A trilógia második kötete

A trilógia második kötete Első kötet Delírium Lauren Oliver egyéb művei Mielőtt elmegyek

Lauren Oliver

KÁOSZ Ciceró Könyvstúdió

Ez a történet a képzelet szüleménye. A karakterek, események és párbeszédek teljes mértékben a szerző fantáziájának teremtményei, így nem tekinthetők valósnak. Bármely hasonlóság létező eseményekhez vagy személyekhez, akár élőkhöz, akár holtakhoz, csakis a véletlen műve lehet.

A mű eredeti címe PANDEMONIUM Fordította HEINISCH MÓNIKA Fedélterv MALUM STÚDIÓ SZABÓ VINCE A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

ISBN 978 963 539 780 8 Copyright © 2012 by Laura Schechter © Heinisch Mónika, Hungarian translation, 2012 © Ciceró Könyvstúdió, magyar kiadás, 2012

most

Alex és én egy pokrócon fekszünk a Brooks 37. kertjében. A fák nagyobbnak és sötétebbnek látszanak a megszokottnál, a levelek szinte feketék, és annyira összetorlódnak, hogy teljesen eltakarják az eget. – Talán nem ez volt a legjobb nap a piknikhez – jegyzi meg Alex, én pedig ekkor jövök rá, hogy egy falatot sem ettünk az ételből, amit magunkkal hoztunk. A pokróc végében ott gubbaszt a kosár, benne a félig megrohadt gyümölcsök és parányi, fekete hangyák serege. – Miért? – kérdezem. Háton fekve heverészünk, és a lombok szövetét figyeljük, amely jóformán szilárd fallá sűrűsödött a fejünk fölött. – Mert havazik – feleli Alex nevetve. Megint be kell látnom, hogy igaza van: esik a hó; tömött, hamuszürke pelyhek gomolyognak körülöttünk. Rettentő hideg van. 6

Felhőkben pöffen ki a lélegzetem. Odabújok Alexhez, nehogy megfagyjak. – Emeld fel a karod! – kérem, ám ő nem reagál semmit. Megpróbálom befészkelni magam a karja és a mellkasa közötti kis térbe, de a teste merev, szinte lepattanok róla. – Alex! – sürgetem. – Gyerünk már, fázom! – Én is fázom – ismétli, de a szája alig mozog. Teljesen elkékült és kicserepesedett az ajka. Pislogás nélkül bámulja a faleveleket. – Nézz rám! – kérem, ő viszont még mindig nem mozdítja a fejét, rezzenéstelen marad. Valami hisztérikus érzés duzzad fel bennem, egy hang egyre azt rikácsolja, hogy valami nem stimmel, valami nem stimmel! Feltámaszkodom, és Alex jéghideg mellkasára teszem a kezem. – Alex! – szólítom meg, majd egy sikoly szakad ki belőlem. – Alex!!! – Lena Morgan Jones! Hirtelen magamhoz térek. Emberek vannak körülöttem, halkan kuncognak. Mrs. Fierstein, a Brooklyn 5. körzetének 17. kerületében található Quincy Edwards Lánygimnázium tizenkettedik évfolyamának reáltanára néz rám. Ezen a héten harmadszor aludtam el az órája alatt. – Mivel szemlátomást kimerítőnek tartod a Természetes Rend Megteremtését, azt javaslom, keresd fel az igazgatói irodát, ott majd felébredsz! – förmed rám. 7

– Nem! – tiltakozom, jóval hangosabban, mint szerettem volna. A többi lány újra kinevet. Csak a téli szünet után írattak be az Edwardsba, vagyis alig több mint két hónapja, és máris elnyertem a Legnagyobb Idióta címet. Úgy kerülnek az emberek, mint egy beteget – mintha elkaptam volna a fertőzést. Hát még ha tudnák! – Ez az utolsó figyelmeztetés, Miss Jones! – folytatja Mrs. Fierstein. – Megértetted? – Nem fog többé előfordulni – válaszolom bűnbánó és engedelmes arccal. Ellököm magamtól a rémálmot, kitörlöm Alex emlékét, elfelejtem Hanát meg a régi iskolámat, és csak megyek, megyek, megyek előre, ahogy Holló tanította. A régi életemnek vége. Mrs. Fierstein még egyszer utoljára rám néz – alighanem meg akar félemlíteni –, aztán visszafordul a táblához, és folytatja az elektronok szent energiájáról szóló előadását. A régi Lena megrémült volna egy ilyen tanártól, mint Mrs. Fierstein. Öreg, gonosz, és úgy néz ki, mint egy róka és egy pitbull keveréke. Az a fajta ember, akit elnézve feleslegesnek tűnik a kúra – lehetetlenség, hogy bárkit is szeretett valaha, procedúra ide vagy oda. Csakhogy közben a régi Lena is meghalt. Eltemettem. 8

Egy kerítés mögött hagytam, egy füstből és lángokból álló fal túlsó oldalán.

9

akkor

Kezdetben volt a tűz. A lábamban és a tüdőmben is tűz ég; megperzseli a testem minden sejtjét és idegszálát. Így születek újjá, mardosó fájdalomban: fullasztó hőségből és sötétségből emelkedek ki. Idegen hangok és szagok fekete, nyirkos terében rohanok előre. Szaladok, és amikor a lábam már nem visz, akkor botladozom, amikor pedig már azt sem tudok, négykézláb mászom, araszolgatok előre, belevájom a körmöm a talajba, mint egy giliszta, amely nyugodt helyet próbál keresni magának egy különös, új dzsungel buja földfelszínén. Vérzek is, miközben megszületek. Fogalmam sincs, milyen mélyen hatolok be a Vadonba, vagy milyen hosszú utat teszek meg az erdőben, amikor 10

rádöbbenek, hogy eltaláltak. Legalább egy rendfenntartónak sikerült meglőnie, amikor felmásztam a kerítésen. Az oldalamat horzsolta a lövedék, kicsivel a hónom alatt, de ez is elég volt hozzá, hogy a vér átáztassa a pólómat. Mégis szerencsésen megúsztam. Nem mély a seb. A vér és a hiányzó bőr látványa azonban fájdalmasan valóssá tesz mindent: az ismeretlen környezetet, az irdatlan őserdőt mindenfelé és mindazt, ami történt, amit magam mögött hagytam. Amit elvettek tőlem. Üres a gyomrom, mégis felfordul. Először levegőt köhögök fel, aztán ráokádok a jobbról és balról felém nyúló, lapos, fényes levelekre. Madarak csivitelnek a fejem fölött. Egy kíváncsi kis állat visszaszalad a búvóhelyére, a lombok szövedékébe. Gondolkozz, gondolkozz! Alex. Mit tenne most Alex? Elképzelem, hogy Alex velem van, mellettem van. Leveszem a pólóm, letépem a szegélyét, és a legtisztább részét szorosan a mellkasomra kötöm, hogy rásimuljon a sebre, és elnyomja a vérzést. Fogalmam sincs, hol vagyok, és merre megyek. Csak arra tudok gondolni, hogy haladnom kell tovább, menni és menni, egyre mélyebbre, egyre távolabb a kerítéstől, a kutyáktól, a puskáktól és... Alextől. Nem. Alex itt van. Muszáj magam mellé képzelnem. 11

Egyik lépés a másik után, hadakozás a tüskékkel, méhekkel, vérszívókkal; vaskos, széles ágakkal, a levegőben ködpamacsra hasonlító szúnyograjokkal. Egyszer aztán egy folyóhoz érkezem. Annyira gyenge vagyok, hogy majdnem elsodor egy áramlat. Éjszaka a vadul zuhogó, hideg esővel kell megküzdenem. Egy hatalmas tölgyfa gyökerei közé bújok el, mialatt körülöttem láthatatlan állatok rikoltoznak, zihálnak és zörögnek a sötétben. A félelemtől elaludni sem tudok. Ha elalszom, meghalok. Nem egy szökkenéssel születik meg az új Lena. Lépésről lépésre – majd araszról araszra. Miközben mászom, az egész bensőm elporlad, és a szám megtelik a füst ízével. Végül már csak körömnyi távolságokat haladok, akár egy féreg. Így jön világra az új Lena. Amikor már nem tudok előre haladni egy-egy ujjnyit sem, leteszem a fejem a földre, és várom a halált. Ezúttal a kimerültség erősebb a félelemnél. Feketeség tátong fölöttem, és minden irányban körülöttem is, az erdő hangjai pedig mindenható szimfóniává állnak össze, amely ki akar űzni a világból. Már a temetésemen vagyok. Leeresztenek egy keskeny, sötét helyre. Carol nénikém is ott van, meg Hana is, sőt az anyám, a nővérem és a rég 12

halott apám is. Mindnyájan azt figyelik, ahogy a testem lesüllyed a sírba. Énekelnek. Egy füsttel teli, fekete alagútba kerülök, és nem félek. Alex vár rám a túloldalon. Ott áll, mosolyogva, a napfényben. Felém nyújtja a kezét, és felkiált... Hé! Hé! Ébredj! – Hé! Ébredj! Gyerünk már! Gyerünk! A hang visszarángat az alagútból, és egy pillanatra erős csalódottságot érzek, amikor kinyitom a szemem, és nem Alex arcát látom, hanem egy idegen, markáns arcot. Képtelen vagyok gondolkodni; az egész világ darabokra tört. Fekete haj, hegyes orr, szikrázó, zöld szem – egy kirakós darabjai, amelyeket nem tudok összeilleszteni. – Gyerünk, jól van, tartsd magad! Szeder, hol a fenében van az a víz? Egy kéz támasztja meg alulról a nyakamat, és hirtelen megkapom a megváltást. Jéghideg érzés, sikamlós folyadék: a víz megtölti a számat, majd a torkomat, lecsurog az államon, lemossa a port és a tűz ízét. Először köhögök, fulladozom, és majdnem elsírom magam. Aztán átengedem a garatomon a vizet, és nagyokat kortyolok. A kéz szilárdan tartja a nyakamat, egy hang pedig suttogva tovább bátorít. 13

– Jól van. Igyál, amennyit akarsz! Minden rendben van. Biztonságban vagy. Kiengedett, fekete haj, egy sátorban vagyunk. Egy asszony van mellettem. Nem, egy lány – egy lány keskeny, szorosra zárt szájjal, ráncokkal a szeme sarkában, durva, nagy keze fűzfavesszőből font kosárra emlékeztet. Köszönöm – gondolom magamban. – Anya. – Itt nem érhet baj. Minden rendben. Épségben vagy. Végül is így születnek meg a csecsemők: valaki más karjában, szomjúhozva, tehetetlenül. Később a láz megint lehúz a mélybe. Ritkán térek magamhoz, szétzilálódik minden. Újabb kezek, újabb hangok; felemelnek; zöld kaleidoszkóp a fejem fölött; fraktálminták az égen. Egyszer a tábortűz illatát is érzem, és valami hideg, nedves tárgy nyomódik a bőrömhöz. Irtózatos fájdalom az oldalamban, majd jég és megkönnyebbülés. Az ellazulás hullámokban fut végig a lábamon. A ködös ébrenlétek között soha nem látott álmok látogatnak meg. Tele vannak robbanással és erőszakkal: elolvadó bőr, üszkös-fekete darabokra hulló csontvázak. Alex többé nem kerül elő. Előrement az alagútban, elnyelte a távolság. Szinte minden alkalommal, amikor felébredek, a nő ott van; a fekete hajú lány, aki biztat, hogy igyak vizet, és 14

hűvös törölközőt nyom a homlokomra. Füst és cédrus szagát érzem a kezén. A mélyben pedig, az ébredés és alvás, a láz és hűvösség váltakozó ritmusa alatt ugyanazok a szavak ismétlődnek a lány szájából, újra és újra. Beleszövi magát az álmaimba, és eloszlatja bennük a sötétség egy részét, felhúz a fuldoklásból: Biztonságban vagy. Most már biztonságban vagy. Végül megszűnik a láz, és – fogalmam sincs, mennyi idő után – az ismételgetett szavak hátán úszva felbukkanok a tudatosság felszínére; lágyan, puhán, mintha egy hullám sodorna partra. Mielőtt kinyitom a szemem, összekoccanó tányérok csörrenését hallom, a szagokból érzem, hogy valamit sütnek. Mormogó hangok vesznek körül. Először arra gondolok, hogy otthon vagyok Carol néninél, és mindjárt lehív reggelizni – egy szokványos reggelre ébredtem. Aztán elárasztanak az emlékek... a menekülésünk Alexszel, a félresikerült szökés, az egyedül töltött napok és éjszakák a Vadonban. Szinte fejbe csapnak az emlékképek, ezért gyorsan kinyitom a szemem, és megpróbálok felülni. A testem azonban nem engedelmeskedik. Csak a fejemet tudom felemelni. Olyan érzés, mintha mindenemet begipszelték volna. 15

A fekete hajú lány, valószínűleg az, aki megtalált és idehozott – akárhol is legyek – a sarokban áll, egy nagy kőmosdó előtt. Sietve megpördül, amikor meghallja a mocorgásomat. – Jól van, csak óvatosan! – szól rám. Kiveszi a kezét a mosdóból; a karja a könyökéig vizes. Élesek, markánsak az arcvonásai, éber és izgatott, mint egy állat. Apró fogai vannak, szinte eltörpülnek a szájában, és kissé kuszák is. Átsétál a szobán, és leguggol az ágy mellé. – Már egy egész napja ébren vagy. – Hol vagyok? – kérdezem rekedten. Durva károgás jön ki a torkomon, alig ismerem fel a hangomat. – A lakóbázison – feleli a lány, az arcomat fürkészve. – Legalábbis mi így hívjuk. – Nem, úgy értem... – Küszködve próbálom összerakni az emlékeimben mindazt, ami a kerítésen való átmászás óta történt. Egyre csak Alex jár a fejemben. – Úgy értem, ez a Vadon? Egyszeriben valami furcsa kifejezés, talán gyanakvás fut át a lány arcán. – Egy szabad zónában vagyunk, igen – válaszolja óvatosan, majd feláll, és anélkül, hogy bármi mást mondana, eltávolodik az ágytól, aztán eltűnik egy lesötétített folyosón. Tompa beszédet hallok a ház belső részéből. Belém hasít a félelem, és már bánom, hogy szóba hoztam a Vadont, hiszen nem tudhatom, megbízható 16

emberek közé kerültem-e. Még soha nem hallottam olyat, hogy valaki „szabad zónának” nevezze az ellenőrizetlen területeket. De nem. Akárkik is legyenek, csakis az én oldalamon állhatnak. Megmentették az életemet, és gondoztak, miközben napokig kiszolgáltatottan feküdtem. Sikerül felhúznom magam félig ülő helyzetbe, és nekitámasztom a fejemet a mögöttem lévő kemény kőfalnak. Az egész szoba kőből van: durva kőpadló, kőfalak, amelyeken itt-ott vékony rétegben fekete moha nő, egy régimódi kőmosdó, rozsdás csapteleppel, amely minden jel szerint évek óta nem ad vizet. Kemény, vékony matracon fekszem, ócska, folt-varrásos takarók alatt. Ez az egyetlen bútordarab a helyiségben, nem számítva néhány bádogvödröt a sarokban, a használhatatlan mosdó alatt, valamint egy fából készült széket. Ablak sincs sehol, és világítóeszköz sem – mindössze két, elemmel működő viharlámpás, amelyek gyenge, kékes fényt bocsátanak ki. Az egyik falon kicsi fakereszt lóg, rajta egy felfüggesztett ember. Felismerem a szimbólumot: egy régi vallás jelképe, még a kúra előtti időkből, de már nem tudom, melyiké. Hirtelen eszembe jut egy történelemóra elsős koromból, és Mrs. Dernler, ahogy hatalmas szemüvegével az orrán a nyitott tankönyvre mutogatott, és azt hajtogatta: „Látjátok? Látjátok? Azok a régi vallások, tele a túláradó érzelmek 17

szennyével. A delíriumtól bűzlöttek, el is véreztek”. Akkoriban mindez borzasztónak és igaznak tűnt. A szerelem a legelvetemültebb gyilkos. A szerelem megöl. Alex. Akkor is, ha megérint... Alex. És akkor is, ha nem. Alex. – Már alig éltél, amikor megtaláltunk – mondja a fekete hajú lány tárgyilagosan, amikor visszatér a szobába. Egy agyagtálat hoz óvatosan. – Szinte csak pislákolt benned az élet. Nem hittük, hogy felépülsz. De úgy gondoltam, kell adnunk neked egy esélyt. Kétkedve néz rám, mintha nem volna biztos benne, hogy megérte ennyit fáradozni. Váratlanul Jenny, az unokatestvérem jut eszembe, ahogy csípőre tett kézzel áll és vizslat a szemével. Gyorsan becsukom a szemem, nehogy rám omoljanak az emlékek. Lavinaként fenyegetnek korábbi életem képei, jelenetei. – Köszönöm – szólalok meg. Megvonja a vállát, de azért válaszol. – Szívesen. Úgy látom, őszintén mondja. Odahúzza a faszéket az ágyhoz, és leül. Hosszú haját a bal füle fölött kötötte össze. A füle mögött ott van a kezelés nyoma – a háromágú 18

sebhely –, ahogy Alexnél is volt. Ő viszont nem lehet kikezelt, hiszen itt van, a kerítés túloldalán. Veszett. Megpróbálok teljesen felülni, de pár másodpercnyi küszködés után kénytelen vagyok visszafeküdni, mert elfogy minden erőm. Úgy érzem magam, mint egy bábu, amely csak félig kelt életre. Fájdalom mardos a szemem mögött is, és amikor lenézek a testemre, vágásokat, horzsolásokat, csípéseket, sebeket látok szerteszét a bőrömön. Az agyagedényben, amit a lány hozott, tiszta csontleves van, csak itt-ott látszik benne valami zöld. Elkezdi felém nyújtani, de félúton megdermed. – Meg tudod tartani? – Hát persze! – mondom, élesebben, mint szerettem volna. A tál súlyosabb, mint gondoltam, nehezen emelem a számhoz, de végül sikerül. A torkom durva, mint a csiszolópapír, ezért mennyei érzés lenyelni a levest. Bár van valami furcsa, mohaszerű utóíze, majdnem egyszerre hajtom le az egészet. – Lassan! – szól rám a lány, de én nem tudok várni. Fekete, határtalan, csillapíthatatlanul mohó éhség ébred bennem. Amint elfogy a leves, újabb adagra vágyom, bár a gyomrom már görcsbe rándult. – Rosszul leszel – figyelmeztet a lány, a fejét csóválva, és elveszi tőlem a tálat. – Van még? – kérdezem rekedten. 19

– Nemsokára elkészül. – Kérek! Az éhségem olyan, mint egy kígyó; ott gubbaszt összetekeredve a gyomrom mélyén, és apránként szétmardos belülről. A lány sóhajt egyet, majd visszamegy a sötét folyosóra. Úgy hallom, mintha ezúttal emelkedett hangon beszélgetnének. Aztán hirtelen csend lesz. A fekete hajú lány egy második tál levessel tér vissza. Elveszem tőle, ő pedig ismét leül, és felhúzza a térdét a melléhez, mint egy gyerek. Csontos, barna térde van. – Szóval... hol keltél át? – Mivel nem válaszolok azonnal, hozzáteszi: – Nincs gond, ha nem akarsz róla beszélni, nem kell. – Nem, nem. Jól vagyok. – Ebből a tálból lassabban kortyolok, és kiélvezem a különös, földes ízt. Olyan, mintha forró kövekkel főzték volna meg a levest. Tudtommal így is főznek. Alex egyszer elmondta, hogy a Veszettek – a Vadonban élők – a legmostohább körülmények között is elboldogulnak. – Portlandből jöttem át. – A tál túlzottan is hamar kiürül, pedig a gyomromban lévő kígyó még mindig hevesen támad. – Most hol vagyunk? – Rochestertől pár mérfölddel északabbra – feleli a lány. – Rochester, New Hampshire? – kérdezem. 20

Ezúttal elvigyorodik. – Uff, te jó sokat kutyagolhattál. Mennyit voltál egyedül odakint? – Nem tudom. – Nekidöntöm a fejem a falnak. Rochester, New Hampshire. Ezek szerint, noha eredetileg az északi határnál keltem át, tehettem valahol egy kört, és eltévedtem a Vadonban, mert végül hatvan mérfölddel Portlandtől délnyugatra kötöttem ki. Megint erőt vesz rajtam a fáradtság, jóllehet napokig aludtam. – Nem érzékeltem az időt. – Te aztán tökös egy leányzó vagy! – vágja rá. Fogalmam sincs, mi az a „tökös”, de nem nehéz kitalálni. – Hogy másztál át? – Nem... nem egyedül csináltam – mondom, mire a kígyó lecsap, belém mar. – Úgy értem, nem egyedül kellett volna átjönnöm. – Volt még veled valaki? – Megint áthatóan néz, és a szeme majdnem olyan sötét, mint a haja. – Egy barátod? Nem tudom, hogy javítsam ki. A legjobb barátom. A pasim. A szerelmem. Még mindig nem tudom természetesen használni ezt a szót, és már-már szentségtörésnek is tűnik, ezért inkább csak bólintok. – Mi történt? – kérdezi kicsit lágyabban. – Neki... a barátomnak nem sikerült. – A lány szeme villanásából látom: rájött, hogy egy fiúról beszélek. Ha együtt akartunk megszökni Portlandből, egy szegregált 21

városból, akkor nem puszta barátság volt köztünk. Szerencsére nem firtatja tovább. – Együtt jutottunk el a kerítésig. Ott viszont a rendfenntartók és az őrök... – Felerősödik a fájdalom a gyomromban. – Túl sokan voltak. Váratlanul feláll, odahozza az egyik vízfoltos bádogvödröt a sarokból, leteszi az ágy mellé, és újból leül. – Hallottunk pletykákat – közli röviden. – A szökés hírét Portlandből, ahol a rendőrök is nagy erőkkel felvonultak, és bekerítették a lázadókat. – Szóval tudsz róla? – Megint megkísérlem a felülést, ám a gyomorgörcs visszahúz, így neki kell dőlnöm a falnak. – Az is kiderült, hogy mi történt a... barátommal? Megkérdezem, habár már tudom a választ. Persze hogy tudom. Láttam, ahogy ott áll, tetőtől talpig véresen, a fegyveresek pedig megrohanják, mint a fekete hangyák a kosarat álmomban. A lány nem válaszol, csak szorosan összenyomja az ajkait, és megrázza a fejét. Nem is kell mást mondania – egyértelmű, mire céloz. Rá van írva a sajnálat és a szánalom az arcára. A kígyó teljesen kicsavarodik begubózott helyzetéből, és vadul csapkodni kezd. Behunyom a szemem. Alex, Alex, Alex: aki értelmet adott mindennek az életemben, aki lehetővé tette, hogy újjászülessek, és jobb dolgokat 22

ígért számomra – most egyszerűen elment, eltűnt, elhamvadt. Soha többé semmi sem lesz jó. – Reméltem, hogy... – Nyögés szakad fel belőlem, amikor az a borzalmas, tomboló valami a gyomromból felkúszik a torkomig, és szédítő hányingerem támad. A lány ismét sóhajt egyet, és hallom, ahogy felállás közben elhúzza a székét az ágytól. – Azt hiszem... – Alig tudom kipréselni magamból a szavakat, mert mindenáron az öklendezést próbálom visszafojtani. – Azt hiszem, mindjárt... Azzal lehajolok az ágy szélén, és belehányok a vödörbe, amit odatett. A rosszullét hullámokban szorítja össze és engedi el a testemet. – Tudtam, hogy ez lesz a vége – mondja a lány fejcsóválva. Aztán eltűnik a sötét folyosón. Egy másodperccel később ismét felbukkan. – Engem egyébként Hollónak hívnak. – Lena – mutatkozom be, de a szó megint hányásra késztet. – Lena – ismétli. Behajlított ujjával kopog egyet a falon. – Üdvözöllek a Vadonban. Ezután elmegy, és magamra hagy a vödörrel. A délután későbbi részében Holló visszajön, és újabb adag levessel kínál. Ezúttal lassan kortyolgatom, és sikerül is bent tartanom a gyomromban. Még mindig olyan 23

gyenge vagyok, hogy alig tudom a számhoz emelni a tálat. Segítenie kell nekem. Talán szégyellnem kéne magamat, de semmit sem tudok érezni. Miután az öklendezés abbamarad, olyan erős bénultság vesz rajtam erőt, mintha jeges vízbe merültem volna. – Jól van – bólogat Holló elégedetten, miután a leves felét felhörpintgettem. Elviszi a tálat, és újfent eltűnik egy időre. Most, hogy ébren vagyok és kitisztult a tudatom, semmi másra nem vágyom, csak alvásra. Álmomban legalább láthatnám Alexet, átrepülhetnék egy másik világba. Ebben a világban úgysincs semmim: se család, se otthon, semmi ismerős hely. Elveszítettem Alexet is. Mostanra valószínűleg Veszettnek nyilvánítottak. Még sírni sem tudok. Mintha porrá száradt volna az egész bensőm. Újra és újra végiggondolom az utolsó pillanatokat, amikor megfordultam, és megláttam Alexet a füstfal mögött állni. Gondolatban megpróbálok visszanyúlni, át a kerítésen, keresztül a füstön; megkísérlem megfogni a kezét, és áthúzni. Alex, gyere vissza! Semmi mást nem tehetek, csak belesüppedek az álomba. Az órák bezárulnak körülöttem, és magukba temetnek, akár egy kripta. Kisvártatva léptek neszét hallom, majd nevetés és beszélgetés visszhangját. Legalább valami eltereli a 24

figyelmemet. Megpróbálom megkülönböztetni egymástól a hangokat, kitalálni, hányan társalognak, de legfeljebb annyi derül ki, hogy akad közöttük néhány mély hangú – férfiak, fiúk – és pár magas hangon kuncogó is. Néha valaki harsányan elneveti magát. Egyszer még Holló kiáltását is hallom: – Oké, rendben! – De többnyire egyetlen nagy hullámmá állnak össze a hangok, vagy inkább csak hangfekvések, akár egy messziről dúdolt dalban. A Vadonban lehetséges, hogy lányok és fiúk együtt lakjanak. Végül is ez a lényege az egésznek: a választás szabadsága, az együttlét szabadsága, a nézés, érintés és szeretés szabadsága – mégis úgy érzem, ez az egész elrugaszkodott a valóságtól, és akárhogy hadakozom ellene, olykor a kétségbeesés fojtogat. Alex az egyetlen fiú, akit valaha közelebbről megismertem, és akivel sokat beszélgettem. Nem tetszik a gondolat, hogy a kőfal túloldalán ismeretlen férfiak vannak, bariton hanggal, horkantó nevetéssel. Mielőtt Alexszel találkoztam, csaknem tizennyolc évet leéltem úgy, hogy hittem a rendszerben, és teljes mértékben meg voltam győződve róla, hogy a szerelem betegség, amely ellen védekeznünk kell. Hittem, hogy a lányoknak és fiúknak szigorúan elzártan kell élniük egymástól a fertőzés megelőzése végett. Egy-egy pillantás, érintés vagy ölelés súlyos fertőzésveszéllyel járt. Habár az Alexszel töltött idő 25

jócskán megváltoztatott, a félelem nem múlik el csak úgy egyik napról a másikra. Képtelenség. Behunyom a szemem, és veszek néhány nagy levegőt. Megpróbálom megint lenyomni magam a tudat rétegein keresztül a mélységbe, hogy végre elragadhasson az álom. – Jól van, Kék, kifelé innen! Lefekvés! Kipattan a szemem. Egy hat vagy hét év körüli kislány áll az ajtóban, és engem néz. Vékony és erősen lebarnult a bőre. Rövid farmernadrágja piszkos, pamutpulóvere legalább tíz számmal nagyobb a méreténél, ezért lecsúszik a válláról, és látni engedi madárszárnyszerűen kiálló vállcsontjait. Csatakos, szőke haja majdnem a derekáig ér. Cipő nincs rajta. Holló megpróbálja kikerülni egy tányérral a kezében. – Nem vagyok fáradt – mondja a lány, és közben le sem veszi rólam a szemét. Egyik lábáról a másikra álldogál, de nem mer közelebb jönni. Döbbenetesen kék a szeme: a legélénkebb égszínkék. – Ne feleselj! – szól rá Holló, és játékosan meglöki a csípőjével, amikor elmegy mellette. – Kifelé! – De... – Mi az első számú szabály, Kék? – kérdezi Holló keményebb hangon. Kék a szája elé teszi a hüvelykujját, és beleharap a körmébe. – Szót fogadunk Hollónak – motyogja. 26

– Mindig szót fogadunk Hollónak. Menj most rögtön! Kék még utoljára rám néz sajnálkozva, aztán eliszkol. Holló sóhajtva forgatja a szemét, majd ismét odahúzza a széket az ágyhoz. – Bocsánat – mondja. – Mindenki az új lányt akarja látni. – Hogyhogy mindenki? – kérdezem. Kiszáradt a torkom. Nem sikerült felállnom és eljutnom a mosdóig, de még ha meg is tettem volna, a vízvezeték láthatóan nem működik. A jelek szerint a Vadonban mindenféle vízszolgáltatás megszűnt. A hálózatokat – víz, csatorna, áram – évekkel ezelőtt szétbombázták, a Rajtaütés idején. – Mármint... hányan laktok itt? Holló vállat von. – Változó. Emberek jönnek-mennek, folyton költöznek egyik telepről a másikra. Most körülbelül húszan vagyunk itt, de júniusban majdnem negyven vándorunk volt. Télire teljesen bezárjuk ezt a bázist. Bólintok, noha teljesen összekavarodik bennem a sok ismeretlen fogalom. Alex alig mesélt valamit a Vadonról, és csak egyszer sikerült kettesben átszöknünk a kerítésen. A nagy szökés előtt az volt az egyetlen alkalom, hogy ellenőrizetlen területre tettem a lábam. A nagy szökés előtt. A tenyerembe mélyesztem a körmeimet. – Jól vagy? – kérdezi Holló, méricskélő tekintettel. 27

– Kérek egy kis vizet. – Tessék! Vegyél ebből! Átadja nekem a kezében lévő tányért. Két kicsi, kerek pogácsaféleség van rajta, mint két palacsinta, csak sötétebb és darabosabb. Horpadt konzervdobozt vesz le egy polcról a sarokban, és azzal mer vizet a mosdó alatti vödörből, majd azt is odahozza nekem. Csak remélni tudom, hogy nem abba a vödörbe szoktak hányni is. – Nehéz üvegpoharat találni errefelé – magyarázza. Szemöldökömet felvonva nézek a bádogbögrére, mire Holló folytatja: – A bombák. – Úgy mondja ezt, mintha egy boltban lennénk, és egy gyümölcsöt mutatna be... A grépfrút... Akárha a világ legtermészetesebb dolga volna. Megint leül, és szórakozottan fonni kezdi egy hajtincsét hosszú, barna ujjaival. A számhoz emelem a régi leveskonzerv dobozát. Éles a széle, óvatosan kell innom belőle. – Meg kell tanulni idekint boldogulni – közli Holló némi büszkeséggel a hangjában. – Mi már szinte bármiből tudunk építkezni... romokból, hulladékból, csontokból. Majd meglátod. Lenézek az ölemben lévő tányérra. Éhes vagyok, de azzal, hogy hulladékról és csontokról kezdett beszélni, elvette minden étvágyamat. Bizonyára sejti, mi jár a fejemben, mert elneveti magát. 28

– Ne aggódj, semmi ehetetlen nincs benne! Egy kis dió, egy kis liszt, némi olaj. Nem ez a legjobb kaja, amit valaha ettél vagy enni fogsz, de legalább energiát ad. Lassan kezdünk kifogyni a tartalékainkból, és ezen a héten nem volt szállítás. A szökés kicsit felborította a terveinket. – Az én átszökésem? Bólint. – Az utóbbi egy hétben egyfolytában volt áram a kerítésben, és az őrséget is megkettőzték. – Már nyitnám a számat, hogy szabadkozzak, ám Holló közbevág. – Semmi gond. Mindig ez történik, ha valaki áthatol. Ilyenkor attól tartanak, hogy tömeges felkelés következik, és a fél lakosság átmenekül a Vadonba. Pár nap elteltével lankad majd az éberségük, és akkor mi is feltölthetjük a készleteinket. Addig pedig... – Állával a tányér felé int. – Dió, mogyoró. Beleharapok a palacsintába. Nem is olyan förtelmes; ropogós, belül puhább, és éppen csak annyira olajos, hogy kicsit zsíros lesz tőle az ujjam. Sokkal jobb, mint a csontleves, és ezt meg is mondom Hollónak. Felragyog az arca. – Igen, Csótány született szakács. Bármiből tud jó kaját készíteni. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy bármiből tud ehetőt varázsolni. – Csótány? Ez az igazi neve? 29

Holló befejezi a hajtincs befonását, majd egy újabbat vesz az ujjai közé. – Van annyira igazi, mint bármelyik másik név. Csótány az egész életét a Vadonban töltötte. Annak idején egy délebbre lévő telepről jött át, Delaware környékéről. Odalent adhatta valaki neki ezt a nevet. Mire ideért, már mindenki csak Csótánynak hívta. – És Kék honnan jött? – kérdezem. Az első palacsintát sikerül úgy legyűrnöm, hogy nem fordul fel közben a gyomrom, de a másodikat inkább leteszem a tányérral együtt az ágy mellé. Nem akarok visszaélni a szerencsémmel. Holló csak pár másodpercig késlekedik a válasszal. – Ő itt született, a lakóbázison. – A szeméről kapta a nevét, igaz? Holló hirtelen feláll, és elfordul. – Aha. Odamegy a mosdó melletti polchoz, és lekapcsol egy elemmel működő viharlámpát, mire a szoba még feketébb sötétségbe süllyed. – Veled mi a helyzet? – kérdezem. A hajára mutat. – Holló. – Elmosolyodik. – Nem túl eredeti, mi? – Nem, úgy értem... Te itt születtél? A Vadonban?

30

A mosolya egyszeriben eltűnik, mint egy ellobbanó gyertyaláng. Egy pillanatra mintha haragot is látnék az arcán. – Nem – feleli kurtán. – Tizenöt éves koromban jöttem át. Tudom, hogy nem szabadna, mégsem vagyok képes abbahagyni a faggatózást. – Egyedül? – Igen. Felveszi a másik lámpát is, amely még fehéresen dereng kissé, aztán az ajtó felé indul. – Szóval, korábban hogy hívtak? – kérdezem, mire megáll. Nem fordul meg, miközben folytatom: – Úgy értem, azelőtt, hogy a Vadonba jöttél. Egy darabig még dermedten áll, aztán megfordul. Alacsonyan tartja a lámpát, ezért az arca megbújik a sötétségben. Szeme csillogva tükröződik, akár két fényes kő a holdfényben. – Jobb lesz, ha lassan hozzászoksz – mondja halkan, de határozottan. – Minden, ami voltál, az előző életed, az ismerőseid... elporladtak. – Megrázza a fejét, majd még szigorúbb hangon folytatja. – Nincs olyan, hogy azelőtt. Csak most van, és ami ezután következik. Azzal kimegy a folyosóra a lámpával, és ott hagy engem a teljes sötétségben, riadtan, zakatoló szívvel. 31

Másnap reggel farkaséhesen ébredek. A tányéron még mindig ott van a második palacsinta, és majdnem kiesem az ágyból, olyan hévvel nyúlok érte. Be is ütöm a térdemet a hideg kőpadlóba. Egy bogár tapogatja a palacsinta tetejét – korábban ettől a látványtól borsózott volna a hátam, de most olyan éhes vagyok, hogy nem érdekel. Elzavarom a bogarat, amely beiszkol az egyik sarokba, és mohón befalom a süteményt, aztán mindkét kezemről lenyalogatom a morzsákat. Éppen csak egy árnyalatnyival csillapítja az étvágyamat. Lassan, az ágyra támaszkodva lábra kecmergek. Először állok fel napok óta, először mozgok többet annál, mint amikor első alkalommal kiszálltam az ágyból, és odakúsztam a sarokba, a fémedényhez – amit Holló tett oda – a dolgomat végezni. Ott guggolva a sötétben, lehajtott fejjel, remegő combbal, úgy éreztem magam, mintha félig ember, félig állat lennék. Annyira elgyengültem, hogy alig tudok pihenés nélkül eljutni az ajtóig. Megkapaszkodom a kilincsben is. Mintha átváltoztam volna egy szürke kócsaggá; mintha olyanná váltam volna, mint azok a madarak, amelyek duci csőrükkel, hasukkal, aránytalan testükkel és apró, vézna lábukkal a portlandi öbölben bicegnek fel-alá. A szobámból egy hosszú, sötét folyosóra lehet kijutni, amely szintén ablaktalan és kőfalú. Emberek beszélgetését és nevetését hallom, székek lába csikorog, víz zubog: egy 32

konyha neszei. Étkezés hangjai. A folyosó keskeny, így miközben előrehaladok, és végighúzom a kezem a falakon, újra érzékelni kezdem a lábamat és a testemet. Bal kéz felé egy ajtónyílás tárul fel, de nincs benne ajtó. Mögötte jókora, zsúfolt szoba, egyik felén orvosi eszközökkel és tisztítószerekkel: gézzel, csövekkel, tubusokkal, sebfertőtlenítővel, valamint több száz doboznyi szappannal és kötszerrel. A másik oldalon négy keskeny matrac hever a padlón, rajtuk nagy halom ruha és pokróc. Kicsivel távolabb egy másik helyiség tűnik fel, amit csak alvásra használhatnak: itt faltól falig matracok borítják a padlót, szinte minden apró szegletét, ezért az egész olyan hatást kelt, mint egy foltvarrott takaró. Bűntudat hasít belém. Minden jel szerint nekem adták a legjobb ágyat és a legjobb szobát. Még mindig nem tudom elhinni, hogy annyi éven keresztül hazugságban éltem, pletykákban és téves elképzelésekben hittem. Vadállatoknak tartottam a Veszetteket; azt hittem, szét fognak marcangolni. Ezek az emberek viszont megmentettek, átadták a kiváltságos helyüket, a legpuhább ágyukat, és nem is kértek semmit cserébe. Az állatok a kerítés túloldalán élnek: egyenruhás szörnyetegek. Lágy szavúak, hazugok, mosolyogva vágják el az ember torkát. A folyosó élesen balra kanyarodik, a hangok pedig elhalkulnak. Most már tisztán érzem, hogy húst főznek, és 33

hangosan korogni kezd a gyomrom. Még több szoba mellett megyek el, némelyek háló-, mások tárolóhelyiségek. Az egyik kamra polcain fél tucat babkonzerv, egy félig teli zsák liszt, a sarokban pedig – furcsa módon – egy poros kávéfőző is feltűnik. Egy másik sarokban vödrök, kávés fémdobozok és egy felmosófej. Miután legközelebb jobbra fordulok, hirtelen egy nagy szobába torkollik a folyosó, amely sokkal világosabb a többinél. Az egyik fal mentén kőmosdó húzódik végig, hasonló ahhoz, ami az én szobámban van. Fölötte, egy hosszú polcon fél tucat elemes lámpa sorakozik; meleg fénnyel töltik meg a helyiséget. A szoba közepén két nagy faasztal áll, emberek ülik körül őket. Amikor belépek, a társalgás egyszerre csak abbamarad. Több tucat szempár szegeződik rám, és váratlanul rádöbbenek, hogy egy combközépig érő, bő és koszos pólón kívül nincs rajtam semmi. Férfiak is vannak a szobában, könyökük összeér a nők karjával. Mindenféle korú ember, egytől egyig kikezeletlenek. Annyira szokatlan és bizarr a látvány, hogy kis híján elakad a lélegzetem. Megrémülök. Szólásra nyitom a számat, de egy hang sem jön ki belőle. Irdatlan súlyként nehezedik rám a csend, a szemek szinte megperzselnek. Holló ment ki a kínos helyzetből. 34

– Biztos nagyon éhes vagy! – mondja, miközben feláll, és egy fiú felé int, aki az asztal végében ül. Tizenhárom vagy tizennégy éves lehet; vézna, szívós alkatú, az arca csupa heg. – Mókus! – szól rá Holló éles hangon. Már megint egy különös becenév. – Befejezted az evést? A fiú szomorúan nézi üres tányérját, mintha a gondolatai erejével újabb adag ételt teremthetne rá. – Igen – válaszolja lassan. Az üres tányérról rám néz, majd vissza. Átfogom magam a karommal. – Akkor állj fel! Helyet kell adnunk Lenának. – De... – Mókus tiltakozni akar, Holló azonban belefojtja a szót a pillantásával. – Kelj fel, Mókus! Tedd magad hasznossá! Ellenőrizd a fészkeket, hátha van üzenet! Mókus mogorván néz rám, de azért feláll, és a mosogatóhoz viszi a tányérját. Elengedi, mire hangos csörömpölés érkezik a mosogató felől. Holló, aki időközben leült, rákiált a fiúra: – Amit eltörsz, megveszed, Mókus! Néhányan kuncognak, miközben a fiú dühösen, színpadias léptekkel felsétál a szoba túloldalán lévő kőlépcsőkön. – Sarah, hozz ennivalót Lenának! Holló folytatja az evést. A tányérja közepén még maradt egy adag szürkés pép. 35

Egy lány lelkesen felpattan az asztaltól, akár egy keljfeljancsi. Hatalmas szeme van, és az egész teste feszes, mint egy drót. A szobában mindenki vékony – mást sem látok, csak csontos könyököket és vállakat mindenütt; csupa szél és kiszögellés. – Gyere, Lena! – Mintha élvezettel ízlelgetné a nevemet; mintha örülne, hogy kiejtheti. – Kerítek neked tányért. A sarok felé mutat, ahol jókora, horpadt vasedény és egy megvetemedett, fedeles fazék áll a régimódi, fával izzított tűzhelyen. Mellette szedett-vedett tányérok és tálak sokasága hanyagul egymásra helyezve, néhány vágódeszkával együtt. Ekkor már be kell lépnem a helyiségbe, és el kell sétálnom mindkét asztal mellett. Bár eddig is bizonytalanul álltam a lábamon, most attól félek, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek. Érdekes módon a férfiak tekintete másmilyen érzést kelt bennem, mint a nőké. A nők pillantása éles és méricskélő, a férfiaké melegebb; fojtogató, akár egy érintés. Egyre nehezebben lélegzem. Tétován odamegyek a tűzhelyhez, ahol Sarah áll, és bátorítóan bólogat felém, mintha valami kisbaba lennék – habár ő maga sem lehet sokkal több tizenkét évesnél. A lehető legközelebb húzódom a tűzhelyhez, hogy ha mégis 36

elbotlanék, meg tudjak valamibe kapaszkodni, és visszanyerjem az egyensúlyomat. A legtöbb arc összemosódik előttem, merő színfoltok, néhány azonban kitűnik közülük: a meredten csodálkozó tekintetű Kék; egy velem egykorúnak látszó fiú, ziláltan meredező, nádszerű, szőke hajjal, nevetésre álló szájjal; egy másik, kicsit idősebb és jóval sötétebb ábrázatú fiú; és egy nő, akinek hosszú, gesztenyebarna haja a háta közepéig lóg, kibontva. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, és a szívem kihagy egy dobbanást. Anya... valamiért ez jut eszembe. Mostanáig eszembe sem jutott, hogy itt tényleg találkozhatnék az anyámmal – itt kell lennie valahol a Vadonban, az egyik telepen, bázison, táborban, vagy akárhogy is hívják őket. Aztán a nő kissé megmozdul, felém fordítja az arcát, és rájövök, hogy nem az anyám. Már hogy lenne? Túl fiatal, talán éppen annyi idős, amennyi anyám volt, amikor utoljára láttam, tizenkét évvel ezelőtt. Nem is biztos, hogy felismerném az anyámat, ha újra találkoznánk; elhomályosult az arca az emlékeimben, eltorzították az idő és az álom rétegei. – Trutymó – mondja Sarah, amikor odaérek a tűzhelyhez. Már attól is kifáradtam, hogy keresztülsétáltam a konyhán. El sem hiszem, hogy ez ugyanaz a test, amivel hat mérföldet futottam jobb napjaimon, és úgy rohantam fel-le a Munjoy Hillről, hogy meg sem kottyant. 37

– Tessék? – Trutymó. – Sarah felemeli a bádogedény tetejét. – Így hívjuk. Ezt esszük, amikor kifogy mindenünk. Zabliszt, rizs, néha egy kis kenyér... a maradék gabona összeöntve. Főzzük, ameddig csak lehet, és ennyi. Trutymó. Döbbenetes, milyen ijesztően hangzik ez a szó a lány szájából. Sarah elővesz egy műanyag tányért, amelynek felületén halványan még látszanak a rajzolt állatok körvonalai. Egy gyerek tányérja lehetett. Most egy jókora trutymóhalom kerül a közepére. Mögöttem, az asztalnál újrakezdődött a társalgás. A helyiséget megtölti a csevegés moraja, és azt veszem észre, hogy kezdem jobban érezni magam. Legalább már nem én vagyok a figyelem középpontjában. – De jó hír is van! – folytatja Sarah derűsen. – Csótány tegnap hozott egy ajándékot. – Hogy érted ezt? – kérdezem, bár még mindig nehezemre esik megérteni a nyelvjárásukat, megszokni a beszédük mintázatát. – Konzerveket talált? – Nem, sokkal jobbat! – Rám vigyorog, majd lecsúsztatja a fedőt a másik lábasról is. Aranybarna, ropogósra sült hús rejlik benne; az illatától majdnem elered a könnyem. – Nyulat! Soha nem ettem még nyulat – eszembe sem jutott, hogy meg lehet enni, főleg nem reggelire –, de most hálásan fogadom a tányéromra tett adagot, és alig tudom 38

visszafogni magam, hogy ne essek neki ott, a tűzhely mellett állva, a kívül ropogós, belül omlós húsnak. Nem is akarok leülni. Bármi jobb, mint belekényszerülni abba a vadidegen asztaltársaságba. Sarah is érzékeli az idegességemet. – Gyere, ülj mellém! Kinyújtja a karját, megfogja a könyökömet, és az asztalhoz vezet. Ezen is meglepődöm. Portlandben, a kerítéssel körbezárt közösségek területén senki sem érinti meg csak úgy a másikat. Hanával sem öleltük meg vagy karoltuk át egymást, holott a legjobb barátnőm volt. Hirtelen görcsbe rándul a testem. Összegörnyedek, és majdnem elejtem a tányéromat. – Csak nyugi, nyugi! – Egy szőke fiú szól rám az asztal túloldaláról. Korábban ő volt az, aki úgy nézett ki, mintha nem tudná visszafojtani a nevetést. Felvonja a szemöldökét; az is ugyanolyan szőke, mint a haja, szinte beleolvad az arcába. Most veszem észre, hogy akárcsak Hollónak, neki is van egy sebhely a bal füle mögött; a kezelés nyoma, de nyilvánvalóan szintúgy hamisított. A Vadonban csak kikezeletlenek élnek; olyanok, akik saját akaratukból vagy kényszer hatására elmenekültek a bekerített városokból. – Jól vagy? Nem válaszolok. Nem vagyok rá képes. Egy egész életre való fenyegetettség dübörög bennem, a szavak sebesen villannak fel az agyamban: illegális, rossz, 39

szimpatizáns, betegség. Veszek egy nagy levegőt, és megpróbálom semmibe venni a kínzó érzést. Ezek Portland szavai, régi szavak; a régi önmagammal együtt őket is a kerítés mögött hagytam. – Semmi baja – vág közbe Sarah. – Csak éhes. – Jól vagyok – válaszolom én is, úgy tizenöt másodperccel később. A fiú ismét elvigyorodik. Sarah leül a padra, és megpaskolja tenyerével a mellette lévő üres helyet, ahonnan Mókus az imént felállt. Örülök neki, hogy az asztal végében jut nekem hely, és nem szorulok be két ember közé. Leülök, és közben mindvégig a tányérra szegezem a pillantásom. Érzem, hogy ismét mindenki engem bámul. Aztán folytatódik a beszélgetés, és a moraj puha takaróként melenget. – Láss hozzá! – mondja Sarah, és bátorítóan biccent. Legalább hat évvel fiatalabb nálam, de úgy bánik velem, mint egy gyerekkel. Úgy is érzem magam mellette. – Nincs villám – jegyzem meg halkan. A szőke fiú újból elneveti magát, ezúttal hangosan és hosszan. Sarah ugyanezt teszi. – Itt nincs villa – közli. – Kanál sincs. Semmi sincs. Csak egyél! Félve felpillantok, és látom, hogy mindenki engem néz. Mosolyognak; a jelek szerint jól szórakoznak rajtam. Egyikük, egy őszülő hajú, borostás férfi, aki legalább hetvenéves lehet, a fejével biccent felém, mire gyorsan 40

lesütöm a szemem. Az egész testem lángol a szégyentől. Már hogy gondolnának holmi ezüst étkészletre a Vadonban! Megfogom a nyúlhúst a kezemmel, és lehúzok egy kis darabot a csontról. Ebben a pillanatban úgy érzem, tényleg sírni fogok: soha életemben még nem ízlett ennyire semmi. – Jó, mi? – kérdezi Sarah, ám én csak bólintani tudok. Hirtelen megfeledkezem az idegenekkel teli szobáról, a sok bámuló tekintetről. Vadállatként vetem magam a nyúlhúsra. Az ujjammal túrok bele a trutymónak nevezett köretbe, és leszopogatom róla. Még az is ízlik. Carol néni agyvérzést kapna, ha látná. Kiskoromban meg sem ettem a borsót, ha érintkezett a csirkével; takaros kis ételhalmokba rendeztem mindent. A tányér túlzottan hamar kiürül, mindössze pár csont marad rajta, tisztára nyalva. Eltüntetem a trutymó nyomait az ujjaimról, majd megtörlöm a számat a kézfejemmel. Némi hányinger hullámzik át a gyomromon, de behunyom a szemem, és erőt veszek magamon. – Jól van – mondja Holló, és váratlanul feláll az asztaltól. – Itt az ideje a köröknek. Egyszeriben felélénkül a konyha: az emberek otthagyják a padokat, és összevissza beszélnek. Csupán néhány szövegfoszlányt csípek el: „Tegnap csapdákat állítottunk.” Vagy: „Ma neked kell meglátogatnod Nagymamát.” Mindenki elhalad a hátam mögött, a tányérok csörömpölve 41

érnek a mosogatóba, majd lábak dübörögnek fel a lépcsőn, bal kéz felé, a tűzhely mögött. Érzem a testek közelségét, sőt a szagukat is: meleg folyóként hömpölyögnek körülöttem. Továbbra sem nyitom ki a szemem, és mire kiürül a helyiség, a hányingerem is csillapodik. – Hogy érzed magad? Most végre felnézek. Holló mindkét kezével az asztalra támaszkodik, és odahajol hozzám. Sarah még mindig mellettem ül. Az egyik lábát felhúzta a padra, térdét a mellkasának támasztotta, és átkarolta. Ebben a pózban pont annyi idősnek látszik, amennyi valójában. – Jobban – mondom, és igazat beszélek. – Segíthetsz Sarah-nak mosogatni – folytatja Holló. – Ha van kedved hozzá. – Oké – felelem, mire a fekete hajú lány bólint. – Remek. Utána vezesd körbe, Sarah! Ismerkedj meg a bázissal, Lena! Persze ezt sem akarom erőltetni. Nem szeretnénk újból kimenekíteni az erdőből. – Oké – ismétlem, mire Holló elégedetten elmosolyodik. A jelek szerint hozzá van szokva, hogy utasításokat ad. Fogalmam sincs, hány éves lehet. Könnyedén parancsolgat és rendezkedik, holott az itt lakó Veszettek fele idősebb nála. Hana biztosan kedvelné – jut eszembe hirtelen, mire a fájdalom késszúrásként hasít a bordáim alá. 42

– Ja, igen, és Sarah... – szólal meg Holló, miközben a lépcső felé megy – Hozz Lenának egy nadrágot a raktárból, jó? Nem kell félmeztelenül flangálnia itt fel-alá. Érzem, hogy ismét elvörösödöm, és ösztönösen a pólóm szegélyét kezdem babrálni. Megpróbálom hosszabbra nyújtani. Holló észreveszi, és elneveti magát. – Ne aggódj! Nincs ott semmi olyan, amit ne láttunk volna már! Azzal elindul a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat, és egy szempillantás alatt eltűnik. Carolnál hozzászoktam a mosogatáshoz, mivel minden este az én dolgom volt. A Vadonban azonban teljesen más ez a feladat. Először is, ott van a víz. Sarah végigvezet azon a folyosón, ahol bejöttem, és megáll az egyik szobánál, amelyik mellett én is elhaladtam. – Ez a raktárhelyiség – mondja, és összevont szemöldökkel végignéz az üres polcokon, valamint a javarészt kiürült lisztes zsákon. – Eléggé kifogytunk a tartalékból – magyarázza, mintha nem látnám a saját szememmel is. Szorongás vesz rajtam erőt; miatta, Kék miatt, és a többiek miatt. Csupa csont és bőr mindenki ezen a bázison. – Itt tartjuk a vizet. Reggelenként hozzuk be... mondjuk, én nem, mert még kicsi vagyok hozzá. A fiúk, és néha Holló is. – Odamegy a sarokba a vödrökhöz. Most látom, hogy tele vannak vízzel. Mindkét kezével nekifeszül az 43

egyik vödör fülének, és nyöszörögve próbálja megemelni. Túl nagy hozzá képest, majdnem akkora, mint a felsőteste. – Kettő elég lesz – mondja. – Válassz egy kicsit! – Kicsoszog a kamrából, és közben kínlódva cipeli maga előtt a vödröt. Restellem, de a legkisebb vödröt sem tudom megemelni. Fémfüle fájdalmasan beleváj a tenyerembe, amely még mindig tele van sebekkel és horzsolásokkal – a Vadonban eltöltött első napok nyomaival. Mielőtt kiérnék a folyosóra, le kell tennem a vödröt, és neki kell támaszkodnom a falnak. – Minden rendben? – kiáltja vissza Sarah. – Igen, persze! – válaszolom, kicsit túl élesen. Nem hagyhatom, hogy visszarohanjon a megmentésemre. Ismét felemelem a vödröt, teszek pár óvatos lépést előre, aztán lerakom, és pihenek. Emelek, csoszogok, pihenek. Emelek, csoszogok, pihenek. Mire kiérek a konyhába, jócskán kifulladok és megizzadok. Sós verejték csurog a szemembe. Sarah szerencsére nem veszi észre. A tűzhelynél guggol, és egy bot kormos végével piszkálja, noszogatja a tüzet. – Reggel szoktuk felforralni a vizet – mondja. – Hogy fertőtlenítsük. Muszáj, különben reggeltől estig menne a hasunk. – Az utolsó szavaiban Hollót vélem felfedezni; nyilván ő szokta ezt hangoztatni. 44

– Honnan van a víz? – kérdezem, és közben hálás vagyok, amiért a hátát fordítja felém, így titokban leülhetek egy kicsit a legközelebbi padra. – A Cochero-folyóból. Nincs messze. Egy vagy másfél mérföld maximum. Ez lehetetlen. El sem tudom képzelni, hogy egy ilyen teli vödröt cipeljek egy mérföldön át. – A folyónál szerezzük be a tartalék élelmiszert is – csacsog tovább Sarah. – A városbéli barátaink csúsztatják le nekünk. A Cochero ugyanis átfolyik Rochesteren. – Kuncogni kezd. – Holló szerint egy nap majd annyi jön, hogy vízum kell hozzájuk. Sarah a sarokban felhalmozott fahasábokkal táplálja a tüzet. Aztán feláll, és bólint. – Most csak egy kicsit melegítjük fel a vizet. Jobban tisztít, ha meleg. A mosogató fölötti polcok egyikén hatalmas bádogdézsát tárolnak, amelyben akár egy gyerek is kényelmesen megfürödhetne. Mielőtt felajánlanám a segítségemet, Sarah felkapaszkodik a mosogató szélére – egy tornász ügyességével egyensúlyozva a peremén majd feláll, és leveszi a dézsát a polcról. Utána leugrik, szinte nesztelenül. – Oké. – Kisöpri az arcából a haját, amely időközben kiszabadult a lófarokból. – Most beleöntjük a vizet a dézsába, a dézsát pedig felrakjuk a tűzhelyre. 45

A Vadonban minden lassú, vánszorgó lépések folyamata. Mindenhez idő kell. Mialatt azt várjuk, hogy a víz felmelegedjen a tűzhelyen, Sarah felsorolja a bázison lakók nevét, jóllehet, reményem sincs arra, hogy megjegyezzem. Megmarad bennem, hogy Nagypapának hívják a legöregebbet. Van köztük egy bizonyos Mák; neve a Mázlista rövidítése, mert elveszítette egy ujját egy csúnya fertőzésben, de életben maradt, és a többi végtagja is ép. Szeder a Szederbokorról kapta a nevét, mert egy nap váratlanul csak úgy ott termett a Vadonban, a szederbokrok és a tövises bozót fogságában, mintha a farkasok tették volna le oda. Minden névhez fűződik egy történet, még Sarah-éhoz is. Amikor hét évvel ezelőtt a nővérével átjött a Vadonba, könyörgött a lakóbázison lévőknek, hogy adjanak neki egy új, jól hangzó nevet. Fintorogva emlékszik vissza – valami vagány nevet akart, mint a Penge vagy az Acél, ám Holló csak nevetett rajta, a fejére tette a kezét, és azt mondta: „Nekem úgy nézel ki, mint egy Sarah.” így maradt rajta a név. – Melyikük a nővéred? – kérdezem. Hirtelen a saját nővérem, Rachel jut eszembe – nem az a Rachel, akit magam mögött hagytam: az üres tekintetű, elfátyolozott Rachel, hanem az, akire gyerekkoromból emlékszem –, aztán behunyom a szemem, és elkergetem az emlékképeket. 46

– Ő már nincs itt. Nyár elején ment el a bázisról. Csatlakozott az E-hez. Visszajön értem, ha majd elég idős leszek ahhoz, hogy segítsek nekik. Büszkeség cseng ki a hangjából, ezért én is bátorítóan bólogatok, habár fogalmam sincs, mi az az „E”. Újabb nevekről mesél. Vadász, a szőke fiú, aki az asztal túloldalán ült. („Ez a korábbi nevéből, a Hunterből adódik – magyarázza Sarah, és a korábbi szót egész halkan ejti ki, mintha szitokszó lenne. – Soha semmit nem tudna levadászni.”) Tövis pedig pár éve jött északról. – A többiek szerint mogorva – mondja Sarah, és megint Holló hangja visszhangzik a beszédében. A pólója anyagát nézegeti aggodalmasan. Olyan régóta hordja, hogy a szövet szinte áttetszővé vált. – Szerintem nem. Hozzám mindig kedves volt. A leírásából arra következtetek, hogy Tövis az a fekete hajú fickó lehet, aki dühös pillantással fogadott, amikor a konyhába léptem. Ha úgy szokott nézni, megértem, miért tartják mogorvának. – Miért pont Tövisnek hívják? Sarah kuncogni kezd. – Mert olyan szúrós. Nagypapa nevezte el. Elhatározom, hogy kerülni fogom Tövist, már ha egyáltalán a lakóbázison maradok. Nem hinném, hogy sok választásom lenne, de érzem, hogy nem ide tartozom, és egy részem arra vágyik, bárcsak Holló otthagyott volna, 47

ahol megtalált. Akkor közelebb voltam Alexhez. Láttam őt a hosszú, fekete alagút végén. Besétálhattam volna abba a sötétségbe, és újra találkozunk. – Kész a víz – jelenti ki Sarah végül. Kínkeservesen lassú a folyamat. Feltöltjük az egyik mosogatótálcát forró vízzel, Sarah szappant adagol bele lassan, nehogy egy csepp is kárba vesszen. Ez a másik, amit észrevettem a Vadonban: mindent felhasználnak, mindent újrahasznosítanak, kimérnek és őrizgetnek. – Hát Hollóval mi van? – kérdezem, miközben belemerítem a karom a forró vízbe. – Hogyhogy mi van vele? – kérdezi Sarah felderülő arccal. Látszik rajta, mennyire szereti Hollót. – Mi az ő története? Honnan érkezett? Magam sem tudom, miért firtatom ennyire a témát. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, azt hiszem. Tudni akarom, hogyan lesz valaki ennyire magabiztos és kérlelhetetlen vezető. Sarah arca elsötétül. – Azelőtt nem volt semmi – vágja rá kurtán, majd elhallgat, egy órája most először. Némán mosogatjuk az edényeket. Sarah később ismét beszédesebb lesz, és amikor befejezzük a mosogatást, készséggel lát el ruhadarabokkal. Egy kisebb szobába vezet, amit korábban hálószobának 48

hittem. Mindenütt ruhák hevernek, hatalmas mennyiségben, végig a padlón és a polcokon. – Ez a ruhatár – mondja kissé kuncogva, és egy elegáns gesztussal int, hogy lépjek beljebb. – Honnan van ez a sok ruha? Körültekintően sétálok a szobában, hol pólókon, hol labdává gyűrt zoknikon lépkedve. Jóformán látni sem lehet a padlót a sok szövettől. – Találjuk őket – közli Sarah hanyagul. Aztán hirtelen dühösen felhorkan. – A Rajtaütés nem épp úgy zajlott, ahogy mondták. Hazudtak a zombik, ahogy minden másról is. – A zombik? Sarah elvigyorodik. – Így nevezzük a kikezelteket, akik átestek a procedúrán. Holló szerint teljesen olyanok, mint az élőhalottak. Szerinte ostoba bábok lesznek belőlük. – Ez nem igaz – vágom rá ösztönösen, és majdnem kijavítom, amit mondott: „A szenvedély tesz minket ostobává, állatszerűvé. A szerelem nélküli állapot visz a legközelebb Istenhez.” Az idézet Shhh Könyvéből származik. A kúra elvileg a szélsőséges érzelmektől óv meg bennünket, és így teszi tisztává a gondolkodásunkat és az érzéseinket. Amikor azonban felidézem Carol néni üveges tekintetét és a nővérem kifejezéstelen arcát, rájövök, hogy a zombi 49

nagyon is találó kifejezés. Az is igaz, hogy minden történelemkönyv és minden tanár hazudott a Rajtaütéssel kapcsolatban. Azt állították, hogy a bombatámadások során az egész Vadont kiürítették, és Veszettek – avagy telepesek – nem is léteznek. Sarah vállat von. – Ha okos vagy, érdekelnek a dolgok. Ha pedig érdekelnek, akkor szeretni is tudsz. – Ezt is Holló tanította neked? Ismét elmosolyodik. – Holló mérhetetlenül okos. Némi kutakodás után végül találok egy zöldesbarna nadrágot és egy hosszú ujjú pamutpólót. El sem tudom képzelni, hogy másvalakinek a régi alsóneműjét viseljem, ezért inkább megtartom a sajátomat. Sarah szeretné, ha megmutatnám az új szerelésemet, és annyira élvezi a bemutatót, hogy újabb és újabb ruhadarabokat erőltet rám. Most először viselkedik igazán úgy, mint egy gyerek. Amikor megkérem, hogy forduljon el, amíg átöltözöm, úgy néz rám, mintha megbolondultam volna. Feltételezem, nem sok magánszféra jut egy embernek a Vadonban. Végül csak megvonja a vállát, és a fal felé fordul. Remek érzés levenni végre a kinyúlt pólót, ami napokig rajtam volt. Tudom, hogy az egész testem bűzlik, és nagyon szeretnék lezuhanyozni, de most még annak is örülni tudok, hogy viszonylag tiszta ruhákat vehetek 50

magamra. A nadrág illik rám, csak a derekamig nem jön fel, de nem is lóg túlzottan, miután párszor visszatekerem az anyagot. A póló puha és kényelmes. – Nem rossz – mondja Sarah, amikor ismét visszafordul hozzám. – Így már majdnem embernek nézel ki. – Kösz! – Azt mondtam: majdnem – teszi hozzá ismét kuncogva. – Hát akkor majdnem kösz. Cipőt már nehezebb találni. A Vadonban élők nyaranta többnyire mezítláb járnak, sőt Sarah büszkén mutogatja megbámult, megkérgesedett talpát. Végül találunk egy pár futócipőt, ami éppen csak egy kicsit nagy rám. Vastag zoknival egész jól elleszek benne. Amikor letérdelek, hogy bekössem a cipőfűzőt, megint fájdalom hasít belém. Annyiszor csináltam ezt... tájfutóversenyek előtt, meg az öltözőben, Hana mellett ülve, egy halom ember gyűrűjében, miközben azon vitatkoztunk, melyikünk a jobb futó... valahogy mindig annyira természetesnek vettem az egészet. Először hasít belém egy érzés: Bárcsak ne keltem volna át! Azonnal ellököm magamtól a sóhajt, és megpróbálom eltemetni. Így alakult, és Alex ezért adta az életét. Nincs értelme visszanézni. Nem nézhetek vissza. – Készen állsz arra, hogy lásd a lakóbázis többi részét? – kérdezi Sarah. 51

Még a levetkőzés és a felöltözés is kimerített. Kétségbeesetten vágyom a levegőre és a térre. – Vezess körbe! – kérem. Visszasétálunk a konyhába, aztán felmegyünk a tűzhely mögötti keskeny kőlépcsőn. Sarah előrerohan, és el is tűnik a szemem elől, amikor a lépcső éles fordulatot vesz. – Már majdnem ott vagyunk! – kiált vissza. Egy utolsó kanyar, és hirtelen eltűnik a lépcső: vakító fénybe érkezem, a lábam pedig puha földre lép. Zavartan és átmenetileg megvakulva botorkálok előre. Egy pillanatra úgy érzem, hogy egy álomba léptünk át, és megállok. Hunyorgok, pislogok; megpróbálok kivenni valamit ebből a másik világból. Sarah pár méterrel arrébb áll és nevet. Felemeli a karját, szinte fürdik a napfényben. – Légy üdvözölve a telepen! – mondja, majd szökdécselő táncot ad elő a fűben. Ezek szerint a föld alatt aludtam – kitalálhattam volna az ablakok hiányából és a nyirkosságból –, a lépcsőn pedig a felszínre jöttünk fel, kiszabadultunk a zárt térből. Ahol háznak kéne lennie, egy föld feletti szerkezetnek, ott csak fűtenger hullámzik, valamint üszkös fadarabok és jókora sziklák. Nem voltam felkészülve a napfényre, a burjánzó élet szagára. Irdatlan nagy fák magasodnak mindenfelé, a leveleket éppen csak megérintette a sárgulás, mintha 52

kívülről lassan pörkölné őket valami, ami a talajra is fényből és árnyékból álló foltmintát fest. Egy pillanatra mélységes mély és régi érzés duzzad fel bennem. Le tudnék roskadni a földre és sírni az örömtől, vagy felemelt karral forogni körbe-körbe. Olyan hosszú bezártság után magamba akarom szívni a teret, a ragyogó, üres levegőt, amely minden irányban végtelen. Sarah mesélni kezd. – Ez egy templom volt. – A hátam mögé mutat, a széttört sziklákra és elszenesedett fadarabokra. – A pincét nem sikerült lebombázni. Rengeteg föld alatti menedék van a Vadonban, amit érintetlenül hagytak. Majd meglátod. – Templom? Megdöbbenek. Portlandben acélból, üvegből és tiszta fehér gipszfalakból épültek a templomok. Steril, fertőtlenített helyek, ahol az élet csodáját ünneplik, és Isten hatalmas, alkotó tudományát mutatják be mikroszkópok és centrifugák segítségével. – Egy régimódi templom. Ilyenből is nagyon sok volt. Rochester nyugati oldalán még mindig áll egy. Azt is megmutatom valamikor, ha akarod. – Kinyújtja a karját, megmarkolja a pólómat, és rángatni kezd maga felé. – Gyere! Annyi minden van itt! Korábban csak egyszer jártam a Vadonban, Alexszel. Átszöktünk a határon, hogy megmutassa nekem az egykori 53

lakóhelyét. Az a település is egy óriási tisztáson terült el, akárcsak ez; egy korábbi falu vagy város maradéka volt, amit még nem kebelezett be az erdő. Ez a tisztás azonban lenyűgözően nagy, és félig leomlott kőfolyosók állnak rajta, oszlopokkal és falakkal, egy helyütt pedig betonlépcsővel, amely a földről a semmibe vezet fel. Az utolsó lépcsőfokon madarak raktak fészket. Alig kapok levegőt, miközben Sarah-val lassan sétálunk a nedves, itt-ott majdnem térdig érő fűben. Ez egy lerombolt világ, egy nem létező hely. Sehova sem nyíló ajtók; egy rozsdás teherautó kerekek nélkül, amit egy fa nyársalt fel a sápadtzöld rét közepén; csillogó fémdarabok mindenfelé, kicsavarodva, elolvadva, lehetetlen formákba torzulva. Sarah szinte ugrándozva halad mellettem, és úgy tűnik, fent, a szabadban szinte kirobban belőle az izgatottság. Könnyedén kerülgeti a köveket és a fűben csillogó fémhulladékot, míg én le sem tudom venni a pillantásom a talajról. Lassú és fárasztó így járni. – Ez egy város volt annak idején – folytatja Sarah. – Valószínűleg ez volt a főút. Sok helyen még látni lehet a fiatal fákat, de épület alig maradt. Innen lehet tudni, hol álltak a házak. A fa sokkal könnyebben ég. Nyilván. – Suttogássá halkítja a hangját, a szeme pedig elkerekedik. – Tudod, nem is a bombák végezték a legnagyobb pusztítást, hanem a tűz, ami utána jött. 54

Sikerül bólintanom egyet. – Ez egy iskola volt. – Sarah egy jókora területre mutat, ahol az alacsony aljnövényzet nagyjából egy téglalap alakot terít be. A terület határán álló fákat megperzselte a tűz: fehérek, és nincs rajtuk levél. Nyurga kísértetekre emlékeztetnek. – Néhány öltözőszekrény itt maradt, nyitott ajtóval. Némelyikben még ruhák is voltak, meg más dolgok. Bűntudat suhan át az arcán, és rádöbbenek, honnan származik a sok öltözék a ruhatárban, többek között az én nadrágom és pólóm is. Szerezték valahonnan, pontosabban guberálták. – Álljunk meg egy pillanatra! – kérem kifulladva. Megállunk az egykori iskola előtt, hogy kipihenjem magam. Odasüt a nap. Hálásan fogadom a melegét. Csicseregnek és fütyörésznek a madarak, amelyek apró, fürge árnyékként suhannak ide-oda az égen. Távolabbról jókedélyű beszélgetés és nevetés foszlányait hozza a szél: néhány Veszett az erdőt járja. A levegő megtelik kavargó, lebegő, aranyoszöld levelekkel. Egy mókust látok a néhai iskolába vezető lépcsősor tetején gubbasztani, mellső lábai közt egy dióval. Most csak a puha talajra ér, aki felmegy a lépcsőn, vadvirágok szőnyegére. Belegondolok, milyen sok láb taposhatta annak idején azt a lépcsőfokot, ahol most a mókus kuksol. Eszembe jut, mennyi meleg kis kéz babrálhatott az 55

öltözőszekrények számzárjain, hányan zsibonghattak a folyosón, kapkodva, csattogva, zörögve. Aztán felmerül bennem, milyen lehetett a Rajtaütés: a pánik, a sikoltozás, a rohanás, a tűz. Az iskolában mindig azt tanultuk, hogy a Rajtaütés, a megtisztítás rendkívül gyorsan lezajlott. A híradásokban pilótákat lehetett látni, ahogy a fülkéjükből integetnek, és közben a bombájuk lezuhan a mélyen elterülő, zöld szőnyegre, aprócska, játéknak tűnő fákra, majd keskeny kis füstoszlopok gomolyognak felfelé, felkavart madártollakhoz hasonlóan, az aljnövényzetből. Semmi felfordulás, semmi fájdalom, semmi sikoltozás. Az egész népességet – az ellenállókat, akik maradni akartak, akik nem voltak hajlandóak beköltözni a körbekerített településekre, a hitetleneket és a fertőzötteket – egy csapásra megsemmisítették, gyorsan, mintha csak egy billentyűt ütöttek volna le, mintha csak egy álom lett volna. De ez természetesen nem történhetett így. Képtelenség. Az öltözőszekrények még tele voltak. A gyerekeknek nem volt idejük másra, csak menekülni, dulakodni, kijáratot keresni. Lehet, hogy némelyiknek sikerült is megszöknie, és letelepedtek valahol a Vadonban, ám a legtöbben ott lelték biztos halálukat. Erről legalább nem hazudtak a tanáraink. 56

Behunyom a szemem, és érzem, hogy meginog a talaj a lábam alatt. – Jól vagy? – kérdezi Sarah. A hátamra teszi a kezét. Vékony, de erős. – Visszafordulhatunk. – Semmi baj. – Kinyitom a szemem. Csak pár száz lépést tettünk meg a templomtól. A főutca java része még előttünk húzódik, én pedig látni akarom az egészet. Még lassabban folytatjuk az utunkat. Sarah megmutat minden üres helyet, törött alapot, ahol egykor valami épület állt. Egy éttermet („Pontosabban egy pizzéria volt... innen szereztük a tűzhelyünket.”), egy csemegeboltot („Még látni lehet a feliratot... ott... kicsit már betemette a föld... de annyi látszik, hogy »Szendvicsek elvitelre«”) és egy élelmiszer-üzletet. Az élelmiszerbolt mintha lehangolná Sarah-t. Ezen a helyen egészen kiforgatták a helyéből a talajt, és a fű is frissebb, mint másutt. Évek óta áshatnak. – Sokáig került még elő ennivaló a földből. El volt temetve. Tudod, konzervek meg mindenféle csomagolt áru, ami átvészelte a tüzet. – Sóvárgó arccal sóhajt. – Most már kifogyott minden. Tovább sétálunk. Újabb étterem bukkan fel, amit a hatalmas fémpultról lehet felismerni, meg két fémtámlás székről. A székeket egymás mellé állították a napfénnyel elárasztott, négyszögletes területen. Utána egy fémárukereskedés következik („Sokszor megmentette az 57

életünket.”), aztán egy régi bank; ennek lépcsői is a csupasz talajra vezetnek, mintha egy ásító szájat mélyesztettek volna a földbe. A sötét hajú fiú – a bámulós – éppen ekkor jön ki a felszínre. Egyik vállán egy puskát vetett át lazán. – Helló, Tövis! – köszönti Sarah szemérmesen. A fiú beletúr a lány hajába, amint elhalad mellette. – Ide lányok nem léphetnek be! Tudhatnád már. – Igen, igen, tudom. – Sarah a szemét forgatja. – Csak megmutatom Lenának a várost. Itt alszanak a fiúk – magyarázza nekem. Ekkor derül ki számomra, hogy bizonyos fokig a Veszettek körében is megmaradt a nemek szerinti szétválasztottság. Megkönnyebbülök ettől a várva várt normális – vagy legalábbis ismerős – szokástól. Tövis rám villantja a tekintetét, majd összevonja a szemöldökét. – Helló! – köszönök rá, de csak valami nyekergésféle jön ki a torkomon. Mosolyognom sem sikerül. A fiú nagyon magas, és ugyanolyan vékony, mint mindenki más a Vadonban. Az alkarján dagadó izmok fonódnak egymásba, az állkapcsa pedig szögletes és erős. Rajta is ott van a kezelés jele: a háromágú heg a bal füle mögött. Eszembe jut, hogy talán az övé is hamis, mint Alexé volt; esetleg nem hatott rá a kúra. 58

– Csak a pincéktől tartsátok magatokat távol! – Sarahnak szól az intelem, mégis engem néz. Hideg, fürkésző a tekintete. – Rendben! – ígéri a lány. Amikor Tövis elmegy, odasúgja nekem. – Mindenkivel ilyen. – Most már értem, miért nevezi Holló mogorvának. – Nekem nem esik rosszul. Egyszerűen nem kell magunkra venni, és kész. – Nem fogom – bólintok, de igazság szerint nagyon is felzaklatott ez a futó találkozás. Ezen a helyen minden annyira rossz, visszás, kifordult, felfordult: a levegőbe nyíló ajtók, a láthatatlan épületek, a szerkezetek, a jelzőtáblák és az utcák, amelyek még mindig a múlt árnyékát vetítik mindenre. Érzem az egykori embereket, száz meg száz láb rémült dobogását hallom, nevetés morajlik a madárdal alatt: az egész hely emlékekből és visszhangokból áll. Hirtelenjében nagyon fáradtnak érzem magam. Még csak a régi főút feléig értünk el, de már abszurdnak érzem a korábbi elhatározásomat, hogy bejárom az egész települést. A napfény ereje, a levegő és a hatalmas tér – hamar elveszítem minden irányérzékemet. Megfordulok – túlzottan is gyorsan és ügyetlenül –, elbotlom egy mészkő téglában, amit bőségesen beborít a madárpiszok, sőt a földet is körülötte. Egy pillanatig szabadesésben zuhanok 59

alá, aztán keményen földet érek a madárpiszokba, arccal lefelé. – Lena! – Sarah egy szempillantás alatt ott terem mellettem, és felsegít. Elharaptam a nyelvem, és erős fémízt érzek a számban. – Jól vagy? – Csak egy perc... – nyögöm ki zihálva. Leülök a kőre. Hirtelen valami teljesen oda nem illő jut eszembe: azt sem tudom, milyen hónap van, és hányadika. – Milyen nap van ma? – Augusztus huszonhetedike – feleli Sarah. A vonásai még mindig kissé torzak az aggodalomtól. Nem mer közelebb jönni. Augusztus 27. Portlandből augusztus 21-én jöttem el. Majdnem egy hetet elvesztegettem már a Vadonban, ezen a visszájára fordult helyen. Ez nem az én világom. Az én világom mérföldekkel arrébb kezdődik: ott, ahol az ajtók szobákba vezetnek, csupa tiszta, fehér fal között, ahol halkan zümmögnek a hűtőszekrények, ahol gondosan megtervezett utcák szövik egymást keresztbe-kasul, és nincsen ennyi repedés a járdán. Újra belém hasít a fájdalom; összegörnyedek, és szorosan átkarolom a térdemet. Már egy hónap sincs hátra Hana kezeléséig. Alex volt az, aki értette itt a dolgokat. Ő helyreállította volna nekem ezt az összeomlott utcát, értelmet és rendet 60

varázsolt volna erre a helyre. Épségben átvezetett volna a rengetegen. – Hozzak valamit? – kérdezi Sarah bizonytalan hangon. – Minden rendben lesz. – Alig bírok beszélni a fájdalomtól. – Azt hiszem, az étel miatt van. Nem vagyok hozzászokva. Megint hányni fogok. Bedugom a fejem a térdeim közé, és erősen köhögni kezdek, hogy visszafojtsam a kitörni készülő sírást. Sarah valószínűleg tudja, miről beszélek, mert egészen halkan így szól: – Rövidesen megszokod. – Valamiért úgy érzem, nem csak a reggeliről beszél. Ezután nem marad más hátra, mint visszamenni a bázisra: végigsétálunk a lebombázott úton, ahol a törmelék és a fémdarabok úgy csillognak a magas fűben, mint a lecsapni készülő kígyók. A gyász olyan, mintha süllyedne az ember, mintha eltemetnék. Felkavarodott iszaptól barna vízben érzem magam, minden lélegzetvétel fulladás. Nincs mibe kapaszkodni, nincsenek oldalfalak, nem lehet felhúzódzkodni a felszínre. Nincs mit tenni, csak elengedni magunkat. Hagyni, hadd vigyen az áramlat. Erezni a víz súlyát magunk körül, a lassú nyomást, ami összeroppantja a tüdőnket. Engedni, hogy mélyebbre süllyedjünk, ahol 61

nincs más, csak a vízfenék. Semmi más, csak a fémes íz, a régi dolgok visszhangja, a sötétbe vesző napok sora.

