A TIZENÖTÖDIK SZÁZAD TÖRTÉNETE

A TIZENÖTÖDIK SZÁZAD TÖRTÉNETE

292

Az ország és népei „Boldog lehetsz szerencsés Magyarország” Ha az okleveleken Zsigmond vagy Mátyás uralkodói címeire pillantunk, szembeötlik, hogy Magyarország mellett más országok, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kumánia és Bulgária nevét is feltüntették. A címek azonban sok esetben csupán jogigényeket fejeztek ki, semmint valóságos hatalmat. A 15. században Galícia és Lodoméria például teljes egészében a Lengyel Királyság részét alkotta (ma területén Lengyelország és Ukrajna osztozik), míg Kumánián nagyjából Havasalföld és Moldva területét (a mai Romániának a Kárpátok vonulatán kívüli tájai és Moldávia) értették. A két vajdaság ugyan idônként elismerte a magyar uralkodó fôségét, de önálló életet élt. Havasalföld ügyeibe mind többször avatkozott be-

le a török, míg Moldva fejedelmei a szomszédos három nagyhatalom (a Magyar, a Lengyel Királyság és az Oszmán Birodalom) között egyensúlyoztak. Ráma Bosznia déli részére tehetô. Bosznia és Szerbia a török uralomig csak laza szálakkal kötôdött a Magyar Királysághoz, bár uralkodóik kénytelenek voltak elismerni uralkodóink fôségét. A század folyamán mindkét országból kisebb-nagyobb területeket csatoltak Magyarországhoz. Az Adriai-tenger partvidékén fekvô Dalmácia városai és várai többségén 1420 után velencei zászló lengett. A messzi délen fekvô Ragúza 1458-tól adót fizetett a töröknek (ennek összege 1481-tôl 12 500 dukát), cserébe azonban kereskedôi tovább folytathatták üzleteiket a Balkánon. A független városállam vezetôi mégis ragaszkodtak ahhoz, hogy országukat a Magyar Korona részének tekintsék. Nem véletlenül, hisz a

293

csak jelképesnek számító magyar uralom némi védelmet jelentett mind a törökökkel, mind pedig Velencével szemben. A sok királyságból a magyar királyok tehát csupán Horvátországot mondhatták valóban a magukénak. A Magyar Királyságot a kor Európájának nagyobb államai között tartották számon. Nem véletlenül, hisz Magyarország és Szlavónia mintegy 320 ezer négyzetkilométernyi területet ölelt fel. Horvátországgal és a Száván túli bánságokkal együtt azonban Mátyás uralkodása idején valószínûleg meghaladta a 350 ezer négyzetkilométert is. Az egykori Magyarország földrajzi viszonyainak a megismerésekor különbözô források információit hasznosítják a kutatók. Például a földesurak közötti perek során megjárták a vitatott birtok határait. Eme határjárásokat az oklevelek máig megôrizték. Külföldi

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

utazók is megfordultak nálunk. A humanizmus a tudósok érdeklôdését a természet, a földrajzi táj, az egyes országok viszonyai felé irányította. Ezt látjuk például a Jagelló-kori költô, Hagymássy Bálint fejezetünk címéül szolgáló költeményében: Boldog lehetsz szerencsés Magyarország, derûs éghajlat fürdeti a tájad, kerek világon sehol gazdagabb föld, termékenyebb táj nincsen a tiédnél. ................................................................ Isten kegyébôl kincsben, gazdagságban el nem maradsz te egyetlen országtól… (Takáts Gyula fordítása) Véleménye elfogult ugyan, de nemigen tér el attól, amit a külföldiek lejegyzésre érdemesnek tartottak. A kor történésze számára természetes volt, hogy az események földrajzi környezetét megrajzolja, nem feledkezve el arról, hogy egy-egy tájat, folyót miként neveztek meg az antik auktorok. Nem csoda, hogy a szicíliai Ransano az 1480-as évek végén írott magyar történeti összefoglalóját országleírással kezdte. A szintén olasz történetíró, Bonfini ugyancsak részletesen foglalkozott Magyarország földjével, városaival. A Mohács elôtti királyi kancellária titkára (évtizedek múlva esztergomi érsek), Oláh Miklós tollából különösen szép földrajzi áttekintés maradt korunkra. Ô már hazájaként ismerte ezt az országot. Igaz, ez a munka 1526 után íródott, de a szerzô szeme elôtt a mohácsi katasztrófa, a török és a belháborúk véres eseményei elôtti boldog korszak képe lebegett. A humanista tudósok támaszkodtak saját tudásukra meg mindarra, amit érdeklôdésükre a magyarországiak válaszoltak. Segítségül hívhatták a térképet. A kor nem nélkülözhette a tájékozódásnak ezt az eszközét. A hadjáratok vezérei szintén hasznosították a vázlatokat. 1415-ben egy, a Duna vonalához kapcsolódó perhez rajzot mellékeltek. 1421–22--ben rajzolták azt a térképet, amely alighanem az említett olasz szerzôk elôtt sem volt ismeretlen. Az 1470-es és 80-as években fordult meg Budán a firenzei festô, kiadó, kozmográfus, Francesco Roselli, akit Közép-Európa térképéért dicsérhetünk. Már az 1500-as években elkészült Magyarország elsô teljes térképe. Szerzôje Bakócz Tamás prímás egykori titkára, Lázár deák volt, aki 1528-ban publikálta munkáját. Igaz, mai szemmel a mû gyatrának hat, még tájolása sem egységes. Ám a kor viszonyait tekintve pontos alkotás született, amely ráadásul 1400 földrajzi nevet tartalmazott (közte 1270 településnév). Néhány esztendô, és 1532-ben megjelent az erdélyi szász tudós és reformátor, Honterus János Erdélyrôl készült térképe. A helységeket apró kis városábrázolások teszik szemléletessé. Nem mondhatjuk, hogy az elmúlt évszázadok során a földrajzi környezet alig változott volna. A folyók vonala több helyütt módosult. Hajdan például Pozsonytól a fô Duna-ág nem a mostani mederben folyt, hanem Nyárasdig a mai Kis-Dunát követte, s ezután fordult délnek. Ebben az idôben Gyôr a fôág s nem a Mosoni-Duna mellett feküdt. Szekszárd egykor Dunaparti város volt. A malmok és a hajók vontatóútvonala védelmében (ahol erre lehetôség adódott) régen is ügyeltek a part

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

mentére. Néhol gátakat emeltek. A török hódítás a gondozott folyópartokat semmivé tette. A folyók vonalát az utóbbi évszázad lecsapolási munkálatai változtatták meg, akkor tûnt el számos lápunk. „Magyarország… igen nagy királyság, teljesen sík vidék ez, kivéve Lengyelország felôl, ahol hegyek vannak, s az emberek a sík vidéken lévô utakon kocsikkal járnak… Ebben a királyságban minden megterem és olcsó. Az emberek mind nagy szakállt hordanak, s igen csúf emberek, s gyakran járnak zarándoklatra Rómába, többen mint a világ bármely országából” – írta a 15. század közepén egy francia utazó. Bizonyára a magyar divat volt oly szokatlan számára, hogy így nyilatkozott a lakosokról. 16. század eleji honfitársának ugyancsak a sík vidék tûnt fel. „Magyarország területe elég nagy és elég sík; borban és gabonában szerfelett bôvelkedik.” Oláh Miklós így fo-

galmazott: „Magyarország tehát eléggé nyilvánvalóan bôvében van mindazon dolgoknak, melyekrôl úgy tartják, hogy egyrészt az emberi élethez, másrészt pedig a vagyongyûjtéshez szükségesek; földje fekete, zsíros, nedves, hiszen mûvelôinek nem nagy fáradsága nyomán bô termést hoz… Borból oly sok van, hogy Magyarország csaknem minden vidéke… terem nemes borokat… A legelôk terjedelme és kövérsége akkora, hogy sokezer lovat, marhát, juhot, kecskét és más efféle állatot tarthat el… Magyarország egyes vidékein mind nagy, mind apró vadakban oly nagy a bôség, hogy mint a madarakat, úgy vadakat is mind a nemesség, mind a köznép egyenlôképp vadássza, fogja, ki-ki szüksége vagy kedve szerint.” A 14. század klimatikus változásai kedveztek ennek a tájnak. Enyhült valamelyest a hômérséklet, nedvesebb lett a levegô. Angliában vagy Lengyelországban

LÁZÁR DEÁK:

Magyarország térképe. 1528 Tabula Hungarie ad quatuor latera

294

A Z

ugyan búcsút mondhattak a szôlôkultúrának, ám a Kárpát-medencét jobban elkerülték az aszályos nyarak, mint korábban. Természetesen azt nem mondhatjuk, hogy ne köszöntött volna alkalmanként szárazság az országra. 1494-ben állítólag 6 hónapig nem esett. A hômérséklet csökkenését jelzi, hogy keményebb, hidegebb lett a tél. Kottaner Jánosné például 1440 februárjában a lopott koronával a Duna jegén kelt át Komáromnál. Néhány évtizeddel késôbb 1473 februárja ezzel szemben Sopronba oly meleget hozott, hogy minden kizöldült, kivirágzott, mintha már június lett volna. 1507-ben ismét szigorú tél köszöntött az országra, és a nyár sem volt meleg. A csapadék hatására kövérebbek lettek a legelôk, több állatot lehetett eltartani. A túl sok esô azonban nem mindig áldás. A Duna 1433-ban például úgy megáradt Nándorfehérvárnál, hogy soha nem látott szélességet (12 mérföld) ért el. 1465-ben, 1480-ban és 1490-ben Fejér megyét pusztította, 1508-ban Gyôrt árasztotta el. 1508 és 1510 között hatalmas árvizek okoztak károkat Erdély falvaiban, városaiban. Az Alföld széles lapálya különösen ki volt téve az áradásoknak. Az ilyesmi – mondhatjuk – errefelé természetesnek számított. A tavaszi ár áttörte a folyók melletti hátakat, elöntötte a mélyebb fekvésû ártereket, úgyhogy nem lehetett tudni, vajon hol fekszik a tulajdonképpeni meder. Apadáskor csak a víz egy része húzódott vissza különbözô ereken, árkokon, fokokon keresztül a folyókba. Ártéri tavak, hatalmas mocsarak, zsombékok, morotvák tarkították a tájat. Nem csoda, hogy sokszor a Körösök köze hatalmas tengerré változott. A Temes vidékén, a Makszond puszta elôtt jóformán nem lehetett megkülönböztetni a Bégát és a Temest, hisz a Tiszáig szinte mindent víz, mocsár borított. Nem véletlen, hogy Lázár deák erre a vidékre a Balatonnal vetekedô hatalmas tavat rajzolt. Az embernek, ha meg akart élni, igazodnia kellett a természethez. A települések a magasabb szárazulatokon jöttek létre. Az utak a mocsarak közötti keskeny, vizek nem járta csíkokat követték. A földmûvelés is a rendszeres áradásoktól megkímélt földterületekre szorítkozott. Többfelé csatornákat ástak, hogy megfékezzék az áradatot. Volt, ahol azonban más miatt ragadták meg az ásót és a csákányt. Bácsott például azért, hogy a közeli Dunát vezessék a várárokba, és így frissítsék fel az eddigi bûzös, mocsaras vizet. Malomárkok sok helyütt húzódtak. Miközben a kor embere ki volt szolgáltatva a természetnek, ki is használta annak elônyeit, és sokszor ôt terhelte a felelôsség a hatalmas lápokért, tócsákért. A fokok emberi alkotások. Tavasszal átengedték a vizet a mélyebb fekvésû helyekre, majd lezárták a fokot, és így tavakat, tóláncolatokat alakítottak ki. A rendszer elterjedtségét mutatják az olyan helynevek, mint Barazdafoka, Damufok, Fabianfoka, Sebestyén-fiafoka stb. Ezek az elnevezések a Körös–Maros vidékén keletkeztek. Az erdélyi Szászföldön jóformán alig akadt település, amelynek ne lett volna tava. Szebent tóhálózat vette körül. 1526 augusztusában Brassó vesztét halastava okozta. A hatalmas felhôszakadás úgy megduzzasztotta a tavat, hogy az áradat áttörte a falat, betódult a városba. A nagytemplom udvarán tölgyfák úszkáltak.

O R S Z Á G

É S

N É P E I

HONTERUS JÁNOS:

Erdély térképe. 1532

Folyóink, patakjaink tele voltak hallal. „Gyakran látták – írta Oláh Miklós – és még most is látható, hogy a Duna, Tisza, Temes, a Dráva és még néhány más folyó áradása következtében a végül is visszahúzódó víz után a partok gödreiben akkora mennyiségû hal akadt fenn, hogy a jobbágyok nemtörôdömségbôl egyrészt a döglöttekkel is disznót etettek, másrészt a napon hagyottaktól megfertôzött levegô nemegyszer ragályt támasztott a környéken lakók között. Ha valakinek hálója van, a hal nem hiányzik, s méghozzá ingyen, csak néhány tiltott helyet kerüljön el.” 1478-ban a siklósi uradalom Dráva-parti részein mintegy 200 varsát vettek számba. A leíráshoz hozzátehetjük még: a jobbágyok a zsákmányt szekérszám vitték eladásra. A halak legnagyobbikának a viza számított, amely évente kétszer (tavasszal és ôsszel) vándorolt fel a Fekete-tenger vidékérôl. Oláh Miklós szerint akár négy és fél méterre is megnôhetett, a súlya pedig elérte a 3–4 akkori mázsát (ez kb. 150–200 kg). Ezeket az óriási állatokat úgy fogták meg, hogy a folyón keresztben két cölöpsort vertek le. Síppal, dobszóval, kurjongatással, lövésekkel terelték a halakat a csapdába. Majd lezárták a kaput, és kezdôdhetett a halászat. Volt, ahol rekesztôhálót alkalmaztak, akadt olyan hely, ahol inkább a szigonyokat részesítették elônyben. A módszer elterjedtségét mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az egri püspöknek és az egri káptalannak nyolc ilyen rekesztéke üzemelt a Tiszán. A cölöpsorok akadályozták a hajózást. Igaz, illô díj ellenében megnyitották a hajók elôtt a szégyét. A máramarosi sószállító hajóknak például rakományonként egy helyütt 40–50 sókockát kellett ezért fizetniük. Nem csoda, hogy felháborodtak az akadályok miatt, és elôfordult, hogy a sószállító alkalmatosságok egyszerûen áttörték a gátakat. Hasonló probléma a Dunán is akadt. Az ország területén többfelé találunk erdôt. A Kárpátok karéját, Erdély nagy részét, Máramarost szinte teljes egészében összefüggô rengeteg borította. A sû-

295

rû bükkösöket, fenyveseket már évszázadok óta Feketeerdônek hívták. Ha egy erdélyi és egy alföldi határjárást egymás mellé helyezünk, kiderül, hogy az Alföldön sokfelé hiába keressük az erdôt. Erdélyben a fák, bokrok szinte kínálják magukat határjelül. Ezzel szemben egy Szentes környéki birtok határait rekettyés, földút, puszta, mezô, halom képezték, és csak egyszer olvashatunk fáról, egy bizonyos körtefáról. Hogy az említett példa eléggé általános lehetett, arról egy francia lovag, Bertrandon de la Brocquière Dél-Magyarországról szóló tudósítása gyôzhet meg bennünket, ami 1433-ból való: „Egész hosszú utamban egy patak mellett elterülô két kis bereken kívül egyetlen fát sem láttam. A lakosok csupán szalmával vagy a folyópartokon és a nagyszámmal elôforduló mocsarakban szedett náddal tüzelnek. Kenyér helyett valami lepényfélét esznek, de ennek sincsenek nagyon bôvében.” A helyzet azonban mégsem ilyen egyszerû. A széles legelôkön kívül többfelé folyók melletti galériaerdôkrôl, a falvak határában található kisebb-nagyobb erdôségekrôl tudósítanak bennünket a források. Debrecen a legelôk mellett erdôket birtokolt. A Nyírség tölgyeseiben disznókat makkoltattak. Még Dél-Magyarországon is akadt fa. Itt például egy helyen a Hethpenzes, Szegeserdô, Somos, Halyagos neveket ragasztották az erdôkre. Ugyanakkor az is igaz, hogy az alföldi erdôségek kiterjedése elmaradt a dombvidékek, hegyek rengetegei mögött. 1478-ban például a Garaiak Csongrád megyei falvaiban erdô nem akadt, miként Bács megyei birtokaikon is a fával benôtt rész a földterületeknek mindössze 1,9%-a volt. Az egykori ôsi erdôtakaró a 15. századra természetesen megfogyatkozott, és ebben az évszázadban további veszteségek érték. Ama mintegy 20 ezer település jó része, amely a középkor folyamán kialakult, irtásokon jött létre. A fák helyén eke szántott, füvet kaszáltak, vagy szôlôkarók sorakoztak, mint például So-

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

A Koppány család címere. 1517

mogy dombjai között. A Bécshez közeli sárfenéki uradalom parasztjai csak a 15. században 50–100 holdnyi területet irtottak ki. 1478-ban a Bakony hegység enyhe nyúlványain elterülô cseszneki uradalomban a mûvelt földterület 30%-át ebben az évszázadban hódították el az erdôtôl. Ennek ellenére is itt a határ 68%-át még fa nôtte be. Szétszórt adatainkból úgy sejthetô, hogy az Alföld kivételével egy-egy település határának legkevesebb a harmadát-felét még a fák uralták. A mezôgazdaság mellett a bányászat és a kohászat is fogyasztotta az erdôket. A dési hajósoknak, akik sót szállítottak, joguk volt arra, hogy a város körüli rengetegben a hajóépítéshez szükséges fát kivágják. Ebben egy földesúr sem akadályozhatta meg ôket A kor embere a faanyagot használta építkezésre, tüzelésre. Szénégetôk járták a vidéket. A 16. század elejére már sokfelé találunk fûrészmalmokat. Az irtás, a pusztítás mellett természetesen védeni is kellett az erdôt, hiszen az ember rászorult a rengetegre. Vadhús egyaránt került úr és paraszt asztalára. A tölgyesekben disznókat makkoltattak. Szedték a gyümölcsöt, tûzifát gyûjtöttek, vadat ûztek. Ezek a körülmények önmagukban gátat szabtak a féktelen irtásnak. Az uralkodók vadaskerteket alakítottak ki.

Zsigmond király 1426-ban ugyan megengedte, hogy bányászat és kohászat céljára a zólyomi uradalom fát adjon ki, de az uralkodó ügyelt arra, hogy csak a kijelölt területet irtsák. Megtiltotta, hogy beszántsák a földet, mert azt akarta, hogy ismét fák nôjenek az irtások helyén. Természetesen ez volt a bányavárosok érdeke is, hisz ha a letarolt tájat nem veszi vissza a természet, mind messzebbrôl (és mind drágábban) jutottak volna hozzá az értékes anyaghoz. Megjegyezzük, a jogtalan erdôirtás nem volt olcsó mulatság. Erdô elképzelhetetlen vad nélkül. Ôzre, szarvasra, dámra, vaddisznóra, jávorra, bölényre, farkasra, hiúzra, nyestre stb. lehetett vadászni. Gerlicébôl állítólag Budán egy alkalommal 80 ezer darabot kínáltak eladásra. A barna medve ebben az idôben még ott is megélt, ahol ma már hírmondója sincsen. Így történhetett, hogy a 16. század elején Estei Hippolit egri püspök a Bükkben ejtett el egy szép példányt. A földesurak elvben ugyan megengedték jobbágyaiknak, hogy szabadon vadásszanak, de már például a szarvas kilövését megakadályozták. 1504-ben törvény tiltotta meg, hogy a jobbágyok szarvasra, ôzre, nyúlra, vaddisznóra, fácánra, császárfajdra vadásszanak.

296

A Magyarországról szóló leírások mindig beszámoltak az ország ásványi kincseirôl. Említették az aranyés ezüstbányákat, a sóaknákat, a vasat, a rezet és az ónt. Nem kerülték el figyelmüket a fövenyaranyat szállító erdélyi folyóvizek sem. Állítólag akadt olyan aranydarab, amely cipónagyságú volt. A sót különösen jó minôségûnek tartották. Megemlékeztek a sós patakokról, amelyeknek a vizét a parasztok ételek ízesítésére használták. Olvashatunk a hegyekben található márványról is. „Számos hely van, ahol bô folyású, máshol pedig csörgedezô meleg gyógyvíz fakad…” – olvashatjuk Ransanónál. Eme meleg gyógyvizek közül a legnevezetesebbeknek tartották a budaiakat, de nem feledkeztek meg az esztergomiról, a trencsénirôl, a váradiról sem. A humanista tudósok figyelmét nem kerülték el a különös jelenségek sem. Felfigyeltek a lednicei és a deményfalvai barlangokra (ma Szlovákia), ahol a víz nyáron megfagy, télen pedig felolvad. Szerintük Zólyom megyében akadt olyan barlang, amelybôl mérgezô gázok törtek fel, s az arra haladó madarak, kisebb állatok elpusztultak. Tudtak arról, hogy némely erdélyi barlangban sárkánycsontokat és koponyákat lehetett találni. Ransano a nagyobb bizonyosság kedvéért egyet haza is vitt. A híradásban említett csontok pleisztocén korban élt medvék maradványaival azonosíthatók. A természeti csapások közé tartozott az árvíz és a földrengés mellett a sáskajárás. Érdekes, hogy míg az elôzô évszázadban ezek az apró élôlények gyakran pusztították el a vetést, addig a 15. századból csupán három sáskainvázióról maradt fenn híradásunk. A földmozgást már többször meg kellett tapasztalnia a kor emberének. 1443-ban pl. a Szepességben, Zólyomban mozdult meg a föld. 1473-ban Brassóban öt napig mozgott minden. Ennek a városnak, illetve a Szászföldnek különösen sokszor volt része ebben (1509, 1516, 1517, 1523). 1523-ban Medgyesen a városháza tornya dôlt le, Nagyszebenben pedig 20 ház omlott össze. Az ország lakossága A középkori népesség vizsgálata többismeretlenes egyenlettel ér fel. Olyan kérdésekre kellene választ adni, hogy mekkora volt a család, hány gyermek született, hány éves korban házasodtak az emberek. S még csak ezután jön a leglényegesebb kérdés: hogyan alakult az ország népességének a lélekszáma? Mindehhez azonban kevés forrás áll a rendelkezésünkre. Hosszas vizsgálódások kiderítették, hogy a nagycsaláddal szemben nálunk is, miként Nyugat-Európában, a kiscsaládos együttélési forma volt az általános. Ez annyit jelentett, hogy csak a szülôk és a gyerekek éltek együtt. Nem is igen lehetett másképp, hisz a kor magas halandósági viszonyai között csupán kevés nagyszülô érte meg unokái születését. A család nagysága, a gyermekek száma a társadalom különbözô csoportjainál más és más volt. A magas halandóság miatt a népesség növekedéséhez sok gyermekre volt szükség. Ehhez azonban az kellett, hogy a szülôk ne haljanak meg korán. Különösen az anyát fe-

A Z

nyegette a korai halál. Ritka az olyan özvegy, aki ne nôsült volna meg újból, vagy ne ment volna férjhez másodszor. A legnagyobb gyerekáldás a falvak paraszti lakosságánál figyelhetô meg. A Hont megyei Alsónyék 24 családjában 1526-ban átlag 4–5 gyermek élt. Más szabályok figyelhetôk meg az arisztokratáknál. 329 fônemesi házasság vizsgálatából kiderült, hogy átlagosan mindössze 2–3 utóddal büszkélkedhettek. Csupán egy házaspárnak született 10 gyermeke. A házasságok egyötöde gyermektelenül fejezôdött be, másik ötöde csupán egy örököst hagyott hátra. A városi polgárcsaládok még az arisztokratáknál is sanyarúbb helyzetben voltak. Az egyik házasfél halálakor csupán 1–2 gyermekük volt. Sopronban és Pozsonyban majd minden második végrendelkezô gyermektelenül hunyt el. Mondanunk sem kell, hogy ilyen körülmények között ritkán élt meg egy polgárcsalád három nemzedéket. A város a bevándorlók tömegei nélkül kihalt volna. A gyermekek száma nemcsak a magas halálozási aránytól függött, hanem attól is, hogy ki milyen korban nôsült, illetve ment férjhez. A kánonjog a jegyességhez legalább hétéves életkort írt elô, míg a templomi esküvônek az volt a feltétele, hogy a leány legkevesebb 12, a fiú pedig 14 esztendôs legyen. Tudjuk, paraszti, köznemesi környezetben korán léptek frigyre a fiatalok. Ezzel szemben a fôurak fiainak csak alig hatoda kötött 15 és 19 éves kora között házasságot. Mintegy 60% 20–29 esztendôs kora között nôsült. Ez a viszonylag magas házasodási életkor csak részben magyarázható azzal, hogy az országos ügyekben elfoglalt fônemesek ritkán tartózkodtak otthon. Arra is gondolnunk kell, hogy nôsülés révén befolyásos rokonokhoz, még nagyobb hatalomhoz, nagyobb birtokokhoz lehetett hozzájutni. Így egy-egy házasságot hosszas tárgyalások elôztek meg. Ugyanakkor ez a családi politika megbosszulta magát, hisz a kor halandósági viszonyai miatt fennállt a veszélye annak, hogy a házaspár csupán rövid ideig él együtt. A polgárok szintén viszonylag késôn alapítottak családot. A menyasszonytól illendô hozományt vártak el, a vôlegénynek ugyancsak megfelelô vagyoni körülményeket kellett felmutatnia (házzal, ingatlannal kellett rendelkeznie). Mindehhez idô kellett. A század második felében egyre inkább megnehezítették a céhbe jutás feltételeit. Ilyen körülmények között egy szegény legény számára a legnagyobb esélyt az jelentette, ha valamelyik mester vagy ingatlantulajdonos leányát, özvegyét vette feleségül. A házaspárok egyikének halála után az életben maradó ismét megnôsült. A vidékkel ellentétben városi környezetben sokan életük végéig egyedül maradtak. Az eddigiekben ismertetett feltételek között a népesség tehát lassan és egyenetlenül növekedett. Az újabb demográfiai kutatások megkérdôjelezték a korábbi eredményeket, bár sajnos pontos számadatokat ma sem tudunk felmutatni. Jelenleg úgy látjuk, hogy Szlavóniával együtt az ország lakossága 1495-ben 2,9-3,3 millió közé tehetô, vagyis legalább 600 ezerrel kevesebb volt, mint ahogy azt a korábbi kutatás állította. Erdélyben 450–516 ezren, Szlavónia négy megyéjében pedig 260–300 ezren éltek. A lakosság nagy részét a jobbágyok alkották. A nemesség száma 130–145 ezer fôt tett

O R S Z Á G

É S

N É P E I

ki, ami 4,3%-nak felel meg (valószínûleg ez a szám valamivel magasabb lehetett, így részarányuk is elérte az 5%-ot). 23 királyi szabad város lakossága 86–100 ezer fôre becsülhetô (3%). A kiváltságos népelemek közül a székelyek 76–86 ezren, az erdélyi szászok 100-110 ezren, a jászok és a kunok 20-23 ezren lehettek. A népesség igen egyenlôtlenül oszlott meg. A magas hegyek között vagy az Alföld vízjárta, mocsaras tájain kevesen éltek. A népsûrûség ugyan 10 körüli átlagot ért el, ám amíg ez az érték Pilis megyében 32-33 körülire emelkedett, addig a Jászkunságban 4, Liptóban 3,6, az Alföld déli részén fekvô Keve megyében pedig még ennél is kevesebb volt. Megfigyelhetô, hogy a szôlôtermelô Dél-Dunántúlon és a boráról ugyancsak híres erdélyi Küküllô mentén különösen sokan éltek. A nagy hegyvidékek és az Alföld viszonylag csekély népességû volt. Figyelemre méltó, hogy a török pusztítások ellenére még mindig milyen sûrûn lakott volt a Dráva és a Száva köze. Az ország legjelentôsebb két városa Buda és Pest volt, lakosságuk a század végén elérhette a 25 000 fôt. Utánuk a sorban Brassó következhetett 8-9000 lakossal, majd Szeged és Kassa 7000 lélekkel. 5000 embernek adhatott otthont Nagyszeben, Kolozsvár, Pozsony s a szlavóniai fôváros, Zágráb. 3-4000 körüli lélekszámú ebben az idôben az erdélyi Beszterce, Segesvár, Selmecbánya. Sopron és Bártfa még kisebb volt, hisz a 3000 fôs csoportba tartoztak. A Szepesség fôvárosának, Lôcsének már csak 2-3000 lakos jutott. A szlavóniai Varasdon és Kôrösön csupán 1200, illetve 1000 ember élt. A mezôvárosok közül kiemelkedett Debrecen. Sajnos, középkori adatok híján csak 16. század közepi forrásokra támaszkodhatunk, amikor a népességét meg akarjuk határozni. Nem lehetetlen, hogy akár 7-8 ezren is lakták ezt a várost. Ugyanakkor érdemes egy másik összefüggésre is felfigyelnünk. A tulajdonképpeni Magyarországon ekkor 15-16 km2-re jutott egy-egy helység. Az egyes táj-

egységek között azonban jelentôs különbségek fedezhetôk fel. A Dunántúlon sûrûbben feküdtek egymás mellett a helységek. Ugyanez már nem mondható a Felföldre, amit a magas hegyek indokolnak. Erdélyben még ritkább a településhálózat. Az Alföldön ugyancsak sokat kellett lovagolnia az utazónak, amíg egy településre ért. A folyóvizek széles árterei, a hatalmas lápok itt arra kényszerítették a lakosokat, hogy a szárazulaton vessék meg a lábukat. Ahol nem volt mocsár, ott azért kerültek egymástól messze a települések, mert a hatalmas nyájak (pl. Jászkunság) tágas legelôt igényeltek. Az imént azt írtuk, a Dunántúlnak sûrû a településhálózata. Hozzá kell rögtön tennünk, errefelé kisebbek a falvak, mint másutt. Amíg országszerte egy-egy faluban 17-18 háztartást találunk, addig Zala megyében pl. nem is egy kisnemesi községet mindössze 1–3 család lakott. Az Alföldön ezzel szemben az átlagos településnagyság nagyobb volt, ami nem utolsósorban olyan nagy városoknak, mezôvárosoknak köszönhetô, mint Szeged, Debrecen, Nagyvárad, Gyula. Érdemes megjegyezni, hogy az ország legritkábban lakott megyéjében (Keve és Máramaros) hatalmas területek álltak üresen. Kevén ezt a mocsaras tájjal, a széles Makszond pusztával éppúgy magyarázhatjuk, mint a gyakori török betörésekkel. Máramarosban a magasabb hegyvidékeket csupán a 15. században kezdte meghódítani az ember. A források nem teszik lehetôvé, hogy a 15. század elejének népesedési és települési viszonyairól ilyen részletes képet rajzoljunk. Csupán annyit tudunk, hogy az 1430-as években ugyanannyian éltek az ország területén, mint a század végén. Ez az adat arra mutat, hogy Magyarország népességének alakulása eltért az európai fejlôdéstôl. Amíg Európa lakossága az 1347–49. évi nagy pestis után alig gyarapodott, falvak tûntek el, nálunk új és új helységek keletkeztek. És akkor, amikor az 1450 utáni idôszakban a kontinensen ismét gyorsabban nôtt a népesség, nálunk a

Brassó látképe Rézmetszet

297

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

növekedés megállt. Pedig a falvakban sok gyermek született! Ez a jelenség magyarázatot kíván. Ha egy-egy falut források segítségével jobban szemügyre tudunk venni, megdöbbentô, hogy mily sok teleknek nincs gazdája. A porták 40-60%-a üresen állt, ami azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy lakói elpusztultak. A magas adók sokakat kényszerítettek arra, hogy összeköltözzenek. Ugyanakkor tény, hogy egész falvak vesztették el lakosaikat. A pusztásodásra vonatkozó adatok alapján akár a népesség csökkenésére is következtethetnénk. De a mérleg másik serpenyôjébe azokat a falvakat helyezhetjük el, amelyeket a hegyvidéki területeken ebben az évszázadban teremtettek meg az emberek. A pusztásodásra, a népesség stagnálására a legkézenfekvôbb magyarázat az lenne, hogy a járványok, a természeti csapások, a háborúk miatt fogyatkozott meg az ország lakossága. 1461 és 1526 között 24-25 esztendônként ütötte fel a fejét a pestis. Különösen az 1510. évi járvány (amely Erdélyben árvízzel párosult) volt súlyos. Mégsem mondhatjuk azt, hogy a „fekete halál” akkora kárt okozott, mint az elôzô évszázad közepén. Más a helyzet a háborúval. Északon a huszita betörések, délen az állandó török portyák pusztították a lakosságot. Valkó megye eredeti népességének 80-90%át veszítette el az 1390–1526 közötti idôszakban. Ennek a tájnak hajdan népes és gazdag mezôvárosát, Enget a 14. század végének egyik portyája úgy tette a földdel egyenlôvé, hogy a csapást soha nem tudta kiheverni. 1481-ben Mátyás különös kéréssel fordult a pápához. Azt kérte a Szentatyától, hogy azoknak az egyedülállóknak, akiknek a férjét vagy a feleségét elhurcolták az oszmánok, és semmit sem tudnak hozzátartozójukról, engedélyezze az újraházasodást. Különben – így szólt az uralkodó érve – teljesen elnéptelenedik ez a táj. Hozzá kell tennünk, a király másképpen is gondoskodott errôl a vidékrôl. A határ túlsó ol-

A budavári gótikus szoborlelet apostolszobra

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

daláról ugyanis szerbeket telepített ide. Ennek is köszönhetô, hogy az ország déli része nem vált már a középkor végére néptelen pusztasággá. A török támadásoktól Szlavónia és Horvátország szenvedett különösen sokat. A 15. század végén a Szávától délre esô vidék már annyira elpusztult, hogy az itt élôket felmentették az adó fizetése alól. A népesség stagnálásának magyarázatakor a társadalomtörténeti okokról sem feledkezhetünk meg. A 15. században gyorsan növekedtek a városok. Láttuk, ebben a településtípusban nagyobb a halandóság, kevesebb gyermek születik, sok az egyedülálló ember. A falvak népességfeleslegét tehát a városok szívták fel. Békés és Gyula 412 portájával szemben az uradalmuk 15 falujában 194 telkes gazda élt. Ugyanakkor minden második háztartást a központban, Gyulán írtak össze. Ugyanebben az idôben a vajdahunyadi birtoktest 2 oppidumában a jobbágynép 37%-a lakott. Ám maga Vajdahunyad az egynegyedének adott otthont. A hegyek között fekvô, románok lakta bozsori járás 20 faluból és egy mezôvárosból állt. A falvak mindegyikét csupán 4-5 háztartás lakta. Bozsor mezôváros országos viszonylatban kicsi hely, ám így is hathétszer annyian éltek itt, mint egy-egy környezô községben. Nem meglepô, ha a járás minden negyedik lakójának itt volt háza. Csakhogy a kérdés korántsem ilyen egyszerû, ugyanis a városi települések között jelentôs különbségek figyelhetôk meg. Akadt közöttük olyan, amelyik jobban hasonlított egy községre, mint polgárok lakhelyére. Ennek megfelelôen korántsem biztos, hogy a városokat jellemzô demográfiai szabályok általánosíthatók. Ezt legfeljebb a 150 legfejlettebb város esetében tételezhetjük fel. A soknyelvû ország A 15. században a pusztulás, a bevándorlás következtében a Kárpát-medencében a magyarság aránya fokozatosan csökkent, ám a középkor végéig még mindig a többséget alkotta. Nem is lehetett másként, hisz a magyar nyelvhatár mindenütt a mai határokon túlra terjedt. (Délen például a Szerémségben, illetve Temesvártól délre húzódott.) A lakosság nagyobbik hányada a bizonyosan magyarok lakta középsô tájékon élt. Ekkor még Erdélyben is magyarok alkották a többséget. Ugyanakkor akadtak tájak, ahol lassan kiveszett a magyar szó. A Felvidék északi részét a szlovákság lakta. Az itteni kisnemesség fokozatosan elszlovákosodott. Ám a bányavárosokban németül, magyarul, szlovákul egyaránt megértethette magát az ember. Sáros megye számos falvában ekkor még magyarok éltek, úgyhogy Eperjes lakosságának negyede szintén a magyart vallhatta anyanyelvének. A török elôrenyomulása megváltoztatta a Balkán középkori etnikai viszonyait, emberek ezreit kényszerítette arra, hogy kezükbe vegyék a vándorbotot, s nyugatra vagy északra meneküljenek. A szüntelen háborúság Szlavónia, Horvátország, Magyarország déli területeit pusztította. A legyilkolt, elmenekült vagy elhurcolt emberek helyét balkáni menekültek foglalták el. Honfitársainkra rabszolgasors várt a Török Birodalomban, s csak keveseknek adatott meg, hogy rokonaik rájuk akadtak, és kiváltották ôket. A rabság

298

messzire sodort magyarokat is. 1483-ban Gázában és Kairóban találkozott egy magyar és német zarándok hitüket elhagyott keresztényekkel. A német feljegyezte: „egyetlen népbôl sem voltak annyian, mint a magyarokéból”. A Balkán népei közül különösen sok szerb talált menedéket Magyarországon. Letelepedésüket részben az segítette elô, hogy a despoták nagy birtokokkal rendelkeztek hazánkban. Így jutott délszláv telepes Debrecen környékére vagy a világosvári uradalom területére. Nándorfehérvártól keletre, a Duna magyarországi partján feküdt a szerbek lakta Keve városa. 1444-ben lakói a szüntelen török támadások elôl északra menekültek, és a mai Ráckevén találtak nyugodt otthonra. Az 1430-as évekre a Szerémség egyes vidékein a boszniaiak és a szerbek már többségbe kerültek. A táj városaiban (így Csörögön, Szalánkeménben) külön utcákban éltek, hisz a lakosság még ezeken a helyeken többségében magyarokból állt. A szüntelen török támadások miatt az új lakosoknak sem lehetett nyugta. Most már ôket pusztították a portyázók, és az imént emelt lakhelyek ismét pusztává váltak. A Délvidék újranépesítése ezért állandó fejtörést okozott az uralkodóknak. 1479–1483 között a határ túlsó oldaláról állítólag 200 ezer szerbet telepített át Kinizsi Pál. Észak-Szerbia kiürült, ám a Temesvidék déli része és a Szerémség (a városokat leszámítva) többfelé fokozatosan délszlávvá vált. A menekültekbôl ugyan jutott Erdélybe, a Dunántúlra és Bácskába is, de ezeken a tájakon a lakosság elenyészô kisebbségét tették ki. 1459-ben a török bekebelezte Szerbiát. Brankovics György szerb despota unokái Magyarországon találtak menedéket. Mátyás birtokokat adományozott nekik, cserébe gondoskodniuk kellett a határ védelmérôl. A szerbek derekasan kivették részüket az oszmánok elleni küzdelembôl. Könnyûlovasokként harcoltak a végvárakban, belôlük állt a dunai naszádosflotta. A despoták udvara olyan volt, mint hajdan Szerbiában. Felelevenítették a korábbi méltóságokat, a mindennapi élet az ortodox szokások szerint zajlott. Fruska Gorában görögkeleti monostort alapítottak. A despoták így ôrizték a hajdani szerb állam emlékét, és várták, mikor szerezhetik vissza elveszett országukat. Az ország északkeleti hegyvidékét fokozatosan ruszin (kárpátukrán) lakosság népesítette be. Juhokat tartottak, s így nem csoda, ha nyájaikkal egészen a nyugati határig eljutottak. Az ortodox hitet követték. A románság Máramarosban, az Erdélyt Magyarországtól elválasztó hegyvidéken, illetve a Déli-Kárpátokban élt. A 15. század fontos változásokat hozott eme népcsoport életében. A népesség már annyira növekedett, hogy sokan közülük leköltöztek a magyar és szász falvakba. Ebben az idôben mind több román falu nevével lehet találkozni a forrásokban. A leköltözés életformaváltással járt, hisz az állattartó foglalkozást földmûvelésre kellett felcserélni. Dél-Erdélyben, a Szászvárosszék területén az eredeti német lakossággal szemben oly sokan voltak (a magyarokkal együtt), hogy a három nemzetiség együttesen választotta a királybírót. Ezt a tisztséget itt hosszú ideig a havasalföldi Oláh család tagjai töltötték be (innen származott Oláh Miklós esztergomi érsek). Brassóban román kereskedôk telepedtek meg.

A Z

Az életformaváltás korántsem zajlott gyorsan. Erre figyelmeztet bennünket Verancsics Antal 16. század közepi híradása, aki arról számolt be, hogy közülük kevesen laknak a sík vidéken, hanem nyájaikkal a hegyekben és az erdôkben élnek. A románság helyzete területenként változott, s attól függött, hogy a király, az egyház vagy épp valamely földesúr birtokára települtek-e. Mindenütt elfogadták szokásaikat, nem szóltak bele mindennapi életükbe. Ahol a számuk felszaporodott, a román falvakat kerületekbe fogták össze. A legjobb helyzetnek a királyi birtokon élô románok örvendhettek. Temes és Krassó megyében nyolc román kerület létesült. 1451-ben Hunyadi János Sebes városában közös törvényszéket hozott létre a számukra. A dél-erdélyi és dél-magyarországi románság elônyös helyzetét annak köszönhette, hogy katonai erejére szükség volt a törökkel szembeni harcokban. Jól példázza ezt a tényt a jófôiek kiváltsága. Eszerint a bûnöstôl lovát és fegyverét bírság fejében sem lehetett elvenni. A szüntelen háborúság a vezetôknek, a kenézeknek kedvezett. A kenéz, a vajda, a fogarasföldi bojár meghatározott földdarabbal rendelkezett, ami után vagy egyáltalán nem kellett adóznia, vagy a szokásos illeték töredékét kellett lerónia. Ebbôl következik, hogy a föld nem az övé volt, ô és családja csupán használatra kapta. A király alapvetô tulajdonjoga nem változott. A földért cserébe a kenéz katonáskodott, intézte faluja ügyeit, végrehajtotta a király, a várnagy utasításait. Sokfelé a falusi bíró tisztét örök jogon a kenézcsalád látta el. Mivel sok helyütt a falu adóinak egésze vagy bizonyos hányada ôt gazdagította, a román jobbágyokat szinte már a sajátjának tekintette, és mind kevesebb közösséget érzett velük. De ettôl még nem vált nemessé. A katonai szolgálat révén azonban mind több kenéz kapott országos nemességet. Az újdonsült nemesek ettôl kezdve a magyar nemesi rend tagjai lettek. Ehhez sem nyelvüket, sem vallásukat nem kellett feladniuk. A magyarországi németség szétszórtan élt az országban. A nyugati széleken, a Kis-Kárpátok vonalától a Dráváig a német szó járta. A Felföldön a szétszórt német falvak lakói ugyan lassan felszívódtak, ám a bányavárosok környékén, a Szepességben megmaradtak. Erdélyben a Szászföld lakóinak háromnegyedét ôk alkották. A nagyszebeni polgár, ha azt akarta, hogy fia vagy leánya megtanuljon magyarul, Kolozsvárra küldte. Erdélyben a megyék területérôl sem hiányzott ez az etnikum. Fôként a Szászföld szomszédságát lakta. A külföldi utazók arról számoltak be, hogy Magyarországon a városokat németek lakják. Ez a sommás megállapítás túlzás ugyan, ám annyi igaz belôle, hogy a nagyvárosok lakóinak tekintélyes hányada eme nemzet fiaiból állt. Az ország nyugati szélén Pozsony, Sopron, a Felföldön pl. Lôcse, Erdélyben a Szászföld városainak német jellegéhez nem férhet kétség, bár Brassóban sok román és magyar élt. Az ország fôvárosában, Budán és Kolozsvárott a lakosságnak csupán a felét alkották a németek. Másutt, pl. Nagyszombatban, Eperjesen, Kassán rajtuk kívül nagy számban éltek magyarok és szlovákok. Nagyszombat, Kassa, Eperjes szlovák és magyar falvak gyûrûjében feküdt, s mégis németül beszélt a lakosság többsége, pedig a városok lakói a környezetüktôl kapták az utánpótlást. Beszélhetünk asszimilá-

O R S Z Á G

É S

N É P E I

cióról? Arról is. A jelenségre összetett választ adhatunk. A 16. század elejérôl származó kassai polgárkönyv arról tanúskodik, hogy az új polgárok egyik része valóban a környezô mezôvárosokból, falvakból származott. Ám eme helységek közül többet (pl. Gönc, Szepsi) ekkor még németek laktak. A közvetlen környéken kívül számos németföldi polgár választotta Kassát lakóhelyéül. A kassai példa általánosítható. Nagyvárosaink a délnémet kereskedelmi tôke érdekkörébe tartoztak, így sûrûn megfordultak a németföldi kereskedôk nálunk, miként a hazaiak is Németországban. Nürnberg, Augsburg, Bécs nem egy polgára Budán telepedett le. Ha ugyanis budai polgár lett, élvezte a város kiváltságait, így a vámmentességet. Áruját ráadásul szabadon eladhatta. A szoros gazdasági kapcsolatok, a betelepülôk biztosították, hogy a német szó ne vesszen ki nagyvárosainkból. Sôt! Buda német jellege a század második felében erôsödött. A németek és a nem németek kapcsolata korántsem volt harmonikus. Budán 1402 után csak az lehetett bíró vagy jegyzô, akinek mind a négy nagyszülôje német származású volt. A tanácsba csupán két magyar kerülhetett be. A magyar kereskedôk, kézmûvesek elégedetlenül szemlélték ezt a helyzetet. 1439-ben végül elérték, hogy a tanácstagok fele magyar, másik fele német legyen, a városbírói tisztet a két nemzet fiai felváltva töltsék be. 1458-tól ugyanez a rendszer érvényesült Kolozsvárott. Másutt a német városvezetés súlyát nem sikerült megtörni. Megfigyelhetô a németség elzárkózása. 1453-ban és 65 esztendô múlva, 1518-ban hasonló tartalmú utasítást kapott Körmöcbánya tanácsa. Az uralkodó arra szólította fel a körmöcieket, hogy engedjék a magyarokat, a szlovákokat a városba letelepedni. Itt a tanács tagjai vezetô szerepüket féltették. A magyarországi népcsoportok ismertetésébôl nem hagyhatjuk ki a kunokat és a jászokat. Igaz, a magyarok és eme két nép között oly szoros kapcsolatok alakultak ki, hogy a kunok s a jászok jól tudtak magyarul. Ám nem felejtették el ôseik nyelvét. Ennek ékes bizonyítéka a 15. századi jász szójegyzék. A jászok és a kunok életmódja már a 13. században eltért egymástól. Így miközben a földmûvelô jászság hamar valódi falvakat teremtett, a kunok között a szántóvetô életmód csupán a 14. században hódított teret. A 15. századra azonban már ôk is földmûvelônek tekinthetôk, bár a nagyállattartásról továbbra sem mondtak le. A kun szállások egyre inkább faluhoz hasonlítottak, ami alig különbözött az Alföld magyar falvaitól. A 15. században folytatódott az elôzô évszázadban megindult társadalmi differenciálódás. Az egyszerû közkunok, közjászok egyre kevésbé tudtak eleget tenni katonáskodási kötelezettségeiknek. Az uralkodó inkább adót kért tôlük. A tehetôs jászok vagy kunok rétege is differenciálódott. Egy részüket a király nemesítette, mások ugyan nemtelenek maradtak, ám vagyonuk révén a többiek fölé emelkedtek. Voltak, akik vándorbotot fogtak, és a szomszédos magyar falvakba vagy városokba (pl. Szeged) költöztek. A kis létszámú magyarországi nemzetiségekhez tartoztak a zsidók. A 15. században az ország 36 városából (amelyek közül 12 szabad királyi város volt) ma-

299

radtak fenn róluk adatok. Mintegy 3500-4000 lélekre becsülhetjük a számukat. A legtöbben Budán éltek, s ez a közösség vált a legtekintélyesebbé. Helyzetüket IV. Béla 1251-ben kiadott privilégiuma szabályozta, amit 1436-ban Zsigmond király erôsített meg. Az uralkodónak adót fizettek, amiért cserébe védelmet kaptak. Így a kincstárhoz tartoztak. A zsidók gyakorolhatták vallásukat, saját szokásaik szerint élhettek, és egymás közötti vitáikat a rabbi döntötte el. A keresztények és a zsidók közötti perekben a városi zsidóbíróhoz lehetett fellebbezni. Ezt a tisztséget a 15. század elsô felében a nádor vagy a kincstartó töltötte be. A század második felében változott a helyzet. A keresztények és a zsidók közötti perek a budai várnagy elé kerültek. A tárnokmester, a kincstartó továbbra is védelmébe vette ôket. 1467 táján a király új hivatalt szervezett, a zsidó prefektúrát. A prefektusi tisztet örök jogon a Mendel család tagjai látták el. Az ô dolguk lett a királyi adó elosztása, behajtása, börtönbe is vethettek zsidókat. II. Ulászlótól azt a jogot kapták, hogy az országos fôrabbit ôk nevezzék ki. Ugyanakkor megvédték hitsorsosaikat, képviselték a közösséget az uralkodó elôtt. A prefektus tekintélyét mutatja, hogy 1476-ban fényes kísérettel vett részt Mátyás és Beatrix esküvôjén. 31 gazdagon öltözött lovas kísérte az elöljárót. Díszes küldöttség fogadta a házaspárt Budán is. Zászlójukra héber betûkkel a „Schina Israhel”-t hímezték, míg pajzsukon a hatszögû Dávid-csillag volt látható. A városok nem nézték jó szemmel, ha a zsidók kereskedtek, vagy valamilyen mesterségbôl éltek meg, így többségük pénzüzletekkel foglalkozott. A kor viszonyai között ez a tevékenység nagy kockázattal járt, hisz nehéz volt az adósságot visszaszerezni, és a hitelezô félhetett a levélöléstôl. Ez a szokás annyit jelentett, hogy a király az adóst a kamat megfizetése alól mentesítette. Így a zsidó kamat heti 2%-ot tett ki. Sajnos, tudunk néhány példát idézni zsidóüldözésre. 1446-ban a pozsonyi csôcselék megrohanta a zsinagógát, a zsidó házakat. Mátyás halála után romlott a helyzet: 1490, 1494, 1496, 1525 – az üldözések évei. Mindannyiszor fegyverrel védte meg ôket az uralkodó, tehát számíthattak a király támogatására. Ez a helyzet magyarázza, hogy 1420-ban osztrák, a század végén spanyol zsidók találtak menedéket nálunk. Bár egy jelentés szerint sok cigány élt Magyarországon, mégis kételkednünk kell ebben a híradásban. Feltehetôen mozgékony, vándorló életmódjuk tévesztette meg a külföldi utazót. A cigányságnak különbözô sors jutott Magyarországon. Voltak, akik királyi védelemben részesültek. Így 1496-ban Bolgár Tamás vajda és 25 sátornyi kompániája kapott védlevelet II. Ulászlótól. Mivel puskagolyók és hadiszerek gyártásával foglalkoztak, szabadon járhattak-kelhettek az országban. Désen a sókamarát szolgálta 10 sátoros cigány, Nagyszebenben a város védmûveinek az építésében segédkeztek. Ezért adómentességet élveztek. Sanyarúbb sors jutott azoknak osztályrészül, akik az erdélyi Fogaras vidéken éltek. Az itteni román bojárok szinte rabszolgáiknak tekintették ôket. Az eddig említett népeken kívül kisebb számban más népcsoportok tagjai is éltek Magyarországon. Az Eger völgyében az Árpád-korban letelepedett vallo-

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

Szoborfej a budavári gótikus szoborleletbôl

nok még a 16. században is ôrizték ôseik nyelvét. Zsigmond király bolgárokat telepített Szentendre szigetére. Az Adria partján fekvô városnak, Ragúzának a kereskedôi Magyarországot is bevonták érdekkörükbe. Nándorfehérvárott és a szerémségi Újlakon hoztak létre népes kereskedôtelepet. De ragúzaiak éltek Budán, Székesfehérvárott, Kevén, Nagybányán, Kolozsvárott és Temesvárott is. A legnevezetesebb ragúzai családnak, a Tallócinak nem a sikeres üzletek szereztek hírnevet. Zsigmond idején kerültek Magyarországra. Az

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

uralkodó az 1420-as évek végén a déli végvárak védelmét bízta rájuk. Szolgálataik jutalmául tekintélyes birtokokat kaptak. Olaszokkal a társadalom különbözô rétegeiben találkozunk. Közülük a leghíresebb a firenzei eredetû Ozorai Pipo lett, Zsigmond király hadvezére, tanácsosa. Kalocsai érsek, váradi püspök is került ki az Ozorai rokonságból. Itáliai papok az 1430-as évektôl kezdve sokat tettek a humanizmus és a reneszánsz magyarországi meghonosításáért. Bármelyik uralkodó udvarát vizsgáljuk, mindegyikben találkozunk itáliaiakkal. Különösen sokan jöttek olasz földrôl Beatrixszal, Mátyás király nápolyi feleségével. A legtöbb itáliai azonban nem pap, fôúr vagy udvaronc volt, hanem kereskedô és üzletember. A magyarországi nemzetiségekrôl készült áttekintésünk nemcsak arról gyôzheti meg az olvasót, hogy sokféle nyelven beszéltek az országban, hanem arra is figyelmeztet, hogy ezeknek a népeknek az életformája, társadalmi viszonyai is eltértek egymástól. Hogyan viselték el egymást az itt élô népek, hogyan tûrte el a többségi nemzet a többi nemzetet? A nemzeti „türelmetlenségre” már idéztünk példát. Ha azonban példáinkat tüzetesebben megvizsgáljuk, kitûnik, hogy az ellentétek forrása nem a nyelvi különbözôségben keresendô. A városi németek pl. a vetélytársakat akarták kizárni. Szlavóniában magyaroknak is voltak birtokaik, s ôket az itteni rendek ugyanúgy szlavóniainak tekintették, miként a szláv

300

anyanyelvûeket. Azzal ugyan mindenki tisztában volt, hogy ki milyen nyelven beszél, de a kiváltságokat fontosabbnak tartották. Így a nemes szemében mindazok a magyar nemzethez tartoztak, akik az ország lakói közül ugyanazokkal a nemesi kiváltságokkal rendelkeztek. Szilágyi Mihály egy okmánya szerint eme nemzetnek mindegyikük „a vér ereje által tagja”. Ám nem minden nemes volt magyar származású, sokukat édesanyja más nyelvre tanította meg. A neves Újlaki család például délszláv eredetû. Ha szerb nemesúr Magyarországon birtokokat szerzett, hasonlóképpen a magyar nemesi nemzet tagja lett. A Jagelló-kor királyi tanácsában ugyanolyan joggal ülhetett a magyar, mint a szlovák vagy más anyanyelvû nemes. A jövevényekkel szemben sem merült fel kifogás. Ezt a tényt joggal lehetne magyarázni azzal, hogy elsô királyunknak Imre herceghez címzett Intelmeit ismerték a 15. században. Ebben a mûben szólt arról István király, hogy az egynyelvû és egytörvényû ország gyenge és esendô. A kor emberét az ilyen tanács nem lepte meg, hisz a középkorban a nyelvek, szokások sokféleségével nap mint nap szembetalálta magát. Az Intelmeknél fontosabb szempont volt az, hogy a gyakorlati érdek a földesurakat a jövevényekkel szembeni türelemre intette. Elpusztult birtokaiból ugyanis csak úgy láttak pénzt, ha volt kivel azokat megmûveltetni. Szívesen fogadták hát a szerbeket, horvátokat, románokat stb. Elfogadták a jövevények ortodox hitét is.

A falvak világa A mezôgazdaság fejlôdése Az elôzô fejezetbôl kiderült, hogy ugyan a határvidéken, a magas hegyek között még keletkeztek új települések, de az ország lélekszáma az 1420–30-as évektôl nem változott. Ez a tény nem kedvez a mezôgazdaság fejlôdésének. Ám azt is láttuk, hogy mind többen éltek a városokban. A falvak népe számára nem volt mindegy, hogy hány városi tart igényt termékeire. Városaink mindegyikében foglalkoztak ugyan valamilyen mezôgazdasági termeléssel, de a falusiak számára a város mégis piacot jelentett, mert egyáltalán nem rendelkezett gabonával. A mezôgazdaság fejlôdése szempontjából az sem közömbös, hogy milyen áron tudta a parasztember termékeit értékesíteni. Európában a gabona ára a 14. század utolsó harmadában fokozatosan csökkent, és a következô évszázad közepén érte el a mélypontját. Ezután indult lassú növekedésnek. A gabonával ellentétben az iparcikkekhez drágán lehetett hozzájutni, és a bérek is viszonylag magasak voltak. Azt mondhatjuk, a kézmûvesek és a napszámosok könnyen megvásárolták az élelmet, míg a jobbágyoknak többet kellett dolgozniuk ahhoz, hogy a városok termékeit megvehessék. Mindez a jobbágynép járadékaiból élô nemeseket elvben takarékosságra ösztönözte. A hazai ártörténeti kutatások nem teszik lehetôvé, hogy az árak mozgását részletesen vizsgáljuk. Az adatok a 15. és a 16. század fordulóján kezdenek el gyarapodni. Ám a magyarországi árak ugyanazt a helyzetet tükrözik, mint amit Nyugat-Európa árviszonyaival kapcsolatban láthatunk. Hogy a viszonylagos olcsóságot érzékeltessük, néhány számadatot kell idéznünk. A 16. század elsô éveiben naponta 1-2 denárból már jól lehetett lakni (akkor 100 denár ért 1 forintot), s ha bort is ivott hozzá az illetô, nem kellett 3 denárnál többet kiadnia (az átlagos napszámbér 5-7 denárt tett ki!). Évente átlagosan 11-15 forintot fordított a városi ember élelmiszerek vásárlására. A soproni szôlôkapás az 1430-as években 4 kenyeret vásárolt napi béréért. Besztercebányán egy ácslegény 1503-ban egynapi keresetébôl majdnem másfél fuvar tûzifát vett. A szepességi Késmárkon a napszámos egynapi bére egy rôf szepesi posztóra volt elegendô, ám a valamivel jobb minôségû morva textíliát 3 és fél napi illetményéért vehette meg. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy az élet nálunk olcsóbb volt, mint tôlünk nyugatra. A hazai polgár kevesebbet költött élelemre, mint nyugati társa, ám annál többet öltözködésre. Érthetô, hiszen ehhez a drágább külföldi posztót vagy vásznat használta fel. Ha valaki albérletet fizetett, ruhát, iparcikket akart vásá-

rolni, mélyen a pénztárcájába nyúlt. Azt mondhatjuk, hogy aki igényesebben akart élni, annak több pénzt kellett kiadnia, mint nyugati társainak. Ugyanakkor az élelemhez olcsóbban lehetett hozzájutni. Ugyanazért a rozsmennyiségért Sopronban a mester 4-5, a legény 5-6 napot dolgozott, miközben augsburgi társuk 14-15, illetve 15-16 napot. 100 font marhahús árát Sopronban az iparoslegény 8-9, Strassburgban 10-11, Münchenben 12-14 nap alatt kereste meg. Végül nézzük, mennyi idôt kellett munkában tölteni ahhoz, hogy valaki valamivel több mint 1 hl bort meg tudjon vásárolni. A bortermelô Sopronban a legény 16-17 napot tevékenykedett ezért. Augsburgban többet kellett dolgozni (32-35 napot), ám a strassburgiak jobb helyzetben voltak (13-14 napi bérbe került mindez). A szórványos adatok tehát arra mutatnak, hogy a gabonatermelés nálunk is csak keveseket tett gazdaggá. Pedig mindenütt hatalmas szántóföldekkel találkozunk. Van, hogy a határnak csak negyedét, másutt több mint a felét borította szántó. A búza és a rozs egyaránt kenyérgabonának számított. A mezôgazdasági mûvelés technikája az elôzô évszázad óta nem változott. Két- és háromnyomásos rendszerben mûvelték a földeket. Az eke elé jobbára ökröket fogtak. A kertekben lassan terjedt el a trágyázás. A 15. században már mind több adatot találunk arra, hogy a földeket kétszer, háromszor szántották meg, noha Oláh Miklós arról írt, hogy a magyar föld különösebb gondoskodás nélkül is bô termést hozott. Oláh megjegyzése utal az országon belül meglévô különbségekre is. Amíg tehát sokan azon voltak, hogy a termelést biztonságosabbá tegyék, mások keveset törôdtek vele. Ez a körülmény magyarázza, hogy országosan a termésátlag alacsony. A hazai háromszoros maghozam messze elmaradt az Európában legjobbnak számított 7-11-szeres németalföldi termésátlagtól. Egy-egy parasztcsaládnak tehát mindössze 2-3 hl gabonával kellett beérnie. Ebbôl kevés jutott piacra. A kenyér pótlására borsót, lencsét, babot, köleskását, káposztát termeltek. A gyenge terméseredmények magyarázzák, hogy viszonylag sok húst fogyasztottak. 1435-ben a dévényi tizedszedôk reggelije kenyérbôl, húsból, káposztából állt. Vacsorára kenyeret, kását és répát ettek. 1515-ben az ónodi katonák kenyeret, marhahúst, bárányt, néha baromfit fogyasztottak. Hús (marhahús), hal (pénteken és szombaton), kevés rák, sajt, vaj, kenyér szerepelt általában az étrendben. Természetesen a vagyonosak és a szegényebbek nem ugyanazt ették. Úgy tûnik, a polgárok és az urak asztalára többször került hús, míg a szegényebbek lepénybôl, kenyér-

301

bôl, illetve növényi eredetû táplálékokból fogyasztottak többet. Ez az étlap teszi érthetôvé azt, hogy a nyomott árak ellenére (2-3 napi napszámból ürüt lehetett vásárolni, egy ökör 2-3 forintba került, az igavonó jószág már drágább volt) miért vittek oly sok állatot a parasztok a piacra. Némelyikük ebbôl szép jövedelemre számíthatott, mint pl. az az erdélyi jobbágy, akinek az 1430-as években 50 juha, 16 ökre, 12 tehene, 40 lova, 50 sertése és 40 méhkasa volt. A 16. század elején a Kiss család 300 aranyforint értékû marhát (legkevesebb 100at) hajtott egyszerre Pestre. Ezek a körülmények az állattenyésztés terjedését segítették elô. A növénytermesztés és az állattartás kiegészítette egymást. Az állatok trágyája ugyanis elôsegítette azt, hogy a talaj visszanyerje termôképességét, miközben az ugar, a parlag, az aratás utáni tarló bôséges táplálékot kínált a legelészô jószágnak. A pusztán maradt telkek földjét ugyanígy lehetett hasznosítani. Néhol igen sok sertést tartottak. 1452-ben a kisvárdai uradalom területén átlagosan 10 disznót nevelt egy-egy jobbágycsalád. A Száva vidékének szlavóniai parasztjai épp a disznótartásból gazdagodtak meg. Mai szemmel szokatlan, hogy oly sok juhot tartott a parasztember. Ez az állat igénytelen, tenyésztése nem kívánt nagy beruházást, ám húsa, teje, gyapja egyaránt hasznosítható. A havasi legeltetés a Kárpátokban folyt. A juhval azonban nemcsak a Kárpátokban találkozunk. A 16. század elején a Várdaiak alföldi javain 722 darabot, a gyulai váruradalomban pedig 877-et számoltak össze. A legfontosabb húsételnek a marha számított. Az ökröt igavonásra használták, a tehén tejébôl vaj és sajt készült. A nagy testû magyar marhát az Alföld tágas, bô füvû legelôin tenyésztették. Századunk elsô felében (1420–1470) a német piacon még csak keveset lehetett belôle értékesíteni, ám ezután ismét fellendült az export, úgyhogy a 16. század elején már legalább 20-30 ezret hajtottak a hajdúk ide. Itáliában szintén kelendô volt ez az állat. Ahhoz, hogy évente legalább 40 ezer marhát lehessen exportálni, sokszorosának kellett az Alföldön legelnie. Az alföldi mezôvárosok jómódú tôzsérei hatalmas csordákat legeltettek. A marhatartás bôvülését mutatja, hogy olyan városok, mint Szeged, Nagykôrös, Debrecen stb., hatalmas pusztai legelôket béreltek vagy szereztek meg. Debrecen, amely a Hunyadi családé volt, 90 ezer holdas határral büszkélkedhetett. Szeged polgárai – Mátyás engedélye alapján – a Duna–Tisza köze pusztáin legeltethettek szabadon. A jobbágyok gazdaságaiból sem hiányzott az ökör. Egy-egy jobbágygazdára átlagosan 2-3 jutott, ami nem nagy szám. Gondoljunk arra, hogy az eke elé 6-8 ke-

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

rült, míg a nehéz, vasalt szekérbe akár 8-12-t is befogtak. Vagyis ilyen esetben több gazdának kellett összefognia. A ló kényes állat, zabot, kiváló füvet, takarmányt kíván. Így elsôsorban a nemesi birtokokon foglalkoztak a tenyésztésével, és igavonónak ritkábban használták. Ma úgy gondolnánk, az alföldi lovak voltak a legkelendôbbek, a középkorban azonban a legjobb paripákat Erdélybôl hajtották a nevezetes pesti vásárokra. Ismertetésünkbôl az is kiviláglik, hogy az állattartás módja továbbra is külterjes maradt. Nemcsak az Alföld legelôin tartották ridegen az állatokat, még az igába fogott jószágot is így nevelték. Ennek a megállapításunknak nem mond ellent az a tény, hogy a kaszálóhelyeket pontosan számon tartották, hiszen a széna téli takarmánynak kellett. Ám a szénakaszálás sem terjedt el úgy, ahogy ezt a lehetôségek kínálták. Oláh jegyezte fel: a füvet kaszálás helyett felgyújtották, hogy még bôvebben sarjadjon. Ha az alacsony gabonaárakra gondolunk, nem lehet véletlen ez a jelenség. A rossz vizek miatt az étkezésbôl nem hiányzott a bor (és a sör sem). Jó minôségû termékeinket külföl-

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

dön is vásárolták. Így korszakunkban tovább terjedt a szôlômûvelés. Az északi hegyvidéket és Erdély mostoha tájait leszámítva, szinte mindenütt foglalkoztak ezzel. Hozzátehetjük, a szôlôkkel gazdálkodó lakosság jelentôs hányada alig termelt többet annál, mint amit az egyházi és világi földesuraknak adóként lerótt, illetve amit maga elfogyasztott. Egy-egy család éves szükséglete legalább 8,5 hl-re becsülhetô. Amit ezenfelül termelt, javarészt piacra tudta vinni. A szôlô meghálálta a beléfektetett munkát. Gyarapodott azon helyeknek a száma, amelyeknek a határában a szántókkal szemben mind nagyobb és nagyobb területet foglaltak el a szôlôk. Battyán faluban a 16. század elején 27 paraszt termesztett gabonát, akik közül 22 szôlôvel is foglalkozott, 63 szôlôsgazda pedig már egyáltalán nem folytatott ekés földmûvelést. Egyes tájak népe már bortermelésre rendezkedett be. Somogyban szinte mindenkinek ez a gyümölcs biztosította a megélhetést. Nem lehet véletlen, hogy midôn 1498-ban II. Ulászló király a megyének címert adományozott, szôlôfürtöt festettek bele.

