A történeti Magyarország népek börtöne vagy népek bölcsője?

A TÖRTÉNETI MAGYARORSZÁG…

7

VÖLGYESI ORSOLYA

A történeti Magyarország – népek börtöne vagy népek bölcsője? A Magyar Szent Korona Országaiban évszázadok óta több nemzetiség élt együtt, a magyarok a 19. század első felében a lakosságnak körülbelül 40%-át alkották. Az 1830-as években fellépő liberális reformellenzék, egy új típusú közösség a polgári nemzet megteremtését tűzte ki céljául, ezt pedig a nyugat-európai, elsősorban francia minta alapján az államnemzet koncepcióját követve kívánták megvalósítani. A magyarországi reformellenzék azonban az 1840-es évek elején éles konfliktusba került a magyar nyelvi törekvésekkel mindinkább szembeforduló, önálló nemzeti-politikai léttel és saját önkormányzattal bíró Horvátország területén jelentkező illír mozgalommal. A magyar politikai elitnek ugyanakkor szembesülnie kellett azzal is, hogy a többi nemzetiség, így elsősorban a szlovákság világi és egyházi vezetői is egyre határozottabban fogalmazták meg saját nyelvi-kulturális célkitűzéseiket, és követelték immár saját nemzeti létük elismerését is. A korabeli magyar politikai gondolkodás azonban a nemzeti lét legfontosabb kritériumát nem csupán a nyelvben látta, hanem azt sokkal inkább a történeti-politikai közösségszervező elemek meglétében határozta meg: „… a nemzetiség egy historiai factum, melynek a nyelv nem egyetlen tényezője; mert arra, hogy valamely népnek nemzetisége legyen, szükséges még az is, hogy közös alkotmány, közös érdekek, a haladásnak és kifejlődésnek közös szüksége egy együtt átélt nagy kor közös emlékezései kapcsoljanak össze bennünket.” – fogalmazott KOSSUTH LAJOS a Pesti Hírlapban. Tulajdonképpen ekkor alakult ki a politikai nemzet fogalma, amely szerint egy etnikum az államalkotás révén válik nemzetté, ebből a szempontból pedig a polgári átalakulást előkészítő liberális nemesség a Magyar Királyság területén élő népek közül csak a magyarokat és a horvátokat tekintette nemzetnek. A liberális ellenzék helyzetékelését és politikai programját egyébként alapvetően meghatározta a nemzeti lét veszélyeztetettségének érzése: a Habsburg Birodalom megújuló abszolutisztikus törekvései, az orosz birodalom fenyegetése, valamint az illír és pánszláv mozgalmak felerősítették azt a félelmet, hogy Magyarország német vagy orosz tartománnyá válik. A magyar politizáló közvélemény aggodalommal figyelte „éjszak rémes árnyait”, „az északi kolosszust”, azaz az Orosz Birodalom expanzív külpolitikáját, amely – a félelmek szerint – egy adott pillanatban Magyarországot orosz provinciává tehette volna. DEÁK FERENC valószínűbbnek tartotta azonban, hogy egy, a Habsburg Birodalom és Oroszország között kirobbanó háború esetén az európai hatalmak sokkal inkább támogatnák a monarchia szláv tartományaiból megalakuló önálló szláv állam vagy államok létrejöttét. „Igaz, hogy Magyarországnak magyar tartományai semmivé lennének önállásukra s nemzetiségökre