62

most

Ilyen voltam régen: botladozó, le-lesüllyedő, tapasztalatlan lány, aki olykor elveszett a fényben és a térben. Eltörlődött a múltam; éles, makulátlan fehérséggé fakult. Jövőt azonban bármiből lehet építeni. Egy foszlányból, egy villanásból is. Az előrehaladás vágya hajt, akármilyen lassú lépésenként is. A romokból is felépülhet egy szellős város. Mostanra ez lettem: összeszorított térd, kéz a combon, a nyaknál szorosan összegombolt selyemblúz, hozzá szoknya, gyapjú derékrésszel. A Quincy Edwards Lánygimnázium formaruhájában és jelvényével. Szúrós az anyag, folyton vakaróznék, ha lehetne. Az igazgatónő az idegesség jelének tartaná, pedig én nem vagyok ideges, és nem is leszek soha többé. 63

Az igazgatónő pislog. Én nem. A velem szemben álló Mrs. Tulle arca olyan, amilyen az üveghez préselt halé lehet; hatalmas szeme már-már karikatúrába illő. – Minden rendben van otthon, Magdalena? Furcsa hallani a teljes nevemet. Mindig mindenki Lenának hívott. – Igen – válaszolom. Belelapoz az aktákba. Tökéletes rend uralkodik az íróasztalán, az összes vonal merőleges vagy párhuzamos, még a vizes pohár is precízen áll az alátéten. A kikezeltek imádják a rendet: kiegyenesíteni, eligazítani, csiszolgatni. Az átlátható tisztaság áll a legközelebb az isteni tökéletességhez, a rend pedig maga a mennybemenetel. Legalább mindig tudnak mivel foglalkozni – van mivel kitölteni a hosszú, üres órákat. – A nővéreddel és annak férjével élsz együtt, ugye? Bólintok, és elismétlem életem történetét. – Az anyám és az apám egy Incidens során vesztette életét. Ez legalább nem olyan egetverő hazugság. A régi Lena is árva volt; vagy majdnem. Nem kell megmagyaráznom az igazgatónőnek, mit értek Incidens alatt. Mostanra mindenki hallott róluk: januárban az Ellenállás elindította első nagy, erőszakos és nyilvános csapását. Néhány városban a szervezet tagjai – a szimpatizánsok és egyes esetekben fiatal kikezeletlenek 64

támogatásával – egyidejűleg több fontos állami intézményben is robbantásokat hajtottak végre. Portlandben a Kripták egyik részét robbantották fel. A rákövetkező káoszban tucatnyi civil vesztette életét. A rendőrségnek és a rendfenntartóknak sikerült helyreállítaniuk a rendet, ám addigra több száz fogoly megszökött. Milyen ironikus! Az anyám tíz évig vájta ki magának az utat arról a helyről, pedig ha vár még hat hónapot, akár ki is sétálhatott volna. Mrs. Tulle arca megrándul. – Igen, erről olvastam az okmányaidban. Az igazgatónő háta mögött egy levegőpárásító berreg halkan. Mégis száraz a levegő. Az irodában papírszagot és némi hajlakkillatot lehet érezni. Izzadság csurog végig a hátamon. Nagyon melegem van a szoknyában. – Attól tartunk, hogy gondjaid vannak a beilleszkedéssel – jelenti ki végül, és le sem veszi rólam halszemét. – Egyedül ebédeltél – folytatja vádló hangsúllyal. Még ez az új Lena is zavarba tud jönni; az egyetlen dolog, ami rosszabb annál, hogy nincsenek barátaim, az, hogy emiatt még szánnak is. – Hogy őszinte legyek, nem jövök ki túl jól a lányokkal – vallja be az új Lena. – Kicsit... éretlennek találom őket.

65

Beszéd közben enyhén oldalra billentem a fejem, hogy az igazgatónő lássa a háromágú sebhelyet a bal fülem mögött: a procedúra nyomát, a kikezelés bizonyítékát. Mrs. Tulle arckifejezése hirtelen ellágyul. – Nos, hát igen. Végtére is zömmel fiatalabbak nálad. Még nem töltötték be a tizennyolcat, és nem kezelték ki őket. Széttárom a kezem, mintha azt mondanám: Hát persze. Mrs. Tulle azonban nem éri be ennyivel, habár a hangjából időközben kiveszett az él. – Mrs. Fiersteintől úgy hallottam, hogy ismét elaludtál órán. Aggódunk miattad, Lena. Nem érzed túl magasnak a követelményt? Tudsz aludni éjszaka? – Kissé feszült napjaim voltak mostanában – ismerem be. – A DMA miatt. Mrs. Tulle felvonja a szemöldökét. – Nem is tudtam, hogy részt veszel a DMA-ban. – Az A csoportban. Jövő pénteken tartunk egy nagygyűlést. Sőt, ma délután lesz egy előzetes megbeszélés is Manhattanben. Nem szeretnék elkésni. – Persze, persze, tudok a gyűlésről. – Mrs. Tulle felveszi a papírokat, és nekiütögeti a köteget az asztalnak, hogy precízen elrendezze, majd becsúsztatja az egészet az egyik fiókba. A DMA egyfajta varázsszó: Delíriummentes Amerika. Szezám, tárulj! Most már akár kenyérre is lehetne kenni. – Elismerésre méltó, ahogy megpróbálod 66

összeegyeztetni az iskolán kívüli feladataidat a tanulmányaiddal, Lena. Mi lelkesen támogatjuk a DMA-t. Csak arra ügyelj, hogy megtaláld az egyensúlyt a kettő között! Nem szeretném, ha az osztályzataid a társadalmi munka miatt romlanának le, legyenek akármilyen fontosak! – Értettem. Lehajtom a fejem, hogy bűntudatot lásson rajtam. Az új Lena remek színésznő. Mrs. Tulle mosolyogva néz rám. – Most menj! Nehogy lemaradj a találkozóról! Felállok, és a vállamra vetem a sporttáskámat. – Köszönöm. Az igazgatónő az ajtó felé int a fejével, így jelzi, hogy távozhatok. Végigsétálok a tisztára sikált linóleumborítású folyosókon: itt még fehérebbek a falak és még mélyebb a csend. Az összes többi diák hazament már. Aztán kilépek a kétszárnyú ajtón a szemkápráztató, fehér utcára: váratlan hó esett márciusban, kemény, vakító fénybe öltöztette á várost, a fákra pedig vastag, fekete jégkérget húzott. Szorosabbra fogom magamon a dzsekit, és jókora, trappoló léptekkel hagyom magam mögött a vaskaput, hogy a 8. sugárúton folytassam az utamat.

67

Ez a lány vagyok most. Ez itt a jövőm, ez a város, telistele jégcsapokkal, amelyek tőrként várják, hogy lezuhanhassanak. Sűrűbb a forgalom a Nővérvárosokban, mint amilyet valaha láttam. Portlandben szinte senkinek sem volt működő autója; New Yorkban viszont gazdagabb emberek laknak, megengedhetik maguknak a benzint. Amikor letelepedtem Brooklynban, sokszor csak azért mentem ki a Times Square-re, hogy figyeljem a járműveket, olykor tucatnyit is egyszerre; a nagyobb szünet nélkül zajló, folyamatos közlekedést. Most viszont, ahogy Manhattan felé gyalogolok, szinte üres utcákat látok magam körül. A buszom elakad a 31. utcán egy kukásautó mögött, amely nekitolatott egy feketére színeződött hótorlasznak. Mire odaérek a Javits Centerhez, már elkezdődött a DMA-gyűlés. A lépcsőket üresen találom, akárcsak a gigantikus előteret, de a mikrofonok révén tompán hallani lehet a hangokat, a taps mély morajlásával együtt. Odasietek a fémdetektorhoz, kipakolom a táskámat, aztán beállok a kapuba széttárt lábbal és kézzel, és hagyom, hogy egy férfi közömbösen megmotozzon, a mellemen és a lábam között is. Már régóta nem jövök zavarba ezektől a műveletektől. A kaputól az asztalokhoz rohanok, amelyeket két hatalmas, kétszárnyú ajtó elé helyeztek el. Az ajtók mögül ismét 68

felharsan a taps, újra lehet hallani a mikrofonokkal dörgedelmessé és szenvedélyessé erősített hangokat. A szavakat ugyanakkor nem értem. – Személyi igazolványt kérek! – szólal meg az egyik önkéntes az asztal mögött. Megvárom, hogy ellenőrizze az adataimat. Végül, a fejével int, hogy továbbmehetek. A konferenciaterem lenyűgözően nagy. Legalább kétezer ember befér, és mint általában, most is majdnem tele van. A bal szélen, egészen a színpad közelében találok néhány üres helyet. A fal mentén odaosonok, és a lehető legkisebb feltűnést keltve leülök az egyik székre. Nem kell aggódnom. A teremben ülők figyelmét teljesen leköti a szónoki pult mögött álló férfi. Feszültség izzik a levegőben; olyan, mintha bármelyik pillanatban több ezer szórólap hullhatna a fejünkre. – ...nem elegendő a biztonságunk garantálásához – mondja a férfi. Hangja lavinaszerűen gördül át az egész termen. A magasban lévő neonlámpák fényében úgy csillog a haja, mint valami fekete sisak. Thomas Fineman az, a DMA alapítója. – Rizikóról, ártalmakról, károsodásról és mellékhatásokról beszélnek nekünk, de mekkora rizikó van abban, ha mi, közösségként, továbbra sem teszünk semmit? Ha nem próbáljuk megvédeni az egész társadalmat, mit számít, hogy egy kis hányada egészséges-e? 69

Szórványos taps hangzik fel. Thomas megigazítja a mandzsettáit, és közelebb hajol a mikrofonhoz. – Csakis ez lehet a közös célunk, semmi más. Ez a lényege a tiltakozásunknak. Arra kérjük a kormányunkat, a tudósainkat és a különféle hivatalokat, hogy védjenek meg minket. Arra kérjük őket, hogy tartsák meg bennünk a hitet, erősítsék az Istenbe és az ő Rendjébe vetett hitünket. Elvégre Isten is félresöpört több millió hibás vagy eltorzult fajt az évezredek során, hogy létrehozza teremtésének tökéletes rendjét! Nem azt tanulhatjuk tőle, hogy néha meg kell tisztítani a világot a gyengéktől, a betegektől, a jobb társadalmak kifejlődése érdekében? Most már többen tapsolnak; én is csatlakozom. Lena Morgan Jones tapsol. Ez a küldetésem, a feladat, amit Hollótól kaptam: részt venni a DMA-ban. Megfigyelni. Beolvadni. Mást nem kértek. – Végül felszólítjuk a kormányt arra, hogy garantálja számunkra Shhh Könyvének ígéretét, vagyis a Biztonságot, az Egészséget és a Boldogságot városaink és népünk számára. Megfigyelek. Magasan húzódó fénycsöveket. Félhold alakú, sápadt, felpuffadt, rettegő és hálás arcokat – a kikezeltek arcát. Szürke szőnyeget, amit sok ezer láb csiszolt simára. 70

Egy szuszogó, kövér embert a jobb oldalamon, akinek a nadrágját egészen magasan, a gyomra tájékán fogja össze az öv. Egy kisebb területet kordonnal választottak le a színpad mellett, vagyis három székkel, amelyek közül az egyiken ül valaki. Egy fiú. Az összes látvány közül ő a legérdekesebb. A többi dolog – a szőnyeg, az arcok – pontosan ugyanolyanok, mint az előző DMA-gyűléseken. Még a kövér férfi is. Néha kövér, néha sovány, néha nem is férfi, hanem nő. De mindig minden ugyanaz – a tömeg és az esemény. A fiúnak karamellszőke, hullámos haja van, amely az állkapcsa középvonaláig ér. A szeme sötétkék, akár a viharos égbolt. Magas nyakú, vörös pólót visel, a zord idő ellenére rövid ujjút, és hozzá sötét farmernadrágot. Edzőcipője vadonatúj, az egyik csuklóján fényes ezüstórát hord. Minden apró részlet arról árulkodik, hogy gazdag családból származik. A kezét összekulcsolja az ölében. Senki nem találhat kifogásolnivalót rajta, hiszen rezzenéstelen arccal nézi a színpadon álló apját, tökéletesen begyakorolt arckifejezéssel, a kikúráltak kimért tárgyilagosságával. Persze még nem kezelték ki. Julian Fineman az, Thomas Fineman fia, aki, jóllehet, betöltötte már a tizennyolcadik életévét, a procedúrán még nem esett át. A tudósok eddig 71

visszautasították a kezelését. Jövő pénteken viszont, amikor a hatalmas DMA-gyűlést is tartják, ez is megváltozik. Ő is megkapja a kúrát, és ki lesz kezelve. Valószínűleg. Az is lehetséges, hogy meghal, vagy annyira súlyosan sérül az elméje, hogy akár halottnak is nyilváníthatnák. A lényeg, hogy átessen a procedúrán. Az apja ragaszkodik hozzá. Julian is követeli. Korábban sohasem láttam személyesen, csak plakátokról és szórólapokról ismerős az arca. Híres fiú. A nagy ügy mártírja, a DMA hőse, a szervezet ifjúsági szakosztályának elnöke. Magasabb, mint hittem, és sokkal jobban néz ki. A fotókon másmilyennek látszott az állkapcsa és a vállszélessége is: valójában olyan, mint egy versenyúszó. Thomas Fineman éppen befejezni készül a beszédét a színpadon. – Nem tagadjuk a veszélyeket, amelyeket a túl korán elvégzett procedúra vonhat maga után. Ugyanakkor kijelentjük, hogy a kúra késleltetésének veszélyei százszor rosszabbak! Készséggel elfogadjuk a következményeket. Elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy feláldozzunk néhány embert az egész társadalom érdekében. Szünetet tart, amit a hallgatóság tapssal tölt meg. Lehajtott fejjel fogadja a sikert, és megvárja, hogy a moraj alábbhagyjon. Megcsillan a fény az óráján: ugyanaz a modell, mint amit a fia visel. 72

– Most pedig szeretnék bemutatni valakit, aki megtestesíti a DMA összes értékét. Ez a fiatalember mindenkinél jobban megérti, mennyire fontos átesni a procedúrán, még a fiataloknak és a veszélyeztetetteknek is. Megérti, hogy az Egyesült Államok polgárainak jóléte, biztonsága és boldogulása érdekében időnként fel kell áldozni az egyének szükségleteit. Az áldozat jelenti a biztonságot, egészség pedig csak nemzeti szinten létezhet. Tisztelt DMA-tagok, kérlek benneteket, üdvözöljétek a fiamat, Julian Finemant! Taps! Taps! Taps! Lena a többi nézővel együtt ütögeti össze a tenyerét. Thomas elhagyja a színpadot, Julian pedig elfoglalja. Amikor elhaladnak egymás mellett a lépcsőn, odabiccentenek a másik felé. Nem érintkeznek. Julian jegyzeteket is hozott magával, amelyeket letesz maga elé a szónoki pultra. A nézőteret egy pillanatra megtölti a papírzizegés felerősített hangja. Julian tekintete a tömeget fürkészi, és egy másodpercre megállapodik rajtam. Félig kinyitja a száját, mire elakad a lélegzetem: mintha felismert volna. Aztán továbbsiklik a pillantása, és az én szívem is tovább dobog. Üldözési mániám van. Julian babrál egy kicsit a mikrofonnal, hogy magasabban legyen. A fiú magasabb az apjánál. Érdekes, mennyire különböznek egymástól: Thomas magas, sötét és elszánt, akár egy sólyom, a fia pedig magas, széles vállú, 73

és szőke, lehetetlenül kék szemmel. Csak állkapcsuk szögletessége utal a vérrokonságra. Végigfuttatja ujjait a haján, mintha ideges lenne. Amikor azonban beszélni kezd, a hangja telt és egyenletes. – Kilencéves koromban azt mondták, meg fogok halni – jelenti ki egyszerűen, és megint úgy érzem, mintha valami lógna a levegőben: szikrázva remegő cseppecskék. Mintha mindenki egy ujjnyival előrébb dőlt volna a székén. – Akkor kezdődtek a rohamok. Az első olyan erős volt, hogy majdnem elharaptam a nyelvem. A második roham alatt bevertem a fejem a kandallóba. A szüleim aggódtak értem. Valami megcsavarja a gyomromat; odabent, az elmúlt félévben felépített kemény rétegek alatt, az új személyi igazolvánnyal és háromágú sebhellyel ellátott mű-Lena páncélja alatt. Felrémlik, milyen világban élünk. Ez egy szeretet nélküli, biztonságos, boldog és rendezett világ. Egy olyan világ, ahol a gyerekek beleütik a fejüket a kandallóba, majdnem elharapják a nyelvüket, a szülők pedig aggódnak. Nem esnek kétségbe, nem szakad meg a szívük, csak aggódnak, ahogy aggódnak egy matekvizsga előtt vagy egy késedelmes adófizetésnél. – Az orvosok megállapították, hogy egy daganat nő az agyamban, és az okozza a rohamokat. Műtéttel eltávolítható, de maga a beavatkozás is életveszélyes. Kételkedtek benne, hogy átvészelem. Viszont ha nem 74

operálnak meg – ha hagyják, hogy a tumor növekedjen és terjedjen –, semmi esélyem nem marad. Julian szünetet tart, és úgy látom, mintha egy röpke pillantást vetne az apjára. Thomas Fineman időközben elfoglalta a fia helyét a színpad mellett, és keresztbe tett lábbal, semmitmondó arccal néz maga elé. – Egyáltalán semmi esélyem – nyomatékosít Julian. – így aztán a beteg részt, a burjánzást ki kellett venni. El kellett távolítani a tiszta szövetek közül. Máskülönben csak szaporodott volna, és megbetegítette volna az egészséges szöveteket. Julian belelapoz a jegyzeteibe, és miközben felolvas egy másik részt, le sem veszi a szemét a papírokról. – Az első műtét sikerült, és a rohamok egy időre abbamaradtak. Aztán tizenkét éves koromban újrakezdődtek. A rák kiújult, és ezúttal az agytörzsemet kezdte szorongatni. Kezével megszorítja a szónoki pult két oldalát, aztán elengedi. Kis időre csend áll be. Valaki köhög a nézőtéren. Cseppecskék, cseppecskék: egyforma kis cseppek vagyunk, remegünk és imbolygunk a mélység fölött, várjuk, hogy valaki utat mutasson nekünk, ahol lecsuroghatunk. Julian felnéz. A háta mögé helyezett kivetítőn tizenötszörösére nagyítják ki az arcát. Szemében kék, zöld és arany árnyalatok örvénylenek, mint az óceán felszínén a 75

napsütésben, és a sima felszín alatt, a begyakorolt higgadtság alatt mintha villámlani látnék valamit – ami azonban el is tűnik, mielőtt megfogalmazhatnám. – Azóta még három operációm volt – folytatja a fiú. – Négyszer távolították el a tumort, és háromszor nőtt vissza, ahogy minden betegségnél lenni szokott, ha nem irtják ki azonnal és gyökerestül. – Szünetet tart; hagyja, hogy a kijelentés súlya rátelepedjen a hallgatóságra. – Jelenleg két éve tünetmentes vagyok. – Elszórtan taps hallatszik. Julian feltartja az egyik kezét, mire ismét néma csend lesz. Julian elmosolyodik, akárcsak az óriás Julian a háta mögött – a pixeles, homályos másolata. – Az orvosok szerint egy újabb műtéttel már komolyan kockára tennék az életemet. Már így is túl sok szövetet távolítottak el, túl sok mindent vágtak ki. Ha kikúrálnak, talán soha nem leszek képes irányítani az érzéseimet. Elveszíthetem a beszédkészségemet, sőt esetleg látni és mozogni sem fogok tudni többé. – Kissé fészkelődni kezd a pult mögött. – Lehetséges, hogy teljesen kikapcsol az agyam. Nem tehetek róla, én is ugyanúgy visszatartom a lélegzetem, mint a többiek. Csak Thomas Fineman látszik nyugodtnak. Azon töprengek, hányszor hallgathatta végig már ezt a beszédet. 76

Julian még közelebb hajol a mikrofonhoz. Hirtelenjében úgy tetszik, mintha minden egyes nézőt személyesen szólítana meg. Hangja halk, sürgető, a fülünkbe titkot súgó. – Ezért utasították vissza a kezelésemet. Több mint egy éve harcolunk egy időpontért, és végre sikerült elintézni. Március huszonharmadikán, a nagygyűlés napján végre kikúrálnak. Megint tapsolnak néhányan, de Julian tovább erőlteti mondandóját. Még nem végzett. – Történelmi nap lesz, bár lehet, hogy számomra az utolsó. Ne higgyétek, hogy nem ismerem a kockázatot, mert tisztában vagyok vele. – Kihúzza magát, és a hangja is erősebb, mennydörgőbb lesz. A szeme most kifejezetten villog; sziporkázik benne a fény. – De nincs más választásom, ahogy kilencéves koromban sem volt. Ki kell vágni a betegséget. El kell távolítani, akármilyen veszélyes a művelet. Máskülönben csak terjeszkedik. El fog burjánzani, mint a legrosszabbfajta daganat, és mindnyájunkat – mindenkit, aki ebbe a hatalmas és csodálatos országba született – életveszélybe sodor. Ezért azt mondom nektek: eltávolítjuk a betegséget, mert el kell távolítanunk, akárhol is legyen! Köszönöm. Tessék; ennyi. Megtette. Elindított bennünket, a tétován várakozó cseppeket, és most mindnyájan az ő irányába gördülünk; ide-oda kanyargunk a hang hullámain, a taps és 77

a kiáltozás pedig valósággal fülsiketítő. Lena a többiekkel együtt tapsol, az sem érdekli, hogy már ég a tenyere, és alig érzi. A közönség fele felállva ujjong. Valaki skandálni kezd: – DMA! DMA! – Rövidesen mindenki csatlakozik, és a kiáltozás már-már dobhártyaszaggató. Egyszer csak Thomas is megjelenik a színpadon, és ünnepélyesen állnak egymás mellett a fiával – a világos és a sötét, mint a hold két oldala – a tapsoló, skandáló, helyeslőben kiabáló tömeget figyelve. Ők ketten a hold; mi vagyunk a dagály, és az ő irányításuk szerint fogjuk megtisztítani a világot a betegségtől és a szenvedéstől.

78

akkor

A Vadonban mindig beteg valaki. Amint eléggé megerősödöm ahhoz, hogy elhagyjam a betegszobát, és leköltözzem egy matracra a földre, Mókus foglalja el a betegágyat, utána pedig Nagypapa következik. Éjjelenként a lakóbázis köhögéstől, szuszogástól, lázas félrebeszéléstől visszhangzik; a betegség hangjaitól, amelyek áthatolnak a falakon, és mindnyájunkat rettegéssel töltenek el. A tér és a közelség is problémát jelent. Egymás hegyén-hátán élünk, szorosan egymás mellett lélegzünk és tüsszögünk, mindent megosztunk egymással. Semmi és senki nem lehet igazán tiszta és ép. Az éhség is próbára tesz minket; gyorsan fogy a türelmünk. Miután először körülnéztem a bázison, úgy tértem vissza a föld alatti menedékbe, mint a vackára visszasurranó állat. Eltelik egy nap, majd kettő. Nem 79

érkezik élelem-utánpótlás. Mindennap valaki más megy ki ellenőrizni, van-e üzenet. A bázis lakói kidolgoztak valami kommunikációs módszert a túloldalon lévő szimpatizánsokkal és ellenállókkal. Én nem tehetek mást, figyelek és hallgatok. Délutánonként alszom, amikor pedig nem tudok, akkor csak behunyom a szemem, és elképzelem, hogy a Brooks 37. szám alatti elhagyott ház kertjében fekszem Alex mellett. Megpróbálok a függöny mögé látni. Remélem, ha valahogy eltolhatom, szétválaszthatom a szökés óta eltelt napokat, akkor betapasztom a lyukat az időben, és visszakaphatom Alexet. Valahányszor azonban kinyitom a szemem, mindig ugyanott találom magam: a földre tett matracon, éhesen. Eltelik négy nap, és mindenkinek lelassul a mozgása, mintha víz alatt lennénk. Már képtelen vagyok felemelni a dézsákat. Amikor megpróbálok felállni, megszédülök. Még több időt kell ágyban töltenem, és amikor nem fekszem, úgy érzem, hogy mindenki engem néz, és a Veszettek haragja kemény, mint egy kőfal. Lehet, hogy csak a fantáziám játszik velem, de végeredményben az egész az én hibám. A zsákmány is szegényes. Csótány elejt egy-két nyulat, aminek mind nagyon örülünk, ám a húsuk kemény és mócsingos, ráadásul a terítésnél észrevesszük, hogy alig jut mindenkinek. 80

Aztán egyik nap éppen a raktárban söprögetek – Holló ragaszkodik hozzá, hogy a lehető legtisztábban tartsunk minden helyiséget –, amikor hangokat hallok a felszínről: nevetés és futás hangjait. Lábak dübörögnek lefelé a lépcsőn. Vadász rohan le a konyhába, nyomában egy idősebb asszonnyal, Miyakóval. Napok óta nem láttam őket ilyen elevennek, ahogy mást sem. – Holló merre van? – kérdezi Vadász kifulladva. Megvonom a vállam. – Nem tudom. Miyako csalódottan felnyög, majd Vadásszal együtt sarkon fordulnak, hogy visszaszaladjanak. – Mi történt? – kérdezem. – Üzenetet kaptunk a túloldalról – meséli Vadász. Jobb hangulatukban túloldalnak nevezik a bekerített településeket, rosszabb hangulatukban Zombiországnak. – Ma utánpótlást küldenek. Segítség kell a szállításhoz. – Tudsz segíteni? – kérdezi Miyako fürkésző tekintettel. Az asszonynak széles válla van, és nagyon magas is – ha eleget tudna enni, egy valóságos amazon volna. Így viszont merő vékony izomköteg. Megrázom a fejem. – Nem... nem vagyok elég erős. Vadász és Miyako egymásra néz. – A többiek majd segítenek – mondja Vadász halkan. Felrohannak, a lépcsőn; egyedül hagynak. 81

A délután későbbi részében tízen jönnek vissza, csuromvizesen, jókora szemeteszsákokkal. A zsákokat a határnál engedték a Cochero-folyó vizébe, onnan sodródtak idáig. Most még Holló sem tud rendet tartani, sőt a saját izgatottságát sem tudja leplezni. Az emberek darabokra szaggatják a zsákokat, és kiabálva, ujjongva fogadják a padlóra guruló élelmiszert: konzervált babot, tonhalat, csirkét, levest, több zacskó rizst, lisztet, lencsét, szárazbabot, szárított húst, zsákokba adagolt diót és gabonapelyhet, valamint törölközőbe csomagolt főtt tojásokat. Küldtek még sebtapaszt, vazelint, ajakbalzsamot, orvosi eszközöket, kötszereket, sőt egy csomag új alsóneműt is, illetve használt ruhákat, szappant és sampont. Sarah magához öleli a szárított hűsszalagokat, Holló pedig a szappanos zsákba dugja az orrát. Olyan, mint egy születésnap, csak sokkal jobb: az ajándék közös, és az őszinte boldogság mindnyájunkat eláraszt. Ebben a pillanatban érzem először úgy, mintha közéjük tartoznék. Végre valóban megfordult a szerencsénk, mivel Tövis pár órával később egy őzet hoz le. Aznap este fogyasztjuk el az első kiadós vacsorát az érkezésem óta. Hatalmas tányérokon szolgáljuk fel a barna rizst, és bőven halmozzuk rá a paradicsommal és szárított fűszerekkel párolt húst. Annyira finom, hogy sírni tudnék, és Sarah el is sírja magát – ott ül a padon, és a tányérja fölött zokog. Miyako átkarolja, és a hajába suttog valamit. 82

A gesztus anyámat juttatja eszembe; pár napja kérdezősködtem felőle Hollónál, de nem lettem okosabb. Hogy néz ki? – kérdezte Holló, és be kellett vallanom, hogy nem tudom. Kiskoromban hosszú, finom gesztenyebarna haja volt, és teliholdszerű arca. Miután azonban tíz évig sínylődött Portland börtönében, a Kriptában – mindvégig ott volt, amíg én halottnak hittem – kétlem, hogy hasonlít a ködös gyermekkori emlékképeimre. Annabelnek hívják – mondtam neki, ám Holló csak rázta a fejét. – Egyél, egyél! – szól rá Miyako a lányra, Sarah pedig ráveti magát a tányérra. Mindnyájan falunk, mint a kiéhezett ragadozók: belemarkolunk a rizsbe, majd felemeljük a tányért, hogy tisztára nyaljuk. Valaki a túloldalon még arra is gondolt, hogy óvatosan belecsempésszen a zsákba egy üveg whiskyt, egy pólóba bugyolálva, és mindenki örömujjongásban tör ki, amikor a palack elindul körbe az asztal körül. Amíg Portlandben éltem, csak egyszerkétszer ittam alkoholt, és soha nem értettem, mit szeretnek benne. Iszom egy kortyot az üvegből, a whisky pedig szinte felperzseli a nyelőcsövemet. Köhögni kezdek. Vadász vigyorogva veregeti meg a hátamat. Tövis szinte kitépi az üveget a kezemből, és kurtán csak ennyit szól: – Ne igyál, ha csak kiköpni tudod! 83

– Majd megszokod – hajol oda hozzám Vadász suttogva. Szinte ugyanazt mondja, mint Sarah egy héttel ezelőtt. Nem tudom pontosan, hogy a whiskyről vagy Tövis modoráról beszél-e, de érzem, hogy máris valami meleg ragyogás tölti meg a hasamat. Amikor újra odaér hozzám a palack, nagyobbat kortyolok belőle. A melegség már a fejembe is felkúszik. Később minden töredékessé válik, mintha találomra Összekevert fényképeken látnám a jeleneteket. Miyako és Lu összeölelkezve táncol a sarokban, a többiek pedig tapsolnak. Kék egy padon összekucorodva alszik, amíg Mókus fel nem emeli, és ki nem viszi. Holló feláll egy másik padra, és a szabadságról szónokol. Nevet, sötét haja csillogó függönyre hasonlít, Tövis pedig lesegíti a padról. Barna kezek fonódnak a derekára, és egy feszült pillanatig megáll a levegőben, Tövis megtartja. Elrepülő madarak jutnak eszembe. Aztán Alex. Egy nap Holló váratlanul odafordul hozzám, és azt mondja: – Ha itt akarsz maradni, dolgoznod kell. – Dolgozni fogok – vágom rá. – Takarítanod kell, vizet kell forralnod. Mi hozunk vizet, keresünk élelmet, felderítjük az üzeneteket. Még Nagymama is részt vesz a vízhordásban... nehéz vödröket cipel másfél mérföldről... pedig hatvanéves. 84

– Én... – Hollónak természetesen igaza van. Mindennap gyötör a bűntudat, olyan fullasztóan, mint a sűrű, föld alatti levegő. Hallottam, ahogy Tövis azt mondja neki: kárba vész az ágy, amin fekszem. Utána másfél órán át kellett guggolnom a raktárban, hogy abbamaradjon a testem remegése. A lakóbázison egyedül Vadász kedves hozzám, de ő mindenkihez kedves. – Én nem vagyok rá készen. Nem vagyok elég erős. Holló egy darabig néz rám. Hagyja, hogy a csend kényelmetlenül hosszúra nyúljon közöttünk, és felfogjam a szavaim képtelen mivoltát. Ha nem vagyok elég erős, az az én hibám. – Nemsokára költözünk. Pár hét múlva elkezdjük az átszállítást. Minden segítségre szükség van. – Költözünk? – kérdezem. – Délre. – Elfordul, és lassan elindul a folyosó felé. – Télre be szoktuk zárni ezt a bázist. Ha velünk akarsz jönni, segítened kell. – Egy pillanatra megáll, majd visszafordul, és felvonja az egyik szemöldökét. – De persze itt is maradhatsz. Itt kegyetlen a tél. Ha a folyó befagy, nincs élelem. Talán ezt akarod? Nem válaszolok. – Holnapig még gondolkodhatsz. Másnap reggel Holló egy rémálomból ébreszt fel. Zihálva ülök fel a matracon. Arra emlékszem, hogy 85

zuhantam a levegődben, meg egy fekete madárrajra. A többi lány még alszik, ritmikus légzésük megtölti a szobát. Valahol egy gyertya éghet, mert halvány fény dereng. Éppen hogy ki tudom venni Holló körvonalait, ahogy előttem guggol. Látom, hogy már felöltözött. – Hogy döntöttél? – kérdezi suttogva. – Veletek akarok maradni – felelem, mert hirtelen nem tudok mást mondani. A szívem még mindig zakatol. Nem látom az arcát, de mintha hallanám a mosolyát: az ajka recsegését, az apró kis kilégzést, talán halk nevetést. – Jó döntés. – Felemel egy horpadt vödröt. – Itt az idő vizet hozni. Holló hátrébb megy, én pedig tapogatózva keresem a ruháimat a sötétben. Amikor megérkeztem a bázisra, éktelen felfordulásnak láttam a hálószobát: mintha bomba robbant volna a ruhák és egyéb holmik között. Idővel rájöttem, hogy nem is akkora a rendetlenség. Mindenkinek van egy kis területe, a saját dolgainak fenntartott rész. Láthatatlan köröket húztunk az ágyunk, a pokrócunk vagy a matracunk köré, és ádázul, kutyák módjára őrizzük a határt. Mindenünket, ami van, és amire szükségünk van, a saját kis körünkön belül kell tartanunk. Ha kikerül onnan, már nem a miénk. Én is a matracom végében tartom összehajtva a ruhatárból kihozott ruhadarabokat. Kibotorkálok a szobából, és végigmegyek a folyosón. A konyhában találom meg ismét Hollót, üres vödrök között, 86

amint éppen a tegnapi tüzet próbálja meg felszítani a bot égett végével. Itt sem kapcsolta fel a lámpákat; csak pazarolnánk az elemeket. A füstölő fa, az alacsonyan imbolygó árnyékok és Holló narancsszín ragyogással beburkolt válla; olyan az egész, mintha fel sem ébredtem volna az álmomból. – Kész vagy? – kérdezi Holló. Feláll, és mindkét karomra ráakaszt egy-egy vödröt. Bólintok, ő pedig a többi vödör felé int a fejével. Felmegyünk a lépcsőn, és a föld kiköhög minket a felszínre. A kiszabadulás, a szűkös térből és fullasztó levegőből való kitörés pont olyan felkészületlenül és hirtelen ér, mint először, amikor Sarah körbevezetett a bázison. Elsőként a hideg döbbent meg; a jeges szél, amely azonnal befúrja magát a pólóm alá. Akaratlanul is felnyögök. – Mi a baj? – kérdezi Holló, most, hogy a felszínen vagyunk, már nem suttogva. – Fázom. A levegőben már a tél szagát lehet érezni, bár a fákon még fent vannak a levelek. A láthatáron, szaggatott lombú fák vonala fölött már látszódik a sápadt aranyszínű napfény, és egyre feljebb terjeszkedik. Az egész világ szürke és lila. A madarak és egyéb állatok éppen csak ébredeznek. 87

– Egy hét sincs hátra októberig – vágja rá Holló, felhúzva az egyik vállát, és amikor megbotlom egy félig földbe süppedt fémdarabban, rám szól: – Nézz a lábad elé! Akkor jövök rá, hogy egyszerűen csak követtem a napok ritmusát, az agyamban húztam a strigulákat minden eltelt nap után, valójában azonban mindvégig úgy tettem a föld alatti bezártság idején, mintha a világ többi része is mozdulatlanná dermedt volna. – Szólj, ha túl gyorsan megyek! – mondja Holló. – Oké. – Furcsának tűnik a hangom az üres, híg őszi levegőben. Végigmegyünk a régi főúton. Holló könnyedén jár, szinte ösztönösen kerüli ki a felrepedt beton hasadékait, az alattomos, göcsörtös fémhulladékot, ahogy korábban Sarah is. Szeder a régi bank pincéjének bejáratánál vár ránk, ahol a fiúk hálóhelye bújik meg. Szedernek sötét haja van, és tejeskávészínű bőre. Ő az egyik legbékésebb természetű a fiúk között, tőle egyáltalán nem félek. Általában Vadásszal együtt látni őket, és a kettősük a Hanával való barátságomat juttatja eszembe: a sötét és a világos. Holló több vödröt is átad neki szótlanul, Szeder pedig némán folytatja velünk az utat. Közben egyszer rám mosolyog, amit hálásan fogadok. Noha tényleg hideg a levegő, hamarosan izzadni kezdek, és a szívem fájdalmasan dübörög a bordáimon. Már egy hónap is eltelt azóta, hogy utoljára húsz méternél 88

többet gyalogoltam egyszerre. Elgyengültek az izmaim, és pár perc alatt még az üres vödrök cipelésétől is fájni kezd a vállam. Összevissza mozgatom a fogantyúkat a tenyeremben, de nem panaszkodom, és nem kérek segítséget Hollótól, habár biztosan látja, mennyire nehezen bírom. Bele sem akarok gondolni, milyen hosszú lesz az út és lassú a haladás visszafelé, a teli vödrökkel. Magunk mögött hagyjuk a lakóbázist és a főutat, majd lekanyarodunk a fák sűrűjébe. A levelek az arany, a narancs, a vörös és a barna legkülönfélébb árnyalataiban pompáznak körülöttünk, mintha az egész erdő égne: mintha gyönyörűen, lassan parázslana. Érzem magam körül a végtelenné kibomlott, falak nélküli, ragyogó nyílt teret. Láthatatlan állatok neszeznek a száraz avarban, balra és jobbra is. – Mindjárt ott vagyunk – kiált vissza Holló. – Remekül haladsz, Lena! – Köszi – nyögöm ki. Izzadság csurog a szemembe, és már el sem tudom képzelni, hogy valaha is fáztam. Már azzal sem vesződöm, hogy a könyökömmel elhajlítsam az ágakat az útból. Ahogy Szeder félrelöki őket előttem, pont rám vágódnak vissza, és keményen megcsípik a karomat és a lábamat. Mintha kisebb korbácsokkal csapkodnának. De annyira fáradt vagyok, hogy ez sem érdekel. Úgy érzem, órák óta megyünk, pedig ez lehetetlen. Sarah azt mondta, hogy a 89

folyó mindössze egy mérföldre van a bázistól, és még a nap is csak a horizonton van. Miután továbbgyalogolunk egy kicsit, egyszer csak a madárcsicsergés és a lombok közötti szélzúgás mellett megüti a fülünket a víz csörgedezésének hangja. Aztán megszakad a fák sűrűje, a talaj sziklássá válik, és egy széles, sekély patak partján találjuk magunkat. A napfény megcsillan a hullámokon, olyan hatást keltve, mintha érmék lapulnának a mederben. Bal kéz felé, úgy tizenöt méterrel arrébb egy kisebb zuhogó is feltűnik; ott, ahol a víz néhány zuzmóval borított, fekete kövön robog lefelé. Váratlanul elfog a vágy, hogy sírva fakadjak. Ez a hely öröktől fogva létezik: miközben a városokat lebombázták, és a falak szétrobbantak, ez a folyó végig itt volt, szaladt át a köveken, eltelve saját gurgulázó nevetése hangjával. Milyen parányi, ostoba lények vagyunk! Eddigi életemben javarészt a természetet tartottam ostobának: vaknak, állatiasnak, rombolónak. Rólunk, emberekről hittem azt, hogy tiszták, okosak és nagy hatalmúak vagyunk; leigáztuk és irányításunk alá vontuk a világ többi részét, ledöngöltük, üveglemezekre tűztük, és beleragasztottuk Shhh Könyvébe. Holló és Szeder már belegázoltak a folyóba, ahol guggolva töltik meg a vödröket. 90

– Gyerünk! – siettet Holló. – Nemsokára felébrednek a többiek is! Mindketten mezítláb gyalogoltak, nekem viszont le kell kuporodnom, hogy kioldjam a cipőfűzőmet. Az ujjaim megdagadtak a hidegtől, és alig érzem őket. A forróság lüktetve terjeng fel-alá a testemben. Nehezen boldogulok a fűzővel, és mire odabotorkálok a folyópartra, Holló és Szeder már rég megtöltötték és felsorakoztatták a vödreiket. Az összegyűjtött víz felszínén fűszálak és döglött bogarak lebegnek; ezeket később fogjuk kiszedni, mielőtt fertőtlenítés céljából felforraljuk a vizet. Amikor belépek a folyóba, majdnem magával is ragad. Még a part közvetlen közelében is sokkal erősebb az áramlás, mint amilyennek kívülről látszik. Vadul csapkodok körbe a karommal, próbálok talpon maradni, de közben leejtem az egyik vödrömet. A parton várakozó Szeder elneveti magát. Magas, meglepően kedves hangon nevet. – Jól van! – Holló meglöki, amikor odaér hozzá. – Legyen ennyi elég a bemutatóból! Találkozunk a bázison! Szeder szófogadóan érinti két ujját a halántékához. – Viszlát később, Lena! – köszön el, és akkor döbbenek rá, hogy egy hét óta most először szólított meg valaki Hollón, Sarah-n és Vadászon kívül. – Viszlát! 91

A folyómedret apró kavicsok borítják, amiket csúszósnak és keménynek érzek a csupasz talpammal. Visszaveszem az elejtett vödrömet, és leguggolok vizet gyűjteni, ahogy Hollótól és Szedertől láttam. A teli vödröt még nehezebb visszavinni a partra. Gyenge a karom, és a vödör fémfüle fájdalmasan váj a tenyerembe. – Na, még egy van! – közli Holló, aki összefont karral figyel. A második vödör kicsit nagyobb az elsőnél, és miután megtöltöttem vízzel, nehezebb is kivinni. Görnyedten, két kézzel cipelem, és hagyom, hogy nekiütődjön a lábszáramnak. Kigázolok a folyóból, majd egy megkönnyebbült sóhajjal megpihenek a parton. Fogalmam sincs, hogy fogom visszavinni a két vödröt egyszerre a bázisra. Képtelenség. Órákba fog telni. – Indulhatunk? – kérdezi Holló. – Csak egy perc – kérem, térdre támasztott kézzel. A karom már most is remeg egy kicsit. A lehető legtovább szeretnék abban a pózban maradni; engedni, hogy a lombokon átszüremkedő napfény simogasson, a folyó saját, ősi nyelvén duruzsoljon, a madarak pedig ide-oda suhanjanak körülöttem a fák között. Alexnek nagyon tetszene ez a hely – jut eszembe akaratlanul is. Minden erőmmel távol tartottam magamtól a nevét, sőt a lényének emlékét is. 92

A folyó túlpartján egy tintakék madár bukkan fel, és a víz szélénél tollászkodik. Hirtelenjében úgy érzem, semmit sem akartam még annyira életemben, mint most a víz alá merülni és úszni, lemosni magamról a koszt és izzadságot, amit a bázison hiába sikáltam. – Elfordulnál? – kérdezem Hollót. A lány a szemét forgatja, de halvány mosollyal az orra alatt engedelmeskedik. Lerángatom magamról a nadrágomat és a bugyimat, majd lehúzom a pólómat is, és a fűre dobom. Amikor ismét begyalogolok a vízbe, egyszerre hasít belém a fájdalom és az öröm – a metsző hideg szinte vagdossa a testemet. Ahogy a folyó közepe felé haladok, és a kövek egyre nagyobbá és laposabbá válnak a lábam alatt, az áramlat egyre erősebben rángat. Bár a folyó elég keskeny, a zuhogón túl sötét terület tűnik fel, ahol a mélyülés természetes úszómedencét hoz létre. Ott állok reszketve a térdem körül robajló vízzel, és az utolsó másodpercben mégsem tudom magam rávenni. Annyira sötét, fekete, mély az a víz... – Nem fogok örökké itt állni! – kiabál Holló háttal nekem. – Öt perc! – kiáltom vissza, majd széttárom a karom, és előrevetem magam. A víz minden oldalról rideg, merev, áthatolhatatlan falként csap meg, testem összes idegszála könnyezik tőle. 93

Cseng a fülem, és körülöttem mindenfelé robajlás, zubogás, örvény Egy korty levegő sem marad bennem, ezért fulladozva török a felszínre. A nap egyre feljebb araszol a fejem fölött, az égbolt elmélyül, és tapinthatóan szilárdnak tűnik. Aztán egyszer csak megszűnik a hideg. Ismét alámerülök, taposom a vizet, és engedem, hogy a folyó húzzon-vonjon. Most, hogy víz alatt van a fejem, érteni vélem a kiejtését, a bugyborékolást, csobogást. A fülem pont azt a nevet hallja a víz alatt, amit annyira próbáltam elfelejteni – Alex, Alex, Alex –, és azt is hallom, ahogy magával viszi végtelen útjára. Reszketve és nevetve evickélek ki a vízből újra, aztán vacogó fogakkal, kékre vált körmökkel öltözöm fel. – Nem is hallottalak még nevetni – közli Holló, miután minden ruhát magamra húztam. Tényleg így van. Nem nevettem azóta, hogy a Vadonba kerültem. Furcsán jó érzés. – Készen állsz? – Igen. Ezen az első napon csak egy vödröt bírok egyszerre vinni, mind a két kezemre szükségem van. Sok vizet ki is locsolok útközben, izzadva és átkozódva. Lassú csoszogással teszek meg pár métert, majd leteszem az egyik vödröt, és visszamegyek a másikért. Azt is cipelem néhány méteren, és zihálva megpihenek. 94

Holló előrébb jár. Időnként megáll, leteszi a vödreit, lehúz némi kérget a közeli fűzfákról, és elszórja, hogy tudjam, merre kell mennem, miután őt szem elől tévesztettem. Fél óra múlva visszajön hozzám, kezében egy vízzel teli fémpohárral. Fertőtlenített ivóvizet hoz, valamint egy kisebb batyuban mandulát és mazsolát. Most már magasan jár a nap; ragyogó fénye pengékhez hasonlóan tűz keresztül a fák lombján. Holló mellettem marad, de egyszer sem ajánlja fel a segítségét, és én sem kérem. Közömbösen, összefont karral figyeli lassú, gyötrelmes haladásomat az erdőn keresztül. Végső szintidő: két óra. A tenyerem tele van hólyagokkal, az egyik cseresznye nagyságú. Annyira remeg a karom, hogy alig tudom az arcomhoz emelni a kezem, amikor le akarom mosni az izzadságot az arcomról. Az egyik kezemen nyers, vörös vágás is éktelenkedik: az egyik vödör füle teljesen ledörzsölte a bőrömet. Vacsoránál Szeder nekem adja a legnagyobb adag rizst és babot, és bár a hólyagok miatt alig tudom mozgatni a kezem, ráadásul Mókus oda is égette a rizst, így az alja sötétbarna és ropogós, úgy érzem, ennél jobbat még nem ettem, amióta a Vadonba jöttem. Annyira elfáradok, hogy vacsora után felöltözve alszom el, szinte abban a pillanatban, amikor a fejem a párnához 95

ér. Így imádkozni is elfelejtek azért, hogy többé ne ébredjek fel. Csak másnap reggel jövök rá, hogy szeptember 26-a van. Hana tegnap átesett a kezelésen. Hana elveszett. Alex halála óta nem sírtam. Alex életben van. Megrögzötten ismételgetem magamban a gondolatot mindennap, miközben kínzó lassúsággal edzeni kezdek ismét a tintakék, ködös hajnalban. Ha el tudok futni a régi bankig, ha túlélem, hogy a tüdőm szétrobban, a combom vadul remeg, akkor Alex is életben van. Először csak tizenkét méter, majd tizennyolc, aztán két perc egyhuzamban, majd négy. Ha eljutok addig a fáig, Alex vissza fog jönni. Alex ott áll a legközelebbi domb mögött; ha fel tudok futni a tetejére, meg is fogom látni. Az első próbálkozásnál körülbelül tucatszor fordul ki a bokám. Nem vagyok hozzászokva a szeméttel teleszórt vidékhez, és alig látok a gyér, borongós hajnali fényben. Idővel azonban javul a látásom, vagy csak a lábam tanulja meg az útvonalat, mert pár hét alatt hozzászokik a testem a talaj göröngyeihez és kanyarulataihoz, a felfordult utcák és 96

épületek geometriájához, és hamarosan képes vagyok végigfutni a régi főutcán anélkül, hogy a lábamat nézném. Aztán még messzebbre jutok, még gyorsabban. Alex életben van. Csak még egy hajrá, egy utolsó sprint, és meglátom. Amikor Hanával együtt gyakoroltunk a tájfutásra, különféle játékokat játszottunk gondolatban, hogy fenntartsuk a motivációt. A futás leginkább mentális sport. Annyira vagy jó, amennyire jól edzettél, és annyira edzettél jól, amennyire a gondolkodásod jó. Ha a teljes 80 mérföldes távolságot végig tudja futni az ember gyaloglás nélkül, akkor 100%-ot fog teljesíteni a történelemvizsgákon is. Ilyenekkel tartottuk egymásban a lelket Hanával. Néha bejött, néha nem. Néha feladtuk, és nevetve mondtuk hét mérföld után: – Hoppá! Ott úszik el a történelemötös! Ez volt a lényege: valójában nem érdekelt. Egy szeretet nélküli világban nincs valódi tét. Alex életben van. Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Addig futok, amíg bedagad a lábam, vérezni kezd a lábujjam, felhólyagosodik a talpam. Holló utánam kiált, miközben előkészíti a hideg vizet a lábamnak. Óvatosságra int, fertőzésveszéllyel riogat, meg azzal, hogy errefelé nem olyan könnyű antibiotikumot szerezni. Másnap reggel bebugyolálom a lábujjaimat, és úgy gyömöszölöm be a lábam a cipőbe. Újra futok. Ha még 97

egy kicsit... ha még gyorsabban... akkor meglátod, meglátod, meglátod. Alex él. Nem őrültem meg. Tudom, hogy nem él. Amint lefutom az aktuális távot, és visszabicegek a templom pincéjébe, óriási pofonként ér a felismerés, mennyire ostoba és értelmetlen, amit művelek. Alex elment, és semennyi futás és vér nem hozza vissza. Tudom. Mégis újra meg újra megtörténik: futás közben mindig eljön az a század másodperc, amikor keresztülhasít rajtam a fájdalom, alig kapok levegőt, csak homályos színfoltokat látok – abban a töredék másodpercben, a fájdalom elviselhetetlen tetőfokán betölti a lényemet valami fehérség, és látok valamit balra, egy színt felvillanni (gesztenyebarna haj, mint az őszi lombkorona) –, és akkor biztosan érzem, hogy ha megfordulok, ott lesz, nevetve néz majd, és széttárja a karját. Persze nem fordulok meg. De egy nap majd megfordulok. Megteszem, és ő ott fog állni, és onnantól fogva minden rendben lesz. Addig pedig... futok.

98

most

A DMA-gyűlése után a tömeggel együtt én is kimegyek a kora tavaszi fényben fürdő udvarra. Még mindig lüktet bennünk az energia, ám a hidegben és a napfényben valahogy keményebbnek és gonoszabbnak érződik, mintha mindannyiunkat a pusztítás vágya hatná át. Több busz is kisorolt a járda mellé, és olyan hosszú sorok várnak a felszállásra, hogy a Javits Center lépcsőjén érnek véget. Fél órája várok, és már a harmadik busz indul el, amikor észreveszem, hogy a kesztyűmet a gyűlésteremben felejtettem. Erőt kell vennem magamon, hogy ne szitkozódjak. A kikezeltek tömegében állok, még a végén gyanússá tenném magam. Már csak húsz ember áll előttem, ezért egy pillanatra le is mondok a kesztyűről. Az utóbbi fél évben azonban sokat tanultam a nélkülözésről: a Vadonban a pazarlás halálos 99

bűn, és szinte mindig balszerencsét hoz. „Ma pazarolsz, holnap sóvárogsz” – ez Holló egyik kedvenc mondása. Kilépek a sorból, majd zavart és rosszalló pillantások kereszttüzében elindulok vissza a csiszolt üvegajtóhoz. A fémdetektort kezelő rendfenntartó már eltűnt, de otthagyta a hordozható rádióját bekapcsolva, meg a félig megivott kávéját, amiről lecsúszott a tető. A személyazonosságot ellenőrző nőt sem találom, az összecsukható asztalokról pedig eltűntek a DMA-s szórólapok. A mennyezeti lámpákat leoltották, és a félhomályban még hatalmasabbnak látszik a terem, mint egyébként. Az ajtó kinyitása után egy kicsit összezavarodom. Hirtelenjében úgy nézek az irdatlan nagy, hófödte hegycsúcsra, mintha felülről zuhannék rá. A képet arra a vászonra vetítették ki, amin korábban Julian Fineman kinagyított arcát lehetett látni. Máskülönben sötét van, csak a kép világít élesen, élénk színekben. Sűrű erdő tűnik fel a hegy tövében, mint valami sötét bunda, a csúcson pedig tőrökhöz hasonló kiszögellések nyúlnak az ég felé, csipkeszerű hóborítással. Szinte a lélegzetem is eláll. Gyönyörű táj. Aztán megváltozik a kép. Ezúttal egy halvány, homokos tengerpartot vetítenek ki, türkiz árnyalatokban gomolygó óceánnal. Beljebb megyek a terembe, és elfojtom a kikívánkozó sírást. Azóta nem láttam a tengert, hogy eljöttem Portlandből. 100

Újra változik a kép. Gigantikus, felfelé törekvő fákkal telik meg, amelyeknek vaskos ágaitól alig látszik az égbolt. Éles szögben hasít be a napfény a vörös törzsek és az aljnövényzet kacskaringós páfrányai és virágai között. Megbabonázva, lenyűgözve sétálok még közelebb – aztán nekimegyek egy összecsukható fémszéknek. Ebben a pillanatban valaki felpattan az első sorból, majd egy árnyék rávetül a vászonra, és eltakarja az erdő egy részét. Eltűnik a kép, felkapcsolódik a villany, és felismerem Julian Finemant. Távirányító van a kezében. – Mit keresel itt? – förmed rám. Váratlanul érte az érkezésem. Meg sem várja, hogy válaszoljak, azonnal folytatja. – A találkozónak vége. Az indulat alól a szégyen és a zavarodottság is kicseng a hangjából. Ebben a pillanatban rájövök, mi a titka Julian Finemannek: szeret ott ülni a sötétben, és más helyekre képzelni magát. Gyönyörű képeket nézeget. Annyira meglepődöm, hogy alig tudok válaszolni. – Én csak... itt hagytam a kesztyűmet. Julian elfordul. Látom, ahogy szorosabbra fogja a távirányítót. Amikor azonban visszanéz rám, összeszedett és udvarias benyomást kelt. – Hol ültél? – kérdezi. – Segítek megkeresni. – Nem! – tiltakozom, egy kicsit túlzottan is erőteljesen. Feszültséggel telik meg a levegő, akárcsak a gyűlés alatt. 101

Valami fájdalom hullámzik a lelkem mélyén... azok a képek, köztük az óceán, a hatalmas kivetítőn, olyan érzést keltettek bennem, mintha átzuhanhatnék téren és időn az erdőbe, vagy lenyalhatnám a havat a hegycsúcsról, mint a tejszínhabot egy kanálról. Bárcsak megkérhetném, hogy kapcsolja le a lámpát, és mutassa meg őket még egyszer! Ő azonban nem más, mint Julian Fineman. Megtestesít mindent, amit gyűlölök, és az égvilágon semmit sem fogok kérni tőle. Sietve odamegyek a korábbi ülőhelyemhez. Julian mindvégig mozdulatlanul les – kőszoborrá dermedve áll a helyén, a kiüresedett vetítővászon előtt. Csak a szeme mozog és él. Érzem a pillantását a nyakamon, a hátamon, a hajamba gubancolódva. Hamar megtalálom a kesztyűmet, felveszem a földről, és megmutatom Juliannek. – Megvan! – közlöm, szándékosan kerülve a tekintetét. Sebesen a kijárat felé veszem az irányt. Julian egy kérdéssel tartóztat fel. – Mióta álltál ott? – Tessék? – Megfordulok, és a szemébe nézek. Kifejezéstelen, kifürkészhetetlen az arca. – Mikor jöttél be? Hány képet láttál? Habozom, attól tartok, valami tesztnek vet alá. – A hegyet láttam – bököm ki végül. Lenéz a lábára, aztán ismét rám. Még abból a távolságból is megdöbbent a tekintete tisztasága. 102

– Erődítményeket, bázisokat keresünk – mondja, és felemeli az állát, mintha azt várná, hogy ellentmondok neki. – Veszettek táborait. Az összes felderítő technikát bevetjük. Szóval már ez is bebizonyosodott: Julian Fineman hazudik. Ugyanakkor már az is haladás, hogy egy Julianhez hasonló ember a szájára veszi ezt a szót. Két évvel ezelőtt a Veszetteket még kihaltnak hitték. Mindenkinek abban a hitben kellett élnie, hogy a Rajtaütés során kiirtották őket. Mitológiai lényekké váltunk, mint az egyszarvúak és a farkasemberek. Ez még az Incidensek előtt történt, mielőtt az ellenállás erőszakosabban is bebizonyította létezését, és többé nem lehetett hazugságban élni. Mosolyt erőltetek az arcomra. – Remélem, megtaláljátok őket. Minden túlélőt. Julian bólint. – Mielőtt ők találnak meg titeket – teszem hozzá, miközben megfordulok. Élesen rám reccsen a hangja. – Mit mondtál? Hátranézek a vállam fölött. – Mielőtt ők találnak meg minket – mondom még, aztán kimegyek az ajtón, és hagyom, hogy nagy dörrenéssel becsapódjanak mögöttem a szárnyai. 103

Mire visszaérek Brooklynba, már lement a nap. Hideg lakás fogad. A redőny be van csukva, csak az előtérben ég egy lámpa. A komódon jókora halomban állnak a levelek. SENKI NINCS BIZTONSÁGBAN, AMÍG MINDENKIT KI NEM KEZELNEK – olvasom az első borítékon. Ezt nyomtatták takaros betűkkel a lakcímünk fölé. Alatta pedig a folytatás: KÉRJÜK, TÁMOGASSA A DMA-T ! A posta mellett egy ezüsttálca várja, hogy belerakjam a személyazonosító okmányaimat. Már két kártya hever benne: Rebecca Ann Sherman és Thomas Clive Sherman. Egyikük sem mosolyog a hivatalos portréján, csak bámul bele a kamerába. Rebeccának nagy, barna szeme és szénfekete haja van, elöl tökéletesen elválasztva. Thomas haját olyan rövidre vágták, hogy már azt sem lehet megállapítani, milyen színű. Le van eresztve a szemhéja, mintha elaludni készülne. A kártyáik alatt az aktáik bújnak meg, szorosan összefűzve. Ha az ember átböngészné, mindent megtudhatna Rebeccáról és Thomasról: a születésük helyét és idejét, a szüleik és nagyszüleik nevét, a fizetésüket, az iskolai osztályzataikat, a kicsapongási eseteiket, a vizsgaeredményeiket, a házasságkötésük idejét és helyét, valamint korábbi lakcímeiket. A valóságban Rebecca és Thomas persze nem létezik, ahogy Lena Morgan Jones sem: a vékony arcú lány, aki szintén nem mosolyog a fotón. Odateszem a kártyámat 104

Rebeccáé mellé. Az ember sohasem tudhatja, mikor kerül sor ellenőrzésre vagy népszámlálásra. Jobb, ha nem kell kapkodva kotorászni. Tulajdonképpen az lenne a legjobb, ha senki sem kotorászna sehol. Amikor New York Gitybe költöztem, egy csapásra megértettem, miért ragaszkodott Holló annyira a rendhez a Vadonban. Látszatra mindennek stimmelnie kell. Sima felszínre van szükség. Nem szabad morzsákat hagyni. Így nem marad mögöttünk követhető nyom. A nappaliban behúzták a függönyt. A meleg bent marad, a kíváncsi tekintetek kint rekednek – el lehet zárkózni a szomszédoktól, a rendfenntartóktól, az őrjáratoktól. Zombiországban mindig figyel valaki. Nincs sajnálat, nincs gyűlölet, nincs szomorúság; csak félelmet éreznek, meg arra vágynak, hogy az irányításuk alatt legyen minden. Ezért lesnek, kutatnak, és tolakodnak. A konyha a lakás végében helyezkedik el. Az asztal fölött Thomas Fineman fényképe lóg, mellette pedig Cormac T. Holmesé, azé a tudósé, aki állítólag az első procedúrát elvégezte. A tűzhely mögött egy kis kamrát alakítottak ki. Keskeny polcok sorakoznak a falain, zsúfolásig telepakolva élelmiszerrel. Nehéz elűznöm a hosszú éhezés emlékét, és mindnyájan – akik ismerjük azt az állapotot – titokban felhalmozókká váltunk. Müzliszelettel tömjük tele a 105

táskánkat és cukorkás zacskókkal gyömöszöljük tele a zsebeinket. Az ember sohasem tudhatja, mikor tér vissza az éhínség. A kamra egyik fala valójában titkos ajtó. Könnyedén ki lehet nyitni, és egy durva falépcső tárul fel mögötte. Az alagsor halványan ki van világítva, lentről pedig szaggatott beszélgetés ritmusa hallatszik fel. Holló és Tövis veszekszik – a szokásos balhé és hallom, ahogy Tövis lehangoltan ezt mondja: – Csak azt nem értem, miért nem tudunk őszinték lenni egymással! Elvileg ugyanazon az oldalon állunk. Holló élesen ráförmed. – Tudod, hogy ez nem így működik, Tövis. Így a legjobb. Bíznod kell bennem. – Te vagy az, aki nem bízik... Tövis azonnal elhallgat, amikor becsukom az ajtót magam mögött. Nem szoktam ilyen hangosan érkezni, de most szeretném, ha tudnának a jelenlétemről. Utálom, ha marakodnak – amíg át nem szöktem a Vadonba, nem is hallottam felnőtt embereket veszekedni bár később bőven volt időm és módom megszokni. Muszáj volt. Mindig találnak okot a civakodásra. Lemegyek a lépcsőn. Amikor leérek, Tövis elfordul, és a szeme elé teszi a kezét. – Elkéstél! – szól rám Holló. – A gyűlés órákkal ezelőtt véget ért. Mi történt? 106

– Lekéstem az első buszokat. – Mielőtt kioktathatna, gyorsan hozzáteszem: – Otthagytam a kesztyűmet, vissza kellett mennem érte. Beszéltem Julian Finemannel. – Hogy mit csináltál? – fortyan fel a lány. Tövis sóhajt, majd megdörgöli a homlokát. – Egy percig, nem tovább. – Majdnem elmesélem nekik, milyen tájképeket láttam, de az utolsó pillanatban meggondolom magam. – Nincs gáz. Semmi sem történt. – De igenis gáz van, Lena! – szól közbe Tövis. – Mit mondtunk neked? Az a legfontosabb, hogy ne tűnjünk el a radarról! Néha úgy érzem, hogy Tövis és Holló túl komolyan veszik a házastársi szerepüket – mint Thomas és Rebecca és alig tudom visszafogni magam, hogy ne forgassam a szemem. – Nincs miért aggódni! – De, minden miatt aggódni kell! Hát nem érted? Mi... Holló félbeszakítja. – Érti. Ezerszer hallotta. Szállj már le róla, jó? Tövis egy darabig némán nézi a lányt. Szája vékony, fehér vonallá keskenyedik. Holló rezzenéstelenül állja a tekintetét. Tudom, hogy az én dolgaimon kívül más problémák is idegesítik őket, mégis erős bűntudat hasít belém. Csak rontom a helyzetet. – Hihetetlen vagy – jelenti ki Tövis lassan. Valószínűleg nem akarja, hogy én is halljam. 107

Azzal elmegy mellettem, és felszalad a lépcsőn. – Hova mész? – kiált utána Holló, és kis ideig látok valamit villogni a szemében. Mintha sóvárogna vagy félne, nem tudom eldönteni. Mielőtt rájönnék, el is tűnik. – Ki! – rikkantja vissza Tövis, de nem áll meg. – Idelent nincs levegő. Alig tudok lélegezni. Már kint is van a kamrában. Az ajtó kattanva becsukódik, és Hollóval kettesben maradunk. Egy darabig némán állunk egymással szemben, aztán Holló nevetve legyint egyet. – Ne is törődj vele! Tudod, milyen. – Igen – válaszolom kicsit feszülten. A veszekedés megkeserítette a légkört. Tövisnek igaza volt. Fülledt, áporodott az alagsor levegője. Máskülönben ez a kedvenc helyiségem a házban, ez a titkos pince. Tövis és Holló is így érez. Csak ezen a helyen szabadulhatunk meg az álruhától, az álnevektől, a kitalált múlttól. Itt, lent mintha emberek laknának. A felső szint csupán egy szokványos lakás, szokványos szagokkal, tele hétköznapi, megszokott dolgokkal. Mégis visszás érzés odafent lenni; mintha ferde alapokra építették volna a házat. Az épület többi részével ellentétben az alagsor egy romhalmaz. Holló nem tud olyan gyorsan takarítani és rendezni, amilyen gyorsan Tövis felhalmoz és szétrámol. Könyvek – valódi, betiltott, régi könyvek – sorakoznak 108

mindenütt. Tövis gyűjti őket, sőt ennél többről van szó. Úgy hordja be őket a búvóhelyre, mint mások az élelmet. Megpróbáltam beleolvasni néhány kötetbe, csak hogy belepillantsak a kúra feltalálása előtti időkbe, a kerítések nélküli korszakba, de már a gondolatra is fájdalom hasított a szívembe: az a határtalan szabadság, érzés és élet! Sokkal jobb, ha az ember meg sem próbálja elképzelni. Alex imádta a könyveket. Ő mutatta meg nekem, mi a költészet. Ezért sem olvasok már. Holló sóhajt, aztán idegesen egybegyűjti a szétszórt papírokat a szoba közepén álló, rozoga asztalról. – E miatt az átkozott gyűlés miatt van minden. Az emberek nem férnek a bőrükbe. – Mi baj van? – kérdezem. Holló ismét legyint a kérdésre. – Csak a szokásos. Egy zendülésről pletykálnak. A föld alatti ellenállás szerint Dögevők is jönnek, és nagy felfordulás lesz. De nem erősítették meg a hírt. Holló hangja keménységgel telik meg. Még kiejteni sem szeretem azt a szót, hogy Dögevők. Rossz íze van, csupa rothadás meg hamu. A Dögevőket a Veszettek és az ellenállók is egyformán utálják. Rontják a megítélésünket. Mindenki egyetért abban, hogy le fogják rombolni vagy már le is rombolták mindazt, amit mi elértünk. A Dögevők is Veszettek, de nem állnak ki és nem harcolnak semmiért. Egyszerűen le akarják rombolni a falakat és meg akarják 109

szüntetni a kúrát. A Dögevők pusztítani, lopni és gyilkolni akarnak. Felégetnék az egész világot. Csak egyszer futottam össze egy csapat Dögevővel, de még mindig rémálmok kísértenek miattuk. – Nem fog sikerülni nekik – mondom a lehető leghatározottabb hangon. – Nem tudnak szervezetten fellépni. Holló vállat von. – Reméljük. Elkezdi egymásra rakni a könyveket, és precízen elrendezgeti a sarkukat. Egy pillanatra nagyon megsajnálom: ott áll a rendetlenség közepén, és úgy iparkodik, mintha ettől megváltozhatna valami. – Segíthetek valamiben? – Nem, hagyd csak! – Szoros kis mosoly villan fel az ajkán. – Ez az én dolgom. Ismét egy Holló-mondás. Mantraként hajtogatja, akárcsak azt, hogy a múlt halott. A félelmét győzi le általa. Mindnyájunknak szükségünk van ilyen mantrákra; az ilyen tömör, személyes igazságok segítenek minket az előrehaladásban. – Oké! Egy darabig még állok ott. Különös érzés fog el. Néha úgy tűnik, Holló a családom – legalábbis a lehető legközelebb áll hozzá máskor viszont ráébredek, hogy semmivel sem ismerem jobban, mint augusztusban, 110

amikor megtalált az erdőben. Fogalmam sincs róla, ki volt, mielőtt átkerült a Vadonba. Azt a részét elzárta a világ elől, és berakta összehajtva valami mély, sötét, elérhetetlen helyre. – Menj! – szól rám, és fejével a lépcső felé int. – Késő van. Enned kéne valamit. Miközben felsétálok a lépcsőn, újra megsimítom a falra erősített fémtáblát. Még a Vadonban, félig a sárba és koszba süppedve találtuk a költözés idején; akkortájt már alig éltünk, kimerülten, éhesen, betegen és átfagyva meneteltünk. Szeder vette észre, és amikor kiemelte a földből, a napfény éppen keresztülhasított a felhőkön. Ettől a fém hirtelen fehéren izzott fel, így alig tudtam elolvasni a szám alá nyomtatott szavakat. Régi szavak; szavak, amelyektől majdnem térdre rogytam. Élj szabadon vagy sehogy! Négy szó. Tizennyolc betű. Dudorok, mélyedések, kanyarulatok az ujjbegyeim alatt. Egy tömör, személyes igazság. Elszántan ragaszkodtunk hozzá, és a hitünk valósággá vált.