A Szenthei (Sárói) család címere. 1456

302

A középkori Magyar Királyság legfinomabb borát a Szerémségben termelték. Itt már a szántók helyére is szôlôt ültettek. 1478-ban a Garaiak Szerém megyei birtokain a szôlôskertek a földterület 58,9%-át foglalták el. Ha az erdôket nem számítjuk, Kassa határának jóformán minden hasznosítható területén szôlôt termeltek. Ilyen monokultúrás bortermelés terjedhetett el Pozsony és Nagyszombat között a Kis-Kárpátok lejtôin vagy éppen Sopron környékén. Eger és Gyöngyös vidéke a borból élt. Borsodban hatalmas területet foglaltak el a szôlôskertek, miként a Hegyalján vagy Abaúj megyében is. Természetesen nem volt mindegy, milyen bor került az asztalra. Oláh Miklós szerint a legjobb nedût a Szerémség lankáin termelték. Utána említette Somogy, Baranya, Pozsony, Sopron, Eger, Veszprém, Zala megye, Erdély s Szlavónia italát. A szerzô egyéni ízlése mellett a lista arról is tájékoztat, mely borokat tartották a legjobbaknak. Tokaj vidéke kimaradt a felsorolásból. Valószínûleg ezen a tájon csupán a 15. század végén, a 16. század elején kezdtek a termelôk azzal foglalkozni, miként tudnának nemesebb nedût készíteni. Pedig már évszázadok óta mentek innen boroshordóval megrakott szekerek a Felföldre, Lengyelországba. Nem tudjuk megmondani, mennyi termett ebbôl az italból az országban. Budán a 16. század elején ez a mennyiség 8000-8500 hl is lehetett. Az 1420-as években Pozsony és Nagyszombat környékén olyannyira fejlett volt a szôlôtermelés, hogy évente 75 000 hl bort készítettek. Az egri püspökség területén a 15. és a 16. század fordulóján legkevesebb 75 000 hl-t érleltek a hordókban. Az Ausztriával szomszédos nyugat-dunántúli megyékben ez a szám tán a 200 000 hl-t is elérte. Mivel a szôlô jó befektetésnek számított, a városi polgárok szívesen foglalkoztak bortermeléssel és borkereskedelemmel. A nagy szôlôtermô területeken a mezôvárosok erre az ágazatra rendezkedtek be. A nagy városok határában ugyancsak találkozunk szôlôvel. Sopronban, Pozsonyban, Budán a lakosságnak több mint a fele rendelkezett szôlôvel. A soproni kézmûveseknek 1433-ban azonban még a fele sem termelt bort. Aki mégis ezzel foglalkozott, inkább saját szükségletére termesztett szôlôt, s csak keveset adott el. Budán ugyanez a helyzet. Ugyanakkor akadt néhány nagy szôlôsgazda, aki jelentôs mennyiségû bort vitt a piacra. A falvakban és a mezôvárosokban a földesurak kocsmáltatási joggal rendelkeztek. Ugyanakkor a szôlôsgazdák az év bizonyos hónapjaiban otthon is kimérhették borukat. A tárnoki városok körül két mérföldes körzetben senki sem árusíthatott idegen bort. Buda például sokat vitázott a veszprémi püspökkel, aki azt állította, hogy csak a helyben termelt tizedbort mérette ki. A sör korántsem jutott akkora szerephez, mint a bor. Budán, Pesten, Kassán s a többi városban egyaránt találkozunk sörfôzôkkel. A már említett ónodi számadások szerint a vár katonái rendszeresen fogyasztották ezt az italt. A 16. század húszas éveiben Buda egyik gazdag polgára, Gallinczer Lénárd jól jövedelmezô sörfôzôt mondhatott magáénak. Egy fél esztendô alatt a termelési költségek majd háromszorosát (353 forintot) hozta számára a sör eladása.

A

A városok azt a kiváltságot élvezték, hogy egy mérföldes körzetben rajtuk kívül senki sem foglalkozhat ezzel a termékkel. Mégis, a jobbágyok és a földesurak egyaránt megpróbálkoztak a sörfôzéssel. Az alacsony gabonaárakat látva, nem is csodálkozhatunk rajtuk. Zsigmond király és Hunyadi János parancsban tiltotta meg az északi bortermelô megyék parasztjainak, hogy búzájukból innivalót készítsenek. Bizonyára a bortermelôk féltették piacaikat a konkurenciától. Az eddigiekbôl kiderült, hogy a parasztok és a mezôgazdasággal foglalkozó városi polgárok megpróbálták kivédeni azokat a hátrányokat, amelyek az alacsony gabonaárakból háramlottak reájuk. Akik bortermeléssel foglalkoztak, vagy hatalmas nyájakat legeltettek, a javuló értékesítési lehetôségek miatt szépen gyarapodtak. Ugyanakkor az alacsony termésátlagok miatt a többségnek csupán arra futotta, hogy termékeibôl az adót elôteremtse, és hogy magát el tudja látni. Voltak olyanok is, akik egyéb tevékenységbôl egészítették ki jövedelmüket, ilyennek számított a fuvarozás. Tállyáról a bort 3,75-5 forint közötti áron szállították pl. Bártfára. Ahol lehetett, a család a háziiparból számíthatott külön bevételre. Bártfa környékének népe pl. vászonszövéssel foglalkozott. Az állat- és borkereskedelem fellendülése elôsegítette a hazai városok fejlôdését, illetve számuk gyarapodását. A borból és állatból gazdagodó helységek ugyanis könnyebben tudtak városi kiváltságokra szert tenni. A jobbágyi társadalom és a földesurak A jobbágyok mindennapi élete a földesúri birtok keretei között zajlott. Sorsuk attól függött, hogy az uraság mennyire tartotta tiszteletben kiváltságaikat, az úri birtokon milyen gazdálkodás folyt, s a földbirtokos mekkora járadékokat kért tôlük. Nemcsak a földesúr, hanem a király kiadásainak nagyobbik hányadát is a telkek népének kellett elôteremtenie. Helyzetüket súlyosbította, hogy a meg-megújuló és egyre hevesebb török támadások elleni védekezés mind elviselhetetlenebb terhet rakott az ország lakosságára. A kor jobbágya viszonylag széles szabadságot élvezett. A jobbágyság jogi helyzetének az ismertetésekor az elôzô évszázad végére kell tekintenünk. 1397-ben ugyanis törvény mondta ki országosan a jobbágyok jogi egységét. Ez annyit jelentett, hogy a 14. század végére a király, az egyház és a világi földesurak alattvalói azonos jogi helyzetbe kerültek. A jogok legfontosabbika a szabad költözés volt, amely az ország egész területén érvényesült. Ezt a szabadságot 1405-ben Zsigmond király ismét megerôsítette. A költözés elôfeltétele már a 13. század vége óta az volt, hogy a jobbágy erre urától engedélyt kapjon, illetve hogy megfizesse a költözési illetéket, a terragiumot. A 14. században már tartozásai kiegyenlítését is kérték tôle. Többször elôfordult az is, hogy a földesúr helyett a falusi bíró adott engedélyt. A 15. század második felében a szolgabírák engedélyezték a költözést. Ezt a gyakorlatot 1504-ben emelték törvényerôre. A jobbágy rendes bírája földesura volt. Királyi engedély alapján az urak egy része pallosjoggal rendel-

F A L V A K

V I L Á G A

kezett, tehát bûnös alattvalóját halálra ítélhette. Látszólag tág tere nyílt az úri önkénynek, és sok nemes így is vélekedett. Mégsem mondhatjuk, hogy a parasztnéppel kénye-kedve szerint bánhatott az uraság. A falutelepülések sajátos jogszokásaira, ahogy akkor mondták, szabadságára, a falusi önkormányzatra az uraságnak tekintettel kellett lennie. Így a község maga választhatta bíráját, a tanács tagjait. Kisebb ügyekben ôk ítélkeztek, ám a súlyosabb esetek már az úriszékhez tartoztak. Erre a fórumra fellebbezték pereiket az elégedetlenek. Azon helyek lakói, amelyek valamely környezô város jogát használták, megtehették, hogy földesuruk engedélyével a városi bíróság elé vitték pereiket. Sok falu népe maga választhatta meg plébánosát. A jobbágyokat a jogi egység szálai ugyan összekötötték, ám olyan vagyoni különbségek alakultak ki, amelyek jobbágy és jobbágy között széles szakadékot teremtettek. Ahhoz, hogy a gazdagot a szegénytôl elválasztó határt meghúzzuk, a teleknagyság látszólag biztos fogódzót ad. Valóban, ha országosan nézzük, a 15. században az átlagos féltelken gazdálkodott a lakosság. Csakhogy a telek mérete országrészek szerint változott, 10 és 60 hold közé volt tehetô. Az sem mindegy, milyen holdban számolták, hisz ennek nagysága tájak szerint más és más. Néhány megye esetében felmérhetô a gabonatermés nagysága. A 16. század eleji adatok szerint jelentôs területi eltérések tapasztalhatók. Amíg 1200 kévés terméseredményt Bács megyében, ahol kiváló minôségû a termôföld, a jobbágyok 42%-a tudott elérni, addig ezt a mennyiséget Borsod és Zemplén megyében csupán azok egynegyede volt képes learatni. Kiderült, hogy a legtehetôsebb gazda 30-40-szer több élést aratott, mint a legszegényebb. Nyilvánvaló, hogy a tehetôs vállaira többet lehet rakni, mint a nélkülözôére. A földesurak idônként rendkívüli adót vetettek ki jobbágyaikra, amelynek mértéke a gazdák vagyoni viszonyaihoz igazodott. A baranyavári uradalomban 1469-ben 8 forint volt a legnagyobb tétel, míg a legkisebb mindössze 0,25 forintot tett ki. A különbség 32szeres. 6-8 forintot a jobbágyok 0,4%-a fizetett, míg a fele 1,25 forintnál kevesebbet rótt le. Felvetôdik, vajon mibôl származtak ezek a vagyoni különbségek. A telkek aprózódása megállíthatatlan folyamat volt. Akadt olyan gazda, aki már nyolcadtelkes parcellán gazdálkodott, vele ellentétben az ügyes jobbágy más forrásból növelte vagyonát. Lakatlan telket, földesúri parcellát bérelt, vagy például zálogba vett földeket. A nagygazda volt leginkább képes arra, hogy erdôt irtson. Azt mondhatjuk, hogy a vagyonos ember az egész telek nagyságát meghaladó birtokkal rendelkezett. Az ilyen gazdaember természetesen több terményt, több állatot tudott a piacon értékesíteni, s már maga is számos cselédet alkalmazott. A vagyoni különbségeket fokozta a szôlô. A szôlô különleges birtoknak számított, amit a jobbágy szabadon adhatott-vehetett. Ezen a módon ismerték el a szôlôbe fektetett munkát. A bort – láttuk – mindig lehetett értékesíteni. Végül a vagyon forrását képezték a hatalmas nyájak. Azok, akik nagyban foglalkoztak állattartással, könnyen gazdagodtak. A bortermelôk és az állattartók alkották a jobbágyi társadalom tehetôsebb rétegét.

303

A társadalom másik pólusán a zsellérek számban mindinkább gyarapodó rétege helyezkedett el, amely a 15. és a 16. század fordulójára a jobbágyság mintegy 20-25%-át alkotta. A zsellér olyan személyt jelentett, akinek háza ugyan volt, de telki földje már nem. „Nincs semmiféle állatjuk, sem egyéb vagyonuk, hanem kapálással, csépléssel, szóval két kezük munkájával szerzik meg mindennapi élelmüket” – olvassuk az 1437-es kolozsmonostori egyezményben. Nem mindegyikük tartozott azonban a szegények közé. A bérelt föld, az irtás, a szôlô nem számított bele a telki állományba, így azokat, akik ilyen típusú földeket mûveltek, zsellérnek tekintették, holott vagyonuk a telkes gazdákét múlta felül. Sokan úgy próbáltak kibújni az állami adó alól, hogy telkeiket feladták, s bérelt földön gazdálkodtak. Ugyanígy ebbe a csoportba sorolták a jobbágyiparosokat, hisz ôk sem a telekföldbôl tartották fenn magukat. A jobbágyi társadalmat a falvak népével szoktuk azonosítani, holott a mezôvárosok számban gyarapodó lakóit ugyancsak ehhez a társadalmi réteghez sorolták. A jelentôs társadalmi különbségek épp a mezôvárosokban figyelhetôk meg, míg a falvakban ehhez képest kisebb a gazdagokat a szegényektôl elválasztó távolság. A földesurak gazdálkodásáról az uradalmi számadások és az urbáriumok tájékoztatnak. Ezek száma korszakunk végén növekszik meg. Problémát okoz, hogy csak a nagybirtokosok váruradalmainak a viszonyaiba engednek betekintést, míg a kis- és középbirtok helyzetérôl keveset tudunk meg belôlük. A földesúri alattvalók terhei nem voltak egységesek. Nemcsak az uradalmak szerint változtak a járadékok, hanem még ugyanazon birtoktesten belül is jelentôs eltérések állapíthatók meg. 1351 óta az egyik legfontosabb terményjáradék lett – elvben – a kilenced. A továbbiakban törvények hosszú sora kötelezte a birtokosokat ennek beszedésére. Az, hogy a törvényszövegek vissza-visszatértek rá, azt mutatja, hogy még a 16. század elején sem vált általánossá, bár többfelé találkozunk vele. Ugyanakkor az a tény, hogy ismételten törvényben rögzítették ezt a járadékformát, arra mutat, hogy bizonyos társadalmi rétegeknek érdekük fûzôdött hozzá. A kis- és középbirtokos nemességre gondolunk. A kilenced helyett általában meghatározott mennyiségû gabona, bor beszolgáltatásáról olvashatunk. Gyakori a kisebb-nagyobb mennyiségû állat. A nagyobb állatot, pl. ökröt nem egy jobbágyháztartás, hanem egy egész falu közössége szolgáltatta. Nagyobb ünnepek idején a jobbágy földesurának ajándékot adott. A járadékok közül nem maradhatott ki a pénzjáradék, a földesúri cenzus sem. Megfigyelhetô, hogy a földesurak, ha lehetett, igyekeztek a terményjáradékot pénzre váltani. A pénzfizetések nem egyformán terjedtek el, hisz akadt olyan birtoktest, ahol ez a kötelezettség vált uralkodóvá, míg másutt a hagyományos termények maradtak meg. Különleges esetekben az úr jobbágyaitól rendkívüli adót is szedhetett. Bármilyen különbségek fedezhetôk is fel az uradalmak között, egy hasonlóságot megállapíthatunk – a robot sehol nem okozott elviselhetetlen terhet. Évente néhány napot tett ki, vagy csupán azt írták elô, hogy egy-egy falu népe az 1-2 holdnyi földesúri par-

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

Somogy vármegye címere és pecsétje. 1498

cellát mûvelje meg. Ez a jelenség azzal magyarázható, hogy a földesurak ebben az évszázadban maguk nem foglalkoztak mezôgazdasági termeléssel. Az alacsony gabonaárak nem is serkenthették ôket erre. Arra törekedtek, hogy a jobbágyi járadékokat megkapják, és abból fedezzék uradalmuk igényeit. Legfeljebb a maradék gabonát, állatot bocsátották áruba. Már idéztük az ónodi uradalom példáját. Érdemes ismét erre a birtoktestre hivatkoznunk. 1518–19-ben készpénzbevétele több mint 1000 forintot tett ki. Ennek több mint a fele a jobbágyok adójából és a Tiszalucon található vám 60-80 forintnyi illetékébôl származott. Mindazt, amit természetben kapott meg az uraság, vagy felélte, vagy eladta. A természetbeni járadékok felét bocsátotta áruba. Mielôtt azonban a vásározó földbirtokos képét alakítanánk ki Perényi Imrérôl, érdemes megnézni, mit is adott el ispánja. Gabonáról alig olvasunk a számadásaiban. Annál több tétel szól a borról, amit az uraság a falusi kocsmákban méretett ki. Másképpen fogalmazva, az úr nem tett mást, mint a korcsmáltatás jogát használta ki, maga azonban nem foglalkozott azzal, hogy piacra termeljen vagy épp kereskedjen. Az uradalmi elszámolás idôpontja is figyelemre méltó (1518–19), hisz alig öt esztendeje verték le a Dózsa György vezette parasztfelkelést. Gondoljunk arra, hogy a keleti német területeken és Lengyelországban mind többfelé a nemesek majorsági földön gazdálkodtak. Nálunk még ekkor errôl szó sincs. Ha az uraság vitt is valamennyi terméket piacra, annál többet fordult meg ô maga vagy gazdatisztje ott,

hogy akár csak a konyhára szükséges élelmet megvásárolják. Ez a kép a 15. század utolsó két évtizedében lassan változni kezdett. A kutató azt tapasztalja, a terhek növekedtek. A jobbágy sorsán nem könnyített az állam. Mátyás király hatalmas adói nyomasztó súlyként nehezedtek a jobbágyságra, különösen a szegényebb rétegekre. A Jagelló-korban ugyanúgy megszavazták a rendkívüli adót, miként Mátyás idején. Az adószedés elvei sem változtak. Arról volt szó, hogy a rovók nemigen nézték, ki mekkora vagyonnal, telekkel rendelkezett. A rendszer tehát igazságtalan volt. Az állam nagy igényeit nem csupán az uralkodók költekezése indokolta. Mátyás háborúihoz is pénz kellett. A megmegújuló török támadások további erôfeszítést követeltek az országtól. A terhek oroszlánrészét a jobbágyság viselte. A földesurak is mind többet szerettek volna jobbágyaiktól kapni. A bevételeket némelyek úgy akarták növelni, hogy az a gabonát termelô, szôlôt mûvelô jobbágy – még ha más földesúr jobbágya is – se mentesüljön a kilenced alól (1492), aki csupán béreli a földet. 1498-ban ezt a kötelezettséget kiterjesztették a városok azon polgáraira, akiknek földesúri birtokon volt szôlôjük. A törvény elôzményét Mátyás egy 1481. évi ítélete képezte, amikor a Szentgyörgyi és Bazini grófokkal szemben Nagyszombat szabad polgárait kötelezték erre. Amit a bíróság egyszeri esetben megfogalmazott, az 17 esztendô alatt kívánatos jogelvvé vált. Nem véletlenül, hisz a bort jó pénzért értékesíthette

304

a nemesember. Eme intézkedéseket a tehetôsebb, vagyonukat bortermeléssel, kereskedéssel gyarapító jobbágyok és városi polgárok érezték meg különösen. A földesúri birtokokon a korábbi idôszakból ismert járadékok voltak érvényben. Mivel azonban néhol már valamelyest nôtt a majorsági föld területe, többet hívták a parasztembert robotra. 1492-ben, 1500-ban ismételten törvény írta elô a kilenced beszedését. A rendes bevételek mellett az urak rendszeresen éltek azzal a lehetôséggel, hogy jobbágyaiktól rendkívüli adót szedjenek. Pénzt kértek például az erdô használatáért. „Sajnos a mai fejedelmek és nemesek, a bárók és a vezetôk, nem ismernek kíméletet! Kicsikarják a szegénybôl is a szolgáltatásokat és az adókat, elvárják az adományokat” – írta a kiváló ferences hitszónok, Temesvári Pelbárt a 15. század utolsó évtizedében. Másutt így fakadt ki: „Azok a nemesek, akiknek oszlopként kellene állniuk, hogy segítsék és védjék a szegényt, ehelyett gonosz vágyaiknak engednek, és kifosztják a szegényeket. Nem így tett Szent László király!” Akik hallgatták ezeket a mondatokat, tudták, mire kell gondolniuk. Az 1510-es évek elején maga Werbôczy, akit nem mondhatunk a szerencsétlen nép gyámolítójának, egy országgyûlési felszólalásában arról beszélt, hogy a jobbágyok mind tönkrementek, elszegényedtek, olyannyira ki lettek fosztva, hogy alig tudnak élni, és a szükség a legsúlyosabb sorsra, koldusbotra juttatta ôket. A falvak népének a helyzetét rontotta, hogy Jagellókirályaink idején mélyre süllyedt a királyi hatalom tekintélye, és ismét hatalmaskodásoktól lett hangos az ország. A velencei követ jelentése szerint önkény, korrupció lett úrrá, nem volt olyan igazságtalanság, amit el ne lehetett volna követni. Mindennek kárvallottja a kiszolgáltatott szegénynép lett. Nem véletlenül szépült meg az emberek emlékezetében Mátyás szigorú kormányzata. 1514-ben a Dózsa György vezette parasztháború leverése jó ürügyül szolgált a nemességnek arra, hogy a jobbágyság terheit alaposan megemelje. Így ismét elôírták a kilencedet. A robot nagyságát heti egy napban állapították meg. A földesúri cenzus összegét egész telkenként egy aranyforintban rögzítették. Végül részletesen szabályozták azt is, hogy mit kell a jobbágyembernek ajándékként beszolgáltatnia. Ha országosan egységesekké válnak a járadékok, nem lesz értelme még elszökni sem – gondolhatták a törvény megfogalmazói. Ahhoz, hogy a jobbágytól biztosan be lehessen a járadékokat szedni, szabad elköltözését kellett nehezíteni. Ha tehetôsebb választott magának új otthont, az úr pénztárcája rögvest megérezte. Ebben a kérdésben a földesurak korántsem voltak egységesek. A jobbágy szívesen költözött városba vagy mezôvárosba. A jog haszonélvezôje tehát az lett, aki mezôvárosaival büszkélkedhetett, azaz a nagybirtokos. (Egy-egy mezôváros többet ért, mint némelyik uradalom.) Nem csoda, ha az uralkodóknak sorozatban kellett meginteniük a nemeseket, hogy ne akadályozzák jobbágyaik városba költözését. Tudunk idézni olyan példát, amelyben a földbirtokos arra kötelezte parasztját, hogy örökre nála maradjon.

A

A köznemesség, amelyet a legjobban irritált a szabad költözés lehetôsége, 1514-ben ezt az alapvetô jogot szüntette meg, s röghöz kötötte a jobbágyságot. Ám a törvénycikkek végrehajthatatlanok voltak, mert a nemeseket érdekellentétek osztották meg. A legtöbb birtok ebben az idôben még nem tudott mit kezdeni ekkora robottal. A jobbágyi terheket nem törvények, hanem helyi urbáriumok szabályozták. A szabad költözés megszüntetésének sem örült minden nemes. Így a költözésre 1514 után is tudunk példát idézni, csak ekkor már ez a tett jogilag szökésnek minôsült. Ritkán megesett, az uralkodó megengedte egyik vagy másik földesúrnak, hogy költözni vágyó jobbágyokat fogadhasson. Nem véletlen, hogy 1526 után az 1514. évi törvény eme cikkelyét eltörölték. A jobbágyi terhek lassú emelkedése mögött a földesurak megváltozott helyzetét sejthetjük. Ha a nemesi család nagyobb lett, az ôsi földnek mind többük megélhetését kellett biztosítania. Láttuk, a mezôgazdasági termékek árai viszonylag alacsonyak voltak. Ám a nemesség igényei a század folyamán növekedtek. A külföldi posztó, luxuscikkek, a kényelmesebb udvarház vagy kastély sokba került. Az egykor rögzített hagyományos járadékok mind kevésbé feleltek meg nekik. A legnehezebb helyzetbe a szegényebb köznemesek kerültek. A pusztásodás, a parasztnép egy részének elszegényedése a nemesi társadalomnak épp ezt a rétegét érintette érzékenyen. A jobbágyi elvándorlás kárvallottja ugyancsak a köznemes lett. A nagyurak kevésbé panaszkodhattak. Az országos bárói tisztségek, megyésispánságok jövedelemmel jártak. A zászlósurak megkapták jobbágyaiktól a királynak járó adó felét – igaz, ezért cserébe bandériumot kellett fegyverben tartaniuk. Ennek ellenére sokuk adósságokkal küszködött. A nemesnek saját „nehéz” helyzetével szemben azt kellett tapasztalnia, hogy az állat- és borkereskedelem nemcsak a szabad királyi városokat, hanem mezôvárosaik, falvaik jobbágyait is gazdaggá teszi. Így megesett, hogy némelyikük jobbágyától kért kölcsönt. Egyik-másik nemes a pénzhiányon úgy próbált meg segíteni, hogy királyi kamarákat vett bérbe, borral, állattal üzletelt. Nemcsak jobbágyaik tizedborát bocsátották áruba. Az egyházak már régóta hasznosították úgy az egyházi tizedet, hogy bérbe adták. A városi, mezôvárosi polgárok mellett sok nemes jelentkezett a bérletért. A termést vagy eladták jobbágyaiknak a földesúri kocsmában, vagy maguk értékesítették. Kassa pl. az 1480-as években már megdöbbenve tapasztalta, hogy a város körüli birtokos nemesek mit sem törôdtek a polgárság kiváltságaival, és birtokaikon bort árultak. 1504-ben a kassai és a soproni polgárokat tiltották el attól, hogy bort szállító nemeseket feltartóztassanak. A nyugati állatkivitel növekedése miatt az állatkereskedelem olyan nagyurakat kezdett érdekelni, mint Ákosházi Sárkány Ambrus, aki köznemesbôl lett országbíróvá, Geréb Péter nádor vagy Perényi Gábor fôkamarásmester. A köznemesség vezetôi, a királyi tanács ülnökei sem vetették meg ezt az üzletágat, akadt, aki közülük gabonával üzletelt. A kereskedô nemesek szemében egy csapásra felértékelôdött a vámkiváltság. Az 1498-as törvény

F A L V A K

V I L Á G A

szerint az árut szállító nemes az ország belsejében és a határokon vámmentességet élvez. Azt mondhatjuk, az urak közül többen mindinkább a polgárok és a vásározó jobbágyok vetélytársaivá váltak. Mivel kiváltságaikra tudtak támaszkodni, a polgárnál és a jobbágynál elônyösebb helyzetbe kerültek. Óhatatlanul növekedtek a társadalmi feszültségek. Jegyezzük meg, nem minden egyes nemes vagy úr vált kereskedôvé. Akadt, aki csupán valamelyik polgár csendestársa lett. Némelyek más módszert választottak. Ezt példázhatja az az eset, amikor egy jobbágy a messzi Erdélybôl a maga állataival együtt hajtotta ura jószágát a pesti vásárra. Mások katonáskodtak, tanultak – miként errôl még lesz szó. A nemesek többsége a járadékok emelését tekintette a pénzszerzés legkézenfekvôbb módjának – errôl tanúskodnak a már ismertetett 1514. évi törvények. Mindenesetre a nemesi magatartás lassú változása elôrevetíti azt a korszakot, amikor a földesurak már széles körben foglalkoztak allódiumaikon élelmiszer-termeléssel. Parasztmozgalmak Magyarországon A jobbágyság idônként fegyveres felkeléssel tiltakozott a földesúri elnyomás ellen. Középkori történelmünknek két jelentôs parasztmegmozdulása volt. Az egyikre 1437-ben Erdélyben került sor, a másik 1514ben tört ki. Az 1437-es parasztfelkelés ugyan Erdélyben robbant ki, de az ország más tájain is mozgolódott a parasztság. Hatottak rájuk a huszita hitelvek. Abból a két megegyezésbôl, amit a késôbbiekben a parasztok és a nemesek kötöttek, világosan megmutatkoztak a parasztság legfôbb sérelmei: a földesurak akadályozták a szabad költözést, és emelték a jobbágyok terheit. Erdélyben a középbirtokos nemesek alkották a nemesi társadalom gerincét, akik igyekeztek jobbágyaik elköltözését akadályozni. Ennek a tartománynak a városai ugyanis óriási vonzerôt gyakoroltak a jobbágyságra. A felkelést közvetlenül Lépes György erdélyi püspök eljárása váltotta ki. Az egyházfô a rossz pénzre hivatkozva három évig nem szedte be a tizedet, majd 1437-ben az egészet egyszerre követelte. A parasztok Bábolna hegyén építették ki táborukat, és magukat az erdélyi magyar és román országlakosok közösségének nevezték. A Kolozs megyei kisnemes, Budai Nagy Antal állt az élükön. A felkelôk megverték a nemesi sereget, és elfoglalták Kolozsvárt. A nemesség engedményekre kényszerült. Az elsô egyezmény biztosította a jobbágyság végrendelkezési jogát és szabad költözését, eltörölték a bor- és gabonakilencedet, enyhítették a földesúri terheket. (A felek Kolozsmonostoron állapodtak meg.) A nemesség csupán azért kötött egyezséget, hogy idôt nyerjen. Szeptember 16-án Kápolnán szövetségre léptek a székelyek és szászok képviselôivel. Ám megint csatát vesztettek, és ismét a tárgyalóasztalhoz kényszerültek. A jobbágyok elvesztették azt a jogot, amit az elsô megegyezés biztosított nekik, vagyis hogy az egyezmény megtartását ellenôrizzék. A nemesség ellentámadásba ment át. Az újabb ütközetben elesett Budai Nagy Antal is. Kolozsvár városa a követ-

305

kezô esztendô januárjáig tartotta magát. A helység büntetésbôl elvesztette kiváltságait (1444-ben I. Ulászló adta ezeket vissza). Más körülmények között robbant ki az 1514. évi parasztfelkelés, amit a székely származású Dózsa György vezetett. Okait az árutermeléssel foglalkozó parasztság nehezebbé váló helyzetében kereshetjük (miként errôl már szóltunk), és hozzátehetjük, 1510 táján Európa gazdasági válságot élt át. A 80 esztendôvel korábbi erdélyi mozgalommal szemben a parasztháború a királyság nagy területét érintette, bár voltak olyan vidékek is, ahol a jobbágyok nem csatlakoztak a parasztseregekhez. Sokatmondó az a körülmény, hogy a marhakereskedelemmel, illetve a bortermeléssel foglalkozó mezôvárosok polgárai különösen szívesen álltak a felkelôk közé. Ez a tény azt jelzi, hogy a kereskedô, vásározó jobbágyok voltak különösen elégedetlenek a nemesekkel. Nem véletlen, hogy oly sok hajdú is tagja lett a seregnek. 1514 áprilisában még senki nem számított parasztháborúra. Amikor Bakócz Tamás a pápaválasztáson X. Leóval (Giovanni di Medici) szemben alulmaradt, az új szentatyától felhatalmazást kapott arra, hogy a török ellen keresztes hadjáratot hirdessen. Bakócz a szervezést az obszerváns ferencesekre bízta. A szerzetesek népszerûek voltak a mezôvárosokban. A világi bûnökrôl szóló prédikációikat szívesen hallgatta a nép, így mozgósítani tudták az elégedetlen jobbágyokat. A keresztesek tömegével sereglettek a táborozóhelyekre, ami nem tetszett a nemeseknek. A parasztok sem a földesúri adót, sem pedig az állami adót nem voltak hajlandók megfizetni, nemesi udvarházakat támadtak meg. Így Bakócz május 15-én felfüggesztette a pápai bullát. Pestrôl a fôsereget már korábban elindították a déli határ felé. Május 23-án a Dózsa György vezette fôsereget Apátfalva mellett Csáky Miklós csanádi püspök és Báthori István temesi ispán hadai tartóztatták fel. Másnap a paraszti sereg gyôzött, megölték a csanádi püspököt. Dózsa felhívásban szólította fel az ország más területein állomásozó paraszti seregeket a nemesek elleni harcra. Maga Temesvárt vette ostrom alá. Báthori István nehéz helyzetbe került. A felkelés hírére Szapolyai János erdélyi vajda, aki a török ellen indult, visszatért, és Báthori segítségére sietett. A nemesi hadak és Dózsa serege július 15én ütközött meg egymással. A nemesek gyôztek, Dózsát elfogták és kivégezték. Lassan az ország más tájain is felszámolták a paraszti csapatokat. Keveset tudunk arról, hogy pontosan mit is akartak a parasztok. A székely származású Dózsa valószínûleg a székelyföldi társadalmi egyenlôséget akarta megvalósítani. Azt tervezték, hogy a király után csak egy úr, Dózsa György maradna, s egy püspök állna a magyarországi egyház élén. Valószínûleg néhol a huszita befolyás is érvényesült. Megjegyezzük, a székelyek valóban nem voltak jobbágyok, hanem szabad embereknek tekintették ôket, ám a Székelyföldön is éles társadalmi különbségek figyelhetôk meg. A Dózsa György vezette parasztfelkelés nemcsak a magyar anyanyelvû jobbágyság ügye volt. Részt vett benne úgyszólván a Kárpát-medence minden népe. Több vezetôje délszláv nevet viselt. A seregben a jobbágyok mellett kisnemesek is fegyvert fogtak.

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

A felkelés leverését szigorú megtorlás követte, ám korántsem beszélhetünk tömeges kivégzésekrôl. A földesurak ugyan elvileg egyetértettek a büntetéssel, de igyekeztek jobbágyaikat menteni. Az a gazdag jobbágyfamília, amely Ravazdi Péter nemessel végzett, például Brandenburgi György személyében lelt biztos támaszra. Számos esetben az uralkodó adott kegyelmet. A parasztok egységes megbüntetésérôl az 1514 ôszén megtartott országgyûlés gondoskodott. Hosszú viták zajlottak a tanácskozáson. Az uralkodó csak sokára szentesítette a törvényeket. Életkörülmények falun A falu képe a 15. században alig változott. Az utcás településtípus volt a legjellemzôbb, ahol a házak az utca két oldalán sorakoztak. A kôbôl épült parasztház ritkaságnak számított. Ezzel szemben az oklevelek gyakrabban emlegették a faszerkezetes épületeket. Az alföldi ház falai sárral tapasztott földfalak voltak. Az épületet gyakran pince egészítette ki. Az Alföldön a háromhelyiséges épület közepén volt a konyha, amelyben az ajtóval szemben állt a kemence. A dunántúli Sarvalyon a konyha a szélre került. Itt a helyi-

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

ségek az udvarra nyíltak, míg az Alföldön a konyhából lehetett megközelíteni a kamrát vagy lakókamrát (szobát). A paraszti háztartásban az élet a konyhában zajlott, s az sem lepett meg senkit, ha a házbeliek itt s nem a szobában aludtak. A házak berendezése egyszerû volt: láda, asztal, székek, ágy, bár sokan még mindig földre terített gyékényen aludtak. Az istállók, gazdasági épületek gyakran külön álltak, máskor a házzal egybeépültek. Az ajtókat lakattal zárták, a falusi telket körülkerítették. A magyar paraszt ruházata az urakét követte, s idônként meglepôen drága dolgokat is találunk jobbágyok birtokában. A ruhadarabok színei közül a sárga örvendett a legnagyobb népszerûségnek. A falu lakóinak öltözékét azonban általában nem drága anyagból szabták, hanem hazai szürke posztóból. A jobbágynép inkább ragaszkodott a hagyományos öltözékhez, mint a városok vagy a kastélyok lakói. Így szívesen vettek fel hosszú, kaftánszerû kabátot. A magyar társadalomban mindenki viselte a subát. Sûrûn bukkannak fel a gazdasági kimutatásokban a ruhafélék, amiket az uraság a cselédeinek vásárolt. Az uradalmi számadások szerint a 16. század elején a suba 14 forintba került, harisnyáért 6-7 dénárt adtak, a da-

306

rócból készült tunikáért 35 dénárt számoltak el. A lábra saru került, ami 15-25 dénárt ért. Nem volt olcsó mulatság a talpalás, hisz több mint egynapi napszámbért, 8-10 dénárt kellett érte leróni. A paraszti életritmust a természet és a nagy munkák rendje szabta meg. Minden évszaknak megvolt a maga feladata. A nyáré például az aratás, így a hóráskönyvek a júliust, Szent Jakab havát kaszáló parasztemberekkel ábrázolták. A munkát csupán az ünnepek idejére függesztették fel. A gyermekek szabad idejüket játékkal töltötték, ám a napi munkából is ki kellett venniük a részüket. A falvak életét nemcsak az embert próbáló nehéz munka töltötte ki. A vigalomra, a táncra adott alkalmat a lakodalom, bár táncra máskor is sor került. A középkorban elterjedt szokás volt a temetôi vagy temetési tánc, amit az egyház ellenzett. A kocsma nem hiányozhatott a faluból. Úr és paraszt egyaránt sok bort fogyasztott, aminek a vége a részegség lett. Egy 16. századi olasz tudósítás nemzeti tulajdonságaink közé sorolta a túlzott borivást. A részeg nehezen fékezhetô meg, s könnyen a fegyveréhez nyúl. Mátyásnak ezért törvényben kellett megtiltania, hogy fegyvert vigyenek a kocsmákba.

A városok világa „Mégis erôt, örömet városi tûzhelyem ád” E szavakat a Jagelló-kor jeles, Itáliában tanult humanistája, Piso Jakab vetette papírra. Ô tanította az ifjú II. Lajost. Rövid verse a vidéki életformával szemben a városi életet dicsérte. „Elfogult” véleményén nem lepôdhetünk meg, hisz az erdélyi szász városban, Medgyesen látta meg a napvilágot. A várost a középkor jogi jelenségnek tekintette. Eszerint ez a településtípus kiváltságokkal rendelkezett, s mindegyiknek megvolt a maga jogszokása, amit az ügyek intézésekor zsinórmértékül használtak. A szokásokat sokfelé írásba foglalták. A legnevezetesebb gyûjteménynek a Budai jogkönyv számított, amely 1405–1421 között készült, és utóbb több város másoltatta le magának. A városok polgárai azonos jogi helyzettel rendelkeztek. „…a polgároknak ez a sokasága egy közösséget alkot és tesz” – jegyezte meg Werbôczy a királyi szabad városokkal kapcsolatban. Hozzátehetjük, hogy ez a megállapítás a mezôvárosok népére is érvényes volt. A közösség jogi személyiséget jelentett, e nélkül nincsen középkori város. A városiak bírót és tanácsot választottak, amely bíráskodott, és egyben képviselte a helységet. A tanács okleveleket adott ki, amelyek pecsétjét mindenütt elfogadták. A kincstár, városi ingatlan, városháza, börtön, harang stb. a polgárság közös tulajdonát képezte.

Kályhacsempe Zsigmond király címerével a budai királyi palotából

Zsigmond-kori griffes kályhacsempe a budai várból

A városok az uralkodóktól különbözô privilégiumokat kaptak. A közösség kialakításhoz is kiváltság kellett. A jogi kiváltságok közé tartozott a bíró választása, a plébános kiválasztása, néhol a pallosjog. A gazdasági elônyök közé számított, hogy közösen, egy összegben fizették az adót, vámkedvezményekben részesültek, heti-, illetve országos vásár tartásának a jogával rendelkeztek. Századunk elejére a városi helyek száma már oly annyira felszaporodott, hogy meg kellett ôket különböztetni egymástól. Ehhez a kor embere számára a jog szolgált iránytûül. A legfejlettebbeket, amelyek közvetlenül az uralkodó mint az állam feje alá tartoztak, királyi szabad városoknak nevezték. Azokat, amelyek földesurak birtokain feküdtek, vagy a királyi uradalmak várnagyai alá voltak rendelve, az oppidumok közé sorolták. Ezek lakói a középkor felfogása szerint a jobbágyság sorait gyarapították, míg valódi polgároknak, szabad embereknek a királyi szabad városok lakosait tekintették. Az oppidum latin szó, amelyet eredetileg a kánonjog az olyan városias helységekre használt, amelyek nem püspöki székhelyen jöttek létre. Hagyományosan mezôvárosnak fordítjuk. A két városkategória különbsége a bíráskodási gyakorlatban mutatkozott meg. A királyi szabad városok bírájának illetékessége minden ügyre kiterjedt. Az oppidumok jó részében, miként például Szombathelyen, a súlyosabb ügyeket a bíró a földesúrral vagy a várnaggyal közösen dönthette csak el. A királyi szabad városból – mint majd lesz róla szó – a királyhoz, a tárnokmesterhez stb. lehetett fellebbezni. Az oppidumtól a per a földesúr úriszéke vagy a királyi várnagy bírósága elé került. Mondanunk sem kell, a várnagy, illetve a földbirtokos számtalan lehetôséget talált arra, hogy beleszóljon az oppidumok életébe.

307

Annak a javai, akinek örököse nem volt, és vagyonáról nem intézkedett, a város közösségére háramlottak. Az oppidumokban ilyen esetben – ahogy ez a jobbágyoknál szokásos volt – a földesúr örökölt. A kor embere már messzirôl meg tudta állapítani, ha valamely királyi szabad városhoz közeledett. Ezeket a helységeket ugyanis a királyok erôs falakkal vetették körül. „Várban a szállásom, biztos falakon menedékem, / éjszaka és nappal várta vigyáz mireánk”– írta Piso Jakab (Geréb László fordítása). Werbôczy a következôképp vélekedett még a szabad városokról: „A város pedig házaknak és utcáknak a szükséges falakkal és erôdítésekkel körülkerített sokasága, mely a jó és tisztességes életre való kiváltságokkal bír.” Ám nem mindegyiküknek épültek meg a falai. Szegeden ugyan vár ügyelt a környékre, de a városfalakat hiába keressük. Másik oldalról az is igaz, hogy akadt olyan mezôváros, amelynek lakói bízhattak erôs falaikban. Az oppidumok nagy többségében hiányoztak az effajta védmûvek. Debrecen például a Zsigmondtól kapott felhatalmazás ellenére sem építette meg falait. A jogi helyzet természetesen elfedte az egyes helységek gazdasági ereje közötti különbségeket. Szeged, Pest, Kassa a század végén 2000 arannyal adózott, Eperjes azonban csak 500 forintot fizetett. Eme helységek mindegyike királyi szabad városnak számított. Ugyanebben az idôben az oppidum Gyula legalább annyi pénz fizetésére volt képes, mint a Szepesség fôvárosa, Lôcse. Általában azt mondhatjuk, az oppidumokban a mezôgazdaság (különösen a bortermelés és az állattartás) nagyobb szerephez jutott, mint azt a királyi szabad városokban látjuk. Ám ez a szabály korántsem érvényes mindenütt. Az is feltûnô, hogy a Dunántúl nagy részén és az Alföldön (Szegedet leszámítva) hiá-

Zsigmond-kori kályhacsempe a budai királyi palotából

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

ba keressük a királyi szabad városokat. Annál inkább találunk oppidumot. Akadtak az országban olyan helységek is, amelyeket mindig falunak neveztek, ám vásártartási joggal rendelkeztek. Mindezen szempontok alapján jutott arra a következtetésre a kutatás, hogy a jogi helyzeten túlmenôen megvizsgálja azt is, a városi funkciók szempontjából milyen különbségek fedezhetôk fel az egyes helyek között. Azt kereste tehát, hogy ebben az évszázadban egyik vagy másik helység mennyire vált egy táj gazdasági, közigazgatási, egyházi vagy kulturális centrumává. A középkor végére mintegy 700-750 hely lett jogi értelemben várossá. Kiderült azonban, hogy nagyobbik hányaduk jelentéktelen településnek tekinthetô, s a fejlettebbek mindössze 130-140-en vannak. Az utóbbiak közül mintegy 30-40 alkotta a legfejlettebbek körét. Ugyancsak világossá vált, hogy a mezôvárosnak tekinthetô helyek közül némelyek (mint pl. Pécs, Nagyvárad, Debrecen, Temesvár) ugyanolyan központi szerepet játszottak, mint a királyi szabad városok. A települések fejlôdésére a királyi, illetve földesúri politika gyakorolt hatást. Téves azt gondolni, hogy a földbirtokosok nem szerették a városiakat. A polgárság szorgalma ugyanis busás hasznot hozott a birtokosoknak, s ezért támogatták városaik fejlôdését. A magyarországi várostörténetben kiemelkedô szerep jutott Zsigmond királynak. Sok várost adott földesúri kézre, és ezzel az oppidumok számát növelte. Számos helység sorsa dôlt el ekkor. Minden látszat ellenére korántsem tarthatjuk meggondolatlannak ezt

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

az uralkodónkat. A gazdag és jelentôsebb helyekre ugyanis mind nálunk, mind német királyságában gondosan vigyázott, kiváltságokkal igyekezett erôsíteni ôket. Nem véletlenül, hisz tôlük remélhetett nagy hasznot. A városok támogatásában Zsigmond az Anjouk politikáját folytatta. A király intézkedései koncepciózus várospártoló társadalompolitikát sejtetnek. Zsigmond a polgárságra úgy gondolt, mint egységes rendre. Ilyesmirôl azonban még korai volt Magyarországon beszélni. Politikájának köszönhetôen azonban ebben a korszakban formálódott ki a magyarországi városhálózat, alakultak ki a fôbb városszövetségek. A szövetkezés alapjául a közös jog szolgált. A zsigmondi várospolitika fontos dokumentumai az 1405. évi törvények, amelyek megfogalmazásakor német származású tanácsosa, Nürnbergi Márk véleményére támaszkodott. 1405 márciusában a királyi tanáccsal dekrétumot adott ki, amelyben különösen sokat foglalkozott a polgárok problémáival. Ezután összehívta a kisebb és nagyobb királyi városok képviselôit Miskolctól Zágrábig, és velük újból megbeszélte a legfontosabb kérdéseket. Kereskedelem, mértékek, pénzek, bíráskodás szerepelt a tanácskozás napirendjén. Az uralkodó különösen fontosnak tartotta, hogy városai falakkal vegyék körül magukat. Eme tanácskozás megerôsítette a királyi tanács határozatait. Akadt persze olyan döntés, amirôl másképp vélekedtek. Ezek közé sorolható a városi fellebbvitel ügye. A királyi városok fôbírája a 14. század végén a tárnokmester lett. Ennek megfelelôen döntött az 1405. évi királyi tanács. A városok gyûlésén, bizonyára a küldöttek kérésére, eltérô határozat született. A tár-

nokmester továbbra is bíráskodott városi ügyekben, s tôle a király személyes jelenléte elé lehetett vinni a pert. Az uralkodó azonban nem zárkózott el attól, hogy a polgár ama város törvényszékénél fellebbezhessen, amelynek a jogát lakóhelye használta. Ezeket a helységeket tekintették a fôbb városoknak. Vagyis a király jogi szempontból különbséget tett a városi helyek között. Ez a királyi döntés a magyarországi helyzet elfogadását jelentette. Más jogot használtak ugyanis az erdélyi Szászföldön, mást a Garam vidéke bányavárosaiban, s megint másképp ítélkeztek a Szepességben, Székesfehérvárott, Esztergomban, Szegeden vagy azokban a nagy kereskedôcentrumokban, amelyek Buda jogszokását követték. Ebben az utóbbi körben a Bécs–Buda–Krakkó útvonal jelentôsebb helységeit fedezhetjük fel, amelyeket szoros kapocs fûzött a gazdag délnémet polgársághoz. Buda mellett idetartozott Nagyszombat, Pozsony, Sopron, Kassa, Eperjes és Bártfa, amelyek Hét városnak hívták magukat. Szövetségük épp Zsigmond korában forrt oly erôssé, hogy úgy tartották, nem lehet egyiküket sem a Szent Koronától elválasztani. Elsô közös rendeleteik 1456-ból maradtak fenn. A tárnokmester egyre gyakrabban csupán polgári ülnökökkel ítélkezett. Ezen a bíróságon, élükön Budával, a Hét város küldöttei lettek a hangadók, úgyhogy a többi helység polgárai már nem szívesen vitték ide ügyüket. Esztergom például 1439-ben delegált utoljára bírótársat erre az ítélôszékre. Az történt tehát, hogy a tárnokmester fóruma az egyik, a legfejlettebb városcsoport kezébe került, ahelyett hogy az összes

ISMERETLEN MÛVÉSZ:

Pozsony látképe Megjelent: Georg Braun (1541–1622)–Franz Hogenberg (1540–1590): Civitates Orbis Terrarum. Köln, 1572–1618

308

A

királyi várost fogta volna össze. Ez a tény ugyan gyengítette a királyi szabad városok összetartozását, de nehéz helyzetben erôt is adott nekik. Így tudták 1499ben a tárnokiak kiharcolni, hogy a személynöki szék városi ügyben polgári s ne nemesi jog szerint ítéljen. A tárnoki városok – ahogy egyre gyakrabban nevezték magukat – sora késôbb Pesttel (1479–1481 között) és a szerémségi Újlakkal (1525) gyarapodott. Zsigmond és utódai azonban nemcsak a tárnokiakat tartották szabad királyi városoknak. A Garam völgyének bányavárosait az érdekek azonossága hozta közel egymáshoz, 1405-ben hatuk azonos kiváltságok birtokosa lett. Az 1420-as években sorolták hozzájuk Bélabányát, s így ôk is heten lettek. Körmöc-, Selmec, Új-, Baka-, Beszterce-, Libet- és Bélabánya alkotta ezt a szövetséget. Erdélyben ugyancsak a század elsô felében kezdett kiformálódni a szász városok közössége, amelyhez Kolozsvár kapcsolódott. Ôk Nagyszebenbe fellebbeztek, az erdélyi szász jogot alkalmazták. Az 1450-es években már úgy tartották, nem választhatók szét egymástól. Végleges szövetségük az 1480-as években jött létre. Felsorolásunkból Esztergom, Székesfehérvár, Szeged, Lôcse, Kisszeben, Óbuda, Szakolca, Zágráb neve maradt ki. Ezek a városok különbözô jogszokásokat követtek. Kiszorulva a tárnokszékrôl, polgáraik a király személyes jelenlétéhez fordultak fellebbezésükkel. Midôn Mátyás 1464-ben megszervezte a személynöki széket, ez a fórum lett a fellebbvitel végállomása. Városszövetségeket azonban nemcsak királyi szabad városok alakíthattak. Az olyan felsô-magyarországi bányavárosok, mint Rudabánya, Jászó, Telkibánya, Rozsnyó, Szomolnokbánya, Igló s Gölnicbánya, viszonylag késôn, 1487-ben egységesítették jogukat, hozták létre szövetkezésüket. Egy részük királyi városnak számított, másik részük földesurakat gazdagított. Igló 1412-tôl a lengyel királynál volt zálogban. A közös érdekek teremtették meg Kassa, Lôcse, Kisszeben, Eperjes és Bártfa szövetkezését a 15. század második felében. Noha Zsigmond az erôs településekre vigyázott, mégis megesett, hogy némelyiküket földesuraknak adományozta. Így kerültek 1411-ben a szerb despota kezére olyan fejlett helyek, mint Nagybánya, Felsôbánya, Szatmár, Németi, Debrecen. Az új úr figyelembe vette városai szokásait, és saját tárnokmesterét állította az élükre. A rendi fejlôdésnek lényeges lépcsôfoka a városok bizonyos csoportjainak tartós szövetsége. Ezt Zsigmond is, Mátyás is támogatta. Ám a rendi szövetkezés elmaradt, és ezt a királyi politika sem tudta megteremteni. A királyi szabad városok Zsigmond korában még nem jelentek meg az országgyûlésen, nem is igen törekedtek erre. Az uralkodó halála utáni rendi anarchia idején azonban már nem feledkeztek meg róluk, ugyanis a rendi erôk szükségesnek látták politikai támogatásukat. A nagyobb városok képviselôi elôször 1440-ben, majd 1445-tôl folyamatosan ott voltak az országgyûléseken. Hely jutott nekik azokon az összejöveteleken is, amelyeket alkalmilag hívott össze néhány megye nemessége. A királyi szabad városokat ugyan az ország tagjainak tekintették, tehát elismerték országrendiségüket,

V Á R O S O K

V I L Á G A

ISMERETLEN MÛVÉSZ:

Albert (1437–1439) (Mausoleum Potentissimorum ac Gloriosissimorum Regni Apostolici Regum et Primorum Militantis Ungariae Ducum. Nürnberg, 1664)

mégsem kaptak mindig meghívót az országgyûlésekre. 1458 és 1464 között, 1475-ben, 1490 és 1508 között rendszeresen részt vettek az országgyûlések munkájában. 1508-tól kezdve azonban csak ritkán hívták meg ôket. Nem tudni, hogy Mátyás, aki kiváltságlevelekkel erôsítette a városokat, miért tartott rájuk oly ritkán igényt. Újabb kutatások szerint a királyi szabad városokat külön rendi gyûlésbe akarta összefogni. Erre az adóztatás jó alkalmat szolgáltatott volna. 1476 után a király egységesen szerette volna megadóztatni e városokat, ezért 1489-ig legalább ötször hívták ôket ez

309

ügyben össze. Az adófizetésnek ezt a formáját azonban nem sikerült elfogadtatni, ugyanis az a hagyományos mód, hogy egyenként teljesítették kötelezettségeiket, kevesebb terhet rótt rájuk. Arra, hogy eme települések kevés érdeklôdést mutattak az egységes városi rendbe szervezôdés iránt, többféle magyarázat kínálkozik. Láttuk, a városok joga nem volt egységes, és a tárnokmesteri szék sem tudta összefogni ôket. Zsinórmértéknek az ország fôvárosának, Budának a joga látszott alkalmasnak. Ez a helység volt a leggazdagabb, polgárai az egész országban kiterjedt kapcsolatokkal rendelkeztek. Jogát

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

többfelé használták, Mátyás például Buda jogszokását írta elô Kolozsvárnak, amikor tisztségviselôt választanak. Buda gyakorlata más ügyekben is követendô mintául szolgált eme erdélyi település számára. A 16. század elején lemásoltatta a Budai jogkönyvet. Ezt a gyûjteményt az erdélyi Szászföldön is sokat lapozgatták. Idô kellett volna azonban ahhoz, hogy a királyi szabad városok felismerjék, jogszokásaikat érdemes egymáshoz közelíteni, ugyanis közös érdekeik tartós szövetkezést kívánnak meg. Azonos jog híján a szabad királyi városokat tömörítô városi rend kiformálódása lassan haladt. A jogok egységesülését nem siettette az a körülmény, hogy Magyarországon még csupán formálódott az egységes piac. Így a városok számára a területi részérdekek többet nyomtak a latban, mint a közös fellépés. Bár erre is van példánk. 1476 és 1478 között az egymással kereskedô erdélyi és magyarországi városok, Kassától Pozsonyig, együttes fellépésükkel rá tudták kényszeríteni a nagyváradi káptalant arra, hogy enyhítsen magas vámszabásán. Ez azonban ritka kivételnek számított. Azt a tényt, hogy az egységes piac kialakulása lassan haladt, a városok és az ország gazdasági fejlôdése magyarázza. Az 1510-es években kibontakozó válság pedig már a török hódítás elôtt megakasztotta a városok további fejlôdését. A gazdasági helyzet alakulása magyarázza azt is, milyen szerepet töltöttek be az oppidumok. Említettük, hogy közülük több az állat- és borkereskedelemnek köszönhette fejlôdését. Mások egy-egy kisebb körzet kereskedelmi központjául szolgáltak. Eme várostípushoz tartozó helységek száma gyarapodott, így érdemes megvizsgálnunk, mibôl is éltek a városi emberek. A kérdés már csak azért is érdekes, hisz megismerjük azokat a szálakat, amelyek hazánkat NyugatEurópához kapcsolták. A mezôgazdaságról szóló fejezetünkben már beszéltünk arról, hogy hazai városaink is folytattak mezôgazdasági termelést. A következôkben azt tekintjük át, hogy az ipar és a kereskedelem miként fejlôdött nálunk.

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

termelés hanyatlásához és stagnálásához vezettek. Figyelemre méltó, hogy akkor sikerült megint több rezet külföldre szállítani, amikor ott is mind nagyobb mennyiség állt belôle rendelkezésre. Ez a körülmény az 1510-es években gazdasági válsághoz vezetett. A bányászat központjai ugyanazok voltak, mint az elôzô évszázadban. Rezet Besztercebányán, Libetbányán, Iglón, Szomolnokon és Gölnicbányán hoztak felszínre. Ezüstöt az említett helyek mellett még például Selmecbányán, Újbányán, az erdélyi Radnán bányásztak. A legjelentôsebb aranylelôhelyeket Körmöcbányán, Nagybányán, a vele szomszédos Felsô-

bányán, továbbá Aranyosbányán (Offenbánya), Abrudbányán, Kisbányán aknázták ki. A magyarországi nemesfémbányászat virágkora a 14. század utolsó évtizedében véget ért. Ennek fô oka az volt, hogy a felszíni ércelôfordulások kimerültek, s mind mélyebb járatokat kellett a bányászok csákányainak kivájniuk. A bányászat egyre bonyolultabbá és veszélyesebbé vált, komoly tôkét igényelt. A legtöbb gondot a víz elvezetése okozta, amit vagy altárnákkal oldottak meg, vagy vízkiemelô gépeket alkalmaztak. Egyik eljárás sem volt olcsó mulatság.

