A VÁLTOZÓ AGRÁRVILÁG FÉLÉVSZÁZADA

Tamasi Mihály

A VÁLTOZÓ AGRÁRVILÁG FÉLÉVSZÁZADA

Szociográfiai riportok, tanulmányok (1957-2006)

Tamasi Mihály A VÁLTOZÓ AGRÁRVILÁG FÉLÉVSZÁZADA

Tamasi Mihály

A VÁLTOZÓ AGRÁRVILÁG FÉLÉVSZÁZADA Szociográfiai riportok, tanulmányok (1957-2006)

E könyvmegjelenését támogatták: Erdei Ferenc Társaság Vitala Kft., Szeged, Deák F. u. 24-26.

ELŐSZÓ E kötetbe azokat a szociográfiai riportjaimat, tanulmányaimat válogattam, amelyek az elmúlt fél évszázadban jelentek meg helyi napilapokban, helyi és országos folyóiratokban. Az írások hangvételén, szóhasználatán felismerhetők az adott korszak jellemzői, de még inkább a falusi, a parasztemberek világában bekövetkezett radikális, s egyben ellentmondásos változások emberi sorsokban, az életmódban, a vidék, a falvak átalakulásában megnyilvánuló hatásai. Az elmúlt fél évszázadban legnagyobb horderejű változások a mezőgazdaság, a vidék, a falvak, a mezőgazdaságból élő emberek életében következtek be. Az itt olvasható írások nemcsak a gyorsan és ellentmondásokkal terhes változó agrárvilág életének felszínét mutatják be, hanem az emberi lélek rezdüléseinek, az embersorsok változásainak mélységeibe igyekeznek hatolni. Az emberi élet sokféle vonatkozásainak feltárásával igyekeznek bemutatni világunk viharos ütemű változásainak emberi hatásait. Az agrárvilágban bekövetkezett változásokat jól szemléltetik a következő adatok. A megyében 1949-ben több mint 123 ezer aktív kereső dolgozott a mezőgazdaságban, akik közül 67 ezren voltak gazdálkodók. E csoportnak azonban több mint a fele, vagyis mintegy 38 ezren 5 holdon aluli gazdasággal rendelkeztek. Az 5-25 hold közötti középparaszt gazdák száma alig haladta meg a 27 ezret, a 25 hold felettieké pedig mindössze 2000-et tett ki. A mezőgazdaság szövetkezetesítése után a parasztok, a mezőgazdasági foglalkozásúak száma fokozatosan csökkent. 1970-ben mintegy 74 ezren, 1990ben pedig már csak 37 ezren dolgoztak a mezőgazdaságban, miközben több ezer ipari munkás, alkalmazott és más foglalkozású is folytatott háztáji gazdálkodást, mezőgazdasági kistermelést. A rendszerváltozás után újabb jelentős módosulás következett be a vidék, a falvak életében. A kárpótlás során nemcsak a mezőgazdaságból élők, hanem olyanok is földhöz jutottak, akik már régen elszakadtak a mezőgazdaságtól. Azok közül pedig sokan föld nélkül maradtak, akik falun laktak, ipari dolgozók voltak vagy más területen dolgoztak, de időközben munkanélkülivé váltak. A 2000. évi mezőgazdasági összeírás szerint a megyében a rendszerváltozás után némileg növekedett a mezőgazdaságból élők, a gazdálkodók száma. A felmérés idején 275 mezőgazdasági szövetkezet, rt., kft., vagyis mezőgazdasági szervezet (együttesen több mint 18 ezer foglalkoztatottal) a megye termőterületének valamivel több mint 50%-án gazdálkodott, a többit pedig közel 49 ezer egyéni gazdálkodó művelte. (A mezőgazdasági szervezetek foglalkoztatottainak többsége saját gazdasággal is rendelkezik.) A gazdálkodók valamivel több mint 60%-a, vagyis mintegy 29 ezren 1 hektárnál kisebb földterületet művelnek. Az 1-10 hektár közötti területet használók száma meghaladja a 15 ezret. Ők már mezőgazdasági kisvállalkozóknak tekinthetők. A 10 hektárnál nagyobb területtel rendelkezők száma némileg meghaladja a 2500at. Az 50 hektáros, vagy nagyobb gazdaságokat lehet farmméretűnek tekinteni.

Ezekből azonban csak néhány 100 található a megyében, bár számuk fokozatosan növekszik. Az 1 hektárnál kisebb gazdaságot birtoklók, akiknek többsége már idős ember, a régi értelemben vett őstermelőnek is alig tekinthetők. Csoportjuk fokozatosan csökken. Ugyanakkor a falvakban nem kevesen élnek olyanok, akik földnélküliek és csak esetenként, időközönként jutnak munkaalkalomhoz a mezőgazdaságban. Az agrárvilágban bekövetkezett változások másik fontos jellemzője, hogy a vidék, a falvak népessége összességében fokozatosan csökken, s ez a megye összlakosságának apadását is előidézte. Az 1970. évi népszámlálás még 445 220 lakost találta a megyében, a 2001. évi pedig már 433 344-et. Ugyanakkor figyelemre méltó jelenség, hogy a megye népessége egyre inkább a megyeszékhelye, Szeged körül kezd tömörülni. A megye községei közül egyedül a Szeged külső agglomerációját alkotó települések lélekszáma gyarapodott nagy arányban az elmúlt évtizedekben. A települések népessége Település Sándorfalva Szatymaz Domaszék Deszk Tiszasziget Újszentiván

1970 5 894 4 025 3 583 2 742 1 587 1 289

2001 7 803 4 913 4 166 3 238 1 700 1 650

E települések gyarapodó népességének tendenciájával szemben azoknak a falvaknak a lélekszáma csökken nagy mértékben, amelyek a városoktól távol fekszenek. Alacsony népességű falvak Település Kövegy Csanádalberti Klárafalva Óföldeák Nagytőke Ambrózfalva Nagylak Árpádhalom

1970 697 711 573 733 1 016 589 935 1 116

2001 467 475 485 495 521 525 597 609

Legnagyobb arányban Nagytőke és Árpádhalom lakossága csökkent, ami azt jelentette, hogy a lélekszám három évtized alatt megfeleződött. Az agrárvilág népességcsökkenése mellett ugyanakkor – főleg az 1960-as évektől kezdődően – a falvakban biztató civilizálódás, a lakáskörülmények jelentős javulása, infrastrukturális fejlődés urbanizálódás ment végbe. Félévszázaddal ezelőtt a nagyszámú tanyai lakosság nem ismerte a villanyvilágítást. A falvakban a családi házak, lakások többsége vályogból vagy vertfalból épült, ahol a vízvezeték, a fürdőszoba, a vízöblítéses wc, a palackos vagy vezetékes gáz használata teljesen ismeretlen volt. A mezőgazdaság szövetkezetesítése sok emberi tragédiával járt, de a szövetkezeti és a háztáji gazdálkodás összekapcsolása és együttes fejlesztése a mezőgazdasági termelés és a parasztság jövedelmének biztató növekedését eredményezte. Ennek nyomán a falusi családok bővítették, korszerűsítették lakásaikat. Lakossági hozzájárulással törpe vízművek, vízvezetékek épültek a falvakban. Megindult a vidék a községek urbanizálódása. Míg 1960-69 között 5 700 új lakás épült a megye községeiben, 1970-79 között már 9 797, s szinte mindegyik téglából épült, és vízvezetékkel, fürdőszobával, vízöblítéses wc-vel volt ellátva. Még 1970-ben is a megye falusi lakásainak 59%-a egyszobás, 36,5%-a kétszobás volt és mintegy 4,5%-ot tett ki a három és több szobásak aránya. Húsz évvel később, 1990-ben az egyszobásak aránya mintegy 16,5%-ra csökkent, a kétszobásaké viszont 46,7, a három és többszobásaké pedig 36,7%-ra emelkedett. Komfortfokozat szerinti megoszlásuk 1970-2001 között a következőképpen alakult: Komfortfokozat Összkomfortos Komfortos Félkomfortos Komfort nélküli

1970 3,2 10,2 86,6

2001 29,4 26,1 26,4 18,1

Az 1970. évi népszámlálás idején még nem találtak a falvakban összkomfortos lakásokat, három évtizeddel később arányuk már majdnem elérte a 30%-ot. A komfort nélküli lakások részaránya nagymértékben csökkent, de majdnem elérte még 2001-ben is a 20%-ot. Különösen feltűnő a komfortos és félkomfortos lakások gyarapodása. A kedvező változások ellenére azonban nem téveszthetjük szem elöl, hogy a falvak urbanizáltsága még jelentősen elmarad a városoké mögött. A megye falvaiban lévő közel 50 ezer lakás közül csak mintegy 2000 rendelkezik szennyvízelvezető közcsatornával, mintegy 33 ezer házi csatornával, 15 ezer pedig az urbanizáltságnak ezzel a lehetőségével nem tud élni. Így e lakások

többségében sem fürdőszoba, sem vízöblítéses wc nem található. Az is sajnálatos, hogy az 1990-2001 közötti időszakban már csak 2 948 lakás épült az 1970-es évtized majdnem 10 ezer lakásával szemben. Míg az 1970-es, 1980-as évtizedben az agrárnépesség, a falusi lakosság különböző rétegei között noha voltak jövedelmi különbségek, anyagi viszonyaikat, életkörülményeiket összességében mégis a kiegyenlítettség jellemezte. A rendszerváltozás után azonban érezhető differenciálódás, sőt polarizálódás következett be. vagyis megjelent és erősödik egy szűk felső gazdasági elit réteg, amelynek jövedelme messze megelőzi a többségét. Ugyanakkor kialakult a tartósan munkanélküliek csoportja, a szegények rétege, amelynek életszintje jóval az átlag alá süllyedt. Ezt tükrözi az az adat is, hogy a lakásviszonyokban bekövetkezett nagyarányú javulás ellenére majdnem 10 ezer komfort nélküli lakás található a falvakban, amelyekből majdnem 2000 szükséglakás. E szükséglakások többsége még a villanyt is nélkülözi, nem beszélve a civilizáció többi vívmányáról. A felvázolt fejlődés és a tapasztalható nehézségek, ellentmondások és problémák megszabják a következő időszaknak nemcsak a lehetőségeit, hanem a közös, társadalmi feladatait is. 2006. május

A szövetkezeti mozgalom megújhodásáért

A szerző 1957. június 7.

Először egy általános észrevételt akarok tenni, amelyet a makói járásban, főleg Rákoson és Királyhegyesen figyeltem meg, de amely szerintem az egész országban megfigyelhető. Ez pedig a következő: Az elmúlt években az egyénileg gazdálkodó parasztok a sokszori tagosítás, a magas beszolgáltatás (szűk esztendőben elvitte az egész termést), egyszóval a nem elég szilárd helyzetük miatt gazdaságukban nagyon keveset, vagy pedig egyáltalán nem eszközöltek új beruházásokat, nem fordítottak gondok új eszközök, gépek, szerszámok vásárlására, építkezésekre, inkább egyéni fogyasztásuk kielégítésére fordították pénzüket. Egyetlen adat: Rákos. Újonnan alakult, főleg tanyai telepítésű, 5-600 lakosú község. A földművesszövetkezeti boltban a következő mezőgazdasági eszközöket vásárolták 1955. augusztus 1-től 1956. május 1-ig: 7 darab 1 vasú eke, 1 darab 2 vasú eke, 5 darab kézi kukoricamorzsoló, 2 darab láncborona, 3 darab fogas, 1 darab lókapa. Ugyanakkor az utóbbi három-négy évben a faluból közel hetvenen vásároltak motorkerékpárt! Mikor ennek a helyzetnek okait kutatjuk, azt is látnunk kell, hogy a parasztság termelői beruházását gátolta és gátolja a gépekben való bizonyos hiány, meg az, hogy nagyobb gépek (vetőgép, aratógép, morzsoló, daráló), felszerelések vásárlását, nagyobb beruházásokat nem tudnak eszközölni az egyéni parasztok, mert egyéni „tőkéjük” kevés ehhez. Éppen itt van a probléma, amely elvezet a

parasztság termelői szövetkezésének igazi megértéséhez és a spontán törekvések jelentőségének felismeréséhez. Épp ez az alap, amelyről kiindulva, helyes irányban és úgy folytathatjuk a tsz-mozgalom szervezését, hogy azt az egész dolgozó parasztság támogatása kísérheti. Az 1951-52-es években Rákoson 2, Királyhegyesen 1 első típusú tszcs alakult a földművesszövetkezet keretében. Királyhegyesen már ebben az időben működött egy III. típusú tszcs. Az első típusú tszcs azért jött létre, mert a földdel és igával rendelkező parasztok a III. típusúba nem akartak belépni. Hogy ne zaklassák őket, hát alakítottak I. típusút, de a gazdálkodást úgy folytatták, mint azelőtt. Így legalább adó- és beadási kedvezményt is kaptak. Meg azért is léptek be, mert csak az fuvarozhatott a Terményforgalmi Vállalatnak, aki tszcs-tag volt. Rákoson szintén ilyen meggondolások késztették a parasztokat a belépésre. Itt szinte az egész lakosság tszcs-tag, pedig főleg jómódú kis- és középparasztokból (bizonyítja a 70 motorkerékpár) áll. Hogyan működtek ezek a tszcs-k? Királyhegyesen sehogy. Ez a sorsuk a kényszerrel összeszervezett közösségeknek! Rákoson azonban a paraszti találékonyság, vállalkozási kedv kiaknázta azokat a lehetőségeket, amelyeket a kényszerrel szervezett és a tagok kezdeményezését korlátok közé szorító, de mégis bizonyos lehetőségeket adó első típusú tszcs nyújtott. Rákoson főleg állattenyésztésből „jöttek és jönnek ki jól” a parasztok. Télen és tavaszon a csütörtöki átvételi napokon 60-70 hízott sertést, 20-30 borjút és szarvasmarhát szoktak átvenni a vállalat emberei. Tehát nagy szükség van takarmányelőkészítő gépekre, morzsolóra, darálóra. Azelőtt nem volt darálóüzem a községben. Makóra kellett járni daráltatni, ami igen nagy időveszteséget jelentett a parasztoknak. A Petőfi Tszcs tagjai összedugták a fejüket és elhatározták, hogy szereznek egy gépet és berendezik a darálót. A pénzt összeadták hozzá. Először csak egy ócska gépet tudtak venni, azzal dolgoztak egy ideig. Aztán a vámból és újabb összeadott „tőkéből” vettek egy modernebb gépet, társadalmi munkával építettek egy új épületet, amelyben most is működik a darálóüzem. Természetesen nemcsak a Petőfi Tszcs tagjainak dolgoznak, hanem mindenkinek – megfelelő vámért. A Petőfi Tszcs tulajdonában van egy gépi morzsoló is, amely a tagok munkáját nagyban elősegíti. Közös tulajdonukban van 5-6 aratógép, ezzel aratták le a búzavetés 60-70 százalékát. Ezeket azonban nemcsak a búza aratásánál, hanem a kendervágás nehéz fizikai munkájánál is nagyszerűen fel tudják használni. Most a Petőfi Tszcs tagjai arról álmodoznak, hogy vesznek egy Zetor-vontatót, mert nemcsak állattenyésztéssel, hanem hagyma- és zöldségtermeléssel is foglalkoznak és szeretnék árujukat közvetlenül eljuttatni a piacra, meg más közös szállításoknál égetően szükségük van gyors szállítóeszközre. Ime, ezek a tények azt bizonyítják, hogy a dolgozó parasztság spontán erőfeszítéseket tesz saját termelésének fejlesztésére úgy, hogy gépeket, modernebb eszközöket vásárol, új beruházásokat eszközöl gazdaságában stb. Az egyénileg dolgozó parasztok azonban nem rendelkeznek külön-külön akkora összeggel, hogy

egyénileg is meg tudják vásárolni ezeknek a gépeknek, eszközöknek jó részét, hogy befektetéseket tudnának eszközölni gazdaságukban, amely jelentősen elősegítené a termelés növekedését. Ezt csak úgy tudják megtenni, hogy szövetkeznek egymással, hogy anyagi eszközeiket összeadják és közös erővel törekednek a mezőgazdasági termelés fejlesztésére. Tehát a dolgozó parasztoknak saját gazdaságuk fejlesztésére irányuló törekvése egyben a mezőgazdaság szocialista átszervezését is segíti. Napjainkban a parasztság termelési kedvének általános és örvendetes megélénkülésének lehetünk tanúi. Soha nem látott roham indult meg ezen a tavaszon a parlagon hagyott és a tartalékföldekért, a régen az államnak leadott, vagy rendezetlen tulajdonjogú földekért. Ez megszilárdítja abbeli reményünket, hogy a parasztság nemcsak és nem elsősorban lakóháza csinosítására, betonkerítések építésére, motorkerékpárok vásárlására, hanem elsősorban gazdasága fejlesztésére használja fel a kormány intézkedései következtében megnövekvő jövedelmét. Ez viszont parancsolóan írja elő a párt- és állami szervek számára, hogy a parasztságnak ezt az egészséges törekvését karolják fel, támogassák minden erővel és úgy irányítsák, úgy szervezzék, hogy ez egyben a termelői szövetkezés különböző formáinak gazdagodását jelentse, hogy ez a szövetkezeti mozgalom megújhodását eredményezze. És itt – véleményem szerint – elsősorban a földművesszövetkezetekre háruló nagy feladat. Nemcsak egyszerű kereskedelmi hálózatot kell hogy jelentsen a földművesszövetkezet, hanem mint a parasztság öntevékeny társadalmi szervezete, foglalja magába, szervezze és emelje magasabb fokra a parasztság előremutató, helyes irányba haladó gazdasági törekvéseit. A földművesszövetkezeteknek úgy kell a parasztságot, a mezőgazdaságot ellátniok gépekkel, szerszámokkal, felszerelésekkel, hogy egyben szervezzék a parasztságot a közös befektetésekre, közös beruházásokra. Azokat az üzemágakat is fejlesszék a földművesszövetkezetek, amelyek közvetlenül a parasztság termelő tevékenységéhez kapcsolódnak (feldolgozó üzemek, gépi morzsolók, darálók üzemeltetése, kölcsönző géppark növelése, hízlaldák, silók és más létesítmények építése stb.) akkor is, ha ez nem növeli úgy a földművesszövetkezet gazdasági nyereségét, mint más üzemágak és a legteljesebb mértékben vonják be ezek megvalósításába a szövetkezet tagjait is. Ez alapja lehet és kell is, hogy legyen a parasztság megújuló termelőszövetkezeti mozgalmának. Ezt annál is inkább így kell tennünk (hangsúlyozva az önálló tsz-ek alakulásának lehetőségét és szükségességét), mert a középparasztság jelentős tömegeit csak a fokozatosság betartásával tudjuk rávezetni a közös gazdálkodás útjára, másrészt szilárd gazdasági alapokat tudunk teremteni a magasabb típusú termelőszövetkezetek létrejöttéhez! (Csongrád megyei Hírlap)

Autó a tanyán

1957. december 25.

Langó Ferenc makói (Tanya 729.) lakos, a Hunyadi Tsz tagja ez év őszén személyautót vásárolt. E tény önmagában is mutatja, hogy nekilendülő életünk milyen hatalmas sodrással tör előre, besüvít a várostól távol eső pusztákra, mozgásba hozza a lomha tanyavilág lakóinak életét. A csókási, bogárzói, igási mezőkön – ahol Langó Ferenc tanyája is fekszik – a mai nagyapák csak gyalog, vagy legfeljebb lovon rándultak át egymáshoz esti beszélgetésekre és hajnali poroszkálásokkal kocogtak be kocsijaikon a makói piacra. A két világháború között a modern technikájú világ szele végig sújtott ezen a vidéken is. A zsírosparasztok, a nagykupecek, a nagyhasúak gőgjét emelte még magasabbra, de a cselédek, a béresek és kisparasztok nyomorúságát, nélkülözéseit és vergődését még reménytelenebbé tette. Ma már nem a cselédek, a napszámosok, a földdel hadakozó kisemberek és bérlők halk sóhajtását és vad káromkodását hozza felénk a szél a bojtorjánt termelő szikesek és a zsíros fekete földek vidékéről, hanem a boldogabb, emberibb jövőn keményen munkálkodó parasztemberek bizakodó szavait. A reménytelenséget árasztó, az ember gerincét meggörnyesztő sötét világ örökre összeomlott ezeken a vidékeken is. A nagybirtokosok világának összetörése határtalan lehetőséget biztosított a gazdag vidék törekvő kisparasztjainak. A Szilaj-Szabók, Kemény-Kovácsok, a Dolgos Péterek és Szorgalmas Jánosok hősies harca bontakozott itt ki a fejlettebb gazdálkodásért és a boldog paraszti életért. Még a felszabadulás előtt olyan hősei születtek itt a földeknek, akik még evés közben sem hagyták abba a munkát. Kapáláskor kötényt kötöttek maguk el, kenyeret tettek bele és csak két kapavágás között haraptak egyet-egyet a kenyérből. Igy dolgoztak ezek az emberek! Azonban hiába volt a rettenetes munka, a hét határra szóló viaskodás a földdel, a bank, a mezőgazdasági válság elvitt ezektől a szorgalmas parasztemberektől mindent, amit évek fáradságos munkája során össze tudtak kapargatni. A felszabadulás a lefojtott paraszti vágyak biztató kibontakozását hozta meg. A hősies munka gyümölcsei most kezdenek beérni. A régen ezernyi más baj között vergődő kisbérlők, kisparasztok reményei sorjában valóra válnak. Igáson Langó Ferenc személyautót vett, Rákoson Márton Imre, a Petőfi Tszcs elnöke olyan házat építtetett, hogy csodájára járnak a környékén A hajdan lovon járó nagyapáknak az unokái most motorkerékpárral száguldoznak a dűlőútakon és mint Langó Ferenc példája mutatja, autóra is mer és tud is szállni a paraszt. A volt béresek a tanyaközpontokban sorjában pirostetős házakat építettek. Mostanában arról ábrándoznak, hogy a tanyavidék központjaiba is bevezetik a villanyt. A vidék kivirágzik a dolgozó parasztság alkotó tevékenységének szabad kibontakozása következtében. Biztosan sokan gondoltak arra, mikor elolvasták ennek az írásnak elején a tsztag autóvásárlásáról szóló mondatot, hogy >>no lám, a tsz-tag már autót is tud vásárolni, lépjetek be a tsz-be!<< Nem, kedves olvasóim! Nem volt célom, hogy

a parasztság jobb életének minden eredményét a termelőszövetkezetekkel magyarázzam, sőt még azt sem akarom bebizonyítani, hogy Langó Ferenc kizárólag azért tudott autót vásárolni, mert tsz-tag. Az autó vásárlása nem került túlságosan sokba, mégha hozzá is számítjuk a javítás költségeit. ugyanis Langó egy használt Opel-gépkocsit vett, ami kissé javításra szorult. Ma már egyes, jól gazdálkodó középparasztoknak is van annyi jövedelmük, hogy autót tudnának vásárolni. Az egyénileg gazdálkodó paraszt azonban nem gondolhat autóvásárlásra, mert kis gazdasága fejlesztésére, házának rendbehozására kell fordítania pénzét. Nem érdemes autót vásárolnia, mert a gazdaságban végzett munka minden idejét leköti. Nem gondolhat arra, hogy egy-egy napon felkerekedjen és elmenjen világot látni, hogy felkeresse az ország nevezetességeit. A termelőszövetkezet a parasztságnak nemcsak a gazdasági felemelkedését hozza meg, hanem a szellemi, az emberi felemelkedését is! A termelőszövetkezetbe tömörült parasztok közös erőfeszítése, a gazdaság irányításának közös feladata leveszi a kínzó gondokat az egyes tagok vállairól, amelybe sokszor belegörnyed az egyénileg gazdálkodó paraszt dereka. A tsz-parasztok látóköre, érdeklődése is más, szélesebb, lelkesítőbb, mint a kis nadrágszíj-parcellán gazdálkodó paraszté. Langó Ferenc talán akkor is tudott volna autót venni, ha történetesen nem tsztag, hiszen nemrégen, 1956 februárjában lépett be a makói Hunyadi Termelőszövetkezetbe. Azelőtt a makói Alkotmány Tszcs tagja volt és 15 holdon gazdálkodott. Mindig avval szeretett foglalkozni, amit jól megfizettek. Minden évben leszerződött két hold hagymára és 1 hold cukorrépára. A hagymáért és a cukorrépáért mindig jó pénzt kapott, a munkákat elvégezte három serdülő lánya, hiszen a hagyma kapálása, a cukorrépa egyelése és gyomlálása nem nehéz munka. Tudta azt is Langó Ferenc, hogy állattenyésztés nélkül nincs jó gazdaság, ezért sertéshízlalással és tehéntartással is foglalkozott. Mint jól gazdálkodó parasztember azonban rájött, hogy sokkal kevesebb lesz a gondja, több lesz a szabadideje és még a termelés fejlesztését is sokkal jobban elő tudja segíteni, ha belép a termelőszövetkezetbe. Langó Ferenc nem bánta meg, hogy az egyéni gazdálkodást felcserélte a közössel, azért sem, mert már régóta belátta, hogy a mezőgazdaság fejlődésének, a parasztság boldogulásának útja csakis a nagyüzemi gazdálkodás lehet, azért is lett 1952-ben az Alkotmány Tszcs alapító tagja. Ez évben lányaival együtt 1000nél több munkaegységet teljesített. Gazdag részesedést visznek haza, meg még az Opelt is meg tudták vásárolni ebben az évben. Mióta Langó Ferencék autóval járnak Makóra, azóta más tsz-tagok is foglalkoznak az autóvásárlás gondolatával... (Csongrád megyei Hírlap)

Akar-e szövetkezni az egyénileg gazdálkodó parasztság? [Makói járásbeli tapasztalatok]

1958. február 2.

Akármerre jár az ember a megyében, falusi párttagok mindenfelől arról panaszkodnak, hogy az egyénileg gazdálkodó parasztok jórésze hallani sem akar a tsz-ről. Valóban, a termelőszövetkezetekbe elsősorban földnélküliek, vagy kevésföldű parasztok lépnek be. A tények azonban azt mutatják, hogy az egyénileg gazdálkodó parasztság zöme – így a középparasztság is – igenis érdeklődik a termelés fejlesztése és a szövetkezés iránt. Másként mivel magyarázható az, hogy megyénk dolgozó parasztságának többsége tagja a földművesszövetkezeteknek, amelyek már nemcsak kereskedelemmel, hanem a termelés szervezésével és irányításával, valamint az alacsonyabb típusú szövetkezeti formák elterjesztésével is foglalkoznak. A makói járásban az elmúlt évben igen sok szakcsoport és társulás jött létre. Sajnos ezekben az egészséges paraszti törekvésekkel együtt jelentkeztek spekulációs törekvések is, amelyek – jórészt a felső ellenőrzés hiánya miatt – kátyúba vittek sok társulást és szakcsoportot. Ma következő a helyzet a makói járásban: Majdnem ugyanannyi termelőszövetkezeti csoport van, mint amennyi mezőgazdasági termelőszövetkezet. Huszonöt szakcsoport és társulás működik a járásban, de jelentős számú új szakcsoport és társulás alakulására számítanak a földművesszövetkezetek járási központjában. Felmerül a kérdés: milyen hasznuk van ezeknek az alacsonyabb szövetkezeti formáknak a mezőgazdaság szocialista átszervezése szempontjából? Sokan tagadják jelentőségüket, mondván, hogy nemigen végeznek közös tevékenységet, meg csak azért jöttek létre, hogy a benne tömörült parasztok az állam nyújtotta előnyöket élvezzék. Sok igazság van ebben a megállapításban, de mégsem helyes elítélni az egyéni parasztság szövetkezési mozgalmának ezeket a kezdeti hajtásait. A hivatalos szervek is megállapították, hogy azért nem fejlődtek eddig ezek az alacsonyabb típusú szövetkezeti formák és azért tudtak elharapózni bennük a spekulációs törekvések, mert kevés gondot fordítottunk rájuk. Pedig sok olyan egészséges paraszti törekvés nyilvánul meg ezekben a tszcs-kben, szakcsoportokban és társulásokban, amely nagyban előrelendítheti szövetkezeti mozgalmunkat, ha felkaroljuk. Az utóbbi időben tapasztalható az az örvendetes dolog, hogy az egymással szövetkező kis- és középparasztok jelentős összegeket fordítanak gazdálkodásuk fejlesztésére. A tszcs-kben univerzális traktorokat, vontatókat vásárolnak, darálókat állítanak üzembe, téglát égetnek közös erővel, közös állatállományt állítanak be, közös hízlaldát, istállót építenek, vetőgépeket, aratógépeket és más munkagépeket szereznek be. A járásban működik három gépi társulás is, amelynek mindegyike egy-egy traktort és más munkagépeket vásárolt. Legjobban működik a kiszombori gépi társulás, amely eredményesen járul hozzá a benne tömörült 26 egyéni paraszt gazdálkodásának fejlesztéséhez és a paraszti szövetkezés előrehaladásához. A társulás tagjai a traktor és a hozzávaló eke beszerzéséhez részjegy-

alapítványokkal járultak hozzá. Egy részjegy értéke 100 forint volt és kétezer forint értékű részjegynél senki sem vásárolhatott többet, ezzel azt kívánták megakadályozni,l nehogy egy-két ember kezébe kerüljön a traktor, illetve a társulás irányítása. Csak a tagok tulajdonába tartozó 187 holdon végeznek munkát. A tiszta nyereséget nem osztják fel, hanem a közös vagyon gyarapítására fordítják. Ez ideig gumikerekeket vettek a traktorhoz és egy pótkocsit is akarnak szerezni, hogy ne csak a szántásban alkalmazzák a gépi technikát, hanem a trágyahordásnál és a termés betakarításánál is. A társulás tagjai rájöttek, hogy a gépeket jobban ki tudják használni, ha táblásan gazdálkodnak, ezért elhatározták, tavasszal már közös táblában vetik el a cukorrépát. A gépi társulások tömeges szervezésének útja nem járható, mivel nem helyes, hogy társulások szántótraktort vásárolnak, hiszen ez még tsz-ek számára sem kifizetődő. Másrészt könnyen előfordulhat, hogy a traktorok gazdag parasztok tulajdonába kerülnek és a kizsákmányolás eszközévé válnak. A parasztságnak azt a helyes törekvését azonban, hogy gépek vásárlásával, új beruházásokkal akarja gazdálkodását fejleszteni, mindenáron támogatnunk kell. Vetőgéppel, aratógéppel, gépi morzsolóval és más nagyobb gépekkel kevés dolgozó paraszt rendelkezik, pedig ezekre a gépekre nagy szükség van a gazdálkodásban. Az ezekkel a gépekkel rendelkező gazdák igen drágán adják kölcsön gépeiket szegényebb társaiknak; kétszer olyan magas áron, mint például a földművesszövetkezetek, amelyek már igyekeznek ilyen kölcsönző gépparkokat létrehozni. A szövetkezeti mozgalom fejlesztésének a lehetősége tehát még azoknál a paraszti rétegeknél is adva van, amelyek egyelőre nem akarnak termelőszövetkezetekbe lépni. Mindenáron elő kell segíteni, hogy ezek a parasztok gépek vásárlásával, új beruházásokkal fejlesszék gazdaságukat. Külön-külön, egyedül képtelenek erre, ezért kénytelenek társulni egymással, kénytelenek anyagi eszközeiket egyesíteni. Nagy gépeket vásárolni, jelentősebb beruházásokat eszközölni nem tud egy-egy kis-, vagy középparaszt, hiszen adottságai kicsik ehhez. Ha elősegítjük társulásukat, szövetkezésüket, akkor nemcsak a mezőgazdasági termelés fejlesztését, hanem a mezőgazdaság szocialista átszervezését is szolgáljuk. A makói járásban tavaly ősszel a földművesszövetkezetek keretében 100 géphasználati társulás jött létre. Sajnos ezek legtöbb része az őszi mezőgazdasági munkák befejezésével felbomlott. A földművesszövetkezetek most arra törekednek, hogy állandóvá tegyék ezek működését. Több ilyen társulásnál tapasztalható, hogy a társulás tagjai közösen vesznek vetőgépet, aratógépet, vagy más gépeket. Az ilyen géphasználati társulások állandóvá tételével és ezek kertében közös géppark és közös vagyon megteremtésével azonban egy-egy szilárd alapot tudnánk teremteni a magasabb típusú szövetkezeti formák létrehozásához.

Az eddig felsorolt tények tehát azt bizonyítják, hogy parasztságunk jelentős része hajlik a szövetkezésre, kész alacsonyabb típusú szövetkezeteket létesíteni. A társulások, szakcsoportok és termelőszövetkezeti csoportok még nem jelentik a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság megteremtését ugyan, de jelentősen elősegítik a mezőgazdaság szocialista átszervezését. Hasznuk két dologban mutatkozik meg: Először: a közös gazdasági alap és a közös vagyon megteremtésével szilárd alapot szolgáltathatnak a mezőgazdasági termelőszövetkezetek létrejöttéhez; Másodszor: bizonyítják és tevékenységükkel példázzák, hogy a mezőgazdaság szocialista átszervezését a mezőgazdasági termelés egyidejű fejlesztésével lehet csak eredményesen végrehajtani. (Csongrád megyei Hírlap)

Hogyan élnek ma?

1958. július 13.

Akik „pereskedtek” az őrgróffal A régi, nagy harcok dicsőségét, a múlttá veszett szenvedések keserű ízét és a bizakodás meleg örömét éreztem a sövényházi parasztok soraiban, mikor beszédbe elegyedtem velük. Rettenetesen nagy volt itt a szegénység, a nyomor, és a rabság még húsz évvel ezelőtt is. Azonban sem a nehéz élet, sem az úri huncutság, de még Pallavicini őrgróf úr pribékjei sem tudták meggörnyeszteni ezt a gerinces népet. Nem hiába itt fedezte fel Féja Géza a >>paraszti népvezér<< típusát és rajzolta meg emlékezetes könyvében, a Viharsarokban. Hej, sokan emlékeznek még azokra a nagy időkre, mikor az igazságát védő paraszt és a rettenetes hatalommal rendelkező földbirtokos mérkőzött itten! >>Pereskedtek a gróffal<< – csak így mondják, de szinte belerokkan egész mivoltuk a haragba és gyűlöletbe, amely még most is eltölti őket a gróf nevének hallatára. Ezeknek a parasztoknak a harcát vezette a huszas években Dékány János, aki Féja könyvében is szerepel. – Okos ember volt, még a grófot is a vádlottak padjára ültette – mondja a menye. Az unokája már csak elbeszélések nyomán emlékszik nagyapja elkeseredett harcára. Sokat hallott arról, hogy mennyit szenvedett nagyapja. Tudja, hogy egy időben minden áldott nap jelentkeznie kellet a csendőrök előtt pontosan déli 12 órakor. Mégis olyan ügyes volt, hogy két jelentkezés között megjárta Pestet, mert a parasztok ügyét védte és tárgyalnia kellett ügyvédekkel,újságírókkal. Balastyától délre, egy homokdombon, szőlők és gyümölcsfák között áll a kis tanya, amelyet a gróftól kapott pénzen vásárolt Dékány János. – Pénzt adott neki a gróf, csakhogy eljöjjön Sövényházáról, ne lázítsa ott a népet – mondják régi harcostársai. Felesége, aki már 74 éves, de még jól tartja magát, a kezét tördeli és sírni kezd, mikor mondom, hogy a férjével szeretnék beszélni. – Meghalt szegény, agyonütötték még 45-ben.

Hirtelen arra gondolok, hogy talán az őrgróf keze volt a dologban, de megnyugtatnak, nem. – Mindig politizált szegény uram, és az is lett a veszte – mondja özv. Dékányné. – Valami gyűlésen vett részt, mert akkor már mindig oda járt és éjjel, mikor jött hazafelé – igaz, kissé ittas volt –, leütötte valami cigánybanda. Arra számítottak, hogy pénz találnak nála. Hát ez lett a sorsa a paraszti felszabadulás tehetséges harcosának, a >>tiszta arcú népvezér<<-nek, éppen akkor, mikor elérte azt, amiért egész életében küzdött? A kilátástalannak látszó harc, a régi világ iszonyatos nyomása kezdte felőrölni idegeit és az ivásba menekült. Azokra, akik nem roppantak össze az első kegyetlen csapás súlya alatt, a hosszantartó őrlődés nehéz kínja várt. Ő már nem lehetett a Tisza-vidéki parasztság új, boldog életének alakítója! Fia és leányai azonban itt élnek a környéken. Hogyan tükröződik az ő sorsukban a >>lázadó<< parasztság felszabadulás utáni élete? Sívó homokon és vakító fehérre >>kivirágozott<< szikes laposokon törünk át, míg eljutunk a legidősebb fiú, János tanyájához. Ez már a sövényházi határ. A tanya körül csenevész, fonnyadt kukoricanövények kókadoznak a forró homokban. A kis tanya poros udvarán sovány, csupasz nyakú kacsák szaladgálnak a lehulló eper után. A konyha, ahol az asszony és két gyerek üldögél, olyan keskeny, hogy kezemmel átérem. A 45 év körüli asszony arca sok szenvedést, sok gyötrő gondot árul el. – Négy gyermekünk van, kettő kicsiny, kell a kenyér. Az uram a vasútra jár dolgozni, mert ez a fránya föld nem terem semmit – mondja panaszos hangon az asszony. Hirtelen felszakad bennem valami megmagyarázhatatlanul kínzó érzés, és a sivár táj látványa még tompábbá teszi a fájdalmat bensőmben. – Hát vannak még ilyen mostoha sorsú emberek ezen az annyi cselédveríték áztatta földön? – Hát bizony, elég sok még a gond, a vesződség azoknak a parasztportáknak a tájékán, ahol sok a gyermek és gyengék, értéktelenek a földek. Pedig az apa, az idős Dékány János már a felszabadulás előtt példát mutatott. 1932-ben, mikor megvette az alig három holdnyi homokföldet, és ráépítette a kis tanyát, összeszorított fogakkal, éjjel-nappal gürcölve, nélkülözve, de betelepítette az egészet szőlővel. Két-három év múlva csodájára jártak művének az egész környéken. Mert a szőlő és a gyümölcs a paraszt megmentője ezen a vidéken. A régi, lázadó parasztok jó része tudja is ezt, hisz Dékány János szőlőtelepítése óta virágzó kertekké varázsolták a sövényházi, dóci és a környező falvak határainak egy részét. A Dékány-család másik sarja, Rozália, férjével, Bozó Sándorral Bodorszéken él. 23-24 éves fiukkal beszélgetek. Elmondja az izmos legény, hogy ők is nagyon nehezen kezdték az életet. A felszabaduláskor három hold földet kaptak a volt grófi birtokból, de nagyon lassan haladtak előre, mert nem volt igájuk,

hiányoztak a szerszámok. Az első években tehénnel szántottak, most már van lovuk is. – Egyszer apám elment a kisteleki vásárra, hogy birkákat vegyen – meséli –, mert azon a szikes legelőn legjobban a birka él meg. Vett 11 birkát és egy kost, de az árát csak úgy tudta kifizetni, hogy a kost azonnal eladta a mészárosnak levágásra. – Ez a szűkös világ már elmúlt – mondja. – Ma már jobban élünk, hiszen időközben 800 négyszögöl szőlőt is telepítettünk. Most a házra gyűjtünk. Dékány János unokájának elbeszéléséből előbúvik és rám mosolyog a volt lázadó parasztok harcának biztató képe, amelyet – most már könnyebb körülmények között – a jobb életért vívnak. Visszafelé menet megkérdem Dékánynét, hogy miért nem telepítettek szőlőt, mert a tanyák körül itt is, ott is szőlő és gyümölcsös tűnik elő. – Szőlőt?... Szeretnénk mi is, de nincs tehetségünk. Ez az, a tehetség – gondolom magamban. – Nincs tehetségük, mert egymagukban nem tudnak megbirkózni az ezen a tájon különösen vaddá vált természettel. A harc nem ért véget a felszabadulással és a földosztással. Minden parasztnak meg kell harcolnia a harcot saját maradiságával és a természettel is, mert aki ezt nem teszi meg, az nem is szabadulhat fel igazán. És ezt a harcot csak közösen, közös erővel vívhatják meg sikeresen. (Csongrád megyei Hírlap)

Húsz év után a„néma forradalom” földjén

1958. augusztus 19-22.

I. Örökre letűnt a régi világ >>(Sövényháza, 1937. február 4.) Nehéz, piszkos, téli reggel. A Tisza sárga, szennyesen hömpölyög előttem... Az innenső parton kocsikkal várakozunk, a tulsó oldalra szeretnénk kompon átkelni. A komp Pallavicini Alfonz Károly tulajdona. A környéken minden az övé: a földek, a faluk, az emberek, a csendőrlaktanyák és a templomok, Nagyúr, a szó középkori, feudális értelmében... A környező falvak hiába viaskodnak: minden úgy történik, ahogy az Isten és az őrgróf akarja... A megáradt sárga folyó, a végtelen síkság és az elnyűtt, elkopott emberek orosz író regényébe kívánkoznak... De a magyar muzsikok némák. Megkínzott arcuk feketén komor, toprongyos alakjuk keserűen hangtalan, összeszorított ajkuk hallgat<<. Ezek a mondatok Kovács Imre akkoriban nagy port felvert könyvének, >>A néma forradalom<<-nak kezdő sorai. Könyve megrázó képet fest a nagybirtok igája alatt nyögő, a rettenetes nyomorban szenvedő parasztságról. Soraiból megdöbbentő erővel árad a parasztság fájdalma, elesettségének kínzó érzése, rettenetes szenvedéseinek jajkiálltása. Ugyanakkor bennük tükröződik az író

reményvesztettsége, ernyesztő hitetlensége a magyar nép jövője iránt. Azt írta, nem lesz többé parasztforradalom Magyarországon, mert a nép beletörődött sorsába. A történelem azonban nem adott igazat az írónak. Néhány évvel a könyv megjelenése után a nagybirtokok nyomorgatta kis falvak felett is átzúgott a történelem. A megriadt, halálra kínzott nép csodálatos erővel tért magához és szilárd magabiztossággal fogott új, boldog életének építéséhez. >>Proletárok útja<< Bakson A hajdani hatalmas Pallavicini-uralom volt cselédjei jól emlékeznek még a keserves múltra. Erre figyelmezteti őket a baksi >>proletárok útja<<, amely ott húzódik a falu Sövényháza felé néző részén és amelyen mindenki végigmegy, aki a község belsejébe akar jutni. Az út baloldalán már jórészt más célra átalakított, régi urasági épületek láthatók. Ez volt a nagyhatalmú Pallavicini őrgróf úr híres baksi majorja. A majorral szemben állt a csendőrőrs laktanyája, hogy az úri rend rettegett kakastollas pribékjei mindig kéznél legyenek. A major és a csendőrlaktanya között vezető útra az egyszerű halandónak, az uraság rongyos cselédjeinek és kisbérlőinek nem volt szabad betenniök lábukat. 1919-ben, a >>kommün<< idején egy pillanatra felcsillant az agyongyötört uradalmi nép előtt is a szabadság igézete. Birtokukba vették jogos tulajdonukat, a majort, amelyért annyit verejtékeztek, és megnyílt előttük az út is, amelyet eddig csak a fényes grófi cipők és a kemény csendőrcsizmák érinthettek. Akkor nevezték el ezt az utat >>proletárok útjá<<-nak. Most a proletárok útján felszabadult parasztok járnak kiegyenesített derékkal, nem kell attól félniök, hogy rájuk ijesztenek az uraság pribékjei. Az őrgrófot, a csendőröket és az egész szenvedéssel teli, régi világot, mint valami rossz álmot, végérvényesen elfújta a történelem. A fejlődés szimbólumai A >>néma forradalom<< népének a földért vívott rettenetes küzdelme a szovjet hadsereg felszabadító küldetése nyomán eredményre vezetett. Síróhegy, Bánomhegy, Kutyanyak és a többi kifejező nevű település parasztjai ma a saját földjüket művelik. Járjuk a Kutyanyak nevű településnek a homokos dűlőúthoz egészen közel épített sűrű tanyasorát. Kutyanyak első telepesei azok a kisbérlők voltak, akiknek Kutyadombon levő házait az őrgróf szétverette. Az elűzött telepesek dacoltak a vidék mindenható urával, újra felépítették házaikat és új településüket Kutyanyaknak nevezték el. Kutyanyak tanyasora érdekes képet nyújt. A legtöbb helyen két ház áll szorosan egymás mellett. Egy kisebb, nádfedeles, öreg ház, amely szinte belesüpped a homokba, és egy új, cseréptetejű, nagyablakos lakóház. A rokkant, öreg házak mind a felszabadulás előtt épültek, a cseréptetősek pedig a felszabadulás után. A

dölyfős uradalommal viaskodó, földért áhítozó öregeknek csak ilyen putrikra telt, szabaddá vált fiaik pedig már szép, nagy házakat tudtak építeni. Apáik vityillóit arra sem tartották érdemesnek, hogy lebontsák és faanyagukat felhasználják. Állnak az öreg, horpadt gerincű, kis házacskák és a büszke, új házak egymás mellett. Az öreg házak a múltat, az újak pedig a jelent szimbolizálják. Az egyik tanya előtt megállunk. Őszhajú, de magát jól bíró öregember jön elénk, id. Vastagh István. A rozzant, öreg ház mellett mosolygós villának tűnik a modernül épített, >>négyzsögletes<<, új ház. Ez már ifj. Vastagh Istváné. A földosztás után építette, 1947-ben, mikor már az újonnan kapott 5 hold földön egy kis haszonra is szert tudott tenni. id. Vastagh István sokat látott, öreg szemei elrévedeznek: – Hej, mennyit harcoltunk mi a földért – mondja. – 1914-ben azzal a bíztatással küldtek bennünket a háborúba, hogy földet kapunk. Mikor a tengernyi koplalás és szenvedés után hazajöttünk, még jó szót sem kaptunk, nemhogy földet. Iszonyatos harc kezdődött az őrgróffal. Mi azt a földet akartuk magunknak, amelyiket béreltük, a gróf pedig másutt akart adni, értéktelen, szikes-homokos területen. Bepereltük az uraságot. Országra szóló küzdelem kezdődött, még Pesten is voltunk tárgyaláson. Mi sokan voltunk, velünk tartottak Síróhegy, Pitricsom, meg a többi település bérlői is, és 13 évi nehéz harc árán, 1933-ban győztünk. Miénk lett a föld. De nem sok köszönet volt benne, mert alig győztük fizetni a megváltási árat. Ujra csak a grófnak dolgoztunk és verejtékeztünk, nekünk nem maradt semmi. Elhallgat, nagyot sóhajt. Enyhén reszkető ujjaival megpödri bajuszát. – Csak az tudja, mennyit szenvedtünk, aki itt élt – tör fel belőle a kesrűség. Mikor miénk lett a föld, naponta jártak nyakunkra a végrehajtók és a csendőrök. Nyüstöltek, zaklattak bennünket. Az őrgróf nagyon haragudott ránk, de nem adtuk be a derekunkat. Összeszorított fogakkal dolgoztunk és fizettük a föld, meg a ház megváltási árát, pedig a házakat már mi építettük. Ifj. Vastagh István már szabadon, boldogan él. Nem >>nyüstölik<< az uraság kopói. Két lova, három tehene van, és 1954-ben egy hold szőlőt is telepített, amely már termést ad. Az idén 8 hízott sertést adott át a vállalatnak. II. Fejlődő községek a szétvert falvak helyén Az első világháború után a >>földreform<< idején a hatalmas Pallavicini uradalomban meglódult a világ. Az embertelen robotban meggörnyedt parasztok földéhsége határtalanná vált. A földért rohamozók soraiban az úgynevezett örökös kisbérlők haladtak, akik megelégelték az őrgróf szeszélyeit és sajátjuknak akarták az uradalomtól bérelt földet, amelyen már dédapjuk is bérlő

volt. A háborúskodás az őrgróf és telepes bérlői közt egészen a jobbágy felszabadulástól folyt hol lankadó, hol újra megújuló erővel. Ez alatt az idő alatt az őrgróf a telepes községek nagyobb részét szétverette. Pusztítás áldozata lett Dóc, ahol 1926-ban 40 házat veretett szét. Ányás, az ősi telepes község, Dilitor, Baks, a már említett Kutyabond, Pünkösdkút, Szentygyörgy és Sövényháza. Pusztultak a szorgalmas nép létrehozta alkotások és pusztul maga a nép is. Ez volt a nagybirtok >>missziója<< ezen a vidéken. A rebellis, lázadó nép megfékezése, kerékbetörése. A középkori, feudális múlt sötét árnyai lebegtek e vidék fölött még a 20-as, 30-as években is. Síróhegyi sorsok 1934 tavaszán például 10 családot lakoltatott ki az őrgróf a síróhegyi kisbérlő településről. A kilakoltatottak és a csendőrök között jó darabig folyt a harc, mert a kilakoltatottak mindig visszamentek házaikba. Végül is a hatóságok és a csendőrök győztek, mert leszedték az ablakokat, ajtókat, a házakat pedig felgyújtották és a szerencsétlenek cókmókjait jó messzire az országút árkába dobálták. Székely Endre nevű jegyző készségesen végrehajtotta az őrgróf kérését, mert az uraság bőségesen honorálta szolgálataiért. A faluban még most is tudják, hogy Székely a kilakoltatásokért 20 holdat kapott a gróftól. Vajon hogyan élnek ma ezek a síróhegyi kilakoltatottak? Síróhegy tulajdonképpen a hosszúra elnyúlt Csanytelek község déli nyúlványa. Itt kérdezősködök a régi kilakoltatottak után. Csak egy él már közülük, Ürmös István. A falunak a szikes legelő felöli részén megyünk, a vályogverő gödrök szélén emelkedő kis házacska felé. Nyolcvanöt év körüli kis öregecske nyit kaput, Ürmös István bácsi, a hajdani kilakoltatott. – Akkor az őrgróf győzött – mondja reszkető hangján. – Szétvert bennünket. Én ezt a talpalatnyi házhelyet vettem és felépítettem rá a kis házat. Kommunistának kiáltottak ki bennünket, pedig nem voltunk azok, csak az igazságunkat akartuk. Állandóan csendőrök jártak a nyakunkra. – Alávaló rendszer volt – jegyzi meg 30-35 év körüli fia, akivel együtt laknak. – A gróf idején még nem voltunk kommunisták – emeli fel fejét az öreg – de 45 év után azok lettünk. Valóban, érdeklődtem a volt kilakoltatottak leszármazottai után és mindenütt azt mondták, ők voltak az elsők a kommunista párt helyi szervezetének a megalakításánál és a földosztó bizottság megszervezésénél. Ma Síróhegy fejlődő települése Csanyteleknek. A felszabadulás után körülbelül 30 új ház épült itt. Az őrgróffal rettenetes küzdelmüket vívó kisbérlők és zsellérek fiai esténként már nem rettegnek az uraság gyújtogató pribékjeitől, hanem villanyfény mellett olvassák az újságot, vagy hallgatják a rádiót. Baks nem hagyja magát. A 20-as, 30-as években az őrgróf nem tudott ellentállni a nagy nyomásnak és több helyen osztott földet és házhelyet. Így kaptak a baksi kisbérlők is házhelyet.

Ebben azonban nem volt sok köszönet. A kiosztott >>porták<< csak 150-200 négyszögölesek voltak és a legegészségtelenebb helyen kapták a szerencsétlenek, a >>Dongér<<-ban. Az őrgróf Mária telepnek neveztette el azt az új települést. A község lakói azóta is keserűséggel emlékeznek az őrgróf szemforgató képmutatására. A baksiak azonban nem hagyták magukat. A felszabadulás után felosztották az őrgróf földjét és megfelelő házhelyeket hasítottak ki maguk számára. Azóta a község szinte viharos fejlődésen megy keresztül. 1946-ban önálló községgé lett, 1947-ben felépült az új községháza és a modern iskola. A Mária-telepen ártézi kutat fúrtak, hogy enyhítsék az uradalmi községpolitika >>áldásait<<. A 3200 lakosú községben 250 ház épült a felszabadulás óta, majdnem annyi, mint amennyi a felszabadulás előtt volt. A fejlődés akkor gyorsult meg itt is, mikor a népi hatalom kikristályosodott az országban. Ezután dolgozták ki a község tudományos alapokra fektetett fejlesztési tervét. Az idén a községfejlesztési alapból felépítik a községi mérlegházat és kibővítik a napközi otthont, összesen százezer forintos költséggel. Tavaly egy mozigépet vásároltak 14 ezer forintért. Azóta, a község életében először, mozi is működik. Sövényháza és Dóc példát mutat. A volt Pallavicini uradalom területén létesült másik két községben, Sövényházán és Dócon lassabban és később indult meg a fejlődés. Az urasági cselédlelkekben úgy látszik lassabban indult meg a felengedés, a szörnyű múlt alóli felszabadulás, mint a harcosabb kisbérlőkben. Ezeknek a falvaknak parasztjai csak akkor kezdtek merészebb terveket kovácsolni, mikor felismerték, hogy a régi keserves múlt visszatérését meg tudják akadályozni. Sövényházán 1954-ben kezdték meg az új község kialakítását. A község alapjait ott rakták le, ahol a legmegfelelőbb, a kistelek-mindszenti és a szeged-csongrádi műút találkozásánál. A lakosság már régen itt akarta a községet kialakítani, de az úrgróf megakadályozta. Most mégis a nép akarata teljesült. A község megalakítása azzal kezdődött, hogy a Zója Termelőszövetkezet 10 tagja házat épített a kijelölt területen. Azóta már sokan követték példájukat és több mint 30 új ház sorakozik az út mellett. A község kialakulását nagyban elősegíti az, hogy 1955-ben bevezették a villanyt. Már a középületekben mindenütt villany világít és a lakóházakban is sorra kigyullad a villanyfény. Az idén a községfejlesztési alapból 500 méterrel növelik a villanyhálózatot. Szinte jelképesnek hat, hogy 20 évvel a világgá kiáltott írói jajszavak után, a reménytelenség és a középkori sötétség volt hazájában a lakosság összefogásával és önfeláldozó alkotó munkájával modern iskola épül. Az iskola Pitricsomban várja a diákokat, amelynek építését 160 ezer forintos költséggel a községfejlesztési alapból fedezték.

