A TUDOMÁNYOS SZKEPSZIS HATÁRAI (Polányi és Kuhn szkepticizmusának különbsége) MAJOROS GYÖRGY Előadásomat olyan megállapítással kezdem, mely Karl Poppertől bizonyára `a kevéssé informatív és ezért nagyon valószínűen igaz@ értékelést kapná: a tudományos kutatás során általában kerülni kell a szkepticizmus szélsőséges formáit. Első közelítésben úgy tűnik, hogy a szkepszis határait megszabja a kreativitás megőrzésének célja, a szellem szárnyalása nélkül nincs tudományos teljesítmény. A végletes szkepszis, mely a tudományellenességbe csap át, és az eliminálódó szkepszis, a dogmatikus álláspontba beleragadó gondolkodás között kell tehát maradnia a tudományos tevékenységnek. Nem lehet a tudományos tradíció egészét megtagadni, s nem célszerű kritika nélkül elfogadni sem. A tudomány korábbi teljesítményeihez (eredményeihez, módszereihez, nyelvezetéhez, jellemző példáihoz stb.) való viszony alapján beszélhetünk konstruktív és destruktív szkepszisről. Egy-egy elmélet vagy kutatási program esetén gyakran találkozhatunk destruktív szkepszissel, a teljes megcáfolásra irányuló törekvéssel, s ez természetesnek tekinthető. A falszifikálási próbálkozások a tudomány lényegéhez tartoznak, mely sajátosságot legerőteljesebben épp Karl Popper fejezte ki, mikor a falszifikációt emelte egyetemes módszertani alapelvvé. Meg kell különböztetnünk ettől a tudományos tradíció egészét kétségbe vonó, relativizáló szkepszist, melynek ellentéte a kétely-nélküliség, a dogmatizmus.1 A tudományos szkepszisnek a tudomány mindenkori hagyományához (különösen alapelveihez, elméleteihez) való viszonya hasonló szerkezetű, mint amilyen kétellyel illetjük az emberi életvilág etikai, esztétikai, vallási értékeit. Bár semmi sem végleges, minden változik, mindig van nyugvó lenyomata, valamilyen gerince a világról alkotott képünknek. Szükségünk van ezekre az értékekre, amennyiben szkepszisünk mindig korlátozott: bátran támad, ha csupán a tudományos igazság kérdéses, de távol marad hitünk végső bizonyosságaitól. A 1 A végletes szkepszisre és a szkepszis hiányára nem találunk igazán jó példákat a tudománytörténetben. A kritikai attitűd, a megértés, az értelmezés igénye olyannyira része a tudományos (és a filozófiai) gondolkodásnak, hogy megóvja a szkepszis legszélsőségesebb formáitól. Ezek a gondolkodási formák kivezetnek a tudományok területéről (az áltudományos meggyőződések, a nihilizmus illetve a vallási dogmatizmus irányába).
685
bizonyosság fontosabb, mint az igazság, mondja ezért Gustav Le Bon. Az alaphit cáfolhatatlan és bizonyíthatatlan, állítja Polányi Mihály is: a kétely nem zárja ki a hitet. Túl nagy ívű lenne egy rövid előadás számára általában a szkepszis, de még a tudományos szkepszis sajátosságainak átfogó elemzése is. Ezért csak két jelentős gondolkodó szkepszis-fölfogásának összehasonlítására szűkítem vizsgálódásaimat a tudományos szkepszis határait illetően. Kérdésünk tehát az, hogy milyen azonosságokat és különbségeket fedezünk föl Polányi Mihály és Thomas Kuhn fölfogásában? Vannak-e olyan területek, melyek közösek tudományfilozófiájukban, s ráadásul, gondolkodásuk kiindulási alapjához tartozva, kitérnek a szkeptikus bírálat elől? Melyek azok a kérdések, melyekre szkeptikus választ adnak, s miért olyan különböző a szkepticizmusuk? A kérdésekből is látható, hogy a szkepszissel itt nem mint filozófiai irányzattal foglalkozunk, hanem arra fordítjuk figyelmünket, hogy milyen helyet foglal el a szkepszis e két tudományfilozófiában — az a szkeptikus beállítottság, melyet egyébként a modern tudományok immanens sajátosságaként tartunk számon. Először foglaljuk össze röviden a közös vonásokat: (a) Mindketten hangsúlyozzák a tudós elkötelezettségének fontosságát. Polányi Mihály a kutató személyes elkötelezettségét vallja: `az igazság olyan valami, amiről csak úgy lehet gondolkodni, ha hiszünk benne@2; `egy tudósnak el kell köteleznie magát minden fontos állítással kapcsolatban, amit tudományterületén elő