Az aranytól a sóig Aranyat, ezüstöt, rezet, vasat, sót rejtett a hazai föld mélye. A nemesércek finomításához nélkülözhetetlen ólmot Lengyelországból hozták be. A magyarországi bányászat alakulása az ország gazdasági erôsödésének, a polgárság gyarapodásának a kulcskérdése volt, hisz a bányakincseket nemcsak itthon dolgozták fel, hanem külföldre is szállították. Aranyra és ezüstre nagy szüksége volt az európai kereskedônek, ám csak pénz formájában vihette ki (erre a rendelkezésre ugyan sokan fittyet hánytak). Így – legalábbis századunk elsô felében – a bányászat fejlôdésétôl függött külkereskedelmünk alakulása. Kontinensünkön az újabb ezüstbányákat csupán 1460–1510 között fedezték fel, ám az aranylelôhelyek száma nem gyarapodott. A rézipar is csak századunk második felében számíthatott újabb bányák kitermelésére. Ám épp akkor, amikor termékeinket jól lehetett volna Európában értékesíteni, olyan nehézségek támadtak, amelyek a nemesérc- és rézbányászat 14. században felfelé ívelô fejlôdését megakasztották, a

ISMERETLEN MÛVÉSZ:

Részlet az Angyali üdvözlet-oltárról (Kisszeben, 1515–1520)

310

A

V Á R O S O K

V I L Á G A

MICHAEL WOLGEMUTH (1434–1519) WIHELM PLEYDENWURFF (+1494):

Buda látképe Hartmann Schedel Világkrónikájából. Színezett fametszet. 1493

Az 1420-as években Selmecbányán a nagy németországi cég, a Kammerer egy zsidó származású mérnökkel a kor legmodernebb vízkiemelô szerkezetét építtette fel. Ez taposómalommal meghajtott nyomószivattyú volt. 1452-ben Körmöcbánya négy vízkiemelô gép mûködtetésére 1000 aranyforintnyi kölcsönt vett fel egy pozsonyi polgártól. Ez az összeg azonban csupán néhány hónapra volt elegendô. Thurzó János bonyolultabb szerkezet építését vállalta el 1475-ben. Ez már vízszivattyú lett volna. Az általa szervezett társulat azt kérte, hogy a Garam menti bányavárosok minden gép után hetente egy aranyforintot fizessenek, továbbá a kibányászott érc egyhatodára tartottak igényt. Az uralkodó azt ígérte, hogy a ki-

Kályhacsempe a budai királyi palotából 15. század vége

bányászott ezüst minden márkája (kb. 240 g) után 4 aranyat fizet, a munkálatokhoz ingyen kapnak fát, bor, élelem után nem kell adót fizetniük, munkásaik mentesülnek az adófizetés alól. A kedvezmények nemcsak azt mutatják, hogy milyen nagy szükség lett volna erre a szerkezetre, hanem azt is, hogy milyen sokba került. Tudtunkkal a gépeket soha nem állították fel. Az ércet a föld felszínén dolgozták fel. Hatalmas kohókban szabadították meg a tiszta fémet a különbözô salakanyagoktól. Magyarországon a 16. század elejéig nem alkalmazták azt az eljárást, amivel a rézbôl az ezüstöt kiválasztották. Ilyen ún. csurgatókohó századunk elején Velencében mûködött. A század közepétôl kezdve mind többet építettek belôle Türingiában. A hazai réz ezüsttartalma ugyan nem volt magas, de a külföldi vállalkozók így is kívánatos terméknek tartották. Szívesen vették és szállították hát külföldre. Eleinte a nagyobbik hányadot Velencében dolgozták fel, majd mindinkább Németország kohói várták a magyar szállítmányokat. A bányaüzemek nem voltak egyformák. Selmecbányán 1509-ben 19 üzemben 235, 1522-ben 43 helyen 918 munkás dolgozott. Egy-egy üzemre 9-15 munkás jutott, de akadt olyan bánya, ahol 62 embernek adtak munkát. Hogy mennyi bérért dolgoztak a munkások, arra a 16. század elejérôl tudunk a Garam vidékérôl példákat idézni. A munkaidô lent a mélyben 8 órát, a felszínen pedig 12 órát tett ki. A munkahét általában öt napból állt. A vájár heti 60-70 dénárra számíthatott. Az érc szortírozói, akik között sok nô dolgozott, hetente 33-60 dénárt vihettek haza. Az érczúzó malmokban 50-65 dénárt lehetett keresni. A fôtisztek természetesen többet kaptak. Az elaggott vagy beteg munkásokról a 15. század végétôl Besztercebányán külön társulat gondoskodott. A bányászok minden egyforintnyi keresetük után 2 dénárt fizettek e társulatnak.

311

A korszak legnagyobb bányászmegmozdulása az alacsony bérek miatt robbant ki 1525-ben Besztercebányán. Az történt ugyanis, hogy a bányászoknak annyit fizettek rossz új pénzben, mint amennyit korábban a jó minôségû dénárokból kaptak. Így fizetésük a felére olvadt. A munkásokra a lutheri eszmék is hatottak. A megmozdulás majd egy esztendeig tartott, s végül 1526 tavaszán Werbôczy István nádor fojtotta el. A magas költségek miatt egy-egy bánya üzemeltetéséhez több polgárnak kellett összefognia. Ôk a befektetett tôkéjük arányában részesültek a haszonból. Ám nemegyszer elôfordult, hogy a közös tôke is kevésnek bizonyult a biztonságos termeléshez, és a vállalkozás csôdbe jutott. A bányászat azok számára,

Kályhacsempe a budai királyi palotából 15. század vége

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

I. Ulászló (1440–1444) aranyforintja

Hunyadi János kormányzó (1446–1452) aranyforintja

akik szerény tôkével rendelkeztek, nem vált nyereséges vállalkozássá. Végül a nagyvárosok gazdag kereskedôi szálltak be az üzletbe. Budai polgárok tûntek fel vállalkozóként a Garam mentén. Nagybányán, Szepes-Gömör vidékén kassaiak adtak pénzt a bányászoknak. Erdélyben szebeni, besztercei polgárok lettek bányatulajdonosok. Nem hiányzott a külföldi tôke sem, hisz a magyarországi nemesércet és rezet bárhol szívesen fogadták Európában. A módszer Európa-szerte ugyanaz. A külföldi vállalkozók bérbe vették a hazai pénzverdéket, bányakamarákat, vagy ha erre nem volt lehetôség, a külföldi szakértelme révén lett egy-egy kamara vezetô hivatalnoka. Így jószerivel ellenôrizni tudta a termelést, s ennek hasznát a maga javára fordította. Nem véletlen, hogy a nemesérc-monopólium ellenére a törvények rendszeresen megismételték a kiviteli tilalmat. A haszon még nagyobb lett, ha a határvámok ellenôrzése is hozzájuk tartozott. Az alaposabb vizsgálat kiderítette, hogy nemegyszer a hazai bányavállalkozó valamely külhoni tôkés pénzével dolgozott. Az olaszok (elsôsorban Firenze szülöttei) szinte kizárólagos egyeduralmát a 14. század végén törték meg a délnémet vállalkozók. A budai olaszok 1402ben az ellenkirály mellé álltak, amiért Zsigmond lefogatta ôket. A délnémetek úgy gondolták, ezentúl övék lesz a magyarországi kereskedelem és bányaüzlet haszna. Egy idô után csalódniuk kellett, hisz a király megbocsátott az itáliaiaknak, ettôl kezdve a két csoport felváltva irányította a kamarákat. A közös üzlet sem lett ritka. 1440 után a zavaros belpolitikai viszonyok miatt mind több külföldi hagyta el az országot, helyükbe hazai vállalkozók léptek. Az olaszok egy része azonban itt maradt, és Erdélyben tevékenykedett. A német tôke az 1460-as években tért vissza a magyar piacra. A haszon jelentôs része tehát továbbra is a külföldieket gazdagította. A technikai nehézségek és a tôkehiány természetesen éreztették hatásukat a termelésben is. A 15. szá-

zadban a Garam vidékén a kitermelés csökkent. Míg Körmöcbányán 1469-ben 29 érczúzó malom mûködött, 30 esztendô múlva már csupán 16-ra volt szükség. Ám Nagybánya üzemei épp ebben az idôszakban virágzottak fel, s így ellensúlyozni tudták azt a hiányt, amit a másik bányavidék nehézségei okoztak. Nagybányán 7 akna ontotta az értékes aranyat, a vizet altárna vezette el. A 16. század elejére azonban a víz itt is megoldhatatlan problémákat okozott. 1505-ben Thurzó János vállalta, hogy megoldja az elvezetését. Az ügy fontosságára való tekintettel az uralkodó 10 évre mentesítette ôt az alól, hogy a felszínre hozott nemesfémet beszolgáltassa a kamarának. A kísérlet azonban kudarcba fulladt, s nem maradt más, mint a felszínhez közelebb található szegényebb érctelérek lefejtése. Általános az a vélekedés, hogy a 15. század jó éveiben maximum mintegy 1500-1600 kilogrammos aranytermeléssel számolhatunk. A kitermelés azonban hullámzott, s nem lehetetlen, hogy az évszázad elsô évtizedeiben ennél jóval kevesebbet hoztak a felszínre. Kétséges, hogy a nagybányai bányászat erôsödésével mennyire emelkedett a hozam az említett szintre. Századunk végén azonban a termelés már ez alá az érték alá esett. Ha belegondolunk, hogy 100 esztendôvel korábban a legjobb években 3500 kilogrammot tett ki az aranytermelés, világossá válik a hanyatlás. Ez a tény – miként látni fogjuk – a külkereskedelmi forgalomban éreztette a hatását. A termelés alakulásáról csupán néhány adatot tudunk idézni. Az 1434–35-ös pénzügyi évben Körmöcbányán legalább 1600 márkányi (kb. 393 kg) aranyból 109 302 forintot vertek. Ugyanebben az idôszakban a pénzzé vert ezüst mennyisége mintegy 670 kg-ot tett ki. Az 1480-as évek elsô felében Körmöcbánya körülbelül 310-320 kilogramm, míg Nagybánya 620 kilogramm aranyat termelt. Rézbôl a század elsô felében mintegy 30 ezer akkori mázsát (kb. 1300-1400 tonna) hoztak a felszínre. A rézbányászatot a híres pénzember, Fugger Jakab és a

312

szepességi eredetû krakkói polgár, Thurzó János szövetkezése lendítette fel. Thurzó nem pénzt, hanem besztercebányai bányabirtokait és szakismeretét adta ehhez a vállalkozáshoz. 1495-ben kötöttek egymással szerzôdést. A kor fogalmai szerint óriási összeget fektettek be, 1495 és 1499 között 277 500 magyar forintot költöttek az üzletre. Ám a befektetés megérte, hiszen 1495 és 1526 között 868 916 forintot (évente 28 029 forint) kerestek tisztán az üzleten. Csak az általuk ellenôrzött rézbányák évente 1320 tonna (együttesen 40 927 tonna) rezet termeltek. A réz ezüstöt tartalmazott, a szétválasztást végzô ún. csurgatókohók Türingiában voltak. Bár az üzletfelek a Besztercebánya melletti Motesicén építettek ilyen kohót, a termelés nagyját külföldön dolgozták fel. A rézbôl évente 2713 kg színezüstöt (1495 és 1526 között összesen 84 112 kg) nyertek. A hasznot növelte, hogy Thurzó és fia 1499-tôl 1525-ig bérelte a körmöci kamarát, így ezen a tájon ôk váltották be az ezüstöt és az aranyat, s biztos megtalálták a módját annak, hogy a törvényt áthágva kivigyék az országból. Jövedelmükrôl fogalmat alkothatunk abból, hogy az 1499. évi szerzôdés szerint a kamara bérletéért 14 ezer forintot fizettek a kincstárnak. Az anomáliát fokozta, hogy midôn Thurzó Elek lett a kincstartó, tulajdonképpen ô ellenôrizte a saját vállalkozását. 1521-ben Habsburg Mária férjhez ment II. Lajoshoz, és a körmöci bányavidék hitbérként járt neki. A királyné segítségével 1525-ben lefoglalták a Fuggerek magyarországi javait, elvették tôlük a réz kiszállításának és kiaknázásának a jogát. Az ügylet azonban balul ütött ki, mert Fugger Jakabot nem abból a fából faragták, aki könnyen belenyugodott a vereségbe. Óriási befolyása volt Európában. Hamarosan a pápa, majd a királyné fivérei, V. Károly császár és Ferdinánd gyôzködték a királyi párt, hogy adjanak vissza mindent, amit elvettek. Az uralkodó végül engedett. 1526 áprilisában kártérítést ígértek a Fuggereknek, akik visszakapták az elvett javakat, évi 20 ezer aranyért 15 esztendôre bérbe vehették ismét a körmöci kamarát. Igaz, vállalniuk kellett, hogy évente 7500 márka ezüstöt (kb. 1875 kg) Magyarországon váltanak be. Magyarországról a rezet a középkorban Velencébe, Németországba, illetve Krakkó érintésével a Balti-ten-

Férfifej a budavári gótikus szoborleletbôl

A

Szobortöredék a budavári gótikus szoborleletbôl

ger kikötôibe, onnan pedig a Németalföldre szállították. A Fuggerek révén, akik Európa-szerte kiváló kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkeztek, a korábbi arányok átalakultak, és Velence veszített jelentôségébôl. 1501-ben még eme termék egyharmada az Adriaparti városba került. Tíz esztendô múltán azonban a termelésnek csak alig több mint 3%-a talált itt gazdára. Vele szemben Antwerpen aránya a korábbi 24%-ról 50% fölé emelkedett. Ennek a németalföldi városnak a fontossága azért növekedett meg, mert Portugália és Spanyolország kereskedôi egyre inkább itt vásárolták ezt az értékes nyersanyagot. Az Ibériai-félszigetrôl a magyarországi réz egészen az Újvilágig jutott el. A nemesfémekkel, illetve a rézzel ellentétben a vas már kevésbé érdekelte a külföldieket, bár azért jutott belôle a Balti-tenger partvidékére. A Gömör megyei bányák (Rozsnyó, Csetnek, Dobsina) termelése országos jelentôségre tett szert. A szomszédos Szepes megyei Igló vasát kiváló minôségéért becsülték. Nevezetesek voltak még Szomolnok, Gölnicbánya, Rudabánya, az erdélyi Torockó és Hunyad megye bányái. A termelés évi 10-20 ezer mázsát tett ki. A bányákat földesurak üzemeltették, akik a hámorokat polgári vállalkozóknak adták bérbe. A bérletért rúdvasban (sínvas) vagy pénzben fizettek a bérlôk, akik között hazait és külföldit egyaránt találunk. A felszínre hozott ércet olvasztókohóban szabadították meg a salakanyagtól, majd a vasbucát hámorban (akkori írott formája: waswerew) kovácsolták rúdvassá (sínvas). Az olvasztó bôrbôl készült fújtatóit, a hámorok kalapácsait vízi erôvel mûködtették. A sebes sodrású patakok, folyók fölé malmot építettek, ezek kereke hajtotta a fújtatót és a kalapácsot. Arról, hogy hogyan is mûködött egy ilyen üzem, Brandenburgi György 16. század eleji Hunyad megyei számadásai tájékoztatnak. Itt egy mázsa vas elôállításához 9 kosár faszenet használtak fel. Egy hét alatt 13 mázsát (kb. 700 kg) dolgoztak fel az itteni hámorban. A termelés nem tekinthetô túlságosan magasnak, ugyanis Stájerországban ebben az idôben heti 36-40 mázsa elôállítására rendezkedtek be. Hunyad megyében a bányából, olvasztóból és hámorból álló üzem-

V Á R O S O K

V I L Á G A

ben 14 ember dolgozott. A nemesérc- vagy rézbányászokhoz képest alacsonyabb bérekkel kellett megelégednie a vasércbányásznak. Az élelem mellett 50 dénár heti bért kapott, míg a fuvarosok az élelmezésen kívül csak 20 dénárra számíthattak. A nemesércekkel összehasonlítva, a sónak kisebb volt a külkereskedelmi jelentôsége. Vittek belôle a Balkán-félszigetre, miközben Nyugat-Magyarországra osztrák, a Felföldre pedig lengyel sót hoztak be. Erre az ásványra embernek, állatnak egyaránt szüksége volt, a legfontosabb konzerválóanyagnak számított. Sajt és vaj készítésnél szintén felhasználták. Nem véletlen, hogy bányászata és értékesítése már a 14. század elején királyi monopólium lett, amelybôl Zsigmond mintegy 100 ezer, Mátyás azonban már csak 80 ezer forintra számíthatott. Az éves termelés 25-30 ezer tonnára becsülhetô. Erdélyben Tordán, Désen, Széken, Kolozson és Vízaknán hozták felszínre ezt az ásvány. Máramarosban a legfontosabb akna Rónán található. A vízbetörések a sóbányászoknak is sok gondot okoztak. A sót a bányák mélyén kockákra hasították. A kockák mérete nemcsak aszerint változott, hogy hol vágták, hanem attól is függött, hogy szekéren vagy hajón juttatták el a fogyasztókhoz. Így esett, hogy egy Vízaknán bányászott hajósó kétszer akkora lett, mint amit Tordán vágtak. A kockák sokféleségében II. Lajos király próbált rendet teremteni. Elrendelte, hogy legalább egy-egy bányahelyen belül egyforma méretet használjanak (1521). Nem volt könnyû a sóbányászok sorsa sem. Zsigmond király 1435-ben szabályozta a máramarosi bányászok helyzetét. A sóvágók mindössze 8 dénárt kaptak 100 kibányászott kockáért. Azoknak, akik állandóan a bányáknál dolgoztak, évente posztó és élelmiszersegély járt. A sorsukkal elégedetlen bányászok a tiltások ellenére gyakran tartottak gyûléseket, vagy ahogy ôk mondták, túrokat, ahol jobb fizetést, ellátást követel-

tek. 1435-ben, 1448-ban, 1492-ben, 1498-ban – hol az egyik, hol a másik bányánál – került sor bányászmozgolódásra. Az említett utolsó esztendôben sikerült azt elérniük, hogy 100 kocka után már 20 dénárt fizettek nekik. A munkahét – a sok egyházi ünnep miatt – általában öt napból állt. Zsigmond király 1397-ben szabályozta az értékesítést, és az általa megállapított szabályok maradtak érvényben az egész középkorban. Így az ország belsejében kamarákat, azaz sóraktárakat állítottak fel, ahol bárki szabott áron hozzájuthatott ehhez a cikkhez. A szállítás költségei emelték az árat. Így a bányáknál 100 kockáért egy aranyforintot kellett fizetni, Pozsonyban azonban már ötöt. Nem véletlenül lett hát népszerû a nyugati vagy északi tájakon a szomszéd országok terméke. Zsigmond és utódai idején a szervezetet az országos sókamaraispán irányította. Mátyás változtatott a helyzeten, ugyanis a sókamaraispán feladatkörét a kincstartóra bízta. A bányászat alakulása nagyban befolyásolta bányavárosaink helyzetét. A mélymûvelés nehézségei miatt fejlôdésük lelassult. Kézmûvesek és céhek Az ipar másik ágát a kézmûipar alkotta. Elterjedt nézet szerint a 14. században ígéretesen felvirágzó magyar kézmûipart a nyugati cikkek behozatala a 15. században szinte megfojtotta. E századi történetérôl azonban korántsem rajzolhatunk szomorú képet. Valójában csak késeket és szövetféleségeket importáltak nagy mennyiségben. Megjegyezzük, hogy ezek egy részét Magyarországról déli irányba továbbszállították, s behozataluknak a hazai fizetôképes kereslet is gátat szabott. Ugyanakkor tény, hogy az import a textilipar fejlôdését valóban akadályozta. Ezzel szemben igaz az is, a hazai piacot egyéb termékekkel a honi kézmûves látta el, a szász városok termékeiket a szomszédos ro-

PESKY EDE (1825–1910) – KARL KARGL (1848–1913):

Kottaner Ilona ellopja a koronát Visegrádról Litográfia. 1864

313

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

mán vajdaságokba és a Balkánra exportálták. A budai posztó feltûnt Moldvában, a bártfai vásznat pedig szívesen vásárolták Lengyelországban. Az elôzô évszázadhoz képest fokozatosan nôtt a kézmûveseknek a száma, s ezek a mesterek a vevôk mind több kívánságát tudták teljesíteni. Kézmûiparunk tehát fejlôdött. Iparosokkal ugyan találkozunk a falvakban is, ám ennek a tevékenységnek a fô színtere a város és az oppidum volt. A különbözô összeírások tanúsága szerint a nagyvárosokban az iparûzôk aránya általában 20-25% között mozgott. Az átlag azonban jelentôs kü-

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

lönbségeket takar. Eperjesen, Bártfán vagy Szegeden kisebb volt a súlyuk a lakosságon belül, miközben másutt magasabb arányszámot tudunk megállapítani. A nyugat-magyarországi városok fejlôdése az ausztriai gazdasági problémák és a háborúk miatt a 15. század közepén megakadt. Csökkent a lakosságuk, a kézmûvesek száma is megcsappant. Ugyanakkor például Sopronban az iparûzôk aránya némi hullámzás után még meg is haladta azt a szintet, amelyen a század elsô felében állt (24%-ról 27%-ra emelkedett).

Nagy vízemelôgép. Ilyen szerkezetet tervezett Thurzó János a nagybányai bányák víztelenítésére 16. század eleje Fametszet

314

Az a hanyatlás, ami a nyugat-magyarországi nagyvárosokat elérte, másutt még nem volt tapasztalható. Ennek jele a mesterek magasabb aránya. A fôvárosban az iparosok legalább a lakosság felét tették ki. Az erdélyi Nagyszebenben emelkedett a kézmûvesek száma, és a század végén arányuk meghaladta az 50%-ot, de Brassóban, Kolozsvárott, Besztercén is a lakosok mintegy harmadának a mûhelye adott kenyeret. Az 1440–1514 közötti idôszakban épp a fejlett szászföldi városokból iratkozott be a legtöbb iparosfiú egyetemre. A kézmûvesek számarányát tekintve az oppidumok nem sokkal maradtak le a nagy szabad királyi városok átlaga mögött. Ebben a településtípusban az iparosmesterek száma a század folyamán fokozatosan emelkedett, úgyhogy Mohács idôszakában már minden ötödik családfô kézmûves volt. Természetesen itt is jelentôs különbségek tapasztalhatók. Miközben Gyulán az iparosemberek a népességnek majd harmadát alkották, addig például Váriban a lakosok alig egytizede foglalkozott iparral. A kutatás kimutatta, hogy az iparosok szôlôskertje vagy szántója csupán az önellátást szolgálta. Másképpen fogalmazva azt mondhatjuk, hogy a kézmûvesek nem mezôgazdasági termékeket vittek piacra, hanem azt, amit a mûhelyükben készítettek. Az oppidumokban rosszabb a helyzet, ugyanis csupán harmaduk élt meg a szakmájából. Nem mindegy, hogy egy-egy helyen hány mesterség képviselôivel találkozunk. A nagyvárosok átlagosan 40-50 iparág mûvelôinek adtak munkát. Kassán már a század elején is ennél több szakmát találunk. Budán ugyanebben az idôben 61 iparágról maradt fenn adat. A szakmák száma egyre gyarapodott, úgyhogy a fôvárosban a Jagelló-korban már 80 körülire tehetô. Az erdélyi Nagyszebenben az 1480-as évekbôl legalább 70 mesterséget vehetünk számba, ugyanekkor például Brassóban vagy Szegeden csupán 40 iparfajtáról szólnak a források. Amíg a nagyvárosok kézmûvesei a legkényesebb kívánságokat is teljesíteni tudták, addig az oppidumok iparosai csupán a szerényebb igényeket elégítették ki. Ezekben a helységekben általában 6-7 iparág mûvelôinek a termékeit lehetett megvásárolni. Ez a sajátosság azzal függött össze, hogy az oppidumok csak szûk piaci körzettel rendelkeztek. Ebbôl természetesen az is következik, hogy eme utóbbi települések kézmûvese korántsem jelentett valós konkurenciát a nagyváros minden iparosának. Amíg Európa fejlettebb területein a textilipar rohamosan fejlôdött, és busás hasznot hozott, addig nálunk a városi iparágak közül a ruházati ipar vezetett. A második helyre a fémipar, a harmadik helyre az élelmiszer-termelés került. Igényes, szép darabok készültek a magyar ötvösök mûhelyeiben. Budán, Kassán, Nagyszebenben, Brassóban, Kolozsvárott mûvelték igen magas színvonalon ezt a mesterséget. A hazai bronzmûvesek kiemelkedô munkáját dicsérik az ebben a korszakban készített harangok, keresztelômedencék, amelyekbôl szép darabokat ôriznek az erdélyi Szászföld és a Szepesség templomai. Az egyre elterjedtebbé váló üveg iránti igényt az üveghuták fedezték. Fazekasedényeket minden városban készítettek a lábbal hajtott korongokon.

A

A magyar tímár is büszke lehetett mesterségbeli tudására. Az ipar fejlôdését mutatja, hogy egyes alapszakmák ebben a században tovább differenciálódtak. Budán a fémipar vált szét a legtöbb szakmára. A kovácsmesterségbôl szakadt ki a kardcsiszár, lakatos, késgyártó, tûgyártó stb. A fémiparhoz soroljuk a fegyvergyártókat, puskaporkészítôket is. Gyulán a fémipart ötvös, kovács, csiszár, sarkantyús, pajzsgyártó képviselte. Az élelmiszeripar is differenciálódott. Ez a jelenség arra mutat, hogy nagyvárosaink lakói jobbára már a boltokban vásárolták meg az élelmiszereket. Buda például a Kis-Alföldrôl kapott gabonát. A fôváros különösen sok olyan személynek adott munkát, akik élelmezési cikkekkel foglalkoztak. A német mészárosok céhének pl. a Jagelló-korban átlag 40 tagja volt. Nem ilyen kedvezô a kép, ha a szövôipart vesszük szemügyre. A nyugat-európai nagyvárosokban sok takács találta meg a számítását. Nálunk másképp alakult a helyzet, ugyanis a nagyarányú posztóbehozatallal a magyar gyártó nem tudta felvenni a versenyt. Nem véletlen, hogy a század folyamán épp a nyugati határszélen fekvô városainkban csökkent a takácsoknak a száma. A helyzet azonban korántsem ilyen egyszerû, s fejletlensége ellenére érdemes részletesebben szólnunk a textilkészítésrôl. Mivel a szegényebb falusi, mezôvárosi vagy városi lakosság a drága nyugati termékeket nem tudta megfizetni, be kellett érnie az olcsó hazai textíliákkal (amit részben otthon állított elô). A hazai takácsoknak az igényesebb szövetek eladásából származó haszonról le kellett mondaniuk, de így is találtak munkát maguknak. Ez a körülmény magyarázza, hogy több fontos találmány nem volt ismeretlen a magyarországi mesterek elôtt. Ismerték a kétszemélyes szövôszéket, a mángorlót, a mintázást, a vászonfehérítés fortélyait. Az országban lépten-nyomon kallómalmokra bukkanunk. Néhány hely különösen nevezetes lett textíliájáról. Ezekben a helységekben tömegméretekben állítottak elô szövetet, s termékeik az ország távoli tájain is keresettek voltak. Idesorolható Debrecen, ahol a szûrposztókészítôk céhe 1398-ban nyerte el kiváltságait. A céh privilégiumát többször megerôsítették. Az erdélyi Szászföld szövôipara ugyancsak jelentôs lett. Nagyszebenben, Brassóban sok takács talált megélhetést. A Szeben közelében fekvô Nagydisznódon a takácscéh 1504-ben alakult meg. Az ország fôvárosában és a Dunántúlon több helyütt foglalkoztak posztókészítéssel. S akkor még nem szóltunk a hellyelközzel elôforduló falusi szövôkrôl. Lenbôl és gyapjúból szôtték a barhentet. Székesfehérvárott, Budán, Pozsonyban, Nagyszebenben, Bártfán és Kassán foglalkoztak a gyártásával. Zsigmond király 1411-ben Kassára akarta az ország összes barhentkészítôjét telepíteni, hogy csak itt készítsék ezt a középkorban a módosak által is kedvelt szövetfajtát. Úgy gondolta, ezzel a módszerrel fel tudja virágoztatni ennek a textíliának a hazai termelését. A király elképzelése a külföldi verseny miatt nem valósult meg, de intézkedéseinek annyi eredménye lett, hogy a kassai takácsok keze alól mûvészi színvonalú szôttesek kerültek ki. Más volt a helyzet a vászonnal. Eme szövetfajta gyártásának hazai centrumává Zsigmond Bártfát és

V Á R O S O K

V I L Á G A

ISMERETLEN MÛVÉSZ:

Nagyvárad látképe Megjelent: Georg Braun (1541–1622)–Franz Hogenberg(1540–1590): Civitates Orbis Terrarum, Köln, 1572–1618

Kassát akarta megtenni. A két város versengésébôl a bártfai vászon került ki gyôztesen. Ugyanakkor igaz, hogy másutt, pl. Eperjesen is foglalkoztak ezzel a szövettel. Bártfán, valamint a környezô falvakban otthon szôtték a vásznat, majd a terméket a városi vászonfehérítôbe adták be. A fehérítés ugyanis költséges, komoly szakértelmet kívánó vállalkozás volt, nem érte meg külön-külön bíbelôdni vele. Az üzemet a város tartotta fenn, s a város értékesítette a készterméket. A bártfai vászon nagy népszerûségnek örvendett. A bártfai vászonszövés szervezete emlékeztet a nyugat-európai termelési formákra. Ott a kereskedô adta a nyersanyagot, s maga gondoskodott a késztermék értékesítésérôl. Bártfán mindezt a város biztosította. A jelek szerint tehát a honi tôkeerôs kereskedôket nem érdekelte a magyar kézmûipar, pedig a szövettermelés nagy haszonnal kecsegtetett volna. A problémát a fejezetünk elején már említett textilimportra vezethetjük vissza, hisz az egyszerû szürkeposztó kevesebbet jövedelmezett, mint az ennél finomabb termékek. Így példáink nem változtatnak azon a tényen, hogy minôségi posztógyártás nem alakult ki nálunk. Az ipar fejlôdését mutatja, hogy mind a nagyobb városokban, mind pedig a mezôvárosokban sorra alakultak a céhek. A céh vigyázott a minôségre, védte a mestereket, arra törekedett, hogy a kontárok (azaz a nem céhhez tartozó kézmûvesek) ne gyakorolhassák mesterségüket. Budán a középkor végére 29 céhben 40 szakma mûvelôi tömörültek. Az erdélyi Segesvárott a 15. században mintegy 9 céh alakult meg. Pesten, Brassóban 12 ilyen érdekvédelmi szervezet mûködött. Vannak adataink arra, hogy a mezôvárosok iparosai is létrehozták ezeket a tömörüléseket. A példákat szaporíthatnánk ugyan, ám azt nem mondhatjuk, hogy a céhszervezet országosan általánossá vált. A céhlevelek azt mutatják, hogy miközben a céhrendszer hozzájárult az ipar fejlôdéséhez, a század

315

második felében néhol már gátolta azt. Többfelé ugyanis értékesítési nehézségekkel küszködtek, több mester tevékenykedett, mint ahányan viszonylag jól meg tudtak élni az iparból. A céhmesterek ezért arra törekedtek, hogy megnehezítsék a mesterré válás módját. Példaként nézzük meg, mi a helyzet a nagyszebeni kötélverôkkel. Ebben a városban a jövendô mestertôl 1376-ban a lakoma mellett csupán 1 aranyforintot, 4 font viaszt, 2 vödör bort kívántak meg. 1506. évi kiváltságlevelük már 8 aranyforintot, 8 font viaszt és 1 vödör bort írt elô. Arról nem is beszélve, hogy a legénnyé fogadáshoz a jelentkezônek 6 aranyat, 8 font viaszt és 1 vödör bort kellett letennie. A tanulóidô négy esztendeig tartott. Századunkban mind divatosabbá vált a legények vándorlása. A kész legény tudásáról mesterremek készítésével tett tanúbizonyságot, majd lakomán látta vendégül a céh tagjait. Egyik sem volt olcsó mulatság. A tanulni vágyók kedvét azonban az ilyen nehézségek nem vették el. Az 1500 és 1502 közötti három esztendôben pl. Nagyszebenben 111 új legényt vettek fel a vargalegények társulatába. A céhek a mesterek gyermekeivel, illetve azokkal, akik céhbeli leányát vagy özvegyét vették nôül, elnézôbbek voltak. Így esett, hogy a budai német mészárosok céhébe jobbára csak családtag juthatott be. Az ilyesmi azonban más helyen nem tapasztalható, tehát ha nehezebben is, a céhekbe be lehetett jutni. A céhek ügyeltek arra, hogy mindenkinek legyen munkája, senki ne alkalmazzon több segédet, mint mások. A kolozsvári ötvösök céhszabályzata csupán két legény felvételét engedélyezte. Budán ellenben, ahol több munka akadt, az ötvösmester munkatársainak a számát hatban maximálták. Az ilyen szabályok elôírása egyúttal azt is jelentette, hogy minden egyenlôsítô törekvés ellenére fokozatosan formálódott a gazdagodó réteg.

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

Leánykafej a budai várpalota kápolnájából

A pozsonyi Ircher András (maga is tímár) az 1440-es években számos helybeli és környékbeli mestert foglalkoztatott. A nyersanyagot ô biztosította a kézmûveseknek. Az ágyúöntés több mesterség összehangolt munkáját kívánta a vállalkozótól, ahol a kézmûves már szinte bérmunkási helyzetbe került. Ugyanezt látjuk az építkezéseken, a bányáknál. Végsô soron azonban a magyar ipar megmaradt kézmûveskeretek között. A meggazdagodó iparosok pénzüket kereskedelembe fektették, vagy földet vásároltak. Az ötvösök például nemcsak készítették a drága ékszereket, hanem maguk is adták-vették azokat. A mészárosok állatkereskedelemmel, a tímárok bôreladással foglalkoztak. Pénzverés A kereskedelmi forgalom fejlôdését befolyásolta, hogy jó minôségû pénzt vertek-e, és az értékálló pénzbôl mennyi állt rendelkezésre. A bányászat nehézségei miatt sosem tudtak elegendô mennyiséget készíteni. A legjobb esztendôkre számítható évi 15001600 kilogramm arany mindössze 420-450 ezer aranyforintra volt elegendô. Csökkent hát külföldön a pénzünk forgalma. Ausztriában a gyengébb minôségû rajnai forint a század második felében a magyar arany fölé kerekedett. Tény, hogy a 16. század elején még Budán is nehezen lehetett aranypénzhez jutni. A külkereskedelem szempontjából fontos aranyforintokat a hazai pénzverdék a megszokott jó minôségben bocsátották ki. Ugyanezt már nem mondhatjuk el az ezüstbôl vert dénárról. A bányászat nehézségei, az uralkodók pénzügyi gondjai miatt ugyanis az ezüstpénzek értéke ingadozott. Azok a kiváló dénárok, amelyeket még hajdan Nagy Lajos király veretett, a 14. század végén rohamosan vesztettek értékükbôl. Az 1420-as években már egy aranyforint 300 dénár volt. Ekkor már nevezték fillérnek is. A minôsége ellenére széles körben használták, sôt még hamisították is. Ez a tény arra mutat, hogy a belkereskedelemnek szüksége volt a dénárnál kisebb értékû váltópénzre. Zsig-

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

mond 1427-ben megszüntette, és helyette új érmét hozott forgalomba, amelyet dukátnak hívtak. Neve ellenére ez lett a király legsilányabb pénze, értéke hamarosan az egytizedére esett vissza. A dukát helyében, az 1430-as években a quarting nevû pénzt verték. Ez a pénzfajta sem vált az uralkodó becsületére. Eleinte egy aranyforintot 400 darabért adtak. Alig telt el azonban öt esztendô, s Bártfán már 6000 quartinggal számolták a csengô aranypénzt. Az 1430-as években Zsigmond jó minôségû dénárokat is veretett, amelyekbôl 100 darabot vettek egy aranyforinttal azonos értékûnek. Utóda, Albert hasonlóképpen járt el. A magyarországi pénztörténet egyik mélypontjának számít az 1440 utáni tíz-egynéhány esztendô. A dénárok rohamosan vesztettek értékükbôl, s volt idô, amikor jóformán rézbôl készítették ôket. A pénzrontás természetesen lehetôséget adott arra, hogy pl. a török háborúk költségeit fedezzék. Eleinte Hunyadi Mátyás sem szakíthatott a rossz pénzekkel. Elôször 200 dénárját vették egy arannyal egyenlônek, de utóbb annyira romlott a minôség, hogy 1462-ben már a 300 dénáros árfolyamnak is örültek. Ám a hazai kereskedelmi forgalom igényelte a megbízható váltópénzt, így az uralkodó 1467-ben reformra szánta el magát. Új dénárokat veretett, amelyekbôl megint 100 darab ért egy aranyforintot. Kisebb értéket képviselt az obulus, amibôl kettôért adtak egy dénárt. Mátyás idején nagyobb értékû ezüstpénzeket, garasokat is vertek. Az aranyforint és a dénár kurzusa 1521-ig állandó maradt. Ekkor a meginduló török háborúk, a kincstár gondjai arra késztették II. Lajost, hogy a pénzrontás eszközéhez folyamodjon. A dénár ezüsttartalmát a felére csökkentették, ám a régi áron kellett ôket elfogadni. Késôbb értéke tovább esett. A „reform” következményei katasztrofálisak lettek, hisz szinte eltûntek az áruk a piacokról. Az elégedetlenség hatására az uralkodó 1525-ben kénytelen volt visszatérni a régi jó minôségû pénzekhez. Ugyan a magyarországi pénzverdék állandóan termeltek, a hazai pénz a határvidékeken sohasem tudta kiszorítani a külföldi érméket. Nyugat-Magyarországon bécsi dénárokban számoltak, míg az erdélyi Szászföldön a Török Birodalom pénze, az aszper elfogadott fizetôeszközzé vált. Egy aszper két dénárt ért. A pénzverés legfontosabb központjai a bányahelyeken jöttek létre. A legtöbb aranypénzt Körmöcbányán, Nagybányán és Nagyszebenben verték. A 15. század elsô felében többfelé készítettek ezüstpénzt (pl. Kolozsvárott, Segesvárott), és némelyik nagyúr is pénzverési joggal rendelkezett. Mátyás ezeket a jogosítványokat megszüntette, felfüggesztette több verde mûködését. Az ezüstdénárt ezentúl Körmöcbányán bocsátották ki. A kereskedelem fejlôdése Kereskedelmünk ebben az évszázadban tovább fejlôdött, és gyarapodott a vásárok száma is. A Magyar Királyság már a 13. században ásványi kincsei, mezôgazdasági termékei révén kapcsolódott be az európai gazdaságba. Ez a helyzet alapvetôen a 15. században sem változott. Korábban általánosan elterjedt az a nézet, hogy a behozott nyugati áruk értéke messze meg-

316

haladta azokét, amelyeket Nyugat-Európába vagy Itáliába exportáltunk. Sôt az is felmerült, hogy teljes külkereskedelmi mérlegünk negatív egyenleget mutatott. A hiányt csengô aranyforintok pótolták. Krakkó vagy Bécs piacán valóban magyar aranyforintban kötöttek üzleteket, de távolabb, Bajorországban és Velencében hasonlóképpen becsben állt a magyarországi pénz. A fenti nézet az 1457/58. évi pozsonyi vámnaplók aprólékos elemzésén alapszik. Pozsonynak kiemelkedô hely jutott a magyar külkereskedelemben, a nyugati kivitel jelentôs hányadát ebben a városban vámolták el. Itt ekkor az egyenleg valóban passzív lett. A forgalom 89%-át a behozatal, 11%-át pedig a kivitel képezte. A nagymértékû hiány 146 780 forintot tett ki. Az újabb kutatás kétkedve fogadja a külkereskedelmünk sanyarú helyzetére vonatkozó megállapításokat. Maga a pozsonyi vámnapló szolgál tanúságul, hisz csak kevés élô állatot regisztráltak benne. Valószínû az is, hogy a legtöbb állatot nem erre, hanem Nagyszombat, illetve a Dunától délre fekvô Oroszvár irányában hajtották ki az országból. Arra is utaltunk, hogy a bányászat problémái miatt nem vertek annyi aranypénzt, hogy az többek között a külkereskedelmi hiányt kellôen fedezni tudta volna. A probléma a magyarországi állatkivitel vizsgálatával oldható meg. A magyarországi lovak például jó hírnévnek örvendtek Európában. Bajorországban egy paripa ára a hazainak a sokszorosát tette ki, tehát szép haszonnal lehetett ezeket az állatokat értékesíteni. A lónál azonban kelendôbb cikk lett az ökör. Mind Itáliából, mind pedig német földrôl a 14. század közepérôl maradt fenn az elsô adatunk a magyar marhakivitelre. Ennek mértéke fokozatosan emelkedett, ám a 15. század elsô évtizedeiben Németországba kevesebb magyar ökröt lehetett kihajtani, s csupán az 1470-es években lendült ismét fel a kivitel. A század végén már legkevesebb 40 ezer magyar ökröt vágtak le a délnémet városokban, Ausztriában, Velencében. Az igény oly nagyra nôtt, hogy Magyarországra Moldvából kellett importálni. Ha valamelyik magyar uralkodó eltiltotta a szarvasmarha-kivitelt, Ausztriában rögvest felemelkedtek a húsárak. Minél több magyar marhát fogyasztottak a délnémet és olasz városokban, ennek függvényében fokozatosan javult a kivitel aránya. Olyannyira, hogy ma már számos kutató valószínûsíti: áruforgalmunk egyenlege a századforduló elôtt pozitívvá vált. Tény az is, hogy a rézbányászat ugyancsak ebben a korszakban lendült fel ismét, javítva a magyar export értékét. A magyarországi szarvasmarha tehát az aranyforint helyébe lépett, azaz az országnak mind kevesebb pénzzel kellett ellensúlyoznia a behozatalt. Az a tendencia, hogy a kontinens nyugati fele a keleti tájakról mind több élelmiszert várt, kedvezôen befolyásolta külkereskedelmünk alakulását, mégpedig épp abban az idôszakban, amikor a hiányt már pénzzel az ország nem tudta volna fedezni. Noha a külkereskedelmi mérleg számunkra kedvezôen alakult, a behozatal és a kivitel mégsem fejlôdött egészségesen, mert az iparcikkeket nyers termények ellensúlyozták. A pozsonyi harmincad tanúsága szerint mind az 1450-es, mind pedig az 1490-es években nyugat felôl a behozatal nagyobbik hányadát a különbözô posztófajták tették ki. Angol, lombardiai, német-

A

alföldi posztókon kívül különbözô minôségû német és cseh–morva textília nevét olvashatjuk a vámnaplóban. Meglepôen sok kést vámoltak el, összesen 1 617 282 darabot. A textíliának és a késnek nagyobbik hányada nálunk talált gazdára. Egy részüket azonban a kereskedôk továbbszállították a román fejedelemségekbe és a Török Birodalomba. Itáliával élénk kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki. A szarvasmarháért, rézért cserébe az olaszok drága luxuscikkeket szállítottak Magyarországra. Egy-egy olaszhoni kereskedô szekerén több ezer forint értékû áru utazott. Virágzott a kereskedelem Lengyelországgal is. Az odairányuló bor, ló, vászon és réz értéke felülmúlta az onnan származó posztó, vászon, ólom, sózott hal értékét. Az erdélyi levantei kereskedelem a 15. században erôteljesen fejlôdött. Elôsegítette ezt Zsigmond király, aki 1412 és 1432 között többször blokádot rendelt el Velence ellen. Úgy gondolta, hogy az „Adria királynôje” helyett a levantei áruk részben Magyarországon keresztül kerülhetnének a nyugat-európai vásárlókhoz. A király tervei ugyan megvalósíthatatlanok voltak, ám tény, hogy a fûszer nagyobbik hányada a Fekete-tenger mellékérôl Brassón, Nagyszebenen és Besztercén keresztül jutott hazánkba. Brassó és Nagyszeben piacán például annyi bors cserélt gazdát a 16. század elején, ami megfelelt a velencei import 5-6%ának. Velence pedig egész Európába szállított! Így nem lehetetlen, hogy a fûszer kisebbik hányadát Lengyelországba vitték. Havasalföld és Moldva cserében nemcsak a nyugati textíliákat, késeket fogadta szívesen, hanem az erdélyi szász városokban készített iparcikkeket, fegyvereket is. Ezen a tájon a forgalom egyenlege hazánk számára némi passzívummal zárult. Ma még szinte teljesen a sötétben tapogatódzunk, amikor a Török Birodalommal kialakított kereskedelmi kapcsolatokra vagyunk kíváncsiak. Pedig a megmegújuló békeszerzôdések kitértek erre is. Egy kutató feltette, hogy a külkereskedelmi forgalom 20%-a ebben az irányban bonyolódott le, ami, ha igaz, tekintélyes áruforgalmat takar. Mátyás pénzreformjának kereskedelmi következményei is lettek. Ettôl kezdve mások foglalkoztak a behozatallal, és mások intézték a kivitelt. A dénár ezüsttartalma magasabb lett, mint ami az arany és az

Beatrix királyné címere 15. század

V Á R O S O K

V I L Á G A

ezüst egymáshoz viszonyított árából következett volna. Így a nyugati kalmárok inkább csak pénzt vittek ki, míg a hazai marhakereskedôk a marhát a mai Szlovéniában fekvô Ptuj (Pettau), az osztrák határvidék, Bécs, a morvaországi Pusztapécs vásárain értékesítették, az árát pedig hazahozták. Az intézkedés segítette a hazai tôkeerôs polgárság kialakulását. Ám a Jagellókorban a gyengébb külföldi pénzek igen elterjedtek, s országgyûlési végzést kellett ellenük hozni. Azt akarták, a külföldi a nagy magyar vásárvárosokban (pl. Székesfehérvárott) vásárolja meg a marhát. Megjegyezzük, hogy az állatkereskedelem speciális szakismereteket kívánt meg. Mint már utaltunk rá, a bor- és az állatkivitel elôtt megnyíló lehetôségek jelentôsen erôsítették azokat a nagyobb és kisebb városokat, amelyeknek a lakói ezzel foglalkoztak. Mind többeket vonzott ez az üzletág, szívesen fektették bele a pénzüket. Tudjuk, Buda, Nagyszombat, Szalánkemén, Székesfehérvár lakói közül sokan városuk határain túl vásároltak szôlôbirtokot. A jó minôségû italt messzire is lehetett szállítani. Sopronnak kiváltsága volt arra, hogy Ausztrián keresztül Morvaországba, Sziléziába vigye termékét. Pozsony és Nagyszombat ugyancsak exportált külföldre. Az egri egyházmegye termésének felét Lengyelországban fogyasztották el. A hazai borkereskedelem egyik legfontosabb centrumává a század folyamán Pest vált. A szerémi és somogyi nedûkhöz itt jutottak hozzá a lengyel és a sziléziai kereskedôk. Pest polgárai a távoli Szerémségben lettek szôlôsgazdák. Szegediek ugyancsak széles körben kereskedtek ezzel az itallal. A bort nemcsak vették, hanem Somogyország és a szerémi táj lankáin maguk is foglalkoztak bortermeléssel. A bort a Tiszán szállították észak felé. A Tiszántúlon kívül a 15. század második felében a kereskedôk megjelentek a Felvidék azon tájain is, pl. Borsodban, ahol egyébként nagyarányú szôlôtermelés folyt. Ugyanezt tették a pestiek is. Pest, Szeged, ill. Kassa és Bártfa között parázs vita robbant ki. Mátyás elôbb megtiltotta a szerémi bornak a Felföldre való szállítását, utóbb (1484) engedélyezte azt. Kassa polgárai számára a 15. század második felében mind fontosabb lett a borkereskedelem. A kassaiak közül 1460 után egyre többen vásároltak szôlôbirtokot a Hegyalján. A 15. század végétôl ádáz harcot folytattak a szomszédos városok (Lôcse, Eperjes, Bártfa) ellen azért, hogy lakóik mind nagyobb részt szakíthassanak ki a borkereskedelembôl. A külkereskedelmi forgalom hasznát néhány magyarországi város fölözte le. Ezt a tényt az árumegállító jog történetén keresztül illusztrálhatjuk. Századunk elején csupán néhány helység (pl. Buda, Kassa, Lôcse) rendelkezett ezzel a privilégiummal. Zsigmond a határvárosokat kívánta erôsíteni, ezért 1402-ben Nagyszombat, Pozsony, Sopron, Bártfa és Lôcse is megkapta ezt a kiváltságot. Alig telt el azonban néhány hónap, a király erre vonatkozó rendelkezéseit visszavonta. Valószínûleg Buda és Kassa emelte fel a szavát. Ám úgy látszik, végül csupán Bártfa látta kárát ennek az intézkedésnek. A három nyugati város továbbra is gyakorolta az árumegállító jogot, amelynek jótékony hatása hama-

317

Lovagalakos kályhacsempe a budai várból

rosan érvényesült. Eme városok tartóztatták fel a nyugati árut, s így polgáraik gyarapodtak a hazai árusítás hasznából. A kereskedés azonban tôkét igényelt, és saját termékeik, pl. bor vagy más hazai cikkek eladásából nem tudtak annyit felhalmozni, hogy a drága textíliákat behozzák. Nem véletlen tehát, hogy ha csak a nagyobb, 50 forintot meghaladó hiteleket nézzük, 1403 és 1459 között 155 alkalommal lettek pozsonyiak kölni, bécsi, nürnbergi, regensburgi kereskedôk adósaivá. A legnagyobb adósság 2820 forintra rúgott. A pozsonyi nagykereskedôk Bécsben hitelben vették meg üzletfeleiktôl az árut, s késôbb törlesztették tartozásukat. Az árumegállító jog a fellendülô külkereskedelemnek egyre inkább gátjává vált. 1460 táján Bécset gazdasági válság érte el, s a bizonytalan osztrák–magyar politikai helyzet sem kedvezett a határvidéknek. A növekvô kereskedelemnek köszönhetôen Buda megerôsödött. Nagy délnémet kereskedôtársulatok itt telepítették le embereiket. Nem véletlenül, hisz aki polgárjogot nyert, áruját kicsiben értékesíthette. A délnémetek budaiaknak hiteleztek, ez a város lett a hitelélet központja. Az olasz nagykereskedôk áruval megrakott szekereinek egyébként is Buda volt a végállomása. A fellendülô marhakereskedelembôl a budai, illetve a pesti polgárság vette ki a részét. Buda és Pest polgárságát rokoni és üzleti kapcsolatok szálai fûzték Nagyszebentôl Pozsonyig a nagyvárosok üzletembereihez. A fôváros tehát az ország legfontosabb kereskedelmi centrumává nôtte ki magát. Mátyás támogatta az erôsödô hazai kereskedôvárosokat. Bécs sikeres ostroma után felfüggesztette az osztrák fôváros árumegállító jogát (1485), csak hogy székhelyének és a gazdag délnémet centrumoknak a kereskedôi könnyebben tudjanak üzletet kötni. Felismerte azt is, hogy a nyugati határszélen fekvô városok árumegállító joga akadályozza a kereskedelem fejlôdését. Így már az 1480-as évek elején megszüntette ki-

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

váltságukat. Amint azonban a király meghalt, a három nyugat-magyarországi város rögvest elôvette régi okleveleit. Bár Budát nem tudták legyôzni, annyit azonban elértek, hogy nem lehetett ôket elkerülni. Bécs természetesen visszakapta privilégiumát. Az ország északkeleti részének centruma, Kassa szintén sokat hadakozott eme elôjoga miatt, ugyanis a 15. században a lengyelek egyre kevesebbet törôdtek vele, s megkerülték. Fájlalta azt is, hogy a hazaiakat nem kötelezhette arra, hogy áruikat kirakják a piacán. A század végén honi versenytársait erôszakkal kényszerítette a városba. Végül annyit azért sikerült elérnie, hogy egy napra, akkor is csak délelôtt, a hazai kereskedô itt árusítsa portékáját. Szeged ugyan sosem kapott árumegállító jogot, ám vásárait sokan látogatták, s az állat- és a borkereskedelem révén az ország egyik legjelentôsebb városává vált. Polgárai szoros kapcsolatokat tartottak fenn Pest vezetô családjaival. Szeged és Pest azt példázza, hogy a külföldi áru nemcsak árumegállító joggal rendelkezô helységben talált vevôre. Különösen sok mindent lehetett vásárolni az évenkénti sokadalomban, ahová messzi földrôl szabadon jöhettek a kereskedôk. Megérte az utazás, ugyanis az idegen árus kicsiben kínálhatta portékáit (pl. posztót), holott egyébként csupán nagy mennyiségben adhatta volna el azokat. Budán posztó esetében 1 végben, késeknél 500 darabban szabták meg a határt. Mondani sem kell, mibôl származott a nagyobb haszon. Kézenfekvô, hogy a sokadalmakat a szabad királyi városokba helyezzük. Az igények azonban azt kívánták, hogy mind több helyen tartsanak ilyen vásárokat. A 15. század végére már mintegy 100 oppidum éves országos vásárára utaztak kereskedôk, akadt, ahová

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

többször is. Budán a 16. század elején legalább négy országos vásárt tartottak, a szomszédos Pesten pedig kettôt. 1466-ban Debrecennek három országos vására volt, a 16. század elejére a sokadalmak száma itt már hatra emelkedett. A 15. században nemcsak azon helyeknek a száma gyarapodott, ahol nagy éves vásárokat tartottak, hanem azoké is, amelyekben a hét valamelyik napján gyûlt össze vásárra a környék népe. A király az engedély kiadásakor azonban ügyelt arra, hogy egy mérföld távolságon (8-9 kilométer) belül ne lehessen ugyanazon a napon piacot tartani. Így a vásározók szinte mindennap máshol üthették fel sátrukat. A fejlôdés eredményeképpen a vásárhelyek száma annyira megszaporodott, hogy 20 kilométer sugarú körön belül legalább egy olyan helység akadt, ahová a környék parasztnépe úgy el tudott menni, hogy még estére haza is ért. Mivel a sûrû piachálózat már kialakult, a fejlôdés azt kívánta meg, hogy a jelentôsebb városokban hetente akár többször lehessen vásárt tartani. A kereskedô például szerdán Szécsényben, csütörtökön Balassagyarmaton, pénteken vagy hétfôn pedig Vácott árulta portékáját. Némelyik helyre messze földrôl igyekezett a nép. Ilyen volt a Bodrog megyei Bátmonostora hétfôi vására, ahol a budaiak, a szegediek mellett Szerém és Baranya megye jobbágysága is megfordult. Bátmonostora példája arra mutat rá, hogy vásártartási kiváltságaik ellenére a helységek nem voltak egyformák. Sárvár, Miskolc vagy Várad sokadalmai közé sem tehetünk egyenlôségjelet. Az utóbbi helyen Erdély és Magyarország kereskedôi cserélték ki az áruikat, így országos jelentôségre tett szert. A kutatás kimutatta, hogy a nagyobb városoknak a 15. században 50-60 kilométer átmérôjû tágabb von-

ISMERETLEN MÛVÉSZ:

Visegrád látképe Rézmetszet. 17. század

318

záskörzetei alakultak ki, amelyeken belül (mondhatni, félúton) sorakoztak a kisebb oppidumok vagy piachelyek. Eme tágabb körben a nagyobb hely nem feltétlenül játszhatott egyeduralkodó szerepet. Budától Székesfehérvár 67 kilométerre feküdt. Körzeteik, pont azon a tájon, ahol az oppidumok kialakultak, egymásba kapcsolódtak. Az igazán jelentôs helységek még nagyobb területrôl vonzották a kereskedôket. A piackörzeteknek ez a szerkezete tulajdonképpen a belkereskedelem mûködését fedi fel elôttünk, és azt világítja meg, hogy milyen szerepet töltött be a nagyváros és az oppidum a kereskedelmi kapcsolatokban. A nagyobb helységek (így a királyi szabad városok) szélesebb árukínálattal rendelkeztek, sokukban külföldi kereskedôk is megfordultak, iparosaik olyan iparcikkeket tudtak elôállítani, amilyeneket az oppidumok többségében hiába keresnénk. Azok tehát, akik különleges cikket vagy távoli tájak külföldi áruit akarták megvásárolni, a nagyobb helyekre látogattak el. A külföldi árus ugyanitt jutott hozzá a magyar föld termékeihez. Ezzel szemben a szûkebb piaci körzettel rendelkezô oppidumok a környezô települések számára készítették termékeiket, illetve a falusi ember vásáraikon jutott hozzá a távoli tájak cikkeihez. Nem véletlen, hogy oly sok helység lett oppidummá. A belkereskedelemben a legfontosabb árucikkek köre bôvült. A bor, élô állat vagy gabona, a külföldi textilféleségek, kések mellett mind több hazai áru került országos forgalomba. Említsük meg a debreceni szürkeposztót, a bártfai gyolcsot, a különbözô subákat, fegyvereket, ötvöstárgyakat. A kereskedôknek a legnagyobb gondot az út-, révés hídvámok okozták. A vámhelyet nem lehetett megkerülni. Nem véletlen, hogy vizsgálták, egy-egy vámhoz milyen utak vezetnek.

A

Elvben a folyókon egy mérföld (8-9 kilométer) távolságon belül tilos volt révet létesíteni. A hatalmasok az ilyesmivel nem törôdtek, s többfelé önkényesen állították fel a vámkerekeket. Amint gyengült a királyi hatalom, úgy szaporodtak a vámhelyek. Az ilyesmit az uralkodók szigorúan tiltották. Nem tekinthetô véletlennek, hogy Mátyás király 1486-ban összeíratta a vámhelyeket. Vám nincs mentesség nélkül. A város elemi érdeke, hogy kiváltságot szerezzen, hisz minden illeték csak növelte polgárai árujának az árát. Volt, amelyik hely általános mentesség birtokába jutott, s akadt olyan, amelynek földesura csupán részleges kiváltságot tudott kieszközölni. Így járt például Körmend, amely az 1440-es években mindössze 10 esztendôre kapta meg azt a jogot, hogy polgárai ne fizessenek vámot és harmincadot. A legtöbbet az országos vámmentesség ért, s a települések eme kiváltság megszerzését tûzték ki célul. A kivételezésnek korántsem volt könnyû érvényt szerezni. Debrecennél, Hajdúböszörménynél a kassaiak, a bártfaiak, az eperjesiek és a lôcseiek mentességet élveztek ugyan, ám a debreceni várnagyok ezt nem vették figyelembe. A példákat szaporíthatnánk. A tárnoki városoknak lassan sikerült elérniük, hogy törvény garantálja országos mentességüket. A többiek sorsa azon múlt, hogy privilégiumaikat mennyire ismerték el. A kereskedelem súlyos akadályát képezték az eltérô súlyok és a sokféle mérték. 1405-ben Zsigmond a fôvárosi mértékeket akarta az egész országban bevezetni, ám nem sok sikerrel. Buda mértékrendszere 100 esztendô múltán sem terjedt el. Pozsony megyében például csak 1525-ben kezdték el a budai mértékeket használni. A kereskedelem egyes országutak forgalmát megnövelte, míg másoknak a jelentôsége csökkent. A honi úthálózat gerincét továbbra is azok a nagy nemzetközi útvonalak képezték, amelyek a határok felôl a fôvárosba, illetve a bányahelyekre vezettek. Kiemelkedett a Bécs–Pozsony–Buda útvonal. Erdélyt Váradon keresztül, illetve a Maros völgyében lehetett megközelíteni. Váradról Kolozsvárnak vezetett a kereskedô útja, hogy onnan Havasalföld felé Brassónak vagy Nagyszebennek, Moldva felé pedig Besztercének vegye az irányt. Várad vásáráról az áruval megrakott szekerek Debrecenen és a mai Hajdúböszörményen keresztül mentek Tokajnak vagy Tiszalucnak. A tiszai átkelés után Kassa következett, ahonnan vagy Bártfa, vagy a Szepesség felé lehetett utazni. Kassáról a leggyorsabban Bártfán keresztül mehetett az árus Lengyelországba. Némelyik utat a marhakereskedelem tette fontossá. A marhacsordákat Szegedrôl Pestre, illetve a Duna melletti Patajon át Székesfehérvárra hajtották. Patajról Somogyországon keresztül vezetett az út Itália felé. Nyugati irányban a marhahajcsárok szívesen választották a Nagyszombat irányába menô országutat, ahonnan a morvaországi Pusztapécs nagy vásárait érték el. Pestrôl a sziléziai és a lengyel borkereskedôk a Vág völgyén vitték hazájukba értékes rakományukat. Ahogy a század második felében növekedett a pesti piac jelentôsége, úgy nôtt meg a Duna bal partján Vácra vezetô országút forgalma.

