164
SZEMLE
A történeti elbeszélés lehetőségeiről Carlo Ginzburg: Threads and Traces: True, False, Fictive. California Press, 2012. 328 oldal
A magyar közönség számára Ginzburg neve összefonódott a mikrotörténetírással, s ezen a közösségi szinten meggyökerezett állásponton még a 2010-ben magyarul megjelent tanulmánykötet (Carlo Ginzburg: Nyomok, bizonyítékok, mikrotörténelem. Kijárat Kiadó, Budapest, 2010) sem igazán változtatott. Kevesen tudják, hogy az olasz historikus igazi reneszánsz személyiség, aki eleinte az irodalom azután a festészet iránt kötelezte el magát, hogy végül Klió vonzásában a történelem mellett horgonyozzék le, melyet minden kétséget kizáróan az előző két passziója által kínált értelmezési lehetőségek tudatában űz. Tudományos pályája kezdeti szakaszát, amint azt számtalanszor hangsúlyozta, (akkoriban) historiográfiailag nehezen megindokolható témák jellemezték. Az elmúlt húsz évben egy munka kivételével, mely kisebb túlzásokkal nevezhető csupán történeti jellegűnek, esszégyűjteményei jelentek meg kevésbé megbotránkoztató témákról, melyek igen széles skálát ölelnek fel a kultúrától a legszorosabb értelemben vett forráselemzésig, a vallástól a filozófiáig, legyen szó antik vagy modern művelődésről. Ebbe a gondolati közegbe illeszkedik a jelen kötetet is, mely olaszul 2006-ban, angolul pedig 2012-ben látott napvilágot. Az első tanulmány (Description and Citation) az energeia/enargeia-demonstratioelectio antik fogalomkörén át mutatja be a valóság/igazság és történeti elbeszélés viszonyát. A tanulmány tetemes részét képezi az itáliai ars historica képviselőinek felvonultatása, majd történetszemléletük ismertetése.
Számunkra pedig egyértelművé válik, hogy kisebb-nagyobb megszorításokkal ugyan, de az ókori görögöktől egészen a tudós trattatisti generációkig a gyönyörködtetés és tanítás, a retorikai alakzatok korlátozott és célirányos használata a történészmesterség kellékei közé tartozott. A történelmi elbeszélés képezi a második tanulmány tárgyát is, mely a szerzőnek Peter Brown Szentkultuszához írt megjegyzéseit (The Conversion of the Jews of Minorca (AD 417-418) összegzi, s melyben Ginzburg éles kritikával illeti Brown történetírói módszerét, pontosabban a minorcai keresztény–zsidó konfliktus, illetve a társadalmi feszültségek és vallási gyűlölködés ábrázolását, az eset „tisztességesebb, mint puszta pogrom”-ként beállított jellemzését. A magyar kiadás előszavában maga Brown is mentegetőzik a kérdés iránti látszólagos érzéketlenségért, és elismerően, köszönettel jelzi Ginzburg észrevételeit a kérdéskörrel kapcsolatban, ez azonban mit sem csökkent azon a már módszertani mulasztáson, hogy esetismertetését egy szemtanús forrásra alapozza, s az erőszakos mahon-i térítést egy kérdéses hitelességű levélre alapozza. Való igaz, hogy Ginzburgot eredetileg a browni tisztátalan és tisztára mosás narrációs elemek használata döbbentette meg, de nyomozása során az olasz történész számára nyilvánvalóvá vált, hogy Brown mit sem tud a Severus-levél keletkezése körüli vitáról (ahogy a kötet korábbi recenzensei sem említik a kérdésre vonatkozó irodalmat). Még ha a kutatás jelenlegi állása mentesíti is Brownt a tévedéstől (a könyv megjelenését követő
Fehér Andrea (1981) – tudományos munkatárs, PhD, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár,
[email protected]
SZEMLE