[email protected] Kuhn a tudományos közösség történeti látásmódjának, fogalmi, elméleti, instrumentális és módszertani elkötelezettségének, vagyis a paradigmának meghatározó szerepéből indul ki: a tudósközösség választ, kötelezi el magát valamelyik paradigma mellett.4 (b) Elfogadják a metafizikai háttér lényeges szerepét. Polányi a megismerés személyes jellegéről így ír: a megismerés `minden egyes aktusában benne van annak a személynek a hallgatólagos és szenvedélyes hozzájárulása, aki megismeri, amit épp
[email protected] A személyes meggyőződésnek a filozófiai szemlélet is része, hallgatólagos tudásként a kutató teljes járulékos tudatossága közvetve részt vesz szellemi erőfeszítésében. Kuhn a paradigmák metafizikai részéről, ontológiai és heurisztikus modellek elfogadásáról, előnybenrészesítéséről beszél.6 A paradigmaváltást gyakran megelőzik és végigkísérik
Lásd Polányi Mihály filozófiai írásai II. köt., Atlantisz, Budapest 1992, 104. o. Uo. 57. o. 4 Lásd Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete, Gondolat, Budapest 1984, 13., 68─69., 131─132. o. 5 Polányi Mihály: Személyes tudás II. köt., Atlantisz, Budapest 1994, 115. o. 6 Thomas S. Kuhn, i. m. 243─244. o. 2 3
686
`a korábbi kutatási hagyományra irányuló, lényegbevágó filozófiai vizsgálódá
[email protected] (c) Mindkettőjüknél fontos heurisztikus modellként megtalálható a Gestaltpszichológia. Polányi az értelmi aktus személyes elkötelezettségét magyarázza így, melynek során bizonyos dolgokat járulékosan egyesítünk egy egészre vonatkozó fokális tudatosságba. Kuhn a paradigmaváltozással együtt járó látásmódváltozást és az egymást követő paradigmák összemérhetetlenségét hasonlítja a látási élmény megváltozásának jól ismert példáihoz. (d) Az elmélet hatalma a tények fölött, merev, kategorikus elkülöníthetetlenségük egymástól és a pozitivizmus-kritika szintén jellemző gondolkodásukra. `Két eltérő fogalmi sémán belül ugyanaz a tapasztalat eltérő tények és eltérő bizonyítékok formáját ölti.@8 A paradigmák meghatározzák, `milyen entitásokat tartalmaz a világmindensé
[email protected] A fönti közös vonások a szkepszis fölfüggesztését, bizonyos alapelvek vállalását jelentik az egyik oldalról, de megfordítva10 egy közös szkepszist fejeznek ki az elkötelezettségmentes naiv objektivitás eszményére, a metafizika tudományból való kiküszöbölhetőségére, a tudomány látásmódjának állandóságára és az elmélettől független tényekre vonatkozóan. Ez a közös szkepszis mindegyik formájában a pozitivizmus fölfogását bírálja, annak fenomenalizmusával, metafizika- (sőt elmélet-) ellenességével, demarkációs törekvésével, reflektálatlan objektivizmusával és redukcionizmusával vitatkozik. Annyiban azonban különbséget mutat pozitivizmus-kritikájuk, hogy míg Polányi Mihály fontosnak tartja az explicit bírálatot, Kuhn fő művében inkább implicite, saját nézeteinek koherens kifejtésével teszi meg ezt. A hasonló vonások áttekintése után vizsgáljuk meg, mi az alapvető különbség szkepticizmusuk között? Milyen következményeket von maga után eltérő alapállásuk? Polányi Mihály szkepszis-fölfogására jellemző, hogy — Kuhnnal ellentétben — ő explicit módon foglalkozik e kérdéssel, saját kétely-tana van. Szkepszissel illeti a kétely módszerét. Előítéletnek tartja azt a megállapítást, hogy a kételkedés igazsághoz vezet. A kétely módszere az objektivizmus következménye, a cáfolhatatlan tudásra törekvés folyománya. Elkerülhetjük-e a tévedést a szkepszis