V Á R O S O K

V I L Á G A

A 15. század végén – láttuk – ismét lázas munka folyt a felföldi rézbányákban. Azért, hogy az ércet mihamarabb Németországba vagy Lengyelországba juttassák, Besztercebányáról a hegyeken keresztül utat építettek a Túróci-medencébe, ahol a fô közlekedés bonyolódott. Az építkezés a közeli Körmöcbányán nagy nyugtalanságot váltott ki, hisz joggal tartottak attól, hogy a vidék népe ezentúl az új utat választja, s elkerüli a helységet. A Thurzók végül csengô aranyakkal csendesítették le a körmöcieket. A belkereskedelmet a hazai polgárság bonyolította. Ám a 16. század elejétôl – mint írtunk róla – mind több nemes vette észre, hogy érdemes boreladással, állatkereskedéssel foglalkoznia. A nemesi verseny megnehezítette a polgárok értékesítési lehetôségeit. A kereskedés révén azok gazdagodtak, akik felismerték az árucserében rejlô lehetôségeket. Nyugati értelemben vett nagy vagyonok azonban nem alakultak ki. Ezzel magyarázható, hogy a hazai távolsági kereskedô nyugati üzleti partnerétôl hitelben kapta az árut. A marhakereskedôk már tekintélyes tôkével rendelkeztek. A hitelügyletekben ugyan hazaiak is részt vettek, ám a külföldi, olasz és német bankároknak jutott kiemelkedô szerep. Idézzük fel ismét a Fugger–Thurzó-vállalkozást. A Fugger-cég 1503-ban vett bérbe házat Budán. A kirendeltség nem csupán drága kelmék, ékszerek, illetve posztó kereskedelmével foglalkozott, hanem kiterjedt pénzügyleteket is intéztek itt. A magyarországi egyházfôk közremûködésükkel utaltak át pénzt pl. a Szentszéknek. A pápai követek a Fugger-bankban vették fel azokat az összegeket, amelyeket a szentatya a török elleni védekezésre szánt. Némelyik magyar fôpap, fôúr tekintélyes summát helyezett el náluk kamatra. Mások épp ellenkezôleg, kölcsönért jöttek a Fugger-házba. A városok társadalma A 19. században a középkori polgárság életét sokszor idilli színekkel festették le a történészek, holott a városi lakosságon belül jelentôs különbségek alakultak ki. Ha csak azt nézzük, ki rendelkezett polgárjoggal, kiderül, hogy a lakosok kisebb-nagyobb hányada nem élvezte ennek elônyeit. Ahhoz, hogy valaki polgár legyen, nem hiányozhatott a vagyon, hisz részt kellett vállalni a település közterheibôl. Erre legjobb biztosítékul az ingatlan szolgált, bár átmenetileg megelégedtek azzal is, ha a jelöltért egy vagy két polgár kezességet vállalt. Az elôzô oldalakon felvázolt hazai gazdasági fejlôdés azokat erôsítette, akik elsôsorban a kereskedelembôl, az iparból éltek. Így a 14. századhoz képest átalakult a társadalom. A 14. század utolsó két évtizedében megfigyelhetô, hogy a korábbi, jelentôs földbirtokkal rendelkezô vezetôk, akiket ispánnak címeztek, fokozatosan kiszorultak a hatalomból. Utódaik kiköltöztek birtokaikra, nemessé váltak. A fôvárosban mind gyakrabban a távolsági kereskedelemben vagy a bányaüzletben érdekelt kereskedôk ültek a bírói székbe, ôk lettek a tanácstagok. A 15. század elején végleg átvették a hatalmat. Hogy nem csupán budai sajátosságról van szó, annak beszédes bizonyítéka az, hogy ugyanezt látjuk szinte minden

319

Középkori patika ábrázolása

nagy kereskedôvárosban Pozsonytól Brassóig. Ezzel a váltással egy idôben élezôdtek ki a különbözô csoportok közötti érdekellentétek, miként a céhpolgárság is egyre több részt kért a hatalomból. Budán 1402-ben a tehetôs céhpolgárság a gazdag városi vezetôk ellen lázította fel a köznépet, s elérték, hogy a 12 tagú tanács mellé egy 24 tagból álló, afféle külsô tanácsot hozzanak létre. Ugyanekkor a budai olaszok Nápolyi László mellé álltak. Amikor Zsigmond leverte a Nápoly-pártiak felkelését, a gazdag német kereskedôk felhasználták az alkalmat, hogy leszámoljanak a lázadozó köznéppel, a vetélytárs olaszokkal és az ellenpárttal. A gyôztesek szinte mind posztókereskedelemmel foglalkoztak, szoros rokoni kapcsolatokat ápoltak a dél-német városi polgárokkal. Mindezek után nem véletlen, hogy olyasmit olvashatunk a Budai jogkönyvben, hogy csak két magyar lehet a tanács tagja, bíró pedig az, akinek mind a négy nagyszülôje német. A német származású nagypolgárok közös szervezetbe tömörültek, ez volt a Krisztus Teste céh. Nem lehetett azonban a magyar származású nagykereskedôket nem létezônek tekinteni. Így a két fô helyett rendszeresen 3-4 magyar vett részt a tanács ülésein. Ráadásul a bíró a fontos ügyek tárgyalására meghívta a tekintélyes polgárokat, a fontosabb céhmestereket. Mindez azonban egyre kevésbé elégítette ki a budai magyar kereskedôket, ezért a céhpolgárságot a német vezetôk ellen izgatták. Ekkor már a huszita tanok is hatottak. 1439-ben újabb mozgalom robbant ki, s a hatalom eddigi birtokosai kénytelenek voltak engedni. A tanácstagok fele-fele arányban a két nemzetiségbôl kerültek ki, miként évenként a másik nemzetiség adta a bírót. A bíró és a tanácstagok választását 100 fôs testületre bízták (50 magyar, 50 német), ahol a tekintélyesebb polgárok, a céhek képviselôi hallatták szavukat. Kolozsvárott hasonló mozgalom zajlott le. E két nagy várost kivéve, a hatalomváltást másutt nem színezték nemzetiségi ellentétek. Szegeden némileg eltérô fejlôdést tapasztalunk. Itt a vezetôk befolyása olyannyira megnövekedett, hogy

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

a bírák életfogytig töltötték be ezt a tisztséget. Végül 1486-ban Mátyás avatkozott be a település életébe, s elrendelte, hogy évente kell új bírót, illetve tanácsot választani. A városi vezetô réteg elkülönült a többi társadalmi csoporttól. A gazdag kereskedôk mellett idetartoztak olyan szakmák tehetôs mûvelôi, mint például mészáros, szûcs, szabó, ötvös, akik maguk sem vetették meg a kereskedést. Ôket az oklevelek a latin circumspectus (körültekintô), illetve prudens (okos) címekkel illették, míg a középpolgárságnak a providus (elôrelátó) címzés járt. A vezetô elit sem volt természetesen egységes. Voltak, akiket rendszeresen beválasz-

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

tottak a tanácsba, bírói tisztséghez juttattak, míg mások csak egyszer-kétszer töltöttek be rövid idôre tanácsi pozíciót. Az elsô csoport tagjai a kereskedôkhöz tartoztak, a másik, az elôzônél nagyobb létszámú csoportban kézmûveseket találunk. Azt mondhatjuk tehát, hogy a várost továbbra is a gazdag távolsági kereskedôk irányították. Érdemes egy pillantást vetnünk a házassági kapcsolatokra. Ebbôl a szempontból Budát ismerjük a legjobban. A német vezetô réteg a németországi vagy hazai városok azon polgáraival ápolta a rokonságot, akik a kelet–nyugati kereskedelemben rendelkeztek érdekeltségekkel. Mondhatni, a hazaiak rokoni szálak

ISMERETLEN MÛVÉSZ:

Hunyadi János (Mausoleum Potentissimorum ac Gloriosissimorum Regni Apostolici Regum et Primorum Militantis Ungariae Ducum. Nürnberg, 1664)

320

révén kötôdtek németországi, krakkói üzleti partnereikhez. Budára az 1460-as évektôl olyan személyek költöztek, mint például a pozsonyi Königsfelderek, a nürnbergi Mühlsteinek, Mülnerek, Hallerek. A beköltözött üzletemberek hamar beházasodtak a fôváros gazdag családjaiba, s nemsokára a bírák vagy a tanácstagok között fedezhetjük fel a nevüket. Másik oldalról a pozsonyi, kassai, pesti stb. polgárságot szintén a rokonság kötötte egymáshoz. A tárnoki városok szövetkezését tulajdonképpen ezek a házassági kapcsolatok is erôsítették. A budai kereskedôk üzleti érdekeltségei persze nemcsak a tárnokszék alá tartozó helységekre terjedtek ki, hanem az ország egész területére. Így esett, hogy budai polgárnak az erdélyi Nagyszebenben volt rokona, miként az sem volt ritka, hogy az ország fôvárosából költözött át valaki Erdélybe. A bambergi Hans Lemmel Bécs, Buda után 1438-ban került Erdélybe. Egy nürnbergi, Ludwig Stromer 1466-ban tûnt fel Nagyszebenben, s az 1470-es években a helység nyolc leggazdagabb polgára közé számított. Buda és Pest magyar ajkú kereskedôit a házassági kapcsolatok a hazai városokhoz (pl. Szeged) kötötték, de sok környékbeli nemest is megtalálunk közöttük. A városok társadalmi viszonyairól az adójegyzékek tájékoztatnak. Nézzünk néhány számot! Az adó 25%át Kassán az adózók 2, Sopronban 3, Bártfán 4%-a fizette be. Az erdélyi Szászföld városai közül az adó ötödét Nagyszebenben az adófizetôk 5, Besztercén pedig mintegy 6-7%-a teljesítette. A társadalom másik pólusán azokat találjuk, akik a legkevesebbel tudtak hozzájárulni a közös kiadásokhoz. Kassán az adófizetôk fele a terhek 7%-át vállalta. Bártfán ez a szám már 21%-ra emelkedett, mutatva a két helység társadalmában meglévô különbségeket. Brassóban a szegények a lakosok 40%-át, Nagyszebenben ellenben már majd kétharmadát adták. A számok már önmagukban is elárulják azokat a társadalmi különbségeket, amelyek az egyes városokban kialakultak, az adójegyzékek azonban nem alkalmasak arra, hogy a valóságos vagyoni viszonyokat pontosan megmutassák. Nem szólnak például arról, hogy valakinek hol volt még háza, bányája, szôlôje, földje az országban. Így a gazdagok némelyike bizonyosan tehetôsebb volt annál, mint amire a számokból következtetni tudunk. A budai Ernuszt János pl. bányabirtokos volt a Garam vidéken. A nagyszebeni Proll Miklós, a település leggazdagabb polgárainak egyike szászsebesi, enyedi, kolozsvári házára, szôlôjére lehetett büszke. A tehetôs ember városa környékének nemesi birtokosaitól földeket vásárolt, jobbágytelkeket vett zálogba. És akkor még nem szóltunk az árukészletrôl, a készpénzrôl, az ingóságokról, amit ritka kivételektôl eltekintve soha nem adóztattak meg. Ugyanakkor tény, hogy a mi nagyvárosainkban sem a szegénység, sem a gazdagság nem öltött olyan méreteket, mint a jelentôs nyugat-európai centrumokban. A középpolgárságot a számban gyarapodó kézmûvesek, a szegényebb kereskedôk, kisebb szôlôk birtokosai alkották. Jószerivel a házuk vagy a város határában lévô szôlôjük volt minden tulajdonuk. Arra törekedtek, hogy beleszóljanak lakóhelyük vezetésébe, ami – mint láttuk – úgy sikerült, hogy néhány gazdagabb személy alkalmanként helyet kapott a tanács-

A

V Á R O S O K

V I L Á G A

ISMERETLEN MÛVÉSZ:

Buda látképe Megjelent: Georg Braun (1541–1622)–Franz Hogenberg(1540–1590): Civitates Orbis Terrarum. Köln, 1572–1618

ban. Ezeket az embereket azonban már nem tekinthetjük valóságos képviselôiknek, hisz a kortársak is inkább a városi vezetôkhöz sorolták ôket. A kézmûvesek által befizetett adó a városi átlag alatt maradt, amibôl könnyen elképzelhetjük valóságos helyzetüket. Az ipar nem egyformán biztosította a mesterek megélhetését. Szóltunk arról, a céh a tagjai közötti vagyoni differenciálódást megpróbálta lassítani. De nemcsak szorgalom, ügyesség választotta el a kézmûveseket egymástól, hanem az is, hogy pályájuk elején mely mesterséget választották. Jövedelmezô szakmának számított például a mészáros. Sopronban akadt olyan, aki annyit keresett, hogy az adóátlag öthatszorosát fizette be. Nagyszebenben az 1470-es években azok jártak jól, akik ötvösként, íjgyártóként dolgoztak. Velük szemben a takácsoknak vagy a kádároknak kevesebbel kellett beérniük. A mindennapi élet a céh keretei között zajlott. Mivel ennek a szervezetnek vallási funkciója is volt, minden kézmûves kötelességének érezte a védôszent oltárának gondozását, kisebb-nagyobb összegeket hagytak az oltárra. Az érdekvédelmi szervezet kölcsönökkel segítette ki a megszorult mestereket. Néhol beleszóltak a párválasztásba is. A vezetôkhöz hasonlóan a kézmûvesek egymás között házasodtak. A céhek jó szemmel nézték, ha az özvegy a szakmán belül választott új társat magának. A megélhetésért férjnek, asszonynak keményen meg kellett dolgoznia. Elôfordult, hogy a szegényebb iparos felesége vagy özvegye valamely tehetôs polgár házánál vállalt szolgálatot, hisz a család egyébként nem tudta volna magát eltartani. Ha valaki megözvegyült, hamar férjhez ment, hisz egymaga képtelen lett volna a mesterség folytatására. A gazdasági nehézségek ellen úgy védekeztek, hogy megkísérelték nehezíteni a céhbe való belépés feltételeit. A nyugati határszél városaiban, ahol a fejlôdés már a század közepén elakadt, az iparosemberek boreladásból próbáltak némi többletbevételhez jutni. Nehéz pontosan megállapítani, hogy az adózó polgárok közül kiket sorolhatunk a szegények közé. Akadt köztük kézmûves is szép számmal. A városi szegénynép döntô többségét azonban mégsem közöttük kereshetjük. A szegényeket azoknak a tömegei al-

kották, akik még nem jutottak be a polgárjog bástyái mögé. Ezeket az embereket nevezték bérlakóknak vagy zselléreknek. A zselléreknek nem volt otthonuk, a gazdag polgárok tágas házaiban kaptak szállást. Megesett, hogy 4-6 személy élt egy-egy házban. A bérlakók száma állandóan változott. Egy-egy nagyobb építkezés, szüret sok nincstelen, munkát keresô embert vonzott a helységbe. A fejlettebb helyeken, ahol több munka akadt, sok zsellér találta meg a számítását. Ez lehetett például a helyzet a bortermelô Sopronban vagy a fôvárosban. A szôlôkben sok nô dolgozott. A zsellérek között szép számmal találkozunk iparosokkal. Szegénységük, valamint a céhes kézmûvesek szûkkeblûsége miatt nem lehettek polgárok, céhtagok, ám munkájukra igényt tartott a lakosság. Így nem csodálható, ha a céhek képtelenek voltak megakadályozni tevékenységüket. Nagyszebenben a bérlakóknak több mint a fele értett valamilyen mesterséghez. A bérlakók heterogén összetételét mutatja, hogy közéjük sorolták a koldusokat vagy olyan megvetett foglalkozás mûvelôit, mint az utcanôket. Az inasok, legények, házi cselédek ugyancsak a polgári állapotról álmodoztak. Aki szakmát tanult, reménykedhetett abban, hogy talán egyszer belôle is mester lesz. Ki voltak ugyan szolgáltatva gazdájuknak, de mégis meghatározott bér járt nekik, és a hét bizonyos napján a maguk számára dolgozhattak. Saját szervezetet alapíthattak, amelyre a céh felügyelt, önálló mozgalmaikat azonban már nem nézték jó szemmel. Így jártak 1522-ben a budai irhatímár legények, akik szervezetet, egyesületi pénztárt hoztak létre. A városi tanács eltiltotta ôket a szervezkedéstôl, társládájukat pedig elvette. A céhszervezeten kívül tevékenykedtek legények is. Említhetjük pl. a bányamunkásokat. Budán a sörfôzômester, a molnár mellett többen dolgoztak. Nekik alig lehetett reményük arra, hogy egyszer önállósodnak, családot alapítanak. Életkörülmények a városban Mint már írtunk róla, eredetileg a szabad királyi városokat s néhány oppidumot erôs falak védtek, az idô

321

múlásával azonban a városok kinôtték falaikat. A külvárosokat többnyire már csak palánk, illetve árok vette körül. Budán a várhegyen a falak a 14. században épültek. Mivel ostromra nemigen számítottak, így a védmûveket alig erôsítették. Páratlan az a felmérés, amit Zsigmond király készíttetett a fôvárosról. Uralkodónk ugyanis a bázeli zsinatot akarta a magyar fôvárosba hívni, s kíváncsi volt, hogy lehetne a méltóságokat elhelyezni. A város akkor négy negyedbôl állt. 967 házban 1352 szobát, 3276 kamrát, 742 boltot, 627 pincét, 4705 istállót találtak. A várban egy lakóépületre 9-10 helyiség jutott, míg a külvárosokban csupán 3. A falakon belül a házakat kôbôl, téglából vagy fából készítették. A budai polgárházak általában kôbôl épültek. Brassóban ezzel szemben a 16. század közepén az épületek háromnegyedét fából rótták össze. A faépítkezés a külvárosokat jellemezte. Az oppidumokban még kevesebb kô- vagy téglaépületre akadunk, azok is legfeljebb a központban helyezkedtek el. A fôváros lakóházaiba tágas kocsibejárón lehetett bejutni. Két oldalára egy vagy két szobát építettek. Az, hogy itt Budán nagy kapualjakat alakítottak ki, összefüggött a bortermeléssel. Ez a körülmény magyarázza a kapualjban lévô ülôfülkéket, amelyeket valószínûleg borméréskor vettek igénybe. Attól függôen, hogy ki volt a ház tulajdonosa, az épülethez a lakóhelyiségek, illetve a konyhák mellett üzletek, mûhelyek tartoztak, az udvaron istálló épült. A budai épületek eredetileg egyemeletesek voltak, de fokozatosan újabb szintet építettek rájuk. A díszesebb helyiségeket az emeleten alakították ki, amelyeket famennyezet fedhetett, és freskók díszítettek. A mai Táncsics utca egyik lakóházában feltárt 15. századi freskón táncoló pár és udvari bolond látható. Egy 1507-bôl származó okmány érdekes leírást közöl egy nagyobb budai házról. Mint kiderül, a háromemeletes építményt legalább 8-10 család lakta, akiknek az otthona különbözô nagyságú helyiségekbôl, kamrákból és mûhelyekbôl állt. A mai Tárnok utcában lévô 14. és 16. számú ház hasonló épület lehetett. Az üzlet az utcára nyílt, a homlokzatot freskók díszítették. A fazsindelyt ebben az idôszakban váltották fel a tetôcserepek, ami némi védelmet nyújtott a gyakori

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

tûzvészekkel szemben. Terjedt az ablaküveg használata. A fôváros építészete példaként hatott a vidéki helységekre. Figyelemre méltó, hogy lakótoronnyal, amelybôl nálunk korábban bôven akadt a városokban, Nagyszebenben még a 15. század második felében is találkozunk. Az 1470-es évek végén az egyik mellett hatalmas építkezésbe kezdtek. A toronyhoz U alakú díszes épületszárnyat csatoltak. Az udvarára árkádos tornác nyílott. Az épület a város polgármesteréé, Althemberger Tamásé volt. A palota késôbbi tulajdonosai ugyancsak a város vezetô családjai közül kerültek ki, majd 1549-ben városháza lett. Jellemzô, hogy a 30 helyiségbôl álló épület ekkor már erre a célra kicsinek bizonyult. A városi léthez hozzátartoztak a középületek. Buda polgársága már a 14. században büszke lehetett városházájára. Segesvárott a ma óratoronynak nevezett épület szolgálta ezt a célt. Többfelé találkozunk a céhek árucsarnokaival vagy a piactereken az árusok felállított bódéival. Budán a magyaroknak és a németeknek külön plébániatemploma volt. A gazdag polgárok a templomokban oltárokat alapítottak, kápolnákat építtettek. A plébánián kívül a legtöbb városias helyen még számos templom, kápolna, kolduló rendi monostor, több helyütt apácazárda (pl. Óbudán), beginaház (pl. Brassóban) épült. Ahol zsidók éltek, ott zsinagógát emeltek. Budán kettô szolgálta közösségüket, amelyek közül az egyik 1461-ben épült. Az idôsekrôl, gyámoltalanokról s természetesen a magányos betegekrôl az ispotályokban gondoskodtak. A kor rettegett betegségének számított a lepra. A leprások elkülönítésére és gondozására lepraházakat létesítettek. Segesvárott az épület melletti kis templom külsô falához szószéket építettek, ahonnan a leprások a szabad ég alatt hallgathatták Isten igéjét. A 16. század elején kezdett terjedni a vérbaj. Az oppidum Pásztón a legszebb lakóépület az iskolamester késô gótikus kôháza lehetett, bár csak építô-

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

anyaga, díszesebb ablakai különböztették meg az egyszerû parasztháztól. A középen lévô bejáraton keresztül lehetett a konyhába belépni. Innen nyílt a szoba, amit négy kôkeretes piciny ablak világított meg. Sarkában állították fel a szemeskályhát, amit a konyhából fûtöttek. A tanítás a szobában folyt. A kamrában 3 méter mély vermet ástak, ebben tárolták a gabonát. A város kutatója különösen nagy szerencsével járt. 80 pincérôl sikerült ugyanis megállapítania, hogy késô gótikusak, s ma is megôrizték középkor végi állapotukat. A városiasodást szolgálta, hogy több helyütt kikövezték az utcákat, csatornákat létesítettek. A budai mészárosok csak a Duna mellett vághatták állataikat. A felgyülemlett szemetet idônként elszállították, és a külvárosban helyezték el. Az árnyékszékeket hátra építették, illetve emeletes házaknál gyakran az emeletre kerültek. A fekáliagödröket rendszeresen kiürítették. A csapadék és a szennyvíz elvezetésérôl csatorna gondoskodott. A fôvárosban a vízellátást többféle módon próbálták megoldani. Külön vízhordó egyesület mûködött. Figyelemre méltó, hogy a mai Szabadság-hegyrôl csövön vezettek vizet a városba, ahol csorgókutakat állítottak fel. Sok helyütt, például Kassán, Besztercén valamelyik környezô patakot vezették a városon keresztül. A tisztálkodást szolgálták a fürdôk. A melegített vizet kádakba vagy medencébe öntötték. Nôk és férfiak egyaránt dolgoztak itt. Ezeken a helyeken végezték az érvágást, a köpölyözést, a hajnyírást. A borbély, a fürdôs gyógyított is, ami nem csoda, hisz a patikaszerek, a gyógykezelés drága mulatság volt. A budai doktorokat a század végén Bécsben azzal vádolták, hogy 2 forintot kérnek a vizitért. Megjegyezzük, az összeg fele is nagyon sok. A nagyobb helyek városi orvost tartottak. Nagyszeben 1506-ban egy évre 75 forintot, 20 esztendô múltán a dupláját fizette doktorának. Az esztergomi érsek 1494-ben egy esztendôre 200 forintért fogadott orvost.

322

A városi öltözködést, lakáskultúrát a külföldön ellesett formák, a fônemesség divatja befolyásolta. Alsóruhaként inget vettek fel, arra mellény vagy dolmány került. A harisnyaszerû nadrág, ami bôrtalpat kapott, és a dolmány általában kiegészítették egymást: fekete dolmányhoz piros nadrág járta. A polgár felsôruhája, a tunika vagy a köpeny ritkán készült drága bársonyból vagy damasztból, inkább posztót használtak. A hideg ellen hosszú, bô, szôrmével bélelt bundát öltöttek fel. A férfifejfedôk közül a csuklya divatja a 15. században már leáldozóban volt, kalap vagy prémszerû kucsma váltotta fel. A nôi ruházat részét képezte a fátyol, a fûzô és természetesen a kötény. Az értékesebb fátyol a soproni polgárok között tezauráló funkciót töltött be, ugyanis egy személy akár 20 darabot is birtokolhatott belôle. Miként más társadalmi csoportoknál, úgy a polgároknál is a férfidivat sokkal változatosabb volt, mint a nôi. A lakás berendezése nagy változatosságot mutatott. Az ágy vagy lábakon állt, vagy egyszerû keretet jelentett, amibe az ágynemût tették. Az ágynemû takaróból, lepedôbôl, dunyhából, derékaljból állt. Tárolóeszközként még ebben a korban is többnyire ládákat használtak. Ennek is az olcsóbb, ácsolt változatát kedvelték, míg a finomabb asztalosmunkák inkább a gazdagabb háztartásokban tûntek fel. Az értékes felsô ruhák tárolására szolgált a magasabb almárium, amiben könyvet is tartottak. A lakás egyre állandóbb bútordarabjává vált az asztal. Lócára vagy székre ültek. Feltûnt az íróasztal, ami a kereskedôházak fontos bútora lett. A háztartáshoz különbözô edények tartoztak. Pohár, csésze, kupa, kanna, tál, palack, tányér, mosdótál, üst, dézsa stb. szerepelt például a polgári végrendeletekben. Az edények cserépbôl, esetenként ezüstbôl készültek. A szegények ezüstje, az ón csupán a 15. század végén vált általánossá. Evéshez kanalat, kést és egyre gyakrabban villát is használtak. Az ékszereket a polgárság sem vetette meg. Övekrôl, gyûrûkrôl, pártákról, nyakékekrôl olvashatunk a hagyatékokban.

A nemesi világ A törvény nemessége A nemest és nemtelent elválasztó határok alapjait természetesen még az Árpád-korban vetették meg. Ugyan a társadalom azóta megváltozott, ám itt-ott még feltûnt az Árpád-kor hajdani világának egy-egy emléke. Különösen századunk elsô felében emlékeztek még jól arra, ki melyik Árpád-kori nemzetségbôl származott. 1418-ban Csapi András egész nemzetségének szerzett címert. 1437-ben Somosi György Aba nembelinek mondta magát. 1443-ban a Héderváryak és a Tamásiak jelentették ki, hogy elôdeik „egy ôstôl és ôsapától eredtek”. Igazuk volt, hisz a Héder nemzetségbôl származtak. A hagyományok, az azonos címer, a családi oklevelek tartották fenn a közös eredet emlékét. Ám régmúlt dolgokat úgy volt értelme számon tartani, ha haszon származott belôle. Például a hajdani közös ôs akkor jött jól, ha ezzel az ürüggyel örökséget lehetett szerezni. Századunk közepén Szlavóniában a királyi szerviens kifejezést oly magától értetôdô természetességgel használták, miként 200 esztendôvel korábban országszerte. Ebben a tartományban különösen sok várjobbágy, várhoz tartozó nemes élt, akiknek akár saját falvaik is lehettek. Az ô sorsuk azonban már a partikuláris nemességével volt azonosítható. A partikuláris nemesek (vagy ahogy még nevezték ôket, a feltételes nemesek) története ugyancsak az Árpád-korban kezdôdött. Azért kapták ezt az elnevezést, mert kiváltságaik meghatározott területen érvényesültek. Ennek fejében katonáskodniuk kellett. Helyzetük azóta változott, használták a nemesi címet, amin senki sem ütközött meg. Nemesi módra éltek, ám nem lettek igazi nemesek. A partikuláris nemeseknek több típusát különíthejük el. A nemességhez a szepesi lándzsás nemesek álltak a legközelebb. Ôk Árpád-kori kiváltságuk alapján csupán tíz harcost küldtek a királyi hadba. A katonai kötelezettség alapjául a föld szolgált. Így történt, hogy fiú utód hiányában a birtok a leány férjére szállt, akinek természetesen részt kellett vállalnia a teherbôl. Elôfordult, hogy szegénységük miatt hadjárat idején inkább pénzt fizettek. (Közismert, hogy a nemesi jog szerint örökösök híján az uralkodóra háramlott a jószág.) Az egyházi prédiálisoknak vagy ahogy máskor nevezték ôket, az egyházi nemeseknek az eredete az Árpád-korba nyúlt vissza. Annyiban hasonlított helyzetük a nemességéhez, hogy Mátyás korszakáig adómentességüket nem kérdôjelezték meg, s esküjük annyit ért, mint az igazi nemeseké. Megfordultak a megyegyûléseken. A hasonlóságot még csak fokozhatta, hogy katonáskodniuk kellett. Ám az egyház bir-

tokain éltek (nem volt tehát saját tulajdonuk), s épp a hadakozási kötelezettség miatt nem kérték tôlük a szokásos feudális járadékokat. Idôvel sokuk oly szegény lett, hogy csupán többen tudtak egy fegyverest kiállítani. Ha elköltöztek, elvesztették elônyös helyzetüket. Autonómiát élveztek, saját bírájuk ítélkezett felettük. Ettôl a fórumtól ügyüket a püspök, prépost, apát stb. elé vitték. Fel-feltûnt a forrásokban a várhoz tartozók társadalmi csoportja. Eme kifejezés azonban nem egységes osztályt takart. Leginkább azoknak az Árpád-kori királyi várjobbágyoknak az utódait jelölte, akik még megôriztek valamit egykori társadalmi helyzetükbôl. Elvben még hadba hívták ôket, amiért földbirtok járt. Csakhogy a föld tulajdonjoga a királyé maradt, akitôl bárki adományba kérhette azt. A hajdani várjobbágyok utódaira Zsigmond uralkodása cudar világot hozott. Mohó nagybirtokosok kérték adományba földjeiket, s az uralkodó könnyû szívvel ajándékozta el várjobbágyait. Ezzel a jobbágyparasztság soraiba taszította ôket. Némelyiküket a király a nemességbe emelte. Így Magyarországon Mátyás korára számuk már elenyészô volt. Akadtak persze olyanok is, akik jobban jártak. A török portyázóktól rettegô Szlavóniában például felértékelôdtek katonai tapasztalataik. Új földesuraik ezért meghagyták elônyös helyzetüket, nem taszították ôket jobbágyparaszti sorba. A Zágráb melletti Túrmezô lakói nem számítottak szegénynek. Ennek ellenére csak királyi várnépek-

nek, várhoz tartozó nemeseknek tekintették ôket, és az 1440-es években sem tudtak többet elérni, mint azt, hogy 13. századi elôjogaikat sértetlenül élvezzék. Mondanunk sem kell, ezt már kevésnek tartották. Nem csodálható, hogy egyikük oklevelet hamisíttatott IV. Béla nevében. Mátyás utóbb az okmányt megerôsítette, s ettôl kezdve leszármazói nemességét senki sem kérdôjelezte meg. A többiek II. Lajos idején még az országos nemesi állapot eléréséért küzdöttek. A várhoz tartozó nemesek másik csoportját azok alkották, akiknek a vár tulajdonosa földet adott, s a jobbágyi járadékok helyett hadi szolgálatokat várt el tôlük. Így viszonylag olcsón lehetett ôrséget szerezni egy-egy várba. A nemes elnevezés az ô esetükben sem jelentett többet, mint hogy katonáskodtak, és nem kényszerítették ôket jobbágyparaszti sorsra. A nemes jelzôt a román kenézek felsô rétegétôl sem tagadták meg. ôk is a fegyvereiket forgatták, amiért szabad, járadékmentes földbirtok járt nekik. A tulajdonos természetesen továbbra sem volt más, mint a király. Ám a jelzôtôl még nem lettek valódi nemessé. Ehhez nekik is, miként a szász gerébeknek, királyi privilégiumot kellett kieszközölniük. A középkori Magyarországon katonai érdemek, hûséges szolgálat révén bárki nemességet, nemesi birtokot kaphatott a királytól, felemelkedhetett. Mátyás nem egy polgári származású csapattisztje így került be a kiváltságosok közé. Bár a társadalom jogi szempontból zárt világot képezett, és törvényesen egyedül csak az uralkodói kegy emelhetett fel, ám a nemtelenek

Hunyadi János síremlékének részlete. 15. század

323

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

közül keveseknek alkalmanként sikerült elérniük, hogy egy nemesi rokonság tagjai közé vegye ôket, vagy a nemesi vármegye befogadja a jelentkezôt. Az országos – azaz valódi – nemes és a partikuláris nemesség közötti jogi különbséget Mátyás korának törvényei világosan megmutatják a számunkra. Nagy uralkodónk arra törekedett, hogy minél több embert adóztathasson meg, s ehhez a jogot állította szolgálatába. 1467-ben kiadott törvényei között így olvashatunk arról, hogy csak azok élvezzék az adómentesség elônyeit, akiknek a királyoktól igaz nemességük vagy ilyen nemesi privilégiumuk van. „…fizessen mindenhol mindenki más, akár várhoz tartozó nemesek, akár az egyházak prédiálisai, akiknek nincs a királytól nemesi privilégiumuk” – szólt a szöveg. Természetes, hogy a törvény elégedetlenséget váltott ki az érintettek körében. Majd húsz esztendôvel késôbb hasonlóképpen bizonyos tanúbizonyításból kizárta azokat, akiket a „királyi felség nem nemesített, még ha birtokosok lennének is”. Így nem ütközhetett meg a hallgatóság Temesvári Pelbártnak azokon a szavain sem, amelyek szerint a törvényes nemesség a királytól származik, vagy örökbefogadás útján jut valakinek osztályrészül. Tegyük hozzá, a századvég egyre nehezebb körülmények között élô kisnemese, adófizetésre kötelezett egytelkese, aki féltékenyen tekintett a gyarapodó polgárra, parasztra, szívesen hallgatta az ilyen okfejtéseket. Mit is jelentett nemesnek lenni? Lapozzuk fel Werbôczy Istvánnak, a Jagelló-kor kiváló jogászának a mûvét, a Hármaskönyvet, hogy megismerjük azokat a sarkalatos kiváltságokat, amelyeket a kor igazi nemese oly becsben tartott. Ezek szerint elôzetes idézés, perbe hívás, törvényes ítélet nélkül a nemeseket nem tartóztathatták le, egyedül a király hatalma alatt álltak, vagyis az uralkodó volt a legfôbb bírájuk. Jövedelmeikkel szabadon rendelkeztek, adómentességet élveztek, s csupán katonáskodniuk kellett. Fontos elôjognak tekintették azt, hogy annak az uralkodónak, aki a nemesi jogokat nem tartja tiszteletben, hûtlenség vétke nélkül ellenszegülhetnek. A nemessel ellentétben tehát a jobbágynak fizetnie kellett az adót, a különbözô járadékokat, fölötte földesura bíráskodott, s politikai jogokkal nem rendelkezett. Nem csoda, ha elôjogaik birtokában még a legszegényebb nemesek is lenézték a nemteleneket. Ugyan a sarkalatos jogok tekintetében minden nemes egyenlô volt, megítélésükben a királyság területén különbségek tapasztalhatók. Az 1467. évi erdélyi felkelés után Mátyás például az erdélyi nemes vérdíját a magyarországi 200 forintról (50 márka) 66 forintra csökkentette. A nemesi vérdíj nagysága Horvátországban és Szlavóniában 100 forintot (25 márka) tett ki. A magyarországi nemesek elvben személyesen vonultak hadba, Szlavóniában azonban számos kiterjedt rokonság élt, amely csak meghatározott számú katonát állított ki. Werbôczynek, aki egyúttal a köznemesek vezére volt, egynémely sorát nem mindenütt olvasták osztatlan elismeréssel. A bárók például nem vették szívesen, hogy ôket az egyszerû köznemesekkel azonos szintre helyezte. „…mindazáltal eme Magyarországnak minden fôpap, egyházfô és báró urai és többi mágnásai, nemesei és elôkelôi nemességükre és vilá-

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

gi javaikra nézve a szabadság, kivételesség és adómentesség egy és ugyanazon elôjogát élvezik; nincs is valamely úrnak nagyobb és valamely nemesnek kisebb szabadsága” – olvashatjuk a Hármas-könyvben (Tripartitum opus iuris consuetudinarii inclyti regni Hungariae). A szerzô ragaszkodott a jogi egység elvéhez, s nem vett tudomást kora társadalmi viszonyairól. A mágnás és a szegény nemes közötti szakadék ugyanis a 15. században tovább növekedett. A jogegyenlôség széles társadalmi különbségeket takart, hisz óriási távolság választotta el egymástól a nagybirtokost, aki várak, falvak és mezôvárosok felett parancsolt, az egytelkes nemesgazdától vagy épp attól, aki nemes létére jobbágyportával volt kénytelen beérni. Nem csoda, hogy Werbôczy munkája nem emelkedett törvényerôre. A bárók rendje A címet egy 16. század eleji oklevélbôl kölcsönöztük, amelyben a leghatalmasabbak ezzel a fordulattal akarták mindenki tudtára adni, hogy ôk hivatottak az ország irányítására, összetartoznak, és kevés közük van a nemesség tömegeihez. A nemesség fogalmának tárgyalásakor Werbôczyre hivatkoztunk, aki szerint a bárók, a fôpapok és a nemesek azonos jogi helyzettel rendelkeztek. Érdemes a jogtudós mûvét ismét fellapoznunk. Ô kétféle bárót ismert. Egyrészt szólt olyanokról, akik csupán a nevük szerint tekinthetôk báróknak. Másrészt azonban beszélt azokról, akik bárói tisztséget viselnek. Az ebbe az utóbbi csoportba tartozó személyek vérdíja 400 aranyat (azaz 100 márkát) tett ki. Werbôczy felfogása az elmúlt száz esztendô fejlôdését tükrözi. A 15. század elején ugyanis a bárói címet azok használhatták, akik országos fôméltóságot töltöttek be. Az országos fôméltóságok a következôk voltak: nádor, országbíró, erdélyi vajda, székely ispán, bánok (Horvátország és Dalmácia, Szlavónia, Szörény, Macsó), tárnokmester, ajtónállómester, asztalnokmester, pohárnokmester, lovászmester, pozsonyi és temesi ispán, a királynéi udvar fôtisztségviselôi, gyakran a kincstartó. Azokat, akik ilyen magas polcra jutottak, azután is nagyságosnak (magnificus) szólították, hogy a király felmentette ôket hivatalukból. Hogy ki került bárói pozícióba, az az uralkodói akarattól függött. Zsigmond uralkodásának elsô 15 esztendeje gyökeresen megváltoztatta a királyi birtok és a nagybirtok arányát, s átalakultak az Anjou-korból örökölt hatalmi viszonyok. Ebben az idôben formálódtak ki olyan vagyonok, amilyeneket az elôzô korszak el sem tudott volna képzelni. A Nagy Lajos uralkodása idején vezetô szerepet betöltô Lackfiaknak pl. 7 erôdítményük volt. A Kanizsaiak Zsigmond adományai révén eme szám duplájára tettek szert. Századunk elejére az erôdítményeknek mindössze egyötöde maradt a király kezén. Utóbb ez az arány némileg változott, de a várak kétharmada a nemesek birtokait védte. A helyzet késôbb sem lett jobb. Midôn Mátyás trónra lépett, 36 vár (10%) élére állított kapitányt. Halálakor 57 erôsség volt az övé, illetve a fiáé (15,8%). 1458-ban a mágnások 161, 1490-ben 151 erôdítményt mondhattak a magukénak. A Jagelló-kor vé-

324

gén az erôsségeknek majd a fele mágnási családok kezében volt. 1458 táján a Garai családnak 15 vára, 23 mezôvárosa s mintegy 590 faluja volt. Újlaki Miklós 16 váruradalom, benne 20 mezôváros, mintegy 400 falu bevételére támaszkodhatott, és oppidumai közé számíthatta a bortermelésérôl híres szerémségi Újlakot. A hely gazdagságát érzékeltetik Újlaki Lôrinc herceg dicsekvô szavai. Azt állította, akár 20 ezer forintot is adnának azért a lakosok, hogy a járadékok terhétôl megszabaduljanak. 1490 tájára a legnagyobb birtokos Hunyadi Mátyás fia, Corvin János lett, akinek egyedül 30 vára, 17 kastélya, 49 mezôvárosa s 1000 faluja volt. A második helyen álló Szapolyai István „csak” 18 várból, 4 kastélyból, 17 mezôvárosból s 240 faluból álló birtokkomplexumot mondhatott a magáénak. A 15. század végén legalább 1200-1800 jobbágyporta kellett az önálló, minimálisan mintegy 50 lovasból álló bandérium kiállításához. A Zsigmond korára vonatkozó vizsgálatok azt mutatják, hogy a mágnási kör legalsó határát feljebb, mintegy 2000 jobbágyteleknél húzhatjuk meg. Ám a mágnási vagyont ennél jóval nagyobbra becsülhetjük. Az 1430-as évek végén a Bebekek 7 váruradalmában mintegy 4500-5000 jobbágyporta lakói gondoskodtak földesuruk jólétérôl. Elképzelhetjük, hogy akinek még ennél is több vára volt, az hány jobbágycsaládnak parancsolt. Bármennyire tetszetôs az eredmény, a jobbágyporták száma nem fejezi ki pontosan a nagyúr mögött álló vagyont, ugyanis a birtok értékét a vámok, vásárhelyek, népes városok s a vár alaposan felértékelték. Minél szegényebb a nemes, annál valószínûbb, hogy vásár, vám, város nem gazdagítja ôt, nem mentheti kincseit, családját erôs falak mögé. Mint közismert, a vár olyan támaszpont, ahonnan birtokok védhetôk, a környék büntetlenül sanyargatható. Ennek a királyi erôsségek gátat szabhatnának, ám azok száma csekély. (Természetesen túloznánk, ha az erôdítmények száma alapján arról írnánk, hogy az uralkodó alig-alig rendelkezett hatalommal. A legfontosabb 140 város fele ugyanis a királynak adózott, míg a nagyurak a harmadnak parancsoltak. A többi egyházi kézen volt.) A fôurak arra törekedtek, hogy uradalmaik egymás közelében legyenek. A Druget-vagyon nagy része például már az Anjou-kor óta Északkelet-Magyarországon feküdt. Másoknak, például a Kanizsaiaknak a bázisa a Nyugat-Dunántúlon alakult ki. A birtok, élén a várral, önálló világot alkotott. Pallosjoga alapján a mágnás élet és halál ura lett. Ôt gazdagították a jövedelmek, ô szedte be falvaiban, városaiban a királyi adót, s adatta át az adószedônek. Mindannak fényében, amit most felvázoltunk, nem okozhat meglepetést, hogy a királyi tanács üléseire a bárókkal, fôpapokkal együtt a mágnások is hivatalosak voltak, az uralkodó velük tárgyalta meg az ország dolgait. Nélkülük valóban nem lehetett kormányozni! Ôk s a fôméltóságok személyre szóló meghívót kaptak kézhez az országgyûlések elôtt. Velük ellentétben a nemesség tömegeit a megyéknek szétküldött királyi levéllel hívták az országgyûlésbe. Arra, hogy valaki bárói pozícióba jusson, legnagyobb esélye a nagybirtokosnak, a nagyúr gyermeké-

A

nek volt. Így joggal írhatta valaki a szentatyának, hogy Magyarország báróinak nemzetségébôl származott. Egy másik magyar úgy iratkozott be a bécsi egyetemre, hogy hercegfi. Máskor meg azt mondták magukról, hogy bárófiak vagy egykorú magyar elnevezéssel úrfiak. Így a báró megnevezés az 1440-es években kezdett átterjedni a mágnásokra. Ahogy a mágnások mindinkább elkülönültek a nemesség tömegeitôl, úgy kapták meg a század közepétôl mindannyian a nagyságos megszólítást. Ennek a címnek ez az új alkalmazása fokozatosan nyert polgárjogot, utoljára a legkisebb fiúk érdemelték ki ezt a megszólítást. Zsigmond politikája nemcsak a birtokstruktúrát változtatta meg, hanem az elôzô századból örökölt arisztokrácia összetételét is. Megmaradtak az Anjou-kor olyan ismert nagyúri családjai, mint például a Garai, Bebek, Újlaki, Szécsényi, Hédervári stb., ám új nevek tûntek fel. Ilyenek voltak a Kanizsaiak, Perényiek, Rozgonyiak, Pálóciak, Tallóciak, Cilleiek, Guti Ország Mihály, Stiborok, Báthoriak – hogy csak néhányat említsünk. Közülük a Báthori-, Perényi-, Rozgonyi- vagy Kanizsai-ôsök ott forgolódtak Nagy Lajos környezetében. Pálócit, Guti Országot, Hunyadi Jánost, Ozorai Pipót Zsigmond vette fel az udvarába. Néhány család ugyan kihalt, de az arisztokrácia törzsét 1526-ig azok alkották, akiknek az ôsei már Zsigmond idején bárói pozíciókat töltöttek be, s akiknek az elei már az Anjou-korban sem voltak ismeretlenek. Ez a kör idôvel új emberekkel egészült ki. Gondolunk Hunyadi Jánosra vagy azokra, akiket Mátyás emelt fel, például Kinizsi Pálra, illetve a Hunyadi-rokonokra (Szapolyai testvérek, Vingárti Gerébek). A Jagellókorban került be ebbe a körbe a kisnemesi eredetû Sárkány Ambrus vagy a Batthyányak ôse. Az is megfigyelhetô, hogy ezek a nagyúri famíliák egyre inkább egymás között házasodtak, s a rokoni szálak legfeljebb az elôkelôkhöz kötötték ôket. Némelyikük külföldi hercegnôt vett feleségül. Azok, akik idetartoztak, mind kevesebb közösséget éreztek a nemesekkel, és úgy gondolkoztak, hogy velük szemben nekik közös érdekeik vannak. A nagyurak az ország védelmére bandériumot tartottak fenn, s ezért a Jagelló-korban a királyi adót (illetve annak a felét) mint afféle segélyt a birtokaikon saját maguk számára szedhették be. Sokan kaptak erre lehetôséget, de a kincstárnak ez komoly károkat okozott. Így az 1498. évi 22. tc. csökkentette a számukat, s név szerint felsorolta azokat, akik az ország védelmére bandériumokat kötelesek tartani. Mintegy 40 családról volt szó. Aki nem szerepelt a névjegyzékben, nem tarthatott igényt a támogatásra (ami az adó felére csökkent), csapatait a megyei seregbe vonultatta fel. Az 1498. évi törvény betetôzte a fejlôdést, ami ebben az évszázadban ment végbe, s eldöntötte a kérdést, hogy kik tartoztak a mágnások közé. Olyanok estek ki a fôurak sorából, akiket korábban odaszámítottak, bár vagyonuk nem vetekedhetett a fônemesekével. Igaz, ez a vagyon várakból, több száz jobbágytelekbôl állt. Ulászló némelyeknek örökletes bárói címet adományozott. A törvény révén a fônemesek a nemesség többségével szemben többé-kevésbé zárt csoportot alkottak, akiknek megvoltak a közös érdekeik, s így a 16. század elejére joggal használhatták magukra a bárói rend

N E M E S I

V I L Á G

kifejezést. A királyi kegy természetesen bejuttathatott ide bárkit, ha elegendô birtokot ajándékozott neki. Ugyanakkor ki is lehetett még innen kerülni. Amennyiben az osztozkodások révén a vagyon megcsappant, a bárófi nem lehetett biztos abban, hogy az utódok öröklik a bárói státust. Szegényebb személy továbbra is kaphatott bárói méltóságot, ha azonban a méltóság nem párosult a bandériumtartás jogával vagy az örökletes bárói címmel, az utódok elvben nem számíthattak arra, hogy a bárók között maradhatnak. Hiába sikerült nagyra duzzasztani a vagyont, ha vele együtt a költségek sem kisebbedtek. Az uradalmat irányítani kellett, a szolgálattevôknek fizetés járt. Sereget kellett tartani, a várak sem nélkülözhették a gondoskodást. A hatalom reprezentációval járt, drága ékszereket, szép ruhákat, kiváló lovakat kívánt meg. Újlaki Miklós olyan aranyláncot viselt Mátyás és Beatrix esküvôjén, ami több kilót nyomott. A nagy uradalom tehát még nem jelentette azt, hogy az arisztokratáknak ne lettek volna „gondjaik”. A tisztségek s a velük járó jövedelmek segíthettek ezen, és persze az is, ha a bevételeket pontosabban tartják számon. Nem véletlen, hogy ebben az évszázadban fokozatosan javult az adminisztráció. A vagyont és a befolyást egy-egy jól sikerült házasság szintén megnövelhette. Nem véletlen, hogy az arisztokraták késôn nôsültek. Idô kellett ugyanis ahhoz, hogy a megfelelô feleséget vagy a leányhoz illô férjet megtalálják. A házassági politika vizsgálata arra mutat, hogy a fiúk jegyesét alaposabban választották ki, míg a leányokra kevesebb gondot fordítottak. Az eljegyzés után a leány már új családjához költözött, ott nevelkedett. Ha vôlegénye vagy férje elhunyt, kiházasításáról új rokonainak illett gondoskodnia. Abban az esetben, ha a vagyont a gyerekek között felosztották, csökkent a család befolyása. Így nem számított ritka kivételnek, hogy a birtokot a testvérek együtt kormányozták, vagy épp kölcsönös örökösödési szerzôdéseket kötöttek. Mohács utáni uralkodónk, Szapolyai János és öccse, György soha nem osztozott meg. A Rozgonyiak a század elsô felében kölcsönös szerzôdésekkel igyekeztek javaikat egymás számára biztosítani. Feltételezhetnénk, hogy a rokoni szeretet harmóniát teremtett a családtagok között. A szerzôdések azonban éppen a viszály magvait hintették el, s a felek néha még az erôszaktól sem riadtak vissza. Volt olyan család is, ahol erôsebbnek bizonyult a szolidaritás. A dúsgazdag Szécsényi (vagy ahogy az oklevelek nevezik, Salgai) Miklós – miként az újabb kutatás megállapította – igencsak más volt, mint többi mágnás társa. Például tudott írni és olvasni, ami a 16. század elejéig nem tartozott az arisztokraták erényei közé. Ugyan Zsigmond kíséretéhez tartozott, ám az uralkodó megharagudott rá. Kétségtelen, hogy a fôúr hatalmaskodott, hamis pénzt veretett. 1424-ben a király mindenétôl megfosztotta, és soha nem bocsátott meg neki. Unokaöccse, László azonban még a számûzetésben sem feledkezett meg róla, sem másik rokona, Garai János, aki a várába fogadta. A rokon meghalt, s az özvegye (Hedvig mazóviai hercegnô), valamint Szécsényi között szerelem szövôdött. 1435-ben már az a vád ellene, hogy a férjet ô ölette meg. Velen-

325

Török Imre és fiai (Bálint és Miklós) címere 1507-bôl

cébe számûzték, az özvegyet pedig a királyi tanács a késôbbi nádorra, Garai Lászlóra bízta. Garai mindezek ellenére pénzzel segítette Itáliában élô rokonát. Szécsényi ugyan itt sem vetette meg a szebbik nemet (három rabnôje volt), ám a szerelem sem hunyt ki. Végrendeletében meghagyta, szerelmes leveleit vessék tûzbe. Egyéniségére fényt vetnek a testamentum következô szavai: „ha könyveim és irataim között olyant találnak, amely a jog és a lélek ellen való, azt égessék el”. Hûséggel szolgálni A fônemesi hatalom elképzelhetetlen a familiárisok tömege nélkül. Hûséggel szolgálni – vissza-visszatérô szófordulat ez ama szerzôdésekben, amelyekkel a nemes valamely nagyúr szolgálatába szegôdött. A familiaritás átszôtte korszakunk társadalmát, s a nagyúr a közügyeket sem intézte szolgálattevôi nélkül. A nagybirtokos familiárisaival együtt irányította uradalmát, s ha történetesen megyésispán, bán, vajda, nádor stb. lett, velük kormányozta a rábízott területeket. Az alispán, az alvajda, az alnádor, az alországbíró, a vicebán tehát familiáris volt. A curiai irodák jogban, latinban, oklevélírásban jártas munkatársait fônökükhöz ugyancsak a familiaritás szálai fûzték. Ám ôk olyan különleges szakismerettel rendelkeztek, hogy az utód sem nélkülözhette tudásukat, így a helyükön maradtak. A kincstartót és tisztségviselôit hasonlóképpen ennek a viszonynak a szálai kötötték össze. Annak, aki sok szolgálattevôt tudott magához fogadni, több nemes szolgált a zászlaja alatt, nagy területen hallgattak a szavára. Ha kisebb lett a vagyon, megszûnt a hivatal, sokakat el kellett bocsátani, s ezzel csökkent a hatalom is. Nem véletlen, hogy a mágnás arra törekedett, egy-egy táj tekintélyesebb nemeseit nyerje meg magának. A kisebb birtokosoknak ugyanúgy voltak szolgálattevôik, miként a nagyuraknak, a szolgálattevôket pedig kisebb nemesek szolgálták. Egy-egy tekintélyes nemes elegendô volt tehát ahhoz, hogy a mágnás szavára egész megyék figyeljenek.

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

A szolgálatba állás ünnepélyes keretek között történt. 1474-ben Szentgyörgyi és Bazini Gróf Zsigmondnak az óvári kápolnában ketten fogadtak hûséget. Megfogadták, hogy uruk ellen sem szóval, sem tanáccsal, sem tettel nem vétkeznek, hanem minden erejükkel a javát fogják szolgálni. Természetesen az úrnak is voltak kötelességei. Vállalnia kellett, hogy megvédi familiárisát és annak családját, gondoskodik árváiról. A feleket a kölcsönös hûség kapcsolta össze. A szolgálat révén a szegényebb család valamely tehetôs fôúrban patrónusra talált. Nem véletlen, hogy ha valaki máshová szegôdött, nem feledkezett meg korábbi uráról. Az sem szokatlan, hogy a kapcsolatnak, amit egy meghatározott idôre szóló szerzôdés pecsételt meg, csupán valamelyik fél halála vetett véget, s a fiúk az apák helyébe léptek. Tegyük hozzá, a feudális világban nagyon ki volt szolgáltatva az, aki nem támaszkodhatott patrónusra. A 15. században a nagyurak a királyi udvar mintájára saját udvart tartottak, kiterjedt udvartartással. A legtekintélyesebb nemesek vezetô pozíciókra számíthattak. Ôket állította a mágnás az uradalmai élére, ôk lettek asztaltársai, tanácsosai. Újlaki Miklós végrendeleténél nyolc vezetô embere töltötte be a tanúk szerepét. A fôúr kicsiny fiát tanácsra bízta, amelyben a legtekintélyesebbek kaptak helyet. A 16. század elején, Corvin János halála után a leánya és Szapolyai György között tervezett házasságot vezetô emberek tárgyalták meg. Mások alacsonyabb hivatallal voltak kénytelenek beérni. Sok olyan akadt, akit akkor szólított ura, amikor bandériumát hívta egybe. A fôúri szolgálatban az ügyes ember szép karriert futott be. Újlaki Miklós udvarában egy familiárisa apródként, kamarásként kezdte, majd tárnokmester, azaz a fôúr kincstartója lett. 1468-ban ô irányította az újlaki várat. A pálya különösen akkor lett sikeres, ha valaki a király szolgálatába tudott átlépni. A fônemesi környezet valóságos iskola volt, ahol az ifjú elsajátította mindazokat az ismereteket, amelyeknek késôbb hasznát vehette. Nézzük, az újabb kutatások fényében miként alakult Hunyadi János pályakezdése. 1420-ban Ozorai Pipo környezetében kezdte apródéletét. Majd Lazarevics István szerb despota szolgálatába szegôdött, ahol jövendô neje családjával, a Szilágyiakkal ismerkedett meg. A despota halála után a Csákyak (egyikük erdélyi vajda) udvarába ment. 1430 táján Újlaki István macsói bán környezetében találjuk, ahol a család késôbbi nagy hatalmú tagjával, Miklóssal szolgált együtt. Ezután Zsigmond szolgálatába lépett, hogy aztán két esztendôt a milánói herceg mellett vitézkedjen. Hazatérve Tallóci Frank következett, aki fivéreivel a déli határ védelméért volt felelôs. A ragúzai eredetû fôúr megszerette Hunyadit, aki élete végéig apjaként nézett fel rá. Végül megint Zsigmond királyhoz ment. Mondhatni, a kor minden fontos szereplôjével megismerkedett ezekben az években. A familiárisok természetesen nem ingyen vállalták a familiárisi köteléket. Számukra ez a megélhetést, a vagyon gyarapítását jelentette. Az 1470-es években az egri püspök birtokainak háromnegyedét fizetésül a familiárisok kapták. Járt nekik élelem, olaj, abrak a lovaknak s persze pénz. A Jaksics Demeter haláláról (1487) szóló magyar nyelvû énekben méltán kesereghetett a meggyilkolt

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

fôúr szolgálattevôje: „Gondom nekem Jó nagy Isten, mastan nem volna, / feleimnél tisztességöm, tudom nagy volna, / hogy az én szolgált uram meg nem holt volna.” Az a patriarkális viszony, ami az úr és familiárisa kapcsolatát hajdan jellemezte, századunk végén kezdett átalakulni. Hogy valami történt a társadalomban, arra az elnevezés megváltozása is utal, hisz a familiárist a servitor (szolga) szó váltotta fel. Feltûnô, hogy a szerzôdés egyre gyakrabban egy-egy esztendôre szólt már, s többnyire pénzt fizettek. Az ilyesmi növelte a szolgálattevô szabadságát. Ez a tény abban is kifejezôdött, hogy a nagybirtokos egyre kevésbé tudott familiárisa felett törvényt ülni, legfeljebb csak akkor, ha szolgálattevôje ellene vétkezett. A viszony kezdett eldologiasodni, még ha a régi formák meg is maradtak. 1507-ben például a Gyula vidékére vetôdött horvát nemes keresztény hitére, emberségére s becsületére fogadta, hogy ama sok jótéteményért, amit Corvin János özvegyétôl kapott, s a neki ajándékozott Zaránd megyei falvakért élte fogytáig fogja úrnôjét, illetve leányát (amíg férjhez nem megy) szolgálni. Kikötötte azonban, hogy fivérei és örökösei erre nem kényszeríthetôk. Fizetségül neki is készpénz járt. Mások az özvegytôl a pénz mellett gabonát, szénát, élelmet kaptak. A familiaritás megváltozása segít bennünket abban, hogy megfejtsük a Jagelló-kor politikai küzdelmeit. Burgio pápai legátus úgy jellemezte a nemességet, hogy egy részük otthon gazdálkodik, s nem törôdik a politikával. Többen a nagyurak zsoldjában a végeken harcolnak, s azt teszik, amit patrónusaik parancsolnak. Másokról azt írta, hogy politizálnak ugyan, ám a nagyuraktól függnek. Bár a nemesek uraiktól függtek, az országgyûlések mégis hangosak voltak az elégedetlenkedôktôl. Az ilyesmi csak úgy képzelhetô el, hogy a tehetôs familiáris egyre lazább szálakkal kötôdött urához. Akadtak olyan megyék, ahol egyik nagybirtokos sem jutott túlsúlyra, s a nemesek szabadabban élhettek. Hogy ura famíliájában ki milyen helyet foglalt el, társadalmi helyzetétôl függött. A vitézlôktôl az egytelkesekig Monoszlói Csupor Pál szlavón bán gyermekei 1433ban Zsigmondot kísérték Rómába, a császárkoronázásra. Egyikük püspök lett, másikuk utóbb Hunyadi János kormányzó szolgálatába állt. Thuróczi Benedek ugyancsak Zsigmond udvarában kezdte pályáját, majd Cillei Ulrik familiárisa lett. Mátyás bárói pozícióba emelte, hisz ajtónállómesterré tette. Fia a század végén ugyancsak báró lett, mert a pohárnokmesteri tisztet töltötte be. A 15. század végén s a 16. század elején Batthyány Boldizsár számos urat szolgált, miközben a királyi tanács köznemesi ülnöke, pedig legalább 600 portája volt. Fia, Ferenc már szlavón bánként vett részt a mohácsi csatában. E rövid életrajzok arról a társadalmi rétegrôl tanúskodnak, amely a mágnások és a megyei köznemesek között helyezkedett el, s elôkelôknek nevezték ôket. A 15. század elején az Anjou-korban szokásos mester (magister) megszólítást új címzés váltotta fel: a vitézlô (egregius). A vitézlôket ott találjuk a királyi udvarban. Akinek a neve elé ezt a szót illesztették, úgy

326

tartották, alkalmas arra, hogy lovag legyen. 1522-ben azt mondták, rézsarkantyút csak az hordhat, akit a király lovaggá ütött, vagy aki a végvárakban harcol. A címzés ennek megfelelôen igen különbözô embereknek járt ki. A kutatás bebizonyította, hogy az elôkelôket s ama mágnásokat tisztelték még meg a vitézlô jelzôvel, akik nem lettek bárók. Ugyanígy alkalmazták az ispánokra, a bárók gyermekeire és a királyi udvartartás tagjaira. Vagyis olyanokra, akik vagyonuk révén az átlagos megyei nemes szintje fölé nôttek. Ám az is kitûnt, hogy a várnagyoktól, a királyi sereg tisztjeitôl, a kancellária vagy a pénzügyigazgatás vezetô tisztségviselôitôl sem tagadták meg ezt a megszólítást. Pedig eme személyek között szerény vagyoni helyzetûek is akadtak. Hogy mégis kijárt nekik a vitézlô cím, azt nemcsak azzal magyarázhatjuk, hogy rangjuk kívánta ezt meg. Arra is gondolhatunk, a társadalom ezzel fejezte ki, hogy az illetô hivatala révén bejuthatott azok közé a vagyonosak közé, akik születésüktôl fogva megkapták a vitézlô megszólítást. Ahogy azonban a mágnások mindinkább elkülönültek a náluk szerényebb vagyonnal rendelkezôktôl, az elôkelôktôl, mind ritkábban szólították a mágnásfikat így, és a címzés egyre inkább jól körülhatárolható társadalmi réteg rangját fejezte ki. Azokról van szó, akiket egyébként elôkelôknek neveztek. Nem voltak sokan. Egy a 16. század második évtizedébôl származó híradás szerint megyénként tán két család. Ugyan az egyes családok között jelentôs különbségek alakultak ki, ám nagybirtokosoknak tekintették ôket. Igaz, vagyonuk alapján jócskán a nagyurak mögött maradtak; 400-700 telket, 1-2 várat, esetleg oppidumot mondhattak magukénak az idetartozó családok. Helyzetüket azonban akkor látjuk világosan, ha megnézzük, hogy milyen vagyoni viszonyok között élt a nemesség utánuk következô rétege. Ezt a csoportot a 10-200 jobbágytelkesek alkották, akiknek a birtokán hiába keressük a várost, a vámot. Várra sem futotta nekik, igaz, malomból, kocsmáltatásból remélhettek hasznot. A vitézlô réteg tehát átmenetet képezett a nagyurak és a szegényebb nemesek között. Birtokosztály (vagyis a birtok felosztása), családi szerencsétlenség (pl. török fogság) a fôúri családot hamarosan a nála szegényebb elôkelôk közé sodorta, míg hasonló okok az elôkelôt taszíthatták a megyei középbirtokosok közé. Ugyanazon a családon belül akadt bárói és köznemesi ág (például a Perényieknél). A vitézlôknek a nemesség különbözô rétegei között elfoglalt helyét tükrözik a házassági kapcsolatok. Mágnás és vitézlô egyaránt bejutott a királyi udvarba, s nem meglepô, hogy a mágnásfiú a nála kisebb vagyonú elôkelô leányát vette feleségül. Ugyanakkor a vitézlôk rokonságában szép számmal akadtak szerényebb vagyonú megyei középbirtokos családok. Többnyire természetesen a férfiak ugyanabból a társadalmi rétegbôl választottak maguknak feleséget. A rokonság szálai behálózták az egész országot. Ha az érdek úgy kívánta meg, a felföldi birtokos az alkalmas feleséget Szlavóniában találta meg. Ebbôl az is következik, hogy a réteg tagjai ismerték egymást – az udvarból, az országgyûlésekrôl s a folytonos szolgálat okán. A vitézlôk egyike-másika bárói méltóságba került, ám ha vagyont nem sikerült gyûjteni hozzá, aligha re-

A

mélhette, hogy utódainak valamelyike ismét magas polcra fog kerülni. A 15. század elején két Berzeviczy lett báró. Egyikük Zsigmond tárnokmesterségéig, a másik néhány esztendôvel késôbb a királynéi ajtónállómesterségig vitte. Mátyás a Hunyadi család több vezetô familiárisából csinált bárót, ám amikor birtokot kellett adományozni, szûkmarkúnak bizonyult. Így történt, hogy a Berzeviczyekhez hasonlóan a nagy királyunk által felemelt személyek közül kevesen lettek mágnások, a többség megmaradt ebben a rétegben. Sokuk életútja azt mutatja, váltogatták a királyi udvart, a nagyúri szolgálatot, hogy aztán esetleg bárói tisztségbe kerüljenek. Szívesen fogadták ôket a mágnási udvarokban, ugyanis tekintélyük – mint említettük – emelte az arisztokrata hatalmát. De azt is megtehették, hogy sehol sem vállaltak szolgálatot, hanem otthon gazdálkodtak. A köznemesség vezetôit eme társadalmi réteg tagjai között kereshetjük, hiszen ez a szerep nem volt idegen tôlük. Az 1440-es és 1450-es évek országgyûlési kiadványain olyan személyek neveit olvashatjuk, akik közéjük tartoztak. Ôk jól ismerték az országot, ôk tudtak a legjobban hangot adni a köznemesi igényeknek. Tán azért is, mert családjuk tagjai járatosak voltak a hazai jogban, szép számban akadtak közöttük tanult emberek. A már említett 1498. évi törvény megnehezítette a társadalmi mobilitást, az elôkelôk kihullottak a fôurak közül. Ám az ország kormányzásából – néhány kivételtôl eltekintve – továbbra sem maradtak ki. Az 1498as esztendô országgyûlési végzéseinek egy másik cikkelye ugyanis arról intézkedett, hogy a curia köznemesi ülnökeinek a felét (szám szerint nyolcat) meg kell hívni a királyi tanács üléseire. Midôn az ülnökök listájára pillantunk, jól ismert vitézlô rangú személyek nevét fedezhetjük fel, vagyis a rendelkezés jószerivel nekik kedvezett. A köznemesi tanácsosok között azonban olyanok is akadtak, akik a megyei középbirtokos családokból származtak. Ebben a nagy létszámú rétegben változatos vagyoni viszonyokat találunk, hisz az egy, esetleg két faluban 10-30 telket birtokló nemestôl egész a 200 telkesekig terjed a skála (nem szólva azon kevesekrôl, akiknek ennél több adatott meg). A gazdagabbak javai nem korlátozódtak egy megyére, s némelyikük remélhette, hogy kis szerencsével a vitézlôk közé kerül. Nem volt lehetetlen a vállalkozás, hisz csupán olyan pozíciót kellett szerezni, amivel vagyonát gyarapíthatta. Idézzük fel Török Imre alakját. Családja középbirtokos volt Somogy megyében. Apja vezetô familiárisként megjárta több úr udvarát. A vagyon közben egyre gyarapodott. A fiú Mátyás egyik elôkelô emberének, Parlagi Györgynek a leányát vette nôül. Corvin János szolgálatába lépett. Kölcsönökkel segítette a herceget, s így lassanként nagybirtokossá vált. Ura halála után nándorfehérvári bán lett, a birtokok mellé örökös bárói rangot kapott Ulászlótól. Az oszmánok ellen harcolva esett el. Az ô fia volt az ifjúkori olvasmányainkból jól ismert Török Bálint. A középbirtokosokat nagy vagyoni különbségek választották el egymástól. E társadalmi csoport közös vonása volt, hogy tagjainak élete jobbára megyéje, illetve a szomszédos megye területén zajlott. Rokonságuk csak ritkán nyúlt túl a szülôföld határain. Megyei

N E M E S I

V I L Á G

alispán, alkalmanként szolgabíró, különbözô ügyekben eljáró megyei ember került ki a soraikból. Nem vonhatták úgy ki magukat a fôurak befolyása alól, mint azt a vitézlôk megtehették. Természetesen akadt közöttük is egy-egy tehetséges ifjú, akinek sikerült feljebb emelkednie. Jó példa erre Zrednai (Vitéz) János, aki szerény vagyonú szlavóniai nemesi családban látta meg a napvilágot, majd fényes karriert futott be. A középbirtokosok a nagybirtokosok familiárisaiként egészítették ki birtokaikból származó jövedelmüket. A fôúri szolgálatban eljuthattak a várnagyságig. Sokszor a végvárakban vállaltak katonai szolgálatot. Szûkebb pátriájukban hangadónak számítottak, esetleg országgyûlési követ, 1498 után királyi tanácsi ülnök lehetett belôlük. Az ô érdekeiket szolgálta, hogy függetlenségük biztosítása miatt a tanácsi ülnökök 1507-tôl fizetést kaptak. Nagy szerencsével egyesek a királyi udvar tagjai lehettek, nem számítva természetesen Pest megyét, hisz a fôváros körüli nemesség az aula alsóbb szolgálattevôi között képviseltette magát. A nemesség legnagyobb tömegét a kisnemesek alkották. 1464-ben Mátyás király úgy intézkedett, hogy akinek 10 portánál többje van, minden 10 telek után egy lovast köteles magával vinni a hadjáratra. Azoknak azonban, akiknek 10 telkük vagy ennél kisebb vagyonuk van, elegendô, ha maguk vonulnak hadba. Az uralkodó rendeletét követve itt húzhatjuk meg a kisnemesség határát. Közülük azokat, akik csupán 1-5 jobbágyportát mondhattak a magukénak, törpebirtokosoknak tekinthetjük. A nemesi társadalom alján azokat találjuk, akiknek a vagyona mindössze a saját telekbôl állt. Mátyás az egytelkeseket nem kímélte, hisz uralkodása végén adófizetésre kötelezte ôket. Általában az állami adó felét kellett leróniuk. Az egytelkes nemesek falvai sûrûn egymás mellett sorakoztak egy-egy megyében. Volt, ahol a számuk különösen magasra emelkedett. Veszprém megyében 430, Zalában 700 család élt.

