyörű, a társaságba frissen bevezetett fiatal lány szerepét kapta, hosszú aranyszínű hajjal, selyemruhákkal. A kis mexikói városban nagynénjei vezették körül, akik valójában Don Juan mexikói tanítványai voltak. Ebben a szerepében beleszeretett egy lecsúszóban lévő költőbe. Leütötte és megkötözte a férfit, aztán felhúzta őt egy fára, hogy kigyógyítsa tragikus emberi mivoltából. Úgy gondolta, mivel neki bejött ez a módszer, talán megmentheti vele a férfit is, akit szeret. A varázslók úgy látták, hogy kezd túlságosan is azonosulni ezzel a szereppel, úgyhogy leöntötték egy vödör vízzel a fejét, és aztán átalakították egy újabb személyiséggé. Kéregető lett belőle. Alphonzina rongyokban járt, mocsok, szenny fedte a testét, csipkedték a rovarok. Kis viskóban lakott, egy kicsi városkában egy nővel, aki nem ismerte igazi identitását. Alphonzina minden nap alamizsnát kért a helyi templom lépcsőjén, és tudta, hogy amíg nem tudja igazán legyőzni az önsajnálatát, addig nem fognak megkönyörülni rajta. A varázslóktól akár meg is halhat, hogyha az a sorsa. Taisha hangsúlyozta, hogy Don Juan és csapata nem érez sajnálatot, sem önmaga, sem mások iránt. Ha nincs a harcosokra jellemző acélidegzete és éhen hal az utcán, akkor legyen úgy. Tetvek csipkedték, viszkető bőrével vitte haza a néhány pennyt minden nap a nőnek, aki enni adott neki. Ez a nő olyan anyai, olyan szeretetteljes volt

vele, hogy Taisha kezdett életében először „igazi törődést, szeretetet erezni”. „Képes lettem volna meghalni érte.” Érzéseinek mélysége kivezette őt a kró__________________ * Mexikói bennszülött nyelv. ** Külföldi.

53. nikus önmagára koncentrálásból és megadta a jelet, hogy felszabadulhat mindennapi szenvedéséből, nyomorából. Egy napon egy gazdag nő megsajnálta, hazavitte, megfürdette, megetette és tiszta ruhába akarta öltöztetni, egy szoknyát és egy kasmírblúzt akart ráadni. Amikor meglátta, hogy a kéregető lány a mocsokréteg alatt fehérbőrű, elképedt. Kedvessége megtörte Taisha „emberi mivoltának” utolsó nyomait is, és megint megmutatta neki, mi az igazi törődés. Visszatérhetett Don Juanhoz. Taisha legalább olyan jó történetmesélő volt, mint Carlos. Specialitása volt a közönség megríkatása. Emlékszem arra az éjszakára, amikor találkoztunk, mennyire lenyűgözött a történeteivel. Most kérdésekre várt. Egy láthatólag feldúlt, mocskos, tágra nyílt szemű férfi tolakodott át a tömegen, ezzel a kérdéssel: – Mi van akkor, ha egyáltalán nem próbálkozom semmiféle látomással? Én egyszerűen nem tudom leállítani őket, mindenfélét látok, lényeket, árnyékokat. Mit tehetek ilyenkor? Úgy érzem, nem vagyok normális, – Vállalj könyvelői munkát, vagy menj egy bankba dolgozni – mondta Taisha. Nem viccből mondta, komoly tanács volt. Aztán, hogy oldja a hangulatot, nevetett és azt mondta, akárhányszor Florinda előadást tart, mindig van legalább egy nő a közönség soraiban, aki el akar válni. Ez kérdésekhez vezetett a szerelem és szex témakörében. Taisha azt mondta, hogy egy szenvedélyes csók, vagy mély érzésekkel átélt kézfogás, maga a vágyakozás, több energiát tartalmazhat, mint a szeretkezés, és azt tanácsolta, ne hallgassunk szerelmes dalokat. Ezek, magyarázta, kifejezetten a szociális rend propagandái, ráveszik az embert, hogy vágyódjon az udvarlásra, ami aztán odavezet, hogy végül a házasság börtönében ébredünk fel. Még egy színészről vagy rocksztárról való fantáziálás is hátráltathatja az embert a szabadság felé vezető útján – figyelmeztetett –, mivel értékes energiát vesztegettünk el, amit a varázslók álmodásra vagy cserkészésre használnak. Az előadás végén a Válogatóról beszélt. A Válogatót a Szellemhez hasonlította, aki Carlos szerint az az erő, ami az univerzumot irányítja. Taisha leírása a Válogatóról megijesztett. Gyermekkori istenképemre emlékeztetett, egy dühös, szakállas emberre az égben, aki letekint ránk és megítéli a tetteinket. Egy rosszakaratú Mikulás. Taisha úgy írta le a Válogatót: „Egy tű, ami ránk mutat és kontrolláltatja tudatunk fókuszát.” Nem tudhatjuk, hogyan és miért mozdul, annyit tehetünk, hogy belenyugszunk, és cselekszünk rettenetes, kérlelhetetlen nyomása alatt. – Vannak feladataim, amit a Válogató jelölt ki nekem. Hadd mutassak meg egy utolsó személyiséget. – Taisha felvett egy parókát és egy szemüveget. – Most Sheila Waters vagyok, üzletasszony, rengeteg pénzt nyertem. Sheila Waterst a Válogató mutatta meg nekem. Taisha tőzsdézett Sheila Waters bőrében, és hihetetlen nagy mennyiségű pénzt fektetett ingatlanba a St. Helens-hegy mellett. 54. Amikor a vulkán kitört, az egész pénz odaveszett. Következő feladata az lett, hogy ingatlanügynök legyen. – Komoly büntetés, gondoltam. Az előadás után Taisha és Carol társaságában elmentünk egy közeli étterembe. A vacsora alatt próbáltam hozzászokni az ismeretlen szóhasználathoz. Észrevettem. hogy Florindával ellentétben a többiek Carlost naguálnak szólítják, vagy úgy utalnak rá. Én nem tudtam ehhez csatlakozni, nekem még mindig Carlos volt, és ez a megszólítás olyan volt nekem, mintha a pápáról beszéltek volna. Egy részem úgy érezte magát, mint akit csapdába csaltak, elcsábítottak, a másik részem azonban kíváncsi volt, s végül az volt az érzésem, hogy Carlos mindig meg fog védeni engem mindenféle bántódástól. A beszélgetés az asztrológiára terelődött, Carol hitt benne. Én előhoztam a személyiségtípusok egy rendszerét, az enneagramot, ami a szufi tradícióból ered és Gurdjieff filozófus terjesztett el, akinek kemény oktatási módszere emlékeztetett Don Juanéra. Tudtam, hogy Carlos ismer Gurdjieff-tanítványokat, Claudeio Naranjót és Oscar Ichazót. Kathleen Speeth terapeuta, aki népszerűsítette az enneagram-tanulmányokat Amerikában, ismerte Carlost, és idézett is tőle könyvének első oldalán. A könyv címe: The Gurdjieff Work (Gurdjieff munkássága). Amikor előhoztam a témát, Carol szinte fölrobbant. – Nem értettél meg semmit ma este? Az egész egy hatalmas misztérium, egy óriási kérdőjel, ez az egésznek a lényege, és most meg elkezdesz kategóriákat gyártani! – A beszélgetés megbicsaklott kitörése után. Évekkel később Carol elmondta nekem,hogy Carlos megtiltotta, hogy tanuljon, vagy bármilyen módon kielégítse az enneagram iránti mély érdeklődését. Meghívtam a női varázslókat a házamba, ami csak tíz perc sétára volt az étteremtől. Elfogadták, de az éjszakai szállás lehetőségét visszautasították. Különös egy látogatás volt. Undorral kezelték a macskáimat, bár Taisha megdicsérte a „haltartályt”. Carol nagyon keveset mondott, amíg észre nem vett a falon egy sor bekeretezett,

aláírt levelet fotókkal. Ezek ajándékok voltak, amiket a szüleimtől kaptam, levelek Marcel Proust-tól, Oscar Wilde-tól, Charles Baudelaire-től – mindannyian kedvenc szerzőim voltak. Carol fintorgott: – Pfújj, de undorító, nézd, hogy imádod ezeket az embereket! – Proust különösen irritálta. – Ezektől mind meg kell szabadulnod! – mondta. Egyszerre éreztem lázadást és elbizonytalanodást. Az elbizonytalanodás nyert. Kezdtem a fejemben terveket gyártani, hogyan fogom eladni az aláírásokat. Végül is maga a naguálasszony beszélt hozzám, a női Castaneda. Ezután Florinda és Taisha visszatértek a Gaya Bookshoz. Olyan nagy volt az érdeklődés az előadásaik iránt, hogy még nagyobb termeket kellett bérelni. Florindát megint Carol kísérte el és két tanítványa. Bemutattak Dorothynak, egy feszült barnahajú lánynak és csúfondáros partnerének, Tarinának. Florinda barátságos volt, 55. de volt egy kis megbicsaklás az egészben, amikor bemutattam őt és Carolt egyik legközelebbi barátnőmnek, aki imádta Castanedát és a női varázslók könyveit is. Félrehúztak, és azt súgták a fülembe, hogy túlsúlyos és rosszul öltözik. – Komolyan mondod, hogy a barátod? – kérdezték. Ez fájt, és mérges voltam magamra, mert leszólták az egyik közeli barátnőmet, méghozzá felszínes indokokkal, és nagyon „gyengén” tudtam csak megvédeni. Florinda grimasszal az arcán hívott félre és Dorothyra mutatott: Látod azt ott, azt hiszi, hogy Carlos menyasszonya. El tudsz képzelni ennél nagyobb illúziót vagy tévedést? A két lány folyton gonoszul a szavamba vágott. Tarina elment egész odáig, hogy egyik mondatom közepén felállt és elindult a vécébe. Én ártatlanul utána mentem, de ő tudomást se véve kérdésemről magára zárta a fülkét. Sokáig vártam kint a csapnál, hogy előjöjjön, biztos azt remélte, hogy eltűnök. Megpróbáltam újra fölvenni a beszélgetés fonalát, erre simán elsétált előttem. Mikor visszatértem a terembe, azt láttam, hogy Dorothy egy fényképezőgépes férfit fenyeget: – Ha nem semmisíted meg azonnal mindet, akkor elkobozzuk! — A férfi csak bámult rá nagy szemekkel, aztán hozzám fordult. – Nem tudtam, hogy nem szabad fényképezni. Miért nem tudta ezt egyszerűen és udvariasan megmondani? Van valami elképzelésed arról, hogy mi a baj ezekkel az emberekkel? Annyira el vannak telve maguktól! Aztán visszafordult Dorothyhoz: – Miért vagy ennyire durva? Örömmel megtettem volna...– Dorothy azonban megfordult és elment. Florinda merész megjegyzéseket tett, ezúttal sejtetve, hogy nemcsak Don Juan, de Carlos is aktív szexuális életet él, bár a könyveiben azt állította, hogy Don Juan kérésének megfelelően önmegtartóztató. Ez megdöbbentő volt. Florinda előző előadásán egy néző megkérdezte, hogy Carlos él-e szexuális életet. Florinda elvörösödött, és azt mondta: – Természetesen remélem, hogy nem. Aztán még egyszer kijelentette a nagyközönség előtt, hogy Carol Tiggs, a naguálasszony itt van köztünk. Egy misztikus lény, a Halállal Dacoló van a testében, aki évezredeken át különféle varázslók testébe költözött. Florinda tovább fokozta a zavartságot a következő kijelentésével: – Úgy gondoljuk, hogy Don Juan elveszett a végtelenben, a második figyelemben. Döbbent mormogás futott végig a termen, ahogy folytatta: – Csapdába esett, ahogy mi szoktuk mondani, a hagyma egyik héjában. Próbálunk elegendő energiát nyerni, elegendő tömeget összegyűjteni, hogy kiszabadítsuk, és álmodásban keressük. Reméljük, hogy a kollektív szándék ebben a teremben is segíteni fog nekünk. – Ez lélegzetelállító újság volt Castaneda olvasóinak, akik úgy hitték, hogy Don Juan elérte a végső szabadulást, ahogyan a könyvben le van írva.

56.

HATODIK FEJEZET

Újra Carlosszal De hisz ártatlanul nincs mitől tartani. JEAN RACINE, Phaedra (Somlyó György fordítása)

Ezután Florinda és én gyakran beszélgettünk egymással. Továbbra is dicsérte írásaimat és bátorított. Elmondta, hogy Carlos többé nem a megszokott módon olvas. Rengeteg tudásmennyiséget vesz fel úgy, hogy könyveken alszik, vagy könyvek alatt. A hasával olvassa a nehéz szövegeket, az újságot a lábain keresztül. Azt állította, hogy ő és Carol éjszaka belopóztak a szobájába és egy Playboyt tettek a pincsójára* , de még csak nem is lett erekciója. Beszélgettünk politikáról, irodalomról általában és a spiritualitásról. Florinda semmiben nem hitt, kivéve a varázslókat, viszont lenyűgözte a filozófia, különösen a fenomenológia. Csodálattal beszélt Husserlről, de azt mondta: ő sem az elméletei szerint élt, ezt csak mi tesszük. Florinda csak nagyon ritkán beszélt titkos praktikákról. általában lenézte a rituálékat, mondván: Amy, mondhatnám azt neked, hogy fuss a házad körül háromszor visszafelé, de ez hülyeség. A változás absztrakt, egyszer csak bumm. Amikor nem figyelsz, és nem vársz rá, nem kérdezed, megváltoztam-e már, jobb lettem-e már? A skálák a csúcsra mutatnak és többé már nem vagy emberi lény. Néha megváltoztatta a hangnemet. Egyszer például megtanított egy mozdulatsorra, amit mágikus gyakorlatoknak nevezett, és Don Juan tanította rá: – Akkor csinálom, ha meg akarom erősíteni az akaratomat. Menj ki teliholdas éjszakán és dörzsöld meg hátul a veséidet az öklöddel, az ujjízületeiddel, és mondd hangosan, hogy intento**, háromszor. A nyelved ütődjön a szájpadlásodhoz, amikor a „t” hangot kiejted. __________________________ * Vagy bincsó – pénisz, Mexikóban pénisz, mint „kis bogár” ** Szándék.

57. – A varázslók parancsolnak a szándéknak – emlékeztetett, – Soha nem imádkozunk. Az a kéregetőknek való, és nem működik. Carlos és Florinda gyakran idézték Don Juant, aki azt mondta: „Miért ismételtem magam olyan gyakran? Mert az egyikünk szenilis, és az nem én vagyok.” Az egyik ilyen beszélgetésünk alatt mellékesen megjegyezte: – Le kéne feküdnöd Carlosszal, Amy, imádnád, igazán jó. A végtelenségig tudja csinálni. Sokkot kaptam, zavarba jöttem. – Florinda, egy kicsit öreg hozzám, inkább ilyen apafiguraként gondolok rá. – Oké, felejtsd el, de képzeld, én hogy éreztem magam! 19 éves voltam, amikor megismertem Don Juant. 90 éves öregember. Azt gondoltam, túl fiatal és gyönyörű vagyok, hogy odaadjam magam egy vén kéjencnek. De akkor még eszetlenül tele voltam saját magam fontosságával, nem értettem semmit. Azt gondoltam, hogy én teszek neki szívességet. Aztán ott volt Huan Tuva. Nem szerepelt a könyvekben, de Don Juan társaságának része volt. Gyönyörű indián volt, magas és gyönyörű. Megközelítettem őt... hát igen, egy kicsit többre volt szükségem. Fiatal és egészséges voltam. Erre elővette, megmutatva hatalmas erekcióját ott helyben, és azt mondta: „Kislány, én ezt álmodásra használom, a tudat óceánjában való navigálásra, nem dugásra!”– Annyira megsértődtem, el se tudod képzelni. De azért gondolkodj el... a naguállal együtt lenni... Amy, gondolkozz rajta... meg lennél lepődve! Gondolkodtam bizarr javaslatán. Carlos legalább 60--65 éves, lehet, hogy közelebb a hetvenhez. A szerelmi ügyeim és a házasságom mindig az én életkoromhoz hasonló korú férfiakkal zajlódtak. Carlos, az édes pocakos Carlos... lehetetlen. És egyébként Florinda reklámszövege, mármint hogy a végtelenségig bírja, szörnyű volt. Én nem szerettem az olyan férfiakat, akik a végtelenségig bírják. Az egész felvetés, beleértve a természetesnek tűnő hangnemet, nagyon is kiszámítottnak tűnt. Olyasmire apellált, amiről azt hitte, hogy majd elcsábít engem is. Szexuális kalandok, szuperszex – legalábbis amit ő annak tartott. Ez volt az első élményem a köztünk lévő, az idők folyamán egyre növekvő különbségről. Az én minden tapasztalatomon átáramló romantikus természetem, szemben az ő kéjsóvár, ugyanakkor távolságtartó hozzáállásával. Egyáltalán nem érdekelt a maratoni szex, még akkor sem, ha a világ egyik leglenyűgözőbb és legmisztikusabb emberével lehetne megélni. Én egy egész életre való partnert kerestem. Beszélgetésünk annál is inkább furcsa volt, hogy éppen az új könyvében olvastam, hogy ő és Carlos továbbra is cölibátusban élnek.

Éveken keresztül ezt mondta az olvasóinak, fenntartva, hogy az absztinencia az egyik legjobb módja annak, hogy energiát gyűjtsenek az álmodáshoz, és hogy elpusztítsák azt a belső programozást, ami a párosodás felé hajtja az embert. És most engem noszogat a szexre. Egyre különösebb. 58. A következő Los Angeles-i látogatásomkor a női varázslók eljöttek értem egy este, mivel én nem vezettem, és elvittek Carlos kurzusára. Három hónap telt azóta, hogy utoljára találkoztam Florindával. Carlosszal a táncterem bejárata előtt futottam össze Santa Monicában, ahol heti három alkalommal tartott harcművészeti kurzusokat annak a körülbelül tucatnyi embernek, akik a belső kör tagjai voltak – annak a körnek, ami ugye elvileg nem létezett. Útközben Florinda az egyik résztvevő, Andy Horovic nagyszerűségéről beszélt nekem, aki mint színházi rendező is nagyon népszerű volt. Az erőszakosság, amivel találkozásunkat sürgette idegessé tett. Lehet, hogy azért, mert mind a ketten a szórakoztatóiparban dolgoztuk. Mindenesetre leginkább Horovic fizikai megjelenésével voltak elfoglalva. – Csak fehéret hord – mondta Taisha. – És ilyen hosszúra engedi megnőni szemöldökét. Úgy röhögcséltek, mint az iskolás lányok, mintha Andynek valami testi hibája lenne. Nevetésük zavarba hozott. Néhányan a járdán álltak, az előttünk véget érő aerobikóra résztvevői lassan elszállingóztak. Aztán ott volt Andy, fehér ruhába öltözve, őszülő halántékkal és bajusszal. Háromnapos szakáll emelte ki erős állkapcsát. Hát igen, valóban nehéz volt nem bámulni a szemöldökét. Hosszú szőrök lógtak le róla, bele a szemüvegébe. Mit jelent ez, megkérdezte már tőle valaki? Mit próbált mondani ezzel, hogy így hívta fel magára a figyelmet? Kényelmetlen érzést keltett, nem úgy, mint az az absztrakt tetoválás, ami a karján futott fölfelé. Az igazi Los Angeles-i dolog, de a szemöldök, az valami más. Valami másról árulkodik. Kifejezetten ápolatlanságot sejtet. Egész kinézete nagyon is Hollywoodra vallott, egyáltalán nem felelt meg az én elképzeléseimnek egy mágikus művészetekben jártas tanítványról. A női tanítványok párokban vagy hármasával érkeztek, nagyon hidegek és barátságtalanok voltak. Az a kettő, akivel Florinda előadásán találkoztam, nem köszönt Észrevettem Dorothy sunyi pillantásait, és kifejezetten rosszalló, fenyegető tekintetét. Csak két férfitanítvány volt jelen. Andy, és nyugodt barátja, Rick Fosterman aki alig távolodott el mellőle. Először azt gondoltam, hogy egy pár, mivel még nen tudtam, hogy Carlos ugyan a leszbikusokat kedveli, de dühödt homofób, és egyáltalán nem tűr meg ilyen párokat a belső körben. Rick business managerként dolgozott Carlosnak, és az ügynöke lett Ned Brown után. A 12 nőnek mind sikkes, nagyon rövid haja volt, amit Carlos vágott nekik. Nagyon aszexuálisan öltözködtek, és tiltó, humortalan kinézetük egyáltalán nem hasonlított Carlosra és a női varázslókra. Csak két tanítvány volt barátságos, egy középkorú, erőscsontú mexikói nő, Alice, és Zuna, a félénk, kicsit modoros lány, aki úgy nézett ki, mint egy könyvtáros. Carlos megjelent az utcán, és amióta ismerem, első alkalommal köszöntöttük egymást nagyon furcsán. Egyfajta nyomást éreztem, kényszert, hogy jól viselkedjem. Bár fogalmam sem volt, hogy ez a jó mit jelentene, ezt a feszültséget eddig még 59. soha nem kapcsoltam Carloshoz. Nagyon megváltozott, sokat fogyott, fekete haja már szürke volt, és most először találtam jóképűnek, bár nem igazán tudtam meghatározni, hogy mitől. Lehet, hogy kevéssel apám halála után tudattalanul is egy olyan férfit kerestem, aki helyettesítheti őt az életemben? Barna szemei ragyogtak, mint mindig, és most még jobban kiemelkedtek a már jól látható arccsontjai miatt. Florinda zavartan bámult ránk, megbökte Carlost, és azt súgta: – Na végre, valaki a te méreted. A többi nő más irányba nézett. Elindult a foglalkozás. Rettenetes volt. Tíz perc után, miután egyszerű kung-fu bemelegítést végeztünk, Carlos beszélni kezdett. Bejelentette, hogy Carol elvesztette az egyik csoporttag kulcscsomóját, a házához való kulcsokat, melyek Claude lakását nyitották, aki pedig a lányuk. Döbbenten hallottam, hogy carlosnak és Carolnak harmincéves gyereke van. Carlos folytatta: teljesen tolerálhatatlan, hogy elvesztette a kulcsokat, döbbenetes egy boszorkánytól, főleg Caroltól, a naguálasszonytól. Carol fagyottan állt, míg Carlos kiabált. – Mindannyian meghalhattunk volna miatta! Ha elveszti a lányunk házkulcsát, Claude egyszerűen kirepülhetett volna az ismeretlenbe! Tönkretehetett volna mindannyiunkatl Mindenkinek vége, kaput*! De itt van köztünk Amy Wallace! Csak azért vagyunk itt ma este, mert Amy Wallace is itt van, neki köszönhetjük, hogy még mindig van egy esélyünk. – Hihetetlenül döbbent voltam, úgy éreztem magam, mint Alice, amint éppen leesett a nyúl üregébe. Rettenetesen furcsa volt az egész. Aztán csöndben folytattuk harcművészeti stílusokkal. Carol korábban elmagyarázta nekem, hogy ezek a mágikus mozdulatok nem egyszerű harcművészeti gyakorlatok. Naguálról naguálra szálltak, nemzedékről mzedékre, a mágikus álmodás állapotában. Carlos tensegrity-gyakorlatoknak is hívta őket. A tensegrity szót, valójában Buckminster Fuller alkotta, és az építészetben a strukturális feszültségre vonatkozott. A foglalkozás után Carol előhozta ezt témát, cáfolva, hogy

Fuller találta volna ki ezt a szót. – Fullernak semmi köze az egészhez, ez egy igazi szó, benne van a szótárban. – Később hallottam, hogy halála előtt Fuller hivatalosan megtámadta Castanedát amiatt, hogy eltulajdonította tőle ezt a szót. Végül is soha nem tudták megoldani az ügyet. Néhány héttel később bemutattak Zunának és unokatestvérének, Poonának is. Zuna nyugodt, komoly arcú, barnahajú lány volt. Poona úgy tartotta magát, mint egy katona, tökéletesen egyenesen állt, hivatalos katonai arckifejezést öltött, de nem volt barátságtalan. Az volt az erőteljes és azonnali benyomásom, hogy a két unokatestvér utálja egymást. Carlos elmagyarázta, hogy nem vér szerinti unokatestvérek, ____________________________ * Odavan, tönkrement, vége.

60. a kapcsolat köztük inkább energetikai. Ez is része annak, amit Carlos szeretett „vérfertőző freudi családnak” nevezni. Carlos jelenlegi ügynöke, Rick, egy kis irodát működtetett, ahol a Carlos belső körébe tartozó emberek dolgoztak. A társaságot Toltec Artistnak nevezték. Az unokatestvérek egy szobában dolgoztak, együtt laktak, hogy gyakorolják egymáson a „vacak kis zsarnokocska-technikát”, hogy növeljék az egymás iránti türelmet és toleranciát. Carlos elmagyarázta nekünk, hogy a világi szeretet üzletszerű és szükségleteken alapul, míg a varázslók másként szeretnek, mivel szabadon adják a szeretetüket. – A világban – mondta megvetéssel – levágjuk az egyik fejet, és egy másikkal helyettesítjük, mondván, óh, most aztán igazán szerelmes vagyok, az előbb tévedtem, de most megvan az igazi. Mi, varázslók és női varázslók örökké szeretünk, soha nem helyettesítünk valakit egy jobb verzióval. Mélyen hatott rám ez a filozófia, ami nagyon is emlékeztetett egyik kedvenc színdarabomra, Tom Stoppard: The Real Thing. Az unokatestvérek speciális feladatot kaptak, hogy együtt gyakoroljanak, egy hosszú, elegáns, páros gyakorlatsort, amit a szeretet gyakorlatának neveztek. Mindezt azért, hogy megtanulják, hogyan kell szeretni. Sokszor gyakorolták a foglalkozásokon, színpadon több ezer ember előtt, meztelenül a varázslópartikon, de soha nem láttam, hogy a kapcsolatuk változott vagy javult volna. Lehet, hogy egy olyan szinten változott és javult, amit az én tudatosságom nem tudott felfogni. Hazafelé úton rögtön megkérdeztem a női varázslóktól, hogy mi volt ez az egész. – Mi volt ez az egész Carol-dolog a kulcsokkal? Nem volt ez egy kicsit durva? Florinda manóarca élesre váltott. – Nem, Amy, nem, ez nem volt emberi viselkedés, hanem nagyon is erős varázslótechnika volt. Ha világi szempontból tekintesz egy ilyesfajta kitörésre, akkor bántás. Mi, női varázslók mágikus módszerként használjuk, hogy teljesen leromboljuk önmagunk fontosságát. Választanod kell. Visszafordultam Carolhoz. – Te mit csináltál volna, ha nem lettem volna ott? – A falnak fordultam volna és elmentem volna, amíg meg nem halok. Nem tudtam megállítani lázadozó gondolataimat. Tényleg meghaltak volna, csak azért, mert valaki esetleg bejuthatott a házukba? Ez a varázslótechnika nem verbális bántalmazás? Carol tényleg megölte volna magát, s hogy halt volna meg? Megint eltűnt volna? Teljesen fel voltam kavarodva. Ők valószínűleg vécépapírnak használják a Course In Miracle könyveket. Carlos meg is írta, hogy mikor átadta első könyvét Don Juannak, a sámán így reagált: – Tudod, hogy mi Mexikóban mire használjuk a papírt! 61. Castaneda Don Juan legendája olyan erővel hatott rám, hogy úgy tűnt, tudattalanul Carlost fogadom el tanítómnak az átalakulás kényszerében. Carlosból megalkottam a saját magam Don Juanját, összekötöttem magam vele, a tanítványává váltam, ugyanúgy, ahogy valószínűleg Carlos tette az ő mentorával. Ez volt az én kimondatlan tréningem. Meglepetésemre úgy tűnt, Carlos elfelejtette, amihez annyira ragaszkodott, hogy elmenjünk anyám házába, és kiűzzük apám szellemét a családi otthonból. A következő foglalkozáskor a női varázslók átadták nekem első két mágikus tárgyamat. Mikor átadták az első színes csomagot, vidáman felkiáltottam. – Köszönöm, imádom az ajándékokat! Carol elkomorodott és azt mondta, ez nem ajándék. Kibontottam és egy alumíniumalapú izzadásgátló-követ találtam benne, ez volt a legújabb New Age szeszély. Azóta kiderítették róla, hogy toxikus (Carlos később átadta nekem a sokkal kellemesebb Thoms dezodort). Kiderült, hogy Carlos rögeszmésen idegenkedik a testszagtól, és mindenkinek egyforma illatosítókat kell használnia. Carlos úgy találta, hogy én különösen erősen izzadok, ám ennek ellenére tilos volt fürödnöm. Úgy tettem, mintha örülnék a kőnek. A második csomagban egy frissen szedett, halomnyi kis rozmaring lapult. A női varázslók elmondták, hogy Carlos direkt nekem szedte hatalmas rozmaringbokráról, amit átjár a mágia, mivel Don Juan kertjéből vágta le az eredeti hajtást, amiből kifejlődött.

Utasítottak, hogy forraljak belőle erős főzetet, aztán hagyjam, hogy testhőmérsékletűre hűljön, öntsem egy kis műanyag kádba vagy lavórba, és fürdessem meg a nemi szerveimet öt percen keresztül, heti háromszor. De nem füröszthettem meg az egész testemet, mert arról úgy tartották, leszívja, kiüríti az embert. Ezek az ötperces fürdők arra voltak hivatottak, kitisztítsák a méhemből azokat az energetikai férgeket, melyeket azok a szeretőim helyeztek el bennem, akikkel valaha dolgom volt. Ezek az idézőjeles férgek, nagyon is kényelmetlen részletességgel vannak leírva Taisha könyvében. A férgek a nők testében maradnak végtelen ideig, és ezzel lehetővé teszik a régi szeretőiknek, hogy vámpírszerűen szívják az energiájukat, míg végül teljesen le nem merítik őket. A női varázslók állították, hogy hét év önmegtartóztatás, és a rozmaringfürdő visszaállítja vitalitásomat. Utánanéztem a rozmaringnak több gyógynövényes könyvben, és azt találtam, hogy nagyon erős tisztító hatású növény a női nemi szervekre, és ha úgy használják, ahogy Carlos és az ő kasztanyettái (magamban így hívtam őket) ajánlották, akkor fertőzések ellen hatékony és egészséges flórát tart fent méhben. A következő néhány hétben többször is elmentem a foglalkozásokra és találkoztam a tanítványok belső körével. Egy este Carlos kivitt pizzázni még a foglalkozás előtt, és mindenféle hétköznapi dolgokról beszélgettünk. Megnevettetett, ahogy régen annyiszor. Mivel nagyon foglalkoztatott, amit a női varázslók meséltek, hogy 62. látták Don Juant a San Francisco-i hotelben, felhoztam a témát. Carlos összeráncolta a szemöldökét: – Jaj, nagyon félünk, hogy Don Juan nem érkezett el a szabadságba, hanem meg rekedt valamelyik rétegben a számtalan hagymaréteg közül. – Arckifejezése kifejezetten csüggedt lett, megrázta a fejét. Láttam Don Juant, nena*, láttam álmodásban. – Mit mondtál – kérdeztem –, beszéltél Don Juannal? – Carlos megsemmisítő tekintettel nézett rám. – Mégis mit gondolsz, Amy, mi ez az egész? Egy turistaút? – horkantott. – Beszélni hozzá?! Húsz éve ez volt az első alkalom, hogy Carlos szarkasztikusan viselkedett velem Visszahúzódtam, megbántva éreztem magam. Aztán megfogta a kezem, s ujjait az ujjaim közé fűzte. Engedékenyen rám mosolygott. – Te még új vagy ebben. Jobb, ha nem is olvasod a könyveimet. Pucha, azok a bibliaolvasók, akik memorizálnak minden fejezetet. Nem, nem. Érezd, érezd a varázslót, a boszorkányságot a testeddel. Különben is, te másik időből származol, Amy, abból az időből, amikor a varázslónak nagyon rafinált trükkökkel kellett elcsábítani a tanítványait, akiket a szellem küldött neki. Add föl minden elvárásodat. Öt perccel később kart karba öltve léptünk be a stúdióba, és félelmet okozott, hogy milyen kegyetlenséggel néz rám a többi nő, kivéve a női varázslókat. Ez egy modortalan társaság, nagyon különbözik Carlostól, Florindától és Taishától. Ahogy hazafelé készülődtem – ingáztam a városok között, mert a bátyámmal együtt dolgoztunk egy új Book of Lists könyvön –, Florinda meglepetéssel állt elő: meghívott, hogy lakjak velük westwoodi házukban. Vele, Taishával és Carlosszal. A női varázslók házában lakni nehézségeket jelentett számomra. Mivel Carlos és a női varázslók telefonszámát titokban kellett tartani, hogy tudna engem bárki is elérni az irodámból? Ekkor még nem volt mobiltelefon, és én a házamból irányítottam az irodámat, tizenkét embernyi személyzettel, akik kutatásokat, szerkesztéseket végeztek. Mivel nem tudtam vezetni, és mindig rendelkezésre kellett állnom telefonon – nem tűnt praktikusnak a költözés, úgyhogy lemondtam. Nagy örömmel vártam, hogy majd egyszer máskor elmegyek a mágikus otthonba. Nagyon kevéssé sejtettem még akkor, hogy válaszom a női varázslók körében milyen komoly liibának számított, mivel azonban viselkedésük hűvösebbre fordult, hamar kezdtem sejteni az igazságot. Gyorsan megváltoztattam a döntésemet és megkérdeztem Florindát, fennáll-e még a meghívás. Már nem állt fenn. A mágikus világukba való meghívás csak egy másodperc törtrészéig áll fönn, – „a szerencse egy négyzetcentimétere”, ahogy Carlos híressé tette könyvében –, s ha az ember nem ugrott a lehetőségre, akkor lemondhatott róla. Elbuktam, nem léptem át a küszö_____________ * Lány, baba.

63. bét annak a mágikus ajtónak, ami megnyílt nekem és beléphettem volna általa a belső körbe. Elég hamar megfigyelhettem, hogy a „magas rangú” csoporttagok (a sorrend leginkább is autoriter modell alapján dőlt el) mindenféle büntetés alól kivételek voltak és speciális privilégiumokkal rendelkeztek, míg a „rossz tanítványokat” (hiába követték a szabályokat, akár szóról szóra, betűről betűre) bármikor kizavarhatták, vagy a leghátsó sorba küldhették, ha csak rágóztak is. Carlos és a kiválasztottak pedig nyíltan rágták a rágót az első sorokban. Bárkit ki lehetett rúgni, ha egy magasabb rangú tagnak nem tetszett valaki, ugyanúgy, ahogy bármilyen más, hierarchián alapuló társaságban. S bár a fátyol hamarosan fellebben majd a szemem elől, ebben a pillanatban még boldog voltam tudatlanságomban, szépen visszatértem Berkeleybe egy hétre. Fogalmam sem volt arról, mekkora hibát követek el.

64.

HETEDIK FEJEZET

Találkozásom egy földönkívülivel Mindig fogadd el, amit felkínálnak! Vedd el, amit adnak, és alakítsd úgy, hogy neked megfeleljen! Mindig az volt a célom az életben, hogy ne hátráljak meg, bármi történjék is. Nem ellene: vele. ROBERT FROST

Következő Los Angeles-i látogatásomkor Carlos izgatott volt, és ragaszkodott hozzá, hogy találkozzak a lányával. Az álmodás művészete című könyvében – ami még kézirat formájában volt és éppen készült kiadni – elmagyarázza lánya természetfölötti eredetét. Carlos nem organikus lényként írta le Claude-ot, hosszasan magyarázza, hogy mennyire mentes az alacsonyrendű emberi jellemzőktől. Adott nekem egy másolatot a szövegről, mondván: – Nagyon óvatos légy, ez az egyetlen létező példány. Úgy ástam elő, el volt téve a „második figyelemben”. Álmodásban kellett vadásznunk rá. Teljesen átitatta a másik világ, Amy. Olvasd el egy éjszaka alatt. Most van szükségem a szerkesztői tanácsaidra. Az álmodás művészete érintett meg a legkevésbé Carlos könyvei közül, és szörnyen sok szerkesztési feladatot adott. Olyan volt, mint egy rosszul megírt science fiction, amiben Carlos mindenféle szivacsos csatornákon halad át másik világokba álmodásban. A stílusa nekem száraz volt, mert nem voltak meg benne azok a csodálatos párbeszédek Don Juannal, amik a korai könyveket olyan bájosan elvarázsolóvá tették. Don Juan megjelent néhányszor, de inkább úgy beszélt, mint valami fárasztó akadémikus. Rávettem magam, hogy tovább olvassam, míg végül elérkeztem ahhoz a részhez, ahol Carol Tiggs megjelenik a történetben. Carlos azzal az utasítással látott el, hogy különös figyelemmel javítsam ki ezt a részt. Bár továbbra is nehézkes volt az írás stílusa, itt már legalább a téma érdekelt. Carlos elmagyarázta, amit már korábban megtudtam Carolról és a Halállal Dacolóról. Elmondta, hogy ez a lény huszonhét generáción keresztül élt férfiként és nőként, mindig különös misztikus 65. kiváltságokat és oltalmakat kölcsönzött a testnek, amiben élt. Castaneda azonban nem fogadta el a kiváltságokat e különlegesen mágikus lénytől, és ezt mindig is súlyozta nekem. Azt mondta: – Ha te, vagy bárki, bármikor megpróbálna sajnálni engem, szemen köpném. Én a szabadság naguálja vagyok, és csak azért élek, hogy elszakítsam a láncaitokat. Álmodásos utazásai során Carlos találkozott egy lelenc külsejű, kékes színezetű gyerekkel, aki csontsovány és éteri megjelenésű volt, és állítólag felmérhetetlen ideje volt már zárva tartva egy asztrális börtönben. Carlos ellenállhatatlannak tartotta mentségeit, és dacolva Don Juan tanácsával, aki veszélyesnek találta a dolgot, elhatározta, hogy megmenti őt. A Halállal Dacoló misztikus módon belépett Carol Tiggsbe, összeolvasztotta az erőiket, és ők így együtt megmentették a gyermeket. Fizikai síkon egy kislány született Carlos és Carol egyesüléséből (Carlos általában nővéreként beszélt Carolról, ami még komplikáltabbá tette az olvasók számára a megértést – pláne azok számára, akik szó szerint vették, amit írt). A Kék Felderítő (Blue Scout) felnőtt-jellegzetességekkel bíró kisbabaként született meg Carol méhéből. Furcsán hosszú ujjai voltak például (ez a kisbaba ma már harmincéves). A kaland majdnem elpusztította Castanedát és csapatát, akik ott voltak körülötte, míg ő az élet és halál között lebegett. A lányt, bár több neve is volt, leggyakrabban Claude-nak nevezték közeli barátai. Carolnak is megvolt a maga erőneve, amit romantikus izgalommal tártak fel előtte. Ő volt Muni Alexander. A folyamatosan változó történet szerint az egyik változatban Claude-ot Don Juan és társai nevelték fel (illetve főként a kis Florinda), a másik verzió szerint árvaházban nevelkedett, és Carlos kamaszkorában vette vissza magához. Carol, illetve Muni visszahozta Carlost az életbe, a Halállal Dacoló pedig még mindig benne volt. Ez a kapcsolódás nehézséget okozott a varázslóknak. Carlos volt az utolsó a naguálok vonalában. Mi fog történni a Halállal Dacolóval, és mi fog történni Claude-dal, ezzel a nem organikus poronttyal, aki két istenszerű lény ágyékából született? Carlos beszélt nekem ezekről a dolgokról, de már nem metaforaként. Ragaszkodott hozzá, hogy a szószerinti igazságot mondja el, ami drámai hangnemváltást eredményezett. Kezdtem elhinni, hogy Claude, a Kék Felderítő tényleg egy természetfölötti lény. Carlos ismételt elmeséléseinek ereje és saját spirituális keresésem legyőzte hajlamomat, hogy tanításait metaforaként kezeljem. Carlos rögeszmésen beszélt Claude-ról. – Látnod kellene a lányomat meztelenül! Wowie zimbowie! – Az ilyen kiszólásai mindig kényelmetlenül érintettek.

Minden alkalommal egyre idegesebb és izgatottabb volt, és a lányával való találkozásomat sürgette. Ragaszkodott hozzá. – Mindennél fontosabb – ismételgette. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire fontos. – Végül egy Hamburger Hamlet étteremben találkoztunk. Florinda, Muni, 66. Carlos és Claude volt jelent. Claude eléggé magas volt, szögletes és feszült. Hegyes arca és apró, mogorva szája volt. Szürkés haja kis hegyes piramisokba ragasztva. Soványsága az anorexia határát súrolta. Elkényeztetettnek láttam, kék szemei mégis ragyogtak, ezért én optimistán várakoztam valami jó, életteli beszélgetésre. Carlos idegesen izgett-mozgott. Átrendezte az ülésrendet, hogy végül Claude mellém kerüljön. Elsőként én szólítottam meg: – Örülök, hogy végre találkozunk, megelőzött a híred! – Claude szerényen nevetett, aztán egy beszélgetés következett Franciaországról. Imádta Párizst – Carlos éppenséggel utálta –, de Claude-ot elbűvölte, hogy beszélek franciául. Megdicsérte a lábaimat és csodálattal beszélt a karrieremről, bár nem olvasta a munkáimat. Úgy látszott, a népszerűség nagyon imponál neki, és engem hírességnek tartott. Szomorúan mondta, hogy a saját élete üres, mert nem ért el semmit. Ügyetlenül hízelgett, mint valami iskolás lány, vagy lehet, hogy csak tesztelték, vajon hízik-e a májam az egésztől. Carlos kedvenc történeteivel traktált minket, az egyik Rod Steiger egójával volt kapcsolatos. Malibut néhány évvel korábban elárasztotta az árvíz, és Carlos szerint Steigert a televízió munkatársai feltűnően rejtőzködőnek találták. Carlos azt mondta, hogy a színész nagyszabású kijelentéseket tett a természet ciklusairól, és önmagát Mister Malibunak nevezte ki, amin Carlos hahotázott. Akkor Muni hozzátette: – Te pedig Mister Westwood vagy! – Carlos arca elsötétült. Muni szégyenkezve bámulta a hamburgerét. Később többször láttam ezt a kommunikációt közöttük, mindig ugyanígy zajlott. Pontosan olyanok voltak, mint a hosszú ideje házasságban élő párok, akik szado-mazochista játszmákban élik ki magukat. Idegesen visszatértünk Claude-dal a triviális beszélgetésre. Aztán Carlos megemlítette Dorothyt, aki valószínűleg Claude barátnője volt. Amikor Carlos, Florinda és én néhány nappal korábban együtt vacsoráztunk, Carlos legkegyetlenebb vicceinek kedvenc célpontja Dorothy volt. Ha a csinos lány is csatlakozott a csoporthoz, Carlos gyakran mondta: – Dorothy szerelmes, meg akarja enni a lányom cicuskáját. Aztán hozzátette – Dorothy azt hiszi, hogy ő Castaneda jegyese, Castaneda noviája*. – Gyakran beszélt magáról harmadik személyben. Én még nem tartoztam a csoporthoz, mindezek nevek és történetek egyszerre voltak érdekesek és zavarbaejtőek számomra. Most, a Hamburger Hamletben Carlos még egyszer kijelentette: – Dorothy meg akarja enni Muni cicuskáját! – Perverz! – böktem ki. Próbáltam Carlost utánozni, beilleszkedni, bár a leszbikusságot nem találtam elítélendőnek. Claude kitört: ________________________ * Barátnő, barát, jegyes.

67. – Ez nem perverz! – mondta. – Nem, nem, természetesen nem – vontam vissza. Aztán visszatértünk a felszínes beszélgetéshez, és így zártuk az ebédet. Később a telefonban Carlos ujjongott: átmentem a nagy teszten. Döbbent voltam. Lehet, hogy Claude valóban természetfölötti, mindenesetre a legkevésbé sem megnyerő. – Van barátja? – Mierda*, barátja! Utálja a férfiakat! Claude egy névjegykártyát adott át, amikor elváltunk: NURY CLAUDE ALEXANDER MATERIÁLIS ÉS NEM MATERIÁLIS DOLGOK MEGTALÁLÓJA

Semmilyen magyarázatot nem kaptam ehhez. ____________________ * Szart.

68.

NYOLCADIK FEJEZET

Mérgező ebéd A társalgás úgy elszáguldott Archer mellett, mint valami érzéketlen folyó, amely egyre csak rohan, mert ahhoz, hogy megálljon, nem tud eleget... és körülfogta a jelentőségéből fakadó felsőbbrendűség halálos érzése, az analógia közvetlen cselekedet fölötti győzelme és a csend diadala a meggondolatlan szavak fölött. EDITH WHARTON, Az ártatlanság kora

Megnyugodva tértem vissza Berkeleybe, sikeres volt a találkozóm Claude-dal. Leveleket és képeslapokat küldött nekem egy hatodikos iskolás lány stílusában. Könyörgött, hogy térjek vissza hozzá, mondván, hogy nem tud nélkülem élni. Stephen Mitchel fordítását küldtem el neki, Rilke Levelek egy fiatal költőhöz című művét, és egy Sinead O'Connor felvételt. Készülődtem vissza Los Angelesbe és mindenkinek, a női varázslóknak és Carlosnak is választottam ajándékokat. Flo és a naguál (még mindig csak szoktattam magam ehhez a tiszteletteljes megszólításhoz) ugyanazt a könyvet kapták: Káromkodási kalauz öt nyelven. Taisha egy titkos, misztikus, nők számára íródott taoista szöveget kapott, amit a fordító, Thomas Cleri aláírt. A méh energiáinak áramoltatásáról volt szó benne, mely által megteremthető a fénytest, amit Carlos duplának nevezett. Carol ízlése titok maradt nekem, végül Rilkét választottam neki is. Claude számára külön erőfeszítéseket is tettem. Anyám engedélyével kiválasztottam nagyanyám egyik óráját, és elvittem javíttatni. Sajnos az indulásom napjáig nem fejezték be a munkát. Egy ajándékkísérő kártyára írtam, hogy a valódi ajándéka majd csak ezután jön, és ezt a kis írást egy Nury tonhalfiléket tartalmazó kis dobozkára erősítettem. Valami homályos spanyol importáru lehetett, amit addig még soha sehol nem láttam – azóta sem. Florinda kedvenc éttermét, a Trumpsot választotta egy elegáns hölgyvacsorához. Gondoltam is, hogy csak Los Angelesben vannak olyan női varázslók, akik ebédelni meg vacsorázni is járnak. Egyszer Florinda mondta is nekem: 69. – Mindenki azzal vádol minket, hogy Armaniban járunk. Természetesen letagadjuk, pedig tényleg Armanit hordunk. Értem jöttek, s ahogy beültem az autóba, feszültséget érzékeltem a levegőben. Claude mellé ültettek le, és elkezdtünk egymással beszélgetni. Így kezdte: – Imádtam a Sinead O'Connor albumot. – Tényleg tetszett? Örülök. Aztán elkezdte dudorászni O'Connor legmegbotránkoztatóbb szövegeit az albumról. Hamisan, de énekelte: „Úgy megdugtál, hogy vér volt a falon”, aztán úgy illegett-billegett, mint egy iskolás lány. Furcsállottam, bár sejtettem, hogy ugrattak, de tudtam, nem azért voltam itt, hogy belépjek egy szektába vagy egy lány-szövetségbe. Don Juan sokkal ravaszabb, éleselméjűbb módszerekkel viccelte meg Carlost. Elhatároztam, hogy támadást intézek Claude felé. – Szereted a kemény szexet, mi, Claude? Hm, az jól esik néha! Egészen céklavörös lett és hebegni kezdett. – Szóval, szereted?– erőszakoskodtam. Erőteljesen és dühödten bólintott, nyilvánvalóan képtelen volt megszólalni, szerencsére éppen célba értünk az autóval. A nagytiszteletű leányból jeges feszültség áradt, összeszorította az ajkait, arcvonásai élesebbé váltak – egy izgatott agárra emlékeztetett. Ebéd közben Florinda, szokásához híven, a szexre terelte a témát. Elmondtam egy történetet egy érdekes partiról, amit nemrégen rendeztem. Néhány szakadék szélén táncoló feminista írónő a baráti körömhöz tartozott. Köztük Susie Brigin például, a Best American Erotica című antológia szerkesztője, Lisa Palac, aki irodalmi vihart kavart nyílt, őszinte emlékirataival (Edge of the Bed), és Laura Miller, aki a Salon magazin szerkesztője. Szóval Susie és Liza jöttek elő azzal az ötlettel, hogy rendezzünk egy estélyt hölgyeknek, és legyen benne egy kis furfang is. A vendégek – mind helyi költők, írók – úgy érkezzenek meg, hogy a kapuban vonzó, meztelen férfiak várják őket, akik aztán manikűrt, lábmasszázst kínálnak, megfésülik a hajukat, előételeket szolgálnak fel, míg a szerzők felolvassák esszéiket, költeményeiket és pezsgőt iszogatnak. Poénnak indult az egész, de végül megvalósult. Rendelkezésre bocsájtottam Laura által byroninak nevezett házamat, és gondoskodtam az élelemről és a virágokról. Közben a lányok hirdetést jelentettek meg a San

Francisco Weekly-ben. „Keresünk, meztelen urakat! Elegáns kiszolgálást várunk tőlük a Hölgyek Szalonjában. Semmi szex, semmi fizetés.” Gyakorlatilag elárasztottak bennünket a jelentkezők. Végül hat embert választottunk ki. Volt köztük ingatlanügynök, tőzsdés, meg egy sző is. Az esemény hatalmas sikert aratott. Irodalmár hölgyek ragyogó estélyi ruhákban, csipkés felsőkben, hajdíszekben, kosztümökben vonultak a folyosókon, a kanapék roskadoztak az ezüsttálcáktól, ahol a hölgyek hátradőlve olvasták 70. fel saját műveiket. A vendégek és az urak egyaránt nagyon kellemes estét töltöttek el. Susie írt is egy cikket az eseményről, ami megjelent a San Francisco Cronical vasárnapi kiadásának címoldalán, méghozzá fotóillusztrációval, amit egy kitűnő San Francisco-i fotós készített. Susie cikkét bevették népszerű esszéit tartalmazó könyvébe, ami hozzájárult a parti kultuszához és hírnevéhez, és Liza website-ján is megjelent, ahová azóta is áramlanak a jelentkezések. Véletlenül divatot teremtettünk. Több ilyen estélyt is rendeztek ezután a környéken, majd az egész országban elterjedt a dolog. Pincéruraink sürgettek minket, hogy ismételjük meg az eseményt, rengeteg levelet kaptunk helyi feministáktól, művészektől, hogy hívjuk meg őket is a következő szalonra. Megfontoltuk a dolgot, de végül úgy döntöttünk, hogy nem rendezzük meg még egyszer, inkább annak örültünk, hogy egyszer meg tudtunk valósítani egy tökéletesen alternatív elegáns eseményt. A történetem azonban nem aratott sikert. Taisha kétségbeesetten erőlködött, hogy megmentse a beszélgetést, újra elmesélte egyik cserkészszerepét, amikor ingatlanügynök volt, és megtalált egy „olyan dolgot” (egy rezgő vibrátort) a szekrényben. Arcát a kezébe rejtve nevetett. Végül átadtam az ajándékokat, amik – úgy tűnt – megmentették az estét. Muni nagylelkűen megjegyezte, hogy mennyi munkát fektethettem minden egyes darab megtalálásába, Taisha azt mondta, hogy tökéletes választás volt mindegyik. Az egyetlen nehézséget a nagyon is ingerlékeny és sértődött Claude jelentette, aki azonnal, ott helyben akarta az ajándékát. Megígértem neki, hogy csak két napot kell várnia, aztán megvigasztalta magát a Nury halfilével, kijelentve, hogy ez egy nagyon erős jel, hogy megtaláltam ezt a típust, mivel „az apám, Carlos a cég tulajdonosa”. Végül hazavittek, de sejtettem, hogy nem sok jóra számíthatok. Néhány órán belül ellenséges hívást kaptam Carlostól, aki lehordott, hogy milyen nagyon el vagyok foglalva önmagammal, amit azzal árultam el, hogy szexpartikkal hencegtem. Ez volt az első ilyen tapasztalatom Carlos prűd oldaláról – rémisztő volt, mivel általában trágárságokkal sokkolta és tesztelte az embereket, akárcsak Don Juan. Carlos nagyon gonosz volt, én elsírtam magam, mire ő letette a kagylót. Könnyek között hívtam fel Florindát. Elmondtam, hogy Carlos milyen durván beszélt velem. Ez csak akkor bántalmazás, mondta, ha abból az emberi nézőpontból tekintem Carlost, s ha elhiszem, hogy ő halandó lény. Pedig ő üres, ego nélküli, nincsenek valós érzései – magyarázta. A hangulatok és szavak csak átáramlanak rajta, ő tökéletes, feddhetetlen, egy külső erő vezeti, és nem tévedhet. Egyébként látták, hogy én már nem tartozom közéjük, az egész tévedés volt, az én energiám vörös, a legszánalmasabb emberi szín, míg az övek kék, a legéteribb és legabsztraktabb szín, szóval reménytelen vagyok. Soha többé ne hívjam őket, mondta, egy másik tanár, egy kedves mester fog érkezni hozzám, ezt látták. Aztán hirtelen letette a telefont. 71. Utójátékként a Trumps étterem ezután hamarosan be is zárt. Florinda engem hibáztatott, hogy balszerencsét hoztam kedvenc éttermére, mert fekete mágiámmal és túlságosan emberi mivoltommal pénzügyi romlásba döntöttem. Döbbenten hívni fel Munit, aki fesztelenül visszaigazolta bukott státuszomat. Éjfélkor ismét felhívtam Munit. Azt mondta: – Fölébresztettél, reggel hatkor indulnom kell a reptérre – és letette. Görcsös éjszakát töltöttem el harag és a könnyek között hányódva, aztán ismét felhívtam Munit 6.30-kor. Álomittasan szólt bele a kagylóba. – Azt hittem, utazol valahová?! – mondtam. – Felmérgesítesz! – Felelte nyavalygó hangon. – Nem tudtam aludni, most pedig lekéstem a gépemet miattad! A te hibád! – és megint letette. Muni még délelőtt tíz órakor is otthon volt, de a hangom hallatára azonnal letette a kagylót.

72.

KILENCEDIK FEJEZET

Beindulás ...én holnap fönn leszek Előbb, mint a nap, megkísérteni A jó szerencsét, mely reánk virrad. WILLIAM SHAKESPEARE, János király (Arany János fordítása)

Órákon keresztül sírtam ez után a kudarc után, és végül visszamentem Berkeleybe. Fölhívtam a barátnőmet, Sallyt, hogy elmondjam az egész történetet. Bizalmasom volt egyre kuszább kalandjaim ideje alatt is, miközben ő is odaadóan gyakorolt velem. Ő volt az, akivel a női varázslók találkoztak Berkeleyben, és lenézték, mert nem volt eléggé fiatalos, vékony és jól öltözött ahhoz, hogy az ő hollywoodi varázslónői nívójukat megüsse. Sallyt néha különös, hirtelen megvilágosodások értek, például kertészkedés közben, vagy amikor a fogát mosta. Egy különös, rejtélyes és megmagyarázhatatlan hangot hallott, ami minden alkalommal pontos üzenetet közvetített és stratégiai tanácsokat adott. – Amy, megint kaptam egy olyan intuíciós üzenetet. A múlt éjszaka történt, mialatt zuhanyoztam. Neked jött. Nagyon rövid és egyértelmű volt. Így hangzott: ha egyszerűen nem szól egy szót sem és nem áll ellen, minden rendben lesz, és nem fogja elveszíteni őket. Amy, a hang azt mondta, csak annyit kell tenned, hogy felhívod Carlost, egy kis idő múlva köszönsz, aztán hagyod, hogy rád öntse az összes dühét. Csak semmi ellenállás. Nevess, ha kell. Minden meg fog változni egy pillanat alatt – és összecsattintotta az ujját. Fel is hívtam Carlost, még mielőtt ideje lett volna megváltoztatni a telefonszámát – amiről hamarosan megtudtam, hogy bevett szokás, ha valakit kivágnak a csoportból. Még mielőtt meg tudtam volna szólalni, üvölteni kezdett: – Bántalmazás?! Most meg bántalmazott vagy? Mindent elmondtak a lányok. Te aztán professzionális nyavalygó vagy! Annyira fontos vagy magadnak, annyira 73. meg vagy sérülve! Mit hiszel, hogy örökké élni fogsz? Hogy mindenki a te szegény kis éneddel törődik? Cono! Carajo! A természet tévedése vagy, te hülye kurva! – Várt egy kicsit, hogy hasson, amit mond. Visszaemlékezve Sally tanácsára, csak nevettem. – Úgy látszik, téves hívás! – mondtam. Csönd volt. Carlos nyilván nem érte el célját, úgyhogy másik húzással próbálkozott: – Szóval mikor hagyod abba, hogy pénzért vásárolj magadnak pasikat? Nem vagy egy kicsit túl fiatal ehhez? Mikor fogsz olyan pasit találni, aki képes kifizetni a saját italát? És megfélemlítetted Munit! Teljesen kiborítottad, annyira emberi vagy, annyira vörös! Mi nem vagyunk vörös lények, az a legemberibb szín, a legrosszabb, ami lehetséges! Mi kékek vagyunk! Te nem tartozol közénk, nem vagy kék! Meztelen férfiak! – Dörögte még az egész végén. Csendben maradtam, azon gondolkozva, hogy lehetséges-e, hogy a naguál, a világ bölcsebb lénye ekkora hibát vétsen? – Ott vagy még? – Igen, figyelek. – Oké. Kurva vagy! – folytatta. – Az apád halálából nyersz figyelmet! Ó, én szegény, hogy hiányzik nekem Irving! Lószart! Soha nem szeretted magadat, hogy tudtad volna szeretni Irvinget! Megijesztetted Munit, az én szegény kis Munimat, a vörös színeddel! Ott reszket, ki sem tud kelni az ágyból, annyira kiborítottad! El vagy kényeztetve és romlott vagy. Ezüstkanállal a seggedben születtél. Ott vagy? – Igen. – A varázslólét alapja, hogy az énképzetet magam mögött hagyom, nincs időm problémákra. Ki ér rá problémázni? Halál vár rám! Az én világomban tíz perc van hátra éjfélig, nincs időm! Don Juan idejében elraboltak volna, egy zsákban találtad volna magad egy autó csomagtartójában. De mivel én a szabadság naguálja vagyok, nem így történt. Irving adott át nekem feladatként. Te vagy az én feladatom, az én szépségem. De nem ragaszkodhatok hozzá. A harcos világában nincsenek önkéntesek, Amy. Ha a szellem hozzám vezetett – ha Irving jön hozzám –, nem mondhatok nemet. Ezért nem fogadok el senkit, aki vadászik rám Mexikóban. No jodas!* Mi vagyok én? Hogy én legyek a gurud? Na nem, csak a szabadságodat akarom, neked kell választanod. – Igen, értem. Visszamegyek Berkeleybe. Van egy ajándékom számodra. Elküldhetem valahova? – Nem, nem, várj. Mit csinálsz most?

– A könyvemen dolgozom. – Elmegyek érted. Ebédelünk, rendben? – Most rögtön? Köszönöm Carlos, az jó lenne. ____________________ * Ne bassz ki velem!

74. – Wowie zimbowie, chica! Egy órán belül ott leszek. Na most aztán beindul a dolog! Carlos elvitt abba a tengeri ételeket kínáló étterembe, Santa Monicába, ahol Florindával voltam vagy egy évtizede, azon a napon, amikor arról volt szó, hogy lábujja meggyulladt a kádban. Carlos barátságos volt, én pedig nyugodt és figyelmes maradtam, követve Sally tanácsát. Nem mutattam semmi haragot, vagy megbántottságot. Carlos nyers narancsot rendelt szósz nélkül, hajában sült krumplit és desszertnek almatortát. Én hagymakarikákon gondolkoztam, mikor Carlos azt mondta: – Soha ne egyél hagymát, a varázslók soha nem nyúlnak a hagymához, mivel túlságosan is emlékeztet az emberi formára – rétegek egymáson. A hagymaevés csak megerősítené emberi mivoltodat. – És a fokhagyma? – Óvatos volt a fokhagymával is. Végül lazacot választottam és articsókát, bár kétségeim azzal szemben is voltak a sok réteg miatt, de ő is kért belőle. Aztán átadtam neki egy becsomagolt könyvet. Carlos olyan boldognak látszott, mint egy gyerek, amikor szülinapi ajándékot kap. – Nem nyitod ki? – Majd kinyitom később, az én ajándékom! Szívéhez szorította a csomagot, aztán gondosan elrejtette a kabátja zsebébe. A mozdulat olyan gyengéd volt, hogy félre kel lett fordulnom, hogy elrejtsem a mosolyomat. Evés közben figyelmesen hallgattam. – Ez a dolog az énnel, mierda! – Don Juan gyakran mondta: „Nem voltam ott, amikor elkészítették a szerződést, soha nem írtam alá, nem kell a szabályai szerint élnem”. Tudod Amy, már nem is vagy annyira vörös. Máris fel tudtál adni valamennyit önmagad fontosságából. – Most milyen színű vagyok? – Barack. Lágy, barackszínű ragyogásod van. Nagyon szép. Gyorsan fejlődsz. Tudod, olyan vagy, pont olyan vagy, mint Taisha Abelar, cserkész vagy. Carlos ragyogó szemekkel és izgatottan hajolt előre. – Léteznek másik világok, bona fide, chica, ez az, ami érdekli a varázslót! Éppen múlt éjjel egy másik világban jártam. Olyan világban, melynek lakói 360 fokban látnak. Minden irányban láttam. Te semmiképpen nem vagy álmodó. – Micsoda? – törtem ki aggodalmasan. – Florinda éppen azt mondta, hogy pont olyan vagyok, mint ő! Azt mondta, álmodó vagyok, és hogy minden író álmodó. – Áh, csak azért mondta, mert szeret téged. Nem, nem, Taisha Abelar sokkal erősebb, mint a kis Flo. Florinda Donner semmi. – Florinda is nagyon erős. – Nem. Ő semmi Taisha Abelarhoz képest, nem, nem, nem. Taisha pontosan tudja mi a lényeg. És ugyanúgy te is, precioza*. Tudod. Egyébként sem tudtad meg_________________ * Drága, értékes.

75. találni a cipődet álmodásban. – Be kellett vallanom, hogy ez igaz. Fogalmam se volt, hogy kellene csinálni. Carlos olvasói széles táborát vezette el az álmodás első gyakorlatához: ahol az embernek álmában „meg kell találnia” a saját kezét. (Igazából a péniszemet kellett megtalálnom, Don Juan azt a feladatot adta nekem – magyarázta – de a kiadóm ezt egyszerűen nem volt hajlandó megjelentetni.). Én soha, egyszer sem találtam meg a kezemet, meg kevésbé a cipőmet. Nevettem és mosolyogva bólintottam. Rettentő izgalmas volt beletartozni a varázslók mitológiájába, ahogy ő hívta, hallani azokat a kifejezéseket, melyeket Carlos híressé tett egy generáció számára. Tudtam, hogy kevés embernek mondta meg a csoportban, hogy álmodó vagy cserkésző – valójában egyetlen emberrel se találkoztam, aki tudta volna. Mindenki majd meghalt, hogy megtudhassa, melyik kategóriába tartozik, de tudták, hogy az önfontosságukat árulnák el vele, ha megkérdeznék. Nagy megtiszteltetésben részesültem, mert nagyon ritkán beszélt könyvei tartalmáról. Mindennek ellenére kicsit zavarban voltam, mert sokkal jobban szerettem volna olyan lenni, mint Florinda. – Megvan benned az erő, chola*, higgy nekem, megvan benned az erő. Aztán hozzátette: – Szeretnél sétálni egyet a parton? – A part alatt Carlos azt a vékony ösvényt értette, ami a Santa Monica-i tengerpartra nézett. Bólintottam, ő pedig boldogan mosolygott. – Na, most beindultak a dolgok! És micsoda dolgok! Itt minden lépés végleges. Minden lépés élet-halál kérdés. A varázslók nem mennek vakációra. Mégis mit csinálnék, horgásznék?

Olyan lény vagyok, aki meg fog halni, most mindjárt. Nem arra várok életem minden egyes percében, hogy elmehessek horgászni vagy hogy fölmenjek a mennybe és tógában mászkáló szent legyek! (Később egyszer megkérdeztem Florindát, miért jövünk ki olyan jól egymással, ha ő álmodó, én pedig cserkésző vagyok. „Mert a kettő párt alkot. Én vagyok az, aki elvezet téged egyenesen a végtelenbe, én vagyok az igazi anyád, aki szeret téged!”) Ahogy a fizetésre várakoztunk, Carlos és én mindenféle szerzőkről kezdtünk el beszélni. Elmeséltem, hogy találkoztam Gore Vidallal, méghozzá különös körülmények között, és hogy milyen elragadónak találtam. Apám épp akkor halt meg, a bátyám és én dermedten mentünk végig a temetési hercehurcákon, riporterekkel való beszélgetéseken. Bénultak voltunk a sokktól, mindenhol ott láttuk apánk arcát az esti hírekben. A temetés csak két nap múlva volt esedékes, viszont a következő estén háziasszonykodnom kellett a The Nation újság születésnapi partiján. Fölajánlottam az otthonomat az ünnepre Mr. Vidal egyetemi vitaindító előadása után. Igazi Wallace módjára anyám és a bátyám azt mondták, hogy menjek csak el a partira ________________________ * Szőnyeg vagy lány, Carlos kedveskedés gyanánt használta ezt a szót.

76. és látogassam meg a barátaimat, aztán majd a legelső reggeli járattal visszatérek a temetésre. Álltam a reptéren, dermedten, apám mosolygós fényképeire meredve, ahogy pipázik az újságok címlapján, és könnyek csorogtak az arcomon. Mire elkezdődött a parti, teljesen zsibbadt voltam. Amikor Mr. Vidal megérkezett, komolyan kezet rázott velem, és azt mondta: – Sajnálom, ami az édesapjával történt. – Köszönöm, de ha jól emlékszem, volt egy kis nézeteltérésük. (Volt valami irodalmi vita közöttük, Vidal megtámadta apám egyik könyvét, amire apám magánlevélben adott neki udvarias választ.) – Nos... – válaszolta Vidal gyengéden – szóra sem érdemes. Carlos csendesen figyelt, amikor Irvingról beszéltem, de összevonta a szemöldökét, amikor melegen beszéltem Vidalról. – Ó, találkoztam vele, carajo, no jodas! Azt mondta nekem: „Az egyetlen dolog, ami igazi örömöt adna nekem az életben, az lenne, ha mindennap, akárhányszor belépek egy szobába, úgy üdvözölnének, mint a római császárt, felálló ovációval. Azt szeretném, hogy egy egész arénányi ember köszöntsön!” Ezt tették velünk, amorcita* – micsoda egónk van! Carlos sok hírességről beszélt, akit ismert. Különösen szerette a régi kaliforniai kormányzót, Jerry Brownt, tisztelte spirituális útkereséséért. A nagy latin-amerikai szerzők közül melegen beszélt Gábriel García Márquezről és Carlos Fuentesről. Általában nyers szavakkal illetett majdnem minden híres embert, akivel találkozott. Undorral beszélt Janis Joplinnal való találkozásáról, akit először elbűvölőnek talált, majd a második találkozáskor kiábrándult belőle, miután megtudta, hogy a kokain hozza elő belőle ezt a sármot. Carlos séta közben gyengéden megfogta a kezemet. Élveztük a tengeri friss levegőt és a csillogó habokat alattunk. Régi vicceket kezdett mesélni, aztán az egyik legviccesebb szerepet vette fel. Szerette imitálni az indián gurukat, a hamis sámánokat. „Amikor a prána találkozik a rámával, és egyesülnek, akkor létrejön a prána-ráma!” Együtt nevettünk. – Nem lehet benned egyetlen darabka emberi vonás sem, ha szeretnél átférni a világok közti résen! (Erre a mondatra emlékeztem a könyvéből.) – Vékonynak kell lenned, soványnak és tökéletesen mentesnek minden önmagad iránti aggodalomtól. Különben az ajtó rácsapódik az orrodra, és nem engedi, hogy belépj a misztériumba. – Elegáns kezeit az ég felé fordította: – Valami ott fent tudja, hogy meddig vagy még emberi, tudja, hogy még nem változtál meg. Mi ezt hullarablásnak nevezzük. Az a hullarablás, amikor valami más helyettesíti azt az ön__________________________ * Szerelmem, kis szerelmem.

77. gadat, amit jól ismersz. Barátaid többé nem ismernek fel. Elhagyod őket, és ők érzik ezt. De még mindig ragaszkodsz az emberi formához. Végül ki fog köpni. Leülünk itt egy kicsit? – kérdezte. – Carlos, olyan deja vu érzésem van! – Becsuktam a szememet, kezemet a szemöldökömhöz szorítottam. – Nem, ne hívd így! Ne adj neki nevet! – mondta. Ültünk együtt egy darabig, majd megint megfogta a kezem. Ujjait az ujjaim közé fűzte. Belekezdett egy kifürkészhetetlen, összevissza kavargó történetbe apja brazíliai dzsemgyáráról. Közben lassan és gyengéden közelebb húzott magához, testünk finoman összeért, ajkai a hajamat simogatták. – Amy – suttogta, hirtelen ünnepélyesebb hangon, mint valaha. – Oda kell adnod potódat* a naguálnak. Mágikus célokra egyesülnünk kell egymással. Ez az egyetlen út, ami maradt számunkra. A nő lábai közötti luk mágikus, és ha a naguál benne hagyja a nedvét, akkor az rögtön felszívódik a nő agyába. Ez a leggyorsabb út. Nincs időm. Tíz

perc múlva éjfél, én pedig nem mehetek nélküled! Mosolyogtam: – Szóval egy koszos kis öreg guru vagy, mi? – Carlos sértettnek tűnt. – Ez komoly ajánlat volt, chola. Muni meghívást készített neked oda, föl! Ezt nevezik a sámánok biankó csekknek, a szeretet biankó csekkjének. Határtalan összegre szól, és örökké tart. Be kell váltanunk az ígéretét, amit a Szellemnek tett. Miért nem mész haza Berkeleybe, és gondolkodsz ezen egy kicsit. Hívj fel, ha döntöttél. – Nem! – válaszoltam, egy életútnyi hamis hősködéssel a hátam mögött. Elképzeltem milyen különleges kaland lenne, elrejtve magam elől a tényt, hogy mélységesen elbátortalanodtam. Rápillantottam az órámra, négy óra volt. – Van egy órád?– Carlos döbbentnek tűnt. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy igazán megdöbbentettem. – Nem, nem. Nem most. Éjszakának kell lennie, az éjszaka mágikus idő, az éjszaka a női varázslókhoz tartozik. Most alkony van, ez jó jel. – Idegesen nézett rám. – Az anyámmal vacsorázom ma este, és a legkedvesebb családi barátunkkal, Bobbal – mondtam, megtörve a csendet. – 10.30-ra otthon leszek. – Rendben nena**, kitűnő. Sötétedés után elmegyek érted Sylvia házába. – Anyám ajtaja előtt szemérmesen megcsókolta a számat. – 10.30-kor látlak! Várj kint! Legközelebb majd bejövök, és rendesen köszönök Sylviának. Besos, mi amor!*** __________________ * Vagina. ** Lány, baba. *** Csókok, szerelmem!

78.

TIZEDIK FEJEZET

Carlos Castaneda randevúra megy

A világ kitágul, amint közeleg a halál. Minden, ami bennünk van, nyilvánvalóvá válik – a lencséink látóköre kiszélesedik, és ez kétségtelenül túl sok az átlagember számára. PATRICIA HIGHSMITH, naplófeljegyzés, 1969. július 26.

Valójában rettegtem, de elhatároztam, hogy bátor leszek, és készen állok a kalandra. Nagyon érdekeltek Carlos indítékai, és a természetfölötti lehetőségek is kezdtek csábítani. Mi fog történni velem szex közben? Lehet, hogy tudatállapotot váltok? Belépek egy érzékelhető másik világba, egy másik dimenzióba? Lehet, hogy szervetlen lények, felderítők és testtelen hangok vezetnek majd át mindenféle csatornákon, melyek úgy vannak megépítve, mint a lép? Lehet, hogy belépek Carlos egyik könyvébe? Martinit iszogattam vacsora alatt, és tologattam a tányéromon az ételt, próbáltam fenntartani a beszélgetés fonalát. Az idő lassan haladt, idegesen pillantottam az órámra. Mondtam anyámnak, hogy Carlosszal fogok találkozni egy italra, és hogy értem fog jönni. – Ez nagyszerű, kedvesem! – mondta, és ez valahogy még idegesebbé tett. Carlos megérkezett a Fordjával, elegáns délnyugati öltözetben: farmer, boleró, nyakkendő, s egy gyönyörű öv, ezüst-türkiz csattal. Tíz perc alatt elértünk a Willshire motelig. Néhány háznyira a célunktól szóvá tettem: – Idegesnek tűnsz! – Olyan ideges vagyok, mint egy macska. – Te vagy ideges? Én lehetek ideges, de te Carlos Castaneda vagy, mindennap ezt csinálod! Megbotránkozott pillantást vetett rám: – Egyáltalán nem! – Na ne már! – Húsz éve cölibátusban élek. 79. – Jaj, ne mondd már. – Húsz éve cölibátusban élek és rád várok. Némán meredtem rá. – Non capisco niente, nem értek semmit. Ez tetszett neki, nevetett, non capisco niente, ismételte mosolyogva, de láttam a feszültséget a vállában és a nyakában. Nagyon meglepett, hogy egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy a képzeletemben egy kiművelt sármőr és csábító. Lehetett akármilyen tehetséges színész meg guru, ilyen valódinak tűnő aggodalmat nem tudott volna megjátszani. Hamarosan megállította a kocsit. – Felfogod, hogy mibe mész bele, chica? Érted, hogy milyen komoly dolog ez? Veszélyes ez, precioza, nem lehet visszafordulni! – Értem – mondtam. Teljesen zavarban voltam. Carlos kétkedve nézett rám. Keze remegett, ahogy elfordította a kulcsot. – Rendben, de szavadat kell adnod, a szavad mindent jelent! – Carlos, megígérem, a szavamat adom! Komolyan bólintott, és továbbhaladtunk az úton. A motel olcsó volt és tiszta. Ahogy a recepcióhoz közeledtünk, rám mosolygott és egy pillanatnyi gondolkodás után kijelentette: – Mr. és Mrs. Simon Parbetur vagyunk. Ezt írd be a naptáradba: Mrs. Parbetur – majd aláírta házasneveinket. – Ma éjjel Amy Wallace meghal – súgta a fülembe. Ahogy a szobánk felé tartottunk, összefűzött karokkal ünnepélyes kijelentést tett: – Ha már halott vagy, semmi sem árthat neked. Mit tudnak tenni egy holttesttel? Don Juan mondta nekem, hogy meg kell halnom. Honnan fogom tudni, hogy már meghaltam, Don Juan? – kérdeztem. – Onnan, hogy már nem lesz szükséged a barátaidra, soha többé senkire nem lesz szükséged, mondta. Menj, találj egy olcsó motelt zöld drapériával és foltos szőnyeggel és maradj ott addig, amíg meg nem halsz. És ez az, amit tettem, nena. Majd megmutatom neked a helyet, Hollywoodban van. Csak enni mentem ki és néha moziba. Rengeteg filmet láttam.

Három hónapomba telt. Aztán egy nap úgy ébredtem fel, hogy soha többé nem volt szükségem semmire. Mondtam neked, valami más fog jönni. A hullarablás igazi dolog, szerettem azt a filmet,

A Wilshire Motel Los Angelesben, ahol a szerző elvesztette „mágikus szüzességét”

____________________________________________________ 80. A hullarablók inváziója. Megvan a videója a They live című filmnek is. És a Blade Runner (Szárnyas Fejvadász), az aztán elkapott, éppen itt! – és megnyomta a szívét. Akárhányszor látom, sírok rajta, el se hinnéd. Olyan dolgokat láttam... el sem tudod képzelni! Elveszett emlékek, mint könnyek az esőben. Eljött a halál ideje. Carlos annyira ideges volt, hogy azt akarta, hagyjuk magunkon a ruhánkat. Úgy tűnt, gyorsan akarja véghezvinni a dolgot, és olyan feladatjellegű volt az egész. Nyilvánvalóan megfelelési kényszere volt. Ahogy a gombokkal bajlódott, megállítottam, és a fülébe súgtam: – Egy kicsit nyugodjunk meg Carlos, egy kicsit csókolózzunk. – Gyengéden átöleltem a naguált, s ez a kis szünet melegséget hozott zaklatott találkánkba. Végül Carlos úrrá lett félszegségén, erre az én aggodalmam tért vissza teljes erővel. – Hé, nem szeretnék teherbe esni! Nem védekeztünk, és nem is beszéltünk eddig erről az eshetőségről. Hogy ezt miért csináltam? Fogalmam sincs. Úgy éreztem, őt akarom hibáztatni, mintha meghipnotizált volna. Kicsúszott az ágyból, és csípőre tett kézzel megállt velem szemben. – Hogy én teherbe ejtselek? Lehetetlen! A naguál spermája nem emberi, nem is illeszkedik a nedveiddel, te ember vagy! – Letérdelt, és gyengéden bepillantott a lábaim közé. – Ó, megtettük. Beillesztettem egy vörös pöttyöt, egy vörös energiapontot a potódba. Látom! Ne engedj ki egy cseppet sem a naguál spermájából, nena, elégeti az emberi mivoltodat. Ha egyetlen csepp is kiszabadul, az rossz jel. – Megint megnézte. – Ó, semmi. Kitűnő, kitűnő. – Átment a fürdőszobába, aztán visszatért egy zsebkendővel, amit egy nagyon takaros kis négyzetté hajtogatott. – Ezt tedd oda kicsim, semmi ne szabadulhasson ki. – Carlos, nem tudom, hogy akarom-e én ezt még egyszer megtenni. – Rendben van, chica, teljesen rendben van. Egyszer megtettük a végtelenért. Csak ez számít. De hadd mondjam el neked. A naguál körül lenni olyan, mintha drogot használnál. Amíg nem kezded elveszíteni az emberi mivoltodat, addig fárasztó, nehéz. Pihenned kell majd, miután velem voltál, de aztán többet akarsz majd, egyre többet ebből a drogból. Erről biztosíthatlak. Egyébként most már megszabadulhatsz tőlük. A volt férjemre és kapcsolataimra gondolt, különösen a legutóbbira, akinek jelenlétét állítólag erősen érezte a méhemben. Undorral rázta a fejét. Nem volt kedvem vitatkozni. – Na, mi amor, chica, neked viszont nem voltak gyerekeid, ugye? Az borzasztó lyukat hagy a nő energiatestén. – Ezt jól tudhattuk könyveiből, és azon gondolkodtam, vajon miért nem látja ezt egyszerűen, ha ő a naguál? – Nem, egyszer voltam terhes a húszas éveim elején, és abortuszra mentem. Az is lyukat hagy? 81. Emlékeztem, hogy Carlos könyvei tele vannak mindenféle bizarr történetekkel a női varázslókról, akik durvaságot követnek el a gyerekeikkel szemben, hogy visszanyerjék elvesztett energiájukat. – Abortusz – gondolkodott – az nem annyira rossz, az csak egy horpadást hagy. Visszafelé anyám otthona felé azt ajánlottam, hogy álljunk meg egy kicsit a bátyáméknál Santa Monicában, csak néhány saroknyira anyámtól. Carlos évek óta tartotta a kapcsolatot Daviddel és Florával, de most már nagyon rég nem találkoztak. Azt reméltem ettől, hogy normalizálódik az este. Carlos melegen beleegyezett, és kellemes órákat töltöttünk el velük és két fiukkal, akiket Carlos nagyon szeretett. A látogatás egész ideje alatt udvarolt, fantasztikus történeteket mesélt, legtöbbször saját maga volt vicceinek célpontja. Az egyik kedvenc történetem, amelyikben hírnevének csúcspontján találkozott egy párral, akik azt hitték róla, hogy ő egy Joe Cortez nevű szobrász. Meghívták egy hírességek partijára Malibura. És ki volt a

díszvendég? Igen, azért hívták meg, hogy bemutassák Carlos Castanedának. Érkezésekor egy asztalhoz vezették, ami roskadásig volt könyvekkel. Egy magas, barna, szögletes állkapcsú, copfos férfi ült a könyvek mögött, és ő írta alá Carlos Castaneda műveit. – Adjon egyet Joe Corteznek is – hebegte Carlos –, valóban ön az? Egy életen át kerestem! Mondja, Don Juan valódi vagy csak kitalálta? Az idézőjeles Castaneda helytelenítő mosollyal válaszolt, és átadott egy könyvet. – Minden választ megtalálsz itt, amire szükséged van. Megáldalak gyermekem. Menj, és ott fizess egy kicsit arrébb. – Aztán felállt, hogy beszélgessen egy csapat buja szőke női látogatóval. A délceg Castaneda kapott egy jointot, mélyen leszívta, és hosszú beszélgetésbe kezdett figyelemreméltó kalandjairól Don Juanról a „párhuzamos valóságokban”. Amikor elhagytuk a bátyámék házát, Carlos azt mondta, hogy a látogatás nagyon jól ment, és hogy kitűnően viselkedtem, tökéletesen barátságos, elfogadó és nyugodt voltam. – Ez nagyon jó jel számunkra. Természetes vagy – dicsért meg –, nem vagy ideges, és ráadásul gyönyörű, csodálatos és erős vagy. Nem egy unott dugásból születtél, chica, van valami más az energiádban. (Carlos könyveiben hosszan kifejtette véleményét az unott szeretkezésekben fogant emberekről. Ha az egyik szülőnek fantasztikus orgazmusa van, akkor lehet, hogy csak félig „unott”, ez is jobb a semminél.) – Az igazi, nem unott szeretkezésből született emberek extraenergiával rendelkeznek, és szeretkezhetnek anélkül a veszély nélkül, hogy vesztenének az energiáikból. A többieknek cölibátusban kell élniük, gyakorolni a mágikus mozdulatokat és összegzést. Ezt majd megmutatom később, ez egyfajta meditáció. Én aztán egy unott dugásból születtem. Sietségből fogantam egy nyitott ajtó mögött, azért k olyan ideges, s ezért kellett önmegtartóztatásban élnem. 82. Vitatkozni kezdtem, hogy én is késői gyerek vagyok, abban az időszakban mind a két szülőmnek szeretője volt, és bár akartak második gyereket, anyámnak pusztító idegösszeroppanásai voltak. Carlos teóriájának így nem volt értelme. – Hát akkor valami más van veled. Nem tudom mi az, Amy, de te egyszerűen nem érted. Többet jelentesz nekünk, mint az Eiffel-torony, egyszerűen nagyobb vagy. Te vagy az elektronikus harcos. Te vagy az a lény, akire vártunk. Te fogsz elvezetni minket a végtelenbe. Kétkedve néztem Carlosra, túlságosan fura volt ez az égbekiáltó New Age-es hízelgés. Másnap elutaztam Berkeleybe. Szinte azonnal felhívott, később naponta többször is, folyamatosan udvarolt nekem. Egyfolytában az egészségemmel és a diétámmal foglalkozott. Azt ajánlotta, hogy mindennap egyek stakeet, ne egyek túl sok gyümölcsöt, szedjem be az antibiotikus cseppeket a fülfertőzésemre, és hogy ne menjek fogorvoshoz, amire pedig nagy szükségem lett volna. (A fogorvosom teljesen elhűlt, amikor megmondtam neki, hogy Castaneda eltiltott tőle. Végül a fogaim állapota rosszabbra fordult, és sokkal komolyabb beavatkozásra lett szükségem). Mindenfele rossz viccekkel árasztott el, amiket én is viszonoztam. Még mindig fájt, hogy a női varázslók elutasítanak, de egyre kevésbé számított, ahogy Carlos udvarlása folytatódott és egyre mélyebbnek tűnt. – Majd meglátod, chica, ez az érzés közöttünk nem egyoldalú, hanem kölcsönös, majd meglátod. Nemsokára úgy fogunk egymásért vonyítani, mint két állat. Naponta ötször-hatszor felhívott, még hetek múltán is. Azt magyarázta, hogy energetikailag még nem találkozhatunk újra, de reggelente ezzel köszöntött: – Hogy van a leggyönyörűbb nő, aki valaha élt világon, amióta a világ világ, és akihez fogható nem lesz az idők végezetéig? És minden este ezt suttogta a fülembe: Hogy vagy mi mamita, mi corazón? A te férjed megőrül érted! Carlosszal való beszélgetéseim – a romantikus sustorgástól a szívet tépő felismerésekig a halálról – éppoly poétikusak voltak, mint a könyvei. Néha hirtelen túláradóan vidám lett – ilyenkor széles repertoárja volt a gúnyolni való hírességekből. Azzal traktált, hogy Antony Qiunn játszaná Don Juant a könyvéből készült filmben. – De kijátszana engem? Túl alacsony vagyok és túl semmilyen! Lehet, hogy Sean Conneryt kéne választaniuk! Mindenféle rögtönzött poénokat gyártott: milyen lenne, ha elfogadná a meghívást David Letterman showműsorába. – Letterman ezt kérdezné: mondja, ön valóban hollóvá változott? Castaneda válasza: Hát David, hogy is mondjam, ez olyan... és a többi és a többi. Amilyen elragadó volt Carlos mesélőként, éppolyan csodálatos volt hallgatóként is, egyszerűen teljesen rabul ejtett. Figyelme totális volt, érdeklődése hatalmas. Óriási kontrasztot jelentett azzal a gyenge félfigyelemmel szemben, amit legtöbben 83. nyújtunk egymásnak beszélgetéseink során. Viselkedése bizalmat keltett, nem véletlen, hogy az emberek buzgón elmesélték neki legféltettebb titkaikat is. Ezzel a tulajdonságával apámra emlékeztetett. Azt mesélte, Don Juan adta neki ezt a varázsló-feladatot, hogy több száz órán keresztül hallgasson egy részeg, önmagát ismételgető

csövest, egész addig, míg tökéletesre nem fejleszti azt a képességet, hogy fenntartsa az érdeklődését, és teljes figyelmét adja egy másik embernek. Nekem is ajánlotta, hogy próbáljam ki ezt a technikát. Carlos gyakran játszadozott a szavakkal, és mindenféle beceneveket keresett nekem. Egyik ilyen volt a Pauline, a The Perils of Pauline című filmből. Nagyon kedvesnek találta ártatlanságomat és tudatlanságomat ebben a veszélyes varázslóvilágban. Reménybeli tanítványok sokaságai táboroztak az ajtaja előtt, akik szóról szóra megjegyezték a könyveit. Én azonban más voltam neki. Gyakran gyöngynek is nevezett Pearl White-ról, a színésznőről, aki Pauline-t játszotta. Mind a kettőt visszautasítottam, mert nem tetszettek, és féltem, hogy rajtam maradnak. Tudtam, hogy fontos pillanat az, amikor Castaneda kiválasztja tanítványa varázslónevét, és úgy döntöttem, várok, imádkozva, hogy ne olyan Star Trek hangzású nevet kapjak, mint Zuna, Beulah vagy Nuli. Kockáztattam. Amikor pedig megmondtam neki, hogy szeretem az Amy nevet, rettenetesen elégedetlen volt. A családi neveket szolganeveknek nevezte. Dacosságom annyira felhúzta, hogy éveken keresztül Amy maradtam. Carlos megesküdött rá, hogy azért akar velem találkozni, hogy átadhassam neki az energiámat, amire szüksége van, és ő ugyanezt megtehesse: viszonozhassa nekem. Valamilyen misztikus blokk azonban nem engedélyezte a dolgot. Ez alatt az időszak komoly dilemmába estem. A nagybátyám meghalt, apám nővére gyászolta három unokatestvéremmel és a családjaikkal együtt. Bár általában nagyon nehéz volt engem elérni, szerettem volna ott lenni a temetésen. Tudtam, hogy Carlos nem szereti a temetéseket, esküvőket, semmilyen családi ünnepet és funkciót, csak el kell olvasni a könyveit, hogy ez világos legyen. Úgy döntöttem, hogy elutazom Los Angelesbe, fogok egy taxit, elmegyek a temetésre, és azonnal vissza is repülök. Meg is tettem, és néhány héttel később megemlítettem Carlosnak, hogy egy kicsit teszteljem a dolgokat. Teljesen döbbent volt. – Ott voltál? – Csak egy pillanatra – válaszoltam könnyedén. Castaneda taktikáját alkalmaztam Castanedán, és ez volt az egyike annak a néhány alkalomnak, amikor kibillentettem az egyensúlyából. Nem kértem az engedélyét, és azt se kértem, hogy találkozhassak vele. Kicsit aggódtam, hogy elmulasztottam egy lehetőséget, de aztán rájöttem, hogy épp az ellenkezője történt. Úgy viselkedtem, mint a könyvében szereplő karakterek. Elérhetetlen voltam, egy kicsit 84. misztikus, és független a parancsaitól. Annyira meg volt lepve, hogy belezavarodott a beszédbe, és nagyon hamar látni akart. Véletlenül kinyitottam az ajtót. Bepillantva rajta, kaptam egy korai képet arról, milyen lesz Carlos szenvedélyes szerelme és gyűlölete, a vele való kapcsolatom, melyben a függetlenség és odaadás, a buzgalom és engedetlenség váltakozott. Kieszelni sem tudtam volna ennél jobban balsorsra ítélt, makacs és elválaszthatatlan párt.

85.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A szexmágia veszélybe sodor Elmennek... mert elérték a határaikat. A férfiak és a nők számára mindennek megvan a határa, melyen túl a törekvés, a további gondolkodás visszafejlődéshez vezet. Ez még akkor is igaz, ha egyes férfiak és nők sohasem indultak sehová; talán nem is képesek elindulni. Akik viszont elindulnak, azok esetében a határ egyénenként változik, és előre nem látható. Nagyon kevesen érik el. Azok, akik elérik, gyanítom, újabb erdőbe jutnak. ROBERT AICKMAN, Into the Wood (Az erdőbe)

Hamarosan visszatértem Los Angelesbe a Book of Lists végső simításai miatt. Mint mindig, most is anyámnál laktam, várva, hogy a mágikus ajtó megnyíljon Carlosnak és nekem, hogy egymás után három éjszaka szeretkezhessünk. A három mágikus szám, ami átalakít engem női varázslóvá és megpecsételi a kettőnk közti kötést. Ha sikerrel járunk, bármit jelentsen az, onnan már nem lesz visszatérés. Amikor felhívtam, Carlos egészen őrültnek tűnt: – Chola, Irving házában kell odaadnod magad nekem, a gyerekkori ágyadban, ez a mágikus útja, hogy kihúzzunk, kiszabadítsunk onnan téged a szabadságba. – Micsoda? Hát jó... rendben. Anyám egész nap itthon van, kivéve heti háromszor, amikor a terapeutájához megy Beverly Hillsbe. A titkárnő viszi el. Ha sietsz, a mai nap tökéletes. Délutánra kapott időpontot, a forgalom nagy lesz hazafelé. – Nem, nem, nincs elég idő, várnunk kell egy jobb lehetőségre. – Azt gondoltam, hogy gyáva, de persze azt sem tudtam, merre lakik, csak annyit, hogy valahol Westwoodban. – Hát rendben van – mondtam –, akkor legközelebb. Holnapután. Ideges voltam az új fejlemények miatt. A szüleim házának nem volt a szobámhoz közeli hátsó bejárata. A szobám egy nagy folyosó végén volt, nem volt menekülési útvonal, ha anyám észrevenne valamit. De nem baj, izgalmas volt, különleges, mágikus. 86. Eszembe jutott egy történet, amit Florinda mesélt Guidóról, a színházi rendezőről. Tanítványsága korai éveiben történt. Beverly Hillsben vezettek éppen, és Guido megmutatta Florindának a házat, ahol felnőtt, és ahol az anyja most is él. Az apjuk elhagyta a családot egy másik nőért, aztán néhány éven belül meghalt. Ahogy elhaladtak a ház mellett, látták, hogy üres, az anyja épp nem volt otthon. – Van nálad kulcs? – kérdezte Florinda. – Igen, benézhetsz – volt a válasz. – Amy, el se tudod képzelni, micsoda hely volt. Beverly Hillshez képest szerény, de tudod, Guidónak van egy komplexusa, hogy nem a legmegfelelőbb helyen született, pedig nagyon elegáns volt. Az anyja ékszereket árult a legjobb helyeken, mint a Tiffany meg ilyesmi, amióta az apja elhagyta. Nagyon kedves ház volt, olyan, mint egy színpad. Guido szobája a felújított alagsorban volt, teljesen érintetlenül megőrizve. Ott volt minden gyerekkori nyereménye, sakkozásért, golfozásért kapott díja – istenem, kész kis kegyhely a kis bébibabának. Kit érdekeltek a testvérei, a nővére és az idősebb bátyja, ez az anya csak a kis kedves Guidójával törődött. De a legjobb! Képzeld, az anyának a beceneve Bari volt, valamelyik amerikai rajzfilmről. – Florinda szipogott, aztán izgatottan folytatta: – A gyerekkori ágya egyszerűen be volt borítva kitömött barikákkal! Carajo! Rávetettem magam az egész közepére, és a bárányok mindenfelé repültek szanaszét! Ez volt az egyetlen módja, hogy megtörjük a mamipecsétet és -átkot, ami rajta volt, és ami közénk állt. Aztán mindent szépen helyre kellett tennünk, hogy a szoba tökéletesen nézzen ki, mintha hozzá se értünk volna semmihez. Mi volt ez, szexuális beavatás? Lehetséges. Kezdtem lassan gyanítani, hogy a női varázslók néha rövid szexuális beavatásokban részesítettek férfiakat és nőket Carlos utasításai szerint. A nagy napon felhívtam a naguált. – Siess Carlos, gyorsan! Áttetsző nyári ruhát vettem fel, és kint ültem le a teraszon rá várva. 15 percen belül az anyám autója érkezett meg, nem Carlos. – Ó, szia mama, micsoda meglepetés. Mi történt?

– Nem tudom, egyszerűen csak azt éreztem, hogy vissza kell fordulnom, úgyhogy visszafordultam. Nem tudom, miért – és vállat vont. Földbe gyökerezett a lábam. – Éppen Carlosra vártam, megyünk ebédelni. – Ó, tényleg? Ez nagyszerű, kedvesem! – és bement. Három perccel később Carlos autója is megérkezett. Rettenetesen idegesnek tűnt. Odaszaladtam hozzá, és kibukott belőlem az egész történet. – Áj, áj, áj, cono carajo! Micsoda egy pendejo* vagyok! Igazad volt, a múltkor kellett volna eljönnöm. Ott volt az ajtó. Túl lassú voltam. ________________ * Buta, hülye.

87. – Carlos, ez olyan, mintha ez én hibám lenne. – Nem, ne légy buta. Még nem kész rá, hogy elengedjen, ennyi az egész. – Miért nem lopunk be téged? Gyere, becsempészünk! – Nem, nem corazón*, soha nem szabad erőltetni a dolgokat. A jeleket mindig követni kell. Menjünk ebédelni. Ahogy beszálltam az autóba, Carlos folytatta: – A varázsló soha nem erőltet semmit. Ha egy ajtó bezárult, és én túl lassú voltam, akkor várni kell egy másik ajtóra. Soha nem erőltetünk semmit. Ez a legnagyobb hiba, amit ezek az erőszakos barmok megtesznek. Egy életen keresztül ütik a fejüket egyetlen ajtóba, mikor körülöttük mindenfelé új ajtók nyílnának. De mi ragaszkodunk ahhoz az egyhez, mert valami eszi az energiánkat. Ezt majd elmagyarázom később. A Szellem elmegy mellettünk, és elveszítjük a szabadság lehetőségét. Egyszer rettenetesen elbuktam, cola – mondta baljóslatúan. – És a szabadság elment mellettem. Ezért van olyan kevés időm, ezért rohanok annyira. S neked pedig rohannod kell a férjed után, mert a feleségem vagy, érted? Nem hiszem, hogy egyáltalán kezdenéd érteni, hogy mi is történt veled. Képes lennék meghalni érted, semmi nincs, amit ne tennék meg azért, hogy szabaddá tegyelek. Visszamegyünk abba a tengerparti étterembe? Azonnal leültettek a „mi asztalunkhoz”, mosolyogtunk ezen a véletlenen, ahogy minden szerelmespár tette volna. – Látod – mondta mintegy visszaigazolva a jelet. – Tényleg szerelmesek vagyunk. – Ugyanazt rendeltük, mint a múltkor, grillezett halat és krumplit. Szerettem volna articsókát is, úgyhogy megkérdeztem. – Articsókát lehet enni? Azt mondtad, hagymát azért ne együnk, mert nem jó a varázslóknak: az emberi forma rétegzettségét erősíti meg. Az articsóka is ilyen? – Ma mindent lehet enni, még hagymát is! Romantikus, korai vacsora volt, Carlos traktált engem a történeteivel. Csókolózva, kéz a kézben hagytuk el az éttermet. Vállára hajtottam a fejemet. Alkonyat volt, a varázslók mágikus órája. Elmentünk egy magas, csontsovány, fekete férfi mellett, aki épp akkor esett el a járdán, amikor mi beléptünk. Térden állt és kinyújtotta a kezét, aprópénzt kéregetve. Rettenetesen legyengültnek tűnt, a teljes összeomlás és őrület jutott eszembe, ahogy a hatalmas pupillája, üreges szemgödrű arcába néztem. Carlos furcsán viselkedett. Ahelyett, hogy pénzt adott, vagy továbbment volna, szembeállt vele, és egy sor furcsa, fürge mozdulatot tett, a hüvelykujjával végigvágott a torkán, és gyors kézmozdulatokkal folytatta, amit én inzultálásnak fogtam fel: – Baszd meg, nem! ______________________ * Szív.

88. Amikor hat hónapot töltöttem el Olaszországban, ott láttam már ilyet. Alig hittem a szememnek, Carlos Castaneda nem tudja, hogyan kell okosan viselkedni az utcán? Képes valóban provokálni egy veszélyes külsejű embert? Vagy ez valamiféle teszt? Továbbmentünk, a férfi természetesen követett minket. Gyorsabban szaporáztuk lépteinket, csendben, kéz a kézben, kart karba öltve sétáltunk. Ahogy elértük az autót, a férfi is utolért minket. Carlosnak csak épp arra volt ideje, hogy engem beültessen az utasülésbe, és rámcsukja az ajtót, de ő maga már nem tudott beszállni. Onnan figyeltem rettegve, hogy mi történik. Nem hallottam a szavaikat, de mindketten beszéltek. A férfi kivette a kezét a zsebéből. Carlos hadonászott, egyfolytában beszélt, és a férfi le nem vette rólam a szemét. Soha nem éreztem magam olyan közel ahhoz, hogy meg fognak ölni, mint ebben a pillanatban. Azok a rettenetes, véreres szemek, az az éhes vámpírtekintet! Rettegtem, hogy be fogja törni a kocsiajtót. Mindeközben Carlos egyfolytában beszélt és beszélt. A zsebében babrált, folyamatosan csörgetve a kulcsait. Aztán egy ponton előhúzott egy maroknyi papírdollárt és némi aprót. A dollárokat döbbenetes arcátlansággal visszatette a zsebébe, és átnyújtotta az aprópénzt. A férfi nyilvánvalóan elégedetten elindult, aztán megállt, hogy még egy utolsó mohó tekintetet vessen rám. – Carlos, Jézusom, mi történt? – Kinyitotta a tenyerét. Egy féldolláros volt benne. Megpöckölte a peremét a körmével, és egy rugós kés ugrott elő belőle. – Carlos, ez a lehető legrosszabb jel. Mit jelent ez?