8

VÖLGYESI ORSOLYA

nézve, de hiszen ezekkel Európa mit gondolna.” Ugyancsak DEÁK fogalmazta meg a legerőteljesebben, hogy a Habsburg birodalom fennmaradása csak a dinasztia és a magyar nemzet számára létfontosságú, s hasonlóan vélekedett WESSELÉNYI is a Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében című munkájában: „Kezdik már – hála az Égnek! – kormányunknál is átlátni, mennyire van a magyarnak léte s fennmaradása s uralkodóházának érdeke elválhatlanul egymáshoz csatolva, …” Az aggasztó külpolitikai helyzetnek és a nemzetiségi mozgalmaknak az ellenszerét DEÁK és a liberális ellenzék tagjai az érdekegyesítés és jogkiterjesztés programjának megvalósításában látták. Úgy vélték, a polgári szabadságjogok biztosítása, az egyéni politikai jogok gyakorlása erős szálakkal kötheti a rendi kiváltságokban eddig nem részesülő társadalmi rétegeket, így a nemzetiségek nagy tömegeit is a magyar nemzethez. Az állampolgári jogegyenlőségen alapuló egységes nemzetállam koncepcióját azonban 1848-ban, az áprilisi törvények kihirdetése után a nemzetiségek vezetői elutasították. Ennek kétségtelenül az is egyik fontos oka volt, hogy az új törvények a megyék hivatalos nyelvévé – az újabb szabályozásig – a magyart tették meg, ugyanakkor nem rendelkeztek a nemzetiségek anyanyelv-használati jogáról az alsóbb közigazgatási szinteken: a községekben, városokban. A nemzetiségi vezetőknek a területi autonómiára vonatkozó követeléseit a felelős magyar kormány határozottan elutasította, hiszen ennek megvalósulása – véleményük szerint – a történeti Magyarország feldarabolását jelentette volna. Ugyanakkor ez kétségtelenül újabb konfliktusokat vetített volna előre, hiszen Magyarországon a különböző nemzetiségek földrajzilag egymással erősen keveredve helyezkedtek el, így ebben a helyzetben a homogén nemzetiségi területek kialakítása gyakorlatilag lehetetlen volt. Az 1849-ben Szegeden elfogadott nemzetiségi törvény az ország területén élő népek szabad nemzeti kifejlődése érdekében már tételesen szabályozta a nemzetiségi jogokat, így többek között meglehetősen széles körben engedélyezte a nemzetiségek nyelvhasználatát nemcsak a községekben, hanem a törvényhatóságokban is. Érdemes rövid kitérőként azt is megjegyezni, hogy 1848-ban a magyar kormánynak és a nemzetiségi politikusoknak alapvetően más elképzelésük volt a Habsburg Birodalom egészének berendezkedéséről is. Míg a szláv etnikumhoz tartozó nemzetiségi politikusok, mint pl. PALACKY a birodalom ausztroszláv jellegű átalakítását sürgették, addig a Batthyány-kormány abban bízott, hogy lehetségessé válik – a német egység küszöbön álló megvalósulása következtében – a birodalom súlypontjának Magyarországra történő áthelyezése. A neoabszolutizmus nemzetiségpolitikai gyakorlata – bár kezdetben kétségtelenül reménységgel töltötte el a magyarországi nemzetiségeket – végső soron nem felelt meg azok politikai törekvéseinek, s így pl. 1860/61 táján átmeneti közeledés következett be a szerb és magyar liberális politikusok között. A magyar politikai elit számára ekkor egyértelmű volt, hogy az országban élő nemzetiségek helyzetét az anyanyelv használatára vonatkozóan törvényben kell szabályozni. Az 1860/61-es országgyűlés éppen ezért a közjogi kérdés rendezése mellett a legfontosabb feladatának a nemzetiségekkel való megegyezést tekintette. A törvényhozás által kiküldött nemzetiségi bizottság elvi nyilatkozatában kimondta:


9

„a) … Magyarországnak minden ajkú polgárai politikai tekintetben csak is egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik; és b)…az országban lakó minden nép, név szerint: a magyar, szláv, román, német, szerb, orosz sat. – egyenjogú nemzetiségeknek tekintendők, melyek külön nemzetiségi igényeiket az ország politikai egységének korlátain belül az egyéni és egyesülési szabadság alapján, minden további megszorítás nélkül szabadon érvényesíthetik.” Az országgyűlés és a magyar közvélemény számára a legkellemetlenebb meglepetést az 1861. évi turócszentmártoni szlovák nemzeti gyűlés felterjesztése okozta. A dokumentum egyértelműen fogalmazott: „Öntudatunk határozottan mondja, miszerint mi felsőmagyarországi szlávok ép oly nemzet vagyunk, mint a magyarok, vagy bármely nemzete e közös hazának, miből ha csak a nemzeti jogegyenlőség a polgári szabadsággal együtt chimera lenni nem akar, önként következik az, miszerint mint nemzet, kevesebb joggal nem birhatunk, mint bár hazánknak bármely más nemzete.” A memorandum éppen ezért a szlovákság nemzeti individualitásának elismerése végett egy felső-magyarországi szláv kerület kialakítását kérte a magyar országgyűléstől. A szlovák területi önkormányzatnak azonban semmiféle történeti előzménye nem létezett a Magyar Királyság területén, a közvéleménynek viszont ekkor kellett szembesülnie azzal, hogy a román és szerb követelések után – gondoljunk csak Erdély különállásának fenntartására és egy új szerb vajdaság létrehozására – immár egy újabb autonóm nemzetiségi terület megteremtésének igénye fogalmazódott meg, ezúttal a szlovák politikusok részéről. A turócszentmártoni memorandum természetesen tiltakozott az ellen, hogy a felsőmagyarországi szlovák kerület kialakítása az országnak a történeti jog és pozitív törvények által szentesített egysége ellen irányulna. A memorandum készítői azonban úgy vélték, az ország integritásának a jelenkorban a nemzetek jogegyenlőségén kell alapulnia, amiről egyébként így vélekedtek: „az sem a mi hibánk, sem a mi érdemünk, de okvetlen kifolyása azon haladásnak, mely az Isten törvényiből eredvén, útjában emberi törvények által fel nem tartoztathatik, se pedig vissza nem utasítattatik.” Érvelésüket megpróbálták valamiféle történeti előzményre visszavezetni: egyrészt hangsúlyozták, hogy a szlovákok a „legidősebb örökösei e közös hazának”, másrészt pedig a területi autonómiára vonatkozó igények jogosultságát SZENT ISTVÁN király Intelmeiből az egy nyelvű országra vonatkozó megállapítással kívánták magyarázni. SZENT ISTVÁN alatt ugyanis az ország integritása a népek közötti jogegyenlőség elvére volt fektetve – érvelt a memorandum –, most pedig, midőn ezek nemzetté fejlődtek, az ország egységének alapját a nemzetek jogegyenlőségére kell alapítani. A gondolatmenet tehát arra tett kísérletet, hogy a természet és az erkölcs törvényeit magasabb rendűnek mutassa be az emberek által alkotott törvényeknél és akár magával az alkotmánnyal szemben is. Ebben az összefüggésben pedig nem véletlen, hogy a memorandum készítői a magyar történelemből is éppen egy morális alapozású királytükröt idéztek. A nemzetiségi bizottság által megfogalmazott többségi javaslat és a nemzetiségek követelései már 1861-ben jelezték, hogy az államszervezés tekintetében két alapve-

10

VÖLGYESI ORSOLYA

tően eltérő koncepció fogalmazódott meg. Az egyik a nemzetiségi kérdést az egyéni szabadság és az állampolgári jogegyenlőség elve alapján kívánta rendezni, a másik azonban a nemzetiségeket politikai entitásként fogta fel, s az államot ezek szövetségéből akarta megalkotni. Ennek következtében aztán a nemzetiségek határozatait 1868-ban nem tekintették tárgyalási alapnak, mert a nemzetiségi törvény előkészítésével megbízott bizottságnak szóló utasítás eleve kikötötte, hogy a törvénytervezetnek az ország politikai egységét, területi épségét és a törvényhozás egységét szem előtt kell tartania. A nemzetiségek fentebb említett memorandumai és határozatai eleve szembehelyezkedtek a magyar állam egységének eszméjével, mivel ezek azt a törekvést fejezték ki, hogy Magyarországot a nemzetiségi elv és a népnyelv szerint osszák fel, valamint a megyéket és más igazgatási egységeket a nemzetiségek szerint kerekítsék ki és egészítsék ki. Az 1866. április 26-án kiküldött nemzetiségi albizottságnak 30 tagja közül tíz nemzetiségi volt. A bizottságot aztán 1868. április 3-án 11 magyar, 3 román, 1 szerb és 1 német nemzetiségű taggal kiegészítették. A DEÁK FERENC elvi bevezetésével módosított törvénytervezet kimondta, hogy Magyarország összes honpolgára politikai tekintetben egy nemzetet képez, „az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja”. Ezzel szemben a nemzetiségek által benyújtott kisebbségi javaslat a magyar, román, szerb, szlovák, orosz és német népet egyenjogú országos nemzetnek tekintette, „amelyek számára a nemzetiség és nyelv politikai egyenjogúsága az állam területi épségének és politikai egységének korlátai közt alaptörvényileg biztosíttatik.” Amíg tehát a törvényerőre emelkedett tervezet az állam egységének alapelvét tartotta elsődlegesnek, addig a kisebbségi javaslat a nemzetiségek nyelvi és nemzeti egyenjogúságából indult ki, és csak ezt követően szögezte le, hogy ennek az egyenjogúságnak csak az állam politikai egysége szab határt. Érdemes ezen a ponton idézni MILETICS SZVETOZÁRnak a törvényjavaslat általános vitája alkalmával elmondott felszólalásából: „Egyetlenegy politikai nemzet, egy politikai nemzetiség fikció egy oly államban, mely több nemzetből és több nemzetiségből áll, éspedig olyanokból, melyek milliomokat számítanak. Nincs másféle nemzet, csak genetikai, és ahol egy államban több nemzet van, mint Magyarországban, ott, ha akarunk politikai nemzetet, akkor mindannyi politikai, azaz minden nemzet nyelvét egyenlő jog, egyenlő állás illet.” A nemzetiségi képviselők a kisebbségi javaslatban elsődlegesnek tartották a nemzetiségeknek mint kollektív jogi személyeknek az elismerését. Ugyanakkor a dokumentumban nem követelték autonóm nemzetiségi területek kialakítását, hanem csak a nyelvhatárok szerint kikerekített megyék keretei között kívántak nyelviközigazgatási önkormányzatot gyakorolni. Ezen kívül lehetővé akarták tenni, hogy a nemzetiségek nemzeti gyűléseket, kongresszusokat tarthassanak, s nemzetiségük és művelődésük érdekében a koronához és az országgyűléshez előterjesztéseket nyújthassanak be. Az 1868:44. tc. azonban nem adott a nemzetiségeknek kollektív jogokat, a magyar politikai elit a nemzeti egyenjogúságot liberális szellemben, a szabad nyelvhasználattal és a polgári szabadságjogokkal akarta biztosítani.