Uo. 124. o. Lásd pl. Személyes tudás I. köt., 286. o. 9 Thomas S. Kuhn, i. m. 25. o. 10 Az elvek e megfordíthatóságát már Spinoza fölismeri, amikor kifejti, hogy minden tagadás egyben meghatározást is tartalmaz. 7 8
687
révén? Válasza nemleges: a kétely módszerének szigorú alkalmazása lehetetlen. Ennek oka az, hogy végső hitünk, alaphitünk cáfolhatatlan és bizonyíthatatlan. Ha nem vállaljuk, ha elrejtjük végső személyes meggyőződésünket, akkor tág teret adunk a szkepszisnek, az objektivitás követelményének jegyében. Polányi Mihály számára nem elfogadható Descartes egyetemes kételye, amivel arra törekedett, hogy megtisztítsa értelmét minden hiedelemtől, melyet a bizalom éltet csupán. Elveti az újkori, a kritikai filozófiára jellemző szkepszist, vissza akarván állítani a hit és tudás egyensúlyát, elismerve, hogy minden tudás forrása valamilyen hit. A szubjektívvé degradálódott hitet tudatosan és nyíltan vállalnunk kell, bizonyítatlan személyes meggyőződésünkként. A hit és kétely nem zárják ki egymást — ha egy állítást kétségbe vonunk, ez annyit jelent, hogy tagadjuk az állítás által kifejezett meggyőződést egy másik meggyőződés kedvéért,11 hit és kétely logikailag ekvivalens: `hiszem, hogy p@ kontradiktórius állítása: `hiszem, hogy nem-p@ ugyanolyan jellegű; `hiszem, hogy p@ agnosztikus kételye: `hiszem, hogy p nincs bizonyítva@. A kétely is bizalmi jellegű, nincs részrehajlás nélküli kétely a tudós személyes elkötelezettsége miatt. Ezért előfordul, hogy tévedéshez vezet, valódi bizonyítékokat hagy figyelmen kívül: pl. a XVIII. században így utasította el a Francia Akadémia a meteorithullások tényét, nehogy kapcsolatba kerüljön a nép meteoritoknak tulajdonított babonás hiedelmeivel.12 A természettudományokban gyakran bizonytalan ellenérzések miatt nem fogadtak el új állításokat (pl. hogy az erjedést élő sejtek okozzák, hogy van aszimmetrikus szénatom). Thomas Kuhn tudományelméletében a paradigma az alapvető elkötelezettség, ezért a normál tudomány időszakában a tudósközösség számára ez a szkepticizmusuk határa. A tudósok ezoterikus problémák kis körére irányítják figyelmüket, beszűkül látókörük. Az anomáliákat nehezen fogadják el új eredménynek, majd megpróbálják a paradigmába beilleszteni, valamilyen kisebb módosítással. A paradigmát nem vetik el, amikor anomáliákba ütköznek, csak ha azok válsághoz és új paradigma-jelölt megjelenéséhez vezetnek. A válságban átmenetileg kiterjed a szkepszis a paradigmára is, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy nem működik megfelelően. Aztán a hirtelen szemléletváltás után ismét a paradigma lesz a tudós kételyének határa. Hasonlóan a kifejlődő tudományoknál a kritikai vita föladása jelzi az érett tudományba való átmenetet. A tudományosság ismérvei tehát koronként változnak, a természettudományoknak sincsenek időtállóbb, biztosabb megoldásai, mint a társadalom- és humán tudományoknak. Nincs egységes tudományos módszer, nem mondható, hogy az egyik paradigma hívebben tükrözi a valóságot, mert nincs külső viszonyítási pont
11 12
Polányi, i. m. II. köt., 50─53. o. Polányi, i. m. I. köt., 239. o.
688
ennek eldöntésére. Szkeptikus álláspontjában az is, hogy a kutatók a paradigmaváltáskor nem a növekedő igazságtartalom, hanem a bennerejlő lehetőségek, a jövőbeni kilátások miatt térnek át az új paradigmára. Polányi és Kuhn eltérő szkepszis-fölfogása erősen eltérő nézetekhez vezet az alábbi kérdéseket illetően (a kérdések egyben a választ is tartalmazzák): 1. 2. 3. 4. 5.