– Amor* ez egy rohadt környék. El se hiszed, mennyire lecsúszott. Emlékszem, amikor Ned Brown erre jött egyszer, és egy pasi megpróbálta elkapni, aztán... – ezzel belekezdett egy hosszú, gubancos történetbe, közben visszacsúsztatta a kést a farmerja első zsebébe. Kérdésemre nem válaszolt. Egyetlen megjegyzést tett: – Ahogy rádnézett! Carajo! (Évekkel később, amikor rákérdeztem erre az esetre, azt monda, hogy ez erős jel volt arra, hogy én még mindig adósa vagyok a világnak.) Mire leparkoltunk a családi házunk előtt, Carlos abbahagyta az ugratást, és egészen elkomolyodott. Elmesélt egy félelmetes történetet arról, hogyan végzett ki egy embert egy névtelen állami ügynökség alkalmazottjaként. Ez azelőtt volt, hogy találkozott Don Juannal, és hosszú ideig egy öreg japán generális tanítványa volt, aki megtanította a várakozás titkára, hogy meglássa a rést a pillanat töredéke alatt, amikor ölni lehet. – Én ápoltam ezt az embert, amikor haldoklott. Feddhetetlenül halt meg, mint egy harcos. De volt karmája, úgyhogy nem tudott belépni a varázslók birodalmába (ez volt az egyetlen alkalom, hogy Carlost hallottam a karmáról beszélni). Később, __________________________ * Szerelmem, kis szerelmem.

89. amikor találkoztam Don Juannal, elmondtam neki, hogy van egy borzalmas titkom – folytatta Carlos. – Borzalmas, a lehető legszörnyűbb, és még soha senkinek nem vallottam be. Már évek óta Don Juan tanítványa voltam, mire bátorságot merítettem, hogy beszéljek erről a szörnyűségről. – Mondjad, estupido* – mondta Don Juan. – Mondjad, mi lehet ennyire rossz? Ez az, amiért mindig olyan súlyos vagy, pezado**? Miért kell a fejem tetejére állnom, hogy egy centit megmozdítsalak? Na mi az, mi az a rettenetes, amit tettél? – Embereket öltem, Don Juan, sok embert. – Ennyi? Embereket öltél, carajo? Azok majmok. Azért szégyelled magad annyira, mert megöltél néhány majmot? Higgy nekem, mindig rengeteg van, aki a helyükbe lép. Te meg egészen megbetegíted magad ezzel a hatalmas titokkal? Che cono! Először megrémített ez a hidegség, ez a rettenetes embertelenség. Aztán éreztem, hogy lehull rólam ez a hatalmas súly. Rákényszerített, hogy meglássam jelentéktelenségemet. Annyira fontos voltam önmagam szemében, annyira fontos volt a bűntudatom. Pedig a tetteim valójában nem számítanak. „Majmok vagyunk, maradunk is, kedvesem, hacsak nem ugrunk egyet, és leszünk mágikus teremtmények, amire szántak minket valójában. Ott fenn, mutatott az égre, ott van a kaland. Nem itt a majmok között. Felfelé égünk egy pillanatig, de aztán semmik vagyunk a végtelen szemében. Egy szikra vagyunk, egy szikra, mely álmodik. Ez a harcos útja, hogy csatlakozzon a végtelenhez. Tudod, ahányszor csak egy új városba megyek, elmegyek gyónni, hogy kiteregessem a kártyáimat az asztalra. Ennek semmi köze a valláshoz, vagy az Istenhez, azért gyónok, hogy megtisztítsam a szellememet, hogy szembenézzek önmagammal.” Nyugodtan ültem, de a szemeimet nyomkodtam az ujjaimmal, hogy elrejtsem a könnyeimet. – Ó, különleges szomorúságot érzel most – mondta Carlos –, amit a női varázslók lételméleti szomorúságnak neveznek. Ha nem vagy elfoglalva önmagaddal, az énnel, akkor érzed ezt. Ez nem perszonális, hanem személytelen. A végtelenből jövő hullám, a tudat sötét óceánjából. Amikor elér, hopp, akkor van rám szükséged, akkor van szükséged a naguálra, hogy megnevettessen. Csak én tudok segíteni neked. Tudod, szerelmem, látod, még a szörnyűséget is gyönyörű pillanattá változtatjuk kettőnk között, ennyire szeretjük egymást. Jó éjszakát kedvesem, szeretlek, menj aludni most rögtön és hívd föl a férjedet azonnal, ahogy felébredsz. Megcsókoltuk egymást, és aztán rögtön a szobámba mentem. Kényelmetlenül éreztem magam és a plafont bámultam. Rossz jel volt, tudtam. Másnap, mikor Carlos értem jött anyámhoz, be is jött, hogy tiszteletét tegye. Mindenféle kedves történetek____________________ * Hülye. ** Nehéz, súlyos.

90. kel szórakoztatta anyámat, amíg meg nem untam, és már menni akartam. Amikor egyedül maradtunk, azt mondta: – Amy, miért nem vagy kedvesebb Sylviához? – Ellenálltam szavainak. – Mindig is nehéz volt a viszonyunk, ezt már tudhatnád. – De hát már 73 éves. Mibe kerülne neked, ha azt mondanád, hogy szereted? – Ezeket a szavakat nagyon elhasználtuk már anyámmal – válaszoltam. Tudtam, hogy még mindig gyerekkori sebeimet nyalogattam, miközben erőteljesen vitatkoztam Carlosszal. Harmincas éveimben jártam, de még ragaszkodtam fájdalmas, anyámmal kapcsolatos gyerekkori emlékeimhez. Anyám depressziós és – sokszor

tudattalanul, azt gondolom – nagyon kegyetlen is volt. Carlos egyszerű kérdésére figyelve rájöttem, hogy végre elég idős vagyok ahhoz, hogy anyámat egy ragyogó, különleges nőnek tekintsem, aki a lehető legtöbbet megtett azért, hogy felneveljen két gyereket, miközben folyamatos idegösszeroppanásoktól szenvedett. Fogalma sem volt róla, hogy micsoda ambivalenciában van az anyaságával kapcsolatosan, vagy hogy a viselkedése milyen bizarr és romboló. Tüneményes és elragadó volt velem, a fiúimmal, majd később a férjemmel is, ugyanakkor gonoszul kritikus a kinézetemet nézve. Folyamatosan panaszkodott az apámnak, és láthatóan fogalma sem volt a megfelelő határok betartásáról. Megpróbáltam elmagyarázni Carlosnak milyen borzasztó volt az élet mellette. Carlos viszont gyengéden így folyatta: – Csak próbáld meg, mondd neki, hogy szereted. Öreg már, mibe kerül ez neked? Semmibe. Egyébként – suttogta –, ha elég sokszor elmondod, lehet, hogy még el is kezded érezni. Nagyon mélyen érezni. – Kihívásnak tekintettem a dolgot, és a következő találkozásunk után megöleltem az anyámat egy meleg búcsúöleléssel, és azt súgtam a fülébe: – Szeretlek, nagyon szeretlek. – Megdöbbent. – Én is szeretlek, bébi – mondta. Követtem Carlos tanácsát, melegséget és törődést adva anyámnak – amennyire csak tudtam –, minden telefonbeszélgetésünkkor és találkozásunknál. Azt is mondtam neki, hogy jó anya volt, és megköszöntem mindazt, amit kaptam tőle. Ezt eddig soha nem tettem. Amikor Carlos legközelebb együtt látott minket, látta, hogy megöleltük és megcsókoltuk egymást. Anyám ragyogott, és én is kivirultam. Carlos boldog volt, és így kommentálta a látványt: – Na, ezt már szeretem látni. Hamarosan a bátyám is a városba jött, és feltűnt neki, hogy minden alkalommal azt mondom az anyámnak, hogy szeretem. Ez figyelemre méltó változás volt ahhoz, hogy megkérdezze: – Amy, mi van? 91. – Hát, azt gondolom, hogy elég öreg már, és akkor mi van? Miért legyek vele zsugori? – A bátyám egészen el volt bűvölve. – Oké, ha te megteszed, akkor én is ezt fogom tenni. Néhány hónap múlva anyám azt mondta: – Minden barátom elidegenedett a gyerekeitől, de ti olyan csodálatosak vagytok, olyan szeretetteljesek! Pedig annyira nehéz volt veletek! Carlosnak tehát teljesen igaza lett. Kezdtem mélyebben megszeretni az anyámat, mindenféle tulajdonságával együtt. Valószínű, hogy Carlos nélkül elszalasztottam volna a lehetőséget, és anyám meghalhatott volna anélkül, hogy én kifejeztem volna a szeretetemet. Carlos mágiája tényleg egyszerű volt – anyám szeretettel válaszolt a szeretetre. Még néhányszor elutaztam Los Angelesbe, mire Carlosszal végül megvalósítottuk a célunkat: három egymás utáni napon szeretkeztünk. Most már állandóan a feleségének hívott, és ragaszkodott hozzá, hogy ha az energia éppen megfelelő lesz, akkor összeházasodunk törvényesen is, hogy komolyabban vegyem egyesülésünket. Mivel energetikailag már házasok voltunk, azt gondolta, készen állunk egy nászútra. – Szeretnél elmenni Mexikóba a férjeddel, mi amor?

92.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Castanedával Mexikóban Együtt kellett volna meghalnunk, úgy tíz évvel ezelőtt. Nem szabadott volna hagyni, hogy ez történjen velünk. Ez egy jó szabály: amikor végre boldog vagy, halj meg azonnal! ROBERT AICKMAN, The Attempted Rescue (Mentési kísérlet)

Castanedával Mexikóban! Soha nem voltam még Mexikóban, és most a legutolsó, a legnagyobb brujó-val mehetek, méghozzá az ő mágikus otthonába! Megnyitja előttem sámáni titkait. Úgy képzeltem el, mint egy Disneylandet a paranormális jelenségek világában. Carlosszal suhanunk a kaktuszok között, földalatti járatokban tűnünk el, különleges, mágikus tudatmódosító főzeteket iszunk, és ősi varázslókkal beszélgetünk. Felfedezzük a könyvében leírt erőhelyeket. Megvalósítjuk a meghalás sámáni útját, együtt égünk el belülről egy elragadtatott lobogásban, érintetlenül bukkanunk fel a másik világban, és soha, semmi el nem választhat bennünket egymástól. Hát lehet erre nemet mondani? Átrepültem San Franciscóból Mexico Citybe. Carlos várt a reptéren. Idegesen üdvözölt, aztán betuszkolt egy autóba, amit egy megnyerő, finom modorú férfi vezetett, Antonio Karam-nak hívták. Tony – ahogy Carlos nevezte – egy buddhista intézetet, a Casa Tibetet vezette Mexico Cityben. Fantasztikusan tehetséges ember volt, a dalai láma jó barátja, és mágnesként vonzotta a paranormális dolgokat. Carlos Tony lámának szólította, ő pedig Carlost nagualitónak. Egy kedves, középkorú nő, Marivee ült Tony mellen. Carlos magához húzott, mohón nekem esett a hátsó ülésen, míg elpirulva el nem húzódtam tőle. – A barátaid előtt? – suttogtam. – Észre sem veszik – felelte, és úgy viselkedett, mint egy szerelmes kamasz az autósmoziban. 93. Két eseménydús nap következett, szünet nélküli buli Carlos elbűvölő barátaival – köztük a mexikói kiadójával, akit unokaöccseként mutatott be. Carlos háromórás előadásokat tartott spanyolul – amiből egy szót sem értettem –, illetve tensegrity mozdulatokat tanított. Az egyik előadásra egy utazási iroda konferenciatermében került sor, míg egy másikra egy New Age intézetben. Egy nő hisztérikus rohamot kapott és elájult attól, hogy egy szobában lehet a naguállal. Carlost hidegen hagyta a dolog – valaki kivitte az ájult nőt. Castanedával az élet valóban drámai volt. Carlos azt akarta, hogy mellette üljek egy széken az első előadásakor, kint a csoporttal szemben. Óriási megtiszteltetés volt, amit szokásomhoz híven egyáltalán nem fogtam fel. Egy óra elteltével a fülébe súgtam, hogy sétálok egyet. Ez volt az első estém ott, és nem tudtam megmozdítani a tagjaimat a hosszú repülőút óta. Ragaszkodott hozzá, hogy Marivee kísérjen el. Ma már tudom, hogy súlyos illetlenséget követtem el azzal, hogy otthagytam a naguált, és megfosztottam Marivee-t a ritka lehetőségtől, hogy élő előadást hallgathasson. Olyan kedvesen viselkedtek velem mindketten, hogy fogalmam sem volt, mekkora hibát vétettem. Az előadás alatt Carlos a rendkívüli fontosságú „összegzésről” beszélt. Ez egy gyakorlat, meditáció, melynek során az ember listát készít minden szexuális találkozásáról, majd minden egyes emberről, akivel valaha találkozott. Pusztán a lista elkészítése is hónapokat vehet igénybe. Ezután lehet hozzálátni a herkulesi feladathoz, söprő légzéssel eloszlatni minden kártékony hatást, ami e találkozásoktól származik. Ez volt az egyik alapgyakorlat Carlos rendszerében, de könyveiben csak érintőlegesen magyarázta el. A Maria Christina nevű szerény, de kellemes motelban szálltunk meg, külön szobákban. Hamarosan már egy szobában alhatunk, de ez egyelőre még kockázatos lett volna.

A Maria Christina hotel ___________________________________________________________________________________________________________

94. – Előfordulhat, hogy elrepülök, és soha nem térek vissza! – mondta jelentőségteljesen. Amint megpillantottam a szobámat, elborított a déja vu érzése – ismertem ezt a szobát, a bútorokat, mindent. Meg is mondtam Carlosnak, akinek nagyon tetszett a dolog, de mint mindig, most sem tért ki a tanítványok paranormális tapasztalataira. Reggel Tony adott pár fényképet Carlosnak, aki nem mutatta meg nekem, csak annyit mondott, hogy a képeken a voladorék* láthatók. Ezek a flyerek, test nélküli energiavámpírok, akik felzabálják a tudatosságunkat. Sokszor utalt már rájuk. Ragaszkodott hozzá, hogy elsőnek Florinda lássa a fotókat. Sértve éreztem magam. Carlos mexikói barátait nagyon kellemes embereknek találtam. Tony volt a kedvencem, sokszor ebédeltünk vagy vacsoráztunk együtt. Bár Carlos élvezte az elegáns étkezéseket, legjobban mégis a házias kis kávézókat szerette. Egyik alkalommal egy remek órát húzott elő a zsebéből, ami 1940-ből származott. Körbeadta mindenkinek, mondván, hogy Don Juané volt. Bárhol is ettünk, Carlos mindig bifszteket rendelt, ezt tartotta az egészséges étkezés alapjának. Amint azonban megérkezett gőzölgő tányérom – enchiladas con salsa verde –, azonnal lecsapott rá tejfölöstül, mindenestül. Szerettem ezt a gesztust, olyan „házastársi” volt, emlékeztetett zsidó családom étkezéseire. Carlos azt állította, hogy anyai nagyanyja révén ő is zsidó. Szerencsére Carlos barátai is legalább annyira kedveltek engem, mint én őket. Büszkén mondta nekem: – Spanyolul azt mondjuk, simpático**, ha kedvelünk valakit, de a barátaim szerint ez nem elég jó kifejezés rád nézve. Encantadának, singulának neveznek: ez azt jelenti, elbűvölő és különleges. Imádnak téged, ahogy a férjed is imád! Carlos körülvezetett a fantasztikus Nemzeti Antropológiai Múzeumban, ahol egy barátja, Ramon csatlakozott hozzánk. Carlos figyelmeztetett, hogy a múzeumlátogatás elmozdíthatja a gyűjtőpontomat és nagyon kimeríthet. Ez az első látogatásom, úgyhogy vigyázni fog, nehogy túlterheljen. Először hat nagy szoboralakot mutatott meg, melyek állítása szerint a női varázslókat és a chacmoolokat** ábrázolják. Carlos nem szokványos nézeteket vallott a reinkarnációról, s a szobrok kapcsán megígérte, hogy később el fogja magyarázni. ___________________________ * „Repülő emberek”, Carlos szerint szervetlen lények, akik belőlünk élnek; más: mexikói akrobaták, akik póznára másznak tel. ** Nagyon szép. *** Maja-tolték istenalakok, akiket felhúzott lábakkal, könyökükre támaszkodva, hátukon fekve jelenítettek meg.

95.

A híres Nemzeti Antropológiai Múzeum Mexico Cityben (fotó: Richard Jennings)

____________________________________________________________________________________

Balra: Carlos elmondása szerint ez a szobor a harcias Florindát ábrázolja egy jaguár nyaklánccal Jobbra: „Palenque ura” – jádéból készült szoboralak, melyen Carlos szerint jól látható, hogy egészséges, erős energiavonalak keresztezik az alak mellkasát (Fotók: Antropológiai Múzeum, Mexico City) ________________________________________________________________________________________________

96.

Balra: Carlos szerint ez a legkomplexebb női varázslót bemutató szobor Taishát ábrázolja Jobbra: Ez a figura az Antropológiai Múzeumban Carlos szerint éppen tensegrityt gyakorol (Fotók: Antropológiai Múzeum, Mexico City)

_______________________________________________________________________________________

Egy tipikus chacmool Chichén Itzából, i.e. 900-1521. Állítólag füstölő égető, de Carlos szerint ezek a figurák női varázslók testőrei (Fotó: Antropológiai Múzeum, Mexico City)

_____________________________________________________________________________ 97. Carlos különös hangsúlyt fektetett a híres jádéből készült, teljes alakos halotti maszkra, a Palenque urá-ra. Elmagyarázta, hogy az erőteljes vonalak, melyek az alak mellkasát keresztezik, energiavonalakat mutatnak. Ha ezek a vonalak feszesek, nem lógnak, akkor egy fejlett harcosra vallanak. Beszélt egy tanítványáról, aki olyan rossz állapotban csatlakozott a csoporthoz, hogy majdnem hasra esett a saját lelógó energia-szálaiban, de aztán önfegyelemmel újra feszessé tette őket. Ramon komolyan foglalkozott a földönkívüliek tanulmányozásával, és megkérdezte Carlost, nem lehet-e ez a jádealak valamilyen földönkívüli intelligencia. Carlos gorombán válaszolt: – Ki a franc tudja? A látogatás csúcspontja az volt, amikor Carlos egy kis terembe vezetett minket, az egyik falra mutatott, és ezt mondta: – Látod? Érted? Egy ősi halotti maszk volt a falon, mely Carlos szerint apám szellemét képviselte, sőt maga apám volt ott valamilyen módon, tehát nem pusztán hasonlóságról volt szó. Annyira hasonlított apámra, hogy felkiáltottam, amikor megpillantottam, és a kezeimbe temettem az arcomat, hogy elrejtsem a könnyeimet. Carlos megint eljátszotta szokásos beszélgetésüket arról, milyen jól néznek ki, és hozzátette: – Pedig, Amy, két lerobbant öreg csotrogány voltunk, minden évben lehazudtuk a csillagokat az égről, és halálra nevettük magunkat, mert tudtuk mind a ketten az igazat! Fantasztikus volt! Minden alkalommal, amikor eljövök ide – és évtizedek óta idejárok –, köszönök Irvingnek. Éveken át így köszöntöttem: „Irving! Hogy vagy? Fiatalabban festesz, mint valaha!” – Carlos letörölte a könnyeit és kivezetett a teremből. Kijöttünk a múzeumból, hogy friss levegőt szippantsunk. Ebben a pillanatban vette kezdetét Mexico City egyik híres kulturális eseménye. Egy hatalmas pózna állt a földön, frissen felgyújtott képzeletemnek olyan volt, mintha egyenesen az égig érne, és a korai csillagokat érintené. Hat férfi mászott felfelé a póznán, bőröveket viseltek a lábaikon. Különös színes ruhák voltak rajtuk, és fantasztikus karcsú izomzat rajzolódott ki a ruhájuk alól. Olyan nem evilági lényeknek tűntek, mintha Carlos könyveiből jöttek volna elő. Azt mondta, hogy voladoresnek nevezik őket – ami repülő embereket jelent –, függetlenül a Tony fotóin láthatóktól. Legalább annyira macskaszerű lények voltak, mint amennyire emberek – csupa kecsesség, izomerő és fennkölt koncentráció. Egyetlen megcsúszás halált jelent, még ezekkel a bőrövekkel is, mert nagyon könnyen elpattannak. Egymás kezét fogva, egyetlen szó nélkül is biztos voltam benne, hogy Carlos és én értjük egymást, mint az igazi szerelmesek. Az egész emberi élet ebben a merész pillanatban összeg98.

A voladorék (fotók: bal: Richard Jennings; jobb: Photo copyright David Christie-Millennia, Press Archives)

______________________________________________________________________________________________ ződik, fent a magasban, védtelenül. A voladorék évszázados művészetének célja, hogy ráébresszen bennünket a vég fenyegető közelségére. Megtestesítik Carlos könyveinek filozófiáját, miszerint „a halált olyan tanácsadónknak kellene tekintenünk, aki mindig itt lapul a vállunk felett”. Láthatóan az összegyűlt emberek egész nap erre az eseményre vártak. Carlos a szerelmünk erejét mutató fantasztikus jelnek tekintette ezt, hogy éppen az előadás kezdetének pillanatában léptünk ki a múzeumból. Amikor elkezdődött a mutatvány, Carlos szemei megteltek könnyel – ez volt az első alkalom, hogy igazán sírni láttam. – A végtelenért nyúlnak, Amy. Tudják, hogy a keresésük hiábavaló, de másznak és másznak, és soha nem adják fel. Messzire nyúlnak... ez az, amikor az ember a láncait töri, amikor a börtöne ellen lázad, amikor tudja, hogy a harc reménytelen, és mégsem állíthatja meg semmi sem. Eltölti a boldogság, és azt mondja: „Basszátok meg! Bassza meg az Úristen maga! Az öröm az utazásban van!”, és akkor mindent megkapott. Ha amid van, szerelmem, több mint elég, akkor és csakis akkor eléred a feddhetetlenség határát. Valami figyel minket, és ez a valami szereti a harcunkat. Megcsókoltuk egymást. A mutatványosok felértek a csúcsra. A bokájuknál hosszabbra engedték a rögzítőpántokat, és fenséges mozdulattal leugrottak az ég ölelő karjaiba. Csodálatos köröket írtak le és hintáztak a pózna körül, a halállal táncolva, hihetetlen precíz fegyelemmel. Felfoghatatlan volt, hiába láttam a saját szememmel. 99. – Egyszer – mondta Carlos ünnepélyesen – Don Juannal voltam, és ugyanezt a jelet kaptuk. Kiléptünk és ott voltak a voladorék, éppen akkor kezdtek felfelé mászni. Ahogy nekiindultak a naplementében, egy hatalmas sas – ekkora szárnyakkal – repült át az égen, a póznán túl, a fejük fölött. Fantasztikusan szállt a sas, olyan magasra, hogy már csak egy kis pont volt a kék végtelenségben, s végül csak röptének emléke maradt velünk. Csendben visszatértünk a hotelbe. Kopogtattam Carlos ajtaján egy halvány selyemköntösben. – Úgy nézel ki, mint egy apáca – mondta elgondolkodva. – Úgy csókolta meg a nyakam, mintha valami törékeny dologból lenne. Átöleltük egymást, és egymás szemébe nézve szeretkeztünk. Elmúlt a szégyenlősségem és kimondtam: – Szeretlek. – Mi? – mondta döbbenten. Te szeretsz engem? – Igen. Szeretlek. – Ah! Én is szeretlek téged. Az enyém vagy preciosa, teljesen az enyém. Hozzám tartozol, és én hozzád tartozom, teljesen – nincs senki más, és nem is lesz soha. A férjed vagyok, örökre. Megígéred, hogy teljesen odaadod magad a férjednek? – Igen. – Tudod, mit mondasz? – kényelmetlen, félős csillogás volt a szemében. – A naguál felesége leszel. Soha többé nem térhetsz vissza. A világ, ahogyan eddig ismerted, elveszett számodra. Olyan mélyen belédhatoltam, összeolvadtam csodálatos feleségemmel, hogy már nem vagy teljesen emberi. Búcsút mondtál a világnak. Nem érted, miért nem látsz olyan dolgokat, mint én? Elmagyarázom: ha biológiát tanulsz, 101 százalékot akarsz teljesíteni. Ugyanezt teszed a varázslással is. Csöngött a telefon, és Carlos hosszú beszélgetésbe bonyolódott olyan pergőtűz gyorsasággal spanyolul, hogy egy szót sem értettem belőle. Visszamentem a szobámba.

Fél óra múlva megint kopogtam az ajtaján. Az ágyon ülve találtam, arcát a tenyerébe temette. Papucsban és köntösben, ezüstös hajával, most először láttam öregembernek. Leültem mellé: – Mi történt? – El kell mennem, chica. – Jöhetek veled? – Nem, nem. Én is itt akarok maradni, veled, de el kell mennem ezekkel az indiánokkal. – Indiánokkal, akik a könyveidben is szerepelnek? – Nem, ezek más indiánok – összeráncolta a homlokát, egy pillantást vetett rám –, nem akarok menni! Itt akarok maradni veled! De nincs más választásom. 100. Holnap reggel haza kell repülnöd. Menj aludni drágám, ötkor keltelek. – A bal fülem mögé fésülte a hajam, és gyengéden belecsókolt a nyakamba. – Csak hogy a másik oldal se maradjon magányos – mondta, és a jobb fülemet is megcsókolta. Sóvár, szomorú szemekkel nézett rám. – Felteszlek majd a gépre, és hívlak, amint tudlak, mi corazón. Szeretlek.

101.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Mágikus utazás a női varázslók titkos otthonába Rabod lévén, más dolgom mi legyen, Mint várni vágyad percét, hogy hivatsz? Életem üres, vesztegethetem, Célom sincs semmi, míg csak te nem adsz. A világhosszú időt se szidom, Fenség, folyton az órát lesve érted, S felejtem, bár keserű volt nagyon, Hogy szolgád egykor távozásra kérted. Kérdezni sem merem féltékenyen: Hol jársz s miért? Semmit se gondolok, Legfeljebb sóhajt rabszolga szívem, Hogy akikkel vagy, milyen boldogok. Oly bolond ez a szív, hogy bár teszel Egyet-mást, rólad rosszat nem hisz el. WILLIAM SHAKESPEARE, LVII. szonett (Szabó Lőrinc fordítása)

Florinda felvette velem a kapcsolatot, Berkeleyben hívott fel. Leszidott romantikus érzéseim miatt, és azt mondta, hogy abszurd feltételezés szerelemben lenni a naguállal. Tiltakoztam, s elmondtam neki, hogy Carlos vallotta be a szerelmét nekem. Bosszúsan sóhajtott: az udvarlás, mondta, az emberiség legnagyobb istencsapása, a legrosszabb időtöltés, ami a szociális szerepekből adódik. Egyre világosabbá vált számomra, hogy a tinédzserkorom utáni lanyhuló lelkesedésem Carlos könyvei iránt elválaszt engem a csoport többi tagjától, akik úgy kerültek a közelébe, hogy mindenáron a tanítványai akartak lenni. Florinda úgy vélte, hogy engem Carlos udvarlása ejtett csapdába, ez pedig a tanítványság korábbi generációihoz tartozó módszer volt. Mindez titokban hízelgett 102. nekem, de fel is kavart, és úgy éreztem Florinda félreérti romantikus érzéseimet. Carlosnak is felvetettem a témát. – Tudom, hogy nem kellene így éreznem, de akarlak téged, ahogy egy nő egy férfit szeret. – Én is ugyanígy szeretlek téged, mi corazón, ahogy egy férfi az asszonyát akarja, én vagyok a te férjed. Végül is úgy döntöttem magamban, hogy Florinda érti félre a helyzetet. Ebben az időszakban rendszertelenül találkozgattam Carlosszal, romantikus szenvedélyünk egyre nőtt. Egy érzéki délutánon az ölébe ültetett, és az arcát a nyakamba fúrta. Amikor felnézett, szeme könnyes volt és fényes. – Annyira közel érzem magam hozzád, annyira intim ez az egész, még soha nem éreztem így amorchita, még a testvéremmel, Munival sem. Ugyanakkor – érdekes módon – Carlos a legapróbb ürügyet is megtalálta, hogy lehordhasson. Lehet, hogy ez is kapcsolatban volt azzal az intimitással, amire annyira vágyott, amit most megtalált, és ami esetleg megfélemlítette. Kritikussága sok fájdalmat okozott: a ruháim nem voltak elég stílusosak, nem kellene, hogy macskákat tartsak, túlságosan emberi vagyok stb. Zavarodott voltam, mert keveredett benne az apa, a szerető és a guru szerepe, a szerelmem azonban teljesen elvakított. Carlos azt mondta jelentsem be az eljegyzésünket. Meg is mondtam mindenkinek, kivéve az anyámat. – Miért kérted, hogy beszéljek erről, Carlos? – kérdeztem. Általában olyan titoktartó volt. – Kíváncsi voltam a New Age-esek mit tesznek, ha megtudják, hogy te és Castaneda jegyesek vagytok. – És mit láttál? – Micsoda irigység! Csak úgy reszkettek az energiatestek a gyűlölettől. – Megborzongott. Carlos végül úgy döntött, hogy készen állok arra, hogy látogatást tegyek sámáni lakhelyén. A női varázslók házaként, vagy Taisha házaként emlegette. Hangsúlyozta, hogy ez egy mágikus otthon, amit éppen ezért soha nem építhetünk újra teljesen, csak foltozhatjuk. Amikor az energia megengedte, Carlos ácsmunkákat végzett és kertrendezést, járólapokat helyezett el a kertben, amik felidézték az UCLA útvonalait, ahol ő „először érte el a

belső csendet”. Nem sokkal alkonyat előtt érkeztünk. Carlos vezetett Brendwoodtól Westwood lakott területeire, és megálltunk egy hatalmas spanyol stílusú komplexum előtt, amit magas sövény vett körül. Kézen fogott, és átvezetett egy kovácsoltvas kapun, a zöldellő gyümölcsfák, buja fügék, narancsok, barackok közé. Az egyik falat egészen befedte a kúszó rozmaring, amelyben én is megfürödtem – az a növény, ami Don 103. Juantól származott. Úgy surrantunk a növényzetben, mint a tündérek egy mágikus kertben. Egy bütykös fára mutatott: – Az ott Taisha – mondta misztikusan. – Az pedig – egy másik finomabb fára tátva – az Florinda. Megközelítettünk egy barackfát, a gyümölcsök éppen érni kezdtek. Várakozóan mosolyogtam. Carlos huncut mosollyal leszakított egyet, ami éppen akkor fordult édes érettségbe. A fülembe suttogta: – Chola, edd meg most, edd meg az egészet itt! – Úgy éreztem magam, mint Perszephoné, amint megkóstolja a gránátalmát az alvilágban. Továbbsurrantunk a kertben, Carlos vidám volt, mint egy gyerek, körülvitt az egész területen, s végül megálltunk egy ajtó előtt. Az egyetlen dekoráció két békaszobor volt. – Ez Florindáé – mondta –, a béka, a pillangó és a kolibri a három erő állata. A mögöttünk lévő területre mutatott: – Itt történt, hogy nagy Florinda, Don Juan társa – aki itt maradt, hogy minket vezessen, amikor Don Juan eltávozott –, belülről elégett a szemem láttára. – Könnyű fehér napozóruhát viselt, és egy széles karimájú kalapot selyemszalaggal. Carlos szomorúan megcsóválta a fejét. – Azt mondta, seggfejek vagyunk, lehetetlen egomániások, és nem tud tovább várni ránk. Készen állt a távozásra, elkapta kis Flo egyik karját, hogy magával húzza a végtelenbe, én meg a másik karját fogtam meg és minden erőmmel visszatartottam, és aztán nagy Florinda elégett. Kis Florinda rettenetesen mérges volt, mert itt hagyták, megígértette velem, hogy elviszem a végtelenbe, mivel elloptam az esélyét. Azt mondta, hogy becsaptam, és hogy tározom neki a szárnyaimmal, amin felrepülhet. A ház meglepően tágas volt. Fehér vakolt falak, fapadlók és szinte semmi bútor a legegyszerűbb szükségleteken kívül. Carlos végigvezetett egy folyosón és megmutatott néhány szobát – egyik minimalistább volt a másiknál. Gyorsan bepillantottunk hálószobájába, ami elég nagy volt, hosszúkás, egy dupla ágy volt benne, egy éjjeliszekrény az ágy mellett, és egy hosszú, nagyon egyszerű asztal, ami tele volt papírokkal, egy könyv volt rajta spanyol népdalokkal és egy hatalmas spanyol-angol szótár. Carlos szeme rossz volt. – Florinda szerint szürke hályogos vagy glaukómás, esetleg mindkettő –, észrevettem, hogy minden papíron nagy volt a betűméret. Nem volt sem írógép, sem számítógép, A fény fentről sugárzott két gyönyörűen kialakított tetőablakból, amit maga Carlos épített ide be. Később láttam, hogy az ágya mellett tartott hosszú póznák segítségével nyitja-csukja az ablakokat. A szoba sarkában egy szekrényféle állt, antik sétapálcákkal 104. és botokkal, melyekről azt mondta, Don Juané voltak. Az egyetlen rendetlen hely az éjjeliszekrénye volt, éppen úgy nézett ki, mint bárki más éjjeliszekrénye, kivéve hogy egy hatalmas kés és felfűzött opálok, holdkövek, borostyánok feküdtek az egyébként mindennapos gyufaskatulyák, aprópénz és egy nagy óra mellett. Egy fura tárgyat pillantottam meg az íróasztalán. Kétágú műpénisz volt gumiból. A szemüvege volt rátéve. – Ez a szemüvegemé – mondta kicsit idegesen, aztán kivezetett a szobából. Elmentünk egy csukott ajtó mellett. – Ez az a szoba, ahol La Gorda meghalt, mert annyira egomániás volt. Azóta sem nyitottuk ki ezt az ajtót. – Végül kivezetett a sötétedő kerten keresztül, egészen az utcára. Elektromosság zizegett az ujjaink között. Miközben a kulcsait kereste, kicsit elfordítottam a fejem, hogy megfigyeljem az utcát, hátha később ide kell találnom. Nagyon rosszul tájékozódtam és az, hogy figyelmetlenségem miatt ne tudjam követni Carlos utasításait, fatális következményekkel járhatott. Carlos lefagyott és lassan megrázta a fejét: – Tudtam! Tudtam, hogy ezt fogod csinálni! Mi vagy te, magándetektív?! Körülnéztél! Elbuktál! Mindent elrontottál! Carlos hallgatott. Félreértettem a feladatomat. Azt gondoltam, hogy jó harcosként tudnom kell, hol vagyok, feltűnés nélkül meg kell jegyeznem az utat. Leültem és sírtam. Ahogy odaértünk az anyám házához, Carlos parancsoló hangon ezt mondta: – Menj vissza Berkeleybe, most rögtön! – Egy kicsit várt. – Olyan kibaszott hülye vagy! – aztán hozzátette: – Hát én is! – Elfordult, mikor búcsúzóul meg akartam csókolni.

105.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Érett gyümölcs ...meg volt írva [...], hogy hű maradjak a magam választotta rémlátomáshoz. JOSEPH CONRAD, A sötétség mélyén (Vámosi Pál fordítása)

Ebben a helyzetben, gondolom, az olvasóban felmerülhet a kérdés: a nászút után miért maradtam benne egy ilyen kapcsolatban, ahol folyamatosan durva szavakkal bántalmaztak, és egyre inkább a csapat bűnbakjává váltam? Ennek okai gyerekromban vannak elplántálva. A 70-es években chi kungot és más harcművészeti technikákat tanultam, spirituális kereső voltam, és írtam könyvet is a pszichikus gyógyulásról és a telepátiáról. Megtiszteltetés volt számomra, hogy találkoztam Carlos Castanedával, generációm egyik legnagyobb tanítójával és írójával. Amikor imádott apám 1990-ben meghalt, két éven belül pótlékot találtam Carlos mélyében. Igazából egy apa helyettesítővel jegyeztem el magam, aki gyakorlatilag annyi idős is volt, mint az apám, éppoly híres és nagy horderejű író – de csak félig voltam tudatában motivációimnak. A családom, bár rengetegféle tehetséggel volt megáldva, kapcsolati szinten mégis teljesen működésképtelen volt. Amikor az otthoni feszültség már elviselhetetlenné vált, mindannyian különféle stratégiákat dolgoztunk ki, hogy megbirkózzunk vele. Anyám ismétlődő idegösszeroppanásokkal küzdött, annak okán, hogy feladta karrierjét, mint hollywoodi fotós és újságíró, két gyermeke felnevelésének érdekében. Szüleim házassága, amely igaz szerelemként kezdődött, ellehetetleneden anyám fóbiái és apám folyamatos távollétei miatt, aki munkájából kifolyólag rengeteget utazott. Anyám elhagyottnak, magányosnak és megkeseredettnek érezte magát. Értékrendjük szerint – mint ahogy generációjuk nagy részének értékrendje szerint – a válás nem jöhetett szóba. Így mindenféle külső kapcsolatok és anyagi problémák törtek be az életünkbe. Apámnak erős, amfetamintartalmú gyógyszereket 106.

A szerző kétéves korában, fiútestvérével

____________________________________________________________________ írtak fel, hogy a súlyát kordában tartsa, aztán, a stimuláló gyógyszerek hatását ellensúlyozandó, erősen ivott,

egyedül az éjszakában, egészen hajnalig. Az egész család tudta, de soha nem beszéltünk arról, hogy volt egy nagyon komoly szerelmi ügye egy publicistával, és több rövidtávú kapcsolata is. Egyszer mégis bejelentette nekem (az anyám jelenlétében), hogy ha az anyám valaha is megcsalná, akkor véget vetne a házasságuknak. Imádtam az apámat, és féltem a válástól, aminek az lett volna a következménye, hogy az anyámmal kell maradnom. A bátyám, David, nyolc évvel volt idősebb nálam, és visszahúzódott a saját, logikából és számokból szőtt világába. Hétéves korára statisztikai játékokat talált ki, ami 107.

A Wallace család 1966-ban

______________________________________________________________________________ az informatikai rendszerek iránti szerelemmé nőtt az évek során. Másik szenvedélye a sport volt, végül az olimpiák történetének egyik legavatottabb ismerőjévé vált. Imádtam fiatal lányként, és imádtam tinédzserként is. Nyolcéves házasságom idején azonban, a húszas éveimben, sajnos sikerült egy kis távolságot iktatni kettőnk közé. Egész addig a bátyám ideált jelentett számomra – azt a valakit szimbolizálta, aki képes volt eltávolodni a családi otthontól. Tinédzseréveimet New Englandben töltöttem egy bentlakásos iskolában, aztán Berkeleybe költöztem, és Daviddel éltem egy kommunában. Varázslatosnak láttam azt a képességét, ahogy kiszabadult a családi kötelékekből. Amikor visszatértünk a szüleim házába, hogy könyvet írjunk, csak átmeneti látogatásokra maradtunk, de a feszültség gyakran még ekkor is egyszerűen elviselhetetlen volt. Ezzel ellentétben voltak olyan évek is, amikor a családom átélt boldog játékos, izgalmas időket, például amikor együtt dolgoztunk a Book of Lists különböző kiadásain, és bebarangoltunk Los Angeles szerte mindenféle könyvesboltokat. Gyerekként, ahogy érzékeltem szüleim növekvő boldogtalanságát, egyre inkább a tündérmesék világába húzódtam vissza, már elég fiatalon sokat olvastam és verseket és rövid történeteket is írtam. A legkedvesebb emlékeim közé tartozott, amikor anyám elvitt a könyvtárba, és segített kiválasztani egy halom mítosz és mese közül a nekem tetszőket. Ez a szenvedélyem vezetett aztán írói karrieremhez is. Amikor 108. a feszültség elviselhetetlenné vált a családban, az apám egyszerűen felállt, és otthagyta a vacsoraasztalt, vagy a szobát, visszahúzódott az irodájába és írt, vagy még drámaibb módon, akár az országot is elhagyta hosszabb időszakokra. Először idegennyelvű levelező kutatóként talált állást magának. Anyám mélabúja és szarkazmusa mindent áthatott. Bár mindannyian élveztük szellemességét, megrettentünk, amikor megjegyzései kegyetlenekké váltak. A hatvanas évek elején lefotóztak minket a Wife magazinban, mint mintacsaládot. Hatéves vagyok a fotón, a kamerába mosolygok, kezemben a családi macskával. Évtizedekkel később a People magazin is megörökítette a családunkat, amikor az apám, a testvérem és én megírtuk a The Book of Lists sorozatot, ami a New York Times bestsellerlistájának élére került szenzációsan hosszú időre. Rajongóim gyakran mondták nekem: – Én még egy vacsorát sem tudok elviselni a családommal! Ti hogy csináljátok? Milyen csodálatos emberek vagytok! – Sajnos a családon belül soha nem beszéltünk a problémákról, inkább a szőnyeg alá söpörtük őket. A színfalak mögött droghasználat és harc folyt, karöltve a szeretettel, a humorral, a tisztelettel és a kemény munkával. Amikor apámat elvitte a rák, nem okozott nagy meglepetést, hogy olyan emberbe szerettem bele,

akiben ott volt apám mágikus karizmája, fantasztikus történetmesélő képessége, bölcsessége, tapasztalata és leírhatatlan sármja. Másfelől azt hittem, megtaláltam a valódi spirituális utat is, és ez az út majd kiégeti belőlem mély gyerekkori sebeimet. Apám szeretet-megnyilvánulásai alkalomszerűek voltak. Néha elhúzta előttünk a mézesmadzagot. Carlos is tökélyre fejlesztette ezt a technikát – természetesen, nem pont úgy, mint az apám –, de neki is ez volt filozófiájának középpontja. Ő ezt a harcos útjának hívta, a varázslói kemény szeretet egy formájának. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás után a PTSD betűszó széleskörűen ismertté vált. A poszttraumás stressz zavar gyűjtőfogalma lett minden trauma után jelentkező tünetnek. Évtizedekkel korábban az orvostársadalom azt hitte, hogy csak a harctéren megfordult katonák szenvednek ettől a szindrómától, mely rettenetes szorongásokkal és rémálmokkal jár. Akiket ez a tünetcsoport sújt, gyakran egészen beszűkült életet élnek, mint a fóbiás betegek. Rettegnek elhagyni az otthonukat, nehogy bármi, látszólag ártalmatlan esemény, egy dallam vagy egy helyszín váratlanul kiváltsa bennük a szimptómákat. Ma már tudjuk, hogy a poszttraumás stressz zavar sokféle esemény következménye lehet: természeti katasztrófa, egy nehéz válás, krónikus fizikai vagy verbális bántalmazás, öngyilkossági kísérlet, szeretett személy hiánya háború alatt, vagy más okok, például egy gyermek, a házastárs, vagy más közeli társ elvesztése. A megszokott kulturális közeg elhagyása maga után vonja az annyira vágyott jó család elvesztését is. Mivel – ahogy Carlos mindig mondta – már csak tíz perc volt éjfélig, aztán már csak öt, aztán egy, az adrenalinszintünk az egekben állandósult. Rettegtünk, hogy 109. lemaradunk, hogy itt hagynak, hogy nyilvánosan vagy egyénileg megszégyenítenek, hogy elveszítjük a mennyországot (a második figyelem állapotát), s ez az állapot sokunkban krónikus fáradságot és betegségeket váltott ki. Egyetlen – paradox – dolgot éreztem biztosan: az életemet uraló vágyat, hogy megszabaduljak minden vágytól. Nem akartam, hogy szükségem legyen a szeretetre, hírnévre vagy pénzre, boldogságra vagy barátokra. Ezeket mind el lehet veszteni, meghalhatnak, vagy elvehetik tőlünk. Törékenyek, mint valami üveg, egyszerűen elejthetem, és darabokra törhet minden. Carlos olyan világot ajánlott nekem, ami a nemakarásról szólt, ami megszünteti a vágyakat és a kapcsolatokat. Egy olyan világot, amiről elhittem, hogy szabaddá tehet engem. Csak hallgatnom kellett Carlost (ahogy éppen magán gúnyolódik, vagy bármelyik gurun, vagy a gyerekkoromon), hogy szabadabbnak érezzem main. Hittem benne, hogy meg fog szabadítani földi aggodalmaimtól és céljaimtól. Követve utasításait, kidobtam a könyveimet és a jegyzeteimet. (A csoport egyik tagja dobta a születési anyakönyvi kivonatát. Azt gondolta, hogy ez segít neki eltörölni a rossz énjét. Aztán csak annyi lett belőle, hogy kérvényeznie kellett egy újabb születési anyakönyvi kivonatot.) Minden tárgyamat, amit szerettem, elajándékoztam, vagy kidobtam. Ezáltal közelebb éreztem magam ahhoz a valamihez, amit Carlos annak nevezett, és reménykedtem, hogy majd elismeri kemény munkámat, áldozataimat, és még jobban fog szeretni. A csoport női tagjai körében a folyamatos félelem és stressz miatt általános tünet volt a menstruáció korai leállása. A csoport egyik tagja a harmincas éveiben, normális testsúly mellett éveken keresztül nem menstruált. Kutatások kimutatták, hogy az ilyen feltételek mellett, amiben mi éltünk, a nők és a férfiak egyaránt elvesztik másodlagos szexuális jellemzőiket. A szex, drogok vagy ivás által nyújtott megkönnyebbülés természetesen tiltott volt, bár sokan titokban mégis megengedtük maguknak. Cserében azért, hogy egy család tagjai lehettünk, az immunrendszerünk keményen fizetett. Folyamatosan túlélési üzemmódban éltünk. A poszttraumás stressz zavar egyik gyakori folyománya a krónikus depresszió. A csoportban voltak, akik figyeltek minket, hogy megjelennek-e rajtunk a depresszió jelei. Ez gyengeségnek számított, és megbüntettek minket, ha a mosolyunk nem volt elég ragyogó, vagy nem tűnt valódinak. Egyetlen harcos sem merészelt olyan emberi gyengeségeket megengedni magának, mint a bánat és az elkeseredés. Csak a csoporttagságom legutolsó éveiben jutott el hozzám egy könyv, melynek címe I Can't Get Over It: A Handbook for Trauma Survivors (Nem tudok túljutni rajta – kézikönyv traumák túlélőinek). Írója Aphrodité Matsakis PhD. Ez a könyv indított el a gyógyulás útján. Először is annyira felforgatott, hogy képtelen voltam folyamatos sírás nélkül végigolvasni. Megtudtam, hogy 1975-ben Martin Seligman pszichológus egy híres kísérletsorozatot vezetett, s a megfigyelt jelenségeknek új 110. nevet is adott: ez a tanult tehetetlenség szindróma. A kísérletekben elektromos sokknak tettek ki állatokat, melytől nem tudtak megszabadulni, nem tudtak elfutni a fájdalom elől. A következőket jegyezték fel: „Az állatok először harcoltak, próbáltak menekülni, kiáltoztak fájdalmukban és haragjukban, aztán kedvetlenségbe, közömbösségbe, elkeseredésbe süllyedtek. Később, a kísérlet második fázisában, megint ugyanezeket az állatokat sokkolták, de ezúttal egy egyszerű emelő, vagy más nagyon egyszerű eszköz segítségével képesek lettek volna megszüntetni a fájdalmat, ám meg sem próbálták. Az állatok megtanulták, hogy tehetetlenek. Korábbi tapasztalataik miatt, akkor is, amikor már lehetőségük lett volna megszabadulni a fájdalomtól, túl megtörtek

voltak, hogy a legegyszerűbb mozdulattal véget vessenek saját szenvedéseiknek. Talán idegrendszerük terhelődött túl.” Tudósok megfigyelték, hogy a hosszan tartó szenvedés ugyanehhez a szindrómához vezet az embereknél is. A jól ismert bántalmazott feleség szindróma tökéletes példája a tanult tehetetlenségnek. Amellett, hogy az ember benne marad a bántalmazott állapotban, további jellegzetességek, az alkalmankénti dühkitörés és agresszivitás, amit aztán zsibbadt közönyösség követ: elkeseredés, és az érdeklődés teljes hiánya az evésben, a szexben, vagy a játékban (Van der Dolde 1988; Rossi 1986). Doktor Matsakis szinte az én érzéseimet fogalmazta meg, következő soraiban: „Egyik fő oka annak, hogy a bántalmazott emberek nehezen hagyják el bántalmazóikat, és nehezen boldogulnak egyedül, a tanult tehetetlenség szindróma. Mélyen, alapvető rétegeikben tanulták meg, hogy nincs erejük.” E terület szakértői szerint mégis lehetséges a lassú gyógyulás. Ideális esetben a leghatékonyabb segítséget egy semleges, ítéletmentes terapeuta, például jó bárátok, és türelmes támogató partner adhat. John G. Allen, PhD írta Coping with Trauma: A Guide to Self-Understanding (Megbirkózni a traumával: önismereti útmutató) című könyvében: „A józan ész azt diktálná, hogy valaki, akit ismételten bántalmaztak, és akivel rosszul bántak egy kapcsolatban, minden lehetséges dolgot elkövessen, hogy szabadulhasson, és távolságot tarthasson, mégis állandóan ennek ellenkezőjét figyelhetjük meg...”. „Akármilyen nehéz is elhinni, az, hogy valakit bántalmaznak és rosszul bánnak vele, még erősít is a kapcsolat kötésén. Ez a jelenség nem csak az emberekre jellemző. Talán nem olyan nehéz megérteni, ha az ember arra gondol, hogy bármilyen kapcsolódás is jobb a semminél, és ezért marad benne valaki olyan kapcsolatban, ahol bántalmazzák.” Azokban az időszakokban, amikor a csoport egyik legsötétebb periódusán ment keresztül, gyakran mondták nekünk, hogy legyünk lazák – a könnyedség az új módi. Mi pedig engedelmeskedtünk, legalábbis megpróbáltuk, s ezzel megfosztottunk magunkat az egyetlen úttól, ami a gyógyuláshoz vezetett volna. A szabadságtól, hogy elgyászoljuk veszteségeinket. A csoportból nagyon kevesen tudtak arról a Muniról, Florindáról és Taisháról (akikkel én később intim kapcsolatba kerültem), akik sír111.

Amy fiatal lányként édesapjával Párizsban

_______________________________________________________ tak és dühöngtek, és elkeseredetten kerestek a megkönnyebbülést. Arra utasítottak bennünket, hogy fojtsuk vissza természetes érzéseinket, hogy feddhetetlen harcosok legyünk, hogy képesek legyünk a naguálhoz kapcsolódni a végső utazásban. Lényegileg tehát – minden jóakaratú szeretete és támogatása ellenére – a családom alapozta meg azt, hogy benne maradjak ebben a csapatban, sőt harcoljak a visszajutásért, amikor kirúgtak belőle. A barátom durván elhagyott, amikor az apám meghalt, és rettenetesen egyedül éreztem magam. Mikor mindezt elmeséltem Carolnak, ezt mondta: „ez volt a tökéletes pillanat, hogy hozzánk csatlakozzál.” Soha nem tudtam elhagyni a csoportot, de soha nem tudtam igazán csatlakozni sem hozzá. Volt bennem egy szikra, ami lázadt a végtelenségig, és soha nem lettem olyan, mint a társaim, alkalmanként merészeltem megviccelni Carlost is, kihívásokat intézni hozzá, ahelyett, hogy folyamatosan istenségként tiszteltem volna.

Florinda nagyon fontos szerepet játszott ebben a drámában, legalább olyan fontosat, mint Carlos. Hangsúlyozta, hogy ő volt az én „jó anyám, az igazi anyám, aki 112. szeret, nem úgy, mint Sylvia”. „Le kéne löknöd Sylviát a lépcsőn”, mondta gyakran. hozzátéve: „persze, csak viccelek”. Éheztem a törődésre, a társaságra, nagyon vágytam egy jó anyára. Saját anyám nem tudott más lenni, mint amilyen volt, neki is szörnyűséges gyerekkora volt. Családja szegénységben élt New York City Bronx kerületében, ami abban az időszakban egy zsidó gettó volt. Anyja minden nap elmondta neki, mikor iskolába indult: „Ha ma nem leszel jó kislány, akkor mire megjössz, itt fogsz megtalálni a fejemmel a sütőben, ahogy én is megtaláltam az anyámat”. Anyám ezek után természetesen keserű volt, rettegett és rettenetesen el volt keseredve. Azt mondta nekem, hogy azért élt, hogy gyűlöljön, és büszke is volt arra, hogy mennyi bosszúvágy és rosszakarat volt benne. Bár képtelen volt a folyamatos szeretetadásra, de szíve mélyén szeretett engem, és néha még kimutatni is képes volt. Sok-sok évvel később érdekes dolog történt. Anyám azt mondta a barátainak, többször is egymás után, hogy mennyire imádott engem, és milyen gyönyörű gyerek voltam. Biztos vagyok abban, hogy Sylvia nem tudta, milyen szörnyű volt a viselkedése. Talán az exhibicionizmusa volt a legszörnyűbb, ahogy flörtölt a barátaimmal, majd később a férjemmel is. Ezek a fiúk mind csapdába csaltnak érezték magukat, és rettegve jöttek hozzám, hogy mitévők legyenek. Az egésznek a gyökere gyermekkoromban keresendő. Kiskoromtól kezdve azzal ostorozott, hogy kövér és büdös vagyok. Leszorított a térdére, és durván kúpokat nyomott belém. Az volt a véleménye, hogy nem elég gyakran járok vécére, és tudomást sem vett arról, hogy fájdalmamban már sírtam. Aztán ott állt mellettem, fölém magasodva figyelte, ahogy küszködök a vécén, és közben folyamatosan faggatott, hogy van-e már eredménye a kezelésének. Rettegtem. Ragaszkodott hozzá, hogy az ő pulóvereit húzzam föl, rám adta őket, aztán a tisztítóba küldte, s mikor visszaértek a tisztítóból, azt mondta nekem, a család és vendégek előtt, hogy a mocskos szagomat nem lehet kimosni belőle, és hogy tönkretettem a ruháit. Amikor 11 éves lettem, fájdalmasan leborotválta azt a kis gyér szőrzetet, ami a hónom alatt nőni kezdett, aztán durva dezodorokkal kente be, amik zavarba ejtő és fájdalmas elfertőződéseket okoztak. A szagot, amit csak ő érzett, nem lehetett eltüntetni rólam. Új anyát akartam és biztonságos családot. Néha az apám közbelépett, néha pedig nem. Otthagyott a szobában, teljesen egyedül az elkeseredésemmel, miközben éreztem a hiányának súlyát, és azt is, hogy nem lehet rá számítani. Mégis mindig vissza akartam kapni az apámat, mert ő volt az, aki kicserélte az ágyneműt, ha bepisiltem, és esténként mesélt nekem. Amikor 30 éves lettem, az anyám valami csoda folytán azt kezdte mondogatni nekem, hogy gyönyörűnek tart. Ez nagy megkönnyebbülés volt. Egy történet jut eszembe, ami különösen jól leírja családunk működésképtelenségét. Amikor eljött az ideje a Book of Lists második kötetének megírására, apám azt javasolta, hogy anyámat is vonjuk be a munkába. Anyám ott ült és szótlanul hallgatta a tervet. Én 113. elleneztem. Mivel nagyon is jól tudtam, mire képes, hogy megszégyenítsen engem, el nem tudtam képzelni, hogy együtt dolgozzunk. Egyszerűen csak annyit mondtam: – Nem akarok együtt dolgozni vele, mert veszekedni fogunk. Ebből aztán még súlyosabb sérülések következtek. Anyám és apám rögtön konzultáltak a terapeutáikkal, majd közölték: én csak azzal törődöm, hogy minél több pénzem legyen. Végül felajánlották, hogy az anyám részét megkaphatom. Én viszont eredeti véleményemnél maradtam. Az első könyv sikerével annyi pénzt kerestem, amennyit csak akartam, tehát az egésznek semmi köze nem volt az anyagiakhoz. A veszekedés lehetőségével nem tudtam volna szembenézni. És tényleg így is éreztem. Pénzügyi helyzetem stabil volt, de még ha nem is lett volna az, akkor sem engedtem volna, hogy ösztönös döntéseim ellenére cselekedjek. Jól tudtam, mit várhatok anyámtól, de még az én terapeutám is az ő oldalukra állt, mondván, a gyerekek és szülők közti harc természetes dolog. Mondjak igent, javasolták mindnyájan. Én viszont hajthatatlan maradtam. Élesen emlékszem egy jelenetre a konyhában. Anyám némán ült, apám pedig ezt magyarázta nekem: – Anyád pszichotikus, nagy szüksége van erre a könyvre. – Szegény anyám úgy nézett ki, mint egy őzgida a reflektorok össztüzében. Meg voltam róla győződve, hogy az apám a legjobbat akarja neki. Békét akart, és szerette volna együtt tartani a családot, amelynek összes boldogtalanságát az a vágy okozta, hogy közel legyünk egymáshoz, és hogy biztonság legyen. És ez így ment tovább. Anyám némán és dermedten ült, apám pedig csak mondta a magáét. Végül beadtam a derekam, és azt feleltem: – Oké, feladom, ha azt akarjátok gondolni, hogy a pénz miatt, akkor jó, legyen a pénz miatt! – hazudtam. Szokás szerint, végül mégiscsak beadtam a derekam. Ám akkor még nem is sejtettem, hogy évtizedekkel később ugyanezt a mintát fogom ismételni Carlosszal, és hogy ott is újra és újra elbukom. A Book of Lists második kötetét végül négyen írtuk, és az egész folyamat egy rémálom volt számomra. Anyám – elbódulva a gyógyszereitől – mindent lelassított, a legapróbb részleteken is vitatkozott, a saját részét pedig nem

tudta megírni. Mi hárman, apám, David és én, annyira türelmetlenek lettünk, hogy végül már nem is konzultáltunk vele. Úgy kezeltük, mint egy bútordarabot, és próbáltuk elfojtani a haragunkat. Anyám csendes maradt vagy terjengős, homályos megjegyzéseket fűzött minden részlethez. A saját részem ez alkalommal nagyon gyengén sikerült, mivel nem tudtam megbirkózni a fennálló helyzettel. Mindez sok feszültséget okozott apám, bátyám és köztem. Tudom, hogy mindegyikük jót akart, csak az erőteljes családi dinamikák tragikusan korlátozták őket is, éppúgy, mint anyámat a szeren114. csétlen története. Borzasztó szituáció volt, és anélkül, hogy ebben megegyeztünk volna, a harmadik kötet megírása már nélküle zajlott. Ahogy teltek az évek, vagy szépítgettem, vagy elfojtottam magamban apám durva megnyilvánulásait. Bár apám sem volt ideális szülő, nekem mégis szükségem volt arra, hogy azt higgyem, az. Természetesen továbbra is rettenetesen vágytam egy valódi otthont teremtő, melegséget adó anyára is. Családra volt szükségem, egy olyan családra, amilyen a Life és a People magazinokban jelenik meg. Apám temetése után anyám ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen a reptérre, mikor hazarepültem Berkeleybe. Ahogy kiléptem a gép felé vezető útra, hirtelen kibökte: – Harminc évig viszonyom volt valakivel. – Döbbenten kérdeztem: – Kivel? – Mindig annyira az áldozat szerepe jutott neki apám hűtlenkedései miatt, hogy ez hihetetlen újság volt számomra. – Egyszer majd elmesélem – mondta félénken. Nem várt sokáig. Egy hónapon belül eljött meglátogatni, és elmesélte a történetet. Megdőlt az az elképzelésem, hogy boldog szerelmet talált, egyfajta kárpótlást abban az időszakban, amikor a házasságuk megkeseredett. Kiderült, a terapeutája volt a szeretője, akit mindig így említett: dr. Smith. Soha nem használta a keresztnevét. Nagyon zavart, ahogy elbeszéléséből kitűnt a viszony steril klinikai jellege. Hetente háromszor találkoztak, a doktor erős narkotikumot adott be anyámnak injekcióval, ami mellé még napi gyógyszereket is felírt, és mindenféle nyugtatókat az idegeinek. Aztán szeretkeztek az irodában, még olyankor is, amikor a doktor felesége éppen műtéten esett át. A titkárnőjének pedig meghagyta, hogy ne továbbítsa a hívásokat. – Ugye milyen rosszak voltunk? – kérdezte anyám. Annyira döbbent voltam, hogy egyszerűen csak bámultam rá. Teljesen lezsibbadtam. Koraszülöttként jöttem világra és veszélyesen kicsi is voltam, viszont a narkotikumokhoz már az anyaméhben hozzászoktam, mert az anyám terhesen is szedte őket. Régebben gyakran gondoltam arra is, hogy az anyám szüléskor fizikailag kivetett magából. Most már azt gondolom, inkább én magam próbáltam elkeseredetten kimenekülni a méhéből. Az apámmal és azzal a számomra oly szörnyű emberrel is szeretkezett a terhessége alatt, és ha Carlos teóriáiból bármi is igaz, amit a méhben átélt tudatosságról állít, akkor én energetikailag valóban sérült voltam. Anyám elbeszélései mélységes függőségeiről sok mindent megmagyaráztak azokról az emlékeimből, ahogy állandóan botladozott, teljesen érthetetlenül beszélt, olyannyira, hogy a barátaim azt hitték, alkoholista. Most értettem meg, ha még ivott is volna, akkor valószínűleg belehal a sokféle gyógyszer és alkohol kombinációjába. Mindig is undorodtam dr. Smith-től, de anyám időről időre beráncigált az irodájába, hogy láthasson engem, amit én mindig is döbbenetesnek tartottam. Éppen ellentéte volt az apámnak: durva, vulgáris, és bár házasember volt, nem zavarta, ha bárki 115. tudomására jutott az, hogy viszonyt folytat betegeivel, akik között voltak híres színésznők is. Anyámnak soha nem voltak romantikus hétvégi útjai a szeretőjével, sőt még fizetett is a találkozóikért – jobban mondva apám fizetett –, és ezek a találkozók, mint kiderült, több mint harminc éven át tartottak. Lehet, hogy az anyám mégis szerette ezt az egész helyzetet így, ahogy volt? Szörnyű! Apám mindeközben úgy gondolta, hogy dr. Smith valamiféle utókezelést ad anyámnak, még akkor is, amikor anyám-már két doktorhoz is járt. Az ebéd alatt tudtam meg, hogy a viszony pontosan azon a héten indult, amikor megfogantam. Annyira elsápadtam, hogy az anyám felnevetett, és megpróbált viccelődve vigasztalni: – Ne izgulj – mondta –, az apád az apád, ezt megígérhetem. – Szemei hirtelen tágra nyíltak és aggodalmat tükröztek. Arra kért, hogy ezt azonban a bátyámnak ne mondjam el: – A fiúknak ez mást jelent – mondta –, nem tudná tisztelni apja férfiasságát. Úgy egy hónapig tartottam meg az ígéretemet, aztán végül annyira vágytam egy igazi testvéri, szívből jövő beszélgetésre, hogy elmondtam a bátyámnak. (Mint kiderült, anyám rögtön azután, hogy nálam járt, mindent elmondott neki is.) A bátyám életunt fekete humorral válaszolt a felvetéseimre. Szerettem volna én is olyan bűvösnek látszani, mint ő, de nem sikerült. Bár értettem a nézőpontját – ez az egész groteszk komédia, mint ahogy minden más is az –, engem mégis sokkolt és felforgatott a dolog.

Egy alkalommal, amikor Los Angelesbe látogattam – és már sok éve varázslótanítvány voltam –, az anyámnál szálltam meg, aki teljesen letompítva az altatóktól azt követelte, hogy hívjam fel dr. Smith-t, és köszönjek neki. Nem akartam megtenni, hiába könyörgött, de mint mindig, most is beadtam a derekam, csak azért, hogy örömöt szerezzek neki. A férfi addigra már majdnem 90 éves volt, és azt gondoltam, föl sem veszi a telefont. De felvette, és belekezdett egy szenilis, pornográf, dagályos szövegelésbe, elmondva mennyire irritálta, hogy pont akkor érkeztem meg, amikor már éppen úton volt, hogy „megdugjam az anyádat”. Aztán hívott, hogy nézzem őket, sőt, ami még jobb, csatlakozzak. Aztán anyám orálisszex-technikáit kezdte dicsérni. Kétségbeesésemben, hogy megszabaduljak tőle, föltettem egy gyors kérdést ennek a beteg, bolond öregembernek. Megszakítottam groteszk áradatát az anya-lánya hármas felállásról. Csak azt akarom tudni, hogy... – Én vagyok-e az apád? – nevetett gonoszul. – Nem, nincs szerencséd. Aztán miért ne jöhetnétek át most, te meg megadnád nekem, ami jár, a jutalmamat. Végül is te vagy a jutalmam azért, hogy nem rúgtam föl két házasságot. Téged is akarlak! – Lecsaptam a telefont. Egyáltalán nem tudtam már bízni e két beteg ember a szavaiban, de megvizsgálva saját testemet, tudtam, hogy Irving lánya vagyok. Ameddig csak visszaemlékszem, 116. az emberek mindig azt mondták, „Pontosan úgy nézel ki, mint az apád. A bátyád pedig teljesen az anyádra hasonlít.” Még a kezeim is az apám kezei voltak. Egy-két szeplő, egy-két forradásnyom. Végül aztán lassan-lassan lenyugodtam. Soha nem mondtam el anyámnak, hogy ez az aljas öreg doki miről monologizált a telefonba, bár ő nagyon kíváncsi volt, és sokat faggatott. Csak annyit árultam el, hogy Smith azt mondta, nem akart elválni, és nem akarta elvenni őt feleségül. Ez nagyon felbőszítette az anyámat, azt bizonygatta, hogy ő volt az, aki visszautasította Smith házassági ajánlatát. Nem adta volna fel azt, hogy ő Irving Wallace felesége lehet, csak azért, hogy egy egyszerű doktorfeleség legyen belőle! Teljes döbbenettel, sokkolva hívtam föl Carlost rögtön azután, hogy ennek a beszélgetésnek vége lett. Komoran figyelt, aztán csak ennyit mondott: „Áj, áj, áj”. Bántott Carlos közönyössége. Pánikomban felhívtam Florindát, egy kis megnyugtatásra vágyva. Teljes döbbenetemre seggfejnek nevezett, amiért nem teszem le azonnal a kagylót. Azt hajtogatta, hogy soha el ne mondjam ezt az egészet Taishának, akiről úgy tartotta, hogy képtelen megbirkózni szexuális ügyekkel. Most az egyszer a dühöm nagyobb volt a félelmemnél, és megálltam a lábamon, mondván, az isten szerelmére, még soha nem volt olyan, hogy kinyitottál egy mélyhűtőt, és bennragadtak az ujjaid, mielőtt ki tudtad volna húzni őket? Na, pont ilyen, amin most megyek keresztül! Egyszerűen szerettem volna, ha kimondja a saját száján, hogy nem ő az apám, akármilyen szenilis! Ennyit nem lehet megérteni? Mivel nem volt hozzászokva, hogy visszabeszéljenek neki, Florinda lecsapta a kagylót. Felhívtam Munit. Ő is rögtön letolt, amiért egyáltalán végighallgattam Smith obszcén szövegét. Az egész beszélgetésnek ugyanúgy lett vége, mint a Florindával folytatottnak. Csak egy módszerük volt arra, hogy kezdjenek valamit a haragommal: egyszerűen megszakították a kapcsolatot. A híres varázslói szeretet sehol nem volt a láthatáron. Teljesen dermedt voltam. A témára soha nem tértünk vissza, míg nem néhány hónappal később Carlos, aki ezt az esetet jól elraktározta, beteges és kegyetlen módon használta fel ellenem. Így készítette elő a gyerekkorom a terepet, hogy olyanná váljak, amilyen vagyok, és ez a magyarázata annak, miért nem voltam képes elhagyni a varázslókat. Szerették azt mondani és mutatni, hogy vadak és szabadok, mint a kalózok. Kívülről senki sem láthatta azonban, hogy folyton pengeélen táncolunk, olyan bűnök miatt, melyekről fogalmunk sem volt, hogy elkövettük őket. Azt mondták, hogy a sok brutalitás és pellengérre állítás ellenére az igaz harcos folytatja a harcot, és benne marad igaz energetikai családjában. Elkeseredésemben nem akartam meglátni, mennyire hasonlított Carlos filozófiája a legrosszabb bűntudatkeltő katolicizmushoz. S ami még szörnyűbb, egyszerűen nem voltam tudatában, hogy családom beteg példáját ismétlem akaratlanul is újra meg újra. 117. Bizonyos szempontból az új világok és dimenziók felfedezésének szüntelen lehetősége legalább olyan csábító volt, mint Carlos szerelme. Arról álmodoztam, hogy érezni fogom a női varázslók örömét vagy közönyösségét. Nem is számított igazán, hogy melyiket. Ha elég keményen dolgozom, akkor egyszer csak majd nem fogok már törődni semmivel, felemelkedek, mint a főnix a lángokból, nem fogok már kötődni senkihez és semmihez, nem fogok akarni semmit, és minden fájdalomtól megszabadulok. A családom tehát megtett, „minden szaros tőle telhetőt” – ahogy Carlos szokta mondani. Előkészítették bennem a terepet, hogy másra se vágyjak és másról se álmodozzak, csak az áldott közönyről. Ha véletlenül még boldog is lennék, hát az már csak a hab a tortán. Rengetegszer kérdezték meg tőlem, miért maradtam és hazudtam, miért éltem félelemben és nyomorúságban. Beszippantott a remény és az elkeseredés futóhomokja, és nem tudtam kiszállni ebből az illúzióból. Ráadásul majdnem az összes létező szálat elvágtam régi barátaimmal, nem volt hova

mennem, kivéve az új családomat. A csoport bűnbakjaként hittem Carlos és Florinda állításának, hogy azért vagyok én a bűnbak, mert csak én vagyok képes elviselni ezt, és erős harcos vagyok, aki nemsokára minden fájdalomtól megszabadul. Anyám szeretett idézni egy mondatot, ami a kedvence volt, s amit Freudnak tulajdonított: „Amikor két ember ágyba bújik egymással, igazából hatan vannak az ágyban. Ők ketten és mindkettőjük szülei.” Carlos személyében én az apámhoz mentem feleségül, apám sármjához, eszességéhez, szellemességéhez, tekintélyéhez, és anyám mindent degradáló szarkazmusához és kegyetlenségéhez. Felnőttként végül megértettem: anyám soha nem akart bántani engem, és szeretett nagyon is, amennyire ő tudott. Képtelen volt azonban megszabadulni saját múltjának hozadékaitól.

118.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Elbúcsúzom a macskáimtól, pincér leszek, és botrányt kavarok a végtelenben Az őrület nem szükségszerűen összeomlás. Áttörés is lehet. A megszabadulás és a megújhodás lehetősége éppúgy benne van, mint a rabszolgasorba kerülés és az egzisztenciális halál lehetősége. R. D LAING, The Divided Self (A megosztott én)

Másnap könnyek között repültem vissza Berkeleybe. Ahogy besétáltam az ajtón, szeretett macskáimra néztem, Henryre és Retsinára, akik tíz és tizenkét évesek voltak, és születésüktől velem éltek. Eldöntöttem, hogy most van itt az ideje, hogy kimutassam igazi elkötelezettségemet a harcos útján azzal, hogy elajándékozom a macskáimat. Most tudom csak elsiratni őket, hogy ezt az egészet írom. Abban az időben a legszigorúbb önfegyelmet és viselkedést erőltettem magamra. Nem fogok érezni semmit, még ha belehalok sem – mondogattam magamban. Végül is ezek nem gyerekek, egyszerűen csak állatok. Az emberek körülöttem sorra vágták el a szálakat a testvérekkel, a szülőkkel, a gyerekeikkel. Carlos azt tanította tanítványainak, hogy amikor elvágják a szálakat szüleiktől és gyerekeiktől, mondják magukban: „a pokolba küldöm őket”. Több mint tíz éve éltem már a macskáimmal. Henry egy elegáns, csíkos, izmos macska volt, aki kiscicaként jelent meg egyszer csak az ajtómban. Őt követte két évvel később egy édes szőrmók: Retsina. Minden este az ágyamba bújtak, és a karjaimban tekeredtek össze. Képesek voltak egereket és denevéreket is fogni. Őrülten szerettem őket. Azt gondoltam, ez majd bebizonyítja Carlosnak, hogy én komolyan veszem a dolgokat – ha valami, hát ez majd biztosan jó lesz. Csak hát Carlos épp nem beszélt velem, így hogy tudom majd megmutatni neki az elkötelezettségemet? Florindának mondtam el előszóra döntésemet, remélve, ő majd továbbadja Carlosnak. Váratlan lágyság jelent meg Florinda hangjában: 119. – Tudom, hogyan érzel Amy, én is imádom a macskákat. Ugyanezt kellett nekem is megtennem. Szörnyű volt, de utána sokkal jobban fogod érezni magad. Megígérem. – Kedvessége sokat segített ebben az állapotomban. Mindenkit megkérdeztem, akit csak ismertem, nem fogadnának-e be két macskát. Abban hajthatatlan voltam, hogy Henrynek és Retsinának együtt kell maradniuk, és csak egy jó gazdát kell találnom nekik, de sejtettem, hogy nehéz lesz két idős macskának új otthont találni. Végül egy tervet dolgoztam ki: fölajánlok néhány száz dollárt és egy nagy adag kaját mind a két macskáért, ha együtt mehetnek valahová. Heteken keresztül mégsem találtam nekik új helyet. Idővel egy pár jelentkezett, a barátaim barátai. Egy hippicsalád, akik Kalifornia északi részén, a határ közelében laktak egy hatalmas földterületen, macskákkal, csirkékkel és nyulakkal együtt. Tizenkét éves lányuk nagyon szeretett volna még egy cicát. Telefonon beszéltünk, és voltak annyira kedvesek, hogy eljöttek Berkeley-be egy nagy teherautóval, még dobozokat is hoztak a macskáknak az útra. Könnyeimmel küszködve először Retsinát kaptam a karomba, megöleltem, megpuszilgattam, és a fülébe suttogtam a szeretetemet és búcsúmat. Szépen át is telepedett az új gazdik karjába. Henry azonban harcolt, sírt, nyivákolt, sikított. Be kellett rohannom a házba, és párnákba temetnem a fejemet, hogy ne halljam, hogyan üvölt, harcol és retteg. Egy héten keresztül minden nap felhívtam a családot. Henry rettenetesen szenvedett az utazás alatt, és egész végig nyivákolt. Aztán a hétvégén rossz hírt kaptam: Retsina eltűnt. Alig merték elmondani nekem. Higgadt maradtam, próbáltam a félelmeimet semlegesíteni. Mivel az egy nagyon vad terület volt, biztos voltam benne, hogy meghalt. Henry nyomorultul lapított, ólálkodott a sarkokban, sziszegett a családi kutyára. Egyedül búsultam a nagy üres házamban. Egyáltalán nem éreztem jobban magamat nélkülük, nagyon magányos voltam. Csak ritkán beszéltem erről Florindával, aki továbbra is kedves volt. Felhívtam Taishát is, de ő hideg maradt: – Ez semmi, meg kell szabadulnod az igazi nagymacskáktól, az energiavámpír szüleidtől, akik nagy karmaikkal marcangolnak téged, és szívják belőled a szellemet. Három héttel később örömteli hívást kaptam: Retsinát megtalálták! Elvadultan élt, csatlakozott egy csapat vadmacskához, akik a ház alatti résekben laktak. Sovány volt és boldog. Henry búsult tovább, de néha azért játszottak Retsinával. Hála istennek! Ezt jelnek tekintettem. Amikor Carlos egy hónap elteltével végre szóba állt velem, elmeséltem neki a történetet. Ha ez a női macska képes volt megvadulni és vadászni, akkor én is képes leszek. Arra a történetre utaltam, amit ő mesélt nekem

egyszer, amikor egymás szeretői lettünk. – Amy – mondta –, ismerek egy macskát, aki elhagyta kényelmes, puha otthonát Los Angelesben, délnek indult, és autópályákon keresztül, Santa Monica déli autópályáján átjutva szembenézett a halállal, és eljutott egészen Bajáig, gondolj csak bele! 120. – És aztán mi történt? – kérdeztem. – Ó, Amy, ki tudja, de egyáltalán mit számít? Ez csoda volt, ez a lényeg, csoda. Carlos jó jelnek vette a történetemet, és a bánatom csökkent is egy kicsit, bár továbbra is súlyosan lehordott minden alkalommal, amikor csak tehette. Kifejezte nemtetszését a karrieremmel szemben, dühítette, hogy rögtön dolgozni kezdtem, ahelyett, hogy továbbtanultam volna. Bár 18 éves korom óta folyamatosan írtam, 13 könyvet adtam ki, mégis ordítozott velem: – Soha egyetlen napot nem dolgoztál egész életedben! Menj és vállalj munkát a McDonald's-ban! Öt napon belül elhelyezkedtem az egyik berkeleyi motelban, és reggelit készítettem a konyhán. Heti háromszor hívtam fel Carlost, péntek, szombat, vasárnap, amikor hazatértem a munkából 12:30-kor. Mindennap 3:30-kor keltem, hogy előkészítsem a sütést aznapra. Ahogy beleszóltam a kagylóba, már kezdte is a monológját: – Lepisállak, egy szar vagy, azt hiszed csodálatos vagy meg fontos? Micsoda problémáid vannak, carajo! Mégis, mitől vagy te speciális? És micsoda zsidó vagy! Mit gondolsz, mik vagyunk mi, egy mexikói meg egy zsidó? Ezüstkanállal a seggedben neveltek föl! Soha egy napot nem dolgoztál! Járnak zsidók ebbe az étterembe? – Igen. – Adnak borravalót? – Nem, ez egy ilyen motel, ahol a reggeli benne van az árban. – Na látod, a zsidók a legrosszabbak, még borravalót se adnak. – Nem. – Mondj valamit! Mi van, nem tudsz beszélni? – Hát, a srác, akinél betanulok 26 éves, punk, zöld hajjal. – Szuper, ez nagyon jó! Lepisállak! Természetesen van különbség pisa és pisa között. Én mindent csak azért teszek, hogy segítsek rajtad, te meg megpróbálsz megölni. Ezt akarod, ugye? – Nem. Néha dühösen lecsapta, máskor meg azt mondta: „Addig harcolj, amíg rá nem jössz, hogy mi vagy. Semmi, egy értéktelen semmi”. Gyakran csörgött valamelyik telefonja a sok közül, ezért lerakta. Néha felhívtam Taishát, akit már nem hívtam Annie-nek. Általában ő volt a legkedvesebb a női varázslók közül, és ő volt az, aki végigkövette a munkakeresésemet. Egy napon felhívtam Carlost, hogy segítsen két állás közül választani, mert azonnal kellett döntenem. Taisha vette föl a naguál telefonját, ami olyan ritka volt, hogy ő ezt jelnek tekintette, hogy beszelnünk kell. Azt az utasítást adta, hogy szeressek minden egyes percet, amit a munkával töltök, azt mondta, hogy az élettelen tárgyak energetikailag élnek, és beszéljek hozzájuk, beszéljek a vágóasztalhoz, amikor éppen tisztogatom. 121. – Ezt csinálom én is, Don Juan tanította nekem. Egy alkalommal tanítványságom alatt, egy kis lakásban laktam, amiben csak egy asztal, egy ágy, egy szék és egy tévé volt. Mindennap megtisztítottam őket, fényesítettem az asztalt, a tévét és beszéltem hozzájuk. Egy nap hihetetlen mély szeretethullám támadt bennem, mély szeretet azok iránt a tárgyak iránt. A tárgyak élnek, minden tárgy energia. Hat hónapot töltöttem ezen a munkahelyen. Amikor csak tehettem, elmentem a tensegrity szemináriumokra. A női varázslók előadásai most már szemináriumokká nőtték ki magukat, ahol a chacmoolok, vagy őrzők, azaz Astrid, Poona és Zuna tanították a mágikus gyakorlatokat. A tensegrity szemináriumokat több hónapra előre meghirdették Los Angelesben. Volt egy háromhetes nagy szeminárium, ahol végre Carlos Castaneda is megjelent a nagyközönség előtt. Ott akartam hagyni a munkámat, mert több szabadidőt szerettem volna, hogy fel tudjak készülni a Los Angelesbe költözésre, amit Carlos tudtán kívül akartam véghezvinni. Úgy éreztem, ha az ő engedélyére kell várni, akkor a világ végéig kell várnom. Nagyon ritkán beszéltem a naguálasszonnyal, egy nap mégis úgy éreztem, hogy felhívom, és megbeszélem vele a problémámat. – Muni, ott akarom hagyni a munkámat, hogy Los Angelesbe költözhessek, de Carlos könyveiben az áll, amikor ő volt Arizonában szakács, egy jel mutatta meg neki, mikor jött el az ideje, hogy vége legyen annak a munkájának. Azt hiszem, erre a jelre várok. – Seggfej. Tojásokat sütött, mert az is a kiképzése része volt. Most te is tojásokat sütsz? Milyenjeire vársz? Idióta vagy? Még mindig nem értettél meg semmit? – De, természetesen igen – hazudtam. – Akkor jó! – és letette.

Üzenetet hagytam a munkahelyemen, kiagyalva egy történetet egy beteg rokonról Los Angelesben. A főnökeim nagyon kedvesek voltak, sajnálták, hogy elmegyek, kérték, hogy amikor csak tudok, térjek vissza. Néhány hónapom volt még a háromhetes szeminárium előtt, ezalatt barátnőmmel, Sallyvel eljártunk rövid szemináriumokra, amikor csak tudtunk. Sikerült kiadnom berkeleyi otthonomat, és találni egy lakást Los Angelesben. Alkalmanként, mikor a bátyám nem volt a városban, az ő házában laktam. Egy ilyen alkalommal Carlos próbák elé állított a távolból, moziba küldött a női varázslókkal, hogy megfigyelhessék a viselkedésemet. Carlost nem láthattam abban az időben. Egy ilyen este Muni, Florinda és én Westwoodban haladtunk a mozi felé. Muni elkezdte masszírozni a gerincemet és a vállamat, s azon gondolkodtam, hogy nem a gyűjtőpontomat tolja-e el. Don Jüan Carlos könyveiben úgy mozdítja el Carlos gyűjtőpontját, hogy jó nagyot rávág a hátára. Amikor rendőrlámpához érkeztünk, Muni rámutatott a zöld áthaladást jelző figurára a lámpán. 122. – Így néz ki a az energiatest, a varázslók ilyennek látják – mondta. – Egy napon, ha már sikerült eltörölnöd anyádat és apádat, látni fogod azt az energetikai utazást, amit ma tettünk. Másnap hazarepültem, Florinda felhívott, és elmondta, hogy jól szerepeltem. Mondtam neki, hogy furcsán éreztem magam, nem tudom elmagyarázni miért, kicsit mintha becsíptem volna. Olyan különös volt, mintha nem lettem volna önmagam. – Ez része az egész folyamatnak – mondta élesen –, de nem beszélünk róla. – Elgondolkoztam azon, hogy vajon miért nem. Carlos a bestsellereiben mindig megkérdezhette Don Juant, hogy miért. Nekem viszont tilos volt ugyanezt tennem. Mikor legközelebb Los Angelesben jártam, Florinda felhívott, hogy átadjon egy Carlos által nekem szánt feladatot. Össze kellett gyűjtenem gyerekkori játékaimat, könyveimet, dobozokba rejtve kilopni őket az anyám házából (mintha anyám egy kicsit is törődött volna az egésszel). Florinda ezt is izgalmassá tette, neki top secret volt minden feladat. Mintha Carlos személyes harca az unalom ellen minden egyes cselekedetet élet-halál fontosságúvá akarna tenni. – Astridot is be kell avatnunk a manőverbe – mondta – A naguál mindent elküld majd az örökkévalóságba. Lehet, hogy a mágikus kádjába tesz mindent, maguktól eltűnik minden, ha képes vagy eléggé kiüríteni magad. Most szedj össze minden fényképet, ami csak megtalálsz magadról. Nézd őket végig, csináld a söprő légzést, aztán tedd a dobozba a játékokkal együtt. Megérkezett Flo és Astrid, mint valami titkos ügynökök. A karizmatikus, északi felépítésű Astrid fölénk magasodott, nem csoda, hogy Florinda testőrének nevezték. Összeszedték a dobozokat, kitömött állatokat, babákat, gyerekkönyveket és fotókat, amiket szépen dobozokba tettem és leragasztottam. Carlos felhívott, mihelyt ismét Berkeleyben voltam. – Jól haladsz, amorcita. A női varázslók megint szeretnek. De minek ragasztottad le a dobozokat celluxszal? Annyira szarkasztikus volt, teljesen lehervadtam, és elvörösödtem a szégyentől. – Nem kell leragasztanod a dobozokat, pendeja, soha nem fogom megnézni a te privát dolgaidat. Csinálgasd a söprő légzést, és küldj még több fotót! Próbáltam úgy tenni, mintha szeretnék a nagy és üres házamban lenni – úgy is, hogy nincsenek ott a macskáim, nem játszanak, nem ugrálnak be az ágyba, s nem gömbölyödnek össze a karomban –, pedig igazából rettenetesen magányos voltam. Hosszú órákat töltöttem a kis kabinomban söprő légzéssel – a zárt tér állítólag segít, mert nyomást gyakorol az energiatestre. Ki-be lélegeztem életem történeteit, és fölhalmoztam egy nagy csomó energetikailag tiszta fotót. Végül összegyűlt annyi, hogy már érdemes volt elküldeni. Felhívtam Carlost, elmondtam, hogy úton vannak a fotók. 123. – Biztos vagy benne, hogy mindegyikkel megcsináltad a söprő légzést? – Hát igen, ez az első adag, de jó nagy adag. – Oké, küldd el őket Florindának. Volt egy dilemmám, és vettem a bátorságot, hogy nem beszéltem meg senkivel. Készült rólam néhány gyönyörű meztelen fotó, zamatos, de ízléses – egy leszbikus barátnőm fotózta. Meztelen voltam, egy gyöngysor volt csak rajtam, és a testem abban az időszakban volt a legizmosabb és legfeszesebb. Nem volt semmi szégyellnivaló a fotókon, úgyhogy gondoltam, fölöslegesen aggódom. Az a fontos, hogy ezek a fotók is ott állnak a kapuban, a szabadságom felé vezető út kapujában. Carlos majd beteszi a dobozt a mágikus kádjába, a szellem elfogadja az ajándékot, az összegzést, ahogy Carlos leírta többmillió olvasójának. Ez a felajánlás majd felszabadít engem, és örökké szabadon élhetek a férjemmel a végtelenségben barangolva. Ez a lépés alapvető jelentőségűnek számított, ha tiszta szándékkal vitték véghez. Többszáz képet csomagoltam borítékokba – a családom imádott fotózni –, és a rengeteg médiaszereplés miatt legalább olyan gyakran fotóztak, mint Károly herceget. Gyerekkoromban gyűlöltem ezt. Gyakorlatilag több ezer fotót kellett végignéznem. Hogy demonstráljam tiszta szándékomat, le sem ragasztottam a borítékokat, így küldtem el őket Florinda postafiókjába. Három nappal később felrobbant körülöttem a világ. Carlos telefonált rettenetes haraggal, üvöltözve a telefonba:

– Te kurva, te rohadt kibaszott puta, meztelen képeket küldesz a naguálnak? Szennyes, koszos képeket, amin valami pasinak mutogatod magad? Carajo! Kénytelen vagyok mindent visszaküldeni! – Dobd ki őket! – mondtam döbbenten. Istenem, több száz fotót kellett végignéznie, hogy ezeket megtalálja. És miért? – Nem, én nem dobhatom ki. Ez a szenny hozzád tartozik, nem hozzám. Azt csinálsz, amit akarsz a saját dolgaiddal! – és levágta a telefont. Sokkosan hívtam fel Florindát, aki sikítva ordított velem: – Direkt csináltad! Direkt, hogy mutogasd magad! Miért nem tépted szét azokat a képeket? Hihetetlen, el se tudom hinni, hogy ennyire hülye vagy! – De hát azt hittem, mindent a szellemnek továbbítotok. Azt mondtátok, hogy ne rejtsek el semmit! – Tudnod kellett volna! Carajo! Pendeja! No jodas, Amy! Biztos, hogy direkt csináltad! Azt akartad, hogy lássa ezt a szarságot! Mutogatod magadat! – De hát megesküdött nekem, hogy soha egyetlen fotót se néz meg, megesküdött, Florinda! – Nem érted, ő maga viszi át az egészet a második figyelem állapotába, nem kell kinyitnia egy borítékot sem, lát mindent! Te akartad, hogy lássa ezt a szart! – Dehogyis, esküszöm, azt gondoltam... – Letette. 124. Ez volt az első alkalom, hogy komolyan megtántorodtam. Emlékeztem, ahogy Carlos mondta nekem: „Látnod kellene a lányomat meztelenül – gyönyörű! Nem emberiek a nemi szervei!” (Évekkel később láttam őt meztelenül táncolni a csoport előtt, és éppen olyan normális nemi szervei voltak, mint bárki másnak). Carlos állandóan viccelődött az emberi nemen, mint az egyetlen olyan majomfajon, aki ruhát hord. És ami a legfontosabb, tudtam, a szívem mélyén, tudtam, hogy 100 %-ig betartottam, amit kívánt. Egyáltalán nem a figyelmét akartam ezzel felkelteni. Számtalan órát töltöttem azzal, hogy újra megvizsgáljam a motivációimat, és kétségkívül abszolút tiszták voltak. Hittem, hogy a totális igazságnál egy jottányival is kevesebb már elzárná az utamat, bíztam a naguálban teljes mértékben. S most Florinda, a szövetségesem, hazugnak nevez. Ez volt az első alkalom, hogy a valódi kétely mély magja elültetődött a lelkemben. Senki, még az én „hőseim” sem tudták belémbeszélni, nem tudtak eltéríteni a szívem igazságától. Néhány nappal később egy doboz érkezett Carlos csinos kézírásával. Belepillantottam – néhány fotót és játékot láttam. S miért csak néhányat? Én három hatalmas dobozt küldtem el neki. Mi lett a többivel? Anélkül, hogy továbbnézegettem volna, az egészet bevágtam a kukába. Carlos nem hívott többet, és Florinda is csak ritkán engedte meg, hogy beszélhessek vele. Az volt a mélypont ebben az időszakban, amikor Los Angelest 1994-ben letarolta egy földrengés. Ebben a helyzetben az olyan szabályok, hogy ne hívjam fel Carlost, egyszerűen gyerekesnek tűntek, nevetségesnek. Amint működni kezdtek a vonalak, felhívtam. – Én vagyok az Amy, csak akartam tudni, hogy jól vagy-e! – Egy darabig csend volt, aztán letette. Annyira meglepődtem, hogy egyszerűen föl sem fogtam ennek a cselekedetnek a kegyetlenségét, ezt a bűntettet az úgynevezett varázslói szeretettel szemben. Felhívtam Florindát, aki azt mondta, jól vannak. Mérges volt, hogy hívtam. Most már én is mérges lettem: – De hát ez abszurd, persze, hogy tudni akarom, hogy jól és biztonságban vagytok! – Megmondtam, hogy soha ne hívj! Soha! Tudod, mi a baj veled? Miért nem csinálod azt, amit mondok? Azon gondolkodtam, hogy ha Berkeleyben lett volna földrengés, akkor felhívtak volna-e engem. Valószínűleg nem. Ezek nem olyan emberek, akikben bízni lehet, képtelenek a folyamatos, valódi törődés kimutatására. Ha akkor végiggondolom és elfogadom ezt a konklúziót, az oda vezetett volna, hogy minden lépésüket megkérdőjelezem, és elhagyom őket. De akkor még nem tudtam volna szembenézni a magányossággal.

125.

TIZENHATODIK FEJEZET

Katasztrófa Jaj, dehogy, hiszen mindig dermesztő volt (még sóhajt, de nem hallja más), nagymessze jártam életemben, s nem jel voltam, csak fulladás. STEVE SMITH, Nem jel, csak fulladás (Gergely Ágnes fordítása)

Egy nap Florinda felhívott, csak azért, hogy elmondja, Carlos sokat gondol rám. – Valamit csinálsz, ami közelebb hoz téged hozzánk. Mondtam neki, hogy továbbra is naponta több órát szánok az összegzésre. – Akkor lehet, hogy az – mondta. Egyetértettek abban, hogy igazi harcos vagyok, és soha nem adom fel. Carlos megint hívogatni kezdett, egy darabig csábítgatott, aztán végül megbeszéltünk egy randevút. Azt mondta, hogy repüljek Los Angelesbe néhány órára, hogy egy reptéri hotelben szeretkezzünk, és még az esti géppel jöjjek vissza. Talán ez megnyit majd megint egy ajtót. A reptéren a kapuban várt, és olyan volt, mint régen, meleg és odaadó. A helyi szálloda furcsasága ellenére, légyottunk csodálatosan sikerült. Úgy működött köztünk a régi kémia, mintha nem is váltunk volna el egymástól. Átölelt és megcsókolt, mintha soha semmilyen probléma nem lett volna. Lelkendezve kérdezte, hogy megismételhetnénk-e randevúnkat még egyszer a következő héten. A második alkalommal találkozásunk valamiért nagyon furcsára sikerült. Rosszul érintett, hogy távolságtartónak, idegesnek találtam végig, mialatt szeretkeztünk. Ahogy az ágyban feküdtünk, Carlos hirtelen gyanakvó lett és elkezdett azzal foglalkozni, hogy állok a drogokkal múltban és jelenben. Mondtam neki, hogy elég vad gyerek voltam, tízes-húszas éveimben. Savanyúan kérdezte: – Mikor szívtál füvet utoljára? – Körülbelül 15 éve. 126. – Hm. – Csalódottnak tűnt. Aztán tovább kérdezgetett. Elmondtam neki, hogy fájdalomcsillapítókat és izomlazítókat szedek a havonta jelentkező migrénemre, ami a menstruációmmal együtt kezdődött, és évekig havonta jelentkezett. Nagyon sokat segítettek a gyógyszerek, amikor a húszas éveimben rendszeresen jelentkezett a migrén. Ez nem zavarta Carlost. Aztán elmondtam neki, hogy Prozacot is szedtem depresszióra a menstruáció előtti két hétben. Ezt az antidepresszánst széles körben alkalmazzák a premenstruációs szindróma enyhítésére. Nekem rengeteget segített, a legkisebb dózist szedtem, soha nem volt semmilyen mellékhatása, és igazából nem lehetett olyan drognak tekinteni, amitől Carlos félt. Kifejezetten ellenezte a marihuána vagy a kokain fogyasztását, a pszichedelikus szereket, de ezeket én soha nem is használtam. Úgy tűnt, bűnösnek érezte magát, mert egy egész generációt vitt bele a pejottal való kísérletezésbe, és hasonló erőnövények kipróbálásába. Amióta ismertem, nem láttam ilyen hihetetlen dührohamot, mint ekkor. Azzal vádolt, hogy az életére törtem, mert úgy szeretkeztünk, hogy mérgező Prozac van a testemben. Fogalmam sem volt, hogy ez tilos, és döbbenten figyeltem a dührohamot. Aztán teljesen lehordott fiatalkori füvezésem miatt, ami tönkretette az aurámat, és emiatt az övét is, még akkor is, ha majdnem két évtized eltelt azóta, hogy bármit is szívtam. Csak ültem az ágyon és sírtam. Teljes némaságban, rettenetes dühösen vitt el kocsival a reptérre. A repülőn Maya Angelou mellett ültem, és abban a pillanatban, ahogy megláttam különleges arcát, ami annyi szenvedést látott, elkezdtem sírni újra. Bár soha nem találkoztunk, bemutatkoztam és megtudtam, hogy találkozott az apámmal, és nagyon szerette őt. Elmondtam neki, hogy mennyire hiányzik az apám, s az ő szemei is megteltek könnyel. Kézen fogott, és azt mondta: mindent értek. Megszorította a kezemet és vigasztalt. Soha nem fogom elfelejteni azt a karizmát és melegséget, ami belőle áradt. – Csodálatos ember volt – mondta teljes őszinteséggel. Abban a pillanatban olyan volt, mintha egy angyal keresztezte volna az utamat az ő személyében. Valahogy homályosan ezen a találkozáson keresztül kezdtem megérteni, hogy az apám gyászolása összekapcsolódik Carlos miatti bánatommal. Bár teljesen nyilvánvaló volt minden barátom számára, én eddig nem értettem, milyen mértékben helyettesítem az apámat Carlosszal. Még mielőtt újra telefonszámot váltott volna, Carlos felvette néhány hívásomat, komolyan lehordott, és állandóan azt ismételgette, hogy megpróbálta felemelni az energiatestemet, aztán beütötte a fejét a tönkrement aurámba,

és hogy az UCLA sürgősségi osztályára kellett bevinni, mert sokkot kapott. Az összes tanítványának is elmesélte ezt az egészet. Hisztérikusan sírtam Florindának: – Cserbenhagytam Carlost. 127. – Nem, ennél sokkal rosszabb történt. A naguált hagytad cserben. Biztos volt benne, hogy soha többé nem fog helyrejönni az én mérgezett energiáimtól. Azonnal abbahagytam a Prozac szedését. Nagyon hamar öngyilkossági gondolataim támadtak. Abbahagytam az evést, és nem mentem ki többet a házból. Barátaim aggódtak értem, aggódott a bátyám, a terapeutám, senki nem tudott megvigasztalni. Kezdtem teljesen elfogyni, nem voltam képes elhagyni a házat, fizetni a számláimat, találni bármilyen értelmes okot arra, hogy éljek. Az egyik legkedvesebb berkeley-i barátom, Richard úgy döntött, hogy elvisz egy túrára. Mindenképpen ki akart szabadítani a házból, hogy megmozgasson egy kicsit. Hosszan mentünk felfelé a hegyen, és gyönyörű kilátás tárult a szemünk elé egy híres turistahelyen. Családok voltak ott, kocogok, vidám párok, szinte mindenki a szabadban volt ezen a frissítő vasárnapon. A hegyi út felénél azt mondtam, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy folytassam. Inkább várakozom itt az út szélén, és gyönyörködöm a kilátásban, amíg Richard visszajön. Az a kis kiugró, amin álltam, csorba sziklák fölé meredt, melyet habos, töredező hullámok csapkodtak mélyen alattam. Eldöntöttem, hogy leugrom. Ez volt az egyetlen olyan pillanat az életemben, amikor teljes mértékben biztos voltam az öngyilkosságban – egy olyan pillanat, amikor meg is tudtam volna tenni. Hosszú ideje voltak már öngyilkossági terveim, fantáziálgattam, hogy mindenféle gyógyszert, alkoholt veszek majd be, és csak ülök az észak-kaliforniai hóban egy fa alatt. Szenvedni viszont nem akartam, és elképzeltem, olyan lesz ez majd, mintha csak elaludnék. Nem akartam szeretteim közül senkit megterhelni egy összeroncsolt test látványával. De az a pillanat most más volt. Csak egy másodperc, gondoltam, és véget vethetnék a fájdalmamnak. Felálltam és kifelé lépegettem a sziklára. Úgy éreztem magam, mint egy robot, akit önpusztításra programoztak be. Aztán egy érzelmi hullám tört át a homályon. Képek sorozata állított meg. Egy tekercsnyi kép, amik makacsul újra és újra megjelentek. Az első az anyám volt. Ez a gondolat állította meg lépéseimet. Aztán habozni kezdtem, miközben lefelé néztem az éles sziklákra. Nem tehetem ezt meg vele. Saját anyja állandóan azzal fenyegette, hogy öngyilkos lesz, és holtan fogja megtalálni. Ez a legrosszabb dolog, amit az anyámmal tehetnék. Aztán – mint képkockák a filmből – először jött a bátyám, majd sorra legkedvesebb barátaim. Végül Richard. Elképzeltem, ahogy visszatér, és egy kisebb tömeget talál, amint bámulják a testemet, ahogy ott fekszik lent, mint egy kifacsarodott baba. Elképzeltem micsoda bűntudat és bánat terhelné meg egész életére. Nem tehettem meg ezt a barátommal. Visszaléptem és leültem. Ebben a pillanatban jelent meg Richard újra. Felálltam, és lesétáltunk a hegyről. Soha nem mondtam el neki, sem másnak az ismerőseim közül, hogy mit éltem át ott fent. Felhívtam a Hemlock Societyt, azt a szervezetet, amelyik az eutanáziát 128. támogatja halálos betegek számára. Egy kedves hölgy vette fel a kagylót. Elmondtam neki, hogy meg akarom rendelni a könyvüket, ami az eutanázia módszereiről szól. – Halálos betegségben szenved? – kérdezte. – Nem. – Akkor nem tehetjük. A Hemlok Societyt olyan emberek számára alapítottuk, akik halálos betegségben szenvednek. Előbb csatlakoznia kéne, és aztán három hónapos tagság után kérheti a könyvet. – A hangjában aggodalom volt. – Fölhívta már az öngyilkossági segélyvonalat? – Felelős vagyok valakinek a haláláért, megöltem valakit, akit szeretek. – Ó – mondta gyengéden, és meglepettnek tűnt. – Annyira sajnálom. Mindenképpen beszéljen valakivel és kérjen tanácsadást. Tudok telefonszámokat adni. – Köszönöm, van terapeutám. El tudná küldeni nekem a kitöltendő papírokat? Jelentkezni fogok. – Sajnálkozva megadta az információt. Ebben a zsibbadtságomban megérintett egy idegen melegsége. Aztán felhívtam Florindát, aki viszont megint gonosz volt. – Azt hiszed, ezzel megnyered a figyelmünket? Azt hiszed, érdekel minket, ha meghalsz? Amy, nemcsak, hogy egy szart se érdekel, észre se fogjuk venni. Azt hiszed, hogy foglalkozunk egy olyan szegény kis énnel, mint amilyen te vagy? Aki ilyeneket talál ki, csak hogy figyelmet kapjon? Ez minden, ennyit akarsz, csak figyelmet! Megmondhatom neked előre, nem fog bejönni! Felhívtam Taishát, szarkasztikusan nevetett: – Hát ezt mindenki kipróbálja – mondta –, ezzel mindenki bepróbálkozik – és letette. Felhívtam Munit, megkérdeztem, hogy az öngyilkosság a harcos útjának élhető útja-e. – Kétféle öngyilkosság van, mondta, az egyik a harcos öngyilkossága, amikor felkészülsz, és szembenézel a

halállal. A másik a szegény én öngyilkossága. Azt hiszem, itt erről van szó. Évekkel később elmondtam Muninak, hogy milyen közel álltam a halálhoz, és hogy annak a pillanatnak az emléke ott a szikla szélén még ma is megrémít. Ő csak legyintett: – Carlos mindannyiunkat megvádolt azzal, hogy meg akartuk ölni, hogy megmérgeztük. Nem nagy dolog, mindenkivel megtörtént. Mindennek ellenére ez a pillanat, amikor ilyen közel kerültem önmagam megsemmisítéséhez, velem maradt, s épp olyan élő, mintha tegnap történt volna. Akárhányszor erre gondolok, megborzongok, hogy milyen közel, milyen nagyon közel voltam hozzá – egyetlen lépésnyire. És mindez csak azért, mert meg akartam büntetni magam, mert majdnem megöltem az „istenséget” – legalábbis ezt hittem.