11

A nemzetiségi vezetők azonban nem fogadták el kiindulási alapnak a nemzetiségi törvényben foglaltakat, s nem az abban rögzítettek betartatására helyezték a hangsúlyt, hanem a közjogi helyzet megváltoztatásától reméltek számukra kedvezőbb megoldást. Érdemes ezen a ponton feltennünk a kérdést: nem lett volna célravezetőbb a nemzetiségek javaslatát elfogadni, és Magyarországot egyfajta nemzetiségi állammá átalakítani? Ennek megítélése a szakirodalomban nem egységes. Csak két, markánsan eltérő véleményt idézve: GRATZ GUSZTÁV szerint „Erre a kérdésre azonban még azoknak is tagadólag kell válaszolni, akik elismerik, hogy a későbbi magyar nemzetiségi politika gyakran túllőtt a célon. Ez az elhatározás a katasztrófát nem elkerülhetővé tette, hanem ellenkezőleg, siettette volna. Hogy a vezető magyar államférfiak tisztán látták a Magyarország épségét a nemzetiségi viszonyokkal kapcsolatban fenyegető katasztrófának lehetőségét, annak írásaikban sok nyomát látjuk. De ez aggodalmak dacára a magyarság nem helyezkedhetett más álláspontra, mint arra, amelyet Deák Ferenc elfoglalt, amikor más vonatkozásban azt mondta: „Azért, mert tudjuk, hogy meg kell halnunk, nem kell éppen öngyilkosságot elkövetnünk.” Ugyanakkor JÁSZI OSZKÁR értékelése szerint az Eötvös-féle nemzetiségi törvény arra tett kísérletet, hogy az ország politikai egységének megbontás nélkül elégítse ki a nemzetiségek közigazgatási-kulturális igényeit. JÁSZI úgy vélte, a nemzetiségi politikusok a DEÁK és EÖTVÖS nevével fémjelzett és 1848-ban is meghatározó szerepet játszó generáció letűntével ráébredtek arra, hogy a nemzetiségi törvényben foglaltak összhangban állna valódi érdekeikkel. Az 1870-es évek generációváltása következtében fellépő új magyar politikusi nemzedék azonban már nem a nemzetiségi törvény végrehajtását, hanem a más nyelvű polgárok asszimilációját tűzte ki célul. JÁSZI koncepciójának kétségtelenül megfontolandó mozzanata, hogy az 1870es évek közepére a nemzetiségi politikusok és a magyar politikai elit között kialakult bizalmatlanság igencsak megnehezítette az 1868:44. tc. végrehajtását, sőt, egyes magyar politikusok magát a nemzetiségi törvényt is eleve elhibázottnak tartották. Ezt jól illusztrálja GRÜNWALD BÉLA: Felvidék című könyve: „E törvény legsötétebb bizonyítéka államférfiaink tájékozatlanságának s gyengeségének. E szerencsétlen törvény kifejezése volt már annak a szerencsétlen politikának, mely nem a küzdelemben, nem az ellenség megsemmisítésében kereste a dicsőséget, hanem az egyezkedésben, az engedményekben a magyar nemzet érdekeinek rovására”. Mindehhez azonban hozzájárult az is – s ezzel már JÁSZI nem számolt –, hogy a nemzetiségi vezetők, így pl. MOCSONYI SÁNDOR, MILETICS SZVETOZÁR a törvényt genezisének pillanatától fogva elutasították, s eleve szembehelyezkedtek a nemzetiségi kérdésnek a liberális jogállam keretei között történő rendezésével. A nemzetiségek tehát a közjogi helyzet megváltozásától remélték helyzetük kedvező rendezését. 1871-ben, a Hohenwart-kormány időszakában egy rövid időre lehetségesnek tűnt a Monarchia trialista átalakulása, és ez a horvátoknál is felvillantotta egy föderalista megoldás megvalósulását és a horvát-magyar kiegyezés felülvizsgálatát. Ez a kísérlet azonban nemcsak a belső erőviszonyok alakulása miatt bukott meg, hanem Berlin és Pétervár ellenkezése miatt is, hiszen a galíciai lengyelek státusának esetleges megváltozása a porosz és orosz területen élő lengyelek helyzetét is

