A TÖMEG ÉLETTELENSÉGE

Horváth Márk

A TÖMEG ÉLETTELENSÉGE ANTIK ÉS POSZTMODERN TÖMEGFOGALMAK – KÜLÖNÖS TEKINTETTEL PLATÓN ÉS BAUDRILLARD TÖMEGFOGALMÁRA

1

A tömeg némaságával mindig is jelen volt. Évszázadokon keresztül hallgatott a sötétben, és most készen áll arra, hogy a „társadalmat”, ezt a modernitás és az ipari forradalom által megalkotott fogalmat végleg elnyelje.1 A modernitást egészében jellemzi a túlzott igazság és értelem keresése, az emberekben lévő erőteljes hit és bizalom (forradalmak, marxizmus, szituacionizmus). Baudrillard ezt a hitet és bizalmat teljességgel maga mögött hagyta. Dolgozatomban két, alapvetően konzervatívnak mondható tömegfogalmat mutatnék be, hangsúlyozva, hogy a sokszor leegyszerűsítően posztmarxistának nevezett Jean Baudrillard tömegfogalma lényegesen közelebb áll Platón tömeg-koncepciójához, mint akár Marx, akár a későbbi marxisták vagy Debord és a szituacionisták tömeg- és társadalomfelfogásához. Tehát az antik és a posztmodern tömegfogalmak összevetésére teszek kísérletet. Elemzésemben alapvetően két könyvre kívánok támaszkodni, ez az A l’ombre des majorités silencieuses2 és a Politeia.3 Emellett igyekszem figyelembe venni ezen fogalmak feltűnését a két gondolkodó egyéb műveiben is, illetve röviden kitekintek a fogalmakkal és ezen kérdéskörrel foglalkozó antik, illetve posztmodern munkákra is. Dolgozatom során azon állításom igazságtartalmát vizsgálom meg, hogy a posztmodern társadalomelmélet egyik legnagyobb filozófusának egyedisége és extrémitása éppen a tradíció felé való visszatérésében található, legyen az a Marcell Mauss által leírt szimbolikus csere, potlach, vagy a Georges Bataille-i áldozat és „accursed share”.4 5 Ennek a baudrillardi visszatérésnek egy fontos pontja a tömeg klasszikus, tradicionális fogalmának kiemelése az elemzendő műben. Így a Platónnal történő fogalmi összehasonlítás nem csak az A l’ombre des majorités silencieuses jobb megértését segítheti elő, hanem aktualizálja az ókori gondolkodót és egyben a posztmodern átfogóbb és mélyebb megértését is lehetővé teszi. Jean-Francois Lyotard a posztmodern állapotot bemutató teoretikus munkájában megkérdőjelezi a fejlődés „természetességét” és alapvetőségét. A fejlődést többé nem hívhatjuk haladásnak, különösen nem olyan jellegű történelmi folyamatnak, amelynek végcélja az ember, vagy annak kiteljesedése volna. Lyotard szerint a techno-tudományos komplexum kibontakozása a fejlődésbe vetett hittel és az emberrel szemben álló mechanikus erő, amely egy destruktív önmozgásként értelmezhető. A technikai fejlődésről nem gondolhatjuk azt, hogy az összeegyeztethető vagy akár befolyásolható lenne az emberi, vagy akár az organikus szükségeletek révén.6 Ezáltal a társadalmiság mint olyan is megkérdőjelezhető: a tömeg évszázados némaságát újra meghallhatjuk. Azt a némaságot, amely a tömegek válasza, egy olyan válasz, amely kihívást, sőt „fatális stratégiát” jelent mind a politikával, mind az olyan alapvetően modern kori tudományágakkal szemben, mint a szociológia.7 Tanulmányom aktualitását növelheti, ha megvizsgáljuk, hogy milyen jövő várhat a humán tudományokra. Idén ősszel olvashattuk, hogy Japánban leépítik a humán tudományágakat, miután elrendelték az egyetemeknek, hogy „olyan

Sylvére Lotringer, Chris Kraus, Hedi El Kholti: ‘Introduction: Recquiem for the Masses’. In: Jean Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities, Los Angeles: Semiotext(e), 2007, 18. 2 Jean Baudrillard: A l’ombre des majorités silencieuses, Paris, 1978 3 Platón: Politeia (Állam) [Patón: Állam. In: Platón összes művei, Budapest, Európa, 1984] 4 Marcell Mauss: The Gift: The Form and Reason for Exchange in Archaic Societies, London and New York, Routledge, 2011 5 Georges Bataille: The Accursed Share: an Essay on General Economy, Vol. 1.: Consumption, Cambridge, Massachusetts: Zone Books, 1991 6 Jean-Francois Lyotard: The Postmodern Condition: A Reoport on Knowledge, Minneapolis: University of Minnesota Press, 1984 7 Jean Baudrillard: Fatal Strategies, Los Angeles: Semiotext(e), 2008 1

2

területeket szolgáljanak, amely jobban megfelel a társadalmi igényeknek.”8 Kérdés, hogy az egyre inkább automatizálódó és a poszthumán jövő felé közeledő embertelenségben beszélhetünk-e még társadalomról? A posztmodern társadalomelmélet korán felfigyelt ezekre az átalakulási folyamatokra, amit visszatérésnek is nevezhetünk egyben: „a tömegek némasága” viszszatérésének. A tömegek újra feltűnésének megértéséhez magunk mögött kell hagynunk a modernitás kereszténységből származó egyenes vonalú időfelfogását, és az örök visszatérésen alapuló antik időelgondoláson át kell vizsgálnunk ezt a némaságot. Az információ mennyiségének növekedése nem alakítja a tömeget energiává, ennek éppen az ellentéte történik: az információ még nagyobb tömeget hoz létre.9 A társadalom nem cselekvőképes aktor a posztmodern társadalomelmélet bizonyos gondolkodóinál, hanem „néma élettelenség”, amelynek árnyékában vagyunk kénytelenek élni. A folyamatosan, virálisan reprodukálódó információ teljességgel neutralizálja a „társadalmi mezőt”, és egyre inkább egy élettelen, a klasszikus társadalmi intézmények szerint besorolhatatlan masszát hoz létre.10 A posztmodernnek számolnia kell a társadalom modern, emancipatív elképzelésével szemben annak klasszikus, tradicionális felfogásával és annak teoretikus aktualitásával. Az 1978-ban Hubert Tonka által a francia ultrabaloldali filozófia zászlóshajójában, az Utopieben kiadott A l’ombre des majorités silencieuses kiemelkedő pont a baudrillardi életműben. Jean Baudrillard ebben a művében már nem beszél osztályokról, nem beszél társadalomról, hanem újra lendületbe hozza azt a kíméletlen, erőteljes és egyben klasszikus tömegfogalmat, amivel egyebek között Thomas Hobbes, Gustave Le Bon, William McDougall vagy Ortega y Gasset is foglalkozott.11 Emellett Baudrillard tovább folytatja azt a marxizmustól való eltávolodást, amelynek központi eleme a Le Miroir de la production című mű.12 Álláspontom szerint azonban az A l’ombre des majorités silencieuses, valamint a francia posztmodern gondolkodó, továbbá a posztmodern megfelelő megértéséhez ennél korábbra kell visszamennünk a filozófia történetében. Baudrillard „néma többsége” megvezethető, de egyben meg is akar vezetődni, kisemmizett és megalázott, de egyben vágyakozik erre az állapotra, hiszen a tömegek némasága egyfajta sajátságos válasz a média mindent behálózó jellegzetességeire. A tömeg Baudrillard szerint mindig is passzív, és ezen passzivitása az egyetlen „aktivitási lehetősége.” Baudrillard tömegfogalma rokonságot mutat a tömeg klasszikus, ókori elképzelésével, amelynek egyik kiemelkedő ismertetését a Politeiaban találhatjuk.13 Fontos kiemelnünk, hogy Platón korántsem az egyetlen ókori gondolkodó, aki a tömeggel foglalkozik, hiszen a tömeg problematikája részletesen előkerül Arisztotelész, Tacitusz vagy Prokopiosz történeti munkáikban. Mielőtt rátérnénk közvetlenül a platóni tömegfogalomra, érdemes megemlíteni még néhány példát a tömeg ókori felfogására, illetve értelmezésére. A két történetíró egyaránt lesöpri a tömeget a római történelem színpadáról, nem nyilvánít jelentős, meghatározó szerepet neki, nem

8

https://www.timeshighereducation.com/news/social-sciences-and-humanities-faculties-close-japan-afterministerial-intervention 9 Jean Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities, Los Angeles: Semiotext(e), 2007, 51. 10 Uo. 11 Thomas Hobbes: Leviathan; Gustave Le Bon: A tömegek lélektana; William McDougall: The Group Mind; Ortega y Gasset: A tömegek lázadása 12 Jean Baudrillard: The Mirror of Production, Candor, NY: Telos Press, 1975 13 Platón: Állam