A tudományos meggyőződés és hit, valamint a teljesítmények értékelése elsődlegesen személyes, vagy közösségi jellegű? A tudomány a tudósok köztársasága, melynek célja az igazság kutatása, a rejtett valóság föltárása, vagy egymással összemérhetetlen paradigmák sora, a világ összehasonlíthatatlan módokon való látása? A tudós elkötelezettsége kreativitásának ösztönzője, vagy paradigmához kötődő korlátja? A lényeges fölfedezések az elkötelezettség folyományai, vagy inkább azok ellenében történnek? A személyes hit nélkülözhetetlen az igazság megalapozásához, a tudományos objektivitás része, vagy a hit paradigmákhoz kapcsolódik és a paradigmák az összemérhetetlenségük miatt nem rendezhetők objektivitásuk szerinti sorba?
Végül hasonlítsuk össze, hogyan bírálják a tudományra vonatkozó eszményeket! Polányi Mihály szerint a tudomány most uralkodó eszményei hamisak, tévútra vezetnek, annyira, hogy meg kellene kíséreljük, hogy elfelejtsük a `tudományos@ szót, ne használjuk valamire érdemként, hanem helyette mutassuk be az elmélet értékét, megbízhatóságát, alaposságát és kreativitását, az emberi gondolkodás olyan transzcendens sajátosságait, mint igazság, moralitás, szépség, igazságosság.13 A megkérdőjelezhetetlen érvényességűnek tartott tudományok már nem akarják fölfedezni a rejtett valóságot — pedig semmiféle tudomány sem űzhető, ha nem hiszünk a valóságban. Ezen a ponton Polányi túlmegy Kuhn tudományfilozófiáján, aki ugyan bírálja a tudomány kumulativitását, és bemutatja a tudományos forradalmak nagy szerepét, de a paradigmában föltárulkozó valóság kevéssé érdekli. Kuhn elméletében — mint erre Újlaki Gabriella rámutatott — mivel a paradigmák összeegyeztethetetlenek, senki sincs az igazság birtokában: `A legbölcsebb álláspont ezek szerint, ha nem kötelezzük el magunkat egyik szemlélet mellett sem, hanem egyszerűen leírjuk őket, mint egyformán érvényeseket, pontosabban egyformán érvényteleneket. A tudomány tehát Kuhn szerint sem magyaráz, csupán leír, ám ennek a leírásnak igencsak kétséges a valóságfedez
13
Mary Harrington Hall: Beszélgetés Polányi Mihállyal (1968), Polanyiana 1992, 2. sz.
689
te.@14 Polányi Mihály viszont kitart amellett, hogy `minden univerzális igényre számot tartó teóriának — legyen az tudományos vagy filozófiai — személyesnek kell lennie, el kell köteleznie magát annak a tradíciónak, amelyről úgy véli, hogy a legjobban közelíti meg a valóság rejtett arcá
[email protected] Polányi számára természetes — elméletéből fakadóan —, hogy `a tudománynak, sőt a tudományos objektivitásnak szerves összetevője, tulajdonképpen konstituálója a hit@,16 a hit a tudományos konstrukció része. Mivel Polányi és Kuhn is az alaklélektan látásélményére alapozta tudományfilozófiáját, mindketten ezt alkalmazták a tudománytörténet értelmezésére, fölmerülhet a különös kérdés: `miért nem Polányi lett Kuhn@? Vagyis miért nem Polányi tudományfölfogása forradalmasította a tudományelméletet? A legfontosabb oka ennek föltehetően az, hogy míg Kuhn egy koherens, fő mondanivalójában jól megérthető (mert leegyszerűsített), csak a tudományra figyelő elméletet állít föl, mely igen meggyőzően érvel a tudományos forradalmak létezése mellett, Polányi tudományfölfogása eklektikusabb, nemcsak a tudományos kutatásra vonatkozó, és sokkal filozofikusabb: ő megpróbálja megérteni a megérthetetlent, azt, hogy hogyan születik a tudományos alkotás, milyen a tudásunk szerkezete. Nagyon találó, termékeny analógiákat használ, s egy mélyen dialektikus ismeretelméletet csillogtat meg előttünk. Mindez azonban bonyolultsága, kreativitás-központúsága miatt nem idézett elő olyan szemléleti változást a tudományfilozófusok körében, mint Kuhn paradigma-elmélete, mely a tudományfilozófián belüli paradigmaváltáshoz, a történeti fordulathoz vezetett. Kuhn meg akarja változtatni a tudósok tudományról alkotott képét, mert az nem felel meg a tudománytörténet által elénk tárt képnek. Polányit viszont a tudás foglalkoztatja, a valóság fölfedezésének informális logikája, a megfoghatatlan megértése a hallgatólagos tudás révén. Polányi szkeptikus tehát a tudomány uralkodó eszményeit illetően, de hisz abban, hogy a rejtett valóság föltárul a kutatói tevékenység során. Kuhn inkább elfogadja a természettudományos módszerek eszményét, de elméletéből következően szkeptikus a tudományos tudás töretlen, kumulálódó fejlődésében, és nem hiszi, hogy folytonosan a valósághoz közeledünk a tudományos kutatás révén. Vajon érinti-e szkepszisük a tudományos racionalitásba vetett szokásos hitünket? Úgy vélem, végső soron mindketten hisznek a tudományos gondolkodás ésszerűségében. Polányi érzékelhető pátosszal vallja, a tudomány képes kapcsola
14 Újlaki Gabriella: `A realizmus kérdése Polányi Mihály tudományfilozófiájában@, Polanyiana 1993, 3. sz., 105. o. 15 Uo. 105. o. 16 Uo. 100. o.