12

VÖLGYESI ORSOLYA

befolyásolhatta volna. A HOHENWART-féle közjáték után a LÓNYAY-kormány 1872-ben kísérletet tett a nemzetiségek megbékítésére, és tárgyalásokat kezdett a horvát, román és szlovák politikusokkal. A próbálkozás azonban eredménytelen volt, és a horvát-magyar kiegyezés apróbb módosításától eltekintve nem hozott eredményt. Az 1870-es években a románok és szlovákok politikája alapvetően a passzivitáson alapult, nyílt összeütközésre elsősorban a szerbekkel került sor, különösen a balkáni válság időszakában. A magyarországi szerb politikusok ugyanis egyértelműen kifejezésre juttatták, hogy szolidárisak a török fennhatóság alatt lévő balkáni népekkel, s a segítségükre siető Oroszországgal, sőt, híre jött 1876-ban, hogy újvidéken MILETICS, Zimonyban STRATIMIROVICS önkénteseket toborzott a szerb hadsereg részére. Ez a magatartás ellentétben állt a magyar közvélemény törökbarát megnyilvánulásaival és az oroszellenes közhangulattal, valamint a Monarchia semlegességi nyilatkozatával. MILETICSet végül letartóztatták, és 1878-ban felségárulás miatt öt évre elítélték. Ezekben az években a kormányzat megkísérelte korlátozni a nemzetiségi egyletek, egyesületek tevékenységét. Már 1871-ben sor került a szerb Omladina betiltására, 1875-ben pedig TISZA KÁLMÁN feloszlatta a Matica Slovenskát. Minderre pedig azért nyílt lehetőség, mert nem volt egyesületi törvény, így a kormány rendeleti úton tilthatta be az egyesületek működését. TISZA KÁLMÁN mint a WENCKHEIM-kormány belügyminisztere csak a kulturális és közművelődési társaságok alapítását engedélyezte, de az egyesületek nevében nem szerepelhetett a nemzetiségek neve. TISZA miniszterelnöksége alatt kezdődött el a közigazgatás centralizációja: 1876-ban megszüntették a nem vármegyei törvényhatóságokat, így ekkor vesztette el rendi eredetű területi különállását a szászok lakta Királyföld, s ekkor fejeződött be a határőrvidék polgárosítása is. A Királyföld autonómiájának megszüntetése ellen tiltakozó szászokat egyébként maga Poroszország sem támogatta, mivel számukra ekkor fontosabb volt a német-osztrák-magyar jó viszony, mint a szász önkormányzat védelme. A magyar belpolitikát továbbra is alapvetően determinálta a balkáni orosz terjeszkedéstől való félelem, és a Magyarországon élő szláv népek nemzetiségi törekvéseit is ezzel összefüggésben szemlélték. A pánszláv eszmék terjedésére, a pánszláv agitáció veszélyeire hívta fel a figyelmet GRÜNWALD BÉLA, Zólyom megye alispánja, aki 1878-ban megfogalmazta a szlovákság magyarosításának programját. „Ha élni akarunk, szaporodnunk kell, és erősbödnünk idegen elemek assimilatiója által; nekünk nem szabad engednünk, hogy a magyar államban lakó nem-magyar népfajokban a különállás, a rokon fajokkal való solidaritás érzete fejlesztessék; nekünk különösen a magyar állam területén lakó tótokat ki kell szakítanunk a szlávság testéből s magunkhoz forrasztanunk oly erősen, hogy azzá legyenek nekünk, a mi volt az elszászi és a lotharingiai német a francziának.” Nyilvánvaló, hogy az asszimiláció legfontosabb eszközei és közegei az oktatási intézmények voltak. 1874-ben TREFORT ÁGOSTON vizsgálatot rendelt el a három szlovák nyelvű gimnázium ellen, mely vizsgálat egyébként a nagyrőcei, turócszentmártoni és znióváraljai tanintézmények bezárásával végződött. Ezzel pedig a magyarországi szlovákság középfokú iskolák