A nemesi társadalom rétegzôdését nehezen tudjuk számokkal illusztrálni. Ha a mágnásokat és az elôkelôket leszámítjuk (200-300 családról lehet szó), 60006500 család alkotta a birtokosokat, míg az egytelkes háztartások számát ennek a duplájára tehetjük. ôk mintegy 83-84 ezren lehettek, ez az összes lakosság 2,8%-ának felel meg. Velük szemben a birtokosok együttes lélekszáma 45 000 fôre becsülhetô (1,5%). A nemesség tehát a lakosságnak 4,3%-át alkotta. Megyék szerint nagy különbségek lehettek. Álljon itt példaként egy fôként kisnemesek lakta megye, Veszprém. Itt a nemesek több mint 80%-át az egytelkesek tették ki. Törpebirtokos 61 volt. Rajtuk kívül még 12 kisbirtokos számolható össze, akik 6-10 telek jobbágyától kapták az adót. A középbirtokosok száma mindössze 26 háztartást (4,9%) tett ki. A kis- és középbirtokosok kezén a jobbágytelkek alig harmadát találjuk, míg a nagyuraké volt a telkeknek több mint 60%-a. Ha arra gondolunk, hogy a nemes egy-egy jobbágytelekbôl évente 1-3 forintnyi bevételre számíthatott, elképzelhetô, hogy a nemesi név ellenére milyen szerény körülmények között éltek azok, akik a nemességnek az alsó rétegében foglaltak helyet, ám a középbirtokosok jó része sem dúskált a javakban. (Igaz, a jobbágyság tömegei csak álmodni tudtak a szegény nemes jövedelmérôl!) A nemesek egyetlen telek bevételérôl sem mondhattak le. A Csallóköz egyik kisnemesi rokonsága például 70 esztendeig pereskedett hiába azokkal, akik 18 holdnyi telküket jogtalanul elvették. Nem csodálható, ha a kisnemes mesterségre adta a fejét vagy az eke mögé állt. Ilyen jövedelmek mellett sokuknak alig került fegyverre. Összehasonlításképpen megemlítjük: Nagybánya város plébánosa évente 70 forintot kapott. A nemesek tömegeinek az élete a rokonok között telt el. Ha valaki közülük szolgálatot vállalt, a többség otthon maradt. Az atyafiságot a közös vagyon tartotta össze, amely az ôsiség elve alapján szállt egyik nem-

ANDREAS NUNZER (MÛKÖDÖTT: 18. SZÁZAD KÖZEPE):

Allegória Hunyadi János alakjával Rézmetszet. 1746

327

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

zedékrôl a következôre. A magyar öröklési jog lehetôvé tette, hogy a fiúk felosszák az atyai örökséget. Ha valaki fiú örökös vigasza nélkül halt meg, javai legközelebbi rokonára háramlottak. Ez a jogrendszer ellentmondásosan hatott a család helyzetére. Ha sok fiúgyermek született, s élte meg a felnôttkort, a birtokosztály a gazdag család helyzetét is megrendítette. Ugyanakkor a magas halandóság miatt bármikor megtörténhetett, hogy a vagyon ismét egy kézben egyesült. Ilyen körülmények között az elszegényedôk sem veszítették el társadalmi presztízsüket. Ehhez az elônyös házasságok sem jöttek rosszul. Amit az atyafiságok házassági stratégiájáról eddig tudunk, arra utal, hogy a nemesek ugyanabból a társadalmi körbôl választottak párt. Gyakori eset, amikor a rokonságot két atyafiság úgy erôsítette meg, hogy az újabb nemzedék tagjai ismét összeházasodtak. Ugyanakkor tény, hogy a magyar öröklési jog szerint a leányok birtokot nem hoztak a házasságba, csak pénzt, hozományt. A család ezért kevés figyelmet fordított arra, hogy a nagyanyák, ükanyák neve fennmaradjon. Említettük már, hogy századunkban mint szaporodtak el a puszta telkek a falvakban, mennyire vonzották a fejlôdô városok a jobbágyokat. Beszéltünk arról is,

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

hogy a jobbágyság egy része elszegényedett. Mindennek a kárvallottjai nem a nagybirtokosok, hanem a szegényebb nemesek lettek. Megnövekedett igényeiket mind kevésbé tudták a szokásos járadékokból fedezni. Miközben a legtöbb nemes szerényen élt, volt számos olyan jobbágy is, aki szép vagyont gyûjtött össze. Érthetô, ha a kis- és középbirtokos nemesség a 16. század elejére a szabad költözés jogának mind kérlelhetetlenebb ellenzôjévé vált, s mind nagyobb ellenszenvvel tekintett a jobbágyságra. A nemes a szegénység ellen egyrészt úgy védekezhetett, ha nem osztotta fel az öröklött vagyont, hanem a rokonok együtt gazdálkodtak, egy kenyéren éltek, és esetleg az egyik fiúnak az egyházi pályát szánták. Másrészt megyei tisztség, a szolgabíróság is hozott valamit a konyhára. Megfigyelhetô, hogy ezt a tisztséget sokszor a szegényebb nemesek vállalták. A hagyományos módszerek mellett a 15. században – különösen korszakunk végén – felértékelôdtek más kereseti lehetôségek is. Említettük, a familiáris mindinkább pénzt várt. A familiáris szolgálat egyik válfajának számított az, ha valaki ura bandériumában katonáskodott. Sok pénzt nem remélhettek (a 16. század elején jó esetben esztendônként 14-16 forint), de harc idején több zsold dukált.

LÖSCHINGER HUGÓ (1875–1912):

A nándorfehérvári ütközet Színes litográfia. 1913

328

Katonáskodni a király seregében (pl. Mátyás zsoldos serege) vagy a végvárakban is lehetett. A lovas zsoldos havi 3, a gyalogos 2 forintot kapott. A végvárakban kevesebbet kerestek, bizonytalanabbul jött a fizetség. Ám szerencsés esetben itt is megszedhette magát valaki. A Somogy megyei birtokosnak, Perneszi Ferencnek 16 éves kora óta végvári csaták töltötték ki az életét. Túlélte Nándorfehérvár 1521. évi ostromát. A háborúskodás annyit hozott a konyhára, hogy 400 forintot kölcsönzött az öccsének. Jellemzô, hogy mire kellettek ezek az aranyak: fegyverre, páncélra. Az a nemes, aki tanult, és jól ismerte az ország jogrendszerét, biztos megélhetésre számíthatott. A 15. század végén egyre nagyobb becsülete lett az írástudásnak, a latin nyelvnek, s ezért mind többen látogatták az iskolákat, s – akik tehették – fogadtak házi tanítót. A fôvárosban mûködô törvényszékek, kincstári hivatalok, megyék, hiteleshelyek, fôúri uradalmak várták a képzett embereket. Egy számítás szerint legkevesebb 700 álláshelyre jelentkezhettek. Nem feledkezhetünk meg végül egy igazán jövedelmezô szakmáról, az ügyvédségrôl sem. Az alkalmankénti prókátorral szemben a 15. század második felében fokozatosan egyre többen választották ezt hivatásul. Ez a szakma latintudást, jogi ismere-

A

N E M E S I

V I L Á G

J. SIBMACHER:

Nándorfehérvár ostroma 1521-ben Rézmetszet

teket kívánt meg. A jogtudást legkönnyebben a curiában lehetett megszerezni. Gyakornoki, jegyzôi évek után vállalkozott az ügyes ember az ügyvédkedésre. Aki megmaradt a curiában, az sem járt rosszul. Különösen akkor nem, ha az irodákat vezetô ítélômester pozíciójába jutott. Bírságpénzekbôl s másból itt is „csurrant-cseppent”. Werbôczy István egész karrierjét, vagyonát a tudásának köszönhette. Eljutott a legmagasabb tisztségekbe, királyi személynök, késôbb pedig nádor lett. A 15. század utolsó harmadában tûntek fel az üzletelô nemesek. Mint írtuk, borral, állattal kereskedtek, kihasználták a nemesi vámmentesség elônyeit, fejtörést okozva polgárnak, parasztnak egyaránt. Érdemes megvizsgálni, kik foglalkoztak üzleteléssel. Ez a tevékenység nem vált sokak megélhetési forrásává. Olyanok kereskedtek sikerrel, akiknek nagyobb birtokuk volt, uraik vezetô familiárisaiként nagyobb jövedelemre tettek szert, azaz elég tôkével rendelkeztek a vállalkozáshoz, s többet láttak a világból. Megint a vitézlôk, illetve a megyei középbirtokosok egyike-másika tûnik a szemünkbe. A királyi tanács némelyik köznemesi ülnöke sem vetette meg ezt a gazdagodási lehetôséget. Úgy látszik, hogy ôk alkották a nemesi társadalom legmozgékonyabb részét, miképpen a rendi érdekek következetes szószólói is közülük kerültek ki. A vártól az udvarházig Ahogy a nemesi társadalom nem volt egységes, úgy tért el egymástól a gazdag és a szegény élete. Az egytelkesek ugyanúgy éltek, mint a jobbágyok, míg a mágnásoknak a királyi udvar mutatott példát. A század folyamán az életkörülmények javultak. Mondanunk sem kell, a lakályosabb vagy erôsebb vár, a jobb ruházat, a pompa költséges mulatság volt. A 15. században a nagyurak hatalmas birtokaik egyik vagy másik helységét rezidenciává építették ki. Itt élt családjuk, országos ügyekbôl, hadjáratokból ha-

zatérve itt pihentek meg, s haláluk után ezen a helyen temették el ôket. Innen igazgatták uradalmaikat, ide kellett az ország minden pontjáról a bevételeket szállítani. Ez nem volt kis feladat, ha arra gondolunk, hogy a Szapolyaiak központjukat elôbb Szepesvárott, majd Trencsénben alakították ki, míg a kiterjedt Újlaki-birtokhálózatot a szerémségi Újlakból kormányozták. Mind a három helység az ország szélein feküdt. A levéltár, a kincstár is többnyire a központba került. A Perényiek például biztonságosabbnak vélték a fôbb útvonalaktól távol fekvô s valóban szinte bevehetetlen füzéri várukat. A nagyurak fontosnak tartották, hogy mind a rezidenciát, mind pedig a többi uradalmi központot hatalmukhoz illôen építsék ki. Arra törekedtek, hogy lakhelyük ne távol, hanem birtokaik valamely forgalmas oppidumában legyen. Mindennek azt kellett sugároznia, hogy itt nagyúr lakik. Hunyadi János Vajdahunyadot bôvítette lovagvárrá. 1440–50 között épült fel a palota és a várkápolna. A déli szárnyon egymás fölé két hatalmas terem került. Eme épületszárny megtervezésekor valószínûleg Zsigmond budai palotája szolgált mintául. Mások a 15. század elsô felében a kényelmetlen várakból kiköltöztek, kényelmesebb lakhelyet építtettek maguknak. Újlaki Miklós így építtette fel a Vértesben fekvô Bátorkô helyett a mai várpalotai kastélyát. Ozorai Pipo székhelyén, Ozorán a nemesi udvarház helyén épített szép erkélyes várkastélyt, amelynek négyszögletes belsô udvarára erkélyes folyosó nézett. Ozora akkor még falunak számított, ám ô – hogy lakhelye fényét emelje – kiváltságokat járt ki a számára, oppidummá tette. Ozorai Pipo – s még néhányan – nem rezidenciájukon temettették el magukat, hanem különleges királyi kegy engedte meg nekik, hogy a székesfehérvári koronázó egyházban, királyok szomszédságában találjanak végsô nyughelyet. Érdekes jelenség, hogy 1450 után mintha felértékelôdtek volna a várak, legalábbis azok, amelyek kényelmesebb életfeltételeket kínáltak. Szapolyai István Szepesvárt építette méltó lakhellyé, Perényi Imre a 16.

329

század elején Siklóst bôvítette. Ugyanakkor mások kastély építése mellett döntöttek. A kenyérmezei gyôztes hadvezér, Báthori István s unokaöccse, György a 15. század végén építtetett kastélyt Nyírbátorban. Az emeletes palotát fal vette körül. Zala megyében, Szentgyörgyön ugyanebben az idôben egy másik fôúri család, a Bajnai Both emelt várkastélyt. Négytornyú emeletes épület készült el, ahol a kapu fölött elhelyezett címer hirdette, ki itt az úr. Az építményt fazsindely fedte. A nagyterem a keleti szárnyon kapott helyet. A mesterek a földszintet a gótika, az emeletet a reneszánsz stílus szabályai szerint építették. Az udvart téglával borították. A rezidenciához hozzátartozott valamely szerzetesrend kolostora. A mi korszakunkban a pálosok és a ferencesek voltak a legnépszerûbbek. Midôn Kapisztrán János 1456-ban meghalt, Újlaki Miklós Újlakon temettette el, s rögvest megtette az elsô lépéseket, hogy a kiváló férfiút szentté avassák. A szent ember nyughelye hamarosan búcsújáró hellyé változott, amit messze tájakról kerestek fel a gyógyulást remélô betegek. A mágnásoknak gondjuk volt arra, hogy az ország fôvárosában is legyen házuk. A Garaiak több házzal büszkélkedhettek Budán. Az egyikben a kapu két oldalán boltok, pincék voltak találhatók. A nagyobb s kisebb lakószobák, a nagyterem, a konyha és a kamrák az emeleten helyezkedtek el. A legszebbnek a második emeleti festett falú nagytermet s a kápolnát tartották. Ugyan az elôkelôknek is volt váruk, ám a szerényebb kastélyra inkább futotta a pénzükbôl. Vár és kastély emeléséhez egyaránt királyi engedély kellett. A kastély fából vagy kôbôl egyaránt készülhetett. Ugyan bástyák, pártázatos falak s árok vette körül, és több helyütt találunk tornyokat, mégsem volt olyan erôs, mint egy vár. A gazdagabbakkal ellentétben a szegényebbek földszintes épületben laktak. Egy-egy nemesi lakhely fényét emelte a kert, ahol gyógynövényeket, virágokat termesztettek. Néhol már kerti lakokat is ácsoltak. A késôbbi események ismeretében meglepô, hogy az ország belsejében kevés gondot fordítottak a komoly erôdítések kialakítására. Úgy tûnik, senki sem gondolta komolyan, hogy a mátyási végvárrendszer egyszer nem fogja bírni a nyomást. A középbirtokos nemes igazi lakhelye a palánkkal körülvett udvarház volt, amely több helyiségbôl állt. Ez is hol fából, hol pedig téglából vagy kôbôl épült. Olyasfélének képzelhetjük el ezeket az építményeket, mint amilyent az elôkelôek közé tartozó Tari Lôrinc építtetett századunk elején Taron. Itt 31×7 méteres, kétszintes épületet emeltek, ahova kôkeretes ajtón lehetett belépni. Az elsô helyiséget hálóboltozat fedte. A földszinten az ablakkeretek fából készültek, az emeleten kôkeretes ablakokat faragtak. A Trencsén megyei Kutason a földesúr a 15. században emeletes kúriában lakott, amelynek két sarkára tornyot ragasztottak. Egyszerûbb kúriát osztottak meg 1486-ban a Dobók az Ung megyei Ruszkán: tornác, lakószoba, ágyasház, pince. Másutt a lakószoba nem is kôbôl, hanem fából épült. A kisebb kúria mellôl sem hiányozhatott a kerítés. Erdélyben a nemesi udvarházak többsége még fából épült. Csupán az 1460-as évektôl szaporodtak meg errefelé a kôépületekre vonatkozó adatok.

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

Vajdahunyad vára 1735-ben

A nemes lakhelye templomába vagy a családi kriptába temetkezett. Sokan csendes kolostorokat választottak végsô nyugovóhelyül. Az elhunytra díszes sírköve emlékeztetett, amelyen páncélba öltözött alakját mintázta meg a mûvész. A 15. és a 16. század fordulóján készült sírköveken már felfedezhetô a reneszánsz hatása. A lakhely mellett az öltözködés, az ékszerek fejezték ki tulajdonosuk gazdagságát, hatalmát. Bár a királyi udvarban hódított az itáliai s nyugati módi, a magyar szokásokról sem szívesen mondtak le. A hosszú haj, hosszú szakáll már messzirôl jelezte a magyar embert. Az olaszos, rövidre szabott ruhák még Mátyás uralkodása idején is csak lassan hódították meg honfitársainkat. A Zsigmond királyt nyugati útjaira elkísérô magyarok sokat tettek a külföldi divat hazai megho-

nosításáért. Így terjedt el a kaftán helyében a dolmány, majd a harisnya, amit a térd alatt szalaggal kötöttek el. A férfiember inget, nadrágot, dolmányt hordott, efölé mentét vagy subát vett fel. Az elôkelôk subája szôrmével bélelt hosszú palást volt, amit prémgallér tett még melegebbé. Az elôzô évszázad hosszú, hegyes lábbelije fokozatosan kiment a divatból. A cipô elejét most egyenesre alakították ki. A csizma a 15. század derekán török hatásra tûnt fel. A kor a megnyújtott nôi derekat kedvelte. A rokolya vagy szoknya egybeszabott öltözék volt, ahol a derék a mell alatt kezdôdött, s a ruha teljesen elfedte a lábat. A nôi ruhát mély nyakkivágásúra szabták, ám alatta inget hordtak. A 15. század elején a szûk ujjú ruhát bôvebbre cserélték fel, amely alól elôvillant az ingváll. A hideg el-

330

len palástot öltöttek fel, amit felül boglárral, csattal fogtak össze. A palástot prémmel díszítették. A hajadon leányok kivételével a fejet fátyol vagy fôkötô borította be. A ruhanemû anyaga sokszor igen sokat ért. Drága külföldi posztó, aranybrokát, selyem, bársony került a szabóhoz, attól függôen, ki milyen gazdag volt. A ruházatot különbözô arany és ezüst ékszerek díszítették, az ujjra ékköves gyûrût húztak. Az arisztokrata Drágffy Mária 1516-ból származó magyar nyelvû kelengyelajstromában olyan tárgyakról olvashatunk, mint gyöngyös nyakravaló (52 darab), aranyfüggô, köves nyakbavetôk, amelyekben rubin volt, nagyobb s kisebb aranykeresztek, gyémánttal, smaragddal, rubinnal díszített aranygyûrûk stb. stb. Az egyik gyûrûbe emberfejet véstek. Az általános háztartási eszközök cserépbôl készültek, ugyanis az üvegtárgy ritka dolognak számított, az ónedények pedig a 15. század végén terjedtek el. Gyakran találkozunk arany- s ezüstedényekkel. Az elôbb idézett arisztokratalajstromban se szeri, se száma a kisebb-nagyobb kupáknak. Azt is megtudjuk a listából, melyik mennyit nyomott. Némelyiknek a súlya elérte az egy kilót. A tehetôs középbirtokos Tomori Pál kolostorba vonulása elôtt (1520) összeírta javait. 4000 aranya, másfél ezer forintnyi aprópénze mellett 4 aranykupát, 8 ezüsttálat, 2 kis ezüst tormástálat, 12 ezüsttányért, egy mosdókorsót ezüstmedencével, 11 szônyeget, 5 új pajzsot, 10 nyestet, egy alul nyestbôrrel díszített bársonysubát, 2 barna, ökörszarvból készített, tiszta nemes kürtöt vettek magyar nyelven jegyzékbe. A lakást asztal, székek, ágy és bútorként használt ládák tették otthonossá. A 15. század második felében tûnt fel a szekrény, a helyiséget pedig az elôkelô helyeken kályhával fûtötték. Ugyan az ablakok beüvegezésére a 15. század elejétôl a jómódúak gondot fordítottak, ám a legtöbb helyen olajos papírt, lantornát (szárított marhabendôhártya) alkalmaztak. A hideg ellen egyszerûen bezárták a fatáblákat.

A templomok és kolostorok világa Az egyházi rend „…szent koronánk tekintélyébôl és királyi hatalmunk teljességébôl következôen akarjuk, kijelentjük, szentesítjük, elhatározzuk… hogy egyetlen bullás – ti. aki apostoli felhatalmazással avagy bármilyen más felhatalmazás alapján, de nem a mienk alapján jár el – se legyen képes és ne merészeljen a mi külön (esetenkénti) hozzájárulásunk és beleegyezésünk nélkül bármiféle egyházi javadalmakat… elfogadni, elnyerni…” A fenti szavak Zsigmond királyunk nevezetes, placetum regium néven ismertté vált rendelkezésébôl származnak. Az uralkodó megtiltotta, hogy beleegyezése nélkül a szentatya rendeleteit kihirdessék, pereket Rómába vigyenek. Az 1404. április 6-án kiadott oklevél idézett részlete pedig nem kevesebbrôl szól, mint arról, hogy királyi engedély nélkül a pápa Magyarországon nem élhet jogával, azaz nem nevezhet ki senkit egyházi tisztségbe. Bár a kánonjoggal ellenkezett, az intézkedést 1417ben elfogadták a konstanzi zsinaton jelen lévô bíborosok. A pápák ugyan a rendelkezést sohasem szentesítették, ám a gyakorlat mégis úgy alakult, hogy az egyházfô azt erôsítette meg, akit a magyar uralkodó javasolt. Nálunk a rendeletbôl szokás lett, és Werbôczy már általános szabályként írt róla. Ezt a jogot nevezzük államfôink fôkegyúri jogának. A nagy horderejû intézkedést közvetlenül az váltotta ki, hogy a pápa Zsigmond ellenlábasát, Nápolyi Lászlót támogatta. Magyarországon azonban már korábban berzenkedtek amiatt, hogy a szentatya külföldieket nevezett ki hazai egyházi javadalmakba, és a magyarok háttérbe szorultak. Így az intézkedés az itthoni papságnak kedvezett. Egyúttal az uralkodó arra kapott lehetôséget, hogy a papok szolgálatait ezen a módon jutalmazza, illetve neki tetszô személyeket nevezzen ki egyházi méltóságokba. Ugyan a világi társadalomtól a jog is elválasztotta azokat, akik Isten szolgálatára szánták életüket, mégsem beszélhetünk egységes társadalmi csoportról. Közülük a prelátusok, azaz a fôpapok emelkedtek ki. Ôk képviselték az országgyûléseken az egyháziak érdekeit. A fôpapi kart a 14 magyarországi (beleértve a zágrábit és a boszniait is) és a két horvátországi egyházmegye élére állított egyházfôk (püspökök, valamint az esztergomi és a kalocsai érsek) alkották. Közéjük számították még a székesfehérvári prépostot és a johannita lovagok magyarországi fejét, a vránai perjelt. A hierarchia élén az esztergomi érsekek álltak, akik a szentatyától megkapták a prímási méltóságot és az apostoli szék született követe címet. Eme rangok révén a magyar egyházfô a Magyar Korona minden országában viselhette az érseki palliumot, felülvizsgálhatta a kivételezett egyházakat.

Az egyházfôk nemcsak a hazai papságot irányították, hanem tekintélyes világi hatalommal is rendelkeztek. „E királyság fôpapjai lelki ügyekben a vallás elöljárói és igazgatói, világi ügyekben azonban ôk alkotják a közhatalom alapjának legnagyobb részét” – fogalmazott Mátyás király. A királyi tanács tagjaiként országos ügyekbe szóltak bele. Saját bandériumokkal rendelkeztek, amelyek élén kivették részüket a pogányok elleni küzdelembôl. A 16. század elején a püspöki kar mintegy 4000 lovast tartott fegyverben (az egyháziak együttesen 6350-et). Az 1370-es évek óta többnyire az esztergomi érsek töltötte be a kancellári tisztet, ô volt a királyi pecsét ôre, a nagybírák egyike. Érthetô, hogy királyaink, sôt még a kormányzó is ragaszkodott a kinevezés jogához. A hatalom alapját a vagyon alkotta. 1458-ban az országban lévô 360 várból mindössze 37 volt egyházi kézen (amibôl 27 püspöki). A helyzet, különösen, ha

a bárók és a mágnások 138 várára gondolunk, nem támasztja alá Mátyás véleményét. Ám 138 városi településbôl már 24 (17,5%) gazdagította az egyházat, köztük olyan fejlettek, mint Várad vagy Pécs. A vagyon legnagyobb hányada azonban nem a földbirtokból, hanem a tizedbôl származott, s ennek révén a fôpapok jövedelmét a legnagyobb urak is irigyen szemlélték. Annak az évi 25 ezer forintnyi bevételnek, amire a 16. század elején az esztergomi érsek számíthatott, a negyede-ötöde folyt be a 13 oppidumból és a 98 faluból, míg a többi a tizedbôl eredt. Ezenkívül még bandériumtartás címén járt pénz a fôpapnak. Az egyházfôk között jövedelme alapján a veszprémi püspök a maga 10-12 ezer forintnyi bevételével a középtájon helyezkedett el. Ennek a fôpapnak 4 mezôvárosa (Veszprémnek csak egy része), 71 faluja és 5 pusztája volt. Sokszor a vagyon nem fedezte a kiadásokat.

Lázói kápolna – gyulafehérvári székesegyház. 1512

331

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

Az, hogy kibôl lett püspök vagy érsek, mint láttuk, a királyon múlt, miként az is, hogy betöltik-e a megüresedett egyházi méltóságot. Nemritkán fordult elô az, hogy kommendátort állítottak egy-egy egyházmegye élére, és a jövedelmeket a királyok saját céljaikra fordították. Különleges volt a zágrábi egyházmegye helyzete, ugyanis Zsigmond a szlavóniai királyi javak jó részét eladományozta, s ezért a tartomány védelmére kellett a püspökség bevételeit felhasználni. Mátyás például Guti Ország Mihálynak adományozta azt a jogot, hogy a nyitrai püspöki székre maga válassza ki az alkalmas személyt. A fôkegyúri jogot uralkodóink politikájuk szolgálatába állították. Zsigmond olyanokat nevezett ki, akikre támaszkodhatott. Sôt pártfogoltjainak, pl. Ozorai Pipónak vagy Stibornak a rokonai ugyancsak számíthattak az uralkodó kegyére. Mátyás igen nagy mértékben támaszkodott az egyháziakra. Diplomáciai feladatokkal külföldre küldte ôket, a kancelláriáján alkalmazta sokukat. Bakócz Tamás királyi titkárként mûködött. Több püspökbôl fôkincstartó lett, mint például Janus Pannoniusból vagy Nagylucsei Orbánból. Azt mondhatjuk, a püspöki méltóság vagy más egyéb egyházi javadalom fizetésként, a királyi szolgálat jutalmaként járt, miként az Európában másutt is szokásban volt. Mátyás átalakította a püspöki kar társadalmi összetételét. Az arisztokrata származású fôpapokat háttérbe szorította, ezzel egyidejûleg nôtt a polgári eredetûeknek, a mezôvárosokból származó jobbágyoknak az aránya. Egyre több külföldit nevezett ki, amivel az volt a célja, hogy olyanok álljanak az egyházmegyék élén, akikre bizton számíthatott. Így történhetett, hogy amíg trónra léptekor az egyetemi fokozattal rendelkezô püspökök aránya meghaladta a 80%-ot, addig élete utolsó évtizedében arányuk mindössze 25%-ot tett ki. Ekkor a püspöki karnak még egynegyede töltött hosszabb-rövidebb idôt egyetemen. A Jagelló-korban csökkent a külföldiek, a polgárfiak és jobbágyfiak aránya, míg több köznemes lett fôpappá. Természetesen itthon is szert lehetett tenni komoly mûveltségre, mint ezt az utolsó középkori esztergomi érseknek, Szalkai Lászlónak a tudása bizonyítja. Az egyházak között a tudás, a tehetség volt az elôrelépés záloga. Igaz ugyanakkor az is, hogy minél ala-

ISMERETLEN MÛVÉSZ:

Hunyadi János Fametszet. 1488

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

csonyabb rangú családba született valaki, annál rögösebb utat kellett bejárnia. A bárói származású gyermek 25 esztendôsen már fôpapi székhez jutott, míg az, aki jobbágyházban látta meg a napvilágot, átlagosan 47 éves koráig várt ugyanerre. Figyelemre méltó, hogy a század elsô felében a püspöki karon belül a kánonjogi doktorok voltak többségben. Utóbb a humanista mûveltség divatja terjedt Európa-szerte. A humanizmussal átitatott püspökök kiváló diplomaták, társalkodók lehettek, ám az uralkodóval szemben az egyház jogait kevéssé tudták képviselni. A sokféle funkció és feladat mellett a fôpapok keveset foglalkoztak egyházmegyéjükkel. Szécsi Dénes bíboros, esztergomi érsek (1465-ben halt meg) tán az utolsó nagyformátumú fôpap, aki különösen sokat törôdött egyháza ügyeivel, hisz tartományi zsinatot tartott, a szerzetesi reform érdekelte. Jagelló-kori utódjának, Bakócz Tamásnak a kezében ez a méltóság saját hatalma, befolyása növelését szolgálta, de nem feledkezett meg egyháza problémáiról sem. Laki Túz Osvát zágrábi püspök 60 ezer forintnyi készpénzébôl 32 ezret a déli végvárak erôsítésére hagyott. Anyagi lehetôségeik alapján a püspökök gondot fordítottak palotáik átépítésére, csinosítására, miként azt tette Esztergomban Szécsi Dénes és Zrednai (Vitéz) János. Ôk kezdték el a városokon kívüli nyaralópaloták építését. Az egyházi végrendelkezôk a kánonjog elôírásainak megfelelôen soha nem feledkeztek meg egyházukról. 1524-ben hunyt el Várdai Ferenc gyulafehérvári püspök. Mintegy 5500 forintot hagyott székesegyházára, amibôl 1500 forintot a torony helyreállítására, 600-at új harangra, 400-at pedig püspöki székre, illetve a kanonokok díszes dupla stallumára szánt. Ama 90 különbözô értékes tárgyból, amit a gyulafehérvári egyháznak adott, ma csupán három (két gyertyatartó és egy pontifikálé) hirdeti a fôpap emlékét. Katonasors jutott a dalmáciai eredetû veszprémi püspöknek, Beriszló Péternek, aki ugyan tartományi zsinaton foglalkozott egyházmegyéje életével, de energiáját világi ügyek kötötték le. Kincstartóvá nevezték ki, ô töltötte be a horvát–dalmát és szlavón báni méltóságot. Mindez azt a célt szolgálta, hogy sikerrel harcoljon a pogány törökkel. 1520-ban a harcmezôn áldozta életét hitéért, délszláv és magyar közös hazájáért. Az egyházi társadalomban a középsô helyet a székesés társaskáptalanok kanonokjai, a gazdagabb városi plébániák plébánosai foglalták el. Fejezetünket Zsigmond király nevezetes 1404. évi rendeletével kezdtük. Ennek az intézkedésnek az igazi haszonélvezôi épp a középréteg tagjai lettek, akik így tudták visszahódítani a hazai egyházi pozíciókat külföldi vetélytársaiktól. Földbirtok és tized biztosította a kanonokok megélhetését. A káptalanok között nemcsak aszerint alakult ki különbség, hogy mekkora vagyonra támaszkodtak, milyen tekintéllyel rendelkeztek, hanem aszerint is, hogy hány kanonok alkotta a testületet. A középkor végén legkevesebb 626 kanonoki javadalom volt az országban. A legtöbben az esztergomi vagy a pécsi székeskáptalannak (40 fô) voltak a tagjai. Utánuk következett a veszprémi (36 tag), míg az esztergomi Szent Tamás-társaskáptalanban 6, az egri Szent István-társaskáptalanban pedig mindössze 4 kanonoki helyet találunk. A tagoknak különbözô jövedelem járt. Legtöbbet a prépost „keresett”, utána azok az úri kanonokok jöt-

332

tek, akik olyan méltóságokat töltöttek be, mint az olvasó-, az ôr- és az éneklôkanonoki, a különbözô fôesperesi funkciók. Ôket az egyszerû mesterkanonokok követték. A jövedelmi viszonyokat az is befolyásolta, hogy kinek hol sikerült még valamilyen másik stallumra szert tennie. Nézzünk néhány számot! Az egri nagyprépost 480, esztergomi társa például 400 forintot kapott. Ezzel szemben a székesfehérvári prépost 300 forintra számíthatott. Ugyanebben a káptalanban az egyszerû kanonokok átlag 60 forintnyi éves bevételt könyvelhettek el maguknak. A jövedelmi viszonyokról a korabeli végrendeletek árulkodnak. A 15. század végén Lomnicai Ferenc zágrábi kanonok hagyatéka 200 forintot tartalmazott. Pozsonyi társa, Rómer Gáspár öröksége 600 aranyból állt, amelynek négyötödét kegyes célokra fordította. Rómer azért is megérdemli a figyelmünket, mert gazdálkodott, bor értékesítésébôl tett szert pénzre. Azt mondhatjuk, a kanonoki helyek némelyikének a bevétele a jómódú köznemest is megörvendeztette volna. A jövedelemhalmozást nem tekintették bûnnek. Az uralkodó a kancellária tagjait, diplomatáit fizetésképpen jutalmazta káptalani stallumokkal, s megesett, hogy a megfelelô jövedelemhez több javadalmat kellett igénybe venni. Mondanunk sem kell, az olyanoknak, akik az uralkodót szolgálták, ritkán jutott idejük arra, hogy káptalanjukat meglátogassák, pedig elvben állandóan ott kellett volna tartózkodniuk. Feladataikat, a zsolozsmázást helyettesekre bízták, akiket ôk fizettek. A kanonoki javadalmak tették lehetôvé, hogy birtokosuk ne csak gondtalanul éljen, hanem képezze magát, egyetemre járjon. Megfelelô bevételek híján költséges tanulmányokra aligha vállalkozhatott valaki. Az egyház elfogadta ezt a helyzetet, s engedélyt adott arra, hogy 3 esztendôt káptalanától távol, tanulással tölthessen valaki. Ám ezután be kellett számolnia a tudásáról. Századunk során nôtt azok száma, akik egyetemre jártak. Négy káptalan vizsgálata arra mutatott rá, hogy a kanonokoknak 39%-a valóban látogatta az egyetemeket. Sokuk azonban csupán rövid idôt fordított tanulásra, és egyetemi fokozatot egyáltalán nem szerzett. Ez a tény nemcsak abban leli magyarázatát, hogy a tanulás sok pénzbe került, hanem arra is gondolnunk kell, hogy országszerte beérték azzal, amit a neves hazai iskolák nyújtottak. A tanultság megnyitotta az utat a polgárok és a jobbágyok gyermekei elôtt. Igaz, a kapcsolatokat még ebben az esetben sem nélkülözhették. Az említett négy káptalan vizsgálatából kitûnik, hogy épp ennek a két társadalmi rétegnek a fiai alkották a testület tagjainak legalább a felét. Nem volt ez másként Európában másutt sem. A plébánosok, a káplánok, az oltárigazgatók szívós munkáján múlott, milyen lesz híveik vallási élete. Nem mindegy, hogy gazdag városnak vagy egy-egy szegényes jobbágyfalunak a lelki vezetôje valaki. A nagy királyi városok maguk választhatták plébánosukat, a falu vagy némelyik mezôváros papját a földesúr szemelte ki. A kegyurak némelyike még mindig csak egy-egy esztendôre fogadott papot, s a plébánia jövedelmét a maga számára foglalta le. A városok sokszor kiváltságokkal megtámogatott, gazdag plébániái az egyetemet végzettek számára jelentettek vonzerôt. Velük ellentét-

A

T E M P L O M O K

ben a falvak papsága alacsonyabb mûveltséggel rendelkezett. A falusi papok, oltárigazgatók, prebendáriusok alkották az egyházi társadalom alsó rétegét. A plébános jövedelmeinek gerincét a tized képezte, amelynek csupán bizonyos hányadát kapta meg. Sokfelé ez az arány az egytizenhatoddal volt azonos, ám például a veszprémi egyházmegyében az egynyolcad járt neki. A hívek egyházi adóként (késôbb párbérnek mondták) meghatározott mennyiségû gabonát, szárnyast adtak. Kereszteléskor, esküvôkor, temetés idején ajándékokat kapott. Élvezte a plébánia földjének a jövedelmét. Mindezt még kiegészítették a hívek kegyes adományai. A végrendeletek ékesen tanúskodnak arról, ki mennyi jövedelemre tudott szert tenni. Máté ajaki plébános például a 15. század végén 2 ló, 16 szarvasmarha, 55 sertés tulajdonosának vallhatta magát. Végrendeletében ezüstnemûirôl éppúgy intézkedett, mint rókaprémes subáiról és 5 könyvérôl, amelyek egyike Thuróczy János krónikája lehetett, valamint 314 forintnyi készpénzérôl. A gazdag szôlôtermelô mezôvárosnak, Szikszónak a plébánosa ugyanekkor 415 aranyforintot hagyott különbözô célokra. Ebbôl a tekintélyes summából csupán 27 forint volt otthon a ládában, míg a többit különbözô személyeknek adta kölcsön. Nem minden pap tudott ennyi pénzt élete során összegyûjteni. Akadt, akinek mindössze egy aranyforintról kellett intézkednie. Alighanem a szerény jövedelmûek alkották a többséget. A zsinatok elôírták, hogy a pap ne egyedül misézzen, hanem legyen mellette legalább egy iskolamester, akivel együtt énekel. Nagyobb helyeken káplánt tartottak, akinek a fizetésérôl a plébános gondoskodott. A nagyobb városok templomaiban a polgárok, céhek alapítottak kápolnákat, oltárokat, ahol a liturgikus cselekményeket a kápolnaigazgatók, illetve az oltárigazgatók végezték. Ôk imádkoztak, zsolozsmáztak az alapítók és rokonaik lelki üdvéért. Az alapítvány biztosította az oltárigazgató megélhetését. A 15. században gyarapodott az oltárok száma. A soproni Szent Mihály-templomban a 15. század végén 19 oltár állott. A neves bortermelô szerémségi mezôvárosban, Kamancon 1483-ban 6 oltárigazgató tevékenykedett. A hívôkkel együtt élô világi papsággal szemben sokan a kolostorok csendjét választották. A különbözô rendekhez tartozó szerzetesházak sorsa eltérôen alakult. A befelé forduló, szemlélôdô életet folytató, monasztikus rendek vesztettek népszerûségükbôl. Az uralkodó vagy a kegyurak eljárása sem kedvezett nekik. A bencés, premontrei vagy ciszterci apátságok ugyanis nagy birtokokkal rendelkeztek, ezért a király kommendátort állított az élükre, azaz a rendház jövedelmével jutalmazta egyik vagy másik hívét. Némelyik nagyúr, mint pl. Újlaki Miklós, ellenôrzése alá vont apátságokat. Máshol a kegyúr alkalmatlan személyt állított a monostor élére. Ilyen körülmények között a rendi szabályok aligha érvényesültek. A bencés rendházak 16. század eleji vizsgálata számos visszásságot tárt fel. Meglazult a régi fegyelem. A kapornaki apát például borral kereskedett, uzsorára adott kölcsönt, miközben egy apáttársa ágyast tartott. Erre az idôszakra megfogyatkozott a bencés monostorok száma. Csupán 51-ben éltek szerzetesek. A megszûnt rendházak nem mindegyike veszett el az

É S

K O L O S T O R O K

V I L Á G A

Visegrádi madonna. 1484 körül (részlet)

egyház számára. Többük falai közé más rend szerzetesei költöztek, s akadt olyan is, amit valamely püspökséghez vagy más egyházi intézményhez kapcsoltak. Így került Zobor a nyitrai püspökséghez vagy a kerci ciszterci monostor a szebeni plébániatemplomhoz. Mivel sok rendház egyben hiteles helyként mûködött, a szerzetesi közösségek leromlott állapota ezt a tevékenységet is veszélyeztette. A sok feladatot a somogyvári apátság mindössze 5 bencése alig gyôzte. Hármójuk állandóan úton járt, hogy a hiteles helyi kötelezettségeket teljesítse. Nem lehet csodálkozni azon, hogy sokan kételkedtek abban, vajon megbízható-e ez a monostor. A hajdan virágzó szerzetesi élet újjáélesztésére a 15. század végén, a 16. század elsô évtizedeiben tettek kísérletet. Mátyás 1478-ban a ciszterci, 1489-ben pedig a bencés élet reformját vette tervbe. Kérésére 1480-ban a különbözô nyugat-európai ciszterci apátságok emberei Regensburgból indultak Magyarországra, hogy a rend monostorait újranépesítsék. A bencés reformot Pannonhalma kommendátora, Tolnai Máté kezdte el. Ô komolyan vette hivatását, és 1501ben belépett a rendbe. Eredetileg a bencés monostorok önállóan mûködtek, nem alakult ki olyan szervezetük, mint a többi szerzetesrendnél. Ez a helyzet azonban akadályozta a szerzetesi élet megújulását. Ezért Tolnai arra törekedett, hogy a hazai rendházakat egységes szervezetbe fogja össze. Nemsokára megszervezôdött a magyar kongregáció, amelynek azonban nem minden rendház lett a tagja. Káptalanra, rendi gyûlésre háromévente gyûltek össze. A szervezetet 1514-ben hagyta jóvá a pápa, és Tolnai Máté fôapáti címet kapott. A premontreiek a 15. században több prépostságukat elvesztették. 1506-ban a sági közösség Fegyverneky Ferenc kommendátort választotta prépostjává, aki határozottan látott hozzá a reform megvalósításához. Szerencséje volt, mert Bakócz Tamás esztergomi érsek támogatta törekvéseit. Mivel Bakócz utóda, Szatmári érsek nem pártolta ôt, a reform lassan haladt. A monasztikus rendekkel ellentétben kevesebb panaszra volt okuk a kolduló rendeknek és a pálosoknak, mert egyszerûbb életmódjuk miatt az emberek szívesen fordultak hozzájuk. Ám a hagyományos, a rendek szabályainak megfelelô élet náluk is megbomlott. A reformmozgalmak tehát azt tûzték célul, hogy a régi elvekhez térjenek vissza. A 15. század 40-es éveiben került napirendre a domonkos rendnél a reformok ügye. A magyar rendtar-

333

tományban fokozatosan terjedt az obszerváns irányzat, amely az eredeti szabályokat a legpontosabban igyekezett megtartani. A kétféle felfogás nem került úgy szembe egymással, mint a ferenceseknél. A dominikánusok neves studium generaléval rendelkeztek Budán, ahol a magyarok mellett külföldi tanárok tanítottak. A nagyszebeni fôiskola felállításáról 1525-ben határozott a rendi káptalan. Ennek az intézménynek a mûködése azonban a Mohács utáni idôszakra helyezhetô. A dominikánusoknál nagyobb népszerûségnek örvendtek a ferencesek. A 15. században már nem a konventuális ág, hanem az obszerváns irányzat lett a fontosabb. Az obszervánsok ugyanis eredményes térítô tevékenységet folytattak a görögkeletiek, illetve az eretnekek között. Szimpátiát keltettek azzal is, hogy az eredeti egyszerû, szegényes életformát folytatták, s nem zárkóztak be kolostoraik csendjébe. Olyan fôuraknak, mint Hunyadi János, illetve Újlaki Miklós élvezték a támogatását. Oly sok rendházuk keletkezett, hogy 1448-ban elváltak a bosnyák ferencesektôl, és új, önálló rendtartományt kezdtek kialakítani. Több kolostort (pl. az esztergomit vagy az újlakit) a konventuálisoktól szereztek meg. A tartomány 10 ôrségre oszlott. A 16. század elején mintegy 70 kolostorban 1700 barát élt (összehasonlításul: az 51 bencés monostorban kb. 150-200 szerzetes élt). 1517-ben Európában a két irányzat kettévált, így a ferencesek hazánkban is két rendtartományra szakadtak. A ferencesek tehetséges növendékeiket külföldi egyetemekre küldték. Párizsban minden provincia 2-2 szerzetest taníttathatott, s ezzel a lehetôséggel éltek a magyarok. Itthon Budán és Nagyváradon mûködött ferences fôiskola. Két nevezetes hitszónok került ki a soraikból, Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát. Mivel a nép körében éltek, jól ismerték problémáikat. A magyar alapítású pálos rend központja a Buda melletti Szentlôrinc kolostora volt (romjai ma is láthatók), ahol évente tartottak káptalant. Ide jöttek el az egyes szerzetesi közösségek küldöttjei. A gyûlésen részt vettek a vikáriusok, akik több kolostor életét felügyelték. Ôk választották a generálist. A káptalanon rendelte ki a generális az egyes kolostorok élére a perjelt. A rend kiemelkedô népszerûségét mutatja, hogy a középkor végére több mint 130 kolostora mûködött. Szemben a kolduló rendekkel, amelyek a városokban, a nagyobb helyeken tevékenykedtek, a pálosok

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

Szent Erzsébet-templom. Kassa 15. század

vidéki életet éltek. A pálos remeterend volt. Más rendekhez viszonyítva a kolostorok szerény vagyonnal rendelkeztek, és ezért jobban megtartották a szabályokat. A szerzetes legfôbb célja az volt, hogy aszketikus gyakorlatokkal tökéletesítse egyéniségét, igénytelenségre, lemondásra nevelje magát. Ideje nagyobb részét ugyan a szorgalmas kézi munka és az imádkozás töltötte ki, de már lelki gondozást is végezhetett. Budaszentlôrincen értékes mûalkotások kerültek ki az igényes szerzetesek keze alól. A közösség kiemelkedô alakja lett Gyöngyösi Gergely, aki a 16. század elején évekig a generális tisztét töltötte be. Könyvet írt a generális kötelezettségeirôl, és kiterjedt kutatások eredményeként elkészítette rendje történetét. Számára az ideális szerzetes az, aki nem olvas hiábavaló könyveket, a világi gondoktól távol, egyedül Istennek él. Hittel vallotta: „Soha ne tanulj olyant, ami nem szolgál lelked megújítására.” Figyelemre méltó, hogy Nyugat-Európához képest nálunk kevesebb apácakolostor alakult. A domonkosok Margit-szigeti zárdája, ahol Árpád-házi Boldog Margit élt egykor, vagy a klarisszák óbudai monostora mit sem veszített korábbi népszerûségébôl. Akadt néhány olyan hely is, ahol az apácák botrányos élete miatt sürgôs intézkedésre volt szükség. Bakócz bíboros ezért hozott Somlóvásárhelyre a bencés nôvérek helyébe premontrei apácákat Szegedrôl. Vallásos élet Az istenhit nem csökkent ebben az évszázadban, és áthatotta az emberek mindennapjait. A vallásosság átalakult, bensôségesebbé vált. Születéskor a nagy csecsemôhalandóság miatt különös gondot fordítottak a mihamarabbi megkereszte-

lésre. A bérmálás gyerekkorban történt. Gyónásra legalább egyszer egy esztendôben sort kellett keríteni, lehetôleg nagyböjt idején, hogy húsvét napján áldozhassanak. Hunyadi János oly buzgón gyakorolta vallását, hogy havonta gyónt és áldozott. Fontos eseménynek számított a házasság. Míg korábban elôfordult, hogy pap nélkül kötötték meg, ebben az évszázadban már templomban zajlott le a ceremónia. A jegyeseknek hangosan, a gyülekezet színe elôtt kellett akaratukat kinyilvánítaniuk. Megjegyezzük, két fiatal egybekelése korántsem a saját akaratukon (bár elvben ez lett volna a kívánatos), hanem inkább a szülôk érdekein múlott. Hogy a házasság bármilyen akadálya kiderüljön, esküvô elôtt 15 nappal három ünnepnapon kellett a papnak a házasodási szándékot kihirdetnie. (Az emberek a házasságot akkor tekintették érvényesnek, ha azt elhálták.) Ha a frigyre sor került, s valami miatt a felek mégis a válás gondolatát fontolgatták, csak nyomós ok esetén, bonyolult procedúra után mondhattak búcsút egymásnak. II. Ulászló királyunk tíz esztendôt várt arra, hogy Mátyás özvegyétôl, Beatrixtól 1500-ban végre elválassza a pápa. Egy 15. századi eset tanúsága szerint a férj elhagyta nejét, aki aztán esztendôkig nem tudott róla semmit. Hogy ismét férjhez mehessen, országosan kutattak a házastárs után, míg ki nem tudódott, hogy már meghalt. A házasság legfontosabb akadályát a rokoni kapcsolatok képezték. Ebbe a kategóriába tartozott a sógorság vagy a lelki rokonság, ami keresztszülôk, illetve bérmaszülôk között jött létre. A felmerülô problémák miatt döntött az egyház az anyakönyvezés bevezetése mellett. Nálunk elôször a veszprémi egyházmegyei zsinat határozott errôl (1515).