években került napvilágra a kérdést eldöntő forrás), Ginzburg fejtegetései a levél keletkezésének körülményeiről, további ereklye és mártír analógiákról mindenképp árnyalják a Szentkultusz által bemutatott korai keresztény–zsidó kapcsolatot. Ahogy új értelmezést nyernek Szent István vértanú ereklyéinek zsidóellenes funkciói is, akárcsak a térítések mögötti társadalmi feszültségek, melyek jelentőségét Ginzburg szerint Brown szándékosan tompította. Szintén 20 évvel ezelőtt látott először napvilágot Montaigne kannibálokról és barlangokról szóló, kulturális és társadalmi határokat feszegető esszéinek elemzése is (Montaigne, Cannibals, and Grottoes). Habár címét illetve az olvasók azt gondolhatnák, hogy a tanulmány a civilizált és vadember kapcsolatáról szól, ez korántsem alakul így, ugyanis Ginzburg célját tekintve messzebb megy: Montaigne-t mint az irodalmi manierizmus kiemelkedő alakját tárja elénk, intenzív és a maga korában igen szokatlannak tűnő elbeszéléseit pedig egy új kontextusban, a kor művészeti és esztétikai miliőjében elemzi. Így kerülnek az Esszék mellett bemutatásra az Itáliai utazás naplórészletei is. A tanulmány gerincét tulajdonképpen a montaigne-i természetesség/meztelenség, az Aranykor motívumának elemzése képezi olyan lehetséges kapcsolatok feltárása révén, mint például a szerzőt ért (vizuális) élmények, legyen szó utazásai során megtekintett művészeti tárgyak, ritka olvasmányok vagy az éppen akkor az Újvilágból hazatért világjárók személyére és irodalmi tevékenységére gyakorolt hatása révén. Montaigne vezeti be a soron következő részt is (Proofs and Possibilities. Postscript to Natalie Zemon Davis, The Return of Martin Guerre), mely a történészi bizonyítékok és lehetőségek kiaknázásáról szól. A tanulmány tulajdonképpen csupán részben tér ki azokra a módszertani kérdésekre, a talánokra és
165 valószínűleg így voltokra, melyeket maga Davis vetett fel könyve előszavában, s melyeket az Arnaud du Tihl-eset filmes változatának elkészítése tudatosított benne. A történeti laboratórium és mindazok a bizonytalansági tényezők, melyeket ez a fogalom fed, lehetőséget teremtett Ginzburgnak arra, hogy az általa már oly sokszor hangsúlyozott narráció és történeti elbeszélés kérdéskörét új szempontok szerint járja körbe, és felhívja a figyelmet arra, hogy az igazság/valóság, illetve a lehetséges mennyire (főként mennyire eltérő módon) képezi részét a mai történetírói diskurzusnak. A tanulmány a 19. század elbeszélő irodalmában szereplő történeti valóság és ábrázolás elemzésétől jut el a hetvenes években nagy vitát kiváltó történetírásig. Ginzburg a mesterét, Momiglianót követve jut el a posztstrukturalista irodalom kritikájáig, hangsúlyozva azt, hogy az olyan történészek, mint White vagy Hartog megfosztották ugyan a realizmus fogalmát szubsztanciális jelentésétől, munkásságuk azonban meddő marad, mert nem ismerik fel a történeti múltban rejlő lehetőségeket. A jelenkori posztmodern relativizmussal szemben a Davis-féle vizsgálódás bebizonyította azt, hogy létezik ugyan fikció, lehetséges is a történetírásban, de ezt a kitalációt a történész lehetőségeinek tudatában mindig az ismert források gondos figyelembevételére alapozza. Igaz történelem, hamis történelem, „majdhogyigaz” történelem (Sextus Empiricus) között helyezkedik el a következő esszé (Paris, 1647. A Dialogue on Fiction and History). Folytatva az előző eszmefuttatást, Ginzburg a történelem és fikció közötti viszony alakulását elemzi, úgy, ahogyan az megjelenítődik két 17. századi francia gondolkodó, Jean Chapelain és François de La Mothe Le Vayer (XIV. Lajos nevelője) írásaiban. A tanulmányból kisejlik, hogy sem az udvari eszmény valósághoz fűződő problematikus viszonya, sem a valóságtól való elfordulás antik formái