13

nélkül maradt. Az 1879-es népiskolai törvénnyel, amely előírta, hogy a magyar nyelv valamennyi népiskolában kötelezően tanítandó tantárgy legyen, kezdetét vette tehát az a folyamat, amely az oktatási rendszeren keresztül kísérelte meg a magyar nyelv minél szélesebb körben történő terjesztését – ennek a folyamatnak egyébként legvitatottabb és legnagyobb felháborodást kiváltó állomása az 1907-ben elfogadott lex Apponyi volt. Az a törekvés, hogy az állam hivatalos nyelvét minél szélesebb körben sajátítsa el a felnövekvő nemzedék, természetesnek tekinthető. Ugyanakkor bizonyos, hogy a magyar nyelv tanításának bevezetése önmagában nem vezetett a nemzetiségek asszimilációjához. Az asszimiláció mértéke ugyanis a 19. század végén jelentősen összefüggött az egyes területek gazdasági-kulturális fejlettségével, az urbanizáció előrehaladásával. A magyarosodás központjai így elsősorban a gazdasági és kulturális élet központját jelentő városok lettek, mialatt a zárt etnikai tömbökben élő, alapvetően mezőgazdasági tevékenységet folytató nemzetiségeket ez a folyamat alig érintette, így a nyelvhatárok a dualizmus időszakában gyakorlatilag nem változtak. A nemzeti identitás megőrzésében fontos szerepe volt a különböző felekezeteknek, vallási közösségeknek, így elsősorban a törvény által is elismert, széleskörű autonómiával rendelkező román görögkatolikusoknak, a szerb és román görögkeleti egyháznak, valamint a szász nemzeti egyháznak és az általuk fenntartott iskoláknak. A jelentősebb vagyonnal bíró szász, román és szerb nemzeti egyházak ugyanis nem szorultak arra, hogy államsegélyért folyamodjanak a népiskolai tanítók fizetésének kiegészítésére, és így elkerülték a fokozottabb állami beavatkozást és ellenőrzést, ugyanakkor, ellentétben a szlovákokkal, módjuk volt arra, hogy középfokú tanintézményeket is fenntartsanak. Az 1870-es évek közepétől – mint láttuk – a magyar kormányok különböző eszközökkel ugyan, de kísérletet tettek arra, hogy a főként egyházi kézben lévő felekezeti iskolákat is ellenőrzésük alá vonják, illetve, hogy új állami népiskolákat hozzanak létre. Az oktatási rendszer egységesítésének igénye egy bizonyos határig egyébként a polgári nemzetállamok természetes törekvése volt a korszakban. Érdemes azonban néhány szót szólni a magyarországi nemzetiségek gazdasági szerveződéseiről, és ezen belül az igen dinamikusan fejlődő nemzetiségi bankhálózatról is. A magyar kormányok liberális gazdaságpolitikájának és az általuk követett liberális jogelveknek köszönhetően ugyanis a nemzetiségi bankhálózat akadálytalanul épülhetett ki, minek következtében aztán a 19. század utolsó harmadában ezeknek a pénzintézeteknek a száma és jelentősége igen megnőtt. Mindenképpen meg kell említenünk az 1884-ben alapított Tátra – Felsőmagyarországi Bank Rt.-t és az 1872-ben Nagyszebenben létrehozott Albina bankot. Jelentősebb múltra tekintettek vissza a szász pénzintézetek, hiszen a Hermannstaedter Allgemeine Sparkassa már 1841-ben megalakult. A szerb polgárság a pénzét elsősorban a horvátországi szerb intézetekben tartotta, de a Vajdaság területén is kibontakozott jelentősebb hitelszövetkezeti mozgalom. A nemzetiségi pénzintézetek, néhány szlovák banktól eltekintve, alapvetően a mezőgazdaság felé orientálódtak. Mozgékonyabbak voltak, a helyi viszonyokat jobban ismerték, mint versenytársaik, és gyakran alacsonyabb kamattal dolgoztak. Mivel a peremkerületeken alapvetően tőke-