334

Pap készítette fel a haldoklót utolsó útjára. Meggyóntatta, megáldoztatta, majd feladta neki az utolsó kenetet. A beteg végrendeleténél jelen kellett lennie, s többnyire ô foglalta írásba a végakaratot. A halálba menôk, lelkük üdvére gondolva, soha nem feledkeztek meg az egyházról. Az elhunytat egyházi szertartás szerint a templom melletti temetôben helyezték örök nyugalomra. A hívô embernek illett az ünnepeket komolyan vennie. A veszprémi egyházmegyében a vasárnappal együtt 106 olyan ünnepnapot tartottak meg, amikor tilos volt dolgozni. A liturgia nyelve természetesen a latin volt, ám nem nélkülözhették az anyanyelvet. A pap a nép nyelvén prédikált, a hívek ezen imádkoztak. Temetéskor, gyónáskor, a házasság kihirdetésekor szintén az anyanyelvet használták. Századunkból már több magyar nyelvû imádság szövege maradt ránk. A vallásosságnak különbözô társulatok adtak keretet. Ezek a testvérületek elsôsorban a városokban szervezôdtek, és ezért a városiasodással párhuzamosan nôtt a népszerûségük. A céhek valamely szent tiszteletére oltárt alapítottak, s vállalták ennek fenntartását és gondozását. Az elsô Krisztus teste társulatok még a 14. században jöttek létre. Számuk a következô évszázadban tovább gyarapodott. Ezeknek a testvérületeknek saját vagyonuk volt. A tagok rendszeresen összegyûltek, a nagyobb ünnepeket együtt ülték meg. Gondoskodtak az elhunyt tagok tisztességes eltemetésérôl, gyászmisék mondásáról. A vallásos érzés ünnepi kifejezôi voltak az úrnapi körmenetek, amelyek nálunk a 15. század elején honosodtak meg. Különösen fényes eseménynek számított a budai körmenet, amin az uralkodó is részt vett. Az ilyen alkalmakkor a vallásos társaságok vagy a céhek tagjai égô gyertyákkal vonultak fel. Angyeluknak nagyságus asszonya, Úr Jézusnak bódogságus anyja, Mennyországnak szépséges ajtója, Paradicsomnak vagy széles kapuja. ....................................................….. Halottaknak megszabadejtója, Törököknek megnyomorojtója, Kerályoknak jó tanácsadója, Magyaroknak megoltalmazója. A fenti megrendítô sorok egy ferences szerzetesnek, Vásárhelyi Andrásnak a mûvébôl valók. Az 1508-ban a pesti zárda falai között papírra vetett magyar nyelvû ének Szûz Máriáról szólt, akinek Szent István király felajánlotta az országot, és aki ezzel Magyarország védôje lett. Ez a tény magyarázza, hogy a versben a Boldogságos Szûz tisztelete a hazaszeretettel kapcsolódott össze, és a szerzô a török fenyegetéssel szemben tôle remélt égi támogatást. Hazánk legnépszerûbb szentje volt, sokan fordultak hozzá imáikban. Templomok, oltárok, képek, szobrok sora mutatja, milyen kitüntetett hely illette meg ôt a magyarságnál ebben a korszakban is. Nagy uralkodónk, Mátyás új dénárainak hátlapjára a Madonnát vésette, aki a piciny Jézust tartotta. A Szûz fejét eleinte kendô fedte, utóbb azonban koronásan ábrázolták. Az aranyforintoknál a hátlapon meghagyták Szent László alakját, ám Máriát az elôlapra helyez-

A

T E M P L O M O K

ték. A tény nem csupán arra bizonyíték, hogy Mátyás milyen áhítattal tekintett Szûz Máriára, hanem arra a közjogi szerepre is, amelyet a Madonna betöltött. A Boldogságos Szûz és a kunok felett egykoron gyôzedelmeskedô Szent László az ország védelmezôi (és Mátyás az ô védnökségük alatt kormányoz). Óhatatlanul a mohamedán hódítókra gondolt a nép, akik mind nagyobb veszélyt jelentettek az országra. A török fenyegetés magyarázza Szent László töretlen népszerûségét. A magyar deákok bécsi egyetemi anyakönyvének elsô lapjára ennek az uralkodónknak az alakját festették. Az 1470-es években keletkezett az „Idvezlégy kegyelmes Szent László király” kezdetû magyar (s latin) nyelvû ének, amely gyorsan népszerûvé vált. A hallgatóság ilyen gondolatokra figyelhetett fel benne: „te pogányoknak vagy rettenetik, / terekek mondottak feld félelmének.” (Mondanunk sem kell, török vagy tatár veszedelemmel László királynak hajdan nem kellett megküzdenie.) Államalapítónk, Szent István ugyancsak népszerû volt. Úgy tartották, ha valaki a szentek ereklyéit felkeresi, megrövidítheti túlvilági büntetését. A beteg, reményét vesztett ember ezeken a helyeken bizakodhatott gyógyulásában. A hazai búcsújáró helyek sok embert vonzottak. Szent vér ereklyét Kassán, Gyôrben és Bátán ôriztek. Az utóbbi helynek a népszerûsége különösen a Hunyadiak korában emelkedett meg. A Hunyadi család drága ajándékokkal halmozta el a kegyhelyet gondozó bencés kolostort, amelyet a mohácsi csata elôtt II. Lajos is felkeresett. Sokan megfordultak Budaszentlôrincen remete Szent Pál földi maradványainál. Nem vesztett népszerûségébôl Árpád-házi Margit Margit-szigeti, Szent István székesfehérvári és Szent László váradi nyughelye. Kapisztrán Jánost 1456-ban Újlakon temették el. Sírja zarándokok ezreit vonzotta, akik csodás gyógyulásukban reménykedtek. A török veszély miatt a jubileumi évek alkalmával római zarándoklattal azonos értékû búcsút lehetett szerezni szent királyaink hazai kegyhelyein. A megtakarított útiköltséget az oszmánok elleni védekezésre fordították. A külföldi zarándokhelyek felkeresése komoly elhatározást és elôkészületet kívánt. Elô kellett teremteni a költségeket. Egy római út legalább 30-40 aranyforintba került. Célszerû volt, ha a zarándok társakat talál, hisz a magányos vándort könnyebben kifosztották. Jeruzsálembe kevesen jutottak el. Szentföldi zarándoklatra nemcsak kegyes célok vezették honfitársainkat. Sokan így akartak valami hírt szerezni rabságba hurcolt családtagjaikról. Volt, aki eljutott a távoli Compostelába. Sokakat vonzott a közeli Mariazell, ám az aacheni és a római utak voltak a legnépszerûbbek. Rómában a Szent István-zarándokház gondoskodott szállásról. A nyugati egyház fôvárosában különleges búcsúra számíthatott az, aki belépett a Szent Lélek Társulatba. A testületnek 505 magyarországi településbôl 3833 tagja lett. Közülük nem mindenki járt Rómában, hisz sokan családtagjaik nevében is lerótták a belépési illetéket. A tagok között a társadalom minden rétege képviseltette magát. Az egyik bejegyzésben a már többször említett Török Imre nevét olvassuk. Az egyházi vezetés elvilágiasodása, az egyháziak visszaélései, a hitelveknek nem megfelelô életvitel so-

É S

K O L O S T O R O K

kakat eltávolított a katolikus egyháztól és a hagyományos vallási keretektôl. Így terjedtek a különbözô eretnekmozgalmak. Bosznia szomszédságában pl. sokan követték a bogumilokat. Az 1420-as években mind nagyobb népszerûségre tettek szert a huszita tanítások. Különösen a táboriták nézeteit hallgatta szívesen a nép. Husz János gondolatai a délvidék szôlôtermelô városaiban és a Felföldön terjedtek el. A huszitizmus térhódítását elôsegítette, hogy Észak-Magyarországra cseh husziták törtek be, s városokat, falvakat foglaltak el. Dél-Magyarországon tevékenykedett Tamás kamanci és Újlaki Bálint belcsényi plébános, akik a Bibliát fordították le magyarra. Az egyház keményen fellépett ezekkel az új tanokkal szemben. 1436-ban IV. Jenô pápa egy obszerváns ferencest, Marchiai Jakabot bízta meg a hazai eretnekség felszámolásával. Nem mindenütt fogadták örömmel, a pécsi papok például azt hirdették, nincsenek Magyarországon jogai. Az ország déli és keleti részén tevékenykedett. Kíméletlen eszközökkel igyekezett a huszitizmust elfojtani. 1439-ig tartózkodott hazánkban, és annyit elért, hogy a huszita tanokat nyíltan már senki sem merte vállalni. Az egyházon belüli megújulás gondolatát nem lehetett elnyomni. A ferences rendházakban például – amint az egy 1513. évi okmányból kiderül – akadtak olyanok, akik „többet akarnak megérteni, mint ami helyes, bizonyos könyveket terítenek ki magyarázatra, ami nem Szentírás-magyarázat, hanem szemfényvesztés és a nyugalom megbontása”. Láttuk, a szerzetesrendek igyekeztek megreformálni belsô életüket. Ám sokakat ez már nem elégített ki. Így találtak megértésre Luther Márton eszméi. Mint ismeretes, tézisei 1517 után terjedtek el Európában. Luther tanításait kereskedôk, német egyetemeken tanuló diákok hozták magukkal. A könyvnyomtatás segítette az eszmék terjesztését. Az 1520-as évek ele-

V I L Á G A

jén szinte egy idôben bukkantak fel az erdélyi Szászföldön, a Szepességben, Sopronban, Budán stb. – tehát a németek lakta városokban – az új gondolatok. Mária királyné környezetébôl sem hiányoztak Luther hívei. Az országgyûlések szigorú törvényekkel (Luther követôinek máglyahalál járt) igyekeztek a terjedésnek gátat vetni, ám mindhiába. Egyházi részrôl az ún. Karthauzi Névtelen (nem ismerjük a nevét) magyar nyelvû Bibliával, anyanyelven a hívekhez szóló szövegekkel akarta felvenni a harcot az „újfajta eretnekséggel”. Az új németországi eszmék ekkor még csak lassan vertek gyökeret. Ezt a tényt egyrészt magyarázhatjuk azzal, hogy Luther Márton csupán néhány esztendeje kezdte nyíltan hirdetni hitelveit. Másrészt gondolhatunk arra, hogy a török veszély ellen a magyarság a pápától és a keresztények összefogásától remélhetett segítséget. Az ország területén a katolikusok mellett ortodox hitûek és más vallásúak is éltek. Az elsô román nyelvû egyházi könyvet a Máramaros megyei Körtvélyesen fordították 1488 és 1490 között. Isten háza Az egyházi szertartások színterei a templomok voltak. A korszakban nagy gondot fordítottak a templomépítkezésekre. A 15. század közepén a kéttornyú kôtemplom becsûje 25, az egytornyosé 15, a torony nélkülié 10, a sírhellyel rendelkezô fatemplomé 6, a sírhely nélkülié pedig 3 márkát tett ki. A becslés tájékoztat bennünket arról, hogy milyen egyházak épültek Magyarországon, arról azonban már nem ad felvilágosítást, mekkorák voltak, vagy épp milyen mûvészi színvonalú építményt hoztak létre az építômesterek. Századunk építészeti stílusát a gótika uralta. Az 1400-as évek elsô felében az internacionális gótika je-

GURK EDE (19. SZÁZAD) – JAN OSOLSOBIE (19. SZÁZAD):

A kenyérmezei csata Színes litográfia. 1830

335

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

A budavári Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templom nyugati kapuja

gyében születtek mûalkotások, majd a késô gótika terjedt el. Hazai mûvészetünkre a szomszéd országok mûhelyei gyakoroltak hatást. Századunk elsô felében a hazai mûvészek Bécsre figyeltek. Nagy építkezések folytak Kassán, ahol a plébániatemplom leégett. Helyére a gazdag város polgársága hatalmas egyházat emeltetett. A munkálatok majdnem 100 esztendeig tartottak, így több iskola hagyta rajta a keze nyomát az épületen. Az 1470-es években a bécsi építészpáholy hatása mellett már más irányzatok is érvényesültek itt (pl. a szentélyen). Kassához hasonlóan a pozsonyi Szent Márton prépostsági templomon is sokáig dolgoztak. A 14. és a 15. század fordulóján itt is a bécsi stílus dominált. Az emeleti kápolnákat már az 1430-as években a várat építô mûhely mesterei készítették. A hosszház hálóboltozatát (amely 1452-ben készült el) az a Hanns Puchspaum tervezhette, akinek a bécsi Szent István-templom építkezéseinél volt nagy szerepe. Más városokban, például Kolozsvárott, Eperjesen, Bártfán is folytak jelentôs építkezések. Selmecbánya plébániatemploma 1515-re készült el. A 15. századra fejezték be a brassói Feketetemplom építését, amely 89 méteres hosszával az ország egyik legnagyobb egyháza lett. Mátyás korszakát a reneszánsszal szoktuk jellemezni. Ám ha az ekkor épült templomokra pillantunk, csak a késô gótika jegyeit fedezhetjük fel rajtuk. Ez az

irányzat az uralkodónk által meghódított két tartomány, Szilézia és Lausitz felôl került hozzánk. A budai késô gótikus mûhely dolgozott a felsô palota kápolnáján, Visegrádon, a pannonhalmi monostor kerengôjén. Eme építészcsoport keze munkáját csodálták meg a székesfehérvári királyi bazilika Mátyás által építtetett új szentélyén. Nagy királyunk támogatta a kolozsvári ferences templom (ma Farkas utcai református templom) felépítését. Nemcsak az uralkodói központokban, hanem vidéken is élénk építôtevékenység folyt. Nyírbátorban Báthori István országbíró és erdélyi vajda egyszerre két hatalmas mûalkotást támogatott. Az 1480-as években épült meg az obszerváns ferencesek kolostora (amit végsô nyughelyének választott), és ô kezdte el építtetni a Szent György-templomot (ma református templom), amely a hazai késô gótikus építészet egyik legszebb alkotása lett. A szepességi Csütörtökhelyen az 1470-es években dolgoztak a Szapolyai család kétszintes sírkápolnáján. A szegedi ferences templomot 1503-ra fejezték be. A Szászföldön Szeben plébániatemplomán 1471 és 1521 között dolgoztak. A reneszánsz stílus nagy uralkodónk idején csak néhány helyen fedezhetô fel, de halála után mind több világi és egyházi épületen jelentek meg ennek a jegyei. Az elôbb említett nyírbátori mai református templom néhány 16. század eleji részlete már az új stí-

336

lusban fogant. 1505–1507 között faragták ki a pesti Belvárosi templom tabernákulumát, amelynek a város és Nagyrévy András plébános voltak a donátorai. Gyulafehérvárott a székesegyház egyik elôcsarnokát Lázói János kanonok kápolnává alakíttatta át. Az építményt belül gótikus hálóboltozat fedte, ám a belsô nyíláskereteket és a külsô homlokzatot reneszánsz stílusban készítették el. Esztergomban a 15. század végén késô gótikus és reneszánsz stílusban emeltek kápolnát. A székesegyház legjelentôsebb munkálatait Bakócz Tamás kezdeményezte, 1506-ban kezdték el építeni a kápolnáját. Ez az épület a magyar reneszánsz legmagasabb színvonalú megmaradt emléke. Elôképeit Firenzében fedezhetjük fel. Az építmény hatott a krakkói Wawel székesegyházának Zsigmond-kápolnájára. A dél-erdélyi Szászföldön a török betörések miatt új épülettípus honosodott meg, az erôs falakkal védett templomerôd. Eme építmények legszebb darabja az 1500-as évek elején emelt berethalomi háromhajós gótikus csarnoktemplom. A török elleni védekezés a Székelyföldön is életre hívta a fallal körülvett, lôréses templomok típusát. 1450 után olyan egyhajós kis templomokat emeltek, amelyek alul zártak voltak, ám a felsô szintjeiken már lôréseket képeztek ki. A csúcsíves ablakok a legfelsô szintre kerültek. Gyarapodtak az ortodox templomok is, bár nagyobbik hányaduk fából készült. Hátszeg vidékén több kôtemplom emelkedett, amelyeket bizánci stílusú falképek ékesítettek. 1485 után Nagy István moldvai vajda két kolostort alapított. A révi kolostor temploma bizánci jegyeket viselt, míg a Kolozsvár melletti felekit gótikus stílusban építették meg a 15–16. század fordulóján. A zsidó hitûek zsinagógákban gyakorolták vallásukat. A különbözô vallások templomainak falait freskók díszítették. Érdemes megemlíteni a székelyderzsi Szent László-legendát, ami 1419-bôl való, vagy a nagyszebeni hatalmas Kálvária-képet, amit Rozsnyói János mester festett 1445-ben. Az 1440-es évektôl a falfestményeket a szárnyas oltárok kezdték háttérbe szorítani. A legszebb darabokat városi templomok számára készítették. A korai idôszak remeke Kolozsvári Tamás garamszentbenedeki Kálvária-oltára 1427bôl. Késôbb Erdélyben és a Felvidéken több kiemelkedô alkotás született. Az 1470-es években alkotó Jánosréti mester Garamszentbenedek és Csérény számára festett oltárt. Lôcsén a 15. század végén, a 16. század elején tízesztendei munkával készítette el Lôcsei Pál a plébániatemplom fôoltárát. A mester a szomszédos Krakkóban a híres festô, rézmetszô és szobrász, Veit Stoss mûhelyében tanult. Kassán a már említett Szent Erzsébet-templom 27 hajdani oltárából mindössze 5 maradt korunkra. A fôoltár 1473–77 között készült el. A 16. század elején a délnémet Dunavölgyben kiformálódott festôiskola hatása érvényesült. Az M. S. betûjelû mester Selmecbányán alkotott ebben az idôben. A templomok belsô berendezései közül kiemelkedett a nyírbátori reneszánsz stallum, amit 1511-ben faragtak. Kiváló öntômûhelyek gondoskodtak harangokról, keresztelômedencékrôl. Székelyföldön a 15. századi harangokat többfelé még ma is használják. Erdélyben Segesvár és Brassó székhellyel neves mûhelyek mûködtek.

Középkor és újkor határán Értelmiség és mûvelôdés A 14–15. században Európa-szerte sorra alakultak az egyetemek. Ebbôl a nagy egyetemalapítási hullámból hazánk sem maradt ki. Ám a külföld intézményeivel szemben nálunk ezek a felsôfokú tanintézetek, amelyeknek a diplomáját egész Európában elfogadták, csupán néhány esztendeig mûködtek. Zsigmond 1395-ben alapított óbudai egyeteme hamarosan megszûnt. Uralkodónk ebben a városban még egy alkalommal, 1410-ben létesített ismét ilyen típusú intézményt, amely azonban csak néhány esztendeig mûködött. Ez lett a sorsa a Zrednai (Vitéz) János által alapított pozsonyi „Academia Istropolitaná”-nak is, amely 1467–71 között fogadott diákokat. Pedig az alapítók szándéka szerint mind Óbudán, mind pedig Pozsonyban neves külföldi tudósok bölcsészetet (ez volt a hét szabad mûvészet fakultása), kánon- és római jogot, orvostudományt és teológiát oktattak. A pozsonyi egyetem sorsát az pecsételte meg, hogy Vitéz János esztergomi érsek összeesküvést szôtt a király ellen. A mozgalom felszámolása után Mátyás megvonta támogatását az egyetemtôl, amelynek épülete a királyé lett. Uralkodónk haláláig tervezgette, hogy Budán hoz létre egyetemet. Ennek az intézménynek a magját a domonkosok budai fôiskolája adta volna, ahová neves tudósokat hívott meg. Bár a Duna partjára épülô, kétudvaros épületkomplexum terve készen állt, az új egyetem mégsem született meg. Szembetûnô, hogy nálunk nem sikerült állandó egyetemet teremteni. Az okokat keresve arra gondolhatunk, hogy némelyik hazai káptalani, illetve plébániai iskola, egy-egy rendi fôiskola (pl. a domonkosoké Budán) magas szintû képzést tudott nyújtani. Az sem lehetetlen, hogy kevesebb egyetemet végzettre volt szükség. Láttuk, a kegyurak olyan személyt kerestek plébánosnak, akinek alacsonyabb a mûveltsége, hisz az ilyen emberrel könnyebben tudtak bánni. Aki tanulni akart, az a közeli Bécsben, Krakkóban vagy Prágában hozzájuthatott a felsôfokú ismeretekhez. Az egyetem hiánya mindenképpen hátrányokat jelentett, ugyanis nem alakultak ki olyan szellemi mûhelyek, amelyek kulturális életünket fellendítették volna. A fejlett városoknak, a diplomáciának, a kancelláriának és a káptalanoknak szükségük volt olyanokra, akik egyetemi képzésben részesültek. Az 1440-es években az erdélyi szász városok hangsúlyozták, csak az lehet náluk plébános, aki fokozatot szerzett. Ugyanezt kívánták meg az iskolamestertôl is. Aki végzett, elôbb-utóbb talált helyet magának, és a társadalmi karrier útja is nyitva állt elôtte.

Az egyetemen szerzett tudás nem biztosított egyforma megélhetést. A papi javadalom, a kancelláriai szolgálat vagy éppen az orvosi diploma szép jövedelmet biztosított. Még az iskolamesterség is többet hozott a konyhára, mint a paraszti munka. 1521-ben Eperjes iskolamesterének, aki Krakkóban a hét szabad mûvészet fakultásán mesteri fokozatot szerzett, évente 16 aranyforint dukált. (Iskolamesterünket nem díjazták éppen bôkezûen.) Ezenkívül a plébános gondoskodott mindenütt az iskola vezetôjének az élelmezésérôl. Az Eperjes szomszédságában fekvô Bártfán – kicsit szûkmarkúan – 7 és fél forintra becsülték ennek az értékét. A legrövidebb idô alatt a hét szabad mûvészet fakultásán lehetett diplomát szerezni, így az itt végzettek voltak a legtöbben. Sokan folytatták tanulmányaikat a jogi karokon, de a teológiai stúdiumokra már ke-

vesen vállalkoztak. A gyógyítás magas költségeit a társadalom nem tudta megfizetni, így alig ment valaki orvosnak. Közülük többen végül plébánosként tevékenykedtek. Ez a példánk egyúttal arra utal, hogy csak annak volt érdemes felsôfokú intézményben tanulni, aki egyházi karriert akart csinálni. A nem kis költségeket az ország népességéhez képest kevesen vállalták. Ám Bécsben külön nemzetet képezett a magyar, Krakkóban pedig 1452-tôl mûködött a „Bursa Hungarorum”, amely a középkori Magyarország diákjait fogadta be. Az 1440 és 1514 közötti 75 esztendô alatt Krakkó és Bécs egyetemét 6182 honi polgár kereste fel, akiknek majd az ötöde az ország 8 legnagyobb városából érkezett. A mintegy 140 legfejlettebb helység adta a tanulók 42%-át. Itáliába már kevesen jutottak el.

ISMERETLEN MÛVÉSZ:

I. Mátyás király Olajfestmény. 17. század

337

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

A kép látszólag kedvezô. Ám a tanulók csak rövid ideig tartózkodtak ezekben a városokban, elsôsorban kapcsolatokra törekedtek. Sokukat a szegénység akadályozott meg abban, hogy hosszabb idôt töltsenek külhonban. Az Erdélybôl és a szomszédos magyarországi megyékbôl külföldre jutott hallgatóknak negyede-ötöde szerzett valamilyen fokozatot. Noha egyetemet végzettek tömegeit még nem igényelte az ország, értelmiségre szükség volt. Ezt a funkciót töltötték be a deákok (latinul litteratus a nevük). Ôk azok, akik itthon szereztek középfokú végzettséget (tehát latintudás mellett a hét szabad mûvészet

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

magasabb fokozatait is megismerték), értettek a levélíráshoz, az oklevélkészítéshez, s valamennyire ismerték a hazai szokásjogot. A deák tehát olyan alapmûveltséggel rendelkezett, ami lehetôvé tette a számára, hogy a tudásából éljen meg. A gyakorlati életben a deák speciális szaktudásra (például jogi ismeretekre) tehetett szert. Lehetett belôle jegyzô a központi bíróságokon vagy a megyéknél, keresett ügyvéd, kincstári alkalmazott, számadó deák valamelyik uradalomban és természetesen a kisebb helyeken – az említett eperjesinél alacsonyabb illetményért (ám gazdálkodhatott is) – iskolamester. To-

Balló Ede:

Ozorai Pipo (Filippo Scolari). A firenzei Sta Apollonia refektóriuma falképének másolata Olajfestmény, 1896

338

vábbi tanulás után pappá szenteltethette magát. A tudás, az ügyesség társadalmi emelkedést, vagyoni gyarapodást hozhatott a számára. A kutatás felfigyelt arra, hogy a század második felében szép számmal akadtak deákok, akik nem az iskolában szerzett ismereteikbôl éltek meg, hanem iparosok, kereskedôk, földbirtokosok stb. lettek. Egyetemet végzett polgár sem vállalt feltétlenül értelmiségi munkát, szenteltette magát pappá. A tény arra mutat, hogy ebben az évszázadban egyre többen vélték úgy, az iskolában szerzett ismeretre szükségük van. A 15. és a 16. század fordulóján már a tehetôs nemesi, fôúri családok gyermekeiket iskolába járatták, házi tanítót fogadtak. A lakosság nagy része azonban írástudatlan maradt. A gazdasági élet fejlôdése, a városiasodás hozta magával az írásbeliség terjedését. Kereskedô elképzelhetetlen lett volna a latin nyelv, az írás és a számolás valamilyen szintû ismerete nélkül. Iparosember ennek ugyancsak szükségét érezte. A nemesnek egyszerûbb volt levelet írnia, mint valakit az üzenetével küldözgetni. Hiteles hely helyett maga állította ki adóslevelét. Ismeretei révén a szegény nemes is tudott boldogulni. Ha a nemesember kereskedni akart, nem nélkülözhette a tudást. Inárcsi Miklós deák 1498–1503 közötti üzleteirôl pontos számadást vezetett, könyvet vásárolt. Az ügyintézéshez szükséges papírt a papírmalmok viszonylag olcsón állították elô. Ahogy emelkedett az iskolákban tanulók száma, úgy lettek többen azok, akik könyveket olvastak, vagy akik már anyanyelven fogalmazták meg gondolataikat. Olvasták a 16. század elején népszerûvé váló politikai röplapokat. Hatásukra kezdett világiasabbá válni a mûveltség. A könyvnyomtatás megjelenése olcsóbbá tette a könyveket. Mátyás 1400 forintért másoltatott Firenzében díszes kódexet. A század végén egy zsolozsmákat tartalmazó könyv másolása 105 forintba került. Az eperjesi templom egyik nyomtatott misekönyve másfél forintot ért. A tanítók rendszeresen tudtak nagy tételben tankönyveket rendelni. Mint ismeretes, Hess András 1473-ban felállított budai nyomdája rövid ideig mûködött, de a külföldi nyomdatermékek piacot találtak nálunk. A káptalani, kolostori vagy plébániai könyvtárakban egyházi szerzôk munkái lelhetôk fel. A káptalanoknál a legtöbb mû liturgiával foglalkozott (Veszprémben 153-ból 88, Zágrábban 226-ból 78). A második helyen a teológia állt, ám eme tudományszakot csupán néhány európai alapmû és bibliakommentár képviselte. Mivel a papság legfontosabb feladatát a szentségek kiszolgáltatása, a hívek lelki gondozása alkotta, ezért a plébániai könyvtárakba fôként ilyen jellegû munkák kerültek. A jogi kézikönyv már kevesebb. A századfordulón a bártfai plébános könyvgyûjteményében filozófiai, teológiai jellegû alkotások mellett ókori történetírók, humanista szerzôk írásai találhatók meg. Ez a jegyzék már a humanista mûveltség elôretörésérôl tanúskodik. A könyvjegyzékeknek megfelelôen a legtöbb irodalmi alkotás a valláshoz kapcsolódott. A latin nyelvû teológiai irodalmat a karthauzi Andreas Pannonius, a kolozsvári születésû domonkos szerzetes, Nicolaus de Mirabilibus képviselte. A 16. század elején nagy népsze-

K Ö Z É P K O R

É S

Ú J K O R

H A T Á R Á N

WEBER HENRIK (1818–1864):

Mátyás bevonulása Budára Ceruzarajz. 1853

rûségnek örvendtek két ferencesnek, Temesvári Pelbártnak és Laskai Ostvátnak a prédikációgyûjteményei. A 15. század második felében mind több vallásos tárgyú munkát fordítottak anyanyelvre. A Bibliát 1430 körül a husziták ültették át magyarra. Késôbb mások is lefordították a Szentírásnak egyik vagy másik részletét. Az ún. Karthauzi Névtelen magyar nyelven írt legendákat, prédikációkat. A jelenségnek az az oka, hogy a vallásosság mind személyesebbé vált. A kolostorok laikus testvérei és az apácák igényelték, hogy az épülésükre szolgáló legendák, történetek, az istentiszteleten felhangzó énekek minél érthetôbbek legyenek. A bensôségesebbé váló istenhit mind több anyanyelvi imádságot kívánt meg. A Szent Ferenc-legendát az 1440-es évekbôl származó Jókai-kódex ôrizte meg. 1474-ben Váci Pál Szent Ágoston reguláit és a rendi határozatokat fordította le. Kinizsiné Magyar Benigna a 15. század végén két magyar nyelvû imádságoskönyvet kapott a nagyvázsonyi pálosoktól. A Margit-szigeti domonkos kolostorban állították össze azt a kódexet, ami Alexandriai Szent Katalin verses legendáját tartalmazta. A Könyvecske a szent apostolok méltóságáról címû mûvet ugyancsak a Margit-szigeti apácáknak készítették. Ebben a kolostorban élt a 16. század elején Ráskai Lea, aki IV. Béla leányának, Margitnak a legendáját – korábbi fordítá-

sok felhasználásával – magyarra ültette át. 1520 táján írták az elsô magyar drámát, Három körösztény leány címmel, ami egy 10. századi apáca író mûvének átdolgozása. A történeti érdeklôdés sem hunyt ki. A 15. század közepén készítette el Szalkai Magyar Balázs az obszerváns ferences rendtartomány történetét, a következô évszázadban pedig kiterjedt kutatások után Gyöngyösi Gergely összeállította a magyar pálosok múltjának emlékeit. Latin nyelvû történetírásunk fontos alkotása Thuróczy János mûve, a Magyarok Krónikája, amelyet 1486-ban Brünnben is és Augsburgban is kinyomtattak. Korábbi magyar krónikákat, középkori és humanista szerzôket, oklevelek információit használta fel, de támaszkodott a szemtanúk elbeszéléseire is, ezért hamar népszerûvé vált. A magyar nyelv nemcsak vallásos szövegek átültetésére, hanem önálló, világi témájú alkotások megfogalmazására is szolgált. A fôúri udvarokban, a királyi palotában mindig szívesen hallgatták azokat az énekeket, amelyek egy-egy vitéz tettérôl szóltak. Így vált ismertté Toldi Miklós személye. Galeotto Marzio jegyezte fel, hogy Mátyás környezetében sem vetették meg az efféle költeményeket. „…szerelmi dalokat ritkán énekelnek – írta –, mert leginkább a török elleni

339

hôstettekrôl zengenek zengô énekeket. A magyarok, legyenek nemesek vagy parasztok, majdnem egyazon szólással élnek és egyformán beszélnek… ebbôl adódik, hogy a magyar nyelven szerzett énekeket paraszt és polgár, közép- és fôrendû egyaránt megérti”. Eme alkotások szerzôi ugyancsak a deáki réteghez tartoztak. Sajnos, mûveikbôl alig maradt fenn valami. A török elleni háborúval foglalkozott a Szabács viadala (1476) és a Beriszló Péter-ének (1515) címû költemény. 1490 körül keletkezett a legrégibb magyar szerelmes vers, a Soproni virágének. A 15. század második felében kezdett tért hódítani a humanizmus és a reneszánsz. Zsigmond környezetében már megfordultak jeles humanisták, ám az elsô humanista tudósi kör Zrednai (Vitéz) János (1408–1472) püspök váradi udvarában jött létre. Vitéz a kor Európa-szerte ismert tudósai közé emelkedett. 500 kötetes könyvtárat létesített. Unokaöccse, Janus Pannonius (1434–1472) latin nyelven írt költeményeit egész Európában szívesen olvasták. Az új kultúra és életszemlélet fellegvárává, igazi második Itáliává Vitéz neveltjének, Hunyadi Mátyásnak az udvara lett, ahol pezsgô kulturális élet bontakozott ki. Olasz tudósok jöttek hozzá, hisz nagyra becsülte a tudományokat. Köztük asztrológusok, ugyanis nagy becsben tartotta az asztrológiát, s min-

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

Ferences rendi regula 2 oldala 15. század

den fontosabb döntése elôtt megvizsgáltatta a csillagok állását. Zenészek, orvosok sürögtek-forogtak itt. Fordítások, Mátyást dicsôítô mûvek, történeti munkák születtek. Galeotto Marzio Mátyásról írt alkotásából ismerjük meg jobban a nagy király alakját. Az olasz Ransano, majd Antonio Bonfini a reneszánsz szellemében készítették el hazánk történetét. Bonfini 1497ig dolgozott mûvén. A tudósok igényeit szolgálta Mátyás könyvtára, amely 2000-2500 kódexet tartalmazott. A Vatikán után ez lett a kor legnagyobb könyvgyûjteménye. Ma mindössze 216 corvina (Magyarországon 52 darab található) hirdeti a hajdani bibliotéka nagyszerûségét.

Nem mondhatjuk, hogy ez az új mûvelôdési irányzat áthatotta volna az országot. Az építészetben a reneszánsz csupán az udvarra s néhány helyre korlátozódott, hisz az épületeket a gótika stílusában építették. Maga Mátyás is gótikus stílusban készíttette el síremlékét. Báthori Miklós váci püspököt, aki a királyi tanács ülése elôtt olvasgatással töltötte idejét, kinevették. Ám ami a 15. század második felében még elsôsorban a királyi udvar kultúráját jellemezte, a század végén már több követôre talált országszerte. Mint már korábbi fejezeteinkben írtuk, a reneszánsz mûvészet megjelent vidéki templomainkban, kastélyainkon. A kancellárián olyan emberek dolgoz-

340

tak, akiket már ebben a szellemben neveltek. A bécsi Dunai Tudós Társaságnak több magyarországi tagja lett. Rotterdami Erasmus elsô hazai híve az a Piso Jakab volt, akire már hivatkoztunk. Stephanus Taurinus eposzt írt a Dózsa-féle parasztháborúról, Nagyszombati Márton Nándorfehérvár eleste után (1521) eposzban szólította fel az urakat a török elleni harcra. Váradi Péter leveleit gyûjtötte össze. A királyi udvar mellett gomba módra szaporodtak azok a körök, amelyek a kor neves politikai szereplôinek az udvarában alakultak ki. Említsük meg Bakócz Tamás esztergomi érseket, Szatmári György pécsi püspököt, aki késôbb az ország elsô egyházfôje lett, Váradi Péter kalocsai érseket, a fôúr Perényi Gábort. A kor humanista mûveltségû tudósai összegyûjtötték és kiadták Janus Pannonius verseit. Nemcsak az sarkallta ôket, hogy a kiváló alkotásokkal megismertessék a világot. Hogy mire gondoltak, arra idézzünk egy lengyelt, aki ugyancsak ezzel foglalatoskodott: „a külföldi és a legtávolabbi nemzeteknek is tudomására hozom, hogy a szelídebb és nyájasabb múzsák a magyarokhoz is beköltöztek”. A nagy mûveltségû egyházfôk irodalom- és mûvészetpártolása mellett az új mûvelôdés megismertetéséért a legtöbbet azok tették, akik saját pénzükön vagy valamelyik fôpap támogatásával Itáliába vagy máshová mentek tanulni. Janus Pannoniust nagybátyja, Zrednai (Vitéz) János küldte Itáliába. Az elôbb említett Szatmári György is segítette a tanulni vágyókat. Hagymássy Bálint írta róla a már idézett költeményében: „és íme most meg Latium földjére / a tudomány s a mûvészetben jártas ifjak hadát küldi…” A külföldi egyetemeken tanult tanárok a hazai iskolákban ebben a szellemben kezdték oktatni diákjaikat, ókori klasszikusokat olvastattak. Az egykori diákok pedig szétvitték az egész országban az új mûvelôdési igényt, az új eszméket.

A király és a rendek Isten kegyelmébôl A középkori állam élén a király állt. Bármelyik fejedelmi oklevelünket vesszük kézbe, az okmány elsô sorában olvashatjuk a címül választott fordulatot. Ez a két szó fejezte ki azt, hogy miként vélekedtek a királyi hatalom eredetérôl és ennek megfelelôen az uralkodók (tegyük hozzá, az alattvalók) kötelességérôl. Lapozzuk fel ismét Temesvári Pelbárt mûvét, aki prédikációiban a nép számára egyszerû módon fogalmazott meg fontos alapelveket. Ô Szent Istvánnal kapcsolatban Szent Pált idézte: „nincs hatalom csak az Istentôl”. Majd ezt olvassuk nála: „Ezért mondta Krisztus Pilátusnak, hogy felülrôl van minden hatalma. Ágoston így tanít: Nincs senkinek sem hatalma, hacsak felülrôl nem kapta, ezért minden hatalmat vagy az Isten adott, vagy megtûri, megengedi.” Maga Mátyás sem tulajdonította másnak, mint Istennek királyi méltóságát. „…miután Istennek legnagyobb és váratlan kegyessége s annak ki nem mondható, fel sem fogható gondviselése minket (bár érdemtelenül) e királyi méltóság magas polcára felemelt…” – olvassuk egy törvénykönyve bevezetôjében. Az Istentôl származó hatalommal azonban jól kellett sáfárkodni. „Negyedszer vegyük figyelembe, hogy valaki hogyan gyakorolja a hatalmat. Ha helyesen, akkor ez a gyakorlási mód egyszerûen Istentôl való” – olvassuk Temesvárinál. Az alattvaló kötelessége természetesen az engedelmesség. A király kormányozta az országot, ô volt a legfôbb bíró, védte a királyság területi épségét, ô parancsolt az ország haderejének, tisztségeket adott, fôkegyúri joga alapján egyházi javadalmak felett rendelkezett, birtokokat adományozott, jutalmazta azt, aki megérdemelte, igazságot szolgáltatott, védte mindazokat, akik erre rászorultak – hogy csak néhányat soroljunk fel azon kívánalmak közül, amiket a kor vele szemben támasztott. Az egyháziak a hit gyámolítását és az egyház védelmét várták el tôle. Az uralkodó kötelességei közé tartozott, hogy tartsa tiszteletben alattvalói kiváltságait, szabadságait. Övé volt a törvényhozói hatalom, azonban azt már a tanáccsal, illetve az országgyûléssel együtt gyakorolta. Mátyás király 1464. évi törvénykönyve bevezetésében találjuk a következôket: „Mivel az a köztársaság [ti. állam] dicsô és boldog, amelyben a jól megalkotott törvények uralkodnak, illik tehát a királyoknak és a fejedelmeknek, akiknek a kezében van a népeknek és a városoknak a joga, hogy a rájuk bízott népet ne csak fegyverekkel védjék meg vitézül, hanem a jogokban, a szabadságokban és a hasznos törvényekben is megtartsák.” A fejedelmek úgy vélekedtek, hogy senki nem korlátozhatja hatalmukat. Emlékezzünk rá, Zsigmond hatalma teljességét hangsúlyozta, midôn magához ra-

gadta az egyházi méltóságok kinevezési jogát. Mátyást már reneszánsz szellemben nevelték, s egyénisége különösen nehezen tûrte az ellentmondást. Úgy tartotta, abszolút hatalommal rendelkezik, s ennek megfelelôen egyedül ô döntheti el, mik az állam érdekei. Állítólag azt mondogatta, a király nem a törvények szolgája vagy eszköze, hanem felettük áll. Ô változtatja meg a törvényeket, el is törölheti, ha a változó körülmények azt szükségessé teszik. Nagy uralkodónk egész életében arra törekedett, hogy a központi hatalmat megerôsítse, s minél kevesebb beleszólást engedjen a nagyuraknak és a köznemességnek az államügyek intézésébe. Uralkodása második felében egyre kisebb lett a tanács szerepe, mindinkább csak néhány bizalmasa véleményét kérte ki, s meg-megismétlôdtek a panaszok, hogy egyszerû feljelentésre, vizsgálat nélkül kobozta el egyik-másik nemesúr birtokait. 15. századi királyaink már nem emlegethették, hogy a szent királyok (azaz Szent István, Szent László) nemzetségébôl származtak. Még az Anjouk ezt megtehették, hisz leányágon közvetlenül az Árpád-házból vették eredetüket. Utódaik azonban ilyesmire csak nagyon áttételesen hivatkozhattak, hiszen ôsanyáik között valóban akadt egy-egy Árpád-házi hercegnô. Hunyadi Mátyás már ilyesmire sem gondolhatott. Ô tehát egy római nemzetségre vezette vissza eredetét, s ezzel feledtette, hogy havasalföldi nagyapja Zsigmondtól kapta az elsô adományokat. Tán maga is élesztgette azt a legendát, amely szerint apja Zsigmond király természetes gyermeke lett volna. Az utódlásban az öröklés elve érvényesült, ha a királynak volt törvényes fiúutódja. 1387 és 1526 között csupán két ilyen fejedelmünk akadt, Habsburg Albert, akinek a gyermeke már halála után született, és a Jagelló-dinasztiából származó II. Ulászló, akinek fia, II. Lajos 1506-ban látta meg a napvilágot. Habsburg Albert Zsigmond leányát, Erzsébetet vette nôül. Ám az öröklési jog mellett sem feledkeztek meg a rendek a királyválasztás alapelvérôl, hisz így tudtak a jövendô fejedelemtôl még idejekorán engedményeket kicsikarni. A rendeket (gyakorlatilag a fôpapokat és a fôurakat) tehát nem lehetett megkerülni. Már csak azért sem, mert a fônemesek hatalma – mint láttuk – már századunk elején jelentôsen megnövekedett. Az uralkodóra a koronázás révén ruházták át a fôhatalmat. A koronázási szertartások egyházi s világi részbôl álltak. Az egyházi rész fejezte ki, hogy az uralkodó Isten kegyelmébôl fog kormányozni. Minden uralkodónktól megkívánták a koronázási hitlevelet, amelyben ígéretet kellett tennie a nemesek, egyháziak stb. szabadságjogainak a tiszteletben tartására, az ország területi épségének a megóvására. A koronázási szertartás szigorú szabályok szerint zajlott le.

341

A jelöltnek lovagnak kellett lennie. A még csecsemô V. Lászlót ezért kellett lovaggá avatni. Újlaki Miklós oly erôvel ütött a pici vállára, hogy a királyné rákiáltott: „Az istenért, meg ne sértse!” A báró azonban csak nevetett. A szertartás során a püspökök az oltár elé vezették a királyt, aki letette az elôírt egyházi esküt. Majd az esztergomi érsek imák kíséretében jobb karján s a hátán felkente szentelt olajjal. Ezután a sekrestyébe kísérték, ahol magára öltötte a palástot, felvette a sarukat, és visszatért a templomba. Ekkor karddal övezték. A fegyvert kihúzta a hüvelyébôl, suhintott vele, azután pedig – miként II. Ulászló tette – a bal karján letörölte és visszahelyezte. A szertartásrendnek megfelelôen az érseknek meg kellett kérdeznie az összesereglettektôl, hogy akarjáke a jelöltet királyuknak. Az igenlô válasz után következett a szertartás csúcspontja: az érsek a fejedelem fejére helyezte a koronát, átadták a jogart, leoldották oldaláról a kardot, s beültették a trónszékbe. Az érsek ekkor a következôket mondta: „Állj itt, és tartsd meg mostantól fogva számodra ezt az Isten hatalmából püspökeid által kijelölt helyet.” Az egyházi szertartás a tedeum hangjaival ért véget. A mise után az új uralkodó kíséretével átvonult a Szent Péter-templomba, ahol ifjakat ütött lovaggá, és bírói ítéletet mondott, amivel azt fejezték ki, hogy megkezdte a kormányzást. Ezután a király ismét lóra pattant, s kilovagolt a városon kívülre. Itt az ég felé nyújtott két ujjal tett esküt a magyar törvények, elsôsorban az Aranybulla megtartására. Ezután egy dombra vágtatott, s kardjával a négy égtáj felé suhintott. Ez az aktus azt szimbolizálta, hogy az országot minden rátörô ellenséggel szemben megvédi. I. Ulászló királyról azt jegyezték fel, hogy a Szent Márton-templom tornyának tetejére ment, s onnan vágott kardjával a négy égtáj felé. Fontos alapelv volt, hogy csak az tekinthette magát szuverén uralkodónak, akinek a koronát az esztergomi érsek Székesfehérvárott helyezte a fejére. Ebbôl az alapelvbôl a század közepén bonyodalmak keletkeztek. 1440 elején a már özvegy Erzsébet királyné parancsára udvarhölgye, Kottaner Jánosné a jól ôrzött visegrádi várból ellopta az uralkodói jelvényt. Így tudták csak törvényesen megkoronázni a csecsemô V. Lászlót. Utóbb az özvegy nevetséges összegért, 2500 aranyért elzálogosította a koronát rokonának, III. Frigyes német királynak. Frigyes csak azzal a feltétellel adta vissza Mátyásnak, ha az ifjú fejedelem 80 ezer aranyat fizet neki, és megígéri, hogy törvényes utód hiányában a magyar trón Habsburg-kézre kerül. Így tudták csak 1464-ben megkoronázni Hunyadi János fiát.

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

Visszatérve az 1440-es esztendôre, a rendek Jagelló Ulászlót választották meg. Ôt azonban nem volt mivel megkoronázni. Ekkor az országgyûlésen összesereglett rendek fontos lépésre szánták el magukat. Leemelték Szent István ereklyetartójáról a koronát, és ezzel koronáztatták meg az új királyt. Az erre az eseményre kiadott oklevél új államjogi alapelvet szögezett le. Kijelentették, hogy V. László koronázása érvénytelen, az újonnan megkoronázott Ulászló ugyanolyan királyi jogokkal rendelkezik, mint minden uralkodó. Ugyanis „a királyok koronázása mindig az országlakosok akaratától függ, s a korona hatálya és ereje az ô jóváhagyásukban rejlik”. Az ismertetett koronázási szertartásban egyes elemek utaltak arra, hogy a leghatalmasabb urak egyetértése szükséges a királlyá avatáshoz. Most azonban az országgyûlésre összesereglett rendek, köztük a köznemesek kinyilatkoztatták, hogy az ô akaratuktól függ, ki lesz az uralkodó, s ennek megfelelôen az államhatalom mûködésébe is beleszólásuk van. Ettôl kezdve a köznemeseknek (s a királyi szabad városoknak) a meghívása a királyválasztó országgyûlésre elengedhetetlenné vált. A fényes udvar A királyi székhely volt az udvari élet és a kormányzás színtere. Az uralkodók fontosnak tartották, hogy mindenki számára világossá tegyék hatalmukat. A díszes királyi palota, a ceremóniák, az ünnepségek, a fogadások, a felvonulások, a királyi ajándékok gazdagsága és fénye, a mecénáskodás szolgálta ezt a célt. Mátyás különösen jól bánt ezzel a lehetôséggel. Zsigmond elôbb Visegrádot szépítette, 1405 és 1408 között azonban a királyi székhelyet végleg Budára helyezte át, s ekkor itt kezdtek nagyvonalú építkezésekbe. Erre minden oka megvolt, hisz 1411-tôl Zsigmond ült a német királyi trónon. Ekkor emelték az új palotát, a Friss palotát, amely mintegy 70 méter hosszú és 25 méter széles volt. A legfelsô szintjét egyetlen hatalmas terem foglalta el. Alatta egy ugyanolyan méretû csarnok volt található, amit azonban oszlopsor osztott ketté. A keleti szárnyon felépített palotával együtt így zárt udvar keletkezett. Az építômesterek és a szobrászok Európa különbözô tájairól jöttek. A munkálatok magas színvonaláról tanúskodnak azok a szoborleletek, amelyek ma a Budapesti Történeti Múzeumban láthatók. A király új templomot emeltetett. Ez lett a Szent Zsigmond-prépostság egyháza. Ô és utódai ebben a csodálatos gótikus templomban vettek részt a misén, amihez orgona szolgáltatta a zenét. Mátyás ide temettette elsô nejét, Podjebrád Katalint, miként II. Ulászló felesége, Candalei Anna ideiglenes nyughelye is ez a hely lett. A király gyakran eljött szeretett felesége sírjához imádkozni. (Késôbb a királyné földi maradványait Székesfehérvárra vitték.) Az 1420-as években az építkezések félbemaradtak, mert a csehországi és más európai ügyekkel elfoglalt Zsigmond másutt, a nyugati határszélen lévô Pozsonyban akart új székhelyet építtetni. Ettôl kezdve itt folytak építési munkálatok. Mátyás korának egyik legmûveltebb embere volt, szívesen olvasott könyveket, vitatkozott humanista tu-

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

dósokkal. Becsülte a mûvészetet, s különösen az Itáliában meghonosodott reneszánsz nyerte el a tetszését. Az uralkodó bôkezû mecénásnak mutatkozott. Építkezésekre, szobrokra, könyvtára bôvítésére az 1470-es, 80-as években átlagosan legalább 60-70 ezer forintot fordított, de lehetett olyan esztendô, amikor a kiadások a 80 ezer aranyat is meghaladták. Budán olyan palotát akart, ami mindenkit elkápráztat. Az elkészült mû Firenze és a toscanai reneszánsz hatását tükrözte. A Zsigmond kori udvar déli és nyugati szárnya megmaradt, ám az 1470-es és 80-as években reneszánsz stílusban alakították át. A palotát különlegesen szép majolikapadlók díszítették. A keleti szárnyat teljesen újjáépíttette. Itt kapott helyet a trónterem, mellette a „bölcsesség szentélyé”-nek nevezett két könyvtárterem. Ezen a szárnyon feküdt a kápolna és a királyné szobái. A Díszudvar és a palota legszebb alkotása a kétszintes reneszánsz lodzsa volt, amelyet a korábbi gótikus árkádsorra építettek rá. A felsô folyosó famennyezetét a 12 csillagjegy képe díszítette. Az egykori pompáról tanúskodnak az ablak- és ajtókeretek töredékei, párkányok, kandallók maradványai. Az egyik frízen ruhátlan ifjú alakja látható, ami az elsô hazai aktábrázolás. Mindenütt a vörös márvány uralkodott. A falakra a reneszánsz közkedvelt témáit, az erények allegóriáit és a csillagképeket festették. A palotát magas mûvészi színvonalú szobrok díszítették. A fôkapunál két ércvitéz fejezte ki uralkodónk hatalmát. A Hunyadi család tagjainak (benne saját magának) megformáltatásával családjának akart emléket állítani. Kiemelkedett a ruhátlan Herkules-szobor, amelynek szépségét egy leírás a következô szavakkal érzékeltette: „olyan mûvészettel készült, hogy a mellkas és az erek kidomborodtak”. Az udvarokra kutakat építettek. Ezek egyike volt a Pallas-kút, amely vörös márványból készült, és több medencébôl állt. Nyolc felfelé álló csövön keresztül állatfejekbôl csörgedezett ki a víz. A Friss palota udvarán olyan szökôkút állt, amelybôl ünnepségek idején a vendégek bort meríthettek. A déli részen a kor szokásának megfelelôen Mátyás pompás függôkertet alakíttatott ki, ami alá ciszternát terveztek. Egy másik kert a hegy nyugati oldalán feküdt, s egészen a mai Ördög-árokig ért le. A kertet márványból készült villa díszítette. Kevés pontos adatunk van arról, kik dolgoztak a palotán. A fôépítész a firenzei Chimenti Camicia volt. A szobrok részben a trogiri születésû Giovanni Dalmata alkotásai, aki már korábban Rómában szerzett nevet magának. Sokan Itáliában dolgoztak a király számára. Olyan közismert neveket említhetünk, mint Filippino Lippi, Ercole di Roberto, Verocchio s tán Leonardo da Vinci, Botticelli. Mantegna festette meg az uralkodó arcképét. Méltán áradozhatott a palotáról 1502-ben a francia követ: „Legszebb fejedelmi épületek egyike, melyeket valaha láttam.” Ilyen palotaegyüttes még sehol sem volt az Alpokon túli Európában, miként nem akadt fejedelmi székhely, amely ilyen magas mûvészi színvonalon hirdette volna az uralkodó hatalmát. Mátyás tovább szépítette Visegrádot. A 14. századi palotát átalakították. Kétszintes folyosót emeltek az udvar felôli oldalra, a földszintre késô gótikus keren-

342

gô került. A késô gótika és a reneszánsz találkozásának szép példája az épület. A palota dísze lett a vörös márványból készült ún. Herkules-kút, amelynek darabjait a látogatók manapság is megcsodálhatják. Vajdahunyad is egyre szépült. Az északi szárnyra udvari lodzsa került, az árkádos folyosót falfestményekkel díszítették. Az építkezések a Jagelló-házból származó II. Ulászló trónra léptével sem maradtak abba. Tovább építették a budai várat, Budanyéken villaegyüttest emeltek. A magyar király udvarát nem jellemezte olyan bonyolult ceremónia, mint Európa más fejedelmeiét. A rendtartás azután lett valamelyest szigorúbb, hogy Mátyás nôül vette a nápolyi királylányt, Beatrixot (1476). A lovagasztal korábbi nyitottsága például a múlté lett. Ha valakit az uralkodó az asztalához ültetett, az olyan kitüntetésnek számított, ami országnagyoknak sem jutott mindig osztályrészül. Ahogy azonban a Jagellók idején hanyatlott a királyi hatalom, mind kevésbé tartották be a szabályokat. II. Lajosról a következôket jegyezték fel: „A Kamarába bárki, aki csak akar, beléphet, és akkor, amikor csak akar… Asztalánál nincs semmi rend, mindnyájan összevissza érkezve étkeznek, tréfálkoznak, és egyedül ôt nevetik ki nyilvánosan.” A külföldi követet illett megfelelôen fogadni. Zsigmond fejedelmekkel, lovagokkal az oldalán várta a török szultán küldöttét. Az oszmán diplomata háromszor ereszkedett térdre, a magyar király mindannyiszor biccentett felé. Ennél is nagyobb pompával fogadta egy alkalommal Mátyás a török követséget. Mint a leírásokból kiderül, tudatosan megrendezett jelenetrôl volt szó, éreztetni kellett az ellenséges birodalom képviselôjével, hogy mekkora hatalommal áll szemben. A visegrádi palota udvarának különbözô szintjein helyezkedtek el az udvari emberek. A király a legfelsô szinten ünnepi díszbe öltözve várta a követet. A nagyságot fejezték ki az ünnepségek is. 1412-ben a lengyel király, a litván fejedelem, osztrák hercegek, a Német Lovagrend nagymesterének az öccse, a bosnyák uralkodó, a szerb despota – hogy csak a fôbbeket említsük – vendégeskedett Zsigmondnál. Csak a külföldiekre gondolva, állítólag 13 herceg, 21 gróf, 26 nagyúr, 1500 lovag s 3000 apród ette a magyar király kenyerét. 1424-ben a bizánci császár nyolc hetet vendégeskedett itt. 1429-ben a német birodalmi gyûlést Pozsonyban tartották. Mátyás Olmützben fényes külsôségek között fogadta Ulászló cseh királyt (a késôbbi magyar uralkodót), akit ellenségébôl barátjává akart tenni. A falakat gazdag, különleges kárpitok díszítették. A szórakozást színház biztosította. Az uralkodók díszes és nagy kísérettel vonultak fel. Zsigmond Párizst 800 lovagjával kápráztatta el. A római császárkoronázásra 140 magyar vitéz kísérte el ôt. A vendégeket illett gazdagon megajándékozni. A külföldi fejedelmek, követek mellett hazai nagybirtokosok is részesültek ebben a kegyben. Az ajándék természetesen politikai célokat szolgált. Úgy tartották, Mátyás drágaköves serlegeivel, ruháival, felszerszámozott paripáival sokakat tett ellenségébôl baráttá. Az udvari élet kiemelkedô eseményei közé tartozott a királyi menyegzô. Beatrixért fényes kíséret utazott Nápolyba. (II. Ulászló ifjú aráját, Candalei Annát

A

Perényi Imre nádor várta a Dráva partján.) Mátyás fél mérföldet utazott Székesfehérvártól, hogy jövendôbelije elé menjen. A királyi kíséretet 10 sárga, zöld, barna s szürke ruhába öltözött apród elôzte meg. Ô és édesanyja, Szilágyi Erzsébet aranyozott hintóban ült, amit arany hímzésû zöld bársony borított. Ezenkívül még hét aranyozott kocsi tartozott a menethez, amelyekbe 6-6 különbözô színû paripát fogtak. Beatrix elé 13 vég kék posztót terítettek. A koronázást nagy sípolás, trombitálás, ünneplés követte. Maga a lakodalom több hétig tartott. A mulatságokról nem hiányozhatott a zene s a tánc, valamint az udvari bolond. Mátyás szívesen táncolt, a reneszánsz táncok mellett nem szégyellte a magyaros lépéseket. Farsangkor álarcos mulatságot tartottak. A csendesebb napokon a sakk és a kocka járta. Udvari ünnepség elképzelhetetlen volt nagy vadászatok és lovagi torna nélkül. Nálunk a lovagi életfelfogás soha nem érvényesült úgy, mint Nyugat-Európában. Bár századunkban Európa-szerte ez az életforma fokozatosan elvesztette belsô tartalmát, ám külsôségei, szabályai továbbra is mértékül szolgáltak. 1408-ban Zsigmond lovagrendet (Sárkányrend) alapított. A rend tagjai viselték a sárkányos jelvényt, ami címereik ékességévé vált. Corvin Jánost és II. Lajost úgy nevelték, hogy jó lovag váljék belôlük. A külsôségek nálunk sem hiányoztak. Koronázáskor, esküvôkor vagy más ünnepélyes alkalmakkor az uralkodó lovaggá ütötte az apródot. Ezentúl – mint utaltunk rá – rézsarkantyút viselhetett. Különleges kegyként azonban aranysarkantyút csatolhatott lábbelijére. Az avatás ajándékozással járt, egyikük például II. Ulászlótól 14 rôf aranyos bíbort és 6 hermelint kapott. A lovagi tornákon Zsigmond, Mátyás, II. Lajos ugyanúgy sorompóba állt, miként a többi vitéz. Az 1412-es fejedelmi találkozó idején a pálmát egy sziléziai lovag vitte el, aki aranypatkóval vasalt, teljesen felszerszámozott paripát kapott ajándékba. Az is megesett néha, hogy tréfát ûztek a viadalból. Mátyás esküvôjén 14 ember bohócruhát öltött magára, szôrén ülte meg a lovat, s husángokkal vívott meg egymással. Amikor az uralkodó meghalt, méltóképpen kellett eltemetni. Zsigmond Nagyváradra temettette el magát, elsô felesége mellé. Azért választották mind a ketten ezt a várost, mert Szent László király feküdt itt. Mátyás a királyi temetkezôhelyet, Székesfehérvárt választotta, itt kezdték el monumentális síremlékének az építését, ami halála idejére még nem készült el. Mátyás Bécsben halt meg. Elôször ott ravatalozták fel. Innen hajó vitte Budára. A gyászoló tömeg 50 bárkával kísérte. A fôvárosból szállították az uralkodó földi maradványait Székesfehérvárra, és amelyik városon vagy falun keresztülhaladt a feketébe öltözött menet, a lakosságnak úgy kellett fogadnia ôket, mintha az uralkodó még élne. Elôbb a bazilika kertjében állították fel a koporsót, amelyben az elhunyt koronásan, jogarral, karddal, országalmával, aranysarkantyúval feküdt. Mielôtt a koporsót bevitték volna a bazilikába, körbejárták a templomot. Elôtte 12 bíborba öltözött, páncélos lovag lépdelt, akik a felségjelvényeket hordozták. Egy másik vitéz kivont kardot tartott a kezében. Mivel a Hunyadi család sírkápolnája még nem

K I R Á L Y

É S

A

R E N D E K

készült el, az elhunyt királyt a bazilika közepén ideiglenes sírba helyezték, ahol Corvin János rendelésébôl óránként szent himnuszokat énekeltek. A gyászszertartás alatt az urak 700 aranyat tettek az oltár szárnyaira, az elhunyt fia pedig drága ajándékokat adott a templomnak, amelyek értéke állítólag 75 ezer aranyat tett ki. A királyi udvar mindennapjaiban különbözô szolgálattevôk, kamarások hada leste a király kívánságait. A felvonulásokon egyenruhájukról, jelvényükrôl le-

hetett felismerni, ki tartozott az udvarhoz. A királynénak saját udvartartás dukált. 1508-tól a gyermek II. Lajos ugyancsak önálló udvartartással rendelkezett. Az udvari emberek között külön testületet alkottak a magasabb rangú szolgálattevôk, a palotások. A Jagellók idején mintegy 250-en lehettek. A palotásokat felmentették a megyék, illetve a melléktartományok joghatósága alól. Ügyeikben az udvari becsületbíróság volt az illetékes, ahol személyesen kellett megjelenniük. Ennek elnöki tisztét a király látta el, aki ezt a

ISMERETLEN MÛVÉSZ:

I. Mátyás kiadja törvénykönyvét Fametszet

343

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

feladatot az országbíróra, illetve az udvarmesterre ruházta át. A palotásoknak fizetés járt, amiért cserébe meghatározott számú lovast kellett kiállítaniuk. Vagyis legfontosabb feladatuknak az udvari szolgálat mellett a katonáskodást tekintették, s belôlük állt a király bandériuma. Mátyás seregvezetôinek nagy része az aula tagjai közül került ki. Az uralkodó igazgatási, katonai

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

ügyek intézését bízta rájuk, bíráskodniuk kellett. Olykor adót szedtek. Követségek tagjaiként eljutottak külföldre, s ha követ tartózkodott Budán, egyikük kísérte ôt. A társadalmi emelkedésre az udvar nyújtotta a legkedvezôbb lehetôségeket, s nem véletlen, hogy az arisztokrácia soraiba ezen a lépcsôfokon keresztül vezetett a legbiztosabb út. Az udvari ember képességei-

rôl ugyanis az uralkodó elôbb az udvari szolgálat révén gyôzôdött meg. A feltörekvô személynek tehát elébb be kellett jutnia a királyi udvarba, ami befolyásos támogató nélkül nehezen ment. A pártfogó szerepét betölthette egy magas egyházi pozícióba jutott rokon éppúgy, mint valamely nagyúr, akinek a vezetô familiárisai közé számított a jelölt. Mátyás, illetve a Jagellók elôszeretettel fogadták be udvarukba az országgyûlések hangadó vezetôit. A királyi székhelyen az alföldi nemes kapcsolatba kerülhetett az erdélyivel, az esetleg magyarul alig tudó felföldivel vagy a szlavóniaival. Megismerhették egymást s ennek révén az országot is. Barátságok, házasságok, illetve érdekszövetségek köttettek. Az ország dolgait a székhelyen intézték el, itt mûködtek a bíróságok. Az udvari ember országos ügyeket ismert meg. Mondhatni, belelátott s beletanult a nagypolitikába. Ezenkívül jártasságot szerzett a magyar jogban, elsajátította az ítélkezés módját. A királyi udvarban mindig nemzetközi világ forgolódott. Zsigmond környezetében a hazaiak mellett németeket, olaszokat találunk. Mátyás szívesen fogadta az itáliai humanistákat. Külföldi követségek adták egymásnak a kilincset. Aki itt élt, tanúja lett az udvari élet minden eseményének. A nyugati kultúrával, az új irányzatokkal tehát épp azok tudtak a legkönnyebben megismerkedni, akik az államfô környezetéhez tartoztak. Vagyis az udvarban a vidékrôl felkerült nemesifjú nem egyszerûen egy zárt világnak lett a tagja, hanem nevelô iskolába cseppent bele, ahol szemlélete változott, tudása gyarapodott. Kancelláriák és bíróságok

ISMERETLEN MÛVÉSZ:

Mátyás király gyôzelmet arat a törökökön Remete Szent Pál közbenjárására Rézmetszet. 17. század

344

Az 1518. évi tolnai országgyûlésen hozott törvények bevezetôjének szerkesztôje a következôképpen fogalmazott: „minthogy minden királyságot két eszközzel kormányoznak, fegyverekkel és törvényekkel…” A gondolat, amely a római jogból származik, arra utal, milyen módon erôsíthette meg az uralkodó a központi hatalmat. Ha a megfelelô jogszabályok hiányoztak, ha nem volt meg a betartatásukhoz szükséges hivatalszervezet és fegyveres erô, akkor az erôs uralkodói kormányzás is veszendôbe ment, miként azt a fenti idézet megfogalmazója a saját koráról keserûen jegyezte meg: „amelyekbôl Magyarországunkban egyik sincs meg…” A törvényhozás helyszíneirôl, a királyi tanácsról és az országgyûlésrôl a késôbbiekben részletesen szólunk. Elôbb tekintsük át azokat a hivatalokat, ahol az okleveleket, törvényeket fogalmazták, s a szokásoknak és törvényeknek megfelelôen igazságot szolgáltattak. Erre a csoportosításra a kortársak jogosítanak fel, hisz számukra a király volt a legfôbb bíró. A kor európai államfôi különösen sok gondot fordítottak arra, hogy a központi hatalmat erôsítsék, és ennek érdekében a kormányzás szerveit megreformálják. A magyar uralkodók sem tettek mást. A királyi akaratot a kancelláriákban foglalták írásba. Korszakunkban ezt a feladatot megfelelôen látták el, de ez a szerv még Mátyás uralkodása alatt sem vált valódi hivatallá, nem alakultak ki ügykörök. Ám az uralkodók arra törekedtek, hogy mûvelt, lehetôleg

A

egyetemet végzett emberek tevékenykedjenek itt, akik biztosítják a munka magas színvonalát. Így a kancelláriák irányítóinak a véleményét sokszor kikérte a király, miként a vezetô tisztségviselôk nemegyszer kaptak fontos diplomáciai feladatokat, ahol csillogtathatták felkészültségüket, jogi ismereteiket. Zsigmond uralkodása idején két kancellária mûködött: a nagykancellária és a titkos kancellária. Az egyik, a nagyobbik még a 14. században a királyi tanács befolyása alá került. A király közvetlen akaratát a titkos pecséttel hitelesített titkos kancelláriai kiadványokból ismerték meg az országban. Ez az intézmény minden útjára elkísérte sokat utazó uralkodónkat. Zsigmond az 1420-as évek elején a két szerv fejévé egy személyt, Albeni János zágrábi püspököt tette meg, vagyis bizalmasára nagy hatalmat ruházott. Az elfoglalt kancellár mellett mind jelentôsebb szerep jutott az alkancellároknak, akik az uralkodó szûkebb tanácsosi köréhez tartoztak. Egyikük, Gatalóci Mátyás 1433-ban a két szerv közös vezetôje lett, mutatva, hogy tudás révén akár a legmagasabb hivatali tisztség is elérhetôvé válik. Az interregnum idején csak egy kancellária tevékenykedett. Mikor V. László 1453-ban elfoglalta a trónt, visszaállították a Zsigmond kori állapotokat. Ismét lett nagykancellária, amelynek élére Szécsi Dénes esztergomi érsek került. A titkos kancelláriát Hunyadi barátjára, Zrednai (Vitéz) János váradi püspökre bízták. Mátyás úgy kezdte a kormányzást, hogy nem koronázták meg. Ezért csupán titkos kancelláriát szervezhetett, titkos pecsétje lehetett. Az 1464. évi koronázás után olyan rendszer kiépítésére törekedett, amelyben biztos lehetett afelôl, hogy akarata az írószerveknél maradéktalanul érvényesül. Uralkodónk ezért nem állította helyre a két hivatalt, kancelláriája élére azonban két személyt állított, akiknek mindegyike a fô- és titkos kancellár címét viselte, s egyikük rendszeresen a kalocsai érsek volt. Ha egy is lett a hivatal, a pecsétek száma gyarapodott. Ismét véstek nagypecsétet, ám a fontosabb titkos pecsét ôrzését a király a bizalmát élvezô vezetôre bízta. Ez a megoldás azért volt kedvezô a számára, mert a titkos pecséttel hitelesített iratok, oklevelek készítésébe a tanács nem szólhatott bele. A kancellária mellett más irodák is mûködtek. Így például külön szervezet foglalkozott a gyûrûs pecséttel megpecsételt okmányok kiadásával. Az uralkodó új tisztséget létesített, a titkárét. Nevének megfelelôen bizalmi állás volt, amelynek betöltôjével Mátyás egyre több politikai, diplomáciai ügyet tárgyalt meg. A különbözô kérvények véleményezése, elintézése ugyancsak a titkár feladatköréhez tartozott. A titkárok száma a Jagelló-korban emelkedett. Ebben a tisztségben kezdte el pályáját Bakócz Tamás. A királyi székhelyen mûködô bíróságok munkájában is lassú fejlôdés figyelhetô meg. A curia 1406–1408 között Visegrádról Budára költözött, s ettôl kezdve itt zajlott a felsô bíráskodás. Az 1464. évi reformokig négy bíró, a nádor, az országbíró, a királyi különös jelenlét, illetve a királyi személyes jelenlét bírája ítélkezett itt. Az egyes bírák nem rendelkeztek meghatározott ügykörrel, azaz bármilyen pert meg lehetett elôttük indítani. 1500-tól azonban az erdélyi, illetve a szlavóniai és a horvátországi pereket az országbíró bí-