166 nem gátolták meg a fent említett szerzőket abban, hogy éljenek a történelem/múlt irodalmi megragadásának lehetőségeivel. Üdítően frissnek tűnik a komoly elméleti és módszertani kérdéseket taglaló fejezetek után a halucinogén anyagok és spirituális tapasztalatok 16. századi irodalmának kulturális és tudományos elemzése – The Europeans Discover (Rediscover) the Shamans. A természeti és kulturális másság tudatosítása, illetve ennek korabeli elbeszélése képezi a sámánhitről szóló, eredetileg a London Review of Booksban megjelent esszé alapját. Betekintést nyerünk a füvek világába, a marihuána, ópium, kokain és dohány bennszülöttek életében betöltött szerepére, de ennek recepciójára is. Fölöttébb érdekes az, hogy a 16. századi misszionáriusok miként azonosították leírásaikban a dohányzás következtében fellépő mámoros állapotot az alkohol tartalmú szerek fogyasztása során bekövetkező ittassággal, valamint hogyan figyelnek fel a tudományos ambíciókat is dédelgető laikusok arra, hogy a dohány rituális szerepe a szkíta és trák sámánok szertartásaival feleltethető meg. A soron következő tanulmány Voltaireről, valamint Auerbach Voltaire-olvasatának elemzéséről szól (Tolerance and Commerce. Auerbach Reads Voltaire). Az elbeszélés kiindulópontja a londoni tőzsdének a leírása, a gazdasági fejlődés voltaire-i felmagasztalása. A tőzsde leírásában ugyanis az üzlet gyakorlatilag és erkölcsileg is a vallás fölé kerül, ezáltal a bűn össztársadalmi vonatkoztatásban tulajdonképpen értékké alakul (akárcsak Spinozánál, vagy Mandeville-nél), a vallás pedig nevetséges, gátló és széthúzó erőket képvisel. Ginzburg szerint a tőzsde bemutatásában Voltaire tulajdonképpen azáltal hamisítja meg a valóságot, hogy a végsőkig leegyszerűsíti a vallási tolerancia és gazdasági fejlődés problémáját. Ezt a közkedvelt propagandaeszközt nevezi Auerbach fényszórótechnikának, s véli úgy, hogy a fasizmus,
SZEMLE
majd a nácizmus tulajdonképpen csupán a felvilágosodás paranoiás antiszemitizmusát fejlesztette tovább. Auerbach elképzelése teljes mértékben igazodik a frankfurti iskola kritikai elmélete által megfogalmazott nézetekhez, s eszmefuttatásának végkicsengése sem lehetett más, mint az előbbiek által megfogalmazott pesszimista társadalomfilozófia, vagyis az, hogy az egyén előbb-utóbb megsemmisül a gazdasági erők nyomása alatt. A következőkben (Anacharsis Interrogates the Natives. A New reading of an Old Best Seller) Jean Jacques Barthélemy művének, Az ifjú Anacharsis görögországi utazásainak kulturális olvasatával találkozunk. A maga korában hatalmas sikert arató könyv újszerűsége Ginzburg szerint tulajdonképpen abban az elképzelésben keresendő, ahogyan Barthélemy az antikvárius és tudós történetírás által kínált lehetőségeket a fikcióval ötvözte. A következő tanulmány szakmai önigazolás céljával íródott (Following the Tracks of Israel Bertuccio). Ginzburg tulajdonképpen az előtt az Eric Hobsbawm előtt szeretné önmagát igazolni, illetve munkásságát a megfelelő közegben elhelyezni, aki közismerten többször is felszólalt a távcsövet mikroszkópra, a kvantitatívot kvalitatívra, a társadalmat a kultúrára felcserélő új történettudományos irányzatok ellen. Ginzburg ebben a feketefehér címkézésben sajnálatos módon mindig a meglehetősen pejoratív értelemben használt modernisták közé lesz sorolva, ami úgy tűnik, kellő mértékben zavarja ahhoz, hogy védőbeszédet illesszen tanulmánya elé. Az önigazoláshoz kiválasztott motívum korántsem a legszerencsésebb választás, ugyanis Israel Bertuccio (14. századi valós megfelelője: Isarello Bertucci) 19. századi történeti irodalomban befutott karrierjének elemzése továbbra is csak azt bizonyítja, hogy Ginzburgot az egyedi és különleges (ebben az esetben ráadásul részben fiktív) bemutatása vonza, nem a Hobsbawm által oly hőn