3

tekint a tömegre mint aktív, a politikát vagy a társadalmat alapvetően meghatározó aktorra.14 A tömeg Baudrillard diskurzusában is a történetiségen és a társadalomelméleti figyelmen kívül helyezkedik el, hiszen „a tömeg nem a negativitás vagy a kirobbanás tere, hanem az elnyelődésé és a berobbanásé.”15 A tömeg Baudrillard szerint jelentéktelenebb annál, hogy rossznak tartsuk, a tömeg az élettelenségen keresztül létezik, tehát figyelmet sem érdemel. Sylvére Lotringer éppen ezért a teoretikus kiindulópontért nevezi az A l’ombre des majorités silencieuses-t a huszadik század legfontosabb szociopolitikai kiáltványának, amely nem kevesebbre törekszik, minthogy befejezze a szociológiát és a politikát is.16 Azonban már Tacitusz is megemlíti Ab excessu divi Augusti (Annales) című művében, hogy a tömeg még lefelé sem képes magát vezetni, még a káosz felé vezető útra sem képes egyedül rátalálni. Baudrillard szerint a tömeg egy „ködfolt-szerű fluiditás”, amely alakváltó, de egyben „túlságosan is konform a kérelmezésekhez” és egy „extrém fokú non-participációt” képvisel.17 Livius Ab Urbe Condita Libri című művében részletesen bemutatásra kerül a patríciusok és a plebsz küzdelme. Livius szerint utóbbiak bármikor csőcselékké alakulhatnak, aminek alapja azok barbarikus erőszakossága és fenyegetőzése, ami ellentétben áll a patríciusok sztoikus értékeivel. Míg Livius szerint a tömeg erőszakosságán, illetve a kifinomultság hiányán keresztül képes csak létezni, addig Tacitusz a tömeg realitásérzékét kérdőjelezi meg, amikor azt állítja, hogy azt annyira lekötik a színházi látványosságok, hogy képtelen lesz különbséget tenni a színházi ütközet és a valódi csata között.18 (A társadalom a szórakoztatáson és a látványon keresztül való elidegenedettsége a 20. században a szituacionistáknál, és különösen Guy Debordnál köszön vissza a spektákulum-elméletben.19) Tacitusz is kiemeli, hogy a földművesek akkor válnak modortalan csőcselékké, ha valamilyen követeléssel állnak elő, vagy ha a földhöz kapcsolódó törvények módosítását akarják kierőszakolni.20 J. S. McCellend meglátása szerint az első évszázadra a római tömeg nagyrészt városi csőcselékből állt, akik nincstelen proletárként nyomornegyedekben élve tengették szerény életüket, akik a földhöz már nem kötődtek, de a városi életnek is kizárólag a perifériáján voltak képesek megférni. Tacitusz őket érti a „kenyér és cirkusz emberei” kifejezésen, tehát az olyan nyomorgó és kilátástalan helyzetben lévő egyéneket, akik a lázadásaik emlékén, illetve gyermekeiken kívül semmit sem hagytak maguk mögött.21 Tacitusz az Annalesben kiemeli, hogy a tömegek szinte vulgárisan hiszékenyek és megvezethetőek, és egyáltalán nem lehet a támogatásukra vagy a szövetségükre számítani. A város a tömegeknek köszönhetően egyre inkább egy színház szintjére degradálódik. Tacitusz szerint a csőcselék olyan szabad emberek összessége, akik szemernyit sem jobbak a rabszolgáknál, akik elutasítják a városi civilizációt, és bármikor készen állnak a demagógok és szövetkezők

14

J.S. McCelland: The Crowd and the Mob: From Plato to Canetti, London, Boston, Sidney: Unwin, Hymen, Routledge, 2011, 26. 15 Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities, 49. 16 Sylvére Lotringer, Chris Kraus, Hedi El Kholti: ‘Introduction: Recquiem for the Masses’. In: Jean Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities, Los Angeles: Semiotext(e), 2007, 7-33. 17 Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities 66. A tömeg a hindu hagyományban is teljességgel alkalmatlan az autonómiára és a negyedik kasztba van sorolva. „...the fourth cannot maintain itself in the good except under a pressure coming from outside and above, for this human type does not dominate itself and does not like to dominate itself.” Schuon, Frithjoff: Sufism: Veil and Quintessence, Bloomington: World Wisdom, 2006, 84. 18 J.S. McCelland: The Crowd and the Mob, 29. 19 Guy Debord: The Society of the Spectacle, New York: Zone Books, 1995 20 J.S. McCelland: The Crowd and the Mob, 29. 21 Uo.

4

kezére játszani. Az Annales több részletét is különböző forrongások, lázadások és hatalomátvételi kísérletek bemutatása teszi ki, ami a tömeg teljesen érdektelen és egyben motiválatlan, oktalan brutalitásáról tanúskodik.22 Baudrillard is kiemeli, hogy az egyetlen jelenség, amely kapcsolódik a „néma többség” hiperreális, de egyben alig érzékelhető világához, a terrorizmus, amely szintúgy valósabb a valóságnál a koncentrikus médiahullámok és pánikszerű érdeklődés és feszültség közepette.23 A római történetíró szerint a közösségi intézmények leépülése együtt járt az antik korban a játékok és a színház népszerűségének növekedésével, illetve a felesleges luxus, az idegen szokások és a társadalmat felbomlasztó jelenségek megjelenésével. Érdemes e ponton megemlítenünk Pitrim Sorokin szociológus 20. századi fluktuációs elméletét, amelyben kétféle civilizációs formát különít el: az egyik az „ideális”, kikristályosodott kultúra, amelyben az értékek és a szimbólumok központi helyet foglalnak el, míg a másik az „érzéki” kultúra, amelynek sajátossága a materialitás, illetve a megnövekedett mobilitás.24 Tacitusz szerint az idegen szokások által átszőtt római társadalom a korrupció és a romlottság korlátlan lehetőségeit biztosította, így az erkölcsök és a szokások is fokozatosan demoralizálódtak. A saját országukban idegenként, hétköznapi és elidegenített spektátorként éltek a rómaik, a nép egyszerű közönséggé degradálódott, és városukat a „horror színházává változtatták.” 25 Paul Virilio posztmodern filozófus a közlekedési technológiák révén eltűnő teret és megsemmisülő időt érti a dromológiai kifejezésen, ami szerinte a világ felszámolásához vezet.26 Virilio diskurzusában a modernitás a feloldódás, minden érték felbomlasztásának időszaka; a dinamikus testek ütközése során az állandóság helyére a „sebesség, tiszta ideájának tartalmatlansága” lépett.27 A dromokrácia Virilio szerint egy olyan embertípus megkonstruálását követeli meg, aki megfosztódott a helyhez kötöttségtől és ennél fogva saját identitásától is, tehát a posztmodern gondolkodó Tacituszhoz hasonlóan vélekedik az idegen szokások társadalomra gyakorolt hatásaiól.28 Prokopiusz leírásában a tömeg egy külön világot alkot a maga értelmetlenségével. Prokopiusz véleményében a cirkuszi attrakciók közönsége egy fantáziavilágban él, ahol a hétköznapi élet szabályai a fejük tetejükre vannak állítva, létrehozván egy olyan rémálom-szerű utópiát, amitől a gondolkodó szemlélő jobb, ha távolságot tart.29 Érdemes itt is rámutatni a párhuzamra, hiszen Baudrillard központi elmélete a szimulakrum, a latin látszat, illetve a hasonlóság kifejezésből indul ki.30 Baudrillard szerint a reprezentálható valóság meghatározhatósága fokozatosan felszámolódott a szimulakrumok rendjeinek változásai, és ezen változások felgyorsulása során, aminek következtében a jelentés, a történelem, vagy az emberi cselekvő elhagyta a világot.31 A digitalizáció, és a virtualizáció a posztmodern társadalomelmét kritikai diskurzusaiban prokopiuszi fertőként jelenik meg, „adat szemétként,” „test megszállók” és „krízisgépek” „hipervirális” társadalmaként, ahol a „skizofrénia” és a „planetáris társadalmi betegség” Publius Cornelius Tacitus: Annales 48-49 [Tacitus összes művei. Ford. Borzsák István. Budapest: Európa, 1980.] Lásd bővebben: ‘Mass and Terrorism’ In: Jean Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities, 66-72. 24 Pitrim Sorokin Social and Cultural Dynamics, Boston: Porter Sargent, 1957 25 J.S. McCelland: The Crowd and the Mob, 31. 26 Paul Virilio: Negative Horizon. An Essay in Dromoscopy, London: Continuum, 2007, 16. 27 Paul Virilio: Speed and Politics: An essay on Dromology, Los Angeles: Semiotext(e), 2006, 68. 28 Virilio: Speed and Politics, 98. 29 J.S. McCelland: The Crowd and the Mob, 26. 30 William Pawlett: Jean Baudrillard: Against Banality, New York: Routledge, 2007, 71. 31 Sadie Plant: The Most Radical Gesture: The Situationist International in a Postmodern Age, New York: Routledge, 1992, 145. A szimulakra elmélet részletes bemutatását és Baudrillard filozófiájának kimerítő áttekintését lásd Horváth Márk „⊔⊔⊔ vagy barbárság”. Spektákulum és szimulakrum, avagy a barbárság teoretizálása 22 23