129.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Magándetektívet fogadok Amikor a vonat alagúton megy keresztül, és koromsötét lesz, az ember nem hajítja el a jegyet és ugrik ki a szerelvényből. Nyugodtan ül tovább, és bízik a mozdonyvezetőben. CORRIE TEN BOOM, holocaust-túlélő

Egy kis fényre vágytam az éjszaka sötétjében, a lélek sötét éjszakájában. Florinda mondata – hogy „még csak észre se fogjuk venni, ha megölöd magad” – volt az utolsó csepp a pohárban. Ösztönösen tudtam, hogy Florinda nem jól ítéli meg a motivációimat. Ez volt a harmadik olyan alkalom, amikor azt láttam, hogy ő is tévedhet. Az első, amikor elvitatta Carlos iránti szerelmem hitelességét, a második a meztelen képekkel volt kapcsolatos. Ez a harmadik végre erőteljes hasadást okozott teljes odaadottságom vértezetén. Természetesen van olyan öngyilkosság, ami azt célozza, hogy a környezetet büntesse, és felhívja magára a figyelmet. Nyilván Florinda valamilyen középiskolás pszichológiai tesztkönyvből olvasta ezt ki. De vannak más indítékok is. Az enyémnek egyetlen motivációja volt csak, hogy megszüntessem a fájdalmat. Amíg nem csatlakoztam a varázslók világához, addig csak sodródtam az életemben. Első regényem sikere feldobott, de több éve tartó szerelmem megcsalt, elhagyott egy másik nőért, miközben az apám haldoklott. Fölhívtam őt a kórházból, hogy elmondjam, még néhány óra, és apám meg fog halni. Azt felelte: – Most éppen nem érek rá, találkozom valakivel. – Elájultam, ott a kórházi folyosón. A bátyám jött és szedett össze, aztán visszamentünk apánkhoz a szobába és fogtuk a kezét, amíg meg nem halt. Halkan a fülébe suttogtuk a szeretetünket, és imádkoztunk, hogy szavaink így kómában is eljussanak hozzá. Amikor a barátom meglátta az újságok címlapján a gyászjelentést, mindenféle kifogásokat sorolt fel a telefonom rögzítőjére, folyamatosan azt ismételgetve: „de hát nem tudhattam, hogy tényleg meg fog halni.” 130. Abban az időben anyám is nagyon rossz bőrben volt, a bátyámnak és nekem újabb nehéz döntést kellett hozni. Volt a fejemben egy második könyvötlet, de kevés volt bennem a motiváció. Depresszióm oka apám halála volt. Anyám állapota tovább rosszabbodott, volt egy komoly agyvérzése, teljesen összeomlott és folyamatosan romlott az egészségi állapota. Nem voltam képes összerakni életem darabjait. Tudtam, hogy már maga az a pillanat, ahogy fölkelek, eleve rossz. Bár egészségesen ettem, fanatikusan edzettem, és megpróbáltam mindenben helyesen cselekedni, mégsem akartam „tudatos” lenni. Mivel a depresszióm semmit nem változott, újra megpróbáltam a Prozacot, és hálás voltam a megkönnyebbülésért, amit hozott. Úgyhogy amikor Florinda kifejtette primitív diagnózisát öngyilkossági kísérletemről, és bele sem gondolt, mi lehet valójában velem vagy esetleg úgy vélte, hogy varázslói kemény szeretete majd felébreszt, tévedett. Senki sajnálatára nem vágytam. Ki akartam lépni az egészből. Már sokkal előbb ki akartam lépni, hogy Carlos egyáltalán elcsábított volna. Kilépni a fájdalomból, az örökké jelenlévő, elviselhetetlen fájdalomból. Megújítottam a Prozac receptemet, de kevesebbet vettem be, mint amennyit felírtak. Kezdtem készleteket felhalmozni különféle gyógyszerekből, jól megszervezett öngyilkossági tervet készítgettem. Ez arra az időszakra valamennyi biztonságot adott nekem. Azóta megtudtam, hogy nem ritka az ilyen készülődés. Sokan soha nem próbálják meg az öngyilkosságot komolyan, de mégis biztonságot ad nekik, ha van egy titkos tervük. Volt egy választott életem, ami ugyan nagyon barátságtalan, kegyetlen és kopár volt, de valamit kellett kezdenem vele. Figyelmem középpontjába egyedül Carlos került – felfedni az igazságot, hogy miért viselkedik így. Barátaim azt mondták, hogy tipikus latin nőfaló, egy macsó, akinek hódításokra van szüksége ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, és hogy a problémáját súlyosbítja az alacsonysága miatti fóbiája. Becsuktam a füleimet az ilyen beszéd előtt. Teljes meggyőződéssel továbbra is hittem, hogy tanítani akar engem, beavatást akar adni nekem. A vére szennyezi a kezemet, és lehet, hogy meg fog halni a méregtől, ami a véremben volt. Veszélybe sodortam a világ megváltójának életét. Sem barát, sem terapeuta nem tudott meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Csak ha rájövök, hogy valóban nőfaló, akkor kezdődik majd meg az a lassú és szomorú folyamat, hogy magamhoz térhetek megcsaltságomból. Ha pedig nem tudok magamhoz térni, akkor egyszerű vége lesz az egész történetnek: bevenni a gyógyszereket és az alkoholt, aztán lassan elolvadni az álomban, a hóban, átadni magam az édes feledésnek.

Shakespeare mindig ott volt, ha szükségem volt rá. „Sem a mák, sem a mandragóra, sem semmilyen főzet, a világ semmilyen főzete nem adja vissza az édes álmot, ami tegnap még a tiéd volt.” Tegnap még az apám nevetett és kikopogtatta a hamut szörnyen büdös pipájából. Tegnap még Carlos az ölébe ültetett és sírt, mert soha senkihez nem 131. érezte ilyen közel magát. Tegnap még kézen fogva mentünk és csendben néztük a voladorékat, ahogy felmásznak a póznára. Tegnap még Florinda egy csokidarabot tett a számba, és azt mondta: „itt vagyok, most én vagyok az anyád, az igazi anyád, aki soha nem hagy el.” Kész csoda, hogy nem voltam dühösebb, de a psziché persze megteszi, amit tud. Viszont elég harcos természetű lettem – lehet, hogy ez is a harag testvére? Elhatároztam, hogy fel fogom fedni az igazságot, elcsábításom történetének valódi hátterét. Rá fogok jönni, ha van egy riválisom, aki a helyemre lépett, és Carlos egyszerűen csak túl gyáva, hogy bevallja, és a csalását mindenféle halálközeli állapotáról szóló történet mögé rejti, amit a mi mérgező egyesülésünk okozott benne. Félreértés ne essék egy pillanatra sem, gondolkodásom nem volt tökéletesen tiszta, és egy másodpercre sem tudtam szabadulni a bűntudattól: valóban lehetséges az, hogy meg fogom ölni, vagy már meg is öltem az utolsó naguált. Ha meg tudtam volna halni fájdalom nélkül álmomban, anélkül, hogy bántanám azokat, akiket szeretek, egy pillanatig sem gondolkoztam volna. (Ironikus módon azon kívül, hogy rettenetesen sovány voltam, mert nem ettem, tökéletesen egészséges maradtam. Mennyire szerette volna Carlos vékony arcomat és lapos hasamat.) Élni akartam, tehát valamit kezdeni kellett a napjaimmal. Volt egy kis félretett pénzem, amiből egy kis ideig még elélhettem, de nem tudtam koncentrálni az írásra. Nem voltam cserkésző a szó hagyományos értelmében sem, aki képes lett volna leselkedni Carlos után, de ismertem egy embert, aki jártas volt a dologban, keményen dolgozott és profi volt. Az egyik legrégebbi barátom nagyon sikeres magándetektív volt. Tartottam tőle, hogy nem tudnám megengedni magamnak az árait, úgyhogy először úgy döntöttem, kipróbálom, mit tudok elérni magam. Aranyra leltem, legalábbis azt reméltem, amikor a Santa Barbara-i telefonkönyvet felnyitottam. Meglepetésemre az otthoni számát találtam meg a vitatott Richard deMille-nek. Cecil B. deMille unokája, ő írta azt az alapos elméleti könyvet Carlosról, ami eléggé népszerű lett ahhoz, hogy újra kiadják. Elég sok fáradtságomba telt, míg végiglapoztam a szerző pszichológiai analízisét, ami röviden összefoglalva Carlost virtuális skizofrénnek írja le. Egyfelől a bizonytalanságnak és a grandiózus hazudozási kényszernek élethosszig tartó története, másfelől pedig ott a szélhámos, aki fantáziavilágban él, amelyben erős és hatalmas. DeMille jól elvégezte a munkáját, mindenkit meginterjúvolt, akit csak tudott Castaneda UCLA-periódusáról és a 70-es évekről. A könyv teljes leleplezés volt, s éppen ezért eddig a pillanatig nem vettem róla tudomást. DeMille azonnal felvette a telefont, és gorombán válaszolt. Állandóan nyaggatták Carlos után kutató emberek, akik azt gondolták, hogy elvezeti őket az Istenükhöz.. Eltartott egy darabig, amíg meg tudtam győzni, hogy én ismerem Carlost, és csak egy kérdésem van: nőcsábász-e vagy sem? Gyakran feleségül kéri, majd faképnél hagyja a nőket? Gondolkozott egy percig, aztán azt válaszolta: nem, ilyesmiről 132. soha nem hallott. Mint kiderült, egyetlen találkozásuk volt, egy meglehetősen eseménytelen együttlét egy liftben. Amikor elmeséltem deMille-nek Carlos kidolgozott és rengetegszer elmesélt sztoriját arról, hogyan támadta le az életrajzíróját érzelgősen hálálkodva – valóban rólam írt könyvet?! –, s ezzel halálra rémítve a tehetetlen deMillet, egy pillanatig döbbent csend, majd kitörő nevetés következett. Mindez új volt számára, és a beszélgetésünk hangvétele is. Ahhoz volt szokva – és már nagyon belefáradt –, hogy a Carlos után kutató tömeg hívogatja, és csak arról ismerik, hogy ő írta meg Castaneda életét. Pedig más könyveket is írt. Elég kedélyesen búcsúztunk egymástól, de nem kerültem közelebb a célomhoz. Ezek után Michael Kordának írtam a Simon and Schustertől, aki Carlos és az apám könyveit adta ki ugyanaz alatt a húszéves periódus alatt. Carlos végül is otthagyta Kordát, mert az túl akadémikusnak tartotta Hermeneutics című könyvét. Bármi is volt ez a Hermeneutics, Korda eladhatatlannak nyilvánította. Gondolom, több is történhetett, mivel Carlos csak megvetéssel beszélt Kordáról, és ezek után máshol adta ki a könyveit. Lehet, hogy akárcsak apámat. Korda megsértette másik bestselleríróját is? Sok évvel később lehetőségem volt beszélni valakivel, aki Michael Kordának dolgozott abban az időszakban, amikor Carlos otthagyta őket. Nem is válaszolt a kérdéseimre, érzékeny volt a téma. Mind a mai napig nem tudom, végül is mi okozta ezt a megdöbbentő szakítást. Michael gyerekkorom állandó szereplője volt. Ő vette meg The Two című életrajzi írásunkat a sziámi ikrekről, amit az apámmal együtt írtunk. Megírtam neki, hogy Carlos eljegyzett engem, majd hirtelen eltűnt. Ugyanazt kérdeztem tőle, mint deMille-től, azaz hogy ez megszokott viselkedés-e tőle. Michael röviden ezt válaszolta: soha nem beszélek Carlos Castanedáról. Zsákutcában voltam. Itt volt az ideje, hogy megkeressem a magándetektív barátomat és reménykedtem, hogy nagyszerű esélyeim

vannak a sikerre. Régi és kedves barátom egy jó kis céget tartott fenn, de természetesen maga már rég nem ment ki terepre. Ez azonban speciális eset volt. Nagyon is a Castaneda-generációhoz tartozott, segíteni akart nekem. Úgy döntött, hogy maga fogja elvégezni ezt a munkát. Senki másban nem bízott egy ilyen kényes munka kérdésében. S ami még kedvesebb volt tőle, hatalmas kedvezményt adott az árból, hogy képes legyek egyáltalán az egészbe belevágni. A legrosszabb hír Alex számára az volt – sőt, eddigi praxisában példa nélkül való –, hogy nem volt egyetlen fényképem sem Carlosról, csak néhány név és cím. Hogy a legtöbbet kihozhassuk szűkös anyagi lehetőségeimből, két megközelítési módot dolgoztunk ki. Az egyik a házmegfigyelés megszokott módszere, és hogy elmegy néhány étterembe. Az éttermi látogatások semmilyen eredményt nem hoztak. A házmegfigyelés sem volt egyszerű, sőt, gyakorlatilag majdnem fölöslegesnek bizonyult, mivel hatalmas sövény veszi körül az egész épületet. Három nap alatt Alex látott egy 133. magas svédet kertészkedni, ez természetesen – Astrid volt –, és egy nőt, aki minden valószínűség szerint Taisha lehetett. Alex komor volt. – Lehet, hogy tényleg a másik világban van – mondta. Eljött az ideje, hogy kockázatot vállaljunk. Megfizettem a detektívet, hogy találja meg Carlos telefonszámát a telefontársaságok feljegyzései közül. Józan ész vagy intuíció, vagy akármi is volt az, egyszerűen tudtam, hogy a számla Anna-Marie Carter néven lesz bejelentve. Ez az a név, amin Taisha először bemutatkozott nekem. Néhány napon belül megkaptam, amit kerestem. Négy név tartozott a számlához, közülük kettőnek két vonala is volt. Tiszta szerencsejáték volt, kit hívok először. A beleim teljesen összecsomósodtak. Már első próbálkozásra aranybányába jutottam. – Amy vagyok – hosszú csend. Aztán, mint egy viharfelhő, úgy tört ki: – Honnan szerezted meg ezt a számot? Ki adta meg neked? – Nem vettem tudomást a kérdésről. – Beszélni akarok veled. – Rendben, rendben. Lehet, hogy ez a jel. Majd visszahívlak. Vártam tíz percet, tizenötöt. Nem bírtam tovább, újrahívtam. – Mondtam, hogy várj, carajo! Cojuda!* – Lecsapta a telefont, hogy a csattanás hosszan ott rezgett a fülemben. Aztán fél óra múlva jött a hívás. Nem sokra emlékszem. Percek alatt vége volt. Azt mondta, nem fogja megkérdezni, honnan szereztem meg a számot, később aztán megtudtam, hogy megfélemlítő inkvizíciót tartottak a tanítványok között Los Angelesben. Azt mondta, jelnek tekinti a hívást, hogy eljött a pillanat a találkozásra. Megbeszéltünk még egy villámtalálkozót. Pár napon belül oda kell repülnöm, aztán pár órán belül vissza. Szeretkezünk egy repülőtér melletti hotelban, és meglátjuk, megnyílik-e az ajtó. Semmi mással nem hívhatom föl, csak a megérkezésem időpontjával. Várni fog rám. Pozitív tudatállapotba hergeltem magam. Az idő rettenetesen forró volt, napozó-ruhát vettem föl, bokaláncot és szandált, tudomást nem véve a tényről, hogy Carlos lenézte az ilyen berkeleyi hippistílust. Kijöttem a kapun, és ott állt Carlos. Idegesebbnek tűnt, mint amilyennek valaha láttam, és nyilvánvalóan nem tetszett neki az öltözékem, amit ki is fejezett. A forróság kihozta az egyik legnagyobb ellenségét, a testszagot. Vajon ha ropogós, szabónál varratott kosztümben érkezem, finoman, magas sarkú cipőben, s jól átitatva izzadásgátló dezodorokkal, akkor legalább jól kezdődött volna az egész? Aztán mégis kézen fogott, és eltűntünk a parkoló labirintusában. Azonnal közölte velem, hogy le kell majd zuhanyoznom, abban a pillanatban, ahogy megtaláltuk ______________________ * Ostoba.

134. a hotelt. Beültünk az autójába, és feszült csendben vezettünk a sűrű forgalomban. Megálltunk a legközelebbi nyomasztó felhőkarcoló-hotelnél. Az izgalom miatt még jobban izzadtam. Rosszul indult az egész, de ezt egyszerűen nem voltam hajlandó tudomásul venni. Teljesen eltökéltem, hogy újra fellobbantom a vőlegényem szerelmét. Carlos annyira ideges volt, hogy egyszerűen nem volt erekciója. Köréfontam a karjaimat, magamhoz húztam, és azt mondtam: – Csak egy kicsit ölelkezzünk és engedjük el magunkat együtt. – Néhány perc és a szenvedélye visszatért, a találkozónk további része sikeres volt. Még aznap éjjel visszarepültem Berkeleybe, Carlos fölhívott másnap, méghozzá mágikus meghívással és az eséllyel a megbocsátásra és a megváltásra.

135.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Az Igazsággal Dacoló A szent ügybe vetett hit nagymértekben az önmagunkban megcsappant hit pótléka. ERIC HOFFER, The True Believer (Az igaz hívő)

Carlos meghívott, hogy csatlakozzak a csapathoz a következő héten a Los Angeles-i reptéren, ahonnan majd együtt repülünk Mexikó Citybe. Ő maga azonban nem lesz ott. Két szemináriumot fognak tartani a női varázslók és három férfi tanítvány, akik a mozdulatokat tanítják be. A szemináriumok közti hétvégén mindannyian elmegyünk a varázslók mágikus otthonába, Tulába. Tula Carlos több könyvében is megjelent, ez volt az a város, ahol gyakran találkozott Don Juannal. Az elbűvölt olvasók hosszas zarándokutakat tettek ide. Mivel nemrég annyira mellényúltam az öltözködéssel és ideges voltam emiatt, felhívtam Florindát és megkérdeztem, mit viseljek. Ezt mondta: – Öltözz kényelmesen, és hozzál egy jó ruhát, ha netán elmennénk vacsorázni. – Aztán a reptéren az első pillanatban világossá vált, hogy rosszul tájékoztattak megint. Tizenkét tanítvány, mind egyformán, külön varratott sötét ruhában jeges csendben állt egy sorban. Én pedig vidáman érkeztem, halvány lenvászon nadrágban, halványszínű selyemingben. Visszafogott fejbólintások és semmi válasz az üdvözlő szavaimra. Ráadásul mindenkinek teljesen egyforma fekete kerekeken guruló bőröndje volt, én pedig a kezemben lóbáltam egy bőr sporttáskát. Muni beszólt: – Te meg honnan jöttél? Volt egy nő a csoportban, akivel már korábban is találkoztam, egy exmodell, akit én nagyon felszínesnek találtam. Tiffany volt most a figyelem középpontjában – különösen Rick Fosterman, Carlos ügynöke vette körül nagy odaadással. Ricknek új nevet adtak, Simon McKrindle lett, és barátja Andy Horovic is új nevet kapott, mostantól Guido Manfred. Volt mit memorizálni. 136. Repülés alatt egy Puerto Rico-i hölgy mellé ültettek. Ő volt Maria, aki általában alázatosan, engedelmesen állt a barátja, Ramon mellett. Szigorú, komoly arckifejezést öltöttek. Azon gondolkodtam, vajon mi történik. Egy barátságos találkozóra számítottam. Beszélgetni kezdtem vele, megkérdeztem, hogy van, ami valószínűleg annyira irritálta, hogy egyetlen szó nélkül hátrament a gép hátuljába és végig ott maradt. Nagyon keveset sejtettem arról, hogy ez az egérszerű nő hamarosan hatalomra emelkedik, és mint a csoport főbürokratája, az új cég, a Clear Green elnöke lesz. Egy kedves hotelba jelentkeztünk be. Estére rájöttem, hogy Florinda teljesen félrevezetett. Minden este kiöltözős vacsorák voltak, s nem volt megfelelő ruhám. Idő pedig egy perc sem volt, hogy ruhát vásárolhattam volna. A női varázslók letorkoltak, annyira visszautasítóak voltak, hogy amikor a hotelliftben találkoztam velük, néma csend lett. Félrenéztek, kivéve Munit, aki kinyögött egy undorodó „Ja, te vagy az” mondatot. Senki nem volt annyira barátságos, hogy kölcsönkérhettem volna egy ruhát. Tiffany minden este más és más fantasztikus kreációkban jelent meg, s az egész csapat elragadtatását fejezte ki. Egyedül Guido ajándékozott meg egy-egy kegyes megjegyzéssel vagy mosollyal. A szeminárium ugyanannak a témának rövid változata volt, amit hamarosan Tulában is hallani fogunk majd. A végén Muni felolvasta a következő verset spanyolul és angolul, mondván, hogy ez képviseli Don Juan filozófiájának esszenciáját. Egyes tanítványok a hűtőjükre mágnesezve tartották. Én nagyon lehangolónak tartottam a vers üzenetét, ami bővelkedett a katolikus bűntudatkeltésben. Szabályos óda volt az önfeláldozásról. Úgy tűnt, egyedül nekem nem tetszik. Add meg, ó, Istenem, amid még van, Add meg nekem, amit senki nem kér tőled. Szombat reggel korán keltünk, hogy elutazzunk a misztikus Tula városába. A feszültség az út ideje alatt szinte elviselhetetlenné nőtt. Vezetőnk egy vad és humortalan mexikói nő volt, Tiffany ült elől, én hátul egy argentin nővel, aki a 60-as éveiben járt, és filozófiaprofesszor volt Buenos Airesben. A hátralévő időben Tiffany terveit hallgattuk, hogyan lesz belőle csodálatos költő. Magához szorította Castaneda Mesék az erőről című kötetét, és folyamatosan idézett belőle. Alkalmanként ellenőrizte a külsejét, és feltett egy kis szájfényt. Mi a fenét láttak

benne a női varázslók? Először egy kis helyi múzeumnál álltunk meg Tula környékén, ahol szobrok és kisebb kézművestárgyak voltak. A fürdőszobában összefutottam Florindával. Ekkor szólt hozzám először az út alatt, és kifejezetten mérges volt, zavarta, hogy az útjaink megint találkoztak. Rám meredt, tett egy megjegyzést a mocskos mexikói vécékről, és hozzátette, reméli, hogy hoztam magammal vécépapírt, mert természetesen nem fog adni. Valamit mormogott arról, hogy egy kólát akar, és nagyon vigyázott 137. rá, hogy a teste jó messze legyen az enyémtől, amennyire csak lehetséges volt ez a zsúfolt és büdös helyiségben. Már csak néhány ember állt szóba velem, közöttük is leginkább Tony Karam. A női varázslók tanácsait követve, a többiek mindig távol tartották magukat tőlem, és hirtelen odébbmentek, ha a közelükbe értem. Megérkeztünk egy kicsi múzeumba. Néhányan jegyzeteltünk. Carlos először elmondta nekünk – ahogy később megtudtam, valótlanul –, hogy Muninak doktori diplomája van. Aztán azt mondta, hogy ne a lineáris tudatunkkal figyeljünk, amíg elmagyarázza nekünk a varázslók filozófiáját. A varázslók látásmódja a reinkarnációról nincs benne a könyvekben, magyarázta Muni. A varázslók máshogy látják az egészet, mert ők ciklikus lények. A ciklikusság nem reinkarnáció. Az emberi lények egymással összeköttetésben léteznek, bizonyos energiaszálakkal, ami olyan, mint egy gyöngyfüggöny. Én is egy gyöngy vagyok ugyanazon a szálon, mint az a misztikus lény, akit Halállal Dacolónak nevezünk. Később Carlos sokkal érthetőbb választ adott, amikor elkezdtem kérdezgetni az előző életekről. Azt mondta, hogy amiről mi azt képzeljük, hogy egy másik élet emléke bennünk, az valójában lehet a nagyanyánk második unokatestvérének tizennegyedik gyerekének, vagy bárki másnak az emléke, bármilyen variációban, amit csak el tudunk képzelni. Elmagyarázta, hogy mindannyian össze vagyunk kötve ezekkel az emlékekkel, a világ minden emlékével, és ezt a generációs emléktárat keverjük össze a reinkarnációval. Visszaültünk az autóinkba egy rövid utazásra, hogy Tulába érkezzünk. Itt aztán óriási baklövést követtem el. Annyira kis időt töltöttem el ezeknek az embereknek a társaságában, és annyit hallottam arról beszélni őket, hogy nincs csoport és nincs hierarchia, hogy egyszerűen elhittem, amit mondtak. Minden gondolkodás nélkül a legközelebbi autóbuszba ültem be. Guido kínos arccal nézett rám, míg Florinda rámkiáltott: „Ide nem ülhetsz!” Fogalmam sem volt, hogy hierarchia van az ülésrendben és az autókban. Aztán hamar megtanultam, hogy hierarchia van mindenben. Szégyenkezve kiszálltam és körülnéztem egy olyan autót keresve, ahol van hely egy alacsonyabb rendű lény számára. Megkönnyebbüléssel vettem észre Tonyt, aki vidáman integetett. Ahogy beszálltam hozzá, hallottam, ahogy Florinda átkiabál – másik kocsiba: – Tiffany, Tiffany, gyere ide és ülj velünk, kedvesem! – Hangosan megcsapkodta a mellette lévő ülést, amelyről én éppen fölálltam, aztán forrón megölelte Tiffanyt. A boldog nő sikított a gyönyörűségtől: – Hogy én, én veled ülhetek? – Természetesen kedvesem! – biztosította Florinda a haját simogatva. Tula egy kicsi, ipari város volt, ez pedig egy nyugodt nap, egyáltalán nem láttunk turistákat. Egy antik templom mellett parkoltunk le. Közelben volt egy vidámpark, 138. egy tér, ahol gyerekek játszottak, és párok ültek kéz a kézben a padokon. Muni megállt egy kis kápolna mellett, ami a templom mellett volt. – Itt kötötte meg egyességet Carol Tiggs-szel a Halállal Dacoló – kezdte, harmadik személyben beszélve önmagáról. A lénynek érdes hangja volt, ami felzaklatta Carolt, úgy hangzott, mintha egy férfi hangja lenne. A Halállal Dacoló megérezte Carol érzéseit és félelmeit, és azt mondta: „Nem maradt bennem semmi férfi, a gyűjtőpontom egészen eltolódott.” A Halállal Dacoló, Muni elmondása szerint, részletesen leírta női nemi szerveit, ami Carolt mélységesen zavarba hozta. Ekkor Carlos egyik legkülönösebb története jutott eszembe. Többször elmesélte: „Egy nap fölébredtem, hogy pisilni kell, és teljesen lepisiltem magamat. Lenéztem és puncim volt, carajo, nő voltam! Rettegtem, teljesen meg voltam rémülve, hogy soha többé nem változom vissza férfivá. Sikítottam és sikítottam, Florindát és Munit hívtam, hogy jöjjenek és segítsenek”. Soha nem tudtuk meg, hogy Castaneda végül is hogy szerezte vissza identitását, vagy azt, hogy nővé változása – ami százszor nagyobb erejű állapot, mint a férfié, ahogy általában mondogatta – miért rémítette meg ilyen rettenetesen. Aztán Muni elmesélte, hogyan csábította el a Halállal Dacoló, elmesélte óriási orgazmusát, és az utána megjelenő félelmét, hogy leszbikus lesz. A Halállal Dacoló azt mondta neki: „Ne légy szégyenlős és finomkodó, a nőknek hatalmas energiatár van a méhükben, és az ő útjuk, hogy megnyíljanak az ismeretlen felé, az orgazmuson keresztül vezet.” Muni leírta az aktus utáni tapasztalatait. „Carol Tiggs igazán szennyesnek érezte magát, és tele volt szégyennel. Biztos volt benne, hogy mindenki őt figyelte a templomban, és mindenki azt gondolta róla. hogy egy gusztustalan leszbikus. A Halállal Dacoló elmagyarázta: – Senki nem látott semmit, hiszen álomban álmodsz. Ez a templom nem is valóságos. Most akarok kérni tőled

valamit: segíts megtalálni a szabadságot. Megfizetem, ahogyan csak akarod – ha nem teszed, akkor az életem a te vérvonaladdal együtt véget ér. Mindenre képessé teszlek, hatalmat adok neked. Ha férfi akarsz lenni, csak mondd ki. Ha te akarsz lenni az univerzum legorgazmikusabb lénye, csak mondd. Szuperpuncivá változtatlak. Akarod, hogy ez megtörténjen? Ez lenne a végső kaland. – Igen, mit kell tennem? – Csábítsd el Carlost. – Ez még viccnek is rossz, Carlos utál engem. – Itt az ideje, hogy változtass az álmodon, hogy sokkal mélyebbre menj. Mélyebbre a tudatosság óceánjában. – Oké, szeretem az óceánt, de mi legyen Carlosszal? – Elviszlek hozzá.” Gyalog tettük meg a távolságot a térig, ahol Muni egy bizonyos padot keresett. Megállt egy pad mellett, amelyen egy szerelmespár ült. 139.

Balra: bejárat a kis kápolnába, ahol a Halállal Dacoló egyezséget kötött Carol Tiggs-szel Jobbra: a tulai kápolna belülről

______________________________________________________________________________________________________ – Ne zavarjuk meg őket – mondta Muni, minket sem zavart meg senki, amikor itt voltunk. Jeges ujjak szorítását éreztem a gerincemen: szóval ő Carlos szeretője! Az egész csak szöveg volt, amit mondott nekem a testvéri viszonyukról! Hazudott. S az az abszurditás a húsz év cölibátusról! Teljesen letaglózott a féltékenység és a zavarodottság. Muni olyan vággyal teli hangon beszelt, mintha még mindig szerelmes lenne. Ettől a ponttól állandóan képek törtek be a tudatomba, ahogy Carlos Munival van, és a hányingerkeltő realitás, hogy hazudott nekem, hogy elcsábítson, hogy bevonzzon a csapatba. Csak néhány hónap telt el azóta, hogy azt mondta nekem: „Muni és én együtt álmodtunk múlt éjjel, egymás mellett aludtunk." Rábámultam, amire elkezdte magyarázni: „Ó semmi szexuális dolog, corazón, nem vagyunk mi olyanok. Ő az én kis húgocskám. Különben is, az éjszaka közepén felébresztettem és ráüvöltöttem: „Nem tudod kontrollálni az energiatestedet, carajo! Cono! Pendeja! Menj innen a pokolba! Önfegyelmet kell tanulnod, hogy kontrollálni tudd az energiatestedet! – Egy hang sem jött ki a torkán, Amy, egyetlen egy sem. Egyszerűen csak kiszállt az ágyból, felöltözött, és nyugodtan elment. Három óra volt, hajnali három és rettenetesen hideg. Annyira rosszul éreztem magam, hogy utánafutottam, kiszaladtam az utcára meztelenül, kiabálva – gyere vissza, gyere vissza! – Látnod kellett volna őt, olyan szomorú volt. Miért csinálok ilyen dolgokat, amor? Olyan szörnyű vagyok, szörnyű.” Most meg ilyen helyzetbe hozott, hogy így jöjjek rá a kapcsolatukra! Mintha meg lenne tervezve. Csak álltam kint, senkihez nem tudtam egy szót sem szólni, s megpróbáltam visszafojtani a könnyeimet. Miközben Muni beszélt, előreléptem a csoport hátsó részéből, lassan előrejöttem, és eléálltam. Folytatta. 140. – A következő dolog, amire emlékszem, hogy itt ültem a padon és Carlos az ölemben. Közben egy közeli hotelhez vezetett. Szenvedélyesen csábítottam Carlost tíz napon keresztül. Rajtam keresztül ő is összeolvadt a Halállal Dacolóval, ami nekem tíz évembe került, neki csak tíz napjába. Most már igazán a testvéremmé vált. Ciklikus lények vagyunk, egyek a Halállal Dacolóval. Nincs semmi értelme, de éppen ezért gyűlölöm és szeretem egyszerre. Egy ciklikus férfi és nő soha nem tudnak jól kijönni egymással, az egyetlen mágikus választásunk az volt, hogy tökéletesen összeolvadjunk. Csatlakoztam a tudatosság óceánjához, aminek semmi köze nincs a vízhez. Egy energiahullám, ami beszél hozzád. Talán ez az, amit az ős misztikusok istennek neveztek. Amikor belemerülsz, teljes közömbösséget érzel, és ez a közöny az igazi szabadság. Carlos ragaszkodott hozzá, hogy elérjem ezt a közömbösséget, ami lehetővé teszi számomra, hogy csatlakozzak hozzá másik síkokon, szabadon a nemkívánatos emberi érzelmektől. E másik síkok hosszas leírása megtalálható Carlos könyveiben. A bennem kialakult kép ezekről a világokról nagyon hasonlít egyik kedvenc gyerekkori

képregényemre, amit Marvel írt, és a címe Doctor Strange. Ahogy magamhoz tértem álmodozásomból, visszairányítottam figyelmemet Muni elmesélésére. – Hónapokba telt, míg Carlost újra megtaláltam, annyira zavarodott és szerencsétlen voltam – folytatta Muni. – Egy nap hallottam, hogy előadást tart a Phoenix könyvesboltban. Gyakorlatilag majdnem elájult, amikor meglátott engem a közönség soraiban. Azt gondolta, hogy elmentem a szabálynak megfelelően (visszautalás egy komplexen kidolgozott rendszere, ami Carlos Castaneda korai könyveiben található meg). „Most pedig úgy üldözöm a testvéremet, mint egy megszállott nő. Csak az ő harca érdekel, ez az, ami értelmet ad az életemnek. S végül elmondhatom, hogy a Halállal Dacoló neve Xoxonapo, ami azt jelenti: az örök tavasz gyümölcse.

A tér és a pad Tulában, ahol Carol elcsábította Carlost, és egybeolvadt a misztikus lénnyel

________________________________________________________________________________________________ 141. A Halállal Dacoló évezredeken keresztül élt, hogy segítse az emberiség fejlődését. Ha Tulában kimondjuk a nevét, felébresztjük a szellemét. Azt mondta, mondja ki nahautl szavakat, melyek ezzel a sorral végződnek: O xoxopanxoco, o xoxopanxoco* Muni elvezetett minket a közeli parkba, és azt mondta, hogy alkossunk egy csoportot a fű széle mentén. Kiválasztotta Florindát és Taishát, a három Chacmoolt, Astridot, Poonát és Zunát. Azonkívül még Simont és Guidót egy csoportba állította. Szemükbe nézett, elsuttogta a Halállal Dacoló nevét az egyik fülükbe, és azt az utasítást adta nekik, hogy merev testtel essenek hátra két segítő karjaiba. Muni rájuk nézett azzal a bizonyos tekintettel, és egyenként mindegyikük hátraesett, és nyugodtan feküdt, kivéve Guidót, aki görcsös vonaglásba kezdett. Öt perc múlva Muni felébresztette őket. Azt mondta, éjszaka velünk folytatja. De nem tette. Az évek során Carlos instrukciói alapján mindannyiunkat hipnotizált hármas-négyes csoportokban. Természetesen kivételek voltak azok, akiket kirúgtak, mint például az argentin filozófust, vagy Tiffanyt és Tonyt, akik bátran, saját felelősségre hagyták el a csapatot. Végül a csoport összeölelkezett és sírt. Udvarias távolságból figyeltem. Még az életreszóló élmény közepette is talált Florinda egy pillanatot, hogy beszólhasson nekem: – Amy, a hangulatod akadályoz meg mindanyiunkat, hogy közel kerüljünk hozzád. Nem is lehet kibírni, ha az ember a közeledben van. Különösen Carlos nem bírja. Még egy lépéssel hátrébb léptem a csoporttól. Hirtelen Guido lépett mellém, és gyengéd ölelésébe burkolt könnyes szemekkel. „Köszönöm, amor” – suttogtam.

Hotel Tulában, ahol Carol és Carlos tíz napon keresztül szeretkeztek, megpecsételve kapcsolatukat a Halállal Dacolóval, és beléptek tudatosság óceánjába

____________________________________________________________________________________ _______________________________________ * Évekkel később egy nahautl vers fordítására találtam Tuláról: Én vagyok az egyetlen Isten teremtménye, / Ő teremtett téged / Kimondott téged, mint egy virágot, / Megfestett, mint egy dalt. / Egy tolték művész, / A könyv a végéhez ért,/ Szíved teljes,/ Sírok, ahogy beszélek, / S társalgok a szívemmel, / Hadd lássam az ének gyökerét / Hadd ültessem el itt a földön, hogy valósággá váljon. / Az énekem kemény és virágzik / Elültetett szavam csírázik. / Virágjaim felemelkednek az esőben. (Nahuatl-ból fordította Edward Dorn és Gordon Braderson. Ebben a könyvben jelent meg: The sun unvound: original texts from occupied America. Nord Atlantic Books, 1999.)

142. Hihetetlen gesztus volt. Megtörte a falka parancsát. Mindenki beszállt az autókba. Tony felé indultam. Hirtelen egy hangot hallottam az első autóból. – Amy, Amy! – Zuna volt az, a nyugodt chacmool, aki egy könyvtárosra emlékeztetett, s aki olyan kedves volt velem az első szemináriumon. Leugrott, hozzámszaladt és gyengéden megölelt. – Amy, nem tudtalak volna elengedni egy ölelés nélkül! – Még egy valaki, aki kitört a csordából. Ezt a két gesztust soha nem fogom elfelejteni. A motelban mindannyian azonnal lefeküdtünk. Teljesen kimerültek voltunk. A második szeminárium másnapra volt előjelezve. Florinda és Muni túlságosan elfáradtak, visszarepültek Simonnal és Guidóval. Úgy döntöttem, hogy maradok, és aznap éjjel Carlos azt mondta, hogy nagyon-nagyon büszke az elkötelezettségemre. Öleléseket és csókokat küldött, és azt mondta, hogy pihenjek. A három chacmool és Taisha vezették a szemináriumot. A téma a varázslók odaadó szeretete volt. A speciális kétszemélyes mozgássor, ami az absztrakt szeretetet mutatja be, a két kis unokatestvér, Zuna és Poona által került gyönyörűen bemutatásra. Annyira zavarodott voltam, amiért bűnbakot csináltak belőlem, hogy Taishától kértem pár szóban tanácsot. – Tudom, mi a problémád – magyarázta – azt gondolod, hogy te vagy a naguál felesége. – Az ajkamba haraptam, mivel megígértem Florindának, hogy sosem beszélek Taishával intim dolgokról, az én naguállal megosztott intim dolgaimról, pedig annyira szerettem volna elmondani neki az igazságot, hogy tényleg az asszonya vagyok, a felesége. Soha senki nem mondta meg miért, de soha nem beszélhettem szexről Taishával. Durván belökött a terembe a hüvelykujjával: – Menj be és gyakorold a szeretet formagyakorlatát Tiffanyval, aki épp most szorít ki téged, és aki a helyedre lép! A Los Angeles-i reptéren Florinda és Muni várták a csoportot, hogy hazavigyék őket autóikkal. Öleléseket és csókokat váltottak, de engem kizártak mindenből. Összeszedtem a cuccomat, és elindultam csatlakozó járatomhoz San Francisco felé. Akármit is látott a naguál bennem Mexikóban, most valahogy nem segített. Valaki, de lehet, többen is rosszat mondtak rólam, és ez felülírta a naguál látóképességét is. Nyilvánvaló, hogy a pletyka erősebb volt a mágiánál. Amint megtudtam, új bűnösségem neve: irigység. Azért voltam bűnös, mert csatlakozni akartam a csoporthoz, mert egy akartam lenni közülük. Nem voltam igazi magányos harcos. Ez már megint olyan volt, mint a székfoglaló játék gyerekkoromban. A végére mindenki talált helyet magának, csak én állok.

143.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A szemináriumok átalakuláshoz vezetnek Senki, aki valaki, nem használja a saját nevét. Pedig volt valaha is haszna ennek a romantikus kivagyiságnak? És mennyi kár számlázott abból, hogy folyton elpalástoltuk az önazonosságunkat? JOHN LE CARRÉ, Játszma

A teljes elutasítás ellenére továbbra is eljártam szemináriumokra Sallyvel, a barátnőmmel. Egy egész kis vagyont költöttünk arra, hogy Coloradóba, Hawaiiba és más helyekre utazzunk. Úgy éreztem magam, mint Marlene Dietrich, amint Gary Coopert követi a marokkói sivatagba. Továbbra is minden alkalommal letorkoltak. Most épp túlöltözöttnek tartottak. Mégsem adtam fel. Carlos annyira felengedett irányomban, hogy azt kérte tőlem, hívjam fel minden szemináriumról, és legyek a szeme és füle. Hawaii-n teljes botrány volt, mivel nem láttam a harangformájú szervetlen lényeket, akik körülvették Florindát. Azzal viszont elégedett volt, hogy úgy győztem, ahogy sem Don Juan, sem ő nem hitték volna, hogy lehetséges. Folyamatos összegző gyakorlataim „kijavították” a fénytojásomat. Most már nem volt lapos, hanem ovális, és ritka fegyelemmel képes voltam visszafordítani a fiatalkori droghasználat következményeit is (amire részben Carlos könyvei inspiráltak). Büszkén mondta el a csoportnak, hogy milyen fantasztikus eredményeket értem el. Ha többet tudtam volna róluk, már akkor rájöhettem volna, hogy a csoport tagjai közül rengetegen fogyasztottak drogokat fiatalkorukban, és engem csak kipécéztek, hogy nevetségessé tegyenek és kiutasítsanak. Talán hazudnom kellett volna, hiszen egyre világosabbá vált előttem, hogy Carlos nem tud a tudatunkban olvasni, és nem látja az életünket. De én azt ígértem Carlosnak, hogy nem fogok hazudni neki soha. A kiképzésem elején azzal vádolt, hogy nem tudok százszázalékosan bízni benne. Egy kicsit dühödten válaszoltam, vitatkoztam, mondván, hogy azért mégis sokat kér rögtön az elején. Erre rögtön kifakadt a csoport előtt: 144. – Amy nem bízik a naguálban százszázalékosan! Nem normális! Könyörtelenül és kitartóan jártam a szemináriumokra, a belső kör teljes és folyamatos elutasítása ellenére. Az egyik szemináriumon egy New Age központban, Felső-New Yorkban valahogy áttörést értem el azzal, hogy leutánoztam a többi tanítvány viselkedését. Feketébe öltöztem, és még jobban lenyírtam eleve is rövid hajamat. Nem szóltam senkihez. Ahogy hátramentek a színfalak mögé, engedelmesen elkerültem a szemkontaktust. Végül Florinda rámköszönt. Felhívtam Carlost a szeminárium végén, ujjongott: – Megcsináltad végre, legyőzted a féltékenységet! – Nyilván jó híreket kapott rólam a női varázslóktól. Eksztatikus állapotban voltam. Hamarosan felhívott, hogy elhívjon Buenos Airesbe Astriddal, ahol előadásokat fog tartani, és tensegrityt fog tanítani. Sajnos azonban az ajtó valamilyen titokzatos ok folytán ismét bezárult. Még többet gyakoroltam, Carlos pedig gyászolta mozdíthatatlanságomat. – Te mit tennél – kérdeztem szomorúan –, ha az ajtó az orrod előtt csukódna be? – Carajo, milyen kibaszott ajtó? Berúgnám! – Nem tudtam, ezt hogy kéne csinálni, de jól hangzott. Mialatt ő elutazott, én átköltöztem Los Angelesbe. Ez 1994-ben történt. Tudtam, ez végleges, Carlos azonban azt gondolta, hogy csak átmeneti. Megkérdeztem tőle, hogy mi olyan szörnyű Berkeleyben. – Ismernek a szomszédaid? – kérdezte. – Köszönnek? – Igen, olyan jó kis kommunális atmoszféra van a szomszédságban. – Hát ez az. Névtelenség nélkül teljesen csapdában vagy. Los Angelesben senki nem ismer senkit. Imádom. És ez a Föld egyik energiacentruma, akárcsak Mexikó City. Muni azt mondta, szerencsés vagyok, hogy messze éltem innen. Florinda is figyelmeztetett: – Amy, függetlenül attól, hogy milyen mélyen kerülsz be közénk, vagy milyen magasra emelkedsz, mindig van még több. A pozícióharc, a versengés, a küzdelem soha nem ér véget, amíg teljesen el nem pusztítottad azt a személyt, akit a szüleid teremtettek meg. El sem tudod képzelni, micsoda szenvedés van itt. 1995-ben egy intenzív, háromhetes szeminárium került meghirdetésre Culver Cityben, egy gimnázium előadótermében. Ez volt az első olyan szeminárium, ahol Carlos naponta megjelent, és 250 jelenlévőt tanított a világ minden tájáról. A legtöbbjüknek ez volt az egyetlen esély életükben. Carlos annyira izgatott volt, hogy

folyamatosan, nonstop előadásokat tartott, és saját kezűleg javította ki a tensegrity-mozdulatokat. Hátul álltam, a mozdulatokat gyakorolva, egy messzi sarokban Claude mellett, anélkül, hogy hozzászóltam volna, és csak akkor bólintottam, amikor ő is. Láttam, hogy ez tetszett neki. 145. Hamarosan Carlos és én megint szeretkeztünk. A komplikált feladat, hogy szerezzek neki egy mágikus tőrt a gyűjteményébe, kinyitotta a mágikus ajtót. Továbbra is állította, hogy én vagyok az egyetlen szerelme. Ahogy a szeminárium zajlott, egyre többet tanultam. Megtudtam Claude-tól, hogy Dorothy új varázsló neve Beulah Puckett. Velük volt egy nagyon szerény, furcsa, kilencéves kislány, Candice Mexikóból. „Ő az én lányom!" – fakadt ki Beulah, huncutul kacsintva Claude-ra, aki hozzátette: „Beulah réges-rég elveszett gyermeke!” – aztán nevetésben törtek ki, míg a kis Candice a cipőjét nézegette. Egy nap Carlos színpadra állt, és majdnem könnyezett. Bejelentette: – A kislánynak döntenie kellett, hogy visszatér a nagyszüleihez Mexikóba, akik nem szeretik, és csak hizlalják, vagy pedig velünk marad. Mi vagyunk az ő egyetlen esélye, de ő mégis azt választotta, hogy visszamegy. A szabadság helyett. Ma este felszáll a repülőre, és visszamegy hozzájuk, – A tömeg néma volt és zavart. Úgy mutatták be nekik Candice-t, mint a ciklikus lények modelljét. Beulah lehangoltnak tűnt. Valaki a közönségből azt kérdezte, hogy Candice meggondolhatja-e magát. – Soha – mondta Carlos –, túl késő, Csak egy esélye volt. Minden döntésünk végleges. Másnap reggel Candice megjelent, és fölment a színpadra. Carlos azt mondta: – A kislány akar valamit mondani mindnyájatoknak. Az ő döntése volt, hogy beszélni akar, és az is, hogy mit akar mondani. – Egész vékonyka hangon Candice elmondta nekünk, hogy a szabadságot választotta, és bocsánatot kért, hogy rossz példát mutatott a csoportnak. Rettentő gyanús volt, a szöveg nagyon is úgy hangzott, mintha a felnőttek írták volna meg neki. Felálló tapssal köszöntötték. Candice elvörösödött, aztán gyorsan levették a színpadról. Tony Karam is jelen volt, és még néhányan a naguál ismerősei közül, akiket Mexikóban megismertem. Ők továbbra is kedvesek voltak velem. Megkértek, hogy kísérjem el őket egy hírességeknek rendezett vacsorára a szeminárium után, miután minden résztvevő megkapta számozott diplomáját. Ez jó példa volt Carlos kifürkészhetetlen fekete humorára. Mexikói kíséretemmel léptem be az étterembe. Három kerek asztal volt, az egyiknél Florinda volt a háziasszony a spanyolul beszélőknek, a másikat Carlos vezette, a harmadikat Muni és Claude. Kerestem a nevemet, de nem találtam. Döbbenten tettem még egy kört az asztalok körül. Minden helyhez egy szép, kézzel megírt névkártya tartozott. Éppen kérdezni akartam, mikor Carlos jelent meg mellettem. Odavezetett Claude asztalához, kihúzott egy széket, és kicsattanóan boldognak tűnt. A névkártyán ezt olvastam: Allys. Carlos szélesen mosolygott, ahogy a szemeink összekapcsolódtak, leültetett a székre és sugárzóan távozott. Mindenki rám nézett az asztal körül: Claude, Guido, Zuna, Beulah és a kis Candice. Teljesen meghatódtam. Guido törte meg a csendet, mondván: 146. – Allie, Allys kérsz egy kis húst? – Claude izgatottan hajolt előre. Nyilván ő választotta a nevet Carlos segítségével. – Tetszik? Én... ha nem, mondhatsz nemet, és ő választhat neked másikat, lehet, hogy mást szeretnél. És bocsánat, hogy még nincs vezetéknév, de te egy ír kis tündér vagy, és csak a keresztnevedet tudjuk. – Ó, nem, nem, nagyon is tökéletes, nem akarok másik nevet. – Alig tudtam beszélni, annyira közel álltam a könnyezéshez. Beulah szólalt meg: – Hát nem csodálatos, hogy nem vagy önmagad? – Ahogy ezt kimondta, az aggodalom hulláma szaladt végig rajtam. Olyan hosszú ideje küzdöttem már ezért a percért, és mégsem akartam most, hogy az új nevem előfutára legyen a teljes identitásom tökéletes megsemmisülésének. Az egész rossz érzéssel töltött el. Hallottam a folyamatos sustorgást Beulah háta mögött, hogy „egyáltalán nem is változott meg.” Vajon mit fog az én nevem jelenteni, azon kívül, hogy tagja leszek ennek a csapatnak? Próbáltam elnyomni magamban a kétségeimet, végül is ez most ünnep volt. A parti végén még a jéghideg Taisha – aki a megvetés mintaképe volt az első berkeleyi találkozásunk óta – is megölelt. Most már volt családom, és nem leszek többé magányos soha, de soha az életben. Carlos félrehúzott és azt mondta: „Taisha olyan izgatottan beszélt hozzám, azt mondta: most már igazán kell, hogy legyen egy neve. Már nem Amy többé!” Carlos önmagát utánozta, egyik ujját az ajkaihoz tette és azt mondta: Ssssshhh, Taisha közeledett suttogva: – Na, mi is a neved pontosan, Ally, Alice? – Allys. – Ó, mosolygott elégedetten, és melegen megölelt. Ezen az éjszakán Carlos sokat gondolkodott a vezetéknevemen. Én még mindig azzal voltam elfoglalva, annak örültem, hogy nem kaptam egy olyan borzasztó Star Trek nevet. Hála Istennek, hogy ellenálltam, amikor megpróbáltak Pauline-nak vagy Pearlnek nevezni. – Valami ír, Carlos hangja visszahozott álmélkodásaimból. Mivel egy kis tündér vagy, Mc'Sweeney, Murphy,

O'Conner, majd kitaláljuk. Beavatásom részeként Carlos varázsló-feladatokat adott nekem. Az első egy önkéntes munka volt egy rövid életű Chacmool Központban (a Megemelkedett Tudatosságért), ahol én vettem fel a telefonokat. Egy nap, mivel irodai kellékeket rendeltem, megkérdezték a nevemet. – Finnegan – válaszoltam. Megkérdeztem Carlost, mit gondol róla. Meglepően tetszett neki, szokatlanul elégedett volt velem: anélkül válaszoltam, hogy őt megkérdeztem volna. Carlos és az ő ellentmondásai. Ez volt a kedvencem számtalan személyisége közül. – Te választottad! – tört ki. – Csak Claude csinálta így rajtad kívül! Finnegan! Csodálatos! 147. Carlos azt mondta a csoportnak, hogy én egy duende vagyok, ami spanyolul tündért vagy manót jelent. Claudehoz fordultam. – Ha a középső nevem valamilyen L betűvel kezdődne, akkor a nevem kezdőbetűi ELF-et, azaz tündért jelentenének. Van valami ötleted? – Laura – mondta. – Aztán, idegesen hadarta: – Ha nem tetszik, kérdezd meg Őt. – Nem, nem – tetszik! – innentől kezdve én voltam Elf. Második munkám az volt, hogy a szemináriumi könyvesboltot menedzseljem. Ezt a pozíciót véletlenül kaptam meg. Mivel születése körül is asszisztáltam, kiderült, hogy felismerték menedzseri képességeimet, és alkalmazni tudják, hiszen sokáig én menedzseltem a Book of Lists személyzetét is. A szemináriumok egyre gyakoribbak voltak, nőtt a résztvevők száma, és az árak is. Eljött az első alkalom, hogy abban a kiváltságban részesültem, hogy Florinda energetikai testőre legyek az egyik hétvégi szemináriumon Arizonában. Az év utolsó szemináriuma aláásta biztonságérzetünket, ami a csoportban addig is nagyon billenékeny volt. Carlos nagyon mérges lett valamiért, amit Astrid mondott. Nem tudom mi volt az, de Carlos állította, hogy a saját fontosságát és versenyszellemét bizonyította. A szeminárium végén kijelentette a széles tömegek előtt, hogy most pedig igazi boszorkányságot fognak látni, élőben. Ezután súlyosan megszégyenítette a három Chacmoolt. A lehető legsokkolóbb nyilvános megalázással rángatta őket, amit valaha láttam. Gúnyt űzött belőlük, utánozta, és mindenféle groteszk állításokkal vádolta őket. A belső kör tagjai sírtak, míg a döbbent közönség vihogott, és abszolút képtelen volt bármit megérteni ebből a krízisből. Carlos végül megvádolta Astridot, hogy lop tőle, pedig valószínűleg a legőszintébb, leglojálisabb, legodaadóbb híve volt. Erőteljes baritonján énekelte: Astrid, Astrid, mit tettél, mit tettél? Astrid valahogy sejthette, hogy vár rá valami, mivel egy rögtönzött kis beszédet mondott még ezek előtt. Mindig is szenvedélyes volt, a közönség szerette hallgatni. Most bejelentette azt a szándékát, hogy öngyilkos lesz, ha harcosként elbukik. Nem voltam jelen, de hallottam, milyen felkavaró volt. Néhányan a közönség tagjai közül könnyekig meghatódtak odaadása miatt, míg mások úgy érezték magukat, mint a barátnőm, Jenny, aki azt mondta a férjének: „ha ezek ajánlanak neked egy italt, semmiképp meg ne idd!” Astrid elmesélte egyik kedvenc történetüket Carlosszal: „Átadtam a naguálnak egy csomag gyógyszert, és azt mondtam: ha nem tudok eljutni a szabadságig, akkor ezt add vissza nekem, tudni fogom, mit kell tennem.” A Chacmoolokat átalakították, és még négyen csatlakoztak hozzájuk. Mostantól a nevük az „Energia Vadászok” lett. Astrid ilyeneket mondott nekem: „Allys azt hiszem, meg fogok halni Nem metaforikusán, tényleg meg fogok halni. Annyira össze vagyok kötve Vele, és megölöm a viselkedésemmel. Ha meghal, én is meg148. halok. Te ezt nem érted. Az egész életem egy pókhálófonálon függ.” Soha nem fogom elfelejteni kísérteties, sápadt arcát, elgyötört szemeit. Soha többé nem került vissza a méltó helyére a csoportban. Voltak szemináriumok Mexikóban, Barcelonában, Argentínában, Olaszországban és Németországban. A női varázslók és a cserkészek elmentek Európába Carlos nélkül. 1996-ban, Oaklandban Carlos súlyosan beteg lett. Az mondta, többé nem tud északra utazni. Az életébe kerülne. Létrehozta a Verde Clarót, a Los Agneles-i Clear Green mexikói testvérirodáját. A következő feladat, amit Carlostól kaptam, egy könyv volt. Az volt a meggyőződése, hogy szabadgondolkodású neveltetésem ellenére zsidónak tekintem magam. Folyton piszkált, mondván: „Kik vagyunk mi, egy zsidó, meg egy mexikói? Fel kell adnod a vérségi kötelékeket. Egyszerűen csak vagy valaki, aki meg fog halni. Az emberek forradalmakról beszélnek. Csupa hülyeség, először magadat változtasd meg. Amíg el nem érted a belső forradalmat, addig a világ megmentésére tett kísérleteid teljesen értelmetlenek.” Carlos egy régen elvesztett disszertációról beszélt, amit még egyetemen olvasott, és ami azt állította, hogy a zsidó eredet valójában keresztény és korcs. Nincs kiválasztott nép. Arra gondolt, hogyha ezt bebizonyítom, akkor elpusztítom magamban a silány Amy Wallace-t. Hamarosan rátaláltam a briliáns zsidóra, Raphael Pataira, aki sokat írt erről a témáról. A 90-es éveiben járt, és

még mindig írt. Benne volt a New York-i telefonkönyvben. Nagyon támogatta, hogy további kutatásokat végezzek a témában, azt mondta, hogy fáradtságos munka lesz, szinte majdnem lehetetlen, mivel a dokumentumokat a nácik elpusztították. Elkezdtem a kutatást. Barátommal, Donnal dolgoztam együtt, aki keresztény tudós. Közben egy regényen is dolgoztam, és hetente megjelenő cikkeket írtam a Salon magazinnak. A női varázslóknak tetszett a projekt. Florinda sürgetett, hogy fictiont írjak. – Ilyen sok írnivalóval – mondta vidáman – két évre előre megvan, hogy mit fogsz csinálni. – Milyen szerencsések voltunk, hogy nem tudtuk, mit fog hozni nekünk az a két év!

149.

HUSZADIK FEJEZET

A vasárnapi csoport Az isteneknek is megvannak a jogaik! OVIDIUS, Átváltozások (Metamorphoses)

Az utolsó traumatikus szeminárium után Carlos elhatározta, hogy néhányunkat kiemel, és egy külön privát kurzust tart nekünk. Próbálkozott már korábban is privát előadás-sorozatokkal, de ez a mostani bizonyult a leghosszabb életűnek, és a legtöbbet is ezzel foglalkozott. Engem is meghívtak. A vasárnapi kurzus két éven át tartott. A második alkalommal, amíg a chacmoolok mozdulatokat tanítottak, Carlos kihúzott a folyosóra, és szenvedélyesen megölelt. Tíz perc után tértünk vissza kócosan és kivörösödve. Carlos általában párba állította a hozzátartozó nőket, de képtelen volt partnert találni nekem, mondván, „te vagy az egyetlen tündér, az egyetlen duende.” Összetartozásuk szimbólumaként a nők gyakran kaptak páros ajándékokat, például pillangót, szitakötőt, vagy méheket ábrázoló ékszereket. Egy nap Carlos azzal tesztelte az egómat, hogy minden nőnek borostyángyöngysort ajándékozott, kivéve engem. Később az én ajándékomat külön adta át nekem. Ez volt varázslók szimbolikus köve, megjelenítve vele egyedülálló energetikai színárnyalatunkat, ami felette áll az emberi lények fehéres színének (Azon gondolkodtam, vajon mi történt azóta, amikor még mindannyian kékek voltak?). Carlos boldogan akasztott a nyakamba egy csillámló láncot. Apró kis csillag függött rajta, melyen gyémántok csillogtak. Azt mondta közben: – Ez egy egyedülálló nyaklánc, pont olyan, mint te vagy. A tanítvány először a naguál szárnyain repül. Te egy sárba esett kis tündér voltál, amíg ki nem húztalak. Olyan keményen küzdöttél, hogy a szellem nem tudott visszautasítani téged. Egyébként a női varázslók megőrülnek érted. Taisha soha senkit nem szeretett ennyire. Ő és Florinda állandóan azon veszekednek, hogy ki lehet veled. De te az enyém vagy. 150.

Carlos odahajol és megpuszilja a szerzőt, aki Carlos keze nyomát viseli a frizuráján. A jelenet a vasárnapi kurzus helyszíne előtt zajlik

__________________________________________________________________________ – A többieknek nincs meg ez az intelligenciájuk, a te finomságod, amorchita. Mennyire irigyelnek! Carlos kinevezett engem a vasárnapi kurzus szervezőjévé, és próbáltam lépést tartani a folyamatosan változó iránymutatásaival. Egyszer azzal bízott meg, hogy mindenkit hívjak fel, és beszéljek a szexuális életünkről. Meséljek mágikus orgazmusaimról, és szembesítsem őket saját frigiditásukkal. Féltem, és kitértem a feladat elől, amit szerencsére elfelejtett. Gyakran felhívatott velem vagy negyven embert, aztán hirtelen mindent visszavont. Egy órával később aztán vissza az egész, mégis indította a kurzust. Az emberek az őrület határáig jutottak,

igyekeztek bébiszittereket szerezni, folyamatosan változó terveket egyeztetni, próbáltak alkalmazkodni a naguál kéréséhez, hogy hazudjanak a családjaiknak a könyvek híres tanításai szerint. Meleg és tartós barátságokat alakítottam ki a csoporttagokkal. Gyakran ebédeltem egyik kedvenc tanítványával, Richard Jennings-szel. Az egyre inkább irigy Alice rögtön elmondta Carlosnak, hogy én megszegtem a szabályt, amiről nem is tudtam, hogy létezik, miszerint alsóbbrendű lényekkel nem keveredünk. Mivel én voltam a csoportban az egyetlen kapocs Carlos felé, a tagok gyakran felhívtak, hogy üzeneteket adjak át, vagy, hogy segítséget kérjenek. A tinédzser Joey például azzal hívott, hogy kérjem ki neki Carlos tanácsát. Azon gondolkodott, hogy teljesen elvágja-e a szüleivel a kapcsolatot, ahogy a könyvekben olvasta, vagy elfogadja a pénzügyi támogatásukat. Carlos azt mondta: „Fogd a pénzt és tanulj tovább.” Mint az egész élet Castanedával, a vasárnapi kurzus is kivételes pillanatokat tartogatott. A csúcspont számomra akkor jött el, amikor a csoport mindenféle forrást 151. megmozgatott, hogy Castanedának egy csodálatos ajándékot adhasson. Végül is mit lehet adni az utolsó naguálnak? Carlos gyakran mondta, hogy szükségünk van acélgolyókra, hogy együtt tudjunk majd elégni a belső körrel, és örökké a végtelenben navigálhassunk. Óriási pénzkiadás és nehézségek árán a csoport Richard Jennings által megajándékozta Castanedát egy kifejezetten a számára készíttetett, tömör aranygolyópárral. 3–4 cm átmérőjű golyók voltak. Pont az a méret, amilyen műanyaggolyókat kaptunk, hogy a testünk mágikus pontjait nyomkodjuk velük. Amikor Carlos kinyitotta a bársonyos dobozt, és meglátta az aranygömböket, sírt. Mindannyian sírtunk. Kincsként kezelte az aranygolyókat, az ágya mellett tartotta őket. Mikor telefonáltunk, gyakran hallottam a klikkelő hangot, ahogy a tenyerében görgeti őket. Carlos minden vasárnap tartott kétórás, vérpezsdítő előadásokat, és gyakran ígért a csoportnak paranormális tapasztalatokat. Mondogatta, hogy hoz nekünk egy félig nyúl, félig macska állatot, ami a női varázslók házában él. Aztán azt mondta, hogy elhoz egy hatalmas láb nélküli galambot, amit Taisha hozott át a második figyelem állapotából. Miután begyömöszölte Simon autójába, Carlos hirtelen megijedt, hogy „a vasárnapi csoport nem fogja tudni feldolgozni, túl nagy sokk lesz nekik.” Egyébként is azt mondta korábban, hogy tárgyakat nem lehet áthozni másik síkokról. Folyamatosan ellátott minket mindenféle mágikus tippekkel, amik még nem jelentek meg könyveiben. – Soha ne öleljétek meg a szüleiteket szemtől szemben. Don Juan tanította nekem, hogy mindanyiunknak egy kulcs van a hasunkban, és a szüleinknél van az energetikai zár. Ha szemből öleljük meg őket, ellopják energiáinkat. Mindig bal oldalról közelítsetek feléjük és csak félkarral öleljétek át őket. Van egy gaz, ami Los Angeles körül rengeteg helyen nő mindenféle partszakaszokon. Rokona a kamillának, és pineapple weed-nek hívják. Törjétek össze egy mozsárban vajjal, és kenjétek rá a mellkasotokra. Hamarosan érezni fogjátok a megnövekedett tudatosság finom érzetét. És egyetek hangyákat. Ha letörtek vagy idegesek voltunk, a női varázslók azt mondták nekünk, hogy együnk hangyákat. (Kutatásaimból a Book of Lists miatt tudtam, hogy bizonyos afrikai törzsek esznek hangyát idegeik nyugtatására. Nyugati tudósok felfedezték, hogy bizonyos fajokban egy olyan kémiai elem van jelen, aminek hatása a lítiuméhoz hasonlítható, ez pedig a legszélesebb körben elterjedt mániás depresszió elleni szer). Az ember ágyának elhelyezkedése nagyon nagyjelentőségű volt. Florinda mindig elmondta, hogy hogyan, milyen irányba fordítsam a matracomat, míg végül rá nem jöttem a vasárnapi előadásokból, hogy az ágy soha nem mutathat nyugat felé. Aztán ha lehet, még annál is rosszabb az északi irány, amit Carlos a halál irányának nevezett. Fontos volt letakarni a tükröket, mert arra ösztönöznek, hogy az énünkre 152. koncentráljunk. A legtöbb tanítvány engedelmeskedett, bár én nem tettem, ahogy Carlos és a női varázslók sem, mindegyiküknek voltak kis tükreik. Florinda nagyon élvezte a ruha együtteseit nézegetni az egész alakot megmutató tükrökben. „Mert hiú vagyok és ez soha nem fog megváltozni!” Carlos lenézte a hagyományos asztrológiát, azt mondta, hogy a varázslóknak megvan a saját asztrológiájuk. „Don Juan asztrológiájának lényege – magyarázta – hogy megadja nekünk, pontosan hány órára van szükségünk ahhoz, hogy meghozzunk egy fontos döntést. Vannak, akik azonnal képesek a cselekvésre, míg másoknak, akárcsak nekem, 12 órát kell várniuk, vagy még többet.” Richardnak komplex instrukciókat adott, hogy kiszámítsa bizonyos konstellációkkal való kapcsolatunkat a születésünk helye és ideje alapján, az év kivételével. Richard létrehozott egy komputerprogramot, hogy megkönnyítse a számításokat, ami részletesen le van írva a website-ján (www.sustaindaction.org). Richard ügyvéd volt és harcos melegjogi aktivista. Neki is megvolt az a különlegessége, hogy nem Carlos könyvein keresztül csatlakozott a csoporthoz, ő a női varázslók könyveit olvasta. Hamar barátok lettünk, s a mai napig tart a barátságunk. – Ha a nőknek nincs idejük arra, hogy rozmaringban fürödjenek, – mondta Carlos – akkor épp olyan hatékony dolog megmosni a conchitádat* forró vízben, de soha ne tusfürdővel. A tusfürdő felborítja a test természetes

egyensúlyát. Florinda azt ajánlotta a nőknek, hogy ne hordjanak bugyit, menjenek ki a holdfénybe, tárják szét a lábukat és dugassák meg magukat a széllel. Don Juan szerint ez hatalmas erőket szabadít fel. Florinda azt mondta nekem, hogy képes kontrollálni az időjárást, de soha semmilyen bemutatót nem láttam tőle ezzel kapcsolatban. Azt is mondta, hogy a tensegrity megállítja a klimaxot, pedig szemem láttára húzta le a bugyiját, és láttam az ösztrogéntapaszát. Carlos ragaszkodott hozzá, hogy soha ne beszéljünk így: „a szüleim, vagy a gyerekem”. Ehelyett pl.: „Beszéltem apával, már nem vagyok többé a fiad,” vagy „Örök búcsút mondtam a gyereknek.” Zuna odaadó híve volt ennek a szemantikának, és összevonta a szemöldökét, ha saját magunkat embernek neveztük. „Lények – javított ki –, mi lények vagyunk!” Carlos azt ajánlotta néhány házaspárnak, akik a szemináriumokra jártak, hogy külön aludjanak, és készüljenek az elválásra. Az energiatestek összeolvadnak, ha megosztod valakivel az ágyadat – ez pedig nagyon veszélyes. Azt mondta, hogy a padlószint felett kell aludni függőágyban, vagy fán, hogy megkönnyítsük az álmodást, miközben mindannyian, akárcsak Carlos, dobozokra tett matracokon aludtunk. Egy másik tanács, amit Zunán keresztül adtak át, így hangzott: a varázsló világában el kell takarnunk a térdeinket, Muni hozzátette: ___________________ * Vagina becézve.

153. – Soha ne engedd, hogy szőr nőjön a térdeden, mert a fedetlen térdek energiát vesznek fel. Carlos azt mondta, hogy szilveszter éjjelén meditáljunk egyedül, használjuk fel az éjfél erejét, hogy az egész évre előreküldjük szándékunkat, és csöndben kapcsolódjunk össze a szándék hatalmával. Carlos egyre gyengült, és azt mondta a csoporttagoknak, hogy cukorbeteg. Krónikus látási problémái voltak a hályog miatt, de nekünk azt mondta, hogy kozmikus utazásai okozzák. Egy szemész – mondta nevetve – azzal vádolta, hogy túl sok orgazmusa van. A csoporttagokat folyamatosan óva intette a maszturbálás ördögiségétől, és mindig azt mondta, hogy cölibátusban maradjanak, amíg el nem érik az egótól való megszabadulást. – Bárcsak – lamentált – megtehetném, amit Don Juan tett! Ha rendelkeznék az ő erejével, ha megtehetném, mindannyiótok egóját kihúznám belőletek, mint egy szeget, ahogy Don Juan tette velem. Amikor szabad vagy, azt teszel, amit akarsz. Rengeteget szexelhetsz. De most még nem, majd megmondom, amikor készen álltok, amikor elértétek a belső csendet. Ahogy csak a naguál és a női varázslók szexelhettek, ugyanúgy csak ők lehettek mérgesek, „Mert mi csak feddhetetlenül leszünk mérgesek, és ez nem ugyanaz.” Carlos rengetegszer csapta le a kagylót, amit aztán egy nap, egy veszekedésben én is megtettem. Rettentően megsértődött, mivel csak Florinda és Claude rendelkezett ezzel a privilégiummal. Hátraküldött az egész csoport mögé, a leghátsó sorba, és heteken át az én sokkoló viselkedésemről üvöltözött. – Allys lecsapta a kagylót, amikor vele beszeltem! – ismételgette a csoportnak, vég nélküli döbbenetben. Elgondolkodtató volt, hogy végül is Carlos soha nem tudott teljesen kirúgni engem. Elviselhetetlennek és ellenállhatatlannak tartott, ahogy én is őt. Tudtam, hogy minden csoportban kell, hogy legyen bűnbak, és hogy ez egyre inkább az én szerepem lett, de ez nem magyarázott meg mindent. Túlságosan is egyszerű lett volna bizarr és melodramatikus kapcsolatunkat ezzel magyarázni. Az egész sturm und drang* ellenére, vagy éppen amiatt, a szenvedélyünk csak erősödött. Később megtudtam, hogy sok megunt szexuális partnere kapott tensegrity oktatói státuszt. Asszisztensek vagy kerítők lettek, vagy udvariasabban szólva, olyan cölibátusban élő lények, akik megfeleltek annak a mágikus feladatnak, hogy legyőzzék féltékenységüket azáltal, hogy Carlosnak toboroznak új lányokat. ____________________________ * Itt: forrongás, nyugtalanság.

154.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Energiavámpírok Az Úr, bármilyen néven hívtad is Őt, a mennyországában trónolt, olyan bizonyosan, ahogy a démonok itt alant lakoztak – bármilyen arcuk is volt. Egyszerű: az előbbit tisztelted, az utóbbiak ellen küzdöttél. Az egyetlen trükk az volt, hogy ne veszítsd el a hitedet. A hit természete nem számított, csak az intenzitása. Az Úr nagy elismeréssel adózott a babonának. T. E. D. KLEIN, Ceremonies (Szertartások)

Az energetikai lopás témája átszőtte az éveket, amit a varázslókkal töltöttem, és ez volt Castaneda előadásainak egyik legfontosabb témája. Könyveiben az olvasóknak azt mondta, hogy a gyerekek ellopják az energiáinkat, ahogy a szüleink is. Titkos fekete mágia jelent meg a sorokban a Don Juanhoz tartozó női varázslókról, akik mindenféle sokkoló manővereket vittek véghez, hogy visszaszerezzék ezt az energiát. Az egyik ilyen híres példa Carlos leírása szerint egy nő, aki megpróbálta megölni a fiát, hogy visszaszerezze a hatalmát, de az ivadéka túlnőtt rajta. Az olvasókat mélyen megérintette ez a téma. Tényleg azt tanácsolja, hogy öljük meg a gyerekeket? Amennyire én tudom, soha senki nem tett ilyet. Kaptam viszont szívet tépő levelet a Clear Green irodájába egy nőtől, aki azért, hogy jó varázsló legyen – és ezt kizárólag a Carlos könyveire alapozta –, átadta a fiát a tőlük már teljesen elidegenedett férjének. Aztán a férj gondjaiba helyezett gyerek meghalt. A gyötrődő anya azon gondolkodott, hogyan legyen képes békére találni azután, amit tett – vajon jó harcos volt vagy megbukott? Az ilyen típusú levelekkel nem tudtam mást tenni, minthogy továbbítottam őket felfelé. Soha nem tudtam meg, hogy kaptak-e választ. Egy másik nő – olvasva Carlos könyveit –, egy nap elmegyógyintézetben ébredt fel, miután túladagolta magának a belladonnát. Más követők attól féltek, hogy megbuknak a harcos útján, ha nem mondják a szüleiknek azt, amit Carlos diktált: nincs gyereketek, nem vagy az anyám, az én anyám halott. 155. Carlos és a női varázslók háta mögött én mindig azt ajánlottam a követőknek, hogy ne kerüljenek semmilyen konfliktusba saját elveikkel, függetlenül attól, hogy Carlos mit mondott vagy mit írt, vagy egyszerűen csak azért, mert bárki, aki az autoritást képviseli, azt mondta egy tömegnek, hogy ezt vagy azt tegyen. Mindig hangsúlyoztam, hogy a mi csoportunkban az utasítások egyénre szólóak, és hálás vagyok, hogy nekem nem kellett elvágnom a kötelékeket a családommal, amit különben meg sem tettem volna; Meggyőződésem volt, hogy Carlos ezt a legelején tudta. Ha meg akart engem szerezni, ahogy húsz éven keresztül cserkészett, tudta, hogy kemény dióval lesz dolga. „Ha Irving élne – szokta mondani – soha nem engedett volna téged el.” Mindig így mondta, azt az oldalt meg se vizsgálva, hogy én nem engedtem volna el soha a kapcsolatot az apámmal. A lopás netovábbja az energetikai vámpírizmus – azok a lények művelik, akiket Tony láma filmen is rögzített. Carlos részletesen elmagyarázta nekünk ezt a dolgot: – Ő tibeti buddhista, és jelen volt egy tibeti buddhista eseményen Teotihuacan-ban, tudjátok, ismeri a dalai lámát, meg minden. Nos, ez a tavaszi nap-éj egyenlőségkor történt. Ott volt százezer ember és mind összegyűltek a piramisoknál. Mivel ez az egész hamis volt és egoisztikus, az összegyűlt tömeg szándéka formát öltött egy szervetlen lényben, egy negatívban. Furcsa ez a Tony. Mindenféle érdekes dolgok történnek körülötte, de ez volt a legkülönösebb. Lefényképezte Don Juan leglényegesebb titkos tanítását, lefényképezett egy voladorét, egy ragadozót. Don Juan azt mondta nekem, hogy ez az információ túl veszélyes, és nem lehet nyilvánosságra hozni. Szóval Tony lefényképezte, és ez volt a jel, hogy a Szellem azt akarja, elmondjam nektek. Felfalnak bennünket. Sok mindent elmondtam már, anélkül, hogy mindent elmondtam volna. – Carlos felém nézett. – Elmondtam, hogy élelem vagyunk, hogy olyanok vagyunk, mint a csirkék. És ez így igaz. Cono, qué horrible. Szörnyű. Valami eszi a tudatosságunkat, egész nap, minden nap, álmunkban is. Ezek azok a lények, akiket Don Juan ragadozóknak vagy szökdelőknek nevezett. Körbeadtunk egy adag fekete-fehér fénymásolatot. A háttérben piramisok voltak, előttük egy hegyi táj, hatalmas tömeg, és alul egy fekete kis párcentis lény az égen. A körvonala nem pontos, csak a formája látszik, és úgy néz ki, mint valamilyen vízköpő egy középkori templomon, nyitott szárnyakkal, a karjai és a teste hátrahajlik.

Rosszindulatúnak tűnt, és azt gondoltam, hogy egy kicsit mű. De biztos voltam benne, hogy Tony Karam nem hamisít fényképeket. Amikor a képeket a szemináriumon megmutatták, néhányan azt mondták, hogy úgy néz ki, mint egy elmosódott kis porszemcse. Én úgy gondoltam, hogy sokkal több személyisége van ennek, mint ami egy kis pornak valaha is lehetett volna. A mi csoportunk kollektíven megremegett, és én is úgy csináltam, mintha megremegtem volna. Nagyon képregényszerűnek tűnt az egész, de Carlos sci-fi-filozófiái soha nem vonzottak. Mégis, Carlos megesküdött, hogy ez volt Don Jüan legfontosabb titka, amit végül felfedett. 156. Carlos folytatta a magyarázatot: – Az egó, az én, én, én okozza, hogy a ragadozók megesznek bennünket. A tudatosság fényének egy ovális, tojás alakú buroknak kellene lennie, ami körülöleli a testünket. Már most teljesen lerágták rólunk, egészen a lábujjainkig. Gondoljatok csak a csirkeketrec-tulajdonosokra. Nem tőrödnek azok azzal, hogy a csirkék hogy érzik magukat, csak felhizlalják és megeszik őket. Így tesznek velünk a ragadozók. Ha egy csirke elmenekül, nem nagyon fordítanak rá időt, hogy visszavadásszák. Néhányan ezért elmenekülhetünk, ha gyakoroljuk a mágikus mozdulatokat és a söprő légzést. Én nem menthetlek meg titeket, de nélkülem még esélyetek sincs. Emlékszem az első beszélgetésemre Carlosszal telefonon, amikor újra találkoztunk. Azt mondta, hogy függesszem fel a hitetlenségemet, és vegyem figyelembe, hogy felfalnak bennünket, mert ez egy ragadozó univerzum. – Az emberiséget kiirtják – folytatta –, semmi sincs, ami a miénk. Ragadozók vannak a tudatunkban. A tudat a látó számára olyan, mint egy inga, előre-hátra ingázik, ez benne a ragadozó. Porózussá, depresszívé tesznek minket. Mindenféle perverz szexuális gondolatokkal töltenek meg. A maszturbáció is a ragadozóktól jön. Nem is szeretjük a saját nemi szerveinket. Ez is a ragadozóktól jön. Frigiddé tesznek minket. Különféle eszközeik lehetnek, amik tönkreteszik az energiánkat, és csak a naguál teheti ezt rendbe. És ajaj, ami a legrosszabb dolog, az az emberi szeretet. Carlos utánozni kezdett egy gitározó hippit. – Ez is a ragadozók trükkje: szeretetet keresni. Az emberek csak úgy cserélgetik a szeretteiket, folyton változtatnak, ez nem a szeretet. Mivel a tudat nem más, mint egy külső beavatkozás eredménye, mindig egyetért önmagával. Egyetlen kérdésünk sem jön önmagunktól, minden ettől a dologtól jön, ami uralja a tudatunkat. Mindenre rábeszélitek magatokat. Minden csak ragadozó, ragadozó, ragadozó! Láttam egy filmet Merilyn Monroe-val. Hát hihetetlen volt. Mitől volt ő olyan híres? Olyan egy merev nő. Hát ez is a ragadozók munkája. Ne is próbáljatok kreatívak lenni, ez a legfontosabb titok, mert úgyis lehetetlen. Nincs olyasmi, hogy művészet, soha senkinek nem volt egyetlen eredeti gondolata sem. Ismertem egy fiút, aki azt mondta nekem: igazi filmeket akarok csinálni az igazi énemből. Ez abszurd. Nem teheti meg, mert akkor egyetlenegy nézője lesz. Soha senki nem tud igazi művészetet létrehozni, soha. Csak annyit láthatsz, amit a kritikusok elfogadnak, mert úgyis előre megmondták mindent. Amikor azt gondoljuk, hogy az igazi énünkhöz érünk, az csak egy újabb rétege a ragadozónak. Azért hívom őket Bobbyknak, mert ez egy kisfiú neve, egy rövidnadrágos kisfiúé. Azon gondolkodtam, hogy volt akkor Carlos saját műveinek népszerűségével, melyek egy egész generációt juttattak el a gondolatra, hogy létezik valami az életünkben, túl a láthatón. 157. Aztán elmagyarázta a ragadozók működési mechanizmusát. – De hogyan falnak fel bennünket, Don Juan? – Don Juan ezt válaszolta: – A kövér, lapos nyelvükkel. Olyan nagyok, mint egy-egy épület, és a földön sétálnak. Csúsznak, lecsapnak és imádják a nagyvárosokat. Buenos Aires az otthonuk. Sokkal több ragadozó van Buenos Airesben, mint bárhol máshol a Földön. Az egyetlen hely, amit ők nem népesítettek be, az Írország. 10 és 12 éves kor körül épülnek be a tudatba, szeretik a sötétet, és jobban szeretik a férfiakat. Úgy nyalogatnak minket, mintha jégkrémek lennénk. Nagyon zavart, hogy a még gyerek Candice-nak is beszélt a ragadozókról. Candice-ról Carlos azt mondta, hogy még nem csatlakoztak hozzá a ragadozók teljesen. – Csatlakozáskor a ragadozó a poliphoz hasonlóan erősen odatapad egy száraz felülethez, és többé nem lehet leszedni. Mi azonban odajuttatunk egy kis nedvességet, hogy lecsússzon. Candice megkérdezte tőlem: hány csápja tudott leszakadni róla? Három. Aztán azt válaszolta: ha igazán erősen dolgozom, akkor lehet, hogy még egy elereszt. Carlos olyanokról kezdett beszélni, ami minden másnál jobban zavart. Azzal kezdte, hogy elmondta, hogy amikor a ragadozók elkaptak minket, arra tanították az embert, hogy félni kell az Istentől. Könyörögni kell, kérni kell a megbocsátást, és fel kell nézni valami nagy lényre. – A ragadozók különösen erősek voltak a középkorban, amikor mindent az egyház uralt (Taisha éppen az ellenkezőjét mondta nekem a középkorról, hogy az emberiség szabadabb volt akkoriban). A katolikusok és más vallásúak is, még ma is esedeznek, és kéricsélnek. Don Juan azt mondta, hogy ez így nem működik, parancsolnod kell. Ha könyörögni kezdesz valamiért, különösen, ha azt mondod, kérem, hogy ez vagy az ne történjen meg

veled, akkor biztos, hogy meg fog történni. Pontosan az, amit nem szeretnél. Ha tehát valamit szeretnél elkerülni, Don Juan azt mondaná, ne könyörögj, ne azt mondd, hogy mi az, amit nem szeretnél, hogy megtörténjen. Mierda*, teljesen tönkreteszi az embereket ez a könyörgés. Én még mindig hittem, hogy létezik ima könyörgés nélkül. Egyszer megkérdeztem Taisha véleményét az ősi keresztény miszticizmus klasszikus könyvéről, melynek címe: The Cloude Of Unknowing (A nemtudás felhője). Nagyon sok reményt adott nekem legsötétebb időszakaimban, amikor ki voltam rekesztve a csoportból. „Bármi, ami megnyugtatja az elmét, jó nekünk” – válaszolta. Gyakran fordultam egy kedvenc idézetemhez: „...Mert Isten nem azt tekinti könyörületes pillantásával, hogy mi vagy, vagy mi voltál, hanem azt, ami lenni szeretnél.” Egyszer, amikor kint ültünk nálam a tetőn, azt mondta, hogy biztonságosabb ilyen magasan lenni, az emberi gondolatok megkötő ereje fölött, mert azok meg________________________________ * Szar.

158. mérgeznek, megfertőznek bennünket. A magasban a ragadozók nehezebben érnek el minket, nem is szeretik, ha hosszú ideig fent vagyunk a fákon, vagy magasan a föld szintje felett. Három alkalommal előfordult velem, hogy úgy gondoltam, ragadozókat láttam. Egyszer, amikor egy New York-i szemináriumról mentem hazafelé, és a repülőtéren láttam valamit. Olyan volt, mint valami fekete árny, ami az egyik ember vállán ült. Carlos ünnepélyesen jóváhagyta a látomásomat, de nem mondott semmi mást. Másodszor Guido irodájában történt. Azt hallottam, hogy bejön, köszön, de látni nem láttam senkit, csak egy árnyékot, ami az irodája falán mozgott, pedig ablakok sem voltak a helyiségben. Carlost nagyon érdekelte ez a második megnyilvánulás, és még a csoportnak is elmesélte. A harmadik alkalommal azt láttam, hogy egy árnyék lassan átcsúszik a hálószobám ajtaja alatt. Fölugrottam, de nem volt ott senki. A telefonhoz rohantam, hogy felhívjam Carlost. – Ez egy ragadozó volt? – kérdeztem rettegve. – Persze, hogy az volt te szerencséden! Conjuda! Miért, mit gondolsz, mi volt, szellem? Élete végén Carlosnak volt egy látomása. Ragadozókon túli szervetlen létformákat látott. Ezeket seymouroknak nevezték, mert a fejlettebb tanítványok energiáit falták fel, akik többet képesek látni (see more). Ezek a hosszúkás, botforma lények becsusszantak az ajtók alatt mindenféle repedéseken, és behatoltak a lélekbe. Látta, hogy az emberekre leselkedő veszély több rétegű, mint gondolta. A csoportunkban őrajta kívül senki nem volt igazán szabad. Egyre többet foglalkozott a témával, próbálta betölteni utolsó feladatát, „feltárni Don Juan leglényegesebb titkos tudását.” Az a tény, hogy Tony ezeket a lényeket fotón rögzítette, jel volt, hogy Carlos felajánlja Tony Karamnak, hogy az utódja legyen. Amennyire én tudom, a nők legalább a felének mondták, azt hogy ő a Nagy Elektronikus Harcos, viszont Tony volt az egyetlen olyan férfi, akinek felajánlották Carlos utódjának a helyét. Ő visszautasította. Évekkel később azt mondta nekem, hogy a mexikói kultúrában való jártassága alapján úgy gondolja, hogy Don Juan kitalált karakter. Tonynak így hazugságon alapulva kellett volna vezetnie a csoportot, és ezt ő nem tekintette mágikus cselekedetnek. Carlos csúnyán megfenyítette anélkül, hogy elmondta volna, mi történt. Tony számomra csodálnivaló alázattal húzódott vissza. Végig az évek alatt, amit ezek közön az emberek között töltöttem, őt láttam igazán feddhetetlennek. Soha nem vett részt a hierarchia-harcokban, nem szédítette meg, és nem csábította el Castaneda ajánlata, mikor látta, hogy saját értékeivel kerülne ellentmondásba. Megtartotta viszont a szeretetet és tiszteletet mindaz iránt, ami annyira csodálnivaló volt a nagualitóban.

159.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Tündérpor „...az órák, miután elmentél, olyan szorongatóak túl hamar nyomasztani kezdenek csáklyáik vakon vájják a hiány fekhelyét hajdani szerelmek csontjait kaparva elő üregeket, melyeket egykor a tiédhez hasonló szemek töltöttek ki minden jobb túl hamar, mint sohasem.” SAMUEL BECKETT, Cascando

A szeminárium alatt borzasztó feszültséget jelentett, hogy mit vegyünk fel az esti előadásokra, amik a kimerítő napokat zárták. Tulában történt, hogy teljes kudarcom után elhatároztam, soha többé nem leszek alulöltözött a varázslók társaságában. Taisha volt az első, aki kifejezte tetszését, mondván: – Te aztán megváltoztál, csak úgy, egyik percről a másikra! Most már mindig te vagy a legelegánsabb ember a csoportban. Az egyhetes intenzív tanfolyam az UCLA-n nagyon ígéretes és kivételes szemináriumnak ígérkezett, mivel a topvezetők közül mindenki tart majd előadást. Az órarend annyira szoros volt, hogy önmagában valószínűleg az alvásmegvonás is módosult tudatállapotokat idézhetett elő a résztvevőkben. Nagy odafigyeléssel mentem vásárolni a konferencia előtti héten, s végül találtam egy ruhát, ami úgy tűnt, a varázslói elvárásoknak minden szempontból megfelel, és nekem is tetszett. Fehér szaténból készült, lágy, nőies csónaknyakkal, a felső része szépen karcsúsodott, majd a derékvonal után kicsit kibővült, és éppen a térdeim fölé ért. Ravaszul modernizált 50-es évek divatja. Vettem hozzá vékonysarkú fehér szatén-papucscipőket is, nem túl magas sarokkal, mivel a magas sarok kényes kérdés volt, és féltem a szidástól. Egy gyöngysort vettem fel hozzá. Megnéztem magam a tükörben, csinosnak találtam magamat, és semmi olyat nem láttam, ami sértő lehetne vagy kirívó. A nyakam és a vállaim látszódtak ugyan, de nem volt mély dekoltázsom. A szoknyahossz éppen megfelelt a varázslók követelményeinek, az A vonalú szabás pedig klasszikus volt. 160. Carlos aznap reggel vágta le a hajamat. Ez volt az egyik legjobban sikerült vágása, itt-ott meghagyott néhány göndör tincset. A varázslók világában, ahol a hiúság bűn, ami ellen harcolnak, nagyon ritkán élvezhettem azt a mámorító érzést, hogy csinosnak érzem magam. Ez az este ilyen volt. Egy könnyű, fekete bársonykabátot vettem fel a ruhához, és elindultam az előadóterembe. Elmentem néhány újabb férfi csoporttag mellett. – Hé – mondták –, azt a... – Mosolyogtam. Olyan sok mindenben hibáztam a varázslók világában, jó érzés volt sikert elérni valamiben, amit ők olyan fontosnak tartottak: az elegáns kinézetben. Elindultam a színpad mögé, hogy köszönjek a női varázslóknak és a többi tensegrity oktatónak, az energiacserkészőknek. Megálltam, hogy intsek Guidónak és Ramonnak. Abban a pillanatban abbahagyták a beszélgetést. Guido rám bámult. – Ally, lélegzetelállító vagy. – Megfogta a karomat, és közelebb húzott. – Nézd Ramon, nézz rá. – Ramon elpirult, és azt mondta: – Allys, nem kellene ilyen jól kinézned. Guido gyengéden megérintette a hajamat, mintha törékeny lenne. – Nézd a haját, Ramon. Mindig így kéne viselned a hajadat, Allye. Mindig. (Mintha nem tudná, hogy nem az én választásom, milyen hajat vág nekem Carlos, legalábbis, ha bent akarok maradni a csoportban. Bár lehet, hogy a férfiak ezt tényleg nem tudták). – Ramon, érintsd meg a haját. – Ramon odanyúlt és óvatosan megsimította a hajamat. Ellenállhatatlan volt ez az udvarlás. Mindannyian elcsendesedtünk. Guido és én csak bámultunk egymásra elvörösödve. Olyan volt, mint a szentivánéji álom. Megráztam magam, hogy felébredjek, és mosolyogva az öltözőszoba kilincséért nyúltam. Abban a pillanatban egy egész szobányi mustráló tekintet fordult felém. Összerezzentem, ahogy éreztem a tőröket a hátamban. Florinda szólalt meg először: – Ez a kabát – mondta a fejét rázva. – Miért kell neked mindig olyan extravagánsnak lenned? – Ó – mondtam idegesen és letettem a kabátot. És ekkor találkoztam a közmondásból ismert teljes, fülsüketítő csenddel. Aztán végül valaki megtörte a csendet, megdicsérve valaki másnak a ruháját, mindenki beszélgetni

kezdett, engem teljesen kizártak. Én is megdicsértem néhány ruhát, de senki nem dicsért vissza, így gyorsan elmenekültem. – Hívj fel! – mondta Florinda baljós hangon. Aznap este a könyvesbolt zárva volt, úgyhogy segítettem egy kicsit az előadóteremben, majd elmentem egy fizetős fülkébe, hogy felhívjam Flót. – Hello, mi történik Flo? Valami baj volt ma este? Mindenki olyan idegesnek tűnt. Mi volt ez, színpadi lámpaláz? 161. – Nojodas pendeja!* Mi a baj veled?! Ez a ruha mindent szimbolizál, ami rossz benned. Szabadulj meg tőle, most azonnal. Csak ránézek, és tudom, hogy milyen drága volt, találj egy helyet, ahol eladhatod! – és lecsapta a telefont. Úgy éreztem magam, mintha megcsípett volna valamilyen mérges bogár. Szükségem volt valakire, akihez beszélhetek, és nem volt nálam több apró. Körülnéztem, hogy valakitől kérhetek-e – Guido állt ott, habozva nézett rám. – Kéred a mobilomat? – Bólintottam. – Mi a baj? – Nem tudok beszélni róla, nem is igazán tudom. Felhívtam Munit. Forróvonalak működhettek egész éjszaka, mert mindent tudott. – Florinda elmondta nekem, hogy milyen a ruhád. Fel tudod fogni, milyen közel vagy ahhoz, hogy kirúgjunk? Egyetlen szálon függsz. Azért vetted fel, hogy figyelmet szerezz magadnak. Szeretnél kitűnni, különleges akarsz lenni. Miért nem tudsz egyszerűen beilleszkedni, mint a többiek? Figyelj Allys, mobilról telefonálsz? – Guidóéról. – Azonnal tedd le. Néz téged? – Nem – hazudtam –, egyáltalán nem. Azt se tudja, hol vagyok. – Jó, rendben. Nem akarom, hogy a számom ott legyen a telefonján. Jobb, ha leteszed most. Hívjál egy fizetős telefonról. Visszaadtam Guidónak a telefonját, kértem kölcsön aprót és kimentem. Ahogy tárcsáztam, észrevettem, hogy Guido távolról követ. Muni felvette és folytatta. – Ez az utolsó esélyed, mindent megadtunk neked. Azt hiszed, hogy valamit kapnod kell, mint a többi ember. Mindened megvolt már, a világ mindent megadott neked. Add föl! Nem maradt neked más, csak a visszaadás. Soha nem tudsz annyit adni, mint amennyit kaptál. Még ha az egész eletedet csak ezzel töltenéd is. Egyszerűen nem tudom elhinni! Mennyi ideje vagy már velünk és még mindig nem érted! – Még egy kicsit üvöltözött, aztán elfogyott az apróm. Teljesen zavartan hagytam el a telefonfülkét, sokkos állapotban. Guido néhány lépésnyivel arrébb várakozott. – Figyeltelek – mondta –, mi történik? – Ah, nem tudom elmondani. – Halványan rámosolyogtam. – Köszi, most hazamegyek egy időre. Hazamentem, éles ollókkal felvagdostam a ruhámat és a cipőmet, és az egészet kiszórtam a kukába. Egyszerűen nem lett volna erőm körülutazni a várost, hogy találjak egy jó bizományit, ahol leadhatom. Átöltöztem az egyik régi, már elfogadott ruhámba, egy fehér kosztümbe. Inkább Taishához illett volna, egy kicsit iskolás jellege volt. Az ágyamon ültem azon gondolkozva, hogy van-e egyáltalán olyan emberi lény, aki segíthetne ezt megérteni. Elhatároztam, hogy valami radikális dolgot ____________________________________ * Ne bassz ki velem, hülye!