Dóc 1952-ben alakult önálló községgé. A tanácsház 1951-ben, a művelődési ház 1954-ben épült, villanyt pedig 1955-ben kapott a község. Tehát minden évben létesült valami. Ma már ötven házban ég a villany. Most azt tervezik, hogy törpe vízművet építenek a községfejlesztési alapból. A lakosság 40 ezer forint értékű társadalmi munkával járul hozzá az akármelyik nagy község dicséretére váló létesítmény megvalósításához. III. A múlt és jövő birkózása Viharos ütemű fejlődés tapasztalható a volt Pallavicini-uradalom területén. Ez a fejlődés elsősorban a községek kialakulásában, a nagyarányú építkezésekben és a műveltség, a kultúra terjedésében nyilvánul meg. Azonban a maradi gondolkodás, az elégedetlenség is megtalálható. A múlt árnyai Egyik síróhegyi gazda, Sz. F. azt mondta: >>Régen is rossz volt, most is rossz. Régen az őrgrófnak kellett fizetni a bérleti díjat, most meg az államnak kell fizetni az adót.<< Előkerül az őszes, középkorú gazda 70 év körüli anyja is, aki az úrgróf jóságáról kezd áradozni. – Jó ember volt – mondja – sokszor meglátogatott bennünket és akkor a bérletet is elengedte. Sokat kellett az uraság idején dolgozni, de akkor volt is egy kis látszatja munkánknak, nem úgy, mint most az 50-53-as években, mikor mindenünket lesöpörték a padlásról. Az udvarról bekerülünk a kis üveges verandára, ahol az asztalkán egy szép Balaton típusú rádió nyugszik. – Nem panaszkodhatnak, mert még rádiót is tudtak venni – mondom. – Hát tudni tudtunk – válaszolja a homlokát ráncolva a gazda – mert tavaly jó termés volt, de most az adóval nyomorgatnak bennünket. Később tudtam meg, hogy Sz. F. 16 hold földön gazdálkodik. Az öreg kutyanyaki >>pereskedő<<, idős Vastagh István szavaiból pedig kitűnt, hogy 1934-ben a 10 síróhegyi bérlőcsaládot azért tudta az őrgróf kisemmizni, mert a többiek >>uradalompártiak<< lettek. Vannak-e még vallási szekták? Minden településen, minden községben érdeklődtem, hogy a nép régi, kiúttalan elégedetlenségének nyomai, a vallási szekták megtalálhatók-e? Legtöbb helyen azt válaszolták, hogy nincsenek vallási szekták vagy csak egy-két öreg vallja a szombatista vagy jehovista >>hitet<<, Dócon azonban még ma is erősen tartja

magát a jehovista szekta. Lehetnek vagy nyolcan-tízen e szekta tagjai. Jellemző, hogy elsősorban idős, rossz anyagi helyzetben levő emberek keresik a vallási misztika hatását. A szektások többsége asszony. A műveltség nagy erővel áradó világossága, a tudomány és az élet tényeinek ereje elűzi a múlt árnyait. Hegedűs János, egy idős jehovista is >>kikeresztelkedett<< a szektából. Nagybeteg feleségét nem vitte orvoshoz, mert a jehovista >>tan<< szerint >>az gyógyul meg, aki hisz.<< Természetes, hogy a szegény asszony meghalt. Pedig Dócon is sok olyan ember meggyógyult a modern orvostudomány segítsége következtében, akikre régebben rávetették volna a keresztet. Hegedűs rettenetesen csalódott a >>jehovista hit<<-ben és újra visszatért a reális, józan világfelfogásra. A Pallavicini birtok volt cselédeinek, rohanó, gazdagodó élete mind kevesebb alapot ad a vallási szekták létezésére. Nehezen győz az új A vidék és a nép sokat változott a felszabadulás óta, de a földművelés, a gazdálkodás módszerei nem fejlődtek kellő mértékben. Az idei aszályos nyár különösen elszomorító képet varázsolt a tájra. Csanytelekről jövet Baks felé haladva, hatalmas, kiégett legelőn keresztül vezet utunk. A dimbes-dombos, szikes területen messzire ellát az ember, míg csenevész kukoricatábla tűnik a szemébe. A sivár mezőn állatok nem igen mozognak, itatókút gémje sem zavarja meg az egyhangú tájat. Ez azt jelenti, hogy máskor sem folyik itt nagyarányú állattenyésztés. pedig az őrgróf telepes kertészei valamikor dohányt termeltek és virágzó kertészetet teremtettek itt. Baks határa olyan szikes és gyenge talajú, hogy a földművelés nem sok hasznot hoz. Ezért a 3200 lakosú községből még az elmúlt években is ezren, ezerötszázan jártak dolgozni az ország más vidékeire, főleg bányavidékekre és építkezésekre. A beszolgáltatás megszüntetésével növekedett a föld becsülete, így ma már kevesebben járnak el máshová munkát keresni. Bakstól dél felé utazva, mind több erdőn kell áthaladnunk. Erre már mindenütt homokos területet találunk, de gyümölcs és szőlő kevés van. A szeged-csongrádi műút mellett hosszan sorjáznak a kis vályogfalú, nádfedeles házacskák. A sándorfalvi, a dóci és a környező falvak volt agrárproletárjainak tanyái ezek. A tanyák mellett itt-ott lehet látni egy-egy árva gyümölcsfát, vagy szőlőtőkét, de a kis parcellákon sárgás, fonnyadt kukoricaszárak nyújtogatják nyakukat. Az őrgróf volt napszámosai, mikor megkapták az annyira áhítozott földet, kiköltöztek a kis parcellákra, hogy jobban meg tudják művelni. A hálátlan, homokos talaj azonban nem viszonozza gazdái szorgalmát, mindig gyenge termést ád. Jellemző, hogy ezen a vidéken nem vert mély gyökeret a termelőszövetkezeti mozgalom. 1956 előtt majdnem minden községben működött egy-két tsz, de mind nehézségekkel küszködött, tagjai elégedetlenkedtek, cívódtak. 1956 után egyik sem alakult ujjá. Az volt az alapvető gyengeségük ezeknek a közös

gazdaságoknak, hogy a gyümölcs- és szőlőtermesztéssel nemigen törődtek, pedig ezen a vidéken ez a legkifizetőbb. Ezt már mindenütt kezdik felismerni a tájékozódni tudó, művelődő parasztok. Az elmúlt és az idei évben minden községben 40-50-60 hold új szőlőt, gyümölcsöst telepítettek. Uj hároméves tervünk nagyarányú szőlő- és gyümölcstelepítést ír elő az országban. A volt Pallavicini-uradalom területén legalább 10 ezer hold olyan föld van, ahol csak szőlőt és gyümölcsöt érdemes termelni. Ne hagyjuk tehát kihasználatlanul ezeket a területeket! A lakosság összefogásával és támogatásával, az állami szervek segítségével néhány év alatt fel lehetne virágoztatni e vidék mezőgazdaságát, ezzel megteremtenénk a >>néma forradalom<< sokat szenvedett népének boldog, biztos jövőjét. (Csongrád megyei Hírlap)

Hogy a paraszt „inasból segéddé” váljék

1959. január 31.

Szívbemarkoló az újságíró számára, ha olyan kisparasztokat talál, akik ma is, még a Horthy-rendszerből ismert nyomorúsággal küszködnek. Ezerszámra tengődtek a régi világban faluszéli kisparasztok, rongyos tanyások, akik verejtéküket, vérüket, egész életüket hullatták el a komisz, szikes és vízjárta földeken. A jó földeken csak mások gazdagodhattak. Most, mikor azt hittük, hogy végleg tovatűnt, elszállt a régi világ, mint valami rossz álom, most, amikor sokan azt mondják, hogy >>megszedte magát a paraszt<<, álljunk csak meg falvaink al-, vagy felvégeinél, a tanyavilág egy-egy eldugott zugában és tekintsünk bele a kicsi házacskák lakóinak életébe. A fábiánsebestyéni Kinizsi Termelőszövetkezet földje mellett, nem messze a juhhodálytól, három kicsi és elárvult tanya húzódik meg a ritkás téli ködben. Az első Kis Mátyásé, a második Czakó Mihályé, a harmadik pedig Jaksa Antalé. Czakó Mihály és Jaksa Antal a felszabadulás után, a >>kapott<< földön, volt >>sváb majorban<< építette fel kis tanyáját. A hideg téli szél most akadálytalanul süvít el a faoszlopokon nyugvó eresz alatt és szaggatja a málló mészdarabokat Czakó tanyájának viharvert faláról. A szél úgy dudorász a tető lyukas gerincén, mint valami távoli furulya. Mikor közel érek a tanyához, csak a vadul csaholó kutya fogad. Az istálló végénél két ember kocsira hányja az istállótrágyát. Kérdezem, hogy idevalók? – Nem – mondják ők – csak a trágyát vettük meg és most elvisszük. – Potom áron – teszi hozzá a másik –, úgylátszik itt nem tudják, hogy a trágya most kincset ér. Hízelgő hangon beszélek a kutyához, sikerül is éberségét kijátszanom és egy óvatlan pillanatban beugrom a konyhaajtón. Benyitok a szobába. Ott áll a gazda a kemencénél és beszélget egy fiatalemberrel, akiről később kiderül, hogy a rokona. A gazda felesége egy széken ül és csendesen hallgatja a beszélgetést. Czakó Mihály kedvetlenül válaszolgat kérdéseimre, látszik, hogy nem nagyon érdekli a téma.

– Hogyan élnek itt – kérdezem. – Hát csak úgy szegényesen. Van egy kis földem, lovam, úgy gazdálkodom, ahogy tudok. – Tudja, úgy van ez – válik érdeklődővé arca –, hogy a paraszt csak >>inas<<, mindig tanulja a gazdálkodást, de sohasem tanulhatja meg igazán, sohasem válhat belőle >>segéd<<, mert itt minden az időjárástól függ. Nem mi, hanem az időjárás mondja meg, hogy mennyi lesz a termés. Annyira mellbevág ez az okoskodásból kiáradó nehéz, megingathatatlan maradiság, hogy szóhoz sem tudok jutni. – Hát meg van elégedve maga a sorsával – kérdem szinte kiáltva és önkéntelenül is a két ágyra esik tekintetem, ahonnan a szalmazsák barna színe villan elő. Nem merem megkérdezni, van-e lepedőjük, mert az már sértés lenne és lehet, hogy éppen most mosták ki a lepedőt. Tény azonban, hogy itt, ezeken a téli sötétségben elmerülő kis tanyákon, sokkal szegényebb, sokkal vadabb az élet, mint a tsz-tagoknak az Újtelepen épülő új házaiban. Mielőtt Czakóékhoz értem volna, jártam a nem messze eső Úttörő Tsz egyik tagjának tanyájában. Ott padolt szoba fogadott és a család a telepes rádiót hallgatta az ebéd alatt. Itt pedig a három tanya közül egyikben sem találtam rádiót és mindenütt földes a szoba. Czakó Mihály egykedvűen válaszol kérdésemre. – Annyit küszködtünk ezeken a vad szikes földeken – mondja –, hogy most meg vagyunk elégedve a sorsunkkal, mert aránylag jó termésünk volt, meg jobb földet kaptunk a tagosításkor a régi helyébe. Így nem panaszkodhatunk, mert megvan mindenünk, ami szűkös életünkhöz kell. – Nem jobb lenne a tsz-ben? – rukkolok ki a nagy kérdéssel. – Nem tudom, nem hiszem – mondja vonakodva –, ott is csak nehéz az élet. Ők is csak úgy vannak, mint mink, ők is küszködnek a földdel, de náluk is minden az időjárástól függ. Magyarázom, hogy a tsz-ben, a nagyüzemben a gépekkel, a tudománnyal az ember jobban le tudja győzni a rossz időjárást, de szavaim csak hitetlenkedő mosolygást váltanak ki. Jaksa Antal, a másik kicsi tanya tulajdonosa már többet hisz el szavaimból. Tudja, hogy a nagyüzem többet termel, mert két fia és menyecskeleánya a Pankotai Állami Gazdaságban dolgozik. Panaszkodik, hogy nagy a család, ő beteges ember és ezért nem nagyon végezhet már nehéz munkát. – Negyvenhétben építettem ezt a kulipintyót – mutat a kis fehérfalú házra –, de azóta annyit sem tudtam összeszedni, hogy kamrát ragasszak hozzá. Az egyéni gazdálkodás keserve, a nehéz viszonyokkal vívott rettenetes küzdelem árad ezeknek a tanyai kisparasztoknak a szavaiból. Ha eddig nem is, de most már kezdik érezni, hogy életük menthetetlenül elmarad a viharosan változó, fejlődő élet mögött, ha nem tesznek valamit. Ott építik mellettük a Kinizsi Termelőszövetkezet tagjai az új világot, de eddig ők nem sokat láttak belőle. Igaz, eddig ők sem érdeklődtek eléggé a közös gazdálkodás iránt, de a

termelőszövetkezet tagjai sem tettek meg eddig mindent azért, hogy megismerjék. Reméljük, hogy Fábiánsebestyénben is bebizonyítják a termelőszövetkezeti mozgalom, az új élet harcosai, hogy a paraszt igenis válhat >>inasból segéddé<<, sőt a gazdálkodás mesterévé is. (Csongrád megyei Hírlap)

Szülőfalum tanúsága

1960. április 3.

Királyhegyes legutóbbi harminc éve A felszabadulás óta bekövetkezett forradalmi változásoknak, kiteljesedő felemelkedésünknek nemcsak mi, egyes emberek, hanem egy-egy falu és város is lehet megbizható tanúja. Ilyen tanú szülőfalum, Királyhegyes, amelynek a legutóbbi 30 év alatti fejlődése önmagáért beszél. A harminc évvel ezelőtti állapotokkal való összehasonlítás onnan adódik, hogy Erdei Ferenc, akkor még jogászhallgató, kis szociográfiai tanulmányt írt a községről, amely a Századunk című folyóiratban jelent meg. A 30 évvel ezelőtti nyomornak, elmaradottságnak tehát, hogy úgy mondjam, hiteles történelmi dokumentuma van. Szerencse ez, mert az emberi emlékezés hamar felejti a rosszat. Zsellérvilág, nyomorúság Királyhegyes telepes község. 1844-ben alapították kincstári birtokon apátfalvi és magyarcsanádi zsellérek, akik egy-egy telket kaptak. Egy telek 20 kisholdnyi területet tett ki, beleértve a házhelyet és a közös legelőből eső részt is. Száz évvel ezelőtt tehát a községben a vagyoni helyzet nagyjából egyenlő volt. 1930ban azonban már Erdei Ferenc kénytelen a következőket megállapítani: >>A társadalmi rétegződés természetesen a birtokmegoszláson alapszik. Legzártabb réteg a zselléreké. Maguk közt hasonlodnak, ami kis társadalmi életük van, az egymás közt folyik le. Nyári, őszi és tavaszi életük embertelen munka, a téli életük pedig pihenés és unatkozás. A törpebirtokosok csak úgy járnak napszámba, mint a zsellérek, de földjük egy kicsit könnyebbé teszi életüket. Mindenben egy árnyalattal jobban élnek, mint a zsellérek, azért ők is szegény emberek.<< Leírja, hogy a körülbelül ezer lakosú faluban 100 család egyáltalán nem rendelkezik földdel. Nyolcvan zsellérnek háza sincs, ezek 3-5 mázsa búzáért árendás házban laknak. Munka- és megélhetési lehetőségeiket a következőképpen ecseteli: >>Akiknek sem tulajdon-földjük, sem bérletük nincs, azok nem találnak mindnyája megélhetést a faluban. A makói tanyák és a Blaskovich-uradalom a két fő munkahelyük. A szegény zsellérember iskolásgyerekét is elállítja, ha csak el tudja, kanásznak, libapásztornak a szünidőben. Fél-egy mázsa búzát és valami ruhaneműt fizetnek ilyen gyereknek. Ha lemarad az iskolából, a lány Makóra

megy szolgálónak, havi 20-30 pengő bérért, a fiú makói tanyára béresnek 15-20 mázsa évi bérért<<. Azonban nemcsak a napszámosok sorsa ilyen embertelen: >>Az eladósodás egyébként szinte kétségbeejtő. Olyan gazda, aki nem tartozik, 35-40 ha van. A többiek adóssága meghaladja a 400 ezer pengőt. Egy hold földre átlag 200 pengő esik. Az idei szűkebb termés még jobban sietteti az eladósodást. Az eladósodás utolsó jelensége a gazdasági romlásnak. Előtte már minden eladhatót eladtak. Ma ez a leépítés dominál. Kevesebb jószág, kevesebb befektetés, olcsóbb ruha, sőt rosszabb táplálkozás. Az eladósodás siettetője és fokozójaként szerepel itt Kiályhegyesen az adófizetés és a közmunkamegváltás. Királyhegyesnek 30 ezer pengő közterhe van.<< Ezen a helyzeten nem is lehetett csodálkozni, mert ekkor dühöngött a nagy gazdasági válság. A régi világot azonban elsöpörte a történelem. 1945-ben 180-an kaptak 857 hold földet a Blaskovich-uradalomból. S míg 192930 telép 20 család nem vágott sertést, addig, nem hiszem, hogy a felszabadulás után bármelyik esztendőben előfordult volna ilyesmi. Harminc évvel ezelőtt 268 házat számláltak és csak 18 padolt szoba volt található. A felszabadulás óta 73 házat építettek a faluban, főleg a volt zsellérek és a padolt szobák száma is eléri az 59-et. A felszabadulás előtt csak mutatóban volt néhány kerékpár, most 480 van belőlük és motorkerékpár is van 14. Rádió, amellyel régen csak a falu urai rendelkeztek, most 183 van. Felemelkedés A falu népének a régi úri világ, a nyomasztó elnyomás alóli felszabadulása, örvendetes gazdasági és kulturális felemelkedése még nagyobb eredményekhez vezet. A falu elszigetelődése, istenhátamögötti helyzete, riasztó elmaradottsága megszűnt. Ma már pontosan össze sem lehet számolni, mennyien tanultak, vagy tanulnak tovább közép- és főiskolákon, egyetemeken, mennyien kerültek magasabb pályákra, vezető helyekre. Az idén például az általános iskola nyolcadik osztályának minden tanulója jelentkezett továbbtanulásra. Most óvoda működik a községben, amelyről 30 évvel ezelőtt nem is lehetett hallani. Az iskolai tantermek számát megnövelték és az ifjú nemzedék nevelésével háromszor annyi pedagógus foglalkozik, mint régen. A múlt évben pedig a lakosság összefogása, a dolgozó emberek teremtő ereje régi, fájó problémát oldott meg: művelődési ház épült, a falu történetében először. Régen kulturálódásról, a nyomorúság és elmaradottság szorító bilincseiből való kiszabadulásról, felemelkedésről nem esett szó, mert, Erdei szavaival élve, >>az anyagi megélhetés gondja és a gazdasági nyomorúság betöltik az emberek lelkét<<. Ma már Királyhegyes népének műveltsége, tájékozottsága olyan magas fokon áll, látóköre olyan széles, élete annyira más, hogy Erdei Ferenc tanulmányának szavai szinte hihetetlenül hangzanak és egyes megállapításai ma már egyenesen sértőnek tűnnek a falu lakóira nézve.

>>A királyhegyesi paraszt sohasem tudott a kenyérharc és a földszerzés béklyóiból szabadabb világba emelkedni. Megkötötte a földje, amelynek megváltása még ma sincs befejezve. Állandó és kemény munkával tudtak csak élni is, váltságot is fizetni.<< Az egészségügyi helyzet a nyomor és elmaradottság leghűbb jellemzője: >>Az egészségügy terén keveset változott különben is a szokás. Jellemző az itt való tisztaság. kívül mindent mosnak, súrolnak, meszelnek és festenek. Belül pedig minden piszkos, a testük legkivált. Sok a légy mindenütt. A vaskalaposak mindenütt közös tálból esznek, a haladóbbak is csak a levest eszik meg külön tányérból. Abroszt sokhelyt nem használnak.<< Megdörzsöli az ember a szemét, hogy ilyen volt akkor az élet, de csodálkozásra nincsen ok. Megtudjuk azt is, hogy a táplálkozás nagyon szegényes, nagyon tökéletlen volt. A földes gazdák ugyan termeltek gyümölcsöt és neveltek baromfit, de mind eladták. A zsellérek pedig ilyesmihez nemigen jutottak hozzá, mert ők is eladták, ha egyáltalán volt nekik. Erdei megjegyzi, hogy a napszámosok télen sokszor kenyér nélkül maradtak, s a tehetős gazdák adtak nekik búzát kölcsön újig, méghozzá 10 százalékos kamatra! Az élelmezés elmaradottságát mutatja, hogy Királyhegyesen általában drágább volt az élelmiszer, mint Makón. A jövő távlatai A gazdasági elmaradottságból, a társadalmi egyenlőtlenségekből és az ezzel járó igazságtalanságokból mégis csak az összefogás, a szövetkezés emeli ki a falu népét. A feltételek ehhez most már adottak: az elmúlt év tavaszán a családok két termelőszövetkezetbe, az >>Árpád<<-ba és az >>Uj Barázdá<<-ba tömörültek. Az eddig megtett fejlődést a következő adatok jelzik: Erdei Ferenc megállapítása szerint 30 évvel ezelőtt a földművelés még a környező községekéhez képest is elmaradott, külterjes jellegű volt. A vetésforgót a búzakukorica változat jellemezte és csak itt-ott termeltek burgonyát és vöröshagymát, ezt is legfeljebb 70-80 holdon. Az elmúlt évben már, a falu régi területét számolva, 300 holdon termeltek vöröshagymát és összesen 12 és félezer mázsát adtak el belőle az államnak. Az állattenyésztés a felszabadulás előtt igen alacsony fokon állt, csak a lótenyésztés ért el bizonyos színvonalat. 1930-ban összesen 570 sertés volt a faluban, tavaly, 29 évvel később pedig csak felvásárlás útján 700 hízottsertést értékesítettek. Ez a fejlődés azonban még kevés, az igazi fellendülést a szövetkezeti gazdálkodás rejti magában. Az emberek munkakedve jó, hangulatuk bizakodó. A közös gazdaságok gépparkja állandóan növekszik és szinte csodálatraméltó az az igyekvés, nagyotakarás, jobbra való törekvés, ami az emberek lelkét eltölti. Valahogy ráébredtek a közösség, a kölcsönös szolidaritás, az összefogás emberi melegségére, az együttműködésben rejlő erő nagyszerűségére. A zsellér és

vagyonos paraszt közötti ellentétek megszűntek, a társadalmi rétegek között válaszfalak leomlottak és szűnőben van a vagyoni gőg, a szegények lenézése, a társadalmi egyenlőtlenségből fakadó megalázás, igazságtalanság, egymás iránti gyűlölködés is. Nekem, aki gyermekkoromban saját bőrömön éreztem a falu régi világának sok igazságtalanságát, a szegények lealázását, a porba sújtó embertelenséget, az emberek közötti kapcsolatokban a vagyon vad uralmát, legnagyobb élményem az, hogy látom, mint találnak egymásra az emberek, hogyan küzdik le a régi előítéleteket és válnak. (Csongrád megyei Hírlap)

A tsz-község egyéni gazdája

1960. május 4.

Ez év tavaszán méltán fordult az érdeklődés, a figyelem az újonnan alakult termelőszövetkezetek, a jövőnek bátran nekivágó új szövetkezeti gazdák felé. A tsz-községek egyéni gazdáiról viszont kevés szó esik mostanában, pedig ők is vannak néhányan. – Az ám. Mi is van a tsz-községek egyéni gazdáival? – vetik fel sokhelyt a kérdést. Sokan kárörvendve arra gondolnak, hogy >>no lám, itt vannak a nyakasok, a mindennel és mindenkivel dacolók, akiknek makacsságán megtört az agitátorok minden érve<<. Rémhírek járnak, egyesek szeretnék összeveszejteni a tsz-községek egyéni és szövetkezeti gazdáit, mások abban reménykednek, hogy ezek az egyéni parasztok >>majd keményen állják a szövetkezeti gazdálkodással szembeni ellenzékiség posztját>>. Nos, nézzük meg, hogyan is áll a helyzet. Az adatok azt mutatják, hogy nem sokan vannak már és állandóan fogy a számuk. Kiszomboron sem sokan gazdálkodnak már egyénileg. Legtekintélyesebb köztük Laczi János, aki világéletében ügyes, élénk gondolkodású, minden új, minden modern iránt érdeklődő ember volt. No meg vőfélyeskedése is közrejátszhatott ebben. Éppen téglával kirakott udvaron tisztították feleségével a halat, mikor betértem hozzájuk. – Nagyon szeretjük a halat – mondta magyarázatképpen – és mikor Makón járunk a piacon, el nem mulaszthatjuk, hogy halat vegyünk. Élénk mozgású szeme, nyílt arca valóban érdekes emberre vall. Mozgása is gyors,mozdulatai élénkek, pedig már nem fiatal ember, ötven körül lehet. Maga dicsekszik azzal, hogy már több mint 1700 lakodalmat >>vezetett le<<. A zenéhez is ért, de legjobban a jószágot szereti – mindene a jószágnevelés és a földművelés. Valóságos kiselőadást tart a talaj vegyi összetételéről; arról, hogy milyen ásványi sók kellenek az egyik növénynek és milyenek a másiknak. Könyv nélkül sorolja, hogy mennyi fehérjét, mennyi keményítőt tartalmaz a lucerna, a kukorica és más növény. Áttüzesednek szavai, mikor eredményeiről, kutatásairól beszél. Nem kis büszkeség nélkül mondja, hogy volt olyan esztendő, mikor 14 anyakocát és 68

malacot nevelt, pedig csak 7 hold földön gazdálkodott és most is ennyije van. Eldicsekszik azzal, hogy egy hónap alatt 29 kiló súlygyarapodást ért el a sertéshizlalásban. Az viszont igaz, hogy sohasem úgy hizlalt, ahogyan a parasztemberek zöme. Nem szórta a kukoricát a sertésnek, hogy >>egyék, amennyit bír<<, hanem tudományosan összeállított takarmánykeveréket etetett mindig. Néhány perc alatt fejben kiszámította, hogy mennyit nyert ő és mennyit vesztettek a sertéshízlaláson azok, akik régi módon, >>hagyományosan<< hizlalnak. Lelkesen beszélt arról is, hogy már régóta négyzetesen veti a kukoricát, de nagyobb tőtávolságban és úgy, hogy köztes növényként cukorrépát termel. – Messziről megállapították mindig, hogy melyik kukoricatábla az enyém – ragyog fel mosolygós arca. – Először ugyan nevettek rajtam, de később mindig beismerték, hogy nekem volt igazam. – Igy voltam a lucernával is – folytatja. – Négy hold volt belőle, de sokan nem is hiszek el, hogy ennyivel többet ér ez, mintha mást termeltem volna azon a négy holdon. Majdnem egész évben zöldtakarmányt adhatok a jószágnak, de szárazon is nagyon jó. Szeretettel simogatja a szép, rózsaszínű yorksir malacait és már a nyári színben kérődző borjait, teheneit. Érzem, olyan emberrel állok szemben, aki szenvedélyesen szereti foglalkozását és a paraszti munkát hivatásának érzi. Mindent hajlandó megtenni ismereteinek gyarapításáért. Mondja is: – A föld tudás nélkül nem ér semmit. Ezt tartottam szem előtt mindig, s ezért vettem részt még 1939-ben egy ezüstkalászos tanfolyamon. Könyveket vettem és azokat bújtam mindig. Ha Makón valami előadást, ankétot tartottak, én arról soha el nem maradhattam. Régi esetekre emlékezik, mikor abban fogadtak, hogy meg tudja-e állapítani egy-egy sertésről, vagy szarvasmarháról, hogy milyen súlyúak. Jóízűen nevetett. Mindig megnyerte a fogadást. Felcsillanó szemmel meséli, hogy a felszabadulás után a szakemberek egyenesen őt keresték fel, mikor a sertések törzskönyvezését kezdték a faluban. Könyveket, cikkeket említ, amelyeket jónak tart, szakemberek, tudósok nevét sorolja, akikkel szeretne megismerkedni. A lovat nem sokra becsüli, mert >>az csak a takarmányt pusztítja<<. Csak egy kis póniló fekszik az istállóban. – Ezzel szoktam a földre és a piacra járni – simogatja meg a kis pónit –, de a szántást traktorral végeztem. A kocsiszínben örvendezve mutatja meg a kis villanymotort. – Amikor megláttam Makón a műszaki boltban – mondja – nagyon megörültem neki, mert azt kutattam már régóta, hogyan lehetne a munkámat megkönnyíteni. Azonnal meg is vettem és most, látja, géppel morzsolok, vágok, répát, szecskázom. Ez az a határ – gondolom magamban – ameddig egy hétholdas kisparaszt a paraszti munka tökéletesítésében eljuthat. Vajon miért nem lépett be a tsz-be, hiszen a nagyüzemi gazdálkodás szinte szárnyakat adna örökké forrongó

képzeletének, hallatlan erővel buzgó, teremtő energiájának. Miért nem a tsz-ben van, ahol teljesen kibontakozhatnának képességei, ahol tapasztalatait sokkal jobban tudná hasznosítani? Kérdezősködésemre nem válaszol egyenesen. A tsz-ek bizonyos fokú nehézségeit, kezdeti hibáit emlegeti. Bizonyára azt gondolja, tud ő versenyezni még a szövetkezettel is. – Tudja, én hozzászoktam ahhoz, hogy amit csinálok, azt úgy csináljam, ahogyan ismereteim szerint csinálni kell – magyarázza. – Félek, hogy a tsz-ben nem így lenne az első időkben, s én ezt nem bírnám ki. Szenvedéllyel beszél arról, hogy melyik tsz csinálja jól és melyik rosszul Kiszomboron, de már elismeri: a szövetkezeti gazdáknak kevesebb >>törődésük<< van, mint neki. – Mindig mondom nekik, hogy csak fajjószágot vegyenek. Nem bánják meg! – magyarázza hévvel. Kitűnik, hogy olyan jól ismeri a tsz-ek problémáit, mintha maga is szövetkezeti gazda lenne. Nagyon is tisztában van azzal, hogy a nagyüzemi gazdálkodás szinte beláthatatlan lehetőséget nyújtana számára. – Én az állattenyésztésben akarok majd dolgozni – mondja –, de megvárom, hogy melyik tsz működik legeredményesebben, mert én már csak abba lépek be! (Csongrád megyei Hírlap)

A 200 forintos mozgalom sikere

1960. június 25.

Sokszor megírtuk már, milyen nagy dolgokat eredményeztek, ha az egymással társuló, szövetkező parasztemberek a törvényes kötelezettségeken felül is hajlandók anyagilag hozzájárulni a közös, szövetkezeti alap megteremtéséhez. A tavasz folyamán az egész megyében – de különösen a makói járásban – valóságos mozgalom indult azért, hogy holdanként 100-200 forintot adjanak össze a tsz-gazdák a szövetkezeti gazdálkodás minél sikeresebb megkezdése érdekében. Ez már akkor is azt bizonyította, hogy a dolgozó parasztemberek valóban szívvel-lélekkel, nagy kedvvel és alkotó bizakodással térnek az új élet építésének útjára, nem valamiféle kényszer hatására. Most pedig bebizonyosodott, hogy mennyire jól jártak azok a tsz-ek, azok a tsz-gazdák, akik így fogtak a közös gazdaság megalapozásához. Sok makói járásbeli tsz példáját lehetne felhozni, de elég ha megemlítjük az apátfalvi Búzavirág Termelőszövetkezet sikereit. Közel 400 tanyai gazda – jórészt középparasztok – fogott össze tavasszal 2250 holdon az apátfalvi határban. Megszavazták ők is a holdankénti 200 forint hozzájárulást és 450 ezer forint össze is gyűlt becsülettel. Tehát ők már vásárlással, a legszükségesebb gépek, felszerelések és anyagok beszerzésével kezdhették a közös gazdálkodást. Mindjárt vásároltak is egy Zetor-traktort pótkocsival 156 ezer forintért, valamint egy tehergépkocsit 108 ezer forintért. Lóállományuk egy részét is eladták, s a bevételből szarvasmarhát, meg építési anyagokat vásároltak Így tudták elérni

azt, hogy három régi sertésólat kibővítettek és átalakítottak, összesen 150 sertés részére és egy újat is építettek szintén 150 sertés elhelyezése céljából. Ugyanakkor helyi bontási anyagból építettek két 20 férőhelyes sertésfiaztatót és mellette 250 férőhelyes süldőszállást. Saját erőforrásuk felhasználásával és állami hitel igénybevételével építenek 50 férőhelyes szarvasmarha-istállót. Lóistálló létesítéséről sem feledkeznek meg. Régi tanyákat vásároltak meg, ezeket lebontják, s a bontási anyagból építik fel a lóistállót, ami így sokkal kevesebbe kerül. Okosan bánnak saját >>tőkéjük<<-kel, mert további gépek beszerzéséhez már állami hitelt is felhasználnak. Még a nyáron két K-28-as traktort akarnak beszerezni hozzávaló munkagépekkel együtt összesen 400 ezer forintért, amelyből 25 százalékot, vagyis százezer forintot ők fizetnek. Az apátfalvi Búzavirág Tsz tehát jól kezdi az évet – tagjainak odaadása, áldozatvállalása valóban nagy erőnek bizonyul. Olyan gazdasági alappal és olyan feltételekkel rendelkeznek, amilyenekkel a régi közös gazdaságok megalakulásuk első évében minden bizonnyal még nem rendelkeztek. Ezt bizonyítja, hogy a termelőszövetkezeti mozgalom megyénkben is a dolgozó parasztok tömegeinek érdekeire, törekvéseire épül és bebizonyosodik az is, hogy ahol az újdonsült szövetkezeti gazdák nem féltek az anyagi áldozatoktól, ott az eredmény nem is marad el. (Csongrád megyei Hírlap)

„Sajnos cigány vagyok!”

1960. július 12.

Kegyetlen, elszomorító dolog, ha valaki bőre színe miatt nem érezheti magát egészen egyenrangúnak más emberekkel. Rácz Istvánnak, a makói Községgazdálkodási Vállalat szerelőjének is ezek voltak első szavai, mikor beszédbe elegyedtünk vele: >>sajnos, cigány vagyok!<< Éppen egy makói belvárosi házban a fürdőszobai vízcsap javításához fogott, mikor felkerestük. S nem kis meglepetéssel >>konstatáltuk<< az idősebb lakástulajdonos leereszkedő modorát, amelyben félreérthetetlenül érződött a lenézés a cigány iránt. Következetesen csak >>Rácz komá<<-nak szólította, s akkor esett le az álla, mikor megtudta, hogy az újságírók nem őt, hanem a >>cigányt<< keresik. >>Rácz koma<< ezzel egyszeriben >>Rácz mester<< lett. Mondjuk meg őszintén, a cigányok iránti előítélet ma már élesen szembenáll egyre humánusabbá váló életünkkel, nemes, minden ember felemelését célzó törekvésünkkel. S ez az előítélet, ez a lenézés akadályozója annak, hogy a cigányok tömegei bele tudjanak illeszkedni kialakuló, új világunkba, hogy becsületes munkáséletet tudjanak kezdeni. Pedig számtalan példa van rá, hogy a cigányok igenis törekszenek erre, de sokszor a >>faji<< gőg, a maradi előítélet kegyetlen falába ütköznek. Bizonyára Rácz Istvánnak is sok ilyen keserű élményben volt része, pedig ő igazán becsületes munkából él. A romániai Őscsanádon született. Apja cigánykovács volt, de bádogosmunkákat is végzett. Talán a >>családi

szakmá<<-nak is szerepe van abban, hogy Rácz István fiatal kora óta üzemekben vállalt munkát és néhány évvel ezelőtt kitanulta a vasipari szerelő szakmát. Ő már munka nélkül nem tudna megélni. Kisgyermek kora óta dolgozik. Először kanásznak állították szülei, de járt napszámba is. A sportban is sikereket ért el, jól futballozott. A felszabadulás után rendőr volt néhány évig, s 1947-ben kérte felvételét a kommunista pártba. Azóta párttag, s saját életén keresztül is tapasztalja, hogy népi rendszerünk igyekszik a cigányok felemelkedését is elősegíteni. Apátfalván lakik a Csokonai utcában, s maga meséli örömmel, hogy a községi tanács bevezettette a villanyt a cigánytelepre, s járdát építettek a községfejlesztési alapból. Szorgalmas munkájával, igyekvésével kivívta társai, s a falu lakóinak megbecsülését. 1954 óta tanácstag, s 1958-ban sem vonták meg tőle a bizalmat. A községi népfrontbizottságnak is tagja. Legfőbb vágya, törekvése, hogy feleségének s leánygyermekeinek biztosítja a becsületes, tisztességes megélhetést. Ez nem olyan nagyon könnyű, mert felesége beteges, nem dolgozhat, a gyermekek meg még kicsinyek. A szorgalom, az igyekvés azonban meghozza gyümölcsét, mert ottjártunkkor láthattuk, hogy a néhány évvel ezelőtt vásárolt kis ház környéke rendes, az udvar elkerített részén virágoskert díszlik s a szobákat is rendben tartják. Elképzeltem, mi dúlhatott Rácz István lelkében, mikor kissé szomorúan mondotta: >>Sajnos, cigány vagyok!<< Egész életét a jobbra való törekvés, a régi, megalázó viszonyokból való szabadulás, a saját becsületéért vívott harc tölti ki. Igazán hősies az az igyekezet, az a szorgalom, amellyel embertársai, az egész társadalom megbecsülését igyekszik kivívni és mégis vannak olyanok, akik csak >>cigányszámba<<, amolyan félemberszámba veszik... – A vállalatnál nincs semmi bajom – mondja felcsillanó szemmel s kis önérzettel. – Szeretek dolgozni s jól birom a munkát. Elégedettek velem, s elég jól keresek. Bíznak bennem, mert már vagy ezer lakásban végeztem kisebbnagyobb munkát. – Itt új hangsúlyt vesz fel hangja, látszik, kissé lealázó számára, hogy egyáltalán ilyen dologról beszéljen: – Nem félnek attól, hogy ellopok valamit a lakásokból! – Az a legnagyobb örömöm – válik megint élénkké hangja – hogy legidősebb kislányomat felvették a makói gimnáziumba. Jószerével ő az első, aki Apátfalváról a cigánygyermekek közül bekerül valamelyik középiskolába. Rácz Marika >>leányos boldogsággal<< beszélt arról, hogy ősztől ő már gimnáziumban tanul. Éppen kis házuk előtt beszélgetett leánypajtásaival, mikor betoppantunk hozzájuk. Beszélgetésükön nem lehetett észrevenni, hogy >>fehérbőrű<< leánypajtásait zavarná az ő cigány volta. Az ő élete, jövője egészen más, mint édesapjáé. Jól tanult az általános iskolában, a nyolcadik osztály most végezte el, s történelemből, énekből, magatartásból 5-ös jegyet szerzett, a többi tárgyból meg 4-est. – Tanítónő, vagy tanárnő szeretnék lenni – válaszolta élénken kérdésünkre, de egy kis komolysággal hangjában. Bizonyára titokban arra gondolt, mennyit kell

még nevelni az embereket, hogy az igazságtalanságok, a butaság, a maradi előítéletek kivesszenek életünkből... Az biztos, ő már nem érzi, nem érezheti olyan nagy szerencsétlenségnek, hogy cigánynak született. (Csongrád megyei Hírlap)

A paraszti szövetkezés értelme

1961. január 19.

Bizonytalankodó hitetlenek és ellenséges akarnokok értetlenül állnak napjaink forradalmi eseményei előtt. Hiábavaló azonban minden rekedt károgás, a cáfolatot a falvakban diadalmasan előretörő új élet bizonyossága, a megfontolt paraszti elhatározások és kemény tettek visszavonhatatlanul szolgáltatják. Mert ki merné és ki tudná tagadni, hogy e Tisza, Maros menti paraszti népben éppúgy, mint az ország egész parasztságában, mindig is élénken lobogott a felemelkedés, a jobb élet vágya és ez tör felszínre hallatlan erővel ma is. Ki tudná tagadni, hogy a Makó környéki hagyma-, s a szentesi zöldpaprikatermelés és kertészet, a Szeged környéki fűszerpaprika és a homokos területek szőlő- és gyümölcstermelési kultúráját ezek a mélyen élő paraszti törekvések szülték?! Pedig akkor mennyivel nehezebb volt a jobbágyrabságot épp hogy levető paraszti tömegek élete és helyzete. A kapitalizálódó nagybirtok a proletársorssal, a réginél is keményebb rabsággal és elnyomással fenyegette a jobbágy-utódokat, de a paraszti okosság kifogott az úri huncutságon, kegyetlenségen, és olyan mezőgazdasági teljesítményekre volt képes, ami méltán hívta fel a magyar mezőgazdaságra az egész világ figyelmét. Azok közül, akik szívükön viselik e hazában az ország és nép sorsát, ki ne látná meg a régi és új paraszti törekvések közötti összefüggést és folytonosságot! Hiszen most is arról van szó, mint fél évszázaddal, 6-7 évtizeddel ezelőtt. Megyénk adottságai szinte kiáltóan követelik a hagymatermelés, de különösen az öntözés, az öntözéses kertészet és homokos vidékeken a szőlő- és gyümölcstermelés fokozását. És ma csak rosszindulatú emberek tagadhatják a megyénkbeli paraszti szövetkezés ilyen irányú értelmét és nagy társadalmi, hazafias tartalmát. Hiszen nem véletlen, hogy az a szatymazi őszibaracktermelő, akinek évi bevétele elérte a félmilliót, azért lépett a tsz-be és vállalt benne funkciót, mert – saját szavai szerint – az egész közös gazdaságot akarja megtanítani az őszibarack termelésére, és akar a közös táblán olyan őszibaracktermelési kultúrát, vagy még magasabb színvonalút megteremteni, mint az övé! Igy válnak az egyéni törekvések közös törekvésekké és egyben hatalmas társadalmi megmozdulássá, amely végül is megyénk mezőgazdaságának gyors iramú fejlődését eredményezi. Mert most összehasonlíthatatlanul kedvezőbb lehetőségek vannak a mélyről fakadó paraszti vágyak és törekvések megvalósulásához, mint régen.

A tőkét, a beruházások költségeit, a vállalkozások kockázatát, mindent a parasztoknak, a századvég parasztjainak, a mai parasztnemzedék apáinak kellett viselniök. Most az állam is jelentős támogatást nyújt, de különösen az az örvendetes a mai paraszti szövetkezésben, hogy gyűlnek a forintok, a 100-200 forintok aranykoronánként, négyszögölenként, vagy holdanként, és a megalakuló szövetkezetek azonnal jelentős vagyonnal, nagy értékű közös alappal rendelkeznek. Ez az önkéntes összeadott közös alap, szinte a megalakulással egyidőben elhatározott közös beruházások, gépvásárlások fényes bizonyítékai a szövetkezeti mozgalom mélyről táplálkozó gyökereinek, elpusztíthatatlan paraszti, népi erejének. Szatymazon és a környező községekben azért alakítottak a parasztemberek szövetkezetet, hogy az őszibaracktermelést széles méretekben kiterjesszék és e nagy feladat költségeit, súlyát is jórészt maguk viselik. Szinte az egész szegedi járásban általánosan hangoztatják a véleményt: >>bűn a homokon 6-8 mázsa rozsot termelni, mikor szőlőt és gyümölcsöst telepíthetünk, amely nyolcszor, tízszer nagyobb jövedelmet hoz nekünk és az egész országnak!<< Nos, a paraszti szövetkezés értelme – többek között – az, hogy ezt az elvet váltják valóra. Maguk a szövetkező parasztemberek ezrei számolgatják, hogy mennyi szőlőt telepíthetnek a közös összefogás nyomán, mennyi futja erejükből. A paraszti számítgatások egybeesnek a hivatalos szervek elképzeléseivel, felmérésével. A szövetkezeti gazdák önkéntes hozzájárulásaiból – amelynek mértékét ők, maguk határozzák meg – olyan értékű közös szövetkezeti alapok jönnek létre, hogy felhasználásukkal a szegedi járás tsz-ei évente körülbelül ezer hold szőlőt és gyümölcsöst tudnak telepíteni. Óriási jelentőségű dolog ez! Különösen, ha meggondoljuk, hogy a mostani szőlők egy része már elöregedett és az elmúlt időszakban nagyon lassan haladt a szőlő- és gyümölcstelepítés. Ebben az évben az öntözött terület is kétszeresére növekszik megyénkben, méghozzá azáltal, hogy a közös gazdaságok elvégzik a nagy öntözőcsatornák hasznosításával kapcsolatos járulékos beruházásokat. Tavaly a közös gazdaságok jórészt saját erőből, közel 400 traktort és sok más mezőgazdasági gépet szereztek be. Mindez úgy vált lehetővé, hogy a szövetkezeti parasztság az előírtnál jóval nagyobb összegeket fordított beruházásokra. Ezeknek a sokszor önfeláldozó paraszti törekvéseknek az eredményei döntően a jövő években mutatkoznak meg. Az azonban máris vitán felül áll, hogy a tsz-ek többsége minden hamisítás, gáncsoskodás és ellenséges hírverés ellenére hirdeti és bizonyítja a paraszti szövetkezés értelmét és célját. (Csongrád megyei Hírlap)

Faji előítélet-e a cigányellenesség?

1961. április 9.

Ha van társadalmi életünknek olyan területe, ahol még jócskán kísért a múlt, akkor ez elsősorban a cigánykérdés. A cigányokkal kapcsolatos véleményekben,

ítéletekben szívósan tartják magukat a régi, hamis nézetek, balga tévhitek. Ez is nagyon sajnálatos és elítélendő dolog, viszont az is elszomorító, hogy a cigányok helyzetének megjavítására irányuló erőfeszítéseink eddig nagyon gyérek voltak és aránylag kevés eredménnyel jártak. S talán a két dolog közötti összefüggést nem is olyan nagyon nehéz megtalálni: azért tettünk eddig keveset a cigánykérdés megoldásáért, mert a közvéleményben élő hamis előítéletek, a tapasztalható cigányellenesség gátolta az erre irányuló egészséges törekvések kibontakozását. Nem tudom elfelejteni azt a jelenetet, amelynek nemrégen szenvedő résztvevője voltam. Az apátfalvi faluszélen körülfogtak a cigányok, mikor meglátták, hogy autóból szállok ki, tehát valami hivatalos ember lehetek, s panaszaikkal, kéréseikkel úgy elárasztottak, hogy szóhoz sem tudtam jutni. Pillanatok alatt száz főnyi tömeg vett körül, asszonyok, suhancok, a gyerekek légiója, de életerős férfiak, s idősebb emberek is. Munkát követeltek, Kikoptak az állami gazdaságokból, meg a napszámmunkából, s állandó kereseti forrást szeretnének, de a tsz-ekbe nem akarják felvenni őket, az üzemekben sem szívesen fogadják a >>feketebőrűeket<<, a Vízügyi Igazgatóságtól pedig most bocsátották el néhányukat. Pedig ezek a férfiak mind 6-8 gyermekes család gondját viselik vállukon. Az asszonyok azt panaszolták, hogy a napközibe, az óvodába nem veszik be gyerekeiket. Alig győztem végigvárni panaszáradatukat, de mikor beszélni akartam, újból és újból belémfojtották a szót keserű kifakadásaikkal. Egy középkorú, értelmes beszédű cigányasszony megjegyzése hökkentett meg leginkább: Ezt kérdezte szinte vádlón: >>Minket nem szabadított fel a Szovjetunió?<< Igen, mi is feltehetjük a kérdést: mit hozott a cigányság számára a felszabadulás? A teljes jogegyenlőséget, az emberi felemelkedés lehetőségét; mindazt, amit a felszabadulás az egész magyar nép számára jelent. Azt nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a régi világ a cigányok számára még nagyobb elnyomást, még súlyosabb nyomort, számkivetettséget, s talán még inkább űzött vadként élést jelentett, mint a >>fehérbőrű<< nincstelenek számára. S a régi rendszer bűneit a népi demokráciának kell jóvátennie. Most nem azt firtatjuk, hogy megvan-e az erre irányuló szándék, hiszen ezt senki sem tagadhatja, de azt igenis fel kell vetnünk: melyek azok a gátló tényezők, amelyek e szándék megvalósulását akadályozzák. A tények pedig önmagukért beszélnek. Hány üzemben, hány vállalatnál fordult elő, hogy cigányokat nem vettek fel, helyettük olyanokat alkalmaztak, akik távolról sincsenek úgy ráutalva a keresetre, mint a felvételre jelentkező cigányok? Van olyan üzem is, amelynek vezetői ugyan – felső intelem hatására – felveszik a cigányokat, de a legkisebb adandó alkalmat és ürügyet felhasználva, túladnak rajtuk. Megyénkben a cigányok 60 százaléka egészségtelen putrikban él, de a legtöbb helyen házhelyet nem osztanak ki nekik és nem tűrik, hogy bent a faluban vásároljanak házat. Sokhelyt hivatalos vezető emberek megengedhetetlen hangot

használnak velük szemben, tegezik még az általuk ismeretlen 60-70 éves öregeket is! Gondolkozzunk csak egy kicsit! Ezek a jelenségek nem hasonlítanak valamelyest a faji megkülönböztetéshez, a faji előítéletekhez? – Igen ám – kapjuk a választ –, a cigányok nem szeretnek dolgozni, tetvesek, nem tisztálkodnak eléggé, s ezért érthető, hogy bizonyos ellenszenv, bizonyos megkülönböztetés tapasztalható irányukban. Valóban nem lehet tagadni, hogy a cigányok egy részénél még bajok vannak a munkához való viszony tekintetében, hogy az egészségügyi követelményeket nem mindenütt tartják be, s általában hibák találhatók magatartásukban. Azonban ne feledjük, ezeknek legfőbb oka és gyökere a régi elnyomó világba nyúlik vissza. Az a vélemény, amely azt tartja, hogy a cigányok olyan >>emberfajtát<< képeznek, amelynek eredendő, megváltoztathatatlan tulajdonsága a lustaság, az elmaradottság, a kulturálatlanság, semmiben sem különbözik a >>gyarmati népek<< alacsonyabbrendűségéről szóló elméletektől! Az ilyen vélemények, nézetek, az ilyen szemlélet az alapja annak, hogy nem alakult ki nálunk elég jelentős társadalmi mozgalom azért, hogy hozzájáruljunk a cigányság helyzetének gyökeres megjavításához. A tények azt bizonyítják, hogy a cigányok igenis képesek az igazi felszabadult emberi életre, s képesek mindazokra a teljesítményekre, amelyekre mi büszkék vagyunk. Megyénkben jelenleg több mint háromezer cigány él. Ezek között találhatók diplomás emberek, tanárok, mérnökök és más szakemberek, sok fiatal középiskolába, egyetemre jár. A cigányság régi sorsának és a sorainkban meglévő, a faji előítéletekre kísértetiesen hasonlít cigányellenességnek a következménye az, hogy sok cigány ma még nem találja eléggé helyét új életünkben, hogy közöttük 80-85 százalékos az analfabétizus. A cigányoknak csak 10-15 százaléka éri meg a 45 éven felüli kort és igen nagyarányú náluk a tbc-s megbetegedés. Azt hiszem, abban minden józanul gondolkodó ember egyetért, hogy e szomorú jelenségeknek az okát nem a >>cigány faj<< állítólagos örök természetében, hanem a régi rendtől örökölt viszonyokban kell keresnünk. Pedig ha kellő segítséget nyújtunk nekik, akkor örvendetes eredményt érhetnek el az anyagi és kulturális felemelkedésben. Sok cigánycsalád már ma szorgalmasan és mindenki által megbecsülten dolgozik a tsz-ekben, az állami gazdaságokban és üzemekben. Kiskundorozsmán a helyi társadalmi szervek segítsége nyomán tavaly 30-35 analfabéta cigány tanfolyamon tanulta meg a betűvetést. Szentesen teljesen cigányfiatalokból álló KISZ-szervezet működik, amelynek tagjai kultúrmunkájukkal, felvilágosító tevékenységükkel kivívták a város közvéleményének elismerését. Magyarcsanádon társadalmi mozgalom indult, hogy az egyik cigány tsz-tag számára megfelelő lakást építsenek. Kettős a feladatunk nekünk is. Mindent meg kell tennünk azért, hogy elősegítsük a cigányok anyagi, egészségügyi helyzetének megjavítását, lakásproblémájuk megoldását. Még nagyobb feladatunk azonban az, hogy általános felvilágosító,

nevelőmunkánkkal segítsünk leküzdeni a közvéleményben még élő előítéletet, faji megkülönböztetést, a cigányellenességet. A tapasztalatok azonban azt is bizonyítják, hogy a cigányságnak nyújtott anyagi támogatás és segítség mellett itt is döntő szerepet kell szánnunk a nevelőmunkának, az egészségügyi, az erkölcsi felvilágosításnak, az általános és szakmai ismeretek terjesztésének, a cigányságban élő rossz szokások és maradi nézetek leküzdésének. Ha ezeknek a feladatoknak a megoldására valóságos társadalmi mozgalom bontakozik ki, akkor minden bizonnyal sikerül megoldanunk ezt az égető társadalmi problémát, amelyet úgy nevezünk, hogy cigánykérdés. S ezzel együtt sikeresen küzdünk a cigányellenesség a megszüntetéséért. (Csongrád megyei Hírlap)

Tsz-nyugdíjasok Eperjesen

1961. május 14.

Talán furcsának tűnik idős, nyugdíjas emberekről úgy beszélni, mint új arculatú emberekről, hiszen köztudomású, hogy az öreg, kemény paraszti koponyák már csak nehezen tudják befogadni új életünk igazságait. S hogy ez tény, azt éppen az egyik eperjesi szövetkezeti nyugdíjas, a 87 éves Insperger Béla bácsi bizonyította be nekem is. Béla bácsi még most is híres jószágtenyésztő hírében áll az eperjesi tanyákon. Engem következetesen úrnak, uramnak szólított beszélgetés közben, mondván: >>aki énnálam műveltebb, tanultabb, azt mindig úrnak szólítom!<< Szakállas, komoly arcán a megnemértettség, az öregek világának sajátos idegensége, különcsége tükröződik, amint a tanya előtt beszélgetünk. Keményen, konokul szívja nagy pipáját, s a bodor füstfelhők mögé burkolózik, mintha haragudna a világra. – Ej, elvették minden földünket! – Sóhajt fel. Mérges, öreges parancsszóval szól oda tíz-tizenkét éves leányunokájának, hogy adjon kukoricát az udvaron ténfergő öreg disznónak. Örökké fátylas szemével rátekint a röfögő jószágra, s valami meleg mosolygás telepszik merengő arcára. – A jószágnak a bolondja voltam világéletemben – jegyzi meg csendesen. – A disznó tartotta bennem a lelket,mert mindig hizlaltam. Elhallgat. Csend üli meg a tanya környékét. Bizonyára régi életére gondol, mikor még keményen állta az életharcot, mikor a vérében, velejében, idegeiben élő vágy, a vagyon, a föld után hihetetlen szívósságot, erőt kölcsönzött minden cselekedetének. >>Akkor még volt értelme életemnek – gondolja magában –, de most?...<< – Nem birom megszokni ezt a helyzetet! – fakad ki hallhatóan is. Negyven év körüli leánya, aki gondját viseli, meg is jegyzi. – Sohase találja a helyét. Mindig tesz-vesz, dolgozik, mintha enélkül megállna a világ! – Ha én ennyi idős lennék, nem dolgoznék! – teszi hozzá mérgesen.

Hát ilyen Insperger Béla bácsi, a 87 éves tsz-nyugdíjas, akinek régen olyan csikói voltak, hogy csodájára jártak a környéken. Most 260 forint öregségi nyugdíjat kap havonként, meg a fejadagot az Ifjú Gárda Tsz-től. Kapja a földjáradékot is, a két évvel ezelőtt bevitt 11 hold után. Béla bácsi azért is duzzog, mert – mint mondja – >>ezt nem adják meg, pedig megígérték!<< – Dehogynem – szól rá a leánya –, csak lefogták az SZTK-ba! De Béla bácsi rá sem hederít, csak maga elé mered keserűen. Már menni akarok, arra gondolván, hogy ebből a panaszáradatból bizony nehezen lehet egy egészséges riportot összehozni, mikor Béla bácsi asszonyleánya megszólal. – Azért nagyon jó, hogy az állam segít bennünket azzal a 260 forinttal. Ezt én tudom legjobban, mert az enyém a háztartás gondja! A – Nem lenne itt semmi baj, csak legalább 500 forint lenne a nyugdíj! – veti oda hirtelenül Béla bácsi is, s úgy tűnik nekem, mintha arca is megenyhülne a bodorodó pipafüst mögött... * K. Németh János szintén nyugdíjas az >>Ifjú Gárdában<<. Ő még >>csak<< 73 éves, s ahogy az utcán szembetalálkozom vele, látom örökmozgó, mindig tevékenykedő emberrel van dolgom. S ha Insperger Béla bácsitól kissé azzal az érzéssel is váltam el, hogy ő már nem változik, a tény mégis ez: még a legkonokabb, a változások iránt legérzéketlenebb öreg parasztemberek is tudják – még ha nem is mindig vallják ezt be –, hogy nagy dolog az állam támogatása. Olyan még nem volt ezen a verejték áztatta magyar földön, hogy a munkában megrokkant, az életben agyonhajszolt parasztember nyugdíjat kapott volna! K. Németh Jani bácsi már egészen másként látja a világot, mint az öreg jószágtenyésztő. Éppen a kertben kapált, s a boltba indult, mikor találkoztunk, mert neki kell az ebédet elkészítenie, hiszen felesége egész nap a tsz-ben dolgozik a csirkék körül. Jani bácsi tavaly is csak 38 munkaegységet teljesített, felesége pedig 595-öt! Több mint 600 munkaegységük volt együttesen, s egy munkaegység 31 forintot ért! – Nincs itt hiba a szövetkezetben! – mondja nevetve. – Én 315 forint nyugdíjat kapok havonta, s olyan az életünk, emilyenről a Horthy-rendszerben nem is álmodhattunk. Már vezet is be a szép, a kis virágos kerttel, bokrokkal körülvett villaszerű házba. Az üveges, mozaiklap padlójú verandára lépcsőn megyünk fel. Ilyen házat régen faluhelyen nem is igen láthatott az ember. Olyan ez, mint otthon a falumban a jegyzőlakás volt. Jani bácsi boldogan mutatja a szépen berendezett helyiségeket, a modern konyhaszekrényt, a nemrégen vásárolt mosógépet, a hordozható cserépkályhát. A szobában olyan kép fogad, mintha egy városi lakásba lépnék be.

– Látja, ezt a szobabútort nemrégen vettük, mintha fiatalházasok lennénk! – büszkélkedik legényesen. – Sokan szidják a szövetkezetet, de én mindig azt szoktam mondani: >>Dolgozzál, becsüld meg magad, becsüld meg, amit keresel, s akkor nem panaszkodhatsz!<< Mert itt vagyok én is például. Munkásember vagyok, géplakatos a szakmám. Orosházán, meg másutt is dolgoztam, előfordult, hogy munka nélkül tengődtem. Ide költöztünk, mert a feleségem megbetegedett és az orvosok vidéki levegőt javasoltak neki. Tíz hold földön gazdálkodtam, s mikor 49-ben megalakult a tsz, beléptem. Olvastam könyveket, 45-ben a kommunista párt tagja lettem, tudtam, merre felé megy az élet. Voltam kovács a tsz-ben, még elnök is, a munkában sohasem válogattam. Azóta tsz-tag vagyok, s nem bántam meg. Már hamarabb a szövetkezetet kellett volna választania a parasztságnak! (Csongrád megyei Hírlap)

Megértést a parasztemberek gondjai iránt!