111

akkor

Nappal egyre hidegebb van. Reggelenként zúzmara borítja a füvet. A levegő marja a tüdőmet futás közben, a folyó partjánál vékony jégkéreg képződött a vízen, amely eltörik a lábunk alatt, amikor begázolunk vízért. A nap lomhán jár, egyre korábban és korábban hanyatlik le a láthatáron, miután erőtlenül végigúszott az égbolton. Apránként egyre izmosabb leszek. Olyan vagyok, mint a kő, amit lassan formára csiszol a víz. Fa vagyok, amit megperzsel a tűz. Az izmaim kötelek, a lábam fából van. Felhólyagosodott a tenyerem és a talpam, vaskos és tompa rajtuk a bőr, akár a kő. Egy napot sem hagyok ki. Önként jelentkezem vízhordásra mindennap, bár elvileg váltogatjuk a szerepeket. Hamarosan már egyszerre is tudok két vödröt vinni egészen a bázisig, szünet vagy pihenő nélkül. 112

Alexet látom magam mellett az erdőben; előbukkan az árnyak közül, majd visszabújik, rejtőzködik a karmazsinvörös-sárga fák között. Nyáron még élénkebb volt: láttam a szemét, a haját, a könyöke villanását. Ahogy egyre több levél kavarog a talajon, és egyre több fa csupaszodik le, ő is határozott fekete árnyékká válik: éppen csak feltűnik a látóterem szélén. Sokat tanulok. Vadász megmutatja, hogyan kapjuk meg az üzeneteket: a túloldalon lévő szimpatizánsok különféle jeleket küldenek egy hamarosan érkező szállítmányról. – Gyere velem! – mondja egyszer reggeli után. Kékkel éppen az edényeket sikáljuk a konyhában. A kislány soha nem nyílt meg igazán előttem. Egyszerű bólintásokkal vagy fejrázásokkal válaszol a kérdéseimre. Annyira alacsony, szégyenlős és vékony csontú, hogy ha vele vagyok, akaratlanul is mindig Grace jut eszembe. Ezért kerülöm, amennyire csak lehet. – Hova? – kérdezem. Vadász elvigyorodik. – Jól tudsz mászni? Váratlanul ér a kérdés. – Elég jól – vágom rá, mert hirtelen eszembe jut, ahogy Alexszel felmásztunk a kerítésen. Sietve egy másik képet jelenítek meg képzeletben: a Deering Oaks Park egyik hatalmas juharfáján mászom felfelé. Hana szőke haja fel113

felvillan a sűrű lomb között. A fatörzset ölelgeti, nevet, és kiabál, hogy másszak feljebb. Aztán őt is száműznöm kell a gondolataimból. Már megtanultam törölni a nemkívánatos emlékképeket a Vadonban. Egyszerűen csak kivágom a képből – a hangját, villogó hajkoronáját –, és csak a magasság, az imbolygó lomb és a zöld fű érzése marad meg bennem. – Akkor itt az ideje megmutatnom a fészkeket – állapítja meg Vadász. Egyáltalán nem kívánkozom kifelé. Farkasordító hideg volt előző este. A szél sikoltozott a fák között, leosont a lépcsőn is, és föld alatti vackunk minden egyes repedésébe és fülkéjébe beledugta hosszú, jeges ujjait. Reggel félig megfagyva jöttem le a futás után, az ujjaim használhatatlanná dermedtek. A fészkek viszont érdekelnek – már a bázis többi lakójáról is hallottam róluk –, és szívesen otthagynám Kéket is. – Be tudod fejezni egyedül? – kérdezem tőle, mire ő alsó ajkát beharapva bólint. Grace is pontosan ezt tette, ha ideges volt. Lelkiismeretfurdalásom támad. Nem Kék tehet arról, hogy ennyire emlékeztet Grace-re. Nem Kéket, hanem Grace-t hagytam el. – Köszi, Kék! – búcsúzom, és közben a vállára teszem a kezem. Érzem, ahogy megremeg egy kicsit az érintésem alatt. 114

A hideg kemény falként fogad odakint, mintha testi ereje volna. A ruhatárban sikerült egy régi anorákot találnom, de túl nagy rám, és nem akadályozza meg, hogy a fagyos szél beleharapjon a nyakamba és az ujjaimba. A gallér alatt is befúj, jóformán a szívemet is megdermeszti. A talaj jeges, és a zúzmarás fű ropog a lábunk alatt. Gyorsan gyalogolunk, nehogy kihűljünk. Felhőket eregetünk a légzésünkkel. – Miért nem kedveled Kéket? – kérdezi Vadász hirtelen. – Kedvelem – vágom rá. – Mármint hogy.,. keveset beszél hozzám, de... – Elcsuklik a hangom. – Ennyire látszik? Vadász elneveti magát. – Szóval nem kedveled. – Csak emlékeztet valakire, ennyi az egész – magyarázom röviden, mire ő elkomolyodik. – A korábbi életedből? Bólintok, ő pedig felém nyújtja a karját, és óvatosan megérinti a könyökömet. Ezzel jelzi, hogy megért. Vadásszal már mindenről beszéltünk, csak a korábbi életünkről nem. A bázison lakók közül ő áll hozzám a legközelebb. Egymás mellett ülünk vacsoránál, és néha ott is maradunk beszélgetni a halódó tűz füstjével eltelt konyhában. Vadász meg tud nevettetni, holott régóta úgy hittem, soha többé nem fogok nevetni. 115

Nem volt könnyű elengedni magam a társaságában, nem volt könnyű lerázni magamról a túloldalon elsajátított dolgokat, elfeledni a Portlandben – az általam csodált és megbízhatónak tartott emberektől tanult – mentalitást. Azt tanították, hogy a betegség megfertőzi a levegőt a férfiak és a nők között, a fiúk és a lányok között; nézésekkel, mosolyokkal és érintésekkel terjed, és úgy ver gyökeret a testben, mint a penész, amely belülről kifelé rohasztja el a fákat. Vadász azonban a barátom, és semmi több. Ezért az ő társaságában soha nem félek. Északnak indulunk a lakóbázistól. Korán van, az egész erdő csendes, csupán a cipőnk talpa ropog halkan az avaron. Hetek óta nem esett, ezért valósággal szomjazik az erdő. Különös, mennyire megtanultam együtt érezni a sűrűvel, megérteni a hangulatingadozását, a dühkitöréseit, az öröm és a színek kirobbanását. Annyira más, mint Portland parkjai és gondosan karbantartott természeti területei! Azok az állatkerti állatokhoz voltak hasonlóak: körülkerített, valamiképp eltompított vadak. Ez a rengeteg viszont élénk, temperamentumos és gyönyörű. A nehézségek ellenére mind jobban megkedvelem. – Mindjárt ott vagyunk – mondja Vadász. Balra int a fejével: a csupasz ágakon túl szögesdrót korona tűnik fel egy kerítés tetején. Egyszeriben riadalom fut át rajtam, forrón és váratlanul. Sejtelmem sem volt, hogy ilyen közel 116

jöttünk a határhoz. Ezek szerint megkerültük Rochester egyik peremkerületét. – Ne aggódj! – Vadász megfogja és megszorítja a vállamat. – Ezen az oldalon nem felügyelik a kerítést. Immár másfél hónapja a Vadonban élek, és ez idő alatt szinte meg is feledkeztem a kerítésről. Elképesztő, hogy közben mindvégig ilyen közel voltam a régi életemhez. Mégis, hatalmasnak tűnik a távolság, ami elválaszt tőle. Megint elkanyarodunk a kerítéstől. Rövidesen gigantikus fák közé érkezünk, meztelen, szürke ágak közé, amelyek köszvényes, göcsörtös ujjakhoz hasonlítanak. Talán évek óta nem rügyeztek ki, mintha időtlen idők óta halott fák sorakoznának errefelé. Amikor azonban megemlítem ezt Vadásznak, ő csak nevetve megrázza a fejét. – Nem halottak. – Megkopogtatja az egyik fa törzsét, miközben elmegy mellette. – Csak várnak. Takarékoskodnak az energiájukkal. Magukba gyűrik az összes életet a téli időszakra. Ha melegebb lesz az idő, ismét leveleket fognak hozni. Majd meglátod. Megnyugtatnak a szavai. Majd meglátod – ez azt jelenti, hogy még vissza fogunk térni ide együtt. Azt jelenti, hogy most már közéjük tartozom. Megsimítok egy fatörzset, amely száraz forgácsokban hullik alá. Nehéz elképzelni, hogy bármi is életben legyen ez alatt a kemény, mozdulatlan és hideg kéreg alatt. 117

Vadász annyira hirtelen áll meg, hogy majdnem felbukom benne. – Itt vagyunk – közli vigyorogva. – A fészkeknél. Felfelé mutat. Magasan a fák ágai között masszívan megépített madárfészkeket lehet látni: összegabalyodott levelek, gallyak, mohadarabok, lelógó folyondárok, szorosan egybeszőve, mintha haja lenne a fának. Ami azonban még furcsább: a faágakon festéknyomokat fedezek fel. Kék és sárga festék csöpögött a törzsekre, a fészkek körül pedig finom, sokágú kis lábnyomok sorakoznak. – Mi...? Még ki sem ejthetem a kérdést, amikor jókora madár bukkan fel, varjú méretű, és egyenesen a fejünk fölött lévő fészekhez repül. Minden fekete rajta, kivéve a lábát, amit élénkkék színűre festettek. Hoz valamit a szájában, és rövidesen letelepszik a fészekben. Érkezését vadul csicsergő kórus fogadja. – Kék – állapítja meg Vadász elégedetten. – Ez jó jel. Ma utánpótlás érkezik. – Nem értem. Fel-alá járkálok a fészkekkel terhes fák alatt. Több száz is lehet összesen. Akad köztük olyan is, amelyet több fa lombjába építettek, és ezzel sűrű kupolát hoztak létre. Itt még hidegebb az erdő, a napfény alig tud lehatolni az aljnövényzetig. 118

– Gyere! Megmutatom! – ajánlja Vadász. Felkapaszkodik a legközelebbi fára, és könnyedén felhúzódzkodik a törzsön, kéz- és lábtámasznak használva az ágakat, odvakat és kitüremkedéseket. Esetlenül követem Vadászt, és megpróbálom minden mozdulatát utánozni. Nagyon régóta nem másztam fára, és gyerekkori emlékeimben úgy maradt meg, mint valami végtelenül könnyű dolog: gondolkodás nélkül fellibbenni egy ágra, tudat alatt megtalálni a fa bemélyedéseit és hajlatait. Most viszont gyötrelmes és nehéz a felkapaszkodás. Végre sikerül elérnem néhány vastagabb, mélyre lelógó ágat. Vadász ott ül az egyiken, és engem vár. Felhúzom magam a háta mögé, és guggolva maradok. Remeg egy kicsit a lábam. Vadász hátranyúl, és megfogja a bokámat, nehogy leforduljak. A fészkek tele vannak madarakkal. Fényes, fekete tollak és villódzó, fekete szemek átláthatatlan sokasága. Apró, barna magvakat szemezgetnek, a télire felhalmozott eleséget. Nagy részüket megzavarja a látogatásunk, ezért inkább vijjogva felrepülnek. A fészkekben is az élénkkék festéket vélem felfedezni, és ugyanolyan színben pompáznak az apró madárláb nyomok is, amit az állatok szaporítanak a fészkek között. – Még mindig nem értem – szólalok meg. – Honnan van ez a szín? 119

– A túloldalról – feleli Vadász, és büszkeség cseng a hangjában. – Zombiországból. Nyáron a kerítés túloldalán gyümölcsöt hoznak az áfonyabokrok. A madarak előszeretettel gyűjtenek ott élelmet maguknak. A túloldalon lakók pár éve elkezdték magvakkal és szemestakarmánnyal etetni őket, hogy ne soványodjanak le télen. A vályúkat különböző színű festékkel kenik be annak megfelelően, hogy milyen üzenetet akarnak küldeni. A madarak megtömik a begyüket, majd visszaszállnak ide. Mialatt a fiókákat etetik, befestik a fészkeket, így kapjuk meg az üzenetet. Kék, sárga vagy vörös. A kék azt jelenti, hogy minden rendben van, érkezik a szállítmány. A sárga azt jelenti, hogy gond van, vagy késik az utánpótlás. – Nem keverednék össze a színek? – kérdezem. Vadász megpördül, és csillogó szemmel néz rám. – Ez a zseniális az egészben! – A fejével visszafelé int, a fészkek irányába. – A madarak nem szeretik az élénk színeket. Felkelti a ragadozók figyelmét. Ezért állandóan kitakarítják, csipkedik, átalakítják a fészkeket. Minden napot üres lappal kezdhetünk. Miközben a legközelebbi fészket figyelem, a fiókáit oltalmazó madár el is kezdi kiválogatni a kékre színeződött gallyakat, kirángatja őket az építményből, metsz, gazol és tisztogat, mint egy kertjét gyomláló asszony. A fészek a szemem láttára alakul át fakó, jellegtelen, barnás folttá. 120

– Hihetetlen! – mondom. – A természet. – Vadász komolyabb hangra vált. – A madarak fészket raknak, és etetik a fiókákat. Akármilyen színűre fested őket, akármilyen messzire küldöd őket, mindig hazatalálnak. Rövid idő múlva pedig ismét eredeti színeiket mutatják. Ilyenek az állatok. Miközben Vadászt hallgatom, hirtelen eszembe jut a múlt nyáron történt ellenőrzés, amikor a rendfenntartók merev egyenruhájukban lecsaptak az illegális bulira, baseballütőkkel és gumibotokkal hadonásztak, és ráuszították habzó szájú kutyáikat a tömegre. Felrémlik előttem a falra fröccsent, félkör alakú vércsík, meg a koponyák reccsenése a botok súlyos csapásai alatt. A jelvények és a semmitmondó tekintetek mögött a kikezeltek mérhetetlenül hideg és rémisztő gyűlöletet őriznek. Nem ismerik a szenvedélyt, de a könyörületet sem. A színes álca alatt ők is állatok. Nem maradhattam közöttük, és nem is fogok visszatérni. Nem leszek az eleven holtak egyike. Amikor leérünk a földre, és elindulunk vissza a bázisra, másvalami is eszembe jut, amit Vadásztól hallottam. – A vörös mit jelent? – kérdezem. Vadász megrökönyödve néz rám. Jó ideje hallgattunk, elmerültünk a gondolatainkban. – Tessék? 121

– A kék utánpótlást jelent. A sárga késedelmet. Hát a vörös? Látom, hogy Vadász szemében félelem villan, és egyszeriben újra fázni kezdek. – A vörös azt jelenti: fussatok! Hamarosan tényleg kezdetét veszi a költözés. Mindenki, az egész lakóbázis délebbre települ át. Irdatlan nagy vállalkozás, amit Holló és Tövis órákig készít elő, tervez meg, rengeteg veszekedéssel. Nem először vezényelnek le egy ilyen áttelepülést, de egyértelmű, hogy minden ilyen alkalom nehéz és veszélyes. Az északi telek azonban még keményebbek és halálosabbak, ezért nincs más választásunk, mint felkerekedni. Holló eltökélte, hogy ezúttal nem lesznek áldozatok; mindenki, aki elhagyja a lakóbázist, épségben meg fog érkezni a célhoz. – Ezt nem garantálhatja senki – mondja neki Tövis egyik este. Későre jár. A betegszobából érkező öklendezés hangja ébreszt fel. Ezúttal Lu gyengélkedik. Kimászom az ágyból, és riadtan elindulok a konyhába vízért, amikor észreveszem, hogy Tövis és Holló ki sem ment a konyhából, hanem ott beszélgetnek a tűz zsarátnokánál. Homály van, a füst betöltötte az egész helyiséget. 122

Megállok a folyosón. – Mindenki életben fog maradni – erősködik Holló, bár remeg egy kicsit a hangja. Tövis sóhajt. Fáradtan beszél, de valami mást is kiérezni a hangjából. Lágyságot. Aggodalmat. Korábban úgy tekintettem rá, mint egy kutyára: csak harapni és acsarogni tud. – Nem menthetsz meg mindenkit, Rae – mondja egészen lágyan. – De megpróbálhatom. Víz nélkül megyek vissza a szobámba, és az államig felhúzom a pokrócokat. A levegő megtelt árnyakkal, felismerhetetlen, alakváltó lényekkel. Két dologra kell majd ügyelni, ha elhagyjuk a bázist: az élelemre és a menedékre. Léteznek még táborok, több csoport is lakik itt-ott délebbre, de kevés a település, és köztük hatalmas, nyílt, üres vidékek húzódnak. A Vadon északi része irgalmatlan ősszel és télen. Kemény, rideg, csupasz, telis-tele éhes állatokkal. Az évek során a vándorló Veszettek egy konkrét útvonalat is kidolgoztak maguknak: rovátkák egész rendszerét vésték a fákra, így jelölték meg a legrövidebb utat délre. A következő héten egy csapat bázislakó – a felderítők – előzetes kirándulásokat fognak tartani. Hatan átvonulnak az új táborhelyre, nyolcvan mérfölddel délebbre, visznek 123

magukkal élelmet és tartalék felszerelést hátizsákokban és a testükre szíjazva. Ha odaérnek, az élelem felét elássák, hogy ne találják meg az állatok, aztán egy kőrakással jelölik meg a helyet. Ketten visszajönnek a bázisra, négyen pedig újabb hatvan mérföldet fognak megtenni, és a maradékot ott temetik el. Onnan ketten térnek vissza a bázisra. Az ötödik felderítő megvárja, amíg az utolsó újabb negyven mérföldet tesz meg a megmaradt tartalékkal. Végül együtt jönnek vissza a bázisra, és közben elejtenek és levadásznak, amit tudnak. Addig a többiek előkészülnek és becsomagolnak. Amikor megkérdezem Hollót, miért kerülnek egyre közelebb egymáshoz a táborok, ahogy dél felé haladunk, szinte fel sem emeli a tekintetét. – Majd meglátod – vágja rá kurtán. Több tucat apró fonat van a hajában. Kék készítette; arany faleveleket és száraz, vörös, mérgező békabogyót is tűzött a fonatokba. – Nem lenne jobb mindennap menni, amennyit csak tudunk? – kérdezem. Tudom, hogy a harmadik tábor is száz mérföldre van az úti célunktól, ám feltételezem, hogy amint dél felé haladunk, újabb bázisokat, jobb vadászterületeket és jószívű telepeseket is találhatunk. Holló sóhajt. – Nagyon elgyengülnénk – mondja, és végre a szemembe néz. – Kihűlnénk. Éheznénk. Addigra már 124

havazni is fog. A Vadon kiszívja az emberből az életet, nekem elhiheted. Nem olyan, mint egy kis reggeli futás. Nem lehet csak úgy erőltetni. Én láttam, ahogy... – Elcsuklik a hangja, és megrázza a fejét, mintha ki akarná rázni belőle az emléket. – Nagyon óvatosnak kell lennünk – fejezi be végül. Annyira sértett vagyok, hogy megszólalni is alig tudok. Holló úgy beszélt a „kis reggeli futásaimról”, mintha csak játszadoznék. Pedig én sok helyen otthagytam magamból egy-egy darabot – bőrt, vért, izzadságot, hányadékot –, Lena Haloway darabjait, ahogy levedlette régi önmagát és maga mögött hagyta a sötétben. Holló megérzi a feldúltságomat. – Segítesz nekem? – kérdezi. Kis túlélőcsomagokat készít minden bázislakónak egyet, benne fájdalomcsillapítóval, kötszerrel, fertőtlenítőkendővel. Régi lepedőkből kivágott anyagdarabokba csavarja az eszközöket, majd tarisznyává hajtja és dróttal köti össze a csomagokat. – Annyira bedagadtak az ujjaim, hogy csomót sem tudok kötni. Nem mond igazat. Az ujjai is vékonyak, mint minden más tagja. Tudom, hogy csak engesztelni akar. – Igen, persze – mondom ettől függetlenül. Holló ritkán kér segítséget, muszáj teljesíteni. A felderítők nagyon elcsigázottak lesznek. Bár hosszasan cipelik majd a súlyos élelmet, nem azért viszik, 125

hogy megegyék, hanem hogy új rejtekhelyet keressenek neki, és csak elenyészően kis részét fogyaszthatják el. Az utolsónak kell a legerősebbnek lennie, hiszen ő összesen száznyolcvan mérföldet fog megtenni. Mindenki tudja, hogy Tövis lesz az, holott nem beszéltünk róla, nem választottunk. Egyik este összeszedem a bátorságomat, és odamegyek hozzá. Kivételesen jó hangulatban van. Szeder ma három nyulat is kiszedett a csapdákból, és most az egyszer mindnyájan annyit ehettünk, amennyi csak belénk fért. Vacsora után Tövis a tűzhely mellé ül le, és cigarettát sodor magának. Nem néz fel rám. – Mi van? – kérdezi a szokásos hirtelenségével, de a hangjából hiányzik a rá jellemző él. Nagy levegőt veszek, majd kibököm: – Szeretnék felderítő lenni. Már egy hete tipródom azon, mit fogok mondani Tövisnek – komplett beszédeket írtam fejben –, ám az utolsó pillanatban mindössze ezt a három szót bírom kinyögni. – Nem lehet – vágja rá kurtán. Ennyi; a sok aggódás, tervezés és tépelődés eredménye a semmi. A csalódottság és a düh váltakozva tombol bennem. – Gyors vagyok. Erős vagyok. – Nem elég erős. 126

– Segíteni akarok – makacskodom, és tisztában vagyok vele, hogy kissé nyafogóvá változott a hangom. Tudom, hogy úgy beszélek, mint Kék, amikor hisztizik. Tövis megnyalja a dohánypapírt, és néhány szakértő csavarintással lezárja a cigarettát. Aztán felpillant, és akkor döbbenek rá, hogy még sohasem nézett a szemembe. Csupa fondorlatot, rosszallást, méricskélést látok a tekintetében; sok-sok érthetetlen üzenetet. – Később – közli, majd feláll, és elindul a lépcső felé.

127

most

A gyűlés reggelén szokatlanul meleg van, sehogy sem illik az évszakhoz. Ami kevés hó a talajon, a háztetőkön megmaradt, patakok formájában zubog le az ereszcsatornákon, csöpög az utcai lámpákról és a faágakról. Szikrázik a napfény. Az utcai pocsolyák úgy néznek ki, mint a csiszolt fémfelületek: tökéletesen visszatükröznek mindent. Holló és Tövis a tüntetésen csatlakoznak hozzám, de már korábban bejelentették, hogy nem fognak ott maradni velem. Nekem az a dolgom, hogy közel álljak a színpadhoz. Figyelnem kell Juliant, ahogy átvonul a Columbia Memorialba, ahol majd a kezelést megkapja. – Le se vedd róla a szemed, akármi történik! – parancsolja Holló. – Akármi történik, oké? 128

– Miért? – kérdezem, bár tudom, hogy nem kapok választ. Noha hivatalosan az Ellenállás tagjai közé tartozom, keveset tudok a szervezet felépítéséről és a tevékenységünkről. – Mert azt mondtam! – förmed rám a lány. Az utolsó szavakat vele együtt formálom a számmal, de háttal állok neki, így nem látja. A buszmegállóban szokatlanul nagy tömeg sorakozik. Két rendfenntartó sorszámokat oszt a várakozó utasoknak: Holló, Tövis és én az 5. számú buszon kapunk helyet, ha megérkezik. A város vezetése megnégyszerezte a buszok és sofőrök számát erre a napra. Huszonötezer embert várnak a tüntetésre, akik közül ötezer a DMA tagja, a többi néző és bámészkodó. Olyan csoportok is képviseltetik magukat, akik ellenzik a DMA céljait, vagyis a korai procedúrát. Közéjük tartozik a tudóstársadalom nagy része is. A kezelést szerintük még nem sikerült biztonságossá tenni a gyerekek részére, így felmérhetetlen károkat okozhatna a társadalomnak: megszaporodnának az idióták és csodabogarak. A DMA szerint ezek túlzott aggodalmak. Ők úgy vélik, az előnyök messze túlszárnyalják a hátrányokat. Ha pedig nincs más megoldás, kibővítik a börtönöket, és oda zárják a károsodottakat. – Haladjanak felfelé! – Az elöl álló rendfenntartó felirányít mindenkit a buszra. Libasorban csoszogunk 129

előre, felmutatjuk a személyazonosító kártyánkat, majd ismét felemeljük, amikor felszállunk. Egy állatsereg jut eszembe, amely lehajtott fejjel vonul a vágóhídra. Holló és Tövis egy szót sem szól egymáshoz; bizonyára megint veszekedtek. Érzem közöttük a feszültséget, szinte elektromosan zizeg. Az én szorongásomat is súlyosbítja. Holló talál egy üres kettős ülést hátul, de Tövis rendbontó módon mellettem foglal helyet. – Mit csinálsz? – kérdezi Holló előrehajolva. Ügyelnie kell arra, hogy ne keltsen feltűnést. A kikezeltek nem szoktak vitatkozni. Ez a kúra egyik áldása. – Biztos akarok lenni abban, hogy Lena jól van – motyogja Tövis. Megfogja a csuklómat és ellenőrzi a pulzusomat. A folyosó túloldaláról egy nő kíváncsian ránk néz. – Jól vagy? – Igen – közlöm, bár alig tudok hangot kipréselni magamból. Kora reggel egyáltalán nem voltam zaklatott. Tövis és Holló veszekedése idegesített fel. Nyilvánvalóan aggasztja őket valami, és alighanem tudom is, hogy mi: igaznak vélik a Dögevőkról szóló híreszteléseket. Valószínűleg attól félnek, hogy a Dögevők meghiúsítanak mindent, megzavarják valahogy a demonstrációt. Még akkor sem higgadok le igazán, amikor átkelünk a Brooklyn Bridge-en, pedig ettől mindig megnyugszom. Most először látok közlekedési dugót a hídon: 130

személyautók és buszok szállítják az érdeklődőket az esemény helyszínére. Mire a Times Square-re érünk, már kifejezetten ideges vagyok. Soha nem láttam ennyi embert egy helyen életemben. A 34. utcánál kell kiszállnunk, mert a buszok nem tudnak továbbmenni. Minden utcán gomolyog a tömeg, az arcok és színfoltok teljesen összekavarodnak. Rendfenntartók is vannak szép számmal, önkéntesek és hivatásosok, makulátlan egyenruhában. A fegyveres őrség tagjait is látni lehet precíz sorokba rendeződve, ahogy játék katonákhoz hasonlóan merednek maguk elé, és várják, hogy menetelhessenek. Csakhogy ezeknek a valódi katonáknak a vállán nagyon is igazi, hatalmas puskák fénylenek. Amikor leereszkedem a buszról a tömegbe, minden oldalról lökdösni kezdenek, és habár tudom, hogy Holló és Tövis mögöttem van, néhányszor elveszítem őket szem elől a keresztbe-kasul vonuló csoportok miatt. Most már tudom, miért pont azt a parancsot kaptam Hollótól. Lehetetlenség folyamatos kontaktusban maradnunk. Fülsiketítő a zaj. A rendfenntartók a sípjaikkal irányítják a gyalogosokat, a távolból pedig dobolás és skandálás hallatszik. A demonstráció hivatalosan csak két óra múlva kezdődik, de mintha már hallanám a DMA vezérmondatát: A számok biztonságot adnak, semmi kétséget nem hagynak... 131

Lassan haladunk előre, és a tömeg minden irányból mozgó falként követ az épületek közötti végtelen, mély szakadékokban. Az erkélyek is megteltek bámészkodókkal, és száz meg száz fehér zászlót látok a magasban lobogni. Ezek a DMA ügyének támogatását jelzik. Mindössze pár smaragdszín zászló tűnik fel, az ellenkező vélemény megerősítésére. – Lena! – A megszólításra hátrafordulok. Tövis átverekszi magát a tömegen, majd egy esernyőt nyom a kezembe. – Állítólag esni fog. Az ég tökéletesen halványkék, elenyésző kis felhők úsznak rajta, mint ősz hajfürtök. – Nem hiszem, hogy... – ellenkeznék, ám Tövis közbevág. – Csak vedd el! Bízz bennem! – Köszönöm. – Próbálok hálás hangon beszélni. Nem jellemző Tövisre ez a gondoskodás. A fiú habozik, és az ajkát rágcsálja. Akkor láttam ilyennek, amikor kirakóst játszott a lakásban, és képtelen volt összeilleszteni a sok száz darabot. Mintha hozzá akarna tenni még valamit – talán egy jó tanácsot – de az utolsó pillanatban csak ennyit mond: – Vissza kell mennem Rebeccához. – Úgy hallom, kicsit dadogva ejti ki Holló hivatalos nevét. – Oké! 132

Holló időközben teljesen eltűnt a szemünk elől. Begyömöszölöm az esernyőt a hátizsákomba. Az emberek rosszallóan néznek rám, hiszen levegőt venni sincs helyünk, nemhogy a hátizsákunkat levenni. Ekkor döbbenek rá, hogy semmilyen tervünk nincs a tüntetés utánra. Fogalmam sincs, hol kell találkoznom Hollóval és Tövissel. – Hé! – kiáltok Tövis után, ám a fiú már elment. Egyetlen ismerős arcot sem látok. Csupa idegen vesz körül. Körbefordulok, mire valami élesen a bordáim közé fúródik. Egy rendfenntartó bökdös a gumibotjával, hogy menjek tovább. – Feltartasz mindenkit! Mozgás! Pillangók csapdosnak szárnyaikkal a gyomromban. Nyugodt légzést parancsolok magamnak. Nincs okom rémüldözni. Ez pont olyan, mint a DMA-gyűlés, csak nagyobb. A 38. utcánál elhaladunk a barikádok előtt, majd sorban állva kell várnunk, amíg mindenkit megmotoznak a bottal felfegyverzett rendőrök. A nyakunkat is megnézik – a kikezeletlenek ugyanis külön csoportban nézhetik a demonstrációt aztán a személyazonosító kártyánk következik, de szerencsére ezúttal nem ellenőrzik az adatokat a BIA-ban, vagyis a Biztonságosságot Igazoló Adatbázisban. Így is egy órába telik, mire tovább tudok menni. A biztonsági barikádokon túl önkéntesek állnak, 133

akik DMA-logóval ellátott, antibakteriális kendőket osztogatnak. A TISZTASÁG ÁLL LEGKÖZELEBB AZ ISTENIHEZ. A BIZTONSÁG A RÉSZLETEKBEN REJLIK. A MÓDSZERESSÉG VEZET EL A BOLDOGSÁGHOZ. Engedem, hogy egy ősz hajú nő a kezembe nyomjon egy csomaggal. Aztán végre megérkezem. Irgalmatlanul hangosak itt a dobok, a skandálás egy folyamatos hullámverés, ahogy újra meg újra a szikláknak csattan. A vérem a dobolás ritmusára dübörög a torkomban. Egyszer láttam egy fényképet a Times Square-ről: a kúra feltalálása előtt készült, amikor még nem zárták le a határokat. Tövis Menedék mellett találta, egy New Jersey melletti bázisnál, a New York és New Jersey közötti folyó partján. Ott bujkáltunk, amíg meg nem érkeztek a hamis személyazonosító okmányaink. Tövis egyik nap egy komplett fotóalbumot talált, szinte érintetlenül, egy halom mészkődarab és kormos gerenda alá temetve. Esténként átlapoztam, és azt képzeltem, hogy az én albumom – telistele lány- és fiúbarátokkal, nevetéssel és napfénnyel. A Times Square akkoriban egészen máshogy festett. Ahogy utat török magamnak a tömegben, egy pillanatra elakad a lélegzetem. Egy nagyon magas emelvényt pillantok meg, szónoki pulttal, a gigantikus tér egyik végében. Fölötte 134

hirdetőtábla, amelyhez hasonló méretűt még sosem láttam. Teljes mértékben kitöltik a ráragasztott DMA-zászlók: vörös és fehér háromszögek zizegnek a szélben. A Vallás és Tudomány Egyesült Egyháza is lefoglalt magának egy hirdetőtáblát, rajta első számú szimbólumának hatalmas másával: egy hidrogénmolekulát tartó kézzel. A többi hirdetőfelület kicsi ezekhez képest, és javarészt lekoptatták róluk a reklámokat. Az egyiken mintha egy mosoly halvány nyomai maradtak volna fenn. Az utcai lámpák természetesen nem világítanak. A fotó, amit a régi Times Square-ről láttam, éjszaka készült, de akár délben is készülhetett volna, olyan erős a fény rajta. Soha nem láttam még annyi fényforrást egy helyen. Ragyogó, sziporkázó lámpák, a legkülönfélébb, őrült színekben. Mint amikor az ember belenéz a napba, és utána vadul kavargó, színes pöttyöket lát. A villanykörték még megvannak, de sötétek. A galambok a lámpák tetején tollászkodnak, vagy a körték mellett gubbasztva alszanak. New Yorknak és testvérvárosainak ugyanúgy felügyeleti joguk van az áramszolgáltatás fölött, mint Portlandnek, és bár itt jóval több a kocsi és a busz, az áramszünetet szigorúbban veszik és gyakrabban megtartják. Egyszerűen túl sok az ember, és túl kevés az áram mindnyájuknak. 135

Az emelvényre mikrofonokat szereltek fel és székeket raktak. A hátuljában gigantikus videokivetítő magasodik, mint minden DMA-gyűlésnél. Néhány egyenruhás férfi az utolsó előkészületeket és simításokat végzi. Ott fog állni Julian is. Közelebb kell jutnom. Csak kínzó lassúsággal tudok utat törni magamnak a tömegen keresztül. Az összes lépésért meg kell küzdenem, néha a könyökömmel kell utat biztosítani, és minden alkalommal bocsánatot kérek, ha valakit arrébb nyomok. Az is nehezíti a dolgomat, hogy százötvenhét centi vagyok. Egyszerűen nincs elég hely a testek között, nincsenek rések, amiken át lehet csusszanni. Ekkor ismét kerülgetni kezd a kétségbeesés. Ha tényleg felbukkannak a Dögevők – vagy más probléma adódik – menekülni sem lehet. Ott rekedünk, mint a ketrecbe zárt állatok. Az emberek letiporják majd egymást, miközben menekülni próbálnak. Pánik lesz. Nem, a Dögevők nem fognak eljönni. Nem mernek. Túl veszélyes. Túl sok a rendőr, a rendfenntartó és a puska. Néhány, kordonnal leválasztott tribün mellett araszolok el. A DMA Ifjúsági Szakosztálya fog rajtuk ülni, fiúk és lányok külön lelátókon persze, és egymásra se nézhetnek. Végre odaérek az emelvény tövébe. Legalább háromhárom és fél méter magas a színpad. A szónokok egy falépcsőn mehetnek fel az utcáról. A lépcső alján 136

csoportosulást látok. A testőrök és rendőrök gyűrűjében Thomas és Julian Fineman arcát vélem felfedezni. Julian és az apja ugyanúgy öltöztek fel. A fiú hátrazselézte a haját, csak a füle mögül bukkan ki néhány göndörebb fürt. Egyik lábáról a másikra áll, szemlátomást az idegességét próbálja leplezni. Azon tűnődöm, vajon miért ennyire fontos ez az ember; miért kérte Tövis és Holló, hogy le se vegyem róla a szemem? Tudom, hogy ő a DMA jelképes figurája, akit a társadalom biztonsága érdekében feláldoznak, de abban nem vagyok biztos, hogy ezen felül bármilyen veszélyt jelentene. Eszembe jut, amit a gyűlésen mondott: Kilencéves koromban azt mondták, meg fogok halni. Fogalmam sincs, milyen lehet lassan haldokolni. Nem tudom azt sem, milyen gyorsan meghalni. A tenyerembe vájom a körmeimet, nehogy megrohanjanak az emlékek. A dobszó az emelvény mögül érkezik, a tér nézők elől elzárt részéről. Bizonyára egy karneválzenekart rejtettek oda. A skandálás egyre erősebb, szinte mindenki csatlakozik hozzá, és az egész tömeg tudattalanul hullámzik a ritmusára. Valahonnan messzebbről egy másik ütemet is hallani vélek; egy összefüggéstelennek tűnő, 137

szaggatott kórust: A DMA ügyének veszélye... az ártalmas kúra esélye!... A más véleményűek. Külön kell választani őket, és távol tartani az emelvénytől. Egyre nagyobb, nagyobb és nagyobb a hangzavar. Én is elkezdek skandálni, hagyom, hogy a testem eggyé váljon a ritmussal, és úgy érzem, mintha az a sok ezer ember a talpamon keresztül felkúszna egészen a mellkasomig. Habár nem hiszek semminek és senkinek – sem a szavaknak, sem az ügynek, sem a körülöttem álló embereknek –, az erő, a dagadó hullám, az elektromos feszültség és a hatalom érzete valahogy engem is lenyűgöz. Veszélyes. Egyszer csak, amikor a skandálás a csúcspontjára ér, Thomas Fineman kitör a testőrök gyűrűjéből, és felmegy a lépcsőn. Kettesével veszi a fokokat. A ritmus megtörik, kiáltozássá és tapssá hullik szét. Fehér transzparensek és zászlók jelennek meg a tömegben, amelyekbe belekap a szél. Némelyiken DMA-párti szöveg van, mások egyszerű anyagdarabok. A Times Square megtelik vékony, fehér csapokkal. – Köszönöm! – szól bele Thomas Fineman a mikrofonba. A hangjára mindenki összerezzen, akár egy mennydörgésre, aztán a mikrofon gerjedve visít fél. 138

Fineman arca megrándul, kezét a mikrofonra teszi, és hátrafordul valakihez, akinek suttogva utasítást ad. Úgy nyújtja hátra a nyakát, hogy tökéletesen Játszódik a procedúrából maradt sebhely. A videóvászon sokszorosára nagyítja fel a háromágú heget. Julianra nézek. Karba font kézzel áll, az apját nézi a testőrök sorfala mögül. Feltehetően fázik, csak egy zakót visel az ingén. – Köszönöm! – ismétli Thomas Fineman, és amikor nem gerjed újra a berendezés, hozzáteszi: – Így sokkal jobb. Barátaim... Akkor történik meg. Durr! Durr! Durr! Három apró robbanás, mint amikor petárdákat lövünk ki az Eastern Promon július negyedikén. Aztán egy sikoly hangzik fel, magas és kétségbeesett. Végül a zaj, az éktelen morajlás beborít mindent. A semmiből és mindenhonnan bukkannak fel a fekete alakok. Felmásznak a csatornából, testet öltenek az aszfaltból, apránként összeállnak a robbanás büdös füstje mögött. Pókok módjára sereglenek le az épületek oldalán, hosszú, fekete köteleken himbálózva. Villogó, éles pengékkel kaszálnak bele a tömegbe, ellopják a táskákat, letépik a nyakláncokat az emberek nyakáról, és levágják a gyűrűket az emberek kezéről. Slissz! Slussz! 139

A Dögevők. Érzem, ahogy a belső szerveim kocsonyaként remegnek a félelemtől. A torkomban dobog a szívem. Az emberek tülekednek, lökdösődnek, menekülőutat keresnek. A Dögevők az egész tömeget körbezárták. – Földre! Földre! Földre! A levegő megtelik puskadurrogással. A rendőrség tüzet nyitott. Egy Dögevőnek, aki már félig leereszkedett egy épület oldalán, a hátát találja el egy puskagolyó, mire összerándul, és a következő pillanatban ernyedten lóg a kötelén, amit enyhén hintáztat a szél. Egy DMA-zászló valahogy belegabalyodott a felszerelésébe. A fehér vásznon vérfolt terjeszkedik lassan. Egy rémálomba csöppentem. A múltban vagyok. Ez nem történhet meg. Valaki meglök hátulról, mire előreesek az aszfaltra. A kemény felület egyszeriben visszaránt a valóságba. Az emberek vakrémületben rohannak felém. Sikerül elgurulnom egy pár nehéz csizma útjából. Lábra kell állnom. Megpróbálok feltápászkodni, de megint ellöknek. Ezúttal a levegő is kiszorul a bordáim közül, ahogy az emberek súlya a hátamra telepszik. A fájdalom élesen, egy helyre összpontosulva hasít belém. Muszáj felállnom. Egy rendőri barikádot már áttörtek; egy fadarab pont az orrom előtt hever. Felkapom, és a hátam felé döfök vele, a 140

nyomakodó tömegbe, a riadalomba. Érzem, ahogy a fa lábakhoz, izmokhoz és bőrhöz ér. Egy pillanatra elmozdul a súly a hátamról, mire megkönnyebbülök. Felpattanok, majd az emelvény felé kezdek szaladni. Julian eltűnt. Őt kellene figyelnem. Akármi történik. Velőtrázó sikolyok. A tűz szaga. Észreveszem Juliant bal kéz felől. Az egyik régi metróaluljáró felé lökdösik, amit minden más nyílással együtt deszkákkal borítottak be. Amikor azonban közelebb ér hozzá, az egyik testőr kinyitja a deszkaborítást. Nem lezárták. Ajtót szögeztek rá. Miután eltűnnek, az ajtó becsukódik mögöttük. Újabb lövések. A sikolyok ereje újabb tetőpontot ér el. Egy újabb Dögevőt lőnek le, pont amikor ereszkedni készül. Lezuhan az erkélyről, egyenesen a tömegbe, amely tengerként hullámzik alatta – fejek, karok, elgyötört arcok... A metrólejárat felé futok, ahol Julian eltűnt. Az ajtó fölött régi, kifakult betűk és számok körvonala látható: N, R, Q, 1, 2, 3, 7. A fejetlenség és ordítozás közepette furcsa módon megnyugtatnak a szimbólumok: egy régi világ kódjai, egy másik élet jelei. Felmerül bennem, hogy vajon a régi világ valóban rosszabb lehetett-e ennél – a sziporkázó fények, a zizegő áram, a szabad tereket szerető emberek világa –, hogy ők is sikoltoztak-e, halálra 141

taposták-e egymást, a szomszédjaik ellen fordították-e a puskáikat. Ekkor megint kiszorítják belőlem a levegőt, és hátrataszítanak. A bal könyökömre esem, és hallom a reccsenését. Szerteszét robban bennem a fájdalom. Egy Dögevő magasodik fölém. Azt sem tudom, férfi-e, vagy nő. Fekete öltözékéhez símaszkot húzott, amely a nyakát is eltakarja. – Add ide a zsákot! – förmed rám. A hangjából egyértelműen kiderül, hogy lány. Próbál mélyebb hangon beszélni, de a nőies dallamosság kihallatszik belőle. Ettől valahogy még nagyobb harag gyúl bennem. Hogy merészeled? Kedvem támad leköpni. Mindent tönkretettél. Felülök, lassan lehúzom magamról a hátizsákot. A fájdalom minden mozdulatnál belém mar, és a könyökömtől a vállamig sugárzik. – Gyerünk, gyerünk! Siess! Egyik lábáról a másikra áll, és ujjaival végigsimítja az övére erősített, hosszú, hegyes kést. Végiggondolom, mi van a zsákban: egy kis, üres vizespalack, Tövis esernyője, két müzliszelet, kulcsok. Meg Shhh Könyvének kemény fedeles kiadása. Tövis parancsolta meg, hogy elhozzam, és most örülök neki. Majdnem hatszáz oldalas. 142

Ennek elég súlyosnak kell lennie. Megmarkolom a jobb kezemmel a hátizsák szíjait, és megszorítom az ujjaimmal. – Azt mondtam, siess! A türelmetlen Dögevő lehajol a hátizsákért, mire összeszedem minden erőmet, és a fájdalommal nem törődve hozzávágom a táskát. A feje oldalát találom el, és a lendület elég ahhoz, hogy elessen. Az oldalára zuhan, keményen puffan a földön. Ekkor végre talpra szökkenek. A lány azonban elkapja a bokámat. Kétszer is a bordái közé rúgok. A papoknak és tudósoknak egy dologban igazuk van: a lelkünk mélyén semmivel sem vagyunk különbek az állatoknál. A Dögevő nyöszörögve görnyed össze, én pedig ráugrom. Kicselezem az összes rendőrségi barikádot, amelyek összetörve, egymás hegyén-hátán hevernek. A vég nélküli sikoltozás félkör alakban lüktet körülöttem: egyetlen, irdatlan erős jajveszékelés, akár egy felerősített sziréna. Sikerül eljutnom a régi metrólejáratig. Megfogom a deszkaajtót, de egy pillanatig tétovázom. Valahogy megnyugtató az eső és hideg koptatta, nap hevítette fa érintése, a normalitás apró darabkája a szédült kavarodás közepette. Újabb puskalövés dördül: mögöttem a földnek csapódik egy test. Megint sikítás. 143

Benyomom az ajtót. Az ajtónyílás félhomályt fed fel, amelyből átható, dohos szag árad. Nem nézek vissza. Becsukom magam mögött az ajtót, és egy darabig egy helyben állok, hogy a szemem hozzászokhasson a sötéthez. Fülelek, hátha hangot vagy léptek neszét hallom. Semmi. Itt orrfacsaróbb a bűz, mint kint: régi halál, állatcsontok és rothadás szaga. Az orromhoz emelem a dzsekim ujját, és úgy lélegzem. Balról folyamatos csöpögést hallani. Egyébként csönd van. Egy lépcső bontakozik ki a sötétségből a szemem előtt. Gyűrött újságpapírdarabok, összetaposott papírpoharak, cigarettacsikkek borítják. Most veszem észre, hogy valaki korábban egy lámpát helyezhetett el a lépcső mellett, olyasfélét, mint amilyet a Vadonban használtunk. Riadtan lépek le néhány fokot a lépcsőn. Lehet, hogy Julian testőrei meghallották az ajtó nyílását. Talán ott várnak elbújva, és rám fognak ugrani. Elátkozom magamban a fémdetektorokat és a testet átvilágító készülékeket. Bármit megadnék egy késért, egy csavarhúzóért vagy valamiért. Aztán eszembe jut, hogy van nálam egy kulcscsomó. Megint leveszem a hátizsákomat. A mozdulatra végignyilall a fájdalom a könyökömtől a vállamig. Elakad 144

a lélegzetem, mégis örülök, hogy a bal karomra estem, mert ha a jobb sérült volna meg, béna lennék. A hátizsák alján találom meg a kulcsokat, és kínzó lassúsággal veszem ki őket, nehogy megcsörrenjenek. Az ujjaim közé támasztom őket, ahogy Tövis mutatta. Nem túl hatékony fegyver, de jobb a semminél. Aztán lemegyek a lépcsőn, az árnyakat vizslatva, hátha valami mozgást látok, hátha valami alakot ölt hirtelen a félhomályból. Semmi. Ez a hely teljesen dermedt és néma. A lépcső alján kopott, üvegfalú fülke tűnik fel, átlátszatlan az ujjlenyomatoktól. Mögötte rozsdás forgóajtó enged bebocsátást az alagútba, méghozzá több tucat; úgy festenek, mint valami álló szélmalmok. Átmászom az egyiken, és lassan, óvatosan leereszkedem a túlsó felén. Erről a helyről több alagút is vezet a sötétségbe, ilyen-olyan szimbólumokkal, betűkkel és számokkal elkülönítve. Julian bármelyiken továbbmehetett. Minden irányban csak a feketeséget látom, mert a lámpa fénye még a forgóajtókig is alig jut el. Eszembe jut, hogy vissza kéne mennem a lámpáért, de azzal csak feltűnést keltenék. Újra megállok fülelni. Eleinte semmit sem hallok. Aztán mintha tompán puffanna valami a bal kéz felől nyíló alagútban. Amikor azonban elindulok arra, ismét feneketlen csönd lesz. Most már biztos vagyok benne, hogy csak a képzeletem játszott velem, ezért csalódottan és 145

tanácstalanul megállok. Egyértelműen elszúrtam a küldetést. A mozgalomban kapott első küldetésemet. Ettől függetlenül Holló és Tövis nem hibáztathatnak Julian szem elől tévesztése miatt, hiszen a Dögevők váratlanul csaptak le. Senki sem volt felkészülve erre a káoszra. Nem is lehetett volna felkészülni rá. Úgy döntök, legjobb lesz pár órát idelent várni, mert ezalatt legalább helyreállítják a rendet a téren. Mert helyre fogják, az biztos. Ha muszáj, éjszakára is itt táborozom le. Majd holnap valahogy visszajutok Brooklynba. Ebben a pillanatban egy árnyék suhan el balra. Felemelt ököllel megpördülök, de csak a levegőt ütöm meg. Hatalmas patkány surran el előttem, alig egyujjnyira a cipőm orrától. Kifújom a levegőt, és figyelem, ahogy a patkány beszalad az egyik alagútba, farkát a mocskos földön húzva. Mindig is utáltam a patkányokat. A következő pillanatban viszont valami határozott és semmivel sem összetéveszthető hang üti meg a fülemet. Emberi nyöszörgés. – Kérlek... Julian hangja. Egész testemben libabőrös leszek. A félelemtől begörcsölnek és megfeszülnek a szerveim. A hang valahonnan az alagút mélyéről érkezik, ahol teljes a sötétség. 146

Nekitámaszkodom az egyik falnak, és megpróbálok teljesen hozzálapulni. Ahogy lassan előrearaszolok az alagútban, annyira óvakodom a zajkeltéstől, hogy lélegezni sem merek rendesen. Pár lépés után mindig megállok, és hallgatózom. Remélem, hogy Julian mondani fog még valamit, de kizárólag a folyamatos csöpögés visszhangzik tompán. Egy lyukas cső lehet. Ekkor meglátom. Egy férfi lóg az alagút mennyezetéről egy rácsra kötött övön, amit szorosra fűztek megdagadt nyakán. Fölötte egy fémcsövön gyűlik össze a víz, és lecsöpög az alagút padlójára. Olyan sötét van, hogy nem látom a férfi arcát. A rácson keresztül csak egészen halvány, szürke fény áramlik le. Izmos, széles válla azonban felidézi az emlékképet: Julian egyik testőre. A lábánál egy másik testőr fekszik, magzatpózba görnyedten. Hosszú nyelű penge áll ki a hátából. Ösztönösen hátrálni kezdek, még arra sem ügyelek, hogy ne csapjak zajt. Megint Julian hangját hallom, ezúttal halkabban: – Kérlek... Megrémülök. Fogalmam sincs, honnan jön a hang, és semmi mást nem akarok, csak kijutni. Kifelé, kifelé, kifelé! Inkább szembenézek odakint a Dögevőkkel, mint hogy itt ragadjak a sötétben, mint egy patkány. Nem akarok a föld alatt meghalni. 147

Vakon rohanok előre, magam elé tartott kézzel, majd beleütközöm egy falba. Kitapogatom az utat az alagút közepe felé. A pániktól egészen ügyetlen lettem. Csöpp. Csöpp. Csöpp. Kérlek! Kérlek, segíts kijutnom innen! Soha nem futottam még ilyen gyorsan. A szívem szétrobbanni készül; alig kapok levegőt. Hirtelen két fekete alak fog közre. Rémületemben hatalmas, sötét madaraknak látom őket, akik a szárnyukkal akarnak beborítani. Az egyik elkapja a csuklómat. Kiesik a kezemből a kulcscsomó. – Ne olyan gyorsan! – mondja a másik. Villámcsapásszerű fájdalom, fehér villanás. Öntudatlan sötétségbe süppedek.

148

akkor

Miyako, akit felderítőnek jelöltek ki, közvetlenül az átköltözés előtt a betegszobába kerül. – Holnapra rendben lesz – mondja Holló. – Majd meglátod. Kemény fából faragták. Másnap azonban annyira csúnyán köhög, hogy a hang megremegteti a falakat is. Nehézkes, vizenyős a légzése. Átizzadja a takaróját, és közben azért sír, mert rettenetesen fázik. Később vért köhög fel. Amikor én megyek be, hogy átvegyem az ápolás feladatát, alvadt vért látok a szája sarkában. Elkezdem letörölni egy gyolccsal, de Miyako még mindig annyira erős, hogy lelök magáról. A láztól alakokat és árnyakat lát, és motyogva csapkod összevissza. Alig tud lábra állni, hiába támasztjuk meg Hollóval ketten. A fájdalomtól kiabál, ezért végül feladjuk. Amikor 149

összevizeli a lepedőt, kicseréljük. Azt tanácsolom, hogy égessük el, de Holló ellentmond. Aznap éjjel látom, ahogy veszettül sikálja az anyagot a mosdóban, gőzölgően forró vízben. Az alkarja fényesvörös lett, mintha már semennyi bőr nem maradt volna rajta. Aztán egyik éjjel arra ébredek, hogy teljes a csend. Mint egy sötét medence. Egy pillanatra összekeveredik bennem az álom és a valóság, és azt hiszem, hogy Miyako meggyógyult. Holnap ő fog a konyhában térdelni a tűzhely mellett, nehogy kialudjanak a lángok. Holnap együtt nézzük majd végig a csapdákat, és figyelem, ahogy hosszú, karcsú ujjaival megigazítja őket. Ha észreveszi, hogy nézem, elmosolyodom. De túlzottan is mély a csend. Felkelek, és közben az ijedtség marokra fogja a szívemet. Jéghideg a padló. Holló Miyako ágyánál ül, és maga elé mered. Ki van bontva a haja, a maga mellé helyezett gyertya imbolygó, gyér fényében két sekély üreg a szeme. Miyako szeme csukva van, és látszik rajta, hogy nem él. Furcsa módon nevetés kívánkozik ki belőlem – hisztérikus és oda nem illő. – Csak nem...? – kérdezem, nehogy kirobbanjon. – De igen – vágja rá Holló. – Mikor?

150

– Nem tudom pontosan. Elaludtam egy időre. – A szeme elé teszi a kezét. – Amikor felébredtem, már nem lélegzett. Forróság, majd irdatlan hideg hulláma fut végig rajtam. Fogalmam sincs, mit mondhatnék, ezért csak állok ott egy darabig, és próbálom a tekintetemmel kerülni Miyako testét. Olyan, mint egy szobor, arcát elsorvasztotta a betegség, csontig aszott a húsa. Egyfolytában a keze jár a fejemben, amellyel pár napja olyan szakszerűen dobolta a ritmust a konyhaasztalon, hogy Sarah énekelhessen. Olyan fürgén mozgatta, hogy összemosódtak az ujjai, akár a kolibri szárnyai – kicsattantak az élettől. Úgy érzem, mintha valami megakadt volna a torkomban. – Én... annyira sajnálom. Holló egy darabig nem szól semmit. Aztán hirtelen kifakad. – Nem lett volna szabad vizet hordania. Mondta, hogy nem érzi jól magát. Hagynom kellett volna pihenni. – Nem hibáztathatod magad – vágom rá gyorsan. – Miért nem? Holló felemeli az arcát, és a szemembe néz. Abban a pillanatban nagyon fiatalnak, dacosnak és makacsnak látszik. Pont olyan, mint Jenny, az unokatestvérem, amikor Carol néni rászólt, hogy csinálja meg a házi feladatát. Sehogy sem illik a képbe, de Holló még nagyon fiatal: 151

huszonegy éves, egy-két évvel idősebb nálam. A Vadonban hamarabb öregszenek az emberek. Kétségeim támadnak, hogy vajon én meddig fogom itt húzni... – Mert nem a te hibád. – Most már lehajtja a fejét, és ideges leszek attól, hogy nem látom a szemét. – Nem.. . nem gyötörheted magad emiatt. Holló ekkor feláll, egyik kezével a gyertya lángját óvja. – A kerítés túloldalán vagyunk, Lena – közli fáradtan, mialatt elhalad mellettem. – Fogd már fel, hogy senkinek sem mondhatod meg, hogy érezzen! Másnap elered a hó. Reggelinél Sarah hangtalanul sírva kanalazza a zabkásáját. Nagyon közel állt Miyakóhoz. A felderítők öt napja hagyták el a bázist – Tövis, Vadász, Csótány, Sörét, Lu és Mókus –, és magukkal vitték az ásót is, az élelmiszer-tartalék eltemetéséhez. Kénytelenek voltunk fém- és fadarabokat gyűjteni, hogy nekünk is legyen mivel ásnunk. Szerencsére nem esik sok hó; a délelőtt közepén is csak alig másfél centi vastag. Ugyanakkor annyira hideg van, hogy kőkeményre fagyott a föld. Félórányi csapkodás és kapargatás után még csak egy sekély üreget sikerül a talajba vájnunk Hollóval és Szederrel, de már ömlik rólunk a víz. Sarah, Kék és néhány másik telepes pár méterre tőlünk kuporog dideregve, egy rókalyuknál. 152

– Ez így nem fog menni – állapítja meg végül Holló zihálva. Eldobja az ásóként használt, görbe fémdarabot, amely pörögve pattan vissza a talajról. Megpördül, és visszaindul a rókalyukhoz. – El kell égetnünk. – Elégetni? – Akaratlanul robbannak ki belőlem a szavak. – Nem égethetjük el! Az... Holló villogó szemmel fordul felém. – Igen? Akkor mit akarsz tenni?... Nos? Bent hagyni a betegszobában? Általában meghunyászkodom, ha Holló felemeli a hangját, de ezúttal tartom magam. – Ő is megérdemel egy temetést – közlöm, próbálva visszafogni a hangom remegését. Holló két hosszú lépéssel ott terem előttem. – Csak energiapocsékolás – sziszegi, és ebben a pillanatban minden dühe és elkeseredése látszik rajta. Eszembe jut, amit Tövisnek mondott: „Mindenki életben fog maradni.” – Nincs pazarolni való erőnk. Újra hátat fordít nekem, majd hangosan bejelenti, hogy mindenki hallja: – El kell égetnünk a testét. Azokba a lepedőkbe bugyoláljuk be, amiket Holló tisztára sikált a forró vízben. Lehet, hogy mindvégig tudta, mire fogjuk felhasználni őket. Attól félek, hogy rosszul leszek. – Lena! – rivall rám Holló élesen. – Fogd meg a lábát! Követem az utasítást. Szinte lehetetlenül nehéz Miyako 153

teste. A halála után mintha egy nagy vastömbbé változott volna. Haragszom Hollóra, annyira dühös vagyok, hogy köpni tudnék. Így torzulnak el az emberek a Vadonban: éhezünk, meghalunk, régi, kopott lepedőkbe csavarjuk a barátainkat, és a szabad ég alatt elégetjük őket. Tudom, hogy nem Holló tehet róla – a kerítés túloldalán élők tehetnek róla. Ők, a zombik, a társadalom, amelyben azelőtt éltem. Mégsem csillapodik a dühöm. Szinte lyukat éget a torkomba. A bázistól negyed mérföldre egy vízmosást találtunk, ahol egykor patak folyhatott. Oda rakjuk le Miyako testét, Holló pedig lelocsolja benzinnel. Keveset önt rá, mert azzal is takarékoskodnunk kell. Most már sűrűbben hull a hó. Elsőre nem gyullad meg a teste. Kék elsírja magát, Nagymama pedig távolabb rángatja a tűzről. – Csitt, Kék! Ezzel nem segítesz. A kislány Nagymama túlméretezett kordkabátjába temeti az arcát, így alig lehet hallani a zokogását. Sarah fehér arccal, némán reszket. Holló még több benzint locsol a holttestre, amely végre meggyullad. A levegőt fullasztó füst tölti be, és az égő haj szaga. A hangok is borzalmasak; a recsegés a csontról leváló húst juttatja az ember eszébe. Holló még végig sem mondta a gyászbeszédet, amikor öklendezni kezd. Könnyek töltik meg a szememet, miközben elfordulok – nem is tudom, hogy a füst vagy a düh váltotta ki. 154

Egyszeriben vad késztetésem támad rá, hogy ássak, temessek, kifordítsam a földet. Vakon, bénán botladozom vissza a bázis bejáratához. Eltelik egy kis idő, mire megtalálom a pamut rövidnadrágomat és a régi, foltos pólót, amit a Vadonba érkezésemkor viseltem. Azóta törlőrongyként használtuk a pólót mosogatásnál. Semmi más nem maradt a régi életemből. A többiek közben a konyhában gyűltek össze. Szeder a tüzet piszkálja, próbálja felszítani. Holló egy edényben vizet forral, valószínűleg a kávéhoz. Sarah víztől hepehupás, tépett szélű kártyalapokkal játszik. Mindenki más némán, mozdulatlanul ül. – Hé, Lena! – szólít meg Sarah, amikor elmegyek mellette. A dzsekim alá gyűrtem a rövidnadrágot és a pólót, és szorosan karba fontam a kezem a mellkasom előtt. Valamiért nem szeretném, ha kitudódna, mit csinálok, főleg Holló előtt. – Játszunk egy Speedet? – Most nem – vágom rá vicsorogva. A Vadonban megkeményedik az ember. Gonosz és rideg lesz, szúrósan szögletes. – Játszhatunk mást is. Mondjuk... – Azt mondtam, hogy nem! Felrohanok a lépcsőn, hogy ne lássam rajta a megbántottság nyomait. 155

Megsűrűsödött a levegő, egyetlen nagy fehér homályba lépek ki. A hideg mellbe vág, ezért egy darabig csak állok egy helyben, zavarodottan pislogva. Szőrmeszerű, fehér réteg lep mindent. Még mindig az orromban van Miyako égő testének szaga, és úgy érzem, mintha a hófúvás hamut is terítene ránk. Elképzelem, ahogy alvás közben beborít minket, bezár a pincébe, és ott fulladunk meg a föld alatt. A telep szélén borókabokor áll. Futásnál mindig onnan indulok, és oda érkezem. Alatta nincs hó. A fehérség éppen csak behinti a földet, a dzsekim ujjával könnyedén félresöpröm. Aztán ásni kezdek. Az ujjammal kaparom a földet. A harag és gyász még mindig ott lüktet a szemem mögött, és alagúttá keskenyíti a látásomat. Sem a hideget, sem a fájdalmat nem érzem a kezemben. Piszok és vér gyűlik össze a körmeim alatt, de nem érdekel. Elásom az utolsó, foszlányos részeimet, oda, a borókabokor alá, a hóba. Két nappal Miyako elhamvasztása után még mindig esik a hó. Holló nap mint nap szorongva kémleli az eget, és halkan szitkozódik. Nagyjából összepakoltuk a bázison lévő holmikat, de közben még elhozzuk az élelmet és az utánpótlást a folyóról, sőt a vadászattal és a csapdába ejtéssel is többször megpróbálkozunk. A hó azonban megnehezít mindent. Az állatok alig bújnak ki a föld alól. 156

Amint a maradék felderítő visszatér, elindulunk. Bármelyik nap itt lehetnek – ezt mondogatjuk Hollónak, hogy megnyugodjon egy kicsit. A lassan, állhatatosan hulló hó fehér áramlássá kavarja össze a világot. Mindennap megnézem a fészkeket, hátha jön üzenet. A jégkéreggel beburkolt fákat nehezebb megmászni. Mire visszatérek a pince lejáratához, lassan újra érzem fájdalmasan lüktető ujjaimat. Az elmúlt hetekben rendszeresen jött utánpótlás a folyón, bár néha feljebb találtuk meg őket elakadva, a könnyebben befagyó, sekélyes gázlókon. Seprűnyéllel kellett feltörnünk a jeget, hogy hozzájussunk. Csótány és Sörét kimerülten, de győzedelmesen tér vissza a bázisra. Végre eláll a hóesés is. Már csak Vadászt és Tövist kell megvárnunk. Aztán egyik nap sárga festéket találunk a fészekben. Másnap újra. Amikor harmadnap is sárga foltok fogadnak, Holló félrevon. – Aggódom – mondja. – Valami gond lehet a túloldalon. – Talán megint őrjáratoznak. Vagy visszakapcsolták a kerítést. Holló beharapja az ajkát, és megrázza a fejét. – Akármi is történt, nagy probléma lehet. Tudják, hogy költöznünk kell. Minden hozzáférhető utánpótlásra szükségünk van. 157

– Biztos csak átmeneti. Holnap már jönni fog egy szállítmány. Holló ismét megcsóválja a fejét. – Nem várhatunk tovább – mondja fojtott hangon. Tudom, hogy nem csak az utánpótlásra gondol. A felderítőkre is. Másnap egészen halványkék az ég, a nap magasan jár, és hihetetlenül melegen süt. Fénye áttör az ágak között. A jég patakokban csordogál le a törzseken. A hó némaságot hozott magával, de most újból életre kel az erdő: csupa csöpögés, csicsergés és recsegés. Mintha hámból szabadult volna a Vadon. Mindnyájunkat elkap a jó hangulat – Holló kivételével, aki még mindig naponta feltekint az égre, és az orra alatt motyogja:– Nem fog kitartani. Amikor legközelebb felkeresem a fészkeket, úgy kimelegszem a trappolástól a hóban, hogy le kell vennem a dzsekimet, és a derekamra kötnöm.. Érzem, hogy ma kék festéket fogok találni. Kékek lesznek a fészkek, és jönni fog az utánpótlás, meg a felderítők is visszatérnek. Együtt indulunk délnek. Vakító a fény, lepattan a csillogó ágakról, színpöttyökkel tölti meg a szememet, ezernyi vörös és zöld villanás mindenhol. Amikor odaérek a fészkekhez, leveszem a dzsekit a derekamról, és felkanyarítom az egyik alsó ágra. Egészen edzett famászó lettem; a testem könnyen megtalálja a 158

felfelé vezető utat, és régóta nem érzett öröm árasztja el a szívemet. Távolról halk zümmögést hallok; olyasféle, rezgő hangot, amit a tücskök szoktak kiadni nyári délutánokon. Hatalmas világ vár ránk, határtalan nagy tér, a kerítésen és a szabályok világán kívül. Szabadon fogjuk bebarangolni. Minden rendben lesz. Majdnem felérek a fészkekhez. Eligazítom a súlyomat, biztosabb támaszt keresek a lábamnak, majd felhúzom magam az utolsó ágra. Ekkor azonban egy árnyék húz el fölöttem olyan hirtelen, hogy megijedek, és majdnem leesem. Egy darabig megrémít, hogy le fogok zuhanni, megbillenek, felszippant a hideg levegő... aztán az utolsó pillanatban sikerül megkapaszkodnom. Zakatol a szívem, és még egy darabig úgy érzem, mintha zuhannék lefelé. Észreveszem, hogy nem egy árnyék riasztott meg.. Egy madár volt az. Egy madár, amelyiknek összeragadtak a tollai, de veszetten csapdosva próbál eljutni a fészkéig. Szanaszét fröcsköli a színt. Vörös. Vörös. Vörös. Több tucat barna madártoll kavarog az ágak között, vastagon beborítva őket karmazsinvörös festékkel. A vörös azt jelenti: fussatok! Nem tudom, hogy keveredem le a fáról. Csúszom, bukdácsolok, a pánik kiolt minden könnyedséget és 159

rugalmasságot a tagjaimból. A vörös azt jelenti, menekülnünk kell. Az utolsó másfél méteren nem mászom, csak leugrom. Bukfencezem egyet a hóban. A hideg beszivárog a farmeromba és a pulóverembe. Felkapom a dzsekimet, és rohanni kezdek, ahogy Vadász mondta, keresztül a szemkápráztató, olvadozó jégvilágon. A látóteremet minden oldalról valami feketeség szűkíti be. Minden lépés halálos gyötrelem, és hirtelenjében úgy érzem, mintha egy rémálomba csöppentem volna, ahol menekülni kell, de meg vagyok bénulva. Ezúttal hangosabb a zümmögés. Nem tücsökciripelés. Óriás darazsak. Motorzaj. Lángol a tüdőm, fáj a mellkasom, a könnyek csípik a szememet, ahogy a lakóbázishoz közeledem. Sikoltani szeretnék. Szét akarom tárni a szárnyam, hogy elrepüljek. Furcsa gondolat ötlik fel bennem: Lehet, hogy tévedés volt. Lehet, hogy semmi rossz nem fog történni. Ekkor azonban a morajlás hangos dübörgéssé fokozódik, és a fák koronái fölött meglátom az első sikoltó repülőgépet. Nem a repülő sikolt, hanem én. Sikoltozva futok. Sikoltok, amikor az első bomba becsapódik, és a Vadon fellángol körülöttem.

160

most

Éles fájdalom hasogat, amikor kinyitom a szemem. Egy másodpercre mindent elborítanak a kavargó színek, és eluralkodik rajtam a pánik. Hol vagyok? Mi történt? Kis idő múltán alakok és határvonalak válnak ki az örvényből. Ablaktalan kőszobában vagyok, egy vaságyon fekszem. A káosz közepette csak arra tudok gondolni, hogy visszakerültem a pincébe, a betegszobába. De nem. Ez a szoba kisebb, sivárabb, elhanyagoltabb. Nincs mosdó, csak egy vödör az egyik sarokban. A foltos, vékony matracon, amin fekszem, még lepedő sincs. Lassan visszatérnek az emlékeim: a nagygyűlés New Yorkban, a metrólejáró, a haldokló testőrök borzalmas látványa. Emlékszem a reszelős hangra. Ne olyan gyorsan!

161

Megpróbálok felülni, de azonnal le kell csuknom a szemhéjam, olyan kínzó nyomást érzek a szemem mögött. Mintha késsel szurkálnák. – Majd a víz segít. Ezúttal sikerül felülnöm és megfordulnom, a fájdalmak ellenére. Julian Fineman egy másik vaságyon ül, fejét a falnak veti, és félig csukott szemhéja alól engem néz. Bádogbögrét tart a kezében, amit odanyújt nekem. – Nemrég hozták – mondja. A szemöldökétől az állkapcsáig hosszú, vékony sebhely húzódik végig, alvadt vér borítja, a homloka bal oldalán pedig horzsolás éktelenkedik, pont a hajvonala alatt. A helyiséget mindössze egy apró villanykörte világítja meg a magas mennyezetről. A rideg fehér fényben Julian haja olyan, mint a frissen megszáradt széna. Pillantásom a mögötte lévő ajtóra siklik. Julian megcsóválja a fejét. – Be van zárva kívülről. Ezek szerint foglyok vagyunk. – Kik zárták be? – kérdezem, bár sejtem. Csakis a Dögevők hozhattak minket erre a helyre. Felrémlik előttem az alagútban látott pokoli jelenet, a fellógatott testőr, a másik a késsel a hátában... Ezt csak a Dögevők tehették. Julian ismét megrázza a fejét. A nyaka körül is sebhelyeket látok. Fojtogatták. A zakójának nyoma 162

veszett, az ingét széttépték. Az orrlyukából is vér szivárog, az inge maradványait is beszennyezte. Ugyanakkor meglepően nyugodtnak látszik. Stabilan tartja a bögrét a kezében. Csak a szeme izzik nyughatatlanul, elektromosan. Éber, óvatos, és valószínűtlenül kék. Odanyúlok, hogy elvegyem tőle a bögrét, ám az utolsó pillanatban kicsit arrébb húzza. – Felismerlek – mondja. – A gyűlésről. – Felcsillan a szeme. – Otthagytad a kesztyűdet. – Igen. – Megint a bögre felé nyúlok. Mohos íze van a víznek, de simogatja a torkomat. Amint belekortyolok, rádöbbenek, hogy még soha életemben nem voltam ennyire szomjas. Nincs annyi víz, hogy akár egy fikarcnyit is csökkentse a szomjúságomat, és a bűntudat csak akkor hasít belém, amikor már felhajtottam az egészet. Talán Julian is ivott volna még. Az alján maradt félujjnyit visszaadom neki. – Megihatod az egészet – mondja, én pedig nem ellenkezem. Miközben iszom, ismét magamon érzem a pillantását, és amikor ránézek, látom, hogy a nyakamon lévő, háromágú sebhelyet vizslatja. Mintha megnyugodna tőle. Különös módon a hátizsákomat nálam hagyták. Nem tudom, miért nem kobozták el. Ettől halvány remény ébred bennem. Lehet, hogy elvetemültek, de nincs gyakorlatuk 163

az emberrablásban. Kiveszek egy müzliszeletet, aztán meggondolom magam. Most még nem mardos az éhség, és ki tudja, meddig leszünk eltemetve ebben a patkánylyukban. Ezt is megtanultam a Vadonban: várni kell, amíg csak lehet. A végén úgyis túl kétségbeesettek leszünk ahhoz, hogy visszafogjuk magunkat. Minden más haszontalan, ami a hátizsákomban van: Shhh Könyve, Tövis hülye esernyője, a vizes palack, amiből a Manhattanbe tartó buszon ittam, valamint egy szempillafesték, ami valószínűleg Hollóé volt. Most már értem, miért nem kobozták el a hátizsákot. Kirakosgatom a tartalmát a matracra, majd kifordítom, és erősen megrázom. Talán abban reménykedem, hogy a semmiből hirtelen előkerül még egy kés, egy hajtű vagy valamilyen más mentőeszköz. Semmi. Ettől függetlenül muszáj lesz valahogy kijutnunk. Felállok, és az ajtóhoz megyek. Közben megpróbálom behajlítani a bal karomat. A fájdalom, amely korábban a könyökömben tombolt, most már csak tompa, lüktető sajgás. Újabb jó jel: nincs eltörve. Megpróbálom kinyitni az ajtót. Be van zárva, ahogy Julian mondta, ráadásul nehéz vasból készült. Lehetetlen kifeszíteni. Az alján egy kisebb nyílást is vágtak bele, afféle macskaajtót. Leguggolok, és megvizsgálom. Úgy 164

rakták fel a sarokvasakat, hogy csak a túloldalról lehessen kinyitni. – Ott adják be a vizet – jegyzi meg Julian. – Meg az ételt. – Ételt? – kérdezem meglepve. – Ételt is kaptál? – Egy kis kenyeret. Meg diót. Megettem az egészet. Nem tudtam, mikor fogsz magadhoz térni. Elfordítja az arcát. – Semmi gond. – Felállok, majd a falat kezdem fürkészni, hátha találok valahol egy repedést, üreget, rejtekajtót vagy benyomható, gyenge pontot. – Én is ezt tettem volna. Étel, víz és föld alatti kamra – ami a tényeket illeti. Tudom, hogy a földfelszín alatt vagyunk; látszik a falak tetején kirajzolódott penészfoltokon. A templom pincéjének falait is ugyanilyen foltok éktelenítették. A körülöttünk lévő talajból szivárog be. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy el vagyunk temetve. Ha halottnak akarnának látni minket, már megöltek volna. Ez is tény. Mégsem érzek megkönnyebbülést. Ha a Dögevők ilyen sokáig életben hagytak, az csak azért lehet, mert a halálnál is rosszabb sorsot szánnak nekünk. – Milyen emlékeid vannak? – kérdezem Juliant. – Tessék? 165

– Mire emlékszel? A támadással kapcsolatban. Hangok, szagok, az események sorrendje. Amikor belenézek a szemébe, gyorsan félresiklik a tekintete. Persze, hiszen évtizedekig erre nevelték – szegregáció, az elkerülés elvei meg a Védelmező Hármas: Távolság, Elkülönülés, Szenvtelenség. Legszívesebben felvilágosítanám, hogy nem törvénytelen dolog belenézni egy kikezelt szemébe. Ugyanakkor abszurdnak tűnik egy ilyen helyen jóról és rosszról beszélni. Még a tagadás fázisában tart. Ezért olyan higgadt. Sóhajt egyet, aztán végigfuttatja az ujjait a hajában. – Nem emlékszem semmire. – Akkor próbáld meg! Megrázza a fejét, mintha a maradék emlékeit akarná felrázni, aztán ismét nekidől a falnak, és felpillant a plafonra. – Amikor a Veszettek lecsaptak a gyűlésre... Akaratlanul is megrándul az arcom, amikor kiejti a tiltott szót. Be kell harapnom az ajkamat, nehogy helyesbítsek: Dögevők. Nem Veszettek. A kettő nem ugyanaz. – Folytasd! – buzdítom. Közben tovább simogatom a betonfalakat. Fogalmam sincs, miben reménykedem. Csapdában vagyunk; ez a prózai és egyértelmű helyzet. Julian azonban valamiért könnyebben beszél, ha nem rá nézek. 166

– Bili és Tony... az apám testőrei... megragadtak, és elvittek a vészkijárathoz. Ezt a megoldást már korábban kitaláltuk baj esetére. Az volt a terv, hogy lemegyünk az alagútba, és ott várjuk meg az apámat. – A hangja kicsit elakad, amikor az apám szót kiejti, aztán köhög egyet. – Sötét volt odalent. Tony elindult elemlámpát keresni. Korábban rejtette el őket. Aztán egy... egy kiáltást hallottunk... majd reccsenést. Mint amikor összetörnek egy diót. Julian nagyot nyel. Egy pillanatra megsajnálom. Túl sokat látott túl rövid idő alatt. Aztán emlékeztetem magam arra, hogy a Dögevők éppen miattuk léteznek – az apja miatt és őmiatta. Ők kényszerítették az emberek egy részét ilyen életformára. A DMA és a hasonló szervezetek kinyomtak, kiszorítottak, kikönyököltek minden érzést a világból. Egy gejzírre rakták az öklüket, hogy visszafogják a kitörést. A nyomás azonban ettől még megmarad, és előbb-utóbb jön a robbanás. – Aztán Bill odament, hogy megnézze, mi van vele. Rám szólt, hogy ne mozduljak. Egy darabig vártam őket. Ezután... éreztem, ahogy valaki hátulról megszorítja a nyakamat. Nem kaptam levegőt. Elhomályosult előttem a világ. Egy közeledő arcot láttam, de a vonásait nem tudtam kivenni. Végül leütött. – Az orrára és az ingére mutat. – Elájultam. Amikor felébredtem, itt voltam. Veled együtt. 167

Mialatt beszél, körbetapogatom a cellát. Ideges energia buzog bennem, ezért képtelen vagyok leülni. Fel-alá járkálok, földre szegezett pillantással. – Másra nem emlékszel? Egyéb hangokra, szagokra? – Nem. – Senki sem szólalt meg? Nem mondtak neked semmit? Kis ideig hallgat, aztán válaszol: – Nem. Nem tudom, hazudik-e, de nem is firtatom. Irtózatos kimerültség vesz erőt rajtam. A fájdalom kalapácsütések formájában tér vissza a fejembe, színfoltok robbannak szét a szemem mögött. Leroskadok a földre, és felhúzom a térdemet a mellkasomhoz. – Most mi van? – kérdezi Julian. Kétségbeesés csendül ki a hangjából. Rájövök, hogy már nincs a tagadás fázisában. Nem is nyugodt. Meg van rémülve, és küzd a félelmével. A falnak támasztom a hátam, és behunyom a szemem. – Várunk – mondom. Képtelenség kideríteni, mennyi az idő; azt sem tudjuk, nappal van-e, vagy éjszaka. A plafonról lógó villanykörte sivár, fehér fényt vet mindenre. Telnek-múlnak az órák. Julian legalább a hallgatásban profi. A matracán kuporog, és ha nem nézek rá, akkor is érzem magamon a pillantását. Alighanem ez az első alkalom, hogy hosszú időre egyedül 168

marad egy hasonló korú lánnyal, és érzem, ahogy a pillantása végigsiklik a hajamon, a lábamon, a karomon, mintha valami különös faj lennék az állatkertben. Legszívesebben felvenném a dzsekimet, hogy eltakarjam magam, de nem teszem. Túl meleg van. – Mikor kezeltek ki? – kérdezi váratlanul. – Novemberben – vágom rá automatikusan. Az agyamban mindvégig ugyanazok a kérdések járnak körbe: Miért hoztak minket ide? Miért hagytak életben? Julian esetében még megértem, ő értékes fogoly Biztosan váltságdíjra várnak. Én viszont nem érek semmit. Ettől pedig nagyon, nagyon ideges leszek. – Fájt? – faggat tovább. Felnézek rá. Újból ledöbbenek azon, hogy milyen tiszta a szeme: akár egy tiszta patak vize, amelybe bíbor és tengerkék árnyak vegyülnek. – Kibírható – hazudom. – Utálom a kórházakat – mondja, majd elfordul. – A laborokat, a tudósokat, az orvosokat. Ezt az egészet. Pár szívdobbanásnyi időre csend áll be. – Mostanra már hozzászokhattál volna – bököm ki, mert nem tudom elfojtani. A szája bal sarka felhúzódik, mintha elmosolyodna. Rám sandít. – Bizonyos dolgokhoz soha nem lehet hozzászokni. 169

Érthetetlen módon Alex jut eszembe, és érzem, ahogy görcsbe rándul a gyomrom. – Én is azt hiszem – mondom. Később megváltozik valami: átalakul a csend. Sokáig hevertem az ágyamon, őrizgettem az erőmet, de most felülök. – Mi az? – kérdezi Julian, én pedig felemelt kézzel fojtom belé a szót. Léptek közeledését hallani az ajtó túloldaláról. Aztán egy nyikorgó hang, ahogy az apró fémnyílás feltárul az ajtó aljában. Azon nyomban lelapulok a földre, hátha megpillantom valamelyik fogvatartót. Keményen csapódom a padlóra a jobb vállammal, pont akkor, amikor csörömpölve betolnak egy tálcát a nyíláson, aztán a fémajtó visszazárul. – A fenébe! – Felülök, és megmasszírozom a vállamat. Két vastag karéj kenyeret adtak be, szárított marhahússzalagokkal. Egy vízzel teli fémpalack is van a tálcán. Ahhoz képest, hogy miket kellett ennünk a Vadonban, nem is olyan rossz. – Láttál valamit? – kérdezi Julian. Megrázom a fejem. – Nem is segítene rajtunk, azt hiszem. Egy darabig még tétovázik, aztán lecsúszik az ágyról, és leül mellém a földre. 170

– Az információ mindig segít – vágom rá, kicsit túlzottan is élesen. Ezt is Hollótól tanultam. Juliantól persze nem várhatom, hogy megértse. A hozzá hasonló emberek nem akarnak tudni, gondolkodni vagy dönteni. Ezért is találták fel a kúrát. Mindketten a vízért nyúlunk, a kezünk összeér a tálca fölött. Julian úgy húzza vissza a karját, mintha megégette volna az ujjait. – Tessék csak! – bátorítom. – Először te. Magamhoz veszem a vizet, és kortyolni kezdem. Közben végig Juliant nézem. Darabokra tépi a kenyeret. Látom rajta, hogy tartalékolni próbál, pedig farkaséhes. – Edd meg az enyémet is! – Fogalmam sincs, miért ajánlottam ezt. Nem túl okos dolog. Nekem is szükségem lesz az erőmre a kiszabaduláshoz. Döbbenten néz vissza rám. Karamellre és búzára emlékeztető szőke hajával és kék szemével szöges ellentétben áll a szempillája, amely furcsa módon fekete és dús. – Tényleg? – Vedd csak el! – mondom, és majdnem hozzáteszem: Mielőtt meggondolom magam. Mohón, két kézzel tömi magába a második darab kenyeret. Amikor lenyeli az utolsó falatot is, odaadom neki a vizet. Csak habozva meri a szájához venni. 171

– Ugyan már, tőlem nem kaphatod el! – nyugtatom. – Mit? – kérdezi kissé riadtan, mintha hosszú hallgatás után szólaltam volna meg hirtelen. – A betegséget. Az amor deliria nervosát. Tőlem nem kaphatod el. Már biztonságos vagyok. – Alex egyszer pont ugyanezt mondta nekem. Ellököm magamtól az emlékeket, lenyomom a sötétségbe. – Egyébként a közös étkezéstől és ivástól sem lehet elkapni. Ez csak egy mítosz. – De a csókolózástól el lehet kapni – mondja Julian kis szünet után. Nem meri azonnal kiejteni a csókolózás szót. Az emberek nincsenek hozzászokva, legfeljebb párok mondják négyszemközt. – Az más. – Emiatt amúgy sem aggódom – közli Julian határozottan, és belekortyol a vízbe, mintha azzal is bizonyítani akarna. – Akkor mi miatt aggódsz? Magamhoz veszem a szárított marhahúst, nekidőlök a falnak, és rágcsálni kezdek. Julian kerüli a tekintetemet. – Egyszerűen csak... nem töltöttem még el ilyen sok időt... – Egy lánnyal? Megrázza a fejét. – Senkivel. Egyetlen hasonló korúval sem. 172

Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, és kissé összerándulok. Megváltozott a szeme: a víz tiszta kékje elmélyült és kiterjedt, örvénylő színek – zöld, arany és bíbor – óceánjává vált. Valószínűleg úgy érzi, hogy túl sokat mondott, mert feláll, odamegy az ajtóhoz, aztán visszajön. Ez a zaklatottság első jele, amit látok rajta. Egész nap feltűnően visszafogott volt. – Szerinted miért tartanak itt minket? – kérdezi. – Bizonyára váltságdíjért. – Ennek az egy lehetőségnek van értelme. Julian elgondolkodik a válaszon, és közben ujjával a száján lévő sebhelyet birizgálja. – Az apám ki fogja fizetni – mondja kicsivel később. – Értékes vagyok a mozgalom számára. Nem reagálok. Egy szeretet és szerelem nélküli világban ennyit jelentenek az emberek egymásnak: érték, haszon, kötelezettség, számok és adatok. Megmérnek, kikalkulálnak, latolgatnak bennünket, a lelkünket porrá őrlik. – De annak biztos nem fog örülni, hogy a Veszettekkel kell egyezkednie – teszi hozzá. – Nem tudhatod biztosan, ki a felelős ezért – mondom, de rögtön meg is bánom. Lena Morgan Jonesnak még ezen a helyen is követnie kell az utasításokat. Julian rám néz, és összevonja a szemöldökét. 173

– Te is láttad őket a tüntetésen, nem? – Nem válaszolok, ezért folytatja. – Nem tudom. Talán nem is olyan rossz, ami történt. Az emberek legalább jobban megértik a DMA törekvéseit. Látják, miért van szükség a céljaink elérésére. Julian a közönség előtt használt hangján beszél, mintha most is a gyűlésteremben lenne. Azon töprengek, vajon hányszor ismételte át ugyanezeket a szavakat, hogy ilyen ösztönösen jöjjenek elő belőle. Támadtak valaha is kétségei? Hirtelen megundorodom tőle; attól a nyugodt bizonyosságtól, amellyel a világot szemléli, amely az életet szikével vágja darabokra, majd felcímkézi, mint valami laboratóriumi szövetet. Aztán nem mondok semmit. Lena Morgan Jones nem veheti le a maszkját. – Remélem – zárom le végül a beszélgetést lelkesebb hangon, aztán odamegyek az ágyamhoz, és a fal felé fordulva összegömbölyödöm. Bosszúszomjasan formálom a néma szavakat a fal felé, a betonnak – egy ősi vallás régi, tiltott szavait, amelyeket Hollótól tanultam. Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért. 174

Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól... Egy idő után aztán elszunyókálok. Amikor ismét kinyitom a szemem, olyan feketeség fogad, hogy majdnem felkiáltok. A villanykörtét lekapcsolták, teljes a sötétség. Melegem van, rosszul vagyok, ezért az ágy végébe tolom a gyapjútakarót. Jólesik a bőrömnek a hűvösség. – Nem tudsz aludni? Megriadok Julian hangjától. Nem fekszik a helyén. Alig látom. Mindössze egy nagy, fekete alak a sötét háttér előtt. – Én aludtam – mondom. – Hát te? – Én nem – feleli. Most már lágyabb a hangja, nem olyan kimért. Mintha a sötétség valahogy meglágyította volna az éleit. – Furcsán hangzik, de... – De mi? – Még mindig ott gomolyognak a fejemben az álomképek, fel-felbukkannak az éber felszínre. Álmomban a Vadonban jártam. Holló is ott volt, és Vadász is. – Rossz álmaim vannak. Rémálmok. – Julian hadarva beszél, nyilvánvalóan szégyelli magát. – Mindig is rémálmaim voltak. – Mintha egy csomó kioldódna a mellkasomban; valami keménység ellágyul. Az akaratommal lejjebb, távolabb nyomom az érzést. Julian és én két ellentétes oldalon állunk. Soha nem érezhetek együtt vele. – Azt mondják, a kúra után jobb lesz. 175

Szinte bocsánatkérően beszél, és azon tűnődöm, vajon ő is hozzáteszi-e magában: Ha túlélem. Nem válaszolok, Julian pedig köhécsel; megköszörüli a torkát. – Veled mi a helyzet? – kérdezi. – Voltak rémálmaid? Úgy értem, a procedúra előtt. Száz meg száz kikezelt jut eszembe, akik álmok nélkül alszanak hitvesi ágyukban; édes, üres köd borítja el az agyukat. – Soha – mondom, majd a fal felé fordulok, betakarom a lábam, és úgy teszek, mintha aludnék.