162. teszek. Felhívom Beulah-t, aki utál. Kíváncsi voltam, vajon az, hogy segítséget kérek tőle, épít-e hidat közénk. Érthetően döbbentnek tűnt, hogy engem hall a telefonban. Amikor elmondtam a történetemet, ezt mondta: – Hát, ahogy a naguál nekem mondta, soha semmit nem fogsz megkapni, soha. Az életed hátralévő részében már semmi más nem marad, mint adni, visszaadni, visszaadni, visszaadni, és hálásnak lenni. Úgyhogy csak ezt tudom mondani. – Kösz Beulah, nagyon jó gondolatok voltak. – Hát, semmi gond, hívj bármikor! – mondta. Amikor visszatértem az előadóterembe, Guido döbbenten nézett: – Miért öltöztél át? – Ó – legyintettem. – Nem volt éppen a helyzethez illő. Leült mellém, és mosolygott: – Hihetetlenül gyönyörű vagy. Carlos előadása alatt Guido kinyújtózkodott, mint egy macska, a lábával egészen hozzám simult, a karját pedig mögöttem pihentette. Az ujjai finoman játszottak a hajammal, a fülemet simogatta, és egymásnak szorítottuk a lábunkat az egész kétórás előadás alatt. Nagyon lassan engedtem, hogy a nyakam a karja hajlatában megpihenjen. Lassan kialakítottunk egyfajta kontaktust egymás között. A fehér ruhával történt incidens óta fogalmam sem volt,

mit tegyek. Az a különös érzésem volt, hogy ez tényleg egy szentivánéji álom, hogy Carlos a városi varázslást gyakorolja rajtunk, a két kedvenc tanítványán. Elhatároztam, hogy megteszem a következő döntő lépést. Guido üzleti ügy miatt pár napra Dallasba utazott, Texasba. Találtam egy nagyon kedves és ártatlanul erotikus képeslapot. Két gyerek, tíz év körüliek, lélegzetelállító csókot váltanak. A lány egy kicsivel magasabb a fiúnál, fodros ruhában és lófarokkal, a kisfiú kefehajjal és mikroszkopikus Dallas felirattal a nadrágja hátsó zsebén, amelybe beledugja a kis kezét, ahogy előrehajol, hogy találkozzon a lány ajkaival. Készítettem egy kis csomagot. Benne volt ez a képeslap, néhány könyv, és beletettem egyik legnagyobb kincsemet, egy vékony, Samuel Beckett költeményeit tartalmazó kiadást, melyben benne volt a kedvenc versem, a Cascando. Nagy gondossággal csomagoltam be az ajándékot, és aznap este az előadás után odacsúsztattam neki. A szemöldöke felhúzódott a nagy meglepetéstől. Félrehúztam Guidót: – Ezt a repülőgépen olvasd el, ígérd meg, hogy addig ki sem nyitod! – Az ujjai a szalaggal játszottak. Majd elváltunk, a csend majd felrobbant körülöttünk. Aztán vártam. Ez aztán erős gesztus volt ahhoz a viktoriánus világhoz képest, amiben éltünk. Hogy két varázsló, akik nem hisznek az emberi szeretetben, ezt megtegyék! Vajon 163. ez a varázslószeretet? – gondolkodtam. És mi a különbség? Tudtam a szívemben, hogy ez a szerelmi érzés többféle ok miatt virágzott ki. Egyik oka az volt, hogy Carlos olyan keményen visszautasított engem, és elhanyagolt. Csak sokkal később, több év múlva tudtam meg, hogy Guido ugyanilyen kínlódásban volt az egyik női boszorkánnyal. Két nap eltelt, mire Guido hívott. Hangja megbicsaklott. – Amy, köszönöm, hát én annyira meglepődtem. Érted? – Igen. – Láttad – hangja megtört – Láttad a kisfiú zsebén, a feliratot, hogy Dallas? Te tudtad? – Persze. – Annyira pici. – Igen. – Aztán, mint egy éles, ostorszerű csattanás, egy horrorfilmeffekt, hangja megkeményedett, és hozzátette: nem, ez, én nem... torokhang hallatszott, aztán szétkapcsolt a vonal. Ott volt bennem az a teljesen lapos ironikus gondolat, hogy soha életemben annyiszor nem csapták le a kagylót a velem való beszélgetésekben, mint az elmúlt öt évben. Úgy várakoztam, mint egy háborús özvegy. Gondolkodtam, hogy vajon még mindig... szeret? Nem is volt erre szavam. Amikor Guido a legközelebbi alkalommal belépett az irodába, én éppen háttal voltam. A harcos útját magyaráztam egy lelkesült japán hívőnek, aki telefonon hívott. Úgy éreztem magam, mint egy klausztrofóbiás egy liftben, a szívem majd kiugrott, elkeseredetten vágyott a megnyugvásra. A zaj rettenetes volt. Guido fekete overálba öltözött, ez volt az egyik legjátékosabb és legnevetségesebb öltözéke, fölé hetvenkedő fekete kabátot húzott. Szemem sarkából láttam, nem is fordítottam el a fejem. Tovább idéztem Castanedát az álmodásról az érdeklődőnek, aki aggódott azon, hogy 600 dollárral többe kerül az utazása és a szállása. Guido hozott nekem egy pohár perrier-t, sugárzóan nevetett és leült mellém, mint egy tökéletes... szerető vagy egy főpincér. A vérem kiengedett – nem mérges rám. Olyan boldog voltam, mint amikor az első gimnazista szerelmemet láttam a nyári szünet után. Csatlakoztam a csoporthoz a konyhában, ahol mindenki összegyűlt, hogy Guido texasi történeteit hallgassa. Ő volt a legfényesebb csillag a mi szomorú templomunkban (Carlos a Clear Green-t templomnak nevezte), és nagyon vékony jégen táncolt a humor és a tiszteletlenség határán. Mikor ebédkor újra találkoztunk, Guido, Ramon és én, ínyenc ebédet választottunk műanyagvillákkal és szalvétával. Sajt hagymával és mustárral, olívával és füstölt hallal, zsemlékkel. A többiek megették az egyénileg készült, só– és mindenféle szénhidrát, hús– és szószmentes ebédjüket, amit Tupperware tálakban hoztak magukkal. Úgy nézett ki, mint a börtön kaja. Guido levágott egy vastag szelet füstölt lazacot, 164. jól megkente a zsemléjét krémsajttal, és odatette a szendvicsét az asztalomra, mondván: minden a tálaláson múlik. Guido egy órán keresztül nevettetett minket. Én nyugodt maradtam, a hiper-tudatos szeretők aggodalmával és nárcizmusával. Biztos voltam benne, hogy az asztalnál mindenki olvas a fejemben. Saját hangom furcsának tűnt és idegennek, amikor beszéltem, és nem tudtam Guidóval szemkontaktust tartani. Éppen mosogattam, amikor a csoport szétszéledt, és éreztem, ahogy Guido hátulról megközelít. Úgy tett, mintha egy tányérért nyúlna, miközben egész testét az enyémhez nyomta. Végig borzongtam, ahogy mindkét karjával magához ölelt, hogy elmossa az edényt, és mellkasát melegen hozzám szorította. Kicsinek és legyőzöttnek éreztem magam, egy alárendelt kis állatnak. Suttogott, az ajkai majdnem érintették a fülemet: játszóház. Semmi

mást nem mondtunk, amíg el nem jött a zárás ideje. Egyetlenegyszer futottunk össze a sötét folyosón, ösztönösen egymásért nyúltunk, ő megsimította a hajamat, én pedig a mellkasára tettem a tenyeremet, majd ujjaimmal a nyakát érintettem. Ezen az éjjelen Guido felhívott, és kialakítottunk egyfajta furcsa telefonos intimitást. Úgy gondoltam erre, mint a telefonszex nemcselekvésére, (a nemcselekvés kifejezés Carlos könyveiből való). Vonalban maradtunk, 5-10-15 percig, teljes csendben, egymás lélegzetét hallgatva. Néha egyikünk suttogva megkérdezte: – Le akarod tenni? – A másik azt válaszolta suttogva: – Nem. Mikor végül elszakadtunk egymástól, kifakadtam: – Gyűlöllek Guido, utállak. – Hallottam, hogy levegőt vesz. – Tényleg? – Suttogta – Én is utállak Ally. Ezen az estén, gyakorláskor meggyötört arccal odarohant hozzám. – Tényleg utálsz? Annyira pont, amennyire én? – Igen, pont amennyire te. – Aztán elrohant. Ragyogott az örömtől. Amikor kikísért az autómhoz, titokban átadott egy nehéz borítékot. Miután elment, kinyitottam az ülésen. Egy fából faragott, keretbe illesztett kép volt, egy boldog, Gibson-típusú lányról, csupa göndör hajfürt, zöld szemek, mosolygás. Később Guido elmondta nekem, hogy kis kincsként őrizgette ezt a képet, egy mexikói boltban találta hosszúhosszú idővel ezelőtt. Egy kicsi ezüstkanál esett ki még a borítékból, aminek a nyelére az volt írva: Dallas, és egy egyszerű fehér kártya, amin ez állt: Gondolom tudod, ez hova tartozik. Carlos viccére utalt, aki gyakran mondta: Allys ezüstkanállal a seggében született. A szavak tetejére pedig egy hatalmas szívet rajzolt. Rögtön ezután Florinda elkezdte bevonni Guidót gyakori mozilátogatásainkba. Hónapokon keresztül jártunk hármasban, akár kétszer-háromszor is hetente. Töké165. leteson tudtam, hegy Florinda esti szórakozásait általában Carlos irányította. Kiterveltek tehát valamit, teszteltek minket. Lehet, hogy a csoportszabályokhoz való hűségünket tesztellek, vagy föl akarták hozni az emberi szerelem forrongását a felszínre, vagy Florinda egyszerűen csak játszott megint, mint a babákkal? Nem, nem lehet ilyen egyszerű. Soha nem ment moziba a naguál nélkül. Megpróbálták kiirtani egóinkat az ártalmatlan álarcok mögött. Castaneda el akarta égetni a tanítványait. Egy éjjel Guido jött értünk, egyik nagy fekete, amerikai autójában – mindig ilyeneket bérelt – és elvitt minket kedvenc sushi-éttermébe. Meglepetésként Florinda elhívta Alice-t is, egy régi tagot, aki mindig a peremen maradt, és sem Guido, sem én nem szerettük igazán. Florinda azt mondta: – Az olyan okos zsidó gyerekek, mint te és Guido, jelentettétek a csapást Alice-nak iskolai éveiben. Mindent megtett, szolgált azért, hogy jó jegyeket kapjon, és hogy tökéletes tanuló legyen, míg ti, szarkasztikus, ragyogó zsidók, soha nem vettétek be a klikkjeitekbe. Ez az egész semmit sem jelentett nekem, nem jártam Beverly Hillsbe, nem volt zsidó klikk abban a vermonti iskolában, ahova én jártam, még kevésbé hosszan szenvedő áldozatok, mint Alice. És Florinda azt állította, hogy Alice őrülten bele volt esve Guidóba, aki éveken keresztül átnézett rajta. Talán ennek a feszültségnek köszönhető, hogy kicsit jobban berúgtunk, mint szoktunk (Alice évek óta nem ivott, mert éppen kigyógyulóban volt). Guido aki általában keveset ivott, óriási műsort rendezett Alice körül. Alice egyszer csak fulladni kezdett. Fulladt és nyeldekelt, egyre vörösebb lett. Florindával döbbenten néztünk. Aztán elkezdett csorogni a nyála, és egyre gyengébben köhögött. Florinda undorral elfordult, csak Guido tudta, aki rohammentős volt valaha, hogy ez egy halálközeli pillanat. Fölkapta Alice-t és a Heimlich manőverrel megszorította a bordáit a hatalmas mellei alatt. Egy nagydarab rizsfalat repült ki a torkából, majdnem szemen találta Florindát. Alice színe kezdett normálisra váltani. Zavarával küszködve hajtogatta, hogy biztosan a tengeri alga volt, biztosan a tengeri alga. Guido megpaskolta a vállát és vigasztalta. – Ez gusztustalan – suttogta a fülembe Florinda – nem jön velünk moziba! – és rögtön akcióba is lendült. – Jól van-jól van Alice, most már rendben vagy. Már csak innod kell! Majd a szaké, a rizspálinka kicsit lenyugtatja a torkodat! Guido tölts neki! – Ó nem, nem, nem tehetem – mondta Alice – 20 éve nem ittam semmit. – A picsába! Most innod kell! – ragaszkodott hozzá Florinda. Végül Alice visszanyerte méltóságát, és az utolsó szavai a témáról ezek voltak: tengeri alga volt. Ahogy fölálltunk, hogy elmenjünk, Florinda egy átlátszó kifogással megszabadult Alice-től (éveken keresztül volt részem ezekben a fájdalmas eltávolításokban), 166. s aztán hárman visszaültünk Guido fekete autójába. Én hátul ültem. Florinda ekkor elkezdte a műsorát. Az egész nagyon hasonlított ahhoz, amikor Carlos egy lány kezét az ágyékához tette, míg egy egész asztalnyi féltékeny nő

figyelte. Egyszer visszautasítottam, nem tettem oda a kezemet, nem akartam megsérteni a többieket, ő meg undorral ellökött magától. Most már tudtam, hogy Florinda és Carlos a mágikus trükkjeikkel kezelnek minket. Simogatta Guido combját, pöckölgette a fülét, az ujjait az ujjai közé fűzte, s fölmutatta nekem az összefűzött kezüket. – Látod Allys, látod, hogy mi mit csinálunk együtt? – Elhatároztam, hogy megdöbbentem. Előrehajoltam és szájon csókoltam. Elpirult (mostanában gyakran azzal próbált sokkolni – Carlos utasításai szerint –, hogy az ajtajában szenvedélyes csókokkal üdvözölt). Guido Florindához fordult: – Hát nem éppen erről ismertük eddig, igaz? – Hát nem. – felelte a döbbent Florinda. De aztán tovább, és még intenzívebben simogatta Guido combját, egyre veszélyesebben közel az ágyékához, ami viszont cserbenhagyta, s nem mutatta fel a játék eredményét. Guido rám nézett a visszapillantó tükörben, és mindkét kezét fölemelte a kormányról „most mi a fenét csináljak?” gesztussal. Megérkeztünk, és kéz a kézben sétáltunk be – Guido középen. Florinda hirtelen megállt: – Várjatok, jobb, ha összefűzzük a karjainkat, sokkal biztonságosabb. Mi van, ha Claude meglát minket? És te Guidito? Nem lennél inkább otthon, nem írnál inkább, nincs dolgod? – Flo, részeg vagyok, és fel vagyok izgatva. Nem sok mindent tudnék dolgozni. Láttuk, hogy az összes igazán jó mozira elfogyott a jegy, vettünk az egyetlen lehetséges maradékra, ami egy thriller volt. Guido megtorpant, a legközelebbi fagyizóra mutatott: az ott Astrid! És valóban, Astrid egy hatalmas banánra halmozott fagyi-kelyhet vitt magával, amiről csak úgy csöpögött a csokoládészósz, és tejszín tornyosult rajta. – Mit csináljunk? – kérdezte Guido boldogan. – Csatlakozzunk hozzá – mondta Flo. Astrid meglátott minket, arcszíne szinte átlátszó lett, hihetetlenül elsápadt. Úgy nézett ki, mint aki most mindjárt elájul. Látva mosolyunkat, nagyot sóhajtott. Megöleltük és mi is bementünk. – Ti vagyok azok, istenem, ti vagytok! Ha bárki más lenne, Claude vagy Beulah, vagy Zuna, akkor én... ó, istenem, köszönöm. Csak ti vagytok hárman, akikben bízhatok. Micsoda jel! Leültünk együtt, hogy édességet együnk, és elhívtuk Astridot is a moziba. Guido befalta a fagyiját, nyilvánvalóan ideges volt a köztünk még mindig vibráló szexuális feszültség miatt. 167. Astrid túlságosan magával volt elfoglalva, hogy ebből bármit is észrevegyen. Nekem ellenkező volt a reakcióm, képtelen voltam enni, és eldobtam a befejezetlen fagyimat. Aztán már bent is voltunk a moziban. Én a belső székre ültem, Guido szorosan mellém, Florinda őmellé, aztán Astrid. A két nő elment, hogy pop-cornt és innivalókat vegyenek. Egyedül maradtunk a sötétben Guidóval, és rögtön egymásért nyúltunk. Azonnal világos volt, hogy nem fog csókolózni – nem mer, túl intim dolog. Meglepő módon azonban nem vesztegette az időt, azonnal simogatni kezdte a meztelen vádlimat. Lassan, finoman, a combomat is a szoknyám alatt. Aztán a fülcimpáimat, aztán megfogta a kezemet, gyengéd köröket írt a tenyerembe az ujjaival. Teljesen elolvadtam. Combjára tettem a kezem, és az ujjaimat gyengéden odaérintettem — hol van most az prűd D. H. Lawrence, amikor az embernek rá van szüksége –, szóval Guido felizgatott férfiasságára. Nem húzódott vissza, ahogy a csóktól tette. Mire Astrid és Florinda visszajöttek, már elkezdődött a mozi. Florinda felé fordulva, Guido széles vállai engem teljesen kizártak Florinda látóteréből. Az egész mozi ideje alatt folytattuk a simogatásokat. Ahogy Guido cirógatott, folyamatosan komikus kommentárokat fűzött a mozihoz, hol az én fülembe, hol a Florindáéba suttogva. Aztán a mozi végén Florinda elnézést kért tőlünk: – Hát ez biztos nagyon unalmas volt mindkettőtöknek. Astrid és én szeretjük az ilyen szart, de ti ketten magasabb igényűek vagytok. Hát, majd talán holnap. – Ó, nem – mondtuk – semmi probléma, nem unatkoztunk. Jól éreztük magunkat, nagyon is, nem Ally? – Ó, igen, fantasztikusan. – Akkor jó. Ahogy összeölelkeztünk és elbúcsúztunk egymástól, Astrid azt mondta: – Allys, hát nektek fogalmatok sincs, hogy mit jelentett nekem, hogy hármótokba botlottam. Ezt az energetikai töltést, amit ettől kaptam... A rövid hazafelé tartó úton nevetgéltünk Astrid kínos helyzetén, és elterveztük. hogy hamarosan újra moziba megyünk. Megálltunk a lakásomnál. Guido bezárta Florindát az anyósülésre, és körbejött, hátra a kocsi mögé, ahol nem voltunk láthatók, és így megölelhetett. Még mindig nem volt csók, viszont beleszagolt a nyakamba, mély lélegzeteket vett a hajamból és ezt suttogta: – Látlak holnap az órán – azzal elváltunk.

168.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Fejek fognak hullani Azokkal szemben, akik el vannak szánva az igazságtalanságra, nem érvényesül az igazságos védekezés sem. AESOPUS, A farkas és a bárány (Sarkady János fordítása)

Mindig készülőben volt valamilyen előadás a varázslószínházban. Sámánszínháznak is nevezték ezt, célja az volt, hogy a néző nézőpontját megváltoztassa, sokkoló hatásával kifordítsa – mélyen magában – őrzött hitrendszeréből. A darabok gyakran nagyon összefüggéstelen jelenetekből álltak, amelyeket Carlos, Guido és néha Tarina írt. Alkalmanként zenei vagy harcművészeti betétek is megjelentek a színpadon. Volt, hogy egy-egy hónap is eltelt az előadások között, néha akár két év is. Egyszerre vártuk várakozással és rettegéssel az előadásokat. Mindig ott volt a lehetősége, hogy sztár legyen belőlünk, vagy teljesen elbukjunk. (Kivéve Carlos kedvenceit, természetesen, mert a kedvencek hihetetlen baklövéseket is megúsztak). Ahogy Carlos vidáman mondogatta: fejek fognak hullani, minden előadás után fejek fognak hullani! Én körülbelül hat előadáson vettem részt nézőként, de soha nem szerepeltem. Egy alkalommal Claude azt kérte tőlem, hogy alakítsam Patsy Cline szerepét. Carlos, Claude és köztem kitört a vita. Szerencsém volt, Florinda sikerrel járt, és megnyerte a csatát az előadás ellen. Úgy gondolta – nekem külön meg is mondta –, hogy a féltékeny és irigy Claude szeretett volna szabotálni engem, hogy biztos bukásra készítsen elő. Florinda azzal érvelt, hogy akár a római császár, akármit is csinálok, Claude lefordította volna a hüvelykujját, Carlos nem mert volna ellentmondani neki, és Claude végül nyilvánosan megszégyenített, és örökre száműzött volna. Az első Carlosszal töltött évem alatt, Carlos energetikailag alkalmatlannak tartott arra, hogy részt vegyek a színházban, bár állandóan lebegtette előttem mint lehetőséget, ha elég gyorsan tudok változni. Ennek következtében hiányoztam arról 169. a nagyon rosszul elsült éjszakáról is, amikor Claude „átment a második figyelem állapotába, és varázsló-ennivalót hozott onnan át.” Multidimenzionális vendéglátás? Később hallottam egy vendégtől a partin, hogy Carlos előre készített átlátszó zselatint és ízetlen leveket, amikben hallucinogén anyagok voltak, és üres gyomorra kellett bevenni őket. Az egyik főzet majdnem biztos, hogy datura* volt, az a készítmény, amit az egyik korai könyvében le is írt. A hű tanítványt, aki nekem ezt az egészet elmesélte, úgy készítette fel, hogy több héten keresztül abba kellett hagyni a cukor-és koffein fogyasztást. Meghívót kapott, egy primitív pálcikafigura rajzot, amint éppen repülni készül, e szavak kíséretében: gyere, repülj velünk. Az első sámánpartin, amin én résztvettem, egy étterem szolgáltatta az ételt. Egyik este, ahogy a helyünkön álltunk az esti gyakorláshoz, meglepetést jelentettek be: Guido és Ramon bemutatnak egy részletet a következő színházi előadásukból. A pletyka szerint Florinda rábólintott anélkül, hogy látta volna. A két férfi durva, istenkáromló előadásba kezdett. Tensegrityt jelenítettek meg és harcművészeti formagyakorlatokat, megfűszerezve mindenféle parodikus homoszexuális elemekkel. A népszerű párosgyakorlat, a varázslók szeretetgyakorlata, mindenféle anális és orális szexjelenetekkel keveredett. Megszokott mágikus mozdulatainkba komédiát szőttek fekete cérnával. Ahogy minden egyes új mozdulatot felismertünk, és a szemünk láttára torzult el, kollektíven elvesztettük illemtudásunkat, és visítva fogtuk az oldalunkat a nevetéstől. Ezek a személyes, poénos utalások Guido komisz tréfáival összekeverve – hihetetlen jók voltak. Bár én mindig is utáltam a bohózatokat és a helyzetkomikumokat, ez volt az egyik legviccesebb dolog, amit valaha is láttam. Az első pár percben azért az egész nézőtér lefagyott. Ahogy lassan felfogtuk, milyen komédia bontakozik ki előttünk, mindannyian odafordultunk, és Carlos arcát figyeltük. Nevetett, s így, mivel maga az uralkodó is elmosolyodott, kitört belőlünk a hisztérikus vidámság. Elfojtott érzelmeink a nevetés hullámain robbantak fel. Egyre hangosabban és hangosabban. Nevetést, köpködést, visítást, hisztérikus rikoltásokat hallottam, és én is annyira nevettem, hogy már a tüdőm is fájt, és köhögni kezdtem. Elkaptam egy pillanatra Florinda fehér és döbbent arcát: szája vigyorba merevedett. Taisha apró kis kuncogásokat hallatott, de nagyon visszafogottan – Muni egy kicsit élettelibb volt. Carlos pedig mosolygott, kuncogott és vigyorgott. A darabrészlet elég hosszú volt, és istenem, mennyit gyakorolhattak, órákat kellett készülniük a koreográfiával, szinkronizációval, részletekkel. Fantasztikus volt. Amikor vége lett, tapsoltunk, állva tapsoltunk, és mire végre

lenyugodtunk, Carlos vidáman bejelentette: hát megvan az első jelenete a következő színházi produkciónak, beindultak a dolgok. Erre még egy tapsvihar következett. __________________________________ * Trombitavirág, csattanó maszlag.

170. Amint hazaértem, felhívtam Carlost. Ezt mindig megtettem gyakorlás vagy előadások után – kivéve, ha bajban voltam. Mivel egyedül éltem, megvolt az a speciális előnyöm, hogy senki sem tartóztatott fel, és mindig elértem Carlost, ahogy besétált az ajtón. Később, amikor a sötét idők jöttek, és a Carlosszal való beszélgetések csak rendreutasítást hoztak, lassítottam, inkább vettem magamnak egy kávét, egy koktélt vagy egy sütit a közeli olasz bárban, remélve, hogy elég hosszan húzom az időt, hogy ne érjen el a hívása. Ez azonban csak később jön, itt még tartott a viszonylag békés időszak, tehát tárcsáztam Carlost azonnal. Nem válaszolt, nem találtam otthon. Mindig azt kérte a sofőrjétől, Astridtól, hogy tartsa be a sebességkorlátozást. Felhívtam Guidót. – O, baby, ez a legjobb dolog volt, amit valaha láttam. Fantasztikus vagy! És Ramon! Nem is tudtam, hogy ilyen vicces tud lenni. Mikor találtatok időt erre, hogy ezt mind begyakoroljátok? Szuper volt, a gyomrom fáj, annyit nevettem. – Tetszett? – Lihegett egy kicsit, ő is épp most ért haza. – Hogy tetszett-e, Guido? Hihetetlen volt! – Ó baby, csöng a telefonom, beszélgessünk később. Köszi, édes! Örülök, hogy tetszett. Soha nem lehet tudni, tudod. Hívj majd vissza. Nagyon boldog voltam, és büszke, felhívtam a naguált, hogy megdicsérjem Guidót. Carlos felvette, szokott komikus hangsúlyozásával. Mivel kifogyott a lélegzete, tudtam, hogy ő is csak most ért haza. – Naguál, hát nem csodálatos? Ebből valami sztárszínház lesz, ha ez a kezdete. – Ragyogtam az elismeréstől Carlos felé, hogy képes volt elfogadni, hogy ekkora poént süssenek el az ő kárára. Lehet, hogy igaz, hogy tényleg nincs egója. Ez volt a bizonyíték, hogy a guruság és népszerűség nem rontotta el. Carlos közbevágott: – Szóval azt gondolod, hogy vicces volt, chica? – Hihetetlenül vicces. Annyit nevettem, hogy azt hittem, már megfulladok. Te mit gondoltál? – Szóval azt gondoltad, vicces volt?! – Igen. És Guido egy... – ...seggfej, egy dühös seggfej! Pont olyan vagy, mint Guido Manfred! Te vagy Guido Manfred. Tök egyformák vagyok, ikrek! És dühösek, mindannyian dühösek, de különösen ti ketten! Wallace és Manfred, a dühös zsidók. Miért nem házasodtok össze? Dühösek a naguálra? És én mit tettem ellened? Ti gúnyt űztök belőlem a pitiáner dühötök miatt, mert rám vagytok dühösek, rám, az egyetlen lényre, aki próbál segíteni nektek. Ezekből a dolgokból nem lehet viccet csinálni! Soha! Szar alakok vagytok, te és Guido Manfred, te vagy Guido Manfred, pontosan olyan vagy. Ő a te duplád! Más se kell, csak ez a szemöldök! – És lecsapta a telefont. 171. Nyugodt voltam, jeges szurkálásokat éreztem a gyomromban, és észrevettem, hogy kicsit lihegek, de nem éreztem könnyeket a szememben. Hiszen láttam, hogy nevetett, mindannyian láttuk, és Florinda is állítólag megadta a zöldutat. Csodálatosan éreztem magam, hogy mindannyian együtt nevettünk, hogy láttuk, ahogy Carlos érti a tréfát. Vajon mindenki Guido Manfred gonosz ikerpárja, vagy csak én? S vajon a zsidóságunknak milyen része van közös deformáltságunkban? A gyakorlást azonban azonnal felfüggesztették határozatlan időre. A varázslók világa megint emlékeztetett engem a középiskolára, ahol a csínytevőkben még azzal is fokozták a fájdalmat, hogy a barátaiknak is miattuk kell szenvedniük. Természetesen azért büntettek minket, mert bűnrészesek voltunk, mert nevettünk. Guido bátor arcot vágott, és másnap bejött a Clear Greenbe segíteni. Megcsókoltam a nyakát, amikor senki nem nézett oda. Elvörösödött, és dudorászva tovább ment: „These Boots are Made For Walking.” Nevetve válaszoltam: „These minds are made for talking” – Halványan mosolygott. A büntetés két hétig tartott. Amikor újraindították a gyakorlást, nem tettek említést a hibáról, és Guido visszatérhetett az első sorba. Az én helyem a hátsó sorban volt, a hátsó sarokban, ahova Carlos száműzött. Itt legalább közel voltam a vécéhez, és el tudtam bújni sírni. Ezen az éjszakán Florinda ezt mondta nekem: a férfiak féltékenyek, ez minden. Saját mozdulataikat akarják, és meg is kapták. Carlos külön tanította a férfiakat, s elhozta a férfi mozdulatsorozatot az esti gyakorlásra. Az ismétlődő, kimerítő mozdulatok egy mezőgazdasági, vagy gyári munka mozdulataira emlékeztetettek, egyszerű szerszámokkal. Az 1996. augusztusi szemináriumokon Westwoodban a férfiak – Guido, Simon, Ridley, Ramon, Buddy és egy Mexikóból érkezett tag – első alkalommal álltak ki a közönség elé, ők voltak „az elemek”. Pasztellszínű ruhákat viseltek. Guido mellett álltam közel a színpadhoz egész végig, és vele szinkronban csináltam a gyakorlatot. Később azt mondta: – Nem is tudod milyen fontos volt nekem, hogy ott voltál, hogy láthattalak. Sokat jelentett. Többet, mint

gondolnád. Aztán hozzátette: – Ez a kék poliészterpóló, amit viselnem kellett, ez volt a legnehezebb varázslófeladatom eddigi életemben.

172.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A valóság színpadán Ahhoz, hogy áruló lehess, először tartoznod kell valahová. KIM PHILBY

Végül Carlos varázsló-feladatot talált ki nekem, ami akár az egyik könyvéből is jöhetett volna. Olyan szerepet készített elő, amit nem a csoport privát előadásain, a varázslószínházban kell eljátszanom, hanem, ahogy ő mondta, a valóság mágikus színpadán. Carlos úgy döntött, hogy jó fenne találni nekem egy vőlegényt. Motivációja nem volt egészen világos. Néha szeretett volna versengést és feszültséget szítani köztem és a testvérem közön, de hogy pontosan miért és hogyan kéne ezt véghez vinni, az nem volt világos. Arra gondoltam, hogy képtelen megállni, hogy meg ne támadjon bármilyen családi infrastruktúrát, annyira durván megvetette az eredeti családi formát. Bár Davidet mindig szerette. Carlos először Guido Manfredot választotta ki a feladatra, bár soha nem derült ki, hogy vajon Guido milyen módon tudta volna zavarni Davidet. Valójában – szerintem –, a bátyám élvezte volna Guido külsejét, ragyogó szellemességét, amint a hírességekről szóló pletykákkal mulattatta volna. Ramon, a lóarcú, sosem mosolygó Puerto Rico-i volt a második választás, ő volt a Clear Green könyvelője. Egyszerre találtam őt szeretetre méltónak és meghökkentően nagyképűnek. Azzal hencegett, hogy ő már félkészen érkezett a varázslók világába, és spirituálisán előrehaladottabb mindannyiunknál. Carlos úgy gondolta, hogy katona öltözékben kell majd az oldalamon megjelennie. Bízott benne, hogy ez majd felidegesíti Davidet. Én csak azt tudtam elképzelni, hogy Davidet szórakoztatja a dolog. Vajon Carlos teljesen elfelejtette, hogy milyen a testvérem? Vagy mi van? Baj van a memóriájával? Ridley, a szerény argentin kegyetlenül megszégyenült, amikor Carlos a csoport előtt kijelentette, nincs elég vér a pucájában a feladathoz. Ridley elvörösödött és lenyelte a sértést. 173. Aztán ereztem, hogy Carlos valami leszbikus tesztnek akar alávetni, úgyhogy én ajánlkoztam először. Astrid derekára fűztem a karomat, aki fölém magasodott, és azt mondta: legyen ő. Astrid azonnal örömmel vette magára a feladatot. Megígérte, hogy bakancsot, bőrnadrágot visel, és a kulcsok az övéről fognak lógni. Carlos azonban megvétózta a dolgot: – Nem akarom, hogy Sylvia kitiltson az örökségedből. Annyira elbaszták az életedet, hogy megérdemled, hogy kapj is valamit. Tartoznak neked. Florinda folyamatosan szekálta az egyik férfit a csoportban. Állandóan azt hajtogatta, hogy kövér és nem intellektuális, és hogy éppen ezért ő lehetne a lehető legröhejesebb vőlegény számomra. Próbált tesztelni és szenvedtetni engem. Direkt csinálta, tudom, hogy mindig is direkt csinálták. – Flo – mondtam neki – mégis hogy tudnám ezt elhitetni? Azonnal átlátnának rajtam. Mégis miről beszélgetnénk vacsoránál? – De hajthatatlan volt. – Csak félrehívod a mamádat, és azt suttogod neki: le sem tudom róla venni a kezem, el sem hiszed, hogy eszi a puncimat. – Ezt kell mondanod. Ilyeneket kellett nekünk is tennünk, Don Juan ilyeneket kért tőlünk. Nektek miért legyen könnyebb? Carlost azonban nem győzték meg Florinda könyörgései. A tervet elvetették. Az egésznek egyetlen praktikus motivációja – az én egóm rombolásán kívül –, hogy kivegyenek a családi kötelezettségekből, mint a hálaadás, karácsony és az ilyen ünnepek, amit Carlos – érdekes módon – imádott megünnepelni. Még kora ősz volt, de a naguál már most terveket szőtt. Azt mondta, hogy szükségem van egy olyan férfira, aki állandóan lefoglalja az időmet az anyámék szemében. Az ünnepeket nehéz volt megszerveznem, a családom és a csoport rendezvények között ingázni. Carlos ünnepei jól megszervezettek voltak, volt minden: libasült, ajándékok és félelmetes bingó-játékok. Szinte mindig kizárt valakit egy-egy ilyen parti után, mondván: – A nyomás túl nagy, minden parti után garantálom, hogy fejek fognak hullani! A legsötétebb pillanataimban azt gondoltam, szereti a maximumig szítani a feszültséget a csoportban. Aztán Guido maradt Carlos választottja. Végre megszerveztünk egy vacsorát Guidóval, anyámmal, a bátyámmal, és szeretett családi barátunkkal, Bobbal. Az éttermet én választottam ki – az elegáns Michael's-be mentünk Santa Monicában. Amikor felhívtam Guidót, örült a választásomnak, és ünnepélyesen mondta: „A naguál is odajárt.” Amint megtudta viszont, hogy az engedélye nélkül meghívtam Bobot, dühös lett. – Allys, ezeket a dolgokat nem veheted ilyen könnyedén! Ez egy manőver! Nem hívhatsz meg csak úgy valakit!

Nem érted?! Ez komoly! A vacsora napjának reggelén Carlos szólt nekem, hogy Guido nem lesz ott. Már nincs meg hozzá a megfelelő energia – az ajtó, bármily jelentősnek tűnt is, bezárult. Azt az utasítást kaptam, hogy sírjak az asztalnál, amint rájövök, hogy Guido átvert. 174. Ezzel kellett felkeltenem anyám sajnálatát, és természetesen át kellett jutnom ezen a próbán. Amikor felhívtam Guidót és elmondtam neki, egyszerre volt sóvárgó és sztoikus. – Meg akartam csókolni a nyakadat mindenki szeme láttára – suttogta. Az este terv szerint zajlott. Megfelelően összetört szívvel festhettem, ahogy az üres székre pillantottam magam mellett, és mindenki együtt érzett velem. Az ünnepek közeledtek, a probléma pedig megoldatlan maradt. Végül Guido visszakapta a helyét. A bátyám – aki az év felét Franciaországban tölti –, Los Angelesbe készült két tizenéves fiával. Egyik szombat este elvitték anyámat egy trendi pizzázóba. Azt terveztük, hogy ott találkozunk, de ezúttal Guido is velem jön. Ám az utolsó pillanatban Guido megint elvesztette a munkát. Ezúttal jóval kegyetlenebb módszerrel. Carlos Dexter Dupree-vel helyettesítette, akit eredetileg Juan Gonzaleznek hívtak, és Buenos Airesből jött. (A varázslónevek általában olyan messze estek az eredeti névtől, amennyire csak lehet.) Dexter konvencionálisan jó kinézetű, vidám csontkovács-tanonc volt, egy ideje már a csoport peremén lődörgött, s végül megnyerte Carlos kegyeit. Eleinte kedveltem Dextert, és mint általában, azon kevesek közé tartoztam, akik szóba álltak vele, akkor is, amikor még pusztán Juan volt. Beulah különösen utálta. azt mondta a szemöldöke „túl szőrös, olyan mint egy hernyó!” Mivel Carlos a szőrzetet mindkét nem esetében „olyan emberi vonásnak tartotta, ami a majmokhoz kapcsol bennünket”, Dexter szemöldökei ellene szóltak. Dexter élvezte a flörtölést, és mint általában, senki nem szólt neki, hogy ez tilos. Amikor megpróbált a nyakamba csókolni az első hetek alatt, rámosolyogtam, és szóltam, hogy legyen óvatos. Úgy tűnt, nem érti. Tudtam, hogyha a szabályokra figyelmeztetem, akkor kirúghatnak, úgyhogy csak sejtetni tudtam a következményeket, ahogy annak idején Astrid, Guido, Poona és Zuna is ezt tették velem. Nem voltak romantikus érzéseim Dexter iránt, és fogadni a figyelmességét éppoly veszélyes volt rámnézve, mint rá. Sőt, a nőket sokkal súlyosabban büntették, mint a férfiakat, és engem már eleve flörtölősnek tartottak. Sonia rendszeresen árulkodott rólam, valahányszor látott egy férfival beszélni. Guido nem kedvelte Dextert, ezt az életerős, önelégült újoncot. Egy csinos fiú, aki olyan nárcisztikus, hogy a háta mögött a női varázslók Antoniónak, vagy Mr. Teflonnak nevezték, mert oly mértékben volt önmagával elfoglalva, hogy minden tanács, sértés, vagy tanítás lepattant róla. Még Taisha is, aki azt vallotta, hogy szégyenteljes emberi dolog valakit jobban kedvelni a másiknál – még ő is bevallotta bűntudatosan: – Ridleyt jobban szerettem. – Carlos szerint Dexternek hiányzik néhány kereke – közben a saját homlokát ütögette nyomatékul, aztán ellágyulva hozzátette: – Fiatalkori önmagamra emlékeztet. 175. Akárcsak az a kitaláció, miszerint Claude egy mágikus idegen, miközben nem volt más, mint egy elkényeztetett, nagyra nőtt gyerek, Dexter is fantasztikusan tudta irritálni a férfi egókat. Bár semmilyen misztikus dolgot nem állítottak róla, rendszeresen megúszott olyan melléfogásokat, amikért másokat ki is rúgtak volna. Guido a tőle megszokott visszafogottsággal reagált a hírre, hogy nem lehet többé a vőlegényem. Ez a lépés súlyosan sértette a pozícióját a csoporton belül, mint második alfa-hímet Carlos után. A naguál sikeresen elpusztított három egót: Guidóét összetörte, Dexterét felfújta, az enyémet meg hullámvasútra ültette. Carlos élvezettel tervezgette a jeleneteket, és Guidónak le kellett nyelnie, ahogy Dexter elfoglalja a helyét, s ő kerül a figyelem középpontjába ebben a szappanoperában. Először is Dexternek ki kellett találni egy nevet és egy foglalkozást. A félig olasz Nancy segítségével Carlos elnevezte dr. Piero LaBrunának. Dr. LaBruna arisztokrata vérvonalhoz tartozott, és két diplomát is szerzett, egyet a Római Egyetemen, egyet John Hopkinsnál. A lakásomon találkoztunk, hogy pontosítsuk a történetünket. Carlos hirtelen lerövidítette a manővert, vacsora helyett a lehető legrövidebb ideig leszünk együtt a családommal és barátunkkal, Bobbal. Piero sietve jön értem, mondván, hogy késésben vagyunk, és egy fogadásra sietünk. Úgy sejtettem, hogy Carlos már véghezvitte mágiája nagy részét azzal, hogy három tanítványa küzd az érzéseivel. Dexter persze nem küzdött sokat, csak még jobban felfújta magát. Amikor megemlítettem neki, hogy Guido szörnyen féltékeny – ami még egy ok arra, hogy ne lehelgessen csókokat a nyakamba –, döbbenten nézett. – Mi? De miért? – Semmi, nem lényeges. – sóhajtottam. Dexternek tényleg hiányzik néhány kereke. Dr. LaBruna a pizzázóba jött értem. Carlos utasításai szerint én felpattanok a székemről, szenvedélyesen megölelem Dextert, és váltunk pár szót olaszul. Majd rövid bemutatkozás után kisietünk kéz a kézben. Dexter le

sem ül, mert annyira egyedül akar velem maradni. Az utolsó felkészülésünkkor Dexter kezdte magára ölteni a szerepét. Lehet, hogy én is ezt tettem, mivel kezdett úgy kezelni, mint a feleségét. Utasítgatott, folyton emlékeztetett Carlos instrukcióira, és hogy mindent úgy csináljak, ahogy mondta. Szörnyen idegesítő volt. Mit ugráltat engem ez a nagy gyerek? A vacsora alatt rettenetesen ideges voltam. Tudtam mit jelent, ha ebben elbukunk: megint kivágnak. Ráadásul bűntudatom volt, hogy hazudok a családomnak és a bátyáméknak. Dehát ez varázslás, a legigazibb dolog! Persze hogy izgatottan beszéltem nekik Pieróról, még azt is mondtam, hogy tettem egy rövid utazást Rómába, 176. hogy megismerjem a szüleit. És most itt várom életem szerelmét ebben a zajos bevásárlóközpontban. Piero pontosan időben érkezett, és olcsó illatszertől bűzlött. Majdnem köhögőrohamot kaptam. Mégis a nyakába ugrottam, és olyan szenvedélyesen csókoltuk meg egymást, amennyire nyilvánosan lehetett. Bob azt mondta később, hogy úgy festettünk, mint akik alig várják, hogy eltűnhessenek a legközelebbi hálószobában. Piero franciául beszélt a bátyámékkal, feltett néhány kötelező kérdést Provence-ról. A modora kifogástalan volt, és pezsgésével elbűvölte anyámat. Az illatszertől eltekintve, teljesen elfogadható vőlegény volt. Instrukcióink szerint kéz a kézben távoztunk, akár a „Boldog Fiatal Szerelmesek” mintaképe. Kint szemerkélni kezdett az eső. Dexterrel táncra perdültünk az esőben, ölelgettük egymást: – Sikerült! Megcsináltuk! – Felkapott, és nevetve körbeforgatott. Szerepeltünk Castaneda Mágikus Valóság-Színpadán! Azonnal felhívtam Carlost, amint megszabadultam a ruháimtól, melyekből csak úgy áradt az illatszer. Boldog volt, és hallani akarta anyám reakcióját. Mint kiderült, Dexter tökéletesen elbűvölte. Rajongott jövendőbeli vejéért, elmesélte a barátainak, és az időpontért sürgetett. Másnap izgatottan és megkönnyebbülten mentem gyakorolni. A lépcsőknél gyülekezett a csoport, mint mindig, várva, hogy véget érjen a jóga-óra. Dexter és én mosolyogtunk, és amint Carlos megérkezett Astriddal (már nem látott elég jól a vezetéshez). Dexter mellé álltam mosolyogva, mintha egy fotóhoz pózolnánk. Carlos rámkiabált: – Seggfej! Mierda, babosa*! Mit gondolsz, mik vagytok ti, házasok?! Elhitted! Elhitted, hogy Dexter a férjed! Carajo! Pendeja! Te elcseszett... Undorral elfordult tőlem, és elindult felfelé a lépcsőn. Astrid szomorúan nézett rám – kezdődik az egész elölről. Hátramentem a teremben a „szégyen padomhoz” és azt kívántam, bárcsak elbújhatnék valahol. Dexter is mosolygott, én is – nem rendeztem semmiféle előadást. Miért csak engem hibáztat már megint? Nem rúgtak ki, de Carlos került, és nevetségessé tett ugyanúgy. Most aztán mindent elrontottam, tudtam meg Carlostól, úgyhogy véget kell vetni az egész történetnek. A Dr. LaBruna epizód véget ért, az ünnepekre megint nincs kifogásom. – Mit kell mondanom anyámnak? – kérdeztem. Egész ismeretségünk alatt ekkor állt elő a legkegyetlenebb húzásával. Felhasználta anyám zavaros szexuális viszonyát az orvosával – ellenem. Természetesen ezt is egy próbának kellett tekintenem, csakhogy bűzlött a szadizmustól. – Mondd neki, hogy elutaztál Pieróval Olaszországba, és rájöttél, hogy csak a pénzedet akarja, egy szar dzsigoló. Egy férfi, aki még az italát sem képes kifizetni! ___________________________ * Szar, takony.

177. És ez még nem a legrosszabb! Az igazi gond az, hogy naponta hatszor kér tőled perverz dolgokat. Na, hívd fel, mondd meg neki! Előtte még felhívtam Daphne-t és Ridleyt, akikben bíztam, hogy megbeszéljem velük, mit csináljak. Segítettek elpróbálni, megtalálni a megfelelő hangnemet, aztán megtettem. Még mindig kérdés volt bennem, vajon Carlos tud egy kicsit is olvasni a tudatomban, vagy a Szellem figyel, hogy megteszem-e? Elmondtam anyámnak, hogy a LaBruna család arisztokrata, de koldusszegény, hogy Piero egyáltalán nem akar dolgozni, és én ott ragadnék a tengeren túl, mint egy olasz feleség, és moshatnám örökké a házi szennyest. Végül bevallottam szexuális gondjainkat is. Anyámról egyszerűen lepergett az egész. – Férfiak! Ők tudnak csak ilyen önzők lenni! Hát rengeteg hal van még a vízben! Sajnálom, drágám, de örülök, hogy idejében rájöttél! Anyámat nem lehet szexuális dolgokkal sokkolni, úgyhogy tönkretette Carlos tervét. Carlos betegsége előrehaladtával egyre rögeszmésebben ragaszkodott ahhoz, hogy szétdúlja tanítványai családjait, de nem számolt anyám különcségeivel. Csalódottnak tűnt, amikor elmondtam neki, hogy gond nélkül teljesítettem, amit kért.

178.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Testek és hájak A rettenetes élmények hatására az ember eltöpreng: vajon az, aki elszenvedi őket, nem maga is valami rettenetes? FRIEDRICH NIETZSCHE, Emberi – túlságosan emberi

Carlos élettörténete semmiképpen nem lehetne teljes az emberi testen megjelenő zsírréteg témájának megemlítése nélkül. Carlosnak rögeszméje volt a háj: a sajátja, a tanítványaié, és a világban úgy egyáltalán mindenkié. Írt róla könyveiben, beszélt róla interjúkban és előadásaiban, és naponta leteremtette azokat, akik nem feleltek meg az elvárásainak e téren. A háj nem varázslókhoz méltó. Ismeretségünk első húsz évében Carlos folyamatosan duci volt. Sosem igazán hájas, de kerek és pufók. Kedves, lágy, megnyerő és teljesen aszexuális. Amikor az új, vékony Carlosszal találkoztam első tensegrity órám előtt, nagyon megdöbbentett a látvány. Sokkal, de sokkal vonzóbb volt így. Először azt vettem észre, hogy fekete haja gyönyörű ezüstbe fordult, de a legnagyobb változás az volt, hogy hatvanöt évesen végre lement róla a gyerekliáj. A vékony, izmos Carlos sokkal férfiasabban festett. Elmondta nekünk, hogy Don Juan könyörtelenül poénkodott a súlyán, és azon hogy megevett naponta tizenegy sonkás szendvicset. Számára a mennyország egy kenyérszendvics: két szelet kenyér között egy szelet kenyér. Szerette az édességet, ami ellen küzdött, de soha nem győzött. Imádta a kapucsínót, amit viszont megtiltott mindenki másnak – kivéve, ha kanállal etette a nőket a saját csészéjéből. Bűntudattal beszélt kávé-süti kilengéseiről Claude-dal, ami után általában mindketten rosszul lettek. Sokszor idézte Claude szavait: – Lehet, hogy holnap meghalunk, igyunk egy kapucsínót! Egyszer Claude kirúgatta Carlosszal egyik új szeretőjét a csoportból, és az „apja” ágyából is, állítólag azért, mert a lány felajánlotta Ridley-nek, hogy készít neki egy 179. kapucsínót. Őt sem tájékoztatták a szabályokról. Ridley habozott, de aztán mégis belekortyolt. Erre Claude váratlanul megjelent, ráüvöltött Ridleyre, hogy „nem férfi”, és óriási hisztit rendezett. A lányt nem láttuk soha többé. „A legjobb munkatársam volt!” – morgott Sonia. A lány komolyan összeomlott és hosszú terápiára volt szüksége, hogy felépüljön a brutális elutasításból. Carlos éveken keresztül állította a tömegeknek, hogy soha nem fogyasztott koffeint. „Túl érzékenyek vagyunk, még a tea is sok nekünk. A Végtelen eléréséhez az embernek le kell mondania a kávéról, a cukorról és a szénhidrátokról.” Életének utolsó hónapjában gyakran küldtek titkos beszerzésre a közeli pékségbe, hogy a reggeli kávéját és péksüteményét megvegyem. Florinda fantasztikusan értett ahhoz, hogy jelentőségteljessé legye ezeket az útjaimat: „A naguálnak lesz! Meg ne lásson valaki! Kint foglak várni az ajtó előtt! Siess!” Carlos remek szakács volt, isteni húsételeket és krémes desszerteket készített. Néha megetetett szeretkezés után. Amellett, hogy finom volt, az ételt állítólag az ő ereje hatotta át. Hiszek abban a népi bölcsességben, hogy a hangulat, amiben az étel elkészül, befolyásolja az ízét, de Carlos ezt a végletekig fokozta. Florinda például soha nem főzhetett a naguálnak. – Nem tudom miért, de méregként hat rá – mondta. – Pedig jól főzök. Mindenesetre örült, hogy ez legalább nem az ő felelőssége. Ezért a feladat szegény Taishára hárult, akit folyton kritika ért. Szívesen elmentem bevásárolni, amiért nagyon hálás volt, és vigyázott arra, hogy mindig pontosan kifizesse nekem a számlát. Amikor együtt mentünk vásárolni, mindig vett egy üveg vodkát is. – Nem magamnak veszem! – mondta, bár nyílt titok volt, hogy iszogat. Carlos isteni vodkakoktélt készített gyümölcsökkel; és atombombának hívta. Volt egy másik receptje is, amiről azt mondta, hogy Don Juantól származik: a mester megtanította, hogy szedjen két kumkvatot* és hónapokig áztassa vodkában – egy kumkvat két martinivel felér. Simon állította, hogy ezt a receptet ő találta ki. Szerintem Carlos Ötlete volt. Sosem láttam, hogy Carlos egy-két pohár bornál vagy portóinál többet ivott volna. Gyakran adott egy pohárral nekem is szeretkezés után, regenerálónak. Ami Taishát illeti, és a rettenetes stresszt, aminek folyamatosan ki volt téve, én inkább megkönnyebbültem, hogy a viccelődésnek az ivászatáról van alapja. Florinda és Carlos elmondása szerint, a naguál tizenöt évvel azelőtt elutasította szexuálisan, amikor én csatlakoztam a csoporthoz. Belenyugodott, hogy rengeteg kritikát kap, és

kevés elismerést a főzési tudományáért. Mégis mindent beleadott Carlos ételeinek elkészítésébe, bár Carlos rendszeresen megvádolta azzal, hogy meg akarja mérgezni. Nekem csak egyszer beszélt a kapcsolatukról. ____________________________ *Savanyú narancs.

180. – Ah, az én kis Taishitám, az én kurvám volt, olyan finom! Aztán átment a határon a szervetlen világba, és teljesen kiszáradva jött vissza. Milyen érzéki volt pedig! – Florinda szerint ez a megvonás volt az oka Taisha folyamatos feszültségének. Egyik könyvében Carlos ír a dohányzással folytatott harcáról. Élete végéig nem volt hajlandó balfelső zsebes inget viselni, mert a keze még mindig odanyúlt volna, hogy érezze a biztonságot adó cigarettát. Próbálta megtörni teste reflexszerű megszokását. Taishával néha vettünk neki ingeket, és nem kis gondot okozott a zsebprobléma. Don Juan – Carlos elbeszélése szerint – úgy csalta csapdába, és szoktatta le dohányzásról, hogy hosszú hegyi túrákra vitte magával, hogy erőnövényeket, daturát, peyotot gyűjtsenek. Naponta több mérföldet gyalogoltak – úgy tett, mintha eltévedtek volna, amíg el nem múlt a nikotinéhség Carlosból. Ennyi séta hatására Carlos kezdett lefogyni. Carlos akkoriban rendkívül fittnek tűnt nekem. Karjai karcsúak voltak, de erősek és inasak, az izomzata a hátán és a lábain egy sokkal fiatalabb emberre vallottak. A hasa petyhüdt volt a súlyváltozásai miatt, és volt egy operációs heg rajta. Elméletileg a napi tensegrity gyakorlás tartotta formában, aztán már inkább azzal küzdött, hogy a fogyást nem tudta megállítani. Nemigen tudtuk – életének utolsó évében –, hogy ez már a májrák korai jele. A betegségé, ami miatt kigúnyolta az átlagembereket, hogy megadják magukat elcseszett, dögunalmas életük feszültségeinek. Carlos leszólta volt kiadóját is, Michael Kordát, aki könyvet írt sikeres harcáról a prosztatarák ellen. Carlos súly-rögeszméje mindannyiunkra hatással volt. Rettegtünk, hogy felszedünk egy kilót, bár ha valaki túlságosan sovány lett, akkor meg Florinda rendezett jelenetet. Legtöbbször hálásak voltunk neki, mert kritizálta Carlos rögeszméjét. – Rosszabb vagy, mint Balanchine! – szólt rá a csoportban, és mindenki tapsolni kezdett. Ez volt az egyetlen olyan alkalom, hogy Carlost láttam zavarba jönni. – Ki az a Balanchine? – suttogta Patsy. – Egy szadisztikus balett-impresszárió, aki anorexiába kergette a tanítványait – mondtam. Carlos kedvenc tanítványai természetesen a legvékonyabbak voltak. Imádta Claude vékony, fiús testet, pedig a csoportba jártak nőies, gyönyörű lányok, mint Daphne és Carol, akiket folyton üldözött, hogy kövérek. Rettenetesen túlsúlyosnak érezték magukat. A nagy mellek és a nőiesen kerek csípő szégyen volt. Rettenetes volt ezeket a fantasztikusan gyönyörű nőket levertnek és idegesnek látni a testük miatt. Muni folyton a combjait csipkedte, és a domborulatairól panaszkodott, pedig gyönyörű, arányos teste volt. A férfiak és nők egyaránt gyönyörűnek tartották, az egyetlen férfi azonban, akit szeretett tizenkilenc éves kora óta, folyamatos kegyetlenséggel ugratta. „Siete Culos”-nak, „Hétszeres seggű”-nek gúnyolta. A vasárnapi 181. csoport egyik tagja, Daniel Lawton később leírta véleményét Carlos soványság-mániájáról az egyik legaktívabb internetes fórumon, a sustainedaction.org-on: „Volt három vagy négy olyan alkalom a csoportban, amikor Carlos a homokosokat ócsárolta. Azt állította, hogy a szexuális unalom áll a homoszexualitás hátterében. A melegek unalmas életutat választottak, amit ilyen aberráns viselkedéssel kompenzálnak. Ha azt vesszük, hogy Carlos maga volt a mindentlátó naguál, aki egyszerűen elmondta nekünk az abszolút igazságot – energetikai szempontból – akkor még rendben lenne a dolog. Ő azonban tényként közölte a saját véleményét. Tehát érdemes lenne feltennünk a kérdést, vajon Carlosnak miért alakulhatott ki ez a véleménye? Én magam, még sosem éltem át, hogy annyira unatkoztam volna, hogy azt mondjam: na, talán ma egy nővel szeretkezem inkább. Carlos gondolata azt sugallta nekem, hogy amikor viszont ő unta el magát, gondolkodhatott erről.” Megfigyeltem, hogy akik nyíltan támadják a homokosokat, általában két okból teszik ezt. Az egyik a vallási kérdés. Carlosnak azonban igazán nem volt efféle vallási elhivatottsága. A másik motiváció, amit megfigyeltem: látens tendenciák, amit megpróbálnak elnyomni magukban. Azok, akik nyíltan támadják a melegeket, sokszor saját vonzódásaik ellen küzdenek így. Carlos esetében máshol is találhatunk erre utaló jeleket. Azt várta el a környezetében élő nőktől, hogy kisfiúkká alakítsák magukat. A hajukat rövidre kellett vágni, a melleiket el kellett rejteni, és nem festhették magukat. Tudom, hogy a legtöbb férfi azt gondolja: „Ki ne akarna egyszerre tíz nővel szeretkezni, ha tehetné!” Ez azonban egy irreális fantázia. Túlságosan sok bajjal járna. Igazából nem kell annyira sok variáció ahhoz, hogy az ember elégedett legyen a szexuális életével. Sok partnerrel eleve nehéz elképzelni a valódi intimitást, ami egyik oka lehetett annak, hogy Carlos annyira unott volt. Astridnak egy klasszikus amazonhoz hasonló, csodás teste volt, és olyan kevés zsírréteg volt rajta, mint egy

olimpikonon. Mégis, mivel magas volt és vastagcsontú, Carlos azt mondta atletikus lábaira, hogy „hatalmasak”. (Ugyanezt mondta a csoportnak az én izmos karjaimról, pedig Florinda mindig csodálta, és azt hajtogatta, hogy ujjatlan ruhákban járjak, szégyenemben azonban nem mertem.) A zavarodott Astrid zsírleszíváson gondolkodott. A szégyen marcangolta, és amikor túlzásba vitte a diétát, arca kísértetiesre fogyott. Milyen döbbentek lettek volna a csoporttagok, ha ezt tudják erről a tökéletes emberpéldányról, akivel versengtek! Egyszer valamilyen alkalomból Astrid szoknyát viselt. Carlos elkékült a dühtől, és hazazavarta átöltözni. – Igazán nem illő, hogy mutogassa itt a hatalmas lábait, és játssza nekünk a kislányt! – mondta Carlos a többieknek. Zuna és én fölös kilóinkat a hasunkon hordtuk, és Carlos csipkedte, döfködte is ezeket gyakorlás alatt. Lassan megtanultam púposán tartani magam, és nagyméretű 182. ruhákat hordtam, hogy elrejtsem ezt a hibámat. Kisebb stressz hatására túl sokat ettem, nagy stressz idején alig tudtam enni valamit. Alkalmanként egyik napról a másikra lement rólam 3–5 kiló. Ekkor azonnal előreléptem Carlos szemében. Amikor túl kövérnek tartott, ragaszkodott hozzá, hogy úgy szeretkezzünk, hogy nem veszem le felül a ruhámat. Ha elég vékony voltam, akkor szerette látni a testemet. Egyik este, ahogy egymás mellett feküdtünk az ágyban, azt mondta: – Azt akarom, hogy te legyél az elnöke annak a nagyvállalatnak, amit most készülök beindítani. (Nem sokkal ezután alakult meg a Clear Green, ahol Sonia lett az elnök.) Nagyon imponált a dolog, de rettentően aggódtam. A számba haraptam, azon tépelődtem, hogy fogok-e még írni valaha emellett a munka mellett. – Erre a feladatra téged álmodlak – múlt éjjel láttalak álmomban, sovány kis tündérkém – beszívta az orcáit –, soványnak kell lenned, chica, hogy átjuss a tű fokán a szabadságba! Megígértem, hogy még jobban lefogyok. Carlosnak volt még egy rögeszméje a női testtel kapcsolatosan. Azt akarta, hogy szinte minden szőrt távolítsunk el magunkról, hogy kevéssé emlékeztessünk elődeinkre. Szőrös majomnak lenni nagyon emberi, ahogy Don Juan tanította neki. Taisha éveket töltött Carlos kedvenc kozmetikusával, Faye-jel, aki elektrolízissel minden szőrt eltávolított róla, kivéve a szemöldökét és a szempilláit. Faye azt mondta. hogy egy átlagos nő lábainak szőrtelenítése is évekbe telik. Munira sokat panaszkodott Carlos, hogy „nagyon” szőrös, míg Florinda szinte teljesen szőrtelen volt. Engem is elküldött Faye-hez, hogy tökéletes bikinivonalat alakítson ki rajtam, ami fájdalmas, drága és időigényes folyamat volt. Amikor az egész csoportnak beszámolt a dologról, szégyenkezve osontam el gyakorlás után. Bizonyára csak a szokásos egó-gyilkoló módszerét gyakorolta. Tudnia kellett, hogy a legtöbb nőt érzékenyen érintenek az ilyen témák. Egyébként is, kevés ember szereti, ha nyilvánosan tárgyalnak a nemi szerveiről, pláne ha kritikával illetik. Nagyon dühös voltam, és idegesen elmondtam mindent Guidónak, aki kikísért a kocsimhoz. – Biztos tudsz már ezekről a dolgokról a női varázslóktól. – Mi?! – sikította. – Honnan szedted ezt?? Döbbenten néztem rá. Tudtam, hogy lefeküdt Florindával, és valószínűleg Munival is. Legalábbis nagyon úgy sejtették. Carlos is beszélt róla. Persze, nem lehettem biztos benne a sok hazugság és versengés közön. A beszélgetésünk befuccsolt, Guido legkevésbé sem tudott most együtt érezni velem, és véletlenül átléptem egy határt a lelkében a sok láthatatlan gát között. Magányosan és megszégyenülten vezettem haza. Egy órán belül jött a telefon a dühödt Florindától. – Allys badarságokat beszélsz! Badarságokat! Bénult voltam a döbbenettől. Mi a badarság abban, ha beszélünk a varázslók szexuális életéről, hiszen ő maga mondott el nekem rengeteg dolgot, és Carlos is 183. naponta beszélt róla? Ami pedig Guidót illeti, a mi „viktoriánus kapcsolatunk” kellős közepén visszarohant anyucihoz. Miért nem tudott soha egyetlen lépést sem tenni önállóan? És min borult ki ennyire? Elég lett volna, ha diszkréten ennyit mond: erről inkább nem szeretnék beszélni De a hátam mögött árulkodni, mint az oviban! Kezdtem megérteni Florinda kegyetlen gúnyolódásait a férfi tanítványokkal kapcsolatosan. Valamikor érzéketlenül kegyetlennek tartottam, ma már értem miért hívta őket „kasztráltaknak”. Guido napokig került. Próbáltam beszélni vele az irodájában, de jelenetet rendezett, amikor Dexter elment mellettünk. Dexter ránk sem figyelt, lassan lépdelt a folyosón, de Guido felemelte a hangját és féltékenységi jelenetet rendezett: – Az egész műsort neki rendezed! Az orra előtt, hogy mindent lásson! Guido vöröslött a dühtől, mire sarkon fordultam és otthagytam. A hidegháborút akkor hagyta abba, amikor Carlos egyik tanítását alkalmaztam: egy cserkészmanővert. Írtam Guidónak egy szirupos, majdnem gyáva levelet, magamra vállalva a teljes felelősséget a történtekért. „Az egész az én hibám volt, átléptem bizonyos határokat, nem kellett volna morális témákat érintenem.” Úgy tűnt, a levél kielégítette. Többé nem beszélt az esetről, kivéve a morális részt. „Ez nem egy morális hely!” – mondta, arra utalva, hogy én reménytelenül prűd vagyok. Lassan

visszatért korábbi nexusunkhoz, viccelődött, a lábát az enyémhez szorította az asztal alatt, megsimította a hajamat a fénymásolóban, éjszakánként sóhajtozott a telefonba – ahogy korábban. Carlos testszőrzet-mániája azon a ponton koncentrálódott, amit még ő is túl személyesnek tartott ahhoz, hogy a csoport előtt vitassa meg. Állította, hogy mágikus szempontból kritikus, hogy bizonyos meghatározott módon borotváljam a szeméremszőrzetemet – a megadott mód mindig változott. „Rettentő fontos, varázsló szempontból, hogy leborotváld a conchitád alsó részét, akkor az energia szabadon áramlik, és kevésbé emberi leszel tőle!” Carlos számára soha nem voltam elég vékony, de a lábam formás izmossága ellensúlyozta ezt a problémát. Piernitas-nak, vagy piernudas-nak nevezett, ami annyit jelent: kicsi lábak, meztelen kicsi lábak. Egyedüli jogot szereztem miniszoknya-viselésre az irodában és a partikon. Húzhattam magasabb sarkú cipőt, mint a többi nő, hogy a legjobb oldalamat hangsúlyozhassam.

184.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Az igazság a hierarchiáról Csak várt és figyelt, ahogy mindig is figyelt és várt, azt remélve, hogy egy napon szembetalálja magát egy ilyen rejtéllyel. Ám a tört szívek összeforrasztása olyan talány, melyet sem az értelem, sem az idő nem képes megoldani. CLIVE BARKER, The Hellbound Heart (Pokolra ítélt szív)

Florinda volt a legnagyobb védőügyvédje annak a varázsló-kijelentésnek: nincs csoport. Állandóan ezt ismételgette a jelentkezőknek, már akkor is, amikor meg nem is voltak előadások. Az előadások alkalmával soha nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy hosszasan beszéljen a témáról. Amikor Carlos nyilvánosság elé lépett, ő is állandóan hangsúlyozta ezt a témát: – Nem vagyunk csoport. A csoport koncepciója nem létezik közöttünk, soha nem is találkozunk. Lehet, hogy néha elmegyünk moziba, de ez is ritka. Azalatt az öt-hat év alatt, ami eltelt a beavatásom óta, szinte minden nap jártam a női varázslókkal moziba és étterembe, Carlosszal ebédelni és természetesen minden nap volt gyakorlás. – Soha nem találkozunk, lehet, hogy néha-néha gyakorolni, de nem vagyunk barátok, nem tudunk egymás életéről semmit, nem élünk együtt. Nincs csoport, nincs találkozás, nincs hierarchia. Idegenek vagyunk, kivéve, hogy Don Juan mítosza összehozott bennünket. Döbbenten láttam, hogyan hazudnak, illetve cserkésznek, ahogy ők hívják, olyan természetességgel, mint amilyen természetességgel azok az emberi lények lélegeznek, akiket ők megvetettek és lenéztek. A valóságban alig páran éltünk egyedül. Florinda annyira szenvedélyesen szerette ezt a témát, hogy majdnem ordított már a hallgatóságra. – Mindenki be akar lépni, mindenki bent akar lenni. Nincs hova belépni! Vicc! A gorillák mindig akarnak egy helyet a csapatban. De mi nem vagyunk gorillák! 185. Ti, lehet, hogy azok vagytok, de mi megváltoztunk. Adjátok fel, ne akarjatok csatlakozni hozzánk! Nincs is hozzánk! Hát ez nem volt más, mint egyszerű és szimpla szemfényvesztés. Elképzelem Carlost és a női varázslókat, ahogy mágikus hatalmukat próbálgatják, hogy inspirálják az egyéni individuális lépéseket, miközben a lehető legemésztőbb irigységet váltják ki a csapatból azzal, hogy olyan klikkeket szerveznek, mint a leghétköznapibb középiskolás gyerekek. Aki túl tudta élni ezt a kognitív disszonanciát, lehet, hogy tényleg kilépett az egójából. Gondolom ez volt a terv – mint még sok más – eltorzult viselkedésük mögött. Nagyon is zavarbaejtő lett volna a naguálnak és a női varázslóknak, ha olyannak tűnik ez az egész, mint egy klub. Az olyan szociális dolog. Azáltal, hogy egyértelműen kimondták (amit egyébként mindenki a saját szemével láthatott), hogy valójában nem is létezik a csoport, máris cserkészésnek lehetett hívni. Ebben az esetben ez nevetséges hazugság volt. A lehető legrosszabbat hozta ki mindenkiből. Soha nem láttam egyetlen embert sem, aki képes lett volna az ebből adódó fájdalmat legyőzni. Hogy feldolgozta volna ennek az irrealitását, és ki tudott volna lyukadni a másik oldalon, maga mögött elhullajtva emberi küszködéseinek utolsó nyomait. A szemináriumokon például olyan hierarchia működött, mint a rockkoncerteken. Mivel voltak zenész barátaim, és az egyikhez férjhez is mentem, ismertem a dörgést ezen a téren. Ráadásul híresség gyereke vagyok, bár az írók kicsit máshogy működnek, mint a rocksztárok, legalábbis szerettem ezt gondolni. Én magam is végigutaztam a könyvem népszerűsítésével különféle helyszíneket, amikor a Book of Lists a New York Times bestsellerlistájának élén volt, taszigáltak át az autogramkérők tömegein zöld szobákba, mindenféle hírességek közé, limuzinnal szállítottak ide és oda, híres írók és még híresebb kiadók, és még annál is híresebb sztárok mellé ültettek le. Mindezt láttam, így felismerem az egész showműsort. Az első két sort az előadásokon számunkra tartották fent, és minket nagyon gondosan, fontossági sorrendben, névkártyákkal ültettek le. Ha csak egy egyszerű néző vagy, akkor pusztán a tény, hogy beszéltél valamelyikünkkel, hogy egy mosolyt, vagy egy fejbólintást kaptál, nagy jelentőséggel bírt, hiszen mindenki láthatta – annak ellenére, amit Carlos állandóan mondott a könyveiben, a színpadon és az interjúiban, hogy a Szellem választja ki a tanítványokat –, a tanítványokat igenis a nézők között találták meg. A szemináriumra járók alkalmanként megjelentek minden magyarázat nélkül az első sorokban vagy a színpadon,

olyan pólókban, cipőkben és hajvágással, mint a belső kör tagjai, és egy mosoly a naguáltól akár a megvilágosodást is jelenthette. Lehet, hogy az ember energiatestét egyetlen Don Juan-i pillantással helyreállítja? Összekapcsolja a sajátjával? Ki tudja. A sóvárgó, leendő harcosokat gyakran Astrid, én vagy mások hívtuk meg őket privát előadásokra, vagy akár egy vacsorára Castanedával. Ami ezután jött, az maga a tragédia, komédia, vagy nem is tudom, talán 186. a sztárság, vagy mind a három. Talán volt valamilyen terv az egész paródia mögött, de én ezt soha nem tudtam feltárni. Egyre inkább azt hittem, vagy azt láttam, hogy; Carlos mindent az aktuális pillanatban talál ki. Ez volt az egyetlen magyarázat, ami beleillett a képbe. Időnként azt mondták a közönségnek, hogy mi, a tanítványok „képesek vagyunk olvasni az energiát, ami árad az univerzumban” úgyhogy a tömeg nagy része attól rettegett, hogy olvasni tudunk a gondolataik között. Valaha én is azt hittem, hogy Carlos, a női varázslók és a három chacmool képes olvasni a tudatomban, mindaddig; amíg hegyméretnyi bizonyíték össze nem gyűlt az ellenkezőjéről. Talán az volt a terv. hogy ébren tartsak a tüzet a tömegekben, vagy hogy a felszínre préseljék az irigységet, amíg az teljesen el nem tűnik, és így emeljék fel a buzgó tanítványokat. Voltak olyan résztvevők, akik leskelődtek az otthonunkban és az irodáink körül, mások asszertív, nyílt kérdéseket tettek fel, vagy ajándékokat adtak. Egy ékszerész, aki gyakran eljárt az előadásokra, s tudta, hogy szeretem a gyöngyöket, készített nekem egy gyönyörű nyakláncot és karkötőt. Astrid azt mondta, hogy azonnal szabaduljak meg tőlük, amit kőtelességtudóan meg is tettem. Ismételgette: „Csak Tőle kapott ékszereket viselhetsz.” Mások az állandó jelenlétet választották, de mindig a háttérben maradva. Voltak önkéntesek, akiket bármire megkérhettünk. Az ingyen munka kiváló stratégia volt. Státuszt jelentett, megtiszteltetést, és fedezhette a szemináriumok nagyon magas költségeit, mivel ez kedvezményt és ingyenes étkezést tett lehetővé. Egyes egyhetes szemináriumok akár 1200 dollárba is belekerülhettek, és ebben nem volt benne a szállás, az étel és az utazás. Emberek érkeztek Japánból, Argentínából, Oroszországból, és hihetetlen összegeket költöttek el. A lehetőség látni a hús-vér naguált egy életen át tartó álom beteljesülését jelenthette. Rengetegen évtizedeket szántak az életükből erre, és követték Castaneda könyveinek minden tanítását. Évtizedeket várakozásban töltöttek, soha még csak nem is álmodva a szerencséről, hogy valaha is láthatják őt. S vajon hány olvasó gondolkodott el azon, hogy egyáltalán létezik-e Don Juan, hogy nem fikció-e mindaz, ami a könyvekben van? Az biztos, hogy sokaknak mindennel felért látni a hús-vér Carlos Castanedát. Aztán ott volt a mindig megismétlődő misztikus bevezető bemutatkozás. Engem felmentettek ez alól, mivel nem volt meghatározható, hogy én hova is tartozom, soha nem jelentem meg a színpadon, mégis titokzatosan intim viszonyban voltam a női varázslókkal, amiről később megtudtam, hogy mennyi fejtörést okozott másoknak. Florinda vagy Muni minden szemináriumnál bemutatta az előadókat, vagy a gyakorlatok bemutatóit név szerint, s minden tanítvány fölállt, meghajolt, és meg is tapsolták. „Ez itt Poona Wiltee, végzettsége szerint jogász” – kis meghajlás. „Ez itt Ridley James, megbízott terapeuta, a háztartásbeli bántalmazásokra specializálódott” – kis meghajlás. És így tovább. Mindenkinek volt valamilyen magasabb végzettsége, 187. vagy valamilyen fontos, jól fizető munkája. Guido (aki valóban rendező volt) és Simon kivételével (aki valóban producer volt) ezek a tanítványokra aggatott címek és végzettségek általában hamisak, vagy nagyon eltúlzottak voltak. A közönség emiatt borzalmasan érezte magát, és gondolom, ez szándékos is volt. Azok az emberek, akikkel én beszéltem, gyakran panaszkodtak; – Már 45 000 dollár mínusz van a hitelkártyámon, csak hogy eljöhessek ezekre az előadásokra, vagy például rengeteget dolgozom, hogy a megélhetés mellett el tudjak jönni a szemináriumokra. Minden nap végzem az összegzést és a tensegrity gyakorlatokat – ez olyan sok órát vesz igénybe, s egyszerűen nem tudom, hogyan tudnék visszaülni az iskolapadba, hogy megszerezzem a magas végzettséget is, amit annyira mondanak, hogy kell. És a gyerekeim, egyszerűen nem tudom, hogy mit csináljak a gyerekeimmel. Mások hogy találnak időt? Ti hogy találtok időt? Bár, hát igen, nektek nincs családotok, természetesen. Lehet, hogy ti nem vagytok olyan unalmasak, nem úgy fogantatok. Biztosan van energiátok. Nekem soha nincs – talán ha megpróbálnék kicsit többet gyakorolni és kevesebbet aludni. Bárcsak a naguál ugrálna a hátamon, úgy, mint Don Juan tette vele, és ez azonnali robbanást jelenthetne. Istenem, ti olyan szerencsések vagytok – mondogatták. Annak is fájdalmat jelentett ez az egész ceremónia, akit nem mutattak be a közönség előtt. Egyszer, egy különlegesen tirádás bemutatási sorozat után kikísértem Taishát. Guido kedvesen rám mosolygott: „Nagy harcos vagy Allys” – mondta szomorúan és gyengéden. Szeretete közvetlen úton érte el a szívemet, mélyen, a nem tapintható kincseim közé került, arra a helyre, amit Carlos „az emlékezetes események albumának” nevezett. Ezek voltak azok a felejthetetlen és fenséges pillanatok, melyek mindannyiunkkal megtörténtek, ha nyitva

tartottuk a szemünket. A vége felé Taisha kísérője és asszisztense lettem a szemináriumokon, mivel ő engem választott, Carlos és Florinda pedig beleegyezett. Meglepetésemre úgy találták, hogy az ő energiája állandóan ütközik mindenkivel, és hogy én vagyok az egyetlen, aki kezelni tudom őt, az egyetlen tanítvány, akinek a közelsége hosszasan megnyugtatja. Mivel állandóan Taishával láttak, Claude, Beulah és az új tanítványok gyakorlatilag fröcsköltek rám az irigységtől. Hogy én egy női varázsló társaságát élvezem, ez felborította fejükben a rendet. A vesztesek nem szoktak beállni a királyi kíséretbe. Nem tudták, hogy én gyakran vagyok a női varázslókkal a színfalak mögött. Claude, aki teljesen tudatlan volt az én szokatlan státuszomat illetően, csak úgy fröcskölt, amikor látta, hogy mobiltelefont használok az egyik szeminárium alatt. Jól sejtette (talán a spanyol kedveskedéseim miatt), hogy Carlosszal beszélek, és meg is kérdezte: – Ki az? – Forró vonal! – mosolyogtam. Rögtön odébb ment, a füle hegyéig vörösödött, vékony ajkait összepréselte a harag. 188. Továbbra ís úgy beszéltem a szemináriumokra érkezőkkel, mint egy átlagos ember. Astrid is ugyanígy viselkedett. Évekkel később megható köszönőlevelet kaptam, olyan emberektől, akiket a jeges Poona és Zuna, vagy az arrogáns Tarina, Claude, Patsy és Beulah rendszeresen lehordtak vagy visszautasítottak. Az egyforma hajviselet és ruházat még fájdalmasabbá tette a kívülállónak a kirekesztettséget. Az előadásokon résztvevők egyforma karkötőket viseltek „a második figyelemből”, egyforma cipőt, egyforma napszemüveget. A legrosszabb a vihogó, suttogó klikkek látványa lehetett. Aki átélte, hogy milyen iskolás gyerekként kizárva lenni aa ilyen klikkekből, az nem tudja elfelejteni azt a rettenetes érzést. Évekkel később megtudtam, hogy elterjedt rólam, hogy velük vagyok, de nem tartozom közéjük. Ez volt az egyik leggyönyörűbb bók, amit életemben kaptam. Amíg én menedzseltem a könyvesboltot, éveken át nagyon előnyös helyzetet élvezhettem. A szünetekben mi árultuk a könyveket, ami fárasztó volt ugyan, de nagyon jól éreztem magam. Carlos könyveit árultuk, összegzéshez való tollat, ami fénylett a sötétben, sportszatyrokat, pólókat ilyen szlogenekkel, hogy „Tensegrity minden energiatestnek”, vagy „Az önfontosság öl, gyakorolj tensegrityt”. Több száz emberrel ismerkedtem meg, és válaszolgattam néha mérges kérdéseikre a spiritualitás áruba bocsátásáról. Szerettem menedzselni a csapatot is, szerettem a munkámat. A helyzetem nagyon tetszett Carlosnak is: – Ajájáj – mondta, és nevetett. – Irving forogna a sírjában, ha látná, hogy az ő kis drága lánya üzletet vezet, tündér-üzletet. – A második figyelemben! Üzletet a második figyelemben – tette hozzá Taisha melegen, és ezzel még nagyobb méltóságot kölcsönzött helyzetemnek. Igazán csüggesztő volt az irigység, a pitiánerség és a versengés mértéke, ami átszőtte életünket, bár Carlos is sokat írt róla a könyveiben. Ha azt láttam volna, hogy Carlos módszere eredményesen működik, és mi mindannyian kitörünk dominancia- és pozícióharcunkból, akkor talán megtapsoltam volna a kegyetlenség színházát, amit Carlos Castaneda kemény szeretete működtetett. Ehelyett azt láttam, hogy lelkek mennek tönkre a nyilvános megszégyenítéstől – rosszakaratot láttam, összeomlást, betegséget és szenvedést. Sok szenvedés eredt abból, amit Joel Kramer és Diana Alstad könyvében olvastam, melynek címe: The Guru Papers: Masks of Authoritarian Power (A guru lapjai, az autoriter hatalom maszkjai): „Ha a guru szexuálisan kapcsolatba lép egy vagy több tanítvánnyal, az hierarchiát teremt a csoportban. Mivel a guru látszólagosan feltétel nélküli szeretet ajánl (lásd a varázsló odaadó szeretete), ezzel azonban mindenkiben mögöttes féltékenységet és haragot kelt. Sokkal könnyebb egy guru számára fenntartani a hatalmat, ha egyedül él, vagy legalábbis ha azt hirdeti, hogy cölibátusban él. A cölibátus aláaknázza a párkeresést, ha a szexuális intimitásnál magasabb rendű életformaként hirdetik. Egyes guruk aktívan lebeszélnek arról, hogy gyerekeink legyenek, vagy elválasztják a gyerekeket 189. a szüleiktől, ezzel csökkentve az olyan tényezőket, amik elterelik a figyelmet a gururól. A családi befolyások lezárása érdekében a guruk gyakran megpróbálják elvágni vagy csökkenteni a tanítványok kapcsolatait saját szüleikkel. A tanítványokkal folytatott szexualitás hierarchiát teremt, ahol a tanítványok státuszért versengenek azáltal, hogy ki a vonzóbb a guru számára. Amíg ez burkoltan történik, addig hazugságokhoz és titkolózáshoz is vezet.” A csoporton belüli ellenségeskedések egyrészt szórakoztatták Carlost, másrészt haragra gerjesztették. Lehetetlen volt megállapítani, hogy ezek a dühkitörések mennyire voltak kapcsolatban kezdődő betegségével. Tipikus eset volt, hogy Carlos durván gyalázott engem a csoport előtt, elégedetlen volt velem, mert nem tudtam egy mágikus mozdulatot tökéletesen megcsinálni, és annyira megcsípett a vállamon, hogy nyomot hagyott. Nem volt szabad semmilyen érzelmet mutatnom, de képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Carlos pedig azt suttogta: – Higgy nekem, chola, ha bármi más utat tudnék, máshogy csinálnám, de nincs alternatíva. Tipikus volt a karácsonyi vacsora is, ahol a végén Carlos kasmírkendőket adott a szobában minden nőnek.

Tizennégyen ültünk ott, de Daphne és mellettem egyetlen szó nélkül ment el. Ha bármi reakciót mutattunk volna, komoly büntetésben részesülünk. Próbáltuk fenntartani a kifejezéstelen arcot, amiről tudtuk, hogy (ez az) elvárás. Egyik este Carlos annyira lehordott engem a csoport előtt, hogy a végén kiszaladtam az autómhoz, hogy senki se lássa a könnyeimet. Valaki mégis beszámolhatott Florindának az arckifejezésemről, mert ahogy beléptem a lakásomba, hívott is: – Valaki, ne is kérdezd, hogy ki, mert nem számít, úgyhogy ne is próbáld megtudni. Szóval valaki azt mondta, hogy morcos vagy. Csak nem azt akarod, hogy megsajnáljunk? Te seggfej! A figyelmünkért bőgsz. Micsoda egy szegény kis majom. Tudom, mire készülsz, Allys. Nem tudsz átverni. És hidd el nekem, hogy az emberek figyelnek. Ne gondold, hogy megúszod! Ha így viselkedsz, nem fogunk visszahívni. Tudod, mi a különbség kettőnk között? Hogy te egy hülye picsa vagy, én meg nem. Néha azonban Florinda is ellágyult, és sajnálta, hogy mivé vált a csoport. Látva az idegességet az egyik nagy Work Shop alkalmával, azt mondta nekem, hogy ezt már ő is tragikusnak találja. Hogy Ő kit puszil meg, hogy Ő kit érint meg, hogy Ő kinek fülébe suttogott, hogy Ő kit simogatott meg. (Az Ő itt mindig Castanedát jelentette.) Az emberek szeme nem a végtelenre függeszkedett, hanem a naguál minden egyes mozdulatára. Kinek a haját vágta le, kinek volt olyan cipője, mint a női varázslóknak, kit vitt el ebédelni, kinek van meg a telefonszáma. És vajon az a legprivátabb telefonszáma? Ki ment Florindával moziba, ki kapott sushi vacsorát? Ki dolgozhatott Don Juan kertjében? Ki kapott pénzt? Ki kapott ruhát? Ki kapott új autót? Ki kapott ajándékot? És vajon olyan ajándékot, amit valamelyikük a „nagyok” közül hordott, 190. vagy használt? Ki nézett videót Carlosnál? Kivel aludt legutoljára? És milyen gyakran? Néha Carlos nyomokat is hagyott rajtunk. Egy nap olyan szenvedélyesen szeretkeztünk, hogy úgy megharapta a számat, hogy vérzett. Aztán kiküldött délután dolgozni az irodába. Lehajtottam a fejem és próbáltam szájfénnyel eltakarni a számat. Egy ideig Poona és én elég mély barátságban voltunk – kínai masszázst adtunk egymásnak, ami nagyon hasonlított a köpölyözéshez, és nyomokat hagyott a nyakunkon. Guido erre azt mondta nekem hat hónappal azután, hogy látta a nyakamat: – Majd fölrobbant a fejtetőm a féltékenységtől! Ha a kommunában élőkre gondolok, szenvedésük egészen lehűti a véremet. Carlos az egyiküket felhívja szex miatt. A kiválasztott ilyenkor megfürdik, és szó nélkül eltűnik, kétségbeesett sietségben, míg a többiek tovább nézik a videót vagy vacsoráznak. Patsy, aki egy fiatal, hangos és agresszív argentin nő volt, Nancyvel lakott egy szobában, és közös telefonjuk is volt. Nancy pedig egy gyöngéd olasz nő volt és galambra emlékeztetett. Meglepetésemre, Carlos hosszú kuncogó telefonokat folytatott Patsyvel, aki aztán gyakran sietve távozott a kötelező tisztítófürdő után. Ekkor Nancy lefeküdt az ágyra, összeszorított öklökkel, és próbálta visszatartania könnyeit, megpróbálva feddhetetlenné válni. Patsy legtöbbször egy-egy új ékszerrel tért vissza, de ilyenkor beszélgetni a fájdalomról, amit Nancynek okozott, az túlságosan emberi, túlságosan alantas lett volna. Sonja és Astrid is párt alkottak, és azt suttogták, hogy ők voltak a legversengőbbek. Mivel elég biztonságban éreztem magamat Astriddal, elmondtam neki bánatomat, hogy Carlos már meg sem érint, csak nagyon-nagyon ritkán, hogy szomorú vagyok és féltékeny. Elmondta, hogy egy bizonyos személy sokat szenvedett, amikor látta, hogy Carlos behúz engem egy sarokba, egy kubai étteremnél, vadul szenvedélyes ölelésbe fogunk, amelyből mindketten kipirultan, lihegve jövünk elő. Astrid szerint ez lehetett az oka annak, hogy Sonia nem állt többé szóba velem. Valószínű, hogy a naguál őt soha nem érintette meg így. Egyszer megkérdeztem Flót, hogy engem miért nem állítottak párba senkivel. Nevetett, mintha ez természetes és nyilvánvaló lenne, mondván: „Miért, mégis kivel lettél volna képes élni?” Lehet, hogy ez tényleg nyilvánvaló volt. Egyedülálló voltam, és az, hogy figyeljem a társamat, ahogy éppen távozik egy eksztatikus találkozásra közös férjünkkel, lehet, hogy arra késztetett volna, hogy megfutamodjak. Ha semmi más, ez megtetette volna velem. Gyakran gondolkodtam azon, vajon Carlos tényleg ennyire briliáns – bármilyenek legyenek is a módszerei –, hogy képes megérezni mindannyiunk határait, mint egy akupunktúrás orvos, aki mindig pontosan tudja, hogy hova helyezze el a tűt. Egyetlen milliméternyire az egó felrobbanásától.

191.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Ékszerháborúk Megpróbált visszaemlékezni arra, mire számított. Azt remélte, hogy a dolgok megváltoznak, sőt akár egyetlen dolog is megváltozik majd? Persze nem vissza, olyanra, amilyen korábban volt, hanem jobbra fordul. A. L. BARKER, Just in Time (Épp időben)

Ami a szenvedést, kínlódást, fájdalmat, egótépő-nyúzó varázslást illeti, semmi nem érhet fel az ékszerháborúkkal. Carlos gyakran ajándékozott ékszereket, az olcsótól a legigényesebbig, a sima bizsuktól a Tiffany gyémántokig, hogy provokáljon és „növelje-megölje” az egót. Mesteri taktika volt, ami az abszolút legrosszabbat hozta ki mindenkiből, mintha felforralta volna az egoista mérgeket. Mint sok más esetben, amikor Carlos az önfontosságot vette célba, nem sok eredményt láttam. Muni megfigyelése szerint azonban Carlos maga nagyon élvezte az előadást, amit rendezett. Mikor újra összekerültem Carlosszal apám halála után, volt már pár kedves ékszerem. Néhányat magamnak vettem, és volt néhány ajándék a szüleimtől is, és egy nagyon szeretett gyűrű a volt férjemtől, egy sötétvörös rubint, amit apró gyémántok vettek körül. Amikor először találkoztam Claude-dal, rámutatott és azt kérdezte: – Ki adta ezt neked? – Ez egy vidám kő – mondta Muni, próbált közvetíteni a hirtelen bekövetkező feszült pillanatot elhárítva. – A volt férjem – mondtam nekik, mosolyogva a szép emléken. Claude szája eltorzult, mintha valami romlottat evett volna. – Férj? Gusztustalan. Szabadulj meg tőle azonnal! Megkérdeztem Florindát és Carlost, hogy mit tegyek. A régi ékszerek, különösen azok, melyeket az úgynevezett szeretetből vagy szerelemből kaptunk egy férfitől (mivel az emberek Carlos szerint, nem képesek az igazi szeretetre), egyszerűen borzasztóak. Szabályok nincsenek a varázslók világában, ahogy erre naponta emlé192. keztettek engem, vannak azonban nagyon erős javaslatok. Carlos azt mondta nekem, hogy adjam el a gyűrűt. Amit én magam vettem, azt adjam át neki megtisztításra, és továbbadjuk más nőknek anélkül, hogy bármi mitikus történetet mondanánk az eredetükről. Florinda nagyon elővigyázatos volt. – Ha valaha meglátod valamelyik ékszeredet valakin, soha ne mondj egy szót sem. Soha. – Megígértem, és lassan lemondogattam az ékszereimről, kincseimről. Azonnal eladtam a veszedelmes gyűrűt. A gyöngy volt a kedvenc ékszerem, és az első regényemet is a gyöngyök romantikus ismeretére építettem. Anyámtól kaptam egy nagyon kedves gyöngysort, és vásároltam is egy drága tahiti nyakláncot, amikor eladtam a könyveim kiadási jogát. Minden alkalommal, amikor átadtam valamit Carlosnak, amit szerettem (az ékszereket Florinda kezébe kellett adnom Carlos utasítása szerint), mindig azt reméltem, hogy jó pontokat szerzek nála. Amikor végül megmutattam Florindának a gyöngyöket, egy darabig csak nézte őket, aztán megrázta a fejét. – Nem, ezeket ne add oda Allys, egyszerűen túl szépek. Csak tedd félre őket néhány évre. Az ékszerek nélküli élet egyfajta varázslói nemcselekvést jelentett annak, akit gazdagságban neveltek föl, és élvezte a nőiességét. Évekig maradtam ékszerek nélkül, a lyukak a fülemben összeforrtak. Közben az újonnan érkezettek körülöttem állandóan smaragdokat, gyémántokat, gyöngyöket, rubinokat kaptak, egy egész kis vagyont mindenféle Tiffany ékszerekből és értékes antikokból. Volt, hogy Carlos mindenkinek adott valamit, például borostyán-nyakláncokat – mind a tizenöt nőnek –, csak engem hagyott ki. Egyes lányok az érkezésük napján ékszert kaptak ajándékba. Egyik frissen érkezett tanítvány egy üres, fizetett lakást kapott, amiben telefon sem volt, csak egy doboz ékszer. Elszökött, amikor Carlos megpróbálta elcsábítani. Az úgynevezett zöld lények külön klubot alkottak. Egyedül ők hordtak zöld borostyánt. A zöld lényeket illetően Carlos azt állította, hogy Don Juan több mint száz éve alatt csak egyetlen embert látott, aki zöld energiájú volt – és az Taisha volt. Az ő jelenléte mágnesként vonzotta a többieket, és most már egyre több zöld lény volt közöttünk: Guido, Ramon, Nancy, Sonia és még néhányan, akik jöttek-mentek a csoportban. Senki nem volt biztos benne, hogy igazából mit is jelent zöldnek lenni. Carlos néha azt sejtette, hogy a zöldek érzékenyebbek, mint a borostyánsárgák, máskor pedig, hogy képtelenek a szociális beilleszkedésre. A zöld-lénység definíciója homályos és változékony volt. A zöld férfiak zöld, borostyán díszítésű mandzsettagombokat és nyakkendőtűket kaptak ajándékba. A férfiak egyébként órákat, késeket szoktak kapni karácsonyra vagy más ünnepre. A kevésbé magas

rangú férfi egy pólót vagy valamilyen pulóvert kapott. Egy nap Guido vágyakozva föltekert egy hajgumit az ujjára, azzal játszott, mondván, ilyen gyűrűket kapnak a férfiak. Carlos 193. mitologikus világában természetesen nem pusztán ékszerekről volt szó, hanem mágiáról. A legtöbb ajándékot valamilyen legenda kísérte. Sokszor a nyaklánc vagy a gyűrű valamelyik női varázslóhoz tartozott Carlos könyveiből, vagy valamilyen másik, addig nem hallott varázslóhoz. Muni azt mondta, hogy utálta ezt a névjátékot, de ő is megadta magát a csábításnak, amikor azt mondta, hogy Julian naguál tervezte az egyik gyűrűjét. Aztán a következő héten megváltoztatta a történetet, és egy fantasztikus női varázslónak tulajdonította a gyűrűt, aki imádott vásárolni. Visszaemlékeztem Florinda egyik szomorkás megjegyzésére: annyit hazudok, hogy teljesen belekeveredek a saját hazugságaimba. Egyes ékszerekről azt állították, hogy Don Juanhoz tartoztak, vagy teleportációval hozták át őket a második figyelemből. Carlosnak volt egy szivardoboza, tele ékszerekkel a WC mögött, a vendégeknek fenntartott fürdőszobában, amelyikben a mágikus fürdőkád is volt. Sőt, azt is állította, hogy egy hatalmas doboz ékszert ásott el a hátsó kertben. Ha valami különlegessel akart megajándékozni, akkor a földben horgászott egy bottal, anélkül, hogy odanézett volna. Bármit, amit előhalászott így, és ha sikerült, az azt jelentette, hogy energetikailag hozzám tartozik. Egyszer jutalmul, amikor egy bukott tanítvánnyal kedvesen viselkedtem, egy különösen gyönyörű gyűrűt kaptam tőle. Florinda figyelte, ahogy felpróbáltam, és bal-

A szerző a „belső csend-gyűrűvel”a bal kezén, és Carlos egyik utolsó ajándékával, a rengeteg csivel* rendelkező gyűrűvel a jobb kezén ________________________________________________________________________________________

_________________________________________ * Az egyén belső energiája, az összes ázsiai harcművészet alapja.

194.

A szerző azt a nyakláncot viseli, ami Carlos szerint a világok közti hasadást szimbolizálja

___________________ jóslatúan mondta: illenie kell az ujjadra! Ha nem illik, az persze szörnyű óment jelentett volna, és visszavették volna a gyűrűt. Először reménytelenül nagynak tűnt. de végül is tökéletesen ráillett arra az ujjamra, amit egyszer eltörtem. Carlos ujjongott: – Múlt éjjel hátramentem a kertbe a botommal, a sötétben halásztam. Amikor láttam, hogy mi akadt a botom végére, azt mondtam magamnak, ajaj, ez a gyűrű veszélyes lehet, az egyik női varázslóhoz tartozott, aki majd szétrobbant a csitől. Hatalmas energiába kerül hordani ezt a gyűrűt, de aztán úgy döntöttem: hát, le van szarva, Allys meg tudja oldani, Allys biztosan képes lesz rá. A női szemináriumokon Carlos és én különlegesen romantikus estéket töltöttünk együtt. Megajándékozott egy fantasztikus, viktoriánus korabeli gyűrűvel. Fekete ónixból készült, középen átfúrva egy gyémántkővel. Florinda a belső csend gyűrűjének nevezte. Boldogan viselteim a szeminárium utolsó napjáig. Amikor Beulah meglátta, a kezem után nyúlt mosolyogva. Végre, gondoltam, végre abbahagyja ezt a rettenetes versengést. Mennyire naiv voltam. – Ez félelmetes – mondta. – Ó, gyönyörű, nekem nagyon tetszik. A női varázslóknak szuper kollekciójuk van! – vicceltem. Hirtelen feldühödött, kezeivel átfogta a nyakamat, mintha fojtogatna, és olyan erősen rángatta a fejemet előre-hátra, hogy megijedtem. – Meg tudnálak ölni – sziszegte. – Beulah! – kiáltottam reszketve. A nyakamat simogattam, és megpróbáltam magamhoz térni. 195. – Vicc volt! Ha elveszted a humorérzéked, akkor semmid nem marad, egyáltalán semmi. Miért vagy úgy kiborulva? – Összevonta a szemöldökét, és elsétált – utálat feketítette be az alakját. Több volt ez, mint lenézés, vagy rossz modor, gyűlölet volt. Soha nem tudtam megérteni, hogy mi motiválta. Mit tettem én ezzel a szomorú nővel? Egy olyan világban, ahol a nyílt kommunikáció majdnem kizárást jelent, csak spekulálni tudtam. Valahogy biztosan a helyére kerültem, vagy lehet, hogy Carlos állította be ellenem, és epés féltékenységet ültetett el benne. Vagy épp az ellenkezője. A belső csend gyűrűje rengeteg sustorgást keltett, olyan volt ez a zaj, mint amikor a macska visít az éjszakában. Én a legjobb ékszereimmel ajándékoztam meg a női varázslókat, beleértve a kedvenc gyöngysoromat, amit Florindának adtam. Florinda azt mondta, hogy annyira szeret engem, hogy álmában is hordja, amit tőlem kapott. Bár a női varázslók gyakran kicsinyesek voltak, Muni megtörte ezt a hangulatot, és egy ízléses holdkőnyakláncot hozott nekem fülbevalókkal, amikor már semmi ékszerem nem volt hosszú időn keresztül. Ritka és bátor gesztust tett ezzel. Éveken át hálásan viseltem a köveket.

196.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Claude és barátnői babákkal játszanak Ha egy nyomorékkal élünk együtt, megtanulunk sántítani. PLUTARKHOSZ

Eltekintve saját intenzív belső zavarodottságomtól, csak rá kellett néznem Claude-ra, hogy lássam azt a rettenetesen vékony vonalat, ami noha elválasztja az apát, a gurut és a szeretőt egymástól. Claude egyik legvisszataszítóbb tulajdonsága az én szememben az volt, hogy mint a babákkal, úgy játszott a tanítványai körével, habár már őszülő hajú, negyvenéves ember volt. Én nyilvánvalóan bevonhatatlan voltam ezekbe a játékokba, ezért hosszú ideig nem is tudtam, hogy léteznek. Másrészről emiatt soha nem tudtam visszaszerezni Claude kegyeit. Egyetlen nagylelkű gesztusa felém az volt, hogy Carlos mellé ültetett ünnepi vacsorákon. Carlos minden parti előtt lediktálta nekem, hogy mit mondjak Claude-nak, hogy elnyerjem jóindulatát, és jó helyre ültessen. Kapcsolatuk elején Claude úgy játszott Zunával, mintha egy ember-baba lenne. A történetet – többféle variáció létezett –, nekem így mesélték el: Nem sokkal azelőtt, hogy engem bemutattak a csoportnak, egy apartmanokat tartalmazó épületet találtak Westwoodban. Három egymással összekapcsolódó lakás volt, és csak tízpercnyire Carlos házától. Két lakás nagyon kedves és kertre néző volt, a harmadik ócska és sötét. Az volt a terv, hogy ők, Claude és Zuna, szomszédok lesznek a szép lakásokban, megosztják a kertet, organikus ételeket főznek együtt, kint teáznak a teraszon, míg az újonnan érkezők majd a barátságtalan lakásban kezdik az életüket. A terv, hogy Claude-dal párba állítsák, olyan volt Zuna számára, mint egy valóra vált álom. A szerencse, hogy a mitikus Kék Felderítővel élhet, mindennel felért. Zuna gyorsan haladt a varázsló-hierarchia csúcsa felé. Zuna érkezésének története már önmagában is egy mitikus mese volt. Állítólag Los Angelesben élt, egy lehangoló középosztálybeli otthonban. Carlos úgy beszélt az apjáról, Mahoniról, mint egy kövér senkiről. Annak ellenére, hogy a család nem so197. kat törődött a kultúrával, Carlos azt mondta Zunának, hogy szülei agymosást végeztek rajta, hogy géniusznak tartsa magát. Carlos azt állította, hogy Zuna grandiózusán túlértékeli saját művészi képességeit, és arról álmodozik, hogy sikeres költő lesz belőle. Egy megnevezetlenül maradt előadáson találkozott az egyik női varázslóval (soha nem tudtam meg, melyikükkel), és a jelek azt mutatták Carlosnak, hogy ki kell tervelni az elrablását családi otthonából. Állítólag Taisha és Astrid egy költöztető-kocsival érkezett, míg az anya nem volt otthon, az apa pedig tévét nézett. A női varázslók szisztematikusan végigmentek a házon, és minden róla készült képet eltávolítottak a falakról, a családi albumokból, mindenféle asztalra állított fényképkeretből, még a családi fotókból is kivágták az arcát. Minden alapvető cuccát összepakolták és berakták a teherautóba. Volt némi bizonytalankodás abban, hogy a zongorát is elvigyék-e, mialatt Mr. Mahoni a téve előtt aludt. A mítosz szerint a szülei soha nem hiányolták, észre sem vették a hiányát, és soha nem is próbálták megtalálni. A valóságban – Zuna és Astrid szerint – egészen más történt. A szülők rettenetes kétségbeeséssel keresték a lányukat, amíg valaki le nem állította őket. Elképzeltem, hogy megírta az egyik levelet a híres „a pokolba kívánlak és küldelek titeket, többé nem vagyok a gyereketek” mondattal, amit Carlos diktált oly sok tanítványnak. Mindenesetre mindent maga mögött hagyott, és teljes mértékben Carlosnak és a companynak szolgáltatta ki magát. Egészen más a története, mint az enyém. Miután otthagyta a szüleit, Carlos viselte a költségeit, és ő választott neki lakást. Amikor Claude-nak megtetszett Beulah, volt egy kis nászút-periódus közöttük, és már létre is hozták az együttlakás terveit. A női varázslók elmesélték nekem, hogy Zunát figyelmeztetés vagy magyarázat nélkül cserélték le az erőteljes és versengő Beulah-ra. Beulah éveken keresztül lógott Claude-on, elfogadva az odavetett kis figyelemmorzsákat, és lubickolva ebben a „hírességgel” kötött barátságban. Rossz napokon Carlos nyíltan megszólta Beulah-t arroganciájáért és sznobériájáért, de a legtöbbünket már rég kivágtak volna, ha úgy viselkedünk, ahogy ő. Például Claude azzal kezdett egy-egy gyakorlóórát, hogy összecsapta két kezét, és bejelentette: Beulah valamivel készült nekünk ma estére. Ekkor Beulah ugatni kezdett, és mi megtapsoltuk. Vagy bemutatta azt a képességét, hogy képes lábujjhegyre állni anélkül, hogy elesne, és megint meg kellett tapsolnunk. A tapsot mindig Claude kezdte, és Carlos folytatta. Mi pedig csatlakoztunk, mintha legalábbis valamilyen fantasztikus cirkuszi előadást látnánk.