1962. február 4.

Láttam olyan parasztember, aki majdnem sírt, amikor két szép lovát, tehenét a közösbe adta. Több tsz-ben beszéltek olyan emberekről, akik a belépés után hetek, hónapok múlva is megnézték >>saját<< jószágukat a közös istállóban, vagy szemügyrevették, hogyan bánnak szekerükkel, felszerelésükkel, amit a közösbe vittek. Eszükkel, értelmükkel már igenelték a szövetkeztet – szívük, érzelmeik azonban nem tudtak még teljesen elszakadni a régitől, attól ami annyira húsukba, vérükbe ivódott, ami riasztó nehézségei, keménysége és sokszor vadsága ellenére is annyira kedves volt nekik. Mekkora viharzással, milyen nagy összeütközésekkel küzd egymással a régi és az új a paraszti fejekben, a tudatban, az érzelemben. S a megnyugvásig vezető út göröngyös, buktatókkal és sokszor kelepcékkel van teli. A nyáron beszélgettem egy szövetkezeti gazdával, aki még csak másfél éve volt a tsz-ben. Nagyon szép, gazdag, susogó fákkal körülvett tanyájába tértünk be, ott lakott belépése után is. Hatalmas gyümölcsöskert terült el a tanya háta mögött. – Harminc éve telepítettem ezt a gyümölcsöst. Minden fáját úgy ismerem, mint a gyermekeimet. Én metszettem, én gondoztam, mindegyiket, s ha télen fagy érte águkat, majdnem annyira bántott, mint mikor gyermekeim betegek lettek! – Szeretettel simogatta meg a bő terméssel, szép, pirosló gyümölcsökkel kecsegtető ágakat. Láttam azonban, hogy a kert végén néhányan a lehajló ágú barackfákról szedik a messziről is sárgálló, pirosló gyümölcsöt. Nagy kosarakba rakják és egy kocsival el is szállítják. Ijedten néztem a gazdára. – Igen – nevetett ő – az a rész már a közösbe került, s most szedik a barackot! Azt vártam, hogy nagyot sóhajt, hogy arról beszél: >>elrabolták tőle<< azt a gyümölcsöst, amit ő a saját keze munkájával nevelt ilyen széppé, gazdaggá. Mondom, ezt vártam, mert különben bátran, félelem nélkül, magabiztosan

beszélt a tsz-ben tapasztalható hibákról, a tsz-elnök helytelen modoráról. Ő azonban hallgatott s az arcán sem láttam semmiféle fájdalmat. Kisvártatva megkockáztattam a kérdést. – Nem fáj a szíve, hogy elviszik a barackot? Hogy betörtek ide a maga kis birodalmába? – Nézze, talán nem hiszi el, amit mondok, pedig tapasztalhatta, hogy őszintén beszélek. Ha hiszi, ha nem, egyáltalán nem fáj a szívem a barackért. Tudom, hogy a közösben is gondját viselik a gyümölcsösnek, s nekem ez a legfontosabb. Mert elgondolkoztam én az élet, a parasztember életének értelmén. Régen azért dolgoztunk látástól vakulásig, azért sanyargattuk magunkat, hogy több földet szerezzük, hogy minél többet kaparjunk össze. Azt néztük, hogy a másiknak mennyije van, s ha több volt neki, majd megevett bennünket a fene. Hát élet volt ez? Most már legalább jut időnk az igazi emberi életre. Ezért nem fáj a szívem a barackért, sőt abban lelem örömöm, hogy segítek olyan szép tsz-gyümölcsös telepítésében, nevelésében, mint az enyém – persze jóval nagyobb területen! Ime, így értik meg mind jobban a parasztemberek az új élet igazságát. S mind több olyan példával, tanulságtevéssel találkozunk, amelyek a parasztember változásának, a paraszti tudat formálódásának egy-egy szakaszát jelzik. Előfordul az is, hogy ez a belső változás, belső fejlődés sokkal jobban előrehaladt már, mint ahogy hisszük, vagy gondoljuk. A kövegyi tanácselnök mesélte nekem (persze úgy, hogy ne írjam meg az újságban) a következő esetet. Arról volt szó, hogy a szövetkezeti gazdáknak a még kintlevő lovakat is be kellett vinni a közösbe. Volt egy ember, aki nem nagyon igyekezett ezt teljesíteni, meg különben is amolyan ellenzéki hírében állt. Kénytelen volt tehát a tanácselnök elmenni hozzá. A gazda megnyugtatta, hogy délután beviszi a lovat, különbben malacokat vett Makón a vásáron, ezért nem tehetett eleget eddig a felszólításnak. A tanácselnök hitte is, meg nem is a dolgot, magában arra gondolt, hogy elég jó ürügyet talált ki az illető. Az azonban csak tovább magyaráz neki, és hívja az udvar végébe, az akol felé, hogy megmutassa a malacokat. Az elnök agyán hirtelen átsuhan a pillanat szülte gyanú: talán azért hívja az udvar végébe, hogy ott feltűnés nélkül leüsse. De nem! A kis malacok tényleg ott hevernek a szalmában, s a kötekedő hírében álló gazda barátságosan mosolyog és biztatja, hogy legyen nyugodt, azonnal viszi a lovat, csak előbb megebédel... Ez az eset is arról tanúskodik, hogy az igazi szövetkezeti tudatú paraszt kialakulásának nagy történelmi folyamatában, sok érdekes fordulattal, meghökkentő jelenséggel találkozunk. Nehéz, nagyon nehéz ez a küzdelem, nagy fájdalommal, de persze nagy felszabadulással is jár a parasztember számára. Ezért okos, hozzáértő emberi szóval elő kell segítenünk a paraszti lelkeknek ezt az elkerülhetetlen vajúdását, mégpedig úgy, hogy minél kevesebb fájdalommal járjon és minél hamarább igazi emberi felszabadulást, megnyugvást eredményezzen.

Nagy türelemre és megértésre van itt szükség, mert minden elhamarkodott kijelentés, türelmetlen, dúrva hang hosszú napok, hetek belső küzdelmének eredményét zúzhatja tönkre. Főleg arra kell vigyázni: a parasztemberekben feloldódjon az újtól való riadt félelem, idegenkedés, s rádöbbenjenek, hogy a szövetkezet, a szocializmus jelenti az igazi emberi felszabadulást, az igazi emberi életet számukra is. A parancsolgatás, a vezetői önkényeskedés itt végzetes hatású lehet. Időszerű és hasznos ezekre a kérdésekre most felhívni a figyelmet, hiszen most folynak a zárszámadások, s lehetőség nyílik arra, hogy egy szövetkezeti közösség tagjai mérlegre tegyék egész évi munkájuk eredményét és behatóan megvitassák a szövetkezeti élet legkülönfélébb problémáit. (Csongrád megyei Hírlap)

A tanyavilágból a gimnáziumba

1962. november 6. 1.

A hódmezővásárhelyi Bethlen Gimnáziumban egy diákkal beszélgetek. Enyhén gömbölyded arca elárulja, hogy parasztgyerek. A nyílt tekintet, az őszinte érdeklődő szeme fiús komolyságot, s egy icipici büszkeséget, önérzetet sugároznak. Büszkeség, önérzet... hirtelen belém hasít valami. Egy emlék, egy régi őszi nap emléke. Akkor is ilyen napsugaras, hideg levegőjű ősz volt... Álltam a híres szegedi gimnázium lépcsőjén. Szégyelltem parasztos ruhámat, cipőmet a csillogó ruhájú, magabiztos, fölényes úrifiúk között. Szememből dehogyis a büszkeség és önérzet sugározott. Állandó, mély szorongás tartott uralma alatt, s valami iszonyatos nyomás ülte meg lelkemet, amit magamon éreztem hosszú évekig! Én betolakodó voltam az akkori világ szemében, még ha a kegyes, úgynevezett falusi tehetségmentő akció nyomán kerültem is gimnáziumba. Most, 20 év után fiatal sorstársam, Aszalai Ernő már magától értetődőnek veszi, hogy középiskolában tanulhat. De vajon minden simán megy-e neki, le tudja-e küzdeni kezdeti hátrányát? 2. Tóth Judit szintén a Bethlen Gimnáziumába jár. Másodikos. Apja orvos, anyja asszisztensnő a kórházban. Judit a vásárhelyt Sztálin utcai általános iskolába járt, mindig kitűnő tanuló volt. Szüleinek egyetlen gyermeke. Kétszobás, öszkomfortos, kényelmes lakásuk van, könyvtár, televízió áll rendelkezésre. – A papám szokott néha segíteni a tanulásban – magyarázza a kissé sápadt arcú leány. – Erre azonban már nemigen van szükségem, mert nagyon szeretek

olvasni, s olvasmányaimból jól ki tudom egészíteni a tanultakat, olvasmányaim nyomán jól megértem tanáraim magyarázatát. Nekem külön könyvespolcom van otthon, de szüleim könyvtárát is használhatom. – A szépirodalomból Jókait, Mikszáthot olvasom, s Shakespearé-t is nagyon szeretem, meg a mai írók közül Szabó Magdát. Délután igyekszem megtanulni a leckét, hogy este az időmet a tévé műsorának szenteljem. Fakultatív tárgyként a gimnáziumban az angolt tanulom. Judit komolyan, riportalanyhoz méltó komolysággal beszél, igyekszik mondatait szabatosan megfogalmazni. Életcélja is bizonyára ilyen komoly, határozott. Az első osztályt kitűnően végezte el, s eminens voltán ezután sem akar csorbát ejteni. 3. Aszalai Ernőnek nem volt ilyen könnyű a >>nekifutás<< az erzsébeti tanyavilágban. Olyan általános iskolába járt, ahol az ötödikesek és hatodikosok együtt voltak a hetedikesekkel és nyolcadikosokkal, ahol egy nevelő foglalkozott mindnyájukkal. Aztán meg a tanítás után igen sokszor nem vehette kezébe könyveit, hanem a jószágokkal kellett bajlódnia. S a Május 1 Tsz-ben dolgozó szülei nemigen segíthettek neki a bonyolult számtanpélda megoldásában. Mégis jól szerepelt az iskolában. Úgy titokban vágyakozott is a gimnázium után, de csak titokban, mert könnyen megkaphatta volna: >>Mit ugrándozol te taknyos, hiszen hat idősebb testvéred közül senki sem tanult tovább! Neked talán büdös ez az élet?!<< Nyolcadik osztályos korában Juhász Kiss Sándor, a tsz elnöke mégis megkérdezte tőle: szeretne-e gimnáziumban tanulni? Majd kiugrott a szíve az örömtől, a csuklástól alig bírta kinyögni az igent. Így került Ernő a Május 1 Tsz ösztöndíjával a Bethlen Gimnáziumba. – Nagyon nehéz volt itt először a tanulás. – Ernő nyílt arcán a fájdalmas emlékek árnya suhant át. – Sokszor fogcsikorgatva kellett újra kezdenem a számtanpélda megoldását, s néha bizony közel álltam az elkeseredéshez. De sohasem hagytam legyőzni magam, inkább nem mentem el a kimenőre, tanultam, mikor mások szórakoztak. – A tanáraim segítettek, meg egyik barátom, aki elég jó számtanos. Én ugyanis ebben vagyok a leggyengébb. Az Oldalkosár utcai kollégiumban lakom, s ott megvan a lehetőségünk, hogy jobban segítsünk egymásnak. Könyvtárunk van, nevelőtanáraink is állandóan velünk vannak, korrepetálást tartanak részünkre. Ernőnek azonban sok keserves órát, napot kellett átélnie, sok dacos akaratmegfeszítésre, hosszú, kemény munkára volt szüksége, míg leküzdötte a tanyavilágból, otthoni kedvezőtlen körülményeiből származó hátrányát. Míg Tóth Judit, meg a hozzá hasonló értelmiségi gyerekek lehetőségeinek

színvonalára küzdötte fel magát. Az első osztályban még kettese volt számtanból a másodikban már hármas, s most, a harmadik osztályban tovább akarja javítani eredményét. 4. Vörös Mihály, a gimnázium igazgatója magyarázza, hogy a parasztgyerekek új, szokatlan környezetbe kerülve, először nehezen birkóznak meg a nehézségekkel és lassúbb is fejlődésük, de később a tanári, a közösségi segítés hatására képességeik, addig rejtett, értékes tulajdonságaik mindjobban kibontakoznak. – A szocialista iskola kialakítása a célunk – mondja –, ahol nemcsak a szorosan vett szakmai munka, az oktatás, illetve a tanulás a lényeg, hanem a nevelők és diákok szocialista emberré válása, közösségi érzésük és tudatuk legteljesebb kifejlesztése. Ezért a munkás- és parasztszülők biztosak lehetnek abban, hogy gyermekeik az itt-ott még tapasztalható kezdeti hátrányt hamar behozzák és a középiskolában, az egyetemen értelmiségi származású társaikkal egyforma feltételek között tanulhatnak! (Csongrád megyei Hírlap)

A megélhetés mai gondjai

1962. december 24.

Nagyot változott a világ Királyhegyesen a három évtizeddel ezelőtti viszonyokhoz képest A falu minden lakója számára megvannak a tisztességes megélhetés feltételei, a közös gazdálkodás, a közös munka és a növekvő termelés növekvő haszna mind könnyebbé teszi az életet az emberek számára. Ma már a fiatalabbak el sem tudják képzelni, hogy szüleik sokszor a szó szoros értelmében nyomorogtak, hogy szabályosan éheztek, télen hús helyett sült tököt ettek, vagy inségmunkára járva nem kenyeret és szalonnát, hanem kenyeret és néhány fej vöröshagymát vittek a tarisznyában. Gondok ma is vannak, de ezek a gondok másmilyenek. Akkor a gazdasági nyomorúság és az embertelen, lealázó élet nyomorúsága kötötte gúzsba, rombolta szét a jobb életre törekvő emberi akaratot. A fiatal gyerekeket, alighogy kikerült az iskola mégiscsak gyermekien idillikus légköréből, megütötte a kegyetlen élet vadsága. Mert a tíz-tizenkét éves gyereket már nyaranként kis kanásznak állították el szülei a nagygazdákhoz. A szegény zsellérember – írta Erdei Ferenc több mint 30 évvel ezelőtt – iskolás gyerekét is elállítja, ha csak el tudja, kanásznak, libapásztornak a szünidőben. Fél-egy mázsa búzát és valami ruhaneműt fizetnek ilyen gyereknek. Ha lemarad az iskolából, a lány Makóra megy szolgálónak havi 20-30 pengő bérért, a fiú makói tanyára béresnek 15-20 mázsa bérért.<< Ma már nem ismerik a béresek, kis cselédek számkivetett életét. A mai fiatal már csak irtózattal, szörnyűködéssel gondolna arra, hogy ő más lábakapcája legyen, hogy istállóban lakjék, hajnaltól késő estig robotoljon. Hogy teljesen a

gazdának legyen kiszolgáltatva s egész évben vasárnapja se legyen. Pedig hajaj, az akkori cselédeknek, béreslegényeknek még nagyobb megaláztatást is el kellett szenvedniük, a keserves szegényélet még mélyebb régióit is meg kellett járniok. A gazda büntetlenül is megverhette őket, ha úgy látta jónak. A szerencsétlen béreslegénynek nem volt más választása, el kellett ezt viselnie, hiszen keresetét otthon nagyon várták. Nem hagyhatta ott gazdáját, mert év közben másutt nemigen talált munkalehetőséget, máshova nemigen tudott elszegődni. A Blaskovich-uradalom egy-egy hónapra, sőt egész évre is fogadott fel béreseket. Évi bérük a következő volt: 12 mázsa búza, 4 mázsa árpa, fél magyar hold kukorica (bevetve), 50 kilogramm szalonna és lakás. Aki valamennyire is ismeri az uradalmi cselédek életét, az tudja, hogy ennél komiszabb élet nehezen képzelhető el. A Blaskovich-uradalom cselédei, béresei pihenésről, vasárnapi ünneplésről nem is igen hallottak. Az ember is olyan része volt a nagybirtok kegyetlen monotonsággal őrlő gépezetének, mint az igás ökör, vagy a gép. Szinte elvesztették benne emberi mivoltukat, emberi önmagukat. Rokon és ismerős cselédasszonyok jellegzetes alakja villan emlékezetembe. Sohasem felejtem el azt a hihetetlen energiájú mozgást, egyetlen perc megállás nélküli sürgölődést, örökké izgatott sietést, ami idős, hajlott korukban is eltöltötte őket. Számomra még most is legnagyobb hűséggel ez teszi szemléletessé az uradalmi cselédség életét, az uradalom túlfűtött munkahajszáját. S ezért az életet megrokkantó örökös hajszáért nagyon kevés, nagyon is méltánytalan volt az a bér, amit az uradalomtól, az uraságtól kaptak. Ennél négyszer, ötször, sőt tízszer is nagyobb hasznot hajtottak neki! Hát a földes gazdák hogyan éltek? >>Az eladósodás egyébként szinte kétségbeejtő. Olyan gazda, aki nem tartozik, 35-40 ha van. A többiek adóssága meghaladja a 400 ezer pengőt. Egy hold földre átlag 200 pengő esik. Az idei szűk termés még jobban sietteti az eladósodást. Az eladósodás utolsó jelensége a gazdasági romlásnak. Előtte már minden eladhatót eladtak. Ma ez a leépítés dominál. Kevesebb jószág, kevesebb befektetés, olcsóbb ruha, sőt rosszabb táplálkozás<< – Ezt állapította meg Erdei Ferenc 1930-ban. Ma a közös gazdálkodás nyomán a jövedelmek, a falu családjainak megélhetési viszonyai kiegyenlítődtebbek, egyes családok anyagi, gazdasági helyzete között nincs olyan különbség, mint régen. >>Igazságosabb lett az élet!<< – mondják jóleső érzéssel az emberek. A jövedelem, a megélhetés mindenki számára azonos. Valósággá vált, ami millió és millió dolgozó ember vágyait, öntudatlan törekvéseit sarkallta talán már azóta, mióta világ a világ: mindenki saját munkájából, nem pedig mások kizsákmányolásából, kiuzsorázásából, kiszipolyozásából él meg. A faluban egy termelőszövetkezet működik. A növénytermesztésben dolgozó férfiak évente átlagosan 450-500, a asszonyok és leányok pedig 250-300 munkaegységet tudnak teljesíteni. A traktorosok, műhelyi dolgozók, állatgondozók teljesítménye eléri a 600-800 munkaegységet is. S mivel a

munkaegység értéke közel jár a 30 forinthoz, egy közepes család közösből származó jövedelme, ha a férj és feleség is növénytermesztésen dolgozik, eléri a 20 ezer forintot. Ennek mintegy fele természetbeni juttatás, fele pedig készpénz. A természetben megkapott részesedés a családok számára nagyobb értéket jelent, mert jó részét szabadpiaci áron kellene beszerezniök, ami tudvalevőleg magasabb, mint az állami ár. A jövedelemelosztásnál a terményeket állami áron számolják el a tsz-ben. Testvéröcsém már fiatal gyerekkora óta tsz-ben dolgozik. Nemrégen nősült, kisgyermekük is van. Jelenleg csak egyedül dolgozik, mert felesége a kisgyermek miatt nem tud elmozdulni otthonról. Az 1960-61-es évben jövedelmük így alakult: A teljesített 400 munkaegység után, mivel 28 forintot ért egy munkaegység, egész évben kaptak 7 mázsa búzát, 11 mázsa csöves kukoricát, 4 mázsa árpát, 70 kiló burgonyát és 5000 forint készpénzt. Azért csak ötezer forintot, mert előzőleg a készpénz-részesedésből lefogták a tüzelő, valamint 50 kiló cukor árát (ezer forint), továbbá 450 forintot tett ki az SZTKhozzájárulás. A háztájiból származó jövedelmük mintegy 6 és fél ezer forint. A háztáji gazdaság után azonban adót is kellett fizetniök, a ház után pedig községfejlesztési hozzájárulást, a kettő együttvéve 680 forint. Egy hízott sertésre is szerződtek, bevételül belőle 1300 forint, s a tsz-től egy anyakocát átvettek gondozásra, a malacok után járó jövedelmük 2300 forintra rúgott. E két legutóbbi összeg azonban nem jelent tiszta jövedelmet, hiszen a sertések etetésére, a közösből kapott és a háztájiban termett kukoricát használták fel, amit egyszer már felszámítottunk a jövedelmükben. Végeredményben egész évben megkapták a tsz-től, illetve háztáji gazdaságukból az ellátásukhoz szükséges fontosabb terményeket, egy szép hízott sertést vágtak s emellett mintegy 10 ezer forint készpénz-jövedelemhez jutottak. Ennek egy része napi kiadásokra ment el, nagyobb részén pedig a kisgyermeknek és önmaguknak vásároltak ruhát, nagyobb családi beruházásokra még nem futotta belőle. Ebben az évben már ennél valamivel nagyobb a jövedelmük, s mivel bútoruk megvan, lakásukat aránylag jól berendezték, most már gondolhatnak a ház gondosabb rendbehozatalára, vagy éppen mosógép vásárlására. Hiszen az elmúlt két évben valóságos mosógépvásárlási láz tört ki a faluban, mintegy 60-70 család rendelkezik már ezzel az okos, a falusi asszonyok munkáját is nagyban megkönnyítő háztartási géppel. Az eddig elmondottakból is kitűnik, hogy a szövetkezeti családoknak fontos jövedelmi forrása a háztáji gazdaság, illetve a háztáji jószágtenyésztés. A falu sertés- és szarvasmarha-állományának mintegy fele ma a háztáji gazdaságokban található. Minden portán hizlalnak annyi sertést, hogy egy-kettő eladásra is jut belőle, a tehéntől a tejet a tejcsarnokba hordják, sőt évente a háztáji gazdaságokban mintegy 25-30 marhát is hizlalnak, s baromfit, tyúkot, libát és kacsát tartanak, amiből szintén szép bevételre tesznek szert. A háztáji jószágtenyésztés így családonként átlagosan mintegy 6-8000 forintot hoz a házhoz, ami egyáltalán nem lebecsülendő dolog a családi költségvetésekben.

Azonban van olyan szövetkezeti gazda, aki évenként 10-12 hízott sertést is átad a vállalatnak, s 15-20 ezer forint üti a markát. Okossággal, ügyességgel a szövetkezeti családok a háztáji jószágtenyésztés révén szép többletjövedelemre tehetnek szert. Ez jó a szövetkezeti gazdáknak, de jó az országnak is. Nem csökken a városi lakosság ellátása, mert amit még nem tud adni a szövetkezeti nagyüzemi állattenyésztés, azt a háztáji gazdaságok szolgáltatják. Tulajdonképpen ez is a fokozatosság érvényesülésének egyik oldala, s jórészt ezzel magyarázható, hogy a mezőgazdaság átszervezése nem járt az állatállomány csökkenésével. A parasztemberek ambíciója ilyen körülmények között a háztáji gazdaság és a közös gazdaság között oszlik meg. Ma már a szövetkezet nélkül, a közös munkában való részvétel nélkül nem tudnának megélni. A közös gazdaság visszavonhatatlanul létalapjuk fontos részévé vált, de fél lábbal a háztáji gazdaság, a megmaradt >>enyém<< talaján állnak. Végeredményben ez nem nagy baj a paraszti tudat átalakulás szempontjából sem, mert az úgyis lassú folyamat. Így van idő arra, hogy ki-ki jellemének, mentalitásának, vérmérsékletének, valamint anyagi lehetőségeinek és helyzetének megfelelően hamarabb vagy később, de mindenképpen idejében ismerje fel, hogy csak a szövetkezet, csak a közös lehet jövőbeni életének alapja és értelme, egyéni ambíciójának, paraszti és emberi törekvéseinek igazi kibontakoztatója. Van olyan parasztember Királyhegyesen is, aki szívének, lelkének, érzéseinek már nagyobb darabjával van a közösben, aki a közös életet semmilyen kincsért sem cserélné fel az egyénivel. De van olyan is, aki nagyobb örömöt, emberi kielégülést talál háztáji gazdaságának, háztáji jószágtenyésztésének ügyeivel való törődésben, mint a közös munkában. Az általános tendencia azonban világosan kivehető: mind többen válnak igazi, érzésben és gondolkodásban, belső titkos érzelmekben is igazi szövetkezeti emberekké. (Csongrád megyei Hírlap)

A falvak üzenete

1963. január 6.

Az elmúlt év utolsó napjaiban Ambrózfalván jártunk. Az utcán egyik ház előtt Moszkvics autó állt meg – rendszámáról ítélve magánkocsi – s a kiszálló utasok egy tv-készüléket emeltek ki belőle s vittek be a házba. >>Ez a huszonegyedik tv a faluban!<< – szólalt meg valaki a nézelődők közül. Talán figyelem nélkül hagytuk volna ezt a kissé büszkén elejtett megjegyzést, ha nem tudjuk, hogy egy alig hétszáz lakosú kisközségről van szó! Gyorsan számolni kezdtünk: 700 lakos, ez alig 200 család, 200 ház, tehát minden kilencedik, tizedik házban van már televíziókészülék. Válságban van a paraszt! – mondták nemrégiben egy Ambrózfalvával szomszédos faluban, azt értve ezen, hogy habár a parasztemberek életviszonyai, munkakörülményei megváltoztak, habár kaszát már nemigen fognak kézbe, életfelfogásuk, benső érzéseik még jórészt a régiek. Nos, a paraszti életmód

rohamos változása, a paraszti életforma forradalmi átalakulása s a paraszttudatban ezzel összefüggésben lejátszódó érzelmi vihar válásággal is jár. A régi életfelfogás, régi maradi emberi magatartás válsága. De ki meri tagadni, hogy igen sokan vannak már, akik erőteljes akarással le tudták győzni ezt az érzelmi, emberi válságot, akik már csak a traktorok, a gépek dübörgése mellett érzik jól magukat a földeken is. Akik akkor látják szépnek lakásukat, ha megtalálható benne a mosógép és a televízió is, ha padolt a szoba, és a kemence felett nem szárad a dughagyma; nem, mert a kemence helyén is az ízlésesebb és gazdaságosabb hordozható cserépkályha melegít! Igen, a paraszti élet átalakulása most már sok helyt mindinkább minőségi változásokat eredményez. Ambrózfalván örömmel számoltak be arról például, hogy kevés olyan ház található, ahol ne lenne mosógép. A közös munkában derekasan részt vevő asszonyok fő követelése volt ez, s igazságos követelésük méltán teljesedett. A makói járás néhány községében felépült, illetve nemsokára felépül a törpe vízmű, a vezeték elviszi a vizet a parasztházakhoz. Ennek nyomán sok parasztemberben megszületett az elhatározás: >>fürdőszobát építek<<. Egy bádogos-lakatos kisiparos arról >>panaszkodott<< tavaly, hogy nem győzi a munkát, mert mindenki fürdőkádat akar beszereltetni lakásába. Úgy hisszük, mindenki számára világos, hogy az a parasztember, akit többé már nem gyötörnek a megélhetés gondjai, aki már maga szükségletére le meri vágni a hízott kacsát, vagy libát is, aki mosógépet használ s a tv műsorában gyönyörködhet, aki azt tervezgeti a fejében, hogy házát modern, fürdőszobás lakássá alakítja át, aki már az új divat szerint öltözködik, az nemcsak külsejében, hanem benső gondolatvilágában is más, életérzése, felfogása is alaposan megváltozott. Természetesen ez a változás, ez a fejlődés, a parasztéletnek ez a kitágulása csak a termelés és a paraszti jövedelmek növekedésének alapján mehet végbe. S el kell ismernünk, hogy Ambrózfalva, a makói és a megye néhány más erős tsz-ének példái még nem az átlagot, hanem a kiugró eredményeket jelentik. A legtöbb helyen azonban megvannak a feltételek ahhoz, hogy ott is ilyen szép eredményeket érjenek el a gazdálkodásban, az anyagi felemelkedésben. Annál is inkább, mert Makón, Ambrózfalván, a mindszenti Tiszavirág Tsz-ben, s más jól működő közös gazdaságban sem különleges csodák folytán jutottak e sikerekhez, hanem a paraszti okosság, előrelátás, a szakértelem és az új, korszerű, tudományos módszerek felhasználásra való képesség tette őket alkalmassá ilyen kiemelkedő teljesítmények elérésére. Mert mindenütt harc közben, a régi maradi felfogások, módszerek elleni harc tüzében, kemény megfeszítések árán születi a jobb, emberibb paraszti jövő. S tulajdonképpen ez a fő oldala annak a nagy történelmi folyamatnak, amely a parasztélet forradalmi átváltozását, a paraszti életmód, életforma átalakulását jelenti. A parasztember még néhány évvel ezelőtt is, egyéni korában úgy tudta, hogy >>az a jó kukorica, amelyik olyan ritka, hogy az ökör is le tud benne feküdni<<. Aztán meg olyan vélemények is voltak, hogy >>a műtrágya kiégeti a talajt<<.

Nos, ez a, hogy úgy mondjuk, ősparaszti, a régi szántóvető tapasztalatokra épülő súlyos maradiság, ha nem is jut felszínre ilyen nyíltan, mégis él és hat. Ezt bizonyítja a következő furcsa helyzet is. Ambrózfalván egyéni korukban az emberek egyáltalán nem foglalkoztak vöröshagymatermeléssel, nem úgy a szomszédos Nagyéren, ahol nagy szakértői voltak a hagymának. Most mégis úgy áll a helyzet, hogy a hagymatermesztés szűz területén, az ambrózfalvi Dimitrov Tsz-ben átlagosan 130 mázsát termeltek holdanként, de volt olyan hold, amelyiken 140-150 mázsa is termett. A nagyéri szakértők azonban nagyon lemaradtak. Még a 100 mázsás átlagtól is messze vannak. Az ok? Ambrózfalván akadálytalanul érvényesültek a hagymatermelés tudományos módszerei, nem úgy, mint Nagyéren, ahol a régi, már elavult tapasztalatok akadályozták a termelés korszerűsítését. Ma így üzennek a falvak egymásnak. Van, ahol már majdnem minden házban mosógéppel mosnak az asszonyok, ahol egyre terjed a tv, a padolt szoba, a hordozható cserépkályha és a fürdőszoba. Található olyan község, olyan tsz, ahol 18-20 mázsa búza, 30 mázsa morzsolt kukorica, 130 mázsa vöröshagyma terem holdanként, s ahol más növények termelésében is rekordot érnek el. Az üzenet hangja nem kevély, bár nem mentes egy kis büszkeségtől, de mégis a segíteni akarás, az együttes törekvés, a szolidaritás, a közös célok közös vállalása teszi rokonszenvessé, meggyőzővé. Hisz vannak gyengén működő tsz-ek a megyében, vannak kedvetlen és talán még kiábrándult parasztemberek is. Azonban sokasodnak azok a jelek, azok a bizonyítékok, amelyek a paraszti felemelkedés örömet jelentő eredményeit, lépcsőfokait jelzik. A falvak üzenete arról tanúskodik, hogy a bajokon, a nehézségeken utat tör a szocializmust akaró parasztság együttes erőfeszítése, feltörekvő akarata. (Csongrád megyei Hírlap)

Parasztok a jövő „kapujában”

1963. február

Igen nagy erőfeszítésekre van szükség ahhoz, hogy az emberibb élet a falu jólétének közös forrása bővebben buzogjon. A gépi művelés, az emberi fáradtságot megtakarító okos módszerek mellett jócskán elkél a nyers testi erőt igénylő nehéz fizikai munka is. Az embereknek azért kevesebbet kell fáradozniuk, mint régebben. Egyéni korukban már hajnalban nem tudtak aludni. A gondok, az örök paraszti elégedetlenség, a többre törekvés szinte elemi erővel ható villanyozása korán talpra serkentette őket. Most már a háztáji jószághoz sem kelnek fel olyan korán, s csodák csodája, ezt a jószágok is megértően „veszik tudomásul”. 1.

A munka a közös táblákon egészen más, mint az egyéni gazdaságban. Ott mindenki akkor kezdte a napi munkát, amikor éppen akarta, illetve amikor a szükség diktálta. A közösben azonban a munkacsapatok, illetve a brigádok tagjainak meg kell várniuk egymást már azért is, mert sokszor tehergépkocsin szállítják ki őket a messzebb fekvő földekre. A tenni akarás, a törtető igyekezet tüzében égő parasztember számára kín a várakozás, a téblábolás a sürgős munkák idején. S az annyi különböző természetű, különböző vágyakkal, törekvésekkel élő ember között már ez is ellentétet szül. S itt a szülőfalumról, egy kis, makói járásbeli faluról írom e sorokat – 350 ember munkájának okos irányításáról van szó. Elképzelhetjük, hogy milyen nagy feladatot jelent ez. Úgy kell kialakítani a közös gazdaság munkaszervezetét, irányító szervezetét, hogy ez az egész nagy mechanizmus olajozottan, fennakadás nélkül működjék. A három növénytermesztési brigádvezető három volt középparaszt; egy fiatalabb, de inkább középkorú, ketten pedig már tapasztalt, idősödni kezdő emberek. Megállják a helyüket, de azokat, akik kicsit hanyagolnak a munkában vagy éppen „elnaggyázzák”, amit csinálnak, csak „szörmentén” merik bírálni. Ez a bizonytalanság jellemzi még a tsz-ben a vezetést. A patriarchális jóakarat és elnézés uralkodik. Ezért fordulhatott itt elő, hogy az első időben az emberek hamar megszokták a „garabolyozást”. A vöröshagyma, zöldség, a kukorica betakarításnál hazafelé jövet teleszedték garabolyukat, szatyrukat, tarisznyájukat, mondván, hogy „sajátjukat viszik”. A teljesítmény beírásakor meg majdnem a munkacsapat-vezető, brigádvezető kérdi meg: „No, mennyit írja be?” Így történhetett meg, hogy hagymabetakarításkor a brigádok teljesítmény-kimutatása nagyobb területet ölelt fel, mint a hagyma tényleges vetésterülete. A kegyes csalások módszerét követték, a teljesítményeket jó néhány négyszögöllel felkerekítették, s mikor a betakarítást befejezték, a felkerekítések összege 2-3 holdra rúgott. Nehéz az embereknek leküzdeniük a vérükbe ivódott szemléletet, az „enyém” mindenekfelett való szereteté, hiszen egyéni korukban még az elhullott patkót is felszedték. Még most is úgy érzik, hogy az az övék, amit hazavihetnek, ami a padlásukon van. A közös, a „mienk” nagyon bizonytalan dolog számukra. „Fene tudja, hogy mennyi jut belőle majd!” – így gondolkoznak. A felelőtlenség és a szervezésbeli hibák miatt pedig elég súlyos veszteségek érték a tsz-t. Jó néhány holdon maglucernát termeltek. Szép termést is hozott, le is vágták. Jól megszáradt, éppen kellett volna boglyába rakni. A fiatal agronómus, aki máshonnan jött a faluba, megemlítette, hogy „emberek, neki kéne fogni a munkának!’ A brigádvezetők azonban elengedték a fülük mellett szavait, mert szombat lévén, a szövetkezeti gazdákat nehezen tudták volna rávenni a munkára. Szombaton legtöbbször ugyanis a háztájiban dolgoznak. Vasárnap nagy vihar kerekedett, s a lucernamag nagy része kipergett. Közel 100 ezer forint veszteség! Ilyen hibák nyomasztó terhe mellett igyekszik a kis emberi közösség megtalálni az egészségesebb, biztosabb előrehaladás útját. A hibák nyomán az eddigi

nézeteltérések, ellentétek néha felszínre kerülnek, az ellentétes indulatok kikitörnek, s ilyenkor eléggé összegabalyodik minden. – Nagyon nehéz a dolgom, ennyi haragosom még sohasem volt! – panaszkodik unokabátyám, ha otthon találkozom vele, ha meglátogatom. Ő a tsz elnöke. Már az 50-es évek elején megalakult tsz elnökévé is őt választották. Apja, mint napszámosember – 45 óta kommunista párttag – alapító tagja volt a tsz-nek. S ő apja sorsában osztozott, fiatal korában béreskedett, a felszabadulás után nősült, s ő is belépett a tsz-be. Az apjához hasonlóan idősebbek „tehermentesítése” céljából vállalta az elnökséget, noha akkor még ő nem volt párttag. Nyugodtsága, mérsékletessége, józansága miatt az emberek őt látták alkalmasnak erre a posztra. Pedig azonban az időben ez nem volt olyanegyszerű dolog a faluban. A múltja, hogy úgy mondja, nem volt egészen „tiszta”. Mint szálas, jól megtermett fiatalembert a 40-es években a katonaságtól Horthy testőrségébe sorozták. A háború alatt meg is sebesült, majd nyugati fogságba került. Beszélgettek is a faluban, hogy 1955-ben talán múltja miatt váltották le. Viszont 1959-ben, megalakulásakor, az Árpád Tsz elnökévé újra őt választották meg, s most is ő az egyesült tsz elnöke. Mivel az igazgatóságra nem tud kellően támaszkodni, döntéseiben a különböző kívánságok és követelések között ingadozik. – Úgy kell csinálnunk, hogy mindenkinek jó legyen! – ez a jelszava, s talán maga sem mindig érti, hogy ennek ellenére mégis annyi baj, annyi nézeteltérés van a tsz-ben. 2. Igen, az a nagy kérdés merül fel a tsz vezetői előtt, hogy hogyan lehetne harmonikus egyetértést teremteni a tsz tagjai között, hogyan lehetne elérni azt, hogy a közösség ügyeiben az emberek okossága, hozzáértése döntsön. Valahogy az a tényleges helyzet, hogy az emberek nem tanulták meg igazán, hogyan kell demokráciában élni, illetve hogyan kell a demokráciával élni. A felszabadulás előtt a nagygazdák uralkodtak a faluban, 45 után a demokratikus közélet szabad levegőjét nemsokára súlyos hibák torzították el. Most a tsz-ben már megvan a lehetőség az igazi hatékony népi önkormányzat megteremtésére, de valahogy mégsem akar sikerülni! Ma az mérgezi a közösségi élet légkörét, hogy a parasztemberek még bizalmatlanok a szövetkezeti jövő iránt, és ha valami hibát tapasztalnak, ha valami sérelem ér őket, akkor felszabadulnak bennük a régi egoista ösztönök, s akkor se látnak, se hallanak, nem nézik a mások érdekeit, csak a saját érdekeikkel törődnek. (A konok makacsság, a mozdulatlan elégedetlenség úgy ül bennük, mint valami visszatérő sötét átok. Láttam fékevesztett leányokat, asszonyokat, akik valami semmiség miatt fellobbant hirtelen dühükben majd megverték a brigádvezetőt. Nehéz, nagyon nehéz a régi „ember embernek

farkasa”-világ által különbözőkké faragott, ezernyi ellentétes indulattól sarkallt, gyanakvó parasztembereket harmonikus közösséggé olvasztani. Szocializmust akaró parasztságunk a szövetkezetekben új, demokratikus irányított termelési, emberi közösségeket alakít ki. Hogy milyen gyors a gazdasági előrehaladás a tsz-ekben, a mezőgazdaságban, az nem utolsósorban attól függ, hogy ezekben a szövetkezeti közösségekben milyen erős az egység, mennyire növeli meg az együttes erőfeszítéseket az együttes akarat, a közös célkitűzések közös vállalása. A közgyűlések általában érdektelenek és eseménytelenek. A közös ügyekhez nemigen szólnak hozzá, inkább egyéni sérelmeikkel, problémáikkal hozakodnak elő. Annak még csak kezdeti lehetőségei, biztató ígéretei villannak fel, hogy életük, munkájuk sorsdöntő problémáit hozzáértéssel, felelőséggel megtárgyalják, véleményét is tiszteletben tartsák. Annak ellenére van ez így, hogy tagadhatatlanul él bennük a faluban történő minden esemény iránti érdeklődés, hogy a tsz minden ügyét számon tartják, sőt minden embertársukról is tudnak mindent. Azt is tapasztaltam a faluban, hogy azok a középparasztok, vagyonos emberek, akiknek életét azelőtt teljesen a vagyonszerzés, a birtokukon való munka töltötte ki annyira, hogy vasárnap is csak legfeljebb a templomba mentek el, tsz-be lépésük után kibújtak a csigaházukból, minden eseménynél ott vannak, eljárnak a művelődési házba, kocsmába, amit azelőtt nem tettek meg. Minden iránt érdeklődnek, vitatkoznak. Azonban mégsem sikerült ezt az eleven érdeklődést, közreműködő akaratot élő erővé átalakítani. Mert hosszú az út ám addig, hogy ez megvalósuljon. Hogy minden ember elmondja véleményét, mert minden embernek van véleménye mindenről, s minden szövetkezeti gazda tudna okos dolgokat mondani, okos javaslatokkal hozzájárulnia közös gazdaság irányításához. Hogy ezt mégsem sikerül eredménnyel megvalósítani, annak talán az a legfőbb magyarázata, hogy a parasztember egyéni gazdaságában, egyéni világában megszokta, hogy mindent maga döntsön el, s mindent maga végezzen. A családban nem vitatkozott vele senki, a családfő szava volt a döntő. „Az én házam: az én váram” – szinte ez sugárzott minden földes gazda cselekedetéből, minden megnyilatkozásából. Csak annyiban érdekelte embertársának sorsa, hogy lássa, annak több-e a vagyona, szebb-e a lova, tehene, vagy szebb ruhában jár-e? A paraszti egoizmus, individualizmus a tsz-be lépéskor nem veszett ki az emberekből. Ezért aztán, ha a közös ügyek megvitatásáról van szó, a régi életszemlélet még hat, a paraszti lélekben szunnyadó régi, beidegződött reflexek még a régi módon működnek. „Minek itt annyit beszélni – szökken a gondolat a kemény paraszti koponyákban –, nem vagyok én hozzászokva, hogy annyit prézsmitáljak a munkáról!” Hamar elkeserednek amiatt is, ha nem úgy alakul a dolog, ahogy ők szeretnék, s kevés türelmük van mások véleményének meghallgatásához. Aztán meg azt is megszokták egyéni korukban, hogy a családból senki sem mert ellentmondani nekik. Itt a nagy családban, a tsz-ben pedig igencsak előfordul,

hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogy várják, s a „megszégyenítéstől” félve fel sem szólalnak. Ezért van azután, hogy a szövetkezeti közgyűlések igencsak egyhangú, szegényes képet nyújtanak, hogy a tsz-demokrácia még csak keret, amit tartalommal kell megtölteni. 3. Ennél a gondolatnál még álljunk meg egy pillanatra. Egyéni korában a parasztember életét a gyűjtés, a gyarapítás, a „kaparj kurta, neked is lesz” – gondolata sarkallta. Ezzel feküdt, ezzel kelt, ez volt életcélja, ami egész mivoltát, akaratát betöltötte, minden cselekedeté irányította. Ez volt örömének forrása, boldogságának melengetője. ez az évezredes életcél hogyan alakul át most emberibb élettörekvéssé? Az egyéni törtetés hogy folyik bele a felemelkedésért vívott közös küzdelem áramlatába, hogyan vegyül össze az egyéni törekvés a közösség lendületével? Az élet adta válasz nagyon bonyolult. „Válságban van a paraszt!” – mondotta nekem otthon valaki. – „Élet- és munkakörülményei alapvetően megváltoztak, de belül, érzései, gondolatai mélyén az idő mozdulatlan!” Túlzásnak tartom ezt a véleményt, de az vitathatatlan, hogy a most lejátszódó, a régi paraszti életet, paraszti világszemléletet alapjaiban megrengető társadalmi és emberi forradalom nyomában válság is jár. A régi maradi életérzések, a régi emberi magatartás válsága. S itt is lehet és kell is keresni még az előbbiek mellett annak okát, hogy nem mindenki találja helyt a tsz-ben, hogy a szövetkezet nem fejlődött még harmonikus közösséggé, olajozottan működő, egészséges szervezetté. Hogy néha a fellobbanó egészségtelen szenvedélyek kedvezőtlenebb képet mutatnak erről a vajúdó emberi közösségről és magukról az emberekről, mint amilyenek valójában. Ezért van az, hogy már két-három év óta mindig tapasztalható, hogy tavasszal a friss remények és a jobb jövőt váró bizalom légkörében mindig erősebb a munkalendület, könnyebben hallgatnak az emberek a jó szóra. De azért van az is, hogy néha bosszantó hiba hatására szeszélyesen megváltozik az emberek hangulata, alábbhagy munkakedvük, s vége-hossza sincs az elégedetlenkedő morgolódásnak. Ilyenkor van az, hogy az emberek csak ímmel-ámmal mennek ki földre, munka előtt még komótosan megreggeliznek, ebéd után pedig alighogy lefelé hajlik a nap, már hazafelé tekingetnek, várják a tehergépkocsit vagy vontatót, ami hazaszállítja őket. Ebben a hangulati depresszióban azután minden katolikus ünnepet – úrnapját, áldozócsütörtököt és ehhez hasonlókat – megünnepelnek , amit a faluban tréfásan „gatyafoltozó ünnep”-nek neveztek el, mert a naptárban már régóta nem piros betűvel szerepelnek. Nos, végeredményben minden kínzó probléma között az egyéni, az egoista, az individualista, valamint a közösségi szemlélet közötti ellentét lappang. A kollektivista gondolkodást, a közösség érdekeivel való törődést nem könnyű megtanulnia a nemrég még egyénileg gazdálkodó, egyéni életcélok sarkallta

parasztnak. Az egyéni boldogulásért való küzdelem mindenhatósága még nehezen fér össze a kollektív törekvésekkel, a közösségi érdek elismerésével. Még csak most kezd életcéljuk részévé válni a közös gyarapítása, most kezdik felismerni, hogy egyéni felemelkedésük elválaszthatatlan a közösség előrehaladásától. Parasztok a jövő „kapujában”... Ma még túlsúlyban vannak az „enyém”-hez kapcsolódó érzések és gondolatok, s közös gondok még nem váltak az egyéni gondok részévé. Otthoni látogatásaim alkalmával beszélgetés közben a panaszok mindig a háztáji körül forogtak, mindig egyéni sérelmek izzottak a panaszos szavak mélyén. A közös gazdaság gondjai, tervei mindig csak másodiknak kerültek sorra beszélgetés közben. A közösségi életcélokra való áthangolódás, vagy legalábbis a közösségi érdekek figyelembe vétele azonban azért is égetően szükséges a szövetkezeti parasztemberek számára, mert előfordulhat: a forradalmi változások belső érzelmi vihara közben egyszer csak azon vehetik észre magukat, hogy egyéni törekvéseik, a közösségtől el-elforduló egyéni életcéljaik számára járhatatlan az út, s ezért talajukat veszthetik. Tapasztalható olyan jelenség gyengén működő, sok hibával küszködő tsz-ekben, hogy az emberek – ha időlegesen is – elvesztik hitüket a szövetkezet jövőjében, azt is tudják azonban, hogy a történelem szükségszerű parancsa ez: nincs visszaút, ezért kiábrándultakká válnak, megrendül bennük az életakarás, s ilyen helyeken az alkoholizmus könnyen ragad el különben becsületes, szorgalmas embereket is. A faluban erről éppen még nincsen szó, de előfordul, hogy a kocsmázás veszélyes méreteket ölt. A gazdaság központja a kocsma mellett van, s az egymásra és az intézkedésekre várakozó emberek a kocsmában verődnek össze. Megtörtént már az is, hogy a várakozásból ivászat lett, s csak úgy délelőtt 10 óra felé indultak vagy akartak indulni a munkába. A közösség ügyeivel való szenvedélyes törődés, az egyéni ambíció harmonikus feloldódása a közös érdekekben és célokban adhat szilárd alapot a szövetkezeti gazdáknak életük új értelmének megtalálásában. (Tiszatáj 1963/2)

A falu változó arca

1964. június 4. 1.

Hol vannak a tegnapi szegények? Nem lehet célunk, hogy mai eredményeinket, fejlődésünket unos-untalan a felszabadulás előtti szegénységhez mérjük, a hárommillió koldus Magyarországát vegyük kiindulópontnak. Hiszen azóta már sok víz lefolyt a Dunán és a Tiszán, nemsokára ünnepeljük felszabadulásunk 20. évfordulóját. Érthető tehát, hogy igényeink és lehetőségeink azóta óriási mértékben

megnövekedtek. A parasztság mai életéről, a falu változó arcáról azonban sokat mondhat számunkra az, ha felkutatjuk, hogyan élnek ma azok a családok, amelyek 20-25 évvel ezelőtt szegénynek számítottak. Az ő életútjuk, küzdelmük, sorsuk alakulása tanulságos lehet számunkra és, mint cseppben a tenger, tükröződnek benne azok a változások, amelyek a falu életében a végbementek, illetve végbemennek. A ma mintegy ötezer lakosú Kiszomboron a felszabadulás előtt sok földnélküli, vagy kevés öldű napszámos család élt, sokan cselédek, tanyásbéresek voltak a Rónay-uradalomban és a nagygazdáknál. Palócz Györgyék is tanyásbéresek voltak. Palócz Györgyék kilenc gyermeke közül hét már nős, illetve férjnél van. Az apa 64 éves és a makói Lenin Tsz kiszombori üzemegységében fogatos. Sokat dolgozik, hajnali háromkor kel és csak úgy este nyolc órakor vetődik haza. Igaz, meg is van munkájának a látszatja, mert tavaly például 530 munkaegységet teljesített, s csak zárszámadáskor 18 ezer forintot kapott kézhez. A >>Lenin<
Most csak Horváth Menyhértnével találkoztam otthon, s annak ellenére, hogy a betegség, az asztma még most is kínozza, valahogy vidámabban csengtek szavai, mint hat évvel ezelőtti találkozásunkkor. Akkor meg volt győződve arról, hogy azért kerestem fel őket, mert >>be akarom őket agitálni a tsz-be<<, ezért nem is szívesen beszélt velem Most maga hozta fel, hogy férje a tsz-ben van, elég jól keres, csak az a baj, hogy nagyon szigorú a norma, meg néha ő is betegeskedik. – Azért most jobban állunk – mondja Horváthné. – Egyik fiunk időközben megnősült, két leányunk férjhez ment, s mindegyiket illően kiházasítottuk. A két legkisebb fiú közül az egyik a szőregi borpalackozóban dolgozik, a másik pedig még ipari tanuló. A nagyobbik fiú csak hat osztályt végzett, nem járhatott iskolába, mert a földön apjának kellett segítenie, s most csak segédmunkás. Elég keveset keres. Kérdem Horváthnétól, hogy a fiú miért nem a tsz-ben dolgozik. – Elég, ha a családból egyvalaki van a tsz-ben – válaszolja félre nem érthető hangsúllyal. Úgy látszik – gondolom magamban –, hogy a bizonyító tények ellenére Horváthné egy jó adagot megőrzött még tsz-ellenes előítéleteiből. Ő a betegsége miatt nem dolgozhat kint, ezért kocatartással, malacneveléssel foglalkozik. Ez is hoz a konyhára hat-nyolcezer forintot. A tanácsházán azt mondták, hogy Kiszomboron legtöbb gyermeket Gera Istvánné nevelt fel. Összesen 15 gyermeket szült, ebből 12 él. Unokáinak száma 19. Ők a község másik régi szegénynegyedében, Haleszben, szintén Oncsaházban laknak. 1942-ben költöztek a faluba. Azelőtt tanyákon cselédeskedtek. Gera Istvánné zömök, kövér, erős asszony. Haja már ősz, de még szinte fiatalosan mozog. Otthon van, ő vigyáz egyik leányának kisgyermekére. Legkisebb fia 9 éves. Sokat tudna beszélni, hogy a régi világban mennyi nélkülözésben, gondban, bajban volt része, míg a gyermekeket felnevelte. Gera Istvánné már kétszer kapott anyasági kitüntetést. 1955-ben, mikor legkisebb gyermekét megszülte és még a felszabadulás előtt. Az akkoriban azonban nem sok köszönet volt. Az ünnepélyes alkalomra nagyon sokan összejöttek a kaszinóban. Minden szépen előkészítettek. Nagyon szép, szívhez szóló beszédek hangzottak el. Geráné is ott állt a boldog, kipirult arcú kitüntetendők között. Neki 11 gyermeke volt és arra számított, hogy a kitüntetéssel együtt valami ajándékot is kap. E helyett azonban csak egy emlékérmet tűzött a mellére a Makóról jött fő-fő úriasszony. A keserves csalódás és felháborodás könnyet csalt a szemébe. A következő pillanatban azonban anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, előrelépett és szinte eszelősen ezt kiáltotta: – Jobb lett volna, ha ehelyett kenyeret kaptam volna, mert azt legalább a gyerekeknek adhattam volna! – A kaszinóban először riadt csend fogadta kétségbeesett kiáltását, majd taps robbant ki, mert nagyon is igaznak tartották, amit mondott. Másodszor 11 évvel ezelőtt kapott anyasági kitüntetést, meg vele kétezer forint jutalmat.

2. Régi gazdagok – mai jómódúak

1964. június 9.

A legutóbbi másfél évtizedes fejlődés alaposan átforgatta a falu társadalmát. A régi vagyonos nagygazdaréteg egyik része nem bírta átvészelni a kulákság elleni gazdasági intézkedéseket, s közülük főleg a munkaképtelen, egyedül élő öregek most azt a szűk falusi réteget szaporítják, amelynek tagjai elesettségük miatt szociális segélyre szorulnak. Ilyeneket majdnem minden faluban lehet találni. Közülük is talán legérdekesebb a sorsa a kiszombori Borotvás Boldizsárnak. A felszabadulás előtt a falu egyik legismertebb nagygazdája volt 70 hold földdel. A szovjet csapatok elől Nyugatra menekült, csak később tért vissza. Földjük egy részét elvették tőlük. S az a Borotvás Boldizsár, aki a felszabadulás előtt a tanyája közelébe tévedő „kódisokat” sóval töltött vadászpuskával lövöldözte, ma, 78 éves korában más házában kénytelen meghúzni magát feleségével együtt. Ő a tsz-től 260 forint nyugdíjat kap, felesége pedig havonként 200 forintos szociális segélyben részesül. Hozzátartozóik nincsenek, nagyon elhanyagolt, egészségtelen körülmények között élnek. Legutóbb a tanács egészségügyi állandó bizottságának tagjai elhatározták, hogy társadalmi munkában kimeszelik kis kamrájukat. Azonban kénytelenek voltak dolgukvégezetlenül hazamenni, mert Borotvásék nem engedték szegényes holmijukat kihordani, attól félve, hogy a házigazda visszafoglalja a szobát tőlük. A nagygazdák legnagyobb része lassan feltalálja helyét a tsz-ben, bár elsősorban közülük kerülnek ki azok, akik még most is húzódoznak a közös munkától. Találhatók olyanok is, akik ugyan beléptek a tsz-be, de lovat tartanak, földet bérelnek és egyéni gazdálkodást folytatnak, spekulációval foglalkoznak. A tszben dolgozó volt nagygazdák nehezen tudják leküzdeni a vérükbe ivódott régi, a vagyongyűjtés mindenhatóságára épülő életszemléletet. Sokan nehezen tudják megtalálni új életcéljukat, a zsugoriság, a harácsolni akarás szenvedélye küzd bennük a korszerű életfelfogással. Nevetve mesélték nekem Apátfalván az egyik idős gazda esetét. Nem volt régebben sem valami gazdag ember, de zsugoriságát, fösvénységét hetedhét határon ismerték. Kertjéből egy fej salátát, egy szem gyümölcsöt nem evett meg, mind pénzzé tette. Meg is született a szólásmondás: „Olyan, mint a hét szűk esztendő”. Udvarában még a régi világban ártézi kutat fúratott, s a szomszédoknak is megengedte, hogy onnan hordják a vizet. Ennek azonban az volt az ára, hogy évente két napot kötelesek voltak neki dolgozni. A községben azonban nemrégen megépült a törpe vízmű és vízvezeték. Ő először nem kapcsoltatta be a vezetéket, nem akart erre pénzt áldozni. Később azonban így okoskodott: „Mi lesz, ha elromlik ez az öreg kút? Akkor nekem is a szomszédokhoz kell járnom vízért, s nekem is két napot kell dolgoznom náluk!” Mégis bekapcsoltatta tehát a vízvezetéket az udvarába.