176

akkor

Nincs időnk a tervek szerint elindulni. Magunkhoz ragadjuk, amit lehet, és rohanunk, miközben a hátunk mögött háborgó tűz- és füstorkánná változik a Vadon. Mindvégig közel maradunk a folyóhoz, remélve, hogy a víz megóv bennünket, ha a tűz körbekerítene. Holló a karjában viszi a rémülettől fehérré és merevvé vált Kéket. Én Sarah kezét fogom, úgy vezetem. Hangtalanul sír Lu nagyméretű dzsekijében. Nem maradt ideje a sajátját felvenni. Lu átadta neki a dzsekijét, és nélküle szalad. Amikor minden megfagy körülöttünk, Holló és én felváltva adjuk át a kabátunkat Lunak. Belénk mar a valódi, farkasordító hideg, görcsbe rándítja a belső szerveinket, könnyeket csal a szemünkbe. Mögöttünk a pokol tombol. 177

Tizenötünknek sikerült épségben elhagyni a bázist; Mókus és Nagymama hiányzik. Senki sem emlékszik rá, hogy látta volna őket valahol a kapkodó indulás közepette. Az egyik bomba a pince mellett hatolt mélyen a földbe, összeroppantotta a betegszoba egyik falát, a folyosót pedig kövek, por és rovarok lavináival töltötte meg. Utána sikoltó káosz lett úrrá mindenen. Miután a repülők elhúztak a fejünk fölött, helikopterek tűnnek fel. Órákig köröznek fölöttünk; vég nélküli, csattogó berregésük szilánkokra hasogatja a levegőt. Vegyszerekkel árasztják el a Vadont. Égeti a torkunkat, csípi a szemünket, fulladozunk tőle. Pólókat és törülközőket tekerünk a nyakunk és a szánk köré, és ködben próbálunk továbbhaladni. Gyalogososztagokat legalább nem küldtek. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Végül leszáll a sötétség, így abbamaradnak a támadások is. Az éjjeli égbolt piszokfoltos a füsttől. Az erdő távolabbi részei még mindig tele vannak morajlással és recsegéssel, ahogy egyre több és több fa adja meg magát a lángoknak, de nekünk sikerül akkora utat megtennünk a folyó mentén, hogy biztonságban legyünk a tűztől. Legalábbis Holló úgy véli, hogy egy ponton most már megállhatunk pihenni, és elfogyaszthatjuk a tartalékunkat. Az átköltözéshez felhalmozott élelemnek csak a negyede van nálunk, az orvosi eszközökből pedig semmi. 178

Szeder felveti, hogy vissza kéne menni az élelmiszerért. – Nem érünk le délre azzal, ami nálunk van – érvel. Holló közben tüzet próbál rakni, de látom, hogy minden ízében remeg. Alig tudja meggyújtani a gyufát. A keze is szinte lefagyott. Az én ujjaim órák óta dermedtek. – Hát nem érted? – kérdezi Holló. – A lakóbázis megsemmisült. Nem mehetünk vissza. El akartak minket söpörni a föld színéről, mindnyájunkat. Ha Lena nem tér vissza időben, már mind halottak lennénk. – Mi van Tövissel és Vadásszal? – kérdezi Szeder makacsul. – Mihez kezdenek, ha visszaérnek? – A rohadt életbe, Szeder! – förmed rá a lány kicsit magasabb és hisztérikus hangon, Kék pedig, aki közben végre elaludt a pokrócok között, megrándul. Holló feláll. Végre sikerült meggyújtania a tüzet. Hátrébb lép egyet, és az első vonagló lángokat nézi – kéket, zöldet, vöröset. – Nekik is boldogulniuk kell valahogyan – mondja végül halkabban, és bár sikerült visszanyernie az önuralmát, kihallom a fájdalmat a szavai mögül: a félelem és a gyász lüktető áramlását. – Nélkülük kell továbbmennünk. – Csesszék meg! – káromkodik Szeder erőtlenül. Tudja, hogy Hollónak igaza van. Holló sokáig áll egy helyben, miközben a többiek némán fel-alá járkálnak a folyó partján, és tábort vernek: 179

egymásra rakják a hátizsákjainkat, hogy védve legyünk a széltől, és átrendezik, új adagokra osztják az élelmiszert. Odamegyek Hollóhoz, és egy darabig mellette állok. Legszívesebben átkarolnám, de nem teszem. Hollóval nem tesz ilyesmit az ember. Különös módon tökéletesen átérzem, hogy ezúttal még nagyobb szüksége van a keménységre, mint egyébként. Mégis jó lenne megvigasztalni valahogy. Halkan, hogy senki más ne hallja, beszélni kezdek. – Semmi baja nem lesz Tövisnek. Ha van valaki, aki a jég hátán is megél idekint, az ő. – Igen, tudom. Nem aggódom miatta. Ki fogja bírni. Amikor azonban rám néz, a tekintetében a halált látom; mintha egy kriptaajtó bezárult volna a lelke mélyén – tudom, hogy ő sem hisz abban, amit mondott. Szürkén, hidegen köszönt be a reggel. Ismét elered a hó. Soha életemben nem fáztam ennyire. Miközben a lábammal trappolok, hogy visszatérjen belé az élet, úgy érzem, ez sohasem fog megtörténni. A szabad ég alatt aludtunk. Holló félt tőle, hogy a sátrakkal csak felkeltenénk a figyelmet; túl feltűnő célpontot nyújtanánk a visszatérő repülőknek és helikoptereknek. Az ég azonban üres, az erdő mozdulatlan. Hamufelhők keverednek a hóesésbe, a tűz szagát hozzák. 180

Elindulunk az első táborhoz, amit Csótány és Sörét készített elő nekünk. Alig nyolcvan mérföldet kell megtennünk. Először csendben vonulunk, fel-felnézve az égre, de pár óra elteltével megered a nyelvünk. Tovább hullik a hó, meglágyítja a tájat, megtisztítja a levegőt, és végül a füst utolsó szagfoszlányait is fehér semmivé változtatja. Ekkor már szabadabban beszélgetünk. Hogyan találtak ránk? Miért támadtak meg? Miért éppen most? A Veszettek évekig bízhattak egy biztos tényben: a túloldaliak számára nem léteznek. A kormány évtizedek óta tagadja, hogy bárki is élne a Vadonban, így a Veszették viszonylagos biztonságban tengethették napjaikat. Ha a kormány jelentős támadást intéz a kerítésen kívül élők ellen, azzal beismeri, hogy hibát követett el. Most azonban fordult a kocka. Jóval később ki is derül, miért: az Ellenállásnak elfogyott a türelme. Megunták a várakozást, elegük lett a kisebb csínytevésekből és tiltakozásokból. Így került sor az első incidensekre: börtönökben, városházákon és kormányhivatalokban elrejtett bombák felrobbanására szerte az országban. Sarah, aki eddig elöl haladt, visszafordul, és odajön hozzám. 181

– Szerinted mi történt Tövissel és Vadásszal? Életben vannak? Megtalálnak minket? – Halkabban! – csitítom. Holló előttünk megy. Felpillantok, remélve, hogy nem hallotta meg. – Ne aggódj emiatt! Tövis és Vadász tudnak vigyázni magukra. – De mi van Mókussal és Nagymamával? Szerinted kijutottak a föld alól? Eszembe jut az a hatalmas, mindent felforgató remegés – a berobbanó sziklák és porfelhők, a kiáltozás és a füst. Olyan irdatlan hangzavar volt, annyi láng... Megpróbálom felidézni magamban Mókus és Nagymama emlékét; mintha láttam volna őket beszaladni az erdőbe, de csak temérdek mozgó körvonal tobzódik a fejemben, parancsszavak és füstté váló emberek. – Túl sokat kérdezel – szólok rá. – Inkább takarékoskodj az erőddel! Eddig ugrándozva ment, mint egy kiskutya. Most lelassítja a lépteit. – Meg fogunk halni? – kérdezi komoran. – Ne beszélj marhaságokat! Régebben is költöztetek már. – De azok ott, a kerítés túloldalán... – Beharapja az ajkát. – Meg akarnak ölni minket, nem? Érzem, ahogy elmélyül bennem a gyűlölet szakadéka. Odanyúlok Sarah-hoz, és a fejére teszem a kezem. 182

– Még élünk! – mondom, és elképzelem, ahogy egy nap repülőgépen szállok el Portland és Rochester fölött, minden, kerítéssel körbezárt város fölött, és szórom szanaszéjjel a bombákat; nézem, ahogy porrá hamvadnak az épületek, elolvadnak, és lánggá véreznek el az emberek, és megnézem, mit szólnak hozzá. Ha támadtok, visszatámadunk. Ha loptok tőlünk, kirabolunk benneteket. Ha szorongattok, lecsapunk rátok. Ilyenné vált a világ. Az első tábort a harmadik napon, nem sokkal éjfél előtt találjuk meg. Az utolsó órákban minden összekavarodik, nem tudjuk, keletre vagy nyugatra induljunk-e egy hatalmas, kicsavarodott fától, amelynek gyökerei az ég felé merednek, és amelynek törzsére Csótány vörös kendőt kötött. Egy órát is elvesztegetünk a rossz irányba való gyaloglással, ezért vissza kell fordulnunk, de amint megpillantjuk a kis kőpiramist, amellyel Csótány és Sörét az elásott élelmet jelölte meg, mindnyájan üdvrivalgásban törünk ki. Az utolsó tizenöt métert kiabálva, újult energiával telve tesszük meg az aprócska tisztásig. Az eredeti terv szerint egy napot maradtunk volna itt, legfeljebb kettőt, ám Holló úgy dönt, hogy hosszabb időre táborozunk le, és megpróbálunk csapdával állatokat ejteni. Még hidegebbre fordul az idő, és egyre nehezebb 183

apróvadat becserkészni. Annyi élelmünk azonban már nem maradt, hogy épségben elérjük déli úti célunkat. Most már biztonságos sátrat verni. Egy kis időre megfeledkezhetünk arról, hogy menekülünk, hogy többen odavesztek a csapatból, hogy mennyi tartalékot hagytunk a bázison. Tüzet rakunk, leülünk a fényében melegedni, várjuk, hogy felengedjenek dermedt ujjaink, és közben történeteket mesélünk egymásnak, így terelve el a figyelmünket a hidegről, az éhségről és a levegő szagáról, amely újabb havazással fenyeget.

184

most

– Mesélj valamit! – Tessék? – kérdezem riadtan. Váratlanul ér Julian kérése. Órák óta néma csend volt. Megint fel-alá járkáltam a cellában, és egyfolytában Hollóra és Tövisre gondoltam. Sikerült megmenekülniük? Megsérültek, vagy esetleg meghaltak, amikor a Dögevők lecsaptak a tüntetésre? Megtalálnak majd engem? – Azt kértem, hogy mesélj valamit. – Keresztbe rakott lábbal ül az ágyán. Észrevettem, hogy órákig tud egy helyben ülni ebben a pózban, félig csukott szemmel, mintha meditálna. Lassan kezd az agyamra menni a nagy nyugalmával. – Úgy gyorsabban telik az idő. Egy újabb nap, újabb lomha órák. Megint felkapcsolták a villanyt, aztán reggelit is hoztak (újfent kenyér, szárított hús és víz). Ezúttal sikerült teljesen a padlóhoz lapulnom, 185

és meg is láttam az egyik fogvatartó sötét nadrágját és nehéz csizmáját. Egy ugató férfihang rám parancsolt, hogy adjam ki az előző tálcát a csapóajtón, amit meg is tettem. – Nem ismerek semmilyen történetet. Julian most már szégyentelenül méreget. Ami azt illeti, túlzottan is eltűntek a gátlásai. Érzem magamon a tekintetét, ahogy járkálok, mintha gyengén tapogatná a vállamat. – Akkor az életedről mesélj! – kéri. – Nem kell szórakoztatónak lennie. Sóhajtok. Ismét elmesélem azt a történetet, amit Hollóval Lena Jones számára kiötöltünk. – Queensben születtem. Ötödik osztályos koromig a Unityba jártam, majd átmentem az Our Lady of the Doctrine-ba. Tavaly Brooklynba költöztem, és az utolsó évre beiratkoztam a Quincy Edwardsba. – Julian még mindig néz, mint aki izgalmas fordulatra vár. Gyorsan, türelmetlenül legyintek, majd befejezem: – Novemberben kezeltek ki. Ennek ellenére a kiértékelésem még csak később lesz, akkor, amikor a többieké is. Nem jelöltek még ki nekem senkit. Kifogyok a mondanivalóból. Lena Jones is unalmas alak, mint minden más kikezelt. – Ezek tények. Nem történet.

186

– Jól van. – Odamegyek az ágyamhoz, leülök, magam alá húzom a lábam, és Julian felé fordulok. – Ha akkora nagy szakértő vagy, akkor miért nem mesélsz te? Arra számítok, hogy zavarba jön, de ő csak hátradönti a fejét, töpreng egy darabig, aztán kifújja a levegőt. Ma még csúnyább az ajkán lévő sebhely: véres és duzzadt. Sárga és zöld árnyalatok jelentek meg az állkapcsán. Ennek ellenére nem panaszkodik, sem az álla fájdalma, sem az arcán lévő, cikcakkos sebhely miatt. – Egyszer, amikor nagyon kicsi voltam, láttam két embert csókolózni – közli végül. – Úgy érted, egy esküvőn? Az eskü megpecsételésére? Julian megrázza a fejét. – Nem. Az utcán. Tiltakozásból. Pont a DMA épülete előtt. Nem tudom, hogy kikezeletlenek voltak-e, vagy esetleg nem használt a kúra, vagy mi. Azt hiszem, olyan hatéves lehettem. Az a két ember... – Julian az utolsó pillanatban mintha meggondolná magát. – Mi volt velük? – A nyelvüket is használták. Átvillan a tekintete az enyémen, aztán félrenéz. A nyelves csók az egyik legnagyobb vétség a törvény ellen manapság. Mocskosnak, undorítónak, a betegség biztos jelének tartják. – Mit csináltál? 187

Nem akartam, mégis előredőlök. Lenyűgöz a történet is, és az is, hogy Julian pont nekem meséli el. A fiú arcán mosoly húzódik végig. – Akarod hallani a különös igazságot? Azt hittem, hogy a férfi meg fogja enni a nőt. Nem tehetek róla, kisebb nevetés tör ki belőlem. Miután felszínre tört, abba sem bírom hagyni. Az elmúlt negyvennyolc óra összes feszültsége kirobban a mellkasomból, és annyira röhögök, hogy a könnyem is kicsordul. A világ kifordult, és a feje tetejére is állt. Mintha egy nagy cirkuszban élnénk. Egyszeriben Julian is röhögni kezd, de belesajdul a seb a száján, ezért odakap. – Jaj! A kiáltása újabb nevetést csal elő belőlem, mire ő is tovább nevet és jajgat. Pár percen belül mindketten röhögőgörcsöt kapunk. Julian meglepően kedves, mély, dallamos hangon nevet. – Na jó, most megint te jössz! – nyögi ki végül, amikor már rendesen kap levegőt. Én is kapkodva lélegzem. – Várj... várj! Nem mondtad, mi történt utána. Julian még mindig mosolyogva néz rám. A jobb arcán van egy kis bemélyedés, a szemöldökei között pedig ránc jelent meg. – Hogy érted ezt? 188

– Mi lett a pár sorsa? A csókolózóké. Elmélyül a barázda a szemöldökei között, zavartan rázza meg a fejét. – Jöttek a rendőrök – mondja, mint nyilvánvaló tényt. – A Rikersbe vitték őket, karanténba. Tudtommal még mindig ott vannak. Ez a bejelentés minden maradék jókedvemet elűzi; mintha mellbe vágtak volna. Eszembe jut, hogy Julian is közülük való: zombi, ellenség. Egy azok közül, akik elvették tőlem Alexet. Rosszullét kerülget. Együtt nevettem vele. Részt vettünk valami közös dologban. Úgy néz rám, mintha barátok lennénk, mintha hasonlóak lennénk. Hányni tudnék. – Szóval, mesélj most te! – Nem jut eszembe semmilyen történet – vágom rá keményen, szinte csaholva. – Mindenkinek... – szólal meg Julian, de belé fojtom a szót. –Nekem nincs! Újból lemászom az ágyról. Csupa viszketés a testem, nem bírom ki járkálás nélkül. A nap további részében egyetlen szót sem váltunk. Néhányszor úgy tűnik, mintha Julian beszélgetni akarna, 189

ezért inkább odamegyek az ágyamhoz, behunyom a szemem, és úgy teszek, mint aki alszik. De nem tudok. Egyfolytában ugyanazok a szavak ismétlődnek a fejemben: Kell, hogy legyen kiút. Kell, hogy legyen kiút. Csak jóval később tudok igazából elaludni, miután lekapcsolják a villanykörtét. A valódi álom olyan, mint a lassú süllyedés, mint belefulladni a ködbe. Túl rövid ideig tart. Zakatoló szívvel ülök fel a matracon. Arra ébredek, hogy Julian értelmetlen szavakat kiabál álmában. Mindössze egyetlen értelmes van közöttük: Nem. Várok egy kicsit, hátha magától felébred. Hánykolódik és rúgkapál. Zörög a fém ágyrács. – Hé! – szólalok meg. Ő folytatja a türelmetlen motyogást, mire felülök, és hangosabban megismétlem. – Hé, Julian! Még mindig nem reagál. Odanyúlok hozzá, és tapogatózva keresem a karját a sötétben. A mellkasa nyirkos a verejtéktől Megtalálom a vállát, és finoman megrázom. – Ébredj fel, Julian! Végre magához tér. Zihálva húzódik arrébb a kezemtől. Felül. Hallom a matrac neszezését eltolódó testsúlya alatt. Éppen csak a körvonalait sikerül kivennem a sötétségben: egy tömör feketeséget, illetve a gerince ívét. Kis ideig némán ülünk. Nehezen veszi a levegőt, reszelős hangot 190

hallani a torkából. Ismét lefekszem, és a sötétben várom, hogy lelassuljon a légzése. – Megint rémálmod volt? – kérdezem. – Igen – mondja némi szünet után. Habozom. Egyik részem arra vágyik, hogy a fal felé forduljak, és alhassak. De közben túlzottan éber lettem, és nyomasztónak érzem a sötétséget. – Akarsz róla beszélni? – faggatom. Hosszú percekig hallgat. Aztán hirtelen előtörnek belőle a szavak. – A laborkomplexumban voltam. Odakint egy nagy kerítés állt, de mindenhol... nem tudom megmagyarázni. Nem igazi kerítés volt. Testekből állt. Holttestekből. Annyi légy körözött a levegőben, hogy alig lehetett látni. – Folytasd! – kérem suttogva, ám ő ismét szünetet tart. Nagyot nyel. – Amikor az én kezelésemre került sor, leszíjaztak egy asztalhoz, és rám szóltak, hogy nyissam ki a számat. Két tudós kifeszítette az állkapcsomat, az apám pedig... mert ő is ott volt... felemelt egy nagy betondarabot. Tudtam, hogy azt akarja lenyomni a torkomon. Üvöltöttem, próbáltam ellökni magamtól, ő viszont csak azt hajtogatta, hogy jó érzés lesz, minden jobb lesz utána. Elkezdték a számba nyomni a betont, én meg nem kaptam levegőt... Julian hangja elcsuklik. Valami összeszorul a mellkasomban. Egy őrült pillanatra olyan késztetésem 191

támad, hogy meg kéne ölelni – ám az katasztrófa lenne; bűn a legfelsőbb fokon. Miután elmesélte az álmát, Julian is megkönnyebbül, és visszafekszik az ágyra. – Én is szoktam rosszat álmodni – mondom, majd gyorsan helyesbítek. – Úgy értem, régen. Még a sötétben is érzem, hogy Julian engem néz. – Te is akarsz beszélni róla? – visszhangozza a szavaimat. Visszagondolok az anyámmal kapcsolatos rémálmaimra, amelyekben tehetetlenül figyeltem, ahogy lesétál a sziklaszirtről. Senkinek sem meséltem róluk, még Alexnek sem. Akkor fejeződtek be, amikor kiderült, hogy mindvégig, amíg halottnak hittem, anyám a Kriptában raboskodott. Most viszont újfajta rémálmok gyötörnek. Csupa mardosó tűz, Alex halála, tüskékből szövődő láncok, amelyek lehúznak a földbe. – Az anyukámról álmodtam rosszakat – bököm ki végül. Kissé belebicsaklik a hangom az anyukám szóba, de remélem, nem veszi észre. – Hatéves koromban halt meg. Ez akár igaz is lehet, hiszen nem biztos, hogy valaha is újra látom. Megint valami nesz érkezik Julian ágya felől, és a hangjából hallom, hogy felém fordult. – Mondj valamit róla! – kéri lágy hangon. Felpillantok a sötétségbe, amely mintha örvénylő mintázatokkal telt volna meg. 192

– Szeretett kísérletezni a konyhában – mondom lassan. Nem avathatom bele túl sok mindenbe. Nem szabad gyanút fognia. Ugyanakkor megkönnyebbülök attól, hogy a sötétbe beszélek, ezért utat engedek a további gondolatoknak. – Mindig a pulton ültem, és néztem, ahogy tesz-vesz. A legtöbb főztje és süteménye a kukában kötött ki. De én mulatságosnak találtam, jót nevettem rajta. – Kis szünetet tartok. – Emlékszem, egyszer csípős paprikával sütötte a palacsintát. Nem is volt olyan rossz. Julian hallgat. Most már sokkal egyenletesebb a légzése. – Sokat játszott velem – folytatom. – Tényleg? – Julian hangjába mintha ámulat vegyülne. – Igen. Valódi játékokat is, nemcsak a Shhh Könyvében felsorolt fejlesztő gyakorlatokat. Úgy tett, mintha... – Elhallgatok, és beharapom a számat. Félek, hogy túl messzire mentem. – Úgy tett, mintha...? Mérhetetlen erős nyomást érzek a mellkasomban: apránként visszaszivárog a valódi életem, a régi életem – a romos kis portlandi ház, a víz morajlása és az öböl szaga; a Kripta megfeketedett fala és a Vadon lombjai között rézsútosan áttörő, szögletes smaragdzöld minták; az összes régebbi énem egymásra rakódva és eltemetve, hogy soha senki ne találja meg őket. Váratlanul nagy erővel tör rám a beszédkényszer. Úgy érzem, ha hallgatok, szétrobbanok. 193

– Volt egy kulcsa, és úgy tett, mintha azzal más világokba nyíló ajtókat tudna kinyitni. Egyszerű kulcs volt – nem tudom, honnan szedte, talán valami zsibvásáron –, egy piros dobozban tartotta, és csak különleges alkalmakkor vette elő. Amikor előszedte, akkor azt játszottuk, hogy különféle dimenziókon utazunk keresztül. Volt olyan világ, ahol az állatok tartottak embereket házi kedvencnek, egy másikban hullócsillagok csóváján lehetett utazni. Mesélt egy víz alatti világról is, meg jártunk egy olyanban is, ahol az emberek nappal aludtak, éjjel pedig táncoltak. A nővérem is velünk játszott. – Hogy hívták a nővéredet? – Grace. Összeszorul a torkom. Már keverednek bennem az énjeim és a lakóhelyeim, összeszövődnek az életeim. Az anyám jóval hamarabb eltűnt, mint ahogy Grace született – Grace az unokatestvérem. Furcsa módon azonban nem olyan nehéz elképzelnem, ahogy az anyám felemeli és nagy lendülettel megpörgeti őt a recsegő hangszórókból érkező zene dallamára; ahogy hárman ugrándozunk végig a hosszú, fapadlós folyosókon, csillagok után kapkodva. Újra szólásra nyitom a számat, de képtelen vagyok bármit mondani. Kis híján elsírom magam, ám muszáj visszanyelnem az érzést, akármennyire görcsöl a torkom. Julian egy darabig hallgat. – Én is eljátszottam dolgokat – vallja be végül. 194

– Tényleg? – A párna felé fordítom az arcomat, hogy ne hallja ki a remegést a hangomból. – Igen. Főleg a kórházakban, de a laborban is. – Egy szívdobbanásnyi csend. – Úgy tettem, mintha otthon lennék. Átalakítottam magamban a hangokat. Például, úgy éreztem, hogy a monitorok pittyegése valójában az otthoni kávéfőző csipogása. Amikor lépteket hallottam, azt képzeltem, hogy a szüleim járkálnak körülöttem, pedig soha nem voltak ott. A fantáziámban a szagok... tudod, a kórházak fertőtlenítőszaga, ami egy kicsit a virágokéra emlékeztet... mintha anyám mosta volna ki az ágyneműt. Alábbhagy a görcs a torkomban, így már könnyebben lélegzem. Hálás vagyok Juliannek, amiért nem mondta, hogy az anyám rendbontó módon viselkedett, nem gyanakodott, és nem tett fel újabb kérdéseket. – A temetéseken is olyan szag van – jegyzem meg. – Mint a hipó. Meg a virágéra is hasonlít. – Nem szeretem azt a szagot – közli Julian halkan. Ha nem lenne olyan jól nevelt és óvatos, azt mondaná: utálom. De nem mondhatja, hiszen az már szenvedély lenne, a szerelem érzésével rokon, márpedig a szerelem maga az amor deliria nervosa, a legelvetemültebb gyilkos mind közül: az késztet rá, hogy megjátsszuk magunkat, hogy titkokat őrizgessünk, hogy a torkunkban dobogjon a szívünk. – Én is azt játszottam, hogy felfedező vagyok. Sokat gondoltam arra, milyen lenne... máshol. 195

Eszembe jut, amikor a DMA gyűlése után megláttam a teremben. Ott ült egyedül, és a kivetített hegyek és erdők szédítő képében gyönyörködött. – Például hol? – kérdezem, egyre szaporább szívveréssel. Tétovázik, mielőtt válaszol. – Bárhol. Az USA bármelyik másik városában. Valamiért úgy érzem, megint hazudik. Talán inkább a Vadonba szeretne kirándulást tenni, vagy egyéb tiltott helyekre – a kerítés nélküli világokba, ahol még létezik a szerelem, holott mostanra elvileg mindenkit el kellett volna pusztítania. Lehet, hogy ő is megérzi a kételkedésemet, mert sietve folytatja. – Ilyet minden gyerek szokott csinálni. Muszáj volt valamivel lefoglalnom magam, amikor a laborokban kellett éjszakáznom, állandóan vizsgáltak és kezeltek. Így legalább nem féltem. A beálló csendben szinte érzem a föld súlyát a fejünk fölött: sok-sok levegőtlen, nehéz réteg. Próbálom elhessegetni a feltörni készülő érzést: örökre eltemettek. – Most félsz? – kérdezem. Csak egy szempillantásnyi szünetet tart, mielőtt válaszol. – Jobban félnék, ha egyedül lennék. 196

– Én is – vágom rá. Elöntenek az együttérzés hullámai. – Julian! – Tessék. – Nyújtsd ki a kezed! – Fogalmam sincs, miért kérem erre, talán azért, mert nem látom őt. A sötétségben sokkal könnyebb beszélgetnem vele. – Minek? – Csak úgy. Hallom, ahogy megmozdul az ágyon. A kezével megpróbál átnyúlni az én ágyam fölé. Én is odanyúlok, és megfogom a kezét. Hűvös, nagy, száraz. Megrándul, amikor összeérnek az ujjaink. – Szerinted biztonságban vagyunk? – kérdezi rekedt hangon. Nem tudom, hogy a delíriumra gondol vagy a föld alatti cellára, de engedi, hogy az ujjai közé fonjam az ujjaimat. Még soha, senkinek nem fogta meg a kezét; érezni az érintésén. Jó darabig ügyetlenkedik, mire rájön, hogy kell. – Minden rendben lesz – mondom. Magam sem tudom, hiszek-e ebben. Gyorsan megszorítja a kezemet, és ezzel jócskán meglep. Bizonyos dolgok természetesen jönnek, még akkor is, ha soha nem csináltuk őket korábban. Fogjuk egymás kezét a sötétben, és egy idő után hallom lecsillapodni és elmélyülni a légzését. Behunyom a szemem, és hullámokra gondolok, amelyek lassan kisodornak a partra. Később elalszom, és 197

arról álmodom, hogy egy körhintán ülök Grace-szel. Nevetve nézzük, ahogy a falovak lassan felszállnak a helyükről, és ügetni kezdenek a levegőben.

198

akkor

Három napig változatlan marad az időjárás. Az erdő megtelik a recsegés és csattogás szimfóniájával, ahogy a sok fa és a folyó levedli magáról a jégrétegeket. Kövér, ékszerszínű esőcseppek csurognak le a fejünkről, miközben a rengetegben haladunk, bogyók, állatok üregei és jó vadászterületek után kutatva. Megkönnyebbülés és ujjongó hangulat vesz erőt rajtunk, mintha a tavasz érkezett volna meg, bár az enyhülés csak átmeneti. Holló az egyetlen, aki egyáltalán nem lélegzett fel. Most már szüntelenül élelmet kell keresnünk. A harmadik reggelen Holló engem jelöl ki a feladatra, hogy átnézzük a csapdákat. Valahányszor üresen találunk egy csapdát, a fekete hajú lány halkan káromkodik az orra alatt. Az állatok zöme bebújt a föld alá. 199

Mielőtt az utolsó csapdához érnénk, mégis megüti a fülünket egy állat neszezése, ezért Holló felgyorsítja a lépteit. Az erdő talaját burkoló, töredezett levelek közül izgága kaparászás hallatszik, majd rémült csipogás. A csapda fémfogai egy jókora nyúl hátsó lábát ejtették foglyul. Az állat bundáját sötét vérfoltok tarkítják. Kétségbeesetten próbálja kijjebb húzni magát, de újra meg újra visszaesik az oldalára, és egy helyben piheg. Holló leguggol, és egy hosszú nyelű kést vesz elő a táskájából. Éles szerszám, bár rozsdarétegek és – feltehetőleg – régebbi vérnyomok is bőven borítják. Tudom, hogy ha itt hagyjuk a nyulat, addig fog rángatózni, amíg el nem vérzik a lábán keresztül – vagy feladja a küzdelmet, és lassan éhen hal. Holló csak jót tesz neki azzal, ha gyorsan leöli. Mégsem bírom végignézni. Ez az első alkalom, hogy én is ellenőrzőm a csapdákat. Nincs gyomrom hozzá. Holló tétovázik, majd hirtelen a kezembe nyomja a kést. – Tessék! Csináld te! Tudom, hogy nem kényeskedésből teszi, elvégre avatott vadász. Ez is csak egy teszt. Meglepően nehéz a kés. Ránézek a földön verdeső, kaparászó nyúlra. – Én... én nem tudom megtenni. Soha nem öltem meg semmit. Holló kemény tekintettel néz rám. 200

– Akkor ideje megtanulni! Mindkét kezét a vonagló nyúlra teszi; egyiket a fejére, másikat a hasára, hogy ne tudjon mozogni. A nyúl valószínűleg azt hiszi, hogy segíteni fognak rajta, mert nem mozdul. Ennek ellenére látom a hasán, mennyire gyorsan, eszeveszetten kapkodja a levegőt. – Kérlek, ne velem csináltasd! – nyögöm ki. Szégyellem magam, amiért könyörgök neki, ugyanakkor dühös vagyok, amiért kényszerít. Holló ismét feláll. – Ezek szerint még mindig nem fogtad fel. Ez nem játék, Lena! Nem itt ér véget, és nem is délen. Soha nem lesz vége! Ami a lakóbázison történt... – Elcsuklik a hangja, megrázza a fejét. – Sehol sincs helyünk a nap alatt. Nincs, amíg meg nem változnak a dolgok. Örökké vadászni fognak ránk. Lebombázzák és felégetik a telepeinket. A határok egyre magasodnak, a városok egyre terjeszkednek, míg végül nem marad Vadon, senki ellen nem kell harcolniuk, semmiért nem kell küzdeniük. Érted már? Nem szólok semmit. Forróság kúszik fel a tarkómon, egészen megszédülök. – Nem leszek mindig melletted, hogy segítsek – folytatja, aztán megint letérdel a sáros földre. Ezúttal szétsimítja a nyúl bundáját az ujjaival, feltárva egy 201

rózsaszín bőrfelületet a nyakán, alatta lüktető artériával. – Tessék! Csináld! Abban a pillanatban döbbenek rá, hogy az állat a keze alatt pont olyan, mint mi: csapdába esett, a hajlékából elűzött, kétségbeesetten levegő után kapkodó, továbbmenekülni igyekvő. Indulatosan nézek Hollóra – a kioktató viselkedése és a hajthatatlansága miatt, meg azért, mert hite szerint mindenkit a falnak kell vezetni, és addig ütlegelni, amíg vissza nem csap. – Nem gondolom azt, hogy játék – válaszolom, és a hangom tele van ingerültséggel. – Tessék? – Azt hiszed, itt csak te tudsz bármit is. – Ökölbe szorul a kezem, egyik a combomnál, másik a kés markolatán. – Azt hiszed, csak te tudod, milyen a veszteség, a keserűség. Azt hiszed, csak te tudod, milyen futni. Alex jut eszembe, és ezért is Hollóra haragszom. Fekete hullámként önt el a gyász és a düh. – Nem hiszem, hogy csak én tudom – ellenkezik. – Mindnyájan elvesztettünk valamit. Ez az alapszabály, nem igaz? Még Zombiországban is. Ők talán még többet veszítenek. Rám emeli a pillantását. Valamiért csillapíthatatlan remegés lesz úrrá rajtam. Holló halkan, de határozottan folytatja. 202

– Jó lesz, ha még egy dolgot megtanulsz: ha akarsz valamit, és megszerzed magadnak, mindig valaki mástól veszed el. Ez is alapszabály. Sőt, valaminek mindig meg kell halnia, hogy a többiek életben maradhassanak. – Elakad a lélegzetem. Egy pillanatra megáll a világ is. Mindent betölt a csend és Holló tekintete. – De te már ezt mind jól tudod, igaz, Lena? Egy másodpercre sem emeli fel a hangját, mégis, szinte fizikailag is érzem a szavai súlyát. Lüktet a fejem, a mellkasomat éles fájdalom hasogatja. Csak arra tudok gondolni: Ne mondd ki, ne mondd ki, ne mondd ki! Belezuhanok a tekintete hosszú, sötét alagútjába, vissza abba a szörnyű hajnalba a kerítésnél, amikor a nap sugarai lassan csurogtak be az öbölbe, mint a festék. – Valaki mással próbáltál átkelni, ugye? Hallottuk a pletykákat. Veled volt valaki... – Úgy beszél, mintha ő maga is most emlékezne vissza igazán, pedig most már látom, hogy tudja, hogy mindvégig tudta, és nem árulta el. Olyan sűrű gyűlölet és indulat kerekedik bennem, hogy majdnem megfulladok tőle. – Alexnek hívták, ugye? Mire észreveszem, hogy Holló felé lendültem, már félúton vagyok, lesújtani készülök. Ott a kés a kezemben, készen állok a torkába mélyeszteni, kivéreztetni, kibelezni a testét, és ott hagyni a ragadozók martalékának. Amikor rávetem magam, a bordáim közé üt. Elvesztem az egyensúlyom. Ugyanekkor a bal keze összekulcsolódik 203

a jobb csuklómon, és erősen lefelé húz. Egyenesen a nyúl nyakába döfi a kést az én kezemmel, pont oda, ahol korábban a verőerét mutatta. Felkiáltok. Még mindig fogom a kést, Holló pedig még rá is szorítja az ujjaimat, nehogy elengedjem. A nyúl egyet rándul a kezem alatt, aztán mozdulatlanná dermed. Egy pillanatig azt hiszem, hogy a szívverése áthullámzik a bőröm alá, mint valami röpke visszhang. Meleg a teste. Néhány csepp vér szivárog ki a nyakából, a kés hegye körül. Hollóval olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy érzem a leheletét és a ruháján átütő izzadságot. Megpróbálok elhúzódni tőle, de ő még szorosabban fog. – Ne rám haragudj! Nem én követtem el. A nyomaték kedvéért még lejjebb viszi a kezemet, és ezzel beljebb tolja a kést a nyúl testébe. Újabb vércseppek buggyannak elő. – Baszd meg! – mondom, majd sírva fakadok; először azóta, hogy a Vadonba jöttem; Alex halála óta. Összeszorul a torkom, alig tudom kipréselni magamból a szavakat. Lassan csillapodik a dühöm, és a helyére tomboló fájdalom lép: a veszteség érzése, a gyász a buta, naiv állat miatt, amely túl gyorsan szaladt, nem nézte, hova lép, és még azután is hitt a szökés lehetőségében, hogy a lábát szétcincálta a csapda. Idióta, idióta, idióta! – Sajnálom, Lena. Ilyen a világ. 204

Tényleg sajnálat tükröződik az arcán. Ellágyult a tekintete, látszik rajta a fáradtság, a régóta súlyosbodó túlhajszoltság. Hosszú évek óta így kell tengődnie; törni, zúzni, ölni az életéért. Holló végre elenged, majd fürge, szakértő mozdulatokkal kiszabadítja a nyulat a csapdából. Csavaró mozdulatokkal eltávolítja a kést a nyakából, végighúzza néhányszor a talajon, hogy letörölje a vért, aztán az övébe csúsztatja. A hátizsákja oldalán lévő fémkarikába hurkolja a nyúl lábát, így az állat feje lefelé lóg. Amikor feláll, ingaként hintázik. Holló még mindig engem néz. – Így egy újabb napig életben maradunk – mondja, aztán megfordul, és elmegy. Egyszer olvastam egy gombáról, amely a fákban él. Beleavatkozik azokba a rendszerekbe, amelyek a vizet és a tápanyagokat keringetik a gyökerektől az ágakig. Egyenként teszi tönkre őket, szétburjánzik bennük. Idővel a gomba – és csak a gomba – szállítja a vizet, az ásványi anyagokat és minden mást is, ami a fa túléléséhez szükséges. Ezzel párhuzamosan lassan elpusztítja, apránként szétrohasztja belülről a fát. Ilyen a gyűlölet is. Energiával lát el belülről, ugyanakkor elsorvaszt. Kemény, mély és szögletes, blokádok rendszere. Mindenható, végzetes. 205

A gyűlölet egy magas torony. A Vadonban építeni és mászni kezdek.

206

most

Egy ugató hang ébreszt fel: – Tálca! Felülök, és látom, hogy Julian odament az ajtóhoz. Négykézlábra ereszkedett, ahogy tegnap én is, és megpróbálja kilesni a fogvatartónkat. – Vödör! – hangzik az újabb éles parancs. Egyszerre érzek megkönnyebbülést és sajnálatot, amikor Julian felveszi a bádogvödröt a sarokból. A benne lévő vizelettől bűzlik az egész cella. Tegnap felváltva használtuk. Julian megígértette velem, hogy hátat fordítok neki, és befogom a fülem, amíg a dolgát végzi, sőt közben dúdolok is. Amikor én kerültem sorra, csak azt kértem, hogy forduljon el – de ő szintén befogta a fülét, és énekelt. Borzalmas hangja van; harsányan, vidáman, de hamisan dalol, mintha nem tudna erről a hibájáról, vagy nem 207

érdekelné. Időtlen idők óta nem hallottam ezt a dalt, valami gyerekjátékhoz tartozik. Új tálcát és tiszta vödröt nyújtanak be a kis nyíláson, amely aztán bevágódik, a léptek pedig elhalnak. Julian feláll. – Láttál valamit? – kérdezem, bár tudom, hogy nem látott semmit. Rekedt a hangom, és egészen furcsán érzem magam. Talán túl sok mindenbe avattam be az éjjel. Talán ő is engem. Csak nagy nehezen mer újra rám nézni. – Semmit. Némán esszük meg az ételt – ezúttal egy kis tálka diót és egy nagy karéj kenyeret. Visszás érzés ott kuporogni egymás mellett a padlón, a mennyezetről lógó villanykörte éles fényében, ezért inkább fel-alá járkálva eszem meg a részemet. Érzésekkel telt meg a csönd. Egy korábban nem tapasztalt feszültség költözött a cellába. Érthetetlen módon Juliant okolom miatta. Ő beszéltetett éjszaka, pedig nem lett volna szabad. Ugyanakkor a kezét én fogtam meg. Nem tagadhatom, mégis felfoghatatlannak tűnik így másnap. – Egész nap ezt fogod csinálni? – kérdezi Julian. Mogorván beszél, érzem, hogy ő is ideges lett. – Ha nem tetszik, ne nézd! – csattanok fel. Eltelik némi idő, mire újból megszólal. – Az apám kiszabadít innen. Rövidesen fizetni fog. 208

Gyűlölet árad szét bennem iránta. Biztosan tudja, hogy engem senki sem fog kimenteni. Biztosan tudja, hogy a fogvatartóink – akárkik is legyenek – tisztában vannak ezzel, vagyis engem megölnek vagy ebben a cellában hagynak megrohadni. Mégsem mondok semmit. Felmászom a gyűlölettorony meredek, sima falán. Bekucorodom a bemélyülő ablakkereteibe. Kőfallal választom el magam Juliantól. Laposak és kerekek az órák, szürke korongrétegek egymásra helyezve. Keserű, dohos szaguk van, mint egy éhező lehelete. Lomhán, csikorogva mozdulnak, és végül már úgy érzem, mozdulatlanná válnak. Csak nyomnak minket lefelé, vég nélküli mélységekbe. Aztán egyszer csak, minden figyelmeztetés nélkül lekapcsolják a villanyt, és megint ránk szakad a sötétség. Olyan erős megkönnyebbülést érzek, amely már-már az örömmel határos: sikerült egy újabb napot túlélnem. A sötétben a feszengésem is enyhül. Nappal Juliannek és nekem is kemények az éleink, nem lehet minket összeilleszteni. Örülök, hogy hallom a neszezését, ahogy lefekszik az ágyára, holott csak pár méter választ el minket egymástól. Van valami megnyugtató a jelenlétében. Most valahogy a csend is másmilyennek tűnik – megnyugtatóbb, megbocsátóbb. Julian kis idő múlva megszólal. 209

– Alszol már? – Még nem. Hallom, hogy megfordul, és rám néz. – Akarsz még egy történetet hallani? – kérdezi. Bólintok, és bár ő nem látja, a hallgatásomat beleegyezésnek veszi. – Egyszer volt egy hatalmas tornádó. – Julian szünetet tart. – Ez egyébként kitalált történet. – Értem – felelem, majd behunyom a szemem. Képzeletben visszamegyek a Vadonba; a tábortűz füstje csípi a szememet, és a füstködön keresztül Holló hangját hallom. – Élt valaha egy Dorothy nevű kislány, aki a tornádó alatt a szobájában aludt. A vihar felkapta az egész házat, felrepítette az égbe. Amikor Dorothy felébredt, egy különös országban találta magát, ahol aprócska emberek laktak. A ház egy gonosz boszorkány fejére esett. Összelapította. Az aprócska emberek – a mumpicok – nagyon hálásak voltak, és egy varázscipőt ajándékoztak a lánynak. – Elhallgat. – És? Mi történt aztán? – Nem tudom. – Hogyhogy nem tudod? – akadékoskodom. A neszezésből hallom, hogy másképp helyezkedett el az ágyán. – Idáig jutottam el. Nem olvastam tovább. 210

Hirtelen nagyon éber leszek. – Ezek szerint nem te találtad ki? Kis ideig habozik, mielőtt válaszol: – Nem. Próbálok továbbra is nyugodt, színtelen hangon beszélni. – Soha nem hallottam még. Nem rémlik az általános iskolai könyvekből. Biztosan emlékeznék rá, ha benne lett volna a tananyagban. A Felhasználás és Propaganda szabályainak nagyon kevés történet felel meg; évente legfeljebb kettőt hagynak jóvá, néha egyet sem. Nagy a valószínűsége, hogy azért nem hallottam, mert nem kapott jóváhagyást. Julian köhög. – Nem volt benne. Úgy értem, a tananyagban. – Megint szünetet tart. – Tiltott mese. Libabőrös leszek. – Hol találtál tiltott mesét? – Az apám sok fontos embert ismer a DMA-ból. Kormányzatiakat, papokat, tudósokat. Meg tudott szerezni bizonyos dolgokat... szigorúan bizalmas dokumentumokat, illetve a korábbi korszakokból származó könyveket. A beteg időkből. Nem szólok semmit. Hallom, hogy nagyot nyel. – Gyerekkoromban apámnak volt egy dolgozószobája... illetve kettő is. Egy szokványos, ahol a DMA-nak 211

dolgozott. A bátyámmal egész éjszaka ott ültünk, és segítettünk neki szórólapokat hajtogatni. Furcsa... a mai napig papírszagot érzek éjfélkor. Meghökkenek, amikor a bátyját említi. Soha nem hallottam még róla, nem láttam a DMA szórólapjain, sem a Szóban, az állami újságban. Ugyanakkor nem akarom félbeszakítani. – Bezárva tartotta a dolgozószobáját. Senki sem léphetett be, a kulcsot is elrejtette. Egy nap viszont... – Megint neszezés. – Egy nap megláttam, hova dugja. Későre járt. Már rég aludnom kellett volna. Odament egy könyvszekrényhez a nappaliban. A legfelső polcon egy kis porcelán kakasszobrot tartott. Láttam, hogy leemeli a fejét, és belerakja a kulcsot. – Másnap úgy tettem, mintha beteg lennék, így nem kellett iskolába mennem – folytatja. – Miután a szüleim elmentek dolgozni, a bátyám meg rohant a busz után, lelopóztam, kivettem a kulcsot, és kinyitottam az apám dolgozószobáját. – Röviden felnevet. – Azt hiszem, soha életemben nem féltem annyira. Úgy remegett a kezem, hogy háromszor ejtettem le a kulcsot, mielőtt a zárba tettem. Fogalmam sem volt, mit találok odabent. Nem is tudom, mit képzeltem... talán holttesteket vagy bezárt Veszetteket.

212

Ismét megmerevedik a testem, mint mindig, ha ezt a szót hallom. Aztán elengedem magam, elhessegetem a fülem mellett. Julian megint nevet. – Bosszankodtam, amikor végül kinyitottam az ajtót, és csak könyveket láttam. Micsoda pofára esés! Aztán észrevettem, hogy nem hagyományos könyvek. Nem hasonlítottak azokra, amiket az iskolában vagy a templomban megszokhattunk. Akkor jöttem rá, hogy tiltottak. Nem tehetek róla: egy rég eltemetett emlék üti fel a fejét. Az első látogatásom Alex lakókocsijában, sok tucat különös cím, penészes könyvgerinc a gyertyák fényében... Amikor először hallottam a költészet szót. Az ellenőrzött területeken minden történetnek célja van. A tiltott könyvek azonban sokkal többet adnak. Van köztük olyan, mint a háló: az ember szinte utat tör magának rajtuk keresztül a legfurcsább, legsötétebb zugokba. Olyan is van, ami ég felé suhanó léggömbre hasonlít: teljesen öntörvényű, elérhetetlen, gyönyörűséges. Némelyikük pedig ajtó – azok a legjobbak. – Onnantól fogva mindig leszöktem oda, ha egyedül voltam otthon. Tudtam, hogy nem szabad, de képtelen voltam ellenállni. Zenét is találtam, ami teljesen más volt, mint amilyenek az EZFK listáján szerepelnek. El sem hinnéd, Lena! Az a sok csúnya szó, mindegyik a delíriummal kapcsolatos... de nem mind rossz vagy 213

elkeseredett. Azt mondják, a kúra előtti időkben mindenki boldogtalan volt, igaz? De egyik-másik zene... – Elcsuklik a hangja, aztán halkan énekelni kezd. – All you need is love... Borzongás fut végig rajtam. Furcsa, ahogy hangosan elénekli a szöveget. El is hallgat ismét. Sokkal visszafogottabb hangon beszél tovább. – Hihetetlen, mi? „Csak erre van szükség”... – Megint szünetet tart, mintha most döbbenne rá, milyen közel feküdtünk eddig egymáshoz, és arrébb húzódna. A sötétben csak a körvonala látszik. – A lényeg az, hogy végül az apám rajtakapott. Éppen csak beleolvastam a történetbe, amit az előbb meséltem... az volt a címe, hogy Óz, a csodák csodája. Soha nem láttam olyan dühösnek. Tudod, ő mindig olyan nyugodt... a kúrának köszönhetően. Aznap viszont kivonszolt a nappaliba, és úgy megvert, hogy elájultam. Közömbös hangon meséli, de összeszorul a gyomrom az apja iránt érzett gyűlölettől – meg mindenki iránt, aki hozzá hasonló. Szolidaritásról és szentéletűségről prédikálnak, az otthonukban és a szívük mélyén azonban csak erőszak és brutalitás van. – Azt mondta, megtanítja nekem, mit okozhatnak a tiltott könyvek – folytatja Julian, majd szinte tűnődve hozzáteszi: – Másnap volt az első rohamom. – Sajnálom – suttogom. 214

– Nem hibáztatom semmiért – veszi vissza a szót Julian gyorsan. – Az orvosok szerint talán a roham mentette meg az életemet. Így fedezték fel a tumort. Különben is, apám csak segíteni akart. Meg akart óvni a veszélytől. Szinte megszakad a szívem abban a pillanatban Julianért, de nem hagyom, hogy a fájdalom magával sodorjon, hanem felidézem magamban a gyűlölet sima falait, és elképzelem, ahogy a torony ablakából megcélzom Julian apját, aztán nézem, ahogy porrá ég. A fiú egy idő után újból megszólal. – Szerinted rossz ember vagyok? – Nem – válaszolom, bár úgy kell erőltetnem a beszédet. Pár percig jóformán együtt lélegzünk, tandemben. Nem tudom, Julian is észreveszi-e. – Nem derült ki, miért tiltották be a könyvet – közli Julian egy idő után. – A helytelen rész bizonyára később jön, a boszorkány és a cipő után. Azóta is ezen gondolkodom. Furcsa, hogy mennyire megmaradnak bizonyos dolgok az emberben. – Más történetekre is emlékszel, amiket ott olvastál? – Nem. Sőt a dalokra sem. Csak ez az egy sor maradt meg: All you need is love. Ismét elénekli a dallamot. Kis darabig némán fekszünk, én pedig ide-oda sodródom a tudat határán. Az erdőn keresztül kacskaringózó folyó csillámló ezüst szalagján sétálok, a 215

napsütésben sziporkázó cipőben, mintha ezernyi parányi érméből készült volna... Elmegyek egy ág alatt, levelek gabalyodnak a hajamba. Felnyúlok, ujjaim egy meleg kézhez érnek... Újra magamhoz térek. Julian keze pár centivel a fejem fölött. Az ágya szélén fekszik, elér hozzám a teste melege. – Mit csinálsz? Nagyon gyorsan ver a szívem. Érzem, hogy a keze enyhén remeg a jobb fülem mellett. – Bocsánat – suttogja, de nem húzza el a kezét. – Én... – Nem látom az arcát. Hosszú, ívelt árnyék az egész alakja, de kemény, mint egy fafaragvány. – Szép a hajad – mondja végül. Mintha marokra szorították volna a mellkasomat. Még forróbb lett a cella, mint eddig. – Szabad? – kérdezi alig hallhatóan, én pedig bólintok, mert nem tudok megszólalni. A torkomban dobog a szívem. Lágyan, finoman lejjebb ereszti a kezét. Kis darabig ott hagyja. Megint hallom, ahogy gyorsan kifújja a levegőt, mintha megkönnyebbült volna. Minden megdermed, elfehéredik és felforrósodik a testemben, akár egy hangtalan robbanás. Amikor végigfuttatja ujjait a hajamban, elengedem magam, megszűnik a görcs és a szorítás. Lélegzem, élek, minden rendben van, meg fogunk menekülni. Julian 216

simogatja a hajamat, csavargatja a tincseket, a csuklója köré tekeri, aztán leengedi a párnára. Ismét behunyom a szemem, és látom a fényes, ezüst folyót. Most belegázolok, és hagyom, hogy magával sodorjon. Kék színre ébredek reggel: Julian rám néző szemére. Gyorsan elfordul, de nem elég fürge. Nézte, ahogy alszom. Szégyen és harag tölt el, ugyanakkor hízeleg a hiúságomnak. Nem tudom, beszéltem-e álmomban. Előfordult már, hogy Alexet szólongattam, és biztosan emlékszem rá, hogy most is vele álmodtam. Nem emlékszem, pontosan miről szólt az álom, de afféle Alexérzéssel ébredtem fel; mintha üreget vájtak volna a mellkasom közepébe. – Mióta vagy ébren? – kérdezem. A világosságban megint minden feszültnek és furcsának tűnik. Már-már úgy érzem, az előző este is csak egy álom volt. Julian a hajamat simogatta. Julian megérintett. Engedtem, hogy hozzám nyúljon. Jó volt. – Egy ideje. Nem tudtam aludni. – Rémálmok? – kérdezem. Fullasztó a cella levegőtlensége. Minden szó nagy erőfeszítésembe kerül. – Nem – válaszolja. 217

Várom, hogy esetleg mond még valamit, de csak a csönd nyújtózik el lassan közöttünk. Felülök. Forróság és büdös van. Hányingerem támad. Szeretnék mondani valamit, bármit, amivel elűzhetem a szorongató feszültséget. Aztán végül Julian szólal meg, – Szerinted megölnek minket? A fullasztó levegőtlenség egyszeriben megenyhül. Ma már ugyanazon az oldalon állunk. – Nem – felelem, sokkal magabiztosabban, mint amilyennek érzem magam. A valóság az, hogy amióta a cellában raboskodunk, minden egyes nappal egyre bizonytalanabb lettem. Ha a Dögevők váltságdíjat akartak kapni Julianért, az már megérkezett volna. Eszembe jut Thomas Fineman, a fényesre csiszolt mandzsettagombja, keményen villogó mosolya. Elképzelem, ahogy ájulásig veri a kilencéves fiát. Lehet, hogy nem akar fizetni. Az eshetőség ezernyi tűvel szurkál, nem bírom elnyomni.. Ahogy Thomas Finemanre gondolok, másvalami is felmerül bennem. – Hány éves most a bátyád? – kérdezem. – Tessék? Biztosan hallotta a kérdést, de azért megismétlem. Látom, hogy megmerevedik a háta, pedig alig észrevehető, apró változás. 218

– Meghalt – mondja hirtelen. – Hogy... hogy halt meg? – kérdezem finoman. Julian megint úgy válaszol, mint aki kiköpi magából a szót. – Balesetben. Noha látom, hogy kényelmetlen neki erről beszélni, nem tudom hanyagolni a témát. – Milyen balesetben? – Nagyon régen volt – feleli kurtán, aztán váratlanul felém fordul. – Különben is, miért érdekel ez téged? Miért vagy ennyire kíváncsi? Én szart sem tudok rólad! Nem faggatlak, nem zaklatlak. Annyira meglep a kifakadása, hogy kis híján élből visszavágok. De tartok tőle, hogy eddig is túlzottan kivetkőztem magamból. Megpróbálok Lena Jones lágyságában, kerekségében nyugalmat lelni. Ez az élőhalottak, a kikezeltek bizarr nyugalma. – Csak kíváncsi voltam. Nem kell elmesélned semmit. Egy pillanatra mintha kétségbeesés uralná el Julian arcát; figyelmeztetésként villan fel, aztán eltűnik, és a helyét átveszi az apja ábrázatán is látott szigor. Egyszer röviden bólint, majd feláll, és járkálni kezd fel-alá a cellában. Perverz örömet lelek abban, hogy ideges mozdulatait figyelem. Eleinte annyira nyugodt volt. Örömmel látom, hogy kissé elillant a nyugalma; idelent mit sem számít a DMA által ígért oltalom és bizonyosság. 219

Ennyi is elég volt ahhoz, hogy ismét ellentétes oldalakra kerüljünk. Némi vigaszt nyújt a reggel sziklaszilárd csöndje, így kell lennie a dolgoknak, így vannak rendjén. Nem lett volna szabad megengednem, hogy hozzám érjen. Nem lett volna szabad közel engednem magamhoz. Gondolatban mentegetőzöm: Sajnálom. Óvatosabb leszek. Nincs több félresiklás. Nem tudom, hogy Hollónak vagy Alexnek címzem – esetleg mindkettőjüknek. Sem víz, sem élelem nem érkezik. A délelőtt közepén valami megváltozik a levegőben: nem csak a víz csöpögésének visszhangját és a föld alatti levegő kongó moraját lehet hallani. Julian megint rám néz, hosszú órák után először. – Hallod...? – kérdezi, de leintem. Emberi hangok szűrődnek be a folyosóról, valamint nehéz csizmák dobogása – többen is közelednek. Felgyorsul a szívverésem, ösztönösen valami fegyvert keresek. A vödrön kívül semmi sincs a cellában. Már megpróbáltam kiszedni a csavarokat az ágyak rácsaiból, de nem sikerült. A hátizsákom a cella másik oldalán van, és amikor eszembe jut, hogy odaugorjak – bármi jobb az üres kéznél –, a zárat kinyitják, az ajtót belökik, és két Dögevő lép a helyiségbe. Mindkettőjüknél puska van. – Te! – Az elöl álló, középkorú, elképesztően fehér bőrű Dögevő Julian felé bök a puskatussal. – Velünk jössz! 220

– Hova megyünk? – kérdezi Julian, bár biztosan tudja, hogy nem fog választ kapni. Feláll, karját szorosan a teste mellett tartva. Egyenletes hangon beszél. – Kérdezősködni mi fogunk! – közli a sápadt ember, és elvigyorodik. Sötét foltos az ínye, sárgák a fogai. Vaskos katonanadrágot visel és régi, katonai dzsekit, de minden ízében valódi Dögevő. A bal kezén kék színű tetoválás maradványa látszik. Amikor beljebb lép a cellába, és körbejárja Juliant, mint sakál az áldozatát, megfagy az ereimben a vér. Az ő füle mögött is ott van a kezelés után maradt heg, de nagyon elronthatták, mert a nyakáig siklott a három mély vágás, és még mindig vörös, mintha tátongó seb lenne. Egy tetovált fekete háromszöggel kötötte össze őket. Évtizedekkel ezelőtt sokkal kockázatosabb volt a kezelés, mint manapság, és kisebb korunkban hallottunk rémtörténeteket olyan emberekről, akiket nem sikerült meggyógyítani; megőrültek, kikapcsolt az agyuk, vagy gonosszá váltak – nem voltak képesek többé semmit érezni senki és semmi iránt. Próbálom ellensúlyozni a mellkasomban feltorlódó pánikot, amely kapkodó, zavaros ritmusra hangolja a szívemet. A másik Dögevő, egy Hollóval egykorú lány, az ajtófélfának dőlve áll, nehogy kisurranjak. Magasabb és vékonyabb nálam. Teleaggatták piercinggel az arcát: öt-öt 221

karikát számolok össze a szemöldökében, csillogó köveket fúrtak az állába és a homlokába, az orrsövényében pedig egy jegygyűrűféle fityeg. Nem is akarok belegondolni, honnan szerezhette. A csípőjén lógó övre pisztolyt is erősített. Azt latolgatom magamban, vajon mennyi idő alatt tudná előkapni és a fejemhez szegezni. Rám villan a tekintete. Valószínűleg kiolvassa a szememből, amit gondoltam, mert így szól: – Eszedbe se jusson! Furcsa, kissé zagyva hangon beszél, de amikor ásít egy nagyot, azt is látom, miért: a nyelve is tele van tűzdelve fémmel. Fémszegecsek, fémkarikák, fémdrótok a nyelvén és körülötte; mintha szögesdrótot nyelt volna le. Julian még egy darabig tétovázik. Hirtelen, görcsös mozdulattal megrándul a teste, aztán összeszedi magát. Úgy megy ki az ajtón, egyik oldalán a teleszegecselt lánnyal, a másikon az albínóval, mintha csak egy piknikre készülne. Egyszer sem néz rám. Bezárul az ajtó, helyére kattan a zár. Egyedül maradok. Rettenetes a várakozás. Olyan érzés, mintha égne a testem. Bár éhes, szomjas és legyengült vagyok, nem tudok egy helyben ülni, egyre csak járkálok. Próbálok nem gondolni arra, mit művelnek közben Juliannel. Lehet, hogy mégiscsak kifizették érte a váltságdíjat, és elengedték. De 222

az albínó vigyorából és megjegyzéséből – Kérdezősködni mi fogunk! – inkább valami nagyon rosszra következtetek. Holló a Vadonban megtanított arra, hogy mindenhol és mindenben mintázatokat keressek: a moha elhelyezkedésében, az aljnövényzet szintjében, a talaj árnyalataiban. Arra is megtanított, hogy felfedezzem az ellentmondásokat – például egy váratlanul felbukkanó növényburjánzás rejtett vízforrásra utalhat. A hirtelen beálló, dermedt csend rendszerint egy ragadozó közelségéről árulkodik. Ha több állat van a közelben, mint általában, akkor több az élelem is. A Dögevők felbukkanása ellentmondás, ezért zaklat fel ennyire. Kipakolom és visszapakolom a hátizsákomat, hogy lefoglaljam magam valamivel. Aztán megint kipakolom, lefektetem a tartalmát a földre, mintha a tárgyak siralmas kis gyűjteménye valamiféle titkosírásként új üzenetet hordozhatna számomra. Két müzliszelet csomagolása. Egy tubus szempillafesték. Két üres vizespalack. Shhh Könyve. Egy esernyő. Felállok, körbejárom a tárgyakat, majd ismét leülök. Mintha ordítás szűrődne át a falak sokaságán keresztül. Azzal nyugtatom magam, hogy csak a képzeletem játszik velem. Az ölembe veszem Shhh Könyvét, és belelapozok. Jóllehet, ismerős még minden zsoltár és ima, a szavak most 223

idegennek tűnnek, semmi értelmet nem találok bennük. Olyan, mintha visszatérnék valahova, ahol gyerekkorom óta nem jártam, és mindent kicsinek, kiábrándítónak találnék. Azt juttatja eszembe, amikor Hana előkotort egy régi ruhát, amit elsőben mindennap viselt. A szobájában voltunk, unatkoztunk, kutakodtunk, sokat nevettünk, és folyton azt hajtogatta: El sem hiszem, hogy ilyen kicsi voltam! Fájni kezd valami a mellkasomban. Olyan lehetetlenül, hihetetlenül régen volt! Ott ültünk a szőnyegen, napokig nem csináltunk semmit, csak élveztük egymás társaságát. Akkoriban fogalmam sem volt róla, mekkora kiváltság ez: a legjobb barátunkkal unatkozni, a semmire fecsérelni az időt. Már Shhh Könyvének a felénél járok, amikor ész re veszem, hogy az egyik lapra szamárfület hajtottak. Megállok az olvasásban, és kiszűrök egy aláhúzással kiemelt bekezdést. A 22. fejezetben van, a „Társadalomtörténet” című részben. „Lássuk be, hogy rettentő sokáig élhet egy társadalom tudatlanságban, mi több, félrevezetve. A butaság kikerülhetetlenné válik, a betegségből érték lesz (a korlátlan választási lehetőségből szabadság, a szeretetből boldogság); hogy szabadulhatnánk ki ebből?” Négy szót még erősebben aláhúztak a bekezdésben: Lássuk – hogy szabadulhatnánk ki. 224

Végiglapozok még egy fejezetet, mígnem egy újabb szamárfüles oldalhoz érek, ahol – látszólag találomra – bekarikáztak néhány szót. A teljes bekezdés így szól: „Az egészséges társadalomban alapvető eszköz az engedelmesség, az elkötelezettség és az egyetértés. A felelősség nemcsak a kormány, hanem a polgárok vállán is nyugszik. A felelősség nálunk van.” Valaki bekarikázott néhány szót. Tövis volt? Vagy Holló? Az – eszköz – nálunk van. Most már egyenként fésülöm át az oldalakat. Ők tudták valahonnan, hogy ez fog történni; tudták, hogy elrabolhatnak vagy hogy el fognak rabolni. Ezért ragaszkodott hozzá Tövis, hogy magammal hozzam Shhh Könyvét. Üzeneteket hagyott benne. Színtiszta öröm árad szét bennem. Nem feledkeztek meg rólam, nem hagytak magamra. Mostanáig fel sem fogtam, mennyire félek – Tövisen és Hollón kívül nincs senkim. Az elmúlt évben ők jelentettek számomra mindent: a barátokat, a szülőket, a testvéreket, a tanítókat. Már csak egy megjelölt lapot találok. A 37. Zsoltár mellé egy nagy csillagot rajzoltak. Jöhet szélvihar, tomboló eső; A nyugalom belső, elrejtett erő; Nehéz, száraz kődarab melegsége; Gyökér, forrás, fájdalom enyhülése. 225

Többször is átolvasom a zsoltárt, de csak a kiábrándultságom fokozódik. Reméltem, hogy ebben is rejtett üzenetet találok, ám semmilyen titkos sor nem áll össze a fejemben. Lehet, hogy Tövis csak nyugalomra akart inteni. Az sem kizárt, hogy a csillag már korábban ott volt, és nem kapcsolódik az üzenetekhez. Esetleg félreértettem az egészet; nincs semmiféle kódolás. De tévedek. Tövis azért adta oda a könyvet, mert tudta, hogy szükségem lehet rá. Ők ketten semmit sem bíznak a véletlenre. Nem szoktak összevissza, konkrét cél nélkül cselekedni. Ha az ember folyton borotvaélen táncol, nem hibázhat és nem ügyetlenkedhet. Jöhet szélvihar, tomboló eső. Eső. Tövis esernyője... amit a kezembe nyomott, amit elhozatott velem egy felhőtlen napon. Remegő kézzel húzom az esernyőt az ölembe, majd vizsgálgatni kezdem. Szinte azonnal felkelti a figyelmemet egy apró rés, amely végigfut az esernyő nyelén. Ha nem keresem, észre sem veszem. Beledugom a körmömet, és megpróbálom szétfeszíteni. Az anyag nem enged. – A rohadt életbe! – káromkodok hangosan, és ettől jobban érzem magam. – A rohadt életbe!

226

Valahányszor kimondom a szitkozódást, húzok és csavarok egyet az esernyő nyelén, ám a farúd tartja magát; sértetlen, fényes és szép marad. – A rohadt életbe! Valami felcsattan bennem – talán a frusztráció, a várakozás, a kényszerű hallgatás. Durván odavágom az esernyőt a falhoz. Jókora reccsenés hallatszik. Szabályosan kettéválik a nyele hosszában, és egy kés pottyan belőle a padlóra. Kihúzom a bőrtokjából, és felismerem benne Tövis egyik fegyverét. Csontból faragták a nyelét, hátborzongatóan éles a pengéje. Egyszer láttam, amikor Tövis kibelezett vele egy egész őzet, tisztán és pontosan, a torkától a farkáig. Annyira tisztára polírozta a felületét, hogy látom benne a tükörképemet. Hirtelen megint hangokat hallok a folyosóról: mennydörgő léptek és valami mély súrlódás, mintha valamit a cella felé vonszolnának. Megfeszül a testem, megmarkolom a kést, de ott maradok guggolva. Megpróbálhatnék kirohanni, ha kinyitják az ajtót. Ráugorhatnék a Dögevőkre, vadul suhintgatva, kivájhatnám a szemüket, vagy legalább végigvághatnám a testüket, hogy továbbmenekülhessek. Mielőtt azonban eltervezhetném, mit tegyek, kitárul az ajtó, és belökik rajta Juliant. Csak félig van öntudatánál, testét sebek és vérző hasítások borítják. Jóformán csak az ingéről ismerem fel. Megint bezárul az ajtó. 227

– Úristen! Julian úgy néz rám, mintha egy vadállat karmai közül került volna ki. Csupa vér a ruhája, és egy szörnyűséges pillanatra visszazökkent a látvány a múltba, a kerítéshez, ahonnan Alex vörösre színeződő ingét figyeltem, tudván, hogy meg fog halni. Aztán elhalványul az emlékkép, és megint Juliant látom négykézláb, ahogy köhög, és vért köp a padlóra. – Mi történt? – Gyorsan a matracom alá dugom a kést, majd letérdelek hozzá. – Mit tettek veled? Gurgulázó hang tör fel a torkából, aztán ismét elfogja a köhögés. Összecsuklik a karja, a könyökére roskad. Rémület csattogtatja szárnyát a szívem táján. Meg fog halni – gondolom magamban, ám a bizonyosság a pánikkal együtt tovasodródik. Nem. Ez más. Meg tudom oldani. – Mindegy, hagyd! Ne akarj beszélni! Szinte magzatpózban kuporodik össze a padlón. Bal szemhéja megremeg. Fogalmam sincs, mennyit hallott vagy értett meg abból, amit mondtam, óvatosan az ölembe veszem a fejét, segítek neki a hátára feküdni, és az ajkamat beharapva fojtom el a kiáltást, ami az arca láttán kívánkozik ki belőlem. Csak a véres húst látom, a bőre szinte sehol; összevissza verték. A jobb szeme annyira feldagadt, hogy ki sem tudja nyitni, és a szemöldöke fölötti mély, vágott sebből patakzik a vér. – A rohadt életbe! 228

Korábban is láttam csúnya sebesüléseket, de mindig sikerült valami – szedett-vedett – kötszert és gyógyszert szereznem. Itt nincs semmi. Julian teste különös, görcsös rángásba kezd. Félek, hogy rohama lesz. – Figyelj rám, jó? – kérem. Próbálok mély, higgadt hangon beszélni, hátha tudatánál van, és hallja. – Le kell vennem rólad az inget. Ne nagyon mozdulj! Készítek egy nyomókötést. Az majd segít elállítani a vérzést. Kigombolom Julian koszos ingét. A mellkasa legalább ép; mindössze néhány nagy, csúf horzsolást látni rajta. Az összes vér az arcából származik. A Dögevők alaposan összeverték, de nem akartak súlyos sérülést okozni. Amikor kihúzom a karját az ingből, felnyög, ám apránként sikerül levennem róla a ruhadarabot. Szorosan a homlokán tátongó sebre kötözöm. Bánkódom, hogy nincs tiszta kötszer. Ismét nyöszörög. – Csitt! – Zakatol a szívem. A forróság hullámokban árad a testéből. – Minden rendben. Csak lélegezz, jó? Megoldunk mindent. Az előző nap hozott bögre alján maradt még egy kis víz. Direkt hagytuk meg Juliannel. Megnedvesítem az ingét, és letörölgetem az arcát. Aztán eszembe jutnak a DMAgyűlésen osztogatott fertőtlenítő kendők. Először adok hálát a DMA tisztaságmániájáért. A farmerom hátsó zsebében még mindig benne van a kis csomag, amit ott beledugtam. Miközben kicsomagolom, az alkohol szaga 229

szinte csípi a szememet, és tudom, hogy nagyon fog fájni Juliannek. Ha viszont elfertőződnek a sebei, soha nem jutunk ki innen. – Ez egy kicsit csípni fog – mondom, és ráteszem a kendőt Julian arcára. Felordít. Kipattan a szeme – már amennyire ki tudja nyitni –, és fel akar ülni. A vállánál fogva kell visszanyomnom a padlóra. – Fáj! – motyogja. Legalább tudom, hogy magánál van, éber. A szívem szinte ugrál a mellkasomban. Észre sem vettem, hogy visszatartom a levegőt. – Ne légy gyerekes! – szólok rá, és tovább tisztogatom az arcát. Újra meg újra megfeszül az egész teste, csikorgatja a fogait. Miután letörlöm a vér java részét, tisztábban látom, mit műveltek vele. Szétnyílt az ajkán a vágás, és szemlátomást többször is megütötték az arcát, ököllel vagy valamilyen tompa tárggyal. A homlokán lévő seb a legvészesebb. Még mindig bugyborékol belőle a vér. Habár... lehetne rosszabb is. Életben marad. – Tessék! – A szájához emelem a bádogbögrét, és közben a térdemmel támasztom alá a fejét. Még maradt egy ujjnyi víz. – Idd meg! Miután megitta a maradékot, ismét behunyja a szemét. Most már szabályos a légzése, abbamaradt a remegés. Felveszem az inget, és letépek belőle egy csíkot. Ismét 230

megrohannak az emlékek: a sebek ellátását is Alextől tanultam. Valamikor, egy másik életben, ő mentett meg a súlyos sebesülésből. Bekötözte a lábamat. Segített megszökni a rendfenntartók elől. Óvatosan összehajtogatom magamban az emléket. Mélyre temetem. – Emeld fel egy kicsit a fejed! – kérem. Julian ezúttal hangtalanul emeli fel a fejét, én pedig körbetekerem az ingből letépett csíkkal. A homloka tövében tekerem körbe, és a vágás mellett kötöm össze a csomót, egyfajta szorítókötésként. Aztán visszaengedem a fejét a combomra. – Tudsz beszélni? – Julian bólint. – El tudod mondani, mi történt? A szája jobb sarka annyira feldagadt, hogy még a hangját is eltorzítja, mintha egy párnán keresztül kéne beszélnie. – Tudni akartak dolgokat... – Beszív egy nagy levegőt, majd újra próbálja. – Kérdezgettek. – Mit kérdeztek? – A családom otthonáról. A Charles Streetről. A biztonsági kódokról. Az őrökről... hogy hányan vannak szolgálatban, és mikor. Nem válaszolok semmit. Nem tudom, Julian felfogja-e, mit jelent ez, és mennyire nagy a baj. A Dögevők elvesztették minden türelmüket. Meg fogják támadni a házukat, és őt használják fel a bejutáshoz. Lehet, hogy meg 231

akarják ölni Thomas Finemant; vagy talán vagyontárgyakat keresnek – ékszereket, a feketepiacon eladható elektromos berendezéseket, pénzt és persze fegyvereket. A fegyver mindig jól jön nekik. Ez csak egy dolgot jelenthet: az apja nem fizet váltságdíjat Julianért. Nem sikerült rávenni. – Nem mondtam nekik semmit – lihegi Julian. – Azt mondták... pár nap... pár hasonló beszélgetés... és megnyílok. Már nem marad kétségem. A lehető leghamarabb ki kell jutnunk innen. Ha Julian megtörik, és beszélni kezd – ami kétségkívül meg fog történni már semmi hasznot nem fogunk többé hajtani a Dögevőknek. Nem a foglyokkal szemben tanúsított humánus bánásmódról híresek. – Oké, figyelj ide! – Próbálok halkan beszélni, remélve, hogy nem hallja ki a hangomból az izgatottságomat. – Kimegyünk innen, jó? Hitetlenül megrázza a fejét, alig észrevehetően. – Hogyan? – kérdezi rekedten. – Van egy tervem. Nem mondok igazat, de bízom benne, hogy lesz tervem. Holló és Tövis számít rám. Ha a könyvbe rejtett üzenetekre és a késre gondolok, melegség tölt el. Nem vagyok egyedül. – Fegyverük van. – Julian nyel egyet, majd újra megszólal: – Fel vannak fegyverezve. 232

– Mi is. – Az elmém kicsit előreszaladt, már a folyosón jár: közeledő és távolodó léptek, egyszerre csak egy. Egyetlen őr szokta hozni az élelmet. Ez jó kiindulási pont. Ha valahogy rávehetnénk, hogy nyissa ki az ajtót... Annyira lefoglal a tervezgetés, hogy nem is veszem észre: hangosan beszélek közben. – Nézd, voltam már kilátástalannak tűnő helyzetben. Meg kell bíznod bennem. Egyszer Massachusettsben... Julian félbeszakít. – Mikor... jártál... Massachusettsben? Ekkor döbbenek rá, hogy mindent elszúrtam. Lena Jones nem járhatott Massachusettsben, és ezt Julian is tudja. Egy darabig latolgatom, hazudjak-e valamit. Julian ezalatt nagy nehezen felkönyököl, megfordul, és a szemembe néz. Az arca mindvégig görcsös grimaszba torzul. – Óvatosan! Ne erőltesd! – Mikor jártál Massachusettsben? – ismétli gyötrő lassúsággal, hogy minden szó érthető legyen. Lehet, hogy a nézése miatt, vagy a homlokára kötött, vérrel átitatott ingdarab miatt, esetleg a feldagadt szeme miatt – valamiért sebesült állatnak látom. Az is elképzelhető, hogy csak azért, mert rájöttem, hogy a Dögevők mindenképpen meg fognak ölni minket – ha nem holnap, akkor a rákövetkező napon vagy azután. Az is előfordulhat, hogy az éhség és a fáradtság miatt nem bírok tovább hazudni. 233

Villámként hasít belém a vágy, hogy eláruljam neki az igazságot. – Figyelj... Én nem az vagyok, akinek gondolsz. Julian teljesen megdermed. Megint egy állatot juttat eszembe. Egyszer találtunk egy mosómedvebocsot. Az olvadás után esett fogságba egy sárgödörben. Szeder odament hozzá, hogy segítsen neki, és amikor közelebb ért, a kicsi mosómedve pont ilyen mozdulatlanná vált. Mintha áramütést kapott volna; annyira energetikus és éber lett, hogy küzdeni sem tudott. – Amit eddig elmeséltem neked... hogy Queensben nőttem fel visszahúzódva… hazugság. Egyszer én is azon az oldalon álltam, ahol most Julian. Ott álltam az óceán tomboló hullámai között, Alex pedig ugyanezt mondta nekem: Nem az vagyok, akinek gondolsz: Még mindig élénken él az emlékeimben, ahogy a part felé úsztunk. Életem leghosszabb és legkimerítőbb úszása volt. – Nem kell tudnod, hogy ki vagyok pontosan, vagy hogy honnan jöttem. Lena Jones története kitaláció. Még ez is... – Az ujjaimmal megérintem a nyakamat, végigsimítom velük a háromágú sebhelyet. – Ez is hamis. Julian még mindig nem mond semmit, csak egy arasznyival még távolabb húzódik tőlem, és a falnak támaszkodva felhúzza magát ülésbe. Behajlítja a térdét, a kezét és a talpát a padlón tartja, mintha bármelyik pillanatban képes lenne felugrani onnan és elfutni. 234

– Tudom, hogy nem sok okod van bízni bennem – ismerem be. – Mégis azt kérem, hogy bízz meg bennem! Ha itt maradunk, meghalunk. Elintézem, hogy kijussunk, de szükségem lesz a segítségedre. A mondat kérdést rejt, és szünetet is tartok, Julian válaszára várva. Sokáig hallgat. Végül reszelős hangon megszólal. – Te! Megdöbbent a hangjából áradó indulat. – Tessék? – Te! – ismétli, majd hozzáteszi: – Te tetted ezt... velem! A szívem fájdalmasan tombol a mellkasomban. Egy pillanatig azt hiszem – vagy inkább remélem –, hogy valami rohamot kapott; hallucinál vagy képzelődik. – Miről beszélsz? – A tieidről. – Kellemetlen íz tölti meg a számat, miközben rájövök, hogy teljesen világos tudattal mondja ezt. Pontosan tudom, mire céloz, mire gondol. – A te néped tehet erről. – Nem! – tiltakozom, kissé túl erős hangsúllyal. – Nem, nekünk semmi közünk a... – Te Veszett vagy! Ezt akartad mondani, igaz? Meg vagy fertőzve. – Julian ujjai remegnek a padlón, mintha esőcseppek neszeznének rajta. Rájövök, hogy iszonyatos harag tombol benne, és mérhetetlenül fél. – Te beteg vagy! – mondja szinte köpködve. 235

– Ezek nem az én népemhez tartoznak! – bizonygatom, és erővel kell visszafojtanom az indulatot, amely le akar rántani a mélybe. Fekete erő, sötét áramlat, amely az elmém határát verdesi. – Ezek itt nem... – Majdnem azt mondom: nem emberek. – Nem Veszettek. – Hazudsz! – förmed rám Julian. Pont olyan, mint a mosómedvebocs, amit Szeder végül kiemelt a sárból. Vicsorogva nekiugrott, és beleharapott a jobb kezébe. Ismét érzem a kellemetlen ízt a torkomban. Egyenesen a gyomromból jön. Felállok, remélve, hogy Julian nem veszi észre: én is remegek. – Fogalmad sincs, miről beszélsz. Semmit sem tudsz rólunk, és semmit sem tudsz rólam. – Akkor mondj el mindent! – rivall rám Julian dühösen és ridegen. A szavai vágnak, mint valami fagyos, éles penge. – Mikor kaptad el? Elnevetem magam, habár egyáltalán nem mulatságos a kérdés. Kifordult sarkaiból a világ, minden tönkrement, az életemet kettéhasították. Két különböző Lena fut egymás mellett, a régi és az új, és soha-soha nem lesznek újból egyek. Rádöbbenek, hogy Julian nem fog segíteni nekem. Hülye voltam, amikor bíztam benne. Ő is egy zombi, ahogy Holló mindig is mondta. A zombik pedig azt teszik, 236

amire kitalálták őket: vak engedelmességgel botladoznak előre, amíg végleg elrohadnak. Hát én nem leszek ilyen! Kihalászom a kést a matracom alól, leülök az ágyra, és húzogatni kezdem a pengét az ágyrácson, hogy megélesítsem. Élvezem, ahogy a penge villog a fényben. – Nem számít – mondom Juliannek. – Semmi sem számít. – Hogyan? – erősködik. – Ki volt az? A fekete űr a lelkemben még egy ujjnyival szélesebb lesz. – Menj a pokolba! – mondom nyugodtabban, és pillantásomat a fáradhatatlanul villogó késen tartom, mintha az lenne a sötétségből kivezető menekülőút jelképe.