690
tot teremteni a természetben létező realitással azáltal, hogy felismeri a természetben lévő racionalitást. Az objektivitás valódi értelme: elkötelezettség a valóság egy látomása mellett. Univerzális intenció és intellektuális elkötelezettség jellemzi gondolkodásunkat. Nem fogadja viszont el a racionalizmus descartes-i fölfogását, az eltúlzott kételyt, mely objektivizmushoz vezet, s a francia forradalom posztkeresztény racionalizmusát, melynél a hatalom erőszakos módon kívánja megvalósítani az elképzelt jót, leverve az ellenállást. Kuhn, mikor relativizmussal vádolják, tompítani, gyöngíteni igyekszik a paradigmaváltáskori szakadást, s ez implicite azt mutatja, hogy elveti az irracionális magyarázatot, hogy tehát ő is a tudomány racionalitásának híve, csak ezt történetinek, változónak, korhozkötöttnek tekinti. Fölfogásuk párhuzamosságát és mégis eltérő voltát jobban megértjük, ha összehasonlítjuk azt a két kategóriát, melyet mindketten használnak: a hallgatólagos tudást ill. megismerést és a Gestalt-problémát. Mindkét kategóriát Kuhn lényegesen szűkebb értelemben, csak a tudományra vonatkoztatva és paradigmaelméletének alárendelten használja. Ez a jelentésváltozás egyébként következik a kuhni elméletből, mely szerint ugyanazok a kategóriák más paradigmában más jelentést kapnak, és fölvetik a lefordíthatóság problémáját. Most eltérő tudományfilozófiai alapállásuk, szemléletük érzékeltetése céljából hasonlítsuk össze, hogyan értelmezik ugyanazokat a kategóriákat! Polányi Mihály fölfogásában szorosan összekapcsolódik a két kategória: a hallgatólagos megismerés integrációs műveletében képesek vagyunk tartós alakzatokat észlelni, fölfedezni; a tudományos megismerés tekintetében ez `olyan Gestaltok kiválasztásából áll, amelyek a természet valódi koherenciáját
[email protected] Ilyenkor az elszigetelt megfigyelések egy tudományos elmélet részeként egybeolvadnak. A tudomány művelését a gondolkodás nem körülírható képességei determinálják, s ezek a hallgatólagos képességek meghatározatlan tartalmúak. A tudományos tudás így indeterminált. A hallgatólagos tudás elméletét fölhasználva kezdjük megérteni a megfoghatatlant. Minden megismerési aktusban érvényesül, hogy azoknak az adatoknak, amelyekre valóságképünket építjük, csak homályosan vagyunk tudatában. A tudásunk ezen hallgatólagos összetevőjét csak személyes tapasztalatokkal lehet megszerezni. Minden emberi tudás természete szerint személyes természetű, s a hallgatólagos tudásban gyökerezik. Valójában többet tudunk, mint amit el tudunk mondani. Kuhn elméletében a hallgatólagos tudás szűkebb jelentésű, a tudásnak csak azokat az elemeit érti alatta, amelyek hallgatólagosan beágyazódtak a paradigmákba — rendszeres, szentesített,
17
Polányi Mihály: `A hallgatólagos következtetés logikája@, in Filozófiai írásai I. köt., 156. o.