Apátfalván, a volt nagygazdák közül talán a legnépszerűbb ember a 74 éves özvegy Tóth L. Jánosné. Sokan Ilonka néninek szólítják. Mindenkihez barátságos: a párttitkárral csakúgy szóba áll, mint a pappal. A falu, a világ eseményei érdeklik, rádiót hallgat, Jókai-könyveket olvas. Mikor nála jártam, maga mesélte el élete sorsát. – Szegény voltam én – mondta. – Életemben nagyon sokat dolgoztam, édesanyámnak segítettem. Házikenyér-sütők voltunk, nappal kosztosainknak főztünk. Egészen 50 éves koromig nem mentem férjhez, nem akartam elhagyni édesanyámat. Ekkor azonban már nagyon meguntam a sok munkát, gyötrődést és kimondhatatlanul megirigyeltem a gazdagok életét. Kosztosom volt Tóth L. János százholdas gazda is, akit a faluban csak „Gazda Laci”-nak hívtak. Mikor meghalt a felsége, utolsó szavaival ezt monda nekem: „Viseld gondját ennek a vénembernek”. Így lettem én 50 éves koromban az akkor 78 éves Tóth L. János felesége. Különösebb meghatódottság nélkül beszél életének ennek a fontos szakaszáról. Elmondja, hogy férje 1942-ben meghalt, s ő hosszú ideig pereskedett férje családjával a száz hold miatt. A bírósági tárgyalás után ő fizette a fényes étteremben az ebédet az ügyvédeknek, s akkoriban még úriemberek is voltak a kérői között – a földjéért. Elsőnek léptem be a tsz-be – néz rám kis büszkeséggel. – Elegem volt a földdel való vesződségből, pereskedésből. Most áldás az életem, mert nem kell félnem a végrehajtóktól. Nyolc hold után kapok földjáradékot, évente kétezer forintot, meg a tsz-nyugdíjat. Mindenem megvan. Nyugodtabban élek, mint régen! Apátfalván, a mai jómódúak között nemcsak az ügyes, jól gazdálkodó volt középparasztok és nagygazdák találhatók meg. Mindinkább a jómód színvonalára emelkednek a régi agrárproletárok, kisföldű parasztemberek is. Ez a folyamat Apátfalván és a makói járásban már tulajdonképpen azzal magyarázható, hogy az újonnan földhöz juttatott parasztok elsősorban a kertészkedésben, a zöldség- és hagymatermelésben, a gazdálkodás belterjesebbé tételében vélték megtalálni felemelkedésüket. Ami többé-kevésbé be is vált és most ez a kedvező folyamat a jól gazdálkodó tsz-ekben tovább folytatódik. Dinnyés Antalt mindenki ismeri Apátfalván, 1942-ben jöttek át Romániából feleségével, kétéves kisfiukkal. Összes vagyonuk, értékük az volt, amit magukon hoztak. Évekig egy kis egyablakos putriban húzták meg magukat. Most pedig több mint százezer forintos költséggel szép, kétszobás, parkettás házat építettek. Mikor Dinnyés Antal belépett a tsz-be, már nyolc hold földet mondhatott magáénak. Mind a felszabadulás utáni években vette – apránként. Mi a felemelkedés titka? Az, hogy az évek folyamán Dinnyés Antal kiváló kertésszé, zöldségtermelővé fejlődött. Holdanként száz mázsa vöröshagymát termelt már tíz évvel ezelőtt is. Éjt nappallá téve dolgozott. Hangyaszorgalmú társaival ők azok, akik az apátfalvi tsz-ekben élharcosai a zöldségtermelés és a kertészeti kultúra fejlesztésének, a szövetkezeti gazdálkodás kibontakoztatásának.

Nehogy azt gondolja valaki, hogy Apátfalván a jómódú, vagy jómódúvá váló családok csak egy szűk réteget jelentenek. Bizonyítékul elég felemlíteni azt, hogy a valamivel több mint ötezer lakosú, 1400 házból álló faluban 104 tv, több mint 300 mosógép, mintegy 100 fürdőszobás ház található. A házak 80 százalékában búboskemence helyett cserépkályhát használnak. A falu takarékbetét-állományának értéke pedig meghaladja a hatmillió forintot. 3. Vannak- e nehéz anyagi helyzetű családok?

1964. június 12.

Régóta járom a makói járást és az egész megye falvait, hiszen ez hivatásommal jár. Gyermekkorom óta ismerem és jó ideje figyelemmel kísérem a Makó környéki falvak életét, s a szemtanú meg a szülőföldjét szerető ember hitelességével állíthatom, hogy a vidék, a falvak képe évről évre változik. A községek végén a horpadt mellű kalyibák lassan átadják helyüket a csinos, takaros új házaknak. A tegnapi szegénység, elesettség nyomai eltűnnek, de vajon van-e mai szegénység, mai elesettség? A mai gondokat, egyesek nehéz sorsát nem takarja-e előlünk az, hogy figyelmünket nagyon is csak az újra, a lelkesítőre fordítjuk? A kérdés, amit így tettem fel magamnak: „Vannak-e nehéz anyagi helyzetű családok?”, azért sem hagyott nyugton, mert makacsul visszatért emlékeimben egy négy év előtti kép. Apátfalván jártam akkor, s a faluvégi cigánytelepet kerestem fel. Kora tavasz volt, a nap sugarai már langyosan sütöttek. A földek várták a munkáskezet, de a putrik napos oldalán erős cigánylegények, férfiak üldögéltek. Percek alatt körülfogták az autót, s legtöbben azt kérdezték, tudok-e számukra valahol munkát? Azt hitték az „autós emberről”, hogy a munka ügyében jön hozzájuk. S amiatt panaszkodtak, hogy a tsz-be sem akarják befogadni őket, s másutt sem igen kapnak munkát... Akármelyik községben kérdeztem meg a helyi vezetőket, a válasz mindenütt az volt: „Aki szegény, az a maga szegénye”. E kijelentés igazságát elsősorban az apátfalvi és magyarcsanádi cigánylakosság helyzetén igyekeztem lemérni. Nos, a kép, amit kaptam, sokkal biztatóbb, mint négy évvel ezelőtt. Apátfalván 266 cigány él, 69 családban, Magyarcsanádon pedig 240, összesen 52 családban. Apátfalván 130 a munkaképes közülük, Magyarcsanádon pedig mintegy 100. Mindnyájan találnak munkát, ha dolgozni akarnak, mint ahogy legtöbben dolgoznak is. Sokan járnak közülük a Mezőhegyesi Cukorgyárba, a nagylaki kendergyárba, Makóra, Szegedre. A magyarcsanádi cigányoknak mintegy fele már a tsz-ben találja meg a megélhetését. Apátfalván még nagyobb az ellenállás velük szemben. Mindenesetre a javuló helyzetről tanúskodik, hogy Apátfalván már hat cigány építkezett a falu belterületén, s Magyarcsanádon is növekszik az építkezési kedv közöttük. Mondják, hogy Csanádon Graur Traján olyan kétszobás, parkettás,

ikerablakos házat építtetett, hogy azt akárki örömmel elfogadná a faluban. Apátfalván arról számoltak be, hogy szombatonként a húsboltban, a hússzékben a cigányasszonyok a fő vásárlók. A cigánygyermekek közül egyre többen járnak középiskolába. Sajnos, van egy-két család a cigányok között, amelyik továbbra is nagyon nehéz körülmények között él. Ennek azonban olyan oka is van, hogy a munka nemigen veszi be őket, állandóan változtatják munkahelyüket, vagy éppen betegség miatt nem tudnak rendszeresen dolgozni. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a cigánycsaládok sokgyermekesek. Akik szociális segélyt kapnak Megkérdeztem azt is, hogy mennyien kapnak szociális segélyt, mert ez is valamelyes támpontot jelentett vizsgálódásomban. Nos, a helyzet a következő: Kiszomboron 21-en, Apátfalván szintén 21-en, Csanádpalotán 19-en, Magyarcsanádon pedig 8-an kapnak havi 200 forintos szociális segélyt. Az ötezres községekben tehát közel 50 ezer forintot fordítanak segélyezésre. Csak néhányan vannak olyanok, akik a társadalom, a közösség anyagi segítségére szorulnak. Vajon kik lehetnek ezek? Az említett községekben a tanácsházán felsorolták őket. Egytől egyik munkaképtelen, vagy beteg, idős emberek, özvegyasszonyok,e gyedül élő öregek. Elvétve találhatók közöttük fiatalabbak is, olyanok, akik valami testi hibában szenvednek, vagy súlyos betegek, s ezért munkaképtelenek. Ezek azonban a legtöbbször a termelőszövetkezettől is kapnak támogatást, ha mást nem, hát tüzelőt télire. Helyzetük nem olyan rossz, mint ahogy első pillanatra látszik. Különben is egyre kevesebb azok száma, akik szociális segélyre szorulnak, amit az is bizonyít, hogy olyanok is részesülnek segélyben, akik máshonnan is kapnak támogatást. Többen tsz-nyugdíjasok például, vagy a férj tsz-nyugdíjas, a feleség pedig szociális segélyt kap. Emellett legtöbbször földjáradék és háztáji is jár nekik a tsz-től. Mindezzel azonban még nem teljes a kép. Majd minden községben arról beszéltek a vezetők, az emberek, hogy a legnehezebb a helyzete a sokgyermekes családoknak, különösen azoknak, akik betegség vagy rokkantság miatt nehezebb munkát nem tudnak vállalni a tsz-ben. Kiszomboron ifj. Diós Mihályt említették, mint akinek eléggé kijut a gondokból. A Diós-porta eléggé kirí kopottságával, elhanyagoltságával az utcabeli gondozott porták közül. A házat régen festhették, meszelhették, a nagykapu is rongáltan lóg a kapuoszlopról, rendesen be sem lehet csukni. Ifj. Diós Mihályné, akit a kertben találok, mentegetődzik is. – Férjem a Deszki Gépállomáson dolgozik, későn jár haza, hajnalban kel, mindig fáradt, meg nincs is ideje, hogy rendbe hozza ah ázunk táját. Nagyon kell a pénz, mert hét gyermekünk van, 17 éves a legnagyobb, 2 éves a legkisebb. A legkisebbel éppen most voltam bent az orvosnál. Nagyon beteg.

– Nem lenne jobb, ha a tsz-ben dolgozna a férje? – kérdezem tőle. – Egyelőre nem – válaszolja határozottan –, mert nekünk minden hónapban kell a pénz a gyerekekre, s a tsz-ben kevés az előleg, meg a családi pótlék is jóval kevesebb. A férjem 2000 forintot keres, meg 720 forint családi pótlékot kap, de a gyerekeket még így sem tudjuk úgy ruházni, ahogy illene, pedig a két legnagyobb lány ár üzembe jár, s ők is keresnek valamennyit. Fél hold háztájit is kapunk a tsz-től. Pedig, mint ahogy megtudtam Diósnétól, 8 hold földjük volt, de már 1952-ben férjének a Serneválnál kellett munkát keresnie, mert rossz termésük volt, és az adót is alig tudták kifizetni. Diós Mihály öt év óta dolgozik a Deszki Gépállomáson. Úgy ahogy megélnek. A télen két disznót vágtak, de már minden elfogyott. Most már új hízott sertésre gyűjtenek. – Hogy szórakozásra gondolhatunk-e? – mélázik el kérdésemen Diósné. – Mindenről a le kell mondanunk, hogy a gyerekeknek a legszükségesebbet meg tudjuk vásárolni. 4. Paraszt autótulajdonosok

1964. június 14.

Az emelkedő jólét jeleiként az utóbbi években megjelentek a falvakban is a magánautók. Igaz, a makói járás helyzetét nem lehet összehasonlítani a szegedi járás őszibarackos területeivel, ahol a gépkocsik rohamosan szaporodnak, bizonyítván, hogy a szőlő- és gyümölcskultúra fejlesztése milyen óriási jövedelemszerzési lehetőségeket rejt magában. A 400 balástyai, meg a majdnem ugyanennyi szatymazi autótulajdonos sokat tudna erről beszélni, akik kocsijukat arra is használják, hogy azzal szállítsák árujukat a fővárosba, meg más drága piacokra. A maros-menti falvakban koránt sincs ennyi magánautó még, de az autós parasztok feltűnése a falu világában kibontakozó új lehetőségekről, új törekvésekről és új fejleményekről tanúskodik. A parasztság törekvése az anyagi jólét megszerzésére egyenlő alapról indul és egyenlő feltételek között megy végbe, a régi vagyoni különbségek itt már nem játszanak lényeges szerepet. Mégis, mivel magyarázható az, hogy egyesek kiugrottak ebben a versenyben és jóval megelőztek másokat? Az autótulajdonosok körülményeinek vizsgálata talán erre is választ ad. Az autós tsz-gazdák többsége volt középparaszt, akik megelőzötten, megfelelő jövedelmi tartalékkal léptek a tsz-be, és mivel földre ma már nem gyűjtenek a faluban és minden szükségessel rendelkeznek, tehát autót vásároltak. Erről beszélt nekem Antal József, az apátfalvi Búzavirág Tsz tagja is, akinek Warszava gépkocsija van. Tsz-be lépése előtt 9 és fél hold földön gazdálkodott, s mivel tanyán laknak, főleg állattenyésztéssel foglalkozott. A szövetkezeti gazdálkodást megelőző

évben 1960-ban négy tinót, bikát hizlalt, s összesen 40 ezer forintot kapott értük. Akkor 7000 forint volt az adója a búzaföldadó mellett. A magas, erős, vállas férfi szabadkozik, mikor kérdem tőle, hogy egyéni korában mennyi volt a jövedelme. – Hát olyan 15-20 ezer forint lehetett – mondja végül – Szép bevételem volt mindig – ismeri el –, de sok volt a kiadásom is, 1957-ben lovat, felszerelést vettem, meg gumis kocsit készíttettem 27 ezer forintért. Most ezért a kocsiért 18 ezer forintot kaptam a tsz-től. – Most miért vett autót? – Házat akartunk mi vásárolni Makón – válaszolja. – Arra gyűjtöttük a pénz, de mivel én állattenyésztési brigádvezető lettem, s itt a tanyán van a tsz állatállománya, úgy döntöttünk, hogy csak nem költözünk be a városba. A feleségem nem dolgozik a tsz-ben, a tanya körül tesz-vesz, jószágot hizlal, baromfit tart, kertészkedik, s eddig az árut, a zöldséget, a gyümölcsöt, a tejet, a tojást kerékpáron hordta a piacra. Nagyon nehéz volt neki, s hogy a városi házról egyelőre lemondtunk, autóba fektettük a pénzt. Most már ezzel jár a feleségem a piacra, meg vasárnaponként elmegyünk az ország különböző részeibe. Antal József tavaly 720 munkaegységet teljesített a tsz-ben, ami 46 forintjával számolva (ennyi volt a tsz-ben a munkaegység értéke) több mint 30 ezer forintot tesz ki. Az adatok arról tanúskodnak, hogy a tsz-ekben a legtöbb jövedelemhez az állattenyésztési dolgozók, traktorosok, fogatosok, műhelyi munkások jutnak, vagyis leginkább azok, akiknek egész évben van munkájuk. Az ambrózfalvi „Dimitrov”-ban, a járás legjobb tsz-ében, ahol az egy tagra eső átlagjövedelem 20 600 forint, a legmagasabb jövedelemhez Cselovszki István traktoros jutott, keresete néhány száz forinttal maradt alatta a 40 ezer forintnak. S érdekes, hogy a nagyéri Vörös Lobogó Tsz-ben is értek el ilyen magas keresetet, ahol pedig az átlagjövedelem 5-6 ezer forinttal alacsonyabb. Ambrózfalván és Nagyéren is mintegy 50-50 tsz-gazdának volt 20 ezer forinton felüli keresete, ami azt jelenti, hogy ők együttvéve annyi jövedelemhez jutottak a közösből, mint a többi 150-200 tag! Úgy látszik hogy ők képezik az új „favoritokat” a szövetkezeti faluban. Igaz, ők végzik a legnehezebb munkát, s legtöbbször kétszer annyi munkaegységet teljesítenek, mint a növénytermesztők s általában szakképzettséggel is rendelkeznek. Lehetőségeiket jól mutatja Betkó János példája, aki műszerészként az ambrózfalvi Dimitrov Tsz gépműhelyében dolgozik. Ő nemrégen vásárolt 65 ezer forintért egy Skoda Octavia Szuper kocsit, pedig csak 23 éves. 1960-ban végezte ela z iparitanuló-iskolát, műszerészként egy évig a Mezőhegyesi Cukorgyárban dolgozott, ahol egy újításért 7000 forint jutalmat kapott. Az ember ezek láttán felteheti magának a kérdést: új rétegződés alakul az egységessé váló szövetkezeti faluban? A kérdés természetesen jogtalan, hiszen ezek az emberek munkájuk után jutnak az átlagosnál nagyobb, és tegyük hozzá:

megérdemelt jövedelemhez. Bár egyes helyeken a munkanormákkal és az elosztási módszerekkel is lehet baj, s az tagadhatatlan, hogy a nagy jövedelmi különbségek sokhelyt élet problémákat vetnek fel és ellentéteket okoznak a tsztagság között. A megoldás azonban csak az lesz, ha a gazdálkodás belterjesebbé válásával, helyi feldolgozó üzemek létesítésével mind nagyobb számú tsz-gazda tud télen is munkalehetősége találni a tsz-ben. Az azonban elgondolkodtató, hogy a tsz tagságnak mintegy fele, még a jól gazdálkodó >>Dimitrov<<-ban is, 10-12 ezer forintot alul keres, s ez a helyzet a közepesen és gyengén működő tsz-eknél még rosszabb. A helyzet megoldását sürgeti az is, hogy a jövedelmek közötti ilyen különbségek nemcsak egy tsz-en belül tapasztalhatók, hanem olyan tsz-ek, falvak között is, amelyek különben egyforma adottságokkal rendelkeznek. Elég csak Ambrózfalva és Nagyér esetére utalnunk. Nagyéren a falu lakóinak átlagjövedelme 5-6 ezer forinttal alacsonyabb, pedig lehetőségeik egyformák. A rossz vezetési módszerek, a vezetésben előforduló bizonytalanságok, hibák tehát ennyire befolyásolhatják egy-egy tsz, egy-egy falu jövedelmének, életszínvonalának alakulását. S csak helyeselni lehet azt, ha maga a tsz-tagság, a falu lakossága küzd azért, hogy az ilyen falvak közötti versenyben behozzák a vezetés hibái miatti lemaradást. 5. Új paraszti életcélok

1964. június 19.

A régi faluban, az „egyéni világban” s vagyonszerzés vágya sarkallta a parasztembert. Nemcsak a földes parasztok, a gazdák életszemlélete volt ez, hiszen megszületett a földnélkülieket, a napszámos embereket vigasztaló és serkentő szólásmondás is: „Kaparj kurta, neked is jut”. Nos, ennek az életszemléletnek a feltételei a faluban bekövetkezett változásokkal megszűntek. A kérdés azonban az, hogy ezek a régi életcélok hogyan tudnak átformálódni, átnőni az új helyzetnek megfelelő korszerű élettörekvésekké, életfelfogássá. Vajon a korszerű életérzés, a modern életfelfogás gyökeret vert-e már a változó falu embereiben? Csanádalbertin azt mondta nekem a párttitkár, hogy a tsz-ben gazdaságilag rendben mennek a dolgok, a munkakedvvel, az igyekezettel nincs baj. A falu felemelkedése azonban és végeredményben a további gazdasági fejlődés most már tulajdonképpen azon fordul meg, hogy az emberek életmódjában, életfelfogásában, általános és szakműveltségében mennyiben következik be gyökeres változás. Érthető, hogy az egyszerű parasztemberek nem tudják pontosan megfogalmazni, mennyiben változott meg életfelfogásuk, érzés- és gondolatviláguk. Sokszor talán nincsenek is tudatában ennek a változásnak. Megjegyzéseik, kijelentéseik azonban mégis élénken viszonyítják ezt a változást.

Fazekas József a tsz kovácsműhelyében dolgozik. Idősebb ember. Mozdulatai lassúak, megfontoltak, mint azoké az embereké, akik egész életükben nehéz fizikai munkát végeztek. Beszélgetésünk gördülékenyen folyt, míg körülményeiről, a keresetéről kérdezősködöm. Elmondta, hogy nehéz sorsa volt. Idős, beteg szüle eltartásáról kellett gondoskodnia, s felesége is korán meghalt, mikor a gyermekek még fel sem cseperedtek. A felszabadulás előtt 18 évig egy nagygazdánál dolgozott, mint kovács- és gépkezelő. A felszabadulás után földet kapott, azon gazdálkodott. A tsz elől 1960-ban elment Dunaharasztira, ahol a hajójavító műhelyben dolgozott. A télen azonban hazajött, mert megnősült, itthoni asszonyt vett feleségül. Hogy megkérdeztem tőle, mi az életcélja, mi az, amire törekszik az életben, szinte megütközött a kérdésemen. S mikor rám emelte kisség fáradt tekintetét, hirtelen én is rádöbbentem kérdésem banális voltára. – Mi lehetne az én életcélom még? – mondta hosszú szünet után. – Hát csak az, hogy könnyebb legyen a munka, meg hogy nyugodtan élhessek. Aztán válaszából mégis csak kikerekedett, hogy mostanában valahogy az idősebbeknek is több a vágyuk, a tervük, mint régebben. Neki az volt a legfőbb vágya, hogy munkájából becsületesen megéljen, később meg az, hogy fia tovább tanulhasson. Fia azóta már elvégezte az agráregyetemet, s itt a megyében dolgozik jó állásban. De örömmel számolt be arról is, hogy most tudnak venni egy jó házat a főutcán, s még arra is futja, hogy kitatarozzák. További terveikben szerepel, hogy majd mosógépet vásárolnak, bekapcsolják a vízvezetéket az udvarukba. Ekkor hirtelen a fürdőszoba jutott szembe, hiszen mondták nekem, hogy Csanádalbertin is divatba jött a fürdőszoba. Ő azonban megelőzött. – A fürdőszoba nem kell nekünk. Annyira már nem akarunk modernizálódni. Ifjú Gagó János többek között arról ismert Csanádalbertin, hogy éppen a tszszervezés megindulása előtt vásárolt öt hold földet 31 ezer forintért. Igaz, a többi tíz holdat is úgy vásárolta 1947-től kezdve. A lovak szerelmese még most is, az egész vidéken ismerték, mint híres lótenyésztőt. Vajon ez az ember hogyan találja fel helyét a tsz-benn? – kérdeztem magamban, míg keresésére indultunk a szépen zöldellő határban. A kérdés azért is jogos volt, mert elmondták, hogy Gagó János mintaszerűen gazdálkodott egyéni korában, mindig két és fél holdon termelt cukorrépát és termésátlaga sohasem volt 220 mázsa alatt. Évente 8-10 sertést és egy-két marhát hizlalt. Arra számítottam, hogy talán sajnálkozik majd. Ehelyett ezt monda: – A munkát szeretem, s az a helyzet, hogy a munkát szerető emberek a tsz-ben nem járnak rosszul. Hat-hétszáz munkaegységet teljesítek, s a közösből megvan a 25-30 ezer forint jövedelmem, s emellett a háztáji hizlalást sem hanyagolom el. Megmondom őszintén: ha nem kellene házat vennem, akkor már autóm lenne. Mert én híve vagyok a modern életnek, szeretem a tv-t, s a lovak, jószágtenyésztés mellett másik szenvedélyem a sport, a futball. Amellett, hogy sokat dolgozom, mindig szakítok magamnak időt arra, hogy megnézzem a tvben a futballmérkőzéseket.

Hegyesi János sajnálta a földjét, mikor az a tsz táblájába került. Most már azonban kis öniróniával beszél erről. – A föld bolondja voltam – magyarázza. – A föld, a jószág parancsolt nekünk. Önmagunkkal szemben is zsugoriak voltunk, csakhogy gyarapíthassunk. Most látjuk igazán, hogy nem élet volt az. – Okosabban kezdünk élni – mondja szinte önmagának. – Régen velem se esett meg, hogy hétköznap, mikor munkából haza mentem, mosakodás után rendesebb ruhába öltözve moziba elmentem volna. A szórakozást ilyenkor szentségtörésnek éreztem volna. Most bizony szinte általános, hogy munka után a tv-t nézzük, s mindinkább futja olvasásra, művelődésre is. 6. Közös és egyéni

1964. június 21.

Nemrégen Csanádpalotán egyik gyermekkori pajtásommal találkoztam, aki most néhány hold földjén egyénileg gazdálkodik. Nagyon büszke arra, hogy szép tábla vöröshagymája van. „Én nem sajnálom a földtől a munkát – magyarázta. – Ha kell, hajnalban kelek és este sötétedésig a földön vagyok. A tejcsarnokban is dolgozom, de azért kevés olyan gondozott tábla van, mint az enyém”. – Szebb a hagymám, mint a tsz-é – nézett rám büszkén. – Gyere, nézd meg, győződj meg róla a saját szemeddel. – De hiába magyarázok né neked – legyintett – ezt úgysem mered megírni. Nos, akkor nem volt időm, hogy megnézzem azt a hagymát, amire annyira büszke a gazdája. De azért, elhiszem, hogy valóban szebb, mint a tsz-é, és íme: meg is merem írni. Valóban az a helyzet még, hogy némelyik tsz-ben az emberek mintha egyéni ambíciójukat is feladták volna az egyéni gazdálkodással. A közös, a tsz vonzása még nem mindenütt annyira erős, hogy teljesen és visszavonhatatlanul legyőzte volna az egyéni élet utáni sóvárgást. Az egyéni ambíció, egyéni élettörekvés még nem mindenütt olvadt össze a felemelkedésért vívott közös küzdelem áramlatával, s az egyéni törekvés a közös lendületével... Benák Antalt mindeni ismeri Magyarcsanádon. Mikor négy évvel ezelőtt megalakult a Haladás Tsz, ő lett az egyik brigádvezető, s egyben a pártszervezet titkára is. Nagy igyekezettel fáradozott azon, hogy az új közösség megálljon a lábán. Háromhónapos pártiskolán is tanult. Később azonban mulasztásai, hibái miatt bírálták és ki is zárták a pártból. Ő erre elhagyta a tsz-t, Szegedre akart költözni. Még leváltása előtt egy cikkben én is bíráltam hibás módszereit, helytelen magatartását. Azután évekig nem hallottam róla, s tavaly nyár elején, mikor újra a magyarcsanádi Haladás Tsz-ben jártam, örömmel újságolták, hogy Benák Antal a tsz-ben dolgozik, és most ő a legszorgalmasabb tsz-gazdák egyike. Néhány társával, tsz-en kívüli családtagokkal öt hold zöldségterület művelését vállalták.

Olyan hozzáértéssel dolgoztak, hogy mindenből kiváló termést értek el és jócskán részesedtek a prémiumból is. Akkor megírtam Benák Antal „pálfordulását”, s annak az örömömnek adtam kifejezést, hogy most már tényleg megtalálja helyét a tsz-ben. Az elmúlt hetekben viszont újabb hírt hallottam róla a helyi vezetők megróvó ítéletével, ami azonban már rám is vonatkozott. „Kár volt megdicsérni – mondták –, mert újra otthagyta a tsz-t, illetve nem akar a tsz-ben dolgozni, mert kisipari engedélyt váltott ki, és mint bérmorzsoló és tűzifa-bérfűrészelő dolgozik a községben.” Ő már azt mondta nekem, hogy kétszer sértettem meg. Először akkor, mikor az első cikkemmel lesen megbíráltam, másodszor, mikro megdicsértem, mert a dicséretét sem érdemelte meg. – Látja, én sohasem tudok nyugodtan ülni – mondta. – Nem bírom a tehetetlenséget, a téblábolást, mindig űz, hajt valami. Egyéni koromban kertészkedtem, vásároltam egy MIA-motort. Ezzel nemcsak a saját földemet öntöztem, hanem évenként 15-18 hold bérlocsolását is vállaltam a Maros-parton. Hajnali háromkor keltem és este későig, 9-10 óráig locsoltam. Negyven forint bért fizettek óránként. – Most sem tudtam nyugodtan üldögélni otthon – folytatta. – Láttam, hogy a falunkban a tsz nem tudja megoldani a tagok kukoricájának lemorzsolását. Másrészt itt is sorra lebontják a búboskemencéket, mind többen fával, szénnel tüzelnek télen, de nincs motoros fűrész, amely felvágná a fát. Eddig mindenki kézzel fűrészelte fel. Ismerek makói bérfűrészelőket, akik jól megszedték magukat, egyik már autót is vásárolt. – Én vállaltam a kockázatot – tárja szét karját – más nem mert vállalni. Tizenegyezer forintomba került a vállalkozás. Motort kellett vennem, az első felrobbant, két és fél ezer forintom füstbe ment, morzsolót, fűrészgépet kellett beszereznem. Úgy látom, megéri. Két munkással dolgozom, naponta 60-80 mázsa kukoricát morzsolunk le, mázsánként 5 kilogrammért. Ha egész hónapban tudunk dolgozni, akkor munkásaim megkeresik a 3000 forintot, én persze mint gépkezelő és gép tulajdonosa, jóval többet keresek. De sok a kiadásom is, üzemanyag, javítások, munkásaim SZTK-hozzájárulás, meg még az adó is. A vezetők azt mondták, hogy a tsz csak úgy járult hozzá kisipari engedélyének kiadásához, ha a nyáron legalább 250 munkaegységet teljesít a tsz-ben, mert Benák Antal továbbra is tsz-tag. Sajnos, ő erre nem akart emlékezni, csak a tszben ért sérelmeiről beszél, amelyek bizonyos fokig tényleg fennállnak. Emellett azonban, úgy látszik, nagyon elragadta a maszek vállalkozói hév. Végül mégis azt állította, ha nagyon szorít a cipő, akkor felszerelésével egy másik tsz-be lép be, és mint a tsz egyik üzemága, folytatják a munkát. A beszélgetés végén arra gondoltam, hogy mennyivel gyorsabban haladnának előre a tsz-ek, ha az emberekben élő, ilyen alkotásra kész energiának, teremtő,

kezdeményező tehetségnek a szövetkezeti gazdálkodás keretei között még szabadabb utat engednének. * Minden jel arra mutat, hogy az idei év jó év lesz a mezőgazdaságban. Gazdag termést hoznak a szépen megművelt, gondozott szövetkezeti földek. A szövetkezeti parasztság tényleg dicséretre méltó erőfeszítései mind jobb megérlelik gyümölcsüket. A növekvő jövedelmek, a gyorsabb anyagi felemelkedés nyomán egyre kevesebb lesz a gond a falvakban, a régi nyomor, szegénység nyomai még jobban eltűnnek, s a gazdálkodás belterjesebbé válásával, a paraszti munka szakosodásával a téli hónapokban is mind többen találnak munkaalkalmat a tsz-ben, és mindennek eredményeképpen a jövedelmek közötti különbségek is minden bizonnyal csökkennek majd, és lehetőség nyílik a sokgyermekes családok helyzetének javítására is. (Csongrád megyei Hírlap)

A kétarcú Csanytelek

1965. január 10.

Csanyteleket a Pallavicini nagybirtok, az aszály, a homok, a szik szorongatta a felszabadulás előtti évtizedekben. A harmincas évek elején egy bolgárkertész telepedett le a faluban, Hubanov Miklós, aki kétszeresen bolgár volt, mint kertész és mint bolgár ember. Nemrégen hagyta el hazáját, Bulgáriát. A földet megfelelőnek találta kertészkedésre. A parasztok fejüket csóválták, hitetlenkedtek, s nevettek a bolondos bolgáron. Ma a falu a karalábéból, a primőrzöldségből él. Hubanov Miklós kútja jelképpé nőtt. A meleg, homokos talajon a karalábé hamarabb megnő, mint bárhol a megyében. A Tisza, vagy a Szabad Május Tsz tagjai két-háromszor nagyobb jövedelemhez jutnak a háztájiból, mint a közösből. A háztáji felén korai karalábét, majd annak elszállítása után paprikát és más értékes zöldséget termelnek. Ma mintegy 60-70 Norton-kút áll a háztáji földeken, a kertekben az öntözés szolgálatában. Az elmúlt évben 450-en kötöttek szerződést egyénileg zöldségfélék értékesítésére. A Tisza Tsz, amely majdnem kétszer akkora területen gazdálkodik, mint a másik, már nagyüzemi módon valósítja meg azt, amit Hubanov Miklós harminc évvel ezelőtt elkezdett. A hatszáz holdas öntözőtelepre a Tiszából szivattyúzzák a vizet, s közel 200 holdon termelnek karalábét, zöldségféléket. A Tisza Tsz-ben ennek eredményeként aztán elégedettek a jövedelemmel, ami egy tagra számítva, eléri a 18-18 ezer forintot. A munkaegység értéke 1963-ban közel 50 forint volt, s most is meghaladja előreláthatólag a 45 forintot. A háztájiból származó jövedelmet nem nagyon lehet megállapítani. Pedig az óvodás gyermekek térítési díjánál a szülők egész jövedelmét kell figyelembe

venni. A tanácselnöknek főtt is emiatt a feje, mert az önkéntes bevallás mindig jócskán lefelé kerekítette a jövedelmet. A felvásárlási cédulák azonban árulkodtak. Így tudta meg a tanácselnök, hogy Pető Péteréknek például a háztáji zöldségfélékből eredő évi jövedelme meghaladja az 50 ezer forint. Tóth József, aki közel 400 négyszögölön a háztájiban is karalábét, paprikát termel, 69 ezer forint jövedelmet vág zsebre. Koncz Mihály brigádvezető a Tisza Tsz-ben, 1960 óta tsz-tag, s szabad idejét vasárnapját ő sem fecsérli másra, háztájival foglalatoskodik, 1960 óta szép házat épített, s nemrégen 75 ezer forintért gépkocsit vásárolt. Ma már több mint 30 magángépkocsi szaladgál Csanyteleken, fele tsz-tagoké. Tavaly 27 új ház épült a faluban, mind fürdőszobás. A tévék száma nemsokára eléri a százat. A tanácselnök szerint az anyagi felemelkedés általános, a falu 4700 lakosának túlnyomó többségét érinti. Csanytelek régi képe, a nagybirtok, a nincstelenség nyomorgatta Csanyteleké örökké a múltba veszett, s mindinkább kirajzolódik az újé, a szocialista falué. Azonban még ez is Janus-arc. Megyénknek talán egyetlen falujában sem mutatkozik meg úgy a szövetkezeti gazdálkodás, a szocializmus jegyében lezajlódó felemelkedés, mint Csanyteleken. Mindenki azt várná, hogy az anyagi jólét, a gyors fejlődés nyomán a művelődés igénye, a kulturális felemelkedés vágya is ilyen mértékben fellelhető. Sajnos nem így van. Kevés olyan község van megyénkben, ahol ne lenne művelődési ház. Ahol nem volt, itt is építettek, vagy építenek. Csanyteleken mozi sincs, a kultúrháznak használt régi épületet toldozzákfoldozzák, a lakosság erre nem akar áldozni. Igaz, ez évben a tanácsülés a községfejlesztési hozzájárulást 100 forintról 200-ra emelte, s az emberek lelkesen végzik a társadalmi munkát a vízvezeték bővítésénél. A lelkesedés azonban azzal magyarázható, hogy minél hosszabb lesz a vízvezeték, annál többen öntözhetnek kertjükben, udvarukban. A közösségi érdeklődés, a közügyekkel való törődés, a falu jövőjéért érzett felelősség ma még csak eddig jut el Csanyteleken. (Csongrád megyei Hírlap)

A Duna-Tisza közének parasztsága

1977. október

Az agrártörténeti irodalom a mezőgazdaság fejlődését három nagy területi egységben (Dunántúl, Alföld, Észak) vizsgálja, amelyek egymástól eléggé eltérőek. Ez 1945 előtt is a három említett régió mellett külön, eltérő sajátosságokkal rendelkező egységet képezett a Duna-Tisza köze. Igaz, a DunaTisza köze és a Tiszántúl mezőgazdasága között sok hasonló vonás is volt (a mezőgazdasági városok szerepe, a kisbérletek magas aránya). A döntő különbség azonban mégis az, hogy a Duna-Tisza köze a belterjes mezőgazdasági termelés (a zöldség-, a szőlő- és gyümölcskultúra) központja volt, míg a Tiszántúlon a hagyományos szemtermelés, a külterjes gazdálkodás

volt az uralkodó, s a belterjes mezőgazdasági kultúrák csak egyes körzetekben (makói hagyma, szabolcsi alma) voltak jelen. Fontos meghatározó jellemzője volt a Duna-Tisza köze mezőgazdaságának, hogy a feudális eredetű nagybirtok aránya, amely a Dunántúlon elérte a 26,4 százalékot, Északon a 22,4 százalékot, az egész Alföldön a 17,8 százalékot, Bács-Bodrog és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében (a törvényhatósági jogú városok nélkül) csak 6,5 százalékot tett ki, ami elenyésző az ország más területeihez viszonyítva1. Nem kell bizonyítani, hogy ez a körülmény a DunaTisza közén élő parasztság helyzetére, jellegére, rétegződésére, fejlődésére és tudatára milyen döntő hatást gyakorolt. Erdei Ferenc az amerikai utas agrárfejlődés kérdéseiről A dunántúli parasztság fejlettebb gazdálkodást folytatott, mint a külterjesen gazdálkodó tiszántúli parasztság. Főleg az állattenyésztés, a tejtermelés volt korszerűbb a Dunántúlon, sőt Északon is. A belterjes mezőgazdasági kultúrák fejlesztésében azonban a Duna-Tisza közének parasztsága járt az élen. Erdei Ferenc e kérdést vizsgálva a Futóhomok című művében, 1937-ben a következőket állapított meg: „... nincs a Dunántúlnak számon tartott remeke, kivéve a szőlővidékeket ... Az Alföldnek pedig sok van. A szegedi paprika, a makói hagyma, az orosházi, vásárhelyi és halasi pulyka és baromfi, s a Három Város (Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd) kerti remekei ... Kecskeméten is a kisparasztság volt, zsellér, törpe- és kisbirtokos egyformán, a gyümölcs- és szőlőkultúra kifejlesztő csoportja, de a vezetők itt építőszándékú urak ..., míg Makón, Kőrösön és Szegeden teljesen paraszti teljesítmény volt a kertészet.”2 A zöldség-, szőlő- és gyümölcstermelő parasztság helyzetét vizsgálva külön figyelmet kell fordítani az alföldi agrárvárosok parasztságának helyzetére, hiszen e helyeken a feudális maradványok kevésbé éreztették hatásukat. Erdei véleménye szerint a „három város”-ban (Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd) egyesültek az alföldi agrárvárosok összes vonásai. Úgy vélte, hogy – ha korlátozottan is –, de ezeknél a városoknál megtalálhatók az amerikai utas agrárfejlődés vonásai. A „három város” agrártársadalmát tekintette példának, amely szerencsés további fejlődés esetén kialakíthatja a magyar földművelőpolgárságot.3 Kecskemét vagy Szeged a példa? Az egyes paraszti rétegek arányait, a birtokmegoszlást tükröző statisztikai adatok és a fejlődési tendenciák tüzetesebb elemzése azonban arra figyelmeztet, hogy szélesíteni lehet azoknak a városoknak a körét, ahol szintén megtalálhatók az amerikai utas agrárfejlődés egyes vonásai. Elsősorban Szegedet kell számításba venni, hiszen nagy kiterjedésű határában nem volt feudális magánbirtok, és belterjes mezőgazdasági kultúra alakult ki. Szeged

törvényhatósági jogú városnak volt ugyan 64 ezer holdas nagybirtoka, ennek többségét, 45 ezer holdat azonban kisbérletekként hasznosított. A bérleti idő 2025 évre szólt, amit általában meghosszabbítottak. Ez a bérlőknek némi biztonságot nyújtott, bérletükön tanyát építettek, szőlőt, gyümölcsöst telepítettek, s a bérletük örökölhető volt.4 Az említett városokban előrehaladt azonban a parasztság differenciálódása, az agrártársadalom polarizálódása, s különösen figyelemre méltó, hogy az 50 holdon felüli nagygazdák és úri birtokosok aránya a legtöbb helyen jóval meghaladta az országos átlagot. E réteg gazdasági szerepe igen jelentős volt e városok legtöbbjében, amiből arra lehet következtetni, hogy a kapitalista fejlődés élén elsősorban ezek jártak. Erdei Ferenc a Futóhomok című művében is megjegyezte, hogy „az újabb gyümölcstelepítések frontján már nem a kisparasztság jár elöl, hanem az értelmiségi birtokosok”, és vannak olyan nagy szőlőgazdaságok,a melyek „kapitalista vállalati módszerrel dolgoznak”.5 Kecskeméten a 100 holdon felüli úri és nagybirtokok az összes terület több mint 17 százalékával rendelkeztek. Közöttük volt az egri római katolikus főkáptalan 1366 holdas, a római katolikus egyház 1400 holdas, a Héjjas család tagjainak több száz holdas birtoka, továbbá bankok és szőlőtermelő részvénytársaság több száz holdas gazdaságai. Ez utóbbiak már kapitalista módon szervezett gazdaságok voltak, és nagy területen telepítettek szőlőt és gyümölcsöst. Nagykőrös agrártársadalmát is a gazdagparasztság erős befolyása jellemezte, hiszen az 50 holdon felüliek a birtokosok 7,5 százalékát képezték. Az 50-100 hold közötti birtokkal rendelkező gazdagparasztok létszáma nagyobb volt, és kétszer annyi 100-500 holdas úri birtokos élt Nagykőrösön, mint Szegeden. Cegléden a gazdagparasztok aránya 4 százalékot tett ki.6 Legkevésbé differenciált volt a parasztság Szegeden, ahol az 5-20 holdas középparasztság 45 százalékos aránya jóval felül volt a 37,9 százalékos országos, és a „három város” 30-33 százalékos átlagán, de a legjellemzőbb vonás az 50 holdon felüli gazdagparasztok igen alacsony, 1,3 százalékos aránya volt. (Míg Kecskeméten 17 gazdagparaszti és úri birtokhoz tartozott 10 holdnál nagyobb szőlőterület, és 3 nagybirtok is rendelkezett 50 holdon felüli szőlőgazdasággal, addig Szegeden csak 8 gazdagparaszti, illetve úri birtok folytatott szőlőtermelést 10 holdnál nagyobb területen, és nagybirtokos szőlőgazdaság egyáltalán nem volt. A város fontos belterjes mezőgazdasági kultúrája a szőlőtermelés mellett a fűszerpaprika volt, amelynek termelésével több mint ötezer parasztcsalád foglalkozott, túlnyomó többségében az 1-5 holdasok közül. A paprikatermelés – noha a piaci viszonyok, az értékesítési lehetőségek erősen ingadoztak – jó jövedelmet biztosított a kisparasztságnak. Szeged mezőgazdaságát az is jellemezte, hogy az Alföldön – Hódmezővásárhely mellett – a legsűrűbb baromfiállománnyal rendelkezett, és a baromfitenyésztéssel elsősorban a kis- és középparasztok foglalkoztak.7

Mindez azt bizonyította, hogy a kapitalista agrárfejlődés élén Szegeden a kis- és középparaszti gazdaságok jártak, a gazdagparaszti birtokok szerepe elenyésző volt. Alacsony létszámú volt az agrárproletariátus a mezőgazdasági népességben (24,8 százalék, szemben a többi város 34-44 százalékával). Indokoltabb tehát az a megállapítás, hogy az amerikai utas agárfejlődés vonásai jobban érvényesültek Szegeden, mint Kecskeméten, bár itt is korlátozottan, torzan és ellentmondásosan. A több mint húszezer gazdaság közül hétezer haszonbérlet volt. A bérlők eléggé ki voltak ugyan szolgáltatva a nagybirtokos városnak, mégis a hosszú időre szóló és örökölhető bérlet valamelyes biztonságot, fejlődési lehetőséget nyújtott számukra. A kis- és középparaszt bérlők a zöldség-, a szőlő- és gyümölcskultúra révén tanyás farmergazdaságokat alakítottak ki Szeged nagykiterjedésű határában.8 Az antifasiszta, demokratikus küzdelem paraszti bázisa Erdei Ferenc az antifasiszta, demokratikus küzdelem szükségleteiből és feladataiból kiindulva vizsgálta a magyar agrárfejlődés amerikai utas vonásait. Azt kutatták, hogy a feudális maradványok ellen, a parasztság felszabadulásáért, a demokratikus átalakulásért folyó harcnak – a szegényparasztság tömegei mellett – mely paraszti rétegek lehetnek elsősorban a társadalmi bázisai, és hogyan alakítható ki a parasztság nagybirtokellenes, demokratikus egysége. Erdei a következőképpen jellemezte a Duna-Tisza közi, belterjesen gazdálkodó, polgárosodó parasztokat: „A gyümölcsös- és szőlősgazda a Három Városban is kispolgár, mégis más, mint a dunántúli. Belterjes, piacra termelő gazda. Kecskeméten és Cegléden gyümölcsöt termel, Nagykőrösön zöldségtermelés teszi intenzívvé a gazdaságát. Ez a termelési fejlettség azt jelenti, hogy már eleve vállalkozónak, szorgalmasnak és fölfelé törekvőnek kellett lennie, hogy termelésében a mai nívót elérte, ma pedig fokozottan szemesnek, törekvőnek és igényesnek kell lennie, hogy tovább emelkedjék. Míg falvakban, különösen a Dunántúlon, a kisgazdát bizonyos maradiság, lassúság, közömbösség jellemzi, addig a mezővárosi haladó és fogékony. Törekvéseiben nem túlságosan lojális, és nagy tömegében ellenzéki. Sehol az országban a kossuthi „népuralmi eszme” úgy nem virágzott, mint itt. E gyümölcsös-, szőlő- és kertesgazdák jelentékeny hányadukban zsellér eredetűek, szolidaritásuk ma sem szakadt meg a törpegazdákkal és a munkássággal; mind a kecskeméti kisgazdapárt, mind a nagykőrösi parasztpárt zászlói mögött egy sorban áll velük. S mindkét helyen mozgalmas és nem minden nyugtalanság nélkül való tömeg ez. ... A Három Város szőlős kisgazdái és a nagykőrösi gazda-parasztok keményebb öntudatúak és ebben azonos velük minden alföldi mezővárosi, belterjesen termelő polgárosodó kisgazda.9 A belterjesen gazdálkodó parasztság 1945 után

1945-ben a földosztás azt eredményezte, hogy a Duna-Tisza közi zöldség-, gyümölcs- és szőlőtermelő paraszti gazdaságok megszilárdultak: a bérlők örökbe kapták bérletüket, a belterjesen termelő kisparasztok egy része a juttatott holdakkal a középparasztok színvonalára emelkedett. A felszabadulás utáni években a mezőgazdaság súlyos nehézségekkel küzdött. A háború főleg az állatállományban okozott nagy veszteségeket, amit a parasztgazdaságok nehezen tudtak pótolni. Az állatállomány összességében még 1949-ben sem érte el a felszabadulás előttit. A beszolgáltatási rendszer, amelynek progresszivitása növekedett az 1946-47-es gazdasági évtől, főleg a 20 holdon felüli középparaszti és gazdagparaszti gazdaságokat terhelte, amelyek képesek voltak gabonából piacra termelni. A stabilizáció során a mezőgazdasági árakat – az ipari árakhoz képest – túlságosan alacsonyan állapították meg, és agárolló alakult ki.10 Mindez valóban nehezítette a mezőgazdasági árutermelés fejlődését, A történeti irodalom azonban mind ez ideig nem fordított elég figyelmet arra, hogy voltak a mezőgazdaságnak, a paraszti gazdálkodásnak olyan ágai, amelyek – sajátosságaiknál fogva – már a felszabadulás utáni első években képesek voltak viszonylag gyorsabb fejlődésre, és ezekben az ágakban az árutermelés is akadálytalanabbul kibontakozhatott. Ezek: a zöldség-, a szőlő- és gyümölcstermelés, továbbá néhány más belterjes mezőgazdasági kultúra (rizs, dohány, fűszerpaprika stb.) termelése és a baromfitenyésztés. E mezőgazdasági termények és termékek értékesítésénél a dohány kivételével, az állam piacszabályozó szerepe nehezebben érvényesülhetett – lévén szó idénycikkekről, piacon értékesíthető termékekről. E termékekre ekkor még a beszolgáltatási kötelezettség sem terjedt ki, bár a terület után kivetett gabonabeszolgáltatás és az adó erősen sújtotta a zöldség-, gyümölcs- és szőlőtermelő parasztgazdaságokat is. Az említett mezőgazdasági ágazatok elsősorban a kis- és középparaszti gazdaságokhoz kapcsolódtak és már a harmincas évek végétől a mezőgazdaság leggyorsabban fejlődő ágai voltak. A felszabadulás után pedig az újonnan földhöz jutott és a régi kis- és középparasztság felbuzduló termelési kedvének eredményeképpen további fellendülésen mentek keresztül. Míg a gabonatermelés és az állatállomány még 1947-48-ban is jelentősen elmaradt az 1938-astól, addig a gyümölcs- és bortermelés már a felszabadulás utáni első években meghaladta, a zöldségtermelés pedig megközelítette azt.11 A mezőgazdaság kapitalista fejlődése elé gátat emelt a földosztás, amely csapást mért az agrárkapitalizmusra is, az iparban fokozatosan bekövetkező államosítások, a munkásosztály részvétele a hatalomban, a progresszív beszolgáltatási és adórendszer, és az állam korlátozó szerepe. A kapitalizálódási, polgárosodási törekvések viszont a felszabadulás után nemcsak a vagyonos paraszti rétegeknél, hanem a belterjesen gazdálkodó, árutermelő kis- és középparasztságnál is erőteljesen érvényesültek. (A külterjesen gazdálkodó parasztoknál kevésbé, mert piacra alig voltak képesek

termelni.) A belterjesen gazdálkodó parasztok mezőgazdasági kisvállalkozóként piacra termeltek, korszerűbben, fejlettebben gazdálkodtak, mint a gabonatermelést folytató parasztok. A termelés mellett a piac alakulását is mindig szemmel tartották. Igyekvő, feltörekvő paraszti réteget alkottak, amelynek életelemévé vált a piaci, üzletelési, spekulációs lehetőségek kihasználása, erőteljesen megmutatkoztak, haszonszerzési törekvéseik. A kiskőrösi járásban a gazdaságok 77,1 százaléka, a kecskeméti járásban 64, a bácsalmási járásban 54,8, a kiskunfélegyházi járásban pedig 54 százaléka foglalkozott szőlő- és gyümölcstermeléssel. A Duna-Tisza közi mezőgazdasági városok határában intenzív szőlő- és gyümölcsgazdálkodás folyt. Baján a gazdaságok 58,5 százaléka, Cegléden 57,2, Szegeden 56,4, Kecskeméten 55,6, Csongrádon 47,5 százaléka folytatott szőlő- és gyümölcstermelést.12 A két legfontosabb, a legnagyobb mezőgazdasági területtel rendelkező mezőgazdasági város, Szeged és Kecskemét adatainak összehasonlításából kitűnik, hogy Kecskeméten az 5 holdon felüli szőlő- és gyümölcsös területtel rendelkező – jórészt gazdagparaszti, úri birtokos, tőkés – gazdaságok súlya a felszabadulás után is jóval nagyobb volt, mint Szegeden. Annak ellenére, hogy Kecskeméten a földosztás csapást mért az agrárkapitalizmusra is (felszámolta a kapitalista jellegű nagy szőlős és gyümölcsös gazdaságokat), még 1949 elején is 75 olyan 25 holdon felüli gazdaság volt a város határában, amelyhez 5 holdnál nagyobb szőlős és gyümölcsös terület tartozott. Szegeden ezek száma csak 49 volt. Kecskeméten a 100 holdon felüli gazdaságok száma 20, Szegeden viszont csak 6 volt.13 Kecskeméten a parasztságon belüli ellentétek erőteljesebbek voltak, mint Szegeden. Ez nemcsak a gazdagparaszti gazdaságok magas arányából következett, hanem abból is, hogy Kecskeméten nem kevés hagyományosan gazdálkodó, szőlőt, gyümölcsöt nem termelő kisparaszt élt, akik a kedvezőtlen talajadottságok (homokos terület) miatt alig tudták megélhetésüket biztosítani. Szegeden viszont a szőlő- és gyümölcsös területtel nem rendelkező kis- és középparasztok zöme a fűszerpaprikát termelte, ami kiegyenlítőleg hatott a szőlőt és gyümölcsöt, illetve fűszerpaprikát termelő parasztok jövedelmére, gazdasági viszonyaira. Azokat a – főleg Duna-Tisza közi – mezőgazdasági városokat, amelyek határában belterjes mezőgazdasági termelés, intenzív árutermelés folyt – a parasztság rétegződése, a birtokmegoszlás jellegzetességei alapján –, két csoportba lehet sorolni. Az egyik csoport fő jellemzője, hogy az 5 holdon aluli kisparasztság aránya igen magas, a gazdagparasztságé elenyésző, a kis- és középparasztság gazdasági, jövedelmi viszonyaira pedig kiegyenlítőleg hat a belterjes mezőgazdasági termelés, a kisparasztok intenzív árutermelése. E csoportba tartozik Baja, Csongrád, Szeged és Makó. A másik csoportnál az 5 holdon aluli kisparasztság súlya valamivel kisebb, viszont a gazdagparasztság szerepe, befolyása kiugróan magas és a parasztságon belüli ellentétek is erőteljesebbek. E városok – a birtokmegoszlás tekintetében – inkább a nem

belterjes mezőgazdaságú, tiszántúli városokkal mutatnak rokon vonásokat. E városok csoportjához Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös, Kiskunfélegyháza sorolható. A felszabadulás utáni agrárfejlődés egyik ellentmondása éppen az, hogy a paraszti polgári törekvések nem ott voltak a legerősebbek, nem ott hatották át a parasztság szinte minden rétegét, ahol a gazdagparasztság erős volt, hanem ott, ahol a belterjesen gazdálkodó kis- és középparasztság túlsúlya érvényesült, és viszonylagos jövedelemkiegyenlítődés jött létre a parasztság különböző rétegei között. Vagyis az említett városok első csoportjánál, Szegeden, Baján, Csongrádon, Makón és e városok környékén. Ennek az ellentmondásnak a magyarázata eléggé kézenfekvő. Azokon a vidékeken, ahol előrehaladt a gazdagparaszti birtokok kapitalizálódása, ahol kiéleződtek a parasztság dolgozó és vagyonos rétegei között ellentétek, ott mindez a belterjesen gazdálkodó kisparasztságot eléggé eltérítette a polgári törekvésektől. Hiába vágytak a meggazdagodásra, tapasztalták, hogy a tőkeerős gazdaságokkal nem versenyezhetnek, s a gazdagparasztsággal kiéleződő ellentétük mérséklőleg hatott polgári vágyaikra, erőteljesebb volt szolidaritásuk a szegényparasztsággal. Azokon a területeken viszont, ahol a kis- és középparasztság döntő túlsúlya érvényesült, a gazdagparasztság viszonylagos gyengesége, a relatív jövedelemkiegyenlítődés miatt a rétegek között nem éleződtek ki az ellentétek. A gazdaságok konkurenciájában, versenyében az esélyek nagyjából kiegyenlítettek voltak, így a belterjesen gazdálkodó, piacra termelő kisparasztokat is a polgári felemelkedés vágya sarkallta. Ezeken a területeken, ahol a kis- és középparasztság létszáma igen magas volt, szinte a kisgazdapárt politikai egyeduralma érvényesült. Polgári törekvések a belterjesen gazdálkodó parasztságnál A zöldség-, szőlő- és gyümölcstermelő Duna-Tisza közi parasztságnál a felszabadulás után a polgári törekvések nemcsak gazdasági, társadalmi, hanem politikai vonatkozásban is megerősödtek. Ez azzal járt, hogy jobboldali, ellenzéki politikai törekvések hatása alá is kerültek. Ezért szolgálhattak a meglepetés erejével az 1947-es országgyűlési választások eredményei egyes paraszti körzetekben. A Pfeiffer-párt igen magas szavazatarányt ért el azokon a vidékeken, ahol a belterjes gazdálkodást folytató parasztság összpontosult. Bács-Bodrog megyében a szavazatok 48 százalékát, Abaúj-Torna megyében a szavazatok 45,7, Csongrád megyében pedig 38,3 százalékát kapta, holott országosan szavazóinak aránya csak 14,3 százalékot tett ki. Befolyása főleg a dél-alföldi mezőgazdasági városokban és környékükön volt igen erős. Baján 60 százalékkal, Szegeden 52,1 százalékkal, Csongrádon 51,3, Szentesen 37,7, Makón pedig 37 százalékkal részesedett a szavazatokból.14

Szeged külterületén, tanyavilágában a 26 ezer választó közül 57,9 százalék adta szavazatát e pártra. Alsóvároson, ahol szintén túlnyomóan parasztok laktak, 51,5 százalék.15 E városok körüli járásokban is sokan szavaztak a Pfeiffer-pártra. Arányuk a jánoshalmi járásban 61 százalékot, a torontáli járásban 44, a bácsalmási járásban 41, a csongrádi járásban 39 százalékot tett ki. A belterjes gazdálkodás többi körzetében viszont jóval kevesebb szavazat esett erre a pártra. Szavazóinak aránya Kiskunfélegyházán 30 százalékot, Nagykőrösön 22, Cegléden 21 százalékot ért el, Kecskeméten pedig ennél jóval alacsonyabbat.16 Mivel magyarázható az ellenzéki politika ilyen erőteljes befolyása a dél-alföldi parasztság jelentős részére? Miért éppen a dél-alföldi városokban és környékén (az északi történelmi borvidék mellett) ért el – ha időlegesen is – sikert ez a politika? Ezekre a kérdésekre a történeti kutatás mind ez ideig nem tudott meggyőző magyarázattal szolgálni. A Peiffer-párt váratlan választási eredményeinek létrejöttében sok – részben helyi – körülmény játszott szerepet. Az említett városokban a kispolgári demokrácia, a történelmi ellenzékiség, a Kossuth-kultusz öröksége érvényesült, amit a Pfeiffer-párt kihasznált, Magyar Függetlenségi Pártnak nevezve és a kossuthi, függetlenségi hagyomány örökösének kiáltva ki magát. A legdöntőbb ok azonban az, hogy ezeken a vidékeken – mint ahogy az eddigi elemzésből kitűnt – a polgári törekvések áthatották a belterjesen gazdálkodó kis- és középparasztságot is. A Duna-Tisza köze középső részén – mivel a gazdagparasztság erős volt és a parasztságon belüli ellentétek kiéleződtek – a polgári fejlődést hirdető jobboldali politika csak a vagyonosabb paraszti rétegeket tudta befolyása alá vonni. A dél-alföldi városokban és környékükön viszont a szélesebb körű belterjes gazdálkodásból adódó jövedelemkiegyenlítődés, a gazdagparasztság gyengesége miatt a rétegek közötti ellentétek jórészt rejtve maradtak, és a polgári törekvések alapján viszonylagos parasztegység jött létre, amit a politika ki tudott használni. Mai mezőgazdasági politikánkban a Duna-Tisza közi mezőgazdaság és parasztság helyzetének sajátosságai abban is kifejezésre jutnak, hogy – az ország más tájától eltérően – a termelőszövetkezetek mellett jelentős a szakszövetkezetek szerepe. A másik fontos vonás, hogy a tanyák száma korántsem csökkent olyan arányban, mint a Tiszántúlon, és virágzik a tanyai háztáji gazdálkodás. A korábbi demokratikus paraszti törekvések – mai viszonyainknak megfelelően – tovább élnek. Ezek pozitív vonása a paraszti szorgalom újbóli fellendülése a szocialista társadalmi viszonyok között a szövetkezetekben és a háztáji s a paraszti kisgazdaságokban egyaránt. Mai életünk sok jelensége nem érthető meg a múlt, a történelmi fejlődés sajátosságainak ismerete nélkül. A fejlődésünk által felvetett mai kérdésekre akkor tudjuk megtalálni a helyes választ, ha a jelenségek múltbeli gyökereit is feltárjuk. Csak ennek segítségével tudjuk megoldani társadalomfejlődésünk mai problémáit, ellentmondásait.