14

VÖLGYESI ORSOLYA

hiány alakult ki, így tevékenységükkel reális igényt elégítettek ki, hiszen az országnak ezen a területén a birtokosok, elsősorban a középbirtokosok hitelellátottsága nem volt megfelelő. Az 1870-es, 1880-as években meginduló folyamat, a magyar birtok idegen kézbe való kerülése komoly feszültségeket gerjesztett, amelyre a sajtó az 1890-es években, a nemzetiségi mozgalmak aktívabbá válásával egyidőben felhívta a figyelmet. A problémát egyébként már kormányzati szinten is érzékelték, de gyakorlatilag semmilyen érdemi döntés nem született az ügyben. Az ezzel kapcsolatban megfogalmazott javaslatok az egyik lehetséges megoldást a peremvidéken élő középbirtokosság olcsóbb hitelhez juttatásában látták. Felvetették állami támogatással versenybankok létrehozását is, amelyek alacsonyabb kamatlábbal ellensúlyozhatták volna a nemzetiségi pénzintézeteket. 1912-ben pedig felmerült a „nyelvhatárok magyarságának racionális birtokpolitikával történő erősitése”. Ez a törekvés valójában már a DARÁNYI IGNÁC által is szorgalmazott telepítési akciókban öltött testet: ezek a lépések természetesen a szociális feszültségek mérséklését is maga után vonhatták volna. Ezekből a tervekből azonban nem sok valósult meg. A nemzetiségi bankok megerősödése egybeesett a nemzetiségi mozgalmak vezérkarának kicserélődésével. Ez a politikai gárda egyébként az egyes pénzintézetek vezetőségében meghatározó szerepet töltött be. Érdemes pl. román részről ION MIHU, valamint AURÉL VLAD nevét említeni, vagy szlovák oldalról MILAN HODŽÁt, aki az 1910-ben Pesten alapított szlovák Központi Bank irányításában játszott szerepet. A nemzetiségek tehát az autonóm nemzeti egyházak és a felekezeti iskolák működése mellett a bankhálózat kiépítésével igyekeztek pótolni az önálló állami lét hiányát, ezek a pénzintézetek pedig szerves részét alkották a Monarchia gazdasági életének is. A Magyarország területén működő román bankhálózatot a kortársak a nemzetiségi mozgalom legfőbb támogatójának tartották, sőt, egyesek szerint kifejezetten irányító szerepe volt. A bankok jelentősége azonban nem elsősorban a politikai mozgalom közvetlen támogatásában rejlett, hanem abban, hogy az államtól független megélhetést és egzisztenciát biztosított a román értelmiség számára. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a századfordulón a gazdasági nehézségek miatt a Felvidék keleti területeiről kivándorló nemzetiségek, így elsősorban a szlovákok, jelentősebb pénzügyi segítséget tudtak nyújtani az otthon maradottaknak. Sem a románok sérelmeit tartalmazó Memorandum megírása és annak következményei, sem a nemzetiségi képviselők 1895 augusztusában Budapesten POLIT MIHÁLY, MUDRONY PÁL és ILLYEFALVI PAPP GYÖRGY vezetésével tartott közös kongresszusa nem tudott az 1890-es években új lendületet adni a magyarországi nemzetiségi mozgalmaknak. Sőt, a BÁNFFY-kormánynak a nemzetiségekkel szembeni kemény fellépése és a nemzetiségek által kifejtett propaganda sem tudta Magyarország alapvetően kedvező nemzetközi megítélését rontani, amely éppen 1897– 98-ban igen pozitív volt Angliában. A Monarchia másik felében ugyanis BADENI miniszterelnök nyelvrendelete következtében a parlamenti rendszer gyakorlatilag működésképtelenné vált, és be kellett vezetni a rendeleti úton történő kormányzást. Ennek hatására a brit külpolitika számára is elképzelhetővé és elfogadhatóvá vált, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia súlypontja Magyarországra tevődjön át. „A