5

uralkodik.32 33 34 35 36 37 Prokopiusz a tömeget tette felelőssé a Róma-szerte egyre gyakoribb lázadások és fosztogatások miatt. A színházak a politikai szövetkezések, illetve demonstrációk helyszínei lettek. McCelland megjegyzi, hogy ami újszerű a Prokopiusz történeti munkájában felvázolt tömegfogalomban, az a tömeg különböző frakciókra való feldarabolódása egy öncélú és értelmetlen polgárháború és harc során.38 Prokopiusz részletesen beszámol az 532 januárjában, Iustinianus császár uralma alatt történt Nika-felkelésről, amely kezdetben a különböző lóversenyistállók közötti szembenállás és összeütközés volt, azonban később politikai konfliktussá fokozódott, és hatalmas vérengzésbe torkollott. McCelland szerint Prokopiusz nem próbálja megmagyarázni a lázadások kitörésének okát, ezzel is erősítve azt az ókori tömeg-felfogást, hogy semmi valódi politikai ambíció vagy lehetőség nincs a tömegben. Prokopiusz a szociológiai magyarázat helyett sokkal inkább pszichológiai magyarázattal operál, mikor a vérengzés okát a tömeg által maguknak megalkotott hazug és teljesen fals világban kereste, amely végül téves és teljesen éssszerűtlen megoldásokba és tettekbe sodortba bele a csőcseléket. Prokopiusz megjegyzi, hogy a tömeget a büntetés, a fájdalom lehetősége és a büntetésül kiállandó gyötrelmes kínok sem fogták vissza. A tömeg tehát önkínzónak, mazochistának deklarálható a prokopiuszi diskurzus alapján. A posztmodern tömegfogalomban erőteljesen köszön vissza a mazochizmus kérdésköre. Lyotard Economie Libidinale című művében a kapitalizmust erőszakos, és libidinális rendszernek tartja, amely összekapcsolódik a test átszerkesztésével és a genocidális tendenciákkal. A joissance (élvezet) Lyotard művében nem felszabadító erő, hanem a tömegek saját rabságának perverz élvezete. A munkások, és a tömegek örömüket lelték testük és munkaerejük „prostitúciójában”, ahogy az ipari gyárakban testük organikussága felszámolódott. Lyotard szerint az angol munkanélküliek nem a túlélésért lettek munkások, hanem mert élvezték a testük hisztérikus, mazochista felszámolódását és az identitásuk dekompozícióját a bányákban, az öntőműhelyekben, a gyárakban, amiket a francia gondolkodó összegzően a pokolnak nevezett.39 Gilles Deleuze és Felix Guattari Anti-Oediphus című művükben foglalkoznak a skizofrénia és a mazochizmus kérdéskörével. A kapitalizmus határain való csődött mondott áttörési kísérletek eredményei a skizoid megnyilvánulások és a mazochista tendenciák, amelyeknek oka a kapitalista rendszer embertelen deteritorializációs és dekódolási tendenciáiban keresendő.40 Ha Deleuze azon állításából indulunk ki, hogy mikor egy „valódi mazochista”

Arthur Kroker, Michael A. Weinstein: Data Trash: The Theory of Virtual Class, New York: St. Martin’s Griffin, 1994 33 Arthur Kroker, Marilouise Kroker: Body Invaders: Panic Sex in America, London and New York: Palgrave Macmillan, 1988 34 Wendy Hui Kyong Chun: ‘Crisis, crisis, crisis, or, The Temporality of Networks’ In: Richard Grusin (ed.): The Nonhuman Turn, Minneapolis, London: University of Minnesota Press, 2015 35 Nick Land: ‘Hypervirus’ In: Nick Land: Fanged Noumena: Collected Writings: 1987-2007, Falmouth, UK: Urbanomic, 2011 36 Gilles Deleuze, Felix Guattari: Anti Oedipus. Capitalism and Schizophrenia, Mineapolis: University of Minnesota Press, 1983 37 Nick Land: ‘Cyberrevolution’ In: Fanged Noumena 376. 38 McCelland: The Crowd and the Mob 39 Jean-Francois Lyotard: ‘Desirevolution’ In: Robin Mackay, Armen Avanessian (eds.): #Accelerate: The Accelerationist Reader, Falmouth, UK: Urbanomic, 2014, 241-251. 40 Gilles Deleuze, Felix Guattari: ‘The Civilized Capitalist Machine’ In: #Accelerate: The Accelerationist Reader, 149. 32

6

véresen, erőszakkal és erőteljesen okoz magának fájdalmat, ilyen pillanatokban „kezeli magát,” akkor a tömeg Prokopiusznál a lázadásokkal járó kivégzéseken és megtorlásokon keresztül gyógyult meg.41 Az ókori történetírók néhány tömegfogalmának ismeretetése után rátérnék Platón tömegről szóló filozófiai fejtegetéseinek bemutatására, ehhez elsősorban a Politeia című mű lesz segítségünkre. Platón szerint a tömeg semmit sem tesz az állam érdekében, ahogy Baudrillardnál is olvashatjuk: a tömeg némaságával és radikális passzivitásával szegül szembe minden emancipatív projekttel, szivacsként magába fogadva és neutralizálva minden lehetőséget és kultúrát. Platón szerint a tömeg az élvezetet tartja jónak, és nem törődik a jó fogalmával, sőt a filozófiát is megrontja ez az állapot. Baudrillard álláspontja szerint a médiával szemben egy apatetikus csend jellemzi a tömegeket, amelynek „abszolút fegyvere”, hogy „soha semmiben részt nem vesz.” A tömeg kiábrándult és üres apátiája a francia teoretikus szerint csak a hatalmon lévőknek és a forradalmat kívánóknak probléma. Ez a felvetés is tekinthető platóni eredetűnek, hiszen a Politeiaban felmerül az a kérdés: hogy lenne meggyőzhető az a tömeg a jóról és az igazságról, amely a legkisebb mértékben sem foglalkozik az ideákkal. McCelland szerint az ókori világ gondolkodói jelentős érdeklődést mutattak a tömeg iránt, azonban ezen érdeklődésből is kiemelkedik Platón azzal a komoly teoretikus kiváncsisággal, amelyel a tömeg felé fordult. McCelland megállapítja, hogy Platón tömeg-elméletének létrejöttéhez hozzájárult a tömeg politikai szerepvállalásának fokozódása, illetve Platón erőteljes kritikája ezen politikai képződmény iránt. Míg Baudrillard munkájában kísérletet tesz a tömeget alkotó társadalmi aktorok meghatározására, addig erre a pontos teoretikus munkára nem volt szüksége Platónnak, hiszen az athéni demokrácia tömege hivatalos volt, listázva volt, azaz fel voltak tüntetve egy tekercsre azoknak a nevei, akik közül kikerülhettek a bíróság vagy a tanács tagjai. McCellelland megállapítja, hogy a korban a demokrácia kritikusai szerint ezek a listák olyan hosszúak voltak és olyan sokan osztoztak az állampolgársággal járó előnyökben, hogy már nem érte meg őket valójában birtokolni.42 Kiemelendő, hogy ezen demokrácia-kritikusok közé tartozott Platón is, tehát bármi, amit a tömegről állít az ókori filozófus, azt érti a demokráciára is, és bármit is írjon a demokráciáról, az a kritika igaz lesz a tömegre is. Az athéniak demorkatikus alkotmánya összekapcsolta ezt a két fogalmat Platón diskurzusában. Az athéni állampolgárság mérsékelt előnyöket jelentett, és egyben megkülönböztetődtek az állampolgárok a nőktől, rabszolgáktól illetve az idegenektől. Az előnyökön bizonyos juttatásokat és a földbirtoklás jogát értjük. Természetesen nem volt valódi egyenlőség, hiszen jelentős vagyoni különbségek és cenzusok voltak érvényben, illetve a szabadság sem volt univerzális, hiszen a nők, a rabszolgák és az idegenek egyáltalán nem részesedtek benne. McCelland véleményében ezek a privilégiumok látszólag elegendőek voltak az athéniak számára, akik büszkék voltak demokratikus alkotmányukra.43 Ami kiemelkedő és a kortásak számára érdekfeszítő lehetett az athéni demokráciában, az a sokak általi választás volt a hivatalok élére, illetve a fizettség a közösségi szolgálatokért, ami egyfajta demokratikus életmódot jelentett az athéniak számára, amit később még a római oligarchák is bizonyos megszorításokkal dicsértek. A választás aktusa nem terjedt ki a legmagasabb végrehajtó szervre és 41

Gilles Deleuze: Desert Island and Other Texts, 1953-1974, Los Angeles: Semiotext(e), 2004, 242. J.S. McCelland: The Crowd and the Mob, 28. 43 J.S. McCelland: The Crowd and the Mob, 29. 42

7

a katonai pozíciókra sem. Platón a Politeiaban nyíltan elismeri, hogy ránézésre, és felszínes vizsgálatnak alávetve a demokratikus életmód vonzónak és elismerésre méltónak tűnhet.44 De a demokratikus életmód vonzóságának alapja a romlottság: „és ha már a karmaikba került ifjú lelkét titkaikba beavatták, az erényektől megfosztották és megtisztították, aztán a fennhéjázást, a zabolátlanságot és ripőkséget visszavezérlik nagy fényességgel, tömeges kísérettel, megkoszorúzva, magasztalva, körülhízelegve ‒ a fennhéjázást hívják jólneveltségnek, a zabolátlanságot szabadságnak, a ripőkséget nagyszerűségnek, az orcátlanságot vitézségnek.”45 Platón a demokratikus társadalomban és a tömegben egyaránt a morális és társadalmi anarchia lehetőségét látja. A Politeiaban kiemeli, hogy a demokratikus karakterű ember nem képes vágyainak határt szabni, és úgy tekint ezen vágyakra, mintha azok mind kielégíthetőek és mind egyenlőek lennének.46 Nem képes különbséget tenni szükségszerű és szükségtelen vágyak között: „nem így vált át a szükségszerű vágyak kielégítésére nevelt ifjú arra, hogy szükségtelen és haszontalan gyönyörök élvezetét szabadjára engedje? (...) Ezután, gondolom, úgy él, hogy a szükségszerű és nem szükségszerű vágyak betöltésére ugyanannyi pénzt, fáradtságot és időt fordít, ám ha szerencséje van, és nem viszi túlzásba a kéjben tombolást, sőt vénségére, mikor már a nagy zenebonába beleunt, a kiebrudalt erények egy részét is visszafogadja, és a betolakodóknak nem adja át magát teljesen, akkor végül is a gyönyöröket egyensúlyba hozza, és úgy éldegél, hogy mindig az épp fömerülő ‒ szinte a sorstól odavatett ‒ gyönyörnek szolgáltatja ki magát, hogy az uralkodjék rajta, míg ki nem elégül, majd ismét másnak, hisz egyiket se veti meg, egyformán felkarolja mindet.”47 A demokratikus karakter nem képes a vágyak között differenciálni, ami egyet jelent a vágyaknak való alávetettséggel, a vágyak és indulatok rabszolgája lesz így az ember. Az egyenlőség az értékek destrukciójával jár együtt, mikor is minden vágy egyforma felkarolása az ember egész életét végigkíséri, mint egy sötét árny. A vágyak egészen addig sokszorozódnak, amíg minden önfegyelmet és morális rendet fel nem számolnak számosságuk erejénél fogva.48 A nem szükségszerű vágyak uralkodnak el a szükségszerű vágyak felett, miközben éppen utóbbikból fejlődnek ki: „a kenyér vágya kérszeresen is szükségszerű, mert hasznos, és ha nem elégítjük ki, vége szakadhat életünknek. (...) És ezeken túl, más mindenféle ételek vágya, amelyekről mindenki lemondhat, ha gyerekkorától fegyelmezik és nevelik, és amely vágy nemcsak a testnek árt, de a léleknek is a bölcsesség és önmérséklet érvényesítésében? Helyesen hívjuk az ilyeneket nem szükségszerű vágyaknak?”49