Jegyzetek 1. Magyarország mezőgazdaságának főbb üzemi adatai az 1935. évben. Magyar Statisztikai Közlemények. 112. köt. Bp. 1941. 2. Erdei Ferenc: Futóhomok. Gondolat kiadó. 1957. 122-123. old. 3. Uo. 125-128. old. 4. Hegyi András: Szeged mezőgazdasága és parasztságának helyzete a Gömbös-kormány időszakában (1932-1936). Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominatae. Szeged 1973. 9. old. 5. Erdei Ferenc: id. mű 124. old. 6. Magyarország birtokviszonyai az 1935. évben. I. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat. Bp. 1936. 190. old. 7. Gunst Péter: A mezőgazdasági termelés története Magyarországon. (19201938). Akadémia Könyvkiadó. Bp. 1970. 397. old. 8. Erdei Ferenc: Város és vidéke. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1971. 21., 107. old. 9. Erdei Ferenc: Futóhomok. Gondolat Kiadó. 1957. 110-112. old. 10.Ránki György: Magyarország gazdasága az első hároméves terv időszakában. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 1963. 62-62. old. 11.„Magyarország élelmiszerkészlete.” Közgazdaság (Bp.) 1948. április 25. 12.1949. évi népszámlálás. Részletes mezőgazdasági eredmények. Bp. 1950. 434-450. old. 13.Uo. 192-204. old. 14.Balogh Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon. 1945-1947. Kossuth Könyvkiadó. 1975. 526-529. old. Délmagyarország. 1947. szeptember 2. Kecskeméti Lapok. 1947. szeptember 2. 15.Dégi István: Az 1947. évi országgyűlési képviselőválasztás Szegeden. (Kézirat) 16.Délmagyarország. 1947. szeptember 2. Kecskeméti Lapok. 1947. szeptember 2. (Tiszatáj 1977/10)

Erdei Ferenc és a makói parasztság

1978. július

Erdei Ferenc társadalmi, közéleti tevékenységét parasztpolitikusként kezdte és végezte. Életművét – mind tudományos, mind politikai munkásságát – a parasztság felszabadulásáért vívott küzdelme határozta meg. Az egész dolgozó parasztság sorsa lebegett szeme előtt, de életútjának elindítója a makói hagymatermelő parasztság volt, amellyel – magasra ívelő politikai, közéleti pályáján is – mindig közösséget érzett és kapcsolatát sohasem szakította meg vele. Erdei Ferencet a makói hagymakertészek harca, e sajátos paraszti réteg gazdasági és társadalmi-politikai dinamizmusa indította küzdelmes útjára a

harmincas években. Velük és általuk, az ő küzdelmük vállalásával vált Erdei Ferenc az egész parasztság ügyének harcosává. Műveiben kiérezhető a makói parasztság iránti szeretete. Szociográfiai alkotásaiban mindig visszatekint makói tapasztalataira, a makói hagymatermelő parasztság helyzetének, küzdelmének, törekvéseinek általánosítható tanulságaira. Kedvező, szerencsés körülménynek fogható fel, hogy Makón, a makói hagymakertészek életének közvetlen, mindennapi ismeretében kezdhette tudományos, szociográfiai munkásságát. Makón a parasztság rejlődése előrébb tartott, a vagyonos és zsellér rétegek közötti ellentétek élesebbek voltak a Horthy-rendszer idején, mint a nagybirtok uralta mezőgazdasági területeken. Így az egyetemet végzett, 24 éves fiatalember már 1934-ben, a makói parasztságról írott szociográfiai tanulmányában lényegében a marxizmus-leninizmuséhoz hasonló következtetésre jutott. Megállapította, hogy „a gazdává és zsellérré, polgárrá és proletárrá hasadt parasztság kezd hasonlóvá válni a nem paraszt polgársághoz és proletariátushoz”. Figyelme és érdeklődése még inkább a hagymakertészek helyzete és harca felé fordult, hiszen e réteg törekvéseiben vélte felismerni az egész elnyomott parasztság felemelkedési lehetőségét. Tudományos pontossággal igyekezett feltárni e réteg helyzetét, gazdasági, társadalmi és politikai jellegzetességeit: „A makói hagymások eredetük szerint zsellérparasztok, valóságos telkesgazda még véletlenül sincs köztük. A város körüli kis veteményföldeken jöttek rá a hagymatermelés kultúrájára és azt többnyire bérleteken folytatják ma is. Legtöbbjük csak bérlő, kevés közöttük a törpebirtokos, és egészen elenyésző hányad az, akiknek 10 holdnál nagyobb birtokuk van. Termelési technikájuk egészen kerties, tehát e vonatkozásban messze kimagaslanak a közönséges szántóföldi kultúra szintjéről. Tipikus vállalkozófajta, amelyet egy világforgalmi cikk emelt ki a zsellérségből, minélfogva egész gazdasági egzisztenciájuk kapitalista alapú.”1 Megállapította tehát, hogy a hagymatermelés a makói agrárfejlődés polgári, kapitalista vonásaival függ össze. Ennél azonban nem állt meg, és a hagymás réteg iránti szeretete és ragaszkodása ellenére tudományos lelkiismeretességgel feltárta az ebből adódó következtetéseket, e réteg ellentmondásos társadalmi jellegzetességeit: „Haladó és kalkuláló termelést folytatnak, és kíméletlen versengésben állanak egymással a termelésben és az értékesítésben egyaránt. Társadalmi arculatuk ennek teljesen megfelelő. Haladó, polgárosodó parasztok, akik semmiféle paraszti közösséget nem éreznek egymás iránt, és minden vonatkozásban megkülönböztetik magukat a gazdagparasztoktól. Olyan kisparasztok, akik a mezővárosi társadalom viszonylagos szabadsága és egy szerencsés termelési ág révén birtokában vannak a gazdasági és társadalmi fölemelkedés bizonyos eszközeinek, vagy legalábbis reményük van ezek megszerzésére. Szigorúan és ridegen individualista emberfajta. Az egész termelési kultúra, amelyet kiműveltek, bravúrteljesítmény volt, mégpedig egyes vállalkozó és ügyes kertészeknek a teljesítménye. Magatartásuk minden

vonatkozásban ez is maradt mindvégig. Versengők, irigyek, bizalmatlanok, de törekvők és haladók... Egyetlen olyan tulajdonságuk van a hagymásoknak, amely nem zárja ki azt, hogy mégis szövetkezetbe legyenek tömöríthetők: az, hogy haladó és polgárosodó parasztok, szóval olyanok, akik az emelkedés és gyarapodás érdekében mindenre vállalkoznak. Ennek a tulajdonságuknak a folyománya az is, hogy ellenzéki szelleműek, és minden urak felé való lojalitás hiányzik belőlük. Ezért képesek autonóm társulásra.”2 E sorokat 1934 szeptemberében írta Erdei Ferenc, amikor a szegedi egyetem elvégzése után, a makói hagymakertészek szövetkezetében és egyesületében vállalt munkát. A szövetkezet és egyesület vezetői 1935 ősén nyugat-európai tanulmányútra küldték, hogy tanulmányozza az ottani hagymatermelést és a hagymaértékesítés lehetőségeit. Tanulmányútja során nyitott szemmel nézett szét a meglátogatott országokban. (Németországban ekkor már Hitler volt hatalmon.) Legnagyobb gondossággal a németországi pfalzi hagymatermelést vizsgálta. A Makói Ujságban megjelent beszámolójában megállapította, hogy a pfalzi és a makói hagymatermelés között van némi hasonlóság, de lényeges a különbség: „a pfalzi tartományban „kiépített és sokirányú mezőgazdasági termelést folytatnak, a kertészek többet dolgoznak, mint a mi földművelőink.” Némi büszkeséggel írta: „ A pfalziak nem bocsájtkoznak közelharcba a földdel. Nem ismerik a kaparást, a gyomlálást, mindent hosszú nyelű szerszámokkal végeznek, s amit csak lehet – az én szememben még azt is, amit nem lehet – igával végeztetnek. Nem simogatják és becézik úgy a földjüket. Nem szeretik úgy, mint a makóiak... Általában hagymatermelésük távolról sem olyan gondos, mint a mienk, s távolról sem törődnek annyit vele: a hagyma nekik csak egy a sok közül.”3 Tapasztalataiból azt a tanulságot vonta le, hogy a makói hagymások nem igazi kertészek, mert domináló kézimunkájuk ellenére egyoldalú monokultúrát űznek, nem úgy, mint a pfalziak, akik a hagyma mellett káposztát, burgonyát, répát, retket, dohányt és gyümölcsféléket is termelnek, és nem létalapjuk, nem főterményük a hagyma. Tanulmányútja során Svájcban, Hollandiában a szövetkezetek életével is ismerkedett. Jobban megismerte az ottani szövetkezeti mozgalmat, s ez is ösztönzést adott neki, hogy itthon harcoljon a makói kertészszövetkezet demokratizálásáért. Erősödött a meggyőződése, hogy a parasztság felszabadulási törekvéseiben az autonóm, demokratikus szövetkezetek fontos szerepet tölthetnek be. Hazatérése után még tudatosabban, még elszántabban vállalta a hagymakertészek harcának támogatását. 1936 elején a hagymaszövetkezet ügyvezető elnökévé választották, így nagyobb lehetősége nyílt demokratikus szövetkezeti elveinek érvényesítésére. Ellenzéki hagymakertész társaival következetes küzdelmet folytattak azért, hogy a szövetkezet vezetőségéből kiszorítsák a kormánypártiakat, akik mindenképpen akadályozták a szövetkezet demokratikus fejlődését, a hagymások érdekeinek érvényesítését. 1937 februárjában demokratikus választás útján kibuktatták a szövetkezet régi

kormánypárti vezetőit, és teljesen baloldali, ellenzéki vezetőséget választottak a szövetkezet élére. Ez nemcsak a városban hatott szenzációként, hanem az egész környéken, és országos figyelmet keltett. A 3000 tagú szövetkezetnek Erdei Ferenc vált elismert vezetőjévé, aki demokratikus szövetkezeti elveit igyekezett a gyakorlatba átültetni. Legfőbb törekvése az volt, hogy a szövetkezetet termelői szövetkezetté fejlessze olyan értelemben, hogy egységes földbérletet harcoljon ki, védje a kishagymások érdekeit és fejlessze termelési, kertészeti kultúrájukat. Célul tűzte ki a hagymatermelés egyoldalú monkulturás jellegének megszüntetését, más zöldségfélék meghonosítását, és meg akarta szervezni a szövetkezeten keresztül a termés bizományi értékesítését. Még 1936 végén a hagymatermelés technikai javításának érdekében, felhasználva nyugati tanulmányai eredményét, egy szövetkezeti kísérleti telepet létesített, amelyben – a legjobb hagymatermelők bevonásával – céltudatos hagymanemesítő és termelésfejlesztő munkába kezdett. A kertészszövetkezet nemcsak gazdasági szervezet volt, hanem ellenzéki politikai fórummá fejlődött, amely mozgósító hatással volt a parasztság demokratikus tömegeire és fontos szerepet töltött be a helyi politikai küzdelmekben is. A szövetkezet működését nemcsak Makó, hanem a környező vidék demokratikus paraszti közvéleménye érdeklődéssel figyelte. Erdei Ferenc az 1937 májusában indult ellenzéki Makói Független Ujságban megjelent cikksorozatában feldolgozta a makói hagymakertészek korábbi szövetkezeti kísérleteinek történetét és a tanulságok levonásával igyekezett megfogalmazni az igazi demokratikus szövetkezeti elveket. A lap hasábjain hirdette saját szövetkezeti elgondolásait, ellenzéki demokratikus törekvéseit. A hagymakertészek gazdasági küzdelme kezdett mindinkább politikai jelleget ölteni, hiszen mind eredményesebbé váló tevékenységükkel nagy tekintélyt vívtak ki maguknak a vidék szegényparasztsága körében. A szövetkezet egyben az 1937 elején szerveződött Márciusi Front-mozgalom egyik fontos vidéki gazdasági és politikai bázisává fejlődött. A városban létrejött a demokratikus ellenzéki pártok, a Kossuth-párt, a Független Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt helyi szövetsége, amely támogatta a Március Front küzdelmét. Erdei Ferenc a szövetkezet irányítása mellett a szövetkezett ellenzéki prátok helyi közlönyének, a Várospolitikai Szemlének szerkesztői munkáját is végezte, és a Márciusi Front egyik országosan ismertté váló vezető egyéniségévé fejlődött. A kormányzat felismerte az Erdei vezette ellenzéki hagymaszövetkezet működésében rejlő gazdasági és politikai veszélyt, ezért mindenáron a megfojtásra törekedett. 1937 nyarán a kormány által támogatott országos nagygazda szövetkezet, a Mezőgazdasági Termelők Egyesült Szövetkezete (METESZ) kapta meg a hagyma exportálásának kizárólagos jogát. Ez azt jelentette, hogy a hagymakertészek vagy átlépnek a METESZ-be, hogy

értékesíthessék hagymájukat, vagy ha kitartanak az ellenzéki kertészszövetkezet mellett, gazdaságilag tönkremennek. A támadással a kormányzat egyrészt szét akarta verni az ellenzéki hagymaszövetkezetet, másrészt lehetetlenné kívánta tenni Erdei Ferenc további tevékenységét a hagymakertészek között. Hiszen Erdei Ferenc volt az, aki világosan felismerte és a baloldali politikai küzdelem szolgálatába állította a makói hagymások gazdasági harcát, demokratikus szövetkezeti törekvéseit. A támadás tehát kifejezetten Erdei Ferenc ellen is irányult. Lehetőség volt arra is, hogy az egész kertészszövetkezet belépjen a METESZbe. Az utóbbi azonban Erdei eltávolítását követelte a kertészszövetkezet éléről. Erdei a Makói Független Ujságban nyílt levéllel fordult a hagymakertészekhez: „Olyan kézzelfoghatóan egyszerűvé vált most a kérdés, hogy csak a vak nem látja a választanivalót, és a gyáva nem meri a feleletet megadni. Teljes hatalommal monopóliumot kapott a METESZ a hagymaértékesítésre, és egykézüzeméből teljesen kizárták a hagymakertészek szövetkezetét. Erre a szövetkezet megriadt vezeti kérésre fogták a dolgot és bebocsáttatást kértek. A METESZ vezérlői pedig azt felelték: amíg az a dr. Erdei ott van a hagymások között, addig ne számítson kedvezésre a szövetkezet. A szó fogott, s a híres hagymásvezérek kegyelemre megadták magukat, s engem arra kértek, hogy én is adjam meg magam vagy álljak félre. A feleltet akkor is megadtam az igazgatóság előtt, s most itt a legnagyobb nyilvánosság előtt is világosan megadom: én soha magamat meg nem adom sem a METESZ, sem más hatalmasság előtt. Azt senki el nem veheti tőlem, hogy küzdjek soha meg nem tagadott fajtámért és osztályomért.”4 A sarokba szorított hagymakertészek a júliusban megtartott szövetkezeti közgyűlésen Erdei Ferencet kibuktatták a vezetőségből, illetve a közgyűlés hangulatát látva, Erdei maga vonta vissza jelölését. A szövetkezet csatlakozott a METESZ-hez. A kormányzatnak, a rendszer helyi hatalmasságainak sikerült tehát elérniök céljukat: megfojtották a kishagymások veszélyessé váló szövetkezetét és Erdei Ferencet is eltávolították az ellenzéki felfogású hagymakertészek mozgalmának éléről. A vereség nem törte meg, de a keserűség fel-felizzik későbbi írásaiban. A szegedi Délmagyarország című lap 1938. újévi számában A hagyma legendája címmel megjelent cikkében a korábbinál keserűbben teszi szóvá a hagymásparasztok önző, individualista, kispolgári vonásait: „Hogy makói hagymás, ez emberben is külön minőséget és fajtát jelent. Törekvő és polgárosodó parasztfajta. Mindent a hagymának köszönhet, tehát azt is szolgálja. Olyan türelmetlen és önző, mint a termelése. Ha baja van, zúgolódik, ha jól megy neki, pöffeszkedik. Semmi parasztfajta hit nincs benne. Csak a saját hasznáért hajlandó elhinni valamit is bárkinek. Urakkal szemben nem megalázkodó, de ha haszna van belőle, odaszegődik. Okoskodó emberfajta. Csak annak hisz, amit a szemével lát, és szavakat mondhat neki akárki, úgy hull vissza, mint a falról a borsó. De maga is tud

beszélni. Annyi szónok van köztük, hogy ritkaság, és mindig hatalmaskodó hév van a beszédjükben. Mint a hagymatermelésük: egyszer csak egy dolog fontos nekik, s arra mindent rátesznek. Egyszer egyik vezetőnek hisznek, és mennek utána, de ha kicsit is nehéz lesz a helyzet, másik után mennek, és az előbbit cserbenhagyják.” Jól ismerte, nem tagadta, sőt bírálta is fejtája, a hagymakertészek kispolgári mentalitását, mégis megrázó volt számára, mikor az egyéni haszonért cserbenhagyták őt. Fájdalmas volt ez neki, noha megértette őket. Ez a szemérmes fájdalom tűnik elő az 1938-ban megjelent Parasztok című művének utószavában: „Tagadtam a parasztsorsot, nem menekültem a kínált úton és nem fogadtam a legbölcsebbnek látszó lázadás támaszát, de az embereket, akik parasztok, soha nem tagadtam meg. Unszoltak és elvárták tőlem, hogy fussak és elszaggatva a tenger szálakat, belőlem legalább legyen szabad ember. Ők viszont sokszor elhagytak. Amikor azt hittem, hogy igyekvő véreimmel együttesen teszünk egy lépést fölfelé, akkor fordultak el tőlem, amikor legközelebb voltunk a pillanathoz, mert okos urak többet ígértek és a szándékomat nagyon veszedelmesnek látták. Mégis hiszek. Tagadom a parasztsorost és hiszek az emberben, aki paraszt.”5 Tagadta a parasztsorsot és hitt az emberben, aki paraszt. Munkásságának, küzdelmének programja volt ez. Életét a parasztság felszabadításáért vívott harcra tett fel. Makói sikerei és kudarcai megedzették, még elszántabbá és határozottabbá tették. Makó, a dinamikus életű, a politikai és gazdasági küzdelmektől hangos hagymás város volt az a terep, amelyen felkészült az egész parasztság felemelkedéséért vívott harc feladataira. Kibontakozó szociográfiai munkássága során az ország más vidékein szerezett tapasztalatait mindig otthoni, makói tapasztalataival és élményeivel vetette össze. A Futóhomok című művében a Duna-Tisza közi parasztság polgárosodását vizsgálva sokszor párhuzamot von a homoki zöldség- és gyümölcstermelő parasztok, valamint a makói hagymakertészek törekvései között. A makói küzdelmek heve, indulata kiérezhető a könyv tudományos objektivitással megfogalmazott soraiból. Miközben a Duna-Tisza közi parasztság helyzetét vizsgálta, a Makón felvetődött, de a parasztság egészét érintő kérdésekre kereste a választ. A Horthy-rendszer idején született legérettebb művének, a Parasztoknak alapgondolatát otthoni fiatalkori élményének néhánysoros leírásával, visszafogott vallomásával teszi mindenki számára érthetővé: „Fölső iskolás voltam már és gyakorta kellett kimaradnom az előadások miatt a sürgős mezei munkából, amikor egyszer nagyapám rettenetes komorsággal támadt apámra miattam. Mintha legfölső átkot mondott volna ki, úgy dörgött: >>Jól van ez így? Paraszt létedre urat nevelsz a fiadból? << Az ütő megállt bennünk, s a bűn nehéz tudatában apám is, aki pedig régen föllázadt már sorsunk ellen, csak gyönge tagadással mert felelni: >>Hiszen nem lesz ez úr! Nem dolgozik épp úgy, mint mink? Nem paraszt ő most is?<< – >>Nem!<< – zúgta rá a

nagyapám és rideg parasztfejét elfordította rólunk. Tudta, hogy nem, apám is tudta, én is tudtam és szívünkben konok elhatározás és hideg félelem vert tanyát. Azóta tudom én, hogy mit jelent parasztnak lenni... Apám szándékai vittek az iskolába, s nagyapám sötét tekintete kísért utamon. Olyan világ tárult felém ezen az úton, amelynek az ízei megkeserítették az addig való paraszt békességet. A melegítő paraszt élmények kísértetekké fagytak és attól kezdve két világ közt hánykódtam szomjú lélekkel. Baromi erőlködéssé fajult a forró nyarak munkája és félállati vegetálássá alacsonyodott a meleg gőzt lehelő parasztélet. Amikor pedig meztelen szögességével jelent meg előttem az úr és paraszti mostoha testvérisége, a lázadás forró hevülete buzdult föl bennem: nem, így élni nem lehet és nem méltó emberhez.”6 A könyvben, amely rendszerbe foglalt vallomás, paraszt beszél parasztokról. Írója vall arról, amit ő átélt, „amit a magyar parasztság átélt és amit egyáltalán a paraszt ember és paraszt társadalom átélt”. A paraszt sorsot mutatta be úgy, hogy „kérdés és felelet legyen annak az embernek, aki benne él” – ahogyan ő fogalmazta – „nekem magamnak, nekünk parasztoknak és nekünk európaiaknak”. Végkövetkeztetése: „Nem szabad parasztnak maradni.” „Nem lehet parasztországot építeni. ha egyszer paraszt egy ország, akkor ott épp olyan naptalan az ég, mintha fölötte volna egy másik, amelyik elveszi tőle a fényt. Az építés és a szabadság ott kezdődik, ahol a világ nem paraszt,” – vallotta. A parasztság polgárosodásában látta az embertelen parasztsors túlhaladásának, a parasztság felemelkedésének lehetőségét, bár felismerte a paraszti polgárosodás ellentmondásait is és tudatában volt annak, hogy a parasztság felszabadulása csak az egész társadalom átalakulása útján mehet végbe. 1937 nyarán a hagymás szövetkezetben elszenvedett vereség után apjával és öccsével (anyja akkor már nem élt) elköltöztek Makóról. Csepel szigetén, Szigetszentmiklóson béreltek földet, amelyen tervei alapján tanyát építettek, hagyma- és zöldségtermelésre rendeződtek be. Így közelebb kerültek a fővároshoz, ami azért is fontos volt számára, mert ekkor ő már az országos politikai és tudományos élet ismert személyiségévé vált. Elköltözésük ellenére szülővárosával nem szakította meg kapcsolatát. 1943-ig a szövetkezeti hagymakísérleti telep vezetését továbbra is ellátta. 1937 októberében az ő javaslatára és aktív közreműködésével tartották meg Makón a Márciusi Front találkozóját. 1939-ben pedig egy marosi homokszállító dereglyén alakították meg a Nemzeti Parasztpártot, és a programadó beszédet ő tartotta. A makói hagymásparasztság gazdasági természetéről, társadalmi arculatáról írott jellemzését mind pozitív, mind negatív vonatkozásban igazolta a történelmi fejlődés. A 30-as évek közepén Makón – a városi haladó értelmiségiekkel és kispolgársággal együtt – elsősorban a hagymásparasztság volt a társadalmi bázisa a fasizmusellenes, demokratikus küzdelemnek, s a városban valóságos népfrontszerű összefogás alakult ki. A 30-as évek végén, a 40-es évek elején azonban egyre inkább megmutatkozott a hagymásparasztság kispolgári

természete, politikai ingadozása. Ezzel magyarázható, hogy a városban a Szöllősi Jenő-féle szélsőjobboldali, nyilas szervezkedés a hagymásparasztok közül is sokakat megtévesztett. A háborús évek alatt azonban a nyilas mozgalom veszített befolyásából, s a felszabadulást már sokan várták a városban. A demokratikus erők dinamizmusát bizonyította, hogy Makón, amely az ország elsőnek felszabadult városa volt, már a felszabadulás másnapján nagy energiával fogtak hozzá az élet demokratikus álalakításához. Erdei Ferenc a felszabadulás után az országos politika küzdőterén szolgálta a parasztság felszabadulásának ügyét, de Makóval és parasztságával mindvégig megtartotta kapcsolatát. 1944. október végén öccsével a fronton keresztül hazatértek Szegedre, illetve Makóra, ahol újjáalakították a régi hagymaszövetkezetet, amely meg is kezdte működését. Mindvégig figyelemmel kísérte a makói parasztság helyzetének alakulását és a város mezőgazdaságának, tsz-ei fejlesztésének munkájában tevőlegesen is részt vett. Legutolsó művében, a Város és vidéké-ben megszívlelendő tanáccsal szolgált a makói szövetkezeteknek gazdálkodásuk fejlesztéséhez: „Az előrehaladás útja nyilvánvaló: a közös nagygazdaságokban korszerű, ipari jellegű üzemeket kell megszervezni minden olyan ágazatban, ami az itteni körülmények között, s az általános technikai fejlődés feltételei mellett lehetséges. Egy-egy szövetkezet további fellendülése azon múlik, hogy a maga keretei között vagy közös vállalkozásban sikerrel tud-e ilyeneket létrehozni és kifejleszteni. Emellett azonban a hagyományos művelési módok és azok szerényebb fejlesztése nem nélkülözhető, s ezekkel együtt ... a háztáji gazdaság fenntartása, sőt itt-ott fejlesztése sem. Éppen a legfőbb termékekben, a hagymában és az állattenyésztésben kell tudni ezt a két ellentétes elemet összhangba hozni, mert a következő időszakban ez az előrehaladás törvénye.”7 Jegyzetek 1. Erdei Ferenc: Szövetkezeti Napló. 137-1945. Erdei Ferenc: Válogatott írásai és beszédei. Kossuth Könyvkiadó. 1973. 13-14. 2. Uo. 14. 3. Erdei Ferenc: A pfalzi hagymatermelés. Makói Ujság. 1936. január 23., 24. 4. Makói Független Újság 1937. július 18. 5. Erdei Ferenc: Parasztok. Bp, 1973. 212. 6. Uo. 7. 7. Erdei Ferenc: Város és vidéke. Bp, 1971. 288. (Tiszatáj 1978/7)

Társadalmi változások a megyében

Az 1980-as népszámlálás adatai tükrében

1982. január 12-15.

1. A demográfiai helyzet alakulása Az 1970-es és 1980-as népszámlálás között eltelt évtizedben a megyében tovább haladt előre a társadalmi átrétegződés folyamata. Igaz, ekkorra már jórészt lezárult a nagy társadalmi és osztályátalakulás időszaka, amely a hatalomra került, szocialistává vált munkásosztály megerősödését, társadalmi vezető szerepének növekedését, számszerű gyarapodását, a szövetkezeti parasztság kialakulását és szocialista fejlődését, a társadalmi viszonyok szocialista jellegének kialakulását eredményezte. Az elmúlt évtizedben a munkásság létszáma tovább növekedett, a mezőgazdasági lakosságé csökkent, és erőteljes a növekedés a szellemi dolgozók, vagyis az értelmiségiek és az alkalmazottak esetében. A társadalmi viszonyok változását, az átrétegződés folyamatát befolyásolja a demográfiai helyzet alakulása is. A megye népessége 1970 és 1980 között több mint 10 ezerrel gyarapodott, s a lakónépesség 1980-ban meghaladta a 456 ezret. Mind a születési, mind a halálozási arányok azonban kedvezőtlenebbek az országosnál. A természetes népmozgalom főbb adatainak 5 évenkénti átlagos alakulása (1000 lakosra)

1971-1975 1976-1980 1971-1975 1976-1980

Csongrád megye Országos születés 14,2 15,3 14,4 15,3 halálozás 12,8 11,7 13,9 13,1

Az adatokból kitűnik, hogy a természetes szaporodás is jóval alacsonyabb az országosnál. 1971-1975 között a természetes szaporodás az országos 3,6 százalékkal szemben 1,4 százalékot tett ki, az 1976-1980 közötti időszakban már lecsökkent 0,5 százalékra, holott országosan 2,2 százalék volt. Természetes szaporodás (1000 lakosra)

1971-1975 1976-1980

Csongrád megye 1,4 0,5

Országos 3,6 2,2

Az 1970-es évtizedben a városi lakosság nagymértékben gyarapodott, a községek népessége jelentősen csökkent. A népesség területi megoszlása, népszaporodás, területenként, 1970-1980

Szeged Csongrád Hódmezővásárhely Makó Szentes Városok együtt Községek együtt Megye összesen Szeged Csongrád Hódmezővásárhely Makó Szentes Városok együtt Községek együtt Megye összesen

L a k ó n é p e s s é g Tényleges szaporodás, illetve fogyás (-) 1970 1980 1970-1979 151 714 170 794 19 080 21 726 22 217 491 53 579 54 486 907 30 274 29 942 -332 33 910 35 317 1 407 291 203 312 756 21 553 154 017 143 544 -10 473 445 220 456 300 11 011 080 Százalék 34,1 37,4 12,6 4,9 4,9 2,3 12,0 11,9 1,7 6,8 6,6 -1,1 7,6 7,7 4,1 65,4 68,5 7,4 34,6 31,5 -6,8 100,0 100,0 2,5

Különösen Szeged lakossága gyarapodott, a többi város közül említésre méltó Szentes és Hódmezővásárhely lakosságának növekedése. Csongrád lakóinak száma is nőtt. Makó lakossága viszont csökkent. A városi lakosság aránya 65,4 százalékról 68,5 százalékra emelkedett, a községek lakosságáé viszont 34,6 százalékról 31,5 százalékra csökkent. A legnagyobb arányú csökkenés a szentesi járás néhány kisebb községében (Nagytőke, Árpádhalom, Eperjes) következett be. Viszont új jelenség, hogy a Szeged közelében fekvő néhány település (Sándorfalva, Tiszasziget, Újszentiván, Deszk) létszáma emelkedett.

A külterületi népesség létszáma és aránya

1970 1980

Fő 99 785 56 937

Százalék 20,4 12,5

A külterületi népesség több mint 30 ezer fővel kevesebb volt 1980-ban, mint 1970-ben. 2. A munkásosztály és a szövetkezeti parasztság A megyében élő munkásság helyzetét, jellegét, fejlődését meghatározza, hogy már a korábbi évtizedekben is zömmel a városokban tömörült, bár jelentős osztagát képezte a nagy létszámú agrárproletariátus, földmunkásság, melynek jelentős része a felszabadulás utáni években ipari munkássá vált. A megye sajátos iparszerkezetéből adódóan a munkásság soraiban a textil-, a könnyű- és élelmiszeripari munkások képviseltek nagy súlyt, majd az ipartelepítés hatására, a kőolaj- és földgázkitermelés meghonosodásával a nehéziparban dolgozók aránya megnövekedett. A munkásosztály derékhadát a megyében is az ipari munkások alkotják. A nehézipar szerepének növekedése a munkásság összetételének módosulásával járt, de jelentős részét továbbra is a könnyűipari munkások képezik, és az utóbbi években nagymértékben növekedett a közlekedésben, a kereskedelemben és a szolgáltató ágazatokban dolgozó munkások száma. A könnyűipar magas részarányából következik, hogy az ipari munkások között a nők aránya közel 50 százalékos. A megye munkásságának mintegy egyharmada Szegeden, a másik harmada a többi városban, míg a többi része a községekben lakik. A bejáró, naponta ingázó munkások száma megközelíti a 20 ezret, bár az utóbbi években csökkent. A falun lakó, az ingázó munkások, sőt a városi munkások jelentős része kötődik a mezőgazdasághoz, közülük igen sokan rendelkeznek földterülettel, kerttel, s mezőgazdasági kistermelést folytatnak. A munkásság létszáma és összetétele (1980)

Népesség A munkásosztályhoz tartozók Fizikai foglalkozásúak Ipari Építőipari Együtt: Szállítás, kereskedelem, szolgáltatások együtt: Nem mezőgazdasági ágazatok Együtt: Mezőgazdaság és erdőgazdálkodás Fizikai foglalkozásúak együtt Közvetlen termelésirányító Munkásosztályhoz tartozók összesen:

Százalék

101 409 24 559 125 968

22,2 5,4 27,6

93 438

20,5

219 406 15 124 234 530 8 339 242 869

48,1 3,3 51,4 1,8 53,2

A megye népességének túlnyomó többsége, több mint 50 százaléka a munkásosztályhoz tartozik. A megye munkásságának több mint felét az ipari munkások alkotják, valamivel kevesebb, mint a fele a többi népgazdaság ághoz kötődik. Az állami gazdasági dolgozók, illetve eltartottaik a munkásság elenyésző részét képezik, és igen kis arányt képviselnek a közvetlen termelésirányítók. A megye közel 217 ezer aktív keresője közül 116 ezer a munkás. A munkások aránya az aktív keresők között is meghaladja az 50 százalékot. A munkások közül 106 ezer 801 állami üzemek, intézmények dolgozója, 9 ezer 220 pedig ipari szövetkezetek tagja. A szövetkezeti parasztság létszáma és összetétele (1980) Szövetkezeti parasztsághoz tartozók Fizikai foglalkozású Ebből: Mezőgazdasági fizikai foglalkozású Nem mezőgazdasági fizikai foglalkozású Közvetlen termelésirányító Szövetkezeti parasztsághoz tartozók összesen:

Népesség

Százalék

93 162

20,4

70 376 22 786 1 344

15,4 5,0 0,3

94 506

20 7

A szövetkezeti parasztság a megye népességének csak alig valamivel több mint 20 százalékát teszi ki. A fizikai foglalkozású aktív keresők közül 32 ezer 498 szövetkezeti tag, 3 ezer 186 alkalmazott. A mezőgazdasági termelés korszerűsödését, a parasztság munkájának átalakulását bizonyítja, hogy a

szövetkezeti parasztsághoz tartozó fizikai foglalkozású aktív keresők mintegy egyharmada nem mezőgazdasági jellegű munkát végez. A megyében a szövetkezeti parasztság valamivel több mint 10 százalékát szakszövetkezeti tagok alkotják. A megye népességének közel háromnegyede a társadalom két alapvető osztályához, a munkásosztályhoz és a szövetkezeti parasztsághoz tartozik. Az elmúlt időszakban a munkások és a szövetkezeti parasztok szakmai képzettsége jelentősen fejlődött, soraikban nőtt a szakmunkások és betanított munkások aránya. A fizikai dolgozók szakképzettség szerinti összetétele nagy változáson ment keresztül. Míg korábban a segédmunkások szerepe volt a domináló, most már a szakmunkások és betanított munkásoké a meghatározó. A fizikai foglalkozású aktív keresők szakmai összetételének változásáról ad számot az alábbi táblázat:

Aktív kereső összesen Ebből: fizikai foglalkozású szakmunkás betanított munkás segédmunkás Mezőgazdasági szövetkezeti dolgozó segítő családtagja Együtt:

1970 fő százalék 220 110 100,0

1980 fő százalék 216 823 100,0

45 609 57 061 52 761

20,7 25,9 24,0

56 250 65 794 20 416

25,9 30,4 9,4

6 957 162 388

3,2 73,8

4 792 147 252

2,2 67,9

A fizikai dolgozók száma az 1970-1980 közötti évtizedben nagymértékben csökkent, ami elsősorban a segédmunkások táborának zsugorodását jelentette. Mind a szakmunkások, mind a betanított munkások száma jóval magasabb 1980-ban, mint 1970-ben. 3. A társadalmi rétegek A fizikai foglalkozásúak létszámának csökkenésével párhuzamosan emelkedett a szellemi dolgozók, az értelmiségiek és az alkalmazottak száma. A szellemi foglalkozásúak népességen belüli száma és aránya (1980):

Népesség Nem fizikai (szellemi) foglalkozású Vezető, irányító Beosztott ügyintéző Beosztott ügyviteli dolgozó Önálló Nem fizikai (szellemi foglalkozású összesen:

Százalék

25 266 57 821 18 279 48

5,6 12,7 4,0 0,0

101 414

22,3

A szellemi foglalkozásúak, vagyis az értelmiségiek és az alkalmazottak a népességnek majdnem egynegyedét alkotják, tehát létszámban nagyobb arányt képviselnek, mint a szövetkezeti parasztság. A szellemi foglalkozásúak szakma szerinti összetétele: Műszaki foglalkozású Igazgatási-gazdasági foglalkozású Egészségügyi-kulturális foglalkozású Számviteli-ügyviteli foglalkozású

Népesség 21 098 26 824 28 230 25 262

Százalék 4,6 5,9 6,2 5,5

Legnagyobb arányt az egészségügyi, kulturális foglalkozásúak képviselnek, őket követik az igazgatási-gazdasági, majd a számviteli-ügyviteli foglalkozásúak. Legkisebb a műszaki foglalkozásúak aránya. A szellemi foglalkozásúak közül a vezető, irányító munkakört betöltőket, illetve a felsőfokú végzettséggel rendelkezőket lehet értelmiségieknek tekinteni. A népességen belül a vezetők, irányítók száma, eltartottaikkal együtt 25 ezer 266, akik a megye egész népességének 5,6 százalékát teszik ki. A szellemi foglalkozású aktív keresők közül közel 12 ezer a vezető, irányító. Az értelmiségi aktív keresők száma ennél jóval nagyobb, mert sokan nem vezető, irányító munkakört töltenek be közülük. 1980-ban 18 ezer 826-an rendelkeztek felsőfokú végzettséggel, s így eltartottaikkal együtt létszámuk több mint 30 ezer, a megye népességének tehát mintegy 6-7 százaléka tartozik az értelmiséghez. A felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma az 1960-1980 közötti két évtizedben háromszorosára emelkedett. Számuk 1960-ban mindössze 6 ezer 410, 1970-ben pedig 11 ezer 503 volt. A befejezett felsőfokú végzettséggel rendelkező népesség a végzettség jellege és szakiránya szerint néhány fontos szakmában: 1970 fő százalék

fő

1980 százalék

Ipari Építőipari Mezőgazdasági Egészségügyi Oktatási, tudományos, közművelődési Művészeti Jogtudományi, igazgatási Közgazdasági

903 330 1 376 1 553

7,9 2,9 12,0 13,5

1 922 580 1 916 2 339

10,2 3,1 10,2 12,4

4 745 165 1 466 367

41,2 1,4 12,7 3,2

8 136 237 1 722 888

43,2 1,3 9,1 4,7

A felsőfokú végzettséggel rendelkezők között túlnyomó többségben vannak az oktatási, a tudományos, a közművelődési területen dolgozók, őket követik az egészségügyi foglalkozásúak. Az ipari és a közgazdasági foglalkozásúak aránya jelentően nőtt, ami a megye további ipari, gazdasági fejlődésével függ össze. Az oktatási, tudományos, közművelődési foglalkozásúak magas és továbbra is növekvő aránya a megye és főleg Szeged fejlett kulturális, tudományos életének, széles körű oktatási hálózatának bizonyítéka. A szellemi foglalkozásúak többségét az alkalmazottak alkotják. A népességen belüli arányuk eléri a 15-16 százalékot. Az alkalmazottak viszonylag magas létszáma nemcsak az oktatási, egészségügyi, tudományos, kulturális intézményhálózat fejlettségével áll összefüggésben, hanem azzal is, hogy több regionális intézmény, hivatal a megyében, Szegeden működik. Az alkalmazottak többsége beosztott ügyintéző, jóval kisebb részük beosztott ügyviteli dolgozó. Túlnyomó többségük középfokú iskolai végzettséggel rendelkezik. A történelmi múltú városok létéből, a mezőgazdaság sajátos fejlődéséből, a szőlő- és gyümölcs, valamint a zöldségtermelésből adódóan, a kisárutermelők és kiskereskedők rétege is megtalálható a megyében. A kisárutermelők és kiskereskedők népességen belüli száma és aránya (1980) Népesség Kisárutermelők, kiskereskedők Mezőgazdasági foglalkozású Nem mezőgazdasági foglalkozású Összesen:

7 448 10 063 17 511

Százalék 1,6 2,2 3,8

A nem mezőgazdasági foglalkozású kisárutermelők (kisiparosok) és kiskereskedők alkotják a réteg többségét, akik főleg a városokban élnek. Az aktív keresők között viszont a mezőgazdasági foglalkozásúak vannak többségben. Számuk 4 ezer 832, míg a nem mezőgazdasági foglalkozásúaké 3

ezer 980. A mezőgazdasági foglalkozású kisárutermelők, vagyis az egyénileg gazdálkodó parasztok főleg a szegedi járásban és Makón találhatók. 4. A városok társadalmi viszonyai Szeged Az elmúlt évtizedekben végbement gazdasági fejlődés Szegedet az ország egyik fontos ipari központjává tette, s ez nagyarányú változásokat idézett elő lakosságának osztály- és rétegviszonyaiban is. Jelentős mértékben megnőtt a munkásság létszáma és aránya. A város életében ma már a mezőgazdaság alárendelt szerepet tölt be, s ennek megfelelően a mezőgazdasági dolgozók, illetve a szövetkezeti parasztok száma elenyésző. Az egész Dél-Alföld legnagyobb városa, kereskedelmi, kulturális és egészségügyi központja. Ebből adódóan a szellemi dolgozók, vagyis az értelmiségiek és az alkalmazottak részaránya igen magas. Munkásosztályhoz tartozók Szövetkezeti parasztsághoz tartozók Nem fizikai (szellemi) foglalkozásúak Kisárutermelők, kiskereskedők Összesen:

Népesség 99 384 9 553 57 381 4 476 170 794

Százalék 58,2 5,6 33,6 2,6 100,0

A város népességének közel 60 százaléka a munkásosztályhoz tartozik. A munkásoknak azonban csak alig valamivel több mint fele dolgozik az iparban és építőiparban, a többiek a szállításban, hírközlésben, a kereskedelemben és a szolgáltatásban találnak munkát. A mezőgazdaság állami szektora kevés munkást foglalkoztat. A szövetkezeti parasztsághoz tartozók a népességnek alig valamivel több mint 5 százalékát alkotják. A magas létszámot kitevő szellemi dolgozók többsége alkalmazott, de az értelmiségiek száma is jelentős. Ezt bizonyítja, hogy a hétéves és idősebb népesség 7,7 százaléka befejezett felsőfokú végzettséggel rendelkezik, ami jóval magasabb, mint a megye többi városában. A kisárutermelők, kiskereskedők népességen belüli aránya a városok közül Szegeden a legalacsonyabb. Hódmezővásárhely A lakosság létszámát tekintve, Szeged után a megye második városa. A felszabadulás után fejlődése viszonylag gyors volt, ami azzal is összefüggött,

hogy 1950-ben megyeszékhely lett. A szocialista iparosítás során több, országos jelentőségű üzemet létesítettek. A város nagy mezőgazdasági területtel rendelkezik, s a mezőgazdaságban a szövetkezeti szektor mellett az állami szektor részaránya viszonylag magas. Jelentős a kulturális és egészségügyi szerepköre. Képzőművészeti élete országosan is kiemelkedő. Az elmúlt évtizedben végbement nagyarányú iparosodás eredményeképpen Hódmezővásárhely mezőgazdasági városból ipari és munkásvárossá fejlődött. Munkásosztályhoz tartozók Szövetkezeti parasztsághoz tartozók Nem fizikai (szellemi) foglalkozásúak Kisárutermelők, kiskereskedők Összesen:

Népesség 32 443 8 002 12 222 1 819 54 486

Százalék 59,6 14,6 22,5 3,3 100,0

A megye városai közül a munkásosztály népességen belüli aránya itt a legmagasabb, megközelíti a 60 százalékot. Ez azzal magyarázható, hogy a mezőgazdaság állami szektorában dolgozó munkások száma viszonylag magas, a népesség mintegy 2 százalékát alkotják. A szövetkezeti parasztság aránya közel 15 százalékot tesz ki, a szellemi dolgozók részaránya meghaladja a 20 százalékot. A kisárutermelők, kiskereskedők társadalmi súlya valamivel magasabb, mint Szegeden. A lakosság képzettségi szintje viszonylag magas, a befejezett felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya 4,3 százalék: alacsonyabb, mint Szegeden. Szentes Ipara viszonylag fejlett. Nagy mezőgazdasági területtel rendelkezik. A környező vidék kulturális és egészségügyi központja. Fejlődése az elmúlt években is lendületes volt, a népesség gyarapodása, a megye többi közepes városáéhoz képest, itt a legnagyobb. Munkásosztályhoz tartozók Szövetkezeti parasztsághoz tartozók Nem fizikai (szellemi) foglalkozásúak Kisárutermelők, kiskereskedők Összesen:

Népesség 19 363 6 369 7 754 1 831 35 317

Százalék 54,7 18,1 22,0 5,2 100,0

A munkásság itt is a népesség többségét alkotja, aránya megközelíti az 55 százalékot. A szövetkezeti parasztság részaránya magasabb, mint

Hódmezővásárhelyen, a szellemi dolgozók társadalmi súlya majdnem akkora, mint Hódmezővásárhelyen. Makó A felszabadulás után iparosodása későn indult meg és lassan haladt előre. Ma már azonban ipara viszonylag fejlett, és a munkásság társadalmi súlya is magas. Munkásosztályhoz tartozók Szövetkezeti parasztsághoz tartozók Nem fizikai (szellemi) foglalkozásúak Kisárutermelők, kiskereskedők Összesen:

Népesség 16 209 5 859 5 749 2 125 29 942

Százalék 54,1 19,6 19,2 7,1 100,0

A munkásság aránya Makón is meghaladja az 50 százalékot. A szövetkezeti parasztság társadalmi súlya valamivel nagyobb, mint Hódmezővásárhelyen és Szentesen. A szellemi dolgozók részaránya alacsonyabb, mint az említett városokban. A városnak és mezőgazdaságának sajátos történelmi fejlődéséből adódóan a megye városai közül itt a legmagasabb a kisárutermelők, kiskereskedők aránya, akiknek többségét mezőgazdasági kisárutermelők alkotják. Csongrád Lakossága az elmúlt évtizedben némileg emelkedett. Ipara viszonylag fejlett, s a munkásság egyre fontosabb szerepet játszik a város életében. Munkásosztályhoz tartozók Szövetkezeti parasztsághoz tartozók Nem fizikai (szellemi) foglalkozásúak Kisárutermelők, kiskereskedők Összesen:

Népesség 12 123 5 097 4 058 939 22 217

Százalék 54,6 22,9 18,3 4,2 100,0

A munkásság népességen belüli aránya megközelíti az 55 százalékot. A szövetkezeti parasztság társadalmi súlya a megye városai közül itt a legnagyobb, a szellemi foglalkozásúaké a legkevesebb. (Csongrád Megyei Hírlap)

A kistermelés szerepe a mezőgazdaságban

1982. december 1.

A magyar mezőgazdaság fejlődése, elért eredményei, amelyek megközelítik a legfejlettebb mezőgazdasággal rendelkező európai országokét, világszerte figyelmet keltenek és elismerést váltanak ki. Ezeket a sikereket a szocialista mezőgazdasági nagyüzemek létrejötte, megszilárdulása, a termelés korszerűsítése alapozta meg. Mezőgazdaságunk fejlődésének fő útját és biztosítékát a szocialista mezőgazdasági nagyüzemek jelentik. Ugyanakkor a fejlődés nem lebecsülendő és nélkülözhetetlen forrását képezi a háztáji gazdálkodás, a kistermelés gyors korszerűsödése, intenzitásának növekedése és az ezekben kifejeződő paraszti szorgalom, vállalkozói kedv és termelési igyekezet. A háztáji gazdálkodásnak, a kistermelésnek az 1960-as évek végtől tapasztalható erőteljes fellendülés azokban a mezőgazdasági ágazatokban érezhető, amelyek hagyományosan belterjes, munkaintenzív ágazatok, és amelyek jellegüknél fogva leginkább megkövetelik a kézi munkát és a termelő gondosságot. A felszabadulás, a földosztás utáni nehéz viszonyok között, amikor a parasztgazdaságok jórészt igaerő, felszerelés nélkül végezték termelőmunkájukat, elsősorban azokban a belterjes ágazatokban nőtt a termelés, amelyekben a kézi munkának, a paraszti szorgalomnak volt döntő szerepe. A dolgozó parasztság szorgalma, megfeszített munkája, igyekezete emelte ki a magyar mezőgazdaságot a háború okozta mély visszaesésből és adott lendületet elsősorban a belterjes ágazatok fejlődésének. A parasztság szorgalma, a belterjesítés útjait kereső lendület az 1950-es évek gazdaságpolitikai hibái miatt megtorpant. Ez a lendület éledt újjá a mezőgazdaság szocialista átszervezése után mind a szövetkezetekben, mind a háztáji gazdálkodásban, a kistermelésben. Az újonnan létrejött nagyüzemek csak úgy tudtak megbirkózni a szövetkezeti gazdálkodás kezdeti nehézségeivel, hogy igyekeztek felhasználni mindazokat a tapasztalatokat, amelyeket tagjaik korábban a mezőgazdasági termelés és különösen az adott körzetre jellemző sajátos mezőgazdasági ágazatok és mezőgazdasági kultúra fejlesztésében elértek. Jelenleg a szocialista mezőgazdasági nagyüzemekkel szoros együttműködésben, azok kiegészítőjeként és jelentős támogatásával az országban mintegy másfél millió kisgazdaság működik, amelyek munkájában mintegy 5 millió ember vesz részt. A növénytermelés 24 százaléka, az állattenyésztés 42 százaléka származik a kistermelésből. Szerepe a munkaintenzív ágazatokban, a zöldség- és gyümölcstermelésben valamint az állattenyésztésben jelentős. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint országosan 1981-ben – folyó áron számítva – a háztáji és kisegítő gazdaságok részesedése a zöldségtermelésben 63,6 százalék – amely az elmúlt években még nőtt is –, a szőlőtermelésben 45,9 százalék, a gyümölcstermelésben 50,9 százalék , a sertéstenyésztésben 53,4 százalék, a baromfitenyésztésben 41,8 százalék volt. Ezek az adatok azt tanúsítják, hogy a mezőgazdaságban, az élelemtermelésben nélkülözhetetlen a kistermelés szerepe, főleg az említett ágazatokban, amelyekben a termelés gépesítése csak korlátozottan és csak részben oldható

meg, így a kézi munkára továbbra is nagy szükség van. Más oldalról: gazdasági életünkben óriási emberi erőforrást jelent a háztáji és kisegítő gazdaságokban a foglalatoskodó millióknak a tsz-tagoknak és családtagjaiknak, továbbá munkásoknak és más foglalkozásúaknak, nyugdíjasoknak a termelőmunkája, szorgalma, igyekezete és vállalkozó kedve. A termelőszövetkezetek, a nagygazdaságok egyre nehezebben birkóznak meg a kézi munkát nagymértékben igénylő növényi kultúrák – zöldség, gyümölcs – termelésével, mert erre a munkára a szokásos munkadíjazás mellett egyre kevesebben vállalkoznak. Ezért kényszerülnek arra, hogy a terméseredménytől, a bevételtől függő részesedési és munkaszervezési formákat alakítsanak ki. Csongrád megyében több termelőszövetkezetben már évek óta alkalmazzák – főleg a zöldség- és hagymatermelésben Szentesen, Makón – az úgynevezett nagyüzemi háztáji termelést, amelynek az a lényege, hogy az adott növény nagyüzemi gépi munkáit együttesen kialakított nagy táblákon a tagoknak – térítés ellenében – a termelőszövetkezet végzi el, a kézi munkáról pedig – mint háztáji gazdák – maguk a tsz-tagok gondoskodnak. Az értékesítés a közösön keresztül történik. A bevétel a tagé de a kockázatot is neki kell vállalnia. Mégis, mind a tsz-ek, mind a tagok ragaszkodnak ehhez a formához, mert ez teremti meg a tagok teljesebb érdekeltségét, amely gondosabb, hozzáértőbb munkát és a termelési költségek ésszerű leszorítását eredményezi. A mezőgazdasági termelés, az állattenyésztés egyes területein, bizonyos növényfajták, termelési kultúrák esetében a kézi munkát még hosszú ideig nem lehet mással helyettesíteni. A kistermelés támogatásával, a nagyüzemi gazdálkodásban megfelelő érdekeltségi, munkaszervezési formák alkalmazásával az emberi erőforrásokat jobban lehet hasznosítani. Így mód nyílik az élelemtermelés növelésére, valamint a fogyasztók részéről jelentkező mennyiségi, továbbá minőségi és választéki igények jobb kielégítésére. A nagyüzemi mezőgazdaság és a kistermelés jól kiegészítik egymást. Együttműködésük mezőgazdaságunk kiegyensúlyozott fejlődését, a lakosság jó ellátását eredményezi és lehetővé teszi mezőgazdasági élelmiszeripari exportunk növelését is. (Csongrád Megyei Hírlap)

Újszeged

1984. május 26.