Annyira zavarba ejtő volt az egész, hogy Munitól kértem magyarázatot. Muni kuncogott: – Beulah legalább lefoglalja Claude-ot, és távol tartja tőlünk. Ez az egyetlen értelme az egésznek, és ez elég nagy dolog. Carlos annyira hálás, hogy jó kis jutalmakban 198. részesíti: iskolába járatja, fizeti a lakását, pénzt ad neki, meg ékszereket is. Hidd el nekem, ez minden pennyt megér. De ez még semmi. Claude folyamatosan pofázik és mindenkivel összeakad. Most legalább van egy barátnője. Én személy szerint hálás vagyok, még akkor is, ha Beulah egy reménytelen hülye picsa. – És mi baja van velem? – kérdeztem a női varázslókat. – Amióta először rám nézett, folyamatosan kések állnak a hátamban. – Szimpla féltékenység. – mondta Muni. Flo is bólintott: – Éppen a német tanulmányait próbálja befejezni, és elég jól csinálja, de gyűlöl téged, mert sikeres vagy, mert publikáló író vagy. Ne vegyél róla tudomást. Mindannyiunknak kényeztetni kell őt, és reménykedjünk, hogy Claude nem unja meg túl hamar. Bár végül mindig megtörténik. Beulah is helyettesítve lesz, és a következőt is helyettesíti majd valaki. Próbáltam kis ajándékokat adni Beulah-nak, hogy béke legyen közöttünk. Megköszönte, de semmi nem változott. Megkérdeztem Munitól: – Abszolút mozdíthatatlan? – Teljesen. De figyelj, miért ne dobnál néhány morzsát neki? Claude királykisasszony mindent megkap. Ez egy szép gesztus – folytasd csak –, jót tesz neked. Ne várj semmit vissza, csak ez fog megváltoztatni téged. Erről eszembe jutott Carlos egyik híres megjegyzése, ami soha nem jelent meg a könyveiben, és kitettem a falamra: „Amikor az, amid van, több mint elég, akkor a feddhetetlenség küszöbén állsz.” Lakásainkban a falak Claude-é kivételével mind üresek voltak. Carlos elmagyarázta, hogy ez a szociális minta nemcselekvése, hogy nem teszünk képeket a falakra, mint az otthonainkban. Én élveztem ezt a minimalista esztétikát, ami nagyon különbözött saját zsúfolt családi otthonomtól, de kíváncsi voltam, Claude-nak miért vannak saját szabályai. Neki soha nem volt meg mindez, magyarázta Florinda. Ha valaha elmész a lakásába, látni fogod. Úgy néz ki, mint egy teljesen világi lakás, azért, mert ő meg volt fosztva ettől. Soha nem láttam Claude lakását belülről, túl gyorsan kiestem a pikszisből ehhez. A női varázslók szerint mindig is a féltékenység és a fenyegetettség forrása maradtam Claude számára. Carlos úgy írta le nekem Claude lakását, mint egy mindennel telezsúfolt kikötőt, mindenféle számítógépcuccok, haszontalan, ronda, limlomokkal teli szobák. Volt. aki visszarettent a fodros takaróktól és a giccses utánzatoktól, amik beborították a szobáját, szemben Carlos és a női varázslók otthonának ízléses egyszerűségével. Claude hátterének története folyamatosan változott, de általában azt mondták, hogy árvaházban élt hétéves koráig, amikor Don Juan, vagy – a másik verzió szerint – Carlos kimentette onnan. Egy tanítványnak azt mondták, hogy Claude-ot adoptálták és szigorú katolikusként nevelték föl. Carlos kedvenc története Claude gyerekkoráról, ami többször elmesélt nekem, az volt, amikor még gyerekként elcsábította Carlost. 199. – Hétéves volt, amikor először az ágyamba mászott. Rámmászott, és bumm, bumm, bumm! Hétévesen csinálni akarta! Meg is tettük. Mit tehettem volna, nem tudtam ellenállni. Álmomban támadott rám. Az arcomat vizsgálta, hogy vajon mennyire döbbent meg, amit mond, de csak nevettem. Nem hittem az egészben. Folytatta: – Bemászott az ágyamba minden éjjel, és bumm, bumm, és azóta is úgy van. Tudod amor, csak ti kettőtökkel szeretkezem, senki mással. A te potód pontosan olyan, mint az övé. Meg sem tudnám mondani, hogy melyikőtökkel vagyok. Imádja David Bowie-t, felmászott a tanára asztalára és David Bowie dalokat énekelt: „imádok dugni, imádom a drogokat” – utánozta Carlos. Felhívtak az árvaházból, ki kellett vennem onnan. Úgyhogy ezután Don Juan és társasága nevelték. Bármit is tettek vele, érdekes dolgok történtek. Ő nem emberi lény, amor. Érzelmileg megrekedt hétéves szinten, de a szelleme gyorsabban mozog a villámnál is. Kislányos megnyilvánulásait mágikusnak nevezték ki. Rajongóit Disneylandbe vitte, a leggyorsabb hullámvasutakra vett jegyet, amiről Carlos azt állította, hogy mágikus transzformációt okoznak. Néhány éven át féltékeny voltam ezekre az utazásokra. Muni és Taisha beszámoltak ezekről az utazásokról. Taisha azt mesélte az egyik olyan ritka pillanatban, amikor panaszkodott: – Claude miatt el kellett mennünk az egyik borzalmas vidámparkba hullámvasutazni. Majdnem elhánytam magam. Most térjünk vissza az új lakáskomplexumhoz, 1991 környékére Westwood Village-be, Los Angelesbe. Zuna telefonhívást kapott, megmondták neki, hogy mikor jelenjen meg egy bizonyos címen, hogy lássa az új lakását. Ő és Claude szomszédok lesznek, megosztják a tündérmesét a szomszédos lakásokban. Teapartik látomása keringett a szemei előtt. Ahogy Zuna felsétált a kerti úton új otthona felé, egy ujjongó Claude ugrándozott felé, a

következő mondatot énekelgetve: a naguálasszony duplája mellettem fog élni, a naguálasszony dupláját kiválasztották! – A rohadék – mondta Muni évekkel később –, ennyire megkínozni szegény Zunát! Beulah kapta meg a szép lakást, bár oda Zunának kellett volna mennie, akinek pedig Csipkerózsika nedves, nyirkos pincéje jutott. Zuna lelki beteg lett, az összes képességét bevetette, hogy elrejtse fájdalmát. Elmesélte, hogyan ült a sötét szobában, figyelve a két kiválasztott lényt, akik kint piknikelnek a napsütötte pázsiton. Hangja egészen megbicsaklott. Soha nem hívták meg, és folyamatosan látta őket mulatni nap mint nap az ablakából. Hamarosan két új lány érkezett és át kellett rendezni a játszóteret. Az egyiküket Patsynek a másikat Nancynek nevezte. Beulah-nak és Zunának osztoznia kellett Claude-on az új versenyzőkkel. 200. Carlos és Claude úgy döntöttek, hogy minden lánynak Muni az édesanyja. Bár ő nem szerette ezt a szerepet. Undorral mutatta meg nekem Blackie-t, egy kitömött medvét kötött kardigánban, amit az egyik nő készített neki. Munitól elvárták, hogy élőlényként bánjon vele, több más preparált állattal egyetemben. A babákat teapartikra vitték, rendes ruhákat és cipőcskéket viseltek, és babanyelven beszélgettek velük. Még saját játékaik is voltak. Miután kiürítettem berkeleyi otthonomat, egy remek muránói üvegkészletet hoztam magammal, amit még Olaszországban vásároltam. A gyűjtés, bárminek gyűjtése tiltva volt a női varázslóknak, kivéve természetesen Claude-nak. Egyedül Carlosnak volt egy botgyűjteménye (ami állítólag Don Juané volt), meg egy késgyűjteménye, aztán ez minden. Odaadtam Claude-nak az üveg koktélkeverő pálcikákat, más velencei tárgyakkal együtt, abban a reményben, hogy elnyerem a kegyeit. Egy nap azt láttam, hogy Patsy egy kitömött állatot visz az órára, fodros ruhákba öltöztetve, koronával, köpennyel. A kezében pedig varázspálca gyanánt ott van a muránói koktélkeverő pálcika. – Milyen szép baba! – kiáltottam, és csodáltam az eredetiséget, ahogy felhasználták ezt a dísztárgyat. Patsy azonnal hisztériás rohamot kapott: – Ez nem baba – sikította, és rettenetes haraggal távozott. Félelmetes, hogy ezek a lányok – akik egyébként harmincas-negyvenes éveikben jártak – hogyan dédelgették kitömött állataikat. (Később megtudtam, hogy az ilyen kultuszteremtő csoportokban gyakori jelenség az ilyesmi.) Carlos minden nője – kivéve engem – elvágta a szálakat a családjával, a barátaival, minden régi kötelékével. Néhány esetben még az országukról, kultúrájukról is lemondtak, és természetesen tilos volt nekik szexuális életet élniük, kivéve Carlos-szal, amikor ő úgy kívánta. Carlos nagyon szeszélyes volt az érintés terén. Néha órákig akart összebújva, lustán pihenni egész délutánokat, máskor alig érintett – még szex közben sem. A folyamatos, szeretetteljes fizikai kontaktus megvetés tárgya volt, és megvonták tőlünk, ha bent akartunk maradni a csoportban. Babáikkal és játékaikkal a lányok ezt az igényüket elégítették ki, mint a kisgyerekek. Mindannyiunknak megvolt a magunk módszere, hogy ne őrüljünk meg teljesen. Ha ők hétéves korban rekedtek meg, akkor hol voltunk mi, Guido és én, egymás kezét szorongatva a mozi előadások alatt? Gondolom valahol középiskolás korban. Ott volt meg Florinda és Carlos rendelete az érintéssel szemben. Már leírtam Carlos hirtelen váltásait melegről hidegre. Florinda szerette a gyors öleléseket, de gyűlölte, ha egy pillanatnál is tovább tartották egy ölelésben. S nagyon megvetette azokat az embereket, akik ennél többet akartak. Utált bárkivel is együttaludni, azt mondta, mindennél jobban utálja az előjátékot, és nem szereti, ha a mellbimbóit megérintik, ami – ahogy szokatlan nyíltságával elmondta – az amerikai férfiak rossz szokása. A legkevésbé elviselhető számára az volt, ami egy hosszú ölelésre, simoga201. tásra emlékeztetett. Muni épp az ellenkezője volt, szeretett órákig lustálkodni szeretőjével, vagy a barátaival, masszírozni, simogatni, és szoros ölelésben pihenni. Carlos rendszeresen megbélyegezte ezt a patetikus emberi lények által fenntartott szükségletet az érintésre. Volt egy olyan pillanat, amikor csodálattal néztem Claude-ra. Felállt, szembeszállt Carlosszal az egész csoport előtt, és beszélt arról a jól ismert kísérletről, ahol a kölyök majmokat elválasztották az anyjuktól, és a kis majmok úgy vigasztalódtak, és úgy élték túl, hogy kaptak egy ruhadarabot, amit tartogathattak, amihez hozzábújhattak. Amikor csak egy fémsodronyból kialakított figurát kaptak, akkor hamar elpusztultak. – Az érintés – mondta – alapvetően fontos a túléléshez. És Carlos – mivel mindig is engedett a lányának – visszalépett, elfordult és témát váltott. Carlos gyakran emlékeztetett arra is, hogy középkorú vagyok. Rendkívül fárasztó volt megfelelni többirányú parancsainak. Olyannak lenni, mint egy kislány (testileg is és az ágyban is), ugyanakkor izgalmasnak, bujának lenni, és sztoikusan tűrni a leszólásait, hogy már felnőtt nő vagyok. Gyakran mondta, hogy ne viselkedjek aranyosan, mert túl öreg vagyok hozzá. Éppen ezért nem hordhattam kalapokat. Könnyen megfázom, lehet hogy a született kaliforniai vérem miatt, és télen gyakran hordtam svájci sapkát, amikor esett. Carlos mindig letépte a fejemről, és földhöz vágta:

– Ne játszd velem a kislányt! – üvöltötte. Az ágyban azonban mindig és örökké az ő kicsi leánykája voltam. Végül aztán a The Guru Papers megfigyelései segítettek megértenem, mit jelentett Carlos lányának lenni: „Megjutalmazni az asszonyokat szexualitásukért, megerősíti a kondicionáltságot. Tradicionálisan a nők hatalmát a szexualitáshoz kötik. Épp ért a nők, különösen a szép nők, akiket általában a guruk kiválasztanak, mély mintázatokkal rendelkeznek, melyek hatalmukat és önértékelésüket a szexualitásukkal kötik össze. A guruk, akárcsak az apák olyan helyzetben vannak, ami óriási hatalmat ad a kezükbe. Tanítványaiknak rendkívüli szükségük van a bizalomra, és függenek tőlük. A vérfertőzés többek között azért a bizalom elárulása, mert amire a lánynak az apától szüksége van önértékelése érdekében, az nem függ össze a szexualitásával. Tehát a lány olyan önértékelési visszaigazolást vár az apjától, ami a szexualitásától független. A szex a guruval éppen ezért vérfertőző, mert a guru látszólag spirituális apaként működik, rá van bízva a tanítvány fejlődése. A szülőszerepben lévő emberrel való szex megerősíti a szex hatalmával való visszaélést. Nem erre van szükségük a fiatal nőknek vagy férfiaknak a fejlődésükhöz. Amikor aztán a guru eldobja őket, amit általában meg is tesz, a szégyen és a becsapottság érzése rendkívül mély sebeket hagy.” 202. Keveset tudtam arról, hogy egy napon ezek a szavak megváltoztatják majd az életemet. Voltak meg néhányan – akárcsak Claude –, akiket folyamatosan visszaigazoltak a gyermekességük miatt, olyannyira, hogy folytathatták regresszív játékaikat. Amikor Claude belefáradt a játékaiba, eldobta őket. Az emberek is játékszerek voltak számára, éppen ezért, nemes egyszerűséggel és minden további nélkül, helyettesítette Beulah-t egy másik új haverral, Susannal, akit hamarosan Fifinek kezdtek el hívni. Ők ketten az egyik férfivel a csoportban úgy viselkedtek, mint egy babával, felöltöztették, harisnyát és tüllszoknyát adtak rá a varázslószínházban. Carlos nevetve mondta nekünk, hogy miközben így felöltöztették, a férfinek szégyenkezve erekciója támadt, és elélvezett ott a színpad mögött. Florinda egyik története azonban mindent megkoronáz, ami kedvenc emlékei közé tartozott Caracas-beli színes gyerekkorából. „Játékfarmom volt Allys, és az összes játékomat pároztattam, nem csak a teheneket és a galambokat, mindent én kontrolláltam, és imádtam! Ez volt az álmom, a boldogságom. Mindig is tudtam, hogy úgy akarok felnőni, hogy majd a saját emberi farmomat működtessem élő emberekkel, akiket párosíthatok, és akiknek az életével játszhatom, éppen úgy, mint a játékfarmon az állataimmal és embereimmel.”

203.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Óz függönye és a torinói lepel Vannak olyan betegségek, melyeket nem kellene meggyógyítanunk, mert megvédenek bennünket más, komolyabb betegségektől. MARCEL PROUST, Az eltűnt idő nyomában

A belső kör hierarchikus csatái közepette, a napi kapaszkodások és kepesztések között a kegyekért, lehetetlen volt számomra elválasztani Carlos zsenialitását az őrültségétől. Amikor felismertem az egyik elsődleges manőverének fantasztikus eredményességét, átláttam, hogy bármilyen egyszerű is, azonban maximálisan halálos. Kiválaszt két nagyon vonzó nőt, mind a kettő ragyogó, mind a kettő alakítható, és mind a kettő kialakulatlan még – szemben a relatíve sikeres Taishával és Florindá-val, akik már könyveket adtak ki. Majd az egyik legnagyobb élő mítoszt alakítja ki köréjük Don Juanból kiindulva. Az egyiket naguálasszonynak nevezi, a másikat pedig kettőjük mágikus lányának. Muni látta a saját csapdáját. Elmesélte nekem, hogyan kellett nőket szereznie Carlos számára. Ezzel az érte folytatott harccal Carlos jól elszórakoztatta magát évtizedeken keresztül, ugyanakkor hiszem, hogy mindent megtett, a legtöbbet, ami tőle telt, hogy átadja a tanításait, és meghaladja magában a kényszert, hogy fontos legyen mint szerető. A két vonzó, kissé középszerű hölgy tehát Muni és Claude. Muni volt az egyetlen női varázsló, aki képtelen lett volna megírni egy könyvet. Nem volt felsőfokú végzettsége, bármennyire is állította róla Carlos. Valójában egy ragyogó, felső középosztálybeli lány volt, eredetileg Kathleennek hívták, biológiai apja fiatalon halt meg autóbalesetben. Muni 19 éves korában találkozott Castanedával. Miután valószínűleg valahogy kiesett a kegyeiből, hozzáment egy akupunktúrát tanuló diákhoz, letette a vizsgáit Santa Monicában, ami nem volt könnyű, de nem éppen mágikus cselekedet. Vagy egy évtizedet élt az anyjával és a férjével, eltöltött néhány évet Berkeleyben, aztán visszakerült Carlos kegyeibe. Egyáltalán nem tűnt 204. el fizikailag semmilyen másik világban, ahogyan Carlos állította. Teljesen hétköznapi módon élte háromdimenziós kaliforniai életét. Órákat töltöttem azzal, hogy javítsak Muni tönkrement önértékelésén. Klasszikus példája a kölcsönös függőségnek. Emlékeztettem, hogy mindig ő játszotta azt a felmérhetetlen értékű szerepet a csoportban, ami mindannyiunk bizalmasává tette. Ha zátonyra futottunk Carlosszal, vagy a türelmetlen Florindával vagy a távolságtartó Taishával, ő gyakran segített rajtunk. Biztos, hogy többször is ő mentette meg vásárra vitt bőrömet. Egy számomra emlékezetes alkalommal Florinda felhívott a mobilomon – csak neki volt meg a számom a csoportban, és csak nekem volt meg az övé –, miközben Munival éppen vásárolni indultunk. Florinda azonnal lerohant, hogy Carlos irigy seggfejnek nevezett egy lány miatt, akiről még én beszéltem neki, és elmondta, hogy rettenetesen haragszik rám. Amint letettem a telefont, sírni kezdtem. Muni ezt mondta: – Ez egy nevetséges vád Allys, egyszerűen nem értem. Nem vagy irigy arra a lányra. Most akkor mit fogsz csinálni? Élvezed a napot velem, hogy vásárolni megyünk. vagy elkezdesz keseregni, és belebetegedni abba, amit egyszerűen egy ember, egy férfi – mert Carlos sem más, csak egy férfi –, tehát, amit egy férfi mond neked? Ezek a mondatai mély hatást gyakoroltak rám. Végre valaki beismerte, hogy Carlos is csak egy férfi, s hogy Muni és én választhatunk: vagy élvezzük egymás társaságát, vagy darabokra hullunk a diktátor haragja miatt. Ezzel együtt Muni önértékelése nagyon sérülékeny volt. Gyakran mondta, hogy ő egyszerűen csak egy szemétlerakó, egy olyan cumi, amin mindenki szopizik. Buzdító, bátorító beszélgetéseim, amelyeket állandóan folytattam vele, néha teljes ellenállásba ütköztek. Ez volt tehát Carlos Castanedának, a New Age „Isten Atyjának” választottja. Őt választotta másik felének, a ciklikus lénynek, a testvérnek, a feleségnek, a felemelkedett naguálasszonynak. Aztán, még ezt megduplázta azzal, hogy a legegzotikusabb, a legmisztikusabb lény lakik ebben a testben, aki itt találja meg végső nyugalmát, ez pedig a Halállal Dacoló. Egyszer szembesítettem Carlost, hogy milyen borzalmasan bánik Munival. Ez akkor volt, amikor elmesélte nekem, hogyan zavarta ki az ágyából az utcára, mert nem kontrollálta az energiatestét. Megkérdeztem Munit erről a történetről másnap, és olyan szomorúan hajtotta le a fejét, elfordulva, szégyenkezve, hogy azt éreztem, a történet igaz. Megkérdeztem Carlost, hogy ez a folyamatos terrorizálás vajon azért van, mert Muniban él a Halállal Dacoló? Muni emiatt olyan lenne, mint valami skizofrén, akinek több száz személyisége van? Amikor

Muni nincs jelen, akkor Carlos gyakran így beszélt róla: – Egy hatalmas macska, egy hatalmas állat, aki egy falással felfalhatna engem. Semmi sem vagyok mellette. 205. Na, ezen egy pszichológus jól elbogarászhatna, gondoltam magamban. De miért kell a naguálnak ilyen kegyetlennek lennie egy egótlan lénnyel? Azt válaszolta: – Igen, igen, persze, éppen ez az. Szüksége van rám, hogy kontrolláljam, őt tart itt engem, ő az értelme az ittlétemnek. Ha én elmennék, hú, ki tudja, mi történhetne vele. A pokolban kötne ki. Igen, én tartom benne azokat a különböző személyiségeket. Claude volt a Kék Felderítő. Claude Alexander szintén vonzó nő volt, akárcsak Muni. Carlos kegyetlenül mondogatta Muninak – és Muniról mindannyiunknak –, hogy mennyivel jobban szereti a lányuk nyurga fiús testét. Claude-nak sok tehetsége volt, például jól tudott rajzolni, amiből sok előnye származott az iskolában, és komputergrafikában is ügyes volt. Volt némi tehetsége a színi előadáshoz is, és rendkívül jól táncolt. De mi az, amit Claude az életéből megvalósított? Mint legtöbben, én is csodáltam, milyen gyönyörűen táncol, hogy a tensegrity-technikája milyen kifinomult, milyen élénk, és milyen szép a teste. Néha azonban egészen csapnivalóan szerepelt. Olykor fantasztikus darabokat írt, máskor szörnyűeket. Egyik színdarabja például gyerekesen homofóbiás volt, amelyben egy homokos férfipilótát kellett játszania, aki így könyörgött: ó, üss erősebben. Senki nem mert volna még egy kritikus lélegzetet sem venni, különben irigységgel vádolták volna, vagy azzal, hogy megpróbálnak versengeni a Kék Felderítővel, ami egyszerűen lehetetlen, hiszen ő túl gyorsan mozog hozzánk képest, ahogy Carlos oly gyakran mondta. Claude fura papírszobrocskákat is készített, de nem találtam őket különösen brilliánsnak. Carlos Claude önzését imádnivalón neurotikusnak nevezte. Néha egészen figyelemreméltó Clear Green pólókat tervezett, vagy valamilyen címlapot egy tensegrity-videóhoz, de voltak köztük nagyon hétköznapiak is. Hallgatólagos szabály volt az, hogy mindent nagyra kell értékelni, bármi is legyen az, midig azt kellett állítani, hogy egy zseni munkája, hiszen bármilyen kép, ami a rajztábláján született, át van itatva a kék mágiával. Ez volt hát az ő jellegzetessége, a nem emberi lényé a másik világból. Óz függönye szorosan köré volt csavarva, és jól befészkelte magát oda kényelmesen. Olyan volt, mint egy baba Armani ruhákban és gyémántokban. Az egyik partira egy csodálatos ruhában, egy fantasztikus Chanel kosztümben érkezett. – Nahát, Claude – mondtam – most aztán tényleg gyönyörű vagy. Kész kis vagyonba kerülhetett ez a ruha. Úgyhogy hagyjuk is a történeteidet, hogy mindenféle kicsi boltokban találsz magadnak ezt meg azt. – Nem – magyarázta Claude vehemensen – éppen ez az, éppen ez benne a mágia, mindegyiket turkálókban szerzem. Egyik szeminárium alatt nagyon elfoglalt voltam a könyvesbolttal, és nem álltam meg enni. Eljött a vacsoraszünet, Claude és Beulah vacsorázni mentek Nancyvel és 206. Patsyvel. Vágyakozva néztem rájuk, ahogy nevetgélve jöttek felém – szerettem volna, ha meghívnak egy ilyen szép vacsorára. Kicsit sajnáltam magam, aztán félretettem negatív gondolataimat, s hirtelen optimista lettem. Talán annyi év után, hogy végig klikkesdit játszottak, most mégis meghívnak egy kedves lányt egy másik kasztból. Hirtelen reménykedni kezdtem, és kedvesen feléjük intettem, ahogy közeledtek. Elhívtam volna magammal Daphe-t is, és mindannyian együtt ehettünk volna. – Megyünk vacsizni – mondta Claude vidáman. – Igen, hova?– kérdeztem. – Van valami itt a közelben, ahova szerettek járni? Beulah összevonta szemöldökét. Nem tetszett neki, hogy erre terelem a beszélgetés irányát. – Valami kínaiba megyünk – mondta Claude. Éppen felvetettem volna, hogy én is megyek, amikor Claude rákérdezett, hogy hozhatnak-e nekem valamit onnan. Örültem, ennek a gesztusnak is, a pénztárcámért nyúltam, és elmondtam, hogy mit kérek. Megkértem őket, hogy hozzanak valamit Daphne-nek is, ugyanazt, amit én kértem, ha nem esik túl nehezükre. Visszatértem a munkámhoz, amikor Beulah elnézést kért, hogy otthagyja Claude-ot egy pillanatra. Utánam jött, bevitt egy sarokba és sziszegett: – Soha ne csináld ezt, soha! Hihetetlen vagy! Nem láttad, hogy megrázom a fejemet? Hogy nemet intettem? – Nem értettem, hogy mit akarsz mondani Beulah, mi a probléma? – Hogy lehetsz ilyen hülye? Soha nem szabad elfogadnod a Felderítő ajánlatait. Most megpróbál majd megfelelni neked, a tökéletes ételt elhozni, és csalódást fogsz okozni neki. – De miért? Hát ez csak... ez csak egy rendelés! És különben is, honnan tudhatnék ezekről a különös szokásokról és szabályokról? – Ezek nem szabályok! És még egy rendelést leadni Daphne-nak is, hihetetlen! Menj és mondd Claude-nak, hogy igazán sajnálod, nagy hibát vétettél, és már megvan a vacsorád. Megtettem, Claude udvarias volt, zavartnak és kissé elutasítónak látszott. Kevesebb, mint egy órán belül

megkaptam a rettenetesen dühös hívást Florindától. Beulah azonnal szaladt mamihoz, hogy eltávolítson engem az útjából. És mami bizony mérges volt. – Hogy lehettél ilyen hülye?! Soha ne fogadd el, ha valamit felajánl! Megpróbál megfelelni, és te seggfej, hát ő a Felderítő! És hozzátenni Daphne-t is a rendeléshez! Nekünk vajon miért nem volt szabad még meleg ételt sem hozni? Vajon mindez pontosan hogyan terheli Claude agyát? Nem tűnt hülyének, és túlterheltnek sem. Ilyen volt hát Carlos Castaneda világa munka közben. Idővel egyre világosabban láttam, kinek próbáltam megfelelni: egy elkényeztetett, hálátlan nárcisztikusnak, akinek imádói köre folyamatosan változik. 207. Azáltal, hogy Carlos két középszerű, vonzó és mérsékelten tehetséges embert megtöltött mindenféle mágikus örökséggel, folyamatosan uszította a csoportot valami üres semmi ellen. Olyanok voltak számunkra, mint a kivágott újságképek, amikre bármit projektálhatunk. Még egymás ellen is uszította őket. Semmi nem ment veszendőbe. Claude volt jobban felszerelkezve Carlos fegyvereivel, bármit mondhatott, soha nem tartották hibásnak, és bármit szeretett, abból azonnal divat lett. Miközben mindezen gondolkodtam a hideg hamburgerem felett Daphne-val (amit egy irgalmas szamaritánus hozott nekünk a McDonald's-ból), eszembe jutott egy emlék, ahogy a felpöndörödött, megszáradt sajtjainkat nézegettem, amik úgy néztek ki, mint a túl sokat nyalogatott bélyegek szélei. Eszembe jutott, Zuna hogy letámadott engem, mert nem láttam a Princess Bride című filmet. – Hát igen Zuna, azt hallottam, hogy elég szar, úgyhogy nem néztem meg. Nem úgy tűnt, mintha olyan film lenne, ami nekem tetszene. – Dehát Claude-nak nagyon tetszett! – És? – Zuna szabályosan köpködni kezdett. Végül döbbenete haragnak adta át helyét. – Nem tudod, hogy ez a film Claude története? – Nem, hogy hogy? – Hát árva volt, és aztán Don Juan találta meg őt, és... tényleg nem tudod? – Zuna sajnálkozva és egy kis szégyenkezéssel nézett rám. – Hát majd utánanézek – hazudtam. A folyamat, melyben kezdtem mindent megérteni, akkor érte el csúcspontját, amikor a hálaadási vacsorán 1995-ben egy drámai jelenetnek lettem tanúja. Carlos egészsége láthatóan romlott, nem régen jelentette be a vasárnapi csoportnak, hogy cukorbeteg. Hangulatváltozásai, amik mindig is nyilvánvalóak voltak, egyre sűrűbben jelentkeztek. Szabályosan érezni lehetett, hogy alig várja, hogy beleköthessen valakibe. Ez volt az első nagy parti a Clear Green irodában, ahelyett, hogy a házában lettünk volna. Ettől a hangulat egy kicsit eltért a megszokottól. Carlos utasítása szerint Simon elegánsan elintézte az étkeztetést, úgyhogy nem volt konyhai munka, amivel elfoglalhattunk volna magunkat, vagy főzés, amiben segíteni kellett volna. Amikor Carlos házába mentünk ünnepelni, akkor gőzölgő edényekkel érkeztünk, és a konyhában tevékenykedtünk sokat. Most tehát az öltözködés kérdése fontosabb volt, mint valaha, mivel semmi mással nem lehetett foglalkozni, és minden érkezésnél az újonnan jött öltözéke volt a téma. A férfiak szolgáltak fel – ez kedves szerepcserét jelentett, s nekik legalább volt mivel elfoglalni magukat. Szeletelték a pulykát és megtöltöttek a poharainkat. Stílusos, visszafogott dekorációval leptek minket. Éreztem Guido és Simon keze nyomát. Guido, Florinda és én egy kicsit megszöktünk, hogy kortyoljunk egyet a mindig nálam levő laposüvegemből, és Beulah is meghívatta magát egy kortyra. Jó dolog volt tudni Allys italairól, de nem 208. derülhetett ki, úgyhogy a flaskának elég kicsinek kellett lennie, hogy láthatatlanná váljon a ruhámba rejtve. Ahogy haladt tovább a vacsora előtti céltalan időszak, Carlos kifejezetten nem vett rólam tudomást. Még csak annyit sem mondott, hogy helló, és én mérges voltam. Meg mindig tudott rám hatni a megvetésével. Aztán haragom fájdalomnak adta át a helyét, ahogy láttam, hogyan simogatja, becézgeti a kedvenceit. Megundorodva magamtól, hogy ennyire emberi érzéseim vannak, elsétáltam a csoporttól, hogy találjak valami olvasnivalót az irodában. Mivel Buddy ebben az időszakban reklámmal és kapcsolattartással foglalkozott, az asztala mindig tele volt folyamatosan változó metafizikai kéziratokkal, magazinokkal, könyvekkel, New Age szerzőkkel. akik abban reménykedtek, hogy Castaneda szeme megakad rajtuk. Az egész csomag tetején találtam egy jó kis könyvet mindenféle tippekkel, hogy hogyan tartsunk meg, vagy hódítsunk meg egy férfit. A New Age-es generáció szabályzata mindenféle metafizikai idézettel a szexista tanácsok mellett. Azt gondoltam a lehető legjobb eszköz lesz, hogy megtörje a jeget ezen a nullánál is nullább estén. Örültem, hogy most valami jóval fogok előállni, visszaszaladtam a csoporthoz, megvártam, amíg viszonylag csend lett, és azt mondtam: – Ezt figyeljétek, Buddy asztalán találtam! És kezdtem felolvasni mindenféle kelekótya tanácsokat a kilencvenes évek praktikáiról, hogy hogyan találjunk párt magunknak. A nevetés olyan hirtelen szakadt félbe, és a légkörben annyira megnőtt a feszültség, hogy már-már tapintható lett. Meglepetten néztem föl. Mindenki a naguált figyelte,

és próbált észrevétlen maradni. A naguál pedig nem mosolygott, épp ellenkezőleg. Döbbenetemben elolvastam még egy pár sort. Felnéztem, és Florinda pillantását követtem. Ő és Carlos sötét tekinteteket váltottak egymással, fejüket rázták, maró gúny és undor tükröződött az arcvonásaikon. Florinda hozzám fordult, a szája szorosra préselve a haragtól, és úgy rázta a fejét, mintha nem akarná elhinni. hogy már megint mit követtem el. Fogalmam nem volt, mit tettem, talán megint az lehetett a baj, hogy nem tudtam láthatatlan maradni? Ezek a fellegek azonban túl sötétek voltak, úgy tűnt, még az én régi, jól megszokott hibámhoz is. Ez a könyv éppen megfelelőnek tűnt Carlos számára. Mi a franc lehetett a baj? Végül a naguál szólalt meg. Szinte lila volt a haragtól. – Soha semmit ne vegyél el senkinek az asztaláról! Soha nem szabad hozzáérned! Az az asztal szent, a Clear Green egy templom, egy szent hely! Nem a tied, nem érhetsz hozzá, te szar! Hogy mertél? Hija de puta, pendeja!* Itt minden szent! Ez a belső csend temploma. Nem teheted meg! Nem érhetsz csak úgy hozzá Buddy asztalához! Mierda, qué puta, cono, idiota, NO JODAS CARAJO!** ______________________________ * Kurva lánya, buta, hülye! * Szar, kurva, kibaszott hülye, idióta, ne bassz ki velem!

209. – Sajnálom – mondtam, és megfordultam, hogy visszavigyem a könyvet. Nem akartam, hogy bárki is meglássa a könnyeimet, de késő volt, Guido tekintetével találkozott a szemem. Úgy láttam, mintha a sajnálat szivárványszínei ülnének a szemében: sajnálat, félelem, és fáradt lemondás, hogy most megint még több szétválasztásra kell számítanunk, és még több veszteségre. A levegő csak úgy mart az általános félelemtől. Ez komoly volt. Lehet, hogy azonnal kivágnak, lehet, hogy örökre elküldenek. Ebben a szent pillanatban megérkezett egy csapat ember, hallottam a puszikat és köszönéseket az iroda hátuljából. Visszatértem a csoport szélére, és szinte rosszul voltam a szégyentől és a félelemtől. Claude érkezett Candice kíséretében. Rengeteg felesleges fecsegés, puszilkodás, végtelen beszélgetés a ruhákról, majd Claude kisurrant a fürdőszobába. A beszélgetések újra indultak, az emberek kis csoportokban pletykálgattak. Én pedig ott álltam az egésznek a szélén és figyeltem. Aztán a fejek mind egy irányba fordultak, ahogy hallottuk Claude magas, kislányos nevetését. A folyosón táncolt végig, egy könyvvel integetve a feje fölött. – Nézzétek mit találtam, Buddy asztalán volt! El nem fogjátok hinni, mi van benne! Hallgassátok, ez a legjobb! És ott volt a kezében MAGA A KÖNYV. Boldog volt, hogy megtalálta, és azonnal rázendített a kedvenc férfifogó tippjeire, lapozgatva az oldalak között, ahogy én tettem pár perccel ezelőtt. A naguál nyelt egyet. Florinda nem mozdult, arca merev maradt. De itt csak a naguál számított, és ő meglehetősen jól tettette, hogy élvezi, amit hall. Az arcokon megkönnyebbülés áradt szét, mely sóhajtások hallatszódtak. Buddy egy nagyon apró kis mosolyt küldött felém. Lehet, hogy nem volt Halállal Dacoló, vagy Álmodási Megbízott, de biztos, hogy valami hasított patájú kisördög az irónia név alatt becsusszant valahova a második figyelem állapotába. Claude egyre jobban belemelegedett. Most már mindenki nevetett, kivéve Florindát, és az arcok között megláttam Guidóét. Engem bámult. Visszanéztem rá kifürkészhetetlen arckifejezésemet megtartva. Mosolygott, és felhúzta a szemöldökét, és amikor senki nem figyelt, elragadó kedvességgel megrándította a vállát, mintha a kezében pezsgő lenne, és éppen tósztot mondana mindenre, amit nem mondunk ki. Claude még mindig nagyban folytatta, mikor Carlos vacsorához hívott mindenkit. – Gracias, mi amor*, nagyon vicces volt, és most éhes vagyok. Ahogy a névkártyákkal ellátott helyünket kerestük, hallottam Claude-ot, amint azt mondja: – Buddy, hol találtad ezt? Ez a legjobb. El sem hiszem, hogy itt volt rögtön csak az asztalodon. Szólnod kell nekem, mikor ilyeneket találsz. Át fogok jönni, és kifosztom asztalodat. Nem vicc! ________________________________ * Köszönöm, szerelmem.

210. Carlos a történtekért úgy állt bosszút, hogy visszaléptetett a vasárnapi csoportban. Még mindig én intéztem a telefonokat és én gyűjtöttem a pénzt a bejáratnál. De most már Soniának adta át a megtiszteltetést, hogy elnökölhet a csoport felett. Nem igen szólt hozzám attól a pillanattól, ahogy megérkezett, egész végig, míg el nem ment. Nagyon fájt a szívem, amiért ennyire mellőzött helyzetbe kerültem két aktív munka után. Egy délután Carlos megkért, hogy tegyem fel a mikrofonját, amit én még nem tettem korábban. Amikor nem sikerült első próbálkozásra tökéletesen felcsíptetnem, hihetetlen dührohamot kapott, káromkodott spanyolul és angolul, kurvának, seggfejnek nevezett, míg a tanítványok zavarukban kivörösödve álldogáltak a közelben. Nem hivatalos technikusunk szaladt oda, hogy megmentse a rettenetes helyzetet, de Carlos nem hagyta abba a káromkodást. – Sajnálom – mondtam könnyeimmel küszködve – megpróbáltam, nem tudtam, hogy kell csinálni. – Nahát, ez Allys! – mondta az egész csoport felé – megpróbálja! Mi az, hogy megpróbálni? Egyszerűen meg kell tenned! És sajnálja – ó, nagyon meg vagyok hatva! – Naguál – mondtam –, tényleg sajnálom, hogy csalódást okoztam neked.

– Csalódást? Hogy okozhatnál te nekem csalódást, amikor soha nem is bíztam benned? Pontos jelölője volt az ember pozícióváltozásának a Carlos bőrdzsekijével kapcsolatos teendők megváltozása. (A dzseki Carlos mindennapi ruhájához tartozott, sötét napszemüveggel és farmerral.) Az volt a szokása, hogy felnéz rám, amikor jön felfelé a lépcsőn, aztán köszön. Én egy rozoga asztal mögött állok, és gyűjtöm a belépődíjakat. Fényességes napjaimban én segítettem le róla a dzsekijét, és én is adtam rá vissza, amikor vége volt a gyakorlásnak vagy előadásnak. Most mások segítségével vette le a dzsekijét, általában Soniával, és aztán adták át nekem. Aztán már közvetlenül Sonia kezébe adta. A két órás előadás alatt egy székre terítve feküdt, a napszemüvegével együtt. Patsy rettenetes műsort csapott a szemüveg körül minden héten, hogy biztos rossz helyre teszem. A naguál távozásakor én adtam át neki ezeket a ruhadarabokat és tárgyakat, azt viszont már megtagadta tőlem, hogy rásegítsem a kabátot. A dzseki körüli versengés egyre nőtt. Patsy agresszívan harcolt a szent tárgyért. rengeteg zajt csapva egész idő alatt. – Megvan? Hol van? Hol a naguál dzsekije? – mondogatta hisztérikusan. Sonia komolyan harcolt, mindenen átesve nyúlt a ruha után. Én úgy küzdöttem, hogy a karomra terítettem jóval az előadás vége előtt. Ezzel Patsy pánikja csak fokozódott. Sonia elszántsága még inkább. Sonia, a Clear Green elnöke szabályosan kitépte 211. a kezemből a dzsekit. Egy nap revelációm volt. Most csinálunk torinói leplet Carlos kabarjából. Átadtam Soniának a dzsekit kedves hangon mondván: – Talán szeretnéd rásegíteni. – Olyan sokkot kapott a meglepetéstől, hogy ott állt lefagyottan, a dzsekiért sem tudott nyúlni, amit elétartottam. Szégyene torz félmosolyba rögzítette a száját, míg lilásan elvörösödött az arcától a füléig. Meg sem tudott szólalni, lehajtotta vörös arcát, és átvette a dzsekit. Eközben végig Patsy hangját hallottuk a folyosóról, amint kiabált: – A dzsekije hol van, hol a dzseki, hol a naguál dzsekije??? Ezután már könnyű volt. Hagytam az egészet, mentem a dolgomra. Nem vártam többé Carlos köszöntését vagy búcsúzását, és úgy jártam gyakorolni, mint bárki más. Kihagytam a sorbanállást is megérkezéskor, mivel úgysem szokott még köszönni sem, gyakran még csak nem is bólintott most már vagy hat hónapja, inkább mentem egyenesen a kocsimhoz. Ezzel megint csak megtörtem egy szokást, mert nem vártam meg, és nem figyeltem, ahogy a sofőrje elviszi, mint valami pápát. Az egészet egyszer elmeséltem Muninak is: – Allys, fölfogtad, hogy micsoda élvezetet jelentett neki látni, hogy ti, nők küzdőtök a dzsekijéért? Valószínűleg halálra röhögte magát hónapokon keresztül. Nagyon élvezi az ilyen műsorokat!

212.

HARMINCADIK FEJEZET

Carlos egy női varázslót küld értem Maga a vágyakozás hevessége fog vezetni téged. Nincs is szükséged más vezetőre. SRI NISARGADATTA MAHARAJ, I Am That (Én Az vagyok)

Miután egy évet töltöttem Los Angelesben, készen álltam arra, hogy eladjam berkeleyi házamat. Nem akartam, hogy legyen még egy hely, ahová Carlos visszaküldhet. Nagy szerencsém volt, azonnal találtam egy vevőt. Csak aztán jött a csüggesztő feladat, az évek alatt felhalmozott mindenféle gyönyörű antik tárgy és limlom átfésülése. Folyamatosan adogattam és ajándékoztam el a dolgaimat, de még mindig rengeteg minden volt ott, hiszen vagy tizenöt évig volt az otthonom. Carlos elküldte Taishát, hogy segítsen. Összegyűjtöttem a legközelebbi barátaimat, és két egymást követő hétvégére tettük a költözködést. Taisha először nem örült a barátaim társaságának, akik ugye „emberek”, de aztán hamar rájött, hogy ők is jártak előadásokra, nagyon sokat segítenek, és jó társaságot jelentenek. A legjobb és legrégibb Berkeleyből való barátaim jöttek el, Bob, Joannie és Bill, és még két barátom jött el Los Angelesből, hogy majd teherautóval visszavigyék a cuccomat. Taisha fölengedett és kinyílt, ahogy együtt dolgoztunk a nagyon kicsi, de értékes borospincémben. Végül egy hihetetlenül jó 1945-ös Marcaux borral jöttünk elő poros overáljainkban. Taisha aggódott, hogy Carlos majd azt akarja, hogy adjam el a pincét is. Carlos azt az utasítást adta Taishának, hogy kövesse végig, hogy mindenért jó árat kapjak. Aggodalmamra ragaszkodott hozzá, hogy felhívjuk Carlost a bor miatt. Amíg telefonált, én gyorsan elrejtettem néhány üveggel. Szerencsére Carlos engedélyt adott arra, hogy ihassunk a készletből. Nekem pedig nagy szükségem volt arra, hogy elzsibbasszam azt a sok csapást, ami a költözést kísérte, ahogy lassan lemondtam mindenről, ami a tulajdonom volt. A legfájdalmasabb pillanat akkor jött el, amikor Taisha megkért arra, hogy szabaduljak meg minden könyvtől, amit az apám írt és nekem dedikált és nekem 213. ajánlott. Végig mellettem állt, Hogy megbizonyosodjon róla, valóban megteszem-e. Néhányat sikerült kimentenem a háta mögött, amelyeket a legjobban szerettem, hogy mindig megmaradjanak apám szeretetének zálogaként. Pénzügyi veszteségem sem volt éppen kevés. Rengeteg dolog gyűlt össze a házban. Réges-régi üveg- és facsillár, amit egy poros olasz kis boltocskában találtam, egy harmincas évekbeli teáskanna, ír lenvászonlepedők. A házban mindenfelé résekben, repedésekben, könyvespolcok mögött itt-ott aprópénzt találtunk: a kandallón, a konyhában a tűzhely mögött, mindenfelé. – Ez az egyetlen jó dolog ebben a házban – mondta Taisha –, hogy rengeteg aprópénz van itt, és ez a sok apró szerencsét hoz. Carlos az ilyen pénzt mágikus pénznek nevezte. A varázslók folyamatosan versengtek abban, hogy ki talál több aprót az utcán, és ha észreveszik, akkor ki szerzi meg elsőnek. Az ilyen talált pénzt nagyon fontosnak tartották, olyannyira, hogy gyakran így mentünk moziba, hogy a szemünkkel a járdát fixíroztuk. A mágikus pénzt saját tartójában, vagy malacperselyben kellett tartani. Ha valaki papírpénzt talált, az általában még erőteljesebb jelnek számított. Mindezeket a pénzeket évekig illett gyűjteni – ahogy Carlos magyarázta – sőt évtizedekig, aztán valamilyen speciális dologra költeni, hogy azt a valamit átjárják a mágikus minőségek. Taisha egy fonott kosárba tette az aprót, és azt mondta, hogy tartsam a garázsban, jó szerencsét hoz, és soha senkinek ne engedjem meg, hegy hozzáérjen. Amikor eljött az este, Taisha varázslótitkokkal szórakoztatott bennünket, olyasmiket is elmondott, amikről még soha nem beszélt, s melyekről azt mondta, hogy két kiadatlan kéziratában írta meg. Először a szándékról beszélt. Megkérdeztem tőle, hogy a szerzetesek vagy gyakorlók (mint például a buddhisták) és a buddhista meditációs éneklés hogyan működik egyes embereknél. Azt magyarázta, hogy az ilyen gyakorlás az embert hozzákapcsolja a már létező szándékvonulathoz, és olyan mozdulatokat tett a kezével a levegőben, mintha megragadna egy kötelet. Ez az este arra a szilveszteri éjszakára emlékeztetett, amit Taishával töltöttem évekkel korábban. Egy utcányira álltam meg a házától, mikor besurrant az autómba. Egy üveg Cristal on ice itallal és két lehűtött pezsgőspohárral vártam. Ahogy megittuk az egész üveg italt, azt mondta: – Van egy meditáció, amit ők tanítottak nekem, és amit még senkinek sem mondtam el. Ez egy olyan trükk,

amivel valóra válthatod a vágyaidat. Arra gondolsz, amit nagyon szeretnél, aztán magad elé képzeled a hét csakrádat, majd beleénekled a vágyaidat a csakráidba. Például így: „szeretnék gyönyörű kertet virágokkal, vagy, azt akarom, hogy a befektetéseim megduplázódjanak” – mondta éneklő hangon. Taisha éjfélkor mindenkit elküldött aludni. Alig tudtam megmozdulni, és éppen ágyba készültem, amikor megszólalt: 214. – Nem, nem Ellis, nincs szerencséd, küzdjünk meg még egy szobával. – Neki láttunk egy üveg Tattingerrel, és hajnalig dolgoztunk. Taisha aztán igazán tudott inni. Második éjszaka már épp elég részeg volt ahhoz, hogy elmondjon nekem még egy nyugtalanító titkot. A Taisha Abelar mítoszhoz hozzátartozott, hogy amikor összegzéssel feldolgozta a gyerekkorát, és meglátta, hogy a szülei mit tettek vele, akkor annyira dühös volt, hogy fizikailag is bántotta az anyját – arcul ütötte, és megcsípkedte. Carlos többször is elmondta ezt a történetet a szemináriumokon, vagy Taishát utasította, hogy mondja el ő. Carlos azt mesélte, hogy Florinda útja azonban más volt. Miután ő egy évtizedre megszakította minden kapcsolatát a szüleivel, újra megjelent a családi házban, és úgy viselkedett, mint egy kötelességtudó lány, aki telefonál, ha hazalátogat, és ajándékokat is küld. Florinda és Carlos korábban kifőztek egy fantasztikus sztorit Florinda eltűnéséről. Flo akkor azt mondta a szüleinek, hogy egy tradicionális gondolkodású japán milliomoshoz fog hozzámenni, aki nemcsak hogy nem engedi el a látóköréből, hanem azt is kérte tőle, hogy szüntesse meg a kapcsolatot a családjával. Florinda kivágott egy képet a Toshiro Mifune-ből és egy összemontázsolt képet küldött a szüleinek, ahol a boldog páros királyi vacsoránál ül. Amikor tíz évvel később Florinda meglátogatta a szüleit, hogy bejelentse közelgő válását, ott találta a bekeretezett képet. Carlos sokszor mondta a hallgatóságának: – Taisha rettenetesen dühös volt a családjára, annyira, hogy megütötte az anyját. Florinda jobban bánt a szüleivel. Ezen a becsípett, szombat előtti hajnalon, ahogy tányérokat pakolgattunk buborékos fóliába, Taisha könnyek között tett vallomást: – Tudod... Carlos vett rá, hogy megüssem az anyámat, Carlos kényszerített rá! Én soha nem lennék képes erre. Egyszerűen nem találtam szavakat. Próbáltam kontrollálni az arckifejezésemet. Soha nem sejtettem egy pillanatra se, hogy Taisha is parancsokra cselekszik. Taisha azonban nem az a fajta volt, akit az ember csak egyszerűen megölelhet – ezért inkább csak egy együttérző hangot hallattam. Az ilyen szintű vallomásokat méltósággal kell kezelni, és én az ő szabályait akartam követni. Gyorsan témát is váltott. Hajnalban aludtunk egy keveset. Kilenc felé vidáman ébredt, és farkaséhesen estünk neki a reggelinek, ami rántottából, szalámiból és dupla kapucsínóból állt. Tapintatból soha többé nem utaltam vissza Taishánál az előző éjszaka elmesélt nyugtalanító történetre. Taisha végül annyira megkedvelte a barátaimat, hogy meghívta őket ingyen részvevőként a szemináriumokra, és azt mondta a fiúknak, hogy nem is különböznek a csoportba tartozó férfiaktól, az elemektől. – Az ajtó szélesre tárult előtettek – mondta integetve. 215. Jeannie és Bob később mind a ketten elmondták nekem, hogy gondolkodtak rajta, hogy otthagyják az életüket, és csatlakoznak ehhez az egész cirkuszhoz. Azt hiszem, Bill aggódott, hogy a felesége elhagyná, és a négy gyerekük meg a hat unokájuk miatt is. Bob bizonytalan volt abban, hogy miből élne meg Los Angelesben, és hogy igazából pontosan mi is az, amire meghívást kapott, és jól tudta az én történeteimből, hogy kérdéseket viszont nem tehet föl. Mindezt sejtve, Taisha a legteljesebb őszinteséggel azt tanácsolta neki, hogy maradjon Berkeleyben, és szerezze meg a diplomát, amin éppen dolgozik. Az utolsó éjszaka vidáman iszogattunk, Bill felemelte a poharát, és azt mondta: – Allys elhagyta az épületet. Sajnos volt azonban egy rosszul sikerült pillanat is. Az albérlőm, aki a házra vigyázott – eléggé kelletlenül viselkedett, hogy elveszíti az ingyen szállását – rosszalló tekintettel keringett körülöttem fiatal lányával együtt. Taisha nem is kedvelte őket. – Tudom, hogy a kislánnyal fürdik, és a kislány már túl idős ehhez. Egyszerűen tudom. Ezután mentünk be az albérlőm lakrészébe takarítani, én pedig nekifogtam egy polcnak, hogy szétválasszam az ő könyveit az enyéimtől. Taisha megint sokkolóan hatott rám, akkora dührohamot kapott: – Hogy lehet az, hogy velünk vagy már ennyi éve, és még mindig ennyire hülye vagy?! Hogy lehet az Allys, hogy nem tudod, ha a te könyveidet az ő könyveivel összekevered, az legalább olyan rossz, mintha lefeküdnél vele? Mintha vele aludnál, ezzel az undorító férfival! Hihetetlen vagy! – Taisha, őszintén csak azt tudom mondani, erre nem is gondoltam. Nagyon dühösnek tűnt, tartottam tőle, hogy itt fog hagyni. De aztán mégis bocsánatot kért, hogy olyan kemény

volt. Én még mindig halálra rémült voltam. Végül szerencsére kibéküléssel fejeztük be a pakolászást. Kevés időnk maradt, mielőtt visszaindult a gépünk Los Angelesbe. Mondtam is Taishának, hogy el akarok köszönni attól a titkos és speciális helytől, ami tíz perc sétára van a házamtól, egy napsütötte kis úton az erdőben. Az ösvény egy picike vízesésbe torkollott. Ez volt az a hely, ahova éveken keresztül jártam megkönnyebbülést keresve, vagy akárcsak kisírni magam olyankor, amikor Carlos kizárt, vagy amikor nem tudhattam, mit tehetek még azért, hogy jobb harcossá váljak és elfogadjanak. Taisha és Florinda is azt írták a könyvükben, hogy engedjük meg a földnek, hogy az beszívhassa a fájdalmainkat. Számomra ez volt az a hely, ahová vigaszért jártam. El kellett most búcsúznom tőle, és Taisha szerencsére megértette ezt. Úgy döntött, hogy megvár a lakásban, én pedig elindultam egy utolsó sétára. Megérintettem a földet, megköszöntem mindent a víznek, a szikláknak és a fáknak is. Amióta először olvastam Carlos könyveit, ténylegesen is beszéltem a növényekhez, és mindig köszönetet mondtam a virágoknak a létezésükért, amikor leszedtem őket. 216. Hamarosan visszatértem Taishához, aki már ott várt rám az ajtóban. Ekkor kitört belőlem az addig visszafojtott sírás, Taisha a karjába zárt és vigasztalgatott. A vállain zokogtam ki magam. – Allys kedvesem, az én csodálatos tündérem! Oly sok mindenen mentél keresztül, hogy velünk lehess. S most végre tényleg velünk vagy. Carlos nem beszélt velem a költözésemről. Távolságtartó maradt továbbra is. Egy hét múlva azonban a csoportfoglalkozás alatt felém fordult, szemei tágra nyíltak és fényesek voltak. Megállította a gyakorlást, és így szólt a többiekhez: – Allys nemrég költözött el a régi nagy házából egy egyszerű kis szobába. Meg se merem kérdezni tőle, hogy mit érez. – Tényleg úgy is nézett ki, mint aki fél. Aztán folytatódott tovább a gyakorlás. Azon az éjjelen Carlos mégis mérgesen hívott fel. Csak ennyit mondott; – Olyasmire vagy büszke, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna tenned. Ne gondold azt, hogy odavagyok ettől a tettedtől. Elköltözésem utolsó felvonása az volt, amikor Muni is eljött meglátogatni éppen akkor, amikor faltól falig álltak a bedobozolt ruhák mindenfelé. – Szent isten Allys, mi ez, mi ez az egész?! – Hát még nem vagyok kész, még mindig át kell nézzek néhány dobozt. – Jesszus! – Elment, aztán nemsokára megcsörrent a telefon. Florinda volt. – Allys, Muni most mesélte, hogy milyen rumli van nálad. Akarod, hogy segítsek? – Igen. – Komolyan? Tudod, hogy mire kérsz? – Komolyan. Egy késsel és egy ollóval érkezett. Három órát szántunk rá, hogy fölvagdossuk a ruháimat. Ez volt a mágikus folyamata annak, hogy megszakítsuk kötelékeimet a múltammal. Florinda a legjobb darabokat megtartotta, hogy átadja Carlosnak, aki majd más nőknek ajándékozza őket. Megígértem, hogy egy szót sem fogok szólni, ha felismerem a ruháimat másokon. Érdekes, hogy csak úgy, jószívből ajándékozni valakinek valamit a ruháid közül, tiltott volt. Fesztelenül vagdostam, bár gyakorlatilag sokkos állapotban voltam. Florinda elégedett is volt velem. – Végigcsináltam már ezt egy olasz lánnyal is, na, az valóságos pokol volt. Minden egyes rohadt zoknit megsiratott. De te nagyon jól haladsz, Allys. Miután elment, két óra múlva csengett a telefon. Florinda hisztérikus hangon mondta: – Valamit el kell mondanom, és nem biztos, hogy képes vagy elfogadni. – Rendben, mi az? – kérdeztem. Vajon most meg mit csinálhattam? Most fognak kivágni? Ez tűnt ki a hangjából, sőt kétségkívül ez fog következni... 217. – A piros szék nem maradhat, mennie kell. Ismerlek, tudom, hogy abban fogsz majd naphosszat ücsörögni és relaxálni, pihengetni. – (Ez volt az egyetlen karosszék, amit kiválasztottam, hogy elhozom Los Angelesbe.) – A szék. Csak ennyi? – Oda fogjuk adni Ridleynek — mondta Florinda.

218.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

A mágikus asztal A nagy misztérium nem abban áll, hogy véletlenszerűen lehajítottak bennünket ide, az anyag és a csillaguk túlburjánzása közé, hanem hogy a saját börtönünkből, a saját énünkből kell előhoznunk azokat a képeket, melyek elég hatalmasak ahhoz, hogy megcáfolják önnön jelentéktelenségünket. ANDRÉ MALRAUX, Az ember sorsa

Miután eladtam a házamat Berkeleyben, egy nagyon szép házat találtam néhány percre Carlos lakhelyétől. Nekiláttam, és fejest ugrottam a teljes átalakításba. Azt akartam, hogy a ház úgy nézzen ki, amilyen az 1920-as években volt, eredeti spanyolos szépségében. Hatalmas munka volt. Míg a munkálatok folytak, a korábban már említett lakásban laktam. Soha nem renováltam még házat, nem voltam felkészülve. Kivitelezőt béreltem, és azzal telt minden időm, hogy fugákat, villanykapcsolókat, tusolófejeket válogattam és próbáltam a pénzügyi kereteimen belül maradni. Mivel Carlos megint teljesen elhanyagolt, így ez egy magányos időszak volt az életemben. Ebben az időszakban a női varázslók is nagyon ritkán hívtak, vagy látogattak meg. Aztán egy komikus, de mégis hátborzongató történet kerekedett, miközben a munkások a lépcsőn dolgoztak. Ennek a lépcsőnek az elkészítése az egyik legnyűgösebb feladatnak bizonyult az egész renoválásban. Sok vita és késlekedés után segítettem a cementet keverni, ami pont olyan színű volt, mint az a bizonyos „cserép”, ami olyan fontos szerepet játszott Carlos ötödik könyvében, Az erő második körében. Abszolút követelmény volt, hogy tizenkét órán keresztül ne lépjünk rá a cementre, de ha lehet, huszonnégy óra még jobb volt. Épp bent voltam a házban egy kedves barátommal, Richard Chaninx-szel, amikor Florinda hívott fel hisztérikus hangon: – A naguál egy kis asztalt ad neked a házhoz. Semmi különös, de gyere azonnal a hátsó ajtómhoz, és tedd le az ágyad mellé. Egyetlen percet sem vesztegethetsz, 219. mert elpárolog az ereje. Leraktam a telefont és Richardra bámultam, beengedve magamba Florinda hisztérikus hangulatát. – Várj meg itt – kiáltottam –, öt perc és itt vagyok! Elrohantam a négy blokkal arrébb lévő házhoz, Florinda ajtajához. Egy ablakból nézte, hogy valaki figyeli-e érkezésem. (Claude-ból kitörhet volna a féltékenység és a harag dührohama, ha észrevesz.) Amikor Florinda előjött, egy kicsi tölgyasztalt hozott, ami különösen ismerősnek tűnt. – Én magam olajoztam – mondta büszkén. – A naguálé volt, ő készítette. Hát persze, hiszen éveken át láttam ezt az asztak, csak akkor éppen apróval, kártyákkal, női telefonszámokkal, gyógyszeres dobozokkal, késekkel, olvasószemüveggel, holdkő-, gyöngy- és borostyánláncokkal volt beborítva. Az asztal magán viselte Carlos keze munkájának elegáns funkcionális küllemét. Carlos szuper ács volt. Megkértem Florindát, hogy köszönje meg a nevemben, mivel nem mertem felhívni, féltem, hogy megint valami dührohamot kap miattam. Viselkedése egyre változékonyabb volt. A női varázslók azt mondták, hogy egyre rosszabb a helyzet, minél előrehaladottabb a cukorbetegsége, ráadásul társulva valami másik titokzatos betegséggel, ami Florinda szerint egy Mexikóban elkapott vírustól származhatott. Szóval nem akartam zavarni. – Siess – mondta Florinda, cs segített betenni az asztalt a kocsiba. – Siess és ne feledd, az ágy mellé tedd le azonnal!

A mágikus asztal

_________________________________ 220. Hazasiettem. Levegő után kapkodva mondtam Richardnak az asztal eredetéről pár szót. Gyakorlott szemmel nézegette, és azt mondta: kitűnő mestermunka, micsoda illesztések! Aztán eszembe jutott a nedves lépcső. Még csak hét óra telt el. Richarddal megböködtük az ujjunkkal a cementet. Nemesen felajánlotta, hogy felmászik kívülről a falon, hogy egy felső ablakon bejusson. Megvizsgáltuk a lehetőséget, de reménytelen volt. Nem volt biztonságos út kívülről, nem tudta volna a lábát sehol megvetni. A francba, döntöttem, ha ott marad a lábnyomom, ott marad. Ez mágia, nem lehet semmi sem fontosabb. Richard lent várt a lépcső aljánál, feszült volt, de nyugodt. Én viszont halálosan ideges voltam. Felszökdécseltem lábujjhegyen a lépcsőkön az értékes asztalt szorongatva, egyszerre két lépcsőfokot ugorva. Anélkül, hogy visszanéztem volna, helyére illesztettem az asztalt a hálószobámban. Aztán megálltam a lépcső tetején és láttam, hogy Richard lent vigyorog. Egyetlen lábnyom sem látszott. Lábujjhegyen visszaereszkedtem, és győzelem-ittasan megöleltük egymást. Amikor a házam elkészült, a boszorkányok eljöttek megnézni az eredményt. Csak Florinda látta az eredeti állapotában, és teljesen le volt nyűgözve az átalakítástól. Éveken keresztül Taisha vitte a vállain a lakóhelyi átalakításokat. Carlos időnként részletes parancsokat is adott mindenféle változtatásokra, amik persze állandó tervmódosítást jelentettek a folyamatok közepén. Taisha több száz órát töltött a majdnem lehetetlen pénzügyi keretek megtartásáért folytatott harcban, és óriási erőfeszítéseket tett, próbálva elmagyarázni a lehetetlen, bizarr kéréseket a kivitelezőknek. Egy villanyszerelő, akit megdöbbentettek a fehér falak, a spártai berendezés, a mogorva, rövid hajú nők látványa, azt kérdezte, hogy valamilyen kultusz-helyre csöppent-e. Az egyetlen dekorációt Castaneda könyveinek bekeretezett borítói jelentették. Hónapokkal azután, hogy a boszorkányok először voltak az otthonomban, Taisha és én kint ültünk a napon, epret ettünk és a híres-neves medencében lógattuk a lábunkat, amit a házzal együtt vettem meg. Carlos nem szerette az úszást, mondván, hogy a vízben való elmerülés leszívja az életenergiákat. Amikor hallott a medencéről, azt az utasítást adta, hogy töltessem fel földdel. Én viszont imádok úszni, és egyébként is megmondtam Florindának, hogy egyszerűen lehetetlen számomra a föld-feltöltés és átalakítás költségeit állnom. A témát elvetették, s a női varázslók kezdtek rászokni, hogy titokban úszni járjanak hozzám. Taisha mosolygott vidáman a teraszon. – Amikor kirúgtak, és tök egyedül maradtál, teljesen egyedül véghez vitted mindezt a sok munkát. Megtaláltad hozzá az erőt Allys, nem tudom, honnan. Kitartottál nap mint nap, valami életben tartott téged. Felfelé tett egy gesztust, mintha egy éteri energiaköteget húzna meg, amit csak ő lát. Kaptam tehát még egy elismerést harcos szellememre, mégpedig attól a női varázslótól, akinek a legnehezebb volt megfelelni. Abban az időszakban azonban 221. a dicséret nem nagyon jutott be a lelkembe. Most már értem miért, lelkileg teljesen dermedt voltam. Annyira mély, sokkos állapotban voltam, hogy az érzelmeim még hosszú évekre teljesen halottak maradtak. Ebben az állapotban persze azt gondoltam, hogy talán most visszafogadnak, és hogy ez is csak a kitartás kérdése. De hát miért ne tartsak ki? Bíztam abban, hogy végül Carlos is el fog jönni, és meglátogatja kedves otthonomat. Képtelen voltam olvasni a jelekből, melyek a helyzetem súlyosságára utaltak, ha pedig mégis ráláttam, akkor azt melyen elnyomtam, olyan mélyre, hogy a visszafojtott érzések és a küzdelem, hogy fenntartsam ezt a tagadást, végül betegségben, és idegösszeroppanásban végződtek. A test és a tudat azonban mindent megtesz a túlélés érdekében. Ebben a zombilét közeli állapotban csak a festésre, a sitt elhordására, a fugára koncentráltam. Bár nem is realizáltam, de óriási megkönnyebbülést jelentett, hogy nem jártam a csoportba, hogy nem aláztak meg, és nem játszottam egy darabig a bűnbak szerepet, nem kellett erőltetnem, hogy elrejtsem az érzelmeimet, és ne

mutassam meg azt, amit éppen átélek. Megkönnyebbülés volt, hogy nem kellett a vécébe zárkóznom sírni, és előjönni azzal a hamis mosollyal, amire Florinda tanított. Nem akartam öngyilkos lenni, az majd később jön, amikor a zsibbadtság elmúlik. Ebben az időszakban új fejezet indult el a női varázslókkal való kalandjaimban, ahogy ők Carlos utasításai szerint cselekedtek, vagy éppen dacoskodtak.

222.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

A naguál sikertelen csábítása A nőknek két fegyverük van: a kozmetika és a könnyek. NAPÓLEON

Carlos tehát ismét úgy döntött, hogy visszavesz, és ezt a döntését az ajándékba küldött asztal szimbolizálta. Egy fantasztikusan sikeres női szeminárium után 1996-ban, megkért, hogy válasszak résztvevőket egy női csoport létrehozásához. Kiválasztottam néhány jelentkezőt, de ez a csoport nem tartott sokáig. Sok nő túlsúlyos volt – Carlos igényeihez képest –, vagy épp házas, vagy túl öreg. Folyamatosan nógattam, hogy felfigyeljen az egyik lányra, akit én nagyon kedveltem. Susan Johnson, egy vékony szőke lány, akinek frissítően tiszteletlen volt a modora. Volt olyan pimasz, hogy a szemeit forgassa Carlos kéjelgésére, amikor rajtakapta, hogy a hátsó felünket mustrálja egy bizonyos tensegrity-gyakorlat alatt. Vihogott, ahogy végignézte, hogy Carlos egy egész teremnyi hátsót állít be a megfelelő pozícióba. Beszélgetésbe elegyedtem vele, és nagy hatással volt rám, amikor azt mondta: – Nem ígérem meg, hogy örökké cölibátust tartok, de komolyan gondolkodni fogok a szexről. Túlságosan is értelmetlen feltöltődésre használtam. Ez nem a szokásos misztikus mellébeszélés volt. Sőt, azt is mondta még, hogy az anyja és az unokanővére nagyon fontosak neki, és nem fogja elvágni velük a kapcsolatot. Magányosságomban és a Carlos-imádattól eltelt tanítványok társasága után. Susant nagyon üdítőnek találtam. Úgy tűnt, hogy eleve megkérdőjelezi az autoritást. Másrészről viszont zavarbaejtő szokásai voltak, valamilyen divatmagazinnál dolgozott, és állandóan fölösleges frázisokkal töltötte ki a mondatait. Alkalmi munkákat is végzett valamilyen zenei videók elkészítésénél, mint öltözködési tanácsadó. Hetekbe telt, míg Carlos végül felfigyelt rá. Amikor végre tekintetével követte, hogy az ujjammal hova mutatok a tömegben, grimaszolt egyet mondván: – Felejtsd el, egy puhány, gyenge seggfej. Semmi csi. 223. Munkája miatt Susan abba a bevásárlóközpontba járt vásárolni, ahová a a női varázslók is, és mondta nekem, hogy szokta őket látni, de túlságosan is zavarban van, és nem mer köszönni. Bátorítottam, hogy mutatkozzon be, tudva, hogy a boszorkányok jó jelnek tekintik majd, ha összefutnak vele. Carlos eközben gyorsan feloszlatta a női csoportot, s arra kért, hogy néhány lányt tegyek át a vasárnapi csoportba, ahol több nőre lenne szükség. Susant és a barátnőjét, Myrnát tettem át a vasárnapi csoportba. Elválaszthatatlanok voltak, állandóan együtt töltötték az idejüket, idegesen vihorászva, ahogy próbálták a helyüket megtalálni a csoportban. Viselkedésük nyers volt és fülsértő, de megértettem, hogy idegességükből fakad. Ismertem ezt az érzést, és azt gondoltam, hogy Susan idővel majd leveti mesterkéltségét. Myrna sokkal kevésbé volt érdekes, de legalább volt benne annyi erő, hogy egy újságot vezessen, még akkor is, ha az mindig veszteséges volt, és szép lassan elvitte az örökségét. Kiválasztottam a lányokat, hogy részt vegyenek a szemináriumok alatt a könyvesbolt munkájában, és Carlos előtt dicsértem kemény munkájukat. Kelletlenül, de kezdte elfogadni őket. Mi hárman elkezdtünk egy óvatos bajtársiasságot kialakítani, mivel a barátság tiltott volt a harcosok közön. Nagyon vágytam a társaságra, pozitív oldalát kerestem a dolgoknak. Nem volt bennük mesterkélt kényeskedés, azt gondoltam, hogy talán nem kell tovább magányosnak lennem, ha ezeket a nőket elfogadják a csoportban. Folyton erőlködnöm kellett Carlosnál és Florindánál, hogy beszéljenek végre a lányokkal. Florinda eleve leírta Susant, mondván, hogy gyenge, túlságosan fontos saját magának, egy darab szar. Myrnát pedig kövérnek és irritálónak tartotta. Carlos végül mégis kezdett elgondolkodni rajta, hegy mi hárman lakhassunk az új, tágas otthonomban, ami nemsokára beköltözhetővé válik. Az események azonban nemsokára negatív fordulatot vettek. Az első különös dolog akkor történt, azon a délutánon, amikor a két lány átjött a lakásomba, hogy a számítógépet használják. Egy könyvön dolgoztak, amit a magazinban megjelenő cikkekből állítottak össze, és Susan feldobta az ötletet, hogy vegyük ki A szamuráj című Alain Delon filmet, amikor végeznek a munkával. Egy jó órával később, a délutáni időtöltésünk közepette csöngött a telefonom. Taisha volt az, hogy készen állok-e egy hirtelen kiruccanásra. Természetesen. Mint mindig, most sem mondtam meg, hogy hova megyek, csak annyit, hogy valószínű, hogy visszaérek a filmre. Taisha és én együtt ebédeltünk, és elintéztünk néhány közös ügyünket, aztán időben visszaértem a filmre. Myrna úgy nézett

ki, mint általában az ilyen filmek alatt, zavart volt és unott, mert nem szerette a feliratos filmeket. Susan és én azonban csodáltuk Alain Delon színészi nagyságát. Aznap este Carlos telefonált kikészülve: – Alain Delon! Micsoda hülyeség, francia nyomorult! Miért rángattad bele őket a szarba? 224. – Én... – dadogtam. – Egyszerűen nem tudtam azt mondani, mint a kis iskolások, hogy Susan volt az, és nem én. Carlos lecsapta a telefont. Néhány napon belül megkezdődött a „holokauszt” ellenem. A semmiből Carlos egyszer csak megvádolt azzal, hogy Prozacot szedek. Döbbenten figyeltem. Évek óta nem szedtem Prozacot, azóta, amióta állítólag az életét is veszélybe sodortam vele. (Tartottam ugyan egy üveggel a gyógyszeres szekrényemben más gyógyszerekkel együtt. Része volt ez az öngyilkossági tervemnek, amit Astriddal mindig újra megbeszéltük egymással, morbid módon, éveken keresztül. Az apró részletekbe általában nem mentünk bele, de mindig utaltunk rá, hogy a gyógyszerek jelentik számunkra a kiutat, ha netán képtelenek lennénk csatlakozni a nagualhoz és megbuknánk. Tudtam, hogy a Prozac nincs benne a klasszikus keverékben, de gondoltam. minél jobban felkészülök, annál jobb.) Carlos egyszerűen kizökkenthetetlen volt ebből az elképzelésből, hogy Prozacot szedek, s egyszerűen megtébolyodott. Csak akkor tudom feltárni önöknek, hogy mi is történhetett valójában, ha most időben előreugrok a történetemben. Egy évvel Carlos halála után jöttem rá egy lehetséges magyarázatra. Hogy kicsit megszabaduljunk bánatunktól, a csoport egy partit tartott az én házamban, mely alatt Susan totálrészegre itta magát. Mikor előjött a fürdőszobámból, ahol hosszan tartózkodott és a barátjával szeretkezett, a gyógyszeres szekrénykémet nyitva találtam, a válium és vikodin üvegeim kiürítve (a migrén elleni koktélom a húszas éveimtől, amit Carlos is engedélyezett) gyógyszeres üvegek és tetők mindenfelé szétszórva a földön. Erről soha nem beszéltem Susannal, és ma már szégyellem, hogy ilyen gyáva voltam. Á, nem éri meg, hogy jelenetet rendezzek, gondoltam, és végül is mindannyian a magunk módján furán viselkedtünk a veszteségünk miatt. Aztán visszagondoltam arra a napra évekkel korábban, amikor Susan és Myrna egyedül maradtak a lakásomban. Vajon Susan krónikus gyógyszerszekrény-tolvaj volt? Természetesen ezt soha nem fogom megtudni, de lehet, hogy ő nézett körül, és ő mondta Carlosnak, hogy van ott egy tele doboz Prozac? Lehet, hogy Carlos kérte fel őt, hogy kémkedjen? Mindenesetre éppenséggel így is lehetett, mára már tudom, mekkora nagy szája volt. De akkor, abban az időben egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy mi történt Carlosszal. Nem fogadta el semmiképpen az igazságot. Nem, nem szedtem Prozacot. Végül annyira mérges lettem, hogy gúnyosan a képébe vágtam : – Prozac! Igen, szeretném, imádnám, ha szedhetném! Ó, mennyire hiányzik a Prozac! Végül úgy döntött, hogy én csak hárítok. Kérdeztem, hogyan lehet hárítani azt, hogy valaki szed egy tablettát, vagy nem szed. Biztos vagyok benne, hogy csak hárítasz, folytatta. Vajon megbolondult, gondoltam, amikor annyi pszichedelikus drogot szedett? Ez volt a leghátborzongatóbb gyanúsítás, amit valaha életemben megéltem. 225. Visszatérve az eredeti történet szálaihoz, az azelőtti héten, hogy ez a tébolyult vádaskodás elindult volna, elkezdtem reménykedni, hogy Susan, Myrnával együtt lakótársam lesz. Carlos végül is megszerette a két lányt. Egyik délután, míg én otthon voltam a lakásomban és írtam, a telefonom csöngött. Susan volt az, és a hangja elcsuklott a könnyektől. – Itt vagyok az autómban, éppen itt nálad. Nem tudom, hogy kerültem ide, ez kész csoda. Kérlek, bejöhetek? Nagyon szükségem lenne rá, hogy lássalak most Allys, kérlek. – Hát persze, természetesen. Hol vagy, az ajtónál? Gyere, gyere be azonnal. Mi történt, mi a baj? Susan sírt, zokogott, a könnyei csorogtak, az orra vörös volt a sírástól. Megöleltem és szinte összecsuklott a karjaimban. Leültettem az ágyamra, ahol sírt, szerencsétlenül, nyomorultul. – A legborzasztóbb dolog történt velem, Allys. Carlos szólt, hogy menjek át. Nem mondta miért, azt hittem, hogy beszélgetni fogunk, mint általában. – Köhögött és grimaszokat vágott. – Allys, egyszerűen benyúlt a blúzom alá, így, és megfogott itt – megnyomkodta a melleit. – Olyan totálisan ordenáré volt, olyan gusztustalan! Próbált megcsókolni, tapogatott, fogdosott, le akarta venni a blúzomat, és azok az undorító nyálas csókok, olyan öreg és visszataszító! Én tényleg elhittem, hogy más, mint az összes többi guru! Ellöktem, és szerencsére csöngettek az ajtón. Claude volt az, úgyhogy a másik ajtón gyorsan kiengedett. Teljesen meg volt rémülve, hogy Claude megláthat. Lehúztam a szoknyámat, és csak vezettem, fogalmam sem volt, hogy hova megyek. – Folytatta a sírást, adtam neki zsebkendőt és addig tartottam a karomban, amíg abbamaradt a remegése. A szemei ugráltak, reszketett, a szemfestéke lefolyt az arcán. Egy ijesztő köhögési roham után megszólalt. – Felnéztem és itt voltam az utcán, itt a te otthonod előtt. Ez hihetetlen Allys. Olyan hihetetlen, hogy ide találtam, hála Istennek! Teljesen rosszul voltam a bűntudattól, és ez rettenetesen zavart. A guruja, a tanára leteperte és megfogdosta a melleit. Pontosan úgy hangzott, ahogy a nyálas, öreg kéjencek szoktak viselkedni. És bűnös voltam én is, nagyon

is bűnös, hiszen nyilvánvalóan én voltam a kerítő. Soha nem gondoltam volna, hogy az elcsábítási terv Carlos részéről ilyen kegyetlen és támadó lesz, szemben azzal, ahogy engem közelített meg. Nekem udvarolt, nem letepert. Tudtam, hogy veszélybe kerülök, ha vigasztalom. Egy igazi harcos elküldte volna, hogy pakoljon össze. De én nem vagyok Sonia, sem Muni, sem Beulah. Megpróbáltam vigasztalni Susant, ezt a teljesen kiborult síró gyereket, aki úgy érezte, hogy majdnem megerőszakolták. – Te nem tudhatod – mondta –, de annyi férfinak voltam már a szeretője, hogy soha többé nem tudom még egyszer a „valaki szeretője” címet magamra venni. És hogy csak így benyúljon és fogdosson a blúzom alatt? Allys, undorító volt. 226. – Susan, azt hiszem, értelek. Amikor én voltam vele, én vadul viselkedtem és nemtörődöm voltam, úgyhogy ő megpróbálta ezt egy kicsit különlegessé tenni, szépen felöltözni, randevúzni este, anyám házához eljönni értem. Igaz, hogy egy nagyon olcsó motelbe vitt, de ha így nyúlt volna hozzám, nevettem volna. Látod, meglepett. Éppen az ellenkezőjét tette annak, amit vártam. Te pedig azt vártad, hogy finoman bánjon veled, úgyhogy azzal sokkolt, hogy ellentétesen viselkedett azzal, amit vártál. Lehet, hogy mindenkivel így csinálja, nem tudom, de lehet, hogy ez is egyfajta varázslótrükk, nem? Szerintem Florindával kéne beszélned, mondj el neki mindent. Bízhatsz benne, segíteni fog. Susan nem mozdult. Hosszan beszélgettünk, kezdtünk őszinték lenni mindenféle félelmeinkkel kapcsolatosan is. Susan megfogadta, hogy nem fog elválni a rokonaitól, a család előrevalóbb minden úgynevezett varázslóságnál. Ha beköltözünk az új házba, akkor az unokahúga használhatja majd a medencét? Persze, természetesen, mondtam, de igazából Florindával kéne beszélnie az egészről (tudtam, hogy azt fogják kérni tőle, hogy szakítsa meg a családjával a kapcsolatot, és én nem akartam ezt mondani neki). Nagyon szerettem volna egy barátnőt, aki nem játszmázik. Én is őszinte akartam lenni, szerettem volna végre megbízni valakiben. Elmeséltem neki Guidóval való történetemet, a velejáró szenvedéseket, szexjátékokat, és hogy hogyan állítottuk le az igazi intimitást, anélkül, hogy elmagyaráztam volna, hogy miért. Ő is utalgatott szexuális természetű történetekre, amit szívesen megosztana, de úgy tűnt, fél. Amikor biztattam, hogy mondja tovább, az arca megfagyott, mintha a félelem fagyott volna rá: – Hogy neked meséljek magamról, és te meg mindenkinek mindent el fogsz mondani? – Susan, mikor tettem én ilyet? – Döbbent voltam. – Soha nem csapok be embereket. Miért mondasz ilyen kegyetlen dolgot? Bárcsak megértettem volna akkor, hogy saját magáról beszélt. Az egész életem másképp alakulhatott volna. Ez a félelem, az égbekiáltó félelem a becsapottságtól, saját viselkedését tárta fel. Ha megértettem volna, megszabadulhattam volna a pusztító, egész életemet megváltoztató csapástól, ami ezután következett. De az is lehet, hogy a dolgok mindig a legjobb irány szerint alakulnak. Talán akkor is írtam volna, de nem lett volna bátorságom, hogy végig megírjam ezt a könyvet, ami egy hazugságokból álló életből szabadított ki engem. Megígértem Susannak, hogy szexuális titkai velem maradnak, így ő is elmesélt néhányat, és valóban, meg is tartottam őket magamnak. Aztán Susan megköszönte a beszélgetést, biztos volt benne, hogy a varázslat hozta az én ajtómhoz. Biztattam, beszéljen Florindával. Megöleltük egymást és barátságot fogadtunk, majd megesküdtünk, hogy a titkok, amiket egymással megosztottunk, köztünk fognak maradni. 227. Felhívtam Florindát és elmondtam neki az egész történetet, kihagyva belőle Susan és az én titkainkat. – Remélem, nem mondtál neki semmit a mi világunkról, Allys, vagy mondtál? – Nem, azt mondtam neki, hogy veled beszéljen. – Ó, az érzékeny kis szar! Mit gondol, miből van, porcelánból? Ah, a másikkal kellett volna kezdenünk. Na, majd beszéljünk később. Jó, jó, remélem nem nyitottad ki a szádat! Hallottad? Na, akkor aztán igazán bajba kerülsz! Ezen az éjszakán Susan és Myrna hiányoztak a csoportból. Carlos az első sorba állított engem, kacsintgatott és nevetett, mintha valami fantasztikus titkot osztanánk meg egymással, féltékenység-hullámot okozva ezzel az egész csoportnak. Ramon kíváncsian izgett-mozgott mögöttem, állandóan kérdésekkel bombázott a szünetben. Carlos abba se tudta hagyni a kuncogást. Hát igen, elvesztettük, még egy fűbe harapott. Ó, a kis „miss”, drága, morgott Florinda. Mindenki döbbentnek tűnt, miközben én azt a ritka örömöt élhettem át, hogy apucival megosztok egy titkot, s ez az érzésem szomorúan vegyült Susan miatt érzett veszteség-érzésemmel. Persze – gondoltam – Carlos megint a varázsló-tudományával él. Az emberek jöttek és mentek. Carlos azt mondta, hogy hívjam fel Susant, és mondjam, hogy az egész az én ötletem volt, mondjam, hogy én voltam a kerítő, én gondoltam, hogy Carlosnak vele és Mirnával le kell feküdnie, és kérjek elnézést tőle. Annak ellenére, hogy ez nagyon abszurd kérés volt, megtettem. Előnyére legyen mondva, Susan azt válaszolta, óh, persze, na ezt aztán el is hiszem! Másnap reggel Susan felhívott, s azt mondta, hogy kicsit meggondolatlan volt, és túl komolyan vette a dolgokat.

Nem fog az öreg kéjenccel aludni, de nem kell ennyire kiborulni. Beszélt Florindával, és megint minden rendben van. Örültem, és megint azon tűnődtem, hogy milyen különösek a tények. Mások egy éjszaka alatt meggondolják magukat, de túl késő nekik. Vajon Susannak miért bocsátottak meg, és miért került vissza a csoportba büntetés nélkül? Florinda tovább morgott, még napokig, csak most már rám. Azzal gyanúsítgatott, hogy lányosan pletykálok Susannal. Állandóan firtatta. Én pedig nem akartam pletykálni. Vajon Susan megtörte a fogadalmunkat? Miért volt Florinda ilyen gyanakvó? Fogalmam sem volt. Hamarosan Carlos megdicsérte Susant az egész csoport előtt, hogy olyan magasra ugrott, mint egy bolha, hogy egy éjszaka alatt képes volt megváltozni, és elvágni a kötelékeket az egész családjával, ami olyan nagyszabású lépés, amit eddig csak Simon tett meg. – Amikor Simon összegzéssel és söprő légzéssel elvágta a kötelékeket a családjával, azok egy pillanat alatt meghaltak, először az anyja, aztán az apja. – Carlos az ujját és a körmét pöccintgette, hogy bemutassa, hogyan is vágjuk el a szüleink életvonalát. – Susan egyszerűen mindenkivel megszakította a kapcsolatot. Ha igazán 228. megteszed, Don Juan mondta nekem, akkor azonnal meghalnak, mintha eltaposnál egy bolhát. Ennyi az egész, ennyit jelentenek, mint egy bolha. Néhány napon belül Susannak megvolt a varázslóneve, Fifi LaRue és Myrna pedig Raven McCloud lett. Azon a héten Florinda keresett, hogy áthívjon a házba és a kertbe – nem Carlos szobájába –, ami akkoriban egy szokatlan meghívás volt. Azt mondta, hogy ne öltözz ki, mert a kertben fogunk gyümölcsöt szedni, és nem szabad, hogy túlöltözött legyek. Tula óta Florinda néha rám szólt, hogy túlságosan is komolyan veszem dolgokat. Úgyhogy Levis farmert húztam egy pöttyös selyemblúzzal. Hajam, amit Carlos nem volt hajlandó levágni hónapok óta, kontrollálhatatlan felmosóhoz hasonlított, amit megpróbáltam zselével lesimítani. Amikor megérkeztem, Ravent találtam ott, fekete farmerben és fekete pólóban, aztán Fifi érkezett csípőnadrágban, hasa szabadon, egy szexi nyakpántos top volt rajta, és magas sarkú cipők. Teljesen ki volt festve, piros rúzzsal, hosszú haja egy ragyogó selyemsálba csomagolva, tökéletesen megfésülve. Nem szólt neki Florinda, hogy létrákon fogunk mászkálni és gyümölcsöt szedni a napsütésben? Miért jött magas sarkú cipőben? Tudtam, hogy a szabadon hagyott derék általában azonnali kizárással szokott járni, és azon gondolkodtam, hogy vajon Florinda miért nem figyelmeztette őt. De aztán nem szedtünk gyümölcsöt, még csak közel sem kerültünk ehhez a cselekedethez. A teraszon álltunk, Carlos mindannyiunknak adott egy-egy gyümölcsöt, aztán bementünk. Ahogy leültünk a nappaliban, Carlos elmondta, hogy fal van mögöttünk, amin mágikus ajtó nyílik egy másik dimenzióba, és ha hátrahajolunk, akkor lehet, hogy beszippant bennünket az idegen világ. Meghallgattunk egy rövid előadást az idegen világokról, aztán elküldtek minket. Ahogy mentünk el, Carlos végignézett rajtam, és azt mondta: – Tetszik a ruhád Allys. Megkönnyebbült voltam, hogy nem öltöztem túl. Meg soha nem látott farmerben. Egyszerűen fogalmam sem volt a tényről, hogy micsoda kegyetlen szarkazmussal beszél. Aznap éjszaka felhívott, hogy elmondja, hogy ronda és ocsmány voltam Fifi mellett. Állította, hogy rettenetesen féltékeny vagyok Fifire. Florinda próbált megvédeni: – Úgy hívtad meg Allyst, hogy jöjjön a kertbe dolgozni. A haját pedig nem vagy hajlandó levágni. Akkor hogy akarod, hogy jólfésülten nézzen ki? Hónapok óta nem nyúltál a hajához. – Carlost teljesen felfújta a düh. Mint kiderült, ez egy teszt volt, hogy meglássa, a három nő energetikailag hogyan kapcsolódik. Végül, mivel ezt nem tudta eldönteni, Fifit átküldte másnap, hogy tovább beszélgessünk az együttlakásról. Carlos azt az utasítást adta nekem, hogy mondjam azt, hogy csak bérelem a házat, és nem vettem meg. De hogyan fogom akkor megmagyarázni ezt a nagy átépítést, a kivitelezőket, a munkásokat? Nem vett tudomást erről a kérdésemről. Amint Fifi megérkezett, azt mondta, hogy 229. Carlos teljes átalakítást akar az alsó szinten, csak Fifi számára, mivel ő egy speciális lény, akinek saját bejáratra van szüksége. Falakat kell lebontani, újakat kell emelni. Néma csodálattal néztem, hogy Fifi micsoda odaadással költi a pénzemet. Vajon mit mondott neki Carlos, ki tudja? Hogy mély zsebeim vannak, amik mind a rendelkezésére állnak? Eközben Raven terveket készített, hogy két telefonvonalat kössenek be. Aztán egy héten belül az egész tervet elvetették, magyarázat nélkül. Raven felhívott, homályosan ennyit mondott: nem tűnt jó ötletnek, lehet, hogy később – és otthagyott a telefonszámláival. Esetlenül beszélt, és biztos voltam benne, hogy megmondták neki, mit mondjon. Florinda felhívott és azt mondta, hogy egyetlen szót se mondjak Fifinek, ha találkoznánk. Másnap a vasárnapi csoporton Fifi odajött, és azt mondta, hogy a naguál szerint az energia nem megfelelő, és nem költözhet be. – Ó, és jól vagy?– kérdeztem. Megvonta a vállát. – Hát először furcsa volt, de igen, jól vagyok. Órák sem teltek bele, máris megkaptam a rettenetes dühös hívást Carlostól, a lehető legkegyetlenebb módon

utánozta, amit mondtam: – Jól vagy, jól vagy? Mit gondolsz, olyan csodálatos vagy, olyan speciális, hogy bele fognak halni, ha nem laknak veled? Jól vagy? Utálnak téged, gyűlölnek, megvetnek. Jól vagy? Jól vagy? Florinda is hívott. – Nem mondtam neked, hogy ne mondj egy szót sem?! Nem megmondtam?! Hirtelen, látomásszerűen úgy láttam az egész csoportunkat, mintha középiskolában lennénk. Akkoriban sokszor kerültem bajba a fegyelemsértéseim miatt, és szinte mindig a kirúgatás szélén álltam. Általában valamilyen hatalmon levő férfi akart kirúgni, és mindig a női tanáraim mentettek meg, akik könyörögtek az érdekemben, mondván, hogy én vagyok a legjobb tanítványuk irodalomból, akit valaha is tanítottak. A franciatanáraim is könyörögtek a vezetésnek, hogy megtarthassanak. Szociálisan általában a felső tízezer baráti köréhez tartoztam, de szerettem az esélytelen kívülállókat. Minden rétegből voltak barátaim, akármelyik iskolába jártam. Egyik klikkhez sem tartoztam, nem akartam, hogy lecövekeljenek. Inkább mozogtam közöttük. Fifi, azt gondolom, klasszikus beáruló volt, minden szót elismételhetett, és visszamondott a „tanárának”. Guido más volt, ő a mama fiacskája, aki nem a papához, hanem inkább Florinda mamához szaladt, hogy vajon elvihet-e engem egyáltalán moziba. Ha Florinda azt mondta, hogy hagyd Allyst békén, akkor elvesztette a bátorságát. Egyszerűen nem tudott szülői engedély nélkül elvinni moziba. Miért nem tudott egyszerűen csak kézen fogni és elvinni? Senkinek semmi köze nem volt hozzá, és nyilván eddigre már rá kellett hogy jöjjön, hogy Carlos Castaneda nem olvas az emberek gondolataiban. Ő is egy olyan gyerek volt, akinek mindenért 230. engedélyt kellett kérnie? Anyuka jó fiacskája, aki azonban tetoválást hord, hogy rosszfiúnak nézzen ki? Miután Fifi beárult Carlosnak, Carlos kezdett kizárni engem mindenből. A Clear Green irodabeli munkámból, a könyvesbolti feladataimból, a vasárnapi csoportból, az esti csoportból, szóval mindenhonnan. Senki nem hívott fel, biztos megtiltották nekik. Ők pedig jó katonák voltak. Az egyedüli emberek, akik szóba álltak velem, a régi barátaim voltak, akik csatlakoztak a vasárnapi csoporthoz. Karen Williams. bátor és szeretetteljesvolt, mint mindig, és a régi lojális barátom. Richard Jennings is. Karen megtette azt a példanélküli lépést, hogy Carlosnak írt egy tiltakozó levelet mondván, hogy soha nem tettem meg azokat a dolgokat, amivel vádolnak, és ezzel a levéllel saját pozícióját is kockára tenné. Ilyen egyedülálló lépést soha nem tapasztaltam Carlos talpnyalói között. Ezek nélkül az emberek nélkül – néhány más barátom mellett, akiket a régi életemből titokban megtartottam –, lehet, hogy végül tényleg öngyilkos lettem volna. Carlos paranoia-színháza egészen addig nőtt, míg végül az engem ért vádak kezdtek ellentmondani egymásnak. Lehordott azért, mert tanácsokat adok a vasárnapi csoport tagjainak, vagy éppen azért, mert nem szolgáltatom ki bizalmas titkaikat Carlos Castanedának, a naguálnak. Ez a vád legalább igaz volt. Soha nem akartam ártani az embereknek azzal, hogy a hátuk mögött mindenfélét elmondok róluk. Egyszer megkérdeztem Simon-t, mit gondol, vajon Carlos miért engedte meg, sőt, agresszíven bátorította mindezeket a dolgokat. Simon egyik jó tulajdonsága volt az én szememben, hogy soha nem vett részt ezekben a lealacsonyító, kicsinyes játszmákban. Miért nem büntetik meg ezeket az embereket – kérdeztem – behízelgő viselkedésükért, és folyamatos becsapásaikért? A válasza egyszerű volt: az információ, amit hoznak, túl értékes. Csodáltam Simont, ő viszont azzal ellensúlyozta előbbi jó tulajdonságát, hogy megszegte kölcsönösségi megállapodásunkat. Folyamatosan rettegett, és mindenkiről mindig többet szeretett volna tudni, hogy ezáltal hatalom legyen a kezében Ennek következtében kapcsolatai fagyosak, laposak maradtak, mivel állandóan visszatartotta az információt. Magányos volt, mint mi mindannyian, és mint tudjuk, az egyik módja, hogy hatalmat szerezhessünk egy ilyen kasztráló kultuszban, az az információ birtoklása volt, Poona, aki kizáratásom előtt olyan közel állt hozzám, egyszer felhívott, hogy írassam be magam az egyik mexikói szemináriumra, ahol Fifi fog szerepelni a színpadon, mint a legújabb cserkésző. Azt mondtam Poonának, hogy ez az ötlet a lehető legrosszabb. Hát, pedig azt gondoltam, hogy az energia jót tenne neked – mondta. Fifi eddigre már Claude kísérője volt, legyőzve Beulah-t. Közben Guido jelent meg nálam egy rövid, modoros vizit erejéig. Rájöttem, hogy Florinda engedélyt adott neki erre. Frissítően féltékeny volt, amikor meglátta a virágokat a szobámban, és kér231. dezősködött az eredetükről. Már maga a tény is megérintett, hogy egyáltalán eljött. Figyelembe véve mindazt a szabályrendszert, amiben éltünk, és amihez ő olyan komolyan ragaszkodott, nem is tudtunk beszélni olyan dologról, ami egy kicsit is fontos lett volna. Azt viszont elintézte nekem, hogy részt vegyek egy helyi könyvfesztiválon, ahol klasszikusokat olvasunk fel. Ez a gyengéd, szeretetteli gesztus nagyon hosszú ideig hatott még rám. Florinda is átjött később, és undorral jelentette ki, hogy fel vagyok puffadva. Mindez a menstruációm előtt történt, ami a hihetetlenül sok stressz miatt sokkal puffadtabbá tett, mint máskor. Florinda meg volt győződve róla, hogy drogokat szedek, és gyorsan távozott. Ironikus volt. Még csak egy aszpirint sem érintettem hónapok óta, inkább végighánytam háromnapos migréneket, nehogy bármilyen gyógyszert is bevegyek, és

bántsanak miatta. Vajon Carlos és Florinda láttak valaha is varazslószerűen? Közben Astrid és Florinda kemény fogászati beavatkozásokon estek át, és a felírt fájdalomcsillapítókat szedték nyugodtan, továbbra is lefeküdtek Carlosszal, és elkészítették az ételeit. Ezek szerint csak én voltam mérgező.

232.