237

akkor

Négy napig maradunk az első táborban. A továbbindulásunk előtti éjszaka Holló félrevon. – Itt az idő – mondja. Még mindig haragszom rá a csapdáknál elkövetett provokációja miatt, habár időközben a harag helyét valami tompa, lüktető neheztelés vette át. Kezdettől fogva mindent tudott rólam, úgy érzem, mintha belenyúlt volna a lelkembe, egy mély részébe, és ott tört volna össze valamit. – Mire? – kérdezem. A tábortűz halódni kezd a hátam mögött. Kék, Sarah és néhány másik társunk odakint aludt el, csak pokrócok, hajtincsek és lábak kusza szövevénye látszódik belőlük. Régóta így alszanak; akár egy emberekből álló foltvarrásos takaró. így tudják egymást melegen tartani. Lu és Nagypapa halkan beszélgetnek. Nagypapa a maradék 238

dohányát rágcsálja, kilöki a szájából, majd beszívja, időnként pedig a tűzbe köp, amely zölden lángol fel. A többiek valószínűleg a sátrakba vonultak vissza. Holló alig észrevehetően elmosolyodik. – A kikezelésedre. A szívem nagyot ugrik a mellkasomban. Maróan hideg az éjszaka, a mély lélegzetvételtől szinte fáj a tüdőm. Holló távolabb vezet a tábortól, aztán több mint harminc métert gyalogolunk a folyó mentén. Egy széles, sík partszakaszon állunk meg. Itt törtük fel a vékony jégkérget, hogy reggelenként vizet nyerjünk. Szeder már ott van. Ezen a helyen is tüzet rakott. Itt magasabbra nyúlnak a lángok, jó meleg árad, a szememet pedig már akkor csípi a hamu és a füst, amikor még másfél méter választ el a tűztől. Indiánsátor-formában rendezte el a fahasábokat; a csúcsánál kék és fehér lángok öltik nyelvüket az ég felé. A füst radírként törli el a csillagokat a szemünk elől. – Készen vagy? – kérdezi Holló. – Mindjárt – feleli Szeder. – Öt perc. Egy horpadt favödör mellett guggol, amit a tűz mellett, egy farakás szomszédságában helyezett el. Valószínűleg bevizezte a vödör anyagát, hogy ne gyulladjon meg. Annyira közel van a tűzhöz, hogy előbb-utóbb fel fog forrni a benne lévő víz. Látom, hogy egy kicsi, vékony tárgyat vesz ki a lábánál lévő zsákból. Csavarhúzónak néz 239

ki, pengéje vékony, kerek, ám a hegye élesen villog. Beledobja a vödörbe, aztán feláll, és figyeli, ahogy a műanyag nyél lassan forogni kezd a bugyborékoló vízben. A rosszullét kezd kerülgetni. Hollóra pillantok, ám ő kifürkészhetetlen arccal a tüzet nézi. – Tessék! – Szeder ellép a tűztől, és egy üveg whiskyt nyom a kezembe. – Ez jól fog jönni. Utálom az ízét, de kinyitom az üveget, behunyom a szemem, és nagyot kortyolok az üvegből. Az alkohol végigperzseli a nyelőcsövemet, úgy kell visszafojtanom az öklendezési ingeremet. Öt másodperccel később azonban melegség kezd felfelé sugározni a gyomromból, megbénítja a torkomat és a számat, beburkolja a nyelvemet. A második és a harmadik korty már sokkal könnyebben megy. Mire Szeder ismét megszólal, az üveg negyedének tartalmát már legurítottam a torkomon. – Készen állunk. A csillagok komótos forgásba kezdenek odafenn, a füst fátyla mögött, és úgy csillognak, mint ezernyi fémpenge hegye. Úgy érzem, mintha a fejem levált volna a testemről. Leülök, a testem szinte a földre zuhan. – Csak nyugalom! – szól rám Szeder. Fehéren villog a foga a sötétben. – Hogy érzed magad? – Jól – felelem, ám ezt az egy szót is nagyon nehéz kipréselnem magamból. 240

– Felkészült – állapítja meg Szeder. – Holló, hozd a pokrócot! Holló megmozdul a hátam mögött, Szeder pedig rám szól, hogy feküdjek le. Hálásan fogadom a lehetőséget. A fekvéstől enyhül a bágyadtság és a szédülés a fejemben. – Te fogd meg a bal karját! – mondja Holló, miközben letérdel mellém. A fülbevalói – egy toll és egy ezüstamulett, mindkettő a jobb fülében – ingaként lengenek, egyszerre. – Én a jobbat. Szorosan megragadnak két oldalról. Ekkor ijedek meg igazán. – Hé! – Megpróbálok felülni. – Ez fáj! – Fontos, hogy teljesen mozdulatlan legyél! – szól rám Holló. Némi szünet után folytatja. – Egy darabig fájni fog, Lena. De gyorsan túl leszel rajta, jó? Csak bízz bennünk! A félelemtől újra tűz lobban a mellkasomban. Szeder kezébe fogja az újonnan sterilizált eszközt, amely mintha magába szívná az összes fényt a háta mögül. Borzalmas a forró, fehér izzás. Túlzottan rémült vagyok ahhoz, hogy küzdjek ellenük, és tudom, hogy csak rontanám a helyzetemet. Holló és Szeder is erősebb nálam. – Harapj ebbe! – javasolja Szeder, és a következő másodpercben egy bőrszíj kerül a számba. Olyan szaga van, mint Nagypapa dohányának. – Várjatok... – szólnék közbe, de a bőrdarab miatt nem lehet érteni, amit mondok. 241

Szeder a homlokomra teszi az egyik kezét, erősen feljebb emeli az államat, fölém hajol a pengével a kezében, és belefúrja a hegyét a bal fülembe. Ordítanék, de nem tudok, el akarok menekülni, de azt sem lehet. – Légy üdvözölve az Ellenállásban, Lena! – suttogja. – Megpróbálok gyors lenni. Már elsőre is nagyon mélyre szúr. Fellángol a testem. Aztán megtalálom a hangom, és üvöltök.

242

most

– Lena! A nevem hallatán magamhoz térek álmomból. Felülök. Őrülten dobol a szívem. Julian közelebb vitte az ajtóhoz az ágyát, és nekitolta a falnak, hogy a lehető legtávolabb kerüljön tőlem. A felső ajkam fölött gyöngyöző izzadságot érzek. Napok óta nem tusoltam, és a cellában lassan már állati bűz terjeng. – Egyáltalán, ez a valódi neved? – kérdezi Julian kis hallgatás után. Még mindig rideg a hangja, bár valamennyit vesztett az éléből. – Igen, ez. Szorosan behunyom a szemem. Apró színrobbanások tűnnek fel a szemhéjam mögött. Rosszat álmodtam. A Vadonban voltam, Hollóval és Alexszel, és egy hatalmas állat hevert mellettünk, amit közösen öltünk meg. 243

– Egy bizonyos Alexet szólongattál – jegyzi meg Julian, mire görcsbe rándul a gyomrom. Némi hallgatás után folytatja. – Ő volt az, ugye? Aki megfertőzött. – Mit számít? – förmedek rá, majd újból lefekszem. – Mi történt vele? – Meghalt – mondom kurtán, mert nyilván ezt akarja hallani. Egy magas, sima falú tornyot képzelek el, ahogy az ég felé nyúlik. Lépcsőket vágtak a torony oldalába, amelyek végtelen magasságokba kanyarognak. Teszek egy lépést beljebb, a hűs árnyak közé. – Hogyan? – faggat Julian. – A delírium miatt? Tudom, hogy ha igennel válaszolok, jól fogja magát érezni. Azt fogja gondolni: Tessék, igazunk van. Mindvégig igazunk volt. Hadd haljanak meg, hogy végre rend legyen! – Ti öltétek meg – válaszolom. – A te néped. Julian gyorsan beszívja a levegőt. Amikor újból megszólal, sokkal lágyabb a hangja. – Azt mondtad, nem szokott rémálmod lenni. Feljebb megyek a toronyban. Odafentről az emberek közönséges hangyáknak látszanak; apró foltok, pontok – könnyen kitörölhetők. – Veszett vagyok – mondom végül. – Mi hazudni szoktunk.

244

Reggelre kikristályosodik, kitisztul a tervem. Julian a sarokban ül, és úgy néz rám, mint amikor behoztak. Még mindig ott van a rongy a feje körül, de most már jóval éberebb, és a sebei körüli duzzanatok is lejjebb apadtak. Szétfeszítem az esernyőt, elválasztom a műanyag ernyőt a fémváztól. Aztán kiterítem, és négy hosszú csíkra vágom. Összekötöm a darabokat, kipróbálom, milyen erősek. Egész jó. Nem fog örökké kitartani, de csak pár percig lesz rá szükségem. – Mit csinálsz? – kérdezi Julian, és látom rajta, hogy nagyon küzd a saját kíváncsisága ellen. Nem válaszolok. Már nem érdekel, mit gondol, vagy velem jön-e, vagy itt rohad meg örökre, amíg engem nem akadályoz. Egykettőre leszedem a csapóajtó kis zsanérjait, éppen csak néhányat kell tekernem a kés hegyével. Amúgy is berozsdásodtak és kilazultak. Miután leszedtem a zsanérokat, kinyomom a fedelet, ami csörömpölve esik a folyosó padlójára. Erre biztosan felfigyelnek, és valaki ide fog jönni. Zakatolni kezd a szívem. Ahogy Sörét mondta annak idején, amikor vadászni indultunk: „Kezdődjön a show!” Az ölembe veszem Shhh Könyvét, és kitépek egy lapot. – Ott nem fogsz kiférni – közli Julian. – Túl kicsi a nyílás. 245

– Te csak hallgass! Ennyit tegyél meg! Ne beszélj! Széttekerem a hátizsákomban talált szempillafesték tubusát, és közben némán hálát rebegek Hollónak – most, hogy a túloldalon van, Zombiországban, folyton az ilyen csecsebecséken és luxuskellékeken jár az esze, és nem tud betelni az árucikkekkel teli, kivilágított üzletekkel. Megint érzem magamon Julian tekintetét. Egy üzenetet körmölök a lap üres oldalára. A lány agresszív. Félek, hogy megöl. Hajlandó vagyok beszélni, ha MOST kiengedtek. Kicsúsztatom a papírt a kisajtón át, a folyosóra. Aztán visszapakolom a hátizsákba Shhh Könyvét, az üres vizespalackot, valamint a szétszedett esernyő darabjait. Megmarkolom a kést, az ajtó mellé állok, és várok, próbálva csillapítani a zihálásomat. Időnként átteszem a kést a másik kezembe, és a nadrágomba törlöm az izzadságot. Vadász és Szeder egyszer elvitt szarvasvadászatra, csak megfigyelőként, és pont ezt a részt utáltam a legjobban: a várakozást, a mozdulatlanságot. Szerencsére nem kell sokáig várnom. Valaki meghallhatta a kisajtó csörömpölését. Hamarosan becsukódik egy másik ajtó – ez is információ; az információ jó dolog; arról tanúskodik, hogy van még egy ajtó, tehát még egy föld alatti helyiség –, aztán léptek közelítenek. Reménykedem benne, hogy a lány jön, akinek jegygyűrűt fűztek az orrába. 246

Az albínó lenne a legrosszabb. A léptek azonban súlyosan döngenek, és amikor megállnak az ajtó előtt, férfihang dörren. – Mi a szar ez? Feszülten megdermed a testem, akár egy összetekert elektromos vezeték. Csak egyetlen lehetőségem lesz a menekülésre. Most, hogy leszedtem a kisajtót, jól látom a sáros katonacsizmát és a bő szárú, zöld nadrágot, olyasfélét, amilyet a labortechnikusok és az utcaseprők viselnek. A férfi felmordul, és arrébb rúgja az ajtófedelet, mintha egy egér lenne, és meg akarna győződni róla, életben vane. Aztán letérdel, és felveszi a papírt. Szorosabban megmarkolom a kést. Most már alig érzem a szívdobogásomat. Nem lélegzem, legalábbis végtelen sok idő telik el egy-egy szívdobbanás között. Nyisd ki az ajtót! Ne hívj erősítést! Nyisd ki az ajtót most! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Végül mély sóhajtást hallani, majd a kulcsok csörgését. Egy kattanás; talán kibiztosította a puskáját. Minden nagyon kiélesedik és lelassul, mintha mikroszkópon keresztül nézném. Ki fogja nyitni az ajtót. Elfordul a zárban a kulcs, Julian rémülten kaparászva feláll, röviden felkiált. Az őr egy pillanatig habozik. Aztán befelé kezd nyílni az ajtó, egyre beljebb, felém – arra, amerre állok, láthatatlanul, a falhoz lapulva. 247

Egy szempillantás alatt elszabadul az óriás fűrész. A másodpercek olyan gyorsan csapódnak össze, hogy alig tudom számon tartani őket. Minden elmosódik, csak az érzékeim élesednek ki. Egy összeomlott másodpercben történik minden: az ajtó teljesen kitárul, alig pár centire áll meg az arcomtól, a férfi pedig belép a cellába, és azt mondja: – Na jó, csupa fül vagyok! Ekkor teljes erőből nekilendülök az ajtónak, és hozzávágom. Felordít, majd fojtottan káromkodni kezd. – A francba! A francba! – riadozik Julian. Előugrom az ajtó mögül – csupa ösztön, semmi tudatosság és rávetem magam a Dögevő hátára. Megtántorodik, és a fejéhez kapja a kezét, valószínűleg oda, ahol az ajtó megütötte, a lendületemtől pedig rövidesen elveszti minden egyensúlyát. A térdemmel belerúgok a hátába, majd villámgyorsan a torkának szegezem a kést. – Ne mozdulj! – Remegek, de bízom benne, hogy ő ezt nem érzi. – Ne kiabálj! Eszedbe se jusson! Csak maradj ott, ahol vagy! Ha nyugton maradsz, nem esik bajod. Julian kidülledt szemmel, némán les. A Dögevő szót fogad. Nem moccan. A hátában tartom a térdem, a kést a nyakánál hagyom, a műanyag kötél egyik végét a fogam közé veszem, a bal kezét a háta mögé húzom, utána a jobb kezét is, és a térdemmel tartom őket a helyükön. 248

Julian hirtelen ellöki magát a faltól, és odajön hozzám. – Mit művelsz? A műanyagdarabon keresztül és az összeszorított fogaim közül kiszűrve egészen vicsorgásszerű a hangom. Nem tudok vele és a Dögevővel is egyszerre foglalkozni. Ha beleavatkozik, mindennek vége. – Add ide a kötelet! – kéri nyugodt hangon. Tétovázásomat látva hozzáteszi: – Segítek. Szó nélkül átadom neki a kötelet, ő pedig letérdel mellém. A földre szorítom a Dögevőt, miközben Julian összekötözi a kezét és a lábát. Még erősebben belefúrom a térdemet a Dögevő hátába, nehogy megmozduljon. Elképzelem a bordái közötti rést, a lágy bőrt, a zsír- és húsrétegeket – alattuk pedig az összeszoruló-elernyedő, életet pumpáló szívet. Csak egy gyors szúrás lenne... – Add ide a kést! – szólal meg Julian. Szorosabban markolom meg a kés nyelét. – Minek? – Csak add ide! Habozom, aztán mégiscsak odaadom. Levágja a felesleges műanyag kötelet. Ügyetlenül bánik a késsel, legalább egy percébe kerül. Ezután visszaadja a kést és a kötélmaradékot is. – Meg kéne fojtanod – jelenti ki tárgyilagosan. – Nehogy segítséget hívjon! 249

Elképesztően nyugodt. Felemelem a Dögevő fejét, és betömöm a száját. Rúgkapálva tiltakozik, mint egy partra vetett hal, de sikerül összekötnöm az anyagot a tarkóján. Nem túl biztos a csomó – tíz-tizenöt percen belül ki fog szabadulni –, ám a szökésünket biztosíthatja. Gyorsan feltápászkodom, és a vállamra veszem a hátizsákot. A cellaajtó még mindig tárva-nyitva. Már ettől a látványtól is szárnyalni kezd bennem az öröm, szinte sikoltozni tudnék. Magam elé képzelem Holló és Tövis elismerő arcát. Nem hagylak magadra. Visszanézek. Julian is felkelt a földről. – Jössz, vagy mi lesz? – kérdezem. Bólint. Még mindig förtelmesen fest, a szeme két repedés, a szája azonban elszánt vonallá keskenyedik. – Menjünk! Visszacsúsztatom a kést a tokjába, majd a nadrágom derékpántja alá dugom. Nem aggódhatok amiatt, hogy Julian esetleg lelassítja a haladásomat. Talán még segíteni is tud. Legalább egy másik célpontot nyújt; ha a nyomomba erednek, eltereli a figyelmüket. Óvatosan becsukjuk magunk mögött a cellaajtót, és így eltompulnak a Dögevő fojtott kiáltásai is, meg hevesen csúszkáló lábainak nesze a földön. Hosszú, keskeny, jól megvilágított folyosóra kerülünk. Négy zárt fémajtó tűnik fel, mind a bal kéz felől húzódó falon, a folyosó végén 250

pedig egy ötödik acélajtó vár. Elámulok. Azt hittem, hogy a cellánk egyszerűen az egyik régi metróalagútból nyílik, és ha kilépünk belőle, elnyel minket a nyirkos sötétség. Az igazság ezzel szemben az, hogy egy gondosan kialakított pincebörtönben raboskodtunk. A korábban hallott hangok az egyik, bal kéz felől nyíló ajtó mögül szűrődhettek ki. Úgy rémlik, Albínó morog mély, színtelen hangon. Csak pár szót értek meg a beszélgetésből: „...várni ...eleve idióta ötlet volt.” Egy másik férfi válaszol, de ezt is csak szaggatottan hallom. Legalább azt tudom, hol van most a fehér bőrű, még ha a piercinges lány hollétéről nincs is sejtésem. A jelek szerint legalább négy Dögevő vett részt az elrablásunkban. Nyilvánvaló, hogy szervezett csoportról van szó, és ez számunkra nagyon-nagyon rossz hír. Miközben előrehaladunk, a hangok egyre erősebbek és tisztábbak. A Dögevők veszekednek. – Maradjunk az eredeti egyezségnél... – Nem tartozom... senkinek... A szívem szinte beékelődött a torkomba, alig tudok tőle lélegezni. Amikor éppen elsurrannék az ajtó előtt, jókora dörrenés hallatszik ki. Megdermedek, ösztönösen puskalövésnek hiszem. Zörögni kezd a kilincs. Megroggyan a térdem, és arra gondolok: Ennyi, itt vége! Aztán az ismeretlen hang határozottan folytatja: – Szedd már össze magad! Beszéljük meg! 251

– Elegem van a dumálásból! – Albínó válaszol. Akármi is történt odabent, lövés nem dördült. Julian is mozdulatlanul áll mellettem. Mindketten a falhoz lapultunk, ösztöneinktől vezérelve – nem mintha ezzel megúszhatnánk bármit is, ha a két férfi kiront a folyosóra. Éppen csak összeér a karunk; az alkarját borító, szőke szőr csiklandozza a bőrömet. Mintha apró elektromos lüktetések érkeznének felőle, egyfajta élő áram. Elhúzódom tőle. A kilincs még egyszer megzörren, majd ismét Albínó hangja hallatszik. – Oké, figyelek. Léptei távolodnak, mire az én mellkasomban is enyhül a szorítás. Intek Juliannek: Menjünk! Bólint. Ökölbe van szorítva a keze; az ujjcsontjai kicsi, fehér félholdak. A folyosó többi ajtaja mind zárva van, és hang sem hallatszik máshonnan. Semmi sem utal a többi Dögevő jelenlétére. Azon tűnődöm, vajon mit rejtenek a cellák: lehet, hogy más foglyok is hevernek itt-ott egyforma ágyakon, váltságdíjra vagy halálra várva. Émelyegni kezd a gyomrom, de nem foglalkozhatok többet a dologgal. Ezt a szabályt is a Vadonban tanultam meg: először magunkról kell gondoskodnunk. Ez a szabadság árnyoldala: ha teljesen szabad vagy, teljesen magadra is maradsz. 252

Odaérünk a folyosó végén lévő ajtóhoz. Kinyújtom a kezem, megfogom a kilincset, és húzni kezdem. Semmi. Ekkor pillantom meg az aprócska számzárat a kilincs fölött; ilyen volt Hanáék házának kapuján is. Csak kóddal lehet kinyitni. Julian is pont akkor veszi észre, amikor én, mert ezt motyogja az orra alatt: – A francba! A francba! – Jól van, gondolkodjunk! – suttogom a lehető legnyugodtabb hangon. Az agyamat azonban mintha hó lepte volna be. Csak ugyanaz a gondolat kavarog benne, jéggé dermesztve a véremet is: elszúrtuk. Itt fogok csapdába esni, és ha megtalálnak, el kell számolnom a sebesült, megkötözött őrrel is. Legközelebb jobban fognak ügyelni. Olyan zárkába kerülök, ahol még kisajtó sem lesz a nagyajtón. – Most mit tegyünk? – kérdezi Julian. – Mi? – Hátranézek. A hajtövénél alvadt vércsík húzódik végig. El kell terelnem a figyelmemet, nehogy megsajnáljam. – Most már együtt csináljuk? – Muszáj – közli. – Segítenünk kell egymásnak, ha meg akarunk szökni. A könyökömre teszi a kezét, és finoman, de határozottan arrébb tol az ajtótól. Meglep az érintése. Ezek szerint nagyon is komolyan gondolta, hogy átmenetileg félreteszi a 253

köztünk lévő ellentéteket. Ha ő képes erre, akkor én is képes vagyok. – Ezt nem lehet felfeszíteni – állapítom meg. Ide egy kód kell. Julian végigfuttatja ujjait a billentyűkön. Ezután hátrébb lép, és hunyorogva nézegeti az ajtót. Megfogdossa az ajtófélfákat is, mintha a tűrőképességüket tesztelné. – Nálunk is van a kapun egy hasonló zár – mondja végül. Még mindig az ajtófélfát tapogatja; hézagokat keres a vakolaton. – Soha nem tudtam megjegyezni a kódot. Apa állandóan megváltoztatta... ugyanis rengeteg munkás járkált ki-be. Ezért ki kellett dolgoznunk egy rendszert, kódsorokat. Kód a kódban... kis jeleket helyeztünk el a kapun, hogy eszünkbe jusson: megváltozott a kód. Hirtelen minden a helyére kerül: a történet lényege, a kivezető út. – Az óra – mondom, majd az ajtó fölötti órára mutatok. Megállt. A kismutató a kilences fölött van, a nagy a hármas fölött. – Kilenc és három. – Hiába olvasom le, bizonytalan maradok. – De ez csak két szám. A legtöbb kód négyjegyű, nem? Julian beüti a 9393-at, majd megpróbálja kinyitni az ajtót. Semmi. A 3939 sem működik. – A rohadt életbe! – nyög fel Julian, és csalódott dühében ráüt a billentyűzetre. 254

– Oké, oké! – Nagy levegőt veszek. Soha nem voltam jó sem a kódfejtésben, sem az egyéb rejtvényekben, és matekból is mindig rosszul álltam, – Gondoljuk végig! Ebben a pillanatban megint felerősödnek a hangok. Az ajtó pár centire kinyílik. – Még mindig nem vagyok meggyőzve. Azt mondom, ha nem fizetnek, nem játszunk... – mondja Albínó. – Julian! Kinyújtom a kezem, és megragadom a könyökét. Eluralkodik rajtam a rémület. Albínó ki fog jönni a folyosóra. Bármelyik pillanatban megláthat minket. – A francba! – suttogja Julian újra, mintha csak sóhajtana. Előre-hátra ingázik a lábán; látszólag a hidegtől borzong, de tudom, hogy legalább annyira fél, mint én. Aztán egyszer csak mozdulatlanná dermed. – Kilenc tizenöt! – böki ki, éppen akkor, amikor az ajtó még jobban kitárul, és a hangok szinte kiömlenek a folyosóra. – Tessék? – kérdezem, és szorosan megmarkolom a kést. Hol Julianre, hol az ajtóra nézek, amely egyre csak nyílik és nyílik. – Nem kilenc-három, hanem kilenc-tizenöt. Nullakilenc-egy-öt. Azzal már oda is hajol a számzárhoz, és beüti a kódot. Halk zizegés, majd egy kattanás. Julian nekidől az ajtónak, kinyitja. A hangok kitisztulnak és kiélesednek a hátunk 255

mögött. Amikor kisurranunk a külső helyiségbe, a benti ajtó teljesen kitárul, és a Dögevők kilépnek. Az újabb helyiség tágas, magas mennyezetű, túláradóan kivilágított. Polcok sorakoznak a falak mentén, és annyira zsúfolásig tele vannak pakolva, hogy imitt-amott a fal is megroggyan tőlük: ételcsomagok, jókora vizeskorsók, takarók, kések, ezüsttárgyak, összegabalyodott ékszerek, bőrcipők és bőrdzsekik, pisztolyok és gumibotok, valamint sok-sok flakon könnygáz. Akadnak látszólag haszontalan tárgyak is: rádiók alkatrészei szóródtak szét a padlón, egy régi fa gardróbszekrény darabjai tűnnek fel bőrkárpitos székek maradványaival és egy műanyag játékokkal teletömött bőrönddel együtt. A helyiség túloldalán meggypirosra festett betonajtó. – Gyere! – kapja el a könyökömet Julian durván, és az ajtó felé kezd húzni. – em! – tiltakozom. Fogalmam sincs, hol vagyunk, és meddig tart még a menekülés. – Itt van élelem. Meg fegyver. Föl kell szerelni magunkat. Julian válaszra nyitja a száját, ám ebben a pillanatban a folyosó felől kusza ordítozás hangzik fel, majd lábak dobogása. Az őr valahogy riaszthatta a társait. – El kell bújnunk! Julian a gardrób felé húz, amit egérürülék és penész szaga tölt meg belülről. 256

Becsukom magam mögött a szekrény ajtaját. Annyira kicsi odabent a hely, hogy Juliannel gyakorlatilag egymásra kell ülnünk. Az ölembe rakom a hátizsákot, és a felsőtestéhez szorítom a hátamat. Érzem, ahogy a mellkasa a légzése ütemére emelkedik és süllyed. A körülmények dacára örülök, hogy velem van. Fogalmam sincs, hogy jutottam volna el idáig egyedül. A számzár megint zizegni kezd, és olyan erővel nyílik ki a raktár ajtaja, hogy nekicsapódik a falnak. Akaratlanul is megrándul a testem. Julian némi tapogatózás után megfogja a vállamat, és megszorítja, mintha bátorítani akarna. – A kurva életbe! – kiált fel Albínó, és a harag elektromos áramként sistereg reszelős hangjában. – Hogy az istenbe történhetett ez meg? Hogy sikerült? – Nem juthattak messzire. Nem tudják a kódot. – Akkor hol a szarban vannak? Két nyomorult gyerek, hogy rohadnának meg! – Talán elbújtak valamelyik szobában – veti fel a sötétebb arcú. Egy új hang csatlakozik hozzájuk; ezúttal női hang, feltehetőleg Piercingé. – Briggs majd utánanéz. A lány ráugrott Mattre, és összekötözte. Kés van nála. – A kurva életbe! 257

– Mostanra már az alagútban lehetnek – latolgat a lány. – Biztosan. Matt elárulta a kódot. – Ezt mondta? – Bevallaná szerinted? – Jól van, figyelj! – Megint Albínó veszi át a szót. – Gyűrű, te kutasd át a cellákat Briggszel! Mi átfésüljük az alagutakat. Nick, te menj keletre, én majd nyugatra megyek Donnal! Mondjátok meg Briggsnek és Erdőnek, hogy az ő terepük észak, aztán kijelölök valakit délre is. Megpróbálom elraktározni a fejemben a neveket, számokat: ezek szerint legalább hét Dögevővel van dolgunk. Több, mint amennyire számítottam. – Azt akarom, hogy egy órán belül kerüljenek vissza a helyükre azok a szarháziak. Nem bukom el a fizetésnapot miattuk. Nem cseszhetnek el mindent az utolsó pillanatban! Pénz. A tudatom egyik szegletében felötlik egy gondolat, de amikor közelebbről is megvizsgálnám, köddé válik. Ha nem váltságdíjra várnak, akkor milyen pénzt remélnek? Talán arra számítanak, hogy Julian feladja, és elárulja a biztonsági kódot az apja házához. De módfelett veszélyes és bonyolult művelet lenne oda betörni, és nem is jellemző a Dögevőkre, hogy ilyen sokat megtennének a bejutásért. Ők nem terveznek. Gyújtogatnak, terrorizálnak, fosztogatnak. Még mindig nem értem, nekem milyen szerepet szántak. 258

Megint csoszogás hallatszik, puskákat töltenek meg, szíjak kerülnek a helyükre. Ekkor tér vissza a félelem a szívembe: az alig két és fél centi vastag, furnérlemezből készült ajtó túloldalán három Dögevő ácsorog egy egész hadseregre való fegyverzettel. Egy percig az ájulás kerülget. Forró és szűk helyre bújtunk. A pólómat átáztatja az izzadság. Soha nem jutunk ki innen élve. Nincs rá mód. Lehetetlenség. Behunyom a szemem, és Alexre gondolok. Felidézem, ahogy hozzásimultam a motorbiciklin, és ugyanez a bizonyosság járt a fejemben. – Egy óra múlva találkozunk ugyanitt. Találjátok meg és hozzátok vissza azt a két görényt! A léptek a túloldali ajtó felé távolodnak. Ezek szerint a vörös ajtó a metróalagutakhoz visz. Kinyílik és becsukódik. Aztán csönd lesz. Juliannel mozdulatlanul kuporgunk a szekrényben. Egyszer megmozdulnék, de visszahúz. – Várj! – suttogja. – Menjünk biztosra! Most, hogy nem szűrődik be több hang, és semmi sem vonja el a figyelmünket, egyre jobban zavar a bőréből áradó forróság és a tarkómat borzoló lehelete. Végül nem bírom tovább. – Oké, menjünk!

259

Kibújunk a szekrényből, és óvatosan arrébb lopózunk. Még mindig nem lehetünk biztosak benne, hogy minden Dögevő távozott. – Most mi lesz? – kérdezi Julian halkan. – Már az alagútban keresnek minket. – Meg kell kockáztatnunk. Másfelé nem vezet út. Julian arca ellágyul, megadja magát. – Töltekezzünk fel! – javaslom. Julian odamegy az egyik polchoz, és átvizsgálja a ruhákat. Odadob nekem egy pólót. – Tessék! Szerintem jó méret. Egy tiszta farmernadrágot is találok, valamint egy sportmelltartót és egy pár fehér zoknit. Sietve levetkőzöm a gardróbszekrény mögött. Bár még mindig koszos és izzadt vagyok, hihetetlenül jó érzés tiszta ruhába öltöznöm. Julian is talál egy pólót és egy farmert. Kicsit nagy rá mindkettő, ezért az övként használt vezetékkel kell magára erősítenie őket. Müzliszeletekkel és vízzel töltjük meg a hátizsákomat, és beleteszünk két elemlámpát, két csomag diót és szárított húst is. Találok egy orvosi eszközökkel teli polcot is, és rakok a zsákba kenőcsöket, kötszereket és fertőtlenítőkendőket. Julian szótlanul figyel. Amikor találkozik a szemünk, képtelen vagyok olvasni a tekintetében.

260

Az orvosi eszközök alatt egyetlen fadoboz árválkodik egy polcon. Kíváncsian leguggolok, és kinyitom. Elakad a lélegzetem. Személyazonosító kártyák. Több száz kártya, befőttesgumival összefogva. DMA-jelvényeket is látok benne, amelyek élesen villognak a sötétben – Julian! Ide nézz! Odaáll mellém, és némán figyeli, ahogy átlapozom a laminált kártyákat, és az arcok, adatok és személyazonosságok egyetlen nagy ködfelhővé mosódnak össze. – Gyere! – szólal meg egy perc után. – Sietnünk kell! Gyorsan kiválasztok hat kártyát, körülbelül velem egykorú lányokét, összegumizom őket, majd belecsúsztatom az egészet a táska egyik zsebébe. Egy DMA-jelvényt is magamhoz veszek. Később még hasznunkra lehet. Végül sor kerül a fegyverekre is. Többládányi fegyvert halmoztak fel. A régi, poros pisztolyok rengetege sűrű, tövises bozótra emlékeztet, de akad köztük jól karbantartott, zsírozott példány is. A lőszert nehéz dobozokba rendezték. Keresek egy töltött pisztolyt, és átadom Juliannek. Aztán egy doboz lőszert süllyesztek a hátizsákomba.

261

– Én még soha nem lőttem le senkit – jegyzi meg Julian, és óvakodva fogdossa a pisztolyt, mintha attól félne, hogy magától elsül. – Hát te? – Párszor. – Látom, hogy Julian beharapja az alsó ajkát. – Inkább tedd el te! – javasolja, én pedig beteszem a pisztolyt is a hátizsákba. Nem tetszik a gondolat, hogy ekkora súlyt kell majd cipelnem. A késnek sokkal több hasznát vehetjük, és nem csak közelharcban. Találok egy rugós kést, amit bedugok a sportmelltartó pántja alá. Julian is elrejt egyet a zsebébe. – Készen állsz? – kérdezi tőlem, miután felveszem a hátizsákot. Ekkor áll össze bennem a kép, és a gondolataim alatt egyre dagad és duzzad egy szörnyű megérzés. Ez az egész valahogy bűzlik. Túlzottan szervezett minden. Túl sok a helyiség, túl sok a fegyver, túl nagy a rend... – Valahonnan segítséget kaphattak – közlöm, amikor felötlik bennem a gondolat. – A Dögevők soha nem halmozhattak volna fel maguktól ennyi mindent. – Kicsodák? – kérdezi Julian türelmetlenül, és idegesen az ajtóra pillant. Tudom, hogy mennünk kell, de moccanni sem bírok. Valami csiklandós érzés kúszik fel a lábujjamtól a combomig. Az agyam hátsó szegletében egy másik 262

gondolat is összeáll: egy röpke benyomás; valami, amit láttam, vagy amire visszaemlékszem. – Dögevők. Kikezeletlenek. – Veszettek – közli Julian tompa hangon. – Mint te. – Nem. Nem olyanok, mint én, és nem Veszettek. Mások. Szorosan behunyom a szemem, és az emlék apró, szilánkos töredékekből lassan összeáll: ahogy a Dögevő álla alá nyomtam a kés hegyét, a kifakult, ismerős kék nyomok fölé... – Úristen! – nyögöm ki, és kinyitom a szemem. Úgy érzem, mintha valaki trappolna a mellkasomon. – Lena, mennünk kell! – Julian a karom után nyúl, ám én elhúzódom tőle. – A DMA! – Alig tudom kiejteni a szavakat a számon. – A fickó... az őr odabent, akit megkötöztünk... egy sólyom és egy fecskendő volt rátetoválva. A DMA címere. Julian teste megmerevedik. Mintha áram futott volna végig rajta. – Ez csak véletlen lehet. Nemet intek. Szavak, elképzelések bukdácsolnak a fejemben, mint valami heves kis patak. Minden egy irányba folyik, így már értelmet nyernek a részletek: a fizetés napja, a rengeteg felszerelés, a tetoválás, a jelvényekkel teli doboz. A föld alatti komplexum, a 263

biztonsági zárak. Mindezek fenntartása egy vagyonba kerülhet. – Együttműködnek. Nem tudom, miért, milyen célból, vagy... – Nem – közli Julian halk, acélos hangon. – Tévedsz. – Julian... Félbeszakít. – Tévedsz, érted? Képtelenség, amit mondasz. Minden erőmmel megpróbálom rajta tartani a tekintetem, habár valami furcsa átalakulás megy végbe benne. Kavarog, örvénylik a pillantása, megszédülök tőle, egészen úgy, mintha egy sziklameredélyen állnék, és bármelyik pillanatban lezuhanhatnék. Így állunk egy helyben, mint két szobor, amikor kivágódik az ajtó, és berontanak a Dögevők. Pár másodpercig senki sem mozdul, és felmérem az alapvető körülményeket. Egy középkorú férfi jött be egy kékesfekete hajú, nálam magasabb lánnyal; mindketten idegenek. Lehet, hogy a félelem teszi, de a legfurcsább részleteken akad meg a szemem: a férfi lecsüngő bal szemhéján, amit mintha a gravitáció húzna lefelé, és a lány cseresznyepiros nyelvén, amely kilátszik nyitott száján keresztül. Valamit szopogathatott, talán nyalókát vagy cukrot. Grace jut eszembe. Aztán a helyiség hirtelen mozgásba lendül, a lány futásnak ered, és nincs több habozás. 264

Rávetem magam, és kiütöm a puskát a kezéből, mielőtt rám foghatná. Julian kiált valamit a hátam mögött. Lövés dördül. Nem ellenőrizhetem, honnan érkezett. A lány felém lendül, és öklével belevág az állkapcsomba. Soha nem csaptak arcul, és nem is annyira a fájdalom, mint inkább a döbbenet miatt dermedek meg. Abban a századmásodpercben kikapja a kését is, és a villogó penge suhogva indul meg felém. Lebukom, és erősen belevágom a vállam a gyomrába. A lány felmordul. A lendülettől elveszíti az egyensúlyát, és mindketten hátratántorodunk, egy régi cipőkkel teli doboz felé. A karton összerogy a súlyunk alatt. Annyira közel kerülünk a dulakodásban, hogy a számban érzem a haja és bőre ízét. Először én kerülök nagy nehezen felülre, aztán ő fordít a hátamra, méghozzá olyan erővel, hogy a fejem nekicsapódik a betonnak. Térdeit a bordáim közé fúrja, és combjával olyan erősen szorít, hogy az utolsó buboréknyi levegő is távozik a tüdőmből. Újabb kést hámoz ki az övéből. Én is valami fegyver után matatok a padlón – bármilyen tárgy után –, de a lány túl erősen szorít a padlóhoz, az ujjaim pedig csak a levegőt és a betont markolásszák. Julian is birkózik a férfival, szintén a fölényért küzdenek, lehajtott fejjel morogva. Ők is megpenderülnek, és nekivágódnak egy kancsókkal és edényekkel teli, alacsony fapolcnak. A polc meginog egyszer-kétszer, aztán 265

lezuhan. Az edények szanaszét gurulnak, csörömpölés és fémes kongás kaotikus zaja tölti meg a teret. A lány hátrapillant, és abban a röpke kis pillanatban lehetőségem nyílik mozdulni. Beleütök az arcába oldalról. Nem fájhat nagyon, ám ahhoz elég, hogy oldalra billenjen, és lekerüljön rólam a teste. Felpattanok, és fölébe kerekedem. Kicsavarom a kezéből a kést. A gyűlöletem és a félelmem keményen, elektromosan, forrón lüktet bennem. Gondolkodás nélkül felemelem a pengét, és belevágom a mellkasába. Megrándul, felkiált, aztán mozdulatlanná fagy a teste. Agyamban szüntelenül, körbe-körbe ugyanaz a gondolat ismétlődik; a-te-hibád-a-te-hibád-a-te-hibád. Valahonnan zagyva, zokogásszerű hang érkezik, és hosszú időbe telik, mire rájövök, hogy éri sírok. Aztán minden elsötétül – a fájdalom egy századmásodperccel a feketeség után jön. A másik Dögevő, a férfi oldalról rácsap egy gumibottal a fejemre. Irtóztató reccsenés hallatszik. Megtántorodom, a dolgok összefüggéstelen homállyá változnak előttem. Julian arccal lefelé fekszik a leesett polc mellett; egy nagy ingaóra áll a sarokban, amit eddig nem is vettem észre; repedések sorakoznak a betonpadlón, és hálóként nyúlnak felém, hogy gúzsba kössenek. Aztán pár másodpercig semmi. Megint sötétség, majd a hátamon fekszem, fölöttem forog a mennyezet. Haldoklom. Különös módon Julian jut az eszembe. Egész jó harcos lenne. 266

A férfi fölém magasodik, lehelete forrón és keményen csap az arcomba. Olyan szaga van a szájának, mintha valami rohadna egy zárt helyen. Hosszú, friss, cikcakkos vágás húzódik a szeme alatt – Julian műve –, és a vére rácsöpög az arcomra. Érzem a kés borotvaéles vágását az állam alatt, minden tagom megdermed. Mérhetetlen gyűlölettel néz rám, én viszont hirtelenjében megnyugszom. Meg fogok halni. Végez velem. A bizonyosság valamiért megnyugtat. Fehér hóba süppedek. Behunyom a szemem, és megpróbálom elképzelni Alexet, ahogy régebben élt az álmaimban, az alagút végén állva. Várom, hogy megjelenjen, hogy felém nyújtsa a kezét. Hol elájulok, hol magamhoz térek. A föld fölött lebegek, majd visszaereszkedem. Mocsáríz tölti meg a számat. – Nem hagytál nekem más választást! – zihálja a Dögevő, mire kipattan a szemem. Valamilyen érzés cseng ki a hangjából – sajnálat, vagy talán mentegetőzés –, amit korábban nem is észleltem. Azzal dübörögve rám tör a remény és a félelem: Kérlek, kérlek, kérlek, hagyj életben! Ekkor viszont a férfi beszívja a levegőt, és megfeszül az egész teste. A kés hegye átszakítja a bőrömet. Már túl késő... A Dögevő váratlanul megvonaglik fölöttem. A kés csörögve hullik ki a kezéből. Szeme felfelé fordul. Rémisztő, mint egy játékbaba csálé, műanyag szeme. Lassan előredől, és rám bukik, kiütve a maradék levegőt is 267

a tüdőmből. Julian remegve, lihegve áll fölötte. Egy kés markolata meredezik kifelé a Dögevő hátából. A halott ember rajtam fekszik. Valami hisztérikus érzés terjed szét a mellkasomban, majd vulkánként kitör, én pedig hadarni kezdek: – Szedd le rólam! Szedd le rólam! Julian kábán megrázza a fejét. – Én... én nem akartam. – Az ég szerelmére, Julian, szedd le rólam! Mennünk kell! Elindul felém, pislog néhányat, majd a szemembe néz. Alig bírom tartani a Dögevő súlyát. – Kérlek, Julian! Végre odajön hozzám. Lehajol, lelöki rólam a testet. Felállók a földről. Zakatol a szívem, valami zsibongás terjed széf a bőrömben, és hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy megfürödjek, hogy lemossam magamról a halált. A két élettelen Dögevő olyan közel fekszik egymáshoz, hogy szinte összeérnek. Pillangóalakban ömlik szét a vérük a padlón. Hányingerem támad. – Én nem akartam, Lena. Csak... láttam, hogy rajtad térdel, megfogtam a kést, és csak... – Julian megint megrázza a fejét. – Baleset volt. – Julian! – Odanyúlok hozzá, és a vállára teszem a kezem. – Figyelj! Megmentetted az életemet. 268

Egy pillanatra behunyja a szemét, aztán ismét kinyitja. – Megmentetted az életemet – ismétlem. – Köszönöm. Még mondani akarna valamit, de inkább csak bólint, és felveszi a hátizsákot. Ösztönösen odanyúlok, hogy megfogjam a kezét. Nem húzódik el tőlem, aminek most különösen örülök. Szükségem van a támogatására. Egyedül szinte lábra sem tudok állni. – Most pedig futás! – mondom, mire együtt botladozunk ki a helyiségből. A régi, dohos alagutak hűvössége, a visszhangok és árnyékok sötét rengetege hamarosan elnyel bennünket.

269

akkor

Jócskán lehűl a levegő, mire a második táborhelyre érünk. Még éjjel a sátorban is vacogok. Amikor rám kerül a sor, hogy a szabad ég alatt aludjak, gyakran arra ébredek, hogy parányi jégcsapok lógnak a hajamról. Sarah sztoikusan, sápadtan hallgat. Kék megbetegszik. Első nap lomhán kel fel, és alig bírja tartani velünk a lépést. Egész nap hegynek felfelé bandukolunk, és a végén még tűzrakás előtt elalszik. Összekuporodik a földön, mint egy kis állat. Holló visszavonul a sátrába. Aznap éjjel fojtott kiabálásra riadok fel. Ijedten ülök a sötétben. Kristálytiszta az éjszakai égbolt, a csillagok borotvaéles fénnyel csillognak. Hó szagától terhes a levegő.

270

Motoszkálás és vinnyogás hangja üti meg a fülemet Holló sátra felől. Valaki vigasztaló szavakat suttog. Kék rosszat álmodik. Másnap ledönti a láz a lábáról. Ennek ellenére nincs más választása, mint tovább gyalogolni velünk. A sarkunkban van a hó, és még harminc mérföldet kell megtennünk a második táborig; a téli szállásig pedig még sokkal többet. Kék sírva botladozik mellettünk. Aztán felváltva visszük – én, Holló, Vadász, Lu és Nagypapa. Éget a bőre. Elektromos vezetéknek érzem a karját a nyakam körül, lüktet benne a forróság. Másnap elérkezünk a második táborhelyhez: laza, agyagos palával fedett terület egy régi, félig leomlott téglafal alatt, amely egyfajta védőfalként óv minket a széltől. Munkához látunk; kiássuk az eltemetett élelmet, felállítjuk a csapdákat, és átfésüljük a környéket, amely egykor egy tekintélyes méretű kisváros lehetett. Konzerveket és hasznos tárgyakat keresünk. Két napig maradunk, talán háromig, attól függően, hogy mit találunk. A baglyok huhogásán és az éjszakai lények neszezésén túl kamionok, teherautók moraja hallatszik át. Alig tíz mérföldre vagyunk a nagyvárosi főutaktól. Furcsa belegondolni, milyen közel járunk a jóváhagyott, ellenőrzött helyekhez, a rendben tartott városokhoz, amelyek tele vannak élelemmel, ruhával, orvosi eszközökkel; mégis, mintha egy másik univerzumban 271

léteznénk. Kettéágazott a világ, tisztán és élesen kettévált, akár egy sátor két, meredek oldala. Az Épek és a Veszettek különböző síkokon, más dimenziókban élnek. Kéket egyre szörnyűbb rémálmok gyötrik. Lélekszaggatóak a sikoltásai, összevissza gagyog, az álombéli világok zagyva nyelvét beszéli. Amikor elérkezik a továbbindulás ideje – összegyűlnek a felhők a fejünk fölött, sűrűn beszövik az eget, és a hóesést előrejelző fakó, sötétszürke fény rátelepszik a világra –, már alig reagál a külvilágra. Aznap Holló viszi. Nem engedi, hogy segítsünk neki, habár ő maga is gyenge, és csak botladozva bír haladni. Némán gyalogolunk. Lesújt minket a rémület, vastagon beburkol, és máris úgy érezzük, mintha hóban törnénk utat magunknak. Mindnyájan tudjuk, hogy Kéknek nincs sok hátra. Holló is tudja. Biztosan tudja. Aznap este Holló tüzet rak, és mellé fekteti Kéket. Noha a kislány bőre szinte lángol, annyira vacog, hogy hallani lehet a fogai csattogását. A többiek a lehető leghalkabban gyűlnek a tűz köré. Árnyak vagyunk a füstben. A szabad ég alatt alszom el Holló mellett, aki ébren marad, hogy felszítsa a halódó tüzet, és ügyeljen a melegre. Az éjszaka közepén sírás fojtott hangjaira ébredek. Holló Kék fölött térdel. Behorpad az egész mellkasom a rémülettől. Soha nem láttam még Hollót sírni. Nem is merek megszólalni, sem lélegezni vagy mozdulni. Biztosan 272

azt hiszi, mindenki alszik. Máskülönben nem engedné meg magának, hogy sírni lássák. Hallgatni sem bírok azonban sokáig. Hangosan megmoccanok a hálózsákomban, mire a sírás is abbamarad. Felülök. – Csak nem...? – suttogom. Nem tudom kimondani. Meghalt? Holló megrázza a fejét. – Nem nagyon kap levegőt. – De legalább kap. – Hosszú csend nyúlik el közöttünk. Mindenáron javítani akarok valahogy a helyzeten. Tudom, valahonnan sejtem, hogy ha elveszítjük Kéket, Holló egy darabja is távozik vele együtt. Hollóra pedig szükségünk van, főleg most, hogy Tövis eltűnt. – Jobban lesz – próbálom vigasztalni. – Biztos vagyok benne, hogy fel fog épülni. Holló odafordul hozzám. A tűz lángjai ott lobognak a szemében. Szikrázik a pillantása, mint egy állaté. – Nem. Nem fog. Annyira határozottan mondja, hogy nem merek ellenkezni. Egy darabig nem is tesz hozzá semmit. Aztán csak ennyit szól: – Tudod, miért neveztem el Kéknek? Meglep a kérdés. – Azt hittem, a szeme miatt. Holló visszafordul a tűzhöz, és átkarolja a térdét. 273

– Yarmouthban éltem, a határ közelében. Szegényes lakónegyed volt. A módosabbak nem akartak olyan közel lakni a Vadonhoz. Tudod, balszerencsét hoz. Megborzongok, és hirtelenjében minden érzékem kiélesedik. Holló soha nem mesélt még az átkelése előtti életéről. Mindig azt mondta, hogy korábban nem volt semmi. Hogy nincs múlt. – Olyan voltam, mint bárki más. Elfogadtam, amit az emberek mondtak nekem, nem is törtem túl sokat a fejemet. Csak a kikezeltek jutnak fel a mennybe. A járőrözés a saját érdekünket szolgálja. A kikezeletlenek mocskos állatokká váltak. A betegség belülről rohasztja el az embert. A stabilitás földöntúli tisztaságot és boldogságot nyújt. – Vállat von, mintha le akarná rázni magáról egykori önmaga emlékét. – Csakhogy én nem voltam boldog. Magam sem értettem, miért. Nem értettem, miért nem tudok olyan lenni, mint mások. Hana jut eszembe, ahogy a szobája közepén forog széttárt karral, és azt kérdezi: Szerinted csak ennyi az egész? Nincs is más a világon? – Azon a nyáron, amikor tizennégy éves lettem, új építkezés kezdődött a kerítés mellett. Yarmouth legszegényebb családjai részére építettek házakat. Azoknak, akiket nem sikerült megfelelően összepárosítani, meg azoknak a családoknak, akiket engedetlenséggel gyanúsítottak meg, vagy csak rossz hírüket keltették... 274

tudod, hogy van ez. Nappal rendszerint az építkezés területén játszottam egy csapat másik kamasszal. Persze ügyelnünk kellett rá, hogy a fiúk és lányok ne keveredjenek. Kijelöltünk egy elválasztóvonalat: attól keletre minden a miénk volt, nyugatra pedig minden az övék. – Halkan felnevet. – Most már olyan az egész, mint egy álom. Akkoriban viszont a világ legtermészetesebb dolgának tűnt. – Nem volt összehasonlítási alapod – jegyzem meg, mire Holló rám néz, és élesen bólint. – Egy hétig esett az eső. Leállt az építkezés, senki sem akart a sárban dagonyázni. Én nem bántam. Nem szerettem otthon lenni. Az apám... – Hirtelen felível, majd elcsuklik a hangja. – Nem volt teljesen ép már a procedúra után! Nála nem sikerült a kúra. A hangulatért felelős halántéklebenyeket valami károsodás érte. Így mondták. Többnyire jól volt, mint mindenki más. Időnként viszont dührohamot kapott... – Kis ideig némán bámul a tűzbe. – Anyám segített sminkkel eltüntetni az ütésnyomokat. Nem árulhattuk el senkinek. Nem akartuk, hogy elterjedjen a hír, miszerint az apámnál nem működött a kúra. Az emberek könnyen hisztérikussá válnak, esetleg ki is rúgták volna. Anyám azt mondta, sokkal nehezebb lenne az életünk, ha kiderülne. Ezért titkolóztunk. Hosszú ujjú felsőt viseltünk nyáron is. Sokszor hiányoztunk az iskolából betegség miatt. Folyton hazudoztunk... kitaláltuk, hogy leestünk 275

valahonnan, beütöttük a fejünket, nekimentünk az ajtófélfának. Soha nem képzeltem még el Hollót fiatalabb lányként. Most viszont magam előtt látom a vékony, szívós, izmos kamaszlányt, aki ugyanilyen pengevékony, kemény ajkakkal dörzsöli az alapozót a karjára, vállára, arcára. – Sajnálom – mondom végül, de a szavak súlytalanok, nevetségesen hangzanak. Holló megköszörüli a torkát, majd kihúzza magát ültében. – Mindegy, nem számít. – Négy részre darabol egy hosszú, vézna gallyat, majd egyenként beledobja a tűzbe. Már azt sem tudom, emlékszik-e a beszélgetésünk eredeti tárgyára – Kék nevére –, ám ő újra beszélni kezd. – Azon a héten, amikor a nagy esőzés volt, apám különösen rossz passzba került. Ezért sokszor kimentem az építkezés területére. Egyik nap egy ház alapjánál kóboroltam, salakbeton téglák és gödrök között... egyetlen ház sem készült még el... amikor megláttam a kis dobozt. Egy cipősdobozt. – Beszívja a levegőt, és még a sötétben is látom, hogy az egész teste megfeszül. Szinte hadarva fejezi be a történetet. – Valaki bedughatta az épület alapjának egyik rejtett zugába, de annyi eső esett, hogy megcsúszott a föld, és a doboz kigurult a lyukból. Fogalmam sincs, miért akartam belenézni. Koszos volt. Azt hittem, cipő lesz benne vagy valami ékszer. 276

Most már sejtem, hova fog kilyukadni. Én is vele közelítem meg a saras dobozt, és együtt emeljük fel a víztől felhólyagosodott tetejét. A rémület és az undor is olyan, mint a sár: feketén, fojtogatón dagad fel bennem. Holló suttogva folytatja. – Egy pokrócba bugyolálták. Kék pokrócba, amin sárga bárányok voltak. Nem lélegzett. Azt... azt hittem, halott. Kék... kék volt. A bőre, a körme, a szája, az ujjai. Aprócska ujjai voltak. A sár megtölti a torkomat. Nem kapok levegőt. – Nem tudom, miért élesztettem újra. Biztos elment az eszem. Strandőrként dolgoztam azon a nyáron, megtanultam az újjáélesztést. Addig azonban soha nem kellett megpróbálnom. Annyira pici volt... talán egy- vagy kéthetes. Sikerült. Soha nem felejtem el azt az érzést, amikor újra lélegezni kezdett, és a szín visszatért a bőrére. Olyan volt, mintha szétnyílt volna a világ, és minden, amit hiányoltam – a színek, az érzések –, rám zúdultak volna az ő első leheletével. Azért neveztem el Kéknek, hogy mindig emlékezzek arra a pillanatra, és soha ne bánjam meg. Holló egyszeriben felhagy a beszéddel. Odanyúl Kék hálózsákjához, és megigazítja. A tűz felől tompa, vörös izzás érkezik, és kihangsúlyozza Kék sápadtságát. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöznek, lélegzete lassú, reszelős. Vak düh tölt el, céltalan és mindent elborító. Holló még nem fejezte be a történetet. 277

– Nem mentem haza. Csak felkaptam, és rohantam. Tudtam, hogy Yarmouthban nem tarthatnám meg. Ott nem lehet sokáig titokban tartani az ilyesmit. Már az is elég volt, hogy a sebeinket takargatni kellett. Azt is tudtam, hogy törvényen kívüli... nem összepárosított emberektől született. Egy delíriumbébi. Tudod, mit mondanak... hogy a delíriumbébik fertőzöttek. Nyomorék, fogyatékos, őrült felnőtt lesz belőlük. Biztosan elvitték volna, talán meg is ölik. Még rendes temetése sem lehetett. Aggódtak volna a betegség terjedése miatt. Elhamvasztották volna, elszállítják a szeméttel együtt. – Holló újabb gallyat dob a tűzbe. Egy láng izzó, fehér nyelvként csapkodni kezd. A lángok erőre kapnak, izzó, fehér nyelvekként csapkodnak. – Hallottam a pletykákat az áram nélküli kerítésszakaszról. Gyakran ijesztgettük egymást a többiekkel, hogy a Veszettek ki-be járkálnak rajta, és az emberek agyából táplálkoznak. Tudod, a gyerekek ilyen hülyeségeket találnak ki. Azt sem tudom, elhittem-e. De megpróbáltam átjutni a kerítésen. Nagyon sokat töprengtem rajta, hogyan mászhatnék át Kékkel. Végül felkötöttem magamra a pokróccal. Örültem az esőnek. Úgy legalább az őrök és a rendfenntartók bennmaradtak a kunyhókban. Gond nélkül átjutottam. Nem tudtam, hova kerülök, és mit fogok kezdeni magammal. Nem búcsúztam el a szüleimtől. Csak rohantam. – A szeme sarkából sandít rám. – De azt hiszem, ennyi elég is. Neked is van némi fogalmad erről. 278

– Igen – nyögöm ki rekedten. Fájdalom mardossa a torkomat. Bármikor sírva tudnék fakadni, de inkább a lehető legerősebben belevájom a körmeimet a combomba, és megpróbálom felszakítani a bőrömet a farmeren keresztül. Kék érthetetlen szavakat mormol, és ide-oda hánykolódik álmában. Egyre csúnyább szörcsögés szűrődik ki a torkából. A légzése olyan, mint a tompa recsegés, amelyhez vizes-nyálkás visszhangok társulnak. Holló előredől, kisöpri az izzadságtól nedves hajtincseket Kék homlokából. – Mindjárt meggyullad – jegyzi meg. – Hozok egy kis vizet – ajánlom, mert kétségbeesetten tenni akarok valamit, segíteni. – Nincs értelme – vágja rá Holló halkan. Akkor sem bírok ott maradni. Elindulok a zúzmarás sötétségben a folyó felé, amit vékony jégkéreg borít, tele repedések hálójával. A telihold megvilágítja az ezüstös jégfelszínt és az alatta áramló, sötét vizet. Egy bádogvödör aljával töröm fel a merev kérget, és felnyögök, amikor a víz folyni kezd az ujjaimon keresztül a vödörbe. Sem Holló, sem én nem alszunk aznap éjjel. Felváltva törölgetjük a jeges vízzel Kék homlokát, mígnem lelassul a lélegzete, és enyhül a reszelés. Végül abbahagyja a mozgolódást, és hangtalanul, engedelmesen fekszik a kezünk alatt. Egészen addig folytatjuk a borogatást, amíg 279

az ég alján halvány, folyékonynak tűnő rózsapírrel felhasad a hajnal, pedig akkor Kék már órák óta nem lélegzik.

280

most

Juliannel fülledt sötétségben haladunk előre. Kínzó lassúsággal rójuk az alagutat, bár legszívesebben mindketten futnánk. A zajt és az elemlámpa fényét azonban nem merjük megkockáztatni. Jóllehet, egy óriási alagútegyüttesben bolyongunk, én mégis úgy érzem magam, mint egy dobozba zárt rágcsáló. Nem állok stabilan a lábamon. A sötétségben különféle formák kavarognak, örvénylenek, ezért a bal kezemmel folyamatosan a nyirkos, fürge rovaroktól hemzsegő falba kapaszkodom. Patkányok is feltűnnek. Hallom a csipogásukat a zugokból, a lábuk neszezését, ahogy a metrósínek mentén szaladnak, meg a karmaik kopogását a kövön. Nem tudom, mennyi ideig gyalogolunk. Lehetetlen megjósolni az időt, hiszen változatlan körülöttünk a csend 281

és a falak tömörsége. Fogalmunk sincs róla, keletnek vagy nyugatnak tartunk-e, esetleg végtelen köröket teszünk meg. Néha a régi sínek mentén lopakodunk. A metró járhatott régen itt. Habár kimerült és ideges vagyok, ámulva gondolok vissza a nyílszerűen robogó szerelvényekre, amelyek valaha mozgásba hozták ezt a kanyargós, labirintusszerű helyet, és az emberekre, akik szabadon közlekedtek a sötétben villámgyorsan suhanó kocsikban. Másutt víz tölti meg az alagutakat – olykor csak keskeny patakok, máskor majdnem félméteres, bűzös, szeméttel teli folyadék, amely talán egy csatornából szivárgott át ide. Ez azt jelenti, hogy egy város közelében vagyunk. Egyre többször botlom el. Napok óta nem ettem rendes ételt, kenyeret sem, és a nyakamon fájdalmasan lüktet a Dögevő késének szúrásnyoma. Juliannek egyre többször kell megfognia, nehogy elessek. Végül rajta hagyja a kezét a hátamon, úgy irányítja a lépteimet. Most hálásan fogadom az érintését; elviselhetőbbé teszi a szakadatlan menetelés gyötrelmét és a megfeszített éberséget, amellyel a halk csöpögésen túl a Dögevők mozgásának visszhangját keressük. Órákig gyalogolunk megállás nélkül. Aztán egyre több tejfehér fény vegyül a sötétségbe. A derengés a magasból szivárog le, mind erősebb ezüst áramlásként. Öt rácsos nyílást fedezünk fel a plafonon. Napok óta először pillantom meg az eget a fedeleken át. Csillagok 282

hunyorognak lefelé a felhők közül. Akaratlanul is felkiáltok. Ez a legszebb látvány, amely valaha elém tárult. – A rács – szólalok meg. – Nem tudnánk...? Julian előrébb megy, és végre előveszi az elemlámpát. Felfelé irányítja a sugarat, aztán megrázza a fejét. – Kívülről van bereteszelve – állapítja meg. Lábujjhegyre áll, és kissé megnyomja a rácsot. – Meg sem moccan. A torkom hátsó részét szinte égeti a csalódottság. Annyira közel van a szabadság! Érzem a szagát – a szélét, a térét és valami másét is. Eső. Nemrég eshetett. A szagától könnyek gyűlnek a szemembe. Egy peronra jutottunk, amely mellett a vágány sínpárja pocsolyákba vész, és eltűnik a fémről lesodródott levelek alatt. Bal kéz felől egy félig kiásott fülke nyílik, amit faládákkal töltöttek meg. Falán egy épségben megmaradt papírlap hirdeti: VIGYÁZAT ! MUNKATERÜLET! VÉDŐSISAK KÖTELEZŐ! Már nem tudok lábra állni. Lerázom magamról Julian kezét, és térdre roskadok. – Hé! – Julian mellém térdel. – Jól vagy? – Elfáradtam – nyögök fel. Összekuporodom a földön, a karomra támasztom a fejem. Egyre nehezebb nyitva tartani a szememet. Amikor mégis sikerül, a csillagok odafent egyetlen fényponttá zsugorodnak össze, majd ismét széthullanak. 283

– Aludj! – javasolja Julian. Leteszi a hátizsákot, és leül mellém. – Mi lesz, ha jönnek a Dögevők? – kérdezem. – Majd én virrasztok. Figyelni fogok. Pár perc múlva ő is lefekszik. A rácsok között szél fúj lefelé. Minden ízemben megborzongok. – Fázol? – kérdezi Julian. – Egy kicsit. – Alig tudok beszélni. Mintha a torkom is megdermedt volna a hidegtől. Egy darabig csend van. Aztán Julian az oldalára fordul, átkarol, és közelebb húzódik. Egészen összepréselődik a testünk, beleolvadok a kisugárzása melegébe. A hátamon érzem a szívdobogását – különös, ideges ritmus. – Nem félsz a delíriumtól? – kérdezem. – De – vágja rá. – Viszont én is fázom. Kisvártatva lecsillapodik a szívverése, és az enyém is hasonlóan szabályossá válik. A fagyosság kiolvad a testemből. – Lena! – suttogja Julian. Be van csukva a szemem. A hold pontosan a rács fölött süt; hófehér, hideg fényt áraszt. – Tessék! Érzem, hogy ismét szaporábban ver a szíve. – Akarod tudni, hogyan halt meg a bátyám? – Igen – válaszolom, habár a hanghordozásában van valami, amitől megijedek. 284

– A bátyám soha nem volt jó viszonyban az apámmal. Makacs volt. Forrófejű. Nehezen uralkodott az indulatain. Mindenki azt mondta, a kúra után normális lesz. – Julian kis szünetet tart. – Ahogy viszont egyre idősebb lett, inkább romlott a helyzet. A szüleim szerették volna, ha előrébb hozzák a kúráját. Tudod, nem vetett jó fényt a DMA-ra. Vad volt, nem hallgatott az apámra, és talán a kezelésben sem hitt. Hat évvel volt idősebb nálam. Ami engem illet... féltem tőle. Tudod, hogy értem. Képtelen vagyok beszélni, ezért csak bólintok. Megrohannak az emlékek, előtörnek a sötét zugokból, ahova befalaztam őket: az állandó, zizegő szorongás, amit gyerekként éreztem, miközben a nevető, táncoló, éneklő anyámat néztem. Én is vele énekeltem a hangszóróból áradó, furcsa zene dallamát, de örömömet beárnyékolta a félelem. Féltettem Hanát, aztán Alexet és végül mindnyájunkat. – Hét éve volt egy hasonló nagygyűlés New Yorkban. Akkor emelkedett a DMA-mozgalom nemzeti szintre. Az volt az első gyűlés, amin részt vettem. Tizenegy éves voltam. A bátyám kihúzta magát a kötelezettség alól. Már nem emlékszem, milyen kifogást talált ki. Julian fészkelődik. Egy pillanatra akaratlanul is erősebben szorít magához. Aztán megint elernyed a teste. Valami azt súgja nekem, hogy még soha, senkinek nem mesélte el a történetet. 285

– Óriási felfordulás lett az egészből. A gyűlés felénél tartottunk, amikor tiltakozók rohantak be a városházára... ahol mi voltunk... minden második maszkot viselt. Elfajult a verekedés, kijött a rendőrség, és végül hatalmas csetepaté lett a teremben. Én az emelvény mögött bújtam el, mint egy kisgyerek. Később nagyon szégyelltem magam. – Az egyik tiltakozó túl közel került a színpadhoz... az apámhoz. Ordítozott valamit... nem értettem. Túl hangos volt, és símaszkot is viselt. Egy testőr ütötte le gumibottal. Furcsa módon ez nagyon élesen megmaradt az emlékeimben: a fa reccsenése a térdén, a puffanás, ahogy elesett. Az apám ekkor látta meg... ekkor kellett meglátnia… a félhold alakú anyajegyet a bal kezén. A bátyámnak volt ilyen. Leugrott a színpadról a közönség soraiba, letépte a maszkját, és... tényleg a bátyám volt. Ott feküdt kínlódva, a térde ezer darabra törött. Soha nem felejtem el az arcát, ahogy felnézett az apámra. Teljesen nyugodt volt, és elszánt, mint... mintha tudta volna, hogy ennek meg kell történnie. – Végül sikerült kijutnunk... rendőrök kísértek hazáig. A bátyámat egy hordágyon a furgon hátuljába rakták. Nyöszörgött. Meg akartam kérdezni, hogy jól van-e, de tudtam, hogy apám végezne velem. Szótlanul vezetett hazáig, le sem vette a szemét az útról. Nem tudom, anyám mit érezhetett. Lehet, hogy semmit. De talán aggódott valamennyire. Shhh Könyve szerint szent kötelességeink 286

vannak a gyermekeinkkel szemben, igaz? „A jó anya a mennyországban fejezi be kötelességei teljesítését...” – idézi Julian halkan. – Orvost akart hívni a bátyámhoz, de az apám hallani sem akart róla. Rossz volt ránézni a bátyám térdére... akkorára dagadt, mint egy kosárlabda. Eszméletlenül izzadt, annyira fájt neki. Segíteni akartam rajta. Szerettem volna... – Remegés fut végig Julian testén. – Amikor hazaértünk, az apám bezárta a bátyámat a pincébe. Egy napig akarta ott hagyni a sötétben. Meg akarta leckéztetni. Magam elé képzelem Thomas Finemant, tiszta, gondosan vasalt ruházatában, arany mandzsettagombjaival, amelyek hozzájárultak sugárzó elégedettségéhez, a fényes órájával és szabályosan levágott hajával. Tiszta, makulátlan, mint az olyan emberek, akik biztosak benne, hogy minden éjjel jól fognak aludni. Gyűlöllek – üzenem neki gondolatban. Nem akarom kimondani, hiszen Julian nem is ismeri ezt a szót. Én viszont megkönnyebbülök tőle. – Az ajtón keresztül felhallatszott a bátyám sírása. Vacsora közben is hallottam az étkezőben. Az apám senkit sem engedett felállni az asztaltól, amíg be nem fejeztük. Soha nem bocsátom meg neki – vallja be suttogva. Megkeresem a kezét, és az ujjai közé fonom az ujjaimat, hogy megszoríthassam. Gyengén viszonozza a szorítást. Egy darabig szótlanul fekszünk. Aztán valami suhogás érkezik fentről. Amikor kitisztulnak, és elkülönülnek 287

egymástól a hangok, rájövök, hogy az eső eredt el. A cseppek dobolnak az aszfalton, lecsurognak a rácsokon, és visszapattannak a régi fémsínekről. – Aztán megszűnt a sírás – közli Julian egyszerűen. A Vadonban töltött napok jutnak eszembe, amikor Hollóval felváltva borogattuk Kék homlokát, és mire a nap sugarai növekvő hullámokban áttörtek a lombok között, már rég kihűlt a teste a tenyerünk alatt. Julian megköszörüli a torkát. – Később azt mondták, szerencsétlen baleset volt... egy vérrög feljutott a térdéből az agyába. Egymillióból egyszer történik ilyen. Apám nem tudhatta. Szerintem viszont... – Elcsuklik a hangja, és nem fejezi be a mondatot. – Onnantól fogva mindig nagyon igyekeztem. Én akartam lenni a tökéletes fiú, a DMA eszményképe. Azután is, hogy kiderült: talán nem élem túl a kúrát. Nem csak félelemből tettem – magyarázza Julian, a hirtelen rátörő gondolatok tömegével küzdve. – Tényleg bíztam benne, hogy ha betartom a szabályokat, minden rendben lesz. Hiszen ez a procedúra lényege, nem? Itt nem csak arról van szó, hogy rendet tartunk és védekezünk a delírium ellen. Egy mindenki számára járható utat kínál: csak kövesd, és minden a helyére kerül. Ezért küzd a DMA. Ebben hittem... ebben kellett hinnem. Máskülönben káosz lett volna a világ. – Hiányzik a bátyád? – kérdezem. 288

Julian nem válaszol azonnal, de valami azt súgja, hogy még soha nem firtatták ezt. – Azt hiszem, igen – ismeri be végül halkan. – Sokáig hiányzott. Az anyám... az anyám azt mondta, a kúra után már nem fogok így érezni. Máshogy fogok tekinteni rá. – Az még rosszabb – jegyzem meg halkan. – Akkor veszítjük el őket végleg. Három hosszú, néma másodpercig számolok. Mindhárom másodperc egy újabb szívdobbanás Julian felől. Már nem fázom. Sőt, kimelegedtem. A közelségtől szinte összeragad a bőrünk. Összefontuk az ujjainkat. A lélegzete a nyakamat súrolja. – Már nem tudom, mi folyik körülöttem – suttogja Julian. – Nem értek semmit. Fogalmam sincs, mi fog történni a következő pillanatban. – Ezt nem is kell tudnod – közlöm, és komolyan is gondolom: lehet, hogy hosszúak, kanyargósak és sötétek az alagutak, de végig kell mennünk rajtuk. Megint csend lesz. – Félek – böki ki végül Julian. Alig hallhatóan suttog, inkább csak a tarkómon érzem az ajkai mozgását, mintha varázsigét mormolna. – Tudom. Én is. Képtelen vagyok tovább ébren maradni. Előre-hátra lendülök az időben és az emlékeim között, a mostani eső és 289

a régi esők között, mintha egy csigalépcsőn járkálnék felle. Julian átkarol, aztán Alex karol át; Holló az ölembe teszi a fejét, majd az anyám énekel mellettem. – Melletted kevésbé félek – teszi hozzá Julian, de lehet, hogy Alex beszél, vagy csak álmodtam a szavakat. Kinyitom a számat, de nem jön ki rajta hang. Vizet iszom, lebegek, és végül semmi más nem marad, csak az alvás; a folyékony és mély álom.