A Szegedre látogatók néhány órás séta után is felismerik, hogy Újszeged a város pihenő- és üdülőközpontja. Itt található a Liget, a város legnagyobb parkja. A tiszai partfürdőn, a sportpályákon, Sportcsarnokban pihenhetnek, sportolhatnak az emberek ezrei, sőt tízezrei. Újszegedet Szeged kertvárosának is nevezik, hiszen legnagyobb számban itt találhatók és itt épülnek kertes házak. Újszeged külön színfoltja, sajátos városrésze Szegednek. Az elütő vonások pihenő-, üdülőközpont voltából, kertvárosjellegéből adódnak. Érdekes módon

azonban múltjában is gyökereznek, hiszen kevesen tudják, hogy mintegy két évszázaddal ezelőtt nem is tartozott a városhoz, a szőregi uradalom részét alkotta, amit 1781-ben vett bérbe a város. Ekkor Torontál megyéhez tartozott és csak 1880-ban csatolták Szegedhez. Újszeged nagy árvíz utáni fejlődését a következőképpen jellemezte Erdei Ferenc a Város és vidéke című művében: „Az árvíz utáni városrendezés szabályos utcákkal szabta fel az újszegedi körzetet is, itt lényegében kétféle földhasználat települt meg a következő évtizedek során. Szegedi polgárok nyaralóházakat, kerteket építettek a belső részeken, s a telkeiken gyümölcsöst és dísznövényeket műveltek, vagy műveltettek. A külső részeken pedig nagyrészt főfoglalkozású földművelők, kis területükön igyekeztek megélni, tehát a legintenzívebb és legjövedelmezőbb kultúrákat honosítottak meg.” Az elmúlt két-három évtizedben fontos közintézmények létesültek Újszeged belső részein. Felépült az Akadémia biológiai központjának épülettömbje, egyetemi, főiskolai, középiskolai kollégiumok találhatók itt. E városrészben működik a Gabonatermesztési Kutató Intézet, a megyei pártbizottság oktatási igazgatósága, a megyei tanács oktatási központja és a KISZ-iskola is. A 60-as években épült fel, alakult ki az Odessza városrész, amely Szeged fekete-tengeri szovjet testvérvárosáról kapta a nevét. A belső kertvárosi utcákban szép, itt-ott hivalkodó, a tulajdonosok jómódjáról tanúskodó családi házak, társasházak, villák sorakoznak, vagy vannak épülőfélben. A Rózsa Ferenc sugárút végén, ahol már a szántóföldek kezdődnek, házgyári elemekből épült, ízléses kivitelű, előkertes családi házak alkotják Újszeged legújabb lakótelepét. A közeli években ezer családi ház épül fel itt, új színt és érdekességet kölcsönözve a városrésznek. Szépül, gazdagodik, gyarapszik Újszeged, erősödik városi jellege. Az emberben óhatatlanul felmerül: talán azért épült fel az új híd feljárója mellett a 17 emeletes toronyház, hogy ennek nyomatékot adjon. Az elmúlt évtizedekben sokat változott Újszeged arculata, de az Odesszai körúttól és főleg a Holt-Marostól kifelé eső részein megőrizte régi jellegét: az itt lakók kertészkednek, zöldség, virág, dísznövény termelésével foglalkoznak. Gunics Istvánék már tősgyökeres újszegedieknek számítanak, az 50-es évek elején költöztek be a szegedi tanyavilágból. Kisebb mértékben korábban is foglalkoztak a ház körül kertészkedéssel. Néhány évvel ezelőtt azonban korszerűsítették kertgazdaságukat. István, aki korábban taxisofőr volt, rokkantsági nyugdíjba került, s azóta főfoglalkozása a zöldségtermelés. Tavaly építettek 180 ezer forintért egy üvegházat. – Szeretem ezt a foglalatosságot, meg hasznunk is van belőle – magyarázza. – Kertünk területe mindössze 270 négyszögöl, de az új üvegház mellett három fóliasátorban termeljük a primőrzöldséget. Tavasszal már 15 ezer fej salátát értékesítettem a 2 ezer tő paradicsom pedig nemsokára termést ad. Nem tagadom, szépen van bevételünk – mondja. – A salátáért több mint 100 ezer forintot kaptunk, körülbelül ugyanennyit várok a paradicsomért is, de azt

sem szabad elfelejteni, hogy a kiadásunk is tetemes, és igen sokat kell dolgoznunk. Minden évben új fóliát kell vennem, a vetőmag, a növényvédő szer, a kellékek igen drágák. A télen és a tavasszal széntüzelésű kazánnal fűtöm az üvegházat és a fóliasátrakat. Esténként a tv-műsor után naponta még meg kellett raknom a kazánokat, és hajnali 4-kor már talpon vagyok. Feleségem a vendéglátó vállalatnál dolgozik, de itthon ő is részt vesz a kertészeti munkában. Sorba járjuk az üvegházat, a fóliasátrakat. A zöldellő paradicsom- és paprikasorok szép látványt nyújtanak. A gazda büszkén és kedvtelve mutogatja kezemunkájának eredményeit, szinte simogatja a paradicsomnövényeket. Láthatólag öröme, mindene, régi vágyainak megtestesülése ez a kertészet. Átmegyünk szüleinek egy utcával odébb lévő házához és kertészetéhez. A fóliasátrak itt még nagyobbak, a ház körüli kertgazdaság még jobban felszerelt. Az idősebb Gunics korábbi dóci tsz-elnök már régebb óta főfoglalkozású kertészként él és dolgozik. Hetven éven felül jár, de még bírja a versenyt a fiatalokkal. Járva a Holt-Maroson túli utcákat mindenütt fóliasátrak, üvegházak láthatók a kertekben. Újszeged régi kertészeti kultúrája tovább él, gazdagodik, korszerűsödik. (Csongrád Megyei Hírlap)

Tápé

1984. július 21.

Szeged híres város, Tápéval határos – szól a híres népdal, amely a Szeged Szabadtéri Játékoknak is szignálja. A ma embere a népdal szövegét tréfálkozásnak fogja fel, holott a nép nemzedékekről nemzedékekre hagyományozódó történelmi emlékezete végső fokon némi igazságot takar. Ugyanis – mint ahogyan az 1971-ben megjelent Tápé története és néprajza című nagy terjedelmű, közel ezer oldalas falumonográfiában olvasható – Tápé a legrégibb magyar falvak egyike. Írott történetét a kutatók 1138-tól számítják. Tehát az írott forrásokban Tápé azonos időpontban szerepel Szegeddel, illetve némileg megelőzi. Tápé Szeged jobbágyfaluja volt a századok során, többször elpusztult, de lakossága mindig visszatelepült és újjáépítette. A szabályozatlan Tisza vize, amely az év nagy részében körül ölelte a lakott halmokat, valamelyest védelmet nyújtott a külső veszedelmekkel szemben. A vizes, mocsaras terület, illetve növénye, a gyékény, a sás életlehetőséget nyújtott a falu népének. Móra Ferenc – a falu egyik szerelmese – írja tréfásan Tápéi diplomaták című elbeszélésében, hogy Tápé ... „hamarabb itt volt, mint Szeged, és azt hiszem, már Attila hazanépinek is a tápéiak árulták a gyékényszatyrot.” Ifjú Lele József, Tápé népéletének, hagyományainak kutatója mondja, hogy a régi tápai nép nyelvében a gyékénymunka az életet jelentette. „Dógozni és gyékényt szűnni” a vagyontalan tápai asszonyok nyelvén egyet jelentett. Az

öregek szólás-mondása még az ő gyerekkorában is az volt, hogy „jobb hiába dolgozni, mint henyélni.” Aminek az értelme az, hogy inkább olyan munkával töltsék az időt, aminek nincs haszna, mint henyéljenek. A korábbi századokban a tápéi jobbágyok a tavaszi, nyári és őszi hónapokban mezőgazdasági munkát végeztek, vagy halásztak, télen pedig a gyékénymunkával foglalatoskodtak. Életüket a munka töltötte ki. A falu néprajzának kutatójától megtudom, hogy a gyékénymunkát már gyerekkorban megtanulták a tápéiak. Sőt vannak olyan fogások, amelyeket csak gyermekkorban lehet megtanulni, felnőtt korban nem, vagy csak nagyon nehezen. A falu emberei belső, szemérmes büszkeséget is éreztek messzeföldön híres tudásukért, mesterségükért. Ezért is fogadták mindig visszautasítóan a tudatlan idegenek csúfondáros kérdését, hogy „mikor lesz Tápén szatyorszentelés?” Amikor azonban a gyékénymunka mibenlétét értő tréfás kérdésként hangzott el ez a mondat, mindig az volt a szintén tréfás válasz: „Amikor Szögedön könyeret ösznek möggyel!” E mondat a helyi, Szeged környéki tájszólás kifacsarása. A kenyeret például nem könyérnek, hanem „kinyér”-nek ejtik a környéken. A válasz értelme tehát az, hogy sohanapján. Különben a gyékényt feldolgozás előtt mindig meghintik vízzel, s valószínűleg errre utal a „szatyorszentelés” kifejezés. Ifjú Lele József 1968-ban épített házának földszintjén falumúzeumot rendezett be, amely a századforduló Tápéjának parasztházát, belső berendezését mutatja be. Magángyűjteményének kialakításánál az volt a célja, hogy a már eltűnt tápéi parasztvilágba nyújtson betekintést, s ezzel becsültetni kívánja a tápéi elődök küzdelmes, ám mégis színes népéletét. Hogyan éltek, dolgoztak az emberek a faluban egy emberöltővel ezelőtt, s emlékezetükben hogyan él a régmúlt világ? Az a kérdés izgatott, mikor felkerestem a község felső végén lakó Török Lajos bácsiékat. Lajos bácsit ugyan Móra Lajosnak ismerik a faluban, mert majdnem mindenkinek ragadványneve van. Ami azért alakult ki, mert a falu népe a korábbi évszázadokban erősen zárt társadalmat alkotott, s az azonos családi nevűek sokan voltak, ezért ragadványnévvel különböztették meg őket. A ragadványnév legtöbbször valamilyen sajátos jelzőből fejlődött ki, de előfordult, hogy egy-egy nevezetes, asszonyágból származó előd nevét örökölték. Mint ahogy Lajos bácsinál is ez a helyzet. – Beleszülettem a gyékénymunkába – emlékezik. – Az első világháború alatt gyerekeskedtem, ínséges idők voltak, szükség volt a gyerekmunkára is. A gyékénymunkát szerettem, de „szűnni” nem tanultam meg, csak a többi munkafolyamatot végeztem. Az 1920-as évek végén voltam fiatal legény. Tizenhét-tizennyolc éves korban a legények első próbatétele volt a messzi vidéken több hétig tartó gyékénybetakarítás. – Augusztus 20-a, István nap után kerekedett fel a falu fiatalság, férfi népe s indult a gyékényszedésre. Én az első években a Balaton környékére, Fonyódra, majd a Duna mellé, Taksonyba, Tökölre jártam. Feliben végeztük a

gyékénybetakarítást, fele a mienk, másik fele a terület tulajdonosáé lett. Előfordult, hogy hat hétig is eltartott a munka. Ha esett az eső, gyékényszatyrokat szőttünk, amit eladtunk, így jutottunk egy kis pénzhez. A gyékényt vonaton szállítottuk haza. Az ősz végén megkezdődött a házaknál a fonás, a szövés. – A lányok a szövést végezték – kapcsolódik a beszélgetésbe Török Lajosné Erzsi néni. – Az én fiatalkoromban még a földön végeztük ezt a munkát. Télen a reggeli jószágetetés után kezdtük a gyékényszövést, amit csak étkezéskor hagytunk abba, s ez ment késő estig, éjszakába nyúlóan. A sokféle gyékényárut a kofáknak adtuk el, ezzel jutott a falu népe némi pénzhez, mert különben a lakosság jó részét földnélkülinek, vagy kevés földűek, szegény családot tették ki. A tápéiak szerették a népdalt, a hosszú téli estéken, munka közben folyt a dalolás, a tréfálkozás. 1934-ben alakult meg a községben a Gyöngyösbokréta, amelynek alapító tagja volt Török Lajos és felesége. Éppen akkor kötöttek házasságot, s az együttes első párja lettek, részt is vettek Budapesten a Gyöngyösbokréta bemutatóján. Ennek már 50 éve. Három felnőtt gyerekük családjával készülnek 50. házassági évfordulójuk megünneplésére, aranylakodalmukra is. A régi tápéi hagyományok őrzője, a gyékénymesterség folytatója a háziipari szövetkezet, amelynek jelenleg mintegy 400 helyi tagja van. A szövetkezet 1951-ben alakult meg kilenc taggal. A tagok száma még abban az évben 341-re nőtt. A szövetkezet a hagyományos tápéi gyékénytermékeket gyártotta. Ma már termelési profilja kiszélesedett, nemcsak gyékényárukat termel, hanem konfekcióárut, ruhaféléket, speciális fa- és vasárukat is. Az ország legkülönbözőbb vidékein több mint 100 községben vannak bedolgozói, a tagok száma meghaladja a 2 ezret. 1983-ban termelési értéke 150 millió forintot tett ki, exportja pedig 65 millió forintot. Ez év első felében 64 millió forint értékű árut állítottak elő, az export pedig meghaladta a 20 millió forintot. A tépéiak egy része a mezőgazdasági termelőszövetkezetben talál munkát, amely már évek óta a vásárhelyi Rákóczi Tsz-hez tartozik. A közös gazdaság mindig nehézségekkel küszködött. A 60-as évek elején a tsz-földből tört fel az olaj, és ezzel kezdődött meg a szeged-algyői olaj- és földgázmező kialakítása. A tsz földjének egy részét az olajkutak foglalják el. Jó néhányan dolgoznak a MAHART hajójavító üzemében is, amely a falu szélén, a Tisza partján terül el. Az üzemben nemcsak javítanak hajókat, hanem hajóelemeket is készítenek, sőt nemsokára új hajó vízre bocsátására is vállalkoznak. A hajójavító üzem mellett működik a híres tápéi komp, amelynek elődei, a történelmi időkben a Tiszán való átkelést szolgálták az akkori emberek, a parasztok, a vásározók számára. Tápé magára vonta írók, művészek, tudósok, kutatók érdeklődését. A falu képe gyökeresen megváltozott, régi paraszt- vagy halászház csak elvétve található

már. Korszerű, többszintes házak épültek s vannak épülőfélben. A régi korok Tápéját csak a hagyományok őrzik, amelyek ápolásának lelkes apostolai vannak. A volt jobbágyfalu zárt társadalma is a múlté. Ma már a tápéiak többsége munkás és Szegeden dolgozik. Igen magas viszont a mezőgazdasági termelőszövetkezet és a háziipari szövetkezet nyugdíjasainak száma. Míg jó néhány évvel ezelőtt csökkent a falu lélekszáma, most már valamelyest növekszik, mert sokan a korábban Szegedre költözöttek közül kertes családi házat építenek maguknak a faluban és kiköltöznek a városból. A lakosság lélekszáma ma meghaladja az ötezret. Dr. Bodó István volt a falu utolsó tanácselnöke, mert a község 1973-ban Szegeddel egyesült. A felszabadulás után is voltak ilyen egyesülési törekvések, de akkor ezek nem vezettek eredményre. A Bodó család neves famíliája a falunka. Dr. Bodó István apja a földosztó bizottság elnökhelyettese, illetve elnöke volt, s a parasztpárt egyik helyi vezetőjeként az 1949-ben megalakult szegedi járási tanács elnökhelyettese lett. Az ifjabb Bodó többféle politikai funkciót töltött be, s 1957-ben választották meg Tápén tanácselnöknek. Jelenleg nyugdíjas, a városi tanács tagja. Három tanácstag társával képviseli a település lakosságát a városi tanácsban. – A Szegedhez való csatlakozással nyert Tápé – mondja. – Azóta a város több segítséget nyújt a falunak. Szeged vízműve szolgáltatja a vizet, s azóta nincs vízhiány, nem kellett vízkorlátozást elrendelni. Több utcában szilárd burkolatú út épült. Az iskoláknál, óvodáknál bővítésre, felújításra, korszerűsítésre került sor. Tápé Szeged egyik kertvárosának számít ma már. A helyi népfrontbizottság szervezi a település fejlesztését, korszerűsítését, az ezt szolgáló társadalmimunka-akciókat. A népfrontbizottság titkára Szabó Mihályné. Megtudom tőle, hogy az elmúlt években nagyarányú utcafelöltést, járdaépítést, fásítást végzett a lakosság. Mintegy 4 ezer négyzetméter területű virágos kertet ápolnak, gondoznak házaik előtt a tápéiak, szép, tetszetős külsőt kölcsönözve ezzel falujuknak. Az idén már 1500 méter hosszúságban építettek járdát, s néhány éven belül nem lesz utca, ahol ne lenne betonlapokból kirakott járda. Legnagyobb vállalkozásuk mégis a gázvezeték építése, a gáz bevezetése a lakóházakba. Családonként ez 10-12 ezer forint költséget, s nem kevés munkát jelent. Mégis, az emberek többsége hajlandó erre az áldozatra, s úgy számítják, hogy három éven belül a legtöbb házban már földgázzal fűtenek és főznek. (Csongrád Megyei Hírlap)

Honnan hová?

1989. december 13.

Napjainkban a sodró lendületű politikai mozgások hatására korábban hitt igazságok dőlnek meg. Sok olyan ideológiai, politikai álláspont kérdőjeleződik meg, amit az elmúlt évtizedekben nem kevesen magától értetődőnek tartottak. A hazánkban, valamint a Szovjetunióban, Lengyelországban, s Romániát kivéve a

többi kelet-európai országban kibontakozó forradalmi jelentőségű folyamatok azt bizonyítják, hogy nemcsak az egypárti diktatúrára épülő sztálinizmus dől meg, hanem a kelet-európai társadalmak szocialista jellege iránt is erőteljese kételyek merülnek fel. Hova vezetnek, mit eredményeznek ezek a fejlemények? – vetődik fel önkéntelenül a kérdés. Vannak olyanok nemcsak emberek, hanem politikai erők, akik és amelyek korábban burkoltan, ma már többé-kevésbé nyíltan a kapitalizmus érvényre jutásában, kibontakozásában látják Magyarország jövőjét. Hozzáteszik többen, hogy nem a múlt századi, nem is a Horthy-korszakbeli, hanem a mai, modern, szocialisztikus vonásokat is magában foglaló kapitalizmus, illetve posztindusztriális társadalom kialakulása a cél. A szélsőbaloldalon pedig az új kapitalista kizsákmányolással, elnyomással, a szegény rétegek még nagyobb elnyomorodásával riogatják a közvéleményt. Hogyan lehet eligazodni ezekben a kérdésekben? A választ mindenkinek magának kell megkeresnie, megtalálnia. Engem súlyos tények és tapasztalatok késztetnek arra, hogy úgy véljem, ami eddig volt, illetve jelenleg is van Magyarországon, az nem tekinthető igazi szocializmusnak. Az elmúlt 40 év alaposabb vizsgálata is erről győz meg. Hazánkban az úgynevezett szocialista politikai rendszer bevezetésére úgy került sor, hogy az 1947-es választásokon a polgári demokráciát, a gazdasági kisegzisztenciák (parasztgazdaságok, kisiparosok, kiskereskedők, kisvállalkozások) millióinak szabad fejlődését akaró polgári ellenzéki pártok a szavazatok több mint 40 százalékát nyerték el. Nem szabad elfelejteni, hogy ekkor még a kommunista párt és a függetlenségi front többi pártja is a mezőgazdasági és ipari, kereskedelem kis és közepes tulajdon szabad fejlődését hirdette. Jelentős baloldali erők voltak Magyarországon, amelyek a néphatalom és a szocializmus megteremtését tűzték zászlajukra, de többségükben demokratikus vonásokat magában foglaló, és a nemzeti sajátosságokat messzemenően figyelembevevő szocializmust akartak. Ezzel szemben – akaratuk ellenére – olyan politikai rendszer jött létre, amely az 1947-es választások után erőszakkal felszámolta az ellenzéki pártokat, reakciósnak, egy részüket pedig fasisztának kiáltva ki, majd a kommunista párttal szövetséges pártok megszüntetésére is sor került. Nem a nép döntő többsége által kívánt demokratikus néphatalom és a nemzeti sajátosságoknak megfelelő szocializmus jött létre hazánkban, hanem a szovjet politikai és gazdasági, társadalmi rendszer másolata, a sztálinizmus. Az említett politikai és társadalmi változások folyamatában nem érvényesült a magyar nép szuverenitása. A Rákosi-klikk, amely a kommunista pártban kezdettől fogva vitathatatlanul kezében tartotta a hatalmat, már a koalíciós pártharcokban is Sztálin meghosszabbított kezét, a szovjet vezetésű Szövetséges Ellenőrző Bizottságot vette igénybe. 1947 elején Kovács Bélát, az ország akkor legnagyobb pártjának, a kisgazdapártnak a főtitkárát e szerv tartóztatta le és internálta a Szovjetunióba. Rákosiék építhettek a szovjet csapatok jelenlétére,

érzékeltetve politikai ellenfeleikkel, hogy úgyis az történik, amit ők akarnak. A sztálini politikai és társadalmi rendszer kiépítése azt jelentette, hogy e csoport háttérbe szorította és likvidálta mindazokat a vezetőket, akik a néptömegek igazi törekvéseiből kiindulva potenciális ellenzői lehettek volna a sztálinizmusnak. 1956 októberében a sztálinizmus ellen keltek fel a néptömegek, többségük jobb, emberibb szocializmus jelszavával. Az 1960-as évek közepétől viszonyaink kedvezőbbé váltak, a nép életkörülményei javultak. Mégis az az igazság, hogy az elmúlt 40 évben nem igazi szocializmus jött létre Magyarországon, hanem az eddigi gyakorlat zsákutcába jutott éppúgy, mint a többi kelet-európai országban. Nevezik e rendszert államszocializmusnak, mások államkapitalizmusnak, amelyben szintén érvényesül a kizsákmányolás. A vita e kérdésekben még folyik. Az mindenesetre látható, hogy ezekben az országokban az egypárti monopolista hatalom mellett, azzal összefonódva, olyan bürokratikus, túlszabályozott gazdasági, társadalmi rendszer, struktúra jött létre, amely vészesen alacsonyan tartja a gazdasági hatékonyságot. Finnország fél évszázaddal ezelőtt azonos gazdasági fejlettségi, vagy még alacsonyabb színvonalon állt, mint Magyarország. Mára többszörösen lehagyott bennünket: az egy főre eső nemzeti jövedelem meghaladja a 15 ezer dollárt. Leheti igazi, népakaratból származó szocializmusnak tekinteni azt a rendszert, amelynek mibenlétét, formáját is máshonnan határozzák meg, s ha attól el akarnak térni, akkor tankokkal veszik elejét a változásnak, az adott nép akaratának? A Brezsnyev-doktrina azonban már halott, s itt van a történelmi pillanat, amikor a kelet-európai népek maguk határozzák meg saját jövőjüket. A kelet-európai országokban végigsöprő viharos változások szemléltetően bizonyítják, hogy politikai pluralizmus nélkül nincs demokrácia. Hazánkban a többpártrendszer egyre inkább kibontakozik, bár veszélyei, negatív vonásai (szélsőségesség, a tolerancia hiánya) is megmutatkoznak. Végül is a pluralizmuson alapuló demokrácia az, amely magában kell hogy foglalja az önkormányzat, a közvetlen demokrácia elemeit is, összekapcsolódhat az új típusú, korszerű, európai szocialista eszmeiséggel. Nem szabad elfelejteni: nem a néptömegek a hibásak abban, hogy hallatlan erőfeszítéseik ellenére nem az óhajtott szocializmus valósult meg hazánkban. Gazdasági életünkben a magántulajdon és magánvállalkozás szerepe jelentősen növekszik, ugyanakkor a néptömegek kezdeményezése, akarata, alkotó ereje az eddig eltorzult formában levő szocialisztikus elemekre építve, azokat sztálinista vonásaiktól megtisztítva (igazi szövetkezetek, dolgozói részvény, kollektív vállalkozási formák stb.) lehetővé teszik a szocialista irányú fejlődést. (Csongrád Megyei Hírlap)

Farmgazdaságok vagy szövetkezetek?

1990. május 1.

Ma már nyilvánvaló, hogy a kolhoztípus sok jegyét magukon viselő, állami szabályozással gúzsba kötött téeszek nem képesek a továbbfejlődésre, a

mezőgazdasági termelés fejlesztésére. A különféle politikai erők, pártok többsége az árutermelő farmgazdaságok, tömeges létrejöttében látja a mezőgazdaság megújulásának biztosítékát. Abban azonban a vélemények eléggé eltérnek, hogy a farmgazdaságok mennyi idő alatt jöhetnek létre, illetve, hogy a belső átszervezéssel igazi szövetkezetté való téeszek és megújuló állami gazdaságok milyen szerepet tölthetnek be az agrárfejlődésben. Sokan így teszik fel a kérdést: farmgazdaságok vagy téeszek? Mások az és kötőszót teszik a két fogalom közé. Nézzük előbb a múltat. 1945 előtt a feudális nagybirtokrendszer léte s az a tény, hogy a parasztgazdaságok többsége néhány holdas törpebirtok volt, alapjában nem tette lehetővé árutermelő, vállalkozói (farm)gazdaságok létrejöttét. Az ország – s vidékünk – néhány területén azonban, ahol nem volt feudális eredetű nagybirtok, a belterjes mezőgazdasági kultúrák térhódítása következtében némileg kibontakozott a paraszti árutermelés, (makói hagyma, Szeged környéki fűszerpaprika, szőlő- és gyümölcskultúra, vásárhelyi tanyai állattenyésztés, szentesi kertészeti kultúra). Az említett árutermelő gazdaságok többsége nem tekinthető farmgazdaságnak, mert termelésében a kézi munka dominált, s méreteinél fogva is inkább féloldalas mezőgazdasági kisvállalkozásként működött. A makói hagymások, a szentesi zöldségkertészek jelentős része nem saját, hanem bérelt földön termelt. Leginkább a Szeged környéki és a vásárhelyi, makói tanyai középparaszti árutermelő birtokok voltak hasonlók a farmgazdaságokhoz. Ezek is többnyire jórészt szakosodott árutermelő, a családok munkájára épülő, vállalkozó jellegű gazdaságok voltak, amelyeket a termelés korszerűsítésére való törekvés, a piaci szellem, a gazdasági ésszerűség jellemzett. A gazdasági racionalitás abban is kifejezésre jutott, hogy a lakóhely (tanya) és a termelőüzem egybeesett. A múltban és jelenleg is a farmgazdaság optimális területe a tanya. És a jövő? A szakértők úgy tartják, hogy a mi viszonyaink között a 30 hektár fölötti birtok tekinthető klasszikus értelemben vett farmgazdaságnak. Ugyancsak a szakemberek számítása szerint egy 30 hektáros farmgazdaság létesítéséhez 10 millió forint beruházásra van szükség. Ha figyelembe is vesszük: az erre vállalkozók bizonyára kedvezményes hiteleket kaphatnak majd, mégis úgy vélem, hogy a közeljövőben ilyen farmgazdaságok tömeges létrejöttére nem nagyon számíthatunk. Ilyen összegű beruházásra ma és a jövőben bizonyára kevesen tudnak vállalkozni. Farmgazdaságok kialakulása elsősorban ott várható, ahol megmaradtak a tanyák, s ezeket villamosították. Ilyen tanyák elsősorban a megye Duna-Tisza közi részén találhatók, ahol az árutermelő, vállalkozói gazdaságok kialakulásának folyamata eddig is észlelhető volt. Az olyan farmgazdaság, amelynél a gazda lakhelye, gazdasági udvara és a birtokterület messze esik egymástól, kevéssé életképes! Mind az ország, mind a megye birtokstruktúráját a téeszesítés előtt az 5 holdon aluli, jórészt életképtelen gazdaságok túlsúlya jellemezte. A jelenleg is mezőgazdasági foglalkozású, volt törpebirtokosok és földnélküliek, illetve

leszármazottaik többsége a közeljövőben nem tud megbirkózni a farmgazdaságok kialakításának nehézségeivel. Inkább az várható, hogy ezek az emberek – építve a belterjes mezőgazdasági kultúrák terén elért termelési tapasztalataikra – az ilyen jellegű mezőgazdasági kisgazdaságaikat fejlesztik tovább (hagymatermelés, fólia- és üvegházi kertészet, baromfitenyésztés, sertéshizlalás). Az elmúlt évtizedekben ugyanis a téeszek és az állami gazdaságok jórészt meg tudtak birkózni a gabonatermelés és a nagyüzemi állattenyésztés fejlesztésének feladataival. Ezen a téren európai viszonylatban nem lebecsülendő eredményeket értek el. Igaz, sok hátulütője is volt ennek a fejlődésnek. A legnagyobb probléma azonban abban mutatkozott meg, hogy mivel a tsz-tagok elvesztették tulajdonosi érdekeltségüket, és az állami gazdasági dolgozókkal együtt bérmunkásokká váltak, a termelői gondosságot, vállalkozókészséget igénylő munkaigényes termelési kultúráknál a nagyüzem hatékonysága meg sem közelítette a magántulajdonét. Ennek ellensúlyozására már az elmúlt évtizedekben a téeszek és az állami gazdaságok különféle belső vállalkozási formákat alkalmaztak, hogy valamelyest fenntartsák dolgozóik érdekeltségét és ezeknek a kultúráknak a termelése jórészt a háztáji gazdaságokba helyeződött át. Ez jellemzi már hosszú évek óta a makói és a környékbeli téeszek gazdálkodását is. Nem járunk messze az igazságtól, ha úgy véljük, hogy vidékünkön elsősorban a munkaigényes, belterjes kultúrákkal foglalkozó, jórészt szakosodott árutermelést folytató kisgazdaságok térhódítása várható. E fejlődési folyamattal párhuzamosan végbemegy a téeszek belső átalakulása igazi szövetkezetekké, azzal, hogy tagjaik földjük és vagyonrészük igazi tulajdonosaivá válnak. Ez az átalakulás többféle módon és formában mehet végbe. A téeszek egyes részlegei önállóságot nyerhetnek, részvénytársasággá, kft-vé válhatnak, vagy más vállalkozási formát is választhatnak. A gabonatermelésben, az állattenyésztés egyes területein önálló vállalkozási formaként minden bizonnyal fennmarad a nagyüzem. A téeszek bizonyára továbbra is betöltik a háztáji és a szaporodó árutermelő kisgazdaságok integrálásának szerepét. Az élet, a fejlődés tehát nem úgy teszi fel a kérdést, hogy farmgazdaságok, vagy szövetkezetek, hanem a választ adja meg: farmgazdaságok, árutermelő kisgazdaságok és szövetkezetek. (Makó és Vidéke)

A polgárosodás lehetősége és szükségessége

1990. szeptember 1.

A politikai közéletben egyre több szó esik az állami vállalatok privatizációjáról, a magántulajdon visszaállításáról, a piacgazdaság kialakításáról. Mindezek a kérdések a szocializmusnak mondott rendszer kudarcával, az egész KeletEurópában végbemenő forradalmi folyamattal összefüggésben vetődnek fel. Az már a tömbegek számára is egyértelmű, hogy az egypárt-uralommal összenőtt

állami és államosított (kolhoz típusú) szövetkezeti tulajdon megbukott a történelem vizsgáján, nem volt képes megfelelő fejlődést és hatékonyságot biztosítani a gazdasági életben. A megoldás kézenfekvő – adódik a válasz. Valóságos tulajdonosokat kell adni az állami vállalatoknak és szövetkezeteknek. Magántulajdon és piacgazdaság nélkül nem törhetünk ki az ország mély válságából – állítják a legkülönfélébb pártok. Magántulajdonon alapuló piacgazdaságot hirdetnek a polgári és nemzeti liberalizmus elveit valló politikai erők. Csak az ide vezető utak és módszerek tekintetében van eltérés közöttük. A pártok többsége a skandináv államokat, Finnországot, Svédországot, esetleg Ausztriát, a nyugat-európai országok szociális piacgazdaságát, az ottani szocialisztikus vonásokat is magában foglaló modellt tekinti követendő példának. A cél – az ottani viszonyok és az ottani életszínvonal elérése – valóban lelkesítő, de sok illúziót is magában foglal, hiszen csak kemény munka árán, hosszú idő múlva és hihetetlenül gyors fejlődés eredményeképpen juthatunk el arra a színvonalra, amelyen az említett országok most állnak. Szélsőbalról pedig azt mondják, hogy mindaz, ami most nálunk kibontakozik, nem más, mint a kapitalizmus visszaállítása, de nem mai nyugat-európai színvonalon, hanem a régi magyar kapitalizmus restaurálása, ami dél-amerikai típusú gazdasági rendszert eredményez Az 1947-es földtulajdonviszonyok visszaállításáról pedig faluhelyen sokan azt mondják, hogy ha az megvalósulna, akkor a régi cselédvilág állna vissza. Mi az igazság ezekben a kérdésekben? Az tény, hogy a legtöbb párt a magántulajdonon alapuló piacgazdaság szükségességét hirdeti. A demokratikus baloldali pártok programjában a vegyes tulajdonon alapuló piacgazdaság létrehozása szerepel. Hogy mi lesz nálunk, az nemcsak az egyes pártok törekvéseitől függ. Egész Kelet-Európát átfogó átalakulás részesei vagyunk, amelynek lényege – a jogállam, a többpártrendszeren alapuló demokrácia megteremtése mellett – az 1940-es évek végén megszakadt szerves gazdaságitársadalmi fejlődéshez való visszatérés. A szerves fejlődés szükségszerű fokozatait ugyanis nem lehet átugrani. Mesterségesen létrehozott tulajdonformákkal az úgynevezett szocialista rendszer csak a korábban meglévő feudálkapitalista viszonyokat – némileg átalakítva – konzerválta és a politikaigazdasági koncentrációból adódó egyszeri erőforrások kimerülése után súlyosan lefékezte a gazdasági, társadalmi fejlődést – nem beszélve a politikai viszonyok eltorzításáról. Vagyis úgy vélem, hogy azok az új gazdasági-társadalmi folyamatok, amelyek kezdenek kibontakozni – a tulajdonreform, a privatizáció, az állami tulajdon egy részének valódi társadalmasítása, a magánvállalkozások szélesedése, a téeszek átalakulása igazi szövetkezetekké, a piacgazdálkodásra való áttérés – polgárosodásnak tekinthető. Természetesen a polgárosodási folyamatnak van egy objektív és egy szubjektív oldala. Az objektív oldalhoz tartozik az a

történelmileg megnyilvánuló szükséglet, hogy valói tulajdonosokra és piacgazdaságra van szükség, mert csak így lehet leküzdeni a válságot. További része ennek az oldalnak, hogy a magyar fejlődés – már korábban – lehetőséget nyújtott a kis magánvállalkozások – téesz-háztáji, második, vagy árnyékgazdaság, kisvállalkozások – létrejöttéhez, lassú szélesedéséhez és ezzel a 40-es évek végén megszakadt polgárosodás látens, rejtett továbbfolytatódásához. (A téeszek országunkban a háztáji gazdálkodás érvényesítésével, majd növelésével, a belső érdekeltségi, vállalkozási rendszerek kialakításával, a szövetkezeti demokrácia fejlesztésével és már korábban jórészt széttörték a kolhoz típus kereteit és megkezdődött átalakulásuk.) Tehát itt nem másról van szó, mint ennek a rejtett polgárosodásnak a nyilttá válásáról és szélesebb, szabadabb kibontakozásáról. Szakértők szerint a legutóbbi években, sőt évtizedben az ország gazdaságában tulajdonképpen csak ez az említett kisvállalkozói szektor fejlődött. Mindebben a modern gazdasági fejlődésének az az objektív szükséglet is kifejezésre jut, ami a nyugati fejlett országok gazdasági életét is jellemzi, vagyis a nagyvállalatok mellett a milliónyi kisvállalkozások léte és működése. Ezek adják az említett fejlett országok gazdaságának rugalmasságát, alkalmazzák leggyorsabban a legújabb technikai felfedezéseket, tudományos eredményeket, s kapcsolják össze leghatékonyabban a tudást a termeléssel. Ismeretes, hogy Olaszország és Spanyolország legutóbbi években tapasztalt gyors gazdasági fejlődése sok tekintetben a kisvállalkozások gyors elszaporodásának, prosperitásának köszönhető. Országunk csak úgy tud kitörni a gazdasági zsákutcából, ha teret enged a kisvállalkozások gyors növekedésének, mert ezek jelentik gazdasági életünk legmozgékonyabb elemeit. Ebben a szektorban érvényesül leginkább a tulajdonosi érdekeltség, ami óriási hajtóerőt jelent gazdasági életünkben. A polgárosodási folyamatnak része az állami vállalatok privatizációja is. A szakértők, köztük a külföldön is ismert Kornai János, arra figyelmeztetnek, hogy ezt nem szabad elsietni, nem szabad a nemzeti vagyon elkótyavetyélni. Annál is inkább meg kell fogadni figyelmeztetésüket, mert itt tulajdonképpen arról van szó, hogy „vad”, farkastörvényű kapitalizmus alakul-e ki nálunk, vagy szerves polgárosodás eredményeképpen korszerű szociális piacgazdálkodást valósítunk meg, amelyben a munkások, a dolgozók tömegeinek ellenőrző szerepe is hatékonyan érvényesül? Ez már történelmi átalakulásunk, polgárosodásunk szubjektív oldala. Ha fejlett nyugati tőkés országok gazdasági viszonyainak nem lebecsülendő jellemzője az, hogy nem kevés vállalat részben vagy egészben az ott dolgozók tulajdonában van és általában sikeresen működik, akkor nálunk is fontos cél lehet a dolgozói tulajdon megteremtése. További elengedhetetlen követelmény, hogy az állami vállalatok eladása, vegyes vállalattá vagy részvénytársasággá alakulása a nyilvánosság előtt és a dolgozók ellenőrzése alatt történjen. Mindezeknek a céloknak az érdekében fontos szerepet tölthet be a lassan bontakozó

munkástanács-mozgalom. Az agrárgazdaságban sem követeli a tulajdonosi érdekeltség megteremtése a téeszek és az állami gazdaságok szétverését, hanem csak átalakulását, a szaporodó farmergazdaságok és a szövetkezetek versenyét. Hogy szerves polgárosodás, vagy „vad”-kapitalista restauráció alakul-e ki nálunk, az végül is a dolgozó tömegek állásfoglalásától és harcától függ. (Makó és Vidéke)

Földtulajdon és paraszti polgárosodás

1991. július 24.

A földtulajdon, a privatizáció vagy reprivatizáció, a kárpótlás körül immár egy éve folyó vita nem csitul, sőt a törvényjavaslat tárgyalásával még tovább fokozódott. Ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen igazuk van azoknak, akik azt állítják: a vagyonról, annak elosztásáról s ebből adódóan a hatalomról van szó. A parasztemberek földszeretete, földhöz való ragaszkodása közismert, ami óriási erőt jelent a termelésben, a gazdaságban, s ez fontos forrása a fejlődésnek, amire a jövőben jobban lehet majd építeni. Ugyanakkor bizonyos illúziók is élnek a közvéleményben a létrejövő farmgazdaságok számát, lehetőségeit illetően. Az 1949-es népszámlálás adatai szerint a földosztás után a megyében a 35 holdon (nem egészen 20 hektáron felüli), árutermelésre képes gazdaságok száma alig haladta meg az ezret. Ha a 25 holdat vesszük határnak, az ezen felüli birtokoké is csak alig 3 ezer fölött volt. Szakértői számítások szerint a 30-40 hektáros vagy ennél nagyobb farmgazdaságok az életképesek, illetve nyugaton az ennél nagyobbak fejlődnek, a kisebbek pedig tönkremennek, vagy speciális, belterjes, minőségi termelést, illetve különleges biokertészkedést folytatnak. Ezek száma azonban ma még elenyésző. A földosztás után megyénkben is – mint országosan – az öt holdon aluli, többségében életképtelen törpebirtokok tették ki a gazdaságok túlnyomó többségét, mintegy 60 százalékát. Külterjes termelés, hagyományos gazdálkodás esetén ezek a birtokok nemcsak hogy árutermelésre nem voltak képesek, hanem tulajdonosaik, illetve családjuk megélhetését sem biztosították. Ezzel is magyarázható, hogy a gabonatermelés 1945-1949 között a paraszti árutermelésben, az agárfejlődésben nem a harminc holdon felüli gazdák, hanem a belterjesen termelő törpebirtokosok (makói hagymakertészek, szegedi fűszerpaprikatermelők, szentesi zöldségkertészek, csongrádi, szegedi és környékbeli szőlős és gyümölcsös gazdák) jártak az élen, akik gazdaságaikat agrárkisvállalkozássá fejlesztették és maguk agrárkisvállalkozóvá igyekeztek válni. Ezért írhatta ekkoriban Bibó István több tanulmányában, hogy az országban – pozitív értelemben – tömegjelenség a kispolgárosodás. Figyelemre méltó az is, hogy már 1949-ben a földtulajdonosok mintegy húsz százaléka nem maga művelte följét vagy annak túlnyomó többségét, hanem kiadta bérbe jórészt – a már említett – belterjesen termelő törpebirtokosoknak. A megyében 1949-ben a mintegy 78 ezer földdel, gazdasággal rendelkező család

közül 15 ezer nem őstermelő, nem mezőgazdasági foglalkozású volt. A földet a 63 ezer parasztcsalád művelte, s közülük több mint 16 ezer részben vagy teljesen bérelt földön gazdálkodott. Az közismert, hogy elsősorban a nem mezőgazdasági foglalkozásúak és a nagyobb birtokkal rendelkezők adták ki földjüket bérbe. Az 1940-es évek végén a beszolgáltatási rendszer megszigorítása, az akkori politika felszámolta az árutermelésre képes gazdaságokat és jórészt szétverte a belterjesen termelő kisgazdaságokat is, majd a téesz-szervezés a parasztgazdaságok felszámolásával járt. A belterjes gazdálkodás körzeteiben azonban a téeszek mellett szakszövetkezetek is jöttek létre és kevés számban egyéni gazdaságok is megmaradtak. Ezek voltak azok a gócpontok, amelyek a paraszti árutermelés és vállalkozás lehetőségét valamelyest biztosították. A paraszti vállalkozói energia azonban nemcsak itt tört utat magának, hanem a téesz-háztáji gazdaságokban is. Annál is inkább, mert egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a kertészeti termelésben, a szőlő- és gyümölcskultúrában, az állattenyésztés egyes ágaiban, vagyis azokban az ágazatokban, amelyekben továbbra is nagy a szerepe a kézi munkának, a termelői gondosságnak, a vállalkozókészségnek, a nagyüzem hatékonysága alatta marad az egyéni termelésnek. Az 1960-as évek közepétől végbement a háztáji gazdaságok belterjesedése, intenzív árutermelő gazdaságokká fejlődése. A tsz-ben dolgozó parasztok kezdettől fogva a háztáji gazdaságaikban élhették ki vállalkozói ambícióikat. A háztáji- és kistermelés nem lebecsülendő szerepét bizonyítja, hogy aránya már az 1980-as évek elején a zöldségtermelésben 64 százalékot, a szőlő- és gyümölcstermelésben mintegy 50, a sertéstenyésztésben 53 százalékot ért el, s azóta tovább emelkedett. Az agrárgazdaságban tehát a nagyüzemek mellett, azokkal összefonódva a háztáji, jórészt szakosodott, intenzív árutermelést folytató agrárkisvállalkozások töltöttek be eddig is fontos szerepet. A mezőgazdaság, az agrártársadalom átalakulásának tehát elsősorban nem a farmgazdaságok és farmergazdák, hanem a nagyüzemmel együttműködő agrárkisvállalkozások és agrárkisvállalkozók a meghatározó szereplői. Az elmúlt évtizedekben hazánkban a falusi lakosság soraiban viszonylag széles vállalkozói, részben tulajdonosi réteg jött létre, amely kifejezője és megvalósítója a parasztság polgárosodásának. Az elmúlt évtizedekben sérelmet szenvedett családok kárpótlására, a magántulajdon visszaállítására szükség van, anélkül nem lehetséges fejlődés az agrárgazdaságban. Mindenképpen figyelmeztető azonban, hogy ha már 1949ben igen magas volt a nem mezőgazdasági termeléssel foglalkozó földtulajdonosok aránya, akkor ez most várhatóan jóval nagyobb mértékű lesz. Fölmerül annak veszélye, hogy a termelés jelentős részét végző, jól begyakorlott, magas termelési kultúrát megtestesítő tsz-háztáji vállalkozások alól húzzák ki a talajt (a földet), mert a tsz-tagok többsége földnélküli! További problémák forrása lehet, hogy óriási mértékben megnövekszik az újonnan

létrejövő néhány holdas törpe- és kisgazdaságok száma, hiszen 1949 óta a birtokok öröklés folytán tovább aprózódtak. Mondhatják sokan, hogy e gazdaságok is fogjanak belterjes termelésbe, szakosodott állattenyésztésbe. Azonban ez is csak részben tűnik járható útnak, hiszen a túltermelés jelei, az értékesítés nehézségei már most is jelentkeznek, amit ésszerűbb gazdálkodással, rugalmasabb értékesítéssel csak részben lehet ellensúlyozni. Nem szabad elfelejteni, hogy a néhány holdas, hagyományosan, régi paraszti módon gazdálkodó, jórészt az önellátást szolgáló gazdaság nem tekinthető farmgazdaságnak! A várható nehézségek és ellentmondások, a kisgazdaságok nagymértékű megszaporodása a téeszek igazi, magántulajdonon alapuló szövetkezetté való átalakulását, új, a beszerzést, az értékesítést szervező, termelési szolgáltatást nyújtó szövetkezetek megalakulását követelik meg, mert a régi és az új agrárkisvállalkozások csak segítségükkel működhetnek eredményesen. (Délmagyarország)

Bibó István az 1945 utáni magyar társadalomfejlődésről

1999. december

Bibó István, Erdei Ferenc barátjaként, 1937 őszétől részt vett a Márciusi Front munkájában. Segített Erdei Ferencnek abban, hogy a Front tizenkét pontját kissé módosított formában részletesebben kifejtse, és véleményt is nyilvánított a programról. A Márciusi Frontnak ez az átdolgozott, részlete sebb tizenkét pontos programja 1938 márciusában jelent meg. 1 A Márciusi Front megalakulásának 10. évfordulóján, 1947 márciusában egyedül Bibó István tollából jelent meg az akkori társadalmi és politikai vi szonyokat átfogóan elemző és a további fejlődés lehetséges irányát vizsgáló megemlékező cikk. Bibó személyes érintettsége, korábbi szerepvállalása mindenképpen egyik momentumként vehető számba, de semmiképpen sem volt döntő tényező. A legfontosabb mozzanat az, hogy a szerző, összegezve addigi, 1945 óta közölt tanulmányainak, cikkeinek fő mondanivalóját, tömören, szinte programszerűen foglalta össze saját álláspontját az ország demokratikus átalakulásáról, a demokráciáról, a népfrontpolitikáról. A Márciusi Front hagyományait és programját vette alapul, e programot tekintette irányadónak. Véleménye, álláspontja ezért az említett kérdésekben sok tekintetben eltért a kommunistákétól. Egyik fő mondanivalója az, hogy a Márciusi Front vállalta az 1848-as forradalom örökségét, programjába foglalta e forradalom teljesítetlen feladatainak következetes megvalósítását, s e program szerinte még 1947 márciusában is aktuális volt, Magyarországon. Utalt arra, hogy 1848 örökségét az 1918-as forradalom is magáénak vallotta, de nem tudta megvalósítani. Az 1919-es proletárforradalmat szűk társadalmi alapú, torz forradalomnak, kisiklásnak tekintette.

Ahhoz, hogy megértsük Bibónak a forradalmakról alkotott véleményét, fel kell idézni, mit írt róluk 1945 és 1948 között megjelent tanulmányaiban. Már az 1945-ben közölt, A magyar demokrácia válsága című, nagy figyelmet keltő és éles vitát kiváltó írásában így fogalmazta meg a forradalom és a demokrácia összefüggését: „a demokrácia elindulásának feltétele pedig a feudális erők túlsúlyának és a feudális beidegződéseknek a megtörése. Minden nagy demokrácia történetének kiindulópontjánál forradalom áll... Ez a forradalom nincs kötve társadalmi és gazdasági fejlődési időszakhoz: a társadalmi és gazdasági fejlődési átmenetek megtörténhetnek nagyobb politikai rázkódtatások nélkül is, de az emberi méltóság egyetlen forradalmának, bármilyen társadalmi és gazdasági fejlődési időszakban, de valamikor le kell zajlania ahhoz, hogy demokráciáról beszélhessünk." 2 Elemzéséből kitűnik, hogy forradalomelmélete lényegesen eltért a marxizmusétól. 1947-ben megjelent tanulmányában (A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme) utalt arra, hogy a feudalizmus bizonyos idősza kaiban, a társadalmi egyensúly, a felül és alul lévő társadalmi csoportok kö zötti kölcsönös függés következtében, kialakultak a „szabadság kis körei”. A francia forradalom lényege éppen az, hogy „a szabadság e kis köreit” egyetemes érvényű, emberi szabadsággá fejlesztette: „A legmodernebb társadalomfejlődés, a francia forradalom és vele párhuzamos alakulások során azután bekövetkezett az ideje annak, hogy ez a sokféle kisszerű, de biztosított szabadságokkal élő, s erre ránevelt társadalom nekikezdett ezeknek a kisszerű korlátoknak a lebontásához és egyetemes érvényű, egyenlő emberi szabadsággá való összegezéséhez.” 3 A francia forradalom, amely a legdöntőbb hatást gyakorolta a demokrácia, az emberi szabadság kialakulására, szerinte nem polgári forradalom volt. Nem a polgárság, hanem a „programcsináló”, ideológus értelmiség vezette, hiszen a polgárság érdekeit jóval meghaladva megfogalmazta a demokrácia általános, egyetemes értékeit, szabályait. A hazánkban 1945-ben bekövetkezett politikai és társadalmi fordulatot – nem a szokványos, hanem társadalmi értelemben – felszabadulásnak minősítette: „De mégis felszabadulás, azért, mert a magyar társadalom mozdulatlanná merevedett társadalmi erőviszonyai 1514 óta most mozdultak meg először, és pedig a nagyobb szabadság irányában. Ez az a pillanat amelytől kezdve újból megnyílt a lehetőség, hogy Magyarország bekapcsolódjék abba a nagy folyamatba, amit a nyugati társadalmi fejlődésnek neveztünk."4 Tehát úgy vélte, hogy az 1945-ös fordulat, benne a földosztás, megtörte a magyar feudalizmus erejét, megszüntette a társadalom rendi struktúráját. A demokratikus átalakulás szerinte mégis csak félforradalomnak tekinthető, mert fennállt a jobboldali, horthysta restauráció veszélye. Továbbá a tömegek, főleg a paraszttömegek igazi társadalmi felszabadulásának folyamata éppen csak elindult A

társadalom életében a rendiség, a hierarchikus függőség szelleme tovább élt, a tömegek öntudatosodása csak lassan haladt előre. Ezért úgy vélte, hogy a demokratikus átalakulást tovább kell folytatni, s ennek érdekében megtervezett forradalomra van szükség. E megfogalmazásával jelezte, hogy nem értett egyet a baloldali politikai erők, főleg a kommunista párt túlzott radikalizmusával. Az általa elképzelt, „tervezett és határolt” forradalom programjául ezért ajánlotta a Márciusi Front 1947-ben is időszerűnek tekintett demokratikus célkitűzéseit, programját. Népi demokrácia vagy a nyugati és a keleti demokrácia szintézise? Alaposan áttanulmányozva Bibó 1945 és 1948 között írt cikkeit nem, vagy alig találkozunk bennük a „népi demokrácia" kifejezéssel, s különösen azzal nem, hogy e politikai formulát elemezte, vizsgálta volna. Pedig A magyar demokrácia válsága című tanulmányának vitájában Lukács György éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarországon és a többi kelet-európai országban is új, népi demokráciára van szükség. Bibó azonban válaszában nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. A „népi demokrácia” formulájával kapcsolatos elutasító álláspontja talán azzal magyarázható, hogy mint állam- és jogtudományi képzettségű politikaelméleti szakember e kifejezést nem tartotta elég precíznek. Hiszen a „ népi demokrácia" kifejezése a formális logika szerint tautologikus, mert egy fogalmat önmagával akar meghatározni. Fogalomkettőzésről van szó, hiszen magyarra fordítva „népi népuralmat” jelent. Azt hisszük azonban, hogy nemcsak erről van szó. A Márciusi Front veze tői, amikor kialakították ezt a fogalmat, valószínűleg azt akarták kifejezni, hogy a polgári demokráciánál többet akarnak, olyan demokráciát, amelyben nem a polgárság, hanem a nép, a néptömegek töltenek be döntő szerepet. Vagyis alapvetőnek tartották a demokrácia társadalmi és osztálymeghatározottságát, osztálytartalmát. Itt ragadható meg a különbség a Márciusi Front vezetői és Bibó álláspontja között. Bibó ugyanis másként vélekedett a demokrácia fogalmáról. A magyar demokrácia válsága című cikkében így határozta meg a demok rácia fogalmát: „Demokrácia: a nép uralma, közelebbről egy olyan politikai rendszer, amelyben a nép, vagyis az átlagemberek összessége abban a hely zetben van, hogy vezetőit meg tudja válogatni, ellen tudja őrizni, és ha kell, el tudja kergetni.” 5 Ez a lehető legegyszerűbb, köznapi nyelven fogalmazott meghatározás, amely azonban jól tükrözi Bibó álláspontját. Nincs benne szó társadalmi osztályokról, a demokrácia osztálytartalmáról, a demokrácia és diktatúra viszonyáról, ami fontos összetevője a marxista demokráciafogalomnak. Az ő álláspontja a marxizmuséval szemben az volt, hogy noha a demokrácia érvényesülésében, megvalósulásában a társadalmi

és osztályviszonyok szerepet játszanak, a demokráciának egyetemes értékei, elemei, szabályai vannak, amelyeknek nincs osztálytartalmuk. Véleménye az, hogy a demokrácia az európai társadalomfejlődés eredménye, de azon belül a nyugati kultúrkör teljesítménye, „találmánya”. Különböző cikkeiben felsorolja a demokrácia egyetemes értékeit elveit szabályait: többpártrendszer, parlamentarizmus, a hatalmi ágak elválasztása, a bírói függetlenség, a sajtó-, a gyülekezési és más szabadságok, a közigazgatással szembeni bírói védelem, az önkormányzatiság. Egyes írásaiban a demokrácia technikáiról beszél, ezzel is hangsúlyozva ezek egyetemes jellegét, osztálytartalomnélküliségét. Noha tudatában volt annak, hogy a Szovjetunió, a szovjet rendszer negligálta a többpártrendszert, a parlamentarizmust mégis az akkori általános gyakorlatnak megfelelően használta a „nyugati” és a „keleti” demokrácia kifejezéseket, bízva abban, hogy a fasizmus leverése, a második világháborúban aratott győzelem után a Szovjetunióban is teret nyer a szabadság, a demokrácia eszméje, és a többi kelet-európai országban fennmarad a többpártrendszer, a parlamentarizmus. Elismerte a keleti demokrácia olyan sajátosságait, mint a tömegmegmozdulások, a tömegakciók, a közvetlen demokrácia különböző formái. Magyar viszonylatban a nyugati demokráciát a kisgazdapárt, a keletit a kommunista párt képviselte, ezért cikkeiben nyugati, kisgazda értelmezésű, stílusú, illetve keleti, kommunista értelmezésű demokráciáról beszélt. Hangsúlyozta, hogy a kétféle demokrácia nem zárja ki egymást, sőt a kettő szintézisét javasolta, amivel szerinte Magyarország példát mutathatna a többi országnak is. A kétfajta demokrácia szintézise nála elsősorban azt jelentette volna, hogy a keleti demokrácia átvette volna, érvényesítette volna a nyugati demokrácia egyetemes értékeit, szabályait, a több pártrendszert a parlamentarizmust. A Magyar demokrácia válsága című tanulmányáról folyó vitában ezt utasította el – a már említett indokkal – Lukács György. A szintézis lényegét Bibó a következőképpen fogalmazta meg: „A kommunizmus és a parlamentáris demokrácia összeegyeztetésének ugyan elég keskeny az ösvénye, de az ösvény járható. Hogy a kommunisták reá tudnak-e lépni, az persze a jövő titka. A kommunista mozgalomnak ehhez meg kell tennie mindazokat az engedményeket, melyek a parlamentáris demokráciának mint platformnak az elfogadásából következnek... 6 Mint ismeretes, a kommunista mozgalom nemcsak a Szovjetunióban, hanem Kelet-Európában is elutasította a többpártrendszerű parlamentáris demokráciát, negligálta az európai társadalomfejlődés egyetemes eredményeit, értékeit és kommunista diktatúrát hozott létre. Bibó következetesen a demokrácia alapján állva hiába szerette volna, hogy a demokrácia Kelet-Európában, a Szovjetunióban is teret nyeljen, megvalósuljon.