HARMINCHARMADIK FEJEZET

Véres vasárnapok E kéj marad leghosszabban velünk, szerelmünk gyors, de hosszan gyűlölünk. LORD BYRON, Don Juan (Ábrányi Emil fordítása)

Két év leforgása alatt Carlos sokszor beszélt rólam a vasárnapi csoportnak, gyakran a fülem hallatára is. Bár sokat kizártam az emlékezetemből, sokan emlékeztettek egy erőteljes pillanatra, ami eléggé sokkoló volt számukra. Carlos rám mutatott, és azt mondta a csoportnak: – Azt hiszi, hogy szerelmi kapcsolata van velem! Nem normális! Egyik kedvenc témája volt, hogy gyerekkoromban szerettem a jégkrémet. Állította, hogy nagyon puhány vagyok energetikailag, mert jégkrémen nőttem fel. A csoportnak azt mondta: mind azt hisszük, hogy cukorra van szükségünk, csokira, fagyira, pedig csak szeretetre vágyunk. Régebben még (mielőtt a Fifis bukás megtörtént volna) sokat beszélt arról, hogy mennyit változtam. – Ő most már ELF, Ellys Laura Finnegan. Akik tíz évvel ezelőtt ismerték őt, ma már nem ismerik fel, bár azt mondják, hogy emlékezteti őket valakire, akit valaha ismertek. Ő pedig így válaszol nekik: Lehetetlen, abban az időszakban Berkeleyben éltem. – Ott ő valóságos istennő volt, sokkal kövérebb volt, és mindenféle vacsorákra, meg istennő-eseményekre járkált. Aztán visszajött, és az Isten megdugta. Rettentően kötődött a barátjához, Jasonhoz, mert ő volt vele, amikor az apja meghalt. Allysnek volt egy szép nagy háza is. Kinézett az ablakon, és egy meztelen férfit látott hatalmas erekcióval, tai-chi mozdulatokat gyakorolni. Kiment és óvatosan beszélni kezdett a férfihoz. A férfi először nagyon zavarban van, mintha valamit keresne, hogy betakarja magát. Aztán azt mondja Allysnek, hogy milyen gyönyörű ház, eddig azt hitte, hogy üres. Miközben Allys egész idő alatt a férfi péniszét nézi, 233. végül felajánl neki egy törülközőt, aztán megkérdezi, hogy be akar-e jönni egy teára. A férfi azt mondja, hogy ő ács, és Heideggert olvas. A következő pillanatban már csinálják is. – Carlos utánozza a szeretkezést. – Miután sokáig vele marad, sokat szeretkeznek, végül a fiú azt mondja, mennie kell. Allys kérdezi, hogy miért, és a fiú azt mondja, hogy 68 ezer dollárra van szüksége, „de hát nem kérhetek tőled, úgyhogy el kell mennem.” Jó, lehet, hogy tudok segíteni. – mondja Allys. Végül odaadja neki a 68 ezer dollárt, és a férfi azonnal visszamegy a feleségéhez. Ezt az átverést már többször megcsinálta. A szociális rendszer az, ami kiszolgáltatottá tesz minket az ilyenféle dolgok iránt. Ezt a történetet néhány mondatból kreálta Carlos, amit egyszer meséltem neki egy ács barátomról, aki filozófiából szerzett diplomát. Természetesen soha nem volt vele szexuális kapcsolatom, nem is volt házas, és soha nem kért tőlem pénzt kölcsön. – Az egyik legjobb sztorimat kaptam tőled – mondta Carlos egy nap, amikor a közönséget szórakoztatta ezzel. 1996-ban Carlos felhívott és megkért, hogy olvassam fel neki a vasárnapi csoport névsorát. A felét kivette a csoportból, és azt mondta, hogy mondjam nekik a következőt: soha többé nem lesz gyakorlás. Egyes tagok annyira kiborultak, hogy öngyilkosságot kezdtek fontolgatni. Az egyikük később azt mesélte: – Meg akartam halni, tudtam, hogy a Szellem szájába vett, megrágott és kiköpött engem. Valahogy mégis sikerült megúsznom, magam sem tudom, hogyan, hogy végül ne öljem meg magam. Akik bennmaradtak a csoportban, ezentúl folyamatos rettegésben éltek, hogy őket is kivágják. Carlos azt híresztelte: Ő nem zárt ki senkit a csoportból, Allys volt az, beszéljétek meg vele. Aztán tovább rémisztgette őket, mondván: – Don Juan azt mondta nekem, hogy mindannyian vízköpők vagyunk ebben a szar folyóban, egymás fején mászunk fölfelé, egymásra pisálunk és szarunk. Van, aki kiküzdi magát a felszínre, mások meg elsüllyednek a folyóban. Nem küzdenek, csak néha látsz egy-egy buborékot. Még levegőt is alig vesznek. Aztán egyet-egyet valahogy kisodornak a többiek a partra, vagy maguktól kiúsznak. Ekkor jelennek meg a varázslók, hogy lemossák őket. Csakhogy ez nem túl kényelmes, sok ember nem is képes elviselni, túl hideg van kint. Visszaugranak. Pedig ha ki tudnának jönni, akkor rájönnének, hogy sokkal érdekesebb kívül lenni, és onnantól oda mehetnének, ahová csak akarnak. Ez a kép rettenetes volt számomra. Amikor visszatértem az UCLA-ra, úgy láttam az antropológiai osztályt, mintha csakugyan csupa vízköpő lenne csak ott. – Mindezeket ezután megtoldotta még egy számomra

döbbenetesen nárcisztikus megjegyzéssel: – Úgy érzem, hogy valami meghatározhatatlan dolog tartozik nekem. Vagy egyébként miért kellett nekem ezen a tyúkszaros helyen megszületnem? – Aztán azzal a következtetéssel zárta: 234. – Szóval, ha egyszer felfogod, hogy miért vagyunk ide bezárva, és hogy ezzel a legrosszabb már megtörtént, akkor csak a forróvonalra van szükséged. Hívj engem. Na ezzel az utasítással aztán senki sem tudta, hogy mit kell kezdeni. Csak az én számom volt meg nekik, és éppen most mondták el, hogy én tartom a kardot a fejük felett. 1996 áprilisában Carlos bejelentette a csoportnak, hogy cukorbeteg. Optimista volt, és egyáltalán nem volt hajlandó tudomást venni egyre rosszabbodó állapotáról. Azt mondta, hogy a pályát, a vágányokat egyszerűen át kell állítani, és akkor így önmagad egy korábbi verziójába tudsz visszaugrani, egy korábbi időszakba. – Még a genetikai egészségi problémák is sokkal később jelentkeznek, ha visszaugrasz egy korábbi időpillanatba. Ezt teszem én is a glukóz-problémámmal. Visszaugrok 1975-be, és húsz évig nem lesz semmi bajom. Pontosan két év múlva halott volt. Ezalatt az idő alatt bontakozott ki a rettenetes Fifi-szituáció is. 1997. április 27-én a következőt mondta Carlos a vasárnapi csoportnak: – Gondolom fontos, hogy tudjátok, hogy Allys többé már nem lesz velünk, mert Prozacot szedett. Tagadja, de én félrehúztam a gyakorlás alatt, éreztem, hogy fel volt fújódva, és hogy olyan hangon beszéli. Úgyhogy rákérdeztem, mi ez az egész. Ez a felfújódás, amire Carlos utal, egy hormonális egyensúlyzavar eredménye, ami minden menstruációm előtt jelentkezett. Mikor erről, és más nehéz menstruációs problémáimról beszélgettem Munival, azt válaszolta: – Hát, isten hozott a klubban! Mindenkinek van ilyen problémája, tudod, a stressz miatt. Az adrenalin túltelítődik a szervezetünkben. Amikor én találkozta a naguállal, az első időben négy évig nem menstruáltam. Sonia tizennégy napokat menstruál. Ne is törődj az egésszel! Ezek után olvastam egy interjút dr. Winifred Cutlerrel, akinek tudományos kutatási területe a hormonok és a szexualitás. Fölfedezte, hogy azoknak a nőknek, akik szórványos szexuális életet élnek, tehát például van egy forró hétvégéjük, majd utána tíz napig semmi, az ösztrogénszintjük olyan, mint az öreg nőké, pedig fiatalok. A testük endokrinrendszerét felborítja az ilyen szexuális ritmus. Fiatalok, mégis gyorsan öregednek. Úgy tűnik, a testünk a rendszeres, folyamatos szeretésre van beállítva, nem a lakoma és böjt váltogatására. A Dr. Cutler által festett kép teljesen illik Carlosszal való kapcsolatomra. Legalább most már tudtam, miért szenvedünk annyit női szerveink működésének felborulásával. A méhünk szenvedte meg ezeket a változásokat, ami olyan nagy gyógyerővel bír állításuk szerint. Akár a cölibátus, akár a rendszeres szexuális élet egészségesebb, de ennyi érintkezés a férfi hormonokkal kifejezetten károsnak bizonyult. Carlos azonban nem hagyta abba a Prozac-témát. Így folytatta: – Ez a dolog már jó néhány hete tart. Biztos vagyok benne, hogy ti is észrevettétek, ha utána gondoltok. Allys azt mesélte nekem, hogy minden héten annyi telefon235. hívást kell lebonyolítania, hogy teljesen ki van merülve. (Ilyen beszélgetésünk soha nem volt.) – Meg is kérdeztem tőle: – Miért olyan nehéz ez, Allys? – Azt válaszolta: – Mert az emberek belém helyezik a bizalmukat. (Ilyen sem volt.) – Ekkor Carlos elkezdett tanácsokat adni az embereknek: – Miért bíztok meg Allysben? Miért mondjátok el Allysnek, hogy maszturbáltok? Aztán meg arra panaszkodott, hogy én visszatartom az információt. – Soha nem mondja meg nekem, hogy ti mit meséltek neki. A múltkor is, Raven adott neki egy könyvet a Ragadozók szavai címmel. Ő állította össze egyedül, hogy a naguálnak átadja, de Allys soha nem adta ide nekem. Raven egyetlen példányt készített, és én még csak nem is láttam. Az igazi történet úgy szólt, hogy Raven tényleg átadta nekem a könyvet, amit én megpróbáltam Carlosnak továbbítani gyakorlás után, de elhessegetett. Később napközben felhívtam, és megkérdeztem, hogy átvigyem-e a könyvet. Azt mondta: hagyjál békén, és letette a telefont. Aztán másnap is megkérdeztem, és az azután következő napon is, de mindig visszautasított. Végül megkérdeztem, hogy szeretné-e, hogy elvigyem a vasárnapi csoportra, és azt mondta: – Hagyjál békén azzal a kibaszott könyvvel. Raven egy seggfej. Most így folytatta: – Most is érzem a Prozacot, Allys ezzel szerzett magának azonnali kielégülést. Ez az. Ő mindig is ezt akarta. Múlt éjjel belenéztem Taisha tükrébe, és döbbent voltam, milyen fiatal a testem. Felvettem a csecsemőpózt és a hüvelykujjamat szoptam. Ha a bal hüvelykujjadat szopod, az erősíti a célratartást. Mozgasd a hüvelykujjadat leföl a szájpadlásodon, masszírozd a szájpadlást, maszturbáld. Ez majd helyettesíti a Prozacot. Most az egész hetet

Allysnek fogjuk szentelni. Nagy adag energiát küldünk neki, hogy segítsük az útján. Én vagyok az egyetlen reménye a szabadságra, de úgy tűnik, ezzel nem foglalkozik. Elbukik, és elsétál mellette. Nem én hagyom el őt, ő hagy el engem. Mit is tettem én vele, azon kívül, hogy segítettem neki?! Olyan, mintha egy késsel szíven szúrt volna. Vérzem. Barátom, Karen azt mondta, hogy Carlos úgy beszélt, mintha mindjárt elsírná magát. Mások szintén sírtak, és természetesen elhittek mindent, amit rólam mondott. Megint mások zavarba jöttek, hogy Carlos milyen furcsán és zavarosan beszél. A vasárnapi csoport 1997 késő nyarán véget ért, amikor Carlos már annyira beteg volt, hogy elesett a csoport előtt. Glaukómája, ami cukorbetegségének következménye volt, egyre súlyosabbá vált. Muni beszélt nekem felkavaró rohamairól, hogy mennyire ijesztő volt látni, ahogy tántorog, és hogy segítségre van szüksége. Szerencsére én ilyet soha sem láttam. A látvány, ahogy Carlos elveszti az egyensúlyát, összetörte volna a szívemet, és eltöltött volna fájdalmas emlékekkel apám utolsó hónapjairól. Mindennél jobban fájt, hogy Carlos azt mondta a csoportnak, hogy nem is 236. igazán törődtem apám halálával. Jobban fájt az összes történetnél, amit kitalált rólam, mindennél jobban. Kegyetlenség volt, és őrültség. Nem sokkal ezután Florinda beszélt erről a vasárnapi csoportról 850 ember előtt egy hosszú, intenzív kurzuson Los Angelesben. Egy lélegzettel elmondta, hogy Carlos bizony élt szexuális életet, és ezzel megdöbbentette a közönséget. Aztán kijelentette, hogy a vasárnapi csoport őrültség volt, hülyeség, teljes tévedés. A saját gurujuknak tekintették Carlost. Ezt volt a legostobább hibája az életének. A vasárnapi csoport tagjai szédültek a szégyentől és a félelemtől. És mindezt úgy, hogy csak két hét telt el azóta, hogy Zuna teljesen lehordott, amiért nem fogom fel a jelentőségét, hogy „a vasárnapi csoportért él, ez az egyetlen dolog, ami életben tartja. Ezért marad itt.”

237.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Ház veszteseknek Jól tudom, hogy száműzöttnek tápláléka a remény. AISZKHÜLOSZ, Agamemnón (Devecseri Gábor fordítása)

Éppen készülődtem, hogy beköltözzek a házamba, amikor Florinda hívott: Tildyt kirúgták. Tildy, aki korábban Bonny volt, egy gazdag olasz nő, aki saját Castaneda kultuszát pénzelte, és azt hitte magáról, hogy ő a naguálasszony. Röviden bevették a csoportba, mivel szüzességét Carlosnak tartogatta, aki az elején még élvezte is, de később belefáradt a szolgai odaadásba. – Allys, van még egy nagy kérésem: lakhat Tildy nálad egy kicsit? Te már annyi mindent megengedtél. – Persze, van hely Florinda. Mikor jön? – Tíz perc múlva. – Ó... hát jó. Persze, jöjjön. – Köszi Allys, rád mindig számíthatok. Odaadtam neki a vendégszobát. Florinda másnap felhívott, hogy ők is kezdik az átfogó renoválásokat. Majd próbaképpen megkérdezte: – Allys, amikor a padlókat fogjuk átalakítani, átjöhetünk Taishával hozzád? Majd a földön alszunk, és nem leszünk az utadban. – Persze, és nem kell földön aludni, ez butaság. – Igen, de tényleg nem akarunk ennyire kihasználni téged, majd hozunk matracokat. A naguál otthon marad, nem fogja hagyni, hogy a munkások hozzáérjenek az ő dolgaihoz. Aztán végül aggódtak és nem merték Carlost egyedül hagyni. Hogy milyen súlyos volt a betegsége, senki nem mondta meg nekem. Tildy és én tensegrityt gyakoroltunk, és néha Nancy, az egyik vasárnapi csoporttag is csatlakozott hozzánk. Ő és a férje, Jim egész életüket Castaneda tanításainak 238. szentelték. Beutazták a világot két évtizeden keresztül, hogy megtalálják a hősüket és óriási dolog volt, hogy végre találkozhattak vele. Nancy visszautasította, hogy lefeküdjön Carlossal, mondván: szeretem a férjemet, még akkor is, ha a varázslóság miatt nem hajlandó szexuális életet élni soha többé. Valójában Jimnek viszonya volt egy másik nővel, akivel a szemináriumon találkozott. Hazudott a feleségének, míg anyagi támogatását elfogadta. Nancy rájött az igazságra, és rettenetesen szerette volna Carlos véleményét megtudni. Vajon ő egy gyenge senki, vagy igaz, hogy kegyetlenül becsapták. Carlos kijelentette, hogy Jim hamis harcos, és ezzel Nancy mélyen megkönnyebbült. Carlos gyakran mondta nekünk: – A világunkban az adott szavunk a mindenünk, amink van. Ebben van mindenünk, ahogy lepaktáltunk a világgal. Ha ezt a fogadalmunkat megszegjük, akkor a végtelen bezárja előttünk az ajtóit örökre. A bocsánatkérés semmit nem jelent, az az embereknek való. Ha megszeged a szavad, akkor mindent önmagadnak kell elölről visszacsinálni, és megfizetni a tartozásaidat. És nem a pénzről beszélek. Csak úgy fizetheted meg a tartozásaidat, ha mindent visszaadsz mindenkinek, akivel rosszat tettél. Ez az egyetlen lehetőség a harcos szeretetének megvalósítására. Persze könnyű ezt kimutatni, amikor szerelmes vagy, vagy ha van egy igazi jó barátod, de mi van akkor, amikor nehéz, amikor osztoznod kell a fürdőszobán például. Mi van akkor, amikor valakinek szüksége van rád, és ez kellemetlen neked, kellemetlen viszonozni a szeretetét? Hogy utáljuk, amikor kellemetlen helyzetbe kerülünk! Ilyenek vagyunk. De a varázsló mindig megtartja a szavát, és hidd el, ha megszegi, akkor nincs vigasz a halálban sem. Két évvel később, Carlos halála után a csoport egyik tagja arról panaszkodott, hogy képtelen volt elképzelni, hogy egy kapcsolatot a csoporton kívül keressen. Folyton azzal foglalkozott, hogy kik járnak a csoportba, kit lehetne választani. Megkérdeztem, miért nem keres partnert máshol. – De hát az lehetetlen! Máshol hétköznapi „emberek” vannak, akik nincsenek a mi szintünkön! – Rémült döbbenettel kérdeztem: – Úgy érted, hogy az egész világon nincs még egy ember, akivel érdemes lenne együtt élni ezen a kis medencén kívül? – De hát mindenki udvarolni akar – folytatta. – Mind csapdában vannak, és csak mi érjük el a varázslók

szeretetét. – Hát akkor – javasoltam szárazon – miért nem valósítasz meg egy Pygmalion-történetet? Miért nem hozol fel valakit a te szintedre? – Ettől felragyogott. – Hát tényleg, ezt megtehetném. Folyamatosan meg voltam döbbenve ezen a témán. Vajon ezek az odaadó emberek, akik több ezer kilométert utaztak, több száz órát gyakoroltak tensegrityt és minden pénzüket a Work Shopokra költötték, miért nem változtak semmit? Vajon a varázslók világa ezeket a sérült, hasadt lelkeket vonzotta, amire én magam vagyok 239. a tökéletes példa (hiszen én választottam ezt azt életet, sőt harcoltam is érte), és mindenkiből a legrosszabb tulajdonságait hozza ki? Állhatatlanságot és arroganciát, vagy ahogy a The Guru Papers írója írja, vajon a sok, látszólag jól, egészségesen élő ember mind kiszolgáltatott egy ilyen Castaneda-féle kalibernek? Amikor Tildyt száműzték Rómába, Carlos ékszereket küldött nekem Florindán keresztül: „Hogy megköszönjem a kedvességedet amor. Nagyon nehéz ember volt”. Közben Raven eldöntötte, hogy mégis az én házamban fog lakni, és ez megoldhatatlan helyzetet teremtett számomra. A női varázslók kezdték megvetni Ravent a szükségletei miatt, de nem tudták eldönteni, hogy hogyan is bánjanak vele. Végül is kezembe vettem a dolgokat, anélkül, hogy szóltam volna nekik. Azt az egyik legpragmatikusabb varazslótrükköt alkalmaztam, amit Carlostól tanultam. Ha szeretnék bárkit eltávolítani a közelemből, az volt az instrukció, hogy a vizeletemből egy kicsit spricceljek a szobasarkokba és az ajtóra. Ez a vizelet-trükk már csodákat művelt Simonnak egy híres Hollywood-stúdióban is. Carlos azt állította, hogy ettől ment tönkre a társaság, és ezért tudott Simon a saját üzletébe belekezdeni. Simon azt mondta, hogy éjszakánként bejárt az épületbe, hónapokon keresztül egy spriccelős üveggel. Én ugyanezt a módszert alkalmaztam jó eredménnyel már többször is. Tulajdonképpen sosem csalódtam benne, s nem is hozott senkinek balszerencsét, egyszerűen csak változást. Raven szobáját csak egyszer spricceltem körbe, és nem is szóltam senkinek. Florinda felhívott másnap: – Csak mondd meg neki, hogy itt az ideje, hogy elmenjen. Amint Raven és Tildy elmentek, a női varázslók gyakran jöttek látogatóba. A csoportból kiestem, viszont belül voltam valamiben, valami másban, ami működésben tartott a fölébredésem pillanatából az elalvásig. Sokkal jobb élet volt ez, mint amit az elsőrangú helyeket elfoglaló lányok, fiúk élhettek. Ehhez az új élethez tartozott pezsgő, úszás, napozás, lerúghattam a cipőmet, leereszthettem a hajamat, akármilyen rövid is volt. És ami a mágikusspriccelős üveget illeti, tanúja lehettem a megmagyarázhatatlannak. Később megtudtam részleteket Raven sorsáról. Megkérdezte Carlost, hogy kihagyhatná-e a küszöbön álló varázslószínház következő előadását, egy New York-i promóció miatt. Természetesen! – válaszolta neki Carlos. Aztán mikor visszatért, rájött, ki van rúgva. Tudnia kellett volna, hogy semmi az életben nem kerülhet rangsorban a színház elé. Sokan szenvedtünk ugyanígy, míg megtanultuk, hogy egyszerűen nem lehet különbséget tenni egy valódi igen, egy közömbös igen, vagy egy fatális bukást jelentő igen között. A legjobbnak az bizonyult, ha az ember konzervatív maradt, és nagyon kevés külvilági tevékenységben vett részt. Együtt éreztem Ravennel, és ezt el szerettem volna neki mondani. A kedvenceknek mindig volt szabadidejük, és ezt mindannyian tud240. tuk. Én elmehettem az anyám nyolcvanadik szülinapi partijára, Guido pedig részt vehetett promóciós utazásokon a könyveivel. Claude meg amikor csak akart, elmehetett bárhová. Azonban a kedvencek is – kivéve Claude-ot –, vékony jégen táncoltak. Guidót meghívták egy partira Olaszországba csupa sztárok közé. Egy híres színésznő hívta meg, aki csupa híresség cimborájával rendezett partit, és mindent fizetett volna: a repülőutat, a hotelt, mindent. Az utolsó pillanatban Guido mégis visszalépett. Carlos büszke volt: – Ha Guido elment volna, akkor soha többé nem talált volna meg minket. Soha! Eltűntünk volna örökre, eltűntünk volna a végtelenbe előle. Mit akarnak tőle? Hogy udvari bolond legyen? No jodas. Florinda nem értett egyet ezzel. Azt mondta nekem: – Ez része Guido karrierjének. Keverednie kell ezekkel a nagy hírességekkel, fenn kell tartani a kapcsolatait. Ez is része a munkájának. Tarina – az úgynevezett „narancsszín cserkész” – egyszer nagyon erős hatalmi pozícióba került a csoporton belül, olyannyira, hogy megvetése kívül is tudott tartani engem. Éveken keresztül nem járhattam a csoportba (ő volt az egyike azoknak a sznoboknak, akikkel először a Gaya Books-partin találkoztam Berkeleyben). A rangsorban rögtön Claude után következett. Teljes pénzügyi ellátást kapott, egy hatalmas nyugati lakást, tandíjat az UCLA-n folytatott tanulmányaihoz, ellátást, ruhát, ékszereket. Florinda volt neki a mami, Carlos pedig a papa. Tarina kiemelt szexpartner volt, és különféle kiváltságai voltak. Tarina bukása, akárcsak az enyém és Astridé, hasonló volt egy lavinához. Egy feltételezett bűnnel indult, aztán

lendületet vett Carlos haragjában. Carlos azt mondta, hogy Tarina féltucat bűnt követett már el ellene. A kozmosz szégyenévé vált. A pletykák összevissza váltakoztak. Voltak olyan bűnei, hogy túl sok órát vett fel az egyetemen, ezzel túlságosan is emberivé vált, keveredett az emberekkel, vagy volt két autóbalesete, amit rossz jelnek tekintettek. Az abszurd lista az emberi bukásokról csak folytatódott. Egy évvel később Tarina kórházba került. (Ez volt az első az utána következő négy operáció közül, a beleit kellett megműteni.) Végül vastagbélsipolya lett. Ragyogó egészségi állapotból egészen a halál széléig jutott néhány hónap alatt, miután kizárták. Elrejtette történetét doktorai előtt, próbált ezzel is varázslókhoz méltóan viselkedni. Az orvosa azt gondolta, hogy drámai lerobbanása a stresszel függ össze, de sejtették, hogy hazudozik az életéről. Mivel Tarina teljesen elvágta kapcsolatait a rokonaival (Carlos utasításai szerint), ő, és később Muni is kötelességüknek érezték, hogy megtámogassák. – Hát elküldjük neki azt a tízezer dollárt, amit Carlos szokott az embereknek fizetni, amikor meg akar tőlük örökre szabadulni. Ez az elbocsátási járulék. – Eddig nem tudtam, hogy a hit ilyen olcsó. Utolsó kizáratásomkor Carlos azt mondta a vasárnapi csoport tagjainak: 241. – Vigyázzatok Allysszel, ő a fekete ló, látom, látom, hogy jön máris a kanyarban, itt érkezik. Ő fog legyőzni mindannyiunkat. Gyakran mondta Florindának, hogy én vagyok a legnagyobb harcos, akit valaha látott. Florinda segített nekem megérteni, hogy a tisztelete – amit nagyon ritkán adott meg bárkinek – jóval többet ér, mint a szeretete. Felnézett azokra a nőkre, akik képesek ebben az egészben helytállni, és mindig újra ki tudják rúgni az ajtót, hogy megnyíljon előttük. Meglepetésemre, miután ezt a bókot hallottam, egy dühös Florinda érkezett meg hozzám: – Nem változtál semmit! Mindig visszabuksz, túlságosan lemaradsz. Úgy értem, ez nem valamiféle verseny, mint a világban, de nagyon le vagy maradva. Meg kell szabadulnod attól a merev mosolytól. Mi a baj veled? Nagyon lassú vagy. Gyere, gyakoroljuk a mosolyt. Gyere, csináljuk! E „megnyugtató és bátorító” szavak után, amiket Florindától kaptam, mosolyogtam. Ő grimaszolt: – Ennél nem tudsz jobbat? Merev vagy! Így! – és bemutatta, felvillantva egy groteszk vigyort. – Csináld megint! – És így töltöttük a következő 50 percet. Florinda undorral rázta a fejét. – Nem tudom, mit kezdjek veled. Don Juan bizalom-köpenyének varázslómódszerét tanítom neked. És egyébként ne mondj semmit, ha Taisha bármit kérdez. Nem jöttél értem, és nem mentünk együtt moziba a múlt éjjel. – De hát látott minket, integetett nekem! – Nem voltál ott! – De hát ez abszurd! Nem hazudhatok neki így, ilyen hallatlanul nyilvánvalóan! Ez már sértés! – Ez nem hazugság. Ez a bizalom köpenye. Maradj a történetednél, és mindig nyerni fogsz. Erőfeszítéseimet 1997 decemberében siker koronázta, Carlos és Florinda megleptek egy meghívással: legyek Florinda kísérője utolsó nyilvános szereplésén Mexico City-ben. Előadást fog tartani, aztán Beulah és Dexter jelenik meg a színpadon: az első női-férfi páros – „A Harmónián keresztül elért Tudatosság Párosa”. Ők képviselik a szexmentes szeretet lehetőségét a két nem között. Bemutatnak egy új, nehéz forma-gyakorlatot „Kód” néven, amit állítólag titokban őrizgetnek generációk óta. Muni harsányan nevetett azon a pompás reklámszövegen, amiben Carlos dicséri őket, hogy milyen szabadok és egómentesek. – A két legnagyobb egómániás az egész csapatból! És bekajálták! A naguál trükkje működik! Fantasztikus! Elhiszik az egészet, és ezzel befogja Beulah száját – szuper! 242. Muni elmagyarázta, hogy „Carlos úgy dobta oda Dextert Beulah-nak, mint egy csontot, hogy elfoglalja vele, hogy fontosnak érezhesse magát, hogy ne nyavalyogjon folyton.” Mindezt azért, mert Claude szeretete egy ideje Beulah-ról Fifi felé fordult. Mindezek ellenére, mégis megtiszteltetés volt nekem Florinda meghívása. Lehet, hogy ő küzdött meg érte, vagy talán Carlosnak támadtak irányomban újra érzései, vagy talán csak azért, mert befogadtam a csoportból kivetetteket, és társasága voltam a női varázslóknak? Ki tudja? Először mi érkeztünk meg a reptérre Flóval, ott volt találkozónk „a párossal”. Amikor megérkeztek, Dexter gyorsan magához tért meglepetéséből, hogy engem, a kivetettet is itt talál a kiemelt pozícióban. Mosolygott és melegen megölelt. Beulah nem köszönt – mint mindig –, megölelte Florindát, és úgy tett, mintha ott sem lennék. Amikor beszálltunk a gépbe, Beulah mindenkit megkínált a magával hozott rágcsálnivalóból – engem kivéve. Végül Dexter elvörösödve megkínált némi mogyoróval. Azon gondolkodtam, vajon meddig fogja Beulah ezt az ovis játékot folytatni. Bejelentkeztünk egy szép szállodába, és korán mentünk aludni. Florinda nagyon meg volt fázva, tartottam tőle, hogy nem tudja megtartani a nyitóelőadást. Azt terveztük, hogy az előadás után rögtön visszatérünk Los

Angelesbe, a gyakorlást a „párosra” hagyjuk. Ahogy másnap reggel a folyosón összetalálkoztunk, Beulah rám mosolygott, mintha most látna először: – Ó, szia Amy! Rendkívüli pillanat volt. Legalább hat éve soha senki nem hívott Amynek. – Jaj bocsi! – mondta hirtelen. – Jó reggelt, Allys! Bocsi! – Semmi gond, Dorothy! – feleltem. Úgy megmerevedett, mintha megütöttem volna. Később megtudtam, hogy az éles szemű Florinda mindent látott és hallott. A leforrázott Beulah visszavonultan hallgatott. Bementünk az előadóterembe, ahol Florinda – jól titkolva betegségét – lelkesítő előadást tartott. Ő is, akárcsak Carlos, olyan hévvel tudott beszélni a varázslás alapfogalmairól, ahogyan régen apám is, aki akár az ötszázadik alkalommal is úgy tudott beszélni egy-egy regényéről, vagy a harminc éven át tartó küzdelemről az íróvá válás útján, mintha először mondaná el. Csodáltam Florindát, amikor lejött a színpadról, reszketett és tüsszögött. A reptéren csípősen viselkedett. Kiabált velem, mert ügyetlenkedtem a jegyeinkkel, emlékeztetve a nyilvánvaló igazságra, hogy nem vagyok olyan jól szervezett asszisztens, mint Sonia. Azzal fenyegetett, hogy soha többé nem utazik velem. Ennek ellenére szórakoztatóbb voltam számára, mint Sonia, és már másnap megbocsátott, mondván: – Allys, láttam, ahogy Beulah átnézett rajtad, és sértegetett – mindent láttam. Azt gondoltad, hogy nem veszem észre? Mindent hallottam, amit ez a dög mondott, 243. láttam, hogy bánt veled a reptéren és a gépen. Mindig is kegyetlen volt, csak Claude szórakoztatására tartjuk. Amikor Amynek szólított – carajo! No jodas! Az arrogáns dög! Kirángattam őt az épületből, mielőtt színpadra lépett és azt mondtam neki: – Beulah, mi bajod van Allysszel? A múltban élsz, annyira pitiáner vagy, annyira irigy! Ha nem szeded össze magad azonnal, és nem kezdesz felnőtt ember módjára viselkedni, felraklak a következő gépre Los Angelesbe! Ha úgy viselkedsz, mint egy kisbaba, hidd el nekem, úgy is foglak kezelni! Dexter megtartja a teljes szemináriumot nélküled. És biztosíthatlak, örömömre fog szolgálni! Visszagondolva feltűnik, milyen hirtelen váltott át Beulah hisztérikus kedvességre, majd hogyan fagyott az arcára a mosoly. Ismertem Florinda dühének erejét. Kiállt mellettem, értem! Nyugodtan megköszöntem, Florinda nem volt ömlengős fajta. Viszontagságos hazautazásunk ellenére, megléptünk egy lépcsőfokot. A női varázslók titkos társa voltam, elrejtve Carlos szemei elől. Az életem megint értelmet kapott a csoporton kívül, és mégis belül. Ekkor mondta azt Muni: – Allys, te vagy az én időzített bombám. – Hogy érted ezt? – Túl sokat tudsz.

244.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Varázslószex – varázslószerelem A szex nem csupán isteni és gyönyörű tevékenység, hanem halálos ténykedés is. Az emberek meggyilkolják egymást az ágyban. A világ legnagyobb bűnei közül nem egyet az ágyban követtek el. Ráadásul mindenféle fegyver nélkül. NORMAN MAILER

Carlos részletesen ecsetelte nekem szexuális teóriáit „közeli” találkozásaink alkalmával. Az elsődleges elv szexuális mágiájában az volt, hogy egyfajta zen-szerű belső csendet hozott létre. Alkalmanként úgy éreztem, tényleg így is van, mint akit elaltattak, kellemesen álmos voltam szeretkezés után. Azt gondolom, hogy ez egyszerűen a hétköznapi emberekkel is megtörténik, de Carlos csak hajtogatta, hogy a naguál spermája nehéz, és ha a tanítvány nincs készen, akkor veszélyes is lehet, a tanítványt felizgathatja és megbetegítheti. A szexmágia, azt mondta, a leggyorsabb út a tanítvány továbbjuttatásához. A nehéz, súlyos sperma marja az emberi természetet. Olyan sav ez, ami elégeti az emberi természetet és transzformálja a befogadót varázslónővé, boszorkánnyá. Amikor Carlosnak orgazmusa volt állandóan ismételgette az utasítást, hogy szívjam be a spermáját az agyamba, ezzel átalakítom a tudatom szerkezetét. Azt mondta, én már női varázsló vagyok, mivel szeretkeztem vele, és hogy bármilyen férfi, aki ezután szeretkezik velem, mágikus előnyökre tesz szert. Szabadjegyet kapnak a végtelenbe és a szabadságba. A férfi tanítványokat – magyarázata szerint – a naguálasszony tudja elvezetni a belső csendhez szeretkezés által. Carlos beszélt szexuális teóriáiról Taisha könyvében, kijelentve, hogy az átlagember, a hétköznapi férfi bizonyos szálakat, rostokat hagy a nő méhében minden ejakulációval (Florinda durván, keresetlenül informált engem arról, hogy ezt az egészet azért találta ki Carlos, hogy lefoglalja Taishát, mert prűd volt). Carlos ezeket a szálakat vagy rostokat férgeknek hívta, amelyek teljesen leszívják a nőket, ez élet245. hossziglan kimeríti életenergiáikat, míg a férfiak ebből vámpír módjára táplálkoznak. Minden új ejakuláció automatikusan felgyújtja, aktiválja a nő méhében levő régi rostokat, ezáltal táplálva az összes korábbi partnerét, és teljesen beszennyezetté, kifosztottá téve a nőt. Ez a magyarázata annak, mondta, hogy a nők általában olyan közömbösek. Annak ellenére, hogy a méh második agyként működik, ezzel a hatalommal együtt is, mi nők annyira fáradtak vagyunk, hogy hagyjuk, hogy a férfiak uralják a világot. Az egyetlen gyógyulási esély hét év cölibátus, és az összegzőgyakorlat, vagy szex a naguállal. Bármelyik esetben élethosszig tartó cölibátust ajánlott, ha az ember szeretne elegendő energiát összegyűjteni a varázslók útjához, az élet és a halál útjához. Carlos képes volt többszörös ejakulációra, három vagy négyszeri gyors egymásutániságban. Elmagyarázta nekem – és alkalmanként szélesebb közönségnek is –, hogy mielőtt találkozott volna Don Juannal, átlagos, egy orgazmusos férfi volt. Egy kis remegés, és aztán annyi. Aztán elmondta, hogy egy nap Don Juan a nemi szervét becsomagolta valamilyen növényi főzetben áztatott ruhába, és három napig cserélte rajta ezt a borogatást. Carlos úgy érezte, hogy a nemi szervei óriásira dagadnak, mintha leérnének egészen a lábujjáig, aztán mikor a borogatást levették, ugyanolyan normálisnak nézett ki, mint máskor is, de ezentúl képes volt többszörös orgazmusra. Gúnyosan beszélt a csiklóorgazmusról, amit gyengének és unalmasnak tartott, bár nem hagyta teljesen figyelmen kívül. Állította, hogy majdnem minden nő és férfi frigid, hogy mindannyiunknak van egyfajta energiatartalékunk, mint egy kis energia oszlop, ami eltörött az idegen lények és a hétköznapi szex miatt. Ez az eltört oszlopocska megakadályozza a nőt mély hüvelyi orgazmus átélésében, és ezáltal a férfit is megfosztja alapvető jogától, a többszörös orgazmustól. A nők energiaoszlopa egy egyenes oszlop, többcenti hosszú, keresztül a méhen. A férfiaké viszont komplex és érzékeny, egy hattyú nyakára emlékeztet a formája. Ez sokkal könnyebben törik, mint a nőé, és nehezebb is helyrehozni. Carlos egyik ismerőse még az UCLA-időkből – aki szeretne név nélkül maradni –, azt mondta nekem, hogy a hetvenes években Carlos csábítási technikái csak kicsit különböztek ettől. Akkor nem azt mondta mindenkinek, hogy helyreállítja az energiaoszlopot, hanem felajánlotta, hogy naguál-létével oltja be a nőt. Még egy kifejezés is volt erre: a sámáni behatolás. – Jól meg tudta figyelni, mit szeretne a másik hallani — mesélte Carlos ismerőse. Megjósolhatatlan viselkedése, és az a tény, hogy soha nem lehetett elérni, egyesekben sóvár vágyat ébresztett, hogy kutassák, hogy

utánajárjanak. Ez a megszakításos megerősítés mindig jobban formálja és kontrollálja a viselkedést, mint a folyamatos megerősítés. Egyébként konvencionális volt, egyszerűen variálta a kézcsókot, a virágcsokrot és a szerenádot, amit aztán teljes elhanyagolás követett, majd újra visszatérés és teljes intenzitású figyelem. Olyan szélsőségekig elment, hogy ajándékokat, 246. ékszereket, gyűrűket, sőt házassági ajánlatokat adott, hogy megnyugtassa a hölgyeket, és ne okozzanak neki túl sok bonyodalmat. Igazán szerette volna, hogy szeressék, és amikor éppen nem rettegett valakitől vagy valamitől (általában valakitől, akinek a tudásából tőkét kovácsolhat), szóval, amikor épp nem rettegett, akkor nagyon vicces volt, komiszan és nagyon jól tudott utánozni. Kétségbeesett szüksége volt a figyelemre, és hogy igazolja bármit is tesz. Kimeríthetetlen igénye volt a dicséretre. Amikor Carlos szexuális témákról beszélt előadásaiban, olvasói gyakran gondolkodtak azon, hogy vajon ezek a legalapvetőbb szintű információi miért nincsenek benne a könyveiben. Florinda azt mondta nekem: – Ha bevallanánk, hogy élünk szexuális életet, akkor az emberek csak erről beszélnének. Ironikus módon, ahogy én megfigyeltem, az, hogy a témát soha nem hozták szóba, legalább olyan nagymértékben felkeltette az emberek érdekélődését, mint amennyire a varázslók szerették volna ezt elkerülni. Azzal, hogy a nyilvánosan a cölibátust hirdette, a naguál teljesen reménytelen huszonkettes csapdájába kergette a férfiakat. Könyörtelenül viccelődött azokon, akik ellenálltak a vonzó nőknek és elszalasztották a jó lehetőségeket, csak azért, hogy jó harcosok legyenek. Ez a talány, ez az ellentmondás pusztító volt. Az egyik kedvenc viccelődése régóta halott nagyapjáról szólt, aki azt tanította neki kisfiúként: „Nem dughatsz meg minden nőt a világon, de megpróbálhatod”. Carlos rémítőnek találta ezt a hozzáállást, de élete végére világossá vált, hogy gyakorlatilag még felül is múlta. Muninak meggyőződése volt, hogy Carlos több nőt csábított el, mint bárki is a történelemben. – Wilt Chamberlaint is beleértve? – kérdeztem szkeptikusan. – Ah – nevetett, – Wilt hozzá képest semmi! Férfiak és nők egyformán, gyakran kiestek a csoportokból, és mindig ki is kerültek a belső körből, ha felfedezték, hogy szexuális életet élnek. Egy tanítvány elmondta Castanedának, hogy néha prostituáltakkal találkozik, és látszólag megengedték neki, mivel állítólag az érzelmi kötések teljesen hiányoztak a találkákból. Vajon mindez a sok ellentmondás valamilyen perverz Jekyll és Hyde személyiségrészekből eredhet Carlos természetében? Vagy ez csak a tanító technikája? Vagy mindez egyszerűen csak Carlos mohósága és nárcizmusa volt, amivel képes volt saját szükségleteit, hódítás iránti függőségét megmagyarázni, és fenntartani hatalmát azzal, hogy megtiltotta a párok szövődését? Florinda tovább táplálta a zavarodottság tüzét – az enyémet minden esetben – azzal, hogy folyamatosan viccelődött velem a csoportban található férfiakkal. – Van olyan normális, valódi férfi, aki képes lenne ezeket a feltételeket elfogadni? – mondta. – Egy fenét! Ezeknek nincsenek golyóik! 247. Titokban és bűntudattal terhelve, de soha nem szűntem meg szeretni és élvezni az udvarlás örömeit, bár úgy tettem, mintha egyetértenék tanáraimmal, akik azt állították, hogy ez az emberiség egyik legnagyobb csapása. Miután már néhány hónapja a naguál szeretője voltam, lehetetlen volt tovább tagadnom, hogy teljesen ellentmondásos üzeneteket kapok. Egyik oldalról Carlos megfogadtatta velem, hogy soha nem engedem, hogy egy mérgező férfi energiája bejöhessen a testembe, ugyanakkor biztosított róla, hogy most már teljesen megtollasodott női varázsló vagyok, energetikailag gyógyítani tudok az erővel telt potómmal, és alternatív valóságokba vezetem a férfiakat. Hol egészen jelentéktelennek éreztem magam, hol mindenhatónak, de leginkább zavarodottnak. A legnehezebb a kérdések abszolút megtiltása volt. Meg kellett elégednem Carlos csodáló kifejezéseivel. – Ez aztán mamita, egy csodálatos poto. Fogalmad sincs róla, hogy mivé váltál. Carlos és én gyakran olyan hévvel szeretkeztünk, hogy teljesen kimerítettük egymást. Ezek voltak a legboldogabb pillanatok, amit a kilenc év alatt a varázslók világában töltöttem. Személyiségi konfliktusaink, és annak ellenére, hogy egyre inkább irritáltam őt tiszteletlenségemmel a kultusz szabályai és szeszélyei iránt, mégis csodálatosan illettünk egymáshoz szexuálisan, és ez nagyon erős kötést jelentett kettőnk között. Talán nincs is semmi, ami titokzatosabb lenne a szexuális kémiánál. Muni azt mondta, hogy négy évig semmit nem érzett a szeretőjeként. Aztán valami változott, és hosszú idő után hiányolni kezdte életéből a szexuális gyönyört. Vállai megereszkedtek az emlékek okozta szomorúságtól. Carlos szenvedélye megszűnt irányába. Florinda ezzel szemben azt mondta, hogy ő mindig tökéletesen elégedett. Később azt hallottam, hogy Carlos egyes partnerei megpróbáltak behunyt szemmel szeretkezni, és a végtelenre gondolni, hogy kibírják. Más nők azonban boldogok voltak és szerelmesek. – Qué bestia, micsoda egy bestia vagy! Meg fogjuk ölni egymást! – mondta rengetegszer nevetve, ahogy egymás

karjaiba omlottunk. Rendszeresen mondogatta, hogy Las Vegasban össze fogunk házasodni, és az egyik olyan szörnyű lakosztályban fogunk lakni, ahol szív alakú a fürdőkád. Később, amikor ez nagyon bonyolultnak tűnt már, akkor Santa Monicát ajánlotta, de végül soha nem történt meg az esküvő. Egyik alkalommal kirángatott engem a vasárnapi csoportból, és Astridra hagyta a mágikus mozdulatok tanítását. Még a szokásosnál is nagyobb intenzitással esett nekem. – Allycita, csillagokat látok, és ez nemcsak egy buta kifejezés, tényleg csillagokat látok! – mondta. Barna szemei ragyogtak. – Valami történt, valami olyan történt, ami eddig soha egész életemben! Tudod, hogy a tokhalak hogyan teszik le a tojásaikat? Sorokban, szép sorban. Éppen ezt tettem én is. Elhelyeztem a magjaimat a méhedben, 248. sorokban, egyik sor a másik után, az energetikailag feltöltött magjaimat. Ezek most már kitartanak életed végéig, és folyamatosan sugározzák az energia hullámokat, a tiszta tudatosságot, és a te méhed elfogadta ezt az energiát. Soha sem tudtam, hogy ez lehetséges. Most már te vagy az én jobb kezem. Közelebb vagy hozzám bárkinél. Alig tudok ma fölállni. Te aztán kimerítettél! – Arcát a hajamba temette. – Soha senkihez nem éreztem magam ilyen közel, amor. A férjed vagyok, a férjed! Carlos nem engedélyezett semmilyen szexuális asszertivitást. Mindig tökéletes egyeduralmat akart az ágyban, mint ahogy az életének minden más területén is. Muni azt mondta nekem, hogy az egyik legközelebbi tanítványát majdnem kivágták, mert megpróbált felülre kerülni, tehát úgy szeretkezni, hogy ő volt felül. Ez nem azt jelentette, hogy Carlos nem szerette a pozíciók váltakozását – éppen ellenkezőleg –, de a partner nem választhatott. Mikor már hozzászoktam ahhoz, hogy ő kontrolláljon mindent, odaadóan élveztem a hangulati váltakozásait, soha nem tudván, melyik Carlost fogom találni, amikor belépek a hálószobába. Volt a gyengéd, volt a nyugodt, volt a majdnem szégyenkező, volt, amelyik spanyol szavakat és kedvességeket suttogott, és volt a heves szerető, aki megharapta a nyakamat és az ajkaimat, a türelmetlen macsó, aki alig csókolt meg, és volt az a Carlos, az ernyedt hedonista, aki órákon keresztül simogatott, játékosan és tüzesen, míg végül elaludt a karjaimban. Miután már néhány hónapja éltem Los Angelesben, Carlos elkezdte vágni a hajamat. Ez a legmélyebb intimitás jele volt, mivel a haj mély és speciális jelentéssel hírt a varázslók számára. Ha egy tanítvány haját elkezdte vágni, akkor a tanítvány soha többé nem mehetett hajvágásra máshová, és nem is sürgethette Carlost, hogy vágja már le a haját. Carlos azt mondta, hogy a hajunk személyes történetünket tartalmazza, csapdába ejt, és visszatart bennünket a repüléstől. Hajunk levágása azt jelentette, hogy visszaállítjuk a könnyűséget és a szabadságot. Minden egyes hajszál egy antenna a fejemen az érzékeléshez, és sokkal pontosabban működik, amikor rövid. Igazi profi fodrásznak bizonyult, és tényleg szuper frizurákat vágott nekünk. Volt, hogy megállítottak az utcán és többször megkérdezték, hol vágatom a hajamat. Na, ez aztán egy olyan kérdés volt, amire nagyon nehezen válaszolhattam volna. A naguálnak régimódi eszközei voltak a hajvágáshoz, szeretett ollója és egy elektromos borotvája. Egy magas hokedlit vagy sámlit helyezett el kicsi fürdőszobájában, és a hajvágás alatt a fürdőkádját bámultam vagy a kis rozmaringcsokrot, és el-elgondolkodtam, vajon más szeretőit is megfürdeti-e a rozmaringfőzetben, ahogy általában velem tette. Néha az ajtó nélküli zuhanyzót bámultam, ahol a cipőit tartotta rendezett sorokban. Volt egy füstölő az ablakban, s bár soha nem éreztem a füstölő illatát, láttam a hamuját. Volt még mindemellett egy nagy kosár gyufa. (Ezek – gondoltam – a gyufatechnika gyakorlásához kellettek, ami egy titkos meditáció volt, 249. amit csak a belső körnek tanított meg. A résztvevő meggyújt egy gyufát, majd a tűzbe bámul, és elképzeli, hogy a fény a harmadik szemébe áramlik. Aztán hagyja, hogy a láng kialudjon, és fölégesse a gyufát, A gyufafejet gyorsan hidegvízbe mártják, majd az ujjak közé fogják. Ahogy a láng felvillan, a tanítvány a visszamaradó energiát magába szívja – ismét a harmadik szembe –, amíg a gyufa el nem ég. Az első lángról azt állítják, hogy ragyogóvá teszi a tudatot, a második megtisztítja a szívet. A nagy cél a belső csend elérése volt.) Hajvágás alatt a beszélgetés minimális volt, mivel Carlos nagyon intenzíven koncentrált. Csodálatos volt figyelni Carlost, amikor koncentrált, akár hajat vágott, akár szeretkezett, akár filmet nézett; figyelme mindig totális volt. Elég gyakran váltogatta a frizurámat. A kedvencem az egyik nagyon-nagyon rövid frizura volt, ami a legtöbbet hozta ki az arcvonásaimból. Egyik alkalommal, mikor tudta, hogy üzleti találkozóm lesz, először is adott nekem egy pár antik zafírfülbevalót, hogy mindenféle üzleti ügyekben védelmezzen, és éppen csak megcsipkedte a hajam végét. Az volt az elképzelése, hogy professzionálisan nézzek ki, de azért ne legyek túl félelmetes a férfiaknak. Értékeltem a stratégiáját, mégis nagyon csalódott voltam. Egy hét múlva megint szükségem lesz hajvágásra, de már most a sor végére állhatok, hogy sorra kerülhessek nála. Florinda volt a közvetítőm. Ő könyörgött, követelt, nyaggatta Carlost, hogy vágja le a hajamat. Néha, már nagyon hosszúra megnőtt és olyannyira vad volt – szerintem borzalmasan néztem ki –, hogy ilyenkor rengeteg zselével próbáltam letapasztani vagy lófarokba kötni. Carlos

ilyenkor vizsgálódva nézett gyakorlás közben, és azt mondta: le kell vágnunk a hajadat, cola. Aztán hónapok teltek el. Minél rövidebbre vágta a hajamat, annál jobban örültem, mert azt jelentette, hogy hónapokig nem kell ezen aggódnom. – Imádnám, ha levághatnám a hajadat – mondta Florinda –, de megtudná, meglátná, még ha csak egy kicsit, egy kis milliméternyit is hozzáérnék, és soha nem bocsátana meg. Egyszer elkeseredésemben elszöktem egyik társamhoz a vasárnapi csoportból, aki fodrász volt, és könyörögtem, hogy a lehető legártalmatlanabb és legláthatatlanabb munkát végezze el a hajamon. Senki nem vette észre. Később megkérdeztem Astridot, hogy szerinte el tudok-e szökni levágatni. Teljesen megbotránkozott: – Nehogy megtedd, hatással lenne az energiádra! Soha senkinek nem hagynám, hogy hozzányúljon a hajamhoz a naguálon kívül. Egyébként is, ha rájön, akkor soha többé nem vágja le neked. Carlos nem engedte, hogy felsöpörjek, amikor végzett. Volt valami kifejezhetetlenül megható abban, ahogy figyeltem, hogy kényesen összesöpri a fürtjeimet, lapátra teszi, és visszautasít minden segítséget. – Majd én megcsinálom – mosolyogtam, és a seprűért nyúltam. – Nem, nem, preciosa, te pihensz. 250. Carlos addig söprögetett, amíg a padló tökéletesen tiszta lett. Nagy büszkeséggel vizsgálta meg a munkáját, aztán egy tükör elé állított, és egy másik tükröt is adott, hogy hátul is megnézhessem a frizurám. – Na most aztán szép lettél. Gyorsan nő a hajad és gyönyörű vagy. Menj haza és pihenj, baby. Mindig kikísért az ajtóhoz, megcsókolt, aztán azt mondta, hogy azonnal hívjam fel, amint hazaérek, hogy tudja, hogy biztonságban vagyok az ágyban. Szerette, ha pihenek szeretkezés vagy hajvágás után, mivel ezek sok energiát vesznek el – a naguállal töltött idő fárasztó. Carlos sokat beszélt arról, hogy ő hogyan ad energiát, de legalább ilyen gyakran beszélt arról, is, hogy én is adok neki, úgymint a taoista tradícióban, ahol a nő nedvei élesztően hatnak a férfira. Muni egyetértett abban velem, hogy Carlos mindig újra feltöltődik az energiáinktól. Egymillió taoista mégsem tévedhet, mondta. Néha, mikor szeretkeztünk és utána aludtunk, mágikus ételekkel etetett meg, hogy újra feltöltsön. Néhány falat sült hús, amit főzött, néhány füge a kertjéből, valamilyen márkás vörösbor. Néha lejátszott nekem párat kedvenc gyerekkori dalaiból, vagy harmincas-negyvenes évekbeli dzsessz-számokból, amiket imádott, különösen a szaxofont szerette. Függetlenül attól, hogy Carlos csapatával kapcsolatban álltam, egyszer szerepeltem a tévében két más életrajzíróval együtt, és arról beszélgettünk, hogy milyen morális dimenziói vannak annak, ha az ember hírességek szexuális életéről ír. Egészen belevesztem a tömeg haragjába, amit egy másik vendég felé árasztottak. Az a könyvem, melyet a családommal együtt írtam, röviden tárgyalja több száz – már elhunyt – híresség szerelmi életét. A lincselő nyáj nagyon is el volt foglalva azzal, hogy letámadja a mézesmázos szerzőt, aki Elvisről írt, majd a Billy Crosbyról író szerző is porondra került. Castaneda mint „szexuális lény”, egy egészen különálló téma. Ő ugyanis a szexualitást filozófiájának aktív részévé tette, írásaiban, előadásaiban és interjúiban egyaránt. Aktívan cölibátust hirdetett, miközben a szexről mint mágikus cselekedetről írt. Életének, írói munkásságának hatása nem lenne teljes anélkül, hogy e témáról való hitvallását és mindazt, amit képviselt, ne tárgyalnánk nyíltan. Ugyanígy a cselekedeteit. Legalábbis, ha vele együtt hisszük, hogy azok az egyedüli és csodálatra méltó emberek, akik úgy is élnek, ahogy beszélnek. Milyen más befolyásos huszadik századi személy van még, aki ehhez hasonló történelmi pozícióban volt? Ilyen excentrikus példák jutnak eszembe, mint Ayn Rand vagy Bhagwan Shree Rajneesh. vagyis Osho. (Egyikünk, aki a belső kör tagja volt, az ő háreméből érkezett hozzánk.) Vagy talán Simone de Beauvoir, Brigham Young és más szexuális utópisták. Ma rácsukjuk az ajtót a szexualitásban való feloldódásra (mivel a varázslók világában a maszturbáció is ugyanúgy tiltva volt, mint a partnerrel történő szex), akkor 251. – ahogy ezt Carlos feltehetően direkt módon megfigyelte – az energia felhalmozódása a szublimáció, az összegzés és a tensegrity-gyakorlatok eredményeként várható. Engem azonban nem érdekelt ez a fajta kísérletezés. Minden konfliktus és növekvő összeegyeztethetetlenségeink ellenére is, Carlosszal továbbra intenzív, erőteljes vonzódást éreztünk egymás iránt. Ez egészen addig tartott, amíg ki nem zártak a gyakorlásból, ami egybeesett az ő fizikai állapotának romlásával. A cukorbetegség mellékhatásai kihatottak férfiasságára is. Egyszer, amikor képtelen volt az erekcióra – ami az előrehaladó cukorbetegség melléktünete – rám lett dühös: A te hibád! – mondta. Szexuális kapcsolatunk gyakorisága nagyon hullámzott az évek alatt: voltak hónapokig tartó szünetek, aztán voltak olyan időszakok, amikor naponta többször is voltunk együtt, de az utolsó években átlagosai körülbelül tíznaponta találkoztunk. Nehéz volt bármit is megtudnom más nőkkel folytatott szexuális életéről, de kíváncsi voltam. Néhányukkal

teljesen megszüntette a szexuális kapcsolatot. Claude tűnt a legnagyobb kedvencnek, őt soha nem unta meg. Másokról azt beszélték, hogy volt egy rövid beavatási periódusuk, amiben volt négy szexuális találkozás (Carlos és az én esetemben nem a három volt a mágikus szám?), és aztán a szex többé nem került szóba. Az egyik ilyen „barátnő” és én sokat beszélgettünk arról, hogy mennyire élvezzük Carlost. Ez a barátnő is a csoportban volt. Carlos könyvei keltették fel az érdeklődését, és legalább egy éven keresztül járt hozzánk úgy, hogy nem tudta, hogy Carlos él szexuális életet. Egy nap Carlos áthívta őt hajvágásra, ám ahelyett megmártotta a rozmaringfürdőben és szexet kezdeményezett vele. A nő nagyon meglepődött, de készséges volt. Florinda azt mondta nekem, hogy ne is kíváncsiskodjak és ne is törődjek ezzel. Azt mondta, hogy két olyan év is volt az ő életében, amikor Carlos egyáltalán nem akart vele lefeküdni. Ez engem nagyon felkavart. – Miért, mi történt? – Megrántotta a vállát: – Ki tudja, nem foglalkoztam vele. Aztán egy nap megint folytatni akarta. Florinda mindig azt mondta nekem, hogy Carlos legalább tíz évig nem is nyúlt Taishához. Ettől egészen megrémültem. Csak egyetlenegyszer láttam, hogy romantikusan megölelte Taishát és hogy a karját a derekára fűzte. Amit legjobban csodáltam Florindában, hogy nyíltan és őszintén beszélt saját hibáiról – néha. Florinda mesélte nekem, hogy Taisha többször próbálta kihízelegni belőle az igazságot szexuális életéről a naguállal. Ilyenkor ilyeneket kérdezett: – Hol csináltátok? Az UCLA-n? – Ó igen – hazudta Florinda – egyszerűen bedobott a bokrok közé. Florinda szomorúan rázta a fejét: – Igazán gonosz voltam Allys, egyszerűen gonosz. De van valami, amit elmondhatok magamról: egyszerűen nem vagyok féltékeny (ebben kételkedtem). Régen 252. féltékeny voltam, de most már túl vagyok rajta. Fogalmam sincs, és nem is érdekel, hogy kivel mit csinál, én csak az én tíz percemet akarom. Egyszerűen csak kívánom, ennyi az egész. Az egyik csoporttag azt mondta nekem, hogy gyerekkori szexuális bántalmazása miatt frigid lett, és ez egy olyan tény, amit sztoikusan elfogadott. Evidens, hogy Castaneda nem tudta helyreállítani az ő energiaoszlopát, ha az orgazmus, sőt a többszörös orgazmus volt a gyógyulás kétségbevonhatatlan bizonyítéka. Sokkal fontosabb volt ennek a nőnek az, hogy megkapja az esti búcsúhívást telefonon, mint az, hogy mit csinálnak az ágyban, és mindennél jobban szerette, ha a lányának nevezte Carlos. – A feleségének nem szokott hívni? – kérdeztem. – Engem úgy hív. – Nem, vagyunk páran a lányai és vagyunk páran a feleségei – magyarázta, mintha egy leckét olvasna föl egy iskolásgyereknek. – És nővérei, húgai? A női varázslókról mindig azt mondja. – Igen, vannak nővérei és húgai is. Valójában Carlos szeretett engem is a lányának nevezni, még akkor is, ha elsősorban az egyik felesége voltam. Természetesen a szerepek összekeveredtek. Többször elmondta nekem szenvedélyesen a fülembe suttogva: – Pontosan olyan vagy, mint a lányom – teljesen, akár össze lehetne keverni titeket. Nem tudom megkülönböztetni a potódat az övétől. Csak két nővel szeretkezem: veled és a kislányommal. A többihez hozzá nem érnék. Ezt is elmeséltem Florindának — az első időszakban – a rám jellemző rettenetes zavarodottságomban, amikor még hittem abban, hogy Carlos minden szava igaz, (hárításom és tagadásom összes erejét latba vetve). Alig rejtett undorral nézett az égre. – Amy, ezek csak történetek. Ennyi. Mindenféle történeteket mesél, hogy szórakoztasson. Egyszerűen lazulj el, élvezd, amikor vele vagy, és az összes többit hagyd figyelmen kívül. – Oké, ha én a lánya vagyok, akkor legalább a legjobb klubba tartozom – mondtam vidáman, tudomást sem véve Florinda megjegyzésének tartalmáról. – Vagy a legrosszabba – mondta Claude. Legrosszabb? Mit jelenthet ez? Ha Carlos meghívott az ágyába, és fáradt volt vagy ideges, akkor azzal törtem meg a jeget, hogy a fülébe suttogtam: – Nos, nem én vagyok a kicsi lányod? Akarsz a kislányoddal lenni? – Ez gyakran felvidította, bár néha viszont semmit nem volt szabad mondanom. – Fogd be! – mondta, amint átfordított egyik pózból a másikba, és spanyol obszcén szavakat kevert az édes, kedves semmiségekkel. Aztán azt mondta, hogy hamarosan majd bennem is megfogan egy cserkész, aki mindent kimos belőlem, ami emberi, ahogy Claude születése tette Munival. Máskor ravaszul utasított: 253. – Senki sincs a házban, úgyhogy nyugodtan lehetsz hangos, legyél nagyon hangos. Aztán mindenféle állati hangokat adott ki, és kérte, hogy utánozzam.

Egyszer körbe-körbe tekergette a csípőjét előttem – egyik könyvében ugyanilyen jelenet olvasható. Julian naguál – Don Juan két tanára közül az egyik – erotikusán megbabonázott egy nőt, akit a magáévá akart tenni. Méghozzá úgy babonázta meg, hogy a csípőjét forgatta körbe-körbe. Carlos szívesen beszélt nekem Julian naguál érzékiségéről, és gyakran mondta, hogy én is ugyanolyan érzéki vagyok. Ez figyelemreméltó dicséret volt, bár mélyen belül éreztem, hogy Carlosnak borzalmas szűzanya-kurva-komplexusa van. A válaszkészségemet ellenállhatatlannak tartotta, és ugyanez a válaszkészségem volt azonban eredője nagyon komoly büntetéseknek is. – Olyan érzéki vagy – mondta – ez a legrosszabb dolog, amit valaha láttam. Meg fogjuk ölni egymást egyszer ezzel a sebességgel, esküszöm. Borzasztó egy vadállat vagy, egy kis állat, egy kis tündér. Te vagy az én piernudasom* . Gyakran előfordult, hogy kezdtem felhúzni a harisnyámat, mintha már távozni akarnék, pedig elcsábítani akartam újra. Carlos ekkor mindig simogatni kezdte a lábamat, mondván: – Hé, ne menj még, gyere még egyszer. A férjed a feleségét akarja megint, gyere ide, mi mujer**! Azt gondolom, hogy az erotikus szenvedélyünk, intellektuális partnerségünk és kölcsönös pszichológiai tendenciáink alkották az igazi kötést kettőnk között. Ez az állati, magnetikus vonzerő kötött össze bennünket. Carlos gyakran mondta: „A világnak inkább Mesmert kellett volna követni Freud helyett.” Enélkül a kötőerő nélkül nem hiszem, hogy képes lettem volna átvészelni a varázslók világát. Később tanulmányoztam Mesmer életét, és megtudtam, hogy komoly tanítóként kezdte, és korrupt guruként fejezte be pályafutását. Azt gondolom, hogy Carlos is éppen elég tanult volt ahhoz, hogy erről mindent tudjon. Carlosnak elég gazdag eszköztára volt ahhoz, hogy az egómat is piszkálja az ágyban. Az első sokk akkor ért, amikor szeretkezés közben felvette a telefont, csendre intett, majd nyugodtan elkezdett beszélgetni. A következő fázis az volt, amikor rólam beszélt a telefonon egy ilyen pillanatban. Emlékszem egy emlékezetes esetre, amikor Beulah-nak azt mondta: – Amy Wallace egy pornográf író, Guido Manfred is egy pornográf író, ezek olyanok, mint két tojás, tök egyformák, egy pár. A harmadik fázis pedig az volt, amikor fölvette a telefont, és ha Claude volt az – általában Claude hívta ilyenkor – kihúzta magát a testemből, átrángatta a telefont vagy száz méteres zsinórjával a másik szobájába, ahonnan aztán hallhattam, hogy ________________________________________ * Szójáték: meztelen kicsi lábak. * Én asszonyom.

254. milyen piszkos dolgokat mond neki. Legalább egy negyedórán át beszéltek – a leghosszabb idő, amit figyeltem az éjjeliszekrényen lévő órán, huszonöt perc volt. Később visszajött: – A lányom volt az. – Néha hazudott, és azt mondta: az ügynököm volt, Simon. – Az ügynöke belevörösödött volna, ha megtudta volna, hogy miket hallottam. Végül belefáradt ezekbe a játékokba. Gondolom amiatt is, hogy egyre kevésbé voltam sokkolható. Kezdtem hozzászokni a dolgokhoz. A vége felé már kikapcsolta a telefont, amikor velem szeretkezett, és teljesen átadta magát közös gyönyörünknek. Míg az izgalmas szüzek, frigid nők és leszbikusok sok örömöt szereztek Carlosnak, ő maga „folyékony” volt, ahogy mondta a saját szavaival. Az én erős szenvedélyem – amiben gyengédség és erős vágy, szenvedély, kíváncsiság és szégyenlősség vegyült –, hosszú ideig fenntartotta érdeklődését. Rengeteg találka után, évekig tartó bizalomépítésbe került (amennyire egyáltalán a bizalom számára lehetséges volt), hogy arra koncentráljon, önmagának is szerezzen örömet. Emlékszem, igen lassan bontakozott ki előttem az a folyamat, amiből rájöttem, hogy egy hárem tagja vagyok. Naivitásomon akkor keletkezett az első repedés, amikor Londonból hívtam fel, ahová üzleti okokból utaztam. A háttérben női kuncogást hallottam, majd Carlos hangját: pszt!. Úgy éreztem, rögtön elájulok. – Mi volt az? – kérdeztem dühödten. – Mi, mi volt? – Hallottam valamit. – Semmi, csak a füled. – Újabb nevetés hallatszott a háttérből. Letettem a telefont és sírni kezdtem. Később Carlos ennél sokkal kegyetlenebb is lett. Egyszer felhívtam, hogy valamit megbeszéljünk, és ezt mondta: – Most nem beszelhetek, igazán mélyreható felfedezés közepén vagyok. – Női nevetést hallottam, ő pedig letette a kagylót. Egyik dolog, amit soha nem értettem meg vele kapcsolatban, ez a fajta kegyetlenség volt, amit általában tetézett még a női nevetés is a háttérből. Én soha nem adtam semmilyen hangot, ha felvette a kagylót, miközben velem volt. Nem akartam bántani a többieket, egyszerűen csak azt szerettem volna, ha olyan sámán lenne, akinek egy felesége van. Bizonyára lesznek olyan olvasók, akik számára Castaneda szexuális élete lenyűgöző, másoknak sértő, vagy érthetetlen stb. Én több okból is fontosnak tartom ezt a témát. Egyrészt gyakran kérdezik tőlem: mi az oka annak, hogy egy intelligens nő ilyen szituációban – ahol folyamatosan bántják, visszaélnek vele – hosszú ideig bent

marad? Ahol folyamatosan meghazudtolják a belső érzékeléseit arról, hogy mi a jó és mi a rossz. Nos, itt volt a gyökere Carlos iránti belső szenvedélyemnek. Másrészt pedig ott voltak a kalandok, az egzotikus, mágikus rituálék, és az a fantasztikus érzés, hogy az evolúció élcsapatához tartozom. Ott volt a csoport, amelyik büszke 255. arra, hogy nem morális (mivel a moralitás aszociális tagozódás része, és mi messze túl vagyunk már ezen). A moralitás unalmas dugásokból születetteknek való. Bár éveken keresztül nem vallottam be magamnak, volt egy sötét oldala a neveltetésemnek, ami hozzásegített, hogy könnyen elfogadjam a férfiaktól a rossz bánásmódot. Hűtlenség és sötét titkok vettek körül gyermekkoromban. Ezek hatását Kramer és Alstad így magyarázta: „Akik belekeverednek, legtöbb esetben nem tudnak kívülről rálátni önmagukra és észrevenni azt, hogy autoriter manipulálás áldozatai lettek. Úgy látják magukat, mint valódi, igaz spirituális kalandorok, akik nem félnek attól, hogy a konvenció határaival szembeszegüljenek. Számukra maga a tény, hogy képesek túllépni a szociális kényszereken, az egyenesen a szabadság, a megszabadulás jele (ráadásul a gurujuk is ezt mondja nekik). A sok elégedetlen és innovatív ember mind öntudatlanul kerül elcsábításra, majd alárendelődik és alkalmazkodik. A folyamat csak külső szemmel látható, és az ilyen esetek nagy száma mutatja, hogy az emberek milyen mélységig fogékonyak az autoriter kontrollra. Azok az emberek, akiket érzéketlenül manipulálnak, azt hiszik, hogy szabadabbak mindenki másnál. A mögöttes üzenet, hogy ők az evolúció élén táncolnak.” Egész addig – amíg Carlos végzetes betegsége súlyosabbá nem vált és intim találkozásaink véget nem értek –, nem voltam képes őszintén rátekinteni erre a világra, aminek annyira odaadóan átadtam magam. Volt vajon „szexuálmágia” azokban a különös, erőteljes érzésekben, amit szeretkezéseink után éreztem? Vajon a pillanatnyi mentális csend, a szexuális mágia bizonyítéka? Vajon a többórás szeretkezések a szexuális mágia bizonyítéka? Vagy talán csak egyfajta agymosás, önhipnózis? És vajon miért nem tartottak tovább ezek a pillanatok? Az én odaadásom hiánya volt, vagy a technikában rejlettek a korlátok? Vagy talán a szexuálmágia nem más, mint egy egyszerű szenvedély? Van egyáltalán olyan szexuálmágia? Van nagyobb, hatalmasabb, mint az, ha két szerető egymásba feledkezve létrehoz valami lélekemelőt? Akár naguál és tanítványa, akár két kamasz, akik egymásba szeretnek, akár egy pár, akik már ötven éve házasok? Néha egészen megdöbbenek, hogy sok mély és benső érzésem Carlos fele ilyen hosszan, és erősen megmaradt mindannak ellenére, amit perverzitásáról, és a tanítványokkal folytatott szexuális viszonyairól megtudtam. Lelkem egy részében még mindig szeretem, és még mindig gyászolom őt. Carlos utolsó hetei alatt egyszer végighallgattam, ahogy Muni Florindával beszél telefonon. Valószínűleg valamilyen buja partnert találhattak Castanedának, mert Muni ezt suttogta: – Hm, megérdemli ezt a jó kis husit. – Megint eszembe jutottak Kramer és Alstad szavai: „A nyíltan promiszkuitásban élő guruk arra használják hatalmukat, hogy egész háremet tartsanak fönn saját örömük kiszolgálására. A szexuális kirándulások gyakran olyan maszkokat viselnek, mint a tanítás, vagy jutalom a tanítványoknak. 256. A szexualitással való jutalmazás szégyentelen dominancia, hiszen hogyan utasíthatná vissza a tanítvány, aki elkötelezte magát, hogy szolgál és engedelmeskedik. Az egyik híres gurunak volt egy kerítője – ez volt az a tanítvány, aki később szomorúan kiábrándult –, aki úgy írta le magát végül, mint a guru stricije. Amikor megkérdezték tőle, hogyan tudta maga előtt igazolni mindezt, azt válaszolta, hogy abban az időszakban úgy gondolt a gurujára, mint istenségre, és az Isten bármit megtehet... Másrészt olyan sokat adott önmagából, hogy megérdemelte, hogy bármit megkapjon, ami boldoggá teszi.”

257.

HARMINCHATODIK FEJEZET

Az átverés vetületei Az ember felettébb esztelen. Nem tudja, hogyan teremtsen kukacot, de isteneket tucatjával teremt. MICHEL DE MONTAIGNE, Esszék

Éppen Florindával beszélgettem telefonon moziról, politikáról, amikor hirtelen megkérdezte: – Allys, mi a baj? Valamit hallok a hangodban. – Mi lenne, nincs életem. Ennyi. Másnap, amikor átjött – hogy nálam tornázzon –, azt vágta a fejemhez, hogy ez a kijelentésem megharagította. – Én nem vagyok elég neked? Mi az, hogy nincs életed? Allys, mit gondolsz, ez milyen érzés nekem? – Ó, Flo, nem erre gondoltam, egyáltalán nem, a szexuális életemre utaltam. Ennek semmi köze kettőnkhöz. – Ó, így már értem. Maszturbálj, ahogy már mondtam. Hidd el kedvesem, ha lenne egy pincsóm, egyszerűen én magam dugnálak meg. – Kösz az ajánlatot, de utálok maszturbálni. – Talán Simon beköltözhetne hozzád. – Közben Flo erőteljesen dolgozott a lépcsőzőgépemen. – Miért ne? – És még egy komisz vigyort is ki tudott magából préselni, miközben már lihegve vette a levegőt. – Jól kijönnétek egymással, szép pár lennétek. – Nem sok minden történne. – Miért nem, miért ne lehetnél egy kicsit Simonnal? Én tanítottam. Jó tud lenni. Rajta kísérleteztem, hogy mit lehet egy férfival elérni. Jó kis szobatárs lenne. Azon gondolkozom, de... hát a naguál nem engedné meg. – Florinda őszintén, ezen a ponton még mire várunk? Miért nem élhetünk szexuális életet? 258. – Allys, mondtam neked, ezek a pasik mind kasztráltak. Szerinted egy igazi férfi, akinek vannak is golyói, mikor csatlakozna egy ilyen csoporthoz, ahol nem élhet szexuális életet? Ez nem férfi dolog. Eunuch-mentalitás kell hozzá. És nézd meg ezt az új pasit, Dextert! Carajo! Egy ilyen félénk izével akarsz valamit kezdeni? Találj egy férfit, aki megdögönyöz néha, valami régi barátodat Berkeleyből, aztán soha senkinek ne beszélj róla. Ez a kis beszélgetés eléggé megrázta világomat. Florinda igazán szerette a férfiakat, teljes varázsló-odaadásával, de semennyire sem tisztelte őket. Eszembe jutott az a sokszor elmondott története, hogy a kedvenc gyerekkori játéka volt játék-embereket párosítani a játékfarmján, mint egy istennő, aki uralkodik a miniatűr sorsokon. Mostanra a játék emberi arányokat öltött. Perverz egy kissé, de miért is ne játszaná? A szereplők önszántukból vettek részt benne, senki nem tartotta őket fogva. Az ajánlata azonban hasztalan volt, mert nem voltak olyan barátaim, akikkel csak szexre járhatnék össze. Sajnos romantikus alkat vagyok. A következő héten Muni szólított meg: – Úgy hallom, frusztrált vagy, mit szólsz Ridleyhez? Jó energiái vannak, és nem bántana téged, mint azok a kemény pasik. Kipróbáltam, kedves és normális, minden rendben működik nála. Ridley kedves volt, okos és a barátomnak tartottam. Havonta egyszer elszöktünk egy-egy titkos vacsorára, kipróbáltunk minden indiai éttermet a városban. Talán – gondoltam – Muni azt reméli, hogy így levakarja rólam Guidót, többet nem nyavalygok majd a libidómról, és ettől könnyebb lesz az élete. Fölhívtam Ridleyt aznap este. Tévét nézett éppen, és kezdett berúgni barátjával Joeyval. – Jó estét Ridley, itt Ell. Nem akarsz átjönni és szeretkezni? – TESSÉK? – Muni ötlete volt, varázslóterv, úgyhogy annál jobb. Állítólag egészséges energiáid vannak. – Már ott is vagyok. Ki tudja. Ridleyről sok vicc hangzott el, hogy nem elég férfias. Carlos, a női varázslók és bárki más, aki szeretett volna belerúgni valakibe, ezen viccelődtek. Aztán mégis ő volt az első macsó az egész csapatban, úgy tűnik. Éppen margarita koktélokat kevertem a mixerben, amikor kopogott az ajtón. Elbűvölő öltözékben érkezett, teljesen leplezetlenül romantikus volt, magához húzott egy isteni csókra. Fantasztikusan csókolt. Segített az italokban, aztán álltunk a konyhában egymást átkarolva, nevetve ezen a bizarr találkozáson. Egyszerre hirtelen kivágódott az ajtó, Muni rohant be, arcán pánik. Valószínűleg elfelejtette a tervet, amit maga eszelt ki, és teljesen sokkoltnak tűnt, hogy így lát minket.

– Úgy néztek ki, mint egy festmény az elemi vágyról! – mondta teljes döbbenet259. tel. Nagyon abszurd megjegyzés volt. Pont úgy néztünk ki, mint két barát, akik a bimbózó vonzalom kapcsán éppen játékosan tesztelgetik a határokat. – Mi a baj Muni? Történt valami? – Én... csak láttam valami borzasztó... borzasztó dolgot. Nem tudok róla beszélni. Ki kell mosnom magamból, be akarok menni a medencébe! Kirohant, ledobálta a ruháit, felkapott egy törölközőt, majdnem megbotlott, annyira sietett. Leültettem Ridleyt egy székbe az ebédlőben, kezébe adtam egy italt: – Idd meg, és maradj itt. Ki kell derítenem, hogy mi történik. Lehúztam a ruháimat és kirohantam, otthagyva a kissé döbbent Ridleyt. Muni és én egymás mellett úsztunk legalább tíz percig, aztán végül megszólalt. Összefüggéstelenül beszélt, alig tudtam összerakni a történetét. – Tarina... Flo és én bementünk Tarina lakásába. Az a hatalmas hátborzongató hely... üres szobák... és a vér. Hónapok óta nem láttuk... Florinda cserélte ki az ágyát... vér folyik belőle... vért kakil... mindenhol... az ágya szörnyű volt! – Ó, Muni annyira sajnálom. Tehetek valamit? – Florinda hányt az autóban. Azóta sem tudja abbahagyni a hányást. Fogalmam sem volt, hogy Tarina beteg (és hónapokig nem tudtam meg, hogy mi baja volt, illetve, hogy majdnem meghalt, miután kirúgták). Muni vagy nem tudott, vagy nem akart értelmesen beszélni. Kimásztunk a medencéből, körétekertem a törölközőjét, és bementünk. Ridley ijedtnek tűnt, de az ital már kezdte felmelegíteni. Muni csábításba kezdett. Az ölébe ült és előételekkel etette. Engedte, hogy lecsússzon róla a törölköző, és előbukkanjon a melle. Én meg a lábujjaimmal az ő lábujjait érintettem meg. – Allys! – Kiáltott rám nagyon dühödten. Nyilvánvalóan nem tetszett neki a kis lábjátékom, ez nem volt megengedve. Már megint félreértettem provokatív viselkedését, elfelejtettem, hogy akárcsak Carlosnak, teljes kontrollra van szüksége. – Bocsánat, csak játszottam – mondtam. Ridley úgy nézett ki, mint aki a mohamedán mennyországba került. Muni visszavette magára a törölközőjét, fölállt az öléből, és elment öltözködni. Az ajtóból visszaszólt: – Na, legyen egy jó éjszakátok! Annyit mondtam Ridleynek. hogy Muni valami felkavarót látott, de majd elmondom később. Lehet, hogy vissza kéne vonuljunk? Ridley édes volt, kedves és szenvedélyes, és bár azt állította, hogy rettenetesen neurotikus, tökéletesen normálisnak tűnt. Messzemenően normálisnak. Évek óta élt már cölibátusban, kivéve néhány rövid beavatási pillanatot Munival, úgyhogy ez igazi esemény volt neki is. Úgy döntöttünk, hogy nem töltjük együtt az éjszakát, de megismételjük még ezt az örömteli találkozást. Rábíztuk egymásra néhány titkunkat, ami a szexuális intimitásból gyakran következik, különösen ebben a világban, ahol ilyen komolyan vissza kell mindent fojtani. 260. A következő napon Muni rettenetesen dühödt, hisztérikus kitöréssel támadt rám. – Csak a vágy! A bujaság, te dekadens mohó boszorkány! – Mohó Ridleyvel? Miről beszélsz? A te ötleted volt, nem emlékszel? Tegnap, miközben masszíroztalak. – Seggfej. Nem mondtam, hogy az én nevemet is megemlítheted. – Micsoda? Viccelsz? El sem hiszem, hogy ezt hallom. Soha nem jött volna át, ha te nem bólintasz rá. – Éppen erre gondolok, hogy felhasználtad a nevemet, mert egy mohó dög vagy! – Nem tettem volna meg, ha nem te javaslod. Mégis, hogyan kellett volna csinálnom? Valahogy csábítsam el? Mégis miért? Nagyszerű pasi, de soha nem voltak romantikus érzéseink egymás iránt. – A te gonosz hatalmad vonzott engem a házadhoz. Pedig Carlos beteg volt! Meghalhatott volna tegnap éjjel. Én meg a te medencédben úszkáltam! Teljesen össze vagyunk kötve, és te megidézted a nevemet! Benn vagyok már ebben a „világban” harminc éve. Neked meg fogalmad sincs, hogy mit csinálsz! Nem tudsz semmit! Olyan erőkkel bánsz, amiket még megérteni sem vagy képes! Hatalmas erőkkel! Éppen csak, hogy időben értem vissza. A naguál meghalhatott volna a mohóságod miatt! Ki kell mosnod minden lepedőt. Fürödj meg rozmaringban három napig, tisztíts meg mindent energetikailag, hogy minden szálat elszakíts felém azzal kapcsolatban, amit tettél. Soha, de soha többé ne használd az én nevemet sóvárgó szenvedélyedben! Becsaptál! Engem mindenki becsap. Mindig azok csapnak be, akiket a legközelebb engedek magamhoz. Mindannyian csalók vagyunk. Tudnom kellett volna, mert én is becsaptam már mást. – De hát ez őrület! Soha meg sem próbáltam volna elcsábítani Ridleyt, bármennyire kedvelem! Miért tennék ilyet? Sóvár szenvedély? Hát bajosan! – Azért, mert türelmetlen vagy és mohó, mohó, mohó! Mindent meg kell kapnod, amit akarsz, és most azonnal! Föláldoztál engem! Fölhasználtál! Te szarsz rám! Te csaló vagy! Fogalmad sincs, hogy milyen pengeélen táncoltam! Hogy odavonzott ez az erő a házadhoz! És ahogy belépek, az a jelenet fogad, az a dekadencia, az a féktelen bujaság! Olyan volt, mint, mint valami... – metaforát keresett.

– És Tarina? – kérdeztem. – Hiszen te akartál beugrani a medencémbe! Hiába is próbáltam értelmet vinni a dadogásába, hasztalan volt. Addig szónokolt. amíg teljesen ki nem fáradt. Ezúttal nem voltam vevő a zokogásra. Kezdtem hinni az ellenkezőjét annak, amit eddig igaznak éreztem. Mi van, ha ez az egész boszorkányság, varázslóság egy lecke, amit meg kell tanulnom? Így, hogy nem Carlos volt a kormánynál, a manőver ügyetlen volt és egyszerűen nem érintett meg, képtelen voltam bűnbánatot érezni. Vagy egyszerűen önmagában az, hogy a bűntudat hiányzik belőlem, azt jelenti, hogy fejlődök? Lassan kezdem kinőni ezt a szintet, és kezd lecsorogni rólam az egész, mint valami víz? 261. Muni kitörése azonban fájdalmasan tükrözte az igazságot is. Ez a katyvaszos duma a hatalmas erők megidézéséről, megint a régi, összevissza beszéd volt. Egyáltalán, mikor akart nekem megtanítani bármit is ezekről az erőkről? Mindig csak elhúzták előttem a mézesmadzagot a különleges tanításokról, de soha nem kerültem hozzájuk közelebb. Vajon miért hozott létre egy ilyen helyzetet? Miért akart úgymond szexmágiát gyakorolni, először is anélkül, hogy teljeskörű instrukciókat adott volna? Mindez csak azért, hogy képes vagyok-e még több inzultálást elviselni? Hát akkor rossz volt az időzítés. Mivel Carlos haldoklott, szerintem az, hogy megleckéztessenek, és viselkedésemet még egy ütéssel tovább alakítsák, ilyen időkben nem lehetett Muni mindennapi gondolatainak középpontjában. Kötelességtudóan kimostam az ágyneműt és minden ruhát, amit aznap éjjel viseltem. Összegeztem az összes eseményt – az egész „édes” estét Ridleyvel –, és vettem három tisztító rozmaringfürdőt. Az illatos vízben feküdve, most először gondoltam komolyan arra, hogy Muni teljesen rögeszmés a becsapottsággal kapcsolatban. Ez egy valódi rögeszme. Paranoid életet él, csupa csalóval és becsapóval körülvéve mindenhol. Senkiben sem bízhat. Mindig azzal fejezi be a szövegét a becsapottságról, hogy „tudnom kellett volna, hiszen én magam is csaló vagyok.” Ez a varázslóság szempontjából korrekt megfigyelésnek tűnt. Figyelme kifelé irányult a hűtlenségekre – és mindazokra, akik körülveszik őt. Végül rájöttem, hogy ez egy különleges projekció. Utalt rá, hogy Carlos milyen súlyosan becsapta, talán súlyosabban, mint azt én valaha is el tudnám képzelni. Most azonban úgy sejtettem, hogy ő is tett valamit, valakit komolyan becsaphatott, mivel állandóan ezzel a vad és bizarr vádaskodással volt elfoglalva. Azon gondolkodtam, vajon mi történhetett valójában közte és a 19 éves Petty Patron között, amikor a Kék Felderítő megérkezett, és a helyére lépett. Mit jelenthetett ez a női naguálnak? Hogyan bízzon egy olyan világban, ahol a bizalom – történetesen – meg van tiltva? Mi fog vajon történni, ha a betegség megtöri a naguál autoritását? Néhány héttel később elsurrantam egy kínaiba, és kaját vittem a Muni lakása mögötti sötét kis közbe. Ragaszkodott hozzá, hogy bújjunk el, nehogy Claude meglásson minket, és emiatt azonnal féltékenységi rohamban törjön ki. Ültünk a sötét kocsiban, ott gőzölögtek körülöttünk a tavaszi tekercsek, és bepárásították az ablakokat. Viccelődtünk, és nevetgéltünk. – Mit gondolsz, Claude-nak és Fifinek miért szabad ilyen modortalanul viselkedniük?– kockáztattam meg a kérdést. – Ó, hát Carlos imádja a totális önzésüket és hidegségüket. Felizgatja. Elgondolkodtam Carlos ízlésének titokzatosságán. Az én szenvedélyem is felizgatta, de az ő hidegségük is. Én a jégszüzek és a herék között foglalhattam helyet. Ezt a találós kérdést feltettem egy barátomnak is, aki nem tartozott a belső körbe – és örült, hogy megmaradhatott a szabadsága –, mégis elég köze! volt a tűzhöz. 262. – Ó – nevetett – te mindig visszatartasz valamit Carlostól, bár úgy tűnik, nem is veszed észre. Te választottad meg a saját házadat, ahelyett, hogy vártál volna rá, hogy ő helyezzen el téged, ahogy mindenki mással tette ezt, minden más nővel a csapatból. Felmérgesítetted, amikor megvetted az első lakásodat Los Angelesben – az ő engedélye nélkül, és anélkül, hogy vártál volna arra, hogy ő jelöljön ki neked egy szobatársat. Emlékezz vissza, hogy Európába utaztál, és ezért aztán nem akart visszaengedni a hálószobájába addig, amíg meg nem kerested neki azt a mágikus kést Angliában, hogy újra megnyíljon az „ajtó”. És nem te magad mondtad nekem, hogy visszautasítottad, hogy a nevedet legálisan is Allys Finneganra változtassátok? – Hát tudod, ez tényleg nagyon hülye ötlet lett volna. Amy Wallace addigra már kiadott 13 könyvet, és különben is... – No, és hányszor mondta neked Carlos, hogy tedd meg? – Hát, legalább egy tucatszor. – És te mindig nemet mondtál. – Persze, megmondtam, hogy ez egyszerűen szóba sem jöhet. – Na látod, erről beszélek. Ezen a héten Ridley és én újra találkoztunk. Nem beszélgettünk Muniról, csak szeretkeztünk, megosztottuk egymással történeteinket, kétségeinket, titkos sebeinket és vágyainkat. Újra megjelenni láttam a veszélyt, amit a „csoporton belüli párosulással” Carlos autoritására jelentettünk. A párok képződése ugyanis inspirálja a

gyengédséget, és ezzel együtt potenciálisan megjelenhet a romlás, a megingás veszélye Carlos hierarchikus struktúrájában. Mi pedig egy nagyon kedves, gyengéd estét töltöttünk együtt Ridleyvel, és nem is sejtettük, hogy a mindennapi realitásunk szörnyű vég felé közeledik.

263.

HARMINCHETEDIK FEJEZET

Astrid felégeti a múltját Még egy csók – és soha többé! Isten áldjon mindörökké! ROBERT BURNS, Még egy csók (Szabó Lőrinc fordítása)

Muni és az én szerepem mostanában eléggé összekeveredett. Ki az anya és ki a lány, ki a tanító és ki a tanuló? Barátok vagyunk, egyenrangúak vagy boszorkányok, női varázslók? Mit jelent a női naguálnak, hogy van egy bizalmasa a világban, egy olyan világban, ahol ez meg van tiltva? Mi történhet, ha a betegség megtöri a naguál hatalmát? A női varázslók soha nem árulták el nekem, hogy pontosan mennyire súlyos is Carlos betegsége. Mostanra viszont már nagyon is ijesztő és árulkodó megjegyzéseket ejtettek el és célozgattak a közelgő halálára. Florinda ilyeneket mondott: „Nagyon rossz a helyzet Allys, nagyon rossz. Lehet, hogy egy év, de lehet, hogy csak egy hét.” Egy nap Muni meggyötört kéréssel keresett föl az alvó Carlost otthon hagyva. – Allys, én nem akarok velük menni! Csak te és Guido vagytok elég erősek ahhoz, hogy itt tartsatok, hogy ide horgonyozzatok. Neked van a legtöbb életerőd, szükségem van a csi-dre, szükségem van rád. Te vagy az egyik oszlop, ami mindent tart. Te tartasz vissza a megőrüléstől. Úgy kell viselkedned, mintha ők nagyon fontosak lennének. Adj meg nekik mindent. Ez fog megvédeni attól, hogy ne őrüljek meg. Teljesen leszívnak. Ne engedd, hogy mindez úgy érjen véget, mintha semmit nem jelentett volna! Megtennéd, hogy a szándékoddal segíted, hogy itt maradjak? Megígértem, és szándékomat beállítottam úgy, ahogy Carlostól tanultam. Egyedül szólítottam meg a Szellemet, és azt mondtam neki, hogy tartsa itt a naguálasszonyt a Földön, és az én erőimet is adja hozzá a döntéséhez. Tudtam, hogy ezzel ellent mondok Florinda vágyainak, és ez egy kicsit megrémített. Nem leszek képes mindkét harcoló szülőmnek megfelelni. Florinda Donner eléggé szeszélyes volt, 264. és ezzel kockáztattam szeretetének elvesztését. Viszont nem döntött úgy, hogy magával visz az életbe, vagy a halálba, túlélési ösztöneim pedig megmaradtak. Muni viszont itt volt, egyedül volt és nem fog elhagyni. Ahogy Zuna mondta: „Ha Muni elmegy, akkor tényleg eljön az ideje, hogy a sütőbe tegyük a fejünket.” Néhány nappal Muni kérése után Florinda hívott, zaklatottabban, mint valaha. – Átjöhet Astrid hozzád, és elégethet néhány papírt a kandallódban? – Természetesen. – Ez valahogy nagyon baljóslatúan hangzott. Félelmeim be is igazolódtak, mikor Astrid megérkezett perceken belül. – Tudod, nagyon hosszú ideig tartana a zúzógéppel – mondta – köszönöm. Vágyakozó tekintet volt a szemében, olyan, amilyet még soha nem láttam. Nyomasztó kötelességtudata helyébe valamilyen álmodozó nosztalgia lépett. Láttam, hogy csak egy szatyornyi papírt hozott, a kis kandallóhoz vezettem a hálószobámban. Ahogy segítettem neki bedugdosni a papírokat a lángok közé, láttam Carlos könyveinek maradványait, Astrid személyes papírjait, verseket, rajzokat és naplóját. Ezek mind az összegzéshez kellettek, magyarázta. Láttam, ahogy bizonyos szavak elégnek: „Megint terhes vagyok, hogy engedhettem ezt meg? Mit fogok tenni? Meg akarom ölni magam. Még egy abortusz?” – Astrid, hogy érzed most magad mindazzal kapcsolatosan, ami történik? – Pontosan tudom, hogy mit kell tennem. – Rámnézett tiszta, nyílt tekintettel. – Ha nem megyek vele, akkor megteszem, amit meg kell tennem. Túl késő most már neked is, és nekem is, hogy benne maradjunk a világban. Gondolom, érted, hogy mire gondolok. Túl késő most már mindkettőnknek... hosszú ideje túl késő. – Hát... Muni megkért engem és Guidót, hogy segítsek neki itt maradni. Megígértem Muninak Astrid, a szavamat adtam. – Megértően bólintott. – Igen, hallottam erről valamit. A naguálnak tökmindegy... és Taishának is rendben van, de Florinda mérges. Nem örül neki. Azt akarja, hogy Muni is menjen. – Astrid nézte a tovatűnő lángokat. – Én nem bánom, mondta, de aggódom, hogy lesznek öngyilkosságok – tudod, közöttünk. Még ott is, köztük is. Megmondtuk a naguálnak, hogy ez mindannyiunkat nagyon zavar, és tudod mit mondott? „Mi zavar?” Mintha nem tudná, miről beszélünk. – Hitetlenkedve néztünk egymásra. – Úgyhogy meg is kérdeztük tőle, akarja-e, hogy a szemináriumok

folytatódjanak. Azt mondta: „Leszarom, ha akarják, folytassák, egyébként felejtsék el. Semmit nem jelent nekem.” – Astrid megrázta a fejét. – Meggyőztük róla, hogy hagynia kell nekik valami tennivalót. Úgyhogy végül is adott néhány direkciót. Adott feladatot Nancynek és Patsynek, Zunának és Poonának, elmondta nekik, hogyan vezessék a szemináriumokat. De nem törődik sem a Clear Greennel, sem a szemináriumokkal, úgyhogy Muni Poonát választotta ki, hogy ő legyen a Clear Green elnöke. Sonia fogja megmondani neki. 265. – Hát, ez jó... gondolom. – Miközben Astrid zacskója lassan kiürült és elfogytak a papírok. – Mi mást csinálnának? Teljesen meglep, hogy Carlos nem látta előre, micsoda nagy kockázat ez. Na, mennem kell. Köszönöm, nagyon, nagyon köszönöm Allys. Én kis tündérem. Szeretlek. – Én is szeretlek Astrid. Kikísértem az ajtóhoz. Átölelt az izmos karjaival, és felemelt, mint egy kislányt, ahogy már olyan sokszor megtette az évek alatt. Egészen kicsi voltam az ölelésében, könnyű, mint a levegő. – Kicsi tündérem – mondta nevetve és sugározva. Astrid ölelései híresek voltak örömteliségükről és vitalitásukról. A testem megjegyezte túláradó ölelését, tiszta, friss illatát. Tudtam, hogy ez volt utolsó ölelésünk. Ő is tudta. Aztán ahogy kiment az ajtón mosolyogva, tekintetünk még hosszasan összefonódott.

266.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

A naguál utolsó hónapjai A bölcső szakadék fölött ring, és értelmünk azt sugallja, hogy létünk nem egyéb, mint rövid fényvillanás két örökké tartó sötétség között. VLADIMÍR NABOKOV, Szólj, emlékezet!

– Allys, hol vagy? – kiabált Muni engem keresve a házban, csöpögő törülközőbe tekerve magát. – Hol vagy? – hívott panaszosan. – Kezdek ugyanolyan lenni, mi a naguál. Már egy percig nem képes egyedül maradni. Eszembe jutott, amit Florinda mondott nemrégen Carlosról. „Folyamatos figyelemre van szüksége, egyszerűen képtelen elviselni, amikor elmegyek. Teljesen megőrjít az állandó szükségleteivel. Soha, egy pillanatra sem maradna egyedül.” Carlos végül is úgy halt meg (ahogyan sejtettem is), teljes kavarodottságban kettős mércéje miatt. Naponta mondta el nekünk, hogy egyedül halunk meg, de ő mégis a társaságot választotta. Gyönyörűen írt a magányos halálról – sokaknak adva ezzel bátorságot –, ő maga mégis azt akarta, hogy a „családja” vele legyen, amikor is az utolsó pillanatban szembenéz a halállal. Próbáltam nem sokat tépelődni azon, hogy milyenek lehetnek a gondolatai mostanában, tudván azt, hogy nem fogja megvalósítani az álmát, ha úgy hal meg, mint egy átlagos emberi lény. Az orvosa azt mesélte nekem, hogy a betegség egyik fázisban májátültetést ajánlott fel. Amikor azonban erről beszélt, Carlos elkezdett egy operát énekelni, megállította és leintette őt, mondván: „Ne nevezd meg, ne hívd valamilyen néven, azzal rögzíteni fogod!” Muni ragaszkodott hozzá, hogy Carlos nem rákos, de én nem hittem neki. Amikor azt mondta, hogy Flagylt írtak föl neki, először az AIDS-re gondoltam – természetesen az évtizedekig tartó védekezés nélküli szex miatt. Aztán állítólag egy nap után falhoz vágta a Flagylos üveget. Később, amikor próbáltam megtudni, hogy vajon hepatitisze is volt-e még a rák mellett, a doktornő azt válaszolta: 267. – Most nem mondhatok semmit, majd talán később. – Biztosíthatlak, hogy egy olyan máj betegségben halt meg, amiről nem lehet beszélni...(?) Amikor kitöltötték a halotti bizonyítványt, és a doktornő a hivatalos orvosi teendőit pontosan befejezte, Castaneda foglalkozásához tiszteletteljes gesztusként azt írta be, hogy középiskolai tanár, mivel Carlos egyszer azt mondta neki, hogy valójában mindig tanár szeretett volna lenni. A kezeléséről különböző viták folytak. Muni akupunktúrát alkalmazott, mindaddig, amíg Carlos túl érzékeny nem lett a tűkre, azután már csak ráfújt ezekre az érzékeny pontokra. Az orvosa viszont nyugati típusú kezelést írt elő. Florinda, aki frusztrált volt és tehetetlen, Munit hibáztatta, hogy nem gyógyítja meg. Az orvos viszont önmagát hibáztatta – hogy bárcsak Los Angelesben maradt volna, amikor először Carlos megkérte erre. Én mondtam neki, hogy az ilyen bűntudat és önhibáztatás abszurd. Biztos, hogy nem tudta volna megmenteni, különösen, ha Carlos nem tartja be a kezelési útmutatásait. Lassan már mindenféle ételt képtelen volt megemészteni. Valaki aztán rájött, hogy a kecskéből főzött levest mégis meg tudja enni, úgyhogy Simon teletömte a fagyasztót biokecskehússal, hogy levest készíthessenek neki. Utolsó hónapjaiban a házában kialakult egy reggeli újságolvasási rituálé, amit Florinda és Muni külön-külön is, egyaránt elmeséltek nekem. Elmondásuk szerint a feszültség gyakorlatilag elviselhetetlen volt minden alkalommal. Carlos maga köré gyűjtötte a három női varázslót, valamint Astridot és Soniát. Florinda felolvasta a címlapon található főcímeket a Los Angeles Times-ból és a New York Times-ból. Ez eddig nem is hangzott volna rosszul – ha csak ennyi lett volna az egész. A többi beszéd viszont meg volt tiltva és a nőktől azt kérték, hogy tökéletes nyugalomban üljenek – ami Muni hátának nagyon fájt –, majd Carlos azzal kezdte a napot, hogy körbement és teljeskörű romboló kritikát mondott mindegyikükről, annyira, hogy legtöbbször mindannyian könnyekben törtek ki, bármennyire is próbálták visszatartani. Ezalatt az időszak alatt a házat hétvégenként úgymond külső, „ártalmatlan” szemek is figyelték: egy pár, akiket kizártak a csoportból minden magyarázat nélkül. Szabályos rögeszméjükké vált, hogy rájöjjenek, vajon Carlos Castaneda valóra váltja-e mindazt, amit tanított. Ha úgy fog elégni belülről, mint a varázslók, akkor ezt az „emberi fáklyát” ők filmre akarják venni. Életüket Carlos tanításainak elvei szerint élték és nagyon meg szerették volna tudni az igazságot. Felvételeket készítettek Carlosról és többünkről az autójukból, meglógtak az otthoni, irodai,

és a hétvégi szemetünkkel, míg végül lassan arra a következtetésre jutottak, hogy a könyvek csak egy mítoszt ábrázolnak, és a szerzőjük többnyire csak hazudik és rengeteg dologban semennyire sem éli azt, amit tanított. Mindent megtudtak Carlos kapucsínóiról, 268. bőr alá adott injekcióiról, és az üres inzulinos üvegeiről. Azok a haragos reggeli jelenetek, amiket Muni leírt, mind tipikus velejárói a komoly cukorbetegségnek. különösen, ha a cukor és a kávé a mindennapi étkezés része marad. A harag szintén a májrák egyik velejárója, de melyikük tudta volna eltiltani ezeket az örömöket valakitől, aki ennyire beteg? Amikor betegsége mellett képes volt dolgozni, Carlos nekiállt diktálni Zunának. Muni azt mondta nekem, hogy szörnyű regényt „írt” egy állítólagos munkájáról, amikor a CIA-nak dolgozott gyilkosként Spanyolországban. Muni rettenetesnek tartotta ezeket az őrjöngéseit. – Egyszerűen undorító Allys – mondta. – Teljesen kikészült, nem is volt magánál. amikor azokat a beteges történeteket diktálta. Meg fogom semmisíteni azokat a papírokat. Soha nem láthatják meg a napvilágot, erről kezeskedem. Aztán hónapokkal később, amikor rákérdeztem erre, és felidéztem, hogy miket mondott – döbbenten nézett rám, az arcára fagyott az a furcsa arckifejezés, amit már jól ismertem. Teljesen elfelejtette saját szavait. – Miről beszélsz? Nagyon jó könyv, briliáns – ez volt az utolsó, amit arról a könyvről hallottam. Mielőtt a teljes őrület beállt, Carlos elküldte az egész csapatot – engem kivéve – az egyik legnagyobb közös kirándulásukra. Elhatározta, hogy vesz egy hatalmas hajót, és az egész csapatot elviszi a tengerre, ahol határozatlan ideig élnek majd. Taisha és Sonia Floridába utaztak, hogy megvizsgálják a lehetséges hajókat. Majdnem mindenki részese volt ennek a grandiózus tervnek. Amikor később Muni lepakolta a könyveit a garázsomba, azt mondta, hogy magamhoz vehetek bármilyen könyvet, amit csak akarok, ilyen könyveket találtam: Az óceán – a természet érintetlen édene, vagy Túlélés a tengeren, Az ellenállhatatlan, Cápaporc – a rák gyógyszere? Ennél azonban sokkal sokkolóbb volt az a rengeteg könyv, ami arra tanította az olvasót, hogy hogyan hipnotizáljuk a tömegeket. Használta ezeket a technikákat a színpadon és Tulában is, Halállal Dacolóként, aki hipnotizálta a kiválasztottakat. Ami a hajókirándulást illeti, egyszerre éreztem magam kirekesztettnek, és megkönnyebbültnek. Az is lehet, hogy Carlos szeretett volna nemzetközi vizeken meghalni, hogy misztikumát érintetlenül hagyja, mivel holtteste nélkül hívői ragaszkodhattak volna azon álmukhoz, hogy belülről égett el. Az utolsó időkben az alvás, diktálás és evés közötti időkben Carlos általában tévét nézett, vagy videókat. Mindig is imádta a háborús filmeket, és most csak ilyeneket kért. Egyre nehezebbé vált segítőinek, hogy olyan filmeket találjanak, amit még nem látott. Munit rendszeresen küldték el háborús filmek felkutatására. Nehéz feladat volt, ezért alkalmanként megkönnyítette magának ezt azzal, hogy magával vitte új, fiatal szeretőjét, hogy egy kicsit csókolózhassanak a polcok között. Nagyon szeretett volna valami vidámságot találni, valami apró megkönnyebbülést, ami 269. kivezeti őt abból a fájdalomból, ami Carlos mellett körülvette. És Joey, az új barát ilyen vidámságot jelentett. Latin születésű volt, de akkora már teljesen „kalifornizálódott”, szerette a lányokat, a popzenét, a Castaneda könyveket és a tengerpartot. Guido szöges ellentéte volt, nem is beszélve a naguálról. Egyszer Joey őszintén megkérdezte Carlost: – Miért kell mindig mindennek olyan nagyon súlyosnak lennie? Miért nem lehet egy kicsit több vidámság az életünkben? Azt nem mindenki tudta a csoportban, hogy Carlos rákos. Egyesek talán biztosan tudták, néhányan sejtették, mások pedig csak halála után három hónappal jöttek rá, amikor végre megjelentek a gyászjelentések. Engem éveken keresztül mindig is felzaklatott Carlosnak – a nagy R-rel –, a rákkal kapcsolatos rögeszméje, miszerint akik ennek a betegségnek esnek áldozatul, maguknak köszönhetik. Nem akartam ezt elhinni, nem gondoltam, hogy az apámat hibáztatni lehetne rettenetes szenvedéseiért. Carlos esetében szinte tragikusan ironikus volt ez a helyzet. Mindent megvetett, ami a New Age-el kapcsolatos, mégis az egyik legvisszataszítóbb hiedelmét magáénak vallotta. Castaneda minden típusú rák betegséget a feszültséggel hozott kapcsolatba. Meggyőződése volt, hogy a tensegrity a megoldás, és sokat lamentált azon, hogy miért nem tanította meg rá az apámat. Azt gondolom, hogy ezt teljes őszinteséggel mondta. Megesküdött, ha őt bármikor elkapná a rák, inkább főbe lőné magát. Lehet, hogy végül mégiscsak felfedezte, milyen nehéz meghúzni a ravaszt, amíg egyetlenegy lélegzetnyi élet is van az emberben?