15

magyarokkal szemben eleve kedvező beállítottságú brit közeg a századvégen szívesen magáévá tette a sajtóban olvasott és tapasztalataival sem ellenkező jó véleményeket. Mégsem az ország liberalizmusa, hanem vélt belső szilárdsága volt a fő oka, hogy a következő években Magyarországot bizonyos külpolitikai kombinációkban is figyelembe vette a brit politika – igaz, elsősorban nem mint önálló tényezőt, hanem mint a Monarchia domináns partnerét. Ebben nem zavarta, hogy a magyarországi liberalizmus arcán mind több szeplő ütközött ki. A szeplőket csak akkor kezdték észrevenni, amikor a belső stabilitás is illuzorikusnak bizonyult.” A nemzetiségi mozgalmakban a századforduló után következett be alapvető változás. A kulturális, művelődési egyesületekről fokozatosan áttevődött a hangsúly a gazdasági jellegű szervezetekre. A passzivista politika eredménytelenségéből okulva a román, szerb és szlovák politikusok, tudomásul véve az adott politikai kereteket, immár nem hangoztatták az ország föderalizálásának igényét, hanem elsősorban a nemzetiségi törvény betartatását igyekeztek elérni. Programjukban fontos szerepet kapott az általános és titkos választójog bevezetése, mivel a dualizmus időszakában érvényes választójogi rendszer éppen a nemzetiségi területeken és elsősorban Erdélyben biztosította a kormánypárti jelöltek megválasztását. A románok és szerbek szoros kapcsolatot tartottak fenn az önálló államisággal bíró nemzettársaikkal, a szlovákok pedig a birodalom keretei között élő csehekkel, akiktől politikai törekvéseikhez támogatást és ösztönzést kaptak. Figyelemmel kísérték a balkáni helyzet alakulását, a birodalmon és Magyarországon belüli erőviszonyok módosulását. A román, horvát, szlovák és német nemzetiségi politikusok jelen voltak FERENC FERDINÁND bizalmi emberei között, gondoljunk csak a román AURÉL POPOVICIra, de ugyancsak román részről kedvezően fogadták TISZA ISTVÁN tárgyalási kezdeményezését is. TISZA ugyanis Magyarország integritásának megőrzése és a Monarchia biztonságának érdekében több alkalommal is tárgyalásokat kezdeményezett a legnagyobb magyarországi nemzetiséggel, a románsággal. A 19. századi európai nemzetiségpolitika tipologizálásakor – DIÓSZEGI ISTVÁN nyomán – négy különböző fokozatot különböztethetünk meg. Az első és egyben legalacsonyabb fokozatot képviseli a diszkriminatív, hátrányosan megkülönböztető nemzetiségi politika. Ezt követték az angolok az ír katolikusokkal szemben, az oroszok és románok a zsidókkal szemben, továbbá a törökök a keresztényekkel szemben. Második fokozat a restriktív, korlátozó nemzetiségi politika, amely elsősorban az anyanyelv használatára terjed ki. Ez a fajta politika jelent meg Franciaországban a bretonokkal, Németországban a dánokkal és a lengyelekkel, Oroszországban pedig az összes nemzetiséggel szemben. A következő fokozatot a koncesszív vagy megengedő nemzetiségi politika képezi. Ez a restriktív nemzetiségi politikával szemben engedélyezi az anyanyelv használatát az oktatásban és a közélet különböző fórumain. Ez a gyakorlat Belgiumban, Ausztriában és Magyarországon érvényesült. A negyedik típus a disztributív, azaz osztozkodó nemzetiségi politika, amely alkalmazásakor egy nemzet megosztja egy másik nemzettel vagy nemzetiséggel az államiság legfontosabb ismérvét, a szuverenitást, továbbá elismeri más nemzet és nemzetiség területi-politikai különállását. Ez érvényesült a svéd-norvég, az osztrák-magyar és

16

VÖLGYESI ORSOLYA

horvát-magyar kiegyezés esetében, és mindenekelőtt ez a gyakorlat jelent meg a svájci kantonok föderációjának kialakításában. A magyarországi nemzetiségi törvény tehát európai viszonylatban is jelentős jogosítványokat adott az országban élő etnikumoknak az anyanyelvhasználat terén, és egy lehetséges kompromisszum megteremtését kísérelte meg az ország területi integritását mindenek fölé helyező magyar politikai közvélemény és a nemzetiségi politikusok intranzigens álláspontja között. A mindenkori kormányok azonban veszélyt láttak az ország területén élő etnikumok nemzeti törekvéseiben, ezért alapvetően a nemzetiségek asszimilációját kívánták előmozdítani, s gyakran olyan demonstratív akciókat – pl. sajtópereket – kezdeményeztek, amelyek nyilvánvalóan semmiféle feszültséget nem tudtak feloldani, viszont szimbolikus jellegüknél fogva csak tovább mérgesítették a magyar politikai elit és a nemzetiségi vezetők viszonyát. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a Magyarországon végbemenő polgárosodás és az ebből következő társadalmi átrétegződés spontán módon is elősegítette a nemzetiségek egy részének magyarosodását, másfelől azonban hozzájárult ahhoz is, hogy azok – minden nehézség ellenére – egy gazdaságilag prosperáló, polgári állam keretei között saját kulturális és gazdasági intézményrendszerüket is kiépítsék és megerősítsék.

A történeti Magyarország népek börtöne vagy népek bölcsője?

Recommend Documents