K I R Á L Y

É S

A

R E N D E K

rósága elé kellett fellebbezni. Akadtak olyan személyek, akik különleges mentességeket szereztek, s vitáikat a különös vagy a személyes jelenlét bírói fórumán intézték el. Az ország legfontosabb méltóságának a nádort tekintették. Századunk elsô felében még megszokott dolognak számított, hogy a nádorispán két vagy három szomszédos megye számára vidéken közgyûléseket tartott. Ezeken az alkalmakon állították össze a környék közismert gonosztevôinek a listáját. Akit erre a jegyzékre felvettek, azt bárki büntetlenül megölhette. A nádorispán a közgyûléseken természetesen más ügyeket is elintézett. A közgyûlések azonban mindinkább veszítettek népszerûségükbôl. Sokba kerültek, s a bûnösöket egyre kevésbé lehetett ezen a módon megbüntetni. Ráadásul a nádor az alkalmat arra használta fel, hogy a környékre küldje bírságbehajtóit. 1486-ban ezért végleg eltörölték ezt az intézményt. Mátyás 1486 elején részletesen szabályozta a nádor jogkörét. Erre az idôre már kiderült, hogy nem lesz törvényes fiúgyermeke, s koronáját természetes fiára, Corvin Jánosra akarta hagyni. Hogy ezt keresztülvihesse, engedett a rendek igényeinek. Ettôl kezdve az országgyûlésen választották a nádort. Az eddigi gyakorlat szerint a nádort az uralkodó nevezte ki, pedig már 1439-ben törvény rendelkezett a nádorválasztásról. A törvény szerint trónüresedés, illetve a király kiskorúsága idején a nádor hívja össze az országgyûlést, királyválasztáskor az elsô szavazat ôt illeti. A kiskorú királynak ô a gyámja. Mint az ország fôkapitánya, ô vezeti a nemesi felkelô sereget. Ô csillapítja le az összeütközéseket az urak között, közvetít a király és a rendek közötti viszály idején. Ha az uralkodó az adományozási joggal visszaél, a nádor orvosolja a panaszokat. A nádorispán az ország, a kunok és Dalmácia fôbírája, a király távollétében a helytartó. Ma már nehéz elképzelni, de a 14. századi fejlôdés eredményeképpen elvben a kancellárok is bíráskodtak. A királyi különös jelenléten a nagykancellária vezetôje, a fôkancellár ítélkezett, míg a királyi személyes jelenlét a titkos kancellár bírói fóruma lett. Kezdetben itt Zsigmond mondott ítéletet, hisz eredetileg az állam feje személyesen vezette a bíróságot. A különös jelenlét az 1420-as évek végéig maradt fenn, majd az ügyeket csak a személyes jelenlét bíróságán intézték el. A király külföldi tartózkodása miatt elvált ez a bíróság a király személyétôl. 1453-ban mind a kancelláriákat, mind a két jelenléti bíróságot helyreállították. A személyes jelenlétnek fontos szerep jutott az elharapódzott hatalmaskodások üldözésében. Mint említettük, Mátyás csak egy kancelláriát szervezett. Ennek megfelelôen 1464-ben a két jelenlétet egyesítette, s létrehozta a személynök bíróságát. Ezzel a nagybírák száma háromra csökkent. Ennek az ítélôszéknek továbbra is kiemelt szerepet szánt a hatalmaskodások megbüntetésében. Ez a tény, valamint az, hogy az uralkodó idônként maga elnökölt a személynöki széken, magyarázza eme bíróságnak a fontosságát. A központi bíróságok mûködése szempontjából fontos eredménynek tekinthetô, hogy Mátyás idején a curián állandó tanács alakult. Ennek fôpapok, fôurak, a nagybírák ítélômesterei mellett köznemesi ülnökök

345

is tagjai lettek. Ez a bírói tanács állt a nádor, az országbíró, illetve a személynök rendelkezésére. A kutatás jelenlegi állása szerint a király a köznemesi ülnökök közremûködésére nem sokáig tartott igényt. A köznemesség azonban ebbe nem nyugodott bele. 1495-re elérte, hogy 3 fôpap, 3 fôúr s 14 köznemes vegyen részt a curia tárgyalásain. Három esztendô múltán úgy határoztak az országgyûlésen, hogy 2 fôpap, 2 fôúr és 16 köznemesi ülnök álljon a bíróságok rendelkezésére. A köznemesi tanácstagok felének rendszeresen Budán kellett tartózkodnia. 1504-tôl a fôrangúak évi 700, a köznemesek pedig évi 300 forint fizetést kaptak. Az országgyûléseken összegyûlt köznemesség egyre nagyobb szerepet szánt az említett testületbe beválasztott küldötteinek. Így ôket delegálták a királyi tanácsba, ôk ellenôrizték a pénzügyeket. A curia bírói tanácsa és a király elôtt kellett esküt tenniük az újonnan kinevezett megyésispánoknak. A reformok elôsegítették azt, hogy a bíróságok munkájában mindinkább a szakszerûség érvényesüljön. Az ítélômesterek, akik az egyes nagybírák irodáit vezették, a hazai jog alapos ismeretében adhattak tanácsot bírótársaiknak. Ám amikor a Jagellók idején a központi hatalom meggyengült, a törvényeken, a bírósági döntéseken a nagyurak túltették magukat. A nagybirtokos Corvin János hosszú ideig semmibe vette a király döntését. A nagy birtokszerzô, Bakócz Tamás pedig haláláig nem tudta birtokba venni a neki ítélt vajdahunyadi várat. Mindez egyértelmûen bizonyította azt, amit a tolnai országgyûlésen megfogalmaztak: hiányzott a fegyveres erô, ami az ország kormányzását segítette. Az ország védelme A meg-megújuló török támadások Zsigmond királyt az ország védelmi képességének erôsítésére kényszerítették. A haderô legnagyobb létszámú részét a köznemességnek kellett volna alkotnia, ám az ispán irányításával táborba szálló megyei nemesség csekély katonai erôt képviselt. Eme társadalmi réteg szegényedésével ugyanis többségük már arra sem volt képes, hogy megfelelô fegyverzetet tudjon a maga számára vásárolni. A nemesség nem szívesen vonult hadba, s az ország határait egyáltalán nem akarta átlépni. Nem véletlen, hogy Zsigmond 1433. évi védelmi tervezetében leszögezte: a melléktartományok, valamint a bánságok Magyarországhoz tartoznak. Az említett okok miatt az erôfeszítések arra irányultak, hogy miként lehetne a közfelkelést megreformálni vagy a nemesség helyére ütôképes hadsereget felállítani. A nemesség azonban a katonáskodás elvi lehetôségérôl semmiképpen sem akart lemondani, mert az a kiváltságait érintette volna. Ez a kötelezettség magyarázta adómentességét. A védelem gerincét a királyi, nagybirtokosi bandériumok lovasai alkották. A nemesség értékesebb része is ezekben a bandériumokban teljesített szolgálatot. Az uralkodó a bárói bandériumokat vetette harcba Csehországban a huszitákkal szemben, miként a török ellenében is rájuk számított. A bárók azonban egyedül képtelenek voltak a honvédelem terheit vállalni. Zsigmond idején terjedt el az

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

a szokás, hogy a nagyurak meghatározott számú lándzsára támogatást kaptak a királytól. Ez nem azt jelentette, hogy a zsold teljes összegét kézhez vehették, hanem csupán némi „segélyhez” jutottak. Ezt sem kapták meg mindig készpénzben vagy sóban (amit szabadon értékesíthettek). Gyakran maguk kölcsönöztek az uralkodónak, amiért cserébe egy-egy megye adóját szedhették be, vagy birtokot vehettek zálogba. Ebben a korban a páncélba öltözött nehézlovasság sokszor el tudta dönteni az ütközet kimenetelét, ám a gyorsan mozgó török portyázókkal szemben könnyûlovasokat kellett bevetni. A kun társadalom differenciálódásával egyre kevésbé lehetett a kunokra számítani, így fontos szerepet szántak a telekkatonaságnak. 1435-ben Zsigmond rendelte el, hogy 33 jobbágytelkenként a birtokosok kötelesek íjjal felszerelt lovas katonát hadba vonultatni. A telekkatonaságról a késôbbi uralkodók idején újabb s újabb törvények születtek. Az így kiállított harcos lehetett jobbágy is, de zsoldos is. A század elsô felének gyalogságát védekezésre használták, vagy várostromok idején vetették be. Pikával, illetve késôbb puskával szerelték fel ôket, ám harcértékük még alacsony szinten állt. Az ágyúkat fôként a városok állították elô. Ennek a fegyvernemnek a husziták elleni háború során vették különösen hasznát. 1420-ban a Prága melletti Vyfehradot eredményesen védték ágyúikkal a magyar tûzmesterek. A magyar hadszervezet fejlôdését a huszita háborúk tapasztalatai sokban segítették. Hunyadi János szekerekre, ágyútalpakra erôsített könnyûlövegeket, tarackokat, miként ezt a husziták tették. Megszilárdította nehézlovasai taktikai fegyelmét. A könnyûlovasok portyáikkal nyugtalanították az ellenséget, vigyáztak, hogy ne lehessen bekeríteni a sereget. A menekülô törököket ugyancsak ôk vették üldözôbe. A török elleni háborúkban sokszor nagy tömegekre volt szükség. A déli vármegyék fenyegetett népét rendszeresen harcba lehetett szólítani. A felfegyverzett jobbágyságnak nagy szerep jutott Hunyadi nándorfehérvári diadalában. Ám hadjáratok idején huzamosabb ideig nem lehetett ôket fegyverben tartani. A magyar haderô lényeges elemét alkották a török elleni háborúban a környezô országok katonái. A szerb lovasok, naszádosok, a román gyalogosok jól ismerték ugyanis a török harcmodort. Mátyás király új korszakot nyitott a magyar hadtörténelemben. Eleinte hadserege zömét a rosszul felszerelt nemesi hadak képezték. 1458-ban legalább 40 ezer nemest mozgósítottak. Késôbb sem mondhatott le a fôúri bandériumokról, és elôdeihez hasonlóan ô is folyósított zsoldot nagyuraknak, amiért cserébe meghatározott számú katonát kellett kiállítaniuk. Harcmezôre rendelte a városok zsoldosait is. Ám Mátyás serege gerincévé azokat a csapatokat tette, amelyeket állandóan a zsoldjában tartott. Létszámuk 9-10 ezer fô körül lehetett, háborúk idején azonban ennél több embert fogadott fel. Az 1480-as évek második felében, mikor sorra hódította meg az osztrák várakat, 15-20 ezer embert fizetett. Bárki ellen bevethette ôket, legyen az török, osztrák vagy éppen hazai nagyúr. A központi hatalom biztosan támaszkodhatott rá.

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

Az elsô katonák a fegyverforgatásban jártas csehek és lengyelek lettek, akiket Giskrától vett át. Utóbb emelkedett a németeknek és a magyaroknak az aránya. A hazaiak között kisnemesi családok fiait, városi polgárokat egyaránt találunk. Az elszegôdni vágyókat a toborzótisztek általában a városokban fogadták fel. A katonaság fenntartása nem kis összegbe került. A háborús években – 1470 után békés esztendô alig akadt – a kincstári bevételek nagy részét a hadsereg emésztette fel. A déli végvári rendszer fenntartása ugyancsak nagy anyagi megterheléssel járt. S akkor nem szóltunk még az egyéb kiadásokról. Gondolunk a segélyre, a mozgósításnak és a hadsereg ellátásának a költségeire. Feltehetjük, a hadjáratok kiadásainak egy részét az uralkodó egyszerûen ráterhelte a meghódított tartományokra. Ha élelmet alig vagy egyáltalán nem lehetett helyben vásárolni, sem rekvirálni, a seregnek a takarmányt, az élelmiszert magával kellett vinnie (Szabács alá például hajón szállították). Fegyverrôl s munícióról sem feledkezhetünk meg. A hivatásos zsoldosnak természetesen volt fegyvere, ám az a legény, aki a városi piacon csapott fel katonának, aligha rendelkezett ilyesmivel. Elvben természetesen a zsoldosnak a fizetségbôl illett fenntartania magát. Háború idején megfelelô árat kellett fizetnie az élelemért, ám törvények hosszú sora bizonyítja, hogy a zsoldos gyakran semmit vagy alig fizetett. Hozzátehetjük, a háború felverte az élelmiszerárakat. A katona szállása nyáron a mezei tábor volt, télen errôl a lakosságnak kellett gondoskodnia. Nemes vagy papi ember otthonába azonban nem kvártélyozhatta be magát. A beszállásolás nemegyszer valóságos katasztrófával ért fel. 1480-ban a soproniaknak 4666,5 forintnyi káruk származott ebbôl. Mátyás ún. fekete serege korszerûbb volt elôdeiénél, ugyanakkor a kor elvárásaitól elmaradt. A gyalogság létszáma ugyan nôtt, de még mindig a kisebbséget alkotta. Pedig az uralkodó tisztában volt ennek a fegyvernemnek a jelentôségével. Voltak, akik páncélok mögé állva fogták fel az ellenség rohamát. Mások puskájukkal a pajzsosok mögül lôdöztek ki. A könnyûgyalogosok támadtak, de arra nem voltak képesek, hogy elûzzék az ellenséget. Azt mondhatjuk tehát, hogy hiányoztak mind a számszeríjat jól kezelô emberek, mind pedig a svájci típusú gyalogosok, akik nyugaton lovagi sereget tudtak legyôzni. A hadsereg nagyját a lovasok alkották. Az eddigiekbôl kiderül, hogy a végsô gyôzelmet a páncélos nehézlovasság vívta ki. Mátyás ugyanakkor igen nagyra értékelte a rác lovasságot, amelyet ekkor már mind gyakrabban huszárnak hívtak, s egyre inkább magyarokból állt. Ezt a fegyvernemet a török háborúk hívták életre. A huszár páncélinget, sisakot viselt, szablyával harcolt. Portyázásokban felülmúlhatatlannak bizonyult. Mind több ágyú szolgálta Mátyás katonai céljait, bár a fejedelem a hagyományos hadiszereket, hajítógépeket többre becsülte. 1479-ben 80 tûzmester, 300-400 pattantyús leste utasításait. A folyó menti harcokban, várostromok idején a naszádoknak lehetett a legnagyobb hasznát venni. 1428ban Galambóc alatt például a hajókra szerelt ágyúk, a Duna túlsó partján fekvô Szentlászló vára lövegei biz-

346

tosították a törökkel szemben a magyar sereg visszavonulását. Nándorfehérvárott a naszádosok semmisítették meg a török hajóhadat. Mátyás alatt szervezôdött önálló fegyvernemmé a dunai naszádos flotta. Legénységük szerb nemzetiségû volt. A hadsereget a jó kiképzés, a szigorú fegyelem kora fegyveres erôi fölé emelte. Olyan kiváló hadvezérekkel rendelkezett, mint a cseh Frantifek Hag vagy a magyar Kinizsi Pál és Magyar Balázs. A király halála után a rendek nem akarták a sok gyôzelmet látott sereget fizetni. A Száva vidékére küldték, majd mikor a fizetetlen katonák rabolni kezdtek, maradványaikat Kinizsi Pál szétverte. Ettôl kezdve az ország védelme ismét a bárói, illetve a megyei bandériumokon nyugodott. Törvények szóltak a telekkatonaságról. Az 1498. évi törvény – mint már említettük – 40 személyt kötelezett bandériumok tartására. A rendkívüli adó felét a bárók és a megyék kapták meg, amiért katonaságot kellett fenntartaniuk. A zászlósurak mellett a megyék ugyancsak fogadtak zsoldosokat. Némi zsold járt nekik (14-16 forint egy évre), amit háború idején megemeltek. Ez a megoldás kétségtelenül olcsóbb volt, mint az állandó zsoldos sereg. Ám ezek a katonák nem rendelkeztek akkora gyakorlattal, mint a valódi zsoldosok, mert megélhetésüket nem a katonai szolgálat biztosította. A gondot tovább fokozta, hogy nehezebben lehetett ôket mozgósítani, mint a hajdani királyi hadsereget. A banderiális hadrendszer egyértelmûen a fôuraknak kedvezett. Annak a rendkívüli adónak kisebb-nagyobb hányada, ami korábban Mátyás kincstárába folyt be, most a nemességet gazdagította. Katonai erôvel a hátuk mögött a központi hatalom rovására növelhették befolyásukat. Nemcsak mezei hadakra volt szükség, hanem erôs várrendszerre is, amely védi a mögötte lévô hátországot. A török elleni magyar védelmi rendszer alapjait Zsigmond király fektette le. Ô még arra gondolt, hogy a hadmûveleteket az ország határain kívül tudja tartani. Boszniát, Szerbiát, Havasalföldet és Moldvát próbálta a Magyar Királysághoz kapcsolni. Ezek a fejedelemségek azonban csak addig ismerték el a magyar király fôhatalmát, amíg a törökkel szemben számíthattak rá. Ha Magyarország meggyengült, az oszmánokkal próbáltak barátkozni. Uralkodónk jól tudta, hogy a szomszéd államoknak veszély esetén segítséget kell adnia. Ez a temesi ispán, az erdélyi vajda dolga volt. Zsigmond temesi ispánja, Ozorai Pipo kezdte el a magyar végvári vonal kialakítását. Ennek a rendszernek lett fontos láncszeme Nándorfehérvár (a mai Belgrád), ami az 1426. évi tatai szerzôdés értelmében a szerb despota halála után lett a magyar királyé (1427). Mátyás egyik legfontosabb alkotása az volt, hogy befejezte a magyar végvári rendszer kiépítését. Ekkorra Szerbia és Bosznia nagy részét a török elfoglalta, így a védelembe már a magyar várakat is be kellett vonni. A szomszéd országokból megmaradt területen állt a magyar végházak elsô vonala. Ennek a sornak a legfontosabb erôdítménye Szörényvár, Nándorfehérvár, Szabács, Macsó, Szrebernik, Jajca, Knin és Klissza volt. A köréjük tartozó kisebb váracskákat, palánkokat ezen végvárak parancsnokai alá rendelték. Velük szemben a második vonal erôsségei, Karánsebes, Temesvár, Pétervárad, Krupa, Bihács és Zengg stb., már

A

a királyság területén húzódtak. Klisszánál a magyar várvédelem kapcsolódott a velencei köztársaság dalmáciai erôdítményeihez. Az uralkodónak gondja volt az erôsségekre. Ágyúkkal látta el azokat, gondoskodott karbantartásukról. Midôn a történész olvassa az eme végvárakról szóló leírásokat, rögvest 16–17. századi végházaink jutnak az eszébe. Itt és ott nélkülözhetetlen építôanyagnak számított a fa és a föld. A sáncoknak, a latorkerteknek már ekkor fontos szerep jutott. Hozzátehetjük, a jellegzetes végvári harcmodor szintén a 15. században alakult ki. Lesvetés, bajvívás éppúgy hozzátartozott a vitézi élethez, mint a portya, az ellenség állandó nyugtalanítása. A felek egymás területére néha szabályos rabló hadjáratokat vezettek. A várak önmagukban gyengék lettek volna, ha nem csatlakozik hozzájuk hatékony hátország. Zsigmond idején a Temesvidék megyéit ezért egyesítették a temesi ispán kezén. A macsói bánság az Anjou-kor óta nemcsak a Száván túli szerbiai területeket, hanem 6-8 magyarországi megyét foglalt magában. A bánság vezetôje jelentôs hatalommal rendelkezett, hisz ô nevezte ki a megyék ispánjait, ítélkezett a nemesség felett, vezette a hadakat. Ezért tudta pl. Újlaki Miklós bán 1461-ben Baranyát mozgósítani. Mátyás ugyancsak arra törekedett, hogy a veszélyeztetett végvár támaszkodhasson a mögöttes területekre. Tekintettel kellett azonban lennie a nagybirtokos Újlaki Miklós macsói bánra, aki 1471-ben bosnyák király lett. A királyság székhelye Jajcán volt. A fôúr a rendelkezésére álló hatalom birtokában önállóságra törekedett. Újlaki halála után (1477) nyert csak szabad kezet a király. A macsói bánságtól leválasztotta a magyarországi megyéket, a boszniai várakba ô nevezte ki a kapitányokat. 1476-ban Mátyás egyesítette a dalmát–horvát és szlavón báni méltóságot. A bán feladata lett, hogy bármikor Jajca és Szrebernik segítségére siessen, érdekükben mozgósítsa a rábízott tartományokat. A legtöbb török támadás a horvát–szlavón területeket érte, ezért nem kis feladatot jelentett ez a hivatal. 1478-ban hozta létre a király az alsó részek fôkapitányának tisztségét. Az új tisztségviselô hatásköre Pozsega, Valkó, Szerém megye mellett az egész DélAlföldre és a Tiszántúl egy részére (pl. Bihar megyére) terjedt ki. Székhelyéül Temesvárt jelölték ki. A védelem harmadik egységét Zsigmond kora óta Erdély képezte. Az egyes területek természetesen kisegítették egymást. Így a vajdák többször siettek a megszorult temesiek segítségére. A fôkapitányok, illetve a dalmát–horvát–szlavón bánok széles körû jogokkal rendelkeztek. Ôk rendelték el a mozgósítást. Parancsoltak területükön a bárói bandériumoknak, a nemesi hadaknak. A jobbágyságot vármunkára rendelték. Ez a jól tagolt rendszer Mátyás idején teljesíteni tudta a feladatát, az ostromlott várakhoz megérkezett a felmentô sereg. Igaz, a portyázókat már nehezebben tudták féken tartani. Amikor azonban a Jagelló-korban kevesebb lett a pénz, szaporodtak a bajok. Ebben az idôszakban a fôpapi, esetenként a bárói bandériumok kisebb-nagyobb hányada a végeken szolgált. A várak karbantartása, a mintegy 8 ezer fôs, állandó készenlétben álló katonaság fizetése 1511-ben 130-150

K I R Á L Y

É S

A

R E N D E K

ezer forintot tett ki, ami a királyi bevételek kétharmadának felelt meg. Valójában a fenti összeg többszörösére lett volna szükség. S még nem szóltunk azokról a kiadásokról, amelyek akkor keletkeztek, amikor a hátországot kellett mozgósítani a mélyen behatoló ellenséggel szemben. Nem csoda, ha a katonák zsoldjuk töredékét kapták meg. Azt sem mindig pénzben, hanem sóban vagy posztóban. A horvát urak állandó segélyre számíthattak. A katonaság egy része a szolgálat fejében használatra földet kapott. Katonaparaszti réteg alakult ki a temesi ispán alá tartozó végeken. El lehet képzelni, hogy nyári munkák idején milyen sokan vigyázták az erôsségeket. A katonák számára fontos fizetéskiegészítésül szolgált a gyakori portyákon szerzett zsák-

mány. Nagy becsben tartották a hadifoglyokat, hisz midôn kiváltották ôket, szép summa ütötte a végbeli markát. A hiányokat idônként a parancsnokok úgy tömték be, hogy a sajátjukból fizettek, vagy kölcsönt vettek fel. Így történt, hogy a már többször említett Török Imrének más adósságokkal együtt 40 ezer forinttal tartozott a kincstár. Ezért maradt halála után mintegy zálogképpen az ország legfontosabb végvára, Nándorfehérvár a még kiskorú gyermeke, Bálint kezén. A fegyveres béke ilyen körülmények között elviselhetetlen terheket rakott az országra. Nem csodálkozhatunk azon, hogy sokan úgy vélték, Magyarországon csak a háború segíthet. De erre már végképp nem futotta. Mikor Szulejmán 1521-ben megtámadta az or-

KONRAD KEYSER (BELLIFORTIS C. MÛVÉBÔL):

Zsigmond császár (1414–1415)

347

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

szágot, s elesett Nándorfehérvár, kiderült, milyen törékeny a magyar védelmi rendszer. Ekkor II. Lajos sógorához, Habsburg Ferdinándhoz fordult segítségért. Az osztrák mezei hadak mind többször jöttek Horvátországba, hogy a horvátoknak a támadó muszlimokkal szemben segítséget nyújtsanak. Királyi bevételek A kancelláriák, a bíróságok, a pénzügyeket intézô hivatalok vagy a hadsereg csupán akkor tudta feladatát ellátni, ha elegendô pénz állt az uralkodó rendelkezésére. Jövedelmek nélkül bajosan lehetett az udvar fényét emelni. Pénzbôl pedig szinte sosem volt elegendô. Az uralkodók jóformán hitelekbôl éltek. A hitelezô utalványt kapott arról, hogy milyen bevételbôl, melyik vámból vagy melyik város adójából stb. juthat hozzá a pénzéhez. Így történt ez Európában másutt is. Közgondolkodásunkba úgy vonult be Zsigmond király, mint aki elherdálta a királyi javakat. Uralkodása elsô 15 esztendejére ez a sommás vélekedés megalapozottnak látszik. Késôbb azonban már meggondoltabban adományozott birtokokat. Módszere az volt, hogy elôbb zálogba adta egyik vagy másik uradalmát. Idôvel újabb összeget kért a zálogbirtokostól. A zálogot általában soha nem fizette vissza. Ezért utóbb különös királyi kegyként ajándékozta el a zálogbirtokosnak a jószágot. Ezzel az eszközzel uralkodása alatt mintegy 800 ezer aranyra tett szert. Birtokpolitikája nemcsak a pénzszerzést szolgálta, hanem jó eszköznek bizonyult arra, hogy a nagybirtokosokat magához kösse. Ô alapította meg azt a birtokállományt, amely 15. századi királynéink illô életmódjáról gondoskodott. Így lett például Diósgyôr a mindenkori királyasszonyoké. Mondanunk sem kell, a királyi feleségek „birodalma” az erôs központi hatalmat szolgálta. Zsigmond rendes bevételei mintegy 300-320 ezer forintra rúgtak, ám különbözô módszerek révén néha még a félmillió forintot is elérték. Fejedelmünk igen

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

találékonyan tudott pénzt szerezni. Uralkodása idején például kilencszer vetett ki rendkívüli adót. Az egyházi bevételek felét a török elleni védelem ürügyén foglalta le. Ha egy fôpap meghalt, az egyházmegye élére évekre kormányzót állított, s a bevételeket ô használta fel. Hivatkozhatunk a már említett birtokpolitikára is. A rendes királyi jövedelmek közül a legtöbb, mintegy 100 ezer forint a sómonopóliumból származott. A különbözô adók a bevételek 44%-át tették ki. Utódai sorából csupán Mátyás büszkélkedhetett nagyobb pénzbevételekkel, bár az évi egymillió forint csak legendának tekinthetô. Eleinte szûkösen jutott mindenre. 1467-ben ezért reformot hajtott végre. Többen királyi engedélyre hivatkozva nem fizették a harmincadot, köztük olyan gazdag város polgárai, mint Kassa. Mátyás átkeresztelte a vámot, amit ezentúl koronavámnak hívtak. Ám az intézkedés nagyobb horderejû volt, mint egy keresztelô. Ugyanis ettôl kezdve az áruk értékének az 5%-át kellett fizetni. Mivel a kamara haszna adó (ismertebb néven kapuadó) alól sokan mentességeket szereztek, megszüntette, s új néven – a királyi kincstár adója – ismét bevezette. Az adót füstönként szedték. Mátyás eredetileg az egyházi nemeseket és az egytelkes nemeseket is meg akarta adóztatni, erre azonban csak késôbb került sor. Ennél is fontosabb lett a rendkívüli adó. A török veszély megfelelô érvül szolgált a rendeknek. Mondhatni, minden esztendôben beszedték, néha még kétszer is. Nagy királyunk a 70-es és a 80-as években esztendônként átlagosan 620-630 ezer aranyra számíthatott. Szerencsés esetben egy-egy esztendôben 900 ezer forinttal gazdálkodott. Az átlagos jövedelmek több mint 60%-át (385 ezer forintot) tehát a jobbágyság teremtette elô (Zsigmond idején csak 12,5%-ot!), s a városi és egyéb adóbevételekkel együtt adóból származott a pénz 70%-a. A számok önmagukban mutatják, mennyire igénybe vette Mátyás népe anyagi erejét! Szüksége is volt erre, hisz a zsoldos sereg, a háborúk, a fényes udvar, a mecénásság irdatlan összegeket emésztett fel. Ám csökkent a fôurak hatalma. Akár-

csak Zsigmond, a kancellária tisztségviselôit úgy fizette, hogy egyházi javadalmakkal jutalmazta ôket. Mátyás úgy igyekezett a gazdálkodást egyszerûsíteni, hogy a pénzügyeket egy hivatal, a kincstartóság kezére bízta. Míg Zsigmond idején más foglalkozott az adókkal, más a különbözô bányákkal stb., addig 1467 után minden királyi jövedelmet a kincstartó ellenôrzött. Csupán azok a birtokok nem tartoztak hozzá, amelyek a királyi udvar eltartásáról gondoskodtak. Ezeket az uradalmakat a budai udvarbíró felügyelte. 1490 után a hatalmas bevételek 200-220 ezer aranyra csökkentek, vagyis Jagelló-királyaink kevesebb pénzbôl gazdálkodtak, mint Zsigmond. A pénzügyigazgatást áthatotta a korrupció. Az adó tekintélyes része kézen-közön eltûnt, ráadásul a báróknak és a megyéknek bandériumtartás címén – mint láttuk – járt az adó fele. A bajt még fokozta, hogy az arany- és az ezüstbányászat hanyatlott, a Fugger–Thurzó-vállalkozás sem fizetett eleget a kincstárnak. Hozzátehetjük, az 1510-es évektôl gazdasági válság bontakozott ki. A bajokat a rendek is érzékelték. Törvényt hoztak arról, mely városok, uradalmak alkotják a királyi birtokok elidegeníthetetlen részét. Különbözô – néha fantasztikus – tervek születtek arról, miként lehetne a bevételeket növelni. Werbôczy elképzelhetônek tartotta, hogy adók nélkül is akár egymillió forintot szedhetne be a kincstár. Hogy a rendkívüli adót tényleg a védelemre fordítsák, 1518-ban rendi kincstartókat választottak, akik beszedték az adót, s elszámoltak vele az országgyûlésnek. Ám a már említett okok miatt ez a megoldás sem vált be. Végül ismét a király által kinevezett kincstartó felelt a pénzügyekért. Nándorfehérvár eleste után az udvar kétségbeesett helyzetében a pénzrontás eszközéhez folyamodott, ami átmenetileg segített, ám szétzilálta a gazdaságot. 1522 után Mária királyné próbálkozott meg a királyi pénzügyek rendbetételével. Fenti ismertetésünkbôl kiderült, a rendkívüli adó a királyi jövedelmek jelentôs hányadát tette ki. Eme bevételi forrásról vagy a királyi tanácsban, vagy az országgyûlésen döntöttek, azaz a még oly hatalmas uralkodó is, mint Mátyás, rászorult a rendekre. Ha kevesebb lett a pénz a tárnokházban, rögvest nagyobb lett a fôurak hatalma, akikkel szemben a köznemességben próbálhatott támaszt találni az állam feje. „Ami mindenkit érint” Mátyás király 1486. évi törvényei bevezetôjében olvassuk a következô szavakat: „…illô dolog, hogy a királyok és fejedelmek… alávetett népeiket s egyszersmind birodalmuk gyeplôit inkább jó és állandó intézmények szigorával, semmint a korlátlan hatalom és a kárhozatos visszaélés keménységével kormányozzák.” Tôle szokatlanok az ilyen gondolatok, hisz ô a királyi hatalom korlátlanságát vallotta. Ha mégis így fogalmazott, arra nyomós oka lehetett. Természetes fia, Corvin János számára akarta ugyanis a trónt biztosítani. A rendek ellenállása esetén ez aligha sikerülhetett. Emlékezett, hajdan apja sem nélkülözhette a nemesek támogatását, miként nélkülük ô sem lehetett volna király. A rend (latinul ordo) szót különbözô alkalmakkor használták a középkorban. Így ezzel jelölték a társa-

WEBER HENRIK (1818–1864):

Mátyás bevonulása Budára Ceruzarajz. 1853

348

A

dalmi csoportokat. A nyugati keresztény világban oly fontos politikai szerepet játszó rendeknek közös vonása az volt, hogy mindannyian a király alá tartoztak. Ebbôl következett, hogy a parasztság, az oppidumok népe Magyarországon nem alkotott külön rendet, ugyanis ôk földesuraik birtokain éltek, s ügyeiket az úriszéken rendezték el. Azok, akik egy adott rendhez tartoztak, ugyanazokkal a jogokkal rendelkeztek, s azonos terheket viseltek. Ezért hivatkoztak arra, hogy kiváltságaikat valamelyik uralkodótól kapták. Azt sem rejtették véka alá, ha egy másik fejedelmük ezeket a privilégiumokat megerôsítette. A politikai jogokat gyakorló rendek érdekeik azonossága alapján léptek fel, és politikai közösséget alkottak. Ennek kifejezésére a római jogot használták fel. Itt van szó közösségrôl, egyetemrôl, testületrôl, azaz jogi személyiségrôl. (A testület a tagoktól független önálló jogképességgel rendelkezik, például pert vihet stb.) Arra, hogy közös érdekeik vannak, gyakran idézték a római jogból vett fordulatot – „ami mindenkit érint, azt mindenkinek jóvá kell hagynia”. A 13. században az egyházjogba került az elv, amelyre a század végén I. Edward angol király is hivatkozott. Ám a gondolkodók nem elégedtek meg a fordulattal, hanem értelmezték. Azt mondták, hogy nem mindegy, milyen minôségben kell a közös ügyeket meghányni-vetni és jóváhagyni. Más a helyzet, ha valaki csupán a saját nevében szól hozzá a vitához, vagy pedig mint valamely közösségnek a tagja, a többieknek a nevében. (Világos, hogy az elv csupán ebben az utóbbi esetben vonatkozott a rendre.) Az uralkodók elôbb vagy utóbb rákényszerültek arra, hogy a rendekhez folyamodjanak segítségért. Ilyesmi akkor fordult elô, amikor a meggyengült közhatalomnak kellett rájuk támaszkodnia. Gyakran fôúri klikkek próbálták a maguk érdekeiért mozgósítani azokat, akik beleszólhattak a politikába. Ha a törvényes mértéknél jobban igénybe akarta venni a fejedelem a rendek katonai szolgálatát, jobbágyaik anyagi erejét – egyszerûbben szólva, több adót akart –, elvben össze kellett hívnia az érintetteket, azaz a rendeket, s az adónak a megajánlását kellett kérnie. A gyûlés résztvevôi ezeket az alkalmakat egy idô után arra használták fel, hogy privilégiumaikat megújíttassák. Egyre gyakrabban hallatták szavukat más országos ügyekben. A rendek hivatkozhattak az ellentmondás és ellenállás jogára. És soha nem feledkeztek meg arról, hogy az adót rendkívüli adóként ajánlották meg, s ettôl még szabadságaik, azaz kiváltságaik nem változtak meg. Korábban a törvényeket, határozatokat a fejedelem hozta a tanács urainak az egyetértésével, s ôk gondoskodtak a végrehajtásról. Késôbb megesett, a nemesekkel gyûléseken közölték a döntést. Elôfordult, hogy a rendek fogalmazták meg az országgyûlésen a kívánságaikat, s az állam feje nem tett mást, mint megerôsítette azokat. A rendi országgyûléseken ezzel szemben az uralkodó és a rendek közös tanácskozáson döntöttek a törvényekrôl. Ekkor jött létre a rendinek nevezett állam, ahol a király és a rendek együtt kormányozták a királyságot, s ezért együttesen testesítették meg az államhatalmat. Itthon és külföldön a kutatók közül újabban többen azt hangsúlyozzák, ehhez már

K I R Á L Y

É S

A

R E N D E K

Szapolyai Imre (†1487) nádor sírköve. Szepeshely temploma

egy rend is elegendô. Megjegyezzük, a rendi államban az uralkodó és a rendek arra törekedtek, hogy egymás rovására minél nagyobb szeletet szerezzenek meg a hatalomból. Ha ôk bizonyultak erôsebbnek, a központi hatalom meggyengült. Nálunk a 13. század végén ugyan megjelent a rendi állam gondolata, de rendiségrôl csupán az 1439 utáni évektôl beszélhetünk. Zsigmond uralkodásának elsô éveiben – mint utaltunk rá – megnövekedett a nagybirtok súlya, s a királyi birtokállomány a korábbi töredékére zsugorodott. Uralkodónk ügyes politikával erôs király volt, ám utódai a hatalmasokkal szemben rászorultak a kiváltságoltak mind szélesebb körének a támogatásra. Albert halála után rendszeressé váltak az országgyûlések. A köznemes életének természetes színterét az a megye alkotta, ahol birtokai feküdtek, ahová rokonsága kötötte. Ennek a közigazgatási egységnek a területe tulajdonképpen az itt található kisebb és nagyobb

349

birtokok együttesének felelt meg. A nemesek tudták, milyen érdekek kötik ôket össze. A szûkebb haza nemesei jól ismerték egymást, rendszeresen találkoztak a megyei törvényszéken, a nádori közgyûléseken meg a különbözô vizsgálatokon, amikor eskü alatt kellett tanúvallomást tenniük. Nemesi felkelés idején együtt vonultak hadba. Közösen állítottak katonákat. Hangadónak a tehetôsebbek számítottak, akik sokszor egy-egy nagyúr kívánságát vitték keresztül. A megyét egyre gyakrabban úgy emlegették, mint az ott élô nemesek közösségét, egyetemét. Ezek a szavak a kor szóhasználata szerint annyit jelentettek, hogy a vármegyét az ott élô nemesek saját testületüknek fogták fel. Ez a tény abban is kifejezésre jutott, hogy a vármegyék nemességét néhányan teljhatalommal képviselhették, miként az testületeknél szokás, országgyûléseken, de más alkalmakkor is. 1506-ban például Zala nemeseinek egyeteme nevében vett fel kölcsönt néhány nemesember.

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

A megyék nemessége együtt alkotta a nemesi közösséget, az országot. Gondoljunk csak arra, hogy a földbirtokok sokasága jóformán lefedte a teljes országterületet (némelyik szabad királyi város is rendelkezett jobbágyfalvakkal!), miként az egymás mellett fekvô megyék ugyancsak együtt képezték Magyarországot. Így a tanulatlan nemesek számára is nyilvánvaló volt, hogy a javak tulajdonosai országot alkottak. Akik az országot alkották, azok szóltak bele a közügyekbe. A nagybirtokok urai, a fôpapok és a fôurak a királlyal együtt intézték az országos ügyeket. Így esett, hogy midôn 1401-ben Zsigmondot elfogták, a prelátusok és a fônemesek magukat értették az ország alatt. Nem kellett négy évtized ahhoz, hogy a nemesség beleszóljon a politikába. Az ország fogalmába ettôl kezdve már a nemeseket is beleértették. Megesett, hogy szûkebb értelemben a köznemességet azonosították vele, miként egy 1442-bôl származó szövegbôl kideríthetô, ôk az „Orsagha”. Az országgyûlés valóban az országot képviselte. Ám ha a nemesek személyesen jelentek meg, akkor szó szerint magával az országgal azonosult. (Ismeretes, a fôpapok és a mágnások személyesen voltak kötelesek a tanácskozáson részt venni.) Az ország így jelentette az országgyûlésen megjelentek közösségét, egyetemét. A rendi gondolkodás tehát elsôsorban azokat tekintette országlakosoknak, akik a politikai jogokat gyakorolták. Felfogásuk szerint ôk alkották a nemzetet. Zrednai (Vitéz) János az 1450-es években „Magyarország egész nemzete és köztársasága [állama]” nevében fogalmazott okleveleket. A fôpapokkal és a városokkal összehasonlítva, a legnagyobb befolyással a nemesség rendelkezett. Ahogy a mágnások egyre jobban elkülönültek a nemesek tömegeitôl, úgy beszélhetünk lassanként a bárók, illetve a köznemesek rendjérôl. Igaz, az örökös fôrendiség véglegesen csak Mohács után szilárdult meg. A prelátusokat külön rendnek tekinthetjük. A királyi szabad városok elôtt nyitva állt az út, hogy városi rendbe tömörüljenek. Az egységes városi rend kialakulása azonban Mohács elôtt még nem fejezôdött be. A rendi mozgalmak a köznemesek társadalmi igényeirôl szóltak. Ismerték az ôket összekötô közös jogokat. Jogaik alapdokumentumának az Aranybullát tekintették, amit 1351-ben erôsített meg az uralkodó, s amire minden király esküt tett. A Szent Korona-eszme változása Az elôbbi Vitéz János-i idézet jelezte, hogy ebben az idôben már másképp vélekedtek az államról, mint korábban. Az országok, birodalmak területét, az egyházat, az intézményeket emberi testnek fogták fel. Az államot már az ókorban is hasonlították emberi testhez. A gondolat Szent Pálnál is feltûnt, aki több levelében fogalmazott így: „Krisztus az egyház feje… mi pedig tagok vagyunk az ô testébôl.” Eme gondolatkörnek megfelelôen úgy vélték, hogy az állam test, amelynek feje a király, tagjai pedig a rendek. A test harmonikus mûködése a fej és a tagok közötti összhangtól függ. Az efféle gondolatok korán utat találtak hozzánk. Az 1435. évi országgyûlési dekrétum bevezetôjében olvas-

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

suk a következô fordulatot: „fôpapjainknak, báróinknak, valamint az ország egész testét a távollévôk teljes hatalmával képviselô országos nemeseknek egyértelmû tanácsára, közös megbeszéléssel és beleegyezésükkel elhatároztuk…” A szöveg figyelemre méltó, hisz az ország egyenrangú tagjaiként a prelátusok és a bárók mellé már a köznemeseket is felsorakoztatja. Az 1440-es években a kancellária magától értetôdô természetességgel alkalmazta fôurakra, nemesekre, városokra az ország tagja fordulatot. Feltehetôen a mûvelt humanistának, Zrednai (Vitéz) Jánosnak volt nagy szerepe eme államfelfogás terjesztésében. Neki s a hozzá hasonlóan vélekedô társainak a gondolatait a nemesi „értelmiség”, azaz a családok klerikussá lett tagjai és a curiai jegyzôk népszerûsítették odahaza, így erôsítve a nemesek öntudatát. Az a vélekedés, hogy a király és a rendek együttesen kormányoznak, átalakította a Szent Korona-eszmét. A középkor gondolkodása nehezen tudta az elvont fogalmakat befogadni. Így nálunk az állam, illetve az államhatalom meghatározott tárgyhoz, a Szent Koronához kötôdött, vagyis ahhoz a királyi jelvényhez, amirôl úgy gondolták, hogy Szent Istváné volt, s amellyel a koronázás révén átruházták a hatalmat. (Megjegyezzük, hogy a Magyar Királysághoz tartozó területek – megyék, városok, Horvátország, Dalmácia, Szlavónia, Erdély stb. – beletartoztak a Szent Korona fogalmába.) A 14. században a király személye és a Szent Korona együtt testesítette meg a magyar államot. Ám midôn a század végén megerôsödtek a nagybirtokosok, akik familiárisok seregének parancsoltak, úgy vélték, a hatalmat ôk s az uralkodó együtt gyakorolják. Így szinte természetes volt, hogy amikor 1401-ben az urak Zsigmondot elfogták, és ôk kezdték a jogokat gyakorolni az országban, azt vallották, hogy a Szent Korona fennhatóságából cselekszenek. Amikor 1440-ben I. Ulászlót választották uralkodóvá, már a nemesekre is szükség volt. Fontos alapelvet szövegeztek meg. Idézzük fel újból, mit is foglaltak akkor írásba. „…a királyok koronázása mindig az országlakosok akaratától függ, s a korona hatálya és ereje az ô jóváhagyásukban rejlik…” – hangzott a részlet. Az új államfelfogást a legrészletesebben a Jagellókori jogtudós, Werbôczy István mûvébôl ismerhetjük meg. Ô az egy és ugyanazon nemesség igazolására Thuróczy János krónikájának azokat a kor embere számára közismert oldalait idézte, amiket a krónikás Kézai Simontól vett át. Eme történeti eszmefuttatás szerint eredetileg mindenki egyenlô volt. Ám azok, akik nem vállalták a katonai szolgálatot, paraszti sorba lettek taszítva. Mikor pedig a magyarok Szent Istvánt királyukká választották, a nemesítést, a nemesi birtok adományozását szintén reá és megkoronázott utódaira bízták. A király a nemesítés és a birtokadományozás jogát oly módon kapta tehát meg, hogy azt a közösség az ország Szent Koronájának a joghatóságára és következésképpen az uralkodással együtt a koronás királyra ruházta. A nemeseket a király nemesíti, ám az uralkodót a nemesek választják, vagyis kölcsönösen és elválaszthatatlanul függnek egymástól. A gondolat annyit jelentett, hogy az államot, amit a Szent Korona testesített meg, a király és a nemesek (ideértve a bárókat és a fôpapokat, hisz a jogász egyik

350

sarktétele az ô jogi egyenlôségük) együtt alkották, és együttesen kormányozták. Werbôczy tagadta, hogy a fejedelem saját elhatározásából, korlátlan hatalma alapján hozhatna törvényeket, hanem ki kell kérnie a nép véleményét. Emlékezzünk rá, mennyire mást gondolt minderrôl Mátyás! Werbôczy a nép alatt a fôpapokat, a mágnásokat és a nemeseket értette. A Hármaskönyv fenti gondolatai nem választhatók el a kortól, amelyben születtek. A 15. század végén és a 16. század elején a királyi hatalom mélypontra süllyedt. Ebben az idôben a rendek ténylegesen irányítani akarták az országot, de nem a király nélkül. A megyétôl a királyi tanácsig A vármegyét többé-kevésbé szilárd határok fogták közre. A 15. században fokozatosan egy-egy jól megközelíthetô helység lett az állandó székhelye. A megye intézte a közigazgatási feladatokat, s a kisebb perek ezen a szinten dôltek el. Mai szemmel nézve hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a vármegye mindig a köznemesi önállóság erôs várát képezte. Ám a 15. században még messze volt az a korszak, amikor ez a közigazgatási egység a nemesi önkormányzat valódi fórumává vált. Az ispánt, aki nagybirtokos volt, az uralkodó nevezte ki, s az ispán tette meg egyik familiárisát a helyetteséül. A megyének még saját pecsétje sem volt, hanem az alispán, illetve a szolgabírák hitelesítették saját pecsétjükkel az okleveleket. Az elsô megyei pecsétet csupán 1498ban adományozta a király – Somogynak. Választott tisztségviselônek számított a szolgabíró. Általában szám szerint négyen voltak, de Erdélyben ketten látták el ezt a feladatot. Tulajdonképpen az összes közigazgatási és bíráskodási tennivalót ôk végezték. A vagyonosak sokszor nem szívesen vállalták ezt a hálátlan munkát. 1435-ben 25 márka, 1486-ban 50 márka bírságot helyezett kilátásba a törvény azokkal szemben, akik nem fogadták el társaik választását. Ennek ellenére századunkban sokszor a szerényebb vagyonúak kerültek ebbe a tisztségbe. Mondhatjuk, a nemes így tanult bele a közéletbe. Zsigmond és utódai növelték a vármegyék hatáskörét. Ha az úr nem akart jobbágya felett ítélkezni, a megye látott törvényt. A szabad költözést a szolgabíró felügyelte. Ez a tisztségviselô mûködött közre az adószedésben, s a telkek összeírásában. Midôn 1415–17 táján a király a központi bíróságokat át akarta szervezni, tanácsosai javaslatára úgy tervezte, minden megyébôl 4-5 tekintélyes személyt jelölne ki ülnökül. 1433ban és 1435-ben Zsigmond és környezete elképzeléseikrôl jó elôre értesítették a megyéket, s azt kérték, vitassák meg a tervezetet. Amint több beleszólást kapott a nemesség az ország dolgaiba, arra törekedett, hogy minél szélesebbre tágítsa az önkormányzati jogköröket. Különösen azt nehezményezték, hogy az alispán kiválasztásába nem szólhattak bele. Az elsô sikerre Mátyás koráig kellett várniuk. 1486-ban törvény mondta ki, hogy a fôispánnak az alispánt a tehetôsebb megyei családok közül kell kiválasztania, s ez a tisztségviselô köteles a megye színe elôtt esküt tenni. 1504-ben azt fogalmazta meg törvény, hogy az alispán személyéhez a vármegye közönségének a beleegyezése szükséges. Azt

A

azonban már csak a 16. század közepére sikerült elérniük, hogy erre a fontos tisztségre maguk válasszák ki a megfelelô embert. 1486-ban másról is intézkedtek. Elôírták, hogy 8-12 tehetôsebb nemest válasszanak, akik a vizsgálatoknál, iktatáskor a hiteles hely emberének segédkeznek. (Korábban ôket a király jelölte ki.) A nagyurak ügyeit a megyei törvényszék elé utalta a király. A Jagelló-korban a megyei bandérium élére a megye állított kapitányt. Országos ügyekbe a nemesek tömegei az országgyûléseken kapcsolódtak be. Az elsô valódi rendi országgyûlést 1397-ben tartották. Utána a fontos kérdéseket az uralkodó a királyi tanács ülésein tárgyalta meg. A legközelebbi országgyûlésre 1435-ben került sor, majd 1439-ben. 1440-tôl kezdve jóformán minden esztendôben összehívták. Mátyás uralkodása elején sûrûbben, késôbb kevesebbet hívta gyûlésre a nemeseket. A Jagelló-korban mind gyakrabban tanácskozták meg a nemesek az ország dolgait. A 16. század elsô évtizedeiben akadt esztendô, amikor évente többször összejöttek. Eleinte az ország fôvárosában zajlott a tanácskozás. A tömeges gyûléseket 1446-tól kezdve több esetben Rákos mezején tartották meg, ám alkalmanként más városok is sorra kerültek (pl. Szeged, Bács, Tolna, Hatvan). A sok összejöveteltôl azonban nem lett jobb a kormányzás. A gyûlést a királyok hívták egybe. Hunyadi János kormányzósága idején ez a feladat reá hárult. A királyválasztó országgyûlés összehívását a nádor intézte. A fôpapok és a fôurak személyre szóló meghívót kaptak. Elvben az ország minden megyéjét meghívták, de mindig akadt vármegye, amely nem küldött követeket. 1440-ben I. Ulászlót 60 fôpap, fôúr és elôkelô, valamint 28 megye képviseletében 53 küldött választotta meg. Igaz, a július 17-i királykoronázásra már oly sokan eljöttek Székesfehérvárra, mint még addig sohasem. 1442-ben sem volt teljes a létszám, hisz 35 megye képviseltette magát, miként 1447-ben is. A gyûléseknek kétféle típusát ismerjük. Az egyiket azok az összejövetelek alkották, ahová a megyék és Szlavónia küldte választott képviselôit. Hogy hányan legyenek, azt általában a vármegye nagysága döntötte el. 1447-ben például 24 vármegye 4-4 követet indított útnak, míg mások 2-3, esetleg 1 személyt bíztak meg a képviseletükkel. Az országgyûlési meghívók hangoztatták, hogy tekintélyesebb, vagyonosabb nemeseket válasszon a helyi nemesség. Az megfelel az igazságnak, hogy a szûkebb pátriában elismert személyek vagy épp vitézlôk jöttek Budára vagy Rákosra. Ám a valódi választásban kételkednünk kell, hisz többségük uruk vezetô familiárisa volt. Ha felidézzük azt, amit a familiaritásról tudunk, elképzelhetô, mennyire önállóan szóltak hozzá a vitához a küldöttek. Csupán azon megyék követeinek a függetlenségét tehetjük fel, ahol nem uralkodott a nagybirtok (pl. Szabolcs). A helyzet a Jagelló-korban változott meg valamelyest, amikor a familiáris szálak meglazultak. A gyûlés során a közös köznemesi érdekeknek, elégedetlenségnek szorosabb kötöttségek mellett is hangot lehetett adni. A gyûléseken megjelenô nagy létszámú köznemesség növelte vezetôi szavainak súlyát. Figyelemre méltó, hogy ezeket a vezetôket sokszor a rokonság szálai kötötték össze.

K I R Á L Y

É S

A

R E N D E K

A másik gyûléstípusba azokat soroljuk, ahová a nemesek személyesen mentek el. Mivel az országgyûlési tárgyalások költségesek voltak, az utazás sok pénzt emésztett fel, aligha valószínû, hogy mindenki megjelent. Árulkodó az 1447. évi határozat. Elôírták, hogy pünkösdkor évente tanácskozásra kell jönnie minden nemesnek. Kiderült azonban, hogy a személyes részvételt csak azoktól kívánták meg, akik legalább 20 jobbágytelket mondhattak a magukénak. Vagyis csupán a középbirtokosokra gondoltak. Mátyás nem szerette a tömeges országgyûléseket. Hiába hangoztatták a nemesek a személyes megjelenés fontosságát, az uralkodó mindössze öt alkalommal tartott igényt az ilyen összejövetelekre. Annál gyakrabban került erre sor a Jagelló-korban. A személyes megjelenéssel akartak ugyanis nagyobb nyomatékot adni a nemesi vezetôk a köznemesi követeléseknek. S ekkor már majdhogynem mindenkire gon-

doltak. 1498-ban törvény írta elô, hogy az a fôpap vagy báró, aki nem jön el, 800 forintot fizessen, míg a köznemesnek 400 forintnyi pénzösszeget kellett lerónia. Csupán a betegeket, a sántákat, a vakokat s azokat mentesítették, akik túlságosan szegények voltak. Az uradalmi tisztek, a végvári katonák, illetve azok, akik a király szolgálatában külföldön tartózkodtak, hasonlóképpen mentesültek a részvétel alól. Az egytelkesek annyi engedményt kaptak, hogy közülük tízen választhattak egy küldöttet. 1518-ban jószágvesztést írtak elô a távolmaradókra. 1445-tôl alkalmanként megjelentek a városi delegátusok is. Az országgyûlési meghívók gyakran tartalmazták a gyûlés tárgyát. Ezt a megye megvitatta, s küldötteinek instrukciókat adott. Így a követek valóban képviselôk voltak. Az országgyûlési meghívók sûrûn hivatkoztak az „ami mindenkit érint” elvére és a közjó fontosságára. Sohasem feledkeztek meg a rendi kiváltságokról

Kályhacsempe a brandenburgi ôrgróf ábrázolásával a budai királyi palotából 15. század

351

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

sem. Az 1440–1458 közötti korszakban az urak maguk is mondogatták, súlyos kérdéseket nem lehet a nemesek nélkül eldönteni. Mely kérdésekrôl volt szó? Míg korábban a fôpapok s a fôurak igenje elegendônek bizonyult a királyválasztáskor, 1440-tôl királyt csak országgyûlésen lehetett választani. 1435-ben a telekkatonasággal foglalkoztak. A török veszély különösen nagy hangsúlyt adott ezeknek a gyûléseknek. 1440-ben két királya lett az országnak, 1446ban kormányzót választottak. A sok hatalmaskodás

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

azonnali intézkedéseket kívánt. A kormányzónak és az egyes fôúri csoportoknak egyaránt szükségük volt a köznemesekre és a városokra. 1439-ben az országgyûlés úgy döntött, maga fog ezentúl nádort választani. Ám a köznemesség gyengeségét mutatja, hogy a nádornak alkalmas embert pl. Mátyás is hagyományos módon maga szemelte ki. 1486-ban ismét törvény szólt a nádor választásáról. A rendkívüli adó megszavazása viszonylag késôn került az országgyûlési tárgykörök közé. 1453-ban az

ISMERETLEN MÛVÉSZ:

II. Ulászló (1490–1516) (Mausoleum Potentissimorum ac Gloriosissimorum Regni Apostolici Regum et Primorum Militantis Ungariae Ducum. Nürnberg, 1664)

352

egyik megye küldötte azzal érvelt V. László elôtt, hogy rendkívüli adót a király egyedül nem vethet ki. 1455ben ezt az adófajtát az országgyûlés szavazta meg. Ám Mátyás gyakran a királyi tanáccsal döntötte el az adó ügyét. 1504-ben határozatot hoztak arról, hogy rendkívüli adót csak az országgyûlés szavazhat meg. Ebben az idôben a rendekben már feltámadt a gyanú, hogy a bevételeket a fôurak elsikkasztják. 1511-ben maguk szedették be az adót. 1518-ban megszervezték a rendi kincstartó intézményét. Az adót az ô kezéhez kellett beszolgáltatni. Az idôk során a királyi tanács is változáson ment át. Az uralkodók mindig kikérték a fôpapok és a nagybirtokosok tanácsát, hisz nehéz lett volna akaratuk ellenére nyugodtan kormányozni az országot. A tágabb tanácsnak fôpapok, bárók, mágnások voltak a tagjai. Így 60-70 fôs testület jött létre, amit bajos lett volna állandóan egyben tartani. Pedig a tanácsülésekre még meghívtak másokat is, jelen voltak a kancellárok, a titkár, a kincstartó, illetve az alkincstartó, a személynök, az ítélômester, a budai udvarbíró, az udvari nemesek egyike-másika stb. Az üléseken az udvarmester elnökölt. A döntések kialakításakor nem az számított, hányan tették le egy-egy álláspont mellett a voksukat, hanem az, ki a tekintélyesebb. Ugyanakkor az uralkodó a meghívottak révén természetesen befolyásolni tudta a véleményt. A tanács szerepe különösen az interregnum idején nôtt meg. Ilyen volt például az 1444–1452 közötti idôszak. A tágabb tanács ritkábban ülésezett, fôként országgyûlések idején gyûltek össze. A budai várban saját üléstermük volt, Rákoson külön sátorban tárgyaltak. A tanács tagjai készítették az országgyûléseknek szóló elôterjesztéseket, illetve tárgyalták meg külön a köznemesi követeléseket. Ezután mentek a nemesek közé. Az operatív ügyeket egy szûkebb tanács intézte. Ekkor az udvarban tartózkodó néhány fôpap, illetve báró jött el az ülésekre, valamint azok, akiket az uralkodó még külön meghívott. A tanács mellett természetesen minden uralkodót körülvett néhány megbízható ember, akikkel elôzôleg a legtöbb kérdést megbeszélte. Idetartoztak például a királyi titkárok. Az uralkodó tanácsadóit a Jagelló-korszakban tanácsosoknak címezték. A tanács hatásköre tulajdonképpen az államügyek minden területére kiterjedt. Ha az uralkodó erôs, mind ritkábban hallgat erre a fórumra. Mátyás 1470 után egyre kevesebb embert hívott meg az operatív ülésekre, s méltóságok betöltésekor, nagy uradalmak eladományozásakor olykor már ezek véleményére sem volt kíváncsi. Nem csoda, ha a fôurak olyan új királyt akartak helyette, aki mellett az ô akaratuk jobban érvényesült. A Jagelló-korban a köznemesség úgy akarta befolyását biztosítani, hogy saját embereit juttatta be ebbe a testületbe. Követeléseiknek az adott súlyt, hogy – mint említettük – az elôkelô, tehetôs nemesek és a mágnások között 1498-ban éles határt húztak, és az elôkelônek számító úr a köznemesek közé került. Az országgyûlés 1498-ban kimondta, hogy a curiai bíróságokra beválasztott 16 köznemesi ülnök felét országos ügyek tárgyalásakor hívják meg a tanácsülésre. 1500-ban törvényt hoztak arról, hogy a 8-8 ülnök félévente váltsa egymást, és minden ülésen részt kell venniük. 1507-tôl királyi rendelet nem érvényes, ha a köznemesi képvi-

A

K I R Á L Y

É S

A

R E N D E K

selôk nem járultak hozzá. A köznemesi tanácstag évi 300 forint, a fôúri pedig 700 forint fizetést kapott. 1516ban kimondták, 7 világi, 5 egyházi és 16 köznemesi tanácstag legyen ebben a testületben. Utóbb a fôpapok s a fôurak számát 4-4-re csökkentették. Hiába születtek azonban a törvények, a bárók s a fôpapok befolyását nem tudták közömbösíteni, hisz az a vélemény gyôzött, amit a tekintélyesebbek javasoltak. A tágabb tanácsban ráadásul a nagybirtokosok voltak többségben. A megmaradt Jagelló-kori tanácsülési jegyzôkönyvek azt tanúsítják, hogy a köznemesek nemigen hallatták a szavukat. Annál inkább ügyeskedtek a vagyon gyarapításában. A köznemesi származású tagok között több udvari embert találunk, azaz ez a rendszer burkoltan arra is alkalmas volt, hogy a nagy oligarchákkal szemben a központi hatalom érdekeit szolgálja, a köznemesi elégedetlenséget a király javára fordítsa. A rendiség Erdélyben és a melléktartományokban Erdélyben, Horvátországban és Szlavóniában a rendiség a magyarországitól eltérôen fejlôdött. Jól szemlélteti ezt, hogy mind a három országrészben – mint utaltunk rá – a nemesek vérdíja eltért a magyarországitól. Erdély három, egymástól többé-kevésbé elhatárolható területbôl állt, amelyek lakói saját jogszokásokkal és kiváltságokkal rendelkeztek. Így ezen a tájon három rend – vagy ahogy ôk mondták, nemzet – alakult ki, a székely, a szász és a magyar. A székelyek élén a székelyispán állt, akit a király nevezett ki. A kisebb közigazgatási egységek, a székek belsô autonómiát élveztek, maguk választották vezetôiket (hadnagyot, székbírót), ám az ispán megbízottja, a királybíró ellenôrizte ôket. A székbíróságra a 15. században már 12 esküdtet, ún. székülôt választottak. A székely nép legfontosabb fóruma a székelyudvarhelyi nemzetgyûlés volt, ahová a pereket fellebbezték, s ahol az ispánnal együtt ítélkeztek. Jogszabályokat alkottak itt, és a 16. század elejétôl már politikai kérdések is napirendre kerültek. A székelyek feladatát már évszázadok óta a katonáskodás képezte, ugyanúgy, miként ez volt elvben a nemesek dolga is. A katonai szolgálat révén mentesültek az adók alól, csupán rendkívüli alkalmakkor (király koronázása, házassága, trónörökös születése) ajánlottak fel ökröket. A székely társadalmat ugyan még mindig áthatotta a nemzetségi szervezet, ám a hajdani egyenlôség felbomlott. Kiemelkedtek a fôemberek, akik jelentôs vagyonnal rendelkeztek mind a Székelyföld, mind pedig a megyék területén. Széles társadalmi réteget alkottak a lófôk, akik közé a székely csapatok parancsnokai, illetve a lovas katonai szolgálatra alkalmas tehetôsebbek tartoztak. A legszélesebb társadalmi réteg a szegény közszékelyekbôl állt. Azokat, akiknek semmilyen vagyonuk sem volt, és ezért a tehetôsek földjein dolgoztak, földönlakóknak nevezték. A fôemberek arra törekedtek, hogy a szegényeket jobbágyaikká tegyék. Ez ellen a közszékelyek tiltakoztak, 1465–66-ban felkeléssel adtak nyomatékot szavuknak. A királyi hatalom melléjük állt, ugyanis a fenyegetô török veszedelem árnyékában szüksége

ISMERETLEN MÛVÉSZ:

Kolozsvár látképe Rézmetszet. 17. század

volt ennek a népnek a katonai erejére. Így határozatok tiltották, hogy a gazdagok a szegényeket szolgálatra kötelezzék. A közszékelyek elszegényedését azonban nem lehetett megakadályozni. Az uralkodó akkor is a védelmükre kelt, ha a vajda részérôl érte sérelem ôket. 1490 után Báthori István adókat követelt tôlük, vármunkára szorította ôket, és azokat a leányokat, akik gazdag örökségre számíthattak, tekintélyes udvari embereihez adta férjhez. Midôn Báthorit bepanaszolták az udvarban, II. Ulászló rögvest leváltotta ôt. A szászság Erdély déli részét és Beszterce vidékét lakta. Székeik és kerületeik ugyan önállóságot élveztek, ám nemcsak a nyelv kötötte össze ôket, hanem az is, hogy a nagyszebeni jogszokást tekintették ügyeikben irányadónak. A perek fellebbezési fóruma ennek a városnak a bírósága, illetve a nemzeti gyûlés volt. Jelentôs arányt képviselt közöttük a városi lakosság. A 15. és a 16. század fordulóján a nagyvárosokat (7) és oppidumokat (15) lakta a népesség 42-43%-a. A városokat a gazdag kereskedôkbôl, bányavállalkozókból kialakult vezetô réteg irányította. Az állandó török veszedelem a Szászföld lakóit arra késztette, hogy szorosabbra fûzzék az összetartozás szálait. Kiváltságaik védelme ugyancsak összefogást kívánt meg. A szászság önálló egységnek tekintette magát, s ezt azzal fejezte ki, hogy a közösség, egyetem szavakat alkalmazta önmagára. Ezt megkönnyítette, hogy a nagy kereskedôcentrumok polgárságának vezetô családjai kiterjesztették befolyásukat tágabb környezetükre. A falvak tehetôs vezetôi, a gerébek velük álltak rokonságban. A szászok kívánságainak nyomatékot adott gazdasági fejlôdésük s az a tény, hogy tekintélyes adót fizettek a királynak. Zsigmond Medgyes vidékét felmentette a székelyispán joghatósága alól, növelte a brassóiak autonómiáját. V. László ugyan Besztercét Hunyadi Jánosnak adományozta, de ígéretet tett kiváltságaik tiszteletben tartására. Mátyás úgy vélekedett, hogy ha a szászok egységesek lesznek, úgy a rájuk kivetett rend-

353

kívüli adót egyszerûbben tudja behajtani. 1486-ban II. András 1224. évi kiváltságlevelét (az Andreanumot), amit eredetileg csak a Nagyszeben körüli székek lakói kaptak, minden kiváltságolt erdélyi szász privilégiumává tette. Ezzel a lépéssel jött létre a Szász Nemzeti Egyetem (a megnevezést már 1486 elôtt használták), amely 1876-ig állt fenn. Élén a nemzeti gyûlés által választott ispán állt, aki legtöbbször Szeben polgármesterével volt azonos. A Szászföldhöz laza szálakkal kapcsolódott Kolozsvár városa, amelynek polgárai pereiket Nagyszebenhez fellebbezték. A harmadik rendi nemzetet, a magyart a hét erdélyi vármegye nemesei alkották, függetlenül attól, hogy milyen anyanyelvet beszéltek. Miként a magyar, úgy a román anyanyelvû jobbágyok sem rendelkeztek rendi jogokkal. Erdélyben nem jött létre valódi nagybirtok, a nemesség legvagyonosabbjai is legfeljebb az elôkelôk szintjéig jutottak. Ez a körülmény megkönnyítette a vajdák dolgát. A vajda hatásköre századunk elején hivatalosan csak a nemesség által lakott tájra terjedt ki, míg a székelyek és a szászok tôle függetlenül éltek. Ez a tisztségviselô bíráskodott az erdélyi nemesek ügyeiben, közigazgatási feladatai voltak, ô vezette a megyék hadait. Az alvajda és a várak vezetôi a familiárisai közül kerültek ki. Tekintélyes hatalommal rendelkezett, hisz Erdélyben senki mögött nem állt akkora birtokállomány, mint a vajda mögött. Befolyását azonban gyengítette, hogy a királyi jövedelmeket (adók, sóbevétel, vámok stb.) tôle függetlenül hajtotta be a király. Elôfordult, hogy a vajdát olyan közgyûlések tartására utasította az uralkodó, ahol a szászoknak és a székelyeknek is meg kellett jelenniük. Ha másért nem, hát azért, mert az egyes nemzetek határán fekvô községek, birtokosok ritkán éltek békében egymással. A vitákat el kellett dönteni. Az is megesett, hogy Zsigmond különleges feladatokkal a szászok közé küldte a vajdát. 1467-tôl ô töltötte be a székelyispán tisztségét. A növekvô török veszedelem miatt ô lett az egyesített erdélyi hadak parancsnoka.