SZEMLE
áhított történeti általánosítás. A tanulmány a fikció valóságtartalmát vizsgálja, illetve a valóság formaváltozásait a mindenkori jelen igényeit kielégíteni hivatott modern történeti drámában. Így jutunk el a szépirodalomtól a levéltárba, Stendhal Julien Soreljétől Byron Marin Falierójához, végül pedig arra a következtetésre, hogy minden körülmények között meg kell különböztetni a fikciót a valóságtól, sőt azt is fel kell ismerni, hogy melyik mikor s milyen céllal csatlakozik a másikhoz. Folytatódik Julien Sorel és Stendhal története, és újra Auerbach olvasatában (The Bitter Truth.Stendhal’s Challenge to Historians). Balzac és Stendhal történelmi realizmusának elemzése képezi a tanulmány kiindulópontját, melyet aztán a Vörös és fekete társadalmi, történelmi hátterének, illetve keletkezése valós körülményeinek elemzése követ. Akárcsak az előző fejezetben, a tanulmány célja szorgalmazni az irodalom történeti megértését, felhívni a történészek figyelmét azokra a lehetőségekre, melyek (az esztétikai tapasztalatokon túl) a modern realista regény olvasatában rejlenek. A továbbiakban a fent bemutatott téma inverziójával van dolgunk, a következő eszszé ugyanis azt vitatja, miként képezheti a hamis-valótlan a történelmi elbeszélés tárgyát (Representing the Enemy: On the French Prehistory of the Protocols). A tanulmány a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei francia előtörténetével foglalkozik, pontosabban részletes leírását és elemzését adja Maurice Joly Alvilági párbeszédek Montesquieu és Machiavelli között című munkájának. Ennek a saját korának hibáit, III Napóleon túlkapásait kritizálni és szatirizálni hivatott munkának félelmetes poszthumusz sorsa lett a Jegyzőkönyvekbe való beolvadás. A tanulmány kicsengése nem pozitív, ugyanis Ginzburg szerint a kutatók azon fáradozása, hogy a Jegyzőkönyvek valós keletkezési körülményeire, illetve szerzőjük kilétére fényt derítsenek mit sem változtatott
167 az immár több mint 100 éve a közvélemény szintjén meggyökerezett nézeten, mely szerint „hamisítvány-e vagy sem, megfelel a valóságnak” (Ernest Jouin). A soron következő fejezet felvezetésként három, korban eltérő, leírásban mégis hasonló zsidó népírtásra vonatkozó elbeszélést dolgoz fel (Just One Witness. The Extermination of the Jews and the Principle of Reality). A Josephus Flavius által leírt két eset (Jotapata, Masada), illetve a Guillaume de Nangis krónikájának folytatója által rögzített 14. századi franciaországi vérengzés már a jelenkorban, Pierre Vidal-Naquet elemzésében találkoznak. A francia történész esszéi mintegy válaszként születtek a revizionista iskola zsidó holokausztot tagadó, Robert Faurisson művei által fémjelzett jelenségre/álláspontra. A kérdésfelvetés: bizonyíték, igazság és történelem hármas együttesén keresztül jutunk el Hayden White Ginzburg által rajzolt intellektuális biográfiájához, melynek alapját a történetfilozófus 1958–1992 közötti szakmai munkásságának elemzése képezi. Akárcsak a Peter Brownhoz írt megjegyzéseknél, itt is az egy szemtanús forrás jogi és történelmi értelmezése köré összpontosul a narráció, kibontva a white-i relativizmus és szkepticizmus toleranciához való viszonyának kérdését is. Siegfried Kracauer utolsó befejezetlen munkája vezet át minket egy a történelmet újból a művészet oldaláról bemutatni törekvő értekezésbe (Detailes, Early Plans, Mycroanalysis. Thoughts on a Book by Siegfried Kracauer). Ginzburg A Történelem a végső dolgok előtt lencséjén át mutatja be a történeti rekonstrució és film közötti kapcsolatot, a történelem és a kamera realitása közötti párhuzamot, eljutva a makroelemzéstől a close-up, vagyis a mikroelemzésig. Ezen a ponton jelenik meg a tanulmányban Dickens és Flaubert leíró módszereinek, a történelmi regény realizmusra irányuló törekvésének elemzése. Csak sajnálhatjuk, hogy a