A kommunista népfrontpolitikáról és a marxizmusról Bibó mar eddig ismertetett nézeteiből, állásfoglalásaiból is kitűnik, hogy – noha szinte minden írásában hangsúlyozta a népfrontpolitika szükségességét – nem értett egyet a kommunista értelmezésű népfrontpolitika olyan elemeivel, amelyek a kommunisták radikalizmusát, kizárólagosságra való törekvését, a baloldali diktatúra szándékát tükrözték. Már 1945-ben figyelmeztetett arra, hogy a demokrácia válságának egyik oka a proletárdiktatúrától való félelem. Akkor úgy vélte, hogy nem áll fenn ennek veszélye, de valamiféle kizárólagos baloldali kormányzásnak a kísérlete vagy programja felmerülhet. A kommunista pártok politikáját, taktikáját a következőképpen jellemezte: „A kommunista párt politikai taktikája nemcsak nálunk, de Európa-szerte válságban van. Mi ennek a válságnak a lényege? A kommunista párt legfőbb jellemvonása a demokratikus többségre jutásra békésen váró szociáldemokratákkal szemben mindenekelőtt az, hogy a százszázalékos szocializmusnak, a direkt, forradalmi akciónak s az öntudatos, ha kell, támadó kisebbségnek a pártja. Ennek megfelelően a kommunista párt taktikai nevelése elsősorban egy válogatott gárdának abszolút fegyelemhez való szoktatásán, földalatti szervezkedésen, konspiráción, az ellentétek dialektikus kiélezésén, minden ellenféllel szemben való bizalmatlanságon és a világnak a legszigorúbb módon társakra és ellenségekre való fölosztásán alapszik, az, >>aki nincs velem, az ellenem van<< elve alapján. Ez adja meg a kommunista párt karakterét.”7 Mindezzel szemben Bibó úgy vélte, hogy a fasizmus elleni küzdelem tanulságai éppen arra intenek: a kommunista párt legyen bizalommal a többi demokratikus párt iránt, működjön együtt velük, népfrontos politikát folytasson. Nincs helye tehát a kommunista kizárólagosságnak, egyoldalúságnak; a kommunistáknak nagyfokú rugalmasságot kellene tanúsítaniuk. Súlyos hibának tartotta a kommunisták részéről a fasizmus és a reakció elleni harc összekeverését, összemosását. Bírálta a kommunista vezetésű rendőrség túlkapásait, törvénytelen eljárásait, az internálások során elkövetett jogsértéseket. A kialakult helyzetet a következőképp jellemezte: „Közkeletű megjegyzés mostanában, hogy ami ma Magyarországon folyik, az csak az ingek színében tér el a Szálasiék uralmától. Ez a beállítás sandán rosszhiszemű, vagy a legjobb esetben kártékonyan naiv. A politikai ellenfél személyi üldözése, brutális vallatási módszerek, közhatalomnak magánbosszúra való igénybevétele, közhivatali korrupció és önkényes szabadságelvonások elterjedése kétségtelen súlyos dolgok, de asszonyok és gyermekek tömeges kivégzésével és Duna-parti sortüzekkel jóhiszeműen össze nem hasonlíthatók.” 8 A nyilas terrorral való összevetés azonban nem

csökkenthette az említett kommunista hibák és bűnök súlyosságát, kártékonyságát. 1947 tavaszán írta A koalíció válaszúton című cikkét melyben a kialakult politikai helyzetet és a baloldali diktatúra veszélyét a következőképpen vázol ta: „A koalíciónak az a veszteglése azonban, amit a fentiekben leírtunk, amelyben a reakció és baloldal kölcsönös és fokozódó rémületben tartják egymást, s az egy helyben állás közepette mindegyik a másik térfoglalását látja, a kommunista párt számára előbb-utóbb lehetetlenné teszi, hogy ezért a helyzetért felelősséget viseljen, és arra kényszeríti, hogy bármi áron megpróbáljon ennek véget vetni. Ez a helyzet pedig a kommunisták számára kétféleképpen érhet véget: vagy úgy, hogy a kisgazdapártból valóban leválnak mindazok, akiknek eszméik, érdekeik és temperamentumuk szerint a Szabadságpárt vagy a Demokrata Néppárt a megfelelő helyük, vagy úgy, hogy a kommunista párt koncentrálja minden erejét egy leszűkített alapú baloldali kormányzás létrehozására. Előbb megpróbáltam bemutatni, hogy ez az utóbbi kísérlet legfeljebb egy látszatsikerekből élő, kisebbségi érzéstől és összeesküvési pszichózistól gyötört, a meghunyászkodás ingoványos talajára és fiktív tömegmozgalmakra támaszkodó, és egyrészt garnitúrahiánnyal, másrészt az opportunizmus és hataloméhség odacsődülésével küszködő keserves kormányzást jelentene.” 9 Bibó igen jól jellemezte a baloldali diktatúrán alapuló kormányzás súlyos belső ellentmondásait, szinte előre megsejtette a tragikus jövőt, amiről akkor még azt hitte, hogy el lehet kerülni. Tudatában volt annak, hogy a demokra tikus nemzeti erők együttműködése, szövetsége – a kommunista párt diktatórikus törekvései, a jobboldali restaurációs szándékok miatt – erősen megbomlott. A békeszerződés aláírását követően a kisgazdapárt a kivárás politikáját folytatta, a nemzeti szuverenitás ügyét állította első helyre, míg a kommunista párt a szovjet katonai jelenlétre és hatalmi befolyásra támaszkodva mindenképpen egyeduralomra tört. 1947 tavaszán írt évfordulós cikkében azért tartotta irányadónak a Márci usi Front örökségét, programját, mert ez a nemzet és a demokratikus haladás ügyét teljes egységben képviselte. Úgy vélte, hogy a Márciusi Front örökségének felvállalásával, programjának következetes megvalósításával lehet a fenyegető válságot és zsákutcát elkerülni. Ugyanis e program a kommunista népfrontpolitikával szemben nem a kommunista diktatúra előkészítését szolgálta volna, hanem a horthysta restauráció veszélyét is elhárítva igazi demokratikus rendszert teremtett volna. Olyan rendszert, ahol nincs intézményesített vezető párt, érvényesülnek a demokrácia általános, egyetemes szabályai, és működik a többpártrendszerű, parlamentáris demokrácia. A politikai feltételek azonban nem kedveztek ennek a megoldásnak, a proletárdiktatúra, a kommunista diktatúra, a megalapozatlan szocialista kísérletet Magyarország nem tudta elkerülni.

Az azóta bekövetkezett változások, történelmi tapasztalatok ismeretében írta meg 1971-1972-ben Az európai társadalomfejlődés értelme című, alapvető jelentőségű tanulmányát Ebben így jellemezte a kommunista népfrontpolitikát: „A társadalmi valóság a szocialista forradalmakat, az őket indító októberi orosz forradalomtól kezdve, újból meg újból rákényszerítette az összes demokratikus erőkkel, közöttük a szabadságjogok teljességét valló polgári demokratikus erőkkel való szövetkezésre, az ún. népfrontpolitikára; viszont a proletárdiktatúrát az egyetlen lehetséges igazi szocialista programként való dogmatikus álláspont újból meg újból arra vitte a szocialista forradalmak hordozóit, hogy ezt a népfrontpolitikát mint merőben rövid lejáratú taktikát kezeljék, amelyet azonnal fel kell rúgni, mihelyst lehetőség mutatkozik." 10 Bibó 1945 és 1948 között sem taktikai meggondolásokból, hanem elvi meggyőződéséből kiindulva bírálta a marxisták, a kommunisták túlzott, torz forradalmiságát, proletárdiktatúra-elméletét, a kommunista párt erőszakkultuszát. Akkori írásaiban csak megjegyzések találhatók arra vonatkozóan, hogy a kommunista ideológiát, a marxizmus-leninizmus alaptételeit nem fogadta el. Nézeteit később Az európai társadalomfejlődés értelme című művében foglalta össze. Abból indult ki, hogy egyetlen átfogó társadalom- és politikaelmélet sem – az övé sem – lehet tudomány, mert e teóriákat nem lehet olyan egzakt módon kikísérletezni és bizonyítani, mint a természettudományok esetében. Művében Bibó vitatja, hogy a marxizmus tanításai tudományos tanítások lennének. Hangsúlyozza, hogy a marxizmus az emberi megismerés része, s a megismerés folyamata – akár természettudományi, társadalomtudományi, politikai vagy vallási megismerésről van szó – egységes. A folyamat elemei: a tapasztalatok gyűjtése, általánosítása, a következtetések levonása, a kísérletezés, a tételek, következtetések gyakorlati ellenőrzése, korrigálása. A marxizmusról a következőket állítja: „A szónak ilyen értelmében a marxizmus által megindított folyamat éppúgy megismerési folyamat és törvénymegállapítási folyamat, mint a tudományé; azonban amit a marxizmus tudománynak nevez, az nem tudomány, hanem javaslat, méghozzá igen nagymértékben intuitív jellegű megfogalmazása egy csomó társadalmi tapasztalat általános értelmezésének, és a rákövetkező politikai gyakorlat igazoló vagy nem igazoló szerepe fogja majd ezt az intuitív megérzést érvényes ismeretté tenni. Ebből a szempontból tehát a marxizmus tételeit bizonyított természettudományos tételekkel egy rangra helyezni teljességgel téves; a marxizmus tételei mint tételek: szentenciák, amelyeknek a bizonyítási lehetősége vitában és példák fölhozásában áll csupán, az igazi igazolás azonban a... társadalmi gyakorlat...” 11 A marxizmus pozitívumának a kapitalizmuskritikát, a társadalmi igazságtalanságokkal szembeni fellépést tartotta. Marx munkásságának, fellépésének értékét, jelentőségét erkölcsi felháborodásában vélte felismerni:

„Teljesen igaza van Camus-nek, mikor Marx legnagyobb jelentőségét nem egyik vagy másik tételének generális tudományos jellegében látja meg, hanem abban a szenvedelmes erkölcsi pátoszban, amit Marx mindig és mindenütt az igazságtalansággal, a képmutatással, a hazugsággal, a tömegek félrevezetésével, a tömegek elnyomásával szemben produkálni tudott És itt van a marxizmus nagy furcsasága, az, hogy ezt az erkölcsi pátoszt nem vállalja, pontosabban meg akarja fosztani az erkölcsi jellegétől, másodlagossá akarja tenni benne az erkölcsi jelleget, illetve minden erkölcsi jellegű állásfoglalást érdekviszonyok függvényévé akar tenni, és az érdekviszonyokat valami módon primernek akarja állítani” 12 Helytelennek, félrevezetőnek tartja, hogy a marxizmus a történelmi folyamatok lényegét az osztályérdekekre vezeti vissza, az osztályharc megnyilvánulásának tekinti. Szerinte a marxizmusban az „osztály" fogalma mértéktelenül abszolút értelművé tett fogalom. Véleménye az, hogy a kapitalizmusban „a vezető osztály sokfejű, széteső, egymással marakodó, plurális érdekeiben széthulló valami”. A demokratikus országokban már nincs uralkodó osztály, hanem – a demokratikus tagoltságból adódóan – különféle elitcsoportok vannak. A marxizmus forrásait vizsgálva megállapítja: „A francia forradalom az európai történelemnek egyszerre a legsikeresebb és a legsikertelenebb forradalma. A legsikeresebb azért, mert a társadalomnak olyan mértékű racionális átszervezését tette lehetővé, amekkora mértékű átszervezést az azelőtti forradalmak nem csináltak, és a legsikertelenebb azért, mert egy olyan méretű félelmet keltett fel, amiből a nyugati világ azóta sem tudott fölépülni.”13 A félelemkeltést a féktelen terror idézte elő: Az a terror, aminek az igazolására mérhetetlen mennyiségű tintát fogyasztottak el, lényegileg a francia forradalom zsákutcája és csődje volt Nem igaz, hogy egy forradalom fenntartásánál ilyen terrorra szükség van; csak olyan forradalom fenntartásánál van szükség ilyen terrorra, mely józan eszközökkel keresztülvihető célokat meghaladó célokat tűz ki maga elé. A forradalmi terror volt az, amely az Európa-szerte általános szimpátiával fogadott forradalmat Európa-szerte rémületessé és sok tekintetben meggyűlöltté tette, és a forradalmi terror volt az, amely mind a mai napig kiható hatállyal létrehozta azt az azelőtt nem ismeretes, két teljesen terméketlen emberfajtát, amelybe azóta az európai gondolkodás be van zárva mereven és reménytelenül: a hivatásos reakcióst és a hivatásos forradalmárt”14 Véleménye szerint a francia forradalom féktelen terrorja által keltett, máig érvényesülő társadalmi hisztéria hatása döntően befolyásolta, meghatározta a marxizmusban érvényesülő erőszakkultuszt, egyoldalú, túlhajtott, torz forradalmiságot, a gazdasági érdekek, az osztályharc túlzott előtérbe állítását. A francia forradalom keltette hisztérikus fejleményekre, a szabadságideáljában való csalódására utalva megállapítja: „Tulajdonképpen a marxizmus rendkívüli ádázsága és erőszakkultusza már maga is egyike ezeknek a hisztérikus fejleményeknek. A francia forradalom szabadságideáljában való megcsalatkozás és a szabadságideálra való uralmi rátelepülés látványa az, amely a marxizmusból

a gazdasági tényezők mindenhatóságának elméletét, az erkölcsnek a gazdaságtói való függőségére vonatkozó elméletét és a társadalmi élethalálharc programjának az elméletét létrehozta.”15 A forradalom csődje által életre hívott két „terméketlen emberfajtát” a következőképpen jellemzi: „A forradalmár olyan emberfajta, aki a forradalomcsinálás technikáját, a forradalomállandósítás technikáját tanulmányozza, kidolgozza, az életét erre teszi fel, holott azok a legtermékenyebb forradalmárok, akik az adott pillanat adott szükségessége alapján léptek rá erre a pályára, nem pedig egy életen keresztül hivatásszerűen és technikaszerűen készültek reá. A másik, nem kevésbé terméketlen emberfajta a reakcionárius, aki a francia forradalom terrorkorszakán való megrökönyödés állapotából kiindulva és az emberekben kialakult megrökönyödésre hivatkozva görcsösen fordult szembe mindennemű forradalmi lépéssel”. 16 Szembeállítja az eltúlzott, torz szocialista forradalmiságot a demokratikus forradalmisággal. „Míg tehát a demokratikus francia forradalmiság 19. századi hívei Garibalditól Petőfiig, ha mégannyira is igazolni igyekeztek a francia forradalom terrorkorszakát, de ugyanakkor nem siettek azt megismételni, hanem alapjában véve a szabadságban, a szabadság intézményében, emberségében hívő és ezt a hitüket megvalósítani igyekező emberek voltak, addig a szocialista forradalmiság 19. században megfogalmazott programja már eleve tudomásul vette nemcsak a forradalom kikerülhetetlenségét és mindent megoldó nagyszerűségét, hanem egyben szükségszerűnek ítélte az erőszaknak azt a francia forradalmi légkörre is jellemző állandósítását, amely a pillanatnyi erőszak által elérhető igazi termékeny reformok után az állandósított erőszak jegyében akart keresztülvinni olyan változásokat, amelyek saját ideológiai elképzelésekből fakadtak, nem pedig a társadalom közvetlen, reális szükségleteiből. Az öncélú forradalmiságnak ez az erőszakkultusza vészes következményeket érlelt meg a 19. század végére és a 20. század elejére.” 17 Szerinte a fasizmus a francia forradalom részbeni kudarcának az egyik legszörnyűbb mellékterméke, a másik pedig a sztálinizmus: mindkettő a terror állandósításával akarta uralmát megalapozni és fenntartani . A két „terméketlen emberfajta” modern változata pedig a fasiszta és a sztálinista. A szocializmusról A Márciusi Front 1938-as – Erdei Ferenc által részletesebben kidolgozott – programja általános nagytőke-, monopólium- és kartellellenes rendszabályo kat foglalt magában, vagyis a kapitalizmus igazságtalanságai ellen lépett fel, a kapitalista gazdaság bizonyos szabályozásának igényét tartalmazta. Követelte „a nagyipari termelésnek a munkásság igényei szerinti átszervezését”, ami tulajdonképpen már valamiféle szocialisztikus elgondolás volt de túl általános,

homályos megfogalmazásban. Ezen túlmenően a program a kisipar szövetkezeti megszervezésének és a gazdasági élet általános szövetkezeti megszervezésének szükségességéről szólt, vagyis benne az úgynevezett szövetkezeti szocializmus eszméje érvényesült. Noha e szocialisztikus jellegű programelemek nagyon általánosak és homályosak voltak, megállapítható róluk, hogy nem feleltek meg a marxizmus szocializmus fogalmának, sőt sok tekintetben szemben álltak vele. Bibó István 1945 és 1948 között átfogóbban, mélyrehatóbban, lényegretörőbben foglalkozott a szocializmus kérdéskörével, nem értve egyet a marxizmusleninizmus, a kommunista ideológia szocializmus-felfogásával. Az európai társadalomfejlődés logikus folyományának tekintette a szocializmusnak mint eszmének, eszmerendszernek a megjelenését, s a szocialista eszmék megvalósítására való törekvést. Hiszen látta, bírálta a kapitalizmus igazságtalanságait, és történelmi szükségességnek tartotta azok megszüntetését, illetve az e célért folytatott küzdelmet. A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme című tanulmányában a francia forradalom jelentőségét, szerepét – a már említett módon – abban foglalta össze, hogy az addigi korlátozott szabadságokat egyetemes érvényű emberi szabadsággá emelte. Majd ehhez kapcsolódva a következőket írta a szocializmusról: „Ebben a perspektívában a modern szocializmus nem jelent mást, mint ennek a folyamatnak a további korrigálását és teljessé tételét: azoknak a társadalmi rétegeknek, elsősorban bérmunkásoknak a szabadságigényét, akik a középkori szúk, de biztosított keretek lebontásával nem az egyetemes szabadság javaihoz jutottak, hanem a modern kapitalizmusnak egyoldalú kiszolgáltatottságot jelentő, s éppen ezért elviselhetetlen feltételei közé.”18 Ő tehát nem látott semmiféle ellentétet a demokrácia, a szabadság és az általa elképzelt szocializmus között, hanem éppen a demokrácia, a szabadság kiteljesedésének, következetes megvalósulásának tekintette a szocializmust. Szocializmus-víziója tehát a demokrácia, az emberi szabadságjogok és a szocializmus elszakíthatatlan összefonódását, egységét feltételezi, ami szerinte a társadalomfejlődés logikájából következik. Bírálta a Szovjetuniót mert saját társadalmi, politikai rendszerében negligálta a parlamentarizmust, s kifogásolta a kommunista pártok akkor még rejtett, de elméleti álláspontjukból következő parlamentarizmus-ellenességét. Ugyanakkor 1948 előtt mégis bízott abban, hogy a kommunista pártok hosszú távon is elfogadják a többpártrendszert mint a demokrácia fontos feltételét. Álláspontjának igen fontos eleme volt az, hogy azokban az országokban, amelyekben végbement a valóságos, igazi demokratikus forradalom, s ame lyekben már nincs uralkodó osztály, hanem különféle elitcsoportok vannak, azokban nincs szükség szocialista forradalomra, mert a szabadság kialakult rendjében megvan a lehetőség a további folyamatos és békés átalakulásra. Tehát a demokratikus szocializmusnak, vagyis a demokrácia és a szocializmus összekapcsolásának, egységének eszméjét vallotta. Úgy vélte, hogy a szocializmust nem lehet egy csapásra, forradalommal megvalósítani,

hanem a demokratikus országok békés fejlődése, a demokrácia és a szabadság bővülése, a társadalomalakulás szocialisztikus elemeinek növekedése, a társadalmi viszonyok humanizálása útján. Ennek szellemében már 1945-1948 közötti cikkeiben felhívta arra a figyelmet hogy noha nincs napirenden a szocialista átalakulás, mégis lehető ség nyílik bizonyos kezdeti, kísérleti jellegű, szocialisztikus intézkedésekre. Ilyennek tekintette a szövetkezés, a szövetkezetek szerepének növelését a különféle tulajdonformák demokratizálását, az önkormányzatiság érvényesítését a gazdasági és társadalmi élet különböző területein. Már 1945-ben arról írt, hogy az újjáépítés időszakában is lehetségesek olyan szocialisztikus megoldások, amelyeket a nagyobb méretű szocialista megoldások előgyakorlataként lehet alkalmazni. „Az újjáépítésnek vannak bizonyos feladatai, amelyeket ma kizárólag kapitalisztikus formák között, vagyis a biztonságérzés növelése, a vállalkozási kedv felkeltése, tőkék előcsalogatása, kölcsönök szerzése stb. útján lehet megoldani. Ezeken a területeken minél szigorúbban alkalmazkodunk a kapitalizmus követelményeihez, annál gyorsabb tempót várhatunk az újjáépítés terén. Ugyanakkor azonban épp az újjáépítés terén ugyancsak a tények erejénél fogva adódnak bizonyos szocialisztikus megoldások, amelyeket nemhogy elnyomni, hanem a legnagyobb mértékben serkenteni kell, és későbbi nagyobb méretű szocialista megoldások előgyakorlataként alkalmazni. Ilyenfajta megoldások adódnak a helyreállítással kapcsolatos örökbérleti és öröklakási formáknak a kiterjesztése révén; ilyenfajta megoldások adódnak a nem tőkeerőn, hanem munkaerők szövetkezésén alapuló új vállalkozási és vállalkozói formák kialakulásából, amelyek a gazdasági élet egészébe a kapitalizmus szabályai szerint illeszkednek bele, belső életükben viszont szocialista megoldások kikísérletezésére adnak lehetőséget; ilyenfajta megoldások esedékesek a földreform nyomán óriási jelentőségűvé váló szövetkezeteken belül; mindezeken felül széles, s az eddig szokásos körnél szélesebb körben lehet bizonyos közérdekű ipari és egyéb művek államosítását és községesítését is sürgetni.”19 Ezeket a javaslatait abból az alapállásából kiindulva fogalmazta meg, hogy az általa elképzelt szocializmus nem más, mint ,a demokrácia, a szabadság kiteljesedése, a kapitalizmus igazságtalanságainak megszüntetése”. Úgy vélte tehát, hogy „Kelet-Európában a demokratikus átalakulás folyamatával egyidőben lehetőség nyílik a szocialisztikus megoldások hosszú távú, fokozatos megvalósítására is.” Ugyanakkor azt is hangoztatta, hogy a demokráciának, az emberi szabadságnak és így a szocializmusnak is legnagyobb ellensége a hatalomkoncentráció. Hatalmon természetesen nemcsak politikai, hanem mindenféle más, így gazdasági hatalmat is értett. Már akkor, 1945-ben felfigyelt arra, hogy Magyarországon, Kelet-Európában a rendi társadalmi struktúra bizonyos elemei, s főleg hagyományai, a rendi

függőségi szemlélet tovább él, s a proletárdiktatúrával megvalósuló óriási hatalomkoncentráció nem igazi, hanem rendi jellegű szocializmust t e sz lehetővé hazánkban és egész Kelet-Európában, ami be is következett. Későbbi műveiben, amelyek csak halála után jelentek meg, élesen bírálta az ún. létező szocializmus gyakorlatát. Főleg azért, mert az a kapitalizmussal együtt elvetette a szabadságjogok rendszerét, a többpártrendszert, az igazi parlamentarizmust, vagyis a demokrácia intézményeit és szabályait. Pedig a demokrácia intézményei és szabályai nem kapitalista jellegűek, hanem az európai társadalom és a kultúra egyetemes találmányai, amelyek a szocializmusnak is életerőt tudnának biztosítani. Az ún. létező szocializmus bírálata nem merült ki nála a diktatúra, az egypártrendszer, valamint a demokrácia hiányának bírálatában, hanem gazdasági és társadalmi vonatkozásban is érvényesült. Szóvá tette: „egy államosítás nemcsak akkor nem szocialista vívmány, ha az államosítást nem szocialisták csinálják; az államosítás akkor sem szocialista vívmány, ha szocialisták csinálják, de a nagyobb hatalomkoncentráció irányában. Egyáltalán, alapjában véve az állam a hatalomkoncentráció klasszikus góca, amely a legintenzívebb elnyomás lehetőségét a magántulajdoni elnyomást többszörösen meghaladó félelmes elnyomás lehetőségét rejti magában...”20 Másik fontos megállapítása: „Ugyanúgy az egypárt-bürokráciával is megeshetik az, hogy pozitív társadalomszervező szerepből élősdi szereppé vált át. Tehát a kizsákmányolás relatív, a társadalom adott szervezeti formái között megítélendő valami. Ezt azért fontos tudnunk, mert a marxi séma túlzott várakozást keltett bennünk, és azt az illúziót keltette, hogy a termelőeszközök köztulajdonba vétele magában megszünteti a kizsákmányolást. Erről szó sincs... egyszerre megjelenik, megdöbbentő és megrémítő módon, a kizsákmányolás lehetősége a termelőeszközök köztulajdonán alapuló szocializmus rendszerén belül. ”21 A kizsákmányolás korlátozásának lehetőségével kapcsolatban a tulajdon lényegét, társadalmi szerepét és humanizálásának útját-módját is vizsgálta: „Teljesen nevetséges a tulajdon személyiséggyarapító és szabadsággyarapító hatásáról beszélni olyan mamutbirtokok és mamutvállalatok esetében, amelyek egyetlen embernek emberek ezrei fölötti korlátlan hatalmi lehetőséget biztosítanak. Ebben van a tulajdon védelmezőinek a csalása. A másik oldalon ugyanennek a különbségnek a meg nem tétele ugyancsak súlyos tévutakra vezet, mert ha azt mondjuk, hogy a magántulajdon szörnyűségeit nem tudjuk másképpen ellensúlyozni, mint hogyha a magántulajdon helyébe az egyetemes kollektív tulajdont léptetjük, akkor valójában megmaradunk a tulajdon, méghozzá a nagyméretű tulajdon bűvkörében; és a nagyméretű tulajdon akár ilyen, akár olyan formában az emberek fölötti rendelkezés lehetőségét biztosítja azok számára, akik ezt a nagyméretű tulajdont legfőbb ponton irányítják, akár mamuttulajdonosnak, nagybirtokosnak, nagytőkésnek neveztetik ez az irányító, akár valami megbízottnak.

Valójában a tulajdonnak nem az államosításában kell a megoldást megtalálni, és nem is szükségképpen a kollektivizálásában, hanem a tulajdoni viszonyok felbontásában és humanizálásában... Megint csak a szabadságintézményeknél és a szabadságjogoknál vagyunk, és megint csak ott tartunk, hogy a szabadságjogoknak éppúgy ellensége az egy emberben megtestesülő mamuttulajdon, mint ahogy ellensége az egységes központosított állami bürokráciában megtestesített tulajdon. ”22 Az önkormányzatiság növekedése, a gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok humanizálása tekintetében figyelemreméltónak tartotta azt a fejlődést amely Svédországban és más „szerencsés” országokban végbement: „Ennélfogva igen sok vonatkozásban nagyon jelentős az a fejlődés, amely az egyes szerencsés, békeállapotban lévő országokban, mint pl. Svédország, elindult abban az irányban, hogy az államhatalom bizonyos közérdekű ágai mind fokozódó belső önkormányzatot kapnak, amely belső önkormányzat az illető ágazat szakmai szempontjainak az uralma alatt áll, és képes megvédeni az illető szakmai érdeket nemcsak a magánérdek túlburjánzásával, de az államhatalom indokolatlan, vagy merőben politikai külsőségek vagy hatalmi szempontok által indokolt közbelépésével szemben is.”23 A Bibó István tanulmányaiból – nem véletlenül – idézett részletek, néhány gondolatmenetének felelevenítése remélhetőleg érzékeltetik, hogy a 20 évvel ezelőtt 1979. május 10-én elhunyt kiemelkedő magyar gondolkodó szellemi teljesítménye máig sem veszítette el időszerűségét Bizonyos szempontból az is mondható, hogy megszívlelendőbb, mint valaha, s leginkább éppen azokban a kérdésekben, amelyek politikai gondolatrendszerének gerincét képezik – nem is szólva példamutató erkölcsi magatartásáról. Világos, hogy az embernek homo politicusként való tudatosodása, az emberi méltóság forradalma még nem zajlott le. Az érdektelen távolságtartás a politika szférájától a közéleti vita nélküli életnek, az előítéletek burjánzásának, az elfojtott félelmek meggyökeresedésének kedvez. Az elmúlt évtized eredményei segítenek elfedni azt a tényt, hogy a közép- és kelet-európai régiók még ma is a rejtett és kevésbé rejtett, tömeghisztériákat generáló félelmek vidékei. Az eredményességre – de nem a mindenáron való eredményességre – törekvő politikai vezetésnek jó szem előtt tartania, hogy gyakorlati tevékenysége során a „megfelelő pillanat” felismerését és kihasználását párosítsa a lehető legszigorúbb erkölcsiség követelményeivel. Jóllehet Bibó István felfedezése megtörtént, 24 teljesítményét általános elismerés övezi, szellemiségének a gyakorlatban való érvényesítése, emberi tartásának követése jórészt még várat magára. Jegyzetek 1. Mit kíván a magyar nép? Válasz, 1938. 3. sz.

2. Bibó István: A magyar demokrácia válsága. In: Válogatott tanulmányok. 2. k. 1945-1949. Válogatta Huszár Tibor. Magvető Könyvkiadó, 1986. 50-51. 3. Bibó István: A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme. Uo. 493. 4. Uo. 502. 5. Bibb István: A magyar demokrácia válsága. 50. 6. Uo. 26-27. 7. Uo. 21. 8. Uo. 43. 9. Bibó István: A koalíció válaszúton. 361. 10.Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme. In: Válogatott tanulmányok. 3. k. 1971-1979. Magvető Könyvkiadó, 1986. 58. 11.Uo.114-115. 12.Uo.119. 13.Uo. 40. 14.Uo. 42-43. 15.Uo. 94. 16.Uo. 47. 17.Uo. 51-52. 18.Bibó István. A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme. 493. 19.Bibó István: A magyar demokrácia válsága. 47. 20.Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme. 67. 21.Uo. 66-67. 22.Uo. 69-70. 23.Uo. 70-71. 24.Ezzel kapcsolatban lásd pl.: Bibó emlékkönyv. I-II. k. Budapest, Századvég Kiadó, Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1991.; Bibó nyugatról – életében. holtában. Külhoni magyarok írásai Bibó Istvánról. Vál. és bev. Kende Péter. Bázel-Budapest, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. 1997. (Múltunk 1999/2)

Mezőgazdasági vállalkozók és őstermelők

2001. szeptember

A szegedi és környékbeli agárnépesség rétegződése Az elmúlt évtizedben érzékelhető változások mentek végbe országunk agrártársadalmában. A mezőgazdaságban működő szövetkezetek és gazdasági társaságok által művelt földterületek aránya ma már valamelyest az 50 százalék alá csökkent, s ennek megfelelően a magángazdaságoké 50 százalék fölé nőtt.

Ugyanakkor mindkét szektor gazdasági szerepe igen jelentős és sok tekintetben továbbra is összekapcsolódik, bár kevésbé, mint a múltban. A rendszerváltozás előtti időszakban a háztáji és kisegítő gazdaságoknak a szövetkezetek nyújtottak széleskörű támogatást (gépi munkát, takarmányt és más szolgáltatást), amelyek a kertészeti termelésben, állattenyésztésben a termékek több mint 50 százalékát állították elő. A mai kis magángazdaságok többsége továbbra is rá van szorulva a szövetkezetek és gazdasági társaságok szolgáltatásaira, termelési integrációs tevékenységére. Mindezek figyelembevételével érthetjük meg az agrártársadalomban az elmúlt évtizedekben végbement változásokat. Az államszocialista időszakban általánosan használt fogalom volt a szövetkezeti parasztság kifejezés, ez azonban az 1970-80-as években már nem valami egységes, hanem erőteljesen rétegzett, nagy társadalmi csoportot jelentett. A rétegződés természetesen a termelő tevékenység jellege, a szakképzettség, a jövedelem, az üzemi és a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely szerint is kialakult. Egyre nagyobb szerepre tett szert azonban a korlátozott, de mégis táguló vállalkozói, árutermelői, piacgazdasági lehetőségek kihasználása, s ebből adódóan az egyre erősödő rétegződés is. Ennek alapján az agárnépességnek három nagy csoportját lehetett megfigyelni. Az első csoportot azok a szövetkezeti tagok és állami gazdasági dolgozók jelentették, akik az államszocialista viszonyoknak megfelelően megmaradtak bérmunkásnak, nem rendelkeztek háztáji vagy kisgazdasággal, s nem igyekeztek kihasználni a számukra is megnyíló vállalkozói lehetőségeket. A legnagyobb réteget azok alkották, akik háztáji és kistermelői gazdaságuk révén szövetkezeti tag vagy állami gazdasági dolgozó státusuk mellett árutermelő kisvállalkozóvá váltak. Ők voltak azok, akik kisméretű gazdaságukat intenzív (üvegházi, fóliás) kertészeti gazdasággá, illetve szakosodott állattenyésztő gazdasággá fejlesztették. Ennek révén már jövedelmük nagyobb része nem munkahelyükről, hanem árutermelő kisgazdaságukból származott. Végül néhány ezerre tehető azok száma, akik a szövetkezés lazább formáját, a szakszövetkezetet választották, s ennek keretében már a háztájinál nagyobb méretű családi, vállalkozó, árutermelő gazdaságot tudtak kialakítani. Agrártársadalmi változások: felszín alatti folytonosság Az elmúlt félévszázadban megtartott népszámlálások és mezőgazdasági összeírások adatai alapján bizonyos következtetéseket levonhatunk országunk agártársadalmának alakulásáról, felszín alatti folyamatairól. A legmeglepőbb és egyben legfontosabb jellemzője a bekövetkezett változásoknak a felszín alatt érvényesülő bizonyos fajta folytonosság. Ennek egyik – de nem a legfontosabb megnyilvánulása –, hogy az 1991-ben, tehát a rendszerváltozást követő mezőgazdasági összeírás ugyanannyi paraszti (agrár) gazdaságot talált az országban, mint az 1949-es, tehát a mezőgazdaság

kollektivizálását megelőző népszámlálás idején. A másik, a fontosabb momentum, hogy a tavaly tavaszi mezőgazdasági összeírás a gazdaságok összetételénél – törpe-, kis és (farm méretű) vállalkozói gazdaságok – nagyjából olyan arányokat állapított meg, mint az 1949-es népszámlálás. A legtöbb háztáji és kisgazdaság 1972-ben működött az országban, számuk megközelítette az 1 millió 700 ezret. Ezután lemorzsolódás következett be: 1981-ben már 1,5 millió, 1991-ben meddig 1 millió 400 ezer működött az országban. Az 1970-es években azért növekedett meg a háztáji és kistermelő gazdaságok száma, mert az életkörülmények javulásával nőtt a mezőgazdasági termékek, élelmiszerek iránti kereslet, a falun, a vidéki városokban a nem mezőgazdasági foglalkozású emberek, munkások, alkalmazottak, értelmiségeik közül is sokan mezőgazdasági termelésre, intenzív kertészkedésre, állattenyésztésre vállalkoztak, mert így tudták növelni jövedelmüket. A mezőgazdasági kistermelők között az ekkor nem mezőgazdasági foglalkozásúak aránya meghaladta a 25 százalékot. A nyugdíjasok részaránya folyamatosan növekedett, 1991-ben már 30 százalék fölé emelkedett. A fiatalok pedig egyre inkább elpártoltak a mezőgazdaságtól. A 30 év alattiak aránya 1972-ben még 7,2 százalékot tett ki, 1991-ben már alig haladta meg a 4 százalékot. Összességében a gazdaságok száma az 1991-es 1 millió 400 ezerről 2000. tavaszára 960 ezerre csökkent. A legkisebb méretű, az egy hektár alatti gazdaságoknak mintegy fele megszűnt, illetve kisebb részük az egy hektár feletti gazdaságok csoportjába küzdötte fel magát. A 10 hektár feletti gazdaságok száma gyarapodott nagyobb mértékben, hiszen ilyenekből még nagyon kevés volt 1991-ben. Az elmúlt év tavaszán végrehajtott általános mezőgazdasági összeírás Szeged kevés számú agrárlakosságáról is szolgál némi információval, de az összeírás maga a mezőgazdasági kistérségeket vette alapul, amelyekről összehasonlító adatot tett közzé. Csongrád megyében a 7 város körül elterülő vidék alkot egyegy mezőgazdasági térséget, így Szeged maga és a környező falvak képezik a szegedi térséget. Az itt élő mintegy 200 ezer lakosnak csak 13,2 százaléka folytat mezőgazdasági tevékenységet, ez a legalacsonyabb arány a megyében. A szomszédos mórahalmi térségben, amely 1950 előtt a város határához tartozott, a legmagasabb, eléri a 67,9 százalékot. A legtöbb magángazdaság viszont a makói mellett a szegedi térségben működik, számuk valamivel meghaladja a 13 ezret (mórahalmi térség: 5459, makói térség: 10 092, hódmezővásárhelyi térség: 6916, kisteleki térség: 4932). Magában Szeged városban, illetve határában az agrár jellegű magángazdaságok száma megközelíti a 4000-et. Az elmúlt évtizedben kialakult magángazdaságok összetételéről, csoportjairól, a 2000. évi mezőgazdasági összeírás adatai adnak számot. Az egyéni gazdaságok csoportja százalékban Megnevezés

1 ha-nál

1-10

10-100

100 hektárnál

Országos Csongrád megye Szegedi térség

kisebb 71,90 57,70 59,87

hektáros 22,80 36,40 35,2

hektáros 5,00 5,70 4,96

nagyobb 0,30 0,20 0,15

Az adatok azt mutatják, hogy az egész országban igen magas, több mint 70 százalékos az 1 ha-nál kisebb törpegazdaságok aránya. E gazdaságok tulajdonosai, ha csak nem intenzív üvegházi, fóliás kertészkedést űznek, vagy nem szakosodott állattenyésztést folytatnak, régi értelembe vett őstermelőnek tekinthetők. Törpe méretű gazdaságuk csak a családi önellátást szolgálja, árutermelésre képtelen. A belterjes gazdaságok domináns szerepe Csongrád megye és benne a szegedi térség fontos jellemzője viszont az intenzív kertészeti termelést folytató gazdaságok magas száma. Országosan arányuk mindössze 0,4 százalék, a megyében viszont 1,2 százalék, s ennél is magasabb a szentesi és a szegedi térségben. Az üvegházi és fóliás kertészeti termelést folytató magángazdaságok száma csak Szegd városban 311, (Szentesen 645), a két város térségében jóval több. Az átlagnál magasabb a gyümölcs-, valamint a szőlőtermelést folytató és a kialakuló borgazdaságok aránya is. Mindez arra utal, hogy a szegedi térségben a belterjes termelést folytató gazdaságok domináns szerepet töltenek be, ami a térség agrárgazdaságának korábbi jellemzőiből, hagyományaiból, sőt a korábbi gazdasági szerkezetből is következik. Ezt bizonyítja az 1949-es népszámlálás alapján vizsgálható statisztikai összeállítás, amely a több mint 140 ezer holdas szegedi határ mellett a kiskundorozsmai járás és külön Szőreg adatait tartalmazza. E területek többsége ma a szegedi mezőgazdasági térséget alkotja, a régi szegedi tanyavilág nagyobb része viszont a mórahalmi, kisebb része pedig a kisteleki térséghez tartozik jelenleg. Összehasonlításul közöljük Hódmezővásárhely adatait is. A gazdaságok csoportjai 1949-ben, százalékban Megnevezés Szeged Kkdorzsmai járás Szőreg Hódmezővásárhely

1 holdnál kisebb 16,0 9,5 24,0 15,2

1-10 holdas 63,4 75,3 60,0 53,1

10-100 holdas 17,8 13,1 13,9 23,7

100 holdnál nagyobb 2,8 1,1 2,1 8,0

Az egy holdnál kisebb törpegazdaságok aránya Szőregen volt a legmagasabb, ahol a falu agrárgazdaságának jellegzetes elemét alkották a rózsetőelőállítással

foglalkozó, valamint más virág- és dísznövénykertészek kisméretű, de belterjes gazdaságai. A térség mezőgazdaságának további jellemzője az 1-25 hold közötti kisgazdaságok döntő túlsúlya, amelyek a fűszerpaprika-termelés, zöldségkertészet, szőlő- és gyümölcsgazdálkodás, állattenyésztés révén igyekeztek árutermelésüket növelni és gazdasági felemelkedésüket elérni. Hódmezővásárhelyen – ahol a kertészeti termelésnek kevésbé voltak hagyományai és lehetőségei – a 25 holdon felüli középparaszti, állattenyésztő gazdaságok súlya jóval nagyobb volt, mint a szegedi térségben. Szegednek és környékének agrárgazdasága az államszocialista időszakban is megőrizte, sőt fokozta belterjes jellegét. Erdei Ferenc 1971-ben megjelent Város és vidéke című művében a következőket állapította meg a város agrárgazdaságának fő jellemzőiről: „Olyan változatos és sokoldalú ez a kerti kultúra, hogy itt minden időszakban nyílik valamilyen virág, mindig érik valamilyen gyümölcs és mindig szezonja van valamilyen termék értékesítésének.” Szerinte e kerti kultúrát a táj fő növényének, a fűszerpaprikának a termelése alapozta meg. Ugyanis e fűszernövény palántáit a szegedi és környékbeli kertekben nevelték, és ezzel teremtették meg az általános kertészkedő ismeretek, tapasztalatok és szaktudás alapjait. A szegedi és környékbeli kertkultúrának öt sajátos területe alakult ki, amelyek ebben az időben is megőrizték jellegzetességüket: a fűszerpaprika termelés központja Alsóváros volt, a korai zöldségtermelés Szentmihályteleken összpontosult, a legkülönfélébb tavaszi-nyári zöldséget, gyümölcsöt, virágot főleg az újszegedi kertekben termelték, a rózsatő és dísznövény előállítása a szőregi termelők tehetségét dicsérte, a szatymazi őszibarack pedig országos hírnévre tett szert. A város agrártársadalma struktúrájának megőrzését és a rendszerváltozás utáni fejlődését az is szolgálta, hogy az államszocialista időszakban is magas volt az önálló mezőgazdasági foglalkozásúak száma, akik többségét zöldség- és virágkertészek alkották. Az 1980-as népszámlálás szerint több mint 5000 mezőgazdasági foglalkozású személy élt a városban, akik közül több mint 800an önállóak, vagyis magángazdák voltak. Vállalkozó kertészréteg A térség agrártársadalma mai szerkezetének jellegzetességét jobban feltárhatjuk, ha a magángazdaságok összetételére vonatkozó adatokat összevetjük néhány más mezgazdasági térség adataival. A magángazdaságok csoportjai százalékban Megnevezés Szegedi térség Vásárhelyi térség

1 ha-nál kisebb 59,87 61,60

1-10 hektáros 35,02 30,24

10-100 100 hektárnál hektáros nagyobb 4,96 0,15 7,67 0,49

Mórahalmi térség Szentesi térség

47,42 68,58

45,75 26,51

6,39 4,20

0,44 0,71

Az egy hektárnál kisebb gazdaságok aránya mindegyik térségben viszonylag magas, kivéve a mórahalmit. Ez a szegedi és szentesi térségben az intenzív kertészeti gazdaságok magas részarányából következik. A mórahalmi térség esetében arra lehet következtetni, hogy a kertész és állattenyésztő törpegazdaságoknak bizonyára nagyobb lehetőségük volt gazdaságuk méretének növelésére, mint a szegedi és szentesi térségben. Feltűnő, hogy a vásárhelyi térségben a 10 hektár feletti gazdaságok aránya jóval magasabb, mint a 3 másik térségben, ami fél évszázaddal ezelőtt is jellemezte az akkori viszonyokat. Szeged és környéke agrártársadalmának fő jellemzője a vállalkozó kertészek rétegének gyarapodása és növekvő szerepe. E csoportban nemcsak a zöldségkertészek, hanem a virág- és dísznövénykertészek növekvő csoportja is tartozik. Tapasztalható ugyanis, hogy a városban és környékén élő zöldségkertészek gazdaságuk korszerűsítésével, a jóval nagyobb hasznot hozó virág- és dísznövény-kertészetre térnek át, amely növekvő piaccal számolhat. A kertészréteg külön csoportját alkotják a fűszerpaprika-termelők, akik a régi paprikás hagyományokat folytatják, némileg korszerűbb viszonyok között. Külön tábort alkotnak a szatymazi és környékbeli őszibarack-kertészek, akik többsége a téeszek időszakában is saját maga művelte őszibarack-ültetvényét. Az említett vállalkozó kertészek a térség 13 ezer egyéni gazdájának hozzávetőlegesen mintegy negyedét alkotják. Többségük középfokú szakmai képzettséggel rendelkezik, de vannak közöttük felsőfokú diplomával rendelkezők, agrárértelmiségiek is, akik kertészeti vállalkozásukkal igyekeznek gazdasági érvényesülésüket elérni. Többségük rendszeres árutermelésre képes, nem kevesen önálló exportjogot is szereztek, s Ausztriába, Németországba és más nyugat-európai országokba exportálják termékeiket. A kertészek táborához kapcsolható a szőlő- és bortermelő gazdák viszonylag kisebb csoportja is. Szakosodó állattenyésztő gazdaságok A sertés- és baromfiállomány nagyobb része már a rendszerváltozást megelőző időszakban is a háztáji és kisgazdaságok tulajdonában volt. Az elmúlt évtizedben a mezőgazdasági termelés általános visszaesésének keretében az ország állatállománya nagymértékben csökkent. A megyében az 1991-es szinthez képest a szarvasmarha-állomány 58,3, a sertésállomány 68,8 százalékra zsugorodott, a tyúkféléké pedig nem csökkent. Ugyanakkor a magángazdaságok tulajdonában lévő szarvasmarha-állomány 105,2, a tyúkállomány pedig 139,9 százalékra gyarapodott, a sertésállomány pedig 74,2 százalékra esett vissza. Látható tehát, hogy az árutermelő egyéni gazdaságok gyarapodása némileg állatállományunk növekedését eredményezte – a sertéságazat kivételével.

A baromfitenyésztés pozícióinak javulás a szegedi térséget is jellemzi, s ez megint a korábbi helyi sajátosságok és hagyományok, továbbélését bizonyítja. 1949 előtt a szegedi tanyavilág a 100 holdra jutó baromfiállomány tekintetében az elsők között volt az egész országban. Ebből adódik, hogy a szegedi és hódmezővásárhelyi térség állattenyésztésének jellege, állatállományának összetétele lényegesen eltér egymástól. Az állatállomány szerkezete százalékban Megnevezés Szegedi térség Vásárhelyi térség

szarvasmarha 17,97 58,25

sertés 70,84 30,41

tyúkfélék 3,71 1,68

Szegeden és környékén a sertés és a tyúkfélék tenyésztése tölt be domináns szerepet, a vásárhelyi térségben pedig a szarvasmarha-tenyésztés. A megye mezőgazdasági térségei között Szeged és környéke kiemelkedő szerepet játszik a tyúkfélék tenyésztésében. Egy magángazdaságra a szegedi térségben 107,2 db tyúkféle jut, a szentesiben mintegy fele, 54,2, a vásárhelyiben 39,9 db, a többiben még kevesebb. Az egy állattenyésztő magángazdaságra eső sertés-, szarvasmarha- és juhállomány tekintetében már több megyei térség megelőzi a szegedit. Az egy állattenyésztő magángazdaságokra jutó állomány (db) Megnevezés Szegedi térség Vásárhelyi térség Makói térség Mórahalmi térség

szarvasmarha 4,6 6,9 4,9 4,2

sertés

juh 7,0 8,8 6,3 7,5

12,5 14,0 16,6 12,4

Az adatok arról tanúskodnak, hogy a vásárhelyi térségben több takarmánytermelő területtel rendelkező, megalapozottabb állattenyésztő gazdaságok alakultak ki, s a gazdaságokra számított állatsűrűség nagyobb, mint a megye többi térségében. Az adatokból levonható az a következtetés is, hogy bizonyos szakosodás megy végbe az állattenyésztő gazdaságoknál, ami még azt is jelenti, hogy kialakultak olyan magángazdaságok, amelyek csak állattenyésztéssel foglalkoznak. Ezek aránya Szegeden és környékén mintegy 20 százalék, a vásárhelyi körzetben viszont 40 százalék. Már a korábbi időszakban is kialakult együttműködés az állattenyésztő kisgazdaságok és a nagyüzemek, a feldolgozó vállalatok között, amelyek a növendékállományt biztosították a kisgazdaságok részére, s szerződéses kapcsolatot alakítottak ki. Ez az együttműködés továbbra is megmaradt, sőt fejlődött a felvásárló, feldolgozó cégek és az erősödő, növekvő magángazdaságok között.

A szegedi és környékbeli állattenyésztő gazdaságok jelentős részénél is tapasztalható ez, ami hozzájárul az állattenyésztés színvonalának növekedéséhez. Termelési és értékesítési biztonságot jelent a magángazdák részére. Az a tény azonban, hogy vannak olyan családok, amelyek csak állattenyésztésre tudnak vállalkozni, de nem rendelkeznek földterülettel, nem tudnak takarmányt termelni, nehézzé, bizonytalanná teszi helyzetüket. A különféle takarmány vásárlása megnöveli termelési költségeiket, egyes felvásárló, feldolgozó cégek működési nehézségei, esetleges csődbe jutása a csak állattenyésztéssel foglalkozó gazdaságok egész sorát teheti tönkre. A csak állattenyésztéssel foglalkozó mintegy 2600 szegedi és környékbeli gazda között bizonyára nem kevesen vannak idős emberek, akik kevés földjüket nem tudják megművelni, hanem bérbe adják, és házkörüli állattenyésztő munkára vállalkoznak. Kevés farm méretű gazdaság A magángazdaságok szakosodásának másik megnyilvánulása a csak földterülettel rendelkező, mezőgazdasági termelést folytatóm gazdaságok kialakulása, amelyek állattenyésztéssel nem foglalkoznak. Ezek sorába tartoznak a kertészeti termeléssel, a szántóföldi zöldségtermeléssel, gyümölcs- és szőlőgazdálkodással foglalkozók. Szakosodott szántóföldi termelésre vállalkoztak azok a nem mezőgazdasági foglalkozásúak vagy városi lakosok, akik kárpótlás vagy vásárlás útján jutottak földterülethez, de nem adták bérbe, hanem maguk művelik, vagy műveltetik meg földjeiket. Többnyire olyan növényeket (gabonaféléket, ipari növényt) termelnek, amelyek szinte teljesen gépi munkát igényelnek. Az ilyen gazdaságok aránya Szegeden és környékén, valamint a szomszédos mórahalmi térségben a legmagasabb, némileg meghaladja a 30 százalékot, a megye többi részén alacsonyabb. A szakosodott kertészeti termelést folytató, viszonylag magas színvonalat képviselő gazdaságok mellett azok a fejlődőképesek, amelyek mezőgazdasági és állattenyésztéssel egyaránt foglalkoznak. Ezek részaránya a szegedi térségben mintegy 44 százalék, ami kissé alacsonyabb a megyei átlagnál. Ez a kertészeti és a csak állattenyésztő gazdaságok viszonylag magas számából következik. A vegyes gazdálkodást folytató, több lábon álló, szántóföldi termeléssel és állattenyésztéssel egyaránt foglalkozó gazdaságoknak legalább 10 hektár, vagy annál nagyobb földterülettel kell rendelkezniük ahhoz, hogy valamiféle árutermelésre képesek legyenek. A 10 hektárnál nagyobb földterületet művelő gazdaságok csoportjai térségenként százalékban Megnevezés

10-50 hektáros

50-10 hektáros

100 hektárnál nagyobb

Szegedi térség Vásárhelyi térség Mórahalmi térség Csongrád megye

4,64 6,89 6,08 5,03

0,32 0,78 0,31 0,38

0,15 0,49 0,44 0,21

Minden gazdaságcsoportban első helyen áll a vásárhelyi térség, a szegedi arányok nem érik el a megyei átlagot, ami szintén a kertészeti gazdaságok nagy számából és magas arányából következik. Kis területük ellenére nagy tömegű árutermelésre képesek. Az itt működő gazdaságok elsősorban termelésük intenzív jellegének fokozásával, nem pedig területük növelésével igyekeznek helytállnia a kibontakozó gazdasági versenyben. A 10 hektárnál nagyobb gazdaságokat lehet családi, vállalkozói jellegűeknek tekinteni. Ezek aránya Szegeden és térségében valamivel meghaladja az 5 százalékot, számuk mintegy 700-ra tehető. A némileg, a nyugat-európai, farm méretű gazdaságokhoz hasonlók inkább az 50 hektáron felüliek. Ezek aránya 0,47 százalék, számuk 70-re tehető. Az igazi farm méretű, 100 hektárnál nagyobbak száma alig éri el a 20-at. Látható tehát, hogy a farm méretű, vállalkozói gazdaságok száma elenyésző és arányuk nem éri el sem a megyei, sem az országos átlagot. Ugyanakkor figyelembe kell vennünk, hogy a szántóföldi termelést, állattenyésztést egyaránt folytató és kertészeti termelésre is vállalkozó 10 hektáron felüli gazdaságok már rendszeres árutermelésre képesek. Ezért ezeket már szintén vállalkozó gazdaságnak kell tekintenünk. Ilyenek pedig szép számmal vannak a város határában és a környező falvakban. Arányuk bizonyára megközelíti az 50 százalékot. Mindent összevetve az állapítható meg, hogy a körzetben működő mintegy 13 ezer gazdaságnak hozzávetőlegesen 30-40 százaléka, vagyis kb. 5000 gazdaság már árutermelő, vállalkozói jellegűnek tekinthető. Tulajdonosaik – miként a kertészek –, már nem régi értelemben vett parasztok, nem őstermelők, hanem mezőgazdasági vállalkozók. Túlnyomó többségük már középfokú szakmai végzettséggel rendelkezik, de diplomások is vannak közöttük. A gazdaságok mintegy 60 százaléka, vagyis hozzávetőlegesen 8000 gazdaság csak korlátozott mértékű árutermelésre képes, működése elsősorban a család ellátást szolgálja. Tulajdonosaik régi-új kifejezéssel őstermelőknek, vagyis régi értelembe vett parasztoknak tekinthetők. Ők az idősebb generációt képviselik az agrárnépességben. Az általános mezőgazdasági összeírás adatai csak részben adnak számot az egész agrárlakosság összetételéről. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek tagjainak és a gazdasági társaságok dolgozóinak egy része szintén rendelkezik kis méretű magángazdaságokkal, ők tehát beletartoznak az említett csoportok valamelyikébe. Létezik még agrár bérmunkás réteg is, amely szövetkezetekben és a gazdasági társaságokban dolgozik, de nem rendelkezik magángazdasággal. Végül kialakult, illetve növekszik az agrárnépességnek ez a rétege, amelyet

agrárszegénységnek nevezhetünk. E gyarapodó csoport tagjainak élete a mezőgazdasághoz kapcsolódik, de említésre méltó magángazdasággal nem rendelkezik. (Szeged 2001/9)