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

A táj rendi nemzetei nem éltek egymástól hermetikusan elzárt világban. Ez a körülmény alapot adott ahhoz, hogy szorosabb viszonyt alakítsanak ki. Erre sarkallta ôket az, hogy a török támadások ellen segíteniük kellett egymást, másrészt kiváltságaikat közösen könnyebben meg tudták védeni. Az 1437. évi parasztfelkeléstôl megrettent nemesek ez év szeptemberében léptek testvéri unióra – miként ôk mondták – a másik két nemzettel. Az uniót 1438-ban, majd 1459-ben újították meg. Mind a két oklevél kimondta, hogy ha egyiküket sérelem éri, a másik a segítségére siet. Sérelem érhette ôket a vajda részérôl (pl. székelyek), miként az állam feje sem volt mindig tekintettel a kiváltságaikra. Eme fogadkozások megvalósítására 1467-ben került sor. A Mátyás által bevezetett adóreform országos felháborodást váltott ki. Erdélyben a jobbágyság ismét adókötelessé vált, ami sértette a nemességet. Szövetkeztek a másik két nemzettel, vezetôikké a három vajdát és a két Szapolyai testvért választották. Mátyás a felkelést kíméletlenül leverte, a helyi szervezôket kivégeztette, birtokaikat elkoboztatta. Ellenben a nagyuraknak nem esett bántódásuk. Így a század végéig rendi szövetkezésrôl keveset hallani. 1503-ban azonban a székelyek kiváltságaik védelmében a másik két nemzethez fordultak. Három esztendôvel késôbb pedig a vajda távolléte miatt önálló felsô bíróságot hoztak létre, amelybe mind a három nemzet egyforma létszámban delegált tagokat. Arra azonban a középkorban még nem került sor, hogy a három nemzet a magyar országgyûlésre együttesen válasszon követet. A megyéket, a szászokat és a székelyeket külön-külön más és más képviselte. A 15. század forrásai Erdélyt általában erdélyi részeknek nevezték. Fokozatosan terjedt azonban az a nézet, hogy ez a részeknek nevezett táj országként, azaz tartományként fogható fel. Mindannak a fényében, amit az elôbb leírtunk, érthetôvé válik ez a változás. Láttuk, a vajda befolyása fokozatosan az egész tartományra kiterjedt. A rendi szervezkedés pedig elôsegítette, hogy a külön keretek között élô „nemzetekbôl” majd lassan politikai egység, Erdélyország váljék. Arra természetesen senki sem gondolt, bármilyen nyelvet beszélt is, hogy ezt a tartományt elszakítsa Magyarországtól. Erdéllyel ellentétben az soha nem képezte vita tárgyát, hogy Szlavónia, illetve Horvátország két külön ország, amelyeknek mindegyike saját jogokkal, címerrel rendelkezett. (Erdély címere csak a 16. század végén tûnt fel.) Szlavónia a Drávától a Gozd hegységig terjedô tájat foglalta magában, ám Pozsega, Valkó és Szerém megye a középkorban soha nem tartozott hozzá. Horvátország területe kiterjeszkedett azokra a dalmát

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

tengerparti tájakra is, amelyek 1420 után magyar kézen maradtak. Ebben az idôben a mai Bosznia nyugati vidékei Szlavóniához, illetve Horvátországhoz tartoztak. Mind a két területet a király által kinevezett bán kormányozta. A horvát–dalmát és a szlavón bán tisztségét 1476-ban Mátyás király ugyan egyesítette, de a két tartomány ettôl nem vált eggyé. Pedig a nyelv hasonló volt, s a Magyarországra került szlavóniait egyszerûen csak horvátnak mondták. Annál precízebben tartották nyilván a horvátokat Szlavóniában. A két tartományból Szlavónia kötôdött szorosabban Magyarországhoz. Ez a tény abban is kifejezôdött, hogy a középkorban a magyar uralkodók királyi címei között hiába keressük ennek a tartománynak a nevét, miközben Horvátországról és Dalmáciáról sohasem feledkeztek meg. Az ok abban keresendô, hogy ez a táj sohasem volt önálló, ennek megfelelôen itt a magyarországi megyerendszer formálódott ki. A helyi birtokos osztály jelentôs hányada Magyarországról származott. Igaz, horvát urak is rendelkeztek Szlavóniában birtokokkal. Mind a két tartományban erôs nagybirtokosréteg alakult ki. Mivel a bánok csekély birtokállományra támaszkodtak, megnôtt a nagybirtokosok befolyása. Szlavóniánál szélesebb önállóságot élvezett Horvátország. A horvátok a 11. században önálló királyságban éltek. Ezt a magyar uralkodók mindig tiszteletben tartották. Ebben az országban az erôs nagybirtokosok a zsupák egy részét saját tulajdonukká tették (a zsupa megyéhez hasonló közigazgatási egység volt). A nagyurak függetlenségét erôsítette, hogy velencei területen is rendelkeztek birtokokkal. A birtokosság öntudatát növelte a hagyomány, amely szerint a 12 legelôkelôbb horvát nemzetség önként fogadta el Kálmán királyunkat uralkodójának, s ezért széles körû kiváltságokat kapott (az errôl szóló okmány nem Kálmán korabeli, hanem késôbbi). 1527-ben, midôn Ferdinándot királlyá választották, az urak cetini gyûlésükön büszkén jelentették ki: nincs nyoma annak, hogy bármely uralkodó országukat leigázta volna, s utolsó nemzeti királyuk halála után szabad akaratukból csatlakoztak a Szent Koronához. A bánok mind a két országban azonos jogokkal rendelkeztek. Mint helytartók képviselték a királyi hatalmat, vagyis bíráskodtak, vezették a haderôt, intézték a közigazgatási ügyeket, a megyék élére (Szlavónia) ispánokat állítottak. A király nevezte ki ôket, s ebbe a helyi nemesség nem szólhatott bele. Fizetés járt nekik. A szlavón bán helyzetét nehezítette, hogy Zsigmond jóformán az összes királyi birtokot eladományozta. A bán hatalma tehát meggyengült, ami természetesen kedvezett a helybeli nemesség megerôsödésének.

354

Az ítélkezés a helyi szokásjogon alapult. Midôn egy horvát ügyét Zágrábban akarták tárgyalni, tiltakozott, mondván, hogy ô nem szlavóniai. A horvát ítélôszék Kninben, majd Bihácson mûködött. Szlavóniában a bánok Kôrös és Zágráb megye számára külön-külön tartottak báni törvényszéket. Ha valaki az ügyét Horvátországból vagy Szlavóniából Budára fellebbezte, akkor az országbíró döntötte el a vitát. A szlavóniaiak önérzetét erôsítette, hogy Nagy Lajos király engedélyezte, maguk választhatják ítélômesterüket (ô ôrizte a tartomány pecsétjét). A bánok azonban ezt a kiváltságot nem szívesen tartották be, mert inkább familiárisaikat szerették volna ebben a pozícióban látni. Pedig célszerû volt, ha helybeli tölti be a tisztséget, s nem magyarországi, hisz a helyi jogszokásokat neki kellett alaposan ismernie. Sok vitára adott okot a vicebán személye. A nemesség elérte, hogy a bán helyetteséül a szlavóniai tartomány valamelyik elôkelô nemesét jelölje ki. Ám Corvin Jánost a 15. század végén figyelmeztetni kellett, ne idegent emeljen erre a tisztségre, vagy olyan valakit, akinek a nemeslevelén még meg sem száradt a tinta. Szlavóniában és Horvátországban a tartományok nemesei rendszeresen tartottak gyûléseket. 1494-ben a horvát fôpapok, mágnások, tehetôsebb nemesek és elôkelôk, akik Bihácson összegyûltek, azt állították magukról, hogy „az egész boldogtalan Horvátországot” képviselik. A tartományi országgyûléseken helyi jogszabályokat alkottak, amelyeket az uralkodó erôsített meg, és itt választották a magyar országgyûlésre küldendô követeket. A török állandó betörései növelték a helyi nemesség súlyát. Említettük, a határvidék birtokosai segélyt kaptak a királytól. Mind sûrûbben hívták hadba a nemeseket. 1477-ben Mátyás megengedte, hogy a szlavóniaiak maguk közül a bán mellé kapitányt válasszanak, aki meghirdette a nemesi felkelést, és a felkelô seregnek a vezetôje lett. Ulászló 1499-ben hadi szabályzatot adott Szlavóniának. 100 telkenként kellett íjjal vagy lándzsával felszerelt 3 páncélos lovast kiállítani, akik felett a kapitány parancsolt. A 15. század folyamán tehát a két tartományban a helyi nemesség mind több jogot szerzett, egyre erôsebbé vált. Különösen a már eredetileg is függetlenebb Horvátország lakói mertek saját érdekükben önállóan fellépni. Errôl tanúskodik mindaz, ami 1493ban történt. Ubdinánál súlyos vereséget szenvedett a báni hadsereg. Odaveszett a horvát nemesség színevirága. A következô esztendôben a horvát nemesek levélben kértek segítséget a pápától és a német-római császártól. Azt állították, ha nem jön segély, hitüket kell elhagyniuk, csak hogy megmeneküljenek.

Bel- és külpolitika (1403 –1526) Harmincnégy nyugodt esztendô 1403 nyara és ôsze fordulópontot hozott Zsigmond uralkodásában, ugyanis ettôl kezdve szilárdan kezében tartotta a kormányzás gyeplôjét, és belháborúk sem dúlták fel országa nyugalmát. Ezt azzal érte el, hogy a legbefolyásosabb urakat megnyerte magának, és okos személyi politikát folytatott. A nápolyi párt felkelésébôl a király megerôsödve került ki. Kegyelmet hirdetett a lázadóknak, s megígérte, hogy birtokaikat sem fogja bántani. Ezek után csak néhányan nem hódoltak meg neki, ôk valóban elveszítették javaikat. Ha a véres megtorlás el is maradt, a nagyurak nem kerülték el a büntetést. Az ígéretek ellenére ugyanis némelyikük arra kényszerült, hogy egy-egy uradalmát átengedje a királynak, vagy pedig borsos árat fizessen értük. Az egyik Újlaki fivér 12 ezer aranyforintért nyert amnesztiát. A büntetô kéz a kisebb nemeseket sem kímélte. 1405 tavaszán rendelet született, amely szerint Lajos király koráig visszamenôleg felülvizsgáltatták a királyi okleveleket. A vizsgálat sokszor évekig is elhúzódott. 1409-ben megyénként tartottak nyomozást, hogy ki az, aki nem kért kegyelmet, vagy elmulasztotta okmányainak a bemutatását. Az 1404 áprilisában hozott rendelete, amirôl már szóltunk, lehetôséget adott arra, hogy saját híveit nevezze ki a püspöki székekbe, így a megüresedett egyházi javadalom kormányzását valamelyik bizalmasára bízza. Zsigmond alaposan megfontolta, ki lehet országos fôméltóság. A felkelésben részes uraknak néhány esztendôre le kellett mondaniuk a különbözô hivatalokról. A változás már 1403 elôtt elkezdôdött. A nádori tisztséget 1402-tôl haláláig Garai Miklós töltötte be, aki a király sógora lett, hisz ô is Cillei leányt vett nôül. A nádor 1402 és 1429 között öt uradalmat kapott adományba. A felkelés egyik szervezôjének, Kanizsai Jánosnak le kellett mondania a kancellári méltóságról. A király uralkodásának eme új korszakában úgy kormányzott, hogy egy-egy megbízható személyre egyszerre több, egymással szomszédos várat, megyék ispánságát bízta rá. Az uralkodói hatalom fontos pillére lett a firenzei eredetû Ozorai Pipo, aki 1426-ban bekövetkezett haláláig országos sókamaraispánként foglalkozott a legfontosabb jövedelemfajtával, valamint a délvidék 6-8 megyéjét, 15-20 királyi várát irányította. Érdekes módon nem tett szert óriási magánvagyonra. A sort folytathatjuk a lengyel eredetû Stiborral, aki magánbirtokai mellett 20 Vág-völgyi, határszéli várban parancsolt. Fia a huszita háborúkban vitézkedett. Nem feledkezhetünk el Cillei Hermanról sem, akinek a leánya, Borbála 1405-ben ment nôül Zsigmondhoz.

A Cilleiek hatalmas uradalmakkal rendelkeztek Szlavóniában. 1408-ban Zsigmond elérkezettnek látta az idôt, hogy az ôt támogató fôurakat szorosabban magához kösse. Így született meg a Sárkányrend, amelynek a fejedelem és neje mellett 22 hazai fôúr lett a tagja. A 22 fônemesnek a király megígérte, hogy megvédi özvegyeiket és árváikat. A fejedelem és bármelyikük viszályában ôk döntenek, miként az egymás közötti nézeteltéréseket is Zsigmonddal együtt simítják el. Elhatározták, hogy új tagokat közösen vesznek fel, s az újdonsült lovag egyévi próbaidô után báróvá lesz. A rend révén a magyarországi kormányzás biztosabbá vált, s a tagok valóban fontos pozíciókat töltöttek be. Arról azonban szó sem lehetett, hogy a király a fôurak játékszere legyen, hisz elég erôs volt ahhoz, hogy nélkülük cselekedjen. Alig telt el néhány hónap, s Rozgonyi Simon személyében nem a rend tagjai közül választott országbírót. Aki a lovagok közül vétett a közbiztonság ellen, vagy hatalmaskodott, érezhette Zsigmond kezének súlyát. Említettük már Szécsényi Miklós példáját. De idézhetjük Szántai Lack Jakab fiát, akit földönfutóvá tett. Zsigmondnak arra is volt ereje, hogy új, alkalmas embereket keressen, akiket a régiek helyére állíthatott. Rozgonyi Simon kinevezése szerencsés lépésnek bizonyult, hisz a viszonylag szerény vagyonú Abaúj megyei család tagjaira késôbb is számíthatott. Másik felfedezettje Pálóci Máté lett, aki 1403-ban a fôúr Perényi Péter zászlaja alatt vitézkedett. A király hamarosan királyi várakat bízott rá, 1419-ben titkos kancellárja lett, majd országbíróvá nevezte ki. Amikor 1433ban Garai nádor meghalt, ezt a fontos posztot Pálóci kapta meg. Fivére, György egyházi karriert futott be, amelynek csúcsán esztergomi érsekként lett az uralkodó biztos támasza. Midôn 1426-ban Ozorai Pipo lehunyta a szemét, némi zavarok után a Tallóci fivérek kerültek a délvidéki megyék élére. Zsigmond halálakor az ország déli részén, Szörénytôl a tengerpartig és Szlavóniában ôk voltak az urak. Az uralkodó bizton számíthatott a szerb fejedelemre. Lazarevics István 1411-ben több várost, számos várat (köztük Tokajt, Munkácsot, Világosvárat stb.) kapott adományba. Az új emberek útja rögösebb lett, mint elôdeiké. Zsigmond ugyanis már nem ajándékozott olyan könnyû kézzel birtokokat, mint azt korábban tette. A Rozgonyiak királyi várakat kaptak tisztségül vagy zálogba, ám csak hosszas szolgálat után reménykedhettek abban, hogy a zálog örökös tulajdonukká válik. Annál bôkezûbbnek bizonyult nejével, Borbálával szemben. Igaz ugyan, hogy midôn a királyné öregedô férjét egy német lovaggal csalta meg, négy esztendôre

355

(1419–1423) Váradra számûzte, utóbb azonban megbocsátott neki, s fokozatosan ismét óriási birtokok urává tette. 1437-re 24 váruradalom lett az övé, négy megye élére ô állított ispánt, és 9 felföldi bányaváros adója gazdagította. A királyasszony jól gazdálkodott. Így tudta zálogba venni 1430-ban 60 ezer forintért Diósgyôr, Dédes és Cserép várakat. A bárói tanácsosok mellett olyanoknak is kikérte a véleményét, akik mögött nem állt nagybirtok, nem viseltek fontosabb hivatalt. Ôk tudásuknak, rátermettségüknek köszönhették, hogy a király meghallgatta a szavukat. Közéjük tartoztak olyanok, akiket utóbb bárói pozícióba emelt, de olyanok is, akik nem kerültek ilyen magas polcra, pl. a német eredetû Nürnbergi Márk, az olasz Noffrik – hogy csak néhány nevet említsünk. Ôket a király különös tanácsosainak nevezték. Szerepük fôként akkor növekedett meg, amikor Zsigmond külföldön tartózkodott, s a magyar ügyekben meghallgatta a véleményüket. Az uralkodó bölcs személyi politikáját mutatja az is, ahogy a kancelláriák vezetôit kiválogatta. 1405 után e tisztségeket egyértelmûen az uralkodótól függô személyek töltötték be. Ezt a célt szolgálta, hogy Kanizsai helyére Eberhard zágrábi püspököt nevezte ki, vagy az, hogy a titkos kancelláriát, ahol a király intézkedéseit foglalták írásba, illetve diplomáciai ügyeket intéztek, 1405 és 1423 között világi személyekre bízta. Például Perényi Imrére, aki korábban a pohárnokmester volt, majd Pálóci Imre és Máté diósgyôri várnagyokra. Mondanunk sem kell, eme urak helyett a mindennapi munkát a helyettesek végezték. 1424-ben Albeni János püspök vette kezébe a nagy- és a titkos kancelláriát. Az utóbbi hivatalban az a köznemesi származású Gatalóci Mátyás helyettesítette, akit fônöke halála után munkája elismeréseként Zsigmond a két kancellária vezetésével bízott meg. Az uralkodó körül tevékenykedô személyek dolgozták ki városokat támogató politikáját, amelyet az 1405. évi dekrétum tükröz, bírósági és katonai reformjait, amelyekrôl könyvünk megfelelô fejezetében írtunk. Környezete tanácsait követte akkor is, amikor mind több feladatot bízott a megyékre, és egyre gyakrabban merült fel benne a gondolat, hogy a köznemességet sem kellene kihagyni az államügyek intézésébôl. Az 1415–1417 közötti reformjavaslatai köznemesi ülnökökrôl szóltak. Majd 40 esztendô után, 1435ben a fôpapok, bárók mellett a megyék küldötteit is egybehívta. Az országgyûlési tanácskozás elôtt már jó elôre megküldte javaslatait a vármegyéknek, hogy alaposan átgondolhassák. Az ez évi határozatok növelték a megye szerepét. Mi késztette erre a politikára a királyt? Az elôzôekben már láttuk, milyen ügyesen szorította engedel-

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

mességre a nagyurakat. Ám észre kellett vennie azokat az intô jeleket, amelyek támogatói körének a szélesítésére késztették. Megesett, hogy egyik vagy másik nagybirtokos többszöri felszólítás ellenére sem küldött katonát királyának. Zsigmond távolléte nem használt a közbiztonságnak. Felszaporodtak a hatalmaskodások, amelyeket jobbára a nagybirtokosok követtek el, kárvallottjai pedig a köznemesi birtokok lettek. Pedig a belsô békét a király minden eszközzel igyekezett megteremteni. Bonyodalmak támadtak az utódlás körül is. Elgondolkoztathatta ôt az a tény, hogy kiszemelt utóda, veje, Habsburg Albert nem örvendett népszerûségnek az országban. Felesége sem szívelte az osztrák herceget, és inkább a lengyel uralkodót akarta Magyarországra hozni. Ezért cselekedett Zsigmond gyorsan, amikor halála közeledtét érezte. A morvaországi Znojmóban (akkor németesen Znaimnak hívták) pihent meg a fejedelmi menet. Az ôsz császár elfogatta a feleségét, és elérte, hogy a körülötte tartózkodó urak a Habsburg herceg mellett foglaljanak állást. Hosszú, eseményekben gazdag szakasz záródott le hazánk történetében, amikor 1437. december 9-én a király elhunyt. Császári külpolitika Miután szívós munkával biztos hátországot teremtett magának, Zsigmond nyugodtan láthatott neki külpolitikai céljai megvalósításának. A feladat azt kívánta, hogy éveket töltsön távol országától. Ezt nyugodtan megtehette, hisz megbízható emberekre hagyhatta Magyarországot. Így lett helyettese 1414–1418 között Garai Miklós nádor és Kanizsai János érsek (akinek idôközben megbocsátott). Minden kormányzati ügyet rájuk mert bízni, csupán a birtokok és egyházi javadalmak adományozási jogát, illetve a kegyelmezési jogot tartotta fenn magának. Zsigmond elôtt két nagy külpolitikai cél lebegett. Meg szerette volna szerezni a cseh trónt és a német-római császári koronát. Ám miközben eme célkitûzésein munkálkodott, más problémákkal is szembe kellett néznie. Itt volt például Dalmácia ügye. A tartomány fôvárosának, Zárának s még néhány várnak az ormán Nápolyi László zászlaja lengett. Mikor a trónkövetelô belátta, nincs reménye arra, hogy a magyar koronát elnyerje, 1409-ben ezeket a helyeket 100 ezer aranyért eladta Velencének. A köztársaság ekkor szánta el magát, hogy fegyverrel szerezze vissza Dalmáciát, amit egykor Nagy Lajos hódított el tôle. Bár Zsigmond környezetébôl sokan hajlottak a békére, az uralkodó a háború mellett döntött. Az ehhez szükséges pénzt úgy teremtette elô, hogy 16 szepesi helységet elzálogosított a lengyel királynak. 1412-tôl a hadmûveletek mind hevesebbé váltak. A magyar hadvezér, Ozorai Pipo szép sikereket ért el, s volt idôszak, amikor Velence itáliai hátországában folytak a hadmûveletek. A magyar király 1412-ben kontinentális zárlatot hirdetett riválisával szemben. Ennek ellenére a köztársaság mindinkább a magyarok fölé kerekedett, úgyhogy 1420-ra sikerült Dalmáciát meghódítania. Uralkodónk nem nyugodott bele a terület elvesztésébe, csak 1433-ban kötött fegyverszünetet a köztársasággal.

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

A magyar király vereségét nemcsak a pénzhiány magyarázza. Ebben az idôben fejedelmünket már más európai ügyek kötötték le. 1410 szeptemberében 3 német választófejedelem, a következô esztendôben pedig mind a 7 német királlyá választotta ôt, s ezzel a nyugati keresztény világ rangban legelsô uralkodója lett. Mivel Németországban az egyes fejedelmek nagy hatalommal rendelkeztek, Zsigmond energiáját az kötötte le, hogy befolyását erôsítse. A gondokat tetézte, hogy megoldást kellett találnia az egyházszakadásra. Az egyháznak belsô reformra volt szüksége, amit Husz János prágai fellépése jelzett. 1414-ben Konstanzban zsinatra hívta össze az egyházfôket. A három pápából kettôvel könnyen boldogult. Ám a harmadik sehogy sem akart megválni tisztségétôl. Zsigmond hát útra kelt, hogy a Pireneusifélsziget uralkodóit rábírja, hagyjanak fel a makacskodó egyházfô támogatásával. Járt Londonban és Párizsban is. 1417-ben tért vissza Konstanzba. Ez év novemberében végre V. Márton személyében új pápát választottak, akit az egész nyugati világ elfogadott. A reform ügye már lassabban haladt, s végül a tanácskozásnak nem sikerült a problémát megoldania. Néhány esztendôvel késôbb új zsinatot hívtak össze Bázelbe. Husz Jánossal és gondolataival sem sikerült leszámolni. Huszt ugyan 1415-ben Konstanzban máglyahalálra ítélték, ám eretneknek nyilvánított eszméi annál inkább terjedtek Csehországban. 1419-ben, Vencel király halála után Zsigmondé lett a cseh trón, aki nem volt hajlandó engedélyezni a huszita vallásgyakorlatot. 1420-ban a szentatya keresztes hadjáratot hirdetett a csehek ellen. Zsigmond úgy gondolta, könnyen boldogul cseh alattvalóival, de keservesen kellett csalódnia. Az újabb és újabb keresztes hadak rendszeresen kudarcot vallottak. Az uralkodó kezdte belátni, hogy mindhiába áldoz nagy összegeket a sikerre, ezért megegyezésre törekedett. A gondolatot az egyház sem ellenezte. 1433-ban a husziták kelyhes irányzata és a katolikus egyház között megszületett az egyezség. Ezután a katolikus és cseh rendek súlyos vereséget mértek a másik huszita irányzat híveire, a táboritákra. Végre 1436ban Zsigmond bevonulhatott a prágai várba. A huszita háborúkból hazánk sem maradt ki. A harctereken magyar bárók is harcoltak bandériumaikkal. A harci cselekmények alkalmanként átcsaptak Magyarországra. Elôször csak zsákmányszerzô hadjáratokat indítottak a Felföldre, 1432-ben azonban bevették Nagyszombatot, a következô esztendôben a Szepességben pusztítottak. Nagyszombatot ugyan sikerült visszavenni tôlük, ám a huszita tanok terjedését nem lehetett megakadályozni. A Felföldön kívül Erdélyben és Dél-Magyarországon örvendtek különösen nagy népszerûségnek ezek a gondolatok. Az 1430-as évek másutt is sikert hoztak királyunknak. 1431-ben Milánóban lombard királlyá kenték, majd 1433-ban végre elnyerte az olyannyira áhított császári koronát. 1433. május 31-én IV. Jenô pápa Rómában koronázta meg. Miközben Zsigmondot Nyugat-Európa kötötte le, kevesebb figyelmet fordított a hazája déli határait fenyegetô török csapatokra. Úgy gondolta, az a koncepció, hogy a környezô országokból ütközôállamokat épít ki, beválik. A rendszer leggyengébb láncszemé-

356

nek Bosznia bizonyult, ahová öt alkalommal kellett csapatokat küldeni a magyarbarát királyok támogatására. A befolyás sohasem volt tartós. 1413-tól ismét szaporodtak a török portyázások. 1415-ben a boszniai Doboj vára alatt szenvedtek súlyos vereséget a magyar hadak a török és bosnyák seregtôl. Fontos lépés volt, hogy a magyar végvári vonalat sikerült Észak-Boszniába helyezni. 1435-tôl magyar katonák ôrizték például Jajcát. 1418 után vált bizonytalanná Havasalföld, ahol többször vetettek be magyar sereget, hogy az oszmánokhoz húzó vajdát elûzzék. Nem csodálható, hogy 1421-ben, 1432-ben és 1438-ban török hadak pusztították Dél-Erdélyt. A déli határvidéken akkor alakult ki a legsúlyosabb helyzet, amikor Lazarevics István szerb despota meghalt (1427). Igaz ugyan, hogy utóda, Brankovics György magyarpárti volt, Nándorfehérvár és néhány vár magyar kézre került, ám Galambócot szerb kapitánya a töröknek játszotta át. 1428-ban királyunk sikertelenül ostromolta a Duna-parti erôsséget. Ezzel az Oszmán Birodalom Magyarország szomszédjává vált, s a rabló martalócok közvetlenül a határ másik oldaláról indultak portyáikra. Zsigmond úgy próbálta a védelmet erôsíteni, hogy az egész végvidéket a Tallóciakra bízta. Ám a török szomszédság egyre nagyobb fenyegetést jelentett hazánkra. Az új uralkodóra várt a feladat, hogy megoldja a nem kívánt szomszédságból fakadó gondokat. A rendek megerôsödése és Hunyadi János Albert nehéz körülmények között kezdte az országlást. Nemcsak a vele szemben táplált ellenszenvet kellett leküzdenie. A fôpapok és a fôurak kemény feltételeket diktáltak új uralkodójuknak. Szakítani akartak az elhunyt fejedelem módszereivel. Azt követelték többek között Alberttôl, hogy elôdje minden káros újítását törölje el, és nélkülük ne döntsön tisztségekrôl, királyi jövedelmek felhasználásáról. Vállalnia kellett, hogy nem foglalja le az egyházi javadalmakat, nem adóztatja meg a klérust. Az új államfô alig kezdte meg a kormányzást, 1438 áprilisában már Csehországba kellett távoznia. Egy esztendeig volt távol, addig helyette a királyné, Erzsébet intézte az ügyeket. A királyné munkálkodása elégedetlenséget váltott ki, így midôn Albert 1439 tavaszán hazatért, a nemességet országgyûlésbe szólították. Több mint 30 vármegye küldte el követeit. Bár a nemesek összehívásának a gondolata a társuralkodói aspirációkat melengetô királyasszonytól származhatott, Albert a helyzetet a maga javára használta ki, hogy meggyengítse a nagyurakat. Az országgyûlési határozatok ismerôsen csengtek, hisz hasonló ígéretet kaptak másfél éve a prelátusok és a bárók. Csakhogy most az ellenôrzés a rendek kezébe csúszott át. Míg korábban a fôurak bele akartak szólni a tanácsosok kiválasztásába, most a rendek ezen a téren szabad kezet adtak uralkodójuknak. Csak azt kötötték ki, hogy külföldi nem lehet közöttük. A nádorválasztás a rendek joga lett. Az országgyûlési végzés kimondta, hogy hadfelkelést csak végsô esetben hirdethet a király.

B E L -

É S

Az országgyûlés a rendi erôk gyôzelmét hozta, ami belpolitikailag az uralkodói párt erôsítette. Ám az utolsónak említett kívánság rosszkor jött, hisz égetô szükség volt a nemesi hadakra, ugyanis közben Szerbia oszmán kézre került. A szultán a nagy fontosságú szerb várat, Szendrôt ostromolta. Ha beveszi, nyitva áll az útja a Tiszántúl felé. A magyar sereg lassan gyülekezett, és Titelnél vesztegelt. Az elgondolás stratégiai szempontból nem volt rossz, hisz innen Szendrôt is, Nándorfehérvárt is és a Szerémséget is egyaránt szemmel lehetett tartani. A titeli táborozás arra elég volt, hogy Szendrô bevétele után a szultánt elriassza attól, hogy hadait Magyarországra indítsa, ám közben elszalasztották az ostromlott vár felmentését. Úgy látszik, a vezetôk nem bíztak a javarészt nemesi felkelôkbôl álló had katonai erejében. Úgy gondolták, a jövô esztendôben nagyobb sereggel mennek az oszmánokra. Erre azonban már nem került sor, mert a király 1439 októberében meghalt. Elsô Habsburg-uralkodónk halála szerencsétlen idôpontban következett be. A királyné gyermeket várt, ám nem lehetett tudni, hogy fiút szül-e. Az országnagyok egy része úgy gondolkozott, hogy a várható nagyarányú török támadással szemben jobb felnôtt kezébe adni a kormányzást, mint csecsemôre bízni. Ezért 1440 januárjában úgy döntöttek, hogy a szomszédos Lengyelország 16 esztendôs királyát (akinek a személye már Zsigmond életében szóba került) hívják meg a magyar trónra. Remélték, lengyel segítséget kapnak a török ellen. A Krakkóba induló ötfôs követség Zsigmond kipróbált fôuraiból állt. A küldöttség tagjai között találjuk Zrednai (Vitéz) Jánost, aki ekkor még a kancellárián tevékenykedett. Ulászló elfogadta az urak ajánlatát, s hamarosan elindult Magyarországra. Közben Erzsébet sem pihent. Kottaner Jánosnéval ellopatta a koronát. Február 22-én életerôs fiúgyermeknek, a késôbbi V. Lászlónak adott életet. A gyer-

K Ü L P O L I T I K A

( 1 4 0 3 – 1 5 2 6 )

meket májusban a frissiben kinevezett esztergomi érsek, Szécsi Dénes Székesfehérvárott megkoronázta. A rendek kitartottak I. Ulászló mellett, és királlyá kenették. A szertartást a Szent István ereklyetartójáról leemelt koronával ugyanaz a Szécsi Dénes végezte, aki néhány héttel korábban még a gyermek körül serénykedett. A két koronázás az ország kettészakadását eredményezte, és kezdetét vette a polgárháború, amely váltakozó szerencsével folyt. Mindkét fél jelentôs párthívekkel rendelkezett. Erzsébet mellett álltak rokonai, Garai László és Cillei Frigyes (mindkettô 20-20 váruradalmat mondhatott a magáénak). A Felföldet Jan Giskra, a huszitából lett zsoldoskapitány hódította meg a királyné számára. A másik oldalra álltak például a Tallóciak, akik a Délvidéket és Szlavóniát ellenôrizték, Guti Ország Mihály, Újlaki Miklós, a nagy hatalmú macsói bán, valamint Hunyadi János. Ulászlónak kétesztendei harc után sikerült az ország nagyobbik hányadát az ellenôrzése alá vonnia. Az ország nyugati széle, a Felföld Erzsébetnek hódolt. A felek 1442 decemberében végül is békét kötöttek. Néhány nappal késôbb a királyné meghalt. Gyermekét Habsburg Frigyes német király gyámságára bízta. Épp ideje volt békét kötni, ugyanis a belháború mind bátrabbá tette az oszmánokat. Miközben az ország pártokra szakadt, 1440-ben Murád szultán Nándorfehérvárt vette ostrom alá. Tallóci Jovan vránai perjel több hónapig védte vitézül az erôsséget, s végül a szultánt meghátrálásra kényszerítette. Ám a pusztító portyák nem maradtak abba. A török elleni harcok szereztek nevet Hunyadi Jánosnak. Hunyadi 1407 táján született. Havasalföldi származású apja 1409-ben kapta meg a vajdahunyadi uradalmat, s ettôl kezdve vette fel a család a Hunyadi nevet. A fiatalember kezdetben nem mondhatott nagy vagyont magáénak. 1433-ban 1200 forintot kölcsönzött Zsigmondnak, amiért az Arad megyei Papi mezôvárost kapta. Ezzel vetette meg a késôbbi mesés vagyon

BENCZÚR GYULA (1844–1920):

Mátyás király fogadja a pápai követeket Olajfestmény. 1902 után

357

alapjait. 1439-ben szörényi bán lett, és ezzel a bárók közé került. Hunyadi már Albert idején a török fronton harcolt és szerzett érdemeket. A belháborúban Újlakival együtt gyôzték le Bátaszék mellett Garai Lászlót. A gyôzelem után erdélyi vajda lett, utóbb temesi ispánná, majd pedig nándorfehérvári kapitánnyá nevezték ki. Zászlósúrként pályája Újlaki Miklóséval párhuzamosan haladt. Vajdatársa Újlaki Miklós lett, ám Erdélyben a valódi hatalom Hunyadi kezébe került A két fôúr érdekszférákra osztotta az országot. A Tiszától nyugatra esô országrész Újlaki befolyási övezetéhez tartozott, míg attól keletre Hunyadi szava döntött. Megfigyelhetô, hogy ô csak ezen a vidéken szerzett birtokokat. Hunyadi János a törökkel szembeni elsô jelentôsebb gyôzelmét 1441-ben aratta, de az európai közvélemény elôtt 1442. évi sikerei tették ismertté a nevét. Ekkor Mezid bég irányításával törökök dúlták Dél-Erdélyt. A vajda elôbb vereséget szenvedett, ám négy nap múlva Gyulafehérvárnál kiköszörülte a csorbát. A gyôzelmet elôsegítette, hogy hû embere, Kamonyai Simon magára öltötte ura páncélját. Így az oszmánok a csatában a vértezet alapján ôt támadták, miközben Hunyadi szabadon irányíthatta csapatait. Ez év szeptemberében a Ialomita felsô folyásánál magát a ruméliai beglerbéget, Sehábeddint futamította meg, majd a télen a bulgáriai Vidint prédálta fel. Ezek a sikerek megmutatták: a török nem legyôzhetetlen. A következô esztendôben Ulászló támadást szervezett a törökök ellen. Az ország érdeke azt kívánta, hogy legalább a Zsigmond korabeli állapotokat állítsák helyre. Ez annyit jelentett volna, hogy az Oszmán Birodalom messzebb kerül Magyarországról. Bár a hadjáratban a király is részt vett, a hadvezéri feladatokat Hunyadi látta el. 1443 ôszén indult el a mintegy 35 ezer fôs sereg Nándorfehérvárról. 4 hónap alatt több csatában megverték a törököket, s csupán a beállt kemény tél, a seregben kitört lópestis fordította ôket

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

vissza. Az is igaz, hogy a szultán alaposan megerôsítette a Balkán hágóit. Így a végsô cél, a török fôvárosnak, Drinápolynak a bevétele nem sikerült. A szultánt meghátrálásra kényszerítették a gyôzelmek. Míg korábban azt követelte, hogy a magyarok fizessenek adót, és engedjék át Nándorfehérvárt, most azt ígérte, hogy a békekötés után egy hét alatt kiüríti Szerbiát, 100 ezer arany hadisarcot fizet, s ha kell, 30 ezer katonával segíti a magyar királyt. Az ajánlat kedvezô volt, ám közben már megindultak a következô évi hadjárat elôkészületei. A pápa segítséget ígért. Cesarini Julian szentszéki követ a háború mellett érvelt. A Drinápolyban elôzetesen megtárgyalt feltételeket a tanács elfogadta, és Váradon megkötötték a békét (1444). Ugyanakkor a magyar országnagyokkal együtt a király Szegeden megesküdött, hogy a hadjáratot megindítják. Cesarini bíborostól Hunyadi feloldozást kapott a pogánynak tett eskü alól. Szeptemberben indult útnak az elôzô évinél kisebb sereg. A Fekete-tengert Várnánál érték el, ahol megütköztek az ellenséggel. A szultán hosszú és véres ütközet után megfutamodásra kényszerítette a magyar sereget. A bajt tetézte, hogy csatában a fiatal uralkodó is elesett. A király halála után újult erôvel lángolt fel a polgárháború, de a pártok nem tudták legyôzni egymást. A két fél belátta, hogy tárgyalóasztalhoz kell ülniük. Az 1445-ben összehívott országgyûlésen elfogadták V. Lászlót, és a béke helyreállítása érdekében hét kapitányságra osztották az országot. A legnagyobb területtel Újlaki és Hunyadi rendelkezett. A vajda pozícióját erôsítette, hogy sikerült a pápával barátját, Zrednai (Vitéz) Jánost váradi püspöknek kineveztetnie. A következô esztendôben László kiskorúsága idejére az ekkor már az ország egyik legnagyobb birtokosának számító Hunyadi Jánost választották meg kormányzóul. A kormányzó széles jogkört kapott, de birtokot csupán 32 teleknagyságig adományozhatott. A legfontosabb döntéseket az országtanács tudtával hozhatta. Erélyes kézzel látott hozzá a központi hatalom helyreállításához. A szétzilálódott sókamarákat helyrehozta, pénzt veretett. Pénzügyekben a hazaiak mellett olasz szakembereket alkalmazott. Saját familiárisait ültette fontos pozíciókba. Diplomáciai leveleit Zrednai (Vitéz) János fogalmazta. A sikerek ellenére az ország megosztottságán nem tudott úrrá lenni. III. Frigyest ugyan hadjáratban kényszerítette arra, hogy az elfoglalt nyugati területeket kiürítse, Giskrával azonban nem boldogult. Befolyását gyengítette, hogy Hédervári Lôrinc nádor halála után, 1447-ben a vele ellenséges Garai László került ebbe a tisztségbe. Azt sem tudta elérni, hogy Frigyes kiadja V. Lászlót. Ezért tárgyalásokat folytatott V. Alfonz nápolyi királlyal arról, hogy az olasz uralkodó foglalná el a magyar trónt. Hatalmát újabb veresége tovább gyengítette. 1448ban ismét hadjáratot indított a Balkánra. Az volt a célja, hogy az albánokkal egyesüljön, s így támadják meg a szultánt. Brankovics azonban felfedte a haditervet a szultánnak, aki Hunyadi hátába került, és Rigómezônél csatára kényszerítette. A túlerôvel folytatott egyenlôtlen küzdelemben a magyarok maradtak alul. Hunyadi rövid idôre Brankovics fogságába került.

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

A kormányzónak végül sikerült stabilizálnia a helyzetet. 1450-ben kiegyezett Garaival. Ehhez a ligához harmadikként csatlakozott Újlaki. Cillei Erzsébetet, aki Brankovics unokája volt, eljegyezték Hunyadi Mátyással. 1452-ben Frigyes végül is elengedte V. Lászlót, aki ezután elfoglalhatta trónját. Hunyadinak le kellett mondania a kormányzóságról, ám ô lett az ország fôkapitánya, ô ellenôrizte az ország bevételeit. Az új király kárpótlásként neki adományozta az erdélyi szász várost, Besztercét, s grófi címmel ajándékozta meg. A pártok között a béke természetesen nem állhatott helyre, hisz a fiatal uralkodó rokonaira, Cillei Ulrikra és Garai Lászlóra támaszkodott. Ráadásul a központi hatalom érdekeivel ellenkezett, hogy a volt kormányzó kezében még mindig igen nagy hatalom összpontosult. Jól látta ezt Zrednai (Vitéz) János, aki titkos kancellár lett, s a király mellé állt. Hunyadi egyszer megfenyegette, hogy miként fôpappá tette, úgy taszítja kápláni sorba. Kétségtelen, a jog azt kívánta volna, hogy a bevételekkel a király tetszése szerint rendelkezzen. Ám az is tény, hogy az országos fôkapitánynak szüksége volt pénzre, hisz neki kellett gondoskodnia a királyság védelmérôl. A helyzet közben még súlyosabbá vált, hisz II. Mehmed szultán 1453-ban elfoglalta Bizáncot, s minden erejét hazánk ellen szándékozott fordítani. A Bizánci Császárság bukása felrázta a nyugati közvéleményt, s a pápa ismét keresztes hadjáratra szólított fel. Az uralkodó 1456 elején rendkívüli adót vetett ki, a török készülôdésének hírére nemesi felkelést hirdetett. Hunyadi megerôsítette a veszélyeztetett végvárat, Nándorfehérvárt, amelynek kapitánya sógora, Szilágyi Mihály lett. A fôkapitány csak saját magára és azokra a délvidéki parasztokra számíthatott, akik az olasz ferences szerzetes, Kapisztrán János gyújtó hatású beszédeire fogtak fegyvert. II. Callixtus pápa a vár védelme érdekében könyörgésként déli harangszót rendelt el. Az ostrom július 4-én kezdôdött. Július 21-én sikerült áttörni a török hajók blokádját, és friss erôket juttatni a várba. Másnap futásra kényszerítették a hatalmas török sereget. A ragyogó gyôzelem majd 70 esztendôre elvette a török kedvét attól, hogy nagyobb támadást indítson hazánk ellen. Sajnos, a táborban kitört pestisnek áldozatul esett Hunyadi és Kapisztrán János is. Az uralkodó és környezete rögvest megragadta az alkalmat, hogy visszavegye a fôúr fiától, Lászlótól a végvárakat és a jövedelmeket. A Hunyadi család familiárisai erre megölték Cillei Ulrikot. A király ígéretet tett ugyan, hogy nem áll bosszút rokona halálért, de csak az alkalomra várt. 1457-ben Budán elfogták a Hunyadi testvéreket és több párthívüket. Lászlót halálra ítélték és kivégezték, Mátyást Prágába hurcolták. Az országban ismét kiújult a polgárháború. V. László Prágába ment, ahonnan Franciaországba menesztett fényes küldöttséget, hogy feleségül kérjék számára a francia uralkodó leányát. Ám a küldötteket hiába fogadták nagy pompával Tours-ban, mert uruk a cseh fôvárosban bubópestisben elhunyt. Hunyadi Mátyás és a rendek V. László halálával az ország ismét király nélkül maradt. Szilágyi Mihály rögvest megtette az elôkészületeket az életben maradt Hunyadi fiú megválasztása ér-

358

dekében. A Mátyást fogva tartó Podjebrád György cseh kormányzó sem ellenezte ezt az elképzelést. A jövendô uralkodót eljegyezte leányával, Katalinnal. A házassági terv ésszerû politikai lépésnek látszott, ugyanis Podjebrádot hamarosan cseh királlyá koronázták. Itthon a befolyásos fôurak nem könnyen adták be a derekukat. Döntônek mutatkozott a pápa állásfoglalása, aki Mátyástól a törökellenes politika folytatását várta. A szentatya érdekeit Szécsi Dénes esztergomi érsek és a pápai legátus képviselte. Ezek után Garai László megegyezett Szilágyival. Ô unokaöccse nevében büntetlenséget ígért azoknak, akik Hunyadi Lászlót hóhérkézre juttatták. Azt is megígérte, hogy Mátyás Garai leányát fogja feleségül venni. 1458. január 24-én Mátyást királlyá választották, Szilágyi Mihályból pedig kormányzó lett. A fiatal uralkodó, aki 1443-ban látta meg a napvilágot Kolozsvárott, korának egyik legtehetségesebb embere volt. Kiváló nevelést kapott, jól tudott latinul, humanista mûveltséggel rendelkezett, ám a fegyverforgatásban sem maradt el kora ifjai mögött. Azoknak az uraknak, akik az egyezséget megkötötték, hamarosan látniuk kellett, az új uralkodóval nem bánhatnak kényük-kedvük szerint. Szilágyit félreállította, Újlakit megfosztotta erdélyi vajdaságától, Garai László helyére pedig Guti Ország Mihályt tette meg nádorává. Arra sem gondolt komolyan, hogy az idôközben cseh királlyá választott Podjebrád leánya helyett Garai Annát vegye nôül. A sértôdött urak, akikhez Szilágyi is csatlakozott, szövetkeztek. Mátyás nagybátyját lefogatta. A pártütôk ekkor már tárgyalásokat kezdtek III. Frigyes német-római császárral arról, hogy foglalja el ô a magyar trónt. Az ajánlat nem volt a császár ellenére, így 1459. február 17-én Újlaki németújvári várában 25 fôúr királlyá választotta ôt. Az összeesküvôk számára jelzésértékû lehetett, hogy mindössze egy fôpap csatlakozott hozzájuk. A Szentszék és Velence az ifjú fejedelem mellett foglalt állást, ugyanis benne látta a török elleni háború zálogát. „Méltó tehát [ti. Mátyás] az apostoli Szentszék kegyére… A belsô viszályokat pedig, amik a magyarok és más népek körében dúlnak, alkalmas eszközök felhasználásával meg fogjuk szüntetni” – fogalmazott II. Pius pápa. A császári sereg ugyan elôbb Körmendnél legyôzte a magyar király hadát, de öt nap múlva ugyanitt már vereséget szenvedett. Idôközben ugyanis Újlaki elhagyta szövetségeseit. A második ütközet azt is világossá tette, a belsô problémákkal küszködô III. Frigyes képtelen arra, hogy erôvel szerezze meg a magyar trónt. Nem kis fejtörést okoztak a fiatal királynak Giskra huszita zsoldosai. Ô a Felföld nagy részét a kezükben tartották. 1458-tól kezdve újabb és újabb hadjáratot indított ellenük. Ugyan várakat veszítettek, de nem sikerült megtörni ôket. A bajt fokozta, hogy Giskra a császárt ismerte el királyának. Végül 1462 tavaszán egyezség született. A cseh kapitány pénzt kapott, valamint két uradalmat Arad megyében. Ezért cserébe átadta a még kezén lévô erôsségeket. Katonáit Mátyás fogadta zsoldjába. A késôbbiekben fel-feltûnô cseh rablókkal a magyar seregek már könnyen leszámoltak.

B E L -

É S

Ezek a gyôzelmek a konszolidáció fontos állomásait képezték. Mindehhez azonban arra is szükség volt, hogy a király az arisztokráciában megbízható támogatókat találjon. Ezért kaptak például jelentôs birtokokat a Rozgonyiak. A legtöbbet azonban rokonainak, Szapolyai Imrének és Istvánnak adta. Övék lett a tokaji uradalom, Szepes vára, Késmárk, Szatmár stb., 1465-ben Szepes megye örökös fôispánjai lettek. A siker zálogaként Mátyásnak sikerült Újlaki Miklóst is megnyernie. 1462-ben már a császár is beadta a derekát. A következô esztendôben békét kötöttek. A szerzôdés szerint a német uralkodó 80 ezer forint lefizetése ellenében visszaadta a koronát és Sopront, ám megtarthatta magyar királyi címét. A Zrednai (Vitéz) János vezette küldöttség abba is belement, hogy ha Mátyásnak nem születik törvényes örököse, a trón a Habsburgokra száll. Az egyezségnek ezt az utóbbi pontját könnyen vállalhatta a király, hisz még fiatal volt, aki nem olyan rég nôsült. Sajnos, felesége, Podjebrád Katalin 1464ben szülés közben meghalt. A szerzôdésnek ez a pontja késôbb vált fontossá, s jogalapul szolgált ahhoz, hogy Frigyes utódai bejelentsék igényüket Magyarországra. A koronázásra 1464-ben került sor. Ezzel lezárult a hatalomért vívott harc. A koronázás után már senki sem vonhatta kétségbe, hogy Mátyás a király. Ezt nemsokára megérezte Szécsi Dénes érsek is. Ugyanis nem ô lett a fôkancellár, az uralkodó az egyesített kancellária élére két hívét, Várdai István kalocsai érseket és Zrednai (Vitéz) János váradi püspököt állította. Vitéz képességeit a diplomácia területén hasznosította. Szécsi halála után ôt neveztette ki a pápával esztergomi érsekké. A kancelláriák egyesítésével párhuzamosan hozta létre a személynöki ítélôszéket. Mátyás állandó zsoldos hadsereget hozott létre, amivel békét tudott teremteni az országban, és képes volt megvédeni a királyságot. A katonaság fenntartásához sok pénzre volt szüksége, amit az adókból fedezett. A magas adók ellen azonban a rendek erôteljesen tiltakoztak. A bevételek növelését célozták az 1467-ben megkezdett pénzügyi reformok. Mint írtuk, a harmincadnak és a kamara haszna adónak a nevét átkeresztelte, s így a korábbi mentességek érvényüket vesztették. A fizetésre kötelezettek körét is kitágította, a partikuláris nemesek és az egytelkesek bekerültek az adókötelesek közé. Ráadásul a király már eddig is igen gyakran vetette ki a rendkívüli adót. Az intézkedések országos elégedetlenséget váltottak ki. Szlavóniában és Zala megyében mozgolódtak a nemesek. Erdélyben nyíltan szembeszálltak a királlyal. Erdély három rendi nemzete ismét unióra lépett, vezérüknek pedig többek között Szapolyai Imrét választották meg. A király habozás nélkül hadat indított Erdélybe, a lázadást leverte. A pártütô fôuraknak megkegyelmezett, ám kíméletlen szigorral sújtott le a helyi vezetôkre. Több nemest kivégeztetett. A megtorlásból mindenki érthetett az országban. Ennek ellenére négy esztendô múltán ismét felkeléssel kellett szembenéznie. Az összeesküvés élére két hajdani bizalmasa, Zrednai (Vitéz) János és Janus Pannonius állt, akik mellôzöttnek érezték magukat. Az országban zúgolódtak a magas adók miatt, ame-

K Ü L P O L I T I K A

( 1 4 0 3 – 1 5 2 6 )

lyeket a király nem a török elleni háborúra, hanem a csehek ellen használt fel. Az 1470. novemberi országgyûlésen Vitéz érsek vitába szállt az uralkodóval, aki állítólag megütötte a prímást. A magyar egyház feje az egyháziak megadóztatásával sem értett egyet, noha a pápai legátus ebbe beleegyezett. Vitézék a felkelés kirobbantására azt az idôszakot választották, amikor fejedelmük Sziléziában tartózkodott. Kázmér lengyel királyfit hívták meg a trónra. Úgy hitték, sokan fognak melléjük állni, ám nem ez következett be. A nádor sem csatlakozott hozzájuk. Mikor tudomást szerzett a szervezkedésrôl, Mátyás hamar hazatért. Országgyûlést hívott össze, ahol a fôurak és a fôpapok biztosították hûségükrôl. A mozgalom összeomlott, Vitéz megadta magát, ám unokaöccse hajthatatlan maradt. Szlavóniába menekült, s nemsokára meghalt. Vitéz nem sokkal késôbb Esztergomban, házi ôrizetben hunyt el.

Mátyás nem volt hálátlan Újlaki Miklósnak, aki kitartott mellette. Megtette ôt bosnyák királlyá, és Szlavóniát bízta rá. Újlaki valódi király lett, országát magyar mintára szervezte meg. Székhelyét Jajcán rendezte be. A fôúr azonban önállósodni akart, s királyként viselkedett. Felvette a Bosznia és Szlavónia királya címet. Ekkor Mátyás elvette tôle a szlavóniai tartományt (1473). Az 1471-es esztendô fordulópontot hozott. Ha azt nézzük, hogy kik töltötték be az országos fôméltóságokat, nem sok különbséget tapasztalunk az elôzô hét esztendô és az 1471–1490 közötti évek között. A 38 báróból 20 a régi arisztokráciához tartozott, míg 18 új embernek számított. Az új embereknek a többsége azonban csupán rövid ideig hivatalnokoskodott. Velük szemben olyanok, mint Bánfi Miklós, Báthori István, Újlaki Miklós 15 esztendônél is hosszabb ideig viseltek bárói méltóságot. Vagyis Mátyás az elôzô rossz tapasztalatok ellenére is számolt a mágnásokkal.

Mátyás király alakja kályhacsempén, a budai királyi palotából 15. század

359

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

Nem véletlen, hogy 1467-ben arisztokratának nem kellett büntetést elszenvednie. A Laki Tuz testvérekkel, akik részt vettek az 1471. évi felkelésben, 10 esztendô múltán számolt le. Az Észak-Magyarországon már esztendôk óta hatalmaskodó Perényiek ellen csak 1483 ôszén indított hadat. A mágnásoknak kedvezett azzal, hogy némelyiküket egy-egy megye örökös ispánjává tette. Nem mindenkit engedett a hatalom közelébe. A Vitéz-féle felkelés után egyre kevesebb emberben bízott meg. Élete végén már csupán néhányuk segítségével kormányzott. Legmegbízhatóbb híveinek kezébe nagy hatalmat koncentrált. Így lett Báthori István erdélyi vajda és országbíró. Az általa felemelt Nagylucsei Orbán fôkincstartó töltötte be az egri püspöki széket, és 1487-ben ôt bízta meg a nádor bírói teendôinek az ellátásával. Egyházi méltóságokat tôle függô külföldieknek illetve polgárfiaknak adott. Beckensloer Jánosból esztergomi érsek lett. Beatrix királyné két rokonát (Aragóniai János, Estei Hippolit) ugyancsak ehhez a magas méltósághoz juttatta. Azzal sem törôdött, hogy Hippolit még gyermek volt. Utolsó kancellárja a morva Filipec János lett. Fenti példáink alapján önként vetôdik fel a kérdés: hogyan szólhattak bele a rendek a hatalom gyakorlá-

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

sába? Mátyás, amikor szüksége volt rá, összehívta az országgyûlést. Fontos kérdésekrôl ezen a fórumon tárgyaltak. Az 1467. évi kincstári reformra vonatkozó döntéseket az országgyûlésen vitatták meg. 1470-ben a rendek megígértették, az uralkodó nem vet ki újabb adót. Hogy a Vitéz-féle összeesküvést leszerelje, 1471re országgyûlést hívott egybe, ahol például törvényt hoztak arról, hogy a király évente egybehívja a rendeket, adót csak eme gyûlés hozzájárulásával vet ki, vármegyei ispánságot csak nemesnek juttat, stb. 1474 szeptemberére ismét országgyûlésre hívta a rendeket. Ô maga Sziléziában hadakozott, s a hazai ügyeket Szapolyai Imrére és Báthori Istvánra bízta. A cél az volt, hogy a rendek adót szavazzanak meg uralkodójuknak. Az adóról szóló határozat megszületett. A törvény szerint a rovók nemcsak a jobbágyfalvakat kereshették fel, hanem a királyi szabad városokat és a fejedelmi javakat, Szilágyi Erzsébet birtokait is. Az adószedôket a király költségére a megyék választják, azaz eme bevételi forrás a rendek ellenôrzése alá került. Az országgyûlés kikötötte, a beszedett jövedelmet csupán a török ellen lehet felhasználni. Egy esztendôre felfüggesztették a jobbágyság szabad költözési jogát. Az elfogadott cikkelyek jelezték, a nemesség elégedetlen királyával, hathatósabb törökellenes politikát vár el. A dekrétum nem tetszett az uralkodónak, hisz megkö-

tötte a kezét, a rendek bele akartak szólni abba, mire fordítsák a pénzt. A törvény sértette a királyi szabad városokat, hisz nem adóztathatók jobbágyok módjára. Így 1475 tavaszára ismét országgyûlést hirdetett, amin ô is részt vett. A nemességet fejenkénti megjelenésre szólította fel, s