290

akkor

A folyóparton hantoljuk el Kéket. Órákig tart, mire elég nagy gödröt ásunk a fagyos földbe. Le kell vennünk a dzsekijét, mielőtt betemetjük. Ilyen veszteséget nem engedhetünk meg magunknak. Miközben beemeljük a gödörbe, annyira könnyűnek érződik a teste, mint egy madárfiókáé. Mintha üregesek, törékenyek lennének a csontjai. Az utolsó pillanatban, mielőtt rádobnánk a földet, Holló váratlanul, hisztérikusan előrelép. – Fázni fog! Így megfagy! Senki sem akarja visszafogni. Leveszi a pulóverét, becsúszik a gödörbe, a karjába veszi Kéket, és beburkolja a kötött anyaggal. Sír. A csoport nagy része elfordul, hogy ne lássa. Csak Lu lép közelebb hozzá. 291

– Most már nem eshet baja, Holló – szólítja meg halkan. – A hó melegíteni fogja. Holló űzött, könnycsíkos arccal néz fel rá. Fürkésző szeme végigjár mindenkin, mintha nem tudná felidézni, kik vagyunk. Aztán hirtelen felpattan, és kimászik a sír szélére. Szeder közelebb lép, majd lapátolni kezdi a földet Kék testére. Holló megint megállítja. – Hagyd békén! – kiáltja harsányan, természetellenesen magas hangon. – Lunak igaza van. Bármikor eleredhet a hó. Miközben tábort bontunk, valóban havazni kezd. Egész nap esik, de mi rendületlenül járjuk az erdőt, szabálytalan libasorban. A hideg most már folyamatos fájdalmat okoz, sajog a mellkasom, az összes ujjam és lábujjam, és a fentről hulló jégdarabok forró hamuként érik a bőrömet. Úgy képzelem, Kékre puha pelyhek hullanak, takaróként borítják be, és biztonságban megőrzik tavaszig.

292

most

Reggel még mindig esik. Lassan felülök. Szörnyű fejfájás gyötör, szédülök. Julian eltűnt. Az esőcseppek hosszú, tekergő, szürke szalagokként hullanak le a rácsok között, a fiú pedig ott áll alattuk. Nekem hátat fordítva levette magáról a ruhát, és csak egy kifakult farmersortot hagyott fenn, amit valószínűleg a Dögevők raktárában talált. Elakad a lélegzetem. Tudom, hogy nem szabadna néznem, de képtelen vagyok másra figyelni. Lenyűgöz, ahogy az esőcseppek legördülnek a hátán, amely éppen olyan széles, izmos és erős, mint Alexé volt. Karja és válla dimbes-dombos táj, haja megsötétült a víztől, a fejét hátravetette, és nyitott száján keresztül issza be az esőt. A Vadonban hosszú idő után hozzászoktam a félmeztelen vagy meztelen férfiak látványához. 293

Megszoktam a testük idegenségét, a mellkasukon és olykor a hátukon vagy vállukon göndörödő szőrt, lapos hasukat, szárnyként kiálló medencecsontjukat, amely kilátszik az övük fölött. Ő viszont valahogy más. Teljesen mozdulatlanul áll, és mintha gyenge fény derengene a testéből – akár egy fehér kőből faragott szobor. Nagyon szép. Kissé megrázza a fejét, mire a víz pörögve repül szét a hajából, és csillogó félkört varázsol a feje köré. Nem tudja, hogy nézem, ezért örömittasan dúdolni kezd. Hirtelen nagyon elszégyellem magam. Egy intim pillanatba hatoltam be alattomosan. Megköszörülöm a torkomat. Julian megfordul. Amikor látja, hogy ébren vagyok, kiugrik a víztől csöpögő rácsok alól, felkapja a peron szélére terített ruháit, és eltakarja magát. – Nem tudtam, hogy ébren vagy – közli, miközben nehézkesen a nedves felsőtestére rángatja a pólóját. Véletlenül a fejét dugja bele a póló ujjába, ezért újrakezdi. Nevetnék, ha nem látnám rajta a kínlódást. Most, hogy letörölte a vért, jobban látszik az arca. A szeme sem duzzadt már, de sötétlila véraláfutások éktelenkednek körülötte. Az ajkán és a homlokán húzódó sebhelyek hegesednek. Ez jó jel. – Most ébredtem fel – mondom, amikor már felvette a pólóját. – Aludtál valamennyit? 294

A farmerével kezd babrálni. Hajáról lesodródik a víz a pólója nyakkivágása köré. – Egy kicsit – vallja be némi bűntudattal a hangjában. – Nem akartam. Öt körül bóbiskolhattam el. Már virradt. – Rákerül a farmer. Felhúzza magát az emelvényre. Meglepő kecsességgel mozog. – Készen állsz az indulásra? – Kicsit még várnék. Szeretnék... szeretnék én is tisztálkodni... a rácsok alatt. – Jó – bólint Julian, de nem mozdul. Érzem, ahogy elfutja a pír az arcomat. Régóta nem éreztem magam ennyire nyitottnak és kitárulkozónak. Lassan kivész belőlem az új Lena, a kemény lány, a Vadonban edzett harcos. Kifolyt a testemből, és nem tudom visszagyömöszölni. – Le kell vetkőznöm – bököm ki, mivel Julian szemlátomást nem érti a célzást. – Ó! Vagy úgy – motyogja, majd hátrálni kezd. – Persze. Én majd... feltérképezem az utat. – Sietek – ígérem. – Indulnunk kéne. Megvárom, amíg Julian léptei halk visszhanggá csendesülnek az üregek rendszerében, aztán levetkőzöm. Egy percre végre megfeledkezhetek róla, hogy a Dögevők ott ólálkodnak valahol a sötétben, utánunk szimatolva. Egy percre elfelejthetem, mit tettem – mit kellett tennem – a menekülés érdekében, kitörölhetem a tudatomból a 295

kőpadlón terjedő vértócsákat meg a Dögevők döbbent, vádló tekintetét. Meztelenül megállok a peron szélén, és a fényben úszó rácsok felé nyújtom a karomat. Folyékony a szürkeség, mintha az ég olvadt volna el. A hidegtől libabőrös leszek. Leguggolok, és a sínekre pisilek. A fém és fa fagyosan harap csupasz talpamba. Leereszkedem a vágányra, és odabotorkálok a rácsokhoz. Hátravetem a fejem, hogy az eső egyenesen az arcomba hulljon, lemossa a hajamat, a hátamat, sajgó vállamat és mellkasomat. Úgy érzem, életem legvarázslatosabb perceit élem át. Legszívesebben sírnék vagy énekelnék örömömben. Jéghideg a víz, friss szagú, mintha kanyargós útján magával hozta volna a lombokból a csupasz gallyak és a márciusi rügyek illatát. Miután az eső lemosta a koszt az arcomról, és átöblítette a szememet meg a számat, előrehajolok, és élvezem, ahogy a cseppek szapora ritmust vernek a hátamon, akár ezernyi apró láb dobogása. Eddig fel sem fogtam, mennyire fáj minden tagom. Minden apró mozdulat gyötrelem. A lábamat és a karomat sötét sebhelyek, horzsolások borítják. Tudom, hogy ettől nem leszek tisztább, de képtelen vagyok ellépni a gyatra kis vízesés alól, és a hideg som szegi kedvemet. Jóféle hideg, megtisztító. Végül visszatocsogok a vizes peronhoz. Kétszer is neki kell gyürkőznöm, hogy felhúzzam magam a sínekről. 296

Ennyire elgyengültem, ráadásul az eső is elnehezített. Ember nagyságú tócsát hagyok a sötét betonon. Egyik kezem köré tekerem a hajamat, majd kicsavarom belőle a vizet. Még ettől is jókedvre tudok derülni: olyan ismerős, normális, szertartásszerű mozdulat. Felhúzom a Dögevőktől lopott farmert, és visszahajtom a derekánál, nehogy leessen rólam. A csípőcsontomon így is lötyög. Léptek hallatszanak a hátam mögül. Megpördülök, és a kezemmel eltakarom a mellemet. Julian lép ki az árnyékból. Az egyik karomat a mellem előtt hagyom, a másikkal megkeresem a felsőmet, – Várj! – szól rám Julian, és van valami a hangjában – valami parancsoló, sürgető színezet –, ami megállásra késztet. – Várj! – ismétli finomabban. Körülbelül hat méterre állunk egymástól, de úgy néz rám, mintha egészen közel lennénk, és összeérne a mellkasunk. Szinte csiklandozza a bőrömet a pillantása. Tudom, hogy fel kéne vennem a pólómat, de képtelen vagyok megmozdulni. Még levegőt is elfelejtek venni. – Még soha nem nézhettem meg senkit – vallja be Julian egyszerűen, majd újabb lépést tesz felém. Most valahogy másképp esik a fény az arcára, és valami ködös lágyságot látok a szemében. A testemben tomboló forróság melegséggé szelídül; átható, csodálatos érzéssé olvad. 297

Ugyanakkor egy halk kis hangocska az agyam mélyében feljajdul: Veszély, veszély, veszély! Alatta pedig egy még tompább visszhang: Alex, Alex, Alex! Alex nézett így rám annak idején. – Olyan vékony a derekad – mondja végül Julian, alig hallható hangon. Rákényszerítem magam, hogy elfordítsam a tekintetem. Remegő kézzel húzom magamra a sportmelltartót, majd belebújok a pólóba is. Amikor visszafordulok, megmagyarázhatatlan okból úgy érzem, félek Juliantól. Időközben közelebb sétált hozzám. Olyan szaga van, mint az esőnek. Látott póló nélkül, meztelenül. Úgy nézett rám, mintha szép lennék. – Jobban érzed magad? – kérdezi. – Igen – felelem, és lesütöm a szemem; Óvatosan végigsimítom a nyakamon lévő vágást. Majdnem másfél centi hosszú, alvadt vér borítja. – Hadd nézzem! – kéri Julian, és már nyújtja is a karját, aztán az arcomtól egyujjnyira megáll a keze. Mintha engedélyt kérne. Bólintok, mire finoman az állam alá csúsztatja az ujjait, és felemeli a fejemet. – Be kéne kötöznünk. Most már többes számban beszél. Most már egy oldalon állunk. Nem akarja többé felhánytorgatni, hogy hazudtam neki, sem azt, hogy kikezeletlen vagyok. Vajon meddig? 298

Odamegy a hátizsákhoz. Előkotorja a Dögevőktől lopott elsősegély-felszerelést, és hoz nekem egy nagy guriga kötszert, egy üveg sebfertőtlenítőt, némi antibakteriális kenőcsöt és pár vattapamacsot. – Én is meg tudom csinálni – erősködöm, de Julian megcsóválja a fejét. – Majd én – mondja. Először önt egy kis folyadékot egy vattapamacsra, és óvatosan letörölgeti a vágást. Nagyon csíp, ezért hangosan felkiáltok, és elhúzom a fejem. Felvonja a szemöldökét. – Ugyan már! – Szája feszes kis mosolyra húzódik. – Nem fájhat annyira! – De, nagyon! – ellenkezem. – Tegnap két őrült gyilkossal mentél ölre. Most nem bírod ki ezt a kis csípést? – Az más volt – vágom rá, és a szemébe nézek. Látom rajta, hogy csúfolódik, és ez egyáltalán nem tetszik. – Az a túlélésről szólt. Julian ismét felvonja a szemöldökét, de hallgat. Még egyszer letörölgeti a sebet egy vattapamaccsal, amit ezúttal összeszorított fogakkal tűrök. Aztán kinyom egy kis kenőcsöt a kötszerre, és körültekintően a nyakamra ragasztja. Alex egyszer pontosan ugyanígy látta el a sebeimet. A rajtaütés éjszakáján történt, amikor abban a kis szerszámoskamrában bujkáltunk. Egy kutya alaposan megkapta a lábamat. Régóta nem idéztem fel az emléket. 299

Ahogy Julian ujjbegyei finoman tapogatják a bőrömet, egyre nehezebben kapkodom a levegőt. Azon töprengek, vajon ez történik-e minden alkalommal, ha két ember érintkezik. Mindig meggyógyítják egymást? Mindig visszaforrasztják a szétvágott bőrt? – Tessék! Olyan, mint új korában. – A szeme olyan árnyalatot öltött, mint az égbolt a rácsok fölött. – Indulhatunk tovább? Bólintok, bár még mindig gyengének érzem magam, és szédülök is. Julian megfogja és megszorítja a vállamat. Nem tudom, mi járhat a fejében, amikor megérint. Vajon ő is érzi a testemen átvibráló elektromosságot? Nincs hozzászokva ahhoz, hogy lányokat fogdosson, de egyáltalán nem zavarja. Átlépett egy határt. Elképzelni sem merem, mi lesz, ha kijutunk a föld alól. Valószínűleg visszatér a régi életéhez – az apjához és a DMA-hoz. Vagy feljelent a rendőrségen. Hányingerem támad, behunyom a szemem. Meginog alattam a kőpadló. – Biztos, hogy készen állsz az indulásra? Julian annyira gyengéd hangon beszél, hogy a mellkasomban lévő csomó ezernyi pillangó szárnyalásával oldódik el. Ez nem volt a terv része. Nem lett volna szabad megtörténnie. 300

Eszembe jut, amit előző éjjel mondtam neki: Nem szabadna tudnod. Ez a kemény, elviselhetetlen, gyönyörű igazság. – Julian! – Kinyitom a szemem, és azt kívánom, bárcsak ne remegne ennyire a hangom. – Mi nagyon mások vagyunk. Ellentétes oldalon állunk. Tudod, ugye? Megkeményedik, intenzívebbé válik a tekintete; még a félhomályban is izzó kék. Amikor viszont megszólal, hangja még mindig halk és lágy. – Már nem tudom, milyen oldalon állok – mondja. Újabb lépést tesz felém. – Julian... – nyögöm ki nagy nehezen. Ekkor hallom meg a fojtott kiáltást az egyik alagútból, amit lábak dobogása követ. Julian megdermed, és amikor belenézünk egymás szemébe, egy szót sem kell váltanunk. Tudjuk, hogy utolértek a Dögevők. A rémület szinte fizikai erővel lök meg minket. A hangok az egyik alagútból érkeznek, amelyen keresztül este menekültünk. Julian felkapja a hátizsákot, én pedig gyorsan belebújok a tornacipőmbe, zoknit sem húzok. Felveszem a kést a földről. Julian megfogja a másik kezemet, és magával húz a faládák közé, a vágány túloldalára. A rácstól tizenöt méterre már annyira sötét van, hogy nem látunk semmit. Ismét elnyel bennünket a borongós feketeség. Olyan, mintha egy nagy száj kapott 301

volna be minket. Elkeseredetten küzdök a testemben fel-alá hullámzó rémülettel. Tudom, hogy örülnöm kéne a sötétnek és a búvóhelynek, de egyre csak az jár a fejemben, hogy valami más is rejtőzhet a feketeségben: rágcsálók, alattomban himbálózó holttestek a csövek alatt. A peron túlsó végében újabb alagút nyílik, méghozzá olyan alacsony, hogy Juliannel csak összegörnyedve tudunk belépni. Három méter megtétele után egy keskeny fémlétrára bukkanunk, amely egy szélesebb járatba visz le minket. Itt is régi sínek húzódnak, de szerencsére szárazak. Julian pár méterenként megáll hallgatózni. Aztán egy összetéveszthetetlenül emberi hang üti meg a fülünket egészen közelről. – Erre! Ez az egyetlen szó elég ahhoz, hogy végképp ne kapjak levegőt, mintha gyomorszájon vágtak volna. Albínó. Gondolatban szidom magam, amiért a pisztolyt a hátizsákba tettem – határtalan ostobaság volt, hiszen most a sötétben elő sem tudjuk venni. Csak a menekülésen jár az eszünk. A kés markolatát szorongatom, a faanyag érintése és súlya kissé megnyugtat. Ugyanakkor még mindig nagyon gyenge és éhes vagyok, a szédülésem is fokozódott. Tudom, hogy nem sok esélyem lenne egy közelharcban. Néma imádsággal kérem a sorsot, hogy sikerüljön lehagyni őket a sötétségben. – Ott lent! 302

A hangok azonban egyre közelebb érnek, lábak csörömpölnek a fémlétrán, a vér pedig szinte megfagy az ereimben. Fény gyúl és cikázik a falakon; sárgán villódzó nyúlványok. Hát persze, elemlámpa van náluk. Nem csoda, hogy olyan gyorsan haladnak. Nekik nem kell arra ügyelniük, hogy észrevétlenek maradjanak. Ők a ragadozók. Mi vagyunk a zsákmány. Elbújni. Nincs más esélyünk. El kell bújnunk. Jobbról egy boltíves nyílás tűnik fel, amelyben még mélyebb feketeség tárul fel. Megszorítom Julian kezét, és visszahúzom a nyílásba. Egy újabb alagút, jó negyed méterrel alacsonyabb az előzőnél, tele pangó, bűzös pocsolyákkal. Tapogatózva haladunk a sötétben. Sima falak vesznek körül minket – nincsenek fülkék, sem farekeszek, semmiféle búvóhely. Páni félelem lesz úrrá rajtam. Julian is így érezhet, mert egyre többször botlik meg, majd belecsobban az egyik sekély pocsolyába. Mozdulatlanná dermedünk. A Dögevők is megtorpannak. Megállnak, és elhallgatnak. Aztán a fény utat tör magának az alacsonyabb alagútba. Mászó, mohó, szimatoló állatként közeledik. Nem mozdulunk. Julian megmarkolja a kezemet, majd elengedi. Hallom, hogy leveszi a hátizsákot. Valószínűleg a fegyver után kutat. Futni már nincs értelme, ahogy harcolni sem, de 303

a végén talán egy-két Dögevőt magunkkal ránthatunk a megsemmisülésbe. Elhomályosul a tekintetem, elfog a vakrémület. Csípik a könnyek a szememet, a csuklóm belső oldalával kell letörölnöm őket. Egyre csak az jár a fejemben: Ne itt, ne így, ne a föld alatt, ne a patkányok között! A fény kitárul, szélesebbé válik, és egy másik is csatlakozik hozzá. A Dögevők némán közelednek, de érezni rajtuk, hogy nem sietnek; élvezik a lecsapást, ahogy a vadász elernyeszti az íját, mielőtt kilövi a nyílvesszőt – az ölés előtti halk, dermedt pillanatok ezek. Érzem az albínó közelségét. Még a teljes sötétségben is meg tudom állapítani, hogy vigyorog. Megizzad a kést markoló tenyerem. Julian nehézkesen szuszog mellettem. Ne így! Ne így! A fejem megtelik visszhangokkal, töredékekkel, kusza képzettársításokkal: a nyári lonc mézes illatával, a kövér méhek zümmögésével, a súlyos hólepel alatt görnyedő fákkal, az előttem futó, nevető Hanával, akinek szőke haja fényes boltívbe kanyarodik a levegőben... Furcsa módon az jut eszembe – abban a pillanatban, amikor csalhatatlan érzékkel megsejtem, hogy meg fogok halni –, hogy az összes csók is mögöttem van már. A delírium, a fájdalom, minden belőle származó baj, minden, amiért valaha küzdöttem: számomra véget ért, elmosta, a hátam mögé sodorta életem utolsó hulláma. 304

Aztán ahogy a fénypászmák összeolvadnak – egyetlen vakító, letaglózó fénnyé, amelyek mögött az árnyakból lassan az emberek is testet öltenek –, irtóztató harag árasztja el egész lényemet. Nem látok, a sötétségben színek robbannak, derengő pontok lebegnek, és én vakon rontok be közéjük, a késemet suhogtatva. Kiáltás, hörgés üti meg a fülemet, sikoly rezonál a mellkasomban, és a fogaim között süvít kifelé, akár egy suhogó fémpenge. Mindent elnyel a káosz: a felhevült testek zihálása. Egy könyök mélyed a mellkasomba, vaskos karok ragadnak meg, fojtogatnak. Zsíros haj kerül a számba, a fájdalom késként mar az oldalamba, büdös lehelet csapja meg az orromat, torokhangú ordítások csengenek a fülemben. Nem tudom, hány Dögevő csapott le ránk – talán három vagy négy –, és fogalmam sincs, hova tűnt Julian. Anélkül támadok, hogy körül tudnék nézni; levegő után kapkodok, de minden irányban csak testekbe botlom. Kemény testfalak vesznek körül, nincs menekülés, nincs szabadulás. Újra meg újra lesújtok a késsel. Néhányszor sikerül eltalálnom a testeket, ám aztán valaki kicsavarja a fegyvert a kezemből, és addig tekeri a csuklómat, míg felüvöltök. Hatalmas kezek tapadnak a nyakamra, fojtogatni kezdenek. Az alagútból kivész minden levegő, és egy tollhegynyi területre zsugorodik össze a tüdőmben. Kinyitom a számat, hogy azon keresztül lélegezzek, de nem megy. A fejem fölött feltáruló sötétségben mintha egy 305

kis légbuborék tűnne fel, a magasban lebegve. Utánanyúlok, megpróbálom kihúzni magamat a sűrű, fullasztó homályból, de a tüdőmet mintha sár töltené be; egyre kevesebb hely van benne. Fulladozom. Haldoklom. Halkan valami dobogásféle érkezik a fülembe, kitartó pergés. Talán megint esik. Mindkét oldalamon fények villódznak; táncoló, tekergő, élő fények. Tűz. Váratlanul enyhül a szorítás a nyakamon. A levegő hideg vízként tölti meg a testemet; zihálok, köpködök. Négykézlábra rogyok, és egy zavart pillanatig úgy hiszem, álmodom – szőrös felületét ér a tenyerem, izgő-mozgó, bundás testeket. Amikor kitisztul a fejem, és a világ képe összeáll a sűrű köd után, rájövök, hogy az alagút zsúfolásig megtelt patkányokkal. Sok száz patkány szökdécsel egymáson, vonaglanak és tekeregnek, beleütköznek a csuklómba, beleharapnak a térdembe. Két puskalövés dörren, visszhangzik a járatban. Valaki fájdalmasan felkiált. Alakokat, embereket látok magam fölött a Dögevőkkel birkózni. Óriási, szikrázó fáklyák vannak náluk, koszos olajszagtól bűzlők, és úgy suhogtatják őket a levegőben, mint a búzát kaszáló földművesek. Dermedt képek állnak össze bennem, ahogy egy-egy pillanatra megvilágítják őket a lángok: Julian lehajol, egyik keze az alagút falának 306

támaszkodik; egy Dögevő eltorzult arccal üvölt; egy lány, akinek az egyik fáklya lángja átterjedt a hajára. Újfajta félelem lesz úrrá rajtam. Mozdulatlanul állok négykézláb, a patkányok áramlanak alattam, nekem ütköznek, vinnyogva surrannak tova, és a farkukkal csapdossák a bőrömet. Kavarog a gyomrom, és mozdulni sem tudok a félelemtől. Ez egy rémálom. Nem lehet más. Egy patkány mászik fel az ölembe. Felkiáltok, és hányingerrel küszködve félrelököm az útból. Undorító puffanással, visítva csapódik a falnak, aztán ismét talpra áll, és sietve csatlakozik a társaihoz. Annyira émelygek, hogy még mindig nem bírok megmozdulni. Nyöszörgés kívánkozik ki belőlem. Lehet, hogy meghaltam, és a pokolba érkeztem, ahol megbűnhődöm a delírium és a többi bűnöm miatt. Az a büntetésem, hogy mocsokban és káoszban kell tengődnöm, pont ahogy Shhh Könyve ígérte az engedetleneknek. – Állj fel! Felemelem a fejem. Két fáklyás szörnyeteg áll előttem. Onnan, lentről csak félig látszanak embernek, az egyikük kifejezett óriás. Az egyik szeme tejfehér, világtalan, a másik úgy villog, mint egy állaté. A másik púpos; annyira görbe a háta, mint egy felfordult csónaké. Azt sem tudom megállapítani, milyen nemű. Hosszú, zsíros haja eltakarja 307

az arca nagy részét. Hátracsavarva tartja Julian kezét, össze is kötözte. A Dögevők nincsenek sehol. Felállok. A géz leoldódott a nyakamról, nem tud megtapadni nyirkos bőrömön. – Indulj! – förmed rám a patkányszerű férfi, és a hátam mögött feltáruló sötétség felé int a fáklyájával. Látom, hogy kissé oldalra görnyed, és a szabad kezével az oldalát markolássza. A puskalövésekre gondolok. Mintha valaki felkiáltott volna – lehet, hogy őt találták el. – Figyeljetek! – szólalok meg remegő hangon. Ártalmatlanul feltartom mindkét kezem. – Nem tudom, kik vagytok, és mit akartok, de mi csak ki akartunk jutni innen. Kevés holmink van, de mind a tiétek lehet. Csak... engedjetek el, jó? – Elcsuklik a hangom. – Engedjetek el, kérlek! – Indulj! – ismétli az állatszerű férfi, és olyan közel lendíti a fáklyát, hogy megcsap a tűz melege. Julianre nézek. Alig észrevehetően megrázza a fejét. Egyértelmű az üzenet: Tehetünk mást? Megfordulok, és elindulok. A patkányszerű férfi a nyomomba szegődik a fáklyával, előttem pedig több száz patkány vonul befelé a sötétségbe.

308

akkor

Senki nem sejti, mire számíthatunk a harmadik táborhelyen, és azt sem, hogy egyáltalán lesz-e olyan. Mivel Tövis és Vadász nem jutottak vissza a lakóbázisra, nem tudhatjuk, hogy sikerült-e eltemetniük a tartalékot a connecticuti Hartford mellett, Rochestertől durván száznyolcvan mérföldre délre. Arról sem lehet elképzelésünk, hogy mi történt velük az út során. A hideg belevájta irdatlan karmait a földbe: hajthatatlan, nem akarja átadni a helyet a tavasznak. Fáradtak, éhesek és kiábrándultak vagyunk. Még Holló sem tudja fenntartani az erő látszatát. Lassan, lehajtott fejjel jár, egy szót sem szól. Nem merek arra gondolni, mi lesz, ha nincs élelem a harmadik táborhelyen. Tudom, hogy Hollót is aggasztja az eshetőség, bár nem említi. Egyikünk sem beszél róla. Vakon, makacsul gyalogolunk előre. 309

A félelem azonban mindenhova árnyékként követ. Miközben egyre közelebb érünk Hartfordhoz – régi városok és kiszáradt rovarfészekre emlékeztető, lebombázott házak romjain keresztül –, továbbra sincs semmi okunk az örömre. Inkább szorongunk; a testetlen félelem fel-alá hullámzik bennünk, baljós színekkel festi át az erdőt. A szürkület is mintha rosszindulattal szállna le; az árnyékok sötét kezek hosszú, hegyes ujjai. Holnap elérkezünk a harmadik táborhelyre, ha egyáltalán létezik olyan. Ha nem, akkor egy újabb társunk fog éhen halni, mielőtt délebbre érnénk. Emellett egyre csak azon jár az eszünk, hogy mi történhetett Tövissel és Vadásszal. Ha nincs harmadik táborhely, akkor minden bizonnyal lemondhatunk róluk. A reggel erőtlenül köszönt be. Valami furcsa, elektromos izzás tölti meg, amely a vihar előtti, várakozó érzésre hasonlít. Teljes némaságban haladunk, csak a cipőnk talpa ropog a hóban. Végül odaérünk: a helyre, ahol a harmadik tábornak kéne lennie. Semmi jelét nem látjuk, hogy Tövis és Vadász itt járt volna. Nincsenek barázdák a törzseken, nincsenek anyagfoszlányok az ágakon, minden szimbólum hiányzik, amivel kommunikálni szoktunk, és arra sem utal semmi, hogy élelmet vagy egyéb tartalékokat ástak el valahol. Mindvégig féltünk ettől, mégis olyan tömény csalódottság lesz úrrá rajtunk, hogy szinte fizikai ereje van. 310

Holló rövid, fájdalmas kiáltást hallat, mintha megütötték volna. Sarah összerogy a hóban, és egyre csak azt hajtogatja: – Nem, nem, nem, nem, nem! – Végül Lu szól rá, hogy hallgasson. Úgy érzem, mintha beomlott volna a mellkasom. – Itt valami tévedés lehet – mondom. A hangom szinte dörögve zeng a tisztáson. – Rossz helyre lyukadtunk ki. – Nincs itt semmi tévedés – vitatkozik Szeder halkan. – Ez az. – Nem – makacskodom. – Valahol rossz irányba fordultunk. Vagy Tövis talált egy jobb rejtekhelyet a tartaléknak. – Hallgass, Lena! – szól rám Holló. Ujjaival keményen dörgöli a halántékát. A körmét lila karikák övezik. – Hadd gondoljam át! – Meg kell keresnünk Tövist. – Tudom, hogy ezzel nem segítek, de félig-meddig hisztérikus állapotba kerülök. A hideg és az éhség eltompította a gondolkodásomat, és ez az egyetlen gondolat emelkedik ki a ködből. – Tövisnél van az élelmünk. Meg kell találnunk. Meg kell... – Csönd legyen! – szakít félbe Szeder. Sarah is feltápászkodik. Hirtelen mindnyájan nagyon éberré és izgatottá válunk. Mindenki hallotta: egy gally roppant az erdőben, élesen, mint a pisztolydördülés: Csupa mozdulatlanná bénult, idegesen hallgatózó arcot látok 311

magam körül. A szarvas jut eszembe, amit két napja láttunk az erdőben, ahogy a villámgyors menekülés előtt megdermedt. Az erdő sem moccan; az egyenes, fekete, lombtalan fák ecsetvonásnak tűnnek, köztünk fehér sávok, felborult törzsek és a hótakaróban korhadó tuskók. Aztán az egyik felborult fa megmoccan. Távolról csak szürke és barna foltok sokasága. ' Ebben a pillanatban rájövök, hogy nagyon veszedelmes csapdába futottunk bele. Már éppen kinyitnám a számat, hogy kimondjam, amikor váratlanul minden irányban robbanásszerűen előbukkannak a Dögevők. Lerázzák a köpenyeiket és bundáikat – a fákból fegyveres emberek lesznek, késekkel és dárdákkal. A csoportunk szétszéled, és sikoltozva rohan szét a szélrózsa minden irányába. Persze pont ez volt a céljuk: rémületet kelteni és ezzel szétzilálni a csapatot. Így könnyebb végezni velünk.

312

most

Az alagút lefelé lejt, és egy pillanatra úgy érzem, a föld középpontja felé haladunk. Elölről fény és mozgás látszik, valami lángszínű izzás, dörömbölés és beszéd moraja. A nyakam vizes az izzadságtól, és jobban szédülök, mint valaha. Alig tudok talpon maradni. Elbotlom, és próbálok újra lábra kecmeregni. A patkányember odalép hozzám, és megragadja az egyik kezem. El akarom rántani a karomat, de erősen szorítja a könyökömet, és nem mozdul mellőlem. Borzalmas szaga van. A fény széttárul, mindent betölt, és hirtelen egy tűzzel és emberekkel teli, boltíves mennyezetű helyiségbe érkezünk. Mindkét oldalon magas peronok emelkednek ki a sötét alagútból, és rajtuk még több szörnyeteg: rongyos, koszos, vértelen, sápadt, hunyorgó, esetlen emberek. Fémkukákban 313

raktak tüzet, a levegőt betölti a füst és egy régi, olajos szag. A csempézett falakon kifakult reklámplakátok és falfirkák tűnnek fel. Miközben továbbhaladunk köztük, a vágányokon, felénk fordulnak, és bámulnak minket. Mindnyájan sérültek, mindnyájukat érte valami csapás. Van, akinek egy végtagja hiányzik, mások más fogyatékossággal küzdenek: nem fejlődött ki rendesen a kezük, különös daganat burjánzik az arcukon, ferde a gerincük, vagy torz a térdük formája. – Fel! – förmed rám a patkányember, és állával a peron felé int. Elképesztően magas. Juliannek még mindig össze van kötözve a keze. Két nagydarab férfi odajön a peron széléhez, megfogják a hónaljánál és felhúzzák a vágányról. A púpos meglepő eleganciával mozog. Erős karok és karcsú csuklók tűnnek fel. Tehát egy nő. – Én... én nem tudok – nyögöm ki. A peronon lévők megállnak. Hol Julianre, hol rám néznek. – Túl magasan van. – Fel! – ismétli a patkányember. Felmerül bennem, hogy talán nem is ismer más szavakat, csak azt, hogy állj, indulj, fel, le. A peron szemmagasságban húzódik. Ráteszem a kezem a betonfelületre, és megpróbálom felhúzni magam, de túl gyenge vagyok. Hátratántorodom. 314

– Megsérült! – kiált fel Julian. – Nem látjátok? Az ég szerelmére... ki kell jutnunk innen. Most szólal meg először azóta, hogy a Dögevők utolértek az alagútban. Hangjából mérhetetlen fájdalom és félelem csendül ki. A patkányember újra a peron felé rángat, ám ezúttal, mintha valami néma egyezséget kötöttek volna, néhány másik bámészkodó is megindul felénk. Leguggolnak a peron szélére, és lenyújtják a karjukat. Megint el akarnék távolodni, ám a patkányember mögöttem van. Erősen megmarkolja a derekamat. – Állj! – Julian megpróbál kiszabadulni fogvatartói kezéből. A két férfi, akik felsegítették a peronra, még mindig erősen fogják. – Engedjétek el! Minden irányból kezek ragadnak meg. Sikoltozni kezdek. Förtelmes arcok lebegnek fölöttem az imbolygó fényben. Julian még mindig kiabál. – Hallottátok? Szálljatok le róla! Engedjétek el! A tömegből egy nő válik ki, és felém indul. Úgy tűnik, hogy hiányzik az arca egy része, és ettől a szája állandó, iszonytató vicsorgásra húzódik. Ne! Sikoltani akarok, ám a karok megragadnak, és felemelnek a peronra. Rúgkapálok, mire elengednek. Keményen az oldalamra huppanok, majd a hátamra 315

gördülök. A félarcú nő fölém térdel, és mindkét kezével megfog. Meg fog fojtani. – Engedj el! – sikoltozom, és mind a négy végtagommal csapkodok, hogy lerázzam magamról. A fejem visszacsapódik a betonra, és egy pillanatra mindent elborít a színes foltok robbanása. – Maradj nyugton! – szól rám a nő. Vigasztaló, csillapító a hangja, mintha altatódalt énekelne. Meglepően lágyan beszél. Ekkor megszűnik a fájdalom, abbamarad a sikoltozás, és beszippant a köd.

316

akkor

Űzött állatokként menekülünk szét, kétségbeesve, vaktában. Nem maradt időnk megtölteni a fegyvereinket és erőnk sincs harcolni. A késem a hátizsákomban van – vagyis jelenleg hasznavehetetlen. Nincs időm megállni és kiszedni. A Dögevők gyorsak és erősek: úgy rémlik, nagyobbak a normál embereknél; mindenkinél, aki a Vadonban próbálja tengetni életét. – Erre! Erre! – kiabálja az előttem futó Holló, aki kézen fogva vonszolja Sarah-t. A kislány túl rémült ahhoz, hogy sírjon. Alig tud lépést tartani Hollóval. Botladozik a hóban. A rémület fékevesztetten dobol a mellkasomban. Három Dögevő lohol a nyomunkban. Egyikük egy fejszét lóbál; hallom a penge suhogását a levegőben. Ég a torkom, és minden újabb lépéssel tizenöt centit süllyedek lejjebb a 317

hóba, ezért egyre nehezebb kihúznom a lábamat. A combom már remeg a hihetetlen erőfeszítéstől. Felmegyünk egy dombra, és váratlanul hatalmas sziklafal magasodik előttünk. A nagy sziklatömbök itt-ott úgy bújnak össze, mint a melegedni összegyűlt emberek. A kőfelszín csúszik a jégtől, és sok egymáshoz kapcsolódó barlang tárul fel bennük – sötét szájak, amelyekbe nem jutott be a hó. Nincs mód rá, hogy bejussunk valamelyikbe, vagy felmásszunk a sziklára. Ott csapnak le ránk; szárnyunkat szegik, mint a ketrecbe zárt baromfinak. Holló egy pillanatra mozdulatlanná dermed, csak a rémület remegted a testét. Egy Dögevő utánaveti magát, én pedig felüvöltök. Holló ekkor megmozdul végre, magával rántja Sarah-t, és a szikla felé rohan, hiszen nincs más út. Látom, hogy az övénél keresi hosszú kését. Ügyetlenül mozognak az ujjai, Megdermedtek a hidegtől. Nem tudja előhalászni a fegyvert az erszényéből, és elhűlve látom, hogy eltökélten ellenkezni akar az üldözőinkkel. Nincs más terve. Itt halunk meg, a vérünk beszivárog a hóba. Szúrva, hasogatva fáj a torkom, csupasz ágak korbácsolják az arcomat, a szememet könnyek marják. Az egyik Dögevő nagyon közel ért hozzám, hallom nehézkes zihálását, látom az árnyékát, ahogy egy iramban fut az enyémmel – bal kéz felől két hosszú figura rohan a havon – , és abban a pillanatban, éppen mielőtt utolérne, Hana jut 318

eszembe. Két árnyék Portland utcáin, a magasról, forrón tűző nap, az egyszerre lecsattanó lábak... Nincs hova menekülni. – Menj! – kiáltja Holló, és előrelendíti Sarah-t egy sötét üregbe, a sziklafal egyik barlangjába. A lány elég kicsi ahhoz, hogy beférjen. Oda remélhetőleg nem tudnak utánamenni a Dögevők. Egyszer csak egy kéz tapad a hátamra; térdre esem, és a fogam fájdalmasan csattan a jégre. A hátamra fordulok, alig tizenöt centire a meredek sziklafaltól. A férfi fölém magasodik. Óriás, vigyorgó szörnyeteg. Felemeli a fejszéjét, amelynek pengéje megcsillan a napban. A rémülettől sem mozdulni, sem lélegezni, sem sírni nem tudok. A Dögevő teste megfeszül, ahogy lesújtani készül. Behunyom a szemem. Pisztolylövés dörren a nagy csendben, majd két újabb. Kinyitom a szemem, és látom, hogy a Dögevő teste lepuffan mellém, mint egy báb, amelynek váratlanul elvágták a köteleit. A fejsze pengéje belecsapódik a hóba. Két másik Dögevő is felbukott, és a testükbe fúródott lövedékek kieresztik a vérüket a nagy fehérségbe. Ekkor felbukkan Tövis és Vadász is. Pisztollyal a kezükben, véznán, sápadtan, toprongyosan, de élve rohannak felénk. 319

most

Amikor magamhoz térek, a hátamon fekszem, egy kopott, piszkos lepedőn. Julian mellettem térdel; nincs megkötözve a keze. – Hogy érzed magad? Hirtelen megrohannak az emlékek: a patkányok, a szörnyek, a félarcú nő. Nagy nehezen felülök. A fájdalom kis tűzijátékokat robbant szét a fejemben. – Nyugi, nyugi! – Julian a vállam alá csúsztatja a kezét, majd segít felülni. – Nagyon csúnyán beütötted a fejed. – Mi történt? Egy kartondobozdarabokkal leválasztott helyiségben vagyunk. A peron mentén virágos lepedőket aggattak fel törött furnérlemezek közé, ezzel biztosítottak némi zavartalanságot a bujkálóknak. Hatalmas dobozok maradványaiba matracokat helyeztek, és egymásba font, 320

törött székekből, illetve háromlábú asztalokból emeltek közéjük falakat. Még mindig forró a levegő, hamutól és olajtól bűzlik. Nézem, ahogy a füst a mennyezet mentén gomolyog, ahol aztán egy apró szellőzőnyílás szippantja fel. – Megmosdattak – jegyzi meg Julian halkan, hitetlenkedő hangon. – Először azt hitték, meg fogsz... – Elcsuklik a hangja, aztán megrázza a fejét. – Aztán jött egy asszony kötszerekkel, meg minden, és bekötözte a nyakadat. Megint vérezni kezdett. Megérintem a nyakamat: vaskos gézzel burkolták be. Julian ápolására is gondot fordítottak: letisztították a vágást a száján, a szeme körül pedig valamicskét lelohadtak a duzzanatok. – Kik ezek az emberek? – kérdezem. – Hol vagyunk? Julian újból megrázza a fejét.! – Veszettek. – Látja, hogy megrezzenek, ezért hozzáteszi: – Nem tudom őket másképp nevezni. Ahogy téged sem. – Nem vagyunk ugyanolyanok – közlöm, ahogy a füstölő tűzrakások körül ténfergő, púpos és nyomorék embereket figyelem. Érzem, hogy valamit főznek. Belegondolni sem akarok, milyen fajta élelemhez juthatnak hozzá idelent, milyen állatokat tudnak csapdába csalni. Eszembe jutnak a patkányok, és felkavarodik a gyomrom. – Még mindig nem érted? Mind mások vagyunk. Más 321

céljaink vannak. Máshogy élünk. Épp ez az egésznek a lényege. Julian válaszra nyitja a száját, ám abban a pillanatban megjelenik a szörnyeteg nő, akit megpróbáltam ellökni magamtól a peron szélén. Félretolja a kartonbarikádot. Ekkor jövök rá, hogy számunkra akartak némi háborítatlanságot biztosítani: Juliannek és nekem. – Hát felébredtél! – szólal meg a nő. Most, hogy már nem félek annyira, látom, hogy nem is hiányzik az arca egy része, ahogy korábban hittem. Az arca jobb fele egyszerűen kisebb, mint a jobb, mintha beszakadt volna, vagy mintha kétféle maszkot viselne, amelyeket nem illesztettek jól össze középen. Csak arra tudok gondolni, hogy születési rendellenesség, bár ilyet csak nagyon keveset láttam életem során, és mindet csak tankönyvek fotóin. Az iskolában mindig azt tanították, hogy ha kikezeletlenek párosodnak, ilyen gyerekeik születnek – nyomorékok, roncsok. A papok úgy hirdették, hogy mindez a vérükben lappangó delírium nyoma. Az egészséges és ép családokba egészséges és ép gyerekek születnek; a betegek leszármazottai pedig csontjaikban és vérükben hordozzák a kórságot. Az ilyen nyomoréknak született, eltorzult embereket a föld alá űzték. El sem merem képzelni, milyen sorsuk lett volna odafenn csecsemőként vagy gyerekként. Aztán felmerül bennem, amit Holló mesélt Kék megtalálásáról: 322

Tudod, mit mondanak... hogy a delíriumbébik fertőzöttek... Biztosan elvitték volna, és talán meg is ölik. Még rendes temetése sem lehetett volna... Elhamvasztották volna, és elszállítják a szeméttel együtt. Az asszony nem várja meg a válaszomat, hanem letérdel elém. Juliannel mindketten hallgatunk. Szeretnék mondani valamit, megköszönni neki, de nem találok szavakat. El akarom fordítani a tekintetemet az arcáról, ám képtelen vagyok rá. – Köszönöm – bököm ki végül. A nő belenéz a szemembe. Barna szembogarát finom vonalak kuszálják össze. Folyton hunyorog, talán azért, mert ennek a különös, alkonyi világnak a lakója. – Hányan voltak? – kérdezi. Azt hittem, a hangja is torz és elkínzott lesz, akár az arca, de magasan és tisztán cseng. Szép. Nem válaszolok rögtön, ezért hozzáteszi: – A Betolakodók. Hányan voltak? Azonnal rájövök, hogy a Dögevőkre céloz, bár máshogy nevezi őket. A hanghordozásán is látszik, milyen érzésekkel viszonyul hozzájuk: haraggal, félelemmel és undorral. – Nem tudom pontosan. Legalább heten. Talán még többen. – Három évszakkal ezelőtt jöttek utoljára. Vagy néggyel. – Feltehetőleg látja a csodálkozást az arcomon, mert folytatja: – Az alagutakban nem könnyű számon tartani az 323

idő múlását. Telnek a napok, a hetek... ha nem megyünk fel a felszínre, elveszítjük a fonalat. – Mióta vagytok idelent? – kérdezem, de szinte félek megtudni a választ. Rám néz apró, iszapszínű szemével. Minden erőmmel kerülni próbálom a száját és az állát: ott torzult el a legjobban az arca; mintha fel akarna tekeredni, fonnyadó virágként. – Mindig itt éltem. Vagy majdnem mindig. – Hogy...? – A kérdés végül bent reked a torkomban. Az asszony elmosolyodik. Legalábbis mosolynak hiszem azt, ahogy a szája egyik sarka felfelé húzódik. – A felszínen nincs számunkra semmi. Ott csak a halál vár ránk. Úgy van, ahogy gondoltam. Eltöprengek: vajon minden kisbabával ez történik, aki nem kerül le a föld alá, vagy nem jut ki valahogy a Vadonba? Talán bezárják egy börtönbe vagy egy elmegyógyintézetbe. Vagy még biztosabb, ha megölik. – Amióta az eszemet tudom, az alagutakban éltünk – meséli. Még mindig nehezemre esik összeegyeztetni a dallamos hangot a torz arccal. Igyekszem a szemére figyelni: még a homályos, füstös fényben is valami melegség sugárzik belőle. – Az emberek valahogy mindig megtalálnak minket a kisbabákkal. Itt biztonságban vannak. – Julianre villan a 324

tekintete, végigfürkészi érintetlen nyakát, majd visszanéz rám. – Téged kikezeltek. Így mondják ezt odafent, ugye? Bólintok. Kinyitom a számat, hogy magyarázkodjak – Semmi baj, a ti oldalatokon állok –, de legnagyobb döbbenetemre Julian szólal meg. – Mi nem a Betolakodókhoz tartozunk. Sőt másokhoz sem. Mi... csak úgy magunk vagyunk. Senkihez sem tartozunk. Tudom, hogy csak azért mondja, hogy lekenyerezze a nőt, ám a szavak mégis bátorságot öntenek belém, kioldják a csomót, amit a félelem kötött a mellkasomba, és ami azóta ott van, hogy lekerültünk a föld alá. Aztán Alex jut eszembe, és ismét a hányinger kerülget. Bárcsak soha ne jöttem volna vissza a Vadonból! Bárcsak ne egyeztem volna bele, hogy részt veszek az Ellenállásban! – Hogy kerültetek ide? – kérdezi a nő. Egy kancsóból tölt valamit egy műanyag pohárba, és átnyújtja nekem. Egy gyerekpohár, pereme alatt kifakult, ágaskodó szarvasokkal. Ez is fentről juthatott le ide: kidobták, haszontalannak bélyegezték, leszivárgott a föld repedésein, akár az olvadó hó. – Lehoztak minket – közli Julian erősebb hangon. – Elraboltak a Betolakodók. – Tétovázik, és tudom, hogy az idelent megtalált DMA-jelvények jutnak eszébe, meg a tetoválás, amit láttam. Még nem érti, ahogy én sem, de 325

tudom, hogy a Dögevők önmaguktól nem tudtak volna ennyi mindent megszerezni. Valaki megfizette vagy meg fogja fizetni őket a fáradozásaikért. – Nem tudjuk, miért. – Megpróbáltunk kijutni – teszem hozzá, aztán eszembe jut valami, amit a nő mondott korábban. Halvány remény ébred bennem. – Várj... azt mondtad, nehéz számon tartani az időt, hacsak fel nem mentek a felszínre, igaz? Ezek szerint... van kivezető út? – Én nem megyek fel – közli a nő. Úgy mondja a fel szót, mintha mocskos szitokszó volna. – De valaki más felmegy! – erősködöm. – Valakinek fel kell mennie! Biztosan kiegészítik a tartalékaikat; valahonnan szerezniük kellett a pokrócokat, poharakat, fűtőanyagot, törött bútorokat, amelyek körbevesznek minket. – Igen – vallja be végül. – Persze. Kiszárad a torkom. Már attól is sírni tudnék, hogy a napfényre, a szabad térre és a felszínre gondolok. Nem tudom, mi fog történni velünk odafent, de ezzel nem is akarok foglalkozni. – Még nagyon gyenge vagy – figyelmeztet a nő. – Enned és pihenned kell. – Jól vagyok – makacskodom. – Tudok járni. Megpróbálok felállni, ám valami fekete felhő úszik a szemem elé. Visszazökkenek. 326

– Lena! – Julian a karomra teszi a kezét. Valami megcsillan a szemében. Bízz bennem, minden rendben van, már nem vagyunk életveszélyben! Már nem tudom, mi történik velem; hogyan kezdtünk szavak nélkül beszélgetni, és miért tetszik ez nekem annyira. Julian az asszony felé fordul. – Pihenünk még egy kicsit. Aztán valaki megmutatja nekünk a felfelé vezető utat? A nő megint Julianre néz, aztán vissza rám. Végül bólint. – Ti nem tartoztok ide – állapítja meg, és lábra áll. Hirtelenjében elfog a szégyen. Ez a sok ember szeméten él, kidobott, törött tárgyakat használ, sötétségben tengődik, füstöt lélegzik. Mégis segítettek rajtunk. Úgy segítettek, hogy azt sem tudják, kik vagyunk, és semmi egyéb cél nem vezérelte őket, mint az, hogy képesek segíteni. Nem tudom, én is megtettem volna-e mindezt az ő helyükben. Alex biztosan ugyanígy cselekedett volna. Sőt Julian is. – Várj! – hívja vissza Julian. – Még a nevedet sem tudjuk. Csodálkozás suhan át a nő arcán. Aztán ismét elmosolyodik, szája dugóhúzószerűvé válik. – Idelent kaptam a nevemet. Érmének hívnak. Julian a homlokát ráncolja, én viszont értem. A Veszettek ilyen neveket adnak egymásnak: leíró jellegű, 327

könnyen megjegyezhető, kicsit mókás, kicsit beteges neveket. A kétoldalú Érme. Érme igazat beszélt: nehéz az időt mérni az alagutakban, még nehezebb, mint a cellában. Ott legalább volt egy lámpa, ami nappal égett, éjszaka nem. Itt viszont minden percből egy óra lesz. Juliannel egyenként három müzliszeletet is megeszünk, majd a Dögevőktől lopott szárított húst is felfaljuk. Olyan, mint egy lakoma, és mielőtt befejezném, a gyomrom görcsbe rándul. Ugyanakkor miután leöblítem az ételt egy egész bögre vízzel, jobban érzem magam, mint az elmúlt napokban bármikor. El is alszunk kis időre – olyan közel fekszünk egymáshoz, hogy érzem Julian leheletét a hajamban, és a lábunk is kis híján összeér –, majd egyszerre ébredünk. Érme ismét ott áll fölöttünk. Újratöltötte a kancsót. Julian halk kiáltást hallat, miközben megrázkódva magához tér. Aztán gyorsan, zavartan felül. Átfésüli ujjaival a haját, ami őrült szögekben meredezik minden irányba. Hirtelen elfojthatatlan vágyat érzek arra, hogy odanyúljak, és lesimítsam a fürtjeit. – Tudsz járni? – kérdezi Érme. Bólintok. – Akkor keresek valakit, aki felvisz a felszínre. – A felszín szót is úgy ejti ki, mintha mocskos szó, káromkodás lenne. 328

– Köszönöm. – Semmitmondónak tűnik ez a szó. – Nem kellett volna... úgy értem, nagyon hálásak vagyunk. Nélküled... és a barátaid nélkül meghaltunk volna... – Majdnem azt mondom, hogy „a néped nélkül”, de az utolsó pillanatban észhez kapok. Emlékszem, mennyire haragudtam Julianre, amikor rólam beszélt így. Az asszony kis ideig komolyan néz rám, ezért már-már azt hiszem, megsértettem valamivel. – Mint mondtam, ti nem tartoztok ide – mondja. Aztán egészen magasra emelkedik a hangja. – Tudjátok, mindennek és mindenkinek van egy helye, ahova tartozik. Odafent nagy tévedésben élnek. Azt hiszik, csak bizonyos emberek számára van hely. Hogy csak egyesek tartoznak valahova. A többi hulladék. Csakhogy a hulladéknak is kell hely. Máskülönben feltorlódik, eltömít, rothad, és oszlásnak indul. Gyenge remegés fut végig a testén. Jobb kezével görcsösen markolja koszos ruhájának redőit. – Keresek valakit, aki elvezet titeket – mondja hirtelen, mintha szégyellné a kifakadását, majd elfordul tőlünk. A patkányember jön értünk, és amikor megpillantom, megint elfog a szédülés és a hányinger, pedig ezúttal egyedül érkezik. A patkányok visszabújtak a rejtekhelyükre. 329

– Érme azt mondta, fel akartok menni – mondja ki a tőle hallott eddigi leghosszabb mondatot. Juliannel már mindketten állunk. Felvette a hátizsákot, és bár mondtam neki, hogy tudok állni, ragaszkodik hozzá, hogy a karjára támaszkodjak. Csak a biztonság kedvéért – mondta, és nekem azonnal az jutott eszembe, mennyire megváltozott azóta, hogy a Javits Center színpadán, a hatalmas kivetítővásznon megpillantottam. Hihetetlen, hogy ez ugyanaz az ember. Már nem tudom, melyikük a valódi Julian, és egyáltalán el lehet-e dönteni. Aztán rádöbbenek, hogy azt sem tudom, ki az igazi Lena. – Felkészültünk – közli Julian. Megkerüljük a szeméthalmokat és a peront elárasztó botcsinálta válaszfalakat. Mindenütt lesnek minket, amerre megyünk. Emberek gubbasztanak a sötétben. Ide kényszerültek a föld alá, ahogy korábban minket is a Vadonba kényszerítettek. A rendes és szabályozott társadalomért. Ha egészséges társadalmat akarnak, egyetlen beteget sem tűrnek meg maguk között. A DMA filozófiája sokkal messzebbre nyúlik, mint hittem. Nemcsak a kikezeletlenek jelentik a veszélyt, hanem a mások, a torzak és az abnormálisak is. Őket is el kell törölni a föld színéről. Nem tudom, Julianben is összeállt-e a kép, vagy esetleg mindvégig tisztában volt az igazsággal. 330

A szabálytalanságot helyre kell hozni, a mocskot ki kell takarítani. A fizika törvényei szerint a rendszerek a káosz felé tartanak, ezért a káosz ellen folyamatosan küzdeni kell. A megtisztítás szabályait pedig Shhh Könyvében részletesen kifejtik. A peron végére érve a patkányember leugrik a vágányra. Most már egészen jól megy. Lehet, hogy ő is a Dögevőkkel vívott harcban sérült meg, de őt is meggyógyították. Julian követi a férfit, majd felnyúl értem: átfogja a derekamat, és óvatosan lesegít a peronról. Noha sokkal jobban érzem magam, mint azelőtt, még mindig nehézkesen mozgok. Túl sok ideig nélkülöztem az ételt és italt, ezért még mindig gyötrően lüktet a fejem. A bal bokám megbicsaklik, amikor leér a sínek közé, és egy pillanatra nekiesem Juliannek. Az állammal ütközöm a mellkasának, mire ő szorosabban karol át. – Jól vagy? – kérdezi. Zavarba hoz a testünk közelsége, a karja melengető menedéke. A torkomban dobogó szívvel húzódom el tőle. – Jól vagyok. Pár pillanat múlva megint elnyel minket a sötétség. Hátul kullogok; Patkányember biztosan azt hiszi, hogy megijedtem, mert visszafordul, és így szól: – A Betolakodók nem merészkednek idáig, ne aggódjatok! 331

Sem elemlámpát, sem fáklyát nem hozott magával. Lehet, hogy a tűzzel csak megfélemlíteni akarták a Dögevőket. Az alagút szája koromfekete, a férfi mégis tökéletesen lát. – Menjünk! – sürget Julian, mire vele együtt bekanyarodom a patkányember után. Mégiscsak felgyullad egy halvány fényű elemlámpa. Némán vonulunk, a patkányember pedig időnként megáll, és csettintget a nyelvével, mintha egy kutyát hívna. Egyszer le is guggol; kekszmorzsát szed ki a kabátja zsebéből, és elszórja a sínek közötti deszkákon. Az alagút zegzugaiból patkányok dugják ki a fejüket, szimatolják a férfi ujját, átverekszik magukat a morzsákon, felugranak a tenyerére, majd felszaladnak a karján a válláig. Borzalmas látvány, de nem tudok másra nézni. – Mióta vagy itt? – kérdezi Julian, miután a patkányember újra felegyenesedik. Most már minden irányból apró. fogak és karmok csattogását halljuk, az elemlámpa fényében pedig fürge, tekergőző testek villannak meg. Hirtelen elönt a páni félelem, hogy körbevettek a patkányok; talán még a plafonon is vannak. – Nem tudom – válaszolja á férfi. – Már nem számolom. A többi emberrel ellentétben, akik a peronon laknak, rajta semmilyen torzulás nem látszik. – Miért? – nyögöm ki a kérdést. 332

Egyszeriben visszafordul felém. Egy percig nem szól semmit, csak állunk ott mindhárman a fullasztó sötétben. Felgyorsul a lélegzetem, reszelősen jön ki a torkomból a levegő. – Nem akartam a kúrát – vallja be végül, és annyira normális, amit mond – az én világom szókészletéből való, egy fenti világból hogy megenyhül a szorítás a mellkasomban. Ezek szerint mégsem őrült. – Miért nem? – faggatja Julian. A patkányember megint szünetet tart, mielőtt válaszol. – Már beteg voltam. Habár nem látom az arcát, hallom a hangján, hogy halványan mosolyog. Azon töprengek, vajon Julian is annyira meglepődött-e, mint én. Ebben a percben jut eszembe először, hogy maguk az emberek is tele vannak alagutakkal: kanyargós, sötét terekkel és üregekkel. Lehetetlenség kiismerni őket. Még elképzelni is. – Mi történt? – erősködik Julian. – A lányt kikezelték – vágja rá a patkányember. Hátat fordít nekünk, és ismét elindul. – Én inkább úgy döntöttem... ide jövök. Ide le. – Várj, várj! – Julian kissé rángatni kezd, hogy érjük utol a férfit.– Nem értem. Együtt fertőződtetek meg, aztán őt kikezelték? – Igen. 333

– És te inkább ezt a helyet választottad? – Julian megrázza a fejét. – Biztos újra találkoztatok volna... úgy értem, nem fájt volna annyira utána. Valami kérdés lappang Julian kijelentésében, és amikor kimondja, tudom, hogy még mindig küzd a régi hiedelmeivel, azokkal a tanokkal, amelyek sok-sok éven át megnyugtatták. – Nem találkoztunk. – A patkányember gyorsabban kezd haladni. A jelek szerint tökéletesen ismeri az alagút minden fanyarát és elágazását. Juliannel alig bírunk lépést tartani vele. – Utána soha többé nem láttam. – Nem értem – makacskodik Julian, és egy pillanatra megfájdul a szívem miatta. Egyidősek vagyunk, de olyan sok minden van, amit nem tud még! A patkányember megáll. Nem néz ránk, de látom, hogy egy hangtalan sóhaj kíséretében megemelkedik, majd lesüllyed a válla. – Egyszer már elvették tőlem – közli halkan. – Nem akartam újból elveszíteni. Szívesen rátenném a kezem a vállára, szívesen azt mondanám: megértelek. Ám minden szó értelmetlennek, ostobának tűnik. Soha nem érthetjük meg. Csak próbálkozhatunk, utat törhetünk magunknak az alagútrendszerben, kereshetjük a fényt. A férfi azonban váratlanul megszólal: – Itt vagyunk! 334

Oldalra lép, az elemlámpát pedig egy rozsdás fémlétrára irányítja. Mielőtt még egy szót szólhatnék, már fel is szökken a legalsó létrafokra, és mászni kezd felfelé. Hamarosan már a fém csapóajtó zárjával bíbelődik. Amikor kilöki, olyan váratlan és túláradó fény hatol a szemünkbe, hogy egy pillanatra felkiáltok, majd pislogva elfordulok. A fehér foltok eszeveszetten táncolnak a szemem előtt. A patkányember felhúzza magát, kibújik a nyíláson, aztán lenyúl értem. Julian utánam jön. Egy nagy, nyitott peronra érkezünk. Alattunk törött vágány húzódik, vas- és fadarabok kuszasága. Valahol biztosan elnyelik a föld alatti alagutak. A peronon mindenütt madárpiszok. Galambok tollászkodnak a padokon, amelyekről már lepattogzott a festék, valamint a régi kukákban és a sínek között is. Egy naptól kifakult, széltől cserzett tábla hirdette egykor az állomás nevét; most már olvashatatlan a felirat, csak néhány betű látszik: H, O, B, K. Régi cédulák fityegnek a falakon. Az egyiken ez áll: AZ ÉN ÉLETEM, AZ ÉN DÖNTÉSEM. Egy másikon ez: BIZTONSÁGOS AMERIKÁT ! Régi szlogenek: a régi harc jelei a hívők és nem hívők között. – Hol vagyunk? – kérdezem. A patkányember a lefelé vezető nyílás fekete szájánál guggol. Felvette a csuklyáját, hogy ne bántsa a szemét a 335

nap, már alig várja, hogy visszaereszkedhessen. Most először tudom rendesen megnézni, és látom, hogy sokkal fiatalabb, mint hittem. A szeme sarkában alig észrevehető kis barázdák keresztezik egymást. Annyira sápadt a bőre, hogy szinte kékes-tejfehér árnyalatok vegyülnek bele, barna szeme pedig homályosnak látszik, mintha a nagy fényáradatban nem tudna fókuszálni. – Ez a szeméttelep – mutat az egyik irányba, amerre egy lánckerítés magasodik, úgy száz méterre. Fémdaraboktól csillogó szeméthalom tűnik fel mögötte. – A folyó túlpartján ott van Manhattan. – A szeméttelep – ismétlem lassan. Hát persze, a föld alatt élőknek is gyűjtögetniük kell valahonnan az utánpótlást. Ehhez tökéletes a szeméttelep; a sok kidobott ételből, elhasznált eszközből, drótból és bútorból álló rakás. Hirtelen felismerésem támad. – Tudom, hol vagyunk! A közelben van egy lakóbázis. – Egy mi? – kérdezi Julian hunyorogva, de túl izgatott vagyok a magyarázkodáshoz. Végigrohanok a peronon. A lélegzetemmel ködöket eregetek magam elé. A kezemmel védem a szemem a napfénytől. Irdatlan nagy a szeméttelep – Tövis egyszer azt mondta, hogy több négyzetkilométer nagyságú, hiszen ki kell szolgálnia Manhattant és a testvérvárosait. A nyugati szegleténél lehetünk. A kapujától egy kavicsos út kanyarog befelé, régi, lebombázott épületek között. Egykor maga a 336

szeméttelep is egy város volt. Alig másfél kilométerre van a Vadon egyik lakóbázisa. Hollóval és Tövissel egy hónapig éltünk ott, amíg vártuk az okmányainkat, és megkaptuk az utolsó útbaigazításokat az Ellenállás vezetőitől az áttelepüléssel és a beépüléssel kapcsolatban. A bázison van étel, víz és ruha is. Onnan Hollóval és Tövissel is kapcsolatba léphetek valahogyan. Amikor ott éltünk, rádiójelekkel kommunikáltunk, és amikor az túl veszélyessé vált, különféle színű anyagokat választottunk, amelyeket egy leégett helyi iskolaépület mellett húztunk fel egy zászlórúdra. – Itt el kell búcsúznunk – közli a patkányember. Az alsóteste már lent is van a föld alatt. Látom rajta, hogy kétségbeesetten menekül a nap elől, vissza, a biztonságos rejtekhelyre. – Köszönjük – mondom. Megint ostobának és semmitmondónak tűnik ez a szó, de semmi más nem jut eszembe. A patkányember bólint, és már lendítené lábát a létra felé, amikor Julian megállítja. – Nem is tudjuk a nevedet! A férfi szája mosolyra rándul. – Nincs nevem. Julian őszintén megrökönyödik. – Mindenkinek van neve! 337

– Nekem már nincs – jelenti ki a patkányember megremegő mosollyal. – A neveknek már nincs jelentésük. A múlt halott. Holló is mindig ezt mondta. A múlt halott. Kiszárad a torkom ezektől a szavaktól. Ezek szerint mégsem vagyok annyira közömbös a föld alatt élők iránt. – Vigyázzatok magatokra! – A patkányember tekintete mintha megint elködösült volna. – Azok mindig figyelnek. Azzal leugrik a lyukba, és a következő pillanatban a helyére csúsztatja a fémfedelet. Juliannal kis ideig némán ácsorgunk, és egymást nézzük. – Sikerült! – mondja végül Julian mosolyogva. Kicsit arrébb áll a peronon. A nap sugarai fehérre és aranyra színezik a haját. Mögötte egy madár suhan el az égen, fürge ecsetvonásként a kék vászon előtt. Csak most veszem észre, hogy apró, fehér virágok bontották ki szirmaikat a peron repedéseiben. Hirtelen azon kapom magam, hogy sírok. Zokogok a hálától és a megkönnyebbüléstől. Sikerült kijutnunk, a nap újra süt, és a világ még mindig létezik. – Hé! – Julian odajön hozzám. Pár másodpercig habozik, aztán odanyúl, és lassú, körkörös mozdulatokkal megdörgöli a hátamat. – Hé, semmi baj. Semmi baj, Lena! Megrázom a fejem. Szívesen megmondanám, hogy én is így érzem, éppen ezért sírok, de képtelen vagyok megszólalni. Odahúz magához. A pólója felitatja a 338

könnyeimet, és összesimulva állunk a verőfényben, a kinti világban, ahol az ilyesmi törvénytelen. Mérhetetlen csend vesz körül minket, csak időnként csivitelnek a madarak, meg a galambok neszeznek az üres peronon. Végül elhúzódom tőle. Mintha mozgást láttam volna a háta mögött, az állomás régi lépcsőjén túl, de meggyőzöm magam arról, hogy csak képzelődtem. Könyörtelen a napfény. Nem is akarom tudni, hogy nézek ki most. Julian is tele van színes zúzódásokkal és sebekkel, habár a lenti emberek megtisztították és lekezelték az arcát. Biztos, hogy én is ilyen siralmasan festek, ha nem rosszabbul. A talajszint alatt szövetségesek voltunk; barátok. Idefent már nem tudom, hogyan viszonyulunk egymáshoz, és ettől feszengek. Szerencsére Julian megtöri a feszültséget. – Szóval, te tudod, hol vagyunk? – kérdezi, mire bólintok. – Tudom, honnan kaphatunk segítséget... az enyéimtől. Becsületére legyen mondva, meg sem rezzen. – Akkor menjünk! Leugrik utánam a sínekre. Megriasztjuk a galambokat, amik eszeveszetten röppennek fel körülöttünk, és a tollak hurrikánja pár másodpercre mindent elhomályosít. Továbbmegyünk a vágányon a magas fűig, amit szőkére szívott a nap, de még mindig beburkol a jég. A talajon is kemény jéghártyák feszülnek, bár már ott is felütötte a fejét 339

a tavaszi burjánzás: apró, kunkori, zöld rügyek jelentek meg, pár korai virág a sárban. A nap melengeti a nyakunkat, de a szél jeges. Jó lenne valami melegebb pulóver. A hideg átszüremkedik a pamutanyagon, belemar a belső szerveimbe, és mintha húzná őket magával. Végül ismerőssé válik a táj. A nap éles árnyékokat vet a földre – a régi, lebombázott épületek hórihorgas, szilánkos alakjai boltíves folyosót alkotnak. Elmegyünk egy régi, meghajlott tábla mellett, amely egykor a Columbia Sugárút felé mutatott. Az út mostanra nem több törött aszfaltdaraboknál, amit fagyott fű borít, meg apró üvegszilánkok szőnyege, amely különös, fényvisszaverő porrétegre hasonlít. – Itt van – mondom. – Ott, elöl! A lakóbázis bejárata alig húsz méterre van, az út kanyarulata után. Ugyanakkor egy másik érzés is felüti bennem a fejét; valami halk vészcsengő szólal meg. Könnyű. Ez a szó zakatol a fejemben. Könnyű így, hogy ennyire közel kerültünk a bázishoz, hogy az alagút pont ide hozott bennünket. Túl kényelmes ahhoz, hogy véletlen legyen. Elhessegetem a gondolatot. A kanyar után előttünk is terem. Abban a pillanatban minden aggodalmamat elviszi az öröm hulláma. Julian megáll, én viszont azonnal az ajtóhoz megyek. Hirtelen 340

feltöltődöm energiával. A legtöbb lakóbázis – legalábbis amelyeket én láttam – különféle rejtekhelyekből jött létre, vagyis pincékből, alagsorokból, alagutakból, óvóhelyekből és boltíves üregekből, amelyek a Rajtaütés során egyben maradtak. Rovarok módjára özönlötték el őket a menekültek. Ez a bázis azonban a bombázás után épült. Holló azt mesélte, hogy ez volt az egyik első bázis, illetve az Ellenállás egyik első, szedett-vedett csoportjának főhadiszállása. Mindenfélét összeguberáltak, hogy megépítsék, de így is csak deszkák, betondarabok, sziklák és fémek keszekusza halmaza lett. Az egész úgy fest, mint a szeméttelep; egy olyan faramuci, torz építmény, amelynek nem is szabadna már állnia. Mégis áll. – Nos? – kérdezem, és visszafordulok Julianhez. – Jössz, vagy nem? – Soha... Ez lehetetlen! – Julian a fejét csóválja, mintha egy álomból próbálna magához térni. – Egyáltalán nem ilyennek képzeltem. – Bármiből tudunk építkezni... hulladékból is – magyarázom neki, és egyszer csak eszembe jut, hogy Holló szinte szó szerint ugyanezt mondta a szökésem után, amikor beteg voltam és gyenge, és azt sem tudtam eldönteni, élni akarok-e, vagy inkább meghalnék. Mindössze fél éve volt, bár egy emberöltőnek tűnik. Szomorúság hullámzik végig rajtam. Bánkódom a magunk 341

mögött hagyott horizontok és emberek miatt, saját, játékbaba-szerű múltbeli énjeink miatt, amelyeket elrejtünk és végül eltemetünk. Julian szeme izzással telik meg; pontosan az ég színét tükrözi. Visszafordul hozzám. – Két évvel ezelőttig azt hittem, mindez csak mese. A Vadon és a Veszettek. – Két lépést tesz felém, mire egészen közel kerülünk egymáshoz. – Te... Én... én ezt soha nem hittem volna. Bár még mindig elválaszt minket pár centi, úgy érzem, mintha összeérne a testünk. Valami elektromosság sistereg közöttünk, amely összetömöríti a testünk közötti távolságot. – Én valódi vagyok – közlöm. Az izzástól viszketegség jön rám; idegesen rángatózni kezd valami a bőröm alatt. Olyan, mintha meztelenül állnék előtte. Túl nagy a fény, túl nagy a csend. – Nem hinném... nem biztos, hogy vissza akarok menni. A víz mély kékjével telik meg a szeme. El akarok fordulni, de nem tudok. Mintha zuhannék. – Nem értem, miről beszélsz – nyögöm ki végül. – Úgy értem... Hangos csattanás hallatszik jobb kéz felől, mintha valaki felrúgott volna valamit. Julian hangja elcsuklik, és megfeszül a teste. Ösztönösen a hátam mögé tolom, az ajtó irányába, és előkotrom a pisztolyt a hátizsákból. A 342

környéket kezdem kémlelni: csupa szilánk és kőtömb, mélyedés és gödör, megannyi elsőrangú búvóhely. Feláll a szőr a nyakamon, egész testem egy nagy riadójelzés. Gyötrelmes csendben állunk. A szél egy zacskót emel fel a törmelékes talajról, amely három lassú kör megtétele után egy régóta nem működő jelzőlámpára száll le. Hirtelen valami mozgást látok bal kéz felől. Felkiáltva fordulok meg, felemelem a pisztolyt, de csak egy macska ugrik ki egy salaktégla mögül. Julian kifújja a levegőt. Gyengül a szorításom a fegyveren, csillapodik a feszültség a testemben. A vézna, dülledt szemű macska megáll, és felénk fordítja a fejét. Szánalmas nyávogásba kezd. Julian mindkét kezével finoman hozzáér a vállamhoz, ám én ösztönösen elhúzódom. – Gyere már! – szólok rá, de látom rajta, hogy megsértődött. – Mondani akartam valamit – emlékeztet Julian. Látom, hogy a pillantásomat keresi; azt akarja, hogy ránézzek, de én már ott is termek az ajtónál, és a rozsdás kilinccsel babrálok. – Majd később elmondod – mondom, miközben nekifeszülök az ajtónak. Az ajtó végül kinyílik, és bentről penész meg por szaga csapja meg az orrunkat. Juliannek nem marad más választása, mint követni engem befelé. 343

Félek attól, amit mondani akar, félek attól, ahogy dönteni fog. Nem tudom, melyik világot választja, de megrémülök attól, amit én akarok: neki és – ami a legrosszabb – tőle. Mert akarok valamit tőle. Szükségem van valamire tőle. Nem tudom pontosan, mire, de eszelősen sóvárgok utána. Pont olyan erős az érzés, mint korábban a gyűlölet és a harag. Ez azonban nem toronyra hasonlít, hanem végtelen, alagútszerű gödörre. Mélyre fúródik, és levezet a lelkem legmélyéig.

344

akkor

Tövis és Vadász nem sok tartalékot tudtak felkutatni a rochesteri bázison. A bombák és a nyomukban érkező tűz elérték a céljukat. Ettől függetlenül találtak néhány megmagyarázhatatlanul egyben maradt dolgot a füstölgő törmelékben: babkonzerveket, tartalék fegyvereket, csapdákat, sőt egy ép tábla csokoládét is. Tövis azt javasolja, hogy ne is együk meg, hanem tegyük el emlékbe. Hozzáerősíti a hátizsákjához, mint valami szerencsehozó amulettet. Sarah mindvégig azt bámulja gyaloglás közben. Valóban úgy tűnik, hogy a csokoládé szerencsét hoz – de lehet, hogy csak Tövis és Vadász visszatérésének szól a nagy öröm, ami Holló hangulatát is feljavítja. Az időjárás makacsul tartja magát; ugyan még mindig hideg van, de közben kisütött a nap. 345

A bab éppen annyi energiát ad, hogy továbbmehessünk, és egy fél nappal azután, hogy elhagytuk az utolsó bázist, egy kunyhóra bukkanunk, amely érintetlenül megmaradt az erdő közepén. Amikor építették, még minden fontosabb úttól több kilométer választotta el, és most is úgy rejtőzködik, mint egy gomba a talajon. Megbarnult borostyán lepi a falait, sűrű, mint a bunda, a háztető pedig alacsony és kerek, mint egy bohókás cilinder. Egy világtól elvonult remete háza lehetett a rajtaütés előtt. Nem csoda, hogy így megmaradt. A vadászrepülők sem találták meg, sőt a tüzek sem terjedtek idáig. Négy, nomád életet élő Veszett vert benne tanyát. Meghívnak, hogy táborozzunk a ház körül. Két férfi és két nő, valamint öt gyerek, akik a jelek szerint egyiküktől sem származnak. Mégis, a vacsora alatt elmondják, hogy ők tulajdonképpen egy családot alkotnak, és már legalább egy évtizede élnek a kunyhóban. Nagylelkűen megosztják velünk, amijük van: fokhagymától és ecettől csípős padlizsán- és cukkinikonzervet, ősszel kiszárított őzhúst és másféle füstölt húsokat, nyulat, fácánt, mókust. Vadász és Tövis este visszamennek egy darabon az idevezető úton, és jeleket vésnek a törzsekbe, hogy a következő évben, amikor átvándorolunk – ha egyáltalán átköltözünk –, ismét megtaláljuk a gombaházikót.