Platón: Állam 561 Platón: Állam, Budapest: Cartaphilus Könyvkiadó, 2008, 326. 46 Állam 557 47 Platón: Állam, 2008, 326-327. 48 Állam 559 49 Platón: Állam, Budapest: Cartaphilus Kvk., 2008, 324. 44 45

8

A vágyak sokasodó, és egyre inkább kielégíthetetlen jellege a társadalom és a közélet magasabb szféráit is megnyomorítja. A demokratikus karakter vágyakozásbeli varianciája adja az alapját, és egyben ki is egészíti a demokratikus alkotmányok változékonyságát, bizonytalanságát és sokféleségét.50 A demokrácia egy filozófus számára egy kaotikus összevisszaság, és Platón szerint nem tűnhet az élet érthető és értelmezhető módjának: „azt hiszem, demokrácia akkor támad, ha a szegények kerekednek felül, és ellenlábasaikat részben megölik, részben száműzik, a maradéknak pedig egyenlő alapon osztanak részt az alkotmányos jogokból és vezető állásokból, és a vezetőket többnyire sorsolással választják.”51 Baudrillard diskurzusában is a tömeg uralma, egyben az értelem, a jelentés és a szimbólumok halála. A demokrácia gyilkosság, vérengzés, állandó terror és fenyegetettség az értékek számára. A szabadság és a forradalom Maurice Blanchot La Part de feu című művében is mint a negativitás legteljesebb, minden stabilitást felbomlasztó formájaként jelenik meg. A szabadság, mikor egyetemessé válik, ez az a pillanat Blanchot szerint, mikor az élethez való jogunkat is elveszítjük. A forradalmi szabadság állapotában mindenkinek „joga van a halálhoz”, aminek a magyarazáta az, hogy „senkinek sincsen joga saját életéhez.”52 A tartósság a stabilitás és az értelem forrása volt az ókori görögöknél. McCelland megállapítja, hogy az ókori görögök általánosságban tudták, hogy az alkotmány régisége azt is jelentette, hogy hűnek is kell lenni hozzá, és alapvetően nehézzé tették, hogy az alaptörvényeket megváltoztassák. Az alkotmány egyensúlyt és stabilitást jelentett e társadalmak számára. Azonban vannak, akik az alkotmányt esztétikai értékként, és „sokszínűsége” alapján ítélik meg: „amint a mindenféle virággal telepettyegetett köntös, ez az alkotmány is, mindenféle szokással telepöttyögetve, csak a legszebbnek tetszhetik. És bizonyára sokan valóban ezt érzik a legszebbnek, mint a gyerekek és a nők, mikor a tarkabarka cifraságokat bámulják.”53 A változástól, sőt a fejlődéstől való teoretikus távolságtartást magyarázza, hogy a történetiség alapvetően távol állt a görögöktől, sokkal inkább egy ciklikus történelem- és időelképzeléssel rendelkeztek. Itt fontos rövid ideig elidőznünk a ciklikus történelemfelfogás lényegiségénél, amihez Giorgio Agambent hívjuk segítségül. Az olasz gondolkodó szerint a történelem különböző koncepciói elválaszthatatlanok egy sajátságos időkezeléstől, azaz az időhöz való viszony központi szerepet tölt be mind egy társadalom működésében, mind ezen működés megértésében.54 Minden kultúra elsősorban egy partikuláris élménye az időnek, és minden forradalom vagy új kultúra az időt változatja meg, alakítja át. Agamben véleményében az idő görögrómai elképzelése alapvetően visszatérő és folyamatos, egy olyan körkörös mozgás, amely a dolgok ismétlésén és örök visszatérésén keresztül garantálja azok megőrzését. 55 A ciklikus,

Állam 557 Platón: Állam, Budapest: Cartaphilus Könyvkiadó, 2008, 324. old. 52 Maurice Blanchot: The Work of Fire, Stanford, Calif: Stanford University, 1995, 318-319. 53 Platón: Állam, 2008, 321. 54 Giorgio Agamben: ‘Time and History. Critique of the Instant and the Continnum’. In: Agamben: Infancy and History: On the Destruction of Experience, London and New York: Verso Books, 1993, 97. 55 Agamben: Infancy and History: On the Destruction of Experience, London and New York: Verso Books, 1993, 100. 50 51

9

körkörös időkép Platónnál a Tímaiosban jelenik meg, amely egy olyan antik kozmológiát vázol fel, amely nem tartalmazza a kezdet fogalmiságát, hanem a kozmosz az arkhék egymásba való átalakulásából keletkezik, tehát a világ állandóan őseleimere esik szét, majd újra rend keletkezik benne.56 Agamben szerint ennek az időkoncepciónak a legfőbb tanulsága az, hogy az idő esszenciálisan körkörös, és nincs egy meghatározott iránya, tehát az idő Möbius-szalagként vissza fut magába.57 A történetiség kizárólagos helye a vallási hagyományok alapját alkotó mítoszokban volt. McCelland külön kiemeli, hogy az ókorban a vallás a közélet fontos része volt, nem szorult és korlátozódott kizárólag a magánéletre. Sőt, az ókoriak számára a köz- és magánélet közti szigorú különbségtétel is nehezen lenne értelmezhető. A fontos, és nagy jelentőséggel bíró intézmények a korban mindig is a gazdag és művelt kisebbség által voltak betöltve és nem a tömegek által. Platón az elemzett műben részletesen vizsgálja a tömeg karakterét, illetve, hogy milyen vezetőt akarna a tömeg választani. Mikor a demokratikus állam jellegzetes vonásait leírja, megjegyzi a következőket: „először is a polgárok szabadok, az állam tele van szabadsággal és szabad véleménynyilvánítással, és bárki azt teheti, amit akar.”58 Platón alapállítása az, hogy a tömeg mindig könnyen megvezethető a retorikán keresztül, ezért az állam őreinek a dialektikában kell jártasságot szerezniük, mivel a dialektikus elme győzedelmeskedik a retorika által elködösített és megvezetett elme fölött. Platón kiemeli, hogy az őrök végső erőpróbája a hamis győzködéssel és retorikai bűvészkedéssel szembeni kétely és ellenállás kell hogy legyen. Platón szerint az athéni alkotmány a demagógiára és a csalásra csábító lehetőség volt. Platón kiváncsi művében a vezető személyére is, aki demagógiájával képes lehet a tömeget megvezetni. A demagóg vezető nem a tömegből érkezik, hanem a magasabb osztályokból származik. A tömeg demagóg vezetőinek két mintáját mutatja be a filozófus, az egyik a megrontott filozófus, míg a másik a korrupt oligarcha.59 A szofistákkal szembeni erőteljes platóni kritika a Politeiaban is megjelenik, mikor a szofistát, mint a demokratikus társadalmat megrontó aktort emeli ki, aki valójában egy olyan személy, akit a demokratikus erkölcsök már korábban megrontottak. Sőt, a tömeg maga is szofista jellegzetességeket mutat a platóni diskurzusban: „azt hiszem, az általunk elképzelt filozófustermészet, ha hozzá méltó oktatásra lel, kibontakozva szükségszerűen eljut az erény teljességéig, ha viszont hozzá méltatlan talajba hull és plántálódik, épp az ellentett végletbe bontakozik ki, ha ugyan nem megint meg egy isten.”60 Ezért a demokráciában elkorcsosult fiatalok választhatnak, hogy a tömeg vezetői kívánnak lenni, amihez a jó külső és megjelenés mellett a nemesi származás is segíthet, vagy demagóg szónokként, szofistaként segíthetik a vezetőt a hatalomba jutni.61 A tömeg pszichológiájának feltérképezése Platón szerint nem valódi tudomány, nem olyan, mint az államigazgatás vagy a gyógyászat, tehát nem a jóra törekszik.