270.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Utolsó találkozásaink Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége. Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. MT 10,35-37

Carlos életének vége felé naponta találkoztam a női varázslókkal, de Carlost magát már ritkán láttam. Felszínes találkozásaink is eléggé szürreálisak voltak. Az utolsó alkalom, amikor együtt voltunk és szeretkeztünk, egy évvel halála előtt történt. Emlékszem, milyen különlegesen szenvedélyes volt. Ez is egy olyan alkalom volt, amikor azt mondtuk egymásnak, hogy egyszer még megöljük egymást ezzel a nagy szenvedéllyel. Az a fajta viccelődés is régi szokásunk volt, hogy egymás ruháit rángattuk, és én ügy tettem, mintha elrohannék. Ekkor általában elkapott és a karjaiba zárt. Azon az estén is azt mondtam: – Na most már megyek innen. – Ezúttal azonban tényleg meg is tettem. Nevetett és kimászott az ágyból, amin aztán mindketten nevettünk. Kikísért az ajtóba – mint mindig –, és ragaszkodott hozzá, hogy fölhívjam, és jó éjszakát kívánjak. Mire azonban öt perccel később felhívtam, már aludt és csak álomból válaszolt: „te vagy az nena, menj aludni most rögtön”. Néhány héttel korábban, egy éjszaka eléggé irritáltam jelenlétemmel az egyre törékenyebb Carlost. Azt hiszem, az volt» baj, hogy megszólaltam, mielőtt ő szólt volna hozzám, vagy talán túlságosan szerelmes lelkesedést mutattam ki, nem a legmegfelelőbb pillanatban. Ez pedig alkalmanként egy totális prűdségbe vezető spirálba taszította a naguált. Carlos most is óriási dührohamban tört ki, és rámparancsolt. hogy menjek el a hálószobájából. Ekkor olyasmit csináltam, amire nem számított: összefűztem a karomat és nem voltam hajlandó elmenni. Tudtam, hogy óriási kockázatot vállalok. (Még a naguálasszony is elment, amikor elküldték éjszaka három271. kor, mert állítólag nem tudta kontrollálni az álmát.) Tudtam, ha most elmegyek, akkor megint hónapok telhetnek el, amíg megengedi, hogy visszatérjek – hónapok, amiket a hátsó sorokban töltök majd sírva, hónapok, amíg a hajam szanaszét állva egyre csak nő, és folyamatosan emlékeztet engem a száműzöttségemre. Hónapok – büntetésben eltelve. Ez a gondolat mindig azt vágyat keltette bennem, hogy összekuporodjak és meghaljak. (Egyik különösen fájó emlékem, az azzal a támadással kapcsolatos, amit azért kaptam, mert olyan veszedelmesen hasonlítok Guidóhoz. Hosszan elemezték is ezt aztán mindkettőnknek. Például: „Mind a ketten azt hiszitek, hogy olyan trendik vagytok, pedig már középkorúak vagytok mindketten, és ami a lehető legrosszabb, pornográfok is vagytok.”) Most is, ahogy folytatta vádaskodásait, csak ültem némán – még mindig összefűzött karral –, és semmi jelét nem mutattam annak, hogy elmennék vagy akárcsak vitatkoznék. Amikor aztán a dührohama elmúlt, azt mondta: „Na, igazam van?” Bólintottam. Erre előrehajolt, hogy megcsókoljon, és mintha semmi sem történt volna, újra szeretkeztünk, és az egész téma ejtve volt. Ez volt aztán azon ritka alkalmak egyike, amikor azt kérte, hogy maradjak ott, és töltsem az egész éjszakát a karjaiba bújva. Évekkel később tudatosodott csak bennem az a mély felismerés, hogy Carlos önmagát írta le mindazokkal a vádakkal, amikkel engem illetett. Egyik éjjel szeretkezés után Carlos megkért, hogy hallgassam vele kedvenc szerelmes dalait egy számára kedves argentin énekestől, aki mellesleg zongorista is volt. Lefordította az egyik szívfacsaró szöveget nekem – mivel imádta az ilyen szomorú szövegű dalokat. Egyedül ezekre a szavakra emlékszem: „vigyél el a fajdalom határáig... elvittél végre a fájdalom határáig...” Nagyon sírtam, mert a férfi zenéje és hangja legalább olyan megható volt, mint a dal szövege. Carlos is sírt. Kézen fogott, és visszavezetett a hálószobájába... Utolsó találkozásaink emlékei közé tartozik az ezután következő alkalom is, ami végül megmagyarázhatatlanul bizarr módon folyt le, még Castaneda szürreális életét tekintve is. Ez alkalommal szeretkezés után Carlos egy videót tett be. Ami valahol a közepén indulhatott el, és rögtön látszott, hogy egy negyvenes évekbeli drámáról van szó. Lévén, Carlos az Carlos, a szabályok pedig azok, amik, tudtam, hogy nem kérdezhetek semmit, sem azt, hogy mi a cím vagy azt, hogy kik a szereplők, én pedig sajnos, nem ismertem föl őket. A férfi homályosan ismerősnek tűnt. (Bár Guido ismerte Carlos misztikus videóit, de nem mondott róluk semmit.) Ennek a történetnek azonban volt egy sajátos előzménye. Bizonyos szemináriumokkor, Carlos és Muni arról beszéltek,

hogy ők együtt pörögnek be és ki más világokba. Állítólag egy párhuzamos életet is élnek egy másik planétán, de oda, nem teljesen tudják kontrollálni érkezésüket és távozásukat. A másik életükben Muni egy negyvenes színész, Gerald Mohr felesége, és van egy lányuk. Castaneda pedig Shorty nevű szeretője, aki a szekrényben bújik el. Együtt álmodva ismételten ott találják magukat 272. ebben a mozivilágban. Menekülnek a férj elől, aki Carolra kiabál, hogy „Shorty még mindig itt van?” – attól tartanak, nehogy örökre ebben mozivilágban ragadjanak. Carlos ezt szokta suttogni: „Forogj Tiggs, forogj, forogj, forogj amilyen gyorsan csak tudsz!” És aztán itt találják magukat ébren, meztelenül, Carlos ágyában, Westwoodban. Na most visszatérve ahhoz az éjszakához, amikor is Carlos a videót mutatta nekem, éppen a díványon ültünk. A nappalijában nem is volt más bútor csak a dívány, egy szék, tévé, CD-lejátszó és a teljesen makulátlanul tartott CD-állvány. A következő jelenetet nézhettük a videón: egy fiatal férfi éppen elbúcsúzik a vékony, ragyogóan szép menyasszonyától. A menyasszony nagyon hasonlított Claude-ra (bár én még soha, semmilyen filmben nem láttam). A lány valamiért egyedül marad a lakásban és eléggé kétségbeesettnek tűnik. Másodperceken belül kopognak az ajtón. Egy fiatal, gyorsbeszédű, gengszter típusú férfi – nyilvánvalóan a szerető – lép be és elkapja. A lány sír és ellenáll, és borzasztóan bűnösnek érzi magát a becstelensége miatt. A férfi azt mondja neki: „Semmit nem érsz, ezt jól tudod. Soha semmire nem leszel jó. Romlott vagy a legbelső mélyedig, akárcsak én”. Egy darabig még így inzultálja, míg aztán a túlfeszített idegeik és érzelmeik az ágyba nem sodorják őket, ahol a lány a tisztességéért küzd, de elveszíti újra (természetesen, mivel ez a negyvenes években játszódik, nem leszünk szemtanúi a tragikus önátadásnak, ami által így még sokkal inkább izgalmasabb a jelenet). Aztán a rosszfiú begombolja az ingét, fölveszi a dzsekijét és a kalapját, kiigazítja a nyakkendőjét és elindul az ajtó felé. Egy lábbal már kilép a küszöbön, amikor ezt suttogja: „Mondd baby, nem lenne nagyszerű, ha mi valóban egymásba szeretnénk?” Majd ajkán ezzel a gúnyos mosollyal távozik. Kértem, hogy hadd nézhessem meg még egyszer ezt a jelenetet. Carlos újra le is játszotta, de nem engedte, hogy további részeket is megnézzek a filmből. Azt mondta, majd máskor mutatja meg. Hozzám fordult könnyes szemekkel és ezt suttogta: – „Mondd amor... nem lenne nagyszerű dolog, ha mi igazán egymásba szeretnénk?” Nem igazán tudtam kihámozni, mit jelenthetett ez Carlosnak. Lehet, hogy ez volt a „cinikus hódító” fájdalmas, élete végén megjelenő valódi érzése? Végül mégis csak felfedezte a szívét és valódi vágyait, de ennek csak így tudott hangot adni? Csendben maradtam, míg Carlos agresszíven rám nem förmedt: – Na, mit gondolsz a lányról, mit láttál? – Döbbenetesen hasonlít Claude-ra. – Nem, nem, nem! Nem csak hasonlít a lányomra, hanem ő az! Ő Claude! – Igen... igen... ő Claude. Hihetetlen. Ettől már elégedettnek tűnt, majd a következő este azzal provokálta a csoportot, hogy megemlítette, de nem mesélte el nekik, hogy mi történt. – Allys és én láttunk valamit együtt, ugye Allys? Láttunk valamit, amit el sem hinnétek. – Majd hosszú cinkos pillantást vetett rám, 273. Azután a hamis Prosac-vád után soha többe nem szeretkeztünk. Addigra azonban már Carlos egészsége is rohamosan romlott. A cukorbetegsége pedig árulkodó jeleket hagyott a férfiasságán. Florinda megsejtette, hogy a cukorbetegség és a kialakuló májrák miatt – bár soha nem mondta ki ezt a szót – Carlos már nem tud élni szexuális életet. Többször ebédeltünk együtt – utoljára Florindával –, s Carlos olyan volt, mint aki teljesen megzavarodott. Azt akarta, hogy írjak a szalvétámra mindenféle inzultáló dolgot, és mondjam el azokat a bátyámnak, ezzel szakítva el az utolsó szálakat is a családommal. Aznap később még felhívott, hogy elismételje újra, mit is kér. Tudta, hogy ezt soha nem fogom megtenni – de azt fogom hazudni a kedvéért, hogy megteszem –, ezért azt mondta, hogy vigyek bizonyítékot. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy Carlos mindig is kedvelte Davidet. Lehet, hogy csak valami újabb ürügyet keresett arra, hogy megszégyeníthessen? Ezután a telefonhívása után elsírtam magam, és összekuporodtam a fürdőszobában. Majd összeszedtem magamat, és felhívtam Florindát, hogy segítsen valamit kitalálni. Elmagyaráztam ennek a kérésnek az abszurd és destruktív voltát. Azonnal megértette és azt mondta: – Várjál, várjál. Öt perc múlva visszahívlak. – Ott ültem és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek – teljesen reménytelenül és elveszetten. Emlékszem, mennyire egyedül éreztem magam, hogy a sorsom alakulása két felnőtt „szülőm” kezében van. Olybá tűnt, mintha visszasüllyednék a gyerekkoromba. Most éppen a „jó” anyámhoz futottam, hogy megmentsen a „rossz” apámtól. Pontosan öt perc múlva (néha imádtam Florindában a német precizitást) csöngött a telefon. – Ok. Megérti, és visszavonta. Megmondtam neki, hogy nektek együtt kell Daviddel a cégeteket vezetnetek

életetek végéig. Nem értette idáig, hogy mennyire összefonódott az üzleti életetek. – Megköszöntem és letöröltem a könnyeimet. Nem értette? Úgy látszik, hogy Carlos tényleg veszti el az emlékezőtehetségét, és a dührohamai rosszabbak, mint valaha. Évekkel később összefutottam Bill Thomsonnal, egy nyugodt férfival, aki alkalmanként eljárt az esti gyakorlásokra néhány éven keresztül. Ő, és a már meghalt felesége is, Florinda barátai voltak, és Bill egyike volt azoknak, akik bár nem voltak bent a csoportban, de Florinda néha mégis meghívta őket. Kiderült aztán, hogy én meg egyike voltam annak a néhány embernek, aki beszélgetett Bill-lel. Amikor később találkoztam vele – valamilyen harcművészeti csoportban, egy évvel Carlos halála után –, megkérdeztem tőle, hogy miért nem járt már közénk a vége felé. – Carlos megváltozott – mondta Bill. – Mindig is nehéz természete volt a nőkkel, de a végére valami egész még rosszabbá fordult át, valami rettenetesen bántóba. Egyszerűen nem tudtam már nézni sem. Szerintem a betegsége lehetett az oka. 274. Még kit emlékezetes találkozás jut eszembe Carlos háziban. Az egyik esetben – körülbelül nyolc hónappal a halála előtt –, Florinda hívott át, hogy tensegrityt gyakoroljunk. Egy új sorozatot gyakoroltak, amit fekve kellett végezni. Egyes mozdulatok nagyon kimerítőek voltak, nehéz gyakorlatok a hasizomra és a lábra. Kaptam egy matracot, amit aztán Florinda mellé helyeztek el. Kör alakban feküdtünk, Carlos volt Florinda másik oldalán, aztán Nancy, majd Candice. Nancy szégyenlősen kedves volt, Candice távolságtartó, mint egy tipikus 12 éves lány. Carlos bejelentette: – Általában meztelenül csináljuk ezeket a gyakorlatokat, de mivel ma Allys a vendégünk, nem fogjuk rákényszeríteni, hogy levetkőzzön. – majd bólintott. Én megvontam a vállamat, mondván, hogy tőlem aztán le is vetkőzhettünk volna. Aztán elkezdtük. Tíz percet gyakoroltuk, amikor egy egész kicsit pukiztam Florinda dühödten suttogta: – Soha többet! Különben nem jöhetsz vissza! – Csöndben folytattuk még tíz percig, amikor Carlos lehúzta a zipzárját és elővette a férfiasságát. – Hogy legyen egy kis izgalom! – mondta, és körbe-körbelóbálta, miközben engem nézett. Nevettem, Florinda is nevetett és a szemét forgatta. Nancy szűziesen kuncogott. Candice is, száját eltakarva. Nyilvánvalóan átmentem a teszten, bármilyen teszt is volt ez, mert aztán Carlos visszaöltözött, és folytattuk a gyakorlást még egy negyedóráig. Majd Carlos bejelentette, hogy mára végeztünk. Oké. Akkor holnap ugyanebben az időben? Mindenki bólintott. Én meg nem tudtam, hogy mit csináljak. Aztán Carlosnak eszébe jutott, hogy én is ott vagyok, és ettől komolyan zavarba jött. Nagy körültekintéssel tekerte föl a szőnyegét és többet nem vett rólam tudomást. Később megtudtam, hogy rendszeres volt ez a gyakorlás, többnyire meztelenül. Engem soha többet nem hívtak meg. Meg is kérdeztem Florindát: – De hát miért?A pukizás miatt? – Jaj Allys, ne légy nevetséges! Soha nem jöttem rá, hogy miért nem hívtak meg újra. Spekulálhattam tovább az egész dolog illendőségén, ami egyébként nagyon fura dolog ebben a varázslóvilágban. Hogyan is van ez, hogy egy tizenkét lány éves előtt lóbálja a férfiasságát, és akit egyébként rendszeresen úgy puszilgat és ölelget, mintha a lánya lenne. Ha mindannyian meztelenül gyakoroltunk volna, mint egy csapat svéd, az is furcsa lett volna, de egyszerűen azt éreztem, hogy ez így biztosan nem helyes. Arra is gondoltam. hogy Carlos ezt a freudi családfantáziát már kicsit túl messzire vitte és reméltem. hogy ennél messzebbre már nem fogja. Az utolsó látogatásom tökéletesen más volt. Carlos hívott, hogy menjek át egy különleges desszertjét megkóstolni, amit Don Juan receptje alapján készített el. Volt benne joghurt, méz és gyümölcsök. Taisha és Florinda engedtek be Carlos nappalijába, ami közvetlenül Carlos hálószobája mellett volt, és egy kompakt, tökéletes 275. konyha tartozott hozzá. Síri csend volt a levegőben. Carlos nem jött elő. Végül Astrid lépett be egy tálcával, amin négy kicsi üvegtál volt. Leültünk a földre enni. Volt valami vallásos áhítat az egészben. Nyilvánvaló volt, hogy nem szólalhatunk meg. Minden nő mélyen átszellemült arckifejezéssel ült. Vettem egy kanálnyit a pudingszerű krémből, ami tele volt gyümölccsel. Fantasztikusan finom volt, csodálatos illatú. Egyáltalán nem hasonlított semmilyen joghurtra, amit valaha is kóstoltam. Az állaga érzéki, telve vanília aromával, édes, megfoghatatlan trópusi ízekkel, és egy nagyon kis leheletnyi mézzel. Végül mégis megtörtem a csendet: – Ez hihetetlen. Azt hittem, hogy egy egyszerű joghurt és méz-sodó lesz. – Semmi sem egyszerű ebben a házban – mondta Taisha. Csendben fejeztük be. Astrid széles mosollyal válaszolt, amikor kértem volna még, de azt mondta, nincs több. Abban a pillanatban, ahogy hazaértem, felhívtam Carlost, hogy áradozzak a desszertről. Teljesen úgy beszélt, mint egy művészetére tökéletesen büszke szakács.

– Ó, mi corazón, ízlett, tetszett neked? Ugye, hogy ez valami különleges? Mindenféle desszertet fogok neked készíteni, hogy édesen husi legyél. Van egy speciális receptem eprekkel és tejföllel Don Juantól, a legfinomabb fűszerekkel, és egy sodó, csak neked. Minden nap, minden éjszaka áthívlak valamilyen mágikus desszertre. Soha többé nem voltam aztán abban a házban – míg Carlos élt. A világ minden gonosz szelleme kiszabadulhat Pandóra szelencéjéből, de ha az emlékeim nem csalnak, a remény megmaradt. Vagy tökéletesen megrögzött vagyok – ahogy Carlos mindig mondta –, vagy a legkönyörtelenebb harcos, akit valaha ismert. De a remény mindig megmaradt.

276.

NEGYVENEDIK FEJEZET

Egy kolibri búcsúja Nem hallom a hangod. Érzem a szagod, és ízlelem a lélegzeted. Érezlek. Hozzám érsz. Elmentél, s én egyre többet akarok belőled. JAMES ELLROY, My Dark Places (Sötét helyeim)

Egy nap Simon mellékesen megjegyezte, hogy Florinda megkérte, „menjen velük”. Úgy beszélt, mintha csak egy egyszerű vacsorameghívásról lenne szó. Simon és én megfogadtuk egymásnak, hogy bizalmasan elmondjuk, ha bármi fontos dolog történik, és támogatjuk egymást ezekben a rettenetes hetekben. Ezért kértem, hogy pontosan mondja el, mit is jelent ez a meghívás. – Félek Simon..., el foglak veszíteni? – Nem tudom. Nem tudtam megkérdezni, egyszerűen csak várok. Még faggattam volna, de megesküdött, hogy soha többet nem beszél erről a meghívásról. Azt mondta, hogy végül aztán nem esett több szó róla, ő pedig nem merte többé előhozni. Jellemző módon visszautasította, hogy bármilyen részlettel szolgáljon, ahogy ezt Muni is szokta. Elmeséltem neki, hogy Muni szerint Florinda, Taisha, Astrid és Sonia mind vettek fegyvereket. Simon először megdöbbent, aztán dühödten kitört: – Ezt nem tudom elhinni! – gyengének tűnt és sérülékenynek, ezért óvatosan próbáltam neki elmondani. – Beszéltein Astriddal, Simon. Tudod, mit mond mindig, még tömegek előtt is ezt mondja. Azt gondolom, hogy öngyilkosok lesznek. Florinda folyton a „ravasz-effektusról” beszél nekem, és hallottam Soniát is a „ravaszeseményt” emlegetni. Ravasz, mint a pisztoly ravasza. Még Munitól is hallottam, hogy ez a mondat belekerül a naguál végrendeletébe. Ha sor kerülne a ravasz meghúzására, a következő dolgok erre és erre szállnak. Egyébként pedig Beulah-t teljesen kizárta a végrendeletéből. 277. – Micsoda? Fegyverek? – Teljesen megdöbbent. – Ez hihetetlen, ez lehetetlen. Ez öngyilkosság! Öngyilkosság, Ellis? Ezt nem vagyok képes elfogadni. Ezt visszautasítom, ezt nem hiszem el, ez nem lehetséges. – De Simon, Florinda azt kérte, hogy menj velük. Mit gondolsz, ez mit jelent? Te megteszed? Meg fogod ölni magad? Félek. Kérlek, mondd meg az igazat. Tudni akarom, hogy öngyilkos leszel-e, ha arra kémének. – Nem tudom, én ezt nem tudom elképzelni Ellis. Az, hogy egyszer csak elégnek a szemem láttára – ahogy mindig is mondták –, az egy dolog, de hogy fegyverrel? Hát, nem tudom. Újra előhoztam ezt a témát másnap is. Kértem, hogy mondja meg nekem, hogy ő is hajlandó lenne-e az öngyilkosságra? Kitért, és végül nem volt hajlandó beszélni róla. Közben persze Florinda irányította őt, együtt dolgozott a többi férfivel, kivéve Guidót, aki mélyen elmerült az egyik új filmes produkciójában. A többiek mind építettek, átalakítottak, mindent kihúztak, szétszedtek, amit a naguál csinált – a fákat, amiket ültetett, a csempéket, amiket lerakott. Claude és Fifi közben arra készült, hogy mohát ültessen, amivel teljesen dühbe hozták Florindát. – Mohát? Egy ilyen időszakban? Ki a franc fog ezzel foglalkozni? Nem vagyok hajlandó öntözni ezt a szart! Claude mindig a leghülyébb dolgokat kezdi el, és soha nem fejezi be! Egyre inkább haragudott Simonra. Nemcsak ki volt borulva, de klimaxolni is elkezdett. Kétségkívül a stressz komolysága és a szegényes étrend egyre rosszabbá tette az állapotát. Minden egyes nap sütöttem neki lenmagsüteményt, ami segített az ösztrogénszintjét beállítani, de nem volt elég, hogy megállítsa a hőhullámokat és dührohamokat. Egy nap lehúzta a fehérneműjét, és egy ösztrogéntapaszt mutatott nekem, mivel az a gyógyszer, amit Carlos doktora, Angelica írt fel neki, nem működött. Ebben a krízises időszakban az orvos, akit folyton ki-be raktak a csoportból, most ismét visszakerült. Én eléggé megszerettem, aztán kizárták, mert kétszemélyes ágya volt. Most, mivel a varázslóknak szükségük volt rá, képesek voltak túllépni ezen. Emlékszem arra a női szemináriuma, ahol Florinda azt mondta az embereknek, hogy a boszorkányok nem élik át a klimaxot, és a tensegrity gyakorlása minden azzal kapcsolatos szindrómától megszabadít. Azt javasolta a résztvevőknek, hogy soha ne szedjenek hormonokat. Ha valakinek hormonra van szüksége, akkor az azt jelenti, hogy nem igazi harcos és varázsló. Na gondoltam, most ezért a hazugságért minimum egy nyilvános bocsánatkéréssel tartoznának az embereknek, de inkább befogtam a számat. Ahogy teltek a napok. Florinda egyre kevesebbet és kevesebbet evett. Csak a magjait akarta, a reggeli tojást, csokit és Coca-Colát. Néha beletömtem néhány szelet prosciuttót, és amikor

megtehettem, hoztam neki kaviárt. Ez volt a kedvence. 278. – Ezekben az apró tojásokban annyi csi van – mondta. Az ő totemállata a béka és a kolibri volt. S most a kolibri olyan sebességgel repült, hogy az már félelmetes volt. Egyik nap kiborult Simon miatt, amikor az a kertjében dolgozott. Simon nyilvánvalóan Carlostól kapott utasításokat, aki annyira beteg volt, hogy el sem hagyta a szobáját. Ezen a szomorú napon Simon egy avokádófával jelent meg, amit Carlos kért. Napokig tartó munkába és stresszbe került, mire végre megtalálta a megfelelő fát. Tudtam, hogy eljött az ültetés napja, és aggódva vártam, hogy mi lesz. Amikor Simon végül fölhívott, már teljesen ki volt készülve, majdnem sírt. – Ellys, egy bizonyos fal mellé akarta ültetni, de az a fal nincs ott, nem létezik! Úgy értem, egyszerűen nincs ott, én nem látom...! Florinda azt mondja, hogy seggfej vagyok, mert igenis ott van. De nincs ott Ellys... esküszöm, hogy nincs ott semmiféle fal! Gyorsan átrohantam Simonhoz és teljesen zsibbadtan találtam rá a fájdalomtól és a kimerültségtől. Florinda fölhívta basáskodó, bántalmazó hangon, hogy milyen uralkodó módon viselkedik a többi férfivel, és ami még rosszabb, milyen tökkelütött, hogy nem volt képes látni azt a falat. Simon, teljesen össze volt törve. Próbáltam valahogy megvigasztalni, de amikor megérintettem a vállát, hogy megmasszírozzam. teljesen ledermedt. Soha életemben ilyen feszültséget még nem éreztem emberben. Annyira tele volt fájdalommal és bűntudattal, hogy komolyan megijedtem. Ennyi káosz ellenére is, Florinda és én mégis fenntartottuk napi rutinunkat. Felolvastam a New Yorker-ből, míg ő a lépcsőzőgépemen edzett. Frissen sütött lenmagsüteményt adtam neki és hallgattam, hogy apró információmorzsákat ejt el. – Nagyon rossz a helyzet Ellis, igazán rossz. Most már bármelyik pillanatban leléphet. Azt hiszem, hogy a Halállal Dacolóval van valami. Vagy ezt mesélte: – Soha többé nem volt már ugyanaz, amióta megmérgezted Ellis. Néha ezt mondta: – Talán egy vírus, amit Mexikóban szedett össze. Mindeközben második regényem befejezésén dolgoztam Florinda folyamatos bátorítása mellett. Tulajdonképpen egy álruhába öltöztetett szerelmeslevél volt Carlosnak, és évekbe telt, míg befejeztem. Döbbent voltam, mikor Carlos ismételten pornográf írónak nevezett, és ezért átírtam a szerelmi jeleneteket. Mindenesetre folytattam az írást, amire igazán büszke voltam. Ez volt eddigi legjobb írásom, és szerettem volna, ha Florinda elolvassa kifinomult irodalmi ízlésével. De hát nem kérhettem erre ebben az időszakban! Végül aztán, ő ragaszkodott hozzá, hogy elolvassa a kéziratot. – Flo, most nem zavarhatlak ezzel, ez túl nagy kérés lenne. – Nem, nem Ellis, el akarom olvasni, el kell olvasnom. Különben is segít elterelni a figyelmemet erről az egész szarról. 279.

Florinda búcsúajándéka. Egy rekesz-mozaik edény, amit naguálról naguálra örököltek, és egy jádéból készült béka, Florinda egyik totemállata (Fotó: (Gerald Barbier)

_____________________________________________________ Átadtam neki a könyvet Gyorsan végzett az olvasással, aztán felhívott. Vibrált az izgatottságtól. – Ellis, néhány részen kell még dolgoznod, de rátaláltál. Igazán, most megvan! Tedd egy kicsit félre, aztán egy kicsit írd át. – Aztán teljesen részletes kritikát is adott, aminek nagyon örültem. Ha bárkinek az irodalmi ízlésében bíztam a csoportban, hát az ő volt. Úgy tűnt, hogy örömet és izgalmat hoztam az életébe. Egy kicsit

talán megpihenhetett és bizonyossá válhatott számára, hogy maga mögött hagyhatja egyik „gyermekét”, aki egyedül is képes lesz a túlélésre. Ezután hozott nekem egy gyönyörű rekesz-mozaik tálat tetővel, amiről azt mondta, hogy Don Juan társáé volt, azaz az ő mentoráé, Nagy Florindáé. Elmondta, mennyit gondolkozott azon, hogy kinek adja, végül Carlos azt tanácsolta: – Hát Ellisnek, természetesen! – Fölhívtam, hogy megköszönjem. Büszkének hangzott és boldognak. „Hát... ha volt valaha családi ékszer a varázslók világában, akkor ez az!” Legközelebb Florinda egy miniatűr kínai tálat hozott nekem, amiben egy pár fülbevaló pont elfér. A tál Lujan naguálhoz tartozott, ahhoz a Kínából érkezett varázslóhoz, aki a tensegrityt elhozta ehhez a varázslói vonalhoz, és generációk óta velük volt. A tál kívülről delfti fajansz volt, belül pedig kínai karakterek voltak benne, amik kelet és nyugat találkozását szimbolizálták. Aztán visszaadott nekem egy külön csináltatott irattartót, amit én rendeltem neki, és ugyanolyan volt, mint az enyém. Nagyon tetszett neki. Ragaszkodott hozzá, hogy kifizethesse. – Ez lesz majd a horog, ami hozzád köt, bármerre is vagyok. Hozzád, és ehhez a házhoz. 280.

Ajándék Florindától, ametisztfüggő aranyba foglalva (Fotó: Gerald Barbier)

_________________________________________ Az egyik telefonos vitánk után – ami után mind a ketten ingerültek és megbántottak maradtunk –, az egyik legdrágább tulajdonával lepett meg. Egy gyönyörű függő volt, amiről néha viccesen azt mondogatta, hogy úgy néz ki, mint egy tehénkolomp. Hatalmas ametiszt volt benne, aranyba foglalva. – Nézd, olyan ez, mint egy gyönyörű szem – mondta, és rámutatott a három ovális jádekőre, amit háromszögszerűen helyeztek el. Különleges rúna jellegű vonalak voltak az aranyba karcolva. – Ne viseld, mert úgy fogsz kinézni, mint egy tehén! Egyébként is túl nagy neked. – Florinda, láttam, hogy te hordtad, pedig kisebb vagy, mint én. – De te nem hordhatod. Nem akarom, hogy Fifi vagy Claude lássa rajtad, teljesen oda lennének a féltékenységtől. Nem akarom, hogy bárki is lássa, hogy ez a tiéd. Úgyis mindenki tudja már, hogy te vagy a kedvencem. Egyszerűen csak örülj neki! Kinyitotta a hűtőt, hogy italt keressen magának. Útját álltam, miközben remegtem a felhalmozódott feszültségtől. – Florinda te el fogsz menni, és a rohadt életbe, nem hívtál, hogy menjek veled! – Nincs hívás. Csak vonzás van, ami vagy jön, vagy nem jön. – Lószart, Simont hívtad. – Nem vett tudomást rólam, elvett egy kólát és gyorsan az ajtó felé fordult. – Mit gondolsz, miért adtam neked ezt az amulettet? Azért, hogy kapcsolatban maradjunk. Végül is tudom, ki készítette. Amikor elment, nézegettem a függőt. (Tudtam, hogy Carlos minden meséje ellenére, az igazi apja ékszerész volt Peruban, és Carlos nem hagyta el az otthonát, amíg 25 éves nem lett. Vajon ő maga készítette szeretett kis kolibrijének?) Belenéztem 281. a ragyogó szembe, majd a ruhám alá rejtettem, hogy ott tartsam Florindát a szívem közelében, Sajnos nem emlékszem pontosan az utolsó találkozásunk összes pillanatára. Másnap volt vagy talán még egy nappal később? Szexről beszélgettünk szokásos merész hangnemünkben, miközben ő erőteljesen gyakorolt. Aztán felolvastam neki és megetettem egy kis füstölt lazaccal. Utolsó emlékem az róla, amint kikísérem a teraszkapuhoz, ahogy minden nap megtettem. (Igazi németként megtanított rá, hogy tökéletesen felsöpörjek, és eltüntessem a lehullott leveleket. A teraszom egyszerűen makulátlanul tiszta volt.) Megpusziltuk egymást és integetve elbúcsúztunk, befelé menet hirtelen visszafordultam – amit eddig soha sem tettem – és láttam, hogy ott

áll mozdulatlanul, és engem néz. Egy végtelennek tűnő pillanatra megállt a kolibri, ragyogó szemei csillogtak, mintha meg akart volna jegyezni magának, s örökre a memóriájába vésni ezt a képet.

282.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Taisha búcsúja Az igazság ritkán világos, és sohasem egyszerű. OSCAR WILDE, Bunbury (Mikes Lajos fordítása)

A Carlos halála előtti hetekben Taisha és én mindenféle furcsa véletlennek köszönhetően állandóan összetalálkoztunk. Ebben a jelek által uralt világban mind a ketten csodálkoztunk, hogy milyen gyakran botlunk egymásba. A csúcspont egy héttel Carlos halála előtt jött el. Muni naponta vett ki videókat Carlosnak, aki a nap nagy részében a díványán feküdt és csak nézte a háborús történeteket, körülvéve magát azokkal a nőkkel, akiket a legközelebb érzett magához. Egyik nap Muni megkért arra, hogy vigyek vissza a videotékába egy filmet. Még soha nem jártam azon a helyen, ahol a kölcsönző volt. Egy lepusztult bevásárlóközpontban volt, és ahogy beléptem a boltba, megpillantottam Taishát a szemben lévő kávézóban üldögélni. Bementem, bár nem voltam biztos benne, hogy örülni fog nekem. Ő is észrevett, integetett, és odahívott magához. – Ellis, hihetetlen, hogy mi megint találkozunk! Kérsz egy kapucsínót meg egy sütit? Én éppen most rendeltem. – Csatlakoztam hozzá, és a beszélgetésünk hamarosan nagyon komolyra fordult. – Ellis, mennyit tudsz? – Hát... nem tudok mindent, de hallottam... pár dolgot a pénzről. – Bólintott. Könnyek folytak az arcán és azt mondta: – Szeretnék bevallani valamit. – Taisha, én is szeretnék. Szeretnék megszabadulni valamitől, ami nyomja a szívemet. De kezdd előbb te. Taisha lesütötte a szemét és a könnyei potyogni kezdtek. Még ebben az ízléstelen bevásárlóközpontban is úgy nézett ki, mint egy reneszánsz szépség. Finom vonásai olyanok voltak, mintha elefántcsontba lettek volna karcolva. 283. – Szerettem volna leparkolni, és már elég hosszú ideje vártam egy szabad helyre. Aztán már éppen befordultam volna, amikor egy pasi ellopta a helyemet. Kihajoltam és azt mondtam: elnézést uram, de én voltam itt előbb. Ő meg csak kinevetett, és azt mondta: hát sajnálom, vesztettél. Ellis, hihetetlen, hogy mit csináltam. Megvártam, míg elmegy, aztán összekarcoltam az autóját a kulcsaimmal. Még soha... soha életemben nem tettem ilyen dolgot. Borzasztó, ha belegondolok, hogy most fogok szembenézni a halállal, és még mindig ezt művelem? Ez hihetetlen. Mintha még mindig a három bátyámmal küzdenék. Ez van. Még mindig gyűlölöm őket. – Taisha, annyira sajnálom. Azért ne érezd rosszul magad. Ez nem annyira szörnyű. Tényleg nem. – Letörölte a könnyeit. – Örülök, hogy elmondhattam. Köszönöm Ellis, tényleg. Egyszerűen csak el kellett mondanom valakinek. Ellis, te mit akarsz mondani? – Hogy Florinda néha igazán feldühít. Megfogadtatja velem, hogy hívjam fel bármikor, amikor elmegyek otthonról, hogy tudhassa minden mozdulatomat. És ma, amikor felhívtam, egyszerűen csak lecsapta a kagylót. Ez igazán fájt. – Taisha komolyan bólintott. – Tudom, higgy nekem Ellis, tényleg tudom, hogy érzel. Annyira velünk vagy most. Korábban hol bent voltál a csoportban, hol kívül. Oda-vissza. De most! – Aztán kitört belőle a sírás. Úgy rázta a fejét, mint egy kislány. Mintha szerette volna bepréselni valahová a fájdalmat. Még soha nem láttam ilyen sürgetést a szemében, a hangsúlyában: – Ellis, ez nem egy naguál halála, nem így kellett volna meghalnia, ez nincs rendben Ellis, valami elromlott! Valami, talán a karmája. Talán most fizet meg mindazért a rosszért, amit tett. Tudom, nincs más magyarázat. – Csak bámultunk egymásra, döbbenten és félve, legyengülve a fájdalomtól. – Ellis, le kell zárnom néhány bankszámlát. Eljössz velem? Képes vagy? – Persze, elmegyünk együtt. Aztán ezzel töltöttük a napot, együtt mentünk a bankokba, lezártuk a számlákat és a levélládákat. Búcsúzáskor úgy döntöttünk, hogy másnap moziba megyünk. Amikor másnap megérkeztem hozzá, reszketett, ahogy beült az autóba. Vártam, hogy megszólaljon. Csöndben maradt, teljes testében remegve. Szó nélkül mentünk a közeli moziig. Épphogy leparkoltunk, Taisha kiborult. – El akarják venni a pénzét Ellis! Az a boszorka Sonia, az a picsa! Ez egy kereskedő, egyszerűen csak egy

kereskedő, gyűlölöm! Csak magára gondol! Az a rohadt szemét dög! Ez az ő pénze Ellis, a naguálé. Próbálom megőrizni neki, addig, ameddig jobban lesz. Érted? Amikor majd jobban lesz. Ők meg el akarják venni tőle. Nem akarják, hogy Bob Johnes (a Clear Green könyvelője) hajtsa végre a vagyonkezelést. Ki akarják adni egy ügyvédnek. Beszélnem kell a naguállal Ellis. Mit tegyek? Felhívjam? Lehet, hogy alszik. Nem ébreszthetem fel. Valakinek pedig meg kell mondania 284. neki! – Taisha jajgatott, és az öklével a műszerfalat verte. Egészen elnémultam. Mindenki tudta, hogy Taisha soha életében nem használt csúnya szavakat, egyetlenegyszer sem. Még Florinda sem hallotta egyetlen egyszer sem, hogy mondott volna valami baszd meg-et, vagy ehhez hasonlót. Zsebkendőt tömtem a kezébe: – Taisha, miért nem hívod fel Flót és kérdezed meg, hogy alszik-e Carlos? Hívd föl, meg kell tudnod, hogy mi történik! Remegve tárcsázott. Hallottam az egész beszélgetést. Florinda megnyugtató, határozott hangon beszélt. – Taisha, kérlek értsd meg, nem veszi el senki a pénzt, az Eagle's Trustban helyezték el, és ott biztonságban van. Nyugodj meg Taisha, teljesen bele fogsz betegedni, ha így folytatod! Hosszú ideig beszélt, amíg Taisha végül lecsendesedett és fölszáradtak a könnyei. Mint egy megnyugtatott gyerek tette le a telefont. Egymásra néztünk. – Nem akarok moziba menni Ellis, különben is már rég elkezdődött a film. Nem mehetnénk csak enni egyet, aztán megnézünk valami mást? Mindenképpen olyan helyre akartam menni, ahol lehet bort inni. A mostani találkozásunkat megelőző bárom hétben gyakran találkoztunk, hogy elégessük a varázslók okmányait és adó-dokumentumait. Amikor dobáltam a tűzbe a papírokat, Taisha figyelt. Több oldalnyi kézzel írott részletes kiadási listát láttam, mint például repülőjegy Mexikóba, hogy Don Juannal találkozzanak, 473,82 dollár, Genaro barlangjaiba tett utak, 12 dollár. Olyan sokládányi papírt égettünk el, hogy órákba, napokba, hétvégékbe telt. Taishának be kellett rúgnia, hogy képes legyen erre. Bánatosan égette el a fotókat Argentínáról – azt suttogva, hogy soha többé nem látja már azt a helyet. Próbáltam úgy tenni, mint aki vele iszik, de én kiöntöttem a boromat a csapba, amikor a fürdőbe mentem. Nem tudtam úgy inni, mint Taisha, mert nekem egy-két pohár után megfájdult a fejem. Az egyik ilyen különösen fárasztó alkalomnál már elfogyott a borom és kinyitottam egy üveg vodkát. Grapefruitból készült jégkockákkal kevertem össze, amit Taisha csinált mágikus kertjében termett gyümölcsökből. Forróság volt Los Angelesben aznap, mi pedig hat órán keresztül ültünk egy hatalmas tűzzel szemben. A vodka gyorsan a fejébe szállt. Végül megfürödtünk, hogy lemossuk magunkról a sok hamut, és kimossuk a hajunkból és a pórusainkból a füst illatát. Taisha megszólalt; – Ellis, ugye nem leszek alkoholista? Egyébként mindegy... Most már úgyis elmegyek, túl késő, most már nem lehetek alkoholista. – Taisha így mondta el nekem – a maga módján –, hogy a halálra készül. Nem tudtam elfogadni az öngyilkosság gondolatát, de egyszerűen nem tudtam, hogyan beszéljek vele erről. Részeg volt, mindketten fáradtak, és az volt az érzésem, valamilyen rettenetes szabályt szegnék meg, ha véletlenül rosszat mondanék. 285. Amint hazaért, bedőlt az ágyba. Florinda megdöbbenve hívott fel. Szerette, amikor Taisha be volt csípve, de azért ez egy kicsit több volt annál – Ellis, hát alig tudott járni! Ezt el kell rejtenem a naguál elől. Soha nem láttam meg ilyennek. Meg soha életében nem volt ilyen állapotban. Azt hiszem, rettenetesen másnapos lesz. Flo azt mondta, hogy Taisha a következő napot ágyban töltötte ételmérgezéssel, s Carlos soha nem tudta meg az igazságot. Ezután nagyon odafigyeltem, hogy csak bort fogyasszunk. Visszatérve a bevásárlóközponthoz, Taisha egy pohár bort kért, majd a vacsora után kézen fogott, és a kezembe tett egy apró selyemtáskát. Volt benne egy gyűrű és két pár fülbevaló. Csak néhány héttel korábban adta oda nekem az egyik legszebb gyűrűjét. Sírni kezdtem. Tudtam, hogy ez is azt jelenteti, hogy örökre távozik. Szembe kellett néznem ezzel. – Ne sírj Ellis – nyugtatgatott –, ez nem jelent semmit, nem megyek sehova, csak szortíroztam a dolgaimat. Megtöröltem a szemeimet és láttam, hogyan vívódik az érzéseivel. Találtunk valami habkönnyű filmet és a továbbiakban nem ejtettünk több szót a témáról. Mivel tiszteletben tartottam Taisha szokásait, úgy éreztem, legjobb, ha nem hívom fel másnap. Olyan ember volt, aki csak akkor telefonál, ha készen áll rá. Fel is hívott, röviden megköszönte, majd azt mondta, hogy már sokkal jobban van. Sajnálta, hogy nincs ideje, de azt ígérte, hamarosan beszélünk. Két nappal később újra hívott. – Ellis – kezdte azon az édes hangján, amit úgy szerettem –, félretettem neked néhány dolgot múlt éjjel. Szeretnék adni neked egy nyakláncot. Csak bizsu, de rád emlékeztet. Éppen úgy csillog, ahogyan te. Egy kis tündér vagy. Tényleg te vagy az én kis tündérem. Nagyon sokat jelentesz nekem, sokat adtál – nem is tudom, hogy mondjam el, hogy mennyire igazán szeretlek. Mindig a szívemben vagy. Azóta szeretlek, amióta megismertelek, s te vagy az én

drága, kedves kis tündérem. Nem bánnád, ha kérnék tőled még valamit? Nem vagy túl elfoglalt? Felhívnál holnap 3.30-kor? Van egy bolt, szeretném, ha elmennél oda, és elhoznál egy ablakot. Oké? Ez az utolsó dolog, amit kérek tőled. Egy ablak. Szeretlek. Másnap telefonáltam. Hiába hívtam mindkét számán. Aggódva hívtam Florindát is, mind a két vonala süket volt, még a mobiltelefonja is azt mondta, hogy nem lehet elérni. Hívtam Carlost, de az ő telefonja is hallgatott. Hívtam Munit, újra, és újra, és újra. Nem vette fel. Taisha megtalálta az ő ablakát, és hagyott egyet nekem is.

286.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Elment Láttam, hogy ez a dolog megfordul, mint egy leszakított virág, amely szirmait ragyogó késekké változtatja az ember kezében. És olyannyira kívánatos volt! Olyan bájos, hogy az ujjak el nem engednék semmiért, az ember pedig csak hitetlenkedik, hogy ez, minden korábbi tudása ellenére, képes fájdalmat okozni. NADINE GORDIMER. Hazug napok

Amikor a telefonjaikat kikapcsolták, éppen egy egynapos Los Angeles-i szeminárium zajlott. Muni lassan beszélt, színtelen hangon. Elmondta, hogy Nagy Florinda mögöttünk áll, hogy vigyázzon ránk. Sokan érezték, hogy valami nincs rendben. Astrid úgy búcsúzott a hosszú ideje gyakorlóktól, hogy gyanút keltett mindenkiben. Medveszerű ölelései intenzívebbek voltak, mint valaha. Muni azt mondta nekem, hogy vigyázzak Simonra. Azt mondta, hogy tönkretette a naguál ruháit... és képtelen volt többet mondani. Én és a többiek nagyon aggódtunk, hogy esetleg öngyilkos lesz. Simon sikeres üzletember volt, akinek semmi más szenvedélye nem volt az életében, csak Carlos világa. Nekem ott voltak az írásaim, Guidónak a könyvei és a filmjei, másoknak a Clear Green. Simont viszont egyetlen szerelme, Florinda elhagyta. Florinda hozzáment – ahogy Carloshoz is – Las Vegasban, de mivel Simonnak nem volt semmilyen házastársi joga, osztoznia kellett mással. Éppoly reményvesztett volt, mint jómagam. A szeminárium után Muni felhívott. Hangja fáradt volt és tónustalan. – Elment, Claude-dal együtt ment el. Párokban távoztak. Flo Taishával, Astrid Soniával. Később benézek hozzád. Van néhány dolog nálam. Még el kell mondjam Daphne-nak, Alice-nak és másoknak is. Fáradt vagyok. Talán holnap. Te ne szólj senkinek, kérlek. – Rendben, köszönöm. Le voltam fagyva, zsibbadtan álltam a hurrikán középpontjában. Körülöttem a forgószél: sok gyász, még több kérdés és mégis valami nagy megkönnyebbülés. 287. Vége a szenvedésének, a mániának, a bukásnak, a fájdalomnak, hogy nem úgy hal meg, mint egy naguál. Legalább vége van. Mindenféle képek keringtek a fejemben a szemináriumról. Patsy erőltetett mosolya, Simon elképedtsége. Biztosan tudta, és mégis megszegte az egyezségünket, hogy mindent elmondunk egymásnak. Guido mániákus volt és telve érzékiséggel folyton azt hajtogatta, hogy milyen szuper vagyok. Ramon viszont ki merte mutatni fájdalmát – nyilván azt gondolta, hogy már tudom mi történt. Övé volt az egyetlen arc – Astridén kívül –, amelyik nem viselt álarcot, erőltetett mosolyt. Dexter magára ragasztott vigyora viszont rémisztő volt. Közelebb mentem Ramonhoz: – Jó, hogy látlak, te legalább olyan valóságosnak nézel ki. – Hát, a körülményekhez képest... – megrázta a fejét. Bólintottam, és megsimogattam a kezét. Taisha utolsó szavai jutottak eszembe. Ott van az ablak, és rád vár. Carlos utolsó szavai is olyan tisztán csengtek a fülemben, mintha most mondaná őket. Talán három héttel, de lehet hogy csak kettővel korábban, szólt Florindának, hogy hívjon engem az ajtóhoz. Florinda egy csodálatos nyakláncot csúsztatott a kezembe és hangsúlyozta szimbolikus jelentését, hogy közéjük tartozom. Ez volt a második borostyánnyaklánc Carlostól, és ez volt az ősibb, a mágikusabb kinézetű. Felhívtam, hogy megköszönjem. – Ez a nyaklánc oly hatalmas erejű szerelmem... majd mindet elmondok, ha jobban leszek. Ne feledd preciosa, hogy harcos vagy, micsoda harcos! S ez egy olyan csodálatos nap. Te egy macha* vagy mi amor, egy igazi machal Te vagy az igazi kedvesem! Csöngött a telefon. Guido volt az. Tudtam, mi lehet a háttérben. Muni szólt neki, hogy hívjon fel. – Eljön már a fekete kilencek éjszakája? – kérdezte sötét humorával egy csoportos öngyilkosságra utalva, ahol a kultusz tagjai egyforma tornacipőben vetettek véget életüknek. Szabályosan megnevettetett, majd egy nevetségesen konvencionális beszélgetést folytattunk le, pedig mindketten sokkos állapotban voltunk. Nem sokkal ezután Ridley könnyek közt telefonált. – Átjöhetek?

– Hát persze, amikor csak akarsz. – Most még nem tudok elindulni. Beszélhetünk addig egy kicsit? Ridley sírása áttört a rajtam ülő sokkon. Elkezdett egy nagyon bizarr történetet mesélni. – Most jöttem ki a „házból”. Fifi körbevezetett a szobákon. Úgy tűnt, hogy Taisha minden ékszerét felvette – hogy feltöltse őket energetikailag –, mielőtt elég... Florindával együtt égett el... Először a naguál égett el Claude-dal, aztán... – a hangja _______________________________ * Erős nő.

288. elcsuklott – ... aztán Astrid Soniával. Fifi megmutatta nekem a szobákat, ahol elégtek. Arra gondoltam: miért teszik ezt ezzel a kedves fiúval? Ha rájön, hogy ebből semmi sem igaz, hogy fogja majd magát érezni? Azt gondolják, hogy hálás lesz ezért a tündérmeséért? Eszembe jutott Carlosnak egy kilenc évvel ezelőtti mondata, miközben a gerendák között repdesett egy denevér: „Csak te fogod majd megérteni a metaforát.” Ridleyről úgy tűnt, elhitte a feltálalt történetet. Én túlságosan is mélyen benne voltam az életükben, hogy ezt egyáltalán lehetségesnek tartsam. Bár szerettem volna hinni benne, még akartam is hinni benne. Ha tényleg elégtek volna, ha minden igaz lenne, akkor mindennek értelme lenne. Minden kegyetlenség, amit láttam, talán értelmet nyerne. S mindannyian együtt vándorolnánk seholországba. Emlékszem, hogy megkérdeztem Munit „beavatásomkor”: – A „második figyelem állapotában” eltöltött 10 év, az nem szabadságban eltöltött idő volt neked? Olyan, mintha nem nagyon lennél boldog tőle. – Pokoli volt. – Pokoli?! – Az az igazi pokol, amikor nem vagy a barátaiddal. Tehát a pokol egyenlő a kizárással. Ridley teljesen kimerült, mire végigmesélte a történetet. Alvásra volt szüksége, nem a személyes találkozásra. Megbeszéltük, hogy hamarosan találkozunk. A következő telefonhívás amit kaptam, Guidótól érkezett. Több lépéssel előttem járt, kezdett már érzéseket átélni, és iszonyúan dühös volt. – Elegem van ebből a szarból! – Ordította. – Nem akarok több titkot, nem akarok több hazugságot! Ezzel az egész titkos és hazugságos dologgal örökre végeztem. Vége! – Nagyon megkönnyebbültem, hogy ezeket a szavakat hallom tőle. Bátorságra, határozottságra ösztönzött engem is. Belőlem hiányzott ez az energia, nem voltam meg készen arra, hogy kiabáljak, csak annyit tudtam mondani, hogy: igen. Aztán lágy, melankóliával telt hangon hozzátette: – Úgy érzem magam, mint amikor éppen összepakolt a cirkusz, és elhagyta a várost. És te? Fogalmam sincs, hogy bírtad ki. Már nem kell többé a hátsó sorban ülnöd a szégyenpadon. Soha nem lettem volna mindarra képes, amit te átvészeltél Ellis. Hogy csináltad? – Úgy éreztem, hogy egyszerűen nem volt más hely, ahová mehettem volna. – Csendben ültünk, mint annyiszor már. Ez a csend most nyugodt volt, szinte temetési. Daphne is hívott. Alig tudtam kivenni a szavait a sírástól. Éppen most mondták el neki, és megkapta az ékszercsomagját a boszorkányoktól. Ridleyt és Simont küldték el hozzá. Minden ékszert magához vett, és meggyőzték róla, hogy dobja el az üres borítékokat, amikre a neve volt ráírva a boszorkányok különböző kézírásaival. Én az enyémet megtartottam egy évig, Florindáé még most is megvan. Carlos meg289. bocsátott Daphne-nak, miközben haldoklott, ami relatíve happy endnek tekinthető. A legjobban azokat sajnáltam, akiket egyszerűen csak elzavartak, még Carlos halála előtt. Rengeteg ilyen eset volt. Muni elmondta, hogy mik voltak Carlos utolsó szavai, mielőtt kómába esett. Mivel Muni már nem talált új háborús videót, újra a Stalag 17 címűt választotta. Carlos körülnézett a szobában az aggódó arcokon és azt mondta: – Ki volt az a seggfej, aki kivette ezt a szart? – Muni ezt többször elmesélte könnyes szemekkel. Ezek voltak a szeretett lény utolsó szavai. A következő héten mindenkit elborítottak az érzelmek és a szenvedés hullámai. Muni azt mondta nekünk, hogy hagyjuk abba a gyászt, legyünk könnyedek, és bejelentette, hogy egy új hangulatnak jött el az ideje. Én ezt tragikus melléfogásnak tartottam. Oda fogja juttatni a túlélőket, hogy az elfojtott gyász majd kitör betegségben, evési zavarokban, drogokban, túlzott munkában és mindenféle más acting out* formákban. Muni azt javasolta, hogy írjak – ezzel is segítsem a gyógyulási folyamatot, – Írj le mindent, elmondhatsz mindenkiről mindent, amit csak akarsz. Kiabálj ki mindent magadból. Még rólam is. Aztán tedd bele egy üvegbe és ásd el a hátsó kertben. Egy hét után olvasd el újra, égesd el, vagy add oda nekem. – Megírtam, betettem egy üvegbe, aztán elástam.

– Mit írtál? – Azt, hogy egy kibaszott kultusz volt csak az egész! – Ó – mondta, és elcsendesedett. Muni és én néha altatókat használtunk. Egyikünk sem ivott, ezért inkább gyerekekre méretezett adagokat vettünk be nyugtatókból, ha már nem bírtuk tovább a könnyek áradását. Megkért, hogy tegyek félre néhány adagot Fifinek is, és egy féltucatnyit neki is. Nem szedett gyógyszereket. Meg is lepődtem, amikor megkérdezte, próbáltam-e valaha az extasyt. – Nem próbáltam. Az ilyen drogok megijesztenek Muni, nem akarom elveszíteni a kontrollt. – Az extasy nem félelmetes, egyszer ki kéne próbálnod. Valószínűleg te szeretnéd. Én akkor próbáltam, amikor az egészet feltalálták. – Amikor feltalálták? – mondta Sally, a barátnőm, akinek elmeséltem a történetet. – Amikor feltalálták, Muni akkor a „második figyelem állapotában” kellett hogy legyen – mondta kíméletlen precizitással. Egy délután Muni váliumot vett be. Ahogy masszíroztam, egyszer csak elaludt a karjaimban. Közben a telefon is megcsörrent, Fifi volt az. Hónapok óta nem beszéltünk. Hisztérikus állapotban volt. – Ott van Muni? Sehol sem találom. _________________________________________ * Ágálás: a betegnek a pszichoterápia során bekövetkező váratlan és a helyzethez nem illő viselkedése.

290. – Ó, szia Fifi, nincs itt. Majd átadom neki az üzenetet, amikor beszélünk. Muni egy órával később kelt fel. – Fifi hívott, nem akartalak felébreszteni. – Grimaszolt. – Kösz Ellis, állandóan követnek. Carlos elment, belőlem meg totálisan leszívnak minden erőt. Miért nem tudnak foglalkozni magukkal? Azon az estén Muni még felhívott. – Bevallottam Fifinek. – (Vajon miért?) – Megmondtam neki, hogy bevettem egy gyógyszert és elaludtam. Azt felelte: – Hű, nem is tudtam, hogy Ellis ennyire jól hazudik. – Egészen lenyűgözte őket, hogy ilyen nagyszerűen tudok hazudni. Később Muni elszégyellte magát, hogy gyógyszerekhez fordult ebben a pokoli időszakban. Ramon mindannyiunkat elvitt moziba. Nem emlékszem már mit láttunk. Fifi kissé bódultan mászkált az előszobában. Becsípve mosolygott rám. – Annyira laza vagyok, és te? – Hát... Muni elkapott a mozi után. Fifi volt az új cserkésző, én pedig elbuktam egy újabb mágikus teszten. Állítólag, azt kellett volna válaszolnom vicces kérdésére, hogy: én is annyira laza vagyok. Döbbenten bámultam Munira. Tényleg elveszti már az eszét. És Fifi... úgy tűnt, minden szót elismételt, amit kiejtettem, akármilyen ártalmatlan is volt. Vajon mi baja volt velem? Talán semmi, egyszerűen csak mindenkivel így viselkedett nagyravágyásában és félelmében, ahogy fölfelé haladt – a pillanat adta ranglétrán. Zavarodottságában épp elgyengülhetett, amikor bevallotta, hogy mostanában sokat iszik és dohányzik. – Hogy leplezed el a szagukat? – kérdeztem. – Sok-sok mentát rágcsálok – válaszolta gyászosan. Ezen a héten vérfagyasztó dolog történt. A rendőrség megtalálta Claude autóját elhagyatottan Death Valleyben. Tele mindenféle papírokkal, melyek Simon irodájához és a Clear Greenhez vezették őket. Simon próbálta titokban tartani a rendőrségi látogatást, de a történet hamarosan futótűzként terjedt szét a csoportban. Simon eltűnt, hogy megkeresse a naguált Death Valleyben. Annyira depressziós volt, hogy attól féltünk, nem is fog visszatérni. De visszatért: kőarccal, lefagyottan, üres kézzel. Ketten is szóltak nekem – akik a szemináriumokra jártak –, hogy látták Claude-ot Los Angelesben vezetni. Muni mesélte nekem hetekkel később, hogy kapott egy telefonhívást Claude-tól, aki egy elhagyatott Death Valley-i motelban volt. Muni elment, hogy találkozzon vele. Claude-ot egy szobában találta, ahol minden csupa vér volt, mert Claude öngyilkos próbált lenni. – Teátrálisan a lábamba kapaszkodott – mondta Muni undorral. – Újra és újra azt hajtogatta, hogy ő egy értéktelen senki, egy teljes csőd. Sok pénzt vittem neki, nagyon sokat. Mondtam, hogy menjen el Írországba, és kezdjen el egy nyomdaipari vállalkozást. Miért ne? Előtte még az egész élet és ott van az a rengeteg pénz is. 291. Akár igaz ez az egész, akár nem, Muni hidegsége megdöbbentett. Hihetetlen, hogy mennyire hiányzott belőle az empátia, és micsoda grandiózus nárcizmusa volt! Igaz, hogy kettejük között egy élethosszig tartó keserűség állt fent, amiről nem sokat tudtam, így hát hogyan is ítélhetném meg. Nyilvánvalóan Claude hamarosan elhagyta az apartmanját, otthagyta Ridleyt, Simont és Munit, hogy takarítsák ki, és osztogassák el a dolgait. Muni úgy tett, mintha Claude nekem is hagyott volna néhány dolgot. Megérintett Muni gesztusa, és próbáltam úgy csinálni, mintha örülnék. – Babákkal játszottunk – mondta Muni –, és ezeket a te babádra tette.

Muni felhívott egyik éjszaka ezen a szerencsétlen héten. Guidónak folyamatossá vált a migrénes fejfájása. Mivel néha nekem is volt migrénem, tudtam milyen elviselhetetlen tud lenni a fájdalom. – Elmennél Guidóhoz és lennél vele egy kicsit? Mindennap akupunktúrát kér, és én már nem bírom tovább. Nincs több időm, teljesen kivagyok. Úgy érzem, hogy ez a sok seggfej mind egy kisbaba, mind az én mellemet szopja – rajtad kívül, persze. Guido megint ivott és be is vett gyógyszereket, most persze... Elszívott néhány cigit, hányt, és rosszul van. Légy szíves vedd ki a kezeim közül. – Szívesen. – Köszi. Siettem Santa Monicába. Guido teljesen zöld volt. Bevezetett a fürdőszobájába, ahol a törölközőjébe csavarodva összeesett a padló közepén, majd magzatpózba merevedett. – Megtaláltuk az erőhelyünket – nyöszörögte. Az ölembe vettem a fejét és elkezdtem masszírozni a szemöldökét. Eleget tudtam a migrénekről. Ellazult, lecsúszott róla a törölköző, és hamarosan ölelkeztünk. Ha valahol meg volt írva, hogy beteljesedjen viktoriánus szerelmi történetünk, akkor ez a pillanat volt az. Egymás karjaiban feküdtünk, mikor megszólalt. – Ellis, tudom, hogy Muni valaki mással dug. Tagadja, de én érzem, tudom. Mondd meg ki az, kérlek. Tudom, hogy tudod. Mostanáig éveken keresztül nem beszélhettem hozzá, nem nézhettem rá. Pokol volt. És most? Mondd meg nekem! Úgy döntöttem, hazudni fogok Muniért, Guidóért, magamért, hogy elkerüljem a nagy jeleneteket. Lehet, hogy ostoba döntés volt. Guido hamar rájött a hazugságra, mert Muni új barátja csak 19 éves volt és túl fiatal ahhoz, hogy befogja a száját. Hiszen ő a naguálasszonyt csábította el végül is! Minden barátjának elmesélte azok meg az ő barátaiknak, így hamarosan többen visszamondták nekem is. Hogy Muni hogyan szerette volna titokban tartani, fogalmam sincs. Összevissza verdesett, mint bármelyikünk – félig megőrülve a veszteségtől és a félelemtől. – Biztos rám gondolsz – mondtam Guidónak – Muni és én egy kicsit mindig is játszottunk, bár nem volt köztünk szex. – Ez igaz is volt. Csókolóztunk és simogattuk egymást. Csábítottuk egymást. Muni néha ilyeneket mondott nekem: 292. – Csak a megfelelő pillanatra várok, hogy meg mélyebbre eresszem veled energetikai kampóimat. És tudom, hogy kell veled bánni – azzal a hajamba túrt. Ez az egész erősen tompította egyébként is erőtlen érdeklődésemet Guido iránt. Ez a kis homályos információ azonban Guidót szexuálisan begyújtotta. Nők együtt, nem beszélve arról, hogy boszorkányok – izgalmas volt számára. Féltékenységét kíváncsiság váltotta fel. – Hát, napoztunk meztelenül, megmasszíroztam, volt egy kis pikáns... A szomszédok elővették a távcsövüket. Sokat nevettünk. Csalódottnak látszott. – Nem hiszem el, hogy nem... – Nem vagyok ebben tapasztalt Guido, csókolóztunk, simogattuk egymást, aztán Muni azt mondta: most már bármikor, amikor úgy döntök, készen állok. Mindig tudni fogom, mit csináljak. Gondolkodtam, egyáltalán hogyan működhetett a szex Carlosszal? Aztán eszembe jutott, hogy sok évig sehogy. Egyszer azt mesélte: – Volt egy olyan időszak, amikor a naguál elküldött, és azt mondta, csak nőkkel lehetek együtt. Na az volt a legjobb időszak. – De hát mi állított meg titeket? – kérdezte Guido. – Carlos meghalt, aztán vége lett annak is, ami el sem kezdődött... – Megráztam a vállam, zavarba jöttem. Muni soha nem adott választ, hogy miért húzódott vissza. Annyival könnyebb lett volna Florindával ez a dolog – gondoltam –, hogyha ő és Carlos komolyak lettek volna. Visszaemlékszem az egyik olyan időszakra, amikor többször meghívtak Carloshoz, és Florinda mindig vad csókokkal üdvözölt az ajtóban. Carlos azt mondta, hogy energetikailag mindannyiunkat össze akar keverni – így, hogy hárman legyünk. Amikor viszont lelkesedést mutattam, ahelyett, hogy megijedtem volna, az érdeklődése azonnal eltűnt. Nem jól játszottam a játékot. Guido azt akarta, hogy meséljek, aztán magára húzott. – Mesélj arról, hogy milyen volt a naguállal, milyen volt? – hirtelen összeroppantam az ölelésében. Sírtam, mint egy kislány, az arcomat a nyakába rejtettem. – Ally, Ally – suttogta –, minden rendben lesz, tudom. Tudod, én Florindával voltam. – Tényleg? – Igen, hát... mondjuk, ahányszor voltam vele... megszámolhatod egy amputált kezén. Igaz, hogy Simon volt Claude-dal? – Bólintottam. Hirtelen dühös lett. – El kellett volna mennem hozzá, az ajtajához. Én voltam az egyedüli, aki megértettem őt. – Guido, ez nevetséges. Ezeket a dolgokat mind Carlos rendezte el, tudod. Egyszerűen nem jelenhettél meg az ő engedélye nélkül Claude ajtajánál... istenem!

293. – Ally, fáj a fejem. Megmasszíroznád a homlokomat? – Majdnem elaludt. Végül felkelt, betekerte magát a törülközőjébe, aztán homályos köszöngetések és egy ital után szinte kizavart. Híres volt ezekről a bájtalan búcsújairól. Hazavezettem – döbbenten, mint mindig: Guido meg mindig nem csókolt meg rendesen, úgy viselkedett, mint egy prostituált. De ezután még különösebb dolgok következtek. Amikor beléptem az ajtón, a telefon csöngött. Ő volt az. – Baby, nem tudok aludni. Mesélj még magadról és a naguálról, Muniról és mindenről. Nem tudok aludni. – Mindent elmondtam, próbálj pihenni. Mindjárt visszahívlak. – Szükségem van egy percre, Ally. Mondd el megint. – Visszahívlak, oké? De Guido hívott vissza követelőzve. – Értem, értem – próbáltam mondani. – Visszahívlak, megígérem. – És megint csöngött a telefon. Suttogott: – Baby, baby Elicita. – Emlékeztettem rá, hogy eljöhet, mint mindig, de hát ő jobban érezte magát a telefonbeszélgetés közben. Nehezen lélegzett. – Guido, Carlos elment. Mit akarsz? Azt tehetünk, amit akarunk. – Azt hiszed, hogy én nem tudom? – kérdezte és lecsapta. Ez volt tehát Los Angeles, „a varázslók világa 1997”, ahol a telefonszex biztonságosabb, mint egy ölelés. Az ölelésekről nem lehetett beszélni, és senki nem kérdezett rá, hogy miért nem. Sokáig gondolkodtam azon a szón, hogy „ MIÉRT”. Ez volt az egyik legtiltottabb szó a varázslók szótárában. Rögtön utána következett a szeretet, a barátság, a család. Nem találtam semmit, ami jobban orwelli lehetett volna Castaneda szabályai közül, mint ez a rendelet a miért szó ellen. Különösen, mivel Carlos minden bestsellerében folyamatosan kérdésekkel bombázta Don Juant, olyan kitartóan, mint egy Pitt-bull. Mi – olvasók – azonosultunk vele, szerettük és utáltuk is. Sokan úgy éreztük, hogy mi biztos hamarabb megértettük volna Don Juant, bárcsak minket választott volna! Ezek a csodálatosan megírt beszélgetések jelentették és hozták a siker nagy részét Castanedának. Művészi zsenialitással ábrázolta önmagát és Don Juant. Muni azt mondta nekem, amikor megérkeztem a csoportba, hogy nekem volt egy kis haladékom arra, hogy megtanuljam mellőzni a kérdéseket. Aztán mikor vége volt a türelmi időszaknak, megtanultam, hogy inkább ismételjek – ez egyfajta sámáni taktika a kérdések elkerülésére. Például Carlos mondott egy ilyet: „A ragadozók felfalnak bennünket, jobban, mint valaha. Már nem Bobbyk, hanem Seymourok, mert többet látnak. Tudom, hogy kell megállítani őket, de túl veszélyes lehet, hogy elmondjam. Nem tudom, kész vagy-e rá.” És erre én kérdés helyett ezt válaszolom: Seymour, hm. Carlos második könyve, A másik világ kapujában, 1971-ben jelent meg. Ebben van az a jelenet Carlosszal, amikor kérdésekkel bombázza Don Juant. 294. – Az akarat az a kontroll, amivel magunkat szabályozhatjuk? – kérdezte. – Mondhatod azt is, hogy ez egyfajta kontroll. – Gondolod, hogy azzal erősíthetem az akaratomat, hogy megfosztom magamat bizonyos dolgoktól? – Például attól, hogy kérdéseket tegyél fel? Amikor Carlos haldoklott, a belső kör egyes tagjait utasítgatta, hogy írják össze a legemlékezetesebb Castanedamondatokat. Muni ezt egy kötelező fölösleges feladatnak tartotta, amivel csak elfoglaltatta őket. Amikor halála után megjelent ez a kötet, benne volt az én egyik kedvenc idézetem is: „Megfosztani magunkat valamitől, igazából önkényeztetés. A megfosztás az egyik legrosszabb kényeztetés. Arra késztet minket, hogy azt képzeljük, csodálatos dolgokat teszünk, amikor valójában csak fixáljuk magunkat önmagunkban.” Több minden mellett, nekem ez is azt jelentette, hogy bár Carlos valódi kereső volt, igazi filozófus, mégis úgy végezte, mint egy zsarnok, aki végül is rettegésben tartja követőit. Betegsége rettenetesen meggyengítette, de mindez nem von le semmit korai munkáinak szépségéből és komolyságából. Ha valaki kiszemezi magának ezekből a valódi bölcsességet és minden mást félretesz, akkor a legtöbbet és a legjobb részt veszi magához Castaneda munkásságából. Kezdeti napjaimban Muni gyakran meglepett azzal a mondatával, hogy Castaneda olvasói sokkal szerencsésebbek, mint azok, akik közel élnek hozzá. Végül megértettem miért. Carlos rettenetes hibát követett le azzal, amikor azt mondta: csak mi élünk úgy, ahogy mondjuk. Senki más, csak mi. Ezt az állítást soha nem kellett volna megtenni. Miért lett volna szégyen, ha az ember ideálokkal küzd és nem tud mindent megvalósítani? Alkalmanként Carlos változtatott ezen, és néha kijelentette, hogy küzdött és elbukott. Az ilyen őszinte kitöréseikor szerettem a legjobban, de ezek – sajnos – soha nem tartottak sokáig.

295.

NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Karácsony a menhelyen Végzetül mindig ugyanaz lesz, mint a tiéd, igen, elveszítik azt. amit elveszíteni félnek, egyetlen helyzethez ragaszkodnak – tévedésből.

évekig

W H. AUDEN, Since you are going lo begin today (Mivel ma kezded el)

A következő napok is az „őrület” jegyében teltek. Guido áthívott magához, s ahogy fogtuk egymás kezét az autóban – mert szeretet volna egy kicsit a holdfényben autózni –, érdeklődve figyeltem a reakcióimat, ahogy Simon és Muni otthona felé közeledünk, ahol volt némi esélye annak, hogy meglátnak minket. Régi beidegződések – hogy rosszak lehetünk –, úgy látszik, lassan múlnak el. Visszaemlékeztem egy titkos ölelésünkre a sötétben a szemináriumi sorok mögött. – Mint a szörnyeteg gyomrában – suttogta a fülembe Guido, miközben magához szorított. Végül leparkolt az autóval egy sötét mellékutcában és magához húzott. Gyengéden megcsókolta ajkaimat, ami egyszerre volt keserű, édes és érzékiségtől telt. Guido Manfred szó szerint reszketett és szintúgy Ellis Laura Finnegan is, mintha a remegésben atomjaikra esnének szét, arra a sok millió apró szenvedélyes részecskére, ami az univerzumot is alkotja. Olyan erősen reszkettünk és felhevülten lélegeztünk, hogy alig tudtunk egy egyszerű csókolózást véghezvinni. Még soha életemben nem remegtem ennyire senkinek a karjaiban sem, Guido pedig gyakorlatilag alig tudott megtartani. A pulzusához tette az ujjaimat. Figyeld – suttogta. Vadul lüktetett a vére az ujjaim alatt. Felnevettünk és csak csókoltuk egymást, aztán a sötétséget figyeltük – csukott szemünk mögött –, amely őrült táncát járta a ritka, bódító levegőben. A szívére szorítottam a kezemet, majd az ő kezét az én mellkasomhoz húztam. Olyan volt így létezni abban a pillanatban, mintha mindketten valamilyen szótlan esküt tettünk volna. Hirtelen kihúzta a kezét és elcsukló hangon azt mondta: 296. – Nem tudom megengedni magamnak, hogy úgy gondoljak a most történtekre, mint valami fontos dologra. – Persze, hogy nem – nyugtattam meg őt, fájdalommal a szívemben. Úgy tűnt, rögtön el fog ájulni. Szerencsére épségben hazaértünk mindketten. Másnap fölhívott és azt kérdezte, átjöhetne-e hozzám. Nocsak, csak nem felbátorodott? Nem sokkal ezután Harry hívott, egyik régi barátom a vasárnapi csoportból. (Utoljára azon a drámai szemináriumon találkoztunk, amikor Muni a könnyeivel küszködve beszélt az emberekhez.) – Harry, hogy örülök, hogy hallok felőled! Mi történt, miért nem kerestél? Harry az egyik legközelebbi barátom volt a vasárnapi csoportban, de miután kizártak, soha többé nem hallottam felőle, ami nagyon nyomta a szívemet. Különös is volt, egyszerűen nem vallott Harryre, hogy ilyen sokáig ne jelentkezzen. Túlságosan is megdöbbent és depressziós voltam akkoriban, hogy felhívjam, és bevallom egy kicsit féltem is, hogy megbüntetnek majd, hogy mégis tartom a kapcsolatot emberekkel a vasárnapi csoportban. Az az egész esztelen év – úgy tűnt – annak a napnak az eseményeiből indult, amikor Susan Johnson felhívott sírva, mert Carlos lehordta őt a sárga földig. Harry hangja hozott vissza ezekből a gondolataimból. – Ellis, valamit el szeretnék mondani – éreztem a hangjából, hogy nincs most könnyű helyzetben. – Soha többet nem hívtalak, mert amikor kirúgtak, Jim Gruber felhívott és elmondott valamit rólad. Jim nem túl népszerű tagja volt a vasárnapi csoportnak, senki sem szerette igazán, mert állandóan nyalt Carlosnak és mindenki tudta róla, hogy becsapja a feleségét. (Jim nyilvánvalóan abban az esetben viszont csak Carlos parancsait követte. Volt egy listája azokról az emberekről, akiket fel kellett hívnia, akikről Carlos azt sejtette, hogy törődnének velem.) – Jim azt mondta, hogy ne hívjalak, mert azzal öngyilkosságba kergetlek. – Micsoda?! – Ez nem volt igaz? – Ugyan Harry, dehogy! Miről beszélsz?! – Azt mondták, hogy én teljesen leterhellek a személyes problémáimmal. És Jim megesküdött, hogy a vasárnapi csoport minden tagjáról ki fogod teregetni a bizalmas információidat, mert fel akarod használni őket a következő könyvedhez. Bár mindannyian el leszünk egy kicsit maszkírozva. Gondolom a naguál azért találta ezt ki, hogy ne

érted aggódjunk, hanem önmagunk helyzetét féltsük. Féltelek hát fölhívni, de féltem attól is, hogy majd én járulok hozzá az önpusztításodhoz. Aztán, amikor megláttalak Simonnal a szemináriumon, egyszerűen azt éreztem, hogy fel kell hívnom téged. Ellis, mi történik itt? Van valami baj Carlosszal? Furcsaságokat hallottam. Sokan azt mondják, hogy a boszorkányok is elmentek valahova, és ő is elutazott. 297. Alig bírtam összeszedni magam ennyi váratlanul rám szakadt megdöbbentő információ után. Elmagyaráztam Harrynek, hogy amit Carlos beszélt rólam – Jim tolmácsolásával –, az csupa szemen szedett hazugság volt. Valójában Carlos azért volt dühös rám, mert nem pletykáltam neki a vasárnapi csoportról, és nem árultam el neki semmilyen bizalmas információt a csoport tagjairól. – Harry, hány embert hívhattak fel ezzel a szöveggel? – Fogalmam sincs Ellis, komolyan nem tudom. Ez volt a legszörnyűbb becsapás, amiről valaha is hallottam. Egyszerűen annyira döbbent voltam, hogy föl sem tudtam még fogni teljes egészében, mi is történt. De nem volt még vége. – Istenem Harry, és mi lehet Rebekával? Nem tudom elhinni, hogy halott. – Micsoda? – A naguál egy eléggé abszurd történetet mesélt rólad. Azt mondta, hogy Rebeka prostituált volt, te pedig az egyik kuncsaftja voltál, és a barátja, Roger, aki valójában a stricije volt, megölte őt. – Istenem Ellis, nem is ismertem Rebekát, és nem is halott. Nem hallottad, hogy mi történt? Rebeka egy gyönyörű és szerény tinédzser lány volt, aki egy teherautóban átutazta az egész országot a barátjával, hogy megtalálják Castanedát. Ők egy fiatal hippi páros voltak, akik mintha a hatvanas évek végéből maradtak volna itt. Meghívták őket a vasárnapi csoportba, ahonnan aztán egyszerűen csak eltűntek. A naguál azt mondta nekünk, hogy megölték őket, és azt is mondta, hogy magándetektívet fogadott, hogy kiderítse, mi történt velük. Nem hittem el az egészből semmit, és a cinikusságomért súlyosan meg is büntettek. Na, azután valóban olyan hangulat telepedett a csoportra, mintha valaki meghalt volna. (Vajon miért nem fordultak a rendőrséghez? És miért kellett Carlosnak megint a lehető legbizarrabb történetet kieszelnie?) Harry tovább folytatta a történetet. – Hallottam néhány dolgot, hogy mi is történt igazából a színfalak mögött. Rebekát meghívták, hogy Carlos házában lakjon. Astridnak kellett volna szemmel tartania lányt. Egy nap Rebeka átsurrant a kerten és a közelben parkoló Rogernek integetett, hogy jöjjön oda hozzá. Azt mondta, hogy csak egy pillanatnyi ideje van, mert Astrid állandóan figyeli. Roger megkérdezte, hogy el akar-e menni innen, mire ő azt válaszolta: igen, menekíts ki innen kérlek. Ezért tűntek el együtt és most Rebeka anyjánál laknak. Biztonságban van, Ellis. De fél, hogy Astrid egyszer majd eljön érte, ezért nem beszél senkinek semmiről. Azt mondja, hogy ezért bujkál. Kérdéseire válaszul elmondtam Harrynek a történteket, hogy Carlos meghalt, és Muni azt mondja, hogy a boszorkányok öngyilkosok lettek. Elismételtem Muni nyomorúságos történetét is. Elmeséltem, hogy régebben Carlosnak volt egy felesége, akivel nem lehetett gyereke, és egy családi baráttal beszélték meg, hogy az majd 298. teherbe ejti Carlos feleségét. Minden úgy is történt, ahogy eltervezték. Carlosnak hamarosan született egy fia, akit rögtön adoptált is. Időnként anyagilag is támogatta a fiút, de a végrendeletéből teljesen kizárta. A fia harcolna az örökségért, de ahogy hallottam, egy alkalmatlan ügyvédet vett föl, és épp a teljes kudarc felé tart. Ezért a Clear Green többé már nem tarthatta titokban Carlos halálát, bár mindent megpróbáltak és három hónapon keresztül több-kevesebb sikerrel titkolták is. A legközelebbi barátaimnak és néhány embernek a vasárnapi csoportból például én is elmeséltem. (A jogi eset miatt, amit a fia végül elveszített, címlapon jelentek meg a gyászjelentések a New York Times-ban, a fényképen viszont nem az igazi Carlos Castaneda szerepelt, hanem az a történész, akinek ugyanaz volt a neve.) Apám 74 évesen halt meg rákban és a cukorbetegség szövődményeiben. Gyászjelentése a jobb alsó sarokban jelent meg a Los Angeles Times címlapján, pontosan úgy, ahogy Carlosé. Ez a véletlen egybeesés mélyen megrázott. Anyám, a bátyám és a felesége, mivel tudták, hogy még mindig kapcsolatban vagyok Carlosszal, felhívtak, hogy részvétüket fejezzek ki. Túlságosan is fel voltam azonban még kavarodva, hogy bármit is mondhassak nekik. Az első napon, amikor a hír nyilvánosságra került, a Clear Greent elárasztották a telefonok. Többnyire azt mondták, hogy Carlos elégett belülről, majd a rengeteg hívás miatt végül kikapcsolták a telefonjaikat és kiadtak egy ellentmondásos és kétértelmű sajtóközleményt. Nem sokkal ezután az a pár, aki titokban levideózta Carlost (akik még a szemeteszacskókat is átkutatták), rádöbbent, hogy Carlos Castaneda valóban meghalt, méghozzá éppoly emberi halállal, mint akiknek a rák teljesen tönkretette a szervezetét. De most visszatérve még egy kicsit a Harryvel való telefonbeszélgetéshez. Szóval Harry és én próbáltuk feldolgozni az egymástól kapott sokkoló híreket. Eközben csöngettek az ajtómon. Harryvel gyorsan megegyeztünk, hogy még beszélni fogunk egymással. Guido volt az ajtóban, és beviharzott egyenest a hálószobáig. Elmeséltem neki, hogy milyen hívást kaptam érkezése előtt.

– Ez annyi mindent megmagyaráz! Rettenetes, amit Carlos tett! És te tudtál Rebekáról? Most az anyjánál él és állítólag rendben van. – Félrefordította a fejét, a földet nézte, a lábujjait, bármit, csak ne kelljen az arcomra néznie. – Egy kicsit sokkos állapotban vagyok még ezektől a hírektől – mondtam. – Egyszerűen soha nem tudtam megérteni, hogy miért nem maradt velem senki kapcsolatban. Te egyetlenegyszer legalább eljöttél. Emlékszel, Guido? – Még mindig csendesen álldogált, túlságosan félt, hogy bármilyen véleményt mondjon. Aztán határozottan lépkedni kezdett, mintha valami archeológiai felfedezés hosszát vizsgálgatná. Végül leült az ágyamra és magához ölelt. Zsibbadt voltam és passzív. Fejemet a vállára ejtettem, mintha csak egy rongybaba lennék. Guido sötét humorával azon poénkodott, hogy vajon melyikünk ismerte Carlost legkevésbé, és vajon kinek volt a legnagyobb presztízse a szemében. 299. – Szerintem Ellis, te nyered meg a fődíjat. – Ahogy rámnézett, és abból, ahogy beszélt, rögtön tudtam, hogy elhiszi Carlosnak azt a történetét, hogy ő vette el 15 évesen a szüzességemet. (Ez volt az a történet, amiről Carlos és Muni próbáltak meggyőzni, hogy át kell vennem, és így mesélnem mindenkinek.) Megpróbáltam elmesélni neki, amit éppen most tudtam meg Harrytől, miszerint Carlos rosszindulatú, konkrétan megtervezett és kegyetlen tervének áldozata voltam. Teljesen felzaklatott, ahogy végiggondoltam ezeket a rettenetesen feszült és pusztító éveket. Hol voltak a társaim, hol volt az ő úgynevezett „varázslói” törődésük?! Ahogy még félig holtan ültem mellette, Guido hirtelen csak kitört: – Kérlek, soha senki ne tudja meg, hogy én nem kaptalak meg! – Feszült, furcsa ölelkezésbe kezdtünk. Olcsónak, megalázottnak és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Szeretetre és támogatásra, bátorításra lett volna szükségem, ehelyett Guido csak ilyen kamaszos tapogatózást tud felajánlani? Majd felkelt, és egy szó nélkül elindult az ajtó felé. Kikísértem őt és azt mondtam: – Úgy bánsz velem, mint egy tárggyal. Ez egyszerűen nagyon rossz érzés. – Félbeszakított: – Hé, karácsony van a menhelyen. Azt mindig nagyon szerettem. A szokásos udvari bolond szerep. Na és akkor mi van? – gondoltam. – Én nem szerettem, Guido, tudod én... – De addigra már kisietett. Majdnem elesett, úgy rohant az autójához. Másnap felhívott a mobilján miközben egy forgalmi dugóban álldogált. – Örülök, hogy hívsz Guido, már én is akartalak hívni a tegnap este miatt, én... – Igen. Tudod mit, szerintem kvittek vagyunk. – Micsoda? Ezt most hogy érted ? Guido, a múlt éjjel igazán megbántottál. Olyan olcsónak éreztem magam. Meg sem csókoltál, aztán meg úgy rohantál az autódhoz, mintha... – Hát igen, kicsit lehet hogy fura volt, lehet, de én jól éreztem magam! – Én meg nem. Épp most mondtam, hogy mennyire megsértettél. Amikor... – Aha... várj egy kicsit, valaki hív; tartsd! Az a férfi, aki az elmúlt két év tettei alapján úgy tűnt, mintha imádna, most éppen felfüggesztve tart a telefonján, miközben a másik hívásra válaszol. Mikor visszajött a vonalba, a hangjából csak úgy sütött a fontosságtudat. – Hát bocs, föl kellett vennem. Egy színésznő volt. Na, hol tartottunk? – Éppen azt kérdeztem tőled, hogy végképp lezárod-e a kapcsolatunkat... – Hát, mit lehet egyáltalán tudni a holnapról? Most minden olyan klassz. Különben is, kezd túl bonyolult lenni ez az egész. És nem is olyan nagy dolog. Úgysem volt soha szexuális kapcsolatunk. És az elmúlt éjjel találkoztam ezzel az iszonyúan cuki kis csajjal. Mindene megvan, jól néz ki, okos is, és még pénze is van! Emlékszel, hogy 300. milyen jól éreztük magunkat, amikor fölhívtuk egymást és a szótárban néztünk szavakat? Na olyat csináljuk majd még máskor is, az tök jó volt! – Úgy éreztem magam, mint akit gyomron rúgtak. Szótár? – Ó a francba, már megint hívnak. Bocsi drágám, szia! Ez volt az én első ilyen tapasztalatom, hogy hirtelen leráznak telefonon, mert valaki más, nálam fontosabb van a vonalban. Guido nyilvánvalóan jól megtanulta a varázslás lényegét Carlostól: elegánsan és bájosan csinálni mindent, mintha ez lenne az utolsó tetted, mielőtt átlépsz a végtelenbe. Emlékszem, mily intenzitással gyűlöltem magam ezután. Valójában egy kisfiút szerettem, és csak álmodtam róla azt, hogy felnőtt. Vak voltam, idióta és ráadásul alázatosan ostoba is, ami mindennél rosszabb. Nem hogy egótlan varázslók és brujók nem voltunk, de egyáltalán semmik sem voltunk, de azok biztosan nem, akik előrehaladott tanítványai egy naguálnak! Olyan emberek voltunk, akiket teljesen tönkretett a gyász. A halál, egy figyelemre méltó ember halála árnyékolta be minden éber pillanatunkat, de nem lehetett róla beszélni. A veszteség érzése átjárta az álmaimat is, és teljesen kikészített annak a lehetősége, hogy Florinda, Taisha és Astrid valóban öngyilkosok lettek. Az első intelligens és normális lépésem az volt, hogy felhívtam Richard Jennings-et, és elmondtam neki mindent Carlosról, a boszorkányokról. Richard azonnal átjött. Megmutattam neki azokat az ékszereket, amit Astridtól,

Taishától és Flótól kaptam a kis borítékokban, amiket Muni adott át nekem. Megmutattam Florinda gyöngyeit, amelyekkel együtt aludtam, ahogy ő is az enyéimmel. Amikor meglátta Astrid pillangó alakú brossát, sírt, mint egy barát, mint egy igazi ember. – Emlékszem erre – mondta elmélázva, kezében tartva a ragyogó pillangót. Együtt sírtunk. Végre valami igazi dolog is történt.

301.