346

Reggel az egyik gyerek kiszalad a házból, miközben induláshoz készülődünk. Mezítláb érkezik, nem zavarja a hó. – Tessék! – kurjantja, és egy konyharuhát nyom a kezembe. Kemény, lapos kenyérszeletek vannak rajta. Véletlenül meghallottam, ahogy az egyik nő elmondja: makkból készül, nem lisztből. Szárított húst is ad hozzá. – Köszönöm – biccentek, de a gyerek már kacagva rohan vissza a házba. Egy pillanatra irigység hasít belém. Itt nőtt fel, félelmet nem ismerve, boldogan. Talán soha nem tudja meg, milyen világ van a kerítés túloldalán. Ugyanakkor orvossághoz sem tudnak hozzájutni, ha esetleg megbetegszik, soha nem kerül majd elegendő étel az asztalra, és olyan hideg reggelekre fog ébredni, hogy szinte gyomorszájon vágja a levegő. Aztán egy nap – hacsak az Ellenállás nem győz, és nem foglalja vissza az országot – a repülőgépek és a tüzek őt is megtalálják. Egy napon majd erre fordul a nagy szem, akár egy lézersugár, amely minden, útjába kerülő életet elpusztít. Egy napon majd letarolják az egész Vadont, mindenütt csak beton lesz, takaros házak, gondosan nyírt kertek, megtervezett parkok és erdőcskék, egy óramű-pontossággal működő világ; csupa fém és fogaskerék, ahol az emberek halk ketyegéssel haladnak a sírjuk felé. 347

Körültekintően adagoljuk szét az ételadagokat, és végül háromnapi gyaloglás után elérkezünk az utolsó ötven métert jelző hídhoz. Hatalmas, vaskos kötelekből és acélból készült, keskeny híd, jégtől csúszós és az időjárás viszontagságaitól megfeketedett. Gigantikus rovarnak látom, amely hosszú lábaival a vízfelszínt tapossa. Évekkel ezelőtt elbarikádozták, azóta használaton kívül van, csak néhány csatangoló Veszett járt rajta. A kapuként felállított, suta deszkatáblák már elkorhadtak a hídfőknél. Az egyik oldalán nagy, zöld tábla fityeg a fémpántjain, betűit már csak függőlegesen lehet olvasni. Miközben elhaladunk mellette, elfordítom a fejem. TAPPAN ZEE HÍD. A tábla ide-oda leng a szélben – a brutális szélben, amely átsüvít kiszolgáltatott testünkön, és könnyet csal a szemünkbe –, és kísérteties nyöszörgéssel tölti meg a levegőt. A híd tövében aszfaltszürke víz folyik. Hullámokat korbácsol rá a szél. Szédítő magasságban járunk. Egyszer azt olvastam, hogy ha ilyen magasságból ugrunk le a vízbe, az olyan, mintha kőnek csapódnánk neki. Emlékszem annak a kikezeletlennek a történetére, aki a procedúrája napján leugrott a labor tetejéről a betonra. Bűntudat hasít belém, ha rágondolok. De Alex is ezt szerette volna. Azt akarta volna, hogy ott legyen a heg a nyakamon, szépen begyógyulva, mint egy valódi procedúra nyoma. Ilyen erős izmokat kívánt volna 348

nekem, mint amilyenekkel most rendelkezem, és ilyen céltudatosságot hozzá. Hitt az Ellenállásban, és én most őmiatta hiszek benne. Egy nap pedig újra találkozunk. Lehet, hogy tényleg van mennyország a halál után. Talán mindenki számára nyitva áll, nem csak a kikezeltek juthatnak be. Egyelőre azonban a jövő ugyanúgy nem jelent semmit, mint a múlt. Most csak egyetlen, szemétből és törmelékből épített lakóbázis létezik számomra, egy lebombázott város peremén, egy jókora szeméttelep mögött, ahova végre megérkeztünk. Éhesen, félig megfagyva, de kikötünk ott, ahol élelem és víz vár, és ahol a falak megóvnak a könyörtelen széltől. Számunkra most ez a mennyország.

349

most

A forró víz a mennyország, és a szappan. Menedék – ahogy mindig is hívtuk ezt a lakóbázist – négy helyiségből áll. Van benne egy konyha, egy nagy raktár, amely majdnem akkora, mint az összes többi szoba együttvéve, valamint egy zsúfolt hálószoba (tele rozoga, ügyetlenül összerakott priccsekkel). Az utolsó helyiség pedig mosakodásra szolgál. Különféle méretű fémkádakat alakítottak át fürdőkádakká, és jókora rácsokkal erősítették rá őket egy-egy emelvényre. Az emelvény alatt lapos kőfelület, a tél folyamán meggyújtott tüzek maradványaival. Ez melegíti fel a szobát és a vizet is. Miután a sötétben botorkálva megtalálom az elemlámpát, tüzet rakok. A raktár egyik sarkában talált fahalomból választok hozzá fahasábokat. Julian egy 350

üveglámpással járja végig a ház többi részét. Ezután vizet húzok a kútból. Gyenge vagyok, ezért már akkor remeg a kezem, amikor még csak télig töltöttem fel a kádat. De ennyi is elég nekem. Magamhoz veszek egy szappant és egy valódi törülközőt is a raktárból. A bőröm viszket, bizsereg a kosztól. Mindenhol érzem, még a szemhéjamon is. Mielőtt levetkőznék, még elkiáltom magam. – Julian! – Tessék! A fiú hangja csak tompán hallatszik. Becslésem szerint a hálószobából jöhet. – Maradj ott, ahol vagy, jó? A fürdőszobának nincs ajtaja. Nincs rá feltétlenül szükség, és a Vadonban csak azt építik meg, amire szükség van, amit használnak. Julian rövid hallgatás után felel. – Oké! Azon töprengek, mi járhat közben a fejében. Magas, kényszeredett a hangja, de ez a bádog- és furnérlemez falak tompító hatása is lehet. Leteszem a pisztolyt a földre, majd levetkőzöm. Még a farmerem súlyos puffanását is nagy élvezettel hallgatom. Egy darabig saját magam számára is idegennek tűnik a testem. Egy időben mindenütt kissé ki voltam kerekedve, habár a combom és a vádlim mindig is izmos volt a 351

futástól. A hasamon is volt egy kis domborulat, a mellem pedig telt volt és nehéz. Most szinte behorpadok – csupa sodrony és kötél. Töpörödött kis csúcsokká váltak a melleim, a bőrömön horzsolások hálózata. Nem hinném, hogy Alex ebben az állapotban is szépnek találna. Megérteném, ha Juliant is elrettenteném. Aztán száműzöm az ilyen gondolatokat a fejemből. Szükségtelenek, haszontalanok. Minden porcikámat alaposan megsikálom. Megtisztulok a körmöm alatt, a fülem mögött, a fülem belsejében, a lábujjaim között és a lábaim között is. Felhabosítom a hajamat is, és hagyom, hogy a szappan becsurogjon a szemembe; azt sem bánom, hogy csíp. Amikor végre felállok, csúszós testtel, mint valami hal, a víz már koszszegélyt rajzolt a kádra. Megint hálát adok a sorsnak, hogy nincs tükör a helyiségben, mert halványan és sötéten látom a tükörképemet a víz felszínén, és csak önmagam árnyékát látom benne. Nem akarok szembesülni a csupasz valósággal. Megtörlöm magam, és felöltözöm. Bugyi, vastag zokni és egy nagy pulóver kerül fel rám. Újjászülettem a fürdőtől; így már késznek érzem magam arra, hogy újabb adag vizet húzzak a kútból, és Juliannek is fürdőt készítsek.

352

A raktárban találok rá. Egy alacsony polc előtt guggol. Valaki egy tucat könyvet hagyott ott, réges-rég betiltott könyveket. Éppen az egyiket olvasgatja. – Te jössz! – mondom, mire összerándulva becsukja a könyvet. Feláll, majd bűntudattal teli arccal néz rám. Aztán megváltozik az ábrázata; magam sem tudom, mi tükröződik rajta. – Semmi gond! – nyugtatgatom. – Itt azt olvasol, amit szeretnél. – Én... – Elcsuklik a hangja, megrázza a fejét. Még mindig azzal a különös tekintettel néz rám. Felforrósodik a bőröm. Túl meleg volt a fürdővíz. – Emlékszem erre a könyvre – nyögi ki végül, bár úgy érzem, nem ezt akarta mondani. – Ez is ott volt az apám dolgozószobájában. A másodikban. Amiről meséltem. Bólintok. Julian felemeli a könyvet. A Szép remények Charles Dickenstől. – Én még nem olvastam – vallom be. – Tövis azt mondta, hogy ez az egyik kedvence... Ijedten szívom be a levegőt. Nem lett volna szabad kiejtenem Tövis nevét. A bizalmamba fogadtam Juliant, beengedtem a bázisra. De mégiscsak Julian Finemanről van szó, az Ellenállás ereje pedig éppen a titkokban rejlik. Szerencsére nem szól rá semmit. 353

– A bátyám... – Némi köhécselés után folytatja. – Az ő holmija között találtam meg ezt a könyvet. Miután meghalt. Nem tudom... fogalmam sincs, mit kerestem nála. Egy múltba vezető utat– gondolom magamban, de nem mondom ki. – Megtartottam. – Julian szájának egyik sarka mosolyra húzódik. – Vágtam egy nyílást az ágyam matracába, és oda rejtettem, hogy apám ne találja meg. Aznap el is kezdtem olvasni. – Jó könyv? – kérdezem. – Tele van illegális dolgokkal – meséli Julian lassan, mintha minden egyes szó jelentésén töprengene. Elfordítja a tekintetét, és nyomatékosan hallgat egy darabig. Aztán visszanéz rám, és amikor újból elmosolyodik, már egészen kivilágosodik az arca. – Igen. Jó könyv. Csodálatos. Valamiért elnevetem magam. Ahogy ezt a szót kiejti a száján, elillan a feszültség a szobából. Minden könnyűvé és kezelhetővé válik. Elraboltak minket, megvertek és üldöztek, nincs módunk hazatérni. Eltérő világokból jöttünk, ellentétes oldalhoz tartoztunk. Mostantól viszont egy nyelvet beszélünk, egy az örömünk és a bánatunk. – Készítettem neked fürdőt – mondom. – Biztos felforrósodott már. Át is öltözhetsz. A polcokra mutatok, ahol szabályosan elrendezve felcímkézett ruhakötegek sorakoznak: FÉRFIINGEK, NŐI NADRÁGOK, GYEREKCIPŐK. Holló műve, természetesen. 354

– Kösz! – Julian egy tiszta inget vesz le a polcról, majd egy nadrágot is hozzá, és némi tétovázás után visszateszi a Szép reményeket a könyvek közé. Aztán a ruhadarabokat a mellkasához szorítva feláll. – Tudod, mit? Nem is olyan rossz itt. Megvonom a vállam. – Megtesszük, ami tőlünk telik – vágom rá, de titokban nagyon is büszke vagyok. Megkerül, hogy elinduljon a fürdőszoba felé. Amikor mellettem van, hirtelen megáll. Megfeszül az egész teste. Látom, hogy remegés fut végig rajta, és egy borzalmas pillanatig az jár a fejemben: Úristen, rohama van! Aztán csak ennyit mond: – A hajad... – Mi van vele? – Annyira meglepődöm, hogy alig bírom kinyögni a kérdést. Julian nem néz rám, de mintha egyfajta riadókészültségbe helyezkedett volna a teste. Úgy érzem, még mélyebbre lát bennem, mintha egyenesen rám nézne. – Rózsaillata van a hajadnak – mondja végül, ám mielőtt válaszolhatnék, szinte ellöki magát, kimegy a folyosóra, és én ott maradok pillangószárny-suhogásokkal a mellkasomban. Mialatt Julian fürdik, elkészítem a vacsorát. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy beizzítsam a régi tűzhelyet, ezért inkább kinyitok két babkonzervet, egy gomba- és egy 355

paradicsomkonzervet, bármit, ami nem igényel főzést. Sózott marhahúst is találok. Abból csak egy kisebb dobozzal veszek elő, noha olyan éhes vagyok, hogy egymagam meg tudnék enni egy egész tehenet. Itt azonban másokra is gondolnunk kell. Ez a szabály. Menedéknek nincs ablaka, mindenütt sötét van. Lekapcsolom a lámpát, nem akarom pazarolni az elemet. Inkább meggyújtok néhány vastag gyertyát, amelyekből már csak csonkok maradtak, és lerakom őket a padlóra. Menedéken asztal sincs. Amikor itt laktunk Hollóval és Tövissel azután, hogy Vadász a többiekkel délebbre vándorolt, minden este így vacsoráztunk, egyetlen közös tányérból, összeérő térdekkel, a falakon táncoló árnyékok között. Azt hiszem, Portland elhagyása óta akkor voltam a legboldogabb. A fürdőből kavargó víz hangja szűrődik ki, meg halk dúdolás. Julian is megtalálta a mennyországot az apró dolgokban. Kimegyek a bejárati ajtóhoz, és kinyitom. A nap lenyugodni készül. Halványkék az ég, rózsaszín és arany felhők úsznak rajta. A Menedék körüli kupacok – szemét- és törmelékhalmok – vörösesen izzanak. Aztán valami mozgást látok bal kéz felől. Biztos megint a macska kotorászik a szemétben. – Mit nézel? Megpördülök, és véletlenül becsapom az ajtót. Nem hallottam, hogy Julian a hátam mögé állt. Nagyon közel 356

van hozzám, érzem a bőre illatát. A szappan sem tudja elfedni a jellegzetes fiúszagot. Az állkapcsa körül begöndörödött a haja. – Semmit – mondom, és csak azért, mert ott áll, és bámul rám, hozzáteszem: – Most már majdnem embernek nézel ki. – Majdnem úgy is érzem magam. Átfuttatja az ujjait a haján. Sima, fehér pólót vett fel és méretben passzoló farmert. Örülök, hogy nem kérdezősködik erről a lakóbázisról, nem akarja tudni, ki lakik itt, és mikor épült. Tudom, hogy az ő szeme is kopog az éhségtől. Meggyújtom a gyertyákat, majd törökülésben helyet foglalunk a padlón. Egy darabig annyira mohón falunk, hogy semmiről sem tudunk beszélgetni. Miután némileg csillapodott az éhségünk, és eltűnt az a borzalmas, maró fájdalom a gyomrunkból, mégis megered a nyelvünk. Julian elmeséli, milyen volt New Yorkban felnőni, aztán faggatni kezd Portlandről. Elmondja, hogy a főiskolán matematikát akart tanulni, én pedig bevallom, hogy tájfutó voltam. Sem a kúráról, sem az Ellenállásról, sem a DMA-ról nem esik szó, ahogy arról sem, hogy mi lesz velünk holnap. Arra az időre, amíg egymással szemben ülünk a padlón, úgy érzem, mintha egy igazi barátra leltem volna. Julian éppoly lazán tud nevetni, mint Hana. Jó mesélő, de még jobb hallgatóság. Furcsa módon egészen jól el tudom 357

magam engedni a társaságában, talán még jobban, mint annak idején Alexszel. Nem akartam összehasonlítani őket, mégis megteszem. Zavarba jövök, de nem akarom, hogy észrevegye, ezért hirtelen felállok, és odaviszem a tányérokat a mosogatóhoz. Julian éppen egy történet közepén tartott. Elhallgat. Figyeli, ahogy becsúsztatom a csörömpölő tányérokat a mosogatótálcába. – Minden rendben? – kérdezi. – Persze! – vágom rá élesen. Utálom magam abban a pillanatban, és Juliant is utálom, bár magam sem tudom, mi okom van rá. – Csak elfáradtam. Ez legalább igaz. Hirtelen olyan kimerültnek érzem magam, amilyen talán még sohasem voltam. Örökké tudnék aludni. Legszívesebben hagynám, hogy az álom betemessen, akár a hó. – Keresek pokrócokat – ajánlja Julian, és feláll. Érzem, ahogy tétován megáll a hátam mögött, és úgy teszek, mintha lefoglalna a mosogatás. Most képtelen volnék állni a tekintetét. – Hé! Még meg sem köszöntem neked. – Köhög. – Megmentetted az életemet odalent... az alagutakban. Vállat vonok, és továbbra is háttal állok neki. Olyan erősen szorítom a mosogató szélét, hogy kifehérednek az ujjcsontjaim. 358

– Te is megmentetted az enyémet. Majdnem leszúrt egy Dögevő. Amikor ismét megszólal, hallatszik a hangján, hogy mosolyog. – Ezek szerint megmentettük egymást. Ekkor már megfordulok, de Julian gyorsan magához vesz egy gyertyát, és eltűnik vele a folyosón. Egyedül maradok a sötétben. Julian két alacsonyabb priccset választ ki, és a lehetőségekhez mérten megveti az ágyunkat. A lepedők nem illeszkednek pontosan, és a gyapjútakarók is vékonyak. A hátizsákomat az ágyam végébe rakta összehajtogatva. Több tucat priccs van a hálóban, ő mégis a mellettem lévőt foglalta le magának. Nem is akarok arra gondolni, hogy mit akart ezzel. Lehajtott fejjel ül a priccsén, épp a zokniját rángatja le a lábáról. Amikor belépek a gyertyával a kezemben, felnéz rám, és arcából olyan túláradó öröm sugárzik, hogy a meglepetéstől majdnem leejtem a gyertyát. Ellobban a lángja. Most már tényleg teljes sötétség borul ránk. – Idetalálsz? – kérdezi. – Igen. A hangja felé indulok, a többi priccset kerülgetve. – Nyugi! – mondja, amikor elhaladok mellette, és meg is simítja a hátamat. 359

Bebújok a takaró alá. A lepedőnek és a takarónak is penészszaga van, és halványan az egérürülék is kiérződik belőlük, mégis hálásan fogadom a meleget. A fürdőben gyújtott tűz melege nem ér el idáig. Minden kilégzésnél apró felhők kristályosodnak ki a sötétségben. Nehéz lesz elaludni. A kimerültség, ami vacsora után rám tört, mostanra éppolyan gyorsan el is illant. Éberré vált a testem, mintha zúzmara csiklandozná. Hihetetlenül nyugtalanná tesz Julian légzésének hangja, meg a tudat, hogy hosszú teste ott hever mellettem a koromsötétben. Érzem, hogy ő is ébren van. Kis idő után megszólal. Halk és kissé rekedt a hangja. – Lena! – Igen? A szívem egészen magasan, a torkomban és a mellkasom tetején dobog. Hallom, hogy Julian felém fordul az ágyán. Alig harminc centi választ el minket egymástól – ilyen közel állították fel a priccseket. – Szoktál még gondolni rá? A fiúra, aki megfertőzött? Képek villannak fel a sötétben: vöröses gesztenyebarna hajkorona, az izzó őszi levelek színe; egy test elmosódott körvonalai, egy mellettem futó álomfigura. – Próbálok nem gondolni rá. – Miért? – kérdezi Julian halkan. – Mert fájdalmas. Julian légzése ütemes, megnyugtató. 360

– Te gondolsz néha a bátyádra? Csak némi szünet után válaszol. – Mindig. Azt mondták, a kúra után jobb lesz. – Megint hallgat egy kicsit, csak aztán folytatja. – Elárulhatok egy újabb titkot? – Igen. Szorosabbra húzom a takarót a vállam körül. Még mindig vizes a hajam, didergek kissé. – Én tudtam, hogy nem fog használni. Úgy értem, a kúra. Éreztem, hogy bele fogok halni. Én... bele akartam halni. – Hadarva fejezi be. – Ezt még soha nem mondtam el senkinek. Hirtelen a sírás kezd fojtogatni. Legszívesebben megfognám a kezét, vigasztalni próbálnám, megérinteném az ajkammal puha fülei kagylóját. Odakucorodnék mellé, ahogy régen Alex mellé, és magamba szívnám meleg bőre illatát. Ő nem Alex. Juliant nem akarod. Alexet akarod. Alex pedig halott. Ám ez nem teljesen igaz. Juliant is akarom. Fájdalom marcangolja a testemet. Szeretném, ha telt, puha szája az enyémhez tapadna, meleg keze a hátamra és a hajamba simulna. Szívem szerint belevesznék, feloldódnék a testében, élvezném az összeolvadást. Behunyom a szemem, elkergetem a gondolatot. Ahogy azonban ott fekszem csukott szemmel, képzeletemben 361

összemosódik Julian és Alex alakja. Egybeolvad, majd különválik az arcuk, végül ismét összeáll, akár egy patak felszínén a tükörképek, egymásra bukdácsolva. Már nem tudom, melyikük felé nyúlok – a sötétben, a fejemben. – Lena! – szólít ismét Julian, ezúttal még halkabban. Szinte muzsikának hallom a nevemet a szájából. Közelebb araszolt hozzám. Érzem a teste hosszú vonalait, amelyek lassan kirajzolódnak a sötétségből, és ezzel elűzik azt. Én is megmoccantam, holott nem állt szándékomban. Egészen az ágyam szélére kerültem, a lehető legközelebb hozzá. Mégsem fordulok szembe vele. Bénultságot erőltetek magamra. Megpróbálom a karommal és lábammal együtt a szívemet is megdermeszteni. – Igen, Julian? – Milyen érzés? Tudom, miről beszél, mégis megkérdezem. – Mi milyen érzés? – A delírium. – Elhallgat. Hallom, hogy lassan kicsúszik az ágyából. Letérdel a kettőnk priccse közé. Sem mozdulni, sem lélegezni nem tudok. Ha arra fordítanám a fejem, csupán tizenöt centi választaná el egymástól a szánkat. – Milyen érzés betegnek lenni? – Nem... nem tudom elmondani. Alig bírom kinyögni a szavakat. Nem kapok levegőt, nem kapok levegőt, nem kapok levegőt... Olyan szaga van a bőrének, mint a tábortűznek, mint a szappannak, mint a 362

mennyországnak. Elképzelem, milyen íze lehet; milyen lehet harapdálni az ajkát. – Tudni akarom – suttogja alig hallhatóan. – Veled akarom megtudni. Finoman megsimogatja a homlokomat az ujjaival. Az érintése is olyan, mint egy suttogás, egy halk sóhaj. Még mindig bénultan fekszem. Végig az orromon, majd a számon... alig érezhető nyomás, a bőre sós íze, a hüvelykujja barázdái az alsó ajkamon... aztán az államon, az állkapcsomon, fel, a hajamba. Tomboló, izzó fehérség nyom az ágyhoz, és ott tart egy helyben. – Meséltem... – Julian nagyot nyel, a hangja most már telt torokhang. – Meséltem, hogy egyszer láttam két embert csókolózni. Esetleg...? Julian nem fejezi be a kérdést. Nem kell végigmondania. A testem hirtelen kiolvad a bénultságból, ellágyul a mellkasomban a fehér izzás, elernyed a szám, és nem kell mást tennem, mint elfordítanom a fejemet. Ott várnak az ajkai. Csókolózunk. Először lassan, mert ő nem tudja, hogyan kell, én meg nagyon régen csináltam – azóta egy örökkévalóság is eltelt. Só, cukor és szappan íze kerül a számba, ahogy a nyelvemmel végigsimítom az alsó ajkát. Egy pillanatra mozdulatlanná dermed. Meleg, telt, csodálatos az ajka. Ő is végigtapogatja az én ajkaimat a nyelvével, majd hirtelen kissé eltávolodunk. Egymás 363

szájába lélegzünk, miközben a keze közé fogja az arcomat. Színtiszta öröm hulláma kap fel, szinte sírni tudnék az izgatott boldogságtól. Keményen nekifeszül a mellkasa a mellemnek, hasa a hasamnak. Akaratlanul is felhúztam az ágyamra, és azt akarom, hogy a pillanat örökké tartson. A világ végezetéig tudnám csókolni, simogatni a haját, és hallgatni, ahogy a nevemet szólongatja. Alex halála óta először találtam valódi szabadságot magamnak: egy falak nélküli teret, ahol nem lakik félelem. Olyan, mint a repülés. Aztán Julian hirtelen abbahagy mindent, és elhúzódik tőlem. – Lena! – szólal meg rekedten, mintha sokáig futott volna. – Ne mondj semmit! – Még mindig sírni volna kedvem. Annyira törékenyek a csókok, annyira törékenyek az emberek: minden csak vékony üveg. – Ne rontsd el! – Mi lesz holnap? – kérdezi, mintha meg sem hallotta volna a kérésemet. – Nem tudom. – Magam mellé vonom a fejét, a párnára. Egy pillanatra úgy érzem, mintha valaki más is lenne a szobában; egy sötét, mozgó figura, ezért oldalra nézek. Semmi. Biztosan kísérteteket látok a sűrű félhomályban. Alex jut eszembe. – Ezzel most ne foglalkozz! – mondom, legalább annyira magamnak, mint Juliannek. 364

Nagyon keskeny a priccs. Oldalra fordulok, nem Julian felé, hanem a másik irányba, mire ő a hátam mögé simul, és átkarol. Én is hozzásimulok. Mintha pont hozzám méretezték volna a teste hosszú kanyarulatát; két, egymáshoz faragott szobor vagyunk. El akarok rohanni, sírni és sírni. Bocsánatot akarok kérni Alextől – akárhol is van most, akármilyen másik világban. De újra meg akarom csókolni Juliant. Végül egyiket sem teszem. Mozdulatlanul fekszem, és érzem Julian egyenletes szívverését a hátamon. Válaszul az én szívdobogásom is lecsillapodik, és elernyedve hagyom, hogy öleljen. Mielőtt elalszom, rövid imában kérem, hogy soha ne érkezzen el a másnap. Ám a reggel mégiscsak beköszönt. Utat talál a furnérfalak repedéseiben, a tető nyílásain át. Homályos szürkeség, éppen csak egy árnyalattal világosabb a fekete éjszakánál. Zavartan ébredek: azt hiszem, Alexszel vagyok. Aztán rájövök, hogy nem. Julian az, aki átölel, az ő lehelete forrósítja fel a nyakamat. Éjszaka legyűrtem a lepedőt az ágy végébe. Megint moccan valami odakint a folyosón; a macskának sikerült besurrannia a házba. Aztán egyszer csak rémület szorítja össze a mellkasomat. Teljes bizonyossággal érzem, hogy bezártam tegnap este az ajtót. Felülök a priccsen. – Julian... 365

A következő pillanatban mindent elborít a robbanás. Berontanak az ajtón, kitörnek a falakból, ordítanak és sikítanak – rendőrök és rendfenntartók gázálarcban, egyforma szürke egyenruhában. Egyikük megragad, a másik Juliant húzza le az ágyról. Mostanra a fiú is magához tért, engem szólongat, de semmit sem hallok az éktelen zajban, a sikoltozás közepette, amely csakis tőlem származhat. Fölkapom a hátizsákot az ágy végéből, és lecsapok vele a rendfenntartóra, ám rögtön három másik érkezik. Beszorítanak a priccsek közötti keskeny helyre. Reménytelen a küzdelem. Visszaemlékszem a napfényre, a fürdésre... semmi hasznom nincs belőle, semmi segítség. Valaki grabancon ragad, fulladozni kezdek. Egy másik rendfenntartó előrerángatja a karomat, megbilincsel, aztán előrelódít. Félig vonszolnak, félig magam megyek keresztül Menedéken, kifelé a vakító napsütésbe, ahol még több rendőr gyűlt össze: puskával és gázálarccal felszerelt kommandósok. Mozdulatlanul, némán várakoznak. Csapda. Egyfolytában ez a szó dörömböl bennem a kétségbeesés mellett. Más nem lehet. Kelepcébe csaltak, és lecsaptak ránk. – Megvannak! – kiáltja valaki egy kézi adóvevőbe, és a levegő hirtelen megtelik élettel, hangoktól vibrál. Az emberek hadonászva ordítoznak egymás felé, két rendőrtiszt beindítja a motorkerékpárját, csípi a szemünket 366

a kipufogófüst. Recsegnek-csattognak a kézi adóvevők, irdatlan hangzavar fröcsög körülöttünk. – Tíz-négy, tíz-négy. Megvannak. – Harminckét kilométerre az ellenőrzött területektől... valami búvóhely lehet. – Az 508-as egység a HQ-nak... Julian a hátam mögött terem, körülötte négy rendfenntartó. Őt is megbilincselték. – Lena! Lena! – szólongat. Megpróbálok hátrafordulni, de előrébb lök a mögöttem álló rendfenntartó. – Menj tovább! – förmed rám, és meglepetten hallom gázálarctól eltorzított hangján, hogy nő. Egy járműkaraván parkol a sugárúton, amelyen tegnap végigmentünk Juliannel, és az egész hosszában újabb rendőrtisztek és kommandósok várakoznak. Egyeseknél ott van minden felszerelés, mások csak lazán, hétköznapi öltözékben támaszkodnak a kocsijuknak, műanyag pohárból kávét kortyolgatnak, és beszélgetnek. Jóformán pillantásra sem méltatnak, miközben a társaik végigrángatnak a kocsisor mellett. Vak düh tölt el, legszívesebben köpködnék. Ez számukra csak egy rutinfeladat. A munkanap végén hazamennek a takaros házaikba, a szabályozott, ellenőrzött családjukhoz, és vissza sem gondolnak a visítozó-rúgkapáló lányra, akit a szemük előtt vittek el – valószínűleg utolsó útjára. 367

Aztán egy fekete városi autót pillantok meg, amelyből Thomas Fineman vékony, fehér arca bámul rám közömbösen. Ha ki tudnám szabadítani az egyik öklömet, betörném a kocsi ablakát. Nézném, ahogy az üveg az arcába robban, kíváncsi lennék, mennyire maradna nyugodt. – Hé, hé, hé! Elölről egy rendőr integet felénk, adóvevőjével egy rendőrségi furgon felé int. A csillogó fehér festéken feltűnő fekete betűk izzanak: NEW YORK VÁROSA, KORREKCIÓS, REFORM- ÉS PURIFIKÁLÓ MINISZTÉRIUM. Portlandben egyetlen börtön volt, a Kripta. Oda zárták be az összes bűnözőt és ellenállót, meg a település bolondjait, akik gyakorta az elrontott vagy túl korai procedúra miatt őrültek meg. New Yorkban és testvérvárosaiban azonban a börtönök egymással összefüggő, komplett rendszert alkotnak, egyik határtól a másikig, és legalább olyan félelmetes hírnevük van, mint a portlandi Kriptának. Lerakónak gúnyolják őket. – Erre! Ide! – integet egy másik rendőr egy másik furgon mellől, mire mindenki megtorpan. Pár percig teljes a fejetlenség. Soha nem láttam még ilyen kaotikus rajtaütést. Túl sokan vannak. Túl sok autó eregeti a füstöt, túl sok rádió recseg egyszerre, túl sokan próbálják túlkiabálni egymást. Egy rendfenntartó és egy kommandós a bírósági ítéletekről vitatkozik. 368

Megfájdul a fejem, a nap kiégeti a szememet. Csak villogást látok, ahogy az autók és motorok fémes folyama visszaveri a napfényt, és a sűrű füst délibábokat idéz fel a levegőben. Hirtelen pánikszerű érzés vesz rajtam erőt. Nem tudom, mi történt Juliannel. Nincs mögöttem, és nem látom a tömegben sem. – Julian! – sikoltom, de nem válaszol senki. Csak egy rendőr fordul meg a hangomra, aztán megcsóválja a fejét, és barnás nyálát a földre köpi, a cipőm mellé. Megint megpróbálom kitépni magam a nő szorításából, de ő könyörtelenül markolja a csuklómat, és minél jobban küzdők, annál erősebb lesz a szorítása. – Julian! Julian! Megint semmi válasz. A pánik szilárd gombóccá tömörödik össze a torkomban. Nem, nem, nem, nem! Nem történhet meg ismét! – Gyerünk, menj tovább! – sürget a nő gázálarctól eltorzult hangja. Tovább lökdös a várakozó autók sora mellett. A menetet vezető rendfenntartó hadarva beszél az adóvevőjébe; arról vitatkozik a parancsnokával, hogy kinek kell bevinnie engem. Szinte ránk sem néz, ahogy utat törünk magunknak a tömegben. Minden maradék erőmmel szabadulni próbálok, bár a nő szorítása irtózatos fájdalmat kelt a karomban, a csuklómtól a vállamig. Ha el is szakítanám 369

magam tőle, a bilincs rajtam maradna, és pár méter után újra letepernének. A sziklakemény gombóc, a kétségbeesés és a bizonyosság sem enyhül. Meg kell találnom Juliant. Meg kell mentenem. Ugyanakkor még régebbi, még sürgetőbb szavak is tombolnak bennem: nem történhet meg újra, nem történhet meg megint! – Julian! Hátrarúgok a lábammal, bele a nő sípcsontjába. Hallom a szitkozódását, és egy pillanatra enyhül a szorítása. Aztán gyorsan újból megszorít, és olyan erősen csavarja ki a csuklómat, hogy nyögve hátratántorodom. Aztán ahogy hátralépek, hogy enyhüljön a kezemen a szorítás, és zihálva kapkodok levegőért, nehogy elsírjam magam, a nő kissé előrehajol. A maszkja szájrésze nekiütődik a fülemnek. – Lena! – mondja halkan. – Kérlek! Nem akarlak bántani. Szabadságharcos vagyok. Megdermedek. Ezzel a titkos jelszóval üzenik egymásnak a szimpatizánsok és a Veszettek, hogy szövetségesek. Már nem próbálom ellökni magam tőle, mire ő is enyhébben fog. Ugyanakkor makacsul továbbhaladásra noszogat, az autók karavánja mentén. Sietve lépked, olyan elszántan, hogy senki sem állítja meg vagy lép közbe. 370

A sor elején egy fehér furgont látok. A földút mentén futó csatorna fölött állt meg. Ezen is rajta van a LERAKÓ felirat, de kissé lekopott már. Túl kicsik is a betűk, bár nagyon kell figyelni, hogy ezt észrevegye az ember. Bekanyarodunk, mire a többi biztonsági ember eltűnik egy görbe fémdarabokból és betontörmelékből álló, gigantikus szeméthalom mögött. A nő hirtelen elengedi a karomat. Odaugrik a furgonhoz, és egy kulcscsomót vesz ki az egyik zsebéből. Felnyitja a hátsó ajtót. Feltárul a jármű sötét, üres és enyhén keserű szagú belső tere. – Befelé! – szól rám. – Hova viszel? Elegem van a kiszolgáltatottságból. Napok óta kuszán kavarog bennem minden elképzelés a titkos szövetségekről és a bonyolult összeesküvésekről. – Egy biztonságos helyre – feleli a nő, és a gázálarcon keresztül is kihallatszik a hangjából a türelmetlen idegesség. Nincs más választásom, mint hinni neki. Besegít a furgonba, rám szól, hogy forduljak meg, és kinyitja a bilincset. Aztán bedobja utánam a hátizsákot, és becsapja az ajtót. Kissé megugrik a szívem, amikor kívülről bezárja. Megint csapdába kerültem. Annál azonban nem rosszabb, mint ami odakint várt volna rám. Elszoruló szívvel gondolok Julianre. Fogalmam sincs, mi vár rá. Felcsillan 371

előttem a remény, hogy talán az apjára való tekintettel megkegyelmeznek neki. Talán úgy fognak dönteni az ítélethozatalnál, hogy csak apró hibát követett el. Valóban hibáztunk: a csók, az érintéseink. Vagy mégsem? A furgon elindul, én pedig a könyökömre esem. Csörömpöl és remeg az alváz, ahogy a kátyús úton haladunk. Megpróbálom gondolatban lerajzolni az útvonalunkat: a szeméttelep környékén járhatunk, a régi vasútállomás felé megyünk, a New York felé vezető alagút irányába. Tíz perc múlva megállunk. Odamászom a csomagtér elejébe, és az üvegfalhoz tapasztom a fülemet. Feketére festették, nem lehet rajta átlátni a vezetőülésre. Megszűrve hallom a nő hangját. Egy másik hang is megüti a fülemet, egy férfié. Valószínűleg egy Határőrrel beszél. Kibírhatatlan a várakozás. Nyilván ellenőrzik a BIAkártyáját. A másodpercek azonban egyre inkább percekké nyúlnak. A nő hallgat. Lehet, hogy nem érkeznek meg az adatai a BIA-ból. Bár hideg van a csomagtérben, átnedvesedik a felsőm a hónom alatt. Néha időbe telik lekérdezni az adatokat a központi bázisból. Ekkor megint hallani a másik hangot, ahogy parancsot ad. Leállítják a motort, mire váratlan és határtalan csend áll be. A vezetői oldalon kinyílik és becsapódik az ajtó. A furgon megbillen. 372

Miért szállt ki? Zakatol az agyam: az Ellenállás tagja lehet, talán elkapták, felismerték. A következő áldozat én leszek. Vagy – nem is tudom, melyik a rosszabb – engem esetleg nem is találnak meg. Itt maradok bezárva, éhen halok, vagy megfulladok. Hirtelen nehezen kapok levegőt. A sűrű levegő nyomni kezd minden irányból. Izzadság csurog a nyakamból is; összegyűlik a fejemen, a hajtövemnél. Aztán megint kinyílik az ajtó, felberreg a motor, és a furgon továbbgördül. Néma zokogással fújom ki a levegőt. Valamiért megsejtem, hogy betértünk a Holland alagútba; érzem a hosszú, sötét nyelőcsövet, a nyirkos, visszhangos teret a furgon körül. Elképzelem a szürke foltos folyót az alagút fölött. Julian szeme idéződik fel bennem, mint különféle fények tükröződése a vízen. A furgon belefut egy gödörbe. Felhuppanok a levegőbe, majd nekicsapódom a padlónak. Ezután emelkedő következik, és a fémfalakon keresztül beszűrődik a forgalom elszórt moraja. Távolabb sziréna vijjog, a közelben pedig dudál valaki. Bizonyára bejutottunk New Yorkba. Arra számítok, hogy nemsokára megállunk – valahányszor megtorpanunk, ránézek az ajtóra, hátha kinyílik, és az álarcos nő kirángat a Lerakónál, hiába mondta, hogy egy oldalon állunk –, ám újabb húsz perc telik el. Már nem próbálom meg kitalálni, hol vagyunk. Inkább összekuporodom, és a rezgő padlóra rakom az 373

arcomat. Még mindig hányingerem van. Testszag és állott ételszag keveredik a levegőben. Végül lelassít, és megáll a furgon. A torkomban dobog a szívem, miközben felülök. Rövid beszélgetés üti meg a fülemet – a nő mond valamit, amit nem értek, egy másik ember pedig rávágja: – Minden rendben. Ezután hangos nyikorgás: ódon ajtózsanér nyikorog. A furgon további három vagy hat métert gurul előre, aztán ismét megáll. Leáll a motor. Hallom, hogy a sofőr kiszáll. Megfeszül a testem; magamhoz ragadom a hátizsákot és felkészülök a harcra vagy a menekülésre. Kinyílik a hátsó ajtó, én pedig óvatosan kibújok a csomagtérből. Mellbe vág a csalódottság. Valami nyomot reméltem, valami feleletet arra, hogy ki rabolt el, és miért. Ehelyett egy sivár helyiségbe kerültem: mindenütt beton és csupasz acélgerenda fogad. Az egyik falon hatalmas, kettős szárnyú ajtót látok, amelyen a furgon is kényelmesen befér, egy másikon újabb ajtót, ami szintén fémből készült, és semleges szürke színe beleolvad a környezetébe. Legalább a lámpák működnek. Ez azt jelenti, hogy van elektromos áram, azaz egy ellenőrzött városban vagyunk, vagy legalábbis annak közelében. A sofőr levette a gázálarcát, de még mindig van rajta egy szoros műanyag fejfedő, amelyre csak a szájnak, az orrnak és a szemnek vágtak nyílásokat. 374

– Mi ez a hely? – kérdezem. Kihúzom magam, és vállamra vetem a hátizsákot. – Ki vagy te? Nem válaszol, de merőn néz a szemembe. Szürke a szeme, mint a viharos ég. Aztán egyszer csak odanyúl hozzám, mintha meg akarná érinteni az arcomat. Hátralépek, beleütközöm a furgonba. Ő is visszalép, keze ökölbe szorul. – Várj itt! – szólal meg. Megfordul, hogy távozzon a kétszárnyú ajtón keresztül, ahonnan érkeztünk, én viszont erősen megszorítom a csuklóját, és visszatartom. – Tudni akarom, mi folyik itt! – Elegem van a semmitmondó falakból, a zárt helyiségekből, az álarcokból és a játszmákból. Válaszokat akarok. – Tudni akarom, hogy találtatok meg, és ki küldött téged értem. – Nem én fogom megadni a válaszokat a kérdéseidre – közli, és megpróbálja lerázni a kezemet. – Vedd le a maszkodat! – makacskodom. Egy pillanatra mintha félelem suhanna át a szemén. Aztán eltűnik. – Engedj el! – szól rám halk, de határozott hangon. – Jól van. Akkor majd leveszem én. A maszkja után nyúlok. Ráüt a kezemre, de nem elég gyorsan. Sikerül az anyag egy részét felhajtanom a nyakáról, ahol apró, tetovált szám tűnik fel függőlegesen a 375

fülétől a válláig: 5996. Mielőtt még jobban felfedhetném, elkapja a csuklómat, és ellök magától. – Kérlek, Lena! – nyögi ki sürgető hangon. – Ne szólíts a nevemen! Nincs jogod kimondani a nevemet. Harag gyűl a mellkasomban, és hozzávágom a hátizsákot, ám ő elhajol előle. Mielőtt ismét megtámadhatnám, kinyílik a mögöttem lévő ajtó. Megfordulok. Holló sétál be a terembe. – Holló! – kiáltok fel, és odarohanok hozzá. Ösztönösen átölelem. Soha nem ölelkeztünk korábban, de most megengedi, hogy több másodpercen keresztül magamhoz szorítsam, és csak utána húzódik el. Vigyorogva néz rám. – Helló, kölyök! – Finoman végigsimítja a nyakamat egy ujjával, és még több sebet keres az arcomon. – Iszonyúan nézel ki. Tövis is felbukkan a háta mögött. Az ajtófélfának támaszkodik. Ő is mosolyog, és kis híján hozzá is odarohanok, hogy megöleljem. Aztán inkább csak elfogadom a felém nyújtott kezét. – Légy üdvözölve közöttünk ismét, Lena! – mondja melengető tekintettel. – Nem értem! – Túlárad bennem az öröm, szinte hömpölyög a megkönnyebbültség a mellkasomban. – Hogy 376

találtatok meg? Honnan tudtátok, hol leszek? Ez a nő semmit sem akart mondani... Megfordulok, és a maszkos nőre akarok mutatni, ám neki már hűlt helye. Valószínűleg a kétszárnyú ajtón ment ki. – Nyugalom, nyugalom! – Holló elneveti magát, majd átkarolja a vállamat. – Szerzünk neked valami ennivalót, jó? Biztosan elcsigázott az út. Fáradt vagy? Bekísér az ajtón, kikerülve Tövist. Valami átalakított raktárban lehetünk. A vékony válaszfalakon keresztül más emberek hangját, beszélgetését, nevetését is hallom. – Elraboltak – bukik ki belőlem, és megállíthatatlanul követi a többi mondat. Mindent el kell mesélnem Tövisnek és Hollónak. Ők meg fogják érteni, ők majd elmagyarázzák a történteket, és minden apró részlet a helyére kerül. – A demonstráció után követtem Juliant az alagútba. Dögevők álltak lesben odalent, és megtámadtak... csakhogy szerintem ezek a Dögevők együttműködnek a DMA-val, és... Holló és Tövis futólag egymásra néznek. Tövis megpróbál lecsillapítani. – Figyelj, Lena! Tudjuk, hogy sok mindenen mentél keresztül. Most pihenj, jó? Biztonságban vagy. Egyél, és aludj! Egy újabb terembe vezetnek, amelynek közepét hatalmas, összecsukható fémasztal uralja. Egy sereg rég 377

nem látott, pompás étel sorakozik rajta: friss gyümölcs és zöldség, kenyér és sajt. Soha nem tárult még a szemem elé ilyen gyönyörű látvány. Jó erős kávé szaga terjeng. Először azonban válaszokat szeretnék. Addig nem tudok leülni és enni. Tudnom kell, mi a helyzet a Dögevőkkel, a föld alatt élőkkel, a reggeli rajtaütéssel és Juliannel. Segíthetnének nekem megmenteni Juliant. Váratlanul jut eszembe ez a mentő ötlet. – De... – tiltakoznék, ám Holló ráteszi a kezét a vállamra, és belém fojtja a szót. – Tövisnek igaza van, Lena. Meg kell erősödnöd. Bőven lesz időnk beszélgetni útközben. – Útközben? – ismétlem, és először Hollóra, aztán Tövisre nézek. Mindketten mosolyogva néznek rám, de ettől nem megnyugvást, hanem valami ideges sajgást érzek a szívemnél. Olyasféle elnéző bánásmódot tanúsítanak irányomban, mint az orvosok, amikor fájdalmas oltást adnak a gyerekeknek. ígérem, csak egy picit fog fájni... – Északra megyünk – mondja Holló kissé túlzottan is derűs hangon. – Vissza a bázisra. Persze nem az eredeti bázisra... Waterbury mellett töltjük a nyarat. Tartjuk a kapcsolatot Vadásszal. Értesült egy hatalmas lakóbázis létezéséről a város északkeleti határán kívül. Ott, a kerítésen belül rengeteg szimpatizáns él, és... Hirtelen mintha kiürülne az agyam. 378

– Elmegyünk? – kérdezem bénultan, mire Holló és Tövis ismét egymásra néz. – Most nem mehetünk el! – Nincs más választásunk – közli a lány. Újra felhorgad bennem a harag. Szinte csicsergő hangon beszél, mintha egy kisbabának énekelne. – Nem! – tiltakozom, és ökölbe szorítom a kezem a combom mellett. – Nem lehet! Hát nem értitek? Szerintem a Dögevők a DMA szövetségesei. Együtt raboltak el Julian Finemannel. Napokra bezártak egy föld alatti cellába. – Tudjuk – vágja rá Tövis, de én szabad utat engedek a dühömnek, nem ingathatnak meg. – Csak élet-halál harcok árán sikerült kijutnunk! Majdnem... majdnem megöltek minket. Julian megmentette az életemet. – A szívemben lévő kődarab felvándorol a torkomig. – Most meg elvitték őt, és ki tudja, mit fognak csinálni vele! Lehet, hogy egyenesen a laborba viszik, vagy börtönbe zárják megint, és.... – Lena! – Holló a vállamra teszi a kezét. – Nyugodj le! Képtelen vagyok rá. Remegek a félelemtől és az indulattól. Tövisnek és Hollónak meg kell értenie; ki más érthetné meg? – Tennünk kell valamit! Segítenünk kell rajta! Meg kell... – Lena! – szól rám Holló ezúttal élesebb hangon. Mintha megrázott volna. – Tudunk a Dögevőkről! Tudjuk, hogy 379

együttműködnek a DMA-val. Mindent tudunk Julianról és arról is, ami odalent történt. Minden alagútlejáratnál utánad kutattunk. Reménykedtünk benne, hogy már napokkal ezelőtt sikerült kijutnod. Erre végre nekem is sikerül elhallgatnom. Most már Holló és Tövis sem mosolyog. Inkább valamiféle szánakozó tekintettel fürkésznek. – Mire célzol? – Elhúzódom Hollótól, és megbotlom. Tövis kihúz egy széket, én pedig leroskadok rá. Egyikük sem válaszol azonnal, ezért hozzáteszem: – Nem értem. Tövis leül egy másik székre velem szemben. Miközben a kezét nézegeti, lassan megszólal. – Az Ellenállás már tudja egy ideje, hogy a DMA pénzeli a Dögevőket. Felbérelték őket, hogy avatkozzanak közbe a demonstráción. – Ennek semmi értelme! Olyan érzésem támad, mintha valami sűrű paszta töltötte volna ki az agyamat. Céltalanul ficánkolnak a gondolataim. Felrémlik előttem a sikoltozás, a lövöldözés, a Dögevők késeinek rettentő villogása. – De, nagyon is van értelme – szólal meg Holló. Még mindig áll, mellkasa előtt keresztezett karral. – Zombiországban senki sem tudja, mi a különbség a Dögevők és a többi Veszett között. Számukra egyformák vagyunk. Ezért ha a Dögevők vadállatias könyörtelenséggel lecsapnak a tömegre, a DMA 380

megértetheti az emberekkel, hogy milyen rémálommá válik az élet a kúra nélkül, és milyen fontos mindenkit azonnal kikezelni a delírium ellen, különben pokollá változik a világ. A Dögevők jelentik a bizonyítékot. – De... – Emlékeimben megjelennek a tömegre rátámadó Dögevők, a sikolytól eltorzult arcok. – De egy csomó ember meghalt! – Kétszázan – pontosít Tövis halkan. Még mindig nem néz a szemembe. – Köztük két tucat rendőrtiszt. A többi egyszerű polgár. A megölt Dögevőket nem vették számba. – Gyors, görcsös mozdulattal megvonja a vállát. – Néha fel kell áldozni embereket a társadalom sértetlensége érdekében. Mintha az egyik DMA-szórólapot idézné. – Oké. – Remegő kézzel markolom meg a szék két oldalát. Még mindig nem tudok tisztán gondolkodni. – Oké. Akkor mit fogunk tenni? Holló pillantása Tövisre vándorol, ám a férfi még mindig lesüti a szemét. – Máris sokat tettünk, Lena – mondja ismét azon a csiripelő hangon, mire újra érzem az ideges bizsergést a mellkasomban. Valamit elhallgatnak előlem – valami nagyon rossz hírt. – Nem értem – jelentem ki fakó hangon. Pár másodpercnyi súlyos csönd áll be. Aztán Tövis sóhajt egyet, és hátraszól Hollónak. 381

– Mondtam neked, hogy kezdettől be kellett volna vonni. Meg kellett volna bízni benne. Holló nem szól egy szót sem. Egy izom rángatózik az állkapcsában. Ekkor hirtelen eszembe jut a veszekedésük, amit félbeszakítottam az alagsorban, pár héttel a gyűlés előtt. Nem értem, miért nem lehetünk őszinték egymással. Elvileg egy oldalon állunk. Tudod, hogy ez lehetetlen, Tövis. Így lesz a legjobb. Bíznod kell bennem. Te vagy az, aki nem bízol... Rólam vitatkoztak. – Mibe kellett volna engem beavatni kezdettől? – kérdezem, és a bizsergés a testemben súlyos, éles fájdalommá változik. – Tessék! – szól Holló Tövisre. – Ha ennyire el akarod neki mondani, hát tedd! Szúrós hangon beszél, de kiérzem belőle a félelmet. Fél a reakciómtól. – Mit akarsz elmondani nekem? Már nem bírom elviselni... sem a talányos arckifejezéseket, sem a félmondatok áthatolhatatlan hálóját. Tövis a homlokára teszi a kezét.

382

– Oké, szóval... – Hadarva beszél, mintha mielőbb be akarná fejezni a társalgást. – Tévedésből vittek el titeket Juliannel. Véletlen volt. Ez nem szerepelt a tervben. Forróság árasztja el a nyakamat lentről. – Milyen tervben nem szerepelt? – kérdezem, de már sejtem is a választ: a DMA tervében. Már rá is vágom hangosan, de Tövis ugyanebben a pillanatban egészen mást mond: – A mi tervünkben. Kattog a csend. Egy, kettő, három, négy. Számolom a másodperceket, nagy levegőt veszek, behunyom a szemem, majd ismét kinyitom. – Tessék? Tövis elvörösödik. – Mi terveztük meg az egészet. Az Ellenállás. Újra csend lesz. Vastag porréteget érzek a torkomban és a számban. – Nem... nem értem. Tövis még mindig kerüli a tekintetemet. Végigfuttatja ujjait az asztal szélén, előre-hátra, előre-hátra. – Mi fizettük meg a Dögevőket, hogy rabolják el Juliant. Vagyis az Ellenállás. A mozgalom egyik vezéralakja DMA-ügynökként tevékenykedett... bár ez nem számít. A Dögevők pénzért bármire hajlandók, és attól függetlenül, hogy egy ideje a DMA-tól kapják a fizetésüket, még megvásárolhatóak a szolgáltatásaik. 383

– Julian... – Bénultság vesz erőt a testemen. – Engem miért vittek el vele együtt? Tövis csak egy századmásodpercig habozik. – A te fogva tartásodért is fizettünk nekik. Azt mondtuk nekik, hogy Juliannel van egy lány is. Hogy mindkettőtöket be kell zárniuk. – És ők azt hitték, váltságdíjat kapnak értünk – mondom. Tövis bólint. Idegennek hallom a saját hangomat, mintha messziről érkezne. Alig kapok levegőt. Csak ennyit sikerül kinyögnöm: – Miért? Holló mindeközben mozdulatlanul állt, és a földet nézte. Most hirtelen kifakad. – Soha nem voltál veszélyben! Egy pillanatig sem. A Dögevők tudták, hogy ha hozzád érnek, nem kapják meg a pénzt. Visszagondolok az alagútban hallott vitára, amelyben egy másik Dögevő arról győzködte Albínót, hogy ragaszkodjanak az eredeti tervhez. Eszembe jut, mennyire megverték Juliant a biztonsági kódok miatt. Nyilvánvalóan fogytán volt a türelmük. Hamarabb akarták a pénzt. – Egy pillanatig sem voltam veszélyben? – kérdezem. Holló sem néz rám. – Majdnem... meghaltam. – Az indulat forró csápokkal terjed szét a mellkasomban. – Éheztünk! Üldöztek! Juliant félholtra verték! Harcolnunk kellett...

384

– Meg is tettétek. – Holló végre rám néz, és legnagyobb döbbenetemre örömtől csillog a tekintete. – Kiszabadultál, és épségben kihoztad Juliant is. Egy darabig nem tudok megszólalni. Égek, lángolok, izzok, ahogy lassan összeáll bennem a teljes kép, az események értelme. – Ez... ez csak egy próba volt? Egy teszt? – Nem! – tiltakozik Tövis. – Nem, Lena. Értsd meg, teszt is volt benne, de... Ellököm magam az asztaltól, elfordulok a hangjától. Legszívesebben labdává gömbölyödnék. Sikítani akarok, vagy szétverni valamit. s – Te sokkal többet tettél. Sokkal többet segítettél nekünk. Mi pedig próbáltunk vigyázni rád. Nekünk is megvannak odalent az embereink. Szóltunk nekik, hogy gondoskodjanak rólad. Patkányember és Érme. Nem csoda, hogy segítettek. Megfizették őket. Már semmit sem tudok mondani. Nyelni is alig vagyok képes. Minden erőmre szükségem van, hogy egyáltalán talpon maradjak. A bezártság, a félelem, az alagútban megölt testőrök – ez mind az Ellenállás műve. A mi művünk. Egy próba. Újból Holló veszi át a szót, sürgető hangon, akár egy eladó, aki mindenáron meg akar győzni, hogy vásároljak tőle. 385

– Hatalmas dolgot tettél nekünk, Lena. Sokkal többet segítettél az Ellenállásnak, mint hinnéd. – Én semmit sem tettem! – fortyanok fel. – De, mindent te tettél! Julian hihetetlenül fontos volt a DMA-nak. Ő jelképezett mindent, amit a DMA hirdetett. Az ifiszakosztály vezetője volt. Ez már önmagában is hatezer embert jelentett: hatezer kikezeletlen fiatalt. Akik nincsenek meggyőzve. Megfagy az ereimben a vér. Lassan megfordulok. Tövis és Holló is reménykedve néznek rám, mintha arra várnának, hogy felvidulok. – Hogy jön ide Julian? – Ismét összenéznek. Ezúttal tudok olvasni a tekintetükből: nehézkesnek tartják a felfogásomat. Mostanra meg kellett volna értenem mindent. – Az egész Julianról szólt, Lena. – Holló leül az asztalhoz, Tövis mellé. Ők az aggodalmas szülők, és én vagyok a bajkeverő tinédzser, aki bukásra áll valamiből. – Ha ő otthagyja a DMA-t, ha száműzik belőle... – Vagy jobb esetben, ha önként lép ki – vág közbe Tövis, Holló pedig széttárja a kezét, mintha azt mondaná: nyilvánvalóan. – Ha száműzik, vagy magától lép ki, az rendkívül erőteljes üzenet azoknak a kikezeletleneknek, akik eddig követték, vezetőjüknek tartották. Át fogják gondolni, hova is tartoznak... legalábbis egy részük. Alkalmunk lesz a saját 386

oldalunkra állítani őket. Gondolj csak bele, Lena! Ez már elég ahhoz, hogy valami gyökeresen megváltozzon a társadalomban. Hogy elérjük a céljainkat. Lassan forognak az agyam kerekei, mintha jégkéreg burkolná be őket. A reggeli rajtaütés is a terv része volt. Azt hittem, csapdába csaltak, és igazam is volt: az Ellenállás csalt csapdába. Lefizethették a rendőröket és a rendfenntartókat. Elárulták nekik, hol van a lakóbázis, csak azért, hogy elfoghassák Juliant. Én pedig segítettem ebben. Eszembe jut Julian apjának holtsápadt arca a fekete városi autó ablakában. Feszes volt, komor és elszánt. Felidéződik bennem, amit Julian a bátyjáról mesélt – hogy az apja bezárta a pincébe, sebesülten, ahol aztán egyedül kellett meghalnia. Azért büntette meg, mert részt vett egy tiltakozásban. Julian viszont egy ágyban feküdt velem. Ki tudja, milyen büntetés jár ezért? Feketeség lepi el az agyamat. Behunyt szemem előtt megint összeolvad Julian és Alex arca, aztán szétválik, akárcsak az álmomban. Ismét megtörténik. Ugyanúgy az én hibámból. – Lena! – Hallom, ahogy egy szék csikorogva eltávolodik az asztaltól, Holló pedig ott terem mellettem, és átkarolja a vállamat. – Jól vagy? – Hozzunk neked valamit? – kérdezi Tövis. Lerázom magamról Holló karját. 387

– Hagyj békén! – Lena! – búgja Holló. – Gyere, ülj le! – Ismét felém nyújtja a kezét. – Azt mondtam, hogy hagyj békén! – Elhúzódom tőle, hátratántorodom, egyenesen egy széknek. – Hozok egy kis vizet – ajánlja Tövis. Ellöki magát az asztaltól, és elindul egy folyosó felé, amely valószínűleg a raktárhoz vezet. Kis időre hangosabbá válik a beszélgetés: rekedtes, meghitt, csoportos moraj, aztán csend lesz. Annyira remeg a kezem, hogy nem is tudom ökölbe szorítani. Legszívesebben lekevernék egy pofont Hollónak. – Megértem, hogy haragszol – mondja egy sóhajtás után fáradt hangon. – Lehet, hogy Tövisnek igaza volt. Talán már az elején be kellett volna téged avatnunk. – Ti... felhasználtatok engem – köpöm a szavakat mérgesen. – Azt mondtad, segíteni akarsz – közli Holló kertelés nélkül. – Nem. Így nem. – Nem válogathatsz. – Holló újra leül, és az asztalra fekteti a kezét. – Ez nem így működik. Tudom, hogy azt akarja, adjam meg magam, üljek le, értsem meg. De nem fogom. – Mi van Juliannel? – kérdezem, a szemébe nézve, és úgy látom, kissé megrándul az arca. 388

– Ez nem a te problémád – feleli keményebb hangon. – Tényleg? – Felidéződik bennem, ahogy Julian a hajamat simogatta, a melengető ölelése, és ahogy azt suttogta: Tudni akarom. Veled akarom megtudni. – És ha én úgy akarom, hogy az én problémám legyen? Farkasszemet nézünk Hollóval. Fogytán van a türelme. Keskeny, haragos és szoros vonal lett a szájából. – Semmit sem tehetsz érte – közli végül kurtán. – Nem érted? Lena Morgan Jones már nem létezik. Paff! Vége. Nem lehet érte visszamenni. Nem kaphatod vissza. Elvégezted a feladatod. – Szóval, sorsára hagyjuk Juliant? Öljék meg, vagy zárják börtönbe? Holló megint sóhajt, mintha egy elkényeztetett gyerek hisztizne az orra előtt. – Julian Fineman a DMA ifiszakosztályának a vezetője... – kezdi ismét. – Igen, ezt mind tudom! – vágok közbe. – A fejembe vésted, nem emlékszel? Na és akkor mi van? Feláldozzuk az ügy érdekében? Holló szótlanul néz rám. Helyeslő válasz. – Te pont olyan rossz vagy, mint ők! – förmedek rá a torkomat szorongató görcsön keresztül, az undor kemény sziklafelületén át. Ez a DMA mottója: „Egyeseknek meg kell halniuk a társadalom érdekében.” 389

Pont olyanok lettünk, mint ők. Holló újból feláll, és a folyosó felé indul. – Nem okolhatod magad, Lena. Te is tudod, hogy háború van. – Nem fogtad fel? – Ugyanazokkal a szavakkal vágok vissza, amelyeket ő mondott nekem a legelején, a Vadon egyik föld alatti búvóhelyén, Miyako halála után. – Nem mondhatod meg nekem, hogyan érezzek! A lány megcsóválja a fejét. Látom a szánalmat az arcán. – Szóval... te tényleg megszeretted őt? Juliant? Nem tudok válaszolni. Csak bólintok. Fáradtan dörzsöli meg a homlokát, majd ismét sóhajt. Egy pillanatig azt hiszem, megadja magát. Bele fog egyezni, hogy segítsen. Remény ébred bennem. Amikor azonban rám néz, összeszedett és közömbös az arca. – Holnap indulunk északra – jelenti be, és ezzel véget vet a társalgásnak. Julian felmegy miattunk a vesztőhelyre, mi pedig mosolyogni fogunk, és győzelemről álmodunk. Egy közelgő, homályos-vörös győzelemről, mint valami vérszínű hajnalról. A nap további részében ködben bóklászom. Egyik szobából a másikba sodródom. Várakozó, mosolygó arcok fordulnak felém, aztán megint elfordulnak, mert nem 390

ismerem fel őket. Ők is az Ellenállás tagjai lehetnek. Csak egyiküket tudom azonosítani, egy Tövissel egykorú férfit, aki az új személyazonosítóinkat csempészte ki Menedékre. Azt a nőt keresem, aki idehozott, de senki sem hasonlít rá, senki sem beszél az ő hangján. Sodródom és fülelek. A beszélgetésekből azt szűröm le, hogy New Yorktól mintegy harminckét kilométerrel északra lehetünk, egy White Plains nevű város déli határánál. Tőlük lopjuk az áramot. Van világítás, rádió, még egy kávéfőző is. Az egyik teremben sátrak és összetekert hálózsákok fogadnak. Tövis és Holló már felkészült az indulásra. Nem tudom, hány Ellenálló fog csatlakozni hozzánk, de biztos, hogy itt maradnak néhányan. Az étkezőben lévő, összecsukható asztalon és a székeken, valamint a hálóban lévő ágyakon kívül semmilyen bútor nincs sehol. A rádiót és a kávéfőzőt a cementpadlóra rakták, drótkupacok közepére. A nap java részében szól a rádió, hangja halványan lüktet a falakban is; követ, amerre megyek. Julian Fineman... a Delíriummentes Amerika mozgalom Ifjúsági Szakosztályának vezetője, a csoport elnökének a fia... ...maga is a betegség áldozata lett... Minden rádióállomás ugyanazt szajkózza. Szó szerint ugyanaz a beszámoló. ...ma találták meg. 391

...jelenleg házi őrizet alatt áll... Julian... lemondott a pozíciójáról, és visszautasította a kúrát... Egy évvel ezelőtt egyáltalán nem adtak volna hírt erről. Eltitkolták volna, ahogy Julian bátyjának létezését is; ugyanolyan lassan és módszeresen kitörölték volna minden nyilvános adatbázisból. Csakhogy az Incidensek óta sok minden megváltozott. Hollónak egyvalamiben igaza van: ez háború, és a seregeknek jelképekre van szükségük. ...New York Regulációs Bizottsága rendkívüli ülést tartott... ahol soron kívüli határozatot hoztak... a méreginjekció általi kivégzésről holnap délelőtt tizenegy órakor... ...néhányan szükségtelenül szigorúnak ítélik az intézkedést... nyilvános felszólalásokban tiltakozott a DMA és az NYRB ellen... Valami tompaságba süppedek, a semmiben lebegek: már nem érzek semmit. Elszállt a haragom, és a bűntudat is. Teljesen kiürültem. Julian holnap meghal. Én sodortam a végzetébe. Mindvégig ez volt a terv. Nem könnyebbülök meg a tudattól, hogy ha kikezelik, akkor is nagy valószínűséggel meghalt volna. Megbénul, jéggé dermed a testem. Valamikor valaki egy pulóvert adhatott rám, mert azt viselem. Mégsem tudok felengedni. ...Thomas Fineman hivatalos közleményében... 392

A DMA támogatja a regulációs bizottság döntését. Az Egyesült Államok kritikus útelágazáshoz érkezett, és ezentúl nem tolerálhatjuk azokat, akik ártani akarnak nekünk... precedensértékű ítéletre van szükség... A DMA és az Amerikai Egyesült Államok nem lehet engedékeny többé. Túl erős az Ellenállás. Egyre növekszik – a föld alatt, az alagutakban és búvóhelyeken, olyan sötét és nyirkos helyeken, ahova a rendfenntartók keze nem ér el. Ezért véres példát statuálnak a népnek nyilvánosan, fényes nappal. Vacsorára végül eszem pár falatot, de még mindig nem bírok ránézni Hollóra és Tövisre. Feltehetőleg azt hiszik, hogy az evés a megadásom jele. Erőltetetten vidámak, túlzottan is lármásak, viccelődnek, és történeteket mesélnek az asztal körül ülő négy-öt másik Ellenállónak. A rádió hangja így is eljut hozzánk, átszüremkedik a falakon, akár egy kígyó fenyegető sziszegése. ...Sem Julian, sem Thomas Fineman nem adott ki más állásfoglalást... Vacsora után kimegyek az árnyékszékhez: apró sufni tizenöt méterre a főépülettől, egy repedezett, rövid kőút túloldalán. Ez az első alkalom a nap folyamán, hogy kijutok a szabadba, először nézhetek körül. Valami régi raktárépületben kapott helyet a lakóbázis, egy hosszú, kanyargós aszfaltút torkolatánál, amelyet két oldalról erdő 393

övez. Északra egy város fényei sziporkáznak: az lehet White Plains. Délre, a hamvas-rózsaszín esti égbolt alján homályos ragyogásként tűnik fel New York City mesterséges fénykoronája. Hét óra körül járhat az idő, túl korán van még a kijárási tilalom vagy a kötelező áramszünet kezdetéhez képest. Julian is ott van valahol a fényárban, az emberek és épületek kusza halmazában. Vajon fél a holnaptól? Vajon gondol még rám? Hideg szél fúj, de olvadó hó és új rügyek szagát hozza magával. A tavasz illata. A brooklyni lakásunk jut eszembe; Hollóék nyilván átköltöztették ide a holminkat, és azóta talán a rendfenntartók és a rendőrök is feldúlták. Ahogy Holló mondta, Lena Morgan Jones halott, és egy új Lena születik meg, éppen úgy, ahogy minden tavasszal új hajtások pattannak ki a fákon a régi, rothadó gallyak fölött. Fogalmam sincs, milyen lesz. Egy pillanatra élesen belém mar a fájdalom. Olyan sok mindent kellett feladnom! Olyan sok énem és életem volt már! A régi életeim törmelékéből nőttem fel és ki, hátrahagyva mindazokat, akiket szerettem: anyámat, Grace-t, Hanát, Alexet. És most Juliant is. Nem ilyen akartam lenni. Valahol bagoly huhog. Olyan a hangja a sűrűsödő sötétségben, mint egy halk riadó. Ekkor döbbenek rá, mintha egy betonfalnak ütköztem volna: nem ezt akartam. 394

Nem ezért szöktem át a Vadonba, nem ezért akarta Alex, hogy átmenjek. Nem azért, hogy hátat fordítsak azoknak, akiket szeretek, hogy eltemessem őket, hogy keményen és közömbösen építsem újjá magam a holttestükön, mint Holló. Ez a zombik szokása. Nem az enyém. Így is túl sok dolgot hagytam ott. Túl sok mindent adtam fel. A bagoly ismét huhog, ezúttal élesebb, tisztább hangon. Én is tisztábban látok és hallok. A száraz fák nyekeregnek, a levegő mély, többrétegnyi szagot hordoz, morajlás hallatszik a messzeségből, hullámok formájában elcsendesítik, aztán felerősítik. Egy kamion. Eddig csak hallgattam, de nem gondolkodtam. Aztán a sejtelemből bizonyosság lesz: itt van a közelben egy autópálya. Valahogy idejöttünk New York Cityből a furgonnal, vagyis ugyanazon az úton vissza is lehet menni. Nem kell Holló és Tövis segítsége. Lehet, hogy Hollónak igaza van Lena Morgan Jonesszal kapcsolatban. Nem létezik többé. De szerencsére nekem nincs is rá szükségem. Visszamegyek a raktárépületbe. Holló még az asztalnál ül, kötegekbe csomagolja az élelmet. A hátizsákunkhoz fogjuk szíjazni, és ha letáborozunk éjszakára, felakasztjuk a faágakra, nehogy elérjék a vadállatok. 395

Ő legalábbis ezt fogja tenni. – Hé! – Túláradó szívélyességgel rám mosolyog, ahogy az egész este folyamán tette. – Eleget ettél? – Többet, mint a közelmúltban bármikor – mondom, egy bólintást követően. Alig láthatóan megrándul az arca. Nem tudtam visszafogni a célozgatást az alagútban töltött ínséges időkre. Rátámaszkodom az asztalra, amelyre kicsi, éles késeket terítettek ki száradni egy konyharuhán. Holló felhúzza a mellkasához az egyik térdét. – Figyelj, Lena! Sajnálom, hogy nem mondtam el korábban. Azt hittem... azt hittem, hogy így minden jobban fog alakulni. – Így jobban bejött a teszt, ugye? Holló gyorsan felnéz rám. Előredőlök, az egyik kés markolatára rakom a kezem. Érzem a bőrömön az anyag felületét és körvonalát. A fekete hajú lány sóhajt, és elfordítja a tekintetét. – Most biztosan utálsz minket – kezdi, de közbevágok: – Nem utállak titeket. Felegyenesedem, magamhoz veszem a kést, aztán a zsebembe csúsztatom. – Tényleg nem? – kérdezi Holló, és egy pillanatra sokkal fiatalabbnak látszik a koránál.