Platón: Timaiosz In: Platón összes művei, Budapest, Európa, 1984 Agamben: Infancy and History: On the Destruction of Experience, London and New York: Verso Books, 1993, 101. 58 Platón: Állam, 2008, 321. 59 Állam 492 60 Platón: Állam, 2008, 234. 61 Állam 487 és Állam 494 56 57

10

Baudrillardra és a posztmodernre egyébként is jellemző a szociológiától, a tömeg tanulmányozásának modern eszköztárától való távolságtartás, valamint annak kritikája. Érdemes e ponton a párhuzamra erőteljesebben is rámutatni, ezért röviden itt vázolnánk fel a posztmodern gondolkodó kritikus viszonyát ahhoz a tudományághoz, aminek doktora volt, és amit egyben teljességgel be is akart fejezni. Baudrillard szerint a társadalom válságát vagy hiányát semmi sem jellemzi jobban, mint a tömeg állandó perverz kényszerítése a részvételre, a beszédre, a társadalmiasságra, ami a szociológia egyik speciális feladata. A néma tömeg leírása így az ellentéte a „szociológiai megközelítésmódnak”, ami csak a társadalom expanzióján keresztül képes gondolkodni. A szociológia „csak a társadalom pozitív és hipotetikus definícióján keresztül képes túlélni.”62 A szociológia szimulálja a társadalmat, eljátssza annak működőképességét, ezáltal egyben elnyomja a tömeg valódi hangját, a némaságot. A tömeg már nincs az akarat vagy a reprezentáció uralma alatt, helyette a diagnózis, a kérdőívek általi jövendölés hegemóniájának áldozata.63 A tömeg lebegő szubsztanciájának létezése nem társadalmi, hanem statisztikai, ami „a társadalom horizontjának szimulációjaként” tekinthető.64 A szociológia eleve része volt azoknak az intézményeknek, amelyeket arra hoztak létre, hogy „igazolják a társadalmiság haladását.” A szociológia teljességgel alkotóeleme, és egyben megfeleltethetője a modernitás olyan projektjeinek, mint az urbanizáció, a termlés, a koncentráció, az ipari munka, az oktatás, a gyógyászat vagy a biztosítás. Rokon alapvetéseiben ezekkel a modernizációs paradigmákkal, része a modernitásnak, és bűnrészes korunk társadalmi problémáiban, sőt, mára már érdekeltté vált a társadalmiság problémáinak bemutatásában, amivel saját létjogosultságát fenntartja és a társadalmat is szimulálja. Érdemes felfigyelnünk arra a parodisztikus gesztusra, amelyen keresztül a mai szociológia nagyon gyakran saját modernizációs testvéreit illeti kritikával, de mindeközben kíméletlenül ragaszkodik a felvilágosodás eszmeiségéhez és a társadalom létéhez.65 Francois Laruelle egy 1985-ös művében, az Une science rigoureuse de l’homme-ban szintén komoly kritikát fogalmaz meg a társadalomtudományokkal szemben. Laruelle szerint a humán tudományok képtelenek az ember esszenciájának megragadására, és mára már alig van kapcsolat az úgynevezett társadalomtudományok és tárgyuk között, a kettő közötti feltételezett korreláció felbomlott.66 Laruelle véleményében a társadalomtudomány megteremti saját specifikus témáját (gyakran bizonyos témák kisebbségekhez történő hozzárendelésével), ezzel sajátosan kategorizálva és strukturálva a társadalmi valóságot, megalkotván a relatív depriváltság újabb és újabb formáit. Baudrillard is felfigyelt arra, hogy a Le Monde „társadalom” hasábjában paradoxikusan csupa olyan aktorok kerültek számításba, akik nincsenek szocializálva: „bevándorlók, fitalkorú bűnözők és nők”, tehát „a társadalmi kérdés megegyezik a patologikus kérdéssel” a posztmodern gondolkodó radikális nézetében.67 Baudrillard szerint így az egyre inkább táguló és kiüresedő társadalomfogalom újabb lendületre tehet szert a „maradékok” bekebelezésén át.

62

Jean Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities, 37. Jean Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities, 50-51. 64 Jean Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities, 47. 65 Jean Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities, 79. 66 Francois Laruelle: Dictionary of Non-Philosophy Electronic publication, Taylor Adkins, Nick Srnicek and Ben Woodard, 2009, 38 67 Jean Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities, 86. 63

11

„De mi történik, amikor mindenki szocializálva lett? Ekkor a gép megáll, és a dinamika megfordul, és az egész társadalmi rendszer válik maradékká. Ahogy a társadalom progresszíven megszabadul minden maradékától, úgy válik maga is azzá. A visszamaradt kategóriákat, ahogy belehelyezi a »Társadalom« rublikába, úgy jelöli ki magát maradéknak, visszamaradottnak.”68 A társadalom ma már nem valami eredeti struktúra, mint ahogy azt a klasszikus modernitás során elképzelték, hanem egy tagadás, és így „a halál folyamatos és túlzó feltűnéseinek” helye, aminek semmilyen értelme sincs és minden ideális perspektívát nélkülöz. Ami megmaradt Baudrillard nézetében az „a semmi transzcendenciáját” rezonáló társadalomtudomány, a „halál politikája.”69 Laruelle, Baudrillardhoz hasonlóan megállapítja, hogy a társadalomtudomány átpolitizál és problematizál olyan életterületeket, amelyek eredendően non-politikusak, ezáltal valójában a hatalmat szolgálja, illetve éppen a problémák kiemelésén keresztül játssza el, hogy létezik még olyan, hogy „társadalom” a puszta fogalmi absztrakción túl.70 Laruelle egyáltalán nem visszafogottan értekezik az értelmiség és a társadalomtudományok szerepéről: „A kisebbségek problémává vagy megélhetési forrássá válnak filozófusok vagy értelmiségiek számára, akik meghatározni vélik ezen kisebbségek kulturális és politikai, lingvisztikai és szexualitás-beli specifikumait egy olyan feladatként, amelyet az állam szolgálatában tesznek, amely önmagától képtelen bármely koncepciót kidolgozni, amely ne volna tautologikus vagy önellentmondó, amint felveti ezen kérdéseket.”71 Baudrillard a „társadalmi kapcsolatok” szófordulatot is rejtélyesnek találja. Mi az a társadalmi kapcsolatok, mi az a társadalmi kapcsolatok termelése? – teszi fel a kérdést.72 Baudrillard kifordított logikája újra lendületbe jön, mikor megállapítja, hogy a „társadalmi kapcsolatok” fogalma és tudományága valami mást takar, valami mást leplez el, ez pedig az, amit valójában elpusztít. Lotringer szerint Baudrillard egész pályáját áthatja a szociológia állítólagos objektivitásának tagadása és az egész tudományág kritikai megkérdőjelezése. 73 A szociológia Baudrillardnál több, mint a társadalom szimulációja: a társadalom elpusztítója is egyben. Ezt az állapotot „szentelik meg” a társadalomtudományok létrejötte. Baudrillard szerint a társadalmak a társadalomtudományok előtt voltak, ahogy a társadalmak léte megelőzte a társadalom mint fogalom kialakulását is. A mai társadalomtudományok által átszőtt társadalom pont fordítva „működik”, hiszen a társadalom fogalmának szimulációja alá temeti a közösséget, ahogy erre már Ferdinand Tönnies is felfigyelt Gemeinschaft und Gesellschaft című művében.74 Visszatérvén Platón tömegfogalmára, érdemes kiemelnünk, hogy az ókori görög filozófus szerint a szofista úgy biztosít magának megélhetést, hogy bizonyos emereket arra tanít, hogy hogyan vezessék meg a tömeget. Láthatjuk rögtön a párhuzamot a fent bemutatott posztmodern „tömeg manipulátorok” és a szofisták működésének platóni bemutatása között. A tömeg, mint 68

Uo. Uo. 70 Laruelle: 69 71 Laruelle: 68. 72 Jean Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities, 80. 73 Sylvére Lotringer, Chris Kraus, Hedi El Kholti: ‘Introduction: Recquiem for the Masses’. In: Jean Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities, Los Angeles: Semiotext(e), 2007, 22. 74 Ferdinand Tönnies: Közösség és társadalom, Budapest: FOK-TA Bt., 2004 69