168
SZEMLE
történelmi regényben ábrázolt valóság és reprezentációs formák közötti összefüggést Ginzburg nem a Kracauer-detektívregény kapcsán Collingwooddal folytatott intellektuális párbeszédre építve mutatja be. Az egográfia műfaját felidéző két utolsó tanulmány (Microhistory. Two or Three Things That I Know about It, Witches and Shamans) a jelen kötet talán legkevésbé szerteágazó darabjai. Mindkét elbeszélés gyakran az egyéni tudományos pálya kiértékelésére is kitér, esetenként fényt derítve az egyéni életút és elméleti eredmények közötti összefüggésekre is. Mint a könyvben szereplő tanulmányok zömében, itt is kihangsúlyozódik az, hogy az olasz mikrotörténészek (Ginzburg, majd főként Levi) továbbra is makacsul ellenállnak a történelmet textuális dimenzióra csökkenteni kívánó tendenciának (Ankersmit), s nem akarnak semmiféle relativista iskolával, főként a posztmodern történetírással azonosulni. A kötet tartalmában elkülönül minden posztmodern ismeretelmélettől, Ginzburg eszmefuttatását tekintve azonban az általa sokat kritizált szkeptikusokkal nemegyszer összecsengő véleményre jut. A különbség talán az igazság fogalmának értelmezésében keresendő. Ginzburg szerint ugyanis a történészmesterségnek az igazság-valódi nem kiindulópontja, hanem végcélja. Tehát nem
támogathat semmi a valóság relativizálására, megtagadására irányuló folyamatot. A történeti munka viszonylagosságát azonban már teljes mértékben felvállalja. Amint azt többször is hangsúlyozza: a következtetésekkel lezárt egységre törekvő kerek elbeszélések, melyek szerkezetükben vészesen sodródnak a teljes igazságok megfogalmazására, téves képet alkotnak a tudományos munka szakaszairól. Ginzburg értelmezésében ugyanis a tudományos megismerés szakadozott, véletlenszerű és semmiképpen sem folytonos, ezért a tudós elbeszélésének egységét nem a saját érdekeinek megfeleltetett végcél kellene megszabja, hanem az esetlegesség, a kutatás során megjelenő, sok esetben szerteágazó kitérők, melyek révén az olvasó is megsejtheti azt az intellektuális kihívást, amit egy történet elbeszélése feltételez. Ez motiválta a kötetben szereplő szerkezeti megoldást is, a tanulmányokon belül ugyanis számokkal jelölt egységek (tudatos szerkesztési elv, nem csupán formai kérdés, melyet már a Storia notturna megírásától követ) vannak. Bármennyire is szokatlan ez egy olyan történész részéről, aki a valóság legmélyebb tisztelői közé tartozik, a szerző a múltat mégsem lezártnak, hanem mindig élőnek és építhetőnek, átértékelendőnek tekinti. Fehér Andrea
Magánügy?! Péter Katalin: Magánélet a régi Magyarországon. MTA BTK TTI, Bp. 2012. 180 oldal
„Korunk polgáribb, a magánéletet tiszteletben tartó civilizációinak kell majd eljönniük ahhoz, hogy ennek a női kémkedésnek az intenzitása csökkenjen, vagy legalább egy kissé visszaszoruljon”– idézi Duby a Histoire de la vie privée bevezetőjében Le Roy Ladurie
(Emmanuel Le Roy Ladurie: Montaillou, egy okszitán falu életrajza (1294–1324) Bp. 1997. 368.) kíméletlen ítéletét a női információs hálózatok falusi komaasszonyok által való irányításáról. A fenti idézet köré építi fel Duby a magánélet értelmezését, s tulajdonképpen
Fehér Andrea (1981) – tudományos munkatárs, PhD, Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár,
[email protected]