396

– Tényleg nem. – Rám mosolyog apró, feszes, megkönnyebbült mosollyal. Őszinte, de nem meleg mosoly. – Én viszont nem akarok olyan lenni, mint ti. Lekonyul a mosolya. Ott állok, nézem őt, és felmerül bennem, hogy talán most látom utoljára. Éles fájdalom hasogat belülről, mintha kést döftek volna a mellkasomba. Nem tudom, szerettem-e valaha Hollót, de a Vadonban ő adott életet nekem. Anya és nővér is volt egy személyben. Őt is el kell majd temetnem. – Egy nap majd megérted – mondja, és látom rajta, hogy tényleg hisz ebben. Kerekre nyílt szemmel néz rám, nagyon szeretné, ha megérteném: a cél érdekében fel kell áldozni embereket, szépséget csak a halottak hátára lehet építeni. De nem az ő hibája. Holló is sokakat elveszített, sokszor gyászolt, és ő is eltemette magát. Szanaszét szóródtak a darabjai. A szíve ott maradt egy kis kupac csont mellett, egy befagyott folyó partján. A tavaszi olvadáskor majd kibukkannak a földből, akár egy csontvázhajó a vízből. – Remélem, nem – mondom a lehető leglágyabb hangon, és ezzel el is búcsúzom tőle. A hátizsákomba rejtem a kést, és ellenőrzöm, hogy maradt-e még nálam valamennyi a Dögevők raktárából csórt személyazonosító kártyákból. Hasznomra válhatnak. Az egyik tábori ágy mellől felveszek egy széldzsekit, és 397

egy apró, műanyag hátitáskából, amit a másnapi induláshoz már teletöltöttek élelemmel, kiveszek néhány müzliszeletet és tizenkét kisebb ásványvizes palackot. Jó nehézzé válik így a hátizsákom, és még az sem segít, hogy Shhh Könyvét végül kiveszem, és otthagyom. Azt hiszem, soha többé nem lesz rá szükségem. A többi tartalékot azonban nem merem kivenni. Ha sikerül kiszabadítanom Juliant, gyorsan és sokáig kell majd futnunk, és ki tudja, mennyi idő múlva érhetünk el egy lakóbázist. Halkan végiglopózom a raktárépületen ahhoz az oldalsó kijárathoz, amely a parkolóba és az árnyékszék felé nyílik. Csak egy ember mellett haladok el – magas, nyurga, lángvörös hajú férfi, aki csak egyszer mér végig, majd elfordul. Ezt a képességet még Portlandben fejlesztettem ki: besüppedni saját magamba, szinte láthatatlanná válni. Fürgén elsurranok a szoba mellett, amelyben az Ellenállók java része – köztük Tövis is – összegyűlt a rádió körül beszélgetni és nevetgélni. Valaki kézzel sodort cigarettát szív. Másvalaki egy pakli kártyát keverget. Hátulról pillantom meg Tövis fejét, és gondolatban búcsút intek neki. Aztán újból kiosonok az éjszakába, szabadon. New York még mindig ott dereng esti glóriájával az ég déli peremén. Talán egy óra van még hátra a kijárási tilalomig és a város zömét sötétségbe borító áramszünetig. Azután már csak a leggazdagabb emberek, a 398

kormánytisztviselők, a tudósok és a Thomas Fineman-félék használhatnak valami csekélyke elektromosságot. Futásnak eredek az autópálya irányába, és időnként megállok hallgatózni a járművek moraja után. Többnyire csönd van, csak bagolyhuhogást és apró állatok neszezését lehet hallani. Feltűnően szórványos a forgalom. Valószínűleg egyes-egyedül az utánpótlás szállítására használják az utakat. Egyszer csak hirtelen odaérek a hosszú, vaskos aszfaltfolyóhoz, amit a felkelő hold fénye ezüstösre fest. Délnek fordulok, lelassítom a lépteimet, és az arcom előtt ködlő leheletfelhőn keresztül előrenézve, gyalog indulok útnak. Friss, híg és hideg a levegő; minden belégzésnél belemar a tüdőmbe. Ettől függetlenül jó érzést kelt. Az autópálya bal szélén haladok, igyekszem nem túl közel menni hozzá. Helyenként előfordulhatnak ellenőrző pontok, és semmiképpen sem szeretnék őrjáratokba botlani. Durván harminc-harmincöt kilométerre lehetek Manhattan északi határától. Nehéz számon tartanom az időt, de úgy vélem, legalább hat órán keresztül gyalogolok, mielőtt a távolban megpillantom a város szegélyét jelző, magas betonfalat. Nagyon lassan haladok. Nem hoztam elemlámpát, és a hold gyakran elbújik a fejem fölött sorakozó, gubancos falombok mögött, amelyek szorosan összefonódott csontvázujjakra hasonlítanak. Időnként szó szerint ki kell tapogatnom az utat. Szerencsére a jobb kéz 399

felé húzódó autópálya visszatükröz némi fényt, és ezzel valamelyest irányítja a lépteimet. Máskülönben biztosan eltévednék. Portlandet egy olcsó drótkerítés határolta, amiről azt híresztelték, hogy áramot vezettek bele. New Yorkban a határ nagy része betonból épült, tetején szögesdrót hurkokkal és imitt-amott magas őrtornyokkal, amelyekből erős fénypászma világítja meg a túloldal, a Vadon sűrűjét. Még mindig több kilométer választ el a faltól – a fények éppen csak hunyorognak a falombokon keresztül –, mégis leguggolok, és inkább lassú mászással közelítem meg a határt. A legapróbb neszre is hegyezem a fülem. Kétlem, hogy a határnak ezen az oldalán őrjáratoznának. A közelmúltban azonban sok minden megváltozhatott. Az ember soha nem lehet elég óvatos. Egy hosszú, sekély vízmosás húzódik végig az autópályától öt méterre. A fonnyadt levelek vékony rétege még megőrizte az esőkből és az olvadó hóból maradt pocsolyákat. Lemászom a vízmosásba, és hasra fekszem. Így teljesen láthatatlanná válhatok a sofőrök előtt, sőt az őrjáratok előtt is. A nedvesség még az alsóneműmbe is beszivárog, ezért rájövök, hogy kell majd egy rejtekhelyet és pár ruhadarabot keresnem az átöltözéshez, ha Manhattanbe érek. Mocskosán és vizesen óhatatlanul is magamra vonnám a figyelmet a város utcáin. Ezzel azonban ráérek később foglalkozni. 400

Hosszú idő után megint felharsan egy kamion zaja a távolban. Előbukkan a fényszórók fénye a sötétből, és megvilágítja a kavargó ködöt. A hatalmas jármű elrobog mellettem – óriás, fehér kamion, az oldalán egy élelmiszerüzletlánc logójával –, aztán a határ felé haladtában mind jobban összezsugorodik a szemem előtt. Feltámaszkodom a könyökömre. Egy bejárat tűnik fel a határfalon, amelyen keresztül az autóút ezüst nyelvként nyúlik be a városba. Súlyos fémkapu nyújt bebocsátást. Amikor a kamion odaér, két sötét alak jelenik meg az őrbódénál. A reflektorfénnyel a hátuk mögött nem látszanak többnek két, éles szélű, pisztoly alakú rajzfiguránál. Túl messze, vagyok, ezért nem hallom, amit mondanak, de nyilvánvalóan a sofőr papírjait ellenőrzik. Az egyik őr megkerüli és megvizsgálja a kamiont. A csomagteret nem nyitja ki; a szállítmányra nem kíváncsi. Hanyagok. Jól jön most nekem ez a hanyagság. A következő pár órában további öt kamion halad el mellettem. Minden alkalommal megismétlődik a rituálé a bódénál, de csak egyszer, az Exxon feliratú kamionnál fürkészik át a szállítmányt. Várakozás közben tervezgetek. A földhöz lapulva közelítem meg a határfalat, és csak olyankor mozgok, amikor üres az autópálya, a hold pedig felhők masszív tömege mögé bújt. Amikor már csak úgy tizenkét méterre járok a faltól, megint lefekszem, és várok. Annyira közel vagyok, hogy mindkét őr arcát meg tudom 401

nézni, amikor felváltva kilépnek az őrbódéból megvizsgálni egy-egy szállító járművet. Beszélgetések foszlányai ütik meg a fülemet: személyazonosítót kérnek, ellenőrzik a jogosítványt és a forgalmit. A szertartás soha nem húzódik, el három-négy percnél hosszabb időre. Gyorsan kell cselekednem. A széldzsekinél melegebb öltözéket kellett volna felvennem. A hideg viszont ébren tart. Mire felfedezem az első kínálkozó alkalmat, a nap már felbukkan a láthatár vékony, gyapjas, sötét felhői felett. A reflektorok fénye meggyengül a szürkületben, már nem vakít annyira. A fémkapunál legközelebb egy szemétszállító kamion áll meg. Egyik oldalán létra vezet fel a tetejére. Leguggolok, majd marokra fogom a követ, amit korábban vettem magamhoz az árokból. Néhányat pumpálok az ujjaimmal, hogy serkentsem a vérkeringésemet. Az összes tagom fáj a hidegtől. Az egyik őr megkerüli a járművet, és miután befejezte a vizsgálódást, mellkasa elé emeli a puskáját. A másik őr megáll a sofőr ablaka mellett, meleget fúj a kezeire, és felteszi a szokásos kérdéseket: Honnan jön? Hova megy? Felállok, jobb kezembe fogom a követ, és fürgén átverekszem magam a fák között. Gondosan odafigyelve csak azokra a nyirkos, sáros levelekre lépek, amelyek elnyelik a hangokat. A torkomban dobog a szívem; 402

jóformán levegőt sem kapok. Az őrök legfeljebb hat méterre vannak tőlem, jobb kéz felé. Csak egyetlen lehetőségem van. Amikor már elég közel vagyok a falhoz, és pontosan tudok célozni, felemelem a követ, és teljes erőből hozzávágom az egyik reflektorhoz. Apró robbanással törik szét, üvegcsörömpölés hallatszik. Rögvest elindulok visszafelé, visszakanyarodom az árokba. Az őrök megpördülnek. – Mi a fene? – kérdezi az egyik, és odafut a megrongált lámpához. A vállára teszi a puskáját. Imádkozom, hogy a másik őr is kövesse. Ő azonban habozik: egyik kezéből a másikba rakja a fegyverét, egyik lábáról a másikra áll. Aztán köp egyet. Menj, menj, menj! – Várjon itt! – szól rá a sofőrre, majd végre ő is otthagyja a szemétszállító kamiont. Elérkezik az alkalom. Amíg az őrök a törött lámpával foglalkoznak, tizenkét méterrel arrébb, a fal tövében, rézsútos útvonalon, az anyósülés felől megközelítem a kamiont. Összegörnyedek, a lehető legkisebbre húzom össze magam. Nem kockáztathatom meg, hogy a sofőr meglásson a visszapillantó tükörben. Húsz iszonyatos másodpercig ott állok az autóúton, teljesen kiszolgáltatva, a korábban oltalmat biztosító fák és göcsörtös, barna bokrok nélkül. Ekkor felrémlik bennem a Vadonba tett első 403

kirándulásom emléke. Visszagondolok rá, milyen csupasznak éreztem magam ott fent, a kerítésen Alexszel – nyers és rémült voltam, mintha felvágták volna a testemet. Három, kettő, egy méter. Felhúzom magam a létrára. A fém megfagyasztja az ujjaimat, szinte harapja a bőrömet. A tetőre felérve teljesen lelapulok, hozzányomom a hasam a madárpiszkos, rozsdás fémfelülethez. Még a fémanyagnak is gusztustalan, édeskés szaga van, mint az erjedt hulladéknak. Évek óta szivároghat kifelé a belső térből. A széldzsekim felhajtója alá fúrom az orrom, nehogy köhögni kezdjek. A jármű teteje enyhén homorú, kétoldalt pedig öt centi vastag fémkorlát szegélyezi. Ez azt jelenti, hogy ha elindulunk, nem fogok leesni. Remélem. – Hé! – kiáltja a sofőr az őröknek. – Átengednek, vagy sem? Időre megyek. Az őrök nem felelnek azonnal. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire felharsannak a kamionhoz visszatérő léptek, és az egyik őr megszólal: – Rendben van, mehet! A fémkapu kinyílik, a kamion elindul. Ahogy felgyorsul, hátrafelé csúszom, aztán sikerül a fémkorlát alá becsúsztatnom a kezem és a lábam, és megkapaszkodnom. Felülről úgy nézhetek ki, mint egy gigantikus tengeri csillag, amely rátapadt a kamion tetejére. A fejemnél süvítő szél szinte csípi a szememet. A metsző hideg a közeli Hudson folyó vizének szagát hozza magával. 404

Balra, nem messze az autópályától, feltűnik a város: reklámplakátok, szétszerelt közlekedési lámpák és csúf bérházak, amelyek a láthatár felé fordítják szürke, sebhelyes arcukat. A kamion továbbzörög az úton, én pedig minden erőmmel kapaszkodom, nehogy átbucskázzak valahogy a korláton, és az aszfalton találjam magam. Most már szenvedek a hidegtől; ezernyi tű szurkálja az arcomat és a kezemet, és be kell hunynom könnyező szemem. Lassan születik meg a reggel a sötétségből. A horizonton lévő vöröses izzás hamarosan parázslásba fordul, majd ellobban a gyapjútakaró-szerű felhőréteg mögött. Szemerkélni kezd az eső. A cseppek apró üvegszilánkokként hasogatják az arcomat, a kamion teteje pedig egyre csúszósabbá válik. Mind nehezebb kapaszkodni. Aztán szerencsére lelassítunk, és végül lekanyarodunk az autópályáról. Még mindig nagyon korán van, a legtöbb utca néma és mozdulatlan. Keskeny utcákon haladunk tovább, magas kő- és acélfalak közti kanyonokban. Bérházak tornyosulnak fölém, irdatlan ujjakként mutatnak az ég felé. A nyitott ablakokon át egyre több helyről szűrődik ki ételszag, amely lassan összekeveredik a benzin és a füst szagával. Sok-sok millió ember közelségét érzem. Itt kell leszállnom. Amikor a kamion megáll egy piros lámpánál, lelépdelek a létrán, végignézek az utcán, hátha figyel valaki, aztán 405

leugrom a járdára. A szemétszállító folytatja nehézkes útját, én pedig ugrándozom néhányat, hogy visszatérjen az élet megdermedt lábamba. Meleget fújok az ujjaimra. 72. utca. Julian azt mondta, hogy a Charles Streeten lakik, amely még jóval beljebb van, a belváros felé. A fényből ítélve nemsokára hét óra lehet, vagy talán pár perccel már el is múlt. A vaskos felhőrétegek miatt nehéz pontosabban megállapítani. Nem kockáztathatom meg, hogy felszálljak egy buszra: sáros és madárürülékes a ruhám. Visszakanyarodom a West Side Highway irányába, majd az északról dél felé futó sétálóutcán keresztezem a Hudson folyóval párhuzamosan futó, hosszú, gondozott parkot. Itt könnyebb lesz elkerülni az embereket. Senki sem sétál erre ilyen korán, esőben. Ekkor már marja a szememet a kimerültség, és ólomsúlyúnak érzem a lábam. Minden lépés gyötrelem. Ugyanakkor tudom, hogy minden lépés közelebb visz Julianhez és a lányhoz, akivé válni akarok. A hírekben nemegyszer láttam már Finemanék házát, és miután elérem a West Village keskeny útlabirintusát – amely fele sem annyira szabályozott, mint Manhattan többi része, így némileg meglepő lakóhelyválasztás Thomas Finemantől –, rövid idő alatt megtalálom. Még mindig zuhog, a víz cuppogni kezd az edzőcipőmben. Finemanék városi rezidenciáját semmi mással nem lehet összetéveszteni. A tömb legnagyobb épülete, és az 406

egyetlen, amit magas kőkerítés vesz körül. A barna folyondárral beszőtt vaskapun keresztül látni lehet a házhoz vezető ösvény egy részét, valamint egy javarészt sárba fulladt, barna kis udvart. Végigmegyek az utcán, és közben életjelekre várok a ház felől, csakhogy az összes ablak sötét. Ha vigyáznak is Julianre őrök, azok is odabent vannak. Öröm hulláma fut végig rajtam, amikor meglátom a falfirkát a kőkerítésen: Gyilkos. Hollónak igaza volt: az Ellenállás napról-napra erősödik. Még egyet fordulok a tömb körül, és alaposan szemügyre veszem az egész utcát. Lent, az aszfalton és fent, az ablakokban is szemtanúkat, hangos szomszédokat, problémákat és menekülőutakat keresek. Bár átáztam, hálásan fogadom az esőt. Megkönnyíti a dolgomat. Legalább senki sem dugja ki az orrát az utcára. Odalépek Finemanék vaskapujához, próbálva elnyomni magamban az elektromosan zümmögő idegességet. Számzárat telepítettek rá, ahogy Julian is említette: egy kis LCD kijelzőn világít a kérés, hogy adjam meg a PIN kódot. Kis ideig földbe gyökerezett lábbal állok a lenyűgözően elegáns rezidencia előtt, tudomást sem véve az esőről és a szívem ideges rángatózásáról. Csupa gyönyörű, zizegő, elektromos felszerelés és távirányító – miközben az ország lakosságának fele sötétben és bezártságban, hőségben és hidegben tengeti életét, és maradékokat eszik, akár a kidobott csontot rágcsáló kutyák. 407

Ekkor jut eszembe először, hogy talán ez lehet az egésznek a célja, a falaknak és határoknak, a procedúrának és a hazugságoknak: egy mind erősebben összeszoruló ököl. Azok számára, akik pénzelik az öklöt, káprázatos és fényűző lehet ez a világ. Engedem, hogy összetömörüljön bennem a gyűlölet. Ez is segíteni fog. Julian azt mondta, hogy a biztonsági kódokra utaló jeleket itt is bevésték a kapu köré. Nem tart sokáig kitalálnom az első három számot. A kapu tetejére valaki egy kis fémtálat erősített, rajta egy vésett idézettel Shhh Könyvéből. „Boldogok azok, akiknek helyük van; bölcsek, akik az utat követik; áldottak, akik engedelmeskednek a szónak.” Híres mondás; véletlenül éppen Magdalena Könyvéből származik, abból a részből, amit magam is nagyon jól ismerek. Engem is így hívnak. Sokszor forgattam azokat a fejezeteket, az anyámat kerestem bennük, hogy miért adta nekem pont ezt a nevet, milyen üzenetet akart átadni vele. 9. Könyv, 17. Mondás. Bepötyögöm a 917-et a billentyűzeten. Ha jól gondolkodom, akkor már csak egy számot kell hozzáadni. Már kezdeném találomra ütögetni a gombokat, amikor valami megvillan a kertben, és elvonja a figyelmemet. Négy fehér papírlampiont aggattak fel a verandára, rajtuk a DMA logójával. Ide-oda fityegnek a szélben, az egyik majdnem le is szakadt már. Furcsán lóg, 408

mint egy félig levágott fej, és ütemesen kopog a bejárati ajtón. Ha nem volna rajtuk a DMA-logó, úgy néznének ki, mint egy gyerekzsúr dekorációja. Sehogy sem illenek a masszív kőverandára, a sivár udvar mögé. Ez is egy jel lehet. 9174. A kapu kattan egyet, a zár eltolódik, én pedig besurranok. Miután becsuktam magam mögött a kaput, fürgén átszaladok az udvaron, és mindent megfigyelek, amit csak lehet. Ötszintes épület, legalul földbe süllyesztett alagsor, behúzott függönyök, sötétség mindenütt. Nem is vesződöm a bejárati ajtóval. Biztosan zárva van, és ha valóban tartózkodnak őrök a házban, minden bizonnyal az előtérben lesznek. Ezért megkerülöm a ház oldalát, és találok egy földbe süppedt betonlépcsőt, ami egy horpadt faajtóhoz vezet. Az alagsor bejárata. Be lehetne látni a téglafalban kialakított apró ablakon keresztül, de nehéz, vastag redőny védi az üveget. A terep előzetes felmérése nélkül kell bemennem, és csak imádkozhatok, hogy ennél a bejáratnál ne találkozzak őrökkel. Az alagsor ajtaja is be van zárva, ám a kilincs régi és meglazult. Nem nehéz felfeszíteni. Térdre esem, és előkapom a késemet. Tövis egyszer megmutatta, hogyan kell egy borotvapenge éles sarkával kinyitni a zárakat, én pedig nem árultam el neki, hogy ezt a képességet már évekkel korábban tökéletesítettük Hanával. A szülei a 409

kamrába zárva tartották a süteményeket és egyéb édességeket. Beillesztem az ajtó és az ajtókeret közé a kés hegyét. Nem kell sokáig csavargatnom, hogy elengedjen a zár. Bedugom a kést a széldzsekim zsebébe – most már kéznél kell lennie –, nagy levegőt veszek, és leosonok az alagsorba. Nagyon sötét van. Először a szagok tűnnek fel: frissen mosott ruha, citrusos illatú törülközők és lepedők. A második legfeltűnőbb dolog a csend. Nekitámaszkodom az ajtónak, és megvárom, amíg a szemem hozzászokik a homályhoz. Lassan alakot öltenek a tárgyak: egy mosó- és egy szárítógép a sarokban, a helyiségben keresztbe-kasul felfüggesztett szárítókötelek dzsungele. Azon tanakodom, hogy ide zárhatták-e be Julian bátyját. Lehet, hogy itt halt meg egyedül, összegömbölyödve a betonpadlón, csöpögő lepedők alatt, nyirkos, mosószeres szaggal az orrában. Gyorsan kitörlöm az agyamból a szörnyű képet. A harag csak egy bizonyos pontig hasznos. Utána agresszív indulat lesz belőle, ami könnyen óvatlanná teheti az embert. Kifújom a levegő egy részét. Senki sincs idelent – érzem az ürességet. Átmegyek a mosókonyhán, félrehajolok a kötélre csipeszelt férfialsónadrágok elől. Átsuhan a fejemen a gondolat, hogy talán Julian alsói is közöttük vannak. 410

Elképesztő, milyen ostobaságok jutnak az ember eszébe, ha fél. A mosókonyha mögött egy háztartási kellékekkel telezsúfolt kamra tűnik fel, azon túl pedig a földszintre vezető falépcső. Lassú mászással kezdem meg az utamat felfelé, mert a meghajlott lépcsőfokok könnyen megnyikordulhatnak. A lépcső tetején egy ajtó fogad. Megállok hallgatózni. Némaság uralkodik a házban. Libabőrös leszek a feszültségtől és a szorongástól. Itt valami nagyon nincs rendjén. Túl könnyen bejutottam, őröknek és rendfenntartónak kéne itt lenniük. Lépteket kéne hallanom, beszélgetés hangjait, nem csak a halotti csendet, amely vastag paplanként burkol be mindent. Amikor kinyitom az ajtót, és kilépek a folyosóra, szinte ökölcsapásként ér a felismerés: mindenki elment már. Elkéstem. Már hajnalban elvihették Juliant, és kiürült a ház. Mégis kényszert érzek, hogy átkutassak minden szobát. Valamiféle pánik duzzad fel bennem – elkéstem, elvitték, vége –, és csak úgy tudom visszatartani, ha mozgok, továbbsurranok a szőnyegekkel borított padlón, átnézek minden szekrényt. Hátha Julian ott bujkál valamelyikben. Átfésülöm a nappalit is,– amely bútorfényező szagát árasztja. A nehéz függönyöket behúzták, hogy a járókelők ne lássanak be. Egy régi stílusú konyhát fedezek fel, meg 411

egy elegáns étkezőt, amelyet mintha soha nem is használtak volna. A fürdőben émelyítően erős levendulaszag csap orrba, és egy kisebb fülkében megpillantom a valaha látott legnagyobb tévéképernyőt. A dolgozószoba zsúfolásig tele van DMA-szórólapokkal és egyéb kúrapárti propagandaanyagokkal. Távolabb a folyosón egy újabb zárt ajtót találok. Felidézem, amit Julian mondott Mr. Fineman másik irodájáról. Itt tarthatják a betiltott könyveket. Odafent három hálószobát alakítottak ki. Az első használatlan, steril, de dohszagú. Ösztönösen érzem, hogy egykor Julian bátyjának hálószobája lehetett, és a halála óta senki sem járt benne. Élesen beszívom a levegőt, amikor Julian szobájába lépek. Tudom, hogy az övé, érzem az illatát. Bár fogolyként tartották itt, nem látom küzdelem nyomait. Teljesen megadhatta magát. Még az ágyat is bevetette; a puha, kék takarókat lazán hajtogatta rá a zöld-fehér csíkos lepedőre. Egy pillanatra ellenállhatatlan késztetést érzek rá, hogy bemásszak az ágyába, és sírjak. Magamra szeretném húzni a takarót, ahogy a karját is engedtem a derekam köré fonódni Menedéken. Résnyire nyitva van a szekrénye: kopott farmerek, konzervatív ingek akasztókon. Hajmeresztő ez a rend. Az emberek bevetik az ágyukat, felakasztják és összehajtogatják a ruháikat még egy olyan 412

feje tetejére fordult világban is, ahol háború és őrület tombol. Nem lehet másképp. Egy még nagyobb szoba következik két, egymástól több méter távolságban elhelyezett franciaággyal. A szülői háló. Megpillantom magam az egyik ágy fölött lógó tükörben, és hátrahőkölök. Sápadt vagyok, a bőröm kifeszült a járomcsontomon, koszos az arcom és a ruhám is. A hajam kibolyhosodott az esőtől. Úgy nézek ki, mint aki egy elmegyógyintézetből szökött meg. Kutatni kezdek Mrs. Fineman ruhái között, és találok egy puha kasmírsálat meg egy tiszta, fekete farmernadrágot. Nagyon bő a derekamon, de övvel egész normálisan néz ki rajtam. Kiveszem a kést a hátizsákomból, majd egy pólóba göngyölöm, hogy biztonsággal tudjam elrejteni a széldzsekim zsebében. A többi ruhámat a szekrény hátsó részébe rejtem, a cipős rekesz mögé. Megnézem az órát az éjjeliszekrényen. Reggel fél kilencet mutat. Lefelé menet a lépcsőn felfedezek egy könyvespolcot a folyosó egyik beugró fülkéjében. A legfelső polcon egy kakas szobra. Fogalmam sincs, mi üt belém, vagy miért fontos ez, mégis szeretném tudni, hogy Thomas Fineman megtartotta-e a második dolgozószobája kulcsát a fia ballépése óta. Úgy vélem, ő az a fajta ember lehet, aki a lelepleződés után is ugyanott tartja a kulcsot. Bízik abban, 413

hogy a verés elég elrettentő büntetés volt. Próbaként fogná fel, illetve további büntetésként, hiszen valahányszor Julian ránézne a szoborra, bűntudattal és fájdalommal emlékezne vissza az esetre. Maga a polcos szekrény nem különösebben nagy, és a legfelső polc sincs annyira magasan – Julian most már biztosan elérné szék nélkül is –, nekem viszont fel kell állnom egy lábtartóra, hogy elérjem a kakast. Amikor közelebb húzom magamhoz, valami megcsörren a belsejében. Lecsavarodik a feje, a fémkulcs pedig a tenyerembe pottyan. Ebben a pillanatban léptek tompa neszei ütik meg a fülemet, és valaki megszólal: – Igen, igen, pontosan. A szívverésem is eláll pár másodpercre: Thomas Fineman hangja. A folyosó végében nyíló előtér túloldalán megremeg a kilincs, ahogy elfordítja a kulcsot a zárban. Ösztönösen leugrom a lábtartóról, markomban a kulccsal, és a bezárt ajtóhoz rohanok. Pár másodpercig ügyetlenkedem, mielőtt a zárba illesztem, és közben hallom, hogy kinyílik a bejárati ajtó két zárja. Rémülten megdermedek a folyosón, az ajtó pedig résre nyílik. Aztán Fineman folytatja: – A fenébe! – Szünet. – Nem, Mitch, nem rád mondtam. Elejtettem valamit. 414

Ezek szerint telefonon beszél. Mialatt megáll, lehajol, és felveszi, amit leejtett, sikerül elfordítanom a kulcsot a zárban, és gyorsan besurranok a titkos irodába. Valószínűleg az utolsó töredék másodpercben csukom be az ajtót, mielőtt a bejárati ajtó is bezárul; akár egy dupla szívdobbanás. Aztán a léptek végigdöngenek a folyosón. Elhátrálok az ajtótól, mintha attól félnék, hogy Fineman megérzi a szagomat. Nagyon sötét van odabent; teljesen behúzták a súlyos bársonyfüggönyöket, éppen csak egy vékonyka szürkés fényszalag tud betörni közöttük. A könyvekből és műalkotásokból álló tornyok úgy magasodnak a plafon felé, mint valami kicsavart totemoszlopok. Beleütközöm egy íróasztalba, gyorsan megpördülök, és éppen az utolsó pillanatban kapok el egy nehéz, bőrkötéses könyvet, mielőtt a földre puffanna. Fineman megáll a titkos dolgozószoba ajtaja előtt. Majdnem elájulok. Remeg a kezem. Nem emlékszem, hogy visszaraktam-e a kakas fejét. Jaj, kérlek, kérlek, kérlek, menj tovább! – Aha! – mondja a ház ura a telefonba. Kemény, éles hangon beszél, nem azon a vontatott, nyomatékosan buzdító hangon, amit a rádióinterjúkban és a DMAgyűléseken használ. – Igen, pontosan. Délelőtt tíz óra. Ez már el van döntve. Megint hallgat egy kicsit, majd egy kérdésre válaszol. 415

– De hát nincs más választásom, nem igaz? Hogy nézne ki, ha most kérvényt nyújtanék be? A neszek eltávolodnak a lépcső felé. Kifújom a levegőt, de még mindig nem merek mozdulni. Félek, hogy ismét beleütközöm valamibe, és feldöntök egy könyvtornyot. Inkább földbe gyökerezve állok, amíg Fineman végig nem megy a lépcsőn. – Megvan – mondja, aztán egyre halkul a hangja. Elmegy. – 18. és 6. sarka. Északkeleti Kórház. Tompán hallom a bejárati ajtó nyílását és csukódását, és megint rám borul a csend. Pár percig még várok, mert meg akarok győződni róla, hogy egyedül vagyok a házban, és Fineman nem jön vissza valamiért. Annyira izzad a kezem, hogy alig tudom a helyére tenni a könyvet. Hatalmas kötet, aranybetűs címmel. Egy tucat hasonló könyv mellől esett le. Úgy sejtem, valami enciklopédia lehet, de aztán meglátom a gerincén díszelgő feliratot: KELETI TENGERPART, NEW YORK – TERRORISTÁK, ANARCHISTÁK, ENGEDETLENEK. Hirtelen úgy érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Leguggolok, és közelebbről is megvizsgálom a könyvek gerincét. Rájövök, hogy nem is könyvek, hanem nyilvántartások: a legveszélyesebb bűnözők gyűjteménye, akiket az Egyesült Államokban börtönbe zártak. Terület és börtönrendszer szerint csoportosították őket. 416

Mennem kéne. Fogytán az időm, meg kell találnom Juliant, habár lehet, hogy már túl késő. Ugyanakkor egy másik, hasonlóan erős késztetés sem hagy nyugodni: az anyámat is meg akarom találni, látni akarom a nevét. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy szerepel-e a nyilvántartásban, noha sejtem, hogy igen, elvégre tizenkét évig raboskodott a Hatos Kórteremben, a legveszélyesebb ellenszegülőknek és politikai agitátoroknak fenntartott, egyszemélyes cellában. Nem tudom, miért érdekel annyira. Az anyám már megszökött onnan. Addig-addig kaparászta és véste a falakat, évtizedeken keresztül, hogy végül lyukat fúrt magának, mint egy kisállat. Most pedig szabadon kószál valahol. Láttam álmomban egy örökké napfényes és zöld mezőn szaladni a Vadonban, ahol bőven volt mit ennie és innia. Muszáj látnom a nevét. Nem tart sokáig megtalálni a Keleti Tengerpart, Maine – Connecticut fejezetet. A könyv ötven oldalon keresztül sorolja azokat a politikai foglyokat, akiket az elmúlt húsz évben a portlandi Kriptába zártak. Nem ábécésorrendben, hanem bekerülési dátum szerint rendezték a neveket. Kézzel, sőt helyenként alig olvasható macskakaparással írták le az adatokat. A listát a jelek szerint nagyon sokan böngészték már. 417

Közelebb kell mennem az ablakhoz, hogy a vékony fénypászmában tudjak olvasni. Remeg a kezem, ezért inkább leteszem a könyvet egy másik asztalkára – ami szintén zsúfolásig tele van könyvekkel, tiltott címekkel a kúra előtti időkből. Annyira lefoglal a nevek listája – mind mögött egy személy, egy élet, amit magukba szívtak a zárkák kőfalui –, hogy elsiklom a többi részlet fölött. Nem sok megkönnyebbülést okoz a tudat, hogy egyeseknek sikerült megszökniük a Kripta lebombázása során. Gyorsan megtalálom az évet, amikor az anyámat elvitték – akkor lettem hatéves, akkor hitették el velem, hogy meghalt. Öt-hat oldalon ível át a lista, körülbelül kétszáz névvel. Végighúzom az ujjamat az oldalon lefelé, és ok nélkül szédelegni kezdek. Tudom, hogy ott lesz a neve. Most már azt is tudom, hogy biztonságban van. Mégis látnom kell; énjének egy része ott él a neve kifakult tintavonásaiban. Azok a tollvonások vették el az életét – és vele együtt az enyémet is. Aztán megpillantom. Elakad a lélegzetem. Szabályos, nagy, elegáns betűkkel írták le, mintha a nyilvántartást vezető élvezte volna az „l” és „a” betűk hurkainak formálását: „Annabel Gilles Haloway. Kripta. Hatos Kórterem, Egyszemélyes Cella. 8-as Szintű Agitátor.”

418

A szavak után számok következnek: a fogoly nyilvántartási száma. Ez is szép, szabályos betűkkel van leírva: „5996”. Alagútszerűen beszűkül a látóterem, és a számot valami irdatlan fénysugár világítja meg. Minden más fekete ködben vész el. 5996. Ez volt rátetoválva arra a nőre, aki megmentett Menedéknél. A gázálarcos nőre. Ő volt az anyám. Visszatérnek az emlékeim, de töredékesek maradnak, mint az össze nem illő kirakósdarabok. Felidéződik bennem halk, kétségbeesett hangja, amiben bujkált még valamilyen érzés. Talán esdeklés. Vagy szomorúság. Ahogy megérintette az arcomat... én pedig lecsaptam a kezét. Egyre csak a nevemet hajtogatta. Felrémlik a magassága is. Alacsony volt, mint én, nem lehetett több százhatvanhárom centinél, holott gyerekkori emlékeim magasnak őrizték meg. Hatéves koromban láttam utoljára. Persze hogy sokkal magasabbnak láttam akkor. Két szó csapkodja a lelkemet, a testem belső részeit, mint holmi kaparászó, forró kezek: lehetetlen és anya. A bűntudat és a kavargó hitetlenség szinte darabokra cincál, mintha szétfolyna a hasamban minden. Nem ismertem fel. Mindig azt hittem, azonnal fel fogom ismerni. Pont olyannak képzeltem, ahogy az emlékeimben és az álmaimban élt – hebrencsnek, vörös hajúnak, 419

kacagósnak. Úgy hittem, szappan és citrom illatát fogja árasztani, és a keze lágy és puha lesz a kézkrémtől. Most már persze belátom, milyen ostoba voltam. Több mint egy évtizedet töltött el a Kripta egyik cellájában. Megváltozott, megkeményedett. Gyorsan összecsapom a könyvet, mintha ez segítene. Mintha az anyám neve csak egy fürge rovar lett volna az oldalak között, és ezzel végezhetnék vele; visszahessegethetném anyámat a múltba. Ez lehetetlen. Képtelenség. A sok reménykedés, bizakodás, sóvárgás után egyszer csak ilyen közel kerültünk egymáshoz. Meg is érintett. Aztán mégis úgy döntött, hogy nem fedi fel magát. Elment. Hányinger kerülget. Vakon tapogatózom ki a házból a folyosón át a szemerkélő esőbe. Nem gondolkodom, alig kapok levegőt. A hideg levegő csak akkor kezdi kitisztítani a ködöt az agyamból, amikor a 6. sugárútnál járok, jó pár háztömbnyire Finemanék házától. Akkor döbbenek rá, hogy még mindig a titkos dolgozószoba kulcsát szorongatom. Elfelejtettem bezárni. Azt sem tudom, hogy a bejárati ajtót bezártam-e – lehet, hogy tárva-nyitva hagytam mindent. Mindez azonban már nem számít. Semmi sem számít. Túl késő van ahhoz, hogy segítsek Julianen. Már nem tehetek mást, mint hogy tehetetlenül végignézem a halálát. 420

A lábam elvisz a 18. utcáig, ahol Thomas Fineman végignézi a fia kivégzését. Lehajtott fejjel gyalogolok, de közben az ujjaim a széldzsekim zsebébe dugott kés markolatára fonódnak. Lehet, hogy a bosszúhoz még nincs túl késő. Az Északkeleti Kórház a ritka szemrevaló laborkomplexumok egyike. Kőhomlokzatán csigavonalakkal díszített erkélyek tűnnek fel, és csak egy diszkrét bronztábla hirdeti a vaskos faajtó fölött, hogy az épület egészségügyi intézményt rejt. Korábban bank vagy postahivatal lehetett, még akkortájt, amikor nem szabályozták szigorúan a pénzköltést, és az emberek szabadon kommunikálhattak a határok nélküli városok között. Impozáns, jelentőségteljes benyomást keltő épület. Nem is csoda: Julian Finemant nem fogják hétköznapi emberek mellett kivégezni, egy jellegtelen kórházban vagy a Lerakó egyik kórházi szárnyában. A Finemaneknek mindenből a legjobb jár, még az életük végén is. Végre eláll az eső, én pedig megtorpanok a sarkon, és behúzódom az egyik közeli ház bejáratának boltíve alá. Fürgén átnézem a Dögevőktől ellopott személyazonosítókat. Sarah Beth Millert választom ki, aki eléggé hasonlít hozzám korban és megjelenésben, aztán a késem hegyével beleszúrok a kártyába ott, ahol a magassága szerepel – százhetvenkét centi –, hogy ne tudják 421

elolvasni. Aztán nekilátok megkarcolgatni az azonosító számot a fénykép alatt. Kétségem sincs felőle, hogy a szám már érvénytelen, és Sarah Beth Miller halott. Lesimítom a hajamat, és imádkozom, hogy legalább félig annyira látszódjak rendes, hétköznapi lánynak, mint a kártya egykori tulajdonosa. Aztán bemegyek a kórházba. A várótermet is ízlésesen rendezték be. Zöld plüssszőnyeg és mahagónibútorzat fogad. Az egyik sarokban hatalmas óra pöffeszkedik a falon, antik vagy utánzat. Halkan ketyeg, ütemesen leng az ingája jobbrabalra. Egy jókora íróasztalnál, amely nyilván regisztrációs célokat szolgál, egy nővér ül, mögötte pedig kisebbfajta iroda ajtaja tárul fel. Egy fémszekrény magasodik az irodában, benne tömérdek iktatófiók a betegdossziék számára. Egy másik íróasztal és egy kávéfőző is társul hozzá, utóbbi félig teli kiöntővel. Ugyanakkor sem az óra ketyegése, sem a drága bútor látványa, sem a frissen főtt kávé illata nem tudja elterelni a figyelmet az átható kórházi fertőtlenítőszerszagról. A terem jobb oldalán kétszárnyú ajtó tűnik fel kerek bronzkilinccsel. Bizonyára ott lehet bejutni a laborokba, vagyis azokba a helyiségekbe, ahol a procedúrát végzik. – Segíthetek? – kérdezi a nővér. Odamegyek hozzá, mindkét kezemet a pultra helyezem, és megpróbálom a lehető legnyugodtabb és legmagabiztosabb arcot magamra erőltetni. 422

– Beszélnem kell valakivel. Nagyon sürgős. – Egy kezelésről van szó? ^ A nővérnek hosszú, tökéletesen oválisra reszelt körmei vannak, az arca viszont a drabális, lelógó állkapoccsal egy bulldogot juttat eszembe. – Igen. Vagyis nem. Vagyis olyasmi, igen. – Menet közben találom ki az ürügyet. – Nem az én kezelésemről van szó, hanem bejelentést kell tennem. – Suttogva folytatom. – Törvénytelen tevékenység. Azt hiszem... azt hiszem, a szomszédom megfertőződhetett. A nővér dobolni kezd a pulton a körmeivel. – Ilyenkor az a helyes eljárás, hogy hivatalos feljelentést tesz a rendőrségen. Elmehet a városi rendfenntartó állomásra is... – Nem! – vágok közbe. Az asztalon összekapcsolt bejelentkezőlapok hevernek. Átfutom az orvosok, páciensek és problémák neveit – alvászavar, rémálmok, kedélyhullámzás, influenza –, majd találomra kiválasztok egy nevet. – Dr. Branshaw-val kell beszélnem. – A doktor úr páciense? – kérdezi, és megint dobol a körmeivel. Unalom tükröződik az arcán. – Dr. Branshaw tudni fogja, mi a teendő. Nagyon fel vagyok dúlva. Meg kell értenie. Ott élek, abban a háztömbben. A húgom pedig... még kikezeletlen. Rá is 423

tekintettel kell lennem. Nincs valami... tudom is én... védőoltás, amit be lehetne neki adni? A nővér sóhajt. A számítógépe monitorja felé fordul, majd leüt néhány billentyűt. – Dr. Branshaw-nak nincs szabad helye a mai napra. Az összes szakorvosunk naptára tele van. Egy kivételes helyzet adódott a kórházban, ami miatt... – Igen, tudom. Julian Fineman. Tudok róla mindent – legyintek a kezemmel. A nővér összevont szemöldökkel néz rám. – Honnan tud arról, hogy... ? – Az összes rádió ezt szajkózta. – Kezdek belejönni a szerepembe. Én vagyok az egyik politikus gazdag, elkényeztetett lánya, a DMA egyik rangidős tagja. Olyasvalaki, aki mindenáron, minden helyen végigviszi az akaratát. – Persze, gondolom, jobban szerették volna titokban tartani az eseményt. Nem akarták, hogy a sajtó tolongjon az épületben. Nyugodjon meg, a helyet nem mondták be sehol. De vannak barátaim, akiknek a barátai... tudja, hogy megy ez. – Előredőlök, mindkét kezemmel az asztalra támaszkodom, mintha a legjobb barátomnak árulnék el egy titkot. – Szerintem azért egy kicsit sántít ez a dolog, nem? Ha dr. Branshaw már korábban kikezeli Juliant, amikor idebent feküdt... hiszen olyan sokszor hozták be... egy kis vágás, egy kis csippentés, ennyi az egész... szóval, akkor mindez elkerülhető lett volna. – 424

Felegyenesedem. – Meg is mondom neki, ha sikerül bejutnom hozzá. Azt sem tudom, hogy dr. Branshaw férfi vagy nő. Úgy döntök, hogy férfi, és némán imádkozom azért, hogy valóban az legyen. Elvégre sokkal nagyobb a valószínűsége. Az orvosi képzés hosszú és szigorú, és sok intelligens nőtől elvárják, hogy a karrier helyett inkább a családi feladataiknak szenteljék magukat. – Julian Fineman nem dr. Branshaw betege – vágja rá gyorsan a nővér. – Nem ő az illetékes. A szememet forgatom, ahogy Hana tette, amikor Andrea Grengol valami bődületes nagy ostobaságot mondott órán. – Hát ki más lenne? Mindenki tudja, hogy dr. Branshaw Julian kezelőorvosa. – Dr. Hillebrand Julian kezelőorvosa! – helyesbít a nővér. Izgatottság vesz erőt rajtam, de ezt is leplezem a szemem forgatásával. – Tök mindegy, nem? Akkor beír dr. Branshaw-hoz, vagy nem? – karba fonom a kezem, majd hozzáteszem. – Nem tágítok, amíg nem beszéltem vele. Egy sebesült állat pillantásával néz rám, szemrehányóan, mintha megcsavartam volna az orrát. Zavarom a reggeli munkában, a megszokott, nyugalmas tevékenykedésében. – Kérem a kártyáját! 425

Előhalászom Sarah Beth Miller azonosítóját a zsebemből, és átadom. Mintha felhangosodott volna az óra ketyegése, szinte az egész terem attól vibrál. Csak az inga mozgásával továbblendülő másodpercekre tudok figyelni, amelyek egyre közelebb lökdösik Juliant a halálhoz. Nehezemre esik nyugton állni, miközben a nővér a kártyát vizsgálja, és ismét összehúzza a szemöldökét. – Nem tudom elolvasni ezt a számot – mondja végül. – Tavaly véletlenül benne hagytam a szárítógépben. – Újból legyintek. – Nézze, díjaznám, ha inkább felhívná dr. Branshaw-t, és megmondaná neki, hogy itt vagyok. – Ellenőriztetnem kell a BIA-ban. – Most még nyomorúságosabb arcot vág. Bánatosan pillant a kávéscsészéjére, és azt is észreveszem, hogy egy magazint rejteget egy papírköteg alatt. Nyilván az jár a fejében, mennyire elrontottam a reggelét. Felkászálódik a székéről. Nagydarab nőszemély; nővéri munkaruháján kétségbeesve feszülnek a gombok, ahogy megpróbálják a mellén és a hasán összetartani az anyagot. – Üljön le! Eltart pár percig. Bólintok, ő pedig eltűnik a fém iratszekrények között. Kinyílik egy ajtó, mintha telefon hangját hallanám, majd beszélgetés foszlányait. Utána becsukódik az ajtó, és megint nem hallatszik semmi más, csak az óra ketyegése. Azonnal berontok a kétszárnyú ajtón. A labor folyosóján már nem ügyeltek annyira a gazdagság látszatára. Ugyanolyan fakó a linóleumpadló, és 426

ugyanolyan piszkosfehér a fal, mint más laborokban és kórházakban. Bal kéz felől rövidesen feltűnik egy újabb kétszárnyú ajtó, fölötte a felirat: VÉSZKIJÁRAT. Az ajtó apró üvegbetétén keresztül keskeny lépcsőházat pillantok meg. Végigszaladok a folyosón. A cipőm csikorog a linóleumfelületen. A kétoldalt felbukkanó ajtókat fürkészem. Többségüket bezárták, de egyik-másik sötéten tátongó szobára nyílik. Egy doktornő jön velem szembe, nyakában sztetoszkóp. Iratokat nézeget. Kíváncsian néz fel rám, amikor elmegyek mellette. A földre szegezem a pillantásom. Szerencsére nem állít meg. Ráteszem a kezem a farmerem hátsó zsebeire. Omlik róluk az izzadság. Nem túl nagy a kórház, és mire elérek a folyosó végére, már egyértelműen látom, hogy az egész épületet ez a folyosó szeli át, és a végében egyetlen lift biztosít összeköttetést a többi hat szinttel. Semmi konkrét tervem nincs, csak látni akarom Juliant. Nem tudom, mit akarok elérni, a hasamhoz tapadó kés súlya viszont megnyugtat. Ez az én pengeéles titkom. Felmegyek a lifttel az első emeletre. Itt már nyüzsgőbb élet zajlik: pittyegés és halk beszélgetés, kezelőhelyiségek között rohangáló orvosok. Sietve elbújok a jobbra feltűnő első ajtó mögött, amelyről kiderül, hogy a mosdóba vezet. Nagy levegőt veszek, megpróbálok összpontosítani és lecsillapodni. A vécé mögött egy tálcát találok, amelyre a 427

vizeletmintához készítették ki a műanyag poharakat. Felveszem az egyiket, töltök bele egy kis vizet, és kimegyek a folyosóra. Az egyik kezelőhelyiség előtt két labortechnikus nő áll. Ahogy feléjük közeledem, elhallgatnak, és bár szándékosan kerülöm a szemkontaktust, érzem, hogy engem bámulnak. – Segíthetek? – kérdezi az egyikük, amikor elmegyek mellette. Egyformán néznek ki, egy pillanatra ikreknek hiszem őket. Aztán rájövök, hogy csak szigorúan hátrafésült hajuk, makulátlan egyenruhájuk és távolságtartó ábrázatuk miatt tűnnek annyira egyformának. Feléjük lendítem a poharat. – Csak a mintámat hoztam dr. Hilldbrandnek. A nő egy centivel hátrébb húzódik. – Dr. Hillebrand asszisztense a hatodikon van. Neki is odaadhatja. – Köszönöm. Magamon érzem fürkésző tekintetüket, miközben végighaladok a folyosón. Száraz és túlhevített a levegő, minden nyelésnél fáj a torkom. A folyosóból egy üvegajtón át lehet kimenni egy terembe, ahol páciensek ülnek fotelekben, fehér köpenyben, és tévét néznek. Kezüket és lábukat a bútorhoz szíjazták. Nem az üvegajtón megyek át, hanem kisurranok a lépcsőházba. Minden bizonnyal dr. Hillebrandnek kell 428

felügyelnie Julian kivégzését, és ha az asszisztense a hatodikon van, akkor jó eséllyel az orvos is ott végzi a feladatai nagy részét. Remeg a lábam, mire felérek a hatodikra, de nem tudom, hogy az idegesség, az alváshiány vagy mindkettő miatt. Kidobom a műanyag poharat, és megállok, hogy lecsillapodjon a légzésem. Csurog lefelé az izzadság a hátamon. Kérlek! – gondolom magamban, bár senkit sem szólítok meg konkrétan. Tulajdonképpen azt sem tudom, mit akarok kérni. Talán egy esélyt, hogy megmenthessem. Vagy csak hogy láthassam. Meg kell tudnia, hogy eljöttem érte. Meg kell tudnia, hogy valamiképpen, az alagút valamelyik szakaszában megszerettem őt. Kérlek! Mire felérek a lépcsőn, már biztosan tudom, hogy megtaláltam: az ajtótól úgy tizenöt méterre ott áll Thomas Fineman egy vizsgálószoba előtt, keresztbe font karral, testőrök gyűrűjében. Egy orvossal és három labortechnikussal beszélget halkan. Két-három másodperc. Csak ennyi maradt, mielőtt megfordulnak, észrevesznek, és rám förmednek, hogy mit keresek itt. Arról a helyről, ahol állok, semmit sem hallani a társalgásból – szinte suttognak –, és pár pillanatra 429

elnehezül a szívem az érzéstől, hogy elkéstem, már megtörtént; Julian halott. Aztán az orvos – talán dr. Hillebrand – ránéz az órájára. A következő szavakat hangosabban mondja, és a tágas folyosó akusztikája miatt szinte kiabálásnak hangzik. – Itt az idő! A kis csoport szétszéled; letelt a három másodpercem. Odarohanok az első ajtóhoz, ami feltűnik. Apró vizsgálószoba, szerencsére üres. Fogalmam sincs, mit tegyek. A pánik óriás hullámként duzzad fel a mellkasomban. Julian itt van, hihetetlenül közel, és mégis elérhetetlen számomra. Legalább három testőr áll Thomas Fineman mellett, és kétségem sincs felőle, hogy odabent további őrök állnak. Nem leszek képes áttörni a védőfalon. Nekitámaszkodom az ajtónak, és rákényszeríteni magam az összpontosításra, a gondolkodásra. Egy kis előtérbe jutottam. Az egyik falán ajtót látok, amely bizonyára egy nagyobb terembe vezet – egy operációs terembe, ahol bonyolult műtéteket hajtanak végre, és kikezelik a pácienseket a delírium ellen. A szűkös helyiség közepén papírral beborított asztal áll, rajta összehajtogatott köpenyek és egy tálca műtéti eszköz. Fertőtlenítőszag van mindenfelé, és az egész környezet kísértetiesen hasonlít ahhoz a helyiséghez, ahol le kellett vetkőznöm a kiértékelésem előtt, csaknem egy éve. Azon a 430

napon, amikor minden elkezdődött. Azon a napon, amely rakétaként lőtt fel engem, és hozott ide, ebbe az új testbe, ebbe az új jövőbe. Egy pillanatra megszédülök, és be kell hunynom a szemem. Amikor ismét kinyitom, úgy érzem, mintha két, egymással szemberakott tükörbe néznék, és az egyik tükör a múltba taszítana, a másik a jelenbe húzna vissza. Egymásra tornyosulnak az emlékek – a laborba tett séták a fülledt portlandi utcán, a fejem fölött köröző sirályok, az első találkozásom Alexszel, a szája sötét barlangja, ahogy nevetve lenézett rám a megfigyelőemelvényről... Ekkor felötlik bennem: a megfigyelőemelvény! Alex egy galériaszerű erkélyről figyelt engem, amely az operációs terem oldalában futott végig. Ha ennek a labornak ugyanolyan a felépítése, mint a portlandinek, talán a hetedik szintről le tudok jutni abba a terembe, ahol Juliant tartják. Óvatosan kisurranok a folyosóra. Thomas Fineman már eltűnt, egyetlen testőrt hagyott hátra. Egy pillanatig azt latolgatom, nekitámadjak-e – a késem mindenesetre ott vár a maga megnyugtató súlyával, afféle ösztönzésként –, ám ő megelőz, és felém fordul. Színtelen, kemény szemei vannak, mint két kő. Visszahúzódom, mintha a folyosón keresztülnyúlva megütött volna. Mielőtt bármit mondhatna, mielőtt megjegyezhetné az arcomat, felkanyarodom a lépcsőre. 431

A hetedik színt sötétebb és koszosabb a többinél. Mérhetetlen csönd van; sem beszélgetés moraja nem szűrődik ki a zárt ajtók mögül, sem orvosi műszerek pittyegése vagy labortechnikusok cipőjének csikorgása a linóleumpadlón. Minden mozdulatlan, mintha régóta semmi sem kavarta volna fel a folyosó és a termek levegőjét. Jobb kéz felől több ajtót is felfedezek. Majdnem kiugrik a szívem, amikor megpillantom az első ajtó fölötti feliratot: MEGFIGYELŐEMELVÉNY, A BEJÁRAT. Lábujjhegyen osonok végig a folyosón. Idefent nyilvánvalóan nincs senki, ám a csendtől felborzolódik a szőr a hátamon. Valahogy vészjóslóak a zárt ajtók, a levegő súlyos és forró, mint egy paplan, és egyre ott motoszkál bennem egy érzés, hogy valahonnan lesnek rám – hogy az ajtók valójában szájak, amelyek bármikor kinyílhatnak, és sikoltva elárulhatják a jelenlétemet. A folyosó utolsó ajtaja fölé ezt írták: MEGFIGYELŐEMELVÉNY, D BEJÁRAT. Annyira izzad a tenyerem, hogy alig tudom elfordítani a kilincset. Az utolsó pillanatban előveszem a késemet a széldzsekim elülső zsebéből, vészhelyzet esetére, és letekerem Mrs. Fineman pólóját a pengéről. Aztán leguggolok, és besurranok a megfigyelőemelvényre vezető ajtón. Annyira szorosan markolom a kést, hogy megfájdulnak az ujjcsontjaim. Az emelvény nagy, sötét és üres. L alakban végigköveti az operációs terem két falát. Végig üveggel borították az 432

oldalát és négy üléssort alakítottak ki rajta a megfigyeléshez. Olyan, mint egy moziban, és olyan szaga is van: nyirkos kárpit és gumi. Lelopakodom az üléssor mellett, mindvégig közel a padlóhoz. Örülök, hogy nem kapcsolták fel a lámpákat idefent, és azért is hálás vagyok, hogy az emelvényt övező alacsony festékréteg, amit a vaskos üvegrétegre kentek, legalább részben eltakar az alul tartózkodók szeme elől. Nem tudom, mi legyen a következő lépés. Az operációs terem vakító fényáradatban fürdik. A helyiség közepén fémasztal áll, körülötte labortechnikusok sürgölődnek, igazítják a berendezést, eltávolítják a felesleges dolgokat. Thomas Fineman és néhány másik férfi – akik a folyosón is vele voltak – egy szomszédos szobában kötöttek ki, amelynek szintén üvegfala van, és bár székeket is tettek oda nekik, állva maradtak. Nem tudom, mi járhat Fineman fejében. Futólag Julian anyja jut eszembe. Ő vajon hol van? Juliant sem látom sehol. Fény villan. Ösztönösen feljajdul bennem a figyelmeztetés: robbanás, fuss! Összeszorul az egész belsőm, a kétségbeesés kerülget, de aztán észreveszem az egyik sarokban a férfit a fényképezőgéppel, nyakkendőjén a médiaigazolvánnyal. Az előkészületeket dokumentálja. A vaku fénye visszacsillan a csiszolt fémfelületekről, cikcakkosan futkározik a falakon. 433

Hát persze. Tudhattam volna, hogy idehívják a médiát fotózni. Meg kell örökíteni az eseményt, közvetíteni kell az emberek felé, különben nem volna semmi értelme. Szétárad bennem a gyűlölet, és vele együtt a tomboló harag is. Égjetek el mind! Mozgás látszódik az egyik sarokból, az emelvény alatti részről, ahova nem látok el. Thomas Fineman a társaival együtt odakapja a fejét. Az üvegfal mögött Thomas megtörli a homlokát egy zsebkendővel. Ez a nyugtalanság első jele, amit mutat azóta, hogy megérkeztem. A fényképész is megpördül, majd többször is villan a vaku. Két másodpercre elvakít a fehér fény. Aztán Julian lép a terembe. Két rendfenntartó kíséri, de a saját lábán jár, és noszogatni sem kell. Nyomukban egy magas, fehér galléros köpenyt viselő pap sétál be. Kezével aranyborítós kötetet szorít a mellkasához, Shhh Könyvét, mintha valami talizmán lenne, amely a világ összes mocskától és szörnyűségétől megóvja. A gyűlölet most már kötélhez hasonlít, és mind szorosabbra fonódik a nyakamon. Julian kezét elöl összebilincselték. Sötétkék zakót és gondosan élére vasalt farmert visel. Nem tudom, ő választotta-e az öltözéket, vagy mások öltöztették fel a kivégzésére. A hátát fordítja felém, de nagyon-nagyon szeretném, ha megfordulna, és felnézne. Tudnia kell, hogy itt vagyok. Tudnia kell, hogy nincs egyedül. Gondolkodás 434

nélkül kinyújtom a kezem és végigtapogatom az üvegfalat. Legszívesebben összetörném, leugornék, és megszöktetném Juliant. Az üvegpanel azonban vastagnak és törhetetlennek látszik. Különben sem jutnék messzire. Pár métert szaladnánk csak, aztán egy kettős kivégzésbe torkollana az egész. De lehet, hogy mindez már nem is számít. Nincs már semmim, nincs mihez visszatérni. A rendfenntartók megállnak az asztalnál. Beszélgetés foszlányai jutnak el a fülembe. – Inkább nem feküdnék le – mondja Julian. Csak tompa motyogásként hallom a hangját – az üveg mögül, a magasból –, mégis sikítani tudnék. Az egész testem egy nagy szívdobbanás; mindenáron mozdulni akar. Ugyanakkor az összes tagom mintha kővé dermedt volna. Az egyik rendfenntartó előrelép, és kiszabadítja Julian kezét. Julian megfordul, így végre láthatom az arcát is. Megdörzsöli a csuklóját, előre-hátra, és közben megrándul az arca. A rendfenntartó azonban szinte a következő pillanatban hozzábilincseli a kezét a fémasztal egyik lábához, majd lenyomja Julian vállát, hogy kénytelen legyen leülni. Julian egyszer sem pillant az apjára. A terem egyik sarkában kialakított mosdónál az orvos megmossa a kezét. Iszonyú hangosnak hallom a víz pergését a fémmosdó felszínén. Ám valójában csak a csend az, ami túl hangos. Nem tudom 435

elképzelni, hogy tényleg itt, ezen a fényes és csendes helyen kerül sor a kivégzésre. Az orvos megszárítja, majd egy műtőskesztyűbe dugja a kezét. Ezután a pap lép előrébb, és olvasni kezd. Halk duruzsolással beszél, és a monoton hangot még jobban megszűri az üvegfal. – „És Izsák felnőve idős apja büszkesége lett, ki sokáig Ábrahám akaratának tökéletes megtestesüléseként élt ezen a világon...” Ábrahám Könyvéből olvas fel. Hát persze. Ebben a fejezetben Isten megparancsolja Ábrahámnak, hogy ölje meg egyetlen fiát, Izsákot, miután az elkapja a delíriumot. Az apa teljesíti Isten akaratát. Felviszi a fiát egy hegyre, ahol kést döf a szívébe. Azon töprengek, vajon Mr. Fineman kérése volt-e, hogy a pap éppen ezt a fejezetet olvassa fel. Engedelmeskedni Istennek, alávetni magunkat a biztonságnak, a természetes rendnek – ezeket hirdeti Ábrahám Könyve. – „Amikor azonban Ábrahám látta, hogy Izsák tisztátalan lett, a szívétől kért tanácsot...” Visszanyelem magamba Julian kikívánkozó nevét. Nézz rám! Az orvos és a két labortechnikus előrébb lép. Az orvosnál fecskendő van. Ellenőrzi az eszközt: kopogtató mozdulattal megütögeti a tartályát. Közben az egyik labortechnikus feltűri Julian ingének ujját a könyökéig. 436

Ekkor valami zavar támad odalent. Váratlan idegesség hullámzik végig a termen. Julian hirtelen felnéz. Az orvos ellép tőle, és ráteszi a fecskendőt az egyik labortechnikus kezében lévő fémtálcára. Thomas Fineman összevont szemöldökkel előredől. Amikor látja, hogy egy újabb labortechnikus tör be a helyiségbe, odasúg valamit az egyik testőrének. Az új labortechnikus – egy nő – zaklatottan hadonászva beszél, de nem értem a szavait, mert papírmaszk van a szája előtt. Túlméretezett laborköpenyt visel, hátán fonott copf lóg le. Valami nem stimmel. Közelebb húzódom az üveghez; mindenáron hallani akarom, amit mond. Egy gondolat repdes az agyam hátuljában, de nem tudom megragadni. Van valami ismerős a labortechnikusban, ahogy a kezével gesztikulál, ahogy nyomatékosan a folyosó felé mutat, és az orvost próbálja rávenni valamire. Az orvos megrázza a fejét, majd leveszi a kesztyűjét, és a zsebébe gyűri. Mielőtt kimegy az operációs teremből, kurtán rászól az egyik labortechnikusra, aki nyomban utánasiet. Thomas Fineman odamegy a laborba vezető ajtóhoz. Julian arca fehér, és még a magasból is látom, hogy izzad. A szokásosnál magasabb, feszültebb hangon beszél. – Mi történt? – kérdezi. – Valaki mondja meg, mi történik! 437

A fonott hajú labortechnikus odamegy az ajtóhoz, és kinyitja Thomas Fineman előtt. Amikor a férfi vörös arccal beront a helyiségbe, a nő benyúl a köpenye zsebébe. Ebben a pillanatban áll össze bennem a kép: a fonott haj, a kézmozdulatok... Holló! Hatalmas reccsenés hallatszik, aztán robban valami. Thomas Fineman eltátja a száját, visszahőköl a kisebb szobába, majd a földre zuhan. A vér egyre növekvő, vörös szirmokat fest az inge elejére. Pár pillanatra minden megfagy: a padlón rongybabaként heverő Thomas Fineman, az asztalon sápadt arccal ülő Julian, a fényképész, aki még mindig a szeme előtt tartja a gépét, a pap a sarokban, a Julian mellett álló rendfenntartók, akiknek fegyvere még mindig az övükben van, és Holló is, pisztollyal a kezében. Villanás. Az igazi labortechnikus felsikolt. Aztán elszabadul a káosz. Újabb lövések dördülnek, a golyók gellert kapnak a falakon. A rendfenntartók üvöltöznek: – Földre! Földre! Reccs! Egy lövedék pont a fejem fölött csapódik bele az üvegbe, és repedésekből pókhálót von maga köré. Csak erre volt szükségem. Felkapok egy széket a hátam mögül, és teljes erőből nekicsapom az üvegnek. Imádkozom, hogy Julian lefelé tartsa az arcát, nehogy megsérüljön. 438

Irtózatos az üveg robbanásának hangja, és egy másodpercig minden hangtalan a szilánkok zuhatagán kívül. Záporozik, mint a jégeső. Átbújok a falon, és leugrom az alsó szintre. Megcsikordulnak az üvegszilánkok a cipőm talpa alatt, amikor leérek, és mivel elvesztem az egyensúlyomat, meg kell támaszkodnom az egyik kezemen. Azonnal csupa vér lesz. Olybá tűnik, Holló szinte természetellenes mozdulatokat tesz a nagy kavarodásban. Testét hátracsavarva nyúl az egyik rendfenntartó után, és hátrahajolva sújt rá a térdére a pisztolya markolatával. Amikor ismét előredől, és hátrarúg a lábával, a rendfenntartó koponyája reccsenve csapódik a fémmosdó oldalához. A következő pillanatban Holló már fordul is a másik helyiség felé, ahol Fineman testőrei vannak, és egy apró fémszikével fordítja el a zárat, hogy ne tudjanak kijönni. Aztán egy gurulós fémasztalt tol az ajtó elé erősítésnek. Ahogy a testőrök ordibálva taszigálják, lökdösik az ajtót, az orvosi eszközök csörömpölnek az egyre arrébb gördülő asztalon. Az ajtó azonban nem enged; legalábbis egyelőre nem. Három méterre állok Juliantól. A nagy kiabálás és lövöldözés közepette vijjogva megszólal egy riasztó. Aztán már csak másfél méter választ el minket egymástól, és végül ott állok előtte, megfogom a kezét, megmarkolom a vállát, egyszerűen csak érzem, megbizonyosodom róla, hogy él, hogy ő a valódi Julian. 439

– Lena! – Meglepődik, mert addig a bilincset rángatta, amivel az asztalhoz kötötték. Ragyogó, égszínkék szemmel néz fel rám. – Mit keresel itt? – Most nincs erre időnk! Maradj lehajolva! Odarohanok a mosdónak támaszkodó rendfenntartóhoz. Halványan érzékelem az ordítozást, és látom a szemem sarkából, hogy Holló még mindig pörög-forog, ide-oda hajol – a távolból akár sebes táncnak is nézhetném a mozgását és hallom a tompa puffanásokat is. Az újságírónak hűlt helye; bizonyára elmenekült. A rendfenntartó alig van magánál. Letérdelek, levágom az övét, gyorsan megkeresem rajta a kulcsokat, és visszaszaladok az asztalhoz. A jobb tenyerem vértől nyirkos, ám alig érzem a fájdalmat. Csak másodszorra sikerül bedugnom a kulcsot a bilincs zárjába. Amikor Julian végre kiszabadul, szinte kitépi a kezét a béklyóból, és magához szorít. – Eljöttél! – mondja. – Hát persze. Holló ott terem mellettünk. – Mennünk kell! Egy perc, talán még kevesebb telt el, és ez idő alatt Thomas Fineman meghalt, a termet eluralta a káosz, mi pedig kiszabadultunk. Kifutunk az előtérbe, és ugyanabban a pillanatban irdatlan, fémes csörömpölést hallunk: a testőrök 440

valószínűleg betörték az ajtót. Továbbrohanunk a folyosóra, ahol fülsiketítőén szól a riasztó, és mintha már léptek dobogását is hallanánk a lépcsőház felől. Holló jobbra int a fejével. Egy ajtóra mutat, amely fölött ez olvasható: KIJÁRAT A TETŐRE, CSAK VÉSZHELYZET ESETÉN! Gyorsan, némán menekülünk tovább. Az ajtó mögött egy tűzlétrán tudjuk folytatni az utunkat. Libasorban menetelünk lefelé a létrán, egészen az utca szintjéig. Holló kibújik a túlméretezett laboránsköpenyből, leveszi a szájmaszkot, és mindkettőt a hóna alá szorítja. Nem tudom, honnan szerezte az álruhát, de eszembe jut a túlsúlyos nő a regisztrációs pultnál, ahogy a melle majdnem lefeszítette a köpenye gombjait. – Erre! – mondja Holló, amikor már a földön vagyunk. Amikor felénk fordítja a fejét, több vágást is látok az arcán és a nyakán. Valószínűleg az üvegszilánkok kaszabolták szét. Egy kicsi, koszos udvarra érkeztünk le, ahol rozsdás kerti bútorok sorakoznak a száraz, barna füvön. Alacsony drótkerítés határolja, amin Holló könnyedén átmászik. Nekem már nehezebben megy, ezért a nyomomban haladó Julian felnyújtja a kezét támasznak. Most már lüktet a vérző tenyerem, a drót pedig csúszóssá vált. Az eső is rázendített. A kerítés túloldalán egy másik szűkös udvar fogad bennünket, szinte ugyanolyan, mint az első, még a rajta 441

álló sivár, barna épület is hasonló. Holló berohan az ajtón, amit egy salakbeton téglával törtek szét. Követjük, és egy sötét folyosón kötünk ki, ahol arany plakátokkal leragasztott ajtók fogadnak. Egy pillanatra megrémülök, hogy esetleg visszakerültünk a laborba. Aztán egy jókora társalgóba jutunk, ahol szintén sötét van. Cserepes művirágokat veszek észre a homályban, és különféle táblák hirdetik: EDWARD WU ÚR, FŐVÁROSI LÁTSZERÉSZEGYLET. Több, fémből készült forgóajtón át lehet kijutni az utcára, ahol emberek gyalogolnak esernyővel, tolakodva. Holló a forgóajtók felé megy tovább, és éppen csak annyi időre áll meg, hogy eldugja az egyik cserepes művirág mögé a hátizsákot, amit már korábban kiüríthetett. Megfordul, és mindkettőnknek odadob egy-egy esernyőt. Magára vesz egy sárga esőkabátot, a fejére húzza a kapucnit, és olyan szorosan köti össze az elején lévő pántot, hogy sebes arca is eltűnik. Aztán kimegyünk az utcára, és elvegyülünk az emberek között, az arctalan tömegben, a mozgó testek folyamában. Soha nem voltam még ennyire hálás Manhattan roppant méretei és étvágya miatt. Elnyel bennünket, névtelen senkikké válunk, beleolvadunk a tömegbe. Egy sárga esőkabátos nő, egy vörös széldzsekis lány és egy fiú, aki elrejtőzik hatalmas esernyője alatt. A 8. sugárúton jobbra fordulunk, majd balra, a 24. utcára. Addigra sikerül magunk mögött hagyni a tömeget, 442

az utcák kiürülnek, az épületek megvakulnak – behúzott függönyök és zárt redőnyök között haladunk az esőben. Éppen csak parázslik a fény a zsaluk rései között, a szobák magukba húzódnak, a hátukat fordítják az utcának. Észrevétlenül gyalogolunk keresztül a szürke, vizes világon. Szennyes víz örvénylik a csatornákban, tele papírdarabokkal és cigarettacsikkekkel. Elengedtem Julian kezét, ám ő nem tágít mellőlem, az én lépteimhez igazítja a léptei ütemét, majdnem egymáshoz érünk. Végül egy üres parkolóba lyukadunk ki, amelyben csak egyetlen jármű várakozik: egy LERAKÓ feliratú furgon. Megint eszembe jut az anyám, de most nincs időm Hollót faggatni. Kinyitja a csomagtér dupla ajtaját, hátratolja a kapucniját. – Befelé! – szól ránk. Julian egy darabig tétovázik. Szemével a furgon feliratát böngészi. – Minden rendben! – nyugtatgatom, majd beszállok a csomagtérbe, és törökülésben helyet foglalok a koszos padlón. Julian követ. Holló biccent felém, aztán becsukja az ajtót. Hallom, ahogy beszáll a vezetőülésre. Ezután csend lesz, csak az eső kopog a vékony bádogtetőn. A ritmus zümmögő remegéssel tölti meg a testemet. Fázom. – Mi...? – kérdezné Julian, ám én leintem. 443

Még nem szabadultunk meg minden veszélytől, és addig nem is fogok hátradőlni, amíg biztonságban ki nem jutunk a városból. A széldzsekivel letörlöm a vért a tenyeremről: marokra fogom a szegélyét, és megszorítom. Döngő lépteket hallunk, kinyílik a vezetőülés ajtaja, és Tövis hangja harsan: – Megvannak? – Itt lennék, ha nem volnának? – csattan fel Holló. – Vérzel. – Csak pár karcolás. – Akkor húzzunk innen! Miközben felbőg a motor, hirtelen úgy érzem, kurjongatni tudnék az örömtől. Holló és Tövis visszatért: megint itt marakodnak, ahogy mindig is tették, és mindig is tenni fogják. Eljöttek értem, és most elindulunk északra. Ismét egy oldalon állunk. Visszatérünk a Vadonba, ahol újra találkozom Vadásszal, Sarah-val és Luval. Összehúzzuk magunkat, mint a páfrány levelei a fagyban, és magára hagyjuk az Ellenállást a puskáival és a terveivel, lent hagyjuk a Dögevőket az alagutakban, otthagyjuk a DMA-t a kúrákkal együtt, és legyintünk a beteg és vak világra. Hadd omoljon össze! Mi biztonságban leszünk, a fák védőszárnya alatt, akár a madarak a fészkeiken. Ráadásul itt van nekem Julian. Megtaláltam, és ő követett. Szótlanul kinyújtom a kezem a sötétben. 444

Összefonjuk az ujjainkat, és bár ő sem szól semmit, érzem a közöttünk áramló meleget és energiát, mint valami néma párbeszédet. Köszönöm – mondja, én pedig így válaszolok: – Annyira örülök, annyira boldog vagyok! Meg akartalak menteni. Remélem, érti. Huszonnégy órája nem aludtam, és noha a furgon erősen rángatózik az utakon, meg az eső is vadul csapkodja a tetőt, valamikor elnyom az álom. Julian hangjára ébredek, ahogy halkan a nevemen szólongat. Az ölére támasztottam a fejem, magamba szívom a farmernadrágja szagát. Aztán gyorsan, zavartan felülök, és megdörgölöm a szemem. – Megálltunk – közli, bár én is észrevettem. Az eső most már csak finoman pattog a tetőn. Becsapódnak a furgon ajtajai, Holló és Tövis pedig túláradó örömmel, harsány huhogással ünnepük a sikeres szökést. Ezek szerint sikerült kijutnunk a határon, és még jóval tovább. Kitárul a dupla ajtó, és ott áll az örömtől sugárzó Holló, mögötte pedig Tövis karba font kézzel, rendkívül önelégült arccal. Tövis háta mögött felismerem a romos parkolót, a régi raktárépületet meg a csúcsos tetejű árnyékszéket. Holló a kezét nyújtja, majd kisegít a furgonból. Erős a szorítása. – Mi a varázsige? – kérdezi, amikor leér a lábam az aszfaltra. Nyugodtan, mosolyogva néz rám. 445

– Hogy találtatok meg? – kérdezem. Tudom, hogy köszönetet vár, de nem köszönöm meg. Nem kell megköszönnöm. Még egyszer megszorítja a kezemet, mielőtt elengedi, és ebből érzem, hogy tudja, mennyire hálás vagyok neki. – Nem lehettél máshol, csak egy helyen – mondja, majd a hátam mögött álló Julianre téved a tekintete. Visszanéz rám. Tudom, hogy ezzel a gesztussal akart kibékülni velem; így ismeri be, hogy hibázott. Közben Julian is kimászott a furgonból, és tágra nyílt szemmel, tátott szájjal néz körbe. Még mindig nyirkos a haja, a tincsei vége be is göndörödött egy kicsit. – Minden oké – mondom neki. Megfogom a kezét. Ismét végighullámzik a testemen az öröm. Itt nyugodtan foghatom a kezét, ezen a helyen összebújhatunk, ha fázunk, és egymás mellett aludhatunk, mint két szobor, akiket pont egymás mellé terveztek. – Gyerünk! – Tövis félig ugrálva iramodik a raktárépület felé. – Csomagolunk, és indulunk. Már így is elveszítettünk egy napot. Vadász és a többiek várnak minket Connecticutban. Holló kicsit feljebb húzza a hátizsákot a vállán, és rám kacsint. – Tudod, mennyire meg tud kergülni Vadász. Jobb lesz sietni. 446

Érzem a zavarodottságot Julian felől. Talán túl sok neki egyszerre az összevissza párbeszéd, a sok ismeretlen és furcsa név, meg a vadon növő, gondozatlan fák közelsége. De majd én megtanítom mindenre, és meg is fogja szeretni. Tanulni fog és szeretni, és szeretni fogja a tanulást. Patakként csordogálnak bennem ezek a szavak, csillapítóak és gyönyörűek. Most már mindenre lesz időnk. – Várj! Holló után szaladok, aki elindult Tövis nyomában a raktár felé. Julian lemarad. Halkan beszélek Hollóhoz, nehogy meghallja. – Te... tudtad? – kérdezem, majd nagyot nyelek. Kifulladtam, habár alig hat métert futottam. – Mármint... ismered az anyámat? Holló zavartan néz rám. – Az anyádat? – Cssss! – intem csendre, mert valami okból titkolni akarom Julian előtt. Túl sok, túl mély, még túl korai lenne ez az egész. Holló megcsóválja a fejét. – A nő, aki eljött értem Menedékre – erősködöm, pedig Holló teljesen tanácstalanul néz rám. – Van egy tetoválás a nyakán... 5996. Ez volt fogolyként a száma a Kriptában. – Megint nyelek egyet. – Ő az anyám. Holló kinyújtja két ujját, mintha meg akarná érinteni a vállamat, aztán meggondolja magát, és leengedi a kezét. 447

– Sajnálom, Lena. Fogalmam sem volt róla – mondja szokatlanul lágy hangon. – Beszélnem kell vele indulás előtt. Néhány... néhány dolgot muszáj elmondanom neki. Valójában csak egyetlen dolgot akarok elmondani, és ha eszembe jut, már zakatolni is kezd a szívem: Miért, miért, miért? Miért hagytad, hogy elvigyenek? Miért hagytad, hogy halottnak higgyelek? Miért nem jöttél el értem? Miért nem szerettél jobban? Ha egyszer az ember magába engedi ezt a szót, ha gyökeret ereszt a lelkében, úgy terjed szét a sarkokban, zugokban és sötét helyeken, mint a penész – és vele együtt kivirágoznak a kérdések, a didergő, szilánkos félelmek, és állandó éberségben tartják. Legalább ennyiben igazuk van a DMA tagjainak, amikor betegségről szónokolnak. Holló összeráncolja a homlokát. – Ő elment, Lena. Kiszárad a szám. – Hogy érted ezt? – Ma reggel távozott a társaival együtt – mondja Holló vállat vonva. – Magasabb szinten vannak, mint mi. Nem tudom, merre tartanak. Nem is szabad faggatnom őket. – Ezek szerint... ő is az Ellenállás tagja? – kérdezek rá a nyilvánvalóra.

448

– A legmagasabb szinten – teszi hozzá Holló halkan, egy bólintás kíséretében, mintha ez megmagyarázna bármit is. Széttárja a kezét. – Csak ennyit tudok. Beharapom a számat, és elfordítom az arcomat. Délen lassan felszakadoznak a felhők, mint a szálaira bomló gyapjú, és felfedik az ég tiszta kékjét. – Eddigi életem java részében halottnak hittem – mesélem. Fogalmam sincs, miért avatom be, vagy min változtat ez. Ekkor hozzám ér, megsimogatja a könyökömet. – Tegnap este egy ember érkezett Portlandből... egy fogoly. A bombázás után szökött meg a Kriptából. Nem mondott semmit, még a nevét sem árulta el. Fogalmam sincs, mit tettek vele ott, de... – Holló hangja elcsuklik. – Mindegy, talán tud valamit az anyukádról. Legalábbis a fogolyként töltött éveiről. – Oké – vágom rá. Elnehezül a testem és az elmém a csalódottságtól. Nem mondom el Hollónak, hogy az anyámat mindvégig magánzárkában tartották, és különben sem vagyok annyira kíváncsi rá, milyen volt fogolyként. Azt akarom tudni, milyen most. – Sajnálom – ismétli Holló, és látom rajta, hogy őszintén mondja. – De legalább annyit tudsz, hogy kiszabadult. Épségben kijutott, és most már szabad. – Elmosolyodik. – Akárcsak te. 449

– Igen. Természetesen igaza van. Kissé enyhül a csalódottságom. Épségben van és szabad – akárcsak én, Julian, Holló és Tövis is. Most már egyikünket sem érhet baj. – Megnézem, nincs-e szüksége Tövisnek valami segítségre – mondja Holló hivatalos hangon. – Ma este mindenképp el kell indulnunk. Bólintok. A történtek ellenére jó érzés Hollóval beszélgetni, és így látni őt – útra készen. Így kerek a világ. Besiet a raktárba, én pedig egy darabig behunyt szemmel állok, és mélyen magamba szívom a hideg levegőt. A nyirkos föld és fakéreg illata vegyül bele, a megújulás nedves kipárolgásai. Minden rendben lesz. Egy napon majd újra találkozom az anyámmal. – Lena! – Julian halkan mer csak megszólalni a hátam mögött. Még mindig a furgon mellett áll, karja nehézkesen lóg az oldalánál, mintha moccanni sem merne az új világban. – Jól vagy? Ahogy ott áll a fák sötéten szerteágazó koronája és a szertefoszló felhők alatt, ismét átadom magam az örömnek. Hirtelen – gondolkodás nélkül – odafutok hozzá, és a karjai közé furakodom, olyan erővel, hogy szinte hátraesik. – Igen. Jól vagyok! Jól vagyunk – mondom nevetve. – Mostantól minden szép és jó lesz! 450

– Megmentettél – suttogja. A homlokomon érzem az ajkai mozgását, és a forróság szinte fel-alá táncol a testemben. – Nem hittem volna... soha nem gondoltam volna, hogy odajössz értem. – Oda kellett mennem. Eltolom magam tőle, hogy felnézhessek az arcára. Továbbra is a dereka köré fonom a karjaimat. Julian a hátamon tartja a kezét. Bár sok időt töltöttem a Vadonban, még mindig felfoghatatlan csodának tűnik ilyen közel állni valakihez. Senki sem szól ránk, hogy tilos. Senki sem állíthat meg minket. Egymást választottuk, a világ többi része pedig akár most azonnal porrá is éghet. Julian kisimít egy hajtincset a szememből. – Most mi lesz? – kérdezi. – Bármi, amit akarunk – felelem, és olyan öröm hullámzik bennem még mindig, hogy rá tudnék ülni, és fel tudnék rajta repülni az égbe. – Bármi? – Julian mosolya a szájáról lassan a szemére lopakodik át. – Bármi és minden. Egyszerre mozdulunk Juliannel, és azonnal megtaláljuk egymás ajkát. Eleinte esetlen a csók: az orra beleütközik a számba, aztán én koccintom az állam az állához. De ő csak mosolyog, és valóban nem is sietünk sehova, nyugodtan keresgéljük egymás ritmusát. Finoman végigsimítom a számmal az ajkait, és a nyelvemmel óvatosan felfedezem a 451

nyelvét. Ujjaival beletúr a hajamba. Beszívom a bőre friss és fás illatát, amely a szappant és az örökzöld fákat juttatja eszembe. Lassan, lágyan csókolózunk, hiszen semmi okunk a sietségre – időből van bőven, és helyünk is van, ahol szabadon megismerhetjük egymást, és annyit csókolózhatunk, amennyit csak akarunk. Újrakezdődik az életem. Julian elhúzódik, hogy rám nézzen. Egyik ujjával végigsimítja az állkapcsomat. – Azt hiszem... azt hiszem, elkaptam tőled – mondja kissé kifulladva. – A delíriumot. – Vagyis a szerelmet – helyesbítek, és megszorítom a derekát. – Mondd ki! Csak egy pillanatig habozik. – A szerelmet – ismétli, mintha ízlelgetné a szót. Aztán elmosolyodik. – Azt hiszem, tetszik! – Imádni fogod, nekem elhiheted! Lábujjhegyre emelkedem, Julian pedig megcsókolja az orromat, majd ajkai levándorolnak az arccsontomra, onnan a fülemre, és végül a hajamba is csókokat nyom. – Ígérd meg, hogy együtt maradunk, jó? – Megint olyan kék a szeme, mint egy tökéletesen áttetsző, tiszta medence. Úszni lehetne benne, az örökkévalóságig lebegni. – Te és én. – Megígérem – válaszolom. 452

Mögöttünk nyikorogva ismét kinyílik a raktárépület ajtaja. Arra számítok, hogy Holló jött vissza, megfordulok, ám egy másik hang hasítja keresztül a levegőt. – Ne higgy neki! Összeszűkül és bezárul körülöttem a világ, mint egy szemhéj. Elsötétül minden. Irdatlan sebességgel zuhanni kezdek. Hangos lüktetés tölti meg a fülemet, egy alagút szippant be, mérhetetlen nyomással és káosszal a mélyén. Szétrobbanni készül a fejem. Máshogy néz ki. Sokkal vékonyabb, szemöldökétől az álláig mély vágás húzódik, és a nyakán, pont a bal füle mögött egy tetovált szám tűnik fel – a háromágú sebhely körül, amellyel olyan sokáig megtévesztett, amelynek segítségével elhitette velem, hogy kikezelték. Egykor édes, szirupszerűen olvadt-barna szeme megkeményedett. Áthatolhatatlan kőfal lett belőle. Csak a haja maradt ugyanolyan. Vöröses gesztenyebarna, akár az őszi levelek. Képtelenség. Behunyom és kinyitom a szemem. Egy álomból vagy egy másik világból kerülhetett oda. A halálból tért vissza. Alex.

453