12

egy nagy és erőteljes állat jelenik meg a Politeia soraiban.75 Platón részletesen kimutatja, hogy komoly kapcsolat van a demokrácia, az oligarchia és a zsarnokság rendszere között. Az oligarchiák önző versengése közepette a tömegeket kell felfegyverezniük, mivel kevesen vannak, ám a felfegyverzett tömeg fellázad, és erőszakos polgárháborúba kezd, amely során vagy elűzik, vagy megölik a vezetőt. Azonban a timokrácia után következő demokrácia vezetőit nem a szegények és sorstársaik közül keresik meg Platón szerint, hanem az oligarchák korrupt fiai között, mivel az oligarchák önző küzdelmük közepette egymást is korrumpálják. A Politeiaban részleten bemutatásra kerül, hogy a demokratikus társadalom vezetői hogyan laposítják el és lakatják jól a tömeget a gazdagok kirablásával és a magasabb rendű értékek lerontásával, de mindezek ellenére a vagyon nagy részét maguknak tartják meg a demokratikus rendszer vezetői. 76 Baudrillard diskurzusában a tömeg értelmetlenségéhez hozzájárul az emberek létezését biztosító perspektivikus tér megölése a szimuláció terében, ahol a televízió, az üres filmek és az individuumok és információk hiperrealizált cirkularizációja ér össze. „Hol van a társas élet Los Angelesben?” – teszi fel a kiábrándult kérdést Baudrillard.77 Platón szerint ezután a demokratikus társadalom tovább degenerálódik a zsarnokság rendszere felé. Ezen összeomlásnak az oka az, hogy a demokratikus szabadság csupán roppant rövid távon lesz vonzó lehetőség. A másik ok, a tömegben található. A demokratikus tömegnek nincsenek magas értékei és princípiumai, illetve a vezetőinél sem keres ilyeneket. 78 A demokratikus berendezkedést lázadások, társadalmi problémák és véres idők fogják követni.79 A tömeg vágyai kielégíthetetlenek, és a tömeg növekedésével párhuzamosan sokszorozódnak. Tanulmányom zárásaként részletesen bemutatnám az A l’ombre des majorités silencieuses tömegfogalmát, illetve röviden felvázolnám azokat a baudrillardi filozófiai alapvetéseket, amelyek megmagyarázzák ezt a „némaságot”, lezárva és egyben kivégezve a teória szimbolikus erőszakával a 19. század forradalmi reménységét, „a tömeget.”80 Míg a tradicionális társadalmakban az ajándékozás, illetve a rituális áldozat gesztusain keresztül el lehetett törölni azt az adósságot és azt a bűnt, ami a lélek megfertőződése, ez nem történhet meg a felvilágosodás utáni társadalomban, ahol erőteljesen elkülönítik az értelmet az értelmetlenségtől. 81 A társadalomban általános lett a kicserélhetőség princípiuma, kiirtva minden különbséget és szingularitást. A társadalmi rendszert „elnyelte a meghatározatlanság, és a kód, illetve a szimuláció hiperrealitása pedig minden valóságot kiüresített.”82 A jelentést teljességgel összeomlasztotta a 20. század második felének tömegmédiája, amely megalkotta a „spektákulum társadalmát”, ahol az igaz hamisként és a hamis igazként tetszeleghet. Ez a létrehozási folyamat azonban nem volt független a tömegektől, amelyek egyfelől passzivitásukkal feleltek az információfeleslegre, másfelől viszont a „kommunikáció extázisában” égtek, rezonálva és felelve a jelentést

Állam 493 Állam 564-565 77 In the Shadow of the Silent Majorities, 92. 78 Állam 557-558 79 Állam 565-566 80 Sylvére Lotringer, Chris Kraus, Hedi El Kholti: ‘Introduction: Recquiem for the Masses’. In: Jean Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities, Los Angeles: Semiotext(e), 2007, 11. 81 Michel Foucault: Discipline & Punish: The Birth of the Prison, New York, Vintage Books, 1995, valamint Michel Foucault: The History of Sexuality: An Introduction, Harmondsworth: Penguin, 1984 82 Jean Baudrillard: Symbolic Exchange and Death, London, New Delhi and New York: Sage, 1993, 2. 75 76

13

vesztett „jelek politikai gazdaságtanára.”83 Míg a „primitív társadalmak” szimbolikus cseréjükön keresztük voltak képesek megvalósítani anti-produktivista gazdaságukat, ahol a fölösleg és a bőség rituális eltüntetése során maradt meg és stabilizálódott a jelentés, addig a jelek politikai gazdaságában a jelentés berobban, és „a kommunikáción keresztül valósít meg non-kommunikációt.”84 A társadalmi élet így a tömeg élettelenségébe merül el. A szimulakrum-elmélet kezdetét, a szimulakra első rendjét már jellemzi ez a jelentésfelhalmozás, hiszen a feudális rendszer helyébe lépő, és azt fokozatosan felemésztő demokratikus parlementáris rendszer a jelek szintjén túltermelést hozott létre, megalkotván a fogyasztásra és a divatra jellemző „jelek szabad játékát.”85 Platónhoz hasonlóan Baudrillard is kíméletlenül rámutatott a tömeg, mint olyan hatalomra kerülése és a jelentések elvesztése közötti párhuzamra. Míg a Requiem pour les Mediaban a tömegek még a marxi fogalmi rendszeren belül ‒ a szituacionistákhoz hasonlóan ‒ elidegenedettek voltak, Baudrillard későbbi műveiben a tömeg maga válik idegenné, olyan aktorrá, aki el is akar idegenedni, mivel üres és jelentés nélküli. Baudrillard egyik követője, Arthur Kroker is kiemeli, hogy korunk „összeomló kultúráját” a „beomlott szubjektivitás” és a „politikai akaratvesztettség” alkotja.86 Fontos még egyszer kiemelnünk Baudrillard elkülönülését a marxista irányultságú szituacionistáktól, illetve a poszt-marxistáktól és az „isteni baloldaltól”.87 Míg Debord értelmezésében a spektákulum elidegenedett társadalma megmarad strukturáltnak, és továbbra is jelen van az antagonisztikus szembenállás a hatalommal rendelkezők és a hatalomtól megfosztottak között, addig ezt a strukturáltságot Baudrillard szinte egész életművében tagadta, és szerinte a „termelés tükreként” funkcionáló marxizmus nem képes megragadni a társadalom lényegi problémáit, „a néma többségről” nem is beszélve. Sadie Plant kimondja, hogy a valóságról már a szituacionistáknál sem egyszerű beszélni, hiszen a társadalmi valóságot teljesen áthatja az elidegenedés, kiépítvén a spektákulum társadalmát, de Baudrillard ennél továbblépve az elidegenedés totalitásáról és feloldhatatlanságáról beszél kiábrándult diskurzusában.88 Míg Debord a hatvanas évek végén még bízott abban, hogy a tágabban értelmezett proletariátus ráébred saját elnyomott helyzetére, addig Baudrillardnál a tömeg ‒ Prokopiuszhoz vagy Platónhoz hasonlóan ‒ saját nyomorának az okozója.89 A tömeg és a spektákulumot létrehozó média egy Möbius-szalagot alkotva erősítik egymást.

83

Jean Baudrillard: The Ecstasy of Communication, Los Angeles: Semiotext(e)1988, valamint Jean Baudrillard: For a Critique of the Political Economy of the Sign, Candor, NY: Telos Press, 1981 84 Sylvére Lotringer, Chris Kraus, Hedi El Kholti: ‘Introduction: Recquiem for the Masses’. In: Jean Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities, Los Angeles: Semiotext(e), 2007, 11. William Pawlett: Jean Baudrillard: Against Banality, New York: Routledge, 2007, 74. 86 Arthur Kroker: Spasm: Virtual Reality, Android Music and Electric Flesh, New York: Palgrave Macmillan 1993: 165 87 Jean Baudrillard: The Divine Left: A Chronicle of the Years 1977-1984, Los Angeles: Semiotext(e), 2014 88 Sadie Plant: The Most Radical Gesture: The Situationist International in a Postmodern Age, New York: Routledge, 1992, 35-36. 89 Richard J. Lane: Jean Baudrillard, New York: Routledge, 2008, 100.

14

Platón kritikája a szofistákkal és a demagógokkal szemben Baudrillárdnál a média, és az olyan modern tudományágak kritikájában jelenik meg, mint a szociológia vagy a kommunikációelmélet. Míg Platónnal a szofista rontja meg az ideáktól eltávolodott gondolataival és retorikájával az embereket, addig Baudrillardnál a média barbarizmusa mérgezni meg az emberek tudatát, egészen addig az állapotig, amikor már nem lehet különbséget tenni a tömeg igényei és a média által sugalmazott kiüresedett értékek között. Ez a Möbius-szalag-szindróma, hiszen még azt a lehetőséget is fent kell tartanunk ‒ állítja Baudrillard ‒, hogy a tömeg az erőteljesebb médium a médiánál, ami értelmetlenségét, ürességét és bárgyúságát rákényszeríti az utóbbira.90 Baudrillard Les Stratégies Fatales című művében megjegyzi, hogy a tömegek az „abszolút prototípusai a túsznak”, hiszen eltörlődött szuverenitásuk, megszűntek és nemlétezőek mint alanyok, de egyben „radikálisan kicserélhetetlenek.”91 Egy extrém monotonitás, jelentőségtelenség és érdektelenség jellemzi társadalmi rendszerünket, amelyet már nem lehet az ok és az okozat összefüggésrendszerével leírni. Ezzel az értéktúltermelésen alapuló, de mégis kiüresedett rendszerrel szemben jelent kihívást a tömeg társas viselkedése: „némaságuk, némaságuk túlzása és feleslege, ami nem is passzív, hanem a némaság túllicitálása, az érdektelenség stratégiájaként.”92 A „teljesen tudatlan tömeg” hallgatásával fordítja ki mind a hatalom, mind a társadalomtudomány erőszakos aktivizmusát.93 A tömegen minden keresztülfolyik, minden vonzza őket, de egyben szét is oszlik bennük minden nyom nélkül, neutralizálva és végül megsemmisítve minden értéket:

90

Jean Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities, 62-63. Jean Baudrillard: Fatal Strategies, Los Angeles: Semiotext(e), 2008, 66. 92 Jean Baudrillard: The Ecstasy of Communication, Los Angeles: Semiotext(e)1988, 70. 93 Sylvére Lotringer, Chris Kraus, Hedi El Kholti: ‘Introduction: Recquiem for the Masses’. In: Jean Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities, Los Angeles: Semiotext(e), 2007, 23. 91