691
bizonyos értelemben helyesbíthető tudás ez, bár szabályokkal és kritériumokkal nem írható körül.18 Kizárólag verbálisan nem tehetünk szert a tudományos kutatás képességére, ehhez az kell, hogy `a természetet és a szavakat együtt tanuljuk meg. Ismét Michael Polányi találó szavait idézve, e folyamat eredménye olyan +szótlan* tudás, amely inkább a tudomány művelése, mint a tudomány művelésére vonatkozó szabályok elsajátítása révén szerezhető
[email protected] Kuhnnál tehát a szótlan tudás a közös példázatokba ágyazott tudás. Nem tudjuk megválaszolni, milyen szempontból hasonlóak a helyzetek, nincs szabálya, kritériuma ennek: `közvetlenül nem hozzáférhető számunkra, amit tudnak, szabályokkal vagy általánosításokkal nem fejezhető ki ez a tudá
[email protected] A normál tudományos gyakorlat arra a — példázatok révén elsajátított — képességre épül, amely segítségével a tárgyak és helyzetek hasonlóságuk alapján csoportokba rendezhetők: a csoportosítás azonban `szótlan@, nem ad választ rá, hogy `milyen szempontból hasonló?@21 Kuhn elméletében a szótlan tudás a normál tudomány művelésének nem explicit előfeltétele, a paradigma nem szabályokba foglalható, csak gyakorlással elsajátítható része. A Gestalt-kategória szintén korlátozottabb szerepet kap Kuhn fölfogásában, s egyrészt a paradigmaváltások, a csoportos elkötelezettség hirtelen megváltozásának magyarázatára, analógiájára szolgál, másrészt azt a folyamatot jellemzi, ahogy tanulunk: a föladatmegoldások közben a diák megérti a problémák hasonlóságát, `bizonyos mennyiségű probléma megoldása után [...] az elé kerülő helyzeteket ugyanabban az alakban (Gestalt) látja@, elsajátítja `a kipróbált és a közösség által szentesített látásmó
[email protected] Kuhn, figyelmét a tudós közösségek közös tulajdonát képező paradigmára koncentrálva, szuggesztív erővel mutatja be a tudományos forradalmakat, a tudós csoport elkötelezettségének átalakulásait (és ezen belül használja a hallgatólagos tudás és a Gestalt-kategóriákat). Polányi viszont a tudományos kutató tevékenységét annak teljes bonyolultságában szeretné megérteni, s a tudós alkotó munkája érdekli: a fölfedezés, mely személyes jellegű. E célból bonyolult ontológiai, ismeretelméleti, logikai alapozást nyújt, mely tényleges szemléleti útmutatást is ad a kutatói tevékenységhez. Emiatt nem annyira koherens, mint Kuhn, mindenfajta tudás (nem csak a tudományos) szerkezete érdekli, és elméletében a tudósok köztársasága másodlagos jelentőségű a személyes tudáshoz képest. Polányinál döntően személyes, Kuhnnál csoportos
Thomas S. Kuhn, i. m. 232. o. Uo. 253. o. 20 Uo. 259. o. 21 Uo. 254. o. 22 Uo. 250─251. o. 18 19
692
az elkötelezettség — és mint láttuk, a szigorú kétely megtorpan az alapvető elkötelezettségek határán. Polányi radikálisabban tagadja meg a természettudományos kutatási eszményeket, a helyesnek tartott módszereket, mint Kuhn, és ez lehet a fő oka annak, hogy az adott időszakban hatása a tudományfilozófiára nem olyan átütő erejű. Összefoglalva az eddigieket, megállapíthatjuk, hogy a közös vonások, érintkezési pontok ellenére szkepticizmusuk igen különböző. Mindkét megközelítésnek nagy a heurisztikus ereje, és a két tudományelmélet például szolgál arra, hogy ugyanazt az entitás halmazt (jelen esetben a tudományos kutatás történetét) más-más látásmóddal elemezve más képét nyújtja felénk. Kuhn elmélete paradigmaváltást hozott létre a tudományfilozófiában, s az általa felvetett inkommenzurábilitásprobléma azóta is meghatározó befolyást gyakorol a tudományelméleti vitákra. Polányi posztkritikai elmélete — hitem szerint — dialektikusabb és mélyebb, amennyiben árnyaltabb ismeretelméleti és ontológiai alapokon nyugszik, s bár időben megelőzte Kuhn gondolatait, lehet, hogy ezután, a hermeneutikai gondolkodás előtérbe kerülésével kapja meg igazi elismerését.
693