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Coca-Cola kontra Pepsi Nincs nő, ki megszabadulhatna az anyjától. Jobb lenne, ha nem lennének anyák, csak nők. G. B. SHAW, Olyan szép, hogy nem is lehet igaz

Teljesen le voltam zsibbadva. Mászkáltam a házban, mindent eldobtam és kiürítettem, mindent, amit Florindának és Taishának tartogattam. A konyha kiürítése volt a legfájdalmasabb. Eltökélten mentem végig, a hűtőn kezdtem. Kidobtam Taisha füstölt lazacát, sajtjait, és egy félig megivott bort. A Florindához tartozó dolgok több időt vettek el. Egész készletek a mindennapi lenmag adagjához, mindenféle magok és bogyók. Nagytételben vásároltam, mert így egyszerűbb és gazdaságosabb volt – no meg babonából is. Ha még hónapokra való készleteim vannak, akkor talán még annyi hónapig együtt lehetek azzal az emberrel, akit ennyire szeretek, és aki az utolsó kapocs nekem Carlos felé. Fölpakoltam Taisha pezsgőjét. Úgy döntöttem, hogy valakinek odaadom. Aztán jött Florinda Coca-Colája. Valaki – régi típusú üvegekbe csomagolt – több ládányi kólát küldött neki. Mindenfelé volt belőlük, a garázsban, a szekrényekben, a hűtőben. Utáltam pazarolni, de egyszerűen nem tudtam megbirkózni mindennel. Kitettem a teli üvegeket a helyi boltba, és a többit pedig egyenként takarítottam ki otthonról. Egyenként öntöttem az üvegeket a konyhai mosdóba, az üreseket pedig a szemétbe. Folyamatosan folytak a könnyek arcomon, egyik könnycsepp követte a másikat, mint egy csapat katona, folyamatos lassú egyhangúságban. Néha letöröltem a kézfejemmel. Egy üveg kiönt, szemétbe dob, könnyet töröl. Kinyit, önt, dob, töröl. Muni rohant be erre a jelenetre. Zordan néztem rá és folytattam, amit csináltam. Majdnem kész voltam már. Kinyit, önt, dob. – Ezt ne csináld előttem – mondta. Ránéztem halott szemeimmel. – Florinda... – kezdtem. 302. – Ne beszélj róla, Florinda halott. – Kinyitotta a hűtőt és kutatni kezdett. – Hol van a diétás Pepsim? – Ó, nem tudom. – Nem találtam, hiába néztem körül. – Nincs diétás Pepsi?! – sikította. – Bocs, elfelejtettem, amikor vásárolni mentem. – Sokkal jobban törődsz a Florindád Coca-Colájával, mint az én diétás Pepsim-mel. Te picsa! Elmegyek, és soha többet nem jövök vissza, soha! – És elindult a hátsó ajtó felé. Elvesztettem a fejemet. Kivágtam a hűtő ajtaját és kidobáltam mindent: a szendvicséhez valót, az olíváját, a fűszereit, a sütijeit és a kedvenc tápióka-pudingját. Sikítani kezdtem. – Nézd ezt meg mind! Ez mind a tied! Neked vettem! Vettem neked ebédet, vettem neked sütit, mindent! És a rohadt diétás Pepsit elfelejtettem! Nagy dolog! – Te seggfej – mondta, és kinyitotta az ajtót. Elkaptam és a falnak szorítottam. A kaják kiestek a kezemből. – Nem mehetsz így el, ne merészelj így elmenni! Nézz ide! Hogy mondhatod, hogy nem törődök veled?! Nézd meg ezt a sok szart! Csak neked vettem! – Önző vagy! Te önző dög! Többet törődsz vele, mint velem! Direkt csináltad! Megdobtam a tápióka-pudinggal. Néhány centivel a feje mellett landolt, és lefolyt a falon. Úgy tűnt, mint akit izgalomba hoz az agresszióm. Odajött, átölelt és megcsókolt. – Imádom, amikor ilyen vagy. Imádom, amikor harcolunk. Látod, szeretjük egymást. Együtt kell lennünk. – Aztán elment, miközben azt hajtogatta, hogy szeret... Összekuporodtam, fejemet a kezembe temettem, sírtam, majd teljesen elnehezedett a mellkasom, és már alig kaptam levegőt. Felszaladtam és befeküdtem az ágyamba Florinda ametiszt függőjével. Reszkettem a takarók alatt. Munival végül kibékültünk, és azután elmondott mindent Guidóval való kapcsolatáról. Többé már nem vonult félre, mikor Guido hívogatta. Hallgattam, ahogy vigasztalja, dédelgeti, a szeretetéről biztosítja, és közben állandóan grimaszokat vágott nekem. Mire készült? Biztosított róla, hogy őt nem lehet érzelmileg megérinteni, és csak használja őt. – Kell nekem bizonyos dolgokra – mondogatta. – Úgy gondolom, hogy még maga előtt is letagadja saját szükségleteit, éppúgy ahogy Carlos. Azt gondoltam, igazán szüksége van Guidóra, hiszen nagyon sok feladat állt még előtte, és egyedül volt a

kormányrúdnál. És vajon ki más léphetne Carlos helyébe? Utolsó heteiben Carlos nagyon haragudott rá. „Azért maradsz itt, hogy azzal az idióta Guidóval legyél?” Döbbenetesen féltékeny volt a halálos ágyán, és el tudtam képzelni, hogy minden nőt megesketett, hogy örökre cölibátusban éljen utána. Visszaemlékeztem Tony Karam szavaira: „A naguál nagyon furcsa volt, amikor arról beszélt, hogy én legyek az új naguál. Valójában ezt is arra próbálta felhasznál303. ni, hogy a világába bevonzzon. Be kell vallanom, hogy majdnem működött, mert igazán szerettem volna részesülni a naguálok tudományából. És mégis örülök, hogy időben megláttam ezt a sok ellentmondást, és hogy nem hagytam fel kritikus hozzáállásommal, ami végül megmentett attól, hogy rettenetes hibát kövessek el. Azt gondolom, a fő elem a puzzle-ben az volt, hogy nem találtam semmilyen praktikus gyakorlatot vagy aktuális átadást, és ez segített abban, hogy úgy döntsek, távol tartom magam a csoportból, hogy ne is említsem azt a sok manipulációt, hazugságot, illetve a tisztánlátás folyamatos hiányát. Miután ezt elmondtam, szeretném hangsúlyozni a legmélyebb intim gondolataimat is Carlos Castanedával kapcsolatosan. Az egyik legintelligensebb, legvilágosabb és legkarizmatikusabb ember volt és marad, akit valaha megismertem. Szerencsésnek érzem magam, hogy találkoztam vele. Részben neki is köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki vagyok, ezt fénnyel teli jelenlétének is köszönhetem. Éppen ezért, és sok minden másért is, akárhol is van, akármit is csinál, elküldöm neki varázslói szeretetemet.” Azt gondolom, hogy Muninak és nekem is megvoltak a saját verzióink ezekre a gyönyörű szavakra, de mint nők, mint Carlos szeretői, feleségei eléggé más természetű veszteséget szenvedtünk. Néha, mikor Munit masszíroztam, sírt, összeomlott, és láttam rajta a megsebzett madár minden kiszolgáltatottságát és törékenységét. – Összetört a szívem, teljesen összetört. Carlos törte össze, Ellis, és nem tudom, hogy valaha is túljutok-e ezen. Biztos, hogy sok terápiára lesz szükségem. – A szavai meg-megakadtak, ahogy harcolt a könnyeivel vagy épp a nevetéssel. Tenyerét a mellkasához nyomta, és az ujjaival önmagába markolt. Egyszerűen nem tudtam semmilyen gyógyító dolgot mondani, de legalább beszélt valakivel, és reméltem, hogy a legmélyebb bánatát Guido karjaiban azért el tudta mondani. Egyfelől Carlos szerette a titkokat, másfelől tökéletesen hitt a katarzis mindenekfölötti erejében, mi pedig ettől teljesen összezavarodtunk. Lehetséges, hogy néhányunknak sokkal jobban hangsúlyozta annak fontosságát, hogy elmondjuk a történetünket egy olyan vallomásként, ami akár az életünket is mentheti meg. Mivel tudta, hogy titkok között nőttem fel, lehet, hogy nekem más utasításokat adott, mint a többieknek. Gondolom, erre sosem kapok választ. Vajon az igazság valóban képes meggyógyítani az elmúlás okozta sebeket? Ebbe az álomba való kapaszkodás lett az alapja a gyógyulásomnak, az egészségem lassú, nagyon lassú helyreállásának. A folyamat lassú volt, mert még mindig nem tudtam sikeresen megfosztani Munit az elmémben elfoglalt képzeletbeli trónjától. Néha a mentoromnak láttam, máskor pedig egy egyszerű összetört nőnek. Olykor-olykor belekezdett a régi játékaiba. – Carlos lefeküdt az anyáddal – mondta, és figyelte a reakcióimat. Nevetésben törtem ki. Muni csalódottnak tűnt. Vajon Carlos éveken keresztül azt mondhatta 304. neki, hogy elcsábította Sylviát? Vagy ez csak a saját kitalált játéka? Egyáltalán nem hittem benne, de elhatároztam, hogy utánanézek. – Mama, Carlos valaha is megközelített téged? – Micsoda, édesem? Carlos? Dehogyis! – Nevetett ezen az abszurd kérdésen és visszatért a magazinjához. Az a meggyőződésem, hogy Muni élt-halt egy barátnőért, hogy legyen egy bizalmasa, de ide-oda csúszkált a szerepei között. Ragaszkodott ahhoz a hitéhez, hogy én mindent megkaptam az élettől, míg ő semmit. Muni emlékeztetett Carlosra, akinek folyamatos társaságra volt szüksége a betegsége alatt, de aki körülötte volt, azt szüntelenül bántotta. A karjaimban sírva, Muni összefüggéstelen szavakkal arról beszélt, hogy Carlos testét hogyan tisztították meg a krematóriumhoz, és feketébe kellett öltöznie, hogy eljátssza a gyászoló feleséget azon a szörnyű helyen. Vajon itt mire gondolhatott? A ravatalozóra? Néha képesek voltunk félretenni a bánatunkat. Egy ilyen napon kint napoztunk, és Muni könnyelműen el kezdte mesélni édes szerelmi történeteit Guidóval és Joeyval. Úgy tűnt, végre kikerült Carlos nyomása alól. Majd hirtelen dühös lett. – Eddig nem mondtam Ellis, de neked és az anyámnak egy napon van a születésnapotok. – Ez hihetetlen. – Olyan vagy nekem, mint az anyám. Ő is fantasztikus ember volt. Szerettem elmenni mindenféle pasikkal, aztán hazamenni és mindent elmesélni neki. Mindig várt – éppúgy, mint te. – Én azonban nem vagyok az anyád, én nem akarok az anyád lenni! És egyébként egyáltalán nem akarok hallani a szexuális történeteidről, különösen nem egy olyan emberről, akit kedvelek. Istenem Muni, hagyd abba, hagyd

abba örökre! Tudom, hogy legalább annyira az én hibám, mint a tiéd. De azt akarom, hogy ennek végre vége legyen már! – törtem ki. Bocsánatot kért. Megegyeztünk, hogy nem beszélünk többet Guidóról. Ez egy újfajta helyzetet teremtett közöttünk és végül helyreállt valahogy az egyensúly. Muni boldogan cseverészett Joeyval kapcsolatos viszonyáról (Fifi barátja, a 19 éves a vasárnapi csoportból), de ez nem okozott bennem semmilyen feszültséget. Teljesen aszexuálisnak találtam, és igazából egy gyereknek láttam. Szerintem Muni egy teljesen felelősség nélküli, játszótársi viszonyt keresett. Egy olyan szeretőt, akit végre nem Carlos választott ki neki. Mindenféle tehetségük ellenére, Guido és Carlos is a melankólia és az indulat útvesztőit jelentették Muninak. Joey ehhez képest úgy nézett ki, mint aki folyton a strandról érkezik, éppcsak hogy lepattant a szörfről, és az éjszaka változatos örömeire készülődik. Egy nap, amikor Muni úszni érkezett, miközben lábujjával megvizsgálta a vizet, hogy milyen hideg, a következőt mondta: 305. – Ellis, valami rosszat tettem, valami igazán rosszat. – Ez még az első szürreális hét ideje alatt történt, Carlos halála után. – Vártam, hogy mit fog mondani. – Tudod, milyen versengés van, hogy ki kapja meg Florinda új luxusmatracát. Fifi is akarja, én is akarom. Tudod, mit csináltam? Lefeküdtem a barátjával az ő szobájában, ezen a matracon! Es tudtam, hogy Fifi bármelyik percben megérkezhet! Úgyhogy meg is jött, ott talált minket, hisztérikus rohamot kapott, és azzal fenyegetett, hogy felvágja az ereit. Joey utánarohant, Fifi meg egyfolytában azt sikítozta, hogy becsaptam. Felháborított a dolog, de nem mutattam. Ez most megint valamilyen varázsló-trükk? Úgy hangzott, mintha az emberi kicsinyesség mélypontja lenne. Muni nagyon jól tudta, hogy ez lelkiismeretlen dolog. Nem is tudtam máshogy reagálni, minthogy nevettem ezen az egész komédián, amit maga körül létrehozott. Joey valahogy meg tudta vigasztalni Fifit, aki tovább már nem fenyegetőzött öngyilkossággal, de soha többé nem volt hajlandó a beszennyezett matrachoz hozzáérni. Muni sok fronton győzelmet aratott. Vajon milyen csontjáig hatoló gyűlölet vezethette egy ilyen cselekedetre? Ahogy Edith Wharton írta: „Ha egy nő szeretné eltalálni egy másik nő szívét, soha nem bukik, soha nem téved”. Ha egyszerűen félreteszem azt a feltételezést, hogy Muni esetleg egy megvilágosodott lény, akkor azt kell látnom, hogy a féltékenységtől beteg, és amiatt, hogy Fifi ilyen hamar felemelkedett a ranglétrán. Florinda azt az utasítást adta Muninak, hogy Fifivel éljen, bár ő velem szeretett volna élni. Fifi Hollywoodba akart partikra járni, amit Muni silány dolognak tartott. Hogy a matrac körüli paródiát betetőzzük, Muni hamarosan beleélte magát egy egyfajta guruságba – ami engem a legjobban undorított a dolgai között. Mint ahogy oly sokszor már – amikor meg akarta menteni a látszatot –, most is késve reagált. – Tudod Ellis, meg kellett tanítanom egy leckére. Igazán birtokló és féltékeny, bár tagadja. S én csak egy szívességet tettem neki. El is ismerte, amint lenyugodott. Most aztán megint átláthattam Muni ismétlődő jeleneteit, amik tulajdonképpen Carlos jeleneteinek variációi voltak. Az első impulzus: tudja, hogy valami rosszat tett; a második: a gurut játszani és fényesen kiszállni az egészből. Csalt, és nem volt képes szembenézni vele, mert egy olyan világban lakott, ami állandó, potenciális csalókkal volt benépesítve. Például most is jelentőségteljesen nézett rám: – Egyszer valami igazán rosszat tettem Claude-dal – mondta – igazán komolyan rosszat. Nem mondtam semmit. Nem akarta elmondani, én meg nem akartam erőltetni. Megint a macska-egér játszmát kezdte. Megint egy újabb fénybuborék az idegsokkolt agyamban. Egyszerűen el kell vágnom ezt a szükségletemet, ezt a belső kényszert, hogy tudni akarjak mindent. Ez volt az első tanács, amit Florindától kaptam Carlos kapcsán. Szabadulj meg a vágytól, hogy tudni akard. Soha nem fogod tudni, olyan sok titkunk van. 306. Ez a döntés egyértelműen a szabadság útjára vitt. Világosabban láttam, hogy ez a szükség mindkét részről jelen van. Muni kezdett egyfolytában a körül forogni, liogy Carlos miket mondhatott róla. Legjobban azon aggódott, hogy szexuális viselkedésében rágalmazták. Állandóan részletekért nyaggatott. – Hát – mondtam –, nem mondott olyan sok rossz dolgot. – De Dexter azt kérdezte, hogy miért viselkedek olyan kurvásan. Mit mondott nektek Carlos? Mit gondolsz, miért mondott ilyen szörnyűségeket rólam a pasiknak? Olyan furcsán néznek rám. Mit mondhatott rólam? Szegény Muni, most aztán kapott egy dózist Carlos és az ő saját gyógyszeréből. Most aztán szenvedhet a vágytól, a kényszertől, hogy megtudhassa. – Oké – mondtam –, leginkább szép dolgokat mondott, de azt is mondta, hogy egy kis hídon ültél Hollywoodban Sartre-t olvasva, és ott szedted fel a pasikat. Aztán elvitt minket egy hotel mellett, és azt mondta, hogy ide vitted őket, hogy lefeküdjetek. – Csöndben volt, és az arcát elborította a fájdalom. – És még? – Hogy el kellett mennie egy klubba, ahol te táncoltál, méghozzá piszkos táncokat, valami Juannal, vagy Joséval,

vagy Enrique-vel, mexikóiakkal, és átvetett a vállán, úgy vitt el téged, míg az egész tömeg tapsolt. – Úgy nézett rám, mint egy megkínzott állat. – És még? – Már csak annyi, hogy rejtőzködtél a féltékeny szeretőd, José elől, aki késsel üldözött, és te Carlost hívtad, hogy megmentsen, mert éppen ki akartál ugrani az ablakon. – Na, ez igaz – mosolygott nosztalgiával. Lehet, hogy José jó emlék volt neki. – Sok szép dolgot mondott Muni. Elmondta, hogy te írtad meg a leggyönyörűbb könyvet, amit valaha olvasott. Mesék az energiáról, de nem engedtétek, hogy megjelenjen. – Megrázta a fejét: – Nincs ilyen könyv. Döbbent voltam egy ideig, és még most is az vagyok, vajon Carlos miért találta ki ezt a mesét? Vajon neki akart segíteni ezzel a kitalációval? Egyik nap Muni irritáltan mondta: – Egyesek azt mondják, hogy Berkeleyben és Los Angelesben voltam azalatt az időszak alatt, amíg a „második figyelemben” voltam. – Ironikusan mondtam, hogy mivel ő a naguálasszony, egyszerre akár két helyen is lehetett, nem? (Mostanra már arról is hallottam, hogy Kaliforniában volt az alatt az idő alatt. Aztán ez is lett a hivatalos változat.) Másnap a Clear Greenben dolgozók ezzel a magyarázattal válaszoltak azokra a kérdésekre, amik Carol kétséges történetével kapcsolatosan érkeztek. Carlos halála után Muni folyamatosan változtatta a véleményét arról, hogy mi történt az eltűnt boszorkányokkal. Hosszú folyamat kellett ahhoz, hogy képes legyek 307. feladni a szerepemet ebben a macska-egér játékban. Vártam türelmesen és türelmetlenül, hogy elmondja egyszer, és beavasson a titokba, hogy élnek vagy halnak. Erősen szenvedtem és gyászoltam őket, és egyre mélyebb depresszióba ejtettek fájdalmas fantáziaképeim. Ez volt a legkeményebb próbája annak, hogy legyőzzem a vágyamat, hogy megtudjam a dolgokat, a hiteles információkat. Egy nap, amikor a medencében úszkáltunk, Muni végképp elárulta magát: – Most aztán minden hatalom az enyém. Az enyém ám! Én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy igazán mi történt, és mindenki tőlem akarja majd megtudni, és mindenki engem akar! – A lábujjaival paskolta a vizet, csak úgy úszott a gyönyörűségben. Ekkor végképp túlcsordult bennem a pohár. Nem, többé már nincs szükségem rá, hogy megtudjam... nem, Munitól semmiképpen sem, még akkor sem, ha ő tudja egyedül! Azok a nők, akik otthagyták a Pandora utcát, felnőtt emberek voltak. Ha élnek, akkor kapcsolatba tudnak lépni velem. Carlos halott. 30 év után először nem kaptak utasításokat tőle. Elkezdődhet az elveszett emberek felkutatása. Sonia apja, aki rákban haldoklott, megpróbált kapcsolatba lépni a lányával két évvel azután, hogy eltűnt. Eljutott a Clear Greenig, ahol nem voltak hajlandóak szóba állni a családdal. Sonia apja úgy halt meg, hogy képtelen volt egyetlen szó erejéig kapcsolatba kerülni a lányával. Az anyja és a testvérei arra spóroltak, hogy meg tudják fizetni a felkutatását. Végre képes voltam megtenni, amit Carlos olyan régen, sok éven keresztül tanácsolt: visszahúzni a kéregető kezemet. Egy éve tartogattam kint, vártam egy morzsára, egy morzsányi hírre Florindáról, Taisháról, Astridról, Carlos utolsó napjainak részleteiről. Éveken át tartottam kinyújtva kéregető kezemet. Ezelőtt is, minden egyes morzsáért, amit Carlosból kaphattam. Mostanra már fáradt volt a kezem, fáradt voltam én magam is. Messze fáradtabb, mint amennyit képes voltam megérteni. Végre kezdett egy hatalmas teher lehullani rólam.

308.

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Az üresség hierarchiája Szabadságának hűvössége megbénította. Ami a tudatában lármázott, az nem a benne félig bekövetkezett rémtett volt, vagy ami arra várt, hogy másokban kiteljesedhessen. Nem, annak a tudásnak az egyszerű misztériuma volt, hogy a csoport megteremtett valamit azért, hogy egységbe kovácsolódjon. És ettől mindegyikük csak még jobban egyedül érezte magát. JOEL LANE, Common Land (Közösföld)

Nehéz volt megválnom Munitól. A mi drámai vitáink és újratalálkozásaink éltették. – Imádom, amikor mérges vagy – mondta. – Imádom, amikor támadsz rám, amikor arra kényszerítesz, hogy visszatérjek. Olyan szenvedélyes vagy. Én viszont nem szerettem ezt. Igaz, hogy nagy nyereség az egónak, hogy éppen ő akar engem, még érdekes és izgató is volt szexuális kapcsolatba kerülni vele, megható és intim dolog volt a barátjának lenni, amikor engedte, hogy leessen róla a maszk. Mindig hiányzott a humora, ami csak hosszú ismeretség után jött elő. Amikor először találkoztunk, annyira lehangoltnak tűnt, annyira megvertnek. Végül ráhangolódtunk egymás furcsaságaira, és fantasztikusan gyors tudott lenni a felfogása. Egyszer azt kezdte mesélni, hogy Florinda belülről elégett, aztán mégis ahhoz a verzióhoz ragaszkodott, hogy vett egy új autót, bepakolta a cuccait, és eltávozott Astrid vagy Taisha társaságában. – Florinda készen állt az indulásra. Semmi szeretlek, semmi búcsúzás. Annyira undok volt. Aztán hirtelen visszafordult az ajtóból, és azt mondta: Muni, voltál valaha is féltékeny a naguálra és a nőire? És én azt válaszoltam: Nem Florinda, nem voltam. Más dolgaim voltak vele hidd el, de ez nem, nem vagyok féltékeny. Úgy értem, végül is én voltam a második számú kedvence. Aztán Florinda mosolygott, és azt mondta: Hát igen, sok nője volt, azt tudod. Én meg nem értettem. Most mi van, most meg akarja beszélni? Florinda folytatja: Csak gondolkodtam... Aztán elment. Se ölelés, se csók, se köszönöm, se viszlát, semmi. 309. – Talán – mondtam – projektált. Lehet, hogy ő volt az, akit zavart a naguál sok nője. – Muni szipogott. Nem volt túl otthonos a pszichológia területén. Egy darabig gondolkodtam azon, hogy a második helyet jelölte ki magának. Vajon ki volt az első helyen? Abban biztos voltam, hogy Florinda féltékeny volt, pokolian féltékeny, és az, hogy más nőket szerzett Carlosnak, a kontrollálás módszere volt. Hatalom azáltal, hogy Carlos legprivátabb tevékenységébe is beleszólhatott. Egyszer azzal vádolt meg, hogy azért barátkozom Fifivel, hogy ellenőrizhessem őt. Ekkor jöttem rá, hogy most árulta el egyik titkát, teljesen önkéntelenül és akaratlanul ejtette ki a száján. Egyszer se jutott eszembe, hogy bárkivel barátkozzam azért, hogy kontrolláljam. De a saját metódusát tulajdonította másoknak is (ahogy mindannyian tesszük a sötét foltjainkkal). Az egyszerű vágyam, hogy legyen egy bizalmasom, egy barátnőm, érthetetlen volt számukra. Ez túlságosan emberi volt, túlságosan is emberi, túlságosan unalmas, messzemenően unalmas. Taisha is szerzett nőket, azaz kerítősködött, bár ezt a szót általában vele kapcsolatban soha nem használták. Astrid teljesen gátlástalanul csinálta. És én is nekiláttam már, nemcsak Susannal, azaz Fifivel, de Myrna, azaz Raven esetében is. Emlékszem, hogy morgott Florinda, amikor Fifi sírva futott el Carlos ölelésétől. A másikkal kellett volna kezdenünk, mondta akkor Florinda. Emlékszem, hogy vele együtt nevettem a megbotránkozott Susanon, és így csatlakoztam hozzá a hatalom érzésében, élvezve, hogy én is egy madám vagyok. De ha folytatom, akkor én is ugyanoda jutok, és akkor valóban igaza lett volna abban, amivel megvádolt. Alice azt mondta, hogy megszokott dolog volt, hogyha egy nő egy másik nőt hozott, akkor az erejét tesztelték, és méghozzá azzal, hogy kiutálták egy időre. Alice azzal a teóriával állt elő, hogy engem azután zártak ki, miután Fifit beszerveztem. Ez meg most is megdöbbent. Miért kell elidegeníteni egy új és önkéntes nőbeszerzőt? Emlékszem, hogy Florinda elmondta nekem, hogy valaha ő is volt féltékeny, amíg Westwoodban élt egy lakásban Carlos mellett, és lesett ki az ajtón, nézte a riválisait, ahogy jönnek-mennek. Aztán képes volt legyőzni ezeket az érzéseit. – Nem vagyok olyan, mint te Ellis, egyszerűen ennél kevésbé már nem is törődhetnék az egésszel. Leszarom, hogy ki volt előttem, és ki jön utánam. Amikor arról panaszkodott, hogy Carlos után kell takarítania, és vasalni az ágyneműjét, azon gondolkodtam, hogy

mi munka lehet ez, és meg poénkodtam is rajta. Csak bámult rám. Én nem voltam eléggé beavatott, hogy ilyen szintű vicceket engedjek meg magamnak. – Ha nem hagyod el a féltékenységedet, hogy fogod érezni magad, amikor belépsz, és egy másik nővel találod? Vagy több nővel. Hidd el nekem, megtörténhet! – figyelmeztetett Florinda. Ahogy beszélt, visszaemlékeztem a régi időkre, amikor az ágyban azt mondta nekem Carlos: feleségem vagy, egy igazi nőstényoroszlán. Menj és vadássz nekem, 310. vadássz a férjednek! Hozzál nekem mágikus ajándékokat! Meg kell tenned, ez a feladatod. Megteszed a férjedért, mert a férjed vagyok, nem? Amikor hazamentem, próbáltam listát írni, hogy mit lehet ajándékozni Carlos Castanedának, mi az, amit egy varázsló kaphat még, hiszen mindene megvan. Egy jegy a „második figyelem” állapotába. Végül kikötöttem egy rettenetesen drága antikvitásban Beverly Hillsben. Misztikus kincsek, egyiptomi antik dolgok. Egy kis szobrocskát választottam. Igen sokba került nekem, de olyan gyönyörű volt! A szenvedélyt szimbolizálta. Igazán egyedülálló volt. Szépen becsomagolva, dobozban adtam át Carlosnak, s vártam, hogy kinyissa, de félretette. Soha többé nem láttam. Amikor megkérdeztem, hogy tetszett-e neki, gúnyosan szipogott. – A szenvedélyt szimbolizálja mi amor – mondtam védekezve és megbántva. Félrenézett gúnyos grimasszal. – Szenvedély? Amikor elmeséltem ezt a fájdalmas történetet Sallynek és a könnyeimet törölgettem, megrázta a fejét: – Mondtam Amy – s tényleg mondta –, vadászni, mint egy nőstényoroszlán a férjének azt jelenti, hogy más nőket kell vinni neki. – Sally kedves volt. Soha nem dörgölte az orrom alá a tudatlanságomat vagy tagadásaimat. Pedig látta azt, amit én nem látok és mindig igaza volt ilyen dolgokban. Muni próbált meggyőzni, hogy mivel a férfiállatok háremben élnek, mi is természetes módon élünk, mint az oroszlánok. Nagyon szerencsétlen magyarázat volt, olyan, mintha ennyi év után is még mindig próbálná meggyőzni magát. Miután tanulmányoztam az állatok párzási szokásait a Book of Lists miatt, készületlenül értem a jól felkészült válaszommal. – Az állatok világában – magyaráztam – a szexualitás minden formája normális. Poligámia, mindkét nem, monogámia például a farkasoknál, leszbikusság sirályoknál, a delfinek meg maszturbálnak. Nincs vita, hogy az egyik emlősfaj természetesebben viselkedne, mint a másik. Csak az emberek szenvednek ettől, bár úgy tűnik, hogy a magasabb rendű emlősöknek erős féltékenységi rohamaik vannak. Muni csendes maradt akadémikus válaszom után. Elhatároztam, hogy megpróbálom abbahagyni a vitát. Találjon valaki mást, és legyen nőstényoroszlán egész életében. Felnőtt nők vagyunk, középkorúak, ahogy Carlos mondaná, akik azt csinálnak, amit akarnak. Szerezzen nőket a kedvenc gurujának, ahogy Florinda teszi, vagy ahogy Florinda is szabad abban, hogy öngyilkos legyen, vagy örökké éljen valamilyen svájci bankszámlából, Monacóban. Függetlenül az állatok szokásaitól, azt hiszem, hogy ami az egyiknek jó, a másiknak is kellene, hogy működjék, de Carlos mindig is megtiltotta az ellenszolgáltatást. Az én tapasztalataim ezekkel a szerény kis szolgálókkal, Simonnal és Guidóval megmutatták nekem ezt. Visszaemlékszem egyik legutolsó ölelésemre, együttlétemre Carlosszal. Hatalmas, ragyogó szemekkel nézett rám. 311. – Mit fogsz csinálni, ha én nem leszek? – Hogy érted? – Ha nem jössz velem a végtelenbe. Nincsenek garanciák piernudas. Majd az öreg barátoddal, Johnnal fogsz dugni? – Johnnal? Ne légy nevetséges. – Ajánlom is, hogy komolyan gondold, ajánlom. A naguál után azt akarod, hogy egy ilyen izé... ragadozó maszturbáljon benned?– Undorral néztem rá. Most meg ezzel ijesztget, mindenféle rettenetes esti mesével, rémséges alakokkal, mint egy rossz science fiction? Elképzeltem, ahogy John rajtam mozog, és olyan az arca, mintha egy rovar lenne. És miért? Tudtam pontosan, Carlos Castaneda hatalmi vágya mindent felülmúlt. Azt akarta, hogy hűséget ígérjek neki örökre, a síron túl is. Úgy akart meghalni, hogy tudhassa, soha más férfié nem leszek. Néhányan nőtársaim közül meg is tették neki, vagy önmaguknak ezt az ígéretet, megfogadva, hogy soha férfihoz nem érnek, csak ha a naguálasszony választja ki nekik. És mégis. Carlos azt akarta, hogy elmeséljem a történetemet. És én mégis szerettem őt, és még most is szeretem őt. Carlos ellentmondásai, az uralkodás és a gyengédség, a kényszeres hazugság és az igazság égető szeretete, mindezek tették őt olyan nagyon különlegesen emberivé Sok hónappal halála után Muni és én egyszer összevesztünk. Már nem emlékszem min, csak azt, hogy nagyon fájt, és hogy telefonon történt. Aznap este kinéztem a teraszomra, és tizenkét melegházi rózsát láttam, halvány rózsaszín árnyalatban, nagyon drága fajtából, mindegyik egy-egy kis vizes csövecskében. Utáltam az ilyen virágokat, mert mindent képviseltek számomra, ami nem a varázslás. Levágva, tenyésztve, kifárasztva, illat

nélkül Arra voltak jók, hogy azt mutassák, milyen sokba kerülnek, és a bűntudat igen magas szintjéről árulkodtak, bevittem őket, fogalmam sem volt mit kezdjek velük. Nem hívtam fel Munit és nem köszöntem meg. Másnap hisztérikus hívás érkezett. – Nem hívtál fel! Azt gondoltam, hogy kidobtad a rózsákat, úgyhogy ott voltam nálad reggel 6.30-kor, és az egész kukát átnéztem! – Bocs, hogy nem hívtalak, köszönöm a rózsákat. Nem voltam még kész arra, hogy beszéljek. Nincsenek a szemétben. Nem volt itt más, mint egy nagyon komolyan megzavarodott nő. Most meg a kukámban kutat! Még ha ki is találja, szörnyű ez az egész. Az egész csapat ki volt készülve attól a párostól, aki az ő kukájukat kutatta ki. – Figyelj Muni, most valami fontosat szeretnék mondani neked. Azt gondolom, hogy te hiszel valamilyen hierarchiában, az üresség hierarchiájában, és azt hiszed, te vagy a tetején, és én valahol alattad. – Igen, van is az ürességnek hierarchiája, és én vagyok a tetején. Egyszer majd megérsz rá, hogy megértsd. 312. – Lehet, de akkor majd szólok. Mindenesetre, ami a mostani pillanatot illeti, nem akarok gurut, végeztem a gurukkal, nem akarom a tanácsodat. Ez az egész dolog épp annyira volt az én ügyem, mint a tiéd. Én jöttem, én kerestem. – Jó, nem adok tanácsot, nem fogok többet tanácsot adni, soha. – Nagyszerű. Ha meg akarod próbálni a szimpla barátságot, azt szeretném. Mehetünk moziba, meg úszhatunk, meg mindent csinálhatunk, amit szeretünk. Te nem vagy már a gurum. És le foglak állítani, ha megint kezded. – Oké, persze, legyünk barátok. Nagyszerű. Menjünk ebédelni. Soha többé nem adok tanácsot. Még egyetlen ebédet bírtunk ki együtt. Mesterkélt volt az egész. Többé nem volt igényem rá, hogy az igazságról beszeljen. Ez a kapcsolatunk egész alapját megváltoztatta. Egy vagy két nap múlva rögtön visszacsúszott a szerepébe. Ártalmatlan, de nagyon is fárasztó módon. Én meg nem tartottam meg a szavamat, és nem figyelmeztettem állandóan. Egyszerűen csak kicsúsztam az egészből: nem hívtam, ő sem hívott. Ez volt az egész játék vége. Muni nem volt Carlos Castaneda. Képtelen volt úgy tartani a kantárt, akármennyire naguálnak nevezték ki. Nemsokára Poona hívott fel. Bejelentette: – Muni azt akarta, mondjam meg neked, hogy figyeli az energiáidat, és hogy jól nézel ki. Hát már megint ott vagyunk, ahol a part szakad. Én is néztem az ő energiáját, és ő meg nagyon rosszul nézett ki. Itt van ez a naguálasszony, ragyogó, gyönyörű, karizmatikus teremtmény, aki képtelen bárkivel egyenrangú módon kapcsolódni. Most meg Poonát használja föl mindenesként. Sok szeretetteljes, boldog pillanatot adott nekem, sok bátorságot mutatott és mély kedvességet, olyan szeretetteli cselekedeteket, amiket soha nem fogok elfelejteni. De útközben kivirágoztak benne a hatalom vágyvirágai. Úgy tűnik, kétféleképpen nem lehet. Úgy látszik, a varázslóvilág tanítványai soha nem nőhetnek fel. Én már többé nem vagyok odaadó követő, és még valakit elvesztettem szomorú módon, még valakit, akit szerettem. Ez az ára annak, hogy levettem a szemellenzőimet.

313.

NEGYVENHATODIK FEJEZET

Összeroppanás Különös dolog történhet az emberekkel. Nem más ez, mint az arra való képesség, hogy napokig vagy hetekig úgy működjenek, mint egy kiegyensúlyozott, jókedvű automata, amikor összeomlik valami alapvető, amin a kódjaik vagy a reményeik szilárdan nyugodtak. Azok, akik elveszítik a feleségüket vagy az Istenüket, könnyen így viselkednek, méghozzá meghatározatlan ideig. Ezután az összeomlás teljes és ragyogó. TANITH LEE, The Gorgon (A gorgó)

Néhány hónappal Carlos halála után a megmaradt tanítványok elhatározták, hogy partit rendeznek a házamban. Eldöntöttük, hogy mindenféle italt is felszolgálunk, és a csapat tagjai közül többen voltak, akik egy évtizede most először ittak egy koktélt. Kinyitottam az ajtót, és Fifit láttam, lassan egy év óta először. – Ó, nahát Ellis! – Ki volt öltözve, paróka volt rajta és napszemüveg, részegen bukdácsolt át az ajtómon barátjával, Joeyval. Nevetgélve a melleimhez nyúlt: – Hű, Ellis, neked aztán szuper melleid vannak! – Kibontottam magamat a közeledéséből és bevezettem. Hamarosan a tetőn feküdtem egy napozóágyon, és csokiba mártott epreket eszegettem, beszélgettem Simonnal és Patsyvel, amikor a bolondos páros felérkezett a lépcsőn. Fifi azonnal az ölembe csúszott, erőteljesen megcsókolt és ezt suttogta: – Olyan fantasztikus vagy! A barátság és a becsapottság keverékével vegyítve hosszú ideje volt egyfajta erotikus vonzalom közöttünk. Annyira vissza volt fojtva, legalábbis bennem, hogy soha még csak egy szexuális fantáziám sem volt vele. És most levette a fedőt. Vagy féltucat ember volt a tetőn, akik úgy tettek, mintha nem is figyelnének, ahogy Fifi és én csókolózunk és simogatjuk egymást. Ha férfi jött fel, lezavartuk őket, csak Joeyt hagytuk ott, aki túlságosan is részeg volt, ezért semmit sem tudott tenni, csak nevetgélni. A többi lány közül néhányan csatlakoztak hozzánk, szintén csókolózni 314. kezdtek, és most a felhalmozódott érzelmek, az éveken át visszafogott fájdalom, aggodalom, vágyódás és szeretet mind a szexuális felfedezés formáját kezdték ölteni. Vadul csókolva, Fifi a fülembe suttogta; – Tényleg gyűlöltél engem Ellis? – Nem. Hittél Carlosnak, amikor ezt mondta? – Soha. – És te gyűlöltél engem? – Én? Persze, hogy nem. És most aztán igazán közel kerülhetünk egymáshoz. Fifi a szenvedélyes csábító szerepében kezdte, és hamarosan gátlástalanul szeretkezni kezdtünk. A többi nő is kezdett csókolózni és levetkőzni, mialatt Fifi és én szenvedélyesen fedeztük fel egymást. Hallottam, hogy Guido Muninak mondja: – Mi a fene, mi történik itt? – Muni azt válaszolta: – Mind a ketten nagyon fizikálisak, és most így dolgozzák fel a problémáikat. Menjünk innen! Hamarosan Fifi a többi lánnyal folytatta, míg én néztem a szürreális jelenetet. Mikor mindenki elment éjfél után, különösen békésen éreztem magam az összes merész dolgot illetően, ami megtörtént. Éreztem, hogy ez katartikus dolog volt, Fifinek részegnek kellett lennie, hogy ezt megtegye, de ez jellemző is rá, mondtam magamnak. Bizarr, hogy így tört meg a jég egy éves távolságtartás után. Esetleg beszélhettünk is volna arról, ami történt. Szétválogatni Carlos szavait az igazságtól, az érzéseinkre vonatkozó igazságoktól. Reggel a legtöbb vendég másnapos volt, inkább érzelmileg, mint fizikailag. A csoport fortyogó, visszafogott szexuális energiája kirobbant. Muni úgy viselkedett Fifivel, mint egy anya, aki megbünteti a rosszul viselkedő kamasz kislányát, mondván, ez az utolsó alkalom, hogy ilyen öltözékben mész partira. Döbbenettel hallottam, amikor Patsy verziójából megtudtam, hogy mit talált ki magának. Úgy láttam, Poona is elfogadta a magyarázatot, amikor mesélte nekem: – Fifi egyesítette a zöld lényeket a sárgákkal.

– Egy fenét, annyi történt, hogy tíz év után először rúgtatok be. Istenem, nem hallottam még ekkora hülyeséget. Néhányan rettenetes bűntudatot éreztek, amit ki kellett beszélniük magukból. Én azt reméltem, hogy ez a furcsa kezdet majd beindítja a valódi kommunikációt. Az esti partin Buddy, az egyik külsős tag, látott minket Fifivel. Amikor felsétált a lépcsőn észrevette, hogy egymásba fonódunk, és erre rettegve elrohant. Elmondták később, hogy másnap megjelent a Clear Greenben teljesen kikészülve. Senki sem tudta, hogy hogyan kéne őt megközelíteni, úgyhogy én fölajánlottam. Felhívtam az irodámba. Gondoltam, az volt a baja, hogy kimaradt a dologból. Éveken át élt cölibátusban, akárcsak Guido, akit szintén mélyen felkavartak a partin történt események (bár neki legalább volt szexuális élete Munival), Buddy ebből az esetből azt 315. a konklúziót, hogy a csoport rendszeresen gruppenszexelt. Elmagyaráztam Buddy-nak, hogy a legjobb tudomásom szerint ilyen még soha nem történt, és hogy férfit nem vontunk be a dologba (bár igazából nem tudtam, hogy fel tudjuk-e menteni magunkat Joey jelenléte miatt, kivéve persze úgy, ha egy varázslótanítványhoz nem méltó módon megmondjuk az igazságot, vagyis, hogy Joey egyszerűen olyan részeg volt, hogy nem is láthatott semmit). Továbbá, hogy itt tulajdonképpen egy érzelmi feldolgozás, katarzis történt. A csend halálosnak tűnt a másik oldalon. Rögtönözni kezdtem. A varázslók világában az energiacsere a nők között valami mást jelent, bár ilyen még soha nem történt. Higgye el, ez legalább egy kicsit segített rajtunk. Carlos is azt mondta, hogy a nők közötti energiacsere más, és nem olyan romboló, mint a férfiak között, úgyhogy ezt legalább hitelesen mondhattam, de mégis bűntudatot éreztem, hogy ezt az egész varázsló-zagyvaságot használom fel arra, hogy megnyugtassam Buddyt. Olyan voltam, mint a boszorkányok, és nem éreztem jól magam ebben a szerepben. Megint bepillanthattam Óz függönye mögé, és megtapasztalhattam milyen könnyű ilyen homályosmisztikus halandzsával kilépni egy kínos helyzetből. Visszaemlékeztem egy beszélgetsemre Carlossal, amikor engem is sokkolni szeretett volna egy ilyen esettel: – Nancy és Patsy rajtakapták Munit és Flót vad szex közben, mindegyiküknek volt vagy húsz orgazmusa. A lányok annyira megijedtek, hogy hazarohantak. Nancy magára húzta a hálózsákját egész az orráig. Fantasztikus volt amor, látnod kelleti volna az arcukat. Rettegtek. – Ez a jelenet túlságosan komikus volt még nekem is, hogy elhiggyem. Úgy tűnt azonban, hogy nem mindenkinek meséltek ilyen történeteket. Egyik nap ebéd közben Sonia, Astrid és Carlos a szalvétájára rajzolgatott az „elemek” péniszéről, és én meg akartam szerezni ezt a szalvétát. Később megtudtam, hogy Carlos – magyarázat nélkül – megkérte a férfiakat, hogy mutassák meg a nemi szervüket. Gondoltam, hogy esetleg Buddy az egyike lehetett ezeknek, és hogy ő addig nem volt részese Carlos meséinek. Kezdtem újra hallani Carlos hangját éjszaka, amikor az ébrenlét határáról az alvásba csúsztam át, szeretetteljesen bátorított a hangja az írásra. Egy évtizeddel korábban, amikor egyedül voltam Berkeleyben, már megkérdeztem tőle, hogy tényleg beszél-e hozzám, amikor külön vagyunk, vagy egyszerűen én kezdek meghülyülni. És azt mondta: – Mindig beszelek hozzád nena, ez egy régi trükk. A bal füledbe beszélek. Megvilágosodásom támadt. Ha képes vagyok elviselni a kibeszéléseket és a kritikusságot, akkor Carlos valóban megvalósította apám szellemének tett ígéretét, akár beképzelte azt a látogatást, akár nem. Azt ígérte Irvingnek, hogy mindent megtesz, ami az ő erejéből telik, hogy megszabadítsa a lányát. Abban hitt, hogy az én esetem316. ben az igazság fog felszabadítani, az igazság pedig az én történetem elmesélésében van, függetlenül a következményektől. Ez a felismerés pedig visszavitt arra a pillanatra, amikor utoljára láttam Fifit. Guido úgy tűnt, szeretett volna valamit jóvátenni a múltkori viselkedéseiből. Vicces e-maileket és perverz websiteoldalak címét küldözgette. Valóban voltak humoros történetek közöttük, de nagyon goromba és személytelen próbálkozás volt ez az újbóli kapcsolatfelvételre. Kicsit reménykedtem, hogy a barátságot legalább meg tudjuk menteni. A remény általában veszélyes dolog – a remény tette velem azt, hogy többnyire biztonságba álmodtam magam, de az életem mégis rengetegszer rémálommá változott. Mielőtt ennek a könyvnek az írásához fogtam, az anyámnak volt egy agyvérzése, én pedig kezdtem lassan elszakítani az utolsó kötelékeket is „varázslócsaládommal”. Volt két sikertelen kapcsolatom (férfiakkal), és még néhány felületes randevúm. Aztán a többszörösen felhalmozódott veszteségek saját önálló poklaimba juttattak vissza. Visszatérő rémálmok Carlosról és a csoport tagjairól, depresszió és a traumák utáni rendellenességek szimptómáinak teljes arzenálját átéltem. Ezalatt az időszak alatt Guido egy új filmet kezdett el forgatni és el is „tűnt abban a világban”. Néha küldött meg egy-egy e-mailt. Egy nap aztán egy party meghívással keresett meg, úgy látszott, vége volt az újabb próbaidőmnek. Azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen olyan meghívott, aki nem vett részt a próbákon, úgyhogy ez egy nagyon speciális meghívás. Gondoltam, így akar bocsánatot kérni. A partit az egyik lepukkant hollywoodi éjszakai klubban tartották. Nem szerettem ezeket a trendi Los Angeles-i klubokat, de örültem, hogy a meghívottak között vagyok. Barátom, Publito, aki szintén részt vett a produkcióban, felajánlotta, hogy elvisz. Ahogy odaértünk, Publito megszólalt:

– Ó, ott van Fifi. – Micsoda? Ő miért van itt? Guido azt mondta nekem, hogy én leszek itt az egyetlen, aki nem vett részt a produkcióban. – Publito zavarban volt. – Ööö... színházi dolgokat tanul és teát szolgál fel a színésznőknek. – Arra gondoltam, hogy elmegyek, megint becsaptak... de csak magamban suttogtam ezeket a gondolatokat. Mondtam már, hogy a remény veszélyes dolog? Azzal, hogy eldöntöttem, megírom tapasztalataimat, az elfojtásom úgy kezdett leválni rólam, mint egy vedlő állatról a bőre. Fifi arra használt engem, hogy minél feljebb jusson a ranglétrán. Soha nem kért tőlem bocsánatot, és azután a részeges vallomása után (amit abban a hamis intimitásban tett), eltűnt az életemből. Eltökéltem, hogy örökre véget vetek ennek a komédiának. (Hirtelen mindent megértettem. Rajtakaptam őt, amikor a gyógyszereimet lopkodta a legutóbbi partin. Hirtelen visszaemlékeztem arra a napra is, amikor Ravennel együtt a számítógépemet használták. Lehet, hogy amikor magára maradt a lakásomban, kikutatta a gyógyszeres szekrényemet? Felfedezte 317. a hírhedtté vált Prozacot, és rögtön elmondta Carlosnak? Lehet, hogy ő indította el azt a rettenetes számkivetettséget és büntetéssorozatot, amiben részem volt, ami végül mindenkitől elzárt, akit szerettem? Egy pillanat alatt fogtam fel és értettem meg az egészet.) Publito és én egy nagyon keskeny folyosón léptünk be a helyiségbe, pont akkor, amikor Fifi kifelé indult. A folyosón olyan kevés volt a hely, hogy a testünk összeért. Rámnézett és elfordult. Ennyi. Hallottam Carlos hangját a bal fülemben: A varázslók sosem bocsátanak meg, amíg ki nem egyenlítődik a mérleg. Szemet szemért. Don Juan azt tanította nekem: ragadozók vagyunk egy ragadozó univerzumban. A varázslóság nem pisiseknek való. Mikor beléptem a szobába. Guido odajött és megölelt: – Elli, hát itt vagy? – Alig hallottam a szavait. A tömeg, a zene unalmas monoton üteme, és ez a hollywoodi locsogás... Lüktetett a fejem. A szemem sarkából észrevettem Fifit, amikor visszatért, és színésznők gyűrűjében csevegett – hollywoodi stílusban. Keményen a szemébe néztem, és egy zavarbaejtően halovány üdvözlettel válaszolt. Intettem az ujjammal: kilépnél innen egy pillanatra, légy szíves, beszélni akarok veled. A rátapasztott mosoly nyomtalanul eltűnt. Ijedtnek tűnt – megtántorodott, ahogy elindult felém. Kivezettem a parkolóba. – Ide figyelj Fifi, soha nem adtál magyarázatot arra, amit tettél. Mégis mit gondoltál? Soha nem hívtál fel azután... – Miről beszélsz? A parti után? – Nem, nem arról... Hanem arról, hogy miért rúgtak ki és zártak ki mindenből. Képes vagy megérteni, hogy mit tettél? Én megtartottam az ígéretemet. Soha sem osztottam meg a titkaidat senkivel. Viszont minden egyes szó, amit neked elmondtam, visszajutott másoktól hozzám. – Hátra lépett és a fejét rázva azt mondta: – Hát igen, hát igen, szóval... hát igen, ennyi. – Ennyi?! Mégis mi a francról beszélsz?! Miért köptél be? Talán parancsot követtél? Azt még megérteném. De tudod te, mi történt? Tökéletesen becsaptál engem. – Hát tudod... hát az már olyan régen volt. – Nekem nem. Az életem azután soha többé nem volt már ugyanaz, mint korábban. – Agresszív vagy – mondta, és nagyon igazságtudó arcot vágott. – Igen, tudom, hogy agresszív vagyok, sajnálom, de azt akarom, hogy mondd meg az igazat. Mégis mit gondoltál? Hát, tudod, én végül is így mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot. – Én nem vagyok mindenki. És nem ráztad le Carlost se, Florindát, Poonát vagy Zunát se. Mi a különbség Poona és köztem? – Én vittelek el Carloshoz. Striciskedtem érte. – A földet bámulta és bűnbánón bólogatott. – Igen, striciskedtem érte – folytattam. És a partin miért kérdezted, hogy 318. gyűlöltelek-e? Miért mondtad, hogy soha nem hitted el, hogy én gyűlöltelek? És most meg letorkolsz? Mégis mi ez az egész? Azt mondtad, hogy soha nem hitted el a hazugságokat, amit Carlos mondott neked rólam. Szexet kezdeményeztél a partin. Azt mondtad, hogy közel akarsz lenni hozzám. – Kimeredt szemekkel nézett rám. – Azt mondtad, hogy nem hittél Carlosnak, amikor azt mondta, hogy utállak. – Ezt mondtam? Ó... Húha. Nem emlékszem semmire abból az estéből. Semmire. – Most aztán újra én voltam sokkolt némaságban. Azok a szavak, amik olyan sokat jelentettek nekem, egyszerűen csak az alkohol és a gyógyszerek következményei voltak. Vagy nem? Vagy emlékszik? (már megint a reménykedés) Kihasználta a csöndet. – Hát... tudod, sajnálom, ha rosszul érzed magad, tudod... az olyan régen volt. Nem is emlékszem azokra az időkre. – Részese voltál annak, ami tönkretette az életemet. Cserbenhagytál, és megcsaltad az ígéretünket. És nem emlékszel az egészre? – Hát, nem mindegy...

– Fifi, akkor mondja egy ember, hogy mindegy, ha túlságosan is retteg ahhoz, hogy megoldjon egy helyzetet egy másik emberrel, és a mindeggyel takargatja a félelmét. Mi ketten soha többé nem fogunk beszélni, ha csak el nem döntöd, hogy képes vagy összeszedni a bátorságodat, és felnőtt nőként beszélni velem. Enélkül végeztem veled. Hisz tudod... mindegy. Megfordultam és visszamentem a partira. Ott találtam Publitót és azt mondtam: – Kérlek, vigyél haza azonnal! Majd később elmagyarázom. Most el kell mennem. – Megértően bólintott. Miközben kifelé tartottunk, Guido megállított. Nyilvánvaló volt, hogy Fifi azonnal apucihoz szaladt és elsírta neki a történteket. Guido visítani kezdett, amivel mindenki figyelmét magára vonta a szobában. Teljes csönd lett. – Hogy teheted ez velem? Ez az én partim, az enyém! Tönkreteszed a partimat. És velem mi lesz? Mi? Hogy tudod ezt megtenni? Az én estémmel, pont az enyémmel? Nem vagy jóban Fifivel? Tönkreteszed ezzel a partimat! Hogy tudod ezt tenni velem? – Ide figyelj Guido, nem láttam Fifit már vagy egy éve. Most pedig kihívtam a parkolóba megbeszélni valamit. Te rendezel itt óriási jelenetet mindenki előtt! És nem kérdezted meg tőlem, eddig még egyetlen kérdéssel sem, hogy vajon mi az én meglátásom az egész történésről! Én nem rontottam el a te partidat! Most viszont elmegyek. – Ezt nem teheted velem! – Hangja még sokáig követett az ajtón kívül. Hazaérve hagytam neki egy üzenetet: „Igazán sajnálom, ha azt gondolod, hogy én rontottam el a partidat, de végeztem a varázslóvilággal, mert az is végzett velem. Már nem illek bele többé. Egyszer azt mondtad, hogy eleged van a hazugságokból és 319. a titkokból. Ha valaha akarsz meg hazugságok nélkül beszélni, akkor megtalálsz.” Nem tudtam abbahagyni a sírást. Vége volt. Ez volt az igazság ára. Én, én, én... Carlos hányingert keltő mantrája jutott eszembe: „Egyszer majd már nem leszek, és te itt fogsz maradni ezekkel a kisbabákkal, akik csak folyton azt fogják panaszolni, hogy én, én, én, én, én, én, én...” Soha többet nem láttam Guidót és Fifit. Hallottam róla, hogy szavaim hatására áldozatként rohant Munihoz. Ezután már mindig csak úgy gondoltam Fifire, mint a mindegylányra.

320.

NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Működik a varázslók kemény szeretete? Régen megtanultam már, hogy Lewis Carollnak lenni sokkal érdekesebb, mint Alice-nek lenni. JOYCE CAROLS OATES

Beszélgetéseket kezdeményeztem néhány tanítványtársammal, hogy ezek az egó-tápláló és -pusztító metódusok, amiket megtapasztaltunk, vajon eljuttatták-e őket a megszabaduláshoz, akárhogyan is nevezték, vagy definiálták maguk számára a szabadságot. Nehéz beszélgetések voltak ezek, mivel mindenki félt a büntetéstől, úgyhogy nagyon óvatosan közelítettem meg őket. Jó és rossz visszajelzésekkel egyaránt találkoztam. Guido például, azt mondta nekem, hogyha nem talált volna rá a varázslókra, akkor most már biztosan valamelyik elmegyógyintézetben lenne, vagy kint élne az utcán. Akármilyen tragikomikusan énközpontú is volt és ráadásul még élő példája is azoknak a tulajdonságoknak, amelyeket Carlos annyira megvetett, Guido kreatív, energikus és tüzes típusú személyiség volt. Ráadásul Guido őszintén megmondta, hogy képtelen lenne megbirkózni egy szeretetteljes, intim felnőtt kapcsolat elvárásaival. Még régebben elmesélte azt a kapcsolatát, ami miatt egyszer majdnem elhagyta a varázslóvilágot. „Amikor rájöttem, hogy nem tudom „ezt” működőképessé tenni vele, tudtam, hogy kénytelen leszek kilépni ebből a kapcsolatból. Pedig ő volt a legcsodálatosabb ember, akit ismertem.” Florinda később elmondta nekem, hogy az a nő egy híres közszereplő volt, aki gyerekeket és családot akart, amit később meg is talált egy híres atléta oldalán. A történet igaz volt tehát, Guido drámai elragadtatása és izgatott rohanása a házasélet felé, majd a kiábrándulás és csalódás, milyen is a mindennapi élet realitása, álmai asszonyával. Egy jól működő párkapcsolathoz szerintem a következő minőségek szükségeltetnek: tisztelet, nagylelkűség, bizalom, izgalom, őszinteség. Carlos módszerei nem bátorították az ilyen viselkedést. Az érzések olyan valamik voltak, amit le kell győznie egy harcosnak, és az az igazi harcos, akinek nincs szüksége senkire. Ez egy olyan 321. férfi filozófiája, akinek szerintem védelemre van szüksége. Az a Carlos Castaneda, akit én 27 éven keresztül ismertem, egyszerre volt rémült az elmélyülő intimitástó, és egyszerre volt elragadtatott is attól, annyira igézőnek találta azt. Ha nem vágyott volna rá mindig újabb és újabb adagokban, akkor valószínűleg előbb kivágott volna már engem a csapatból. Szirén voltam számára, igaz csak egyike a sok szirénjének, de egészen lenyűgözte, ahogy engem tudott látni –, aki hol dacos és kihívó, hol lelkes és szenvedélyes, hol alkalmazkodó és szerény. Carlos mesterien tudott „isteni közelséget és minőséget mutató” helyzeteket teremteni maid ezzel hódítani meg minden nőt. Sokan, akik ezeket a pillanatokat megtapasztalták, legboldogabb emlékeik között dédelgetik. Ez volt az az ajándék, amit Carlos igazán adni tudott: a mennyország íze. Gyakran mondta: a naguál olyan, mint a heroin. Megkönnyebbültem, amikor Florinda azt mondta egy előadásában: „a naguál egy drog – olyan drog, ami mindannyiunkban benne van”. Sajnos reménytelenül ellentmondtak önmaguknak, amikor a következő lélegzetükkel azt mondták: nincs játék a naguál nélkül, nincs kiút a pokolból, szükségetek van ránk. Ami az intimitást illeti, Carlos csodálatos sprinter volt, és teljes kudarc hosszútávon. Mi történhetett fiatalkorában, ami egy ilyen briliáns és komplex lényt hozott létre, egy olyan férfit, aki a félelmeit ilyen fantasztikus mesékké formálta, és olyan valószerűvé tette, hogy milliók csodálatát nyerhette el. Mindannyiunkhoz beszélt, mindenkihez, aki többet akart az unalomnál és az előre kijelölt utaknál. Élővé tette a varázslatot, és soha nem vetette meg a tudományt. Sajnálatos, hogy önmagát tévedhetetlennek állította be. Mindig azt hajtogatta: „Csak mi éljük azt, amit álmodunk. Nincs szakadék a szavaink és a tetteink között, nincs egyetlen élőlény rajtam és a társaimon kívül, aki éli is, amit mond.” Még saját maga sem értette a metaforáját. Castaneda Mesék az erőről című könyve szép és inspiráló, fantasztikus élete – azonkívül, hogy nagy irodalmi eredményeket is elért – egy nagyon intenzív, tanulságos történet is. Közelről láthattam, milyen az, amikor valaki a saját hírességét veszi meg. Az ár az igazi intimitás. Ha valakinek nincs egyenrangú társa, akkor kit tisztelhet? Hova mehet bizalomért? Hol adhatja át magát, hol találhat vigaszt, méltóságot és szerelmet? Miért kéne magasztalni a magányt, ha nem rettegünk a veszteségtől? Hol van az édes pihenés? Hol az egyszerű béke? Kritikus fázisa érkezett el gyógyulásomnak, amikor realizáltam, hogy Carlos elsődleges védekező mechanizmusának egyik kulcsa a túléléshez a projekció volt: Ellisnek van szüksége mindenre. Beulah retteg, Taisha irigy, Tarina versengő, Candice féltékeny, Claude birtokló, ő viszont soha nem hagyott el minket. Mi voltunk, aki elhagytuk őt, becsaptuk, mi voltunk, akik „tisztaságában” magára hagytuk. És amilyen komplex lény

is volt, néha bizony nagyon átbillent a másik végletbe is. Ilyenkor megkérdőjelezte saját erényeit, kételkedett önmaga tisztaságában, és ugyan gyorsan elmúlóan, de felelősséget vállalt kegyetlen tetteiért is. Ami a női varázslókat 322. illeti, úgy látom, hogy három különféle utat találtak saját önvédelmi mechanizmusaik szerint, és a hármuk különböző személyiségtípusa szerint is. Taisha, akit 19 évesen találtak, lassan elhitte, hogy hosszú életmeséje ebben a vadonban a valóság álmodása. Amikor előadóként szerepelt, akkor elhitte a fantáziáit, elhitte, hogy mindaz meg is történt, amit elképzelt. Florinda ezzel ellentétben gyakran megvetően beszélt Taisha mágikus technikáiról és azt mondta, hogy az absztrakt tudás a valódi út az igazsághoz. Azt gondolom, ismerte annyira jól a Castaneda-mítoszt, hogy az csak példabeszédekből, és semmi másból nem áll. Muni zavarodottságában is komplex volt. Egy nap igazán és tökéletesen elhitte magának, hogy más világban élt – majd másnap nyíltan bevallotta, hogy csak egy hétköznapi életet élt, máshol. Irracionalitásukat és ellenségeskedésüknek egy részét annak tulajdonítom, hogy a rengeteg ellentétes elvárásnak meg kellett felelniük. Mélyreható pszichiátriai tanulmányokat kellene ahhoz végeznem, hogy megértsem Carlos egyik kedvenc történetét, amikor Don Juan megölte Claude-ot és húscafatokra szaggatta szét. Muninak és nekem – mondta –, valamint a szüleinek meg kellett ennünk, hogy visszaszerezzük kvintesszenciális erőnket a gyermekünktől. Ez volt Don Juan utolsó tesztje, hogy tanítványai engedelmeskednek-e neki. Megtettük, igaz, majdnem hánytunk. Aztán Don Juan nevetésben tört ki: egyszerűen csak marhahúst ettünk.” Tanítványságom közepe táján, Carlos új történetet kreált találkozásunkról, mondván, hogy 15 éves koromban vette el a szüzességemet. Ezt elmesélte a csoportnak is, és azt akarta, hogy én is ezt terjesszem, mert ezzel teszteli, hogy képes vagyok-e új emlékeket kitalálni magamnak. Nem nagyon akartam felvenni ezt a történetet, nagyon is makacsul ragaszkodtam saját emlékeimhez. Végül rávett, hogy legalább azt elfogadjam, hogy energetikailag elvette a szüzességemet. A többiek, akikkel voltam, azok csak ragadozók, egyszerű emlősök, egyszerű emberi lények. Állandóan ezt hangsúlyozta: a te igazi férjed vette el a szüzességedet. Vajon ez az egész varázslómódszer hozott egyáltalán sikert bárkinél is? Sokat gondolkodtam Poonán, aki olyan kedves volt nekem, és akinek egy teljesen kitalált, komplex története volt. Coloradóban egyszer azt mondta egy előadáson, hogy amikor a varázslók megtalálták, mindenre allergiás volt. Egy bizarr betegségben szenvedett, gyakorlatilag önmagára volt allergiás. Hipoallergén kontrollált környezetben élt, és az akkoriban nagyon korai halálra számíthatott. Carlos egy komikus beszédet írt neki, és azt kellett, hogy mondja a közönségnek: csak kasmír fehérneműt hordhattam, és rizsgolyókat ehettem uborkával. Akárcsak Guido, ő is megesküdött nekem, hogy a varázslóvilág mentette meg az életét. Most úgy beszélhetett az anyjáról és az apjáról, hogy megteremthette azt a távolságot, amire szüksége volt. Poonának elhiszem, hogy Carlos világa mentette meg az életét, vagy legalább is az egészségét. Ahogy Guidót és Poonát látom – akárcsak magamat is –, az a verbális bántalmazás, amit Carlos művelt velünk, rettenetes volt. Akik családi traumákat éltek már túl dik323. tatórikus szülőkkel, azoknak ismerős lehet ez, és éppen ezért életmentő funkcióval is bír. A kegyetlenség ismerős, a családi környezetet idézi fel újra, és ez egyfajta ismerős rendet és biztonságot teremt az áldozat életében. Mivel anyám szinte egy egész életet töltött el depresszióban, valamint a szüleim házassága nagyon problémás volt, ezért egy ragyogó, de „pusztító” családban nőttem fel, annak ellenére, hogy a szüleim a lehető legjobb szándékkal viseltettek a gyerekeik és egymás felé. Miután a Life magazin, és a People fotósai összepakoltak és hazamentek, elindult az igazi valós élet, ami néha rettenetesen felkavaró volt. Ezért tudtam azonosulni Guidóval és Poonával, azzal a hitükkel, hogy Carlos kegyetlensége a javukat szolgálja. Egyes csoporttagoknak, hogy fenntartsanak egyfajta stabilitást, elkeseredetten szükségük van családra, ahol a titkok és hazugságok nemhogy ismerősek, de misztikus gyakorlatként meg is vannak szentelve, sőt kiemelt jelentőségük van. Megkönnyebbülést jelent, hogy kiválasztottnak érezhetik magukat, nem kell hétköznapi emberi érzéseket, bűntudatot átélniük, amikor hazudnak, ahelyett, hogy megbánást és szégyent kellene érezniük, mint a régi énjükben. Akik be tudtak jutni a belső köre, hogy aztán brutálisan kivágják majd őket onnan, többféle választ is adtak kérdéseimre. Néhányan hamar összeszedték magukat, és gond nélkül otthagyták az egészet, mások lassabban. Megint mások teljesen összetörtek, és a mai napig szétesett az életük: nincs munkájuk, családjuk vagy barátjuk. Megint mások évtizedeket töltöttek azzal, hogy megpróbáljanak újra közelebb kerülni a Clear Greenhez – siker nélkül. Ez is struktúrát ad az életüknek, olyan, mint egy Grál-kehely utáni folyamatos kutatás. Mindig is csodáltam azt a kisebbséget, aki fogta magát, és hazament, miután átlátta, hogy micsoda életek zajlanak a szemük előtt. Legjobban azok jártak, akik magukhoz vettek egy kis filozófiát, néhány technikát, de soha nem akartak többet. Ezek az emberek, akik nem borították fel életüket talmi előnyökért. Nem meglepő, de rengeteg válási szándék és tett inspirálódon a Work Shopokon. Egyesek valóban bölcs lépések voltak, ahol a varázslóság mítosza megadta egy stagnált párkapcsolatnak a változás lehetőségét, míg mások

bánták, hogy összezavarták a családi életüket, csak az ott elhangzottak miatt. Sok év ezoterikus tanulmány és olvasás után, a barátom, Bill azt figyelte meg, hogy a legtöbb spirituális tanító arra próbálja rávenni a tanítványait, hogy úgy gyűjtsenek energiát, hogy lezárják azokat a belső és külső kapukat, amiket általában a feszültség levezetésre használunk. Az egyik spirituális gyakorlat, az Arica Tréning, a kompenzáció ajtajainak nevezte ezeket. Carlos ismerte azokat a személyeket, akik ezeket a tréningeket vezetik. Az ajtók a következők: szex, drogok, rock and roll, tévé, erőszak, túlevés, túlivás, depresszió, rögeszmés gyűjtés, rögeszmés diétázás és rögeszmés testgyakorlás, vagy az amerikai kedvenc: munkamánia totális kimerülésig. És természetesen ott van az udvarlás, romantika, szerelem. Hedonizmus és puritanizmus. Apolló vagy Dionüszosz – 324. tulajdonképpen mindegy, mind arra való, hogy kieresszük a gőzt. Es a gőz gyorsan felhalmozódik, amikor az ember meditál, összegez, tensegrityt vagy más harcművészetet gyakorol. Ha az ember túl erős fényekkel kutakodik a lélek sötétjében, vagy túl gyors, esetleg szellemi vezetője túl kegyetlen, az leggyakrabban éjszakai sütizabáláshoz, vagy anorexiás problémákhoz vezet. Ha abbahagyjuk a feszültséglevezetést, akkor mi marad? Utazz a végtelenbe, mondta Carlos. De hogyan? Soha nem tudtuk meg. Carlos egyszer azt mondta nekem, hogy menjek ki a sivatagba és vezessek olyan gyorsan, ahogy az autóm menni képes. Ahogy a sebesség nő, egyszer csak felfal a végtelen. Aztán vannak még ilyen sience fiction-szerű álmodó gyakorlatok, mint például Az álmodás művészete című könyvében. Egyiket sem tudtam megtenni. Voltak, akik állítólag megtettek ilyeneket, de amikor felébredtek, még mindig ott voltak az istenverte sütik vagy cigaretták, vagy a tévé. Carlos halála után Ramon Amszterdamba ment. Talált egy hotelszobát, rengeteg pszichedelikus szert vett magához azt remélve, hogy örökre csatlakozik a naguálhoz. De egyszerűen csak fölébredt Amszterdamban másnaposan. Én abban hiszek, hogy egy megvizsgált, tudatos élet, az olyan élet, amit érdemes élni, de az, hogy az ember lezárja az összes ajtót, amin kiengedheti a feszültségét, súlyos hiba. Talán Castaneda filozófiájának egyfajta keverése némi feszültségkiengedéssel létrehozhatna egy szép életutat. Gyakran emlékeztetem magam arra, hogy nem ismertem ezeket az embereket Castanedával való találkozásuk előtt. Florinda gyakran mondta: ha azt hiszed, hogy X most nagyon szar állapotban van, akkor ismerned kellett volna, amikor rátaláltunk. Akkor rettenetes volt. Persze, hallanom kellene X verzióját is, mielőtt bármilyen véleményre jutok. De Carlos és a női varázslók gyakran megjegyezték, hogy boldog emberek soha nem jönnek a varázslók világába, túlságosan is el vannak foglalva az életükkel. Ahogy Muni mondta: eléggé elcseszett életednek kell lennie ahhoz, hogy itt végezd. Úgy értem, mégis ki akarna önként igent mondani erre a sok bántalmazásra? Ami pedig a nem unalmas dugásokra vonatkozik, akik így fogantak, azokból mi lett, kérdeztem. Vállalatokat vezetnek, mondták. Legtöbben a belső kör tagjaiból, összetört állapotban voltak, amikor bekerültek a csoportba. És ha valaki egyedül, magányosan hányódik a hullámokon, akkor egy vizen hánykolódó roncs is luxushajónak tűnhet. Mindenesetre Castaneda és az ő csapata nem átlagemberekből tevődött össze. Soha nem felejtem el Florinda megjegyzését, amikor először hallottam előadni. Egy nőnek válaszolt, aki azt szerette volna tudni, hogyan csatlakozhat a csoporthoz. „Ki akar velünk lenni? Senkinek nem kívánom, még egy kutyának se. Minket úgy választottak ki, nincs egy pillanat, egy perc szünet a szívtelenségből, a keménységből, a mindennapi bántásból. Az igazság túlságosan is brutális, le sem tudtam írni a könyvemben. A szerkesztő kivette a felét.” A kérdező zavarban volt. En is. Olyan speciális, olyan elbűvölő, olyan kiválasztott és közben szörnyű? 325. Ahogy a női varázslók beszálltak a limuzinjaikba aznap éjjel Berkeleyben és melegen búcsút intettek, eldöntöttem, hogy Florinda biztosan hazudott. Aztán később tanultam a megszakított megerősítés erejéből. Egy kis mennyországi íz, aztán izoláció. És ez a ciklus ismétlődik újra, meg újra. Az adrenalin addiktív. Minden nap élet és halál, ami természetesen egyébként is így van. Carlos és csapata ezt aztán belénk verte, néha túl keményen, néha pedig mégis oly gyönyörűen.

326.

Epilógus Minden tulajdonom: az életem És az életem a tiéd Az életem iránt érzett szeretetem is A tiéd, a tiéd, a tiéd Aludni fogok egyet Pihenni fogok egyet De a halál rövid szünet lesz csupán Hiszen éveim békéje a hosszú zöld fűben A tiéd lesz, a tiéd, a tiéd LEO MARKS, Code Poem for the French Resistance (Kódvers a francia ellenállásért)

„Ahogy Carlos olyan bölcsen ajánlotta, minden kártyámat kiterítettem. Túléltem életem legboldogtalanabb éveit. Elvesztettem családot, barátokat, szeretőket. Elvesztettem a hitemet, ami szerint éltem, és az álmaimat a jövőről. Mint sokunkon a belső kör tagjai közül, a klinikai depresszió komoly tünetei jelentkeztek rajtam is Carlos halála után. Sikítozva ébredtem fel éjszakánként, sírtam egész nap, sokszor álomba is úgy sírtam magam. Nem ettem, nyugtatókat szedtem, autóbalesetet szenvedtem, néha túl sokat ettem, majd kávén éltem, majd csak cukros kajákon, hogy vigasztalódjam. Hisztérikus vásárlási rohamaim voltak, aztán agorafóbiám lett, nem tudtam kilépni a házból hetekig. Kontrollálatlanul sírtam, amikor szerelmi történeteket hallottam vagy bármilyen verset. Nem mentem soha többet moziba, mert minden a „boldog” perceimre emlékeztetett. Képtelen voltam bármilyen meghívást elfogadni, mert képtelen voltam keresztüljutni bármilyen szociális elfoglaltságon anélkül, hogy össze ne omlottam volna. Nem mostam hajat, nem húztam tiszta ruhát. Felhalmozódtak a számláim, mert nem tudtam koncentrálni elég hosszú ideig ahhoz, hogy befizessem őket. Folyamatosan beteg voltam, fül- és tüdőfertőzésekkel, migrénekkel, hónapokra abbamaradt a menstruációm a sokk miatt. 327. Ami még rosszabb, nem tudtuk, hogy ki él, és ki halott. Nem tudtunk kérdezni, nem tudtunk beszélgetni. Annyiféle történet keringett Carlos haláláról, hogy úgy éreztem magam, mint a Macbethben a három boszorkány próféciája után: „szép a rút és rút a szép”. Semmiféle lezárás nem történt. Hol fogok találni bármiféle csoportot a szenvedésemre, annak feldolgozására, hogy hiányoznak valakik, akik lehet, hogy öngyilkosságot követtek el. Végül találtam egy csodálatos terapeutát (titokban, a csoportszabályok áthágásával), és felújítottam a kapcsolatomat néhány barátommal a múltból. Visszatérő rémálmaim voltak, amelyekben Carlos nyilvánosan megszégyenített a csoportban, és a csoport bűnösnek talált. (Úgy ébredtem ebből az álomból, hogy annyira belemélyesztettem a körmeimet a combomba, hogy kiserkent a vér.) Almomban Florinda öngyilkossággal kísérletezett, míg régi szeretőim Carlosszá alakultak és előttem parádéztak különféle nőkkel, akik helyettesítettek engem a szívében. Olvasmányaimból felfedeztem, hogy sok guru bántalmazta és verte a tanítványait, a Zen-mesterektől kezdve, akik botokkal ütlegeltek, Synanon hírhedt idézőjeles játékáig. Werner Erhardt szóbeli bántalmazást alkalmazott és álommegvonást. Gurdjieff ismert volt arról, hogy tanítványait a mentális és fizikai összeomlásba vitte. Mindig visszaemlékeztem Florinda korai tanácsára: „Ahogy Don Juan mondta, Amy, az egó olyan, mint egy fáradt kutya. Soha nem ölhetjük meg. Úgyhogy tedd ki a hátsó verandára, engedd, hogy ott pihenjen, és kerüld ki.” Carlos ragaszkodott hozzá, hogy ágyúkkal tüzeljen olyanokra, mint például én, akiket leginkább bűnbakká kiáltott ki. Néha azt állította, hogy ez azért volt, mert mi voltunk a legkeményebb harcosok, akik képesek voltunk mindezt elviselni. Végül is Carlos macsó volt a végletekig, macsó értékekkel. Ha egy férfi megközelítette és megkérdezte, hogy őt miért nem kritizálja, Carlos azt válaszolta: mert nem bírnád elviselni, és elment. Miután anyám két súlyos agyvérzésen esett át, a trauma utáni tüneteim rosszabbodtak. Egyre kevésbé voltam képes működni. A barátaim, Bill és Jenny aggódtak értem, és elhelyeztek egy hotelban a házuk mellett Berkeleyben, ahol reggelit kaptam és egy kis teret, hogy megírjam ezt a könyvet, távol rossz emlékeim helyszínétől. A teljes elkeseredettség közepén jött tehát az ajándék, ez a mentőöv, a lehetőség, hogy megírjam ezt a könyvet, és ez lett az értelme az életemnek. Ahogy a fantáziabuborék megrepedt, az az álmom, hogy a végtelenért élek az igaz szerelmemmel, kieresztettem magamból a felhalmozódott érzéseket, melyek évekig gyűltek és hozzáadódtak a végső veszteségek óriási

tömegéhez. Ahogy az érzés lassan visszatér a zsibbadt végtagokba, az öngyilkosságról való álmodozás is visszatért, ahogy írni kezdtem. De szerencsére napról napra realizáltam, mennyire szeretnék élni, és vártam, hogy kiadják a történetemet. Ha lesz olvasó valahol a világban, aki megáll majd egy pillanatra, mielőtt átadja szabad akaratát egy másik 328. embernek, akkor mindez az egész ért valamit. Akkor én feddhetetlenül cselekedtem. Még ha csak abban az évben is – egész életemben –, amikor e könyv megírásának szenteltem magam. Megkérdeztem Billt, hogy mi a véleménye. Ő Szerette Carlos könyveit, és tanulmányozta Castaneda korai tanítóit Naranjóban és Ichazóban. Elbűvölt a következő megfigyelése: „Ez (Carlos metódusa) állítólagosan a szabadsághoz vezet – de ha egyszer a hatalom a hierarchia jóváhagyásában lakik, akkor az eredmény nem szabadság, hanem olyan automaták, amelyek attól rettegnek, hogy kirúgják őket. Az egó még több erővel nő, és az eredmény még több félelem. A kiválasztottak a tökéletesek, definíció szerint egó nélküliek, és éppen ezért szabadon fegyelmezhetik a többieket és korlátozhatják őket, míg ők maguk mindent megtesznek, amit akarnak. Senki nem lehet olyan tökéletes, mint a vezetők – maga a folyamat teszi ezt lehetetlenné.” Pontosan fogalmazott. Ez egy zárt rendszer. Ha nehéz kérdésekkel szembesültek, a varázslók azt válaszolták: még nem vagy kész a válaszra, majd egy napon talán. Még mindig osztozom Carlos hitében, abban, hogy ez egy mágikus világ, hogy vannak olyan jelenségek, amiket tudatunkkal soha fel nem foghatunk. Borzasztó és egyben csodálatos dolgok. Hiszem, hogy képesek vagyunk magasztos cselekedetekre szeretetben és teremtésben. Mint Carlos, hiszem én is, hogy álmaink milliárdnyi lehetőséget hordoznak, hogy a feddhetetlenségért folytatott harc nem ér véget az utolsó lélegzetünkig, sőt, még akkor sem ér véget mai tudásom szerint. Hogyan voltam képes elviselni s kitartani ezekben a meggyőződéseimben mindazzal a fájdalmas igazsággal együtt, amit tanultam? Az évek alatt láttam, mennyi ember bocsátott meg Carlos gyengeségeinek csodálatos géniusza és élettelisége miatt. Ezek általában férfiak voltak, mivel őket nem csábította el, és nem dobta el. Vagy olyan nők, akikkel soha nem feküdt le. Nem hiszem, hogy Carlos csaló volt, aki érzéketlenül hajszolta a nőket és a pénzt. Azt gondolom, hitt az álmában az utolsó percig, s megtett mindent, amit tudott, hogy igazát valóra váltsa. Ahogy az évek teltek, a nárcizmusa, a betegsége, a rossz ítélőképessége miatt bántalmazó kultuszt teremtett. Nem fekete-fehér történetről van tehát szó. Carlos nem ravasz szélhámos volt, hanem egy megfontolatlan, félrement filozófus, akire rosszul hatott a hatalom. Sok életet tett tönkre és sok életet felemelt. Szeretném értékelni azokat az ajándékokat, amiket kaptam tőle, különösen a finom vezettetést, amivel megtanított arra, hogy kifejezzem a szeretetemet az édesanyám felé. Ez az ajándék sok olyan kapcsolatomra is ráragyog, amelyek ma is fontosak nekem. Ma már nem hiszek egy külső naguál létezésében a bensőmben létezőn kívül, és szívesebben járom a saját utamat, ahelyett, hogy apapótlék után kutatnék. Nem akarom többé saját erőmet feláldozni az intimitás morzsáiért egy háremen belül. Akár akarattal, akár véletlenül, Carlos valóban elvezetett a tudáshoz, hogy minden kérdésemre magamban találjak választ. 329. Figyelembe véve az emberek millióit, akikre Castaneda könyvei hatással voltak, feltettem magamban a kérdést, vajon a világ jobb vagy rosszabb lenne Castaneda nélkül? A választ minden olvasó csak önmagának adhatja meg. Ahogy Muni figyelmeztetett: „Ne költözz Los Angelesbe. Azok járnak legjobban, akik magukévá teszik a tanításait, de távol maradnak innen – itt túl nagy a stressz.” Akkori önmagamnak hiába mondtam volna ezt – egy szerelmes nőnek, aki családot keresett, s aki biztosan nem hallgatott volna ilyen tanácsokra. A másik oldalról Tony Karam a következőt mondta: „Sok kontemplációval eltöltött év után arra a következtetésre jutottam, hogy a bepillantás Carlos Castaneda világába sokat adott nekem. Megmutatta az önmagunkra való támaszkodás realitását, hogy fantáziáinkat ne vetítsük rá másokra. Megmutatta, hogy az egyetlen valódi varázslat a hétköznapi varázslat, hogy az életben az a legfontosabb, hogy hogyan bánunk egymással”. Tony nem hiszi, hogy Don Juan létezett, de tiszteletet és szeretetet érez Castaneda iránt. Vitathatatlan, hogy számtalan olvasó élete vált gazdagabbá és értékesebbé Castaneda művei állal. Ezek az olvasók mélyebben megvizsgálták létezésük természetét, és sokan több szépséget és értelmet tudtak adni napjaiknak. Ez elvezet bennünket a kritikus kérdéshez: számít valamit, ha egy géniusz – aki megmozdít egy egész kultúrát – esendő? És mennyire esendő az esendő? Mikor tekintünk egy bizonyos viselkedést különcségnek, és mikortól kegyetlenségnek? A tény, hogy Mailer és Sinatra nőgyűlölők voltak, levon-e valamit műveik élvezhetőségéből? Vitatható. Tudomásom szerint Sinatra sosem beszélt az örök élethez vezető útról, még kevésbé arról, hogy ő az utolsó ezen a bolygón, aki ebben segíthet nekünk. Éppen ezért az ilyen emberek, mint Castaneda vagy Ayn Rand például, egész más kategóriába esnek, mint a többi zseniális alkotó. Továbbá Carlos hevesen bizonygatta, hogy ő az egyetlen, aki éli is, amit ír. Szomorú, de tapasztalataim szerint bármennyire szeretett volna, feddhetetlenségben nem tudott megfelelni saját mércéjének. Alkalmanként pont az ellenkező oldalra csapódott,

mint egy gumi. „Tedd amit mondok, de ne utánozd, amit teszek, mert csak ember vagyok – mit vártok tőlem? Nincs meg bennem Don Juan ereje – megbuktam a feddhetlenségben.” – mondta ilyenkor. Castaneda hatásának jelentősége nem vita kérdése. Rengeteg ember érzi, ha könyvei kitalációk, akkor az méginkább a zsenialitását bizonyítja. Igazán zseniális képzelőerejű irodalmi, filozófiai géniusz volt. Ezen olvasók számára a könyvek magukban hordják értéküket, a tények vagy a fantáziák által, függetlenül szerzőjük életútjától. Éveken keresztül a falamon kitűzve tartottam egyik kedvencemet tanításai közül: „Ha amid van, több mint elég, elérted a feddhetetlenség határát.” Ez a mondat éppoly igaz számomra most is, mint első elvakultságom évei alatt volt. Ma is olyan ideált jelent, amiért érdemes küzdeni. Azt gondolom, ideálokra szükségünk van, hogy inspiráljanak bennünket, s így a legtöbbet valósítsuk meg önmagunkból. Carlos szüntelenül küzdött. Sok ember előtt megvédtem már, akik 330. egyszerűen művészi szélhámosnak tartották. Inkább olyan volt, mint Óz, a nagy varázsló, megpróbált olyan előadást létrehozni, amivel arra készteti az embereket, hogy a csillagokért nyújtózzanak. Ebben az igyekezetében személyesen elbukott, és kárt okozott a hozzá közelállóknak. Akaratlanul is kultuszt teremtett és vezetett, holott tudatosan ezt akarta elkerülni. A legtöbb ember azonban figyelemreméltó írásain keresztül ismeri Castanedát, és ők feltételezhetően nem vágták el a szeretteikhez fűződő szálakat, ahogy azt a legközelebbi tanítványai tették. Az én történetem egy olyan emberé, aki nagyon közel került hozzá, és igazságom védelmében most elmeséltem, amit tapasztaltam, amit láttam, amit éreztem. Carlos halála után olvastam egy riportot Federico Fellinivel. Toni Martini volt a riporter, A. F. Bierman a fordító, és a Bright Lights Film Journal-ban jelent meg. Fellini elbeszélése nagyon mélyen megérintett, mert drámaian igazolta mindazokat a felismeréseket, amikben részem volt és van a mai napig is. Fellini a következőt mondta: „Először a kiadóin keresztül próbáltam megtalálni Castanedát. Az egyik kiadó megadta az ügynöke, egy bizonyos Ned Brown New York-i telefonszámát. A kiadó azt állította, hogy Brown majd könnyen megadja nekem Castaneda címét. Egy mexikói fiú hozott kéziratokat a kiadónak évente egyszer. Ned Brown azt mondta nekem, hogy soha nem találkozott Castanedával. Kitartóan kutattam utána, de azt mondták, hogy valami szokatlan menhelyen van, sőt, már nem is él. Másvalaki állította, hogy találkozott vele, sőt egyelőadását is meghallgatta, tehát él. Aztán Rómában egy bizonyos Mrs. Ioghi összehozott vele. És végre találkoztam Castanedával. Castaneda személyisége nagyban eltér attól, amit róla képzelnénk. Úgy festett, mint egy szicíliai – meleg, könnyed, mosolygós szicíliai házigazda. Barna bőr, fekete szemek, fehér fogsorú mosoly. Olyan túláradó volt, mint egy igazi mediterrán, latin ember. Perui, nem mexikói. Ez a nagyon szeretetre méltó úriember, aki minden filmemet látta, elmondta, hogy egy napon, harminc vagy negyven évvel ezelőtt megnézték egy filmemet Don Juannal – a La Strada-t, ami 1952-ben készült el. Don Juan azt mondta neki: Találkoznod kell majd ezzel a filmrendezővel. Don Juan megjósolta a találkozásunkat. Ezt mondta nekem. Eljött ide, hogy megtaláljon, itt, ebben a nappaliban. Ami leginkább lenyűgözött, és majdnem el is idegenített engem – az olasz, mediterrán embert, aki katolikus neveltetést kapott – az Castaneda és Don Juan különleges világlátása volt. Valami embertelent láttam benne. Don Juantól függetlenül, aki elragadó volt a szó szoros értelmében, és akit Castaneda egy öreg bölcsként mutatott be, nem tudtam úrrá lenni magamban azon az érzésen, hogy ez az egész valahogy mégis nagyon furcsa. Mintha egy olyan világlátás tárulna elénk, amit egy kvarckristály, vagy egy zöld gyík igazgat! 331. Don Juan világlátásában nem létezett kegyelem, mindabból semmi, amit rengeteg más szövegben megtalálunk. Ez tette tanításait számomra lenyűgözővé és rettenetessé. Mégis mintha egy megrögzült világban találtam volna magam. Talán az őrültség emlékeztethet erre az asztrális, jéghideg, magányos csendre.” Fellini története Castanedával való találkozásáról nagyon is különbözött attól, amit én már jól ismertem. Így folytatta: „Mindenfele csodás jelenségek történtek. Amikor eljött hozzám a szállodába, nők kíséretében érkezett. Többé soha nem láttam, de ezután az alkalom után fura üzeneteket találtam az ajtómon, és tárgyak mozogtak körülöttem. Szerintem fekete mágia volt. Castaneda nem, de a hozzá tartozó nők velem jöttek Tula-ba, és ott is megismétlődtek ezek a jelenségek. Évek teltek el – ez 1986-ban történt –, de én még mindig nem tudom, mi történt akkor valójában. Lehet, hogy Castaneda megbánta, hogy elvitt oda, és mindenféle jelenségeket produkált, hogy elbátortalanítson engem a filmem leforgatásától. Vagy a kísérete nem akarta, hogy elkészüljön a film, és ők okozták a jelenségeket. Mindenesetre az egész túl fura volt, úgyhogy tényleg nem forgattam.” Vajon miért döbbentett meg ennyire ez az interjú? Hiszen rég tudtam, hogy Carlos szeret valótlanságokat állítani, amióta csak ismerem, vagy bárki vissza tud emlékezni. Douglas Price Williams például, egy egyetemi professzor a

következőt mondta: „Carlos annyit hazudott az UCLA-n, hogy ha azt mondta, süt a nap, rögtön kinéztem az ablakon, nem esik-e az eső.” Mégis megragadtak Carlos és Florinda történetei Fellinivel töltött napjaikról. Elhittem a meséiket, és nem hírességekről szóló pletykáknak vettem őket. Úgy éltem meg, hogy a huszadik század két legfantasztikusabb meseírója találkozott egymással. Végül rájöttem, miért rázott meg ennyire ez az egész. Amellett, hogy el kellett vesztenem ezt a szép történetet, ráláttam, mennyire átitatnak még mindig Carlos tanításai. Ahogy katolikusok néha akaratlanul is keresztet vetnek – vagy egy régi dohányos fogpiszkálót rágcsál – volt bennem egy sor hiedelem Carlosról, melyek olyan mélyen belém ivódtak, hogy valóságos pavlovi reflexekké alakultak. Kezdtem felfogni, hogy nem számít, milyen melyen vesztettem el a hitemet, a hiedelmeimet, melyekre ez a hit épült, valóságos erődítményt alkottak, amit nem lehet egy éjszaka alatt elsöpörni, hanem tégláról téglára kell lebontani. Véleményem szerint Carlos Castaneda néhány könyve a leggyönyörűbben megírt könyvek közé tartozik, melyekkel megajándékozta a világot. A mai napig is inspirációt kapok például az Ixtláni utazás-ból. Ezt a szépséget kell átvenni, és törekedni, ahogyan ő és milliók tették. Minden olvasónak azt tanácsolom: soha ne feledd, hogy te magad vagy a mágikus lény. Carlos utolsó szavai ezek voltak mindenkihez: „Legyen csodálatos napod! Légy olyan, mint a mosómedve:gyűjtsd be az élet minden pilla332. natát – olyan gyönyörű, olyan értékes!” Felhagyott a szokásos nyomasztó mantrajával, „engem a félelem vezet”, és most minden egyes nap kimondhatatlan pompájáról beszélt. Ha ebben a szellemben üdvözölte a Végtelent, biztosan megpillantotta a fényt a sötétségben. Még mindig hiszek a varázslatban, de a definícióm megváltozott. Apám átélt fantasztikus paranormális jelenségeket; én magam is megtapasztaltam a telepátiát és a pszichikus gyógyítást. Végül megértettem, hogy írni és szeretni elég misztériumot jelent egy életen át. Nagyra értékelem a barátságot. Carlossal ellentétben, nem kell lefeküdnöm a barátaimmal, hogy élvezni tudjam a bennük rejlő varázslatot. Nem beszélve az udvarlásról. A mai napig fel nem foghatom, mi lehetne abban annyira szörnyű. Persze hogy folyton kilógtam a csoportból. Hitrendszerének alapjait utasítottam el. Reménytelenül romantikus voltam. És dacára a sok blöffnek és műsornak, szerintem Carlos is az volt. Ha valaha összetalálkozom a férjemmel a szédítő magasságokban, megkérdezem majd tőle, hogy ő álmodta nekem ezt a szabadságot, ezt a frissen lelt függetlenséget, vagy azáltal találtam rá, hogy ellenálltam neki. Valószínűleg azonnal kipattanna köztünk a szerelmesek vitája – és lefogadom a legszebb borostyánékszerben, hogy nevetne, megcsókolna, és azt mondaná: „Mi corazón, hát nem izgalmas itt, a vonat legelején? Mi vida – ez egy nagyon különleges hely – mindenki számára fenn van tartva. Mindenkinek, aki álmodik.” Zaklatottságomból lett művészetem, zaklatottságom szülte a kész dallamot.

MICHAEL HARTNETT, Tao

333.

FÜGGELÉK 1. Útmutató a főbb szereplőkről „A másik világ kapuja” versus a realitás világa: Rövid összehasonlítás a főbb szereplőkről kialakult varázslói mítosz és valós életük eseményei között. 1. születési név (vagy világi név) 2. varázslónév 3. a mítosz 4. amit Castaneda és a női varázslók mondtak 5. amit valójában tettek Mivel a könyvben rengeteg szereplő, rengeteg néven, és egymással összekeveredő szálakon szerepel, ez a lista azért született meg, hogy segítsen az olvasónak megtartani a fonalat. Carlos Castaneda, Florinda Donner, Taisha Abelar, Carol-Muni Alexander és Claude Alexander valódi és varázslónevükön egyaránt szerepelnek. A többi nevet megváltoztattam – a valós és a varázslóneveket egyaránt, mert az egyik főszereplő azt mondta, nem szeretne név szerint szerepelni a történetben. Az egyszerűség és követhetőség érdekében ezért csak az ismert közszereplők jelennek meg valódi nevükön a könyvben. 1. Maryann Simko 2. Taisha Abelar (és még rengeteg név a „valóság színpadán” eljátszott szerepeihez) 3. Egyike Don Juan négy tanítványának. Megvalósult cserkész. 4. Állítása szerint több mint egy évet töltött Don Juan „mágikus házában” Mexikóban, és több mint tíz évig a tanítványa volt. Később a történet változik, mondván, hogy csak Castaneda tanítványa volt, aztán Ellissel folytatott magánbeszélgetésben visszavált újra, hangsúlyozva, hogy „ők” tanították, szerepük kiemelkedő. 334. 5. Tizenkilenc évesen, UCLA-diákként találkozik Castanedával. Antropológiából szerez diplomát és PhD-t az UCLA-n. Egy főiskolán tanít abban az időszakban, amit állítása szerint Mexikóban töltött, és varázslói kiképzést kapott. 1974-ben és 1975-ben fotók készülnek róla és Florindáról, amint karatemozdulatokat gyakorolnak, annak ellenére, hogy Castaneda tiltja a fényképezkedést. Taisha elhagyja Los Angelest Castaneda halála után, és soha többé nem hallani róla. Carol azt mondja Ellisnek, hogy meghalt, míg a Clear Green hivatalosan azt közli, hogy „távolról irányítja a szemináriumokat”. Carol később azt mondja Ellisnek, hogy meglátogatta Taishát egy ismeretlen helyszínen. Ellis ajándékot küld Carollal, aki egy köszönőcédulával tér vissza. Ez olyan hiteltelen volt, hogy Ellis most már elhiszi, hogy Taisha halott, de legalábbis nem találkozott Carollal. 1. Regine (Gina)Thal 2. Christina Casablanca Florinda Donner-Grau 3. Egyike Don Juan négy tanítványának. Megvalósult álmodó. 4. Előadásaiban azt állította, hogy Don Juannál tanult, és Castanedával közös gyermekük van: Tarina, a „Narancsszín Felderítő”. Könyvében – Álomban ébren – állítja, hogy 1970 júliusában találkozott Don Juannal és társaival 5. Venezuelában született, német emigráns szülőktől. 1970 szeptemberében beiratkozik az UCLA-ra. Karateedzésen ismerkedik meg Taishával és ő mutatja be Castanedának. Öt évig egy német üzletember felesége. 1972 közepéig Manhattan Beach-ben éltek, majd elváltak. Az 1972–73-as tanévben nappalin tanul az UCLA-n. 1973 az az év, melyben Don Juan és társasága állítólag elhagyta ezt a világot. Antropológiából szerez diplomát 1974 júniusában. Otthagyja az egyetemet, mielőtt ledoktorálna. 1975-ben Castaneda ad neki nevet. 1990-ben írja meg a könyvét Don Juantól kapott kiképzéséről. A könyv címe: Álomban ébren. Egy 1992-ben készült riportban a következőt mondja: „Valójában nem vagyok Don Juan tanítványa. Castaneda tanítványa voltam, aki Don Juan tanítványa volt.” Ezzel radikálisan ellentmond saját állításainak. Egyik előadásában kijelenti, hogy Don Juan szexuálisan nagyon aktív volt, amivel ellentmond Castaneda könyveinek. 1993-ban Las Vegasban feleségül megy Castanedához Florinda Donner néven. 1994 júniusában feleségül megy Simon McKrindle-hez, Castaneda ügynökéhez Florinda Grau néven. Egyik utolsó előadásában elmondja, hogy Castaneda élt szexuális életet, miután tíz éven keresztül hirdették nyilvánosan, hogy cölibátusban él. 1998-ban, három nappal Castaneda halála után eltűnik. Egy héttel azelőtt a következőt mondja Ellisnek: „Nem

akarok itt maradni ebben a cirkuszban, ami 335. most következik!” A Clear Greenben állítják, hogy jelenleg is a szemináriumok szupervizora. Akik a Clear Greenbe telefonálnak – a cég, amely szponzorálja a Castaneda tanítványai által tartott szemináriumokat – azt az információt kapják, hogy Ms. Grau „utazik”. 1. Kathleen (Chickie) Pohlman 2. Carol Tiggs – Muni Alexander – Carol Aranha – a naguálasszony 3. A naguál női párja. Állítólagosán eltávozott a „második figyelembe” tíz évre. Ő közvetíti a Halállal Dacolót, egy természetfölötti lényt, akiről Carlos Az álmodás művészete című könyvében olvashatunk. Castaneda nyilvánosan kijelentette, hogy „Muni (Carol) kontrollál bennünket – mindannyiunkat a kezében tart.” 4. Szemináriumi előadásai szerint egyszerre találkozott Don Juannal és Carlossal tizenkilenc éves korában, amikor művészeteket hallgató egyetemistaként Mexikóba látogatott. 5. 1947. november 24-én született Hollywoodban. 1968-ban ismerkedett meg Castanedával. Azalatt a tíz év alatt, amit állítólag a „második figyelemben” töltött, Kaliforniában, Berkeley-ben élt, valamint Los Angelesben az anyjával. 1981-ben megházasodott, és akupunktúra gyógyászati engedélyt szerzett. Carol azt mesélte Ellisnek, hogy amikor elhagyta a férjét, ő a következőt mondta: „Tudtam, hogy visszamész hozzájuk.” Amikor Castaneda visszafogadja a csoportba, névváltoztatást kér, ekkor lesz Muni Alexander. Castaneda azt mondja Ellisnek és másoknak, hogy a Carollal folytatott szexuális kapcsolat „leállítja a belső párbeszédet”, ami fontos lépés a belső csendhez vezető úton. A belső csend a megvilágosodással analóg. Castaneda elrendeli (ahogy Florindával is tette), hogy Carol létesítsen szexuális kapcsolatot több tanítvánnyal, nőkkel és férfiakkal egyaránt – miközben azt mondja a tanítványoknak, hogy Carol kurva. 1993. szeptember 29-én Carol Muni Tiggs Alexander hozzámegy Carlos Aranhához Las Vegasban, két nappal Castaneda és Florinda Donner házasságkötése után, ugyanezen a helyen. Castaneda halála után kivesz egy lakást Westwoodban, Los Angelesben, és visszavonultan él. Miután Castaneda végrendelete életbe lép, multimilliomos lesz, Castaneda jogdíjaiból és a Clear Green bevételéből él. Azt mondja Ellisnek, hogy Castaneda gyűlölte a nőket, mert a szívét összetörték, és ő maga komolyan beteg és nagyon sok terápiára lesz szüksége. Máskor azt állítja önmagáról, hogy üres, egó nélküli lény, kijelenti, hogy: „megvalósítottam a belső csendet.” Amikor természetfölötti képességeiről kérdezik, Carol általában azt válaszolja: „Nincs meg hozzá az adottságod, hogy megértsd a szavaimat, mert nem vagy ezen a szinten, majd visszatérünk 336. erre, ha eleget fejlődtél.” Női varázslótársairól beszélgetve a következőt mondja Ellisnek: „Nem szeretem, aki elment, és nem szeretem, aki maradt!” 1. Patricia (Patti) Patrin 2. Nury-Nuri Alexander – Claude – Claudine – Nuli – a Kék Felderítő 3. Egy lény a szervetlen világból, aki fizikailag inkarnálódott a naguálasszonyon és a naguálon keresztül. A belső körben és nyilvánosan is a lányuknak nevezték. 4. Castaneda a következőket állítja róla: a lányát „Don Juan nevelte fel”, „Florinda nevelte fel”, „egy árvaházban találtak rá”, „hétévesen megerőszakolt”. Azt mondja Ellisnek, hogy „megveti a férfiakat”, és „egy hétéves gyerek érzelmi fejlettségi fokán van.” Castaneda azt is mondja Ellisnek: „Te vagy a lányom duplája – meg sem tudlak különböztetni titeket az ágyban.” Claude-nak hatalmában áll kiválogatni és leváltani a belső kör tagjait, amit nagy hévvel meg is tesz. Azt állítják róla, hogy „vadul féltékeny” és hogy „egó nélküli lény”. Castaneda állítja róla, hogy „nem emberi nemi szervei vannak”. Látszatra teljesen normális, amikor meztelenül táncol a belső kör tagjai előtt. 5. Dél-Kaliforniában született 1957-ben. Nem fejezi be a középiskolát. 1976-ban pincérnőként dolgozik. 1977ben hozzámegy Mark Silliphant hoz, a hollywoodi író és producer, Stirling Silliphant fiához, aki Castaneda első könyvének megfilmesítését tervezte. Tizenkilenc nappal a házasságkötés után különköltözik, majd elválik. Feltételezhető, hogy a férje is a csoporthoz tatozott. Mark nem volt hajlandó erről a témáról nyilvánosan beszélni. Castaneda egész hátralévő életében bőkezűen támogatja. 1977-ben vagy 78-ban megszakítja a kapcsolatot a családjával, egy valószínűleg Carlos által diktált levélben. 1990-ben Castaneda adoptálja. Utoljára röviddel Carlos halála után látták elhagyni Carlos házát, majd az ezt követő két hetes periódusban állítólag látták Los Angelesben vezetni. A belső kör egyes tagjainak azonban azt mondták, hogy „belülről elégett” a házban, vagy „a naguállal együtt égett el” Elhagyott autóját hamarosan megtalálták Death Valleyben, Kaliforniában. Carol azt mesélte Ellisnek, hogy Claude véres öngyilkossággal próbálkozott egy elhagyatott hotelszobában. Állítja, hogy „milliókat vitt neki készpénzben” és azt tanácsolta, hogy „nyisson egy boltot Írországban, és izgalommal tekintsen a jövőbe.” Muni azt mondja Ellisnek, hogy Claude a lábába kapaszkodott és

azt hajtogatta „Teljes csőd vagyok, teljes csőd!” Amikor egy újságíró kapcsolatba lép a „Kék Felderítő” családjával, a nővére a következőket írja: 337. Név: Kim Partin Dátum: 1999. november 11, csütörtök Éppen most olvastam a testvéremről, Patty Partinról. Örülök, hogy végre nyilvánosságra került, ki is ő valójában – abszolút, tökéletesen hamis kitaláció, egy szélhámos. Egyéb jellemzői mellett, én magam gyilkosnak tartom őt. A fejében megöli az embereket. Megölt engem, és megölte a családomat. Hamis emlékei vannak egy rettenetes gyerekkorról, ami egyszerűen nem létezett. Arra gondolni, hogy egyes emberek őt, mint „tökéletes lényt” tekintik példaképnek, egyszerűen nevetséges. Nem tudnék kifacsartabb, gyűlölködőbb, betegesebb lényt kigondolni. Amit arról írnak, hogy nem emberi tény – na abban lehet valami. 1. Marco Antonio Karam 2. Tony Lama 3. Az új naguál 4. Tony megszervezett egy buddhista találkozót Mexikóban a Dalai Láma tiszteletére a Teotihuacan piramisok lábánál. Egy magaslatról lefotózta a tömeget, és a negatívon fekete szárnyas lények jelentek meg, melyek megfeleltek Carlos leírásának az idegen ragadozókról, a „szökdelőkről”. Carlos szerint a vallási elhivatottság ilyen koncentrált jelenléte tette lehetővé, hogy alakot öltsenek, mert ők az egoista önimádatból táplálkoznak (ezt jelenti Carlos szerint a vallási elhivatottság). Ezt a fotót megmutatták a belső körnek és több szemináriumi résztvevőnek is 1995-ben. 5. A Mexikóban működő Tibet Ház feje. 1994-ben találkozik Castanedával. Castaneda meghívja Los Angelesbe, mert úgy látja, hogy paranormális képességei vannak. Tony megszervez és levezet egy szemináriumot 1995 februárjában Mexikóban. Mindamellett nyelvészeti lángész, csodálatosan fordít spanyol és angol nyelven. Azután a fénykép-ómen után Carlos sürgeti, hogy költözzön Los Angelesbe. A titulust, amit eleinte én is megkaptam – Elektromos Harcos, azaz mitikus varázslónő páratlan tehetségekkel – több nő is átvehette belépésekor. Hamar rájöttünk, hogy ez is része a csábítási rutinnak, ami egészen Carlos haláláig eltartott. Amikor azonban Carlos azt mondta Tonynak, hogy ő az új naguál, az példa nélkül való volt Carlos életében. Némi megfontolás után Tony visszautasította az ajánlatot, egyre inkább meggyőződve arról, hogy Carlos történetei kitalációk, módszerei pedig destruktívak és rombolóak. Mindenekfölött pedig nem lett volna hajlandó egy hazugságok és kifogások által táplált filozófiát hirdetni. Megsértődve a visszautasításon, Carlos később „hazug egómániás seggfejnek” nevezte Tonyt. Tony ezt mondta Ellisnek: „Nem fogok felhagyni egész életem munkájával, hogy telefonokra válaszoljak a chacmooloknak.”

338.

FÜGGELÉK 2. Hol vannak most? Rengeteg spekuláció és felhalmozódó bizonyíték vezetett arra a következtetésre, hogy az öt nő, aki röviddel Carlos halála után elhagyta Los Angelest, öngyilkosságot követett el. A Clear Green alkalmazottai továbbra is állítják, hogy az eltávozottak „utaznak” és „felügyelik” a dolgokat a távolból, bővebb felvilágosítást azonban nem adnak. Jelenleg magánnyomozó foglalkozik az üggyel. Az eltűntek családtagjai közül néhányan nem, vagy alig kaptak választ szeretteikről a Clear Green alkalmazottaitól. Új Mexikóban, Santa Fe-ben, 2002-ben egy nő leugrott egy hídról egy kanyonban, hogy csatlakozzon a naguálhoz a „második figyelemben”. Meghalt. Otthonában találtak egy kötetet Castaneda halála után kiadott legnépszerűbb tanításaiból. Ugyanebből a célból egyesek túladagolták a pszichedelikus növényeket Castaneda könyvei alapján. Egyes túlélők hosszasan tartózkodtak pszichiátriai klinikákon. Bárki, aki szeretne hozzájárulni a kutatáshoz, vagy információt szeretne kapni a Castaneda-ügy állásáról, naprakész részleteket talál a www.sustainedaction.org címen. Castaneda kiadatlan előadásai is megtalálhatóak ezen a helyen.

339.

Carlos Castaneda végakarata és halotti bizonyítványa

______________________________________________________

340.

Tartalomjegyzék Előszó 7 Köszönetnyilvánítás 8 Találkozásom a világ legmegfoghatatlanabb emberével 13 A közbeeső évek 32 Újra Florindával 41 Denevérek 48 A következő találkozás 51 Újra Carlosszal 56 Találkozásom egy földönkívülivel 64 Mérgező ebéd 68 Beindulás 72 Carlos Castaneda randevúra megy 78 A szexmágia veszélybe sodor 85 Castanedával Mexikóban 92 Mágikus utazás a női varázslók titkos otthonába 101 Érett gyümölcs 105 Elbúcsúzom a macskáimtól, pincér leszek, és botrányt kavarok a végtelenben 118 Katasztrófa 125 Magándetektívet fogadok 129 Az Igazsággal Dacoló 135 A szemináriumok átalakuláshoz vezetnek 143 A vasárnapi csoport 149 Energiavámpírok 154 Tündérpor 159 Fejek fognak hullani 168 A valóság színpadán 172 341. Testek és hajak 178 Az igazság a hierarchiáról 184 Ékszerháborúk 191 Claude és barátnői babákkal játszanak 196 Óz függönye és a torinói lepel 203 Carlos egy női varázslót küld értem 212 A mágikus asztal 218 A naguál sikertelen csábítása 222 Véres vasárnapok 232 Ház veszteseknek. 237 Varázslószex – varázslószerelem 244 Az átverés vetületei 257 Astrid felégeti a múltját 263 A naguál utolsó hónapjai 266 Utolsó találkozásaink 270 Egy kolibri búcsúja 276 Taisha búcsúja 282 Elment 286 Karácsony a menhelyen 295 Coca-Cola kontra Pepsi 301 Az üresség hierarchiája 308 Összeroppanás 313 Működik a varázslók kemény szeretete? 320 Epilógus 326 Függelék 1. – Útmutató a főbb szereplőkről 333 Függelék 2. – Hol vannak most? 338