15

„nem sugároznak, éppen ellenkezőleg, elnyelnek minden sugárzást a rajtuk kívül eső olyan konstellációkból, mint az Állam, Történelm, Kultúra és Jelentés. Ők az élettelenség és a közömbösség ereje.”94 A néma tömeg passzivitásának azonnaliságával képes felemészteni és neutralizálni minden velük szembe állított erőt és hatalmat, ezzel pedig egy szakadékba rántani minden társadalmiasító szándékot és médiaimpulzust.95 A tömeg némasága, mint egy hatalmas és elmozdíthatatlan anyag oszlik szét a társadalom szférái között, egy olyan anyagként, amely egyszerre végtelenül kemény és egyben lágyságával minden résbe beférkőzik. Az A l’ombre des majorités silencieuses tömege a passzivitás és a vad spontanietás között mozog öntudatlanul: „a tömegeknek nincs történelme, amit írhatnának, sem jelenük, sem múltjuk, nincs virtuális energiájuk, amit kiereszthetnének, és vágyuk sincs, amit beteljesítsenek.”96 Maga a tömeg fogalmának a meghatározása a probléma Baudrillard szerint, hiszen ezzel egy olyan dolognak akarunk jelentést adni, aminek nincs.97 A tömeg definíciója a definíció hiánya, vagy egy sajátos non-definíció: „a tömeg attribútumok és predikátumok nélküli, nincs minősége vagy referenciája, és szociológiai »valósága« sincs.”98 A tömegben igazi polaritás sincs az egyik és a másik között, hanem egy erőteljes vákum, egy befelé összeomlasztó hatás uralkodik a tömeg testetlen masszájában. Baudrillard szerint ezért a jelentés is egyből elnyelődik és kioltódik ebben a fekete lyukban: az értelem alámerül minden hatás nélkül.99 De ha mégis megpróbáljuk történetileg kimutatni a baudrillardi tömegfogalom eredetét, azt a társadalmisággal szembeni történeti ellenállásban kell keresnünk. 100 A feljegyzett történelem a társadalmiasítás fejlődéséről szól Baudrillard szerint, de mindeközben a sötétségben egy még nagyobb fejlődés történt meg. A társadalomnak való mindenfokú ellenállás még inkább nőtt az eltelt évszázadok során: „ellenállás a munkának, ellenállás a gyógyszereknek, ellenállás az iskolázásnak, ellenállás a biztonságnak, ellenállás az információnak.”101 Az ellenállás olyan erőteljes és totális, hogy szinte regisztrálhatatlan és érzékelhetetlen volt: a szembeszegülés erőszakos és barbarikus aktusai fokozatosan hiperkonformitássá forradalmasultak. Míg az erőszak és a fizikai lázadás a „társadalom” kialakulásával szembeni ellenállás jelei voltak tradicionális csoportok és eredeti kultúrák részéről, addig a hiperkonformitás forradalma a néma tömegek fegyvere egy megszűnt és felszámolódott kultúra romjain. 102

94

Jean Baudrillard: In the Shadow of the Silent Majorities ,35-36. In the Shadow of the Silent Majorities, 36. 96 Uo. 97 In the Shadow of the Silent Majorities, 37. 98 In the Shadow of the Silent Majorities, 38. 99 Uo. 100 In the Shadow of the Silent Majorities, 62. 101 Uo. 102 Uo. 95

16

Pap Emese: Cím Nélkül (2015) Baudrillard ezen a ponton is eltér a megszokott marxista diskurzustól, amikor megállapítja, hogy a tömeg nem is lehet elidegenedett, hiszen akkor kellene a másiknak léteznie, de a tömegben sem az egyik, sem a másik nem létezik.103 A tömeg élettelensége a berobbanó és exponenciálisan szaporodó remények összeállása a kollektív reménytelenségben: „Egy fekete doboz minden referenciának és el nem fogott jelentésnek, a lehetetlen történelemnek, a reprezentáció felfedezhetetlen rendszereinek. A tömeg az, ami megmarad, amikor a társadalmiságot teljesen kiirtották.”104 A termelés, a tudomány, a politika és a felvilágosodás egyéb rendszerei látszólag tovább működnek, de már nem reprezentálnak többé semmit, nincs meg az „ekvivalens” a „valóságban”, vagy egy valós társadalmi szubsztanciában.105 Az egyetlen megjelölt valóság, ami még funkcionál, Baudrillard szerint, az a „néma többség.”106 A néma tömegek reprezentációja lehetetlen, mivel nem tartoznak a reprezentáció rendjébe.107 A szimuláció dimenziójába tartozó tesztek, felmérések, kérdőívek és a média maga szimulálja a reprezentálhatatlant, a tömeget. Így a tömeg paradox módon egyszerre a szimuláció tárgya, és ezen folyamatnak az alanya, hiszen képes „megtörni minden modellt és felülmúlni őket a hiperszimuláción keresztül.”108 A tömeg maga a paradoxon: nem alany, nem egy csoport alanya és nem is egy tárgy. A tömegben ‒ Baudrillard szerint ‒ lehetetlen autonóm tudatos aktort találni, de egyben az objektív törvényeken keresztül való elemzése is a lehetetetlenségbe fut. A tömeg egy néma massza, amelyet nem lehet részeire, struktúráira bontani, és nem lehet a kapcsolatokat értelmesen felfűzni.109 Ezek mind a szimuláció eszközei, egy olyan modellalkotási technikáé, amely a tudatalatti szintjén tisztában van a tömeg ürességével. Minden manipulációt magába nyel a tömeg, majd viszszafordítja, eltereli vagy eltorzítja azokat. A manipuláció irányát és útját a tömeg Möbius-szalag jellege miatt lehetetlen feltérképezni: „valószínűleg körbe-körbe fut egy végtelen cikluson

103

In the Shadow of the Silent Majorities, 38. Uo. 105 In the Shadow of the Silent Majorities, 47. 106 Uo. 107 In the Shadow of…, 48. 108 In the Shadow of…, 55. 109 Uo. 104

17

át.”110 Diffúz és középpont nélküli molekuláris valóság a tömeg, egy olyan „ön-degeneráló entitás”, amely „önkéntesen jelentkezik a kárhozatra.”111 A tömeg láthatatlan, nehezen észlelhető, olyan, mint a por, jelentéktelennek tűnik, de mindent beborít, minden értelmet elnyel, és a tájékozódást ellehetetleníti. A tömeg csak közelről szemlélve mutatja meg szétesettségét: maga a vizsgálódás „tárgya” is elveszik az „anyaggal” együtt. 112 A tömeg a porhoz hasonlóan megragadhatatlan, de mégis mindenütt feltűnik erőtlenségével: „többé már nem a tudás tárgya, és már nem a tudás alanya.”113 Ahogy a porról csak mikroszkopikus vizsgálatok adnak mélyebb betekintést biztosító felvilágosítást, úgy a tömeget is csak a statisztikák, a nagy számok törvényei és a valószínűségszámítás kalkulációi ragadhatják meg, de e vizsgálatok Baudrillard szerint nem szimbolizálnak mást, mint „tüneményes rituáléját a statisztikának”, ami a jelentések hiányát igyekszik a szimuláción keresztül elfedni.114 Ez a „valóság sivataga”, amelynek porszemei a tömeg diffúz molekuláris, de mégis felbontatatlan elemei. A tömegek nem választanak, nem teremtenek különbségeket, sőt ennek az ellentétét hozzák létre: a tömeg a differenciálhatatlanságot termel. A média felé való érdeklődésük és extatikus elragadtatásuk perverz módon kiüresíti azokat a jelentéseket, amelyeket információként éppen ilyen céllal hoz létre a média. Hiányos értelem, „a tájékoztatásra való allergia” mint dacos kihívás azon szférák számára, akik szerint az élet továbbra is a jelentés oldalán áll.115 Ellenszegülés és nullifikáció a sorsa az üzenetnek, a kódnak és minden lingvisztikus próbálkozásnak, amire a szociológia és a politika szférája szimulációval válaszol. Ez a szimuláció abból a hipotézisből ered, hogy a tömegek képesek az értelmes cselekvésre és diskurzusra, és hogy valójában ők húzódnak meg a statisztikák és kérdőívek mögött. A politika Baudrillard szerint legalább bizonyos fokon érzékelte, hogy egyfajta szórakoztatás szintjére degradálódott, egy képernyőn való szereplés sorsára kárhoztatott a magánélet világában.116 A teljességgel depolitizált tömegek nem a történelem, nem az egyetemes oldalán állnak, hanem elnyelték magukba ezeket a modern kategóriákat. A tömeg porszemekként rakódott minden általános kategóriára és univerzális jelentésre. A tömeg a magánszféra „idiotikusan sivár fogyasztásába” fullasztotta a politikát. Baudrillard szerint a mai közélet, vagy ami még megmaradt belőle, telítődve van „a privát, a megnevezhetetlen, az átlagos, a jelentéktelen, a szánalmas perverzió” reprezentálhatatlanságával.117 Ezzel a „naiv gyakorlatukkal” a tömegek teljességgel megsemmisítették a politikát, több értelemben is „transzpolitikává” alakították, hasonlóan ahhoz az értelmezhetetlen „transznyelvhez”, amellyel egymással kommunikálnak.118 De Baudrillard felhívja a figyelmet arra, hogy vannak olyanok, akik jelentést akarnak összeállítani ebből a reprezentálhatatlan masszából, amely megtagadja a kapcsolatteremtést és a párbeszédet az egyetemessel vagy a történelmiség fogalmával. Baudrillard szerint egyesek a szexuális és libidinális vágyakból kívánnak új forradalmat teremteni:

110

Uo. Alisa Andrasek: ‘Dustism’ In: Reza Negarestani: Leper Creativity: Cyclonopedia Symposium, Montain View: Punctum Books, 2012, 69. 112 In the Shadow of…, 55. 113 Uo. 114 In the Shadow of…, 56. 115 In the Shadow of…, 58-59. 116 In the Shadow of…, 59. 117 In the Shadow of…, 61. 118 Uo. 111

18

„ők jelentést akarnának adni ennek, és rendezetten akarják megjeleníteni ezeket a banalitásokat, mint valami történelmi negativitást. Egzaltációja a mikro-vágyakozásoknak, jelentéktelen különbségeknek, tudattalan részecskéknek, névtelen marginalitásoknak. Végső bukfencvetése az értelmiségieknek, hogy felmagasztalják a jelentéktelent, hogy promotálják a nonszenszt az értelem rendjébe.”119 Ezzel a tömegeket, sőt a tömegek legjelentéktelenebb porszem-szerű entitásait kívánják visszaterelni a politikai ésszerűség szférájába. Az élettelenséget, a banalitást és a politikamentességet kívánják forradalmivá nyilvánítani ezen értelmiségiek, akik tettükkel valójában szimulációt hajtanak végre. A „felszabadítók” utolsó trükkje Baudrillard véleményében a „banalitás miko-forradalma és a vágy transzpolitikája” lesz.120 A tömeg éllettelensége rezonál valóságunk szánalmas kiüresedettségére, amit a tömegmédia, a genetika és a digitális technológia modelljei kívánnak újraalkotni szimulációjuk során. A transzpolitika nem más, mint az obszcenitás transzparanciája, minden struktúra obszcén átláthatósága egy „destrukturált univerzumban.”121 Baudrillard a „történelem végéből” eredő emlékezet-, jelentés- és cél elvesztésének visszatükröződését látja csupán a tömegben. A változás obszcenitása a „dehistorizált univerzumban”, az információ átláthatósága az „eseményektől kiüresített univerzumban”, illetve a tér transzparenciája és obszcenitása a hálózatok promiszkuitásában: így viszonyul egymáshoz a társadalom és a tömeg, hiszen utóbbi előbbi obszcén és átlátszó, de egyben üres változata.122 Ez az alapja annak a korunkra jellemző politikai és társadalomtudományi elhivatottságnak, hogy olyan csoportokkal foglalkozzanak, akik jellegzetességeiknél fogva magukon hordozzák ezt az emlékezet-, jelentés- és célnélküliséget. „Ma mind szociális munkások vagyunk” – állapítja meg Baudrillard.123 A jelentésnélküliség korszakában a jelentésnélküliségből lehet csak „értelmet” fabrikálni a „néma többség” számára. A reprezentálhatatlan reprezentálása, a láthatatlan láthatóvá tétele: ezek a tömegek uralmának vívmányai. A Borges-esszéhez hasonlóan, mikor a birodalom összeomlásakor a térkép is megsemmisül, korunkban a közösségiség felszámolódásakor fogalmaink is kevésnek és erőtlennek bizonyulnak, sőt, mint a szociológia példáján látjuk, inkább a társadalom leépítésén és felszámolásán mesterkednek. Baudrillard szerint korunk egy fraktális és virális rend, ahol az érték referencia nélkül bármilyen irányba sugároz: nincs többé ekvivalencia, nincs az értéknek törvénye.124 A vég állapota: „a vége a történelmi jelenetnek, a vége a politikai jelenetnek, a vége a fantázia jelenetének, a vége a testnek ‒ ez az obszcenitás berobbanása.”125 Külön kiemelendő, hogy elméletileg korunkban ‒ és ez szinte parodisztikusan hangozhat ‒ a hatalom forrása a tömeg. Megállapíthatjuk, hogy a tömeg teljesítette, amire hivatott. Uralkodik és uralva van az élettelenség által, túl van az életen úgy, hogy sohasem élt.

119

Uo. Uo. 121 Jean Baudrillard: Fatal Strategies, Los Angeles: Semiotext(e), 2008, 45. 122 Uo. 123 Fatal Strategies, 80. 124 William Pawlett: Jean Baudrillard: Against Banality, New York: Routledge, 2007, 72. 125 Jean Baudrillard: Fatal Strategies, 45. 120

19

Irodalom: AGAMBEN, Giorgio: Infancy and History: On the Destruction of Experience, London and New York: Verso Books, 1993 ANDRASEK, Alisa: ‘Dustism’ In: NEGARESTANI, Reza: Leper Creativity: Cyclonopedia Symposium, Montain View: Punctum Books, 2012 BATAILLE, Georges: The Accursed Share: an Essay on General Economy, Vol. 1.: Consumption, Cambridge, Massachusetts: Zone Books, 1991 BAUDRILLARD, Jean: A l’ombre des majorités silencieuses, Paris, 1978 BAUDRILLARD, Jean: Fatal Strategies, Los Angeles: Semiotext(e), 2008 BAUDRILLARD, Jean: For a Critique of the Political Economy of the Sign, Candor, NY: Telos Press, 1981 BAUDRILLARD, Jean: In the Shadow of the Silent Majorities, Los Angeles: Semiotext(e), 2007 BAUDRILLARD, Jean: Symbolic Exchange and Death, London, New Delhi and New York: Sage, 1993 BAUDRILLARD, Jean: The Divine Left: A Chronicle of the Years 1977-1984, Los Angeles: Semiotext(e), 2014 BAUDRILLARD, Jean: The Ecstasy of Communication, Los Angeles: Semiotext(e), 1988 BAUDRILLARD, Jean: The Mirror of Production, Candor, NY: Telos Press, 1975 BLANCHOT, Maurice: The Work of Fire, Stanford, Calif: Stanford University, 1995 CHUN, Wendy Hui Kyong: ‘Crisis, Crisis, Crisis, or, The Temporality of Networks’ In: GRUSIN, Richard (szerk.) The Nonhuman Turn (Minneapolis: University of Minnesoty Press, 2015, 139-167. DEBORD, Guy: The Society of the Spectacle, New York: Zone Books, 1995 DELEUZE, Gilles, GUATTARI, Felix: ‘The Civilized Capitalist Machine’ In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (eds.): #Accelerate: The Accelerationist Reader, Falmouth, UK: Urbanomic, 2014 DELEUZE, Gilles, GUATTARI, Felix: Anti Oedipus. Capitalism and Schizophrenia, Mineapolis: University of Minnesota Press, 1983 DELEUZE, Gilles: Desert Island and Other Texts, 1953-1974, Los Angeles: Semiotext(e), 2004 FOUCAULT, Michel: Discipline & Punish: The Birth of the Prison, New York, Vintage Books, 1995 FOUCAULT, Michel: The History of Sexuality: An Introduction, Harmondsworth: Penguin, 1984 HORVÁTH Márk „⊔⊔⊔ vagy barbárság”. Spektákulum és szimulakrum, avagy a barbárság teoretizálása. [Kézirat] KROKER, Arthur, KROKER, Marilouise: Body Invaders: Panic Sex in America, London and New York: Palgrave Macmillan, 1988 KROKER, Arthur, WEINSTEIN, Michael A.: Data Trash: The Theory of Virtual Class, New York: St. Martin’s Griffin, 1994 KROKER, Arthur: Spasm: Virtual Reality, Android Music and Electric Flesh, New York: Palgrave Macmillan 1993 LAND, Nick: Fanged Noumena: Collected Writings: 1987-2007, Falmouth, Urbanomic, 2011

20

LANE, Richard J.: Jean Baudrillard, New York: Routledge, 2008 LARUELLE, Francois: Dictionary of Non-Philosophy, Electronic publication, Taylor Adkins, Nick Srnicek and Ben Woodard, 2009 LOTRINGER, Sylvére, KRAUS, Chris, KHOLTI, Hedi El: ‘Introduction: Recquiem for the Masses’. In: BAUDRILLARD, Jean: In the Shadow of the Silent Majorities, Los Angeles: Semiotext(e), 2007 LYOTARD, Jean-Francois: ‘Desirevolution’ In: MACKAY, Robin, AVANESSIAN, Armen (eds.): #Accelerate: The Accelerationist Reader, Falmouth, UK: Urbanomic, 2014, 241-251. LYOTARD, Jean-Francois: The Postmodern Condition: A Reoport on Knowledge, Minneapolis: University of Minnesota Press, 1984 MAUSS, Marcell: The Gift: The Form and Reason for Exchange in Archaic Societies, London and New York, Routledge, 2011 MCCELLAND, J.S.: The Crowd and the Mob: From Plato to Canetti, London, Boston, Sidney: Unwin, Hymen, Routledge, 2011 PAWLETT, William: Jean Baudrillard: Against Banality, New York: Routledge, 2007 PLANT, Sadie: The Most Radical Gesture: The Situationist International in a Postmodern Age, New York: Routledge, 1992 PLATÓN: Politeia (Állam) [Patón: Állam. In: Platón összes művei, Budapest, Európa, 1984] PLATÓN: Timaiosz In: Platón összes művei, Budapest, Európa, 1984 SCHUON, Frithjoff: Sufism: Veil and Quintessence, Bloomington: World Wisdom, 2006 SOROKIN, Pitrim: Social and Cultural Dynamics, Boston: Porter Sargent, 1957 TACITUS, Publius Cornelius: Annales [Tacitus összes művei. Ford. Borzsák István. Budapest: Európa, 1980.] TÖNNIES, Ferdinand: Közösség és társadalom, Budapest: FOK-TA Bt., 2004 VIRILIO, Paul: Negative Horizon. An Essay in Dromoscopy, London: Continuum, 2007 VIRILIO, Paul: Speed and Politics: An essay on Dromology, Los Angeles: Semiotext(e), 2006

21