Mezőgazdasági kistérségek nagy szövetkezetei a Dél-Alföldön

2003. július

A Dél-Alföldön viszonylag sok új, „termékpályás” szövetkezet működik. E szövetkezetek többsége – taglétszámát, működési területét tekintve – azonban kicsinek számít. A termelők, a gazdák, a mezőgazdasági vállalkozók jelentős része egyre inkább kezdi felismerni, hogy uniós csatlakozásunkkal összefüggésben is nagyobb, egy-egy mezőgazdasági kistérség egészére kiterjedő új, termékpályás szövetkezetre van szükség. A Dél-Alföldön az utóbbi időben már több ilyen nagyszövetkezet jött létre és sikerrel működik. Mezőgazdasági kistérségek a Dél-Alföldön Dél-Alföldnek az ország mezőgazdaságában betöltött szerepéről a következő néhány adat nyújt némi képet. Az ország termőterületének 21, a szántóterületnek 23%-a itt terül el. A kertészeti termelésben kiemelkedő szerepet tölt be, hiszen az ország zöldségtermelő területének 37%-a, őszibarack ültetvényeinek 43, a kajszi barack ültetvények 24%-a itt található. Az állattenyésztésben sem elhanyagolható a részaránya. Hazánk sertésállományának 29, szarvasmarhaállományának 21, a juhok 26%-a itt található és a tyúkfélék 19%-át itt tenyésztik. Az 1000 hektárra jutó traktorállomány tekintetében csak a NyugatDunántúl előzi meg a Dél-Alföldet, az előbbiben 35,9 traktor, az utóbbiban 28 jut 1000 hektárra. A régióban 209 ezer egyéni gazdaság működik, ugyanakkor egyes területeken a nagy agrárvállalkozások, gazdasági társaságok és szövetkezetek részben megőrizték pozícióikat. Az egy mezőgazdasági szervezet által előállított termelési érték átlaga alig marad el az országosan legjobb Közép-Dunántúli régiótól. A Közép-Dunántúlon ez 92 millió, a Dél-Alföldön 87 millió forint. A 2000. évi általános mezőgazdasági összeírás szerint Dél-Alföld mezőgazdasága mintegy 250 milliárd forint értékű mezőgazdasági terméket állított elő. A háztartások mezőgazdaságból származó jövedelme itt volt a legmagasabb, elérte az 59 ezer forintot, míg a második helyen álló Észak-Alföldön csak 34,5 ezer forintot tett ki. A dél-alföldi tájegység agrárgazdaságát tehát intenzív kultúrák magas aránya, az állattenyésztés fontos szerepe és a gépesítettségnek az országos átlagnál magasabb színvonala jellemzi. Ugyanakkor jellemző a sokszínűség, az egyes területek, kistérségek másoktól elütő sajátossága. Bács-Kiskunban a szőlő- és gyümölcskultúra, Csongrádban a kertészeti ágazat, a zöldségtermelés

kiemelkedő szerepe, Békésben az állattenyésztés viszonylagos fejlettsége és néhol a kertészeti kultúra előretörése jellemző. Ezek a jellegzetességek történelmileg alakultak ki és napjainkban is éreztetik hatásukat. Dél-Alföldön jelenleg 23 mezőgazdasági kistérség található, 10 BácsKiskunban, 7 Csongrádban, 6 pedig Békésben. Területüket és mezőgazdasági népességüket tekintve legnagyobbak a következők: a kecskeméti 45 ezer, a kiskőrösi 36,5 ezer, a békéscsabai 35 ezer, a szegedi 27 ezer, a mezőkovácsházi 22,5 ezer főnyi mezőgazdasági népességgel. A kecskeméti, a kiskőrösi és a szegedi kistérség mezőgazdaságát a kertészeti kultúra, vagyis a szőlő- és gyümölcstermelés, valamint az intenzív zöldségtermesztés, a békéscsabait és a mezőkovácsházit pedig a gabonatermelés és az állattenyésztés jellemzi. A mezőkovácsháziban tapasztalható az intenzív kertészet térhódítása is. A középméretű kistérségek sorába tartozik a bajai, a kiskunfélegyházi, a kiskunhalasi, amelyekben szintén a szőlő- gyümölcskultúra a meghatározó. Középméretű a kalocsai, ahol hagyományosan a fűszerpaprika-termelés a meghatározó. Középméretű a makói, ahol hagyományosan a hagymatermelés tölt be fontos szerepet. A Békés megyei kistérségek többsége középméretű, ezekben a gabonatermelés és az állattenyésztés tölt be fontos szerepet. Az egyes kistérségek agrárgazdasági szerepét azonban nem csak méretük, hanem termelésük jellege, hagyományos kultúrájuk fejlődése, korszerűsödése határozza meg. Az új, termékpályás szövetkezetek létrejötte, tevékenysége tekintetében különös figyelmet érdemel a kertészeti termelés helyzete a régióban. A tájegység mezőgazdaságának fejlődését az utóbbi évtizedekben döntően az intenzív, az üvegházi, fóliás kertészeti termelés térhódítása határozta meg. Jelenleg az ország üvegházi és fóliaterületének mintegy 60%-a a régióban található. Csongrád megyében 758, Békésben 720, Bács-Kiskunban 558 hektárt tesz ki az üvegházi- és a fóliakertészetek területe. A települések között e tekintetben Szentes áll az első helyen a 129 hektár üvegházi és fóliaterülettel, majd további Csongrád megyei (Balástya, Kiszombor, Sándorfalva, Szeged) illetve Békés megyei (Dévaványa, Kunágota, Csanádapáca, Dombegyház) települések követik és ott szerepel Kiskunfélegyháza is Bács-Kiskunból. A mórahalmi kistérség szövetkezete a „Mórakert” A mórahalmi kistérség a kisebbek közé tartozik a régióban. A Duna-Tisza közi Homokhátság déli részén terül el. Hat települést foglal magában, területe mintegy 18 ezer hektár. Korábban főleg szakszövetkezetek működtek, amelyek azonban a rendszerváltozás után megszűntek. A jelenleg működő néhány gazdasági szervezet mindössze 1000 hektárt művel, 17 ezer hektáron több mint 5 ezer egyéni gazdaság működik. Itt tehát a mezőgazdaság atomizáltsága még inkább érezhető. A parasztgazdaságok azonban bevételeik növelése érdekében az elmúlt időszakban intenzív, fóliás kertészeti kultúrájuk fejlesztésére,

szántóföldi zöldségtermesztésük növelésére törekedtek. Ennek nyomán az általuk előállított termelési érték a 2000. évi mezőgazdasági összeírás adatai szerint együttesen meghaladta az 5 milliárd forintot, az egy gazdaságra eső érték pedig megközelítette az 1 millió forintot. Így e kistérség e tekintetben a DélAlföld 23 kistérsége között az ötödik helyet foglalta el. Már néhány évvel a rendszerváltás után a gazdák kezdtek rájönni arra, hogy össze kell fogniuk az állandóan változó piaci viszonyok között, mert csak így érhetnek el valamelyes értékesítési biztonságot. A beszerző, értékesítő, termékpályás szövetkezet előkészítésében oroszlánrészt vállalt Mórahalom polgármestere, Nógrádi Zoltán, jelenlegi országgyűlési képviselő. A „Mórakert” ma már nagy szövetkezetnek számít. 2001-ben nettó árbevétele elérte az 1,6 milliárd, 2002-ben pedig a 2,3 milliárd forintot. 2001-ben – többek között – 6400 tonna burgonyát, 1100 tonna zöldpaprikát, 750 tonna paradicsomot, 250 tonna káposztafélét, 2002-ben 9000 tonna burgonyát, 3000 tonna zöldpaprikát, 1800 tonna paradicsomot és sok más zöldségfélét vásárolt fel és értékesített. Ez évben, május közepéig forgalmuk elérte a 800 millió forintot. A Mórakert Szövetkezet a környező 7 település 11 beszerző, értékesítő szövetkezetével működik együtt. Ennek érdekében néhány évvel ezelőtt létrehozták a Homokkert Kht-t (közhasznú társaságot), ami azt jelenti, hogy a szövetkezetek az általuk felvásárolt árut a Mórakert telepére szállítják. A termékek csomagolását és az értékesítését a Mórakert vállalta magára. A szövetkezet az elmúlt két évben mintegy 250 millió forint értékű beruházást valósított meg, amelyhez jelentős állami, területfejlesztési támogatást kapott. Ennek eredményeképpen korszerű agárlogisztikai centrumot hoztak létre. Három hajóból álló, 3 ezer négyzetméteres nagycsarnokban fogadják, veszik át az árut, minősítik, szortírozzák, csomagolják és ha szükséges az 1000 négyzetméteres ULO-technológiával működő hűtőházban tárolják. E szövetkezeti logisztikai centrum képes arra, hogy az eddiginél is nagyobb forgalmat bonyolítson le. A szövetkezet már 2000 nyarán elnyerte – előzetesen – a TÉSZ (Termelői Értékesítő Szervezet) minősítést, majd ezt 2002 decemberében véglegesítették. A TÉSZ-minősítés lényege, hogy az adott szövetkezet, szervezet non-profit elven működik: nem a saját nyereség elérése a cél, hanem a tagok érdekeinek szolgálata. Ennek érdekében a tagok megkapják az általuk beszállított termékek értékesítéséből adódó bevétel összegét, illetve ebből 1%-ot von le a szövetkezet a saját működési költségeinek fedezésére. A tagok pedig vállalják, hogy minden terméküket a szövetkezeten keresztül értékesítik. Ez év elején mintegy 100 új tag kérte felvételét a szövetkezetbe, így a taglétszám elérte a 400-at. Egy részjegy értéke 170 ezer forint, azonban az új belépőknek fejlesztési, beruházási hozzájárulást is kell fizetniük, amelynek a részjeggyel számított együttes összege 500 ezer forint. Ehhez azonban részletfizetési kedvezményt kapnak. A szövetkezet a kertészeti termeléshez szükséges anyagok (fólia, növényvédőszer, gépek, berendezések) közös beszerzését is végzi. Ezen

túlmenően a tagok termelőmunkáját szakmai tanácsadással, a termelt növények fajtaajánlataival, bizonyos növényvédelmi munkák elvégzésével segíti. Télen szakosított előadássorozatokat szervez egy-egy növényfajta termesztésének szakmai kérdéseiről. A Mórakertnek mintegy 1000 beszállítója van, akik közül egyre többen akarnak belépni a szövetkezetbe. A szentesi kistérség és az Árpád Agrár Rt. A szentesi mezőgazdasági kistérség jóval nagyobb, mint a mórahalmi. Mintegy 55 ezer hektár termőterülettel rendelkezik és 8 település tartozik hozzá. Szentes város mellett olyan nagyobb települések, mint Mindszent, Szegvár, Fábiánsebestyén, Derekegyház, Nagymágocs. Mezőgazdaságának fő jellegzetessége, hogy a terület majdnem 70%-án gazdasági szervezetek (gazdasági társaságok, szövetkezetek) gazdálkodnak, ami országosan szinte egyedülálló. E viszonylag nagy területen az egyéni gazdaságok száma mintegy 6 ezer, tehát alig haladja meg a mórahalmi kistérségét. További fontos jellemző, hogy a szentesi kistérség Dél-Alföld intenzív kertészeti kultúrájának központja. A Szentesi Árpád Agrár Rt. egymaga 23 hektár üvegházi kertészettel rendelkezik, amelyben azonos minőségű, nagy tömegű zöldséget állítanak elő. A zöldségtermesztésben mind az rt. elődje, az Árpád Szövetkezet, mind más termelőszövetkezetek már az 1970-es évektől kezdődően belső vállalkozási formákat alakítottak ki és erőteljesen támogatták tagjaik háztáji zöldségtermesztését. Az Árpád Szövetkezet gesztorságával hosszú időn keresztül létezett az egész térségre kiterjedő Korai Zöldségtermelői Rendszer, amely tulajdonképpen nagy beszerző és értékesítő szövetkezetként működve több ezer kistermelő kertész munkáját segítette. Az Árpád fontos integrátori szerepet töltött be a vidék kertészeti kultúrájának fejlesztésében. Jelenleg az időközben agrár rt-vé alakult nagy agrárvállalkozás nemcsak 5000 hektáros bérelt területének művelését végzi, nemcsak állattenyésztéssel (szarvasmarha, pulyka, liba és más baromfi) foglalkozik, hanem nagy arányú ipari (takarmánygyártás, sütőipar)n és kereskedelmi tevékenységet folytat. Sok vonatkozásban vertikális integrációt valósít meg saját tevékenységében. Működésében a belső közgazdasági tisztánlátás és az egyes gazdasági egységek érdekeltségének növelése érdekében kft-ket hoztak létre. Dr. Csikai Miklós elnök-vezérigazgató megítélése szerint e lépésük hasznosnak bizonyult. A tavalyi év igen nehéz volt a mezőgazdaság számára, ennek ellenére árbevételük elérte a 12 milliárd forintot. Vagyis ennyi értékű élelmiszert, mezőgazdasági terméket állítottak elő. A tapasztalt nehézségek, a kedvezőtlen időjárás okozta károk, az „erős forint” miatti kedvezőtlen exportárak, a termelt zöldségfélék alacsony árszínvonala ellenére némi nyereséget is elkönyvelhettek. A gazdasági társaság fejlődését leginkább az szolgálta, hogy az elmúlt években mintegy 1 milliárd forint értékű beruházást hajtott végre kertészetében, amelyhez a holland állam is pénzügyi támogatást nyújtott. Üvegházi

zöldségtermesztésben a legkorszerűbb eljárásra tértek át. A termőtalajt 60-80 cm mélységben eltávolították az üvegházakból és a termőtalaj nélküli tápoldatos módot alkalmazzák. Az üvegházakat felújították és modernebb berendezésekkel látták el. Ezzel az egy négyzetméterre eső terméshozam 40-100%-kal emelkedett. Az Rt. az egész Dél-Alföld, intenzív, üvegházi kultúrájának fejlődését szolgálja. A gazdasági társaság (részvény) tulajdonosainak száma meghaladja az 1000-et. Mintegy 900 munkavállalót foglalkoztat és nem kevés önálló termelővel, vállalkozóval működik együtt, integrálja termelőtevékenységüket. Dél-alföldi kertészek szövetkezete Szentesen A szentesi kistérségben a mintegy 6 ezer önálló gazda 13,5 ezer hektár szántóterületet művel meg, ami azt jelenti, hogy egy gazdára csak 2 hektárnál valamivel nagyobb terület jut. A gazdák jelentős része kis területet igénylő intenzív, fóliás zöldségtermesztéssel foglalkozó kertész. Az általuk produkált 1 hektárra jutó termelési érték jóval meghaladja Dél-Alföld átlagát. A 2000. évi kimutatás szerint a kistérségben az egy egyéni gazdaságban előállított termelési érték meghaladta az 1 millió 231 ezer forintot, s ezzel a régió 23 kistérsége közül a harmadik helyet foglalta el a kisteleki és a kiskunmajsai térség után, ahol a zöldségkertészet mellett a gyümölcstermesztés produkál magas termelési értéket. A szentesi és a környékbeli kertészek felismerték a szövetkezés szükségességét és az uniós csatlakozásunkból adódó lehetőségek kihasználása érdekében is döntöttek az új termékpályás szövetkezet létrehozásáról. Az elmúlt év novemberében 207 taggal alakult meg a Dél-aldföldi Kertészek ZöldségGyümölcs Termelői Értékesítő szövetkezete. Azok a kertészek alakították meg, akik szakmájukban elismertségre, tekintélyre tettek szert és már korábban is az együttműködést szorgalmazták. Az elnök Ledó Ferenc, az Árpád Rt. kertészeti igazgatóhelyettese, ügyvezető igazgatója Szoboszlai György, aki ugyancsak elismert kertészeti szakember. Az igazgatóságban és az ellenőrző bizottságban szintén tekintélyes, az egész térségben ismert kertészek foglalnak helyet. A tél folyamán sokan csatlakoztak az új szövetkezethez és ma már a tagok száma megközelíti a 600-at. Nemcsak szentesi, hanem az egész kistérség, sőt a távolabbi települések kertészei is vannak közöttük. Március végén megszüntették a tagfelvételt, majd ősszel, év végén vesznek fel új tagokat, amikor a következő év üzleti tervét alakítják ki. A tagok által befizetendő részjegy összegét 50 ezer forintban állapították meg, hogy megfelelő indulótőkével rendelkezzenek. Az Árpád Rt. kezdettől fogva támogatta kezdeményezésüket és maga is tagja a szövetkezetnek. A szövetkezet az Árpádtól bérli a nagy kiterjedésű, 7 hektáros felvásárlótelepet. A telepen – többek között – 8 ezer négyzetméteres csomagoló,

6 ezer négyzetméteres hűtőház, továbbá ládát, göngyöleget gyártó faüzem, irodaház, konyha, étterem van. Az áruátvevő, csomagoló csarnok, a hűtőház, a faüzem több évtizeddel ezelőtt épült, de nemrégen felújították, korszerűsítették, új berendezésekkel látták el. A szövetkezet ez év január 2-án kezdte felvásárló tevékenységét. Május közepéig már mintegy 900 millió forint értékű zöldséget vett át, többek között salátát, zöldpaprikát, paradicsomot, uborkát, korai kelkáposztát, karalábét, karfiolt. Ez évi tervük – többek között – 6 ezer tonna zöldpaprika, 3 ezer tonna paradicsom, több mint 3 ezer tonna káposztaféle, 850 tonna pritaminpaprika, 800 tonna alma felvásárlását és értékesítését tartalmazza. Összesen 16-17 ezer tonna zöldséget, gyümölcsöt vesznek át és így évi forgalmuk meghaladja a 2 milliárd forintot. A felvásárolt árut elsősorban a nagy áruházláncoknak értékesítik, de jelentős az export részaránya is. Elsősorban Ausztriába, Németországba és a skandináv államokba szállítanak kertészeti termékeket. A szövetkezet elnyerte az előzetes TÉSZ-minősítést. A tagok a beszállított termékeikért megkapják az értékesítés során elért árat, ebből a szövetkezet csak bizonyos, alacsony százalékot von le saját működési költségeire. Az áru csomagolásának, szállításának költségeit természetesen a tagok, a beszállítók fedezik, vagyis a szövetkezet ezt a költséget is levonja az értékesítés során elért árból. Terveik között szerepel a felvásárlótelep megvásárlása az Árpád Rt-től. A későbbiekben pedig növelését, fejlesztését tervezik. Ennek érdekében az év végén nagy számban akarnak felvenni új tagokat, így a részjegyek nyomán a szövetkezet tőkéjének összege is növekszik. Pénzügyi támogatásban is részesülnek, és néhány év múlva a telepet bővíteni tudják. Öt évre már kidolgozták üzleti tervüket, ami azt tartalmazza, hogy az általuk évente felvásárolt termékek mennyisége megközelíti a 30 ezer tonnát, ami mintegy 4 milliárd forintos forgalmat jelent. A szentesi és a környékbeli közel 2 ezer kertész körében nagy az érdeklődés a szövetkezet működése iránt. Többségük már ma is beszállítója a társulásnak és az év végén felvételét akarja kérni. Legtöbbjük már hallott arról, hogy az Európai Unióba lépésünk után a kertészeti termelésben résztvevők csak az új termékpályás szövetkezeteken, a TÉSZ-eken keresztül juthatnak pénzügyi támogatáshoz. Az őszibarack termőtáj szövetkezete a zsombói „Dal-Ba” A szegedi mezőgazdasági kistérség területét, mezőgazdasági népességét tekintve a nagyobbak közé tartozik. Tizenöt települést foglal magába. A több mint 40 ezer hektáros szántóterület mintegy 70%-án 13 ezer egyéni gazdaság működik. A gazdasági szervezetek a szántó mintegy 30%-át művelik, s kezelésükben van közel 25 ezer hektár erdő is. Az egyéni gazdaságaik tulajdonában, illetve művelésében van közel 400 hektár szőlő, több mint 1500

hektár gyümölcsös. Emellett fontos szerepet tölt be itt is az intenzív, fóliás zöldségkertészet, a város külső körzeteiben pedig a virág- és dísznövénytermesztés. Az egy egyéni gazdaságra jutó termelési érték megközelíti az 1 millió forintot, ezzel a régió kistérségei között a negyedik helyet foglalja el. A több mint 1500 hektár gyümölcsös jelentős része őszibarack ültetvény. Tájkörzete Szatymaz, Zsombó, Forráskút, Üllés, Zákányszék, Domaszék, Bordány és más községek határait foglalja magába. E térségben az őszibarack kertészeti kultúra több évtizedre tekint vissza, s az itt élő őszibarack-kertészek intenzív, fóliás zöldségtermesztéssel is foglalkoznak. Az itt működő egyéni gazdaságok által produkált termelési érték minden bizonnyal meghaladja a szegedi kistérség átlagát. A térség neves őszibaracktermesztői már az 1990-es évek második felében egyesületet hoztak létre, hogy szakmai tanácsokkal lássák el egymást és igyekeztek együttműködni az értékesítés gondjainak megoldásában is. Az egyesület tagjai 2000 elején létrehozták a Dél-alföldi Őszibaracktermesztők Értékesítő Beszerző és Szolgáltató Szövetkezetét, amely 9 község kertészeit tömörítette. Olyan neves őszibaracktermesztők is tagjai lettek, mint az országosan ismert szatymazi Széll István, továbbá a Katona-család. Elnökké a zsombói Gyuris Attilát választották, aki szintén elismert kertész, növényvédelmi és tápanyaggazdálkodási diplomával rendelkezik. A szövetkezet neve rövidítve „Dél-alföldi Barack”, illetve „Dal-Ba”, már így ismerik a környéken. Az első évük, 2000 a tanulás esztendeje volt. Mindössze 10 millió forint nettó árbevételt érték el. A következő évben forgalmuk már meghaladta a 35 milliót, 2002-ben pedig már megközelítette a 120 millió forintot. Működésüket segítette, hogy egy részjegy összegét 250 ezer forintban állapították meg, majd 550 ezer forintra emelték. Így a tagok részjegybefizetéseikkel olyan összegű indulótőkét teremtettek, amellyel sikerrel kezdhette meg működését. 2000 őszén a zsombói határban fekvő telephelyükön beruházásba kezdtek. Saját tőkéjének felhasználásával, a tagok által nyújtott kölcsön és állami támogatás elnyerésével mintegy 130 millió forintos költséggel logisztikai központot épített, amelyet 2002 végén fejeztek be. A központ egy nagy áruátvevő, csomagoló csarnokból és hűtőházból áll. A hűtőház 5, egyenként 96 négyzetméteres hűtőkamrából áll, amelyek a legkorszerűbb ULO-technológiával működnek. A szövetkezet elsősorban az őszibaracktermesztés fejlesztésére, a közös beszerzés és értékesítés céljára jött létre, azonban rákényszerült arra, hogy a fóliás és a szántóföldi zöldségtermesztés termékeit is felvásárolja és értékesítse, mert tavaly és az idén az őszibarack jó része elfagyott. Felvásárolják a körzetben termelt összes zöldségfélét, paprikát, paradicsomot, sárgarépát, sárgadinnyét és más zöldséget is. Télen tárolják a termékeket és akkor értékesítik, amikor kedvező árat érnek el. Elnyerték az előzetes TÉSZ-minősítést. A tagok megkapják a beszállított termékekért a teljes árat, amiből csak 1%-ot vonnak le a szövetkezet működési

költségeinek fedezésére, illetve a téli hónapokban, amikor kicsi a forgalmuk, a tagok havonta 10 ezer forinttal járulnak hozzá a működési költségekhez. A „Dal-Ba” taglétszáma nem éri el a 100-at, de működési körzetét tekintve mégis nagynak lehet tekinteni, hiszen majdnem 10 község kertészeteinek termelő munkájához nyújt nélkülözhetetlen segítséget és az értékesítés feladatait vállalja magára. Noha a fagykár az utóbbi időben súlyos veszteséget okozott a tájkörzet őszibaracktermesztőinek, mégis bíznak a jövőben. A szövetkezet Gábor András agrármérnök, növényvédelmi szakmérnököt szaktanácsadóként foglalkoztatja, aki tanácsokkal látja el a szövetkezet tagjait. Metszési bemutatókat, fajtabemutatókat, téli szakmai előadásokat tart részükre és a termesztési időszakban az aktuálissá vált növényvédelmi munkákra hívja fel a figyelmet – többek között a szövetkezet híradóját felhasználva, amelyet minden tag postán megkap. A jövő megalapozását szolgálja az is, hogy a szövetkezet térségi őszibarackbemutató mintakert létesítését határozta el, amelyet szaktanácsadója irányít. E mintakertben évente 70-80 fajta őszibarack facsemetét ültetnek. Ezeket nevelik, figyelemmel kísérik fejlődésüket, hogy kiválasszák azokat, amelyek az itteni termesztésre a legalkalmasabbak. Saját tőke és a remélt állami támogatás segítségével logisztikai központjukat, új korszerű gépekkel, felszereléssel akarják ellátni. Az uniós csatlakozással kapcsolatos feladatok között fontosnak tartják, hogy új tagokat vegyenek fel a szövetkezetbe. (Szövetkezés 2003/1)

Erdei Ferenc időszerűsége

2004. február

Szerkesztői gondolatok a Politikai írások 2. kötete kapcsán Az Erdei Ferenc Társaság fontos feladatának tartja névadója szellemi hagyatékának ápolását. Összegyűjtött műveinek kiadása a rendszerváltozás idején megszakadt. Addig az Akadémiai Kiadó gondozásában 21 kötet jelent meg. Az összegyűjtött politikai írások anyaga három kötetet tett ki, ebből azonban csak az első kötet jelent meg. Most az Erdei Ferenc Társaság erőfeszítéseinek, más intézmények pénzügyi támogatásának eredményeképpen napvilágot látott a Politikai írások 2. kötete, amely két kötet anyagából ad válogatást. A szerkesztőbizottság megbízásából vállaltam a válogatást, a szerkesztés munkáját. Talán nem lesz érdektelen, ha közreadom szerkesztői elveimet és az Erdei-írások újraolvasása során támadt gondolataimat. Erdei Ferenc 1947 januárja és 1971, tehát halála közötti időszakban megjelent mintegy 150 politikai tárgyú írásából kellett válogatnom. Már az írások olvasása során tapasztaltam, hogy a szerzőnek sok kéziratban maradt cikke, előadásának szövege található, amelyek annak idején nem láttak napvilágot. Pedig ezekben sok olyan bátor, újszerű megállapítás olvasható, amelyek annak idején nem láttak napvilágot. Pedig ezekben sok olyan bátor, újszerű megállapítás

olvasható, amelyek napjainkban is tanulsággal szolgálnak. Amikor végigolvastam ezeket a nem publikált írásokat, kiderült az is, hogy miért fektették el ezeket. Azért, mert sok olyan megállapítást tartalmaztak, amelyek nem feleltek meg a kommunista álláspontnak. Ezért legfőbb szerkesztői elgondolásom az volt, hogy a korábban nem publikált írások kerüljenek a kötetbe. Mintegy húsz írás tartozik ezek sorába, ami a kötetbe került 74 írásnak mintegy 20 százaléka. Legérdekesebb és legfontosabb a Demokrácia, népi demokrácia, szocializmus című előadás szövege, amely alapos tanulmány az akkori időszak legfontosabb politikai, ideológiai kérdéseiről. Ugyancsak hézagpótló két nem publikált parasztpárti, főtitkári jelentése, amely nemcsak a párt politikai tevékenységéről szól, hanem politikai és szociológiai elemzést is tartalmaz. Ugyancsak megdöbbenve tapasztaltam, hogy a parasztpárt történetével foglalkozó, tudományos alaposságú és a párt belső viszonyait legjobban feltáró tanulmánya mindezideig nem látott napvilágot, csak az új kötetben olvasható. Olyan, korábban nem publikált írások kerültek az új kötetbe, amelyek 1953-56 között, valamint a gazdaságirányítási reform előkészítése (1965-68) időszakában születtek, s azt bizonyítják, hogy szerzőjük elsőrendű feladatának tartotta az államszocialista rendszer reformok útján történő átalakítását, a magyar viszonyoknak megfelelő fejlesztését. Szocializmus szovjet vagy magyar módra? Erdei álláspontjának, törekvéseinek, ellentmondásos életútjának megértéséhez kulcsfontosságú 1947 januárjában született Demokrácia, népi demokrácia, szocializmus című tanulmánya. A liberális polgári demokrácia túlhaladásának szükségességéről lényegében a marxista álláspontot fejtette ki. A népi demokráciáról már kissé más a véleménye, mint a kommunistáknak: „ népi demokrácia [...] a kapitalizmus és a feudalizmus uralkodó erőinek a fölszámolása, hogy a helyén igazi népuralom, a parasztságnak és a munkásságnak az uralma teremtődjék meg. [...] Vannak, akik azt mondják, hogy a népi demokrácia út a szocializmus felé. Ezt a szocialisták mondják. Vannak azonban, akik azt mondják, hogy a népi demokrácia maga a szocializmus kezdete. Ezt mondják a népi demokrácia ellenségei. Egyik sem helytálló beszéd. A népi demokrácia nem a szocializmus felé vezető út [...] Ha egyszer a szocializmus lesz a történelmi fejlődés útja, akkor ahhoz a népi demokrácia sem jobban, sem rosszabbul nem vezet, mint bármilyen más társadalmi rendszer vagy politikai rendszer. De nem is a szocializmus kezdete a népi demokrácia. A népi demokrácia nem szocialista rendszer, csak kapitalistaellenes politika.” (12.o.) Tehát azt hitte, hogy a népi demokrácia hosszú fejlődési szakaszt jelent, ami alapjában véve a harmadik utat képezte volna a kapitalizmus és a szocializmus

között. Egy év múlva azonban már a szocializmus építése került napirendre az országban. Leginkább figyelemre méltó megállapítása a szocializmus formájára vonatkozott: „Majd valamikor a fejlődés során oda jut a világ és minden nemzet, hogy valamilyen formában módosítja a szocializmust.” Hogy milyen formában valósítja meg, tehát hogy a gyakorlatban milyen lesz a szocializmus, az egy további kérdés. Egy bizonyos, olyan lesz, és úgy valósul meg, ahogyan azt az illető társadalom akkori adott viszonyai megszabják. Tehát nincs recept arra, hogy milyen lesz majd egykor a szocialista társadalom. Ma csak a Szovjetunióban van szocialista rendszer. Arról most többé-kevésbé van már képünk, hogy milyen az a szocializmus. Azt is kell tudnunk, hogy ez a szocialista rendszer azért lett olyan, emilyen, mert a cári Oroszország viszonyaiból fejlődött ki. Kolhoz például azért lett ott a mezőgazdaságban, mert az orosz parasztság olyan fejletlen, külterjesen gazdálkodó parasztság volt, amit össze lehetett fogni közös üzemekbe. Ha ugyanolyan fejlett kisparasztság lett volna, mint például a miénk, kiépült tanyákkal, falusi udvarokkal, szóval fejlett kisgazdaságokkal, akkor lehetetlen lett volna kolhozba boronálni őket össze. Ugyanígy az élet többi területén is a Szovjetunió szocialista társadalma azért olyan nagyvonalú, azért olyan határozott az egyéni szempontok és törekvések ellenében, mert a cári Oroszország is olyan viszonyokat teremtett, amelyekben ez magától értetődő volt.” (14.o.) Ezt állítja tehát a szovjetunióbeli viszonyokról, amelyek élesen eltértek a kommunista állásponttól, Kritikusan elemzi a szovjet szocialista rendszer negatívumait. óvni akarja hazánkat a szovjet recept átvételétől. Ezért álláspontját a következőkkel egészíti ki: „A legostobább beszéd azt állítani, hogy a szocializmusnak az a patentírozott formája, amely a Szovjetunióban van, és hogy Európa többi országaiban is, ha erre kerül a sor, ugyanolyan lesz a szocialista rendszer. Tökéletesen kizárt és lehetetlen ez. Ha Európa más országaiban is a szocializmus megvalósulására kerül a sor, az olyan lesz, amilyen az illető ország adott viszonyai, kialakult társadalmi és gazdasági helyzete szerint lehetséges lesz, tehát egészen bizonyos, hogy nem alakul Európa nyugati és középső országaiban kolhoz a mezőgazdaságban, és az is egészen bizonyos, hogy a politikai rendszer is sokkal változatosabb és szövevényesebb lesz.” (14.o.) Honnan táplálkozott Erdei ilyen határozott álláspontja a szocializmus középeurópai, magyar formája mellett? Az 1938-ban megjelent, ma már klasszikusnak számító Parasztok című művében még határozottabban fogalmazta meg a saját gazdasághoz és az önálló vállalkozás szabadságához ragaszkodó parasztság szocializmussal szembeni ellenkezést. Vagyis azt, hogy a parasztság és nyilvánvalóan a tulajdonos, a vállalkozásban érdekelt más társadalmi középrétegek sem tudják elfogadni a szocializmust. Ugyan a „nagy keleti parasztország”, vagyis a Szovjetunió szocialista rendszerét biztatónak ítélte, mégis végkövetkeztetése negatív volt: „... a nagy keleti parasztországban

valóságosan is a szocialista társadalom kínálja a maga világát megoldásul a parasztkérdésekre. A parasztok türelmetlenebbjei és a földtelenek különösen kapnak ennek az új világnak az ígéretén, annál is inkább, mert parasztsorsuk leghitelesebb magyarázatát a szocialista világszemlélet adta. Ígéret és fölszabadulás a parasztnak az a társadalom, ahol mindenki munkás, és a termelőeszközök egyformán illetnek minden munkást, ahol nincsen uralkodó osztály, hanem csak állandó kiválasztás és ellenőrzés alatt álló vezetőcsoport [...] Mégis a parasztok nem tudnak igazi szocialisták lenni, s ha ilyen társadalomban kell élniök, állandó ellenkezéssel juttatják kifejezésre elégedetlenségüket [...] Ahol nem szocialista a felszíni társadalom, ott soha nem lesz egész tömegében szocialista harcos a parasztság, mert idegennek érzi a küzdelem célját, s ahol a szocialista államban él, ott is szüntelenül polgárias indokokkal ellenkezik az uralkodó rendszerrel, és hovatovább ellensége lesz annak.” (2001-2002.o.) Kolhoz vagy igazi szövetkezet? Révai József Marxizmus és népiesség című tanulmányában bírálta Erdei bizonyos nézeteit, de a parasztság – és más kisvállalkozó réteg – valamint a szocializmus közötti ellentéttel nem foglalkozott. Magától értetődőnek vette, hogy mindenre a Szovjetunió szocialista rendszere jelenti a megoldást. Erdei tehát 1947-ben is alapjában ragaszkodott a régi felismeréséhez a kisvállalkozók és a szocializmus viszonyáról, illetve némileg módosult az álláspontja, hogy a magyar viszonyoknak megfelelő formákat kell alkalmazni, amelyek lehetővé teszik a parasztság, a kisvállalkozó rétegek és a szocializmus érdekeinek összeegyeztetését. Ez a meggyőződése határozta meg tehát álláspontját, munkásságának célját, későbbi magatartásának, életútjának értelmét. Alig néhány hónap elteltével már kezdődtek számára a megrázkódtatások. 1947 szeptemberében létrehozták a kommunista pártok Tájékoztató Irodáját, amely megállapította, hogy a világ két táborra szakadt, s megkezdődött a hidegháború. Kelet-Európa országaiban a kommunista pártok szovjet támogatással maguknak szerezték meg a hatalmat, s megkezdték a szocializmus építését. 1948. február 1-jén a parasztpárt szövetkezeti ankétján Nagy Imre – nem a saját –, hanem a kommunista párt álláspontját ismertetve elmondta, hogy a mezőgazdaság szétaprózottságát a földosztás is megnövelte, ezért a szövetkezeti mozgalmat úgy kell átalakítani, fejleszteni, hogy ezt a szétaprózottságok megszűntesse, vagyis termelési szövetkezeteket kell létrehozni. A kolhoz, a kollektív gazdaság kifejezést nem használta, de mindenki tudta, hogy a kommunisták a kolhozt tekintik példának és egyre inkább mintának is. A bevezető előadást és a zárszót Erdei tartotta (szövege olvasható a kötetben). Korábbi álláspontjából engedni kényszerült. A parasztságnak a szocializmussal szembeni ellenállását,

idegenkedését a paraszti individualizmus fogalmába sűrítette össze, s ezt mondta: ”Itt van azonban a magyar nép individualizmusa. Az a paraszti individualizmus, amely úgy érzi, hogy nem lehet élni és gazdálkodni másként, mint csupán a maga elszigetelt, egyéni erejével, és az, >>aki bírja marja<< elve szerint, az távolról sem valami ősi néptermészet. Egészen egyszerűen a kapitalizmus korszakának lecsapódása. Nem félek tehát attól, hogy valami mélységes, kiszakíthatatlanul mélyen gyökerező individualizmus állana a magyar szövetkezeti mozgalom előrehaladásának útjában. Útjában áll, de nem leküzdhetetlenül, nem örökké valóan. Nem valami ősi, természeti erő ez, hanem egészen egyszerűen egy történelmi korszak lecsapódása, maradványa.” (126.o.) Noha hangsúlyozta bevezető előadásában a termelési típusú szövetkezetek létrehozásának szükségességét, mégis úgy vélte, hogy a kolhoz, a kollektív gazdaság típusa nem felel meg a magyar viszonyoknak. A kolhozok, a kollektív gazdaságok típusát így jellemezte: „Ezek már nem szövetkezetek, mivel nem a tagok magántulajdonán alapulnak, hanem a földnek, mint termelőeszköznek a társadalmi tulajdonán. Ezek a közös gazdaságok lényegében a köztulajdonban álló földek megművelésére alakult paraszti munkatársulások...” (118.o.) Haláláig harcolt a szövetkezeti elvek érvényesítéséért Erdei hangoztatta, hogy mindenfajta szövetkezet alapvető jellegzetessége a tagok magántulajdonának, sőt korlátozott mértékű, azaz háztáji gazdaságának megőrzése a termelési folyamatok egy részének vagy egészének közös megszervezése mellett. Ezen álláspontja mellett a legnehezebb időkben is kitartott, s ennek az elvnek gyakorlati érvényesítése emelte a magyar mezőgazdaságot az 1970-80-as években – a fajlagos termelési mutatók tekintetében – a világ élvonalába. 1948 tavaszán, nyarán megpróbáltatásai szaporodtak. Megjelent Veres Péter A paraszti jövendő című könyve, amelyet szerzője a parasztpárt programjának szánt. Legfőbb megállapítása az volt, hogy a magyar parasztság nem akar kolhozt, sőt termelési szövetkezetet sem, mert a saját földje „a legnagyobb egyéni szabadságot” biztosítja számára. E mondat úgy hangozott, mintha Erdei 1938-ban megjelent Parasztok című művéből másolta volna ki, de amit Erdei az említett parasztpárti szövetkezeti ankéton visszavont, s burkoltan önkritikát gyakorolt. Erdei kénytelen volt vállalni a hálátlan feladatot: bírálta Veres Péter állítását. Ezt írta: „Veres Péter megalkotta a paraszti kisgazdaság időtlen legendáját”. Veres Péter azonban nem volt hajlandó önkritikára, és meg is kapta a kemény bírálatot Rákosi Mátyás 1948. augusztus 20-i, kecskeméti beszédében. Nemsokára „le is telt politikai szolgálata”, ahogyan később maga is jellemezte helyzetét, és visszavonult írónak.

Bizonyára Erdeiben is felmerült a gondolat, hogy érdemes-e vállalnia az időnkénti megalázó kompromisszumokat, korábbi meggyőződésének feladását, vagy válassza Veres Péter gerinces eljárását. Tartson ki meggyőződése mellett és vonuljon vissza ő is a politikai élettől, folytassa 1945-ben megszakított tudományos tevékenységét? Számára azonban ez sem jelentett volna megoldást, hiszen tudományos tevékenységében is ugyanazokkal az agrár-közgazdasági, szövetkezetelméleti, szociológiai kérdésekkel kellett volna foglalkoznia, amelyekkel politikusként is foglalkozott. Ezért úgy vélte: talán mégis politikusként, közéleti szereplőként szolgálhatja leginkább a magyar nép ügyét, amikor minden lehetőséget kihasznál annak érdekében, hogy a gazdasági, társadalmi változások során olyan megoldások kereséséhez, megtaláláshoz járuljon hozzá, amelyek leginkább megfelelnek a magyar viszonyoknak. Ez az elhatározása, meggyőződése vezérelte minden állásfoglalását, egész életútját. 1948 nyarától a hatalmat megszerzett kommunista párt a szovjet kolhozt először követendő példának, majd mintának tekintette. Erdei ekkor is, később is szinte minden írásában – amelyek a kötetben olvashatók – a téeszek szövetkezeti jellegének érvényesítése, a parasztok magántulajdonának és saját, háztáji gazdaságának megtartása, fejlesztése mellett érvelt. Még a legnehezebb 50-es évek időszakában is sikerült elérnie, hogy a téeszbe kényszerített parasztok földje jogilag magántulajdonban maradt. A háztáji gazdaságok ellen mind az ötvenes, mind a hatvanas években időnként politikai támadást indítottak. A kötetben szereplő szinte minden írás arról szól, hogy a szerző milyen sokoldalú, meggyőző érveléssel állt ki a téeszek szövetkezeti jellegének erősítése, s egyre inkább a háztáji gazdaságok fejlesztése, korszerűsítése mellett. A kötet legtöbb írásának van időszerű mondanivalója, mert a szerző szokott alaposságával mindig sokoldalúan, nemzetközi összefüggéseiben és történeti foglalkozott mind a mezőgazdaság, a parasztság, mind a szövetkezetek – magyar viszonyoknak megfelelő fejlesztésével. (Szeged 2004/2)

A rendszerváltozás szociális mérlege

2005. augusztus 10.

Már a rendszerváltozás után néhány év elteltével a közéletben vita alakult ki arról, hogy kik a nagy politikai, gazdasági, társadalmi fordulat vesztesei és nyertesei. Ez a vita azóta is folytatódik. Sokszor bombasztikus megállapítások hangzanak el – tények, adatok nélkül. Az ma már szinte mindenki számára egyértelmű, hogy mivel a rendszerváltozás utáni néhány évben mintegy másfél millió munkahely szűnt meg, a legfőbb kárvallottak az elbocsátott munkások voltak. Többségük bejáró, falusi munkavállaló lévén a különben is nehéz helyzetbe került mezőgazdasági, falusi népesség elesettjeit gyarapította. Ma már tényszerűen is megvonható a rendszerváltozás szociális mérlege. Az ipari termelés 1997-ben már 2,9 százalékkal meghaladta az 1990-es szintet,

viszont a mezőgazdasági termelés majdnem 30 százalékkal elmaradt attól. A nemzeti össztermék (GDP) volumene pedig 1998-ban lett annyi, mint 1990-ben. A lakosság szociális helyzetének alakulását tényszerűen a bérből és fizetésből élők egy főre eső reálbére, valamint az egész lakosság egy főre eső reáljövedelmének alakulása mutatja. Noha 2000-ben az ipar már 31 százalékkal többet termelt, mint 1990-ben, a munkások reálbére 11 százalékkal alacsonyabb volt, mint 10 évvel korábban. A nemzeti össztermék (GDP) 8 százalékkal haladta meg az 1990-es értéket, az egész lakosság egy főre eső reáljövedelme majdnem 5 százalékkal alacsonyabb volt, mint 1990-ben. Legnagyobb mértékben a munkások, a bérből és fizetésből élők jövedelme maradt el a gazdasági növekedés ütemétől. Emellett a statisztikai adatok elfedik a munkanélküliek, a létminimum alatt élők szegénységét. A rendszerváltozás a lakosság jelentős részét kitevő – korábban is alacsony jövedelmű – rétegek elszegényedésével, az ún. „roncstársadalom” kialakulásával ment végbe. Mindez azt jelentette, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek óriási mértékben megnövekedtek. A KSH számításai szerint 2000-ben a társadalom legfelsőbb csoportjába, tizedébe tartozók a lakosság összes jövedelmének 20,5 százalékát birtokolták, míg a legalsó tizedbe tartozók mindössze 4,1 százalékát. A legfelső és a legalsó társadalmi csoport jövedelme között 8-szoros a különbség. Ez olyan áthidalhatatlannak tűnő, óriási társadalmi különbséget takar, ami meghaladta a nyugat-európai kapitalista társadalmakban tapasztalt különbségeket is. Ott a legfelső és legalsó társadalmi csoport közötti különbség 5-szörös. Ez olyan társadalmi igazságtalanság, amelynek fokozatos megszüntetése közös nemzeti feladat. (Délmagyarország, Délvilág)

Csökkenek-e a társadalmi igazságtalanságok?

2005. szeptember 3.

A rendszerváltozás nyomán súlyos társadalmi igazságtalanságok jöttek létre, amelyek egyik legfőbb kifejezője, hogy a társadalom legfelső és legalsó csoportjai közötti jövedelmi, életszínvonalbeli különbségek jóval nagyobbak, mint a nyugat európai országokban. A létminimum alatt élő, nap mint nap szűkölködő rétegek kilátástalan helyzetbe kerültek, amiből szinte semmi reményük sincs a kikerülésre, kitörésre. Vagyis ők alkotják az ún. „roncstársadalmat”. A súlyos társadalmi igazságtalanságok másik jellemző megnyilvánulása, hogy – legalábbis – 2000-ig a munkavállalók jövedelme maradt el legnagyobb mértékben mind a gazdaság teljesítményétől, mind a társadalom nem munkavállalói csoportjainak jövedelmétől. 2000-ben az ipari termelés már több mint 30 százalékkal meghaladta az 1990-es szintet, a bérből és fizetésből élők reálbére azonban 11 százalékkal elmaradt a 10 évvel korábbi értéktől. A lakosság egy főre jutó reáljövedelme azonban csak mintegy 4 százalékkal volt alacsonyabb, mint 1990-ben.

Mit mutatnak a 2000 utáni évek idevágó adatai? 2000-ben az ipari termelés több mint 18 százalékkal nőtt, a reálbér azonban mindössze 1,5 százalékkal. Ez igen nagy aránytalanságot és igazságtalanságot jelentett. 2001-ben az ipari termelés csak 3,6 százalékkal emelkedett, miközben a reálbér 6,4 százalékkal. Ez némileg korrigálta az előző év igazságtalanságát, de közgazdaságilag aránytalan volt, hiszen az ipari termelés emelkedése, a gazdasági növekedés ennél jóval alacsonyabb volt. Az aránytalanság a következő évben tovább súlyosbodott, mert mind az ipar, mind az egész gazdaság gyarapodása évente alig haladta meg a 3 százalékot, viszont a reálbér 2002-ben több mint 13, 2003-ban pedig 9,2 százalékkal emelkedett. Ezért 2004ben – a gazdaság törvényszerűségeiből adódóan – korrekciónak kellett bekövetkeznie, ami azt jelentette, hogy ebben az évben a reálbér mintegy 1 százalékkal csökkent. Bár ehhez hozzájárult az, hogy a közszféra dolgozói tizenharmadik havi fizetésüket nem 2004 decemberében, hanem ez év januárjában kapták meg. Hogyan alakultak az elmúlt években a bérből és fizetésből élők, valamint a társadalom egyéb csoportjainak, az egész lakosságnak a jövedelmei és a közöttük lévő arányok? 2003-ban az ipari termelés szintje az 1990-esnek (1990 = 100,0) 140 százalékát érte el, a bérből és fizetésből élők reálbére pedig mindössze 117,4 százalékát. A nemzeti össztermék (GDP) az 1990. évi érték 119,7 százalékát nyújtotta, a lakosság 1 főre eső reáljövedelme pedig csak a 110,6 százalékát érte el. Mindebből látható, hogy a bérből és fizetésből élők reálbére 2000 után nagyobb arányban emelkedett, mint az egész lakosság reáljövedelme. Tehát a korábbi aránytalanság csökkent, a korábbi viszonyokban megmutatkozó társadalmi igazságtalanság némileg enyhült. A bérből és fizetésből élők reálbére csak mintegy 17 százalékkal haladta meg az 1990-es szintet, de közismert, hogy a közszféra (közigazgatás, egészségügy, oktatás stb.) alkalmazottainak átlagkeresete jóval magasabb, mint az iparban, a versenyszférában dolgozó munkásoké, alkalmazottaké. A munkavállalói jövedelmek elmaradása, viszonylag alacsony szintje jórészt azzal magyarázható, hogy az adórendszer mindeddig elsősorban a bérből és fizetésből élők, a munkavállalók jövedelmeit adóztatja meg nagy arányban, s kevésbé vagy egyáltalán nem a tőkejövedelmeket, valamint a felső rétegek vagyonát. (A társadalom alsó rétegei nem rendelkeznek különösebb vagyonnal!) Ez a helyzet önmagában is óriási társadalmi igazságtalanságot rejt magában. A munkavállalók adóterheit és a vállalkozások munkabérrel kapcsolatos adóterheit csak akkor lehet jelentős mértékben csökkenteni, ha a tőkejövedelmek és a nagy vagyonok arányos adóztatása megvalósul. Ezzel a közteherviselés igazságosabbá válik és csökkennek az életünkben tapasztalható társadalmi igazságtalanságok. (Délmagyarország, Délvilág)

Autópályák és városok, vidékek

2005. december 31.

Aki ismeri az ország történelmét, s főleg a gazdaságtörténetét, az jól tudja, hogy 100-150 évvel ezelőtt elsősorban a vasútvonalak kiépülése szolgálta az ország igen sikeres gazdasági fejlődését. Azok a városok, vidékek gyarapodtak leginkább, amelyek a vasúti fővonalak mentén feküdtek, illetve amelyek fontos vasúti csomópontot alkottak. Szegeden a 19. század második felében a folyami gabonaszállítás szerepét a vasúti szállítás vette át, hiszen a város a BudapestTemesvár közötti vasúti fővonal és a Nagyvárad-Eszék közötti vasútvonal kereszteződésében fontos vasúti csomópontot alkotott. Így lett a gyorsan gyarapodó városunk az ország Budapest után a második legnépesebb városa. E helyezést azonban csak a 20. század közepéig tudta megtartani. A mostani korszakban az autópályák ugyanazt a szerepet töltik be egy-egy ország gazdasági életében, mint 100-150 évvel ezelőtt a vasutak. Országunk gazdasági élete a rendszerváltozás okozta megrázkódtatás és a súlyos visszaesés után azoknak a városoknak, vidékeknek a gazdasági fejlődése kezdett megindulni, amelyek a nyugati határhoz, illetve a már megépült, vagy épülő autópályák mellett feküdtek. Ezt láttuk a nyugat-dunántúli megyék és városok, Győr, Sopron, Szombathely, Zalaegerszeg biztató fejlődésében, ami már az 1990-es évek második felében bekövetkezett. Az utóbbi időben igen figyelemre méltó az M1-es és M7-es autópálya által határolt közép-dunántúli térség, Komárom, Tatabánya, Esztergom, Székesfehérvár, Veszprém látványos gazdasági fejlődése. Az M5-ös autópálya már egy évtizeddel ezelőtt elérte Bács-Kiskun megyét, Kecskemétet, majd később Kiskunfélegyházát. A megépült autópálya vonzotta Kecskemétre, a megyébe a külföldi befektetőket és jó néhány olyan új modern ipari üzem létesült a városban, amely főleg exportra termel és a megye gazdasági növekedésének motorját alkotja. 1998-ban megyénk gazdasági vállalatainak évi árbevétele 619,4 milliárd, Bács-Kiskun megyéé viszont csak 616,4 milliárd forintot tett ki, vagyis 3 milliárd forinttal elmaradt megyénk gazdasági teljesítményétől. 2000-ben viszont már a Bács-Kiskun megyei gazdasági vállalatok árbevétele több mint 45 milliárd forinttal meghaladta megyénk gazdasági vállalatainak árbevételét. (APEH-adatok.) A biztató gazdasági fejlődéssel magyarázható az is, hogy míg 1990 és 2000 között minden város népessége csökkent, egyedül Kecskemété nőtt 102 és fél ezerről 105 ezer 600-ra. 2000 és 2005 között már jóval több nagyváros lélekszáma gyarapodott. Azoké, amelyek autópálya mellett fekszenek, vagy várják az autópálya odaérkezését. Így Kecskemét tovább gyarapodott majdnem 3 ezerrel, Miskolcé 172 ezerről 175 ezerre, Nyíregyházáé 112 ezerről 116 ezerre, Debrecené 203 ezer 600-ról 204 ezerre, városunké pedig 158 ezerről 163 ezerre.

Tavasszal az M5-ös eléri az országhatárt, így Szeged az Európai Unió balkáni kapujának szerepét töltheti be, ami jó lehetőséget nyújt városunk egészségesebb és gyorsabb gazdasági fejlődéséhez. (Délmagyarország, Délvilág)

A vadkapitalista jelenségek és előidéző okai

2006. február 23.

Aki ismeri a történelmet, az jól tudja, hogy az évszázadokkal ezelőtt kialakult kapitalizmust súlyos ember- és emberiségellenes bűnök – rabszolgakereskedelem, rabszolgamunka, napi 10-14 órás munkaidő, gyermekmunka, a szociális gondoskodás teljes hiánya stb – terhelik. A későbbiek folyamán – a munkástömegek harcának is köszönhetően ezeket fokozatosan megszüntették. Éppen Marx mutatott rá arra, hogy a kapitalizmus forradalmasítja a termelőerők fejlődését és hatáskörét fokozatosan kiterjeszti az egész földkerekségre. Marx ezzel megjövendölte a globalizáció bekövetkeztét. A kapitalista fejlődés élén haladó országokban demokratikus politikai rendszerek jöttek létre, amelyek segítségével és a munkásság harcának eredményeképpen modern, az állampolgári egyenlőséget, az emberi méltóságot, a társadalmi szolidaritást érvényesítő politikai és társadalmi berendezkedés jött létre ezekben az országokban. Most nálunk a politikai szóbeszédben teret kapott a vadkapitalizmus kifejezés. Kérdés, hogy európai viszonylatban lehet e tudományos igénnyel vadkapitalizmusról beszélni. Az azonban szerintem is tény, hogy nálunk voltak és vannak vadkapitalista jelenségek. A háború után 1945-46-ban a mértéktelen infláció, amely elsősorban az alsó társadalmi rétegeket sújtotta, mindenképpen vadkapitalista jelenség volt. A rendszerváltozás óta is néhány vadkapitalista fejlemény szenvedő alanyai voltunk. Az 1990. évi őszi három napos taxisblokád sokkja után az Antall-kormány visszavágásként gazdaságilag teljesen indokolatlanul széleskörűen liberelizálta a kőolaj behozatalt és kereskedelmet. Alanyi jogon kaptak vállalkozói engedélyt spekulánsok és kalandorok, akik állami csővezetéken és állami infrastruktúra segítségével importáltak kőolajat és kényük, kedvük szerint értékesítették. Mindezzel évekig az olajszőkítés, az olajbűnözés lehetőségét teremtették meg. Ez klasszikus vadkapitalista fejleménynek tekinthető. Némileg más formában, de ebbe a sorba tartozik a kárpótlási törvény, amely lehetővé tette, hogy a mezőgazdasággal semmiféle kapcsolatban nem álló személyek földterületekhez jussanak, míg a munkanélkülivé vált falusi lakosok tömegei elestek ettől a lehetőségtől. Ugyancsak az Antall-kormány tette lehetővé 1994-ig, hogy külföldiek földet vásárolhassanak nálunk. Vadkapitalista jelenség, de egyben eszköz és módszer is a magas infláció. A rendszerváltozás első éveiben a mértéktelen inflációval „szivattyúzták” át a jövedelmek nagy részét a gyorsan gyarapodó munkanélküliektől, a nyugdíjasoktól, a bérből és fizetésből élőktől a vállalkozók, a magas

jövedelműek javára. Ekkor a pénzromlás üteme minden évben meghaladta a munkanélküli segélyek, a nyugdíjak és a keresetek növekedését. A Horn-kormány csak nagy nehézségekkel, az export ösztönzésével, a privatizáció meggyorsításával tudta dinamizálni a gazdaságot, amely végül hozzájárult az infláció csökkenéséhez is. Az Orbán-kormány idején az infláció minden évben mintegy 4%-kal meghaladta a tervezett mértéket, ami azt jelentette például, hogy a reálbérek 1999-ben 2,5, 2000-ben pedig mindössze 1,5%-kal emelkedtek. A nyugdíjak vásárlóértéke e két évben átlagosan évente csak 2,5%-kal nőttek, miközben más rétegek jövedelmének gyarapodása ennél jóval nagyobb arányú volt. E társadalmi igazságtalanságot növelte, hogy mind az adókedvezményeket, mind a lakástámogatást a magasabb jövedelműek élvezhették. Amikor tehát a vadkapitalizmus elleni fellépésről beszélünk, nem szabad megengednünk, hogy az említett társadalmi igazságtalanságok visszatérjenek és a még meglevőket is fel kell számolnunk. (Délmagyarország, Délvilág)

NÉVMUTATÓ

TARTALOM Előszó A szövetkezeti mozgalom megújhódásáért 1957. június 7.................................. Autó a tanyán 1957. december 25........................................................................ Akar-e szövetkezni az egyénileg gazdálkodó parasztság? 1958. február 2.......... Hogyan élnek ma? 1958. július 13....................................................................... Húsz év után a “néma forradalom” földjén 1958. augusztus 19-22..................... Hogy a paraszt “inasból segéddé” váljék 1959. január 31................................... Szülőfalum tanúsága 1960. április 3..................................................................... A tsz-község egyéni gazdája 1960. május 4......................................................... A 200 forintos mozgalom sikere 1960. június 25................................................. “Sajnos, cigány vagyok!” 1960. július 12............................................................ A paraszti szövetkezés értelme 1961. január 19................................................... Faji előítélet-e a cigányellenesség? 1961. április 9.............................................. Tsz-nyugdíjasok Eperjesen 1961. május 14......................................................... Megértést a parasztemberek gondjai iránt! 1962. február 4................................. A tanyavilágból a gimnáziuma 1962. november 6............................................... A megélhetés mai gondjai 1962. december 24..................................................... A falvak üzenete 1963. január 6........................................................................... Parasztok a jövő “kapujában” 1963 február......................................................... A falu változó arca 1964. június 4-21.................................................................. A kétarcú Csanytelek 1965. január 10.................................................................. A Duna-Tisza közének parasztsága 1977 október................................................ Erdei Ferenc és a makói parasztság 1978 július................................................... Társadalmi változások a megyében 1982. január 12-15...................................... A kistermelés szerepe a mezőgazdaságban 1982. december 1............................. Újszeged 1984. május 26...................................................................................... Tápé 1983. július 21............................................................................................. Honnan hová? 1989. december 13....................................................................... Farmgazdaságok vagy szövetkezetek? 1990. május 1......................................... A polgárosodás lehetősége és szükségessége 1990. szeptember 1....................... Földtulajdon és paraszti polgárosodás 1991. július 24......................................... Bibó István az 1945 utáni magyar társadalomfejlődésről 1999 december........... Mezőgazdasági vállalkozók és őstermelők 2001 szeptember.............................. Mezőgazdasági kistérségek nagy szövetkezeti a Dél-Alföldön 2003 július........ Erdei Ferenc időszerűsége 2004 február.............................................................. A rendszerváltozás szociális mérlege 2005. augusztus 10................................... Csökkenek-e a társadalmi igazságtalanságok 2005. szeptember 3...................... Autópályák és városok, vidékek 2005. december 31........................................... A vadkapitalista jelenségek és előidéző okai 2006. február 23............................ Névmutató..............................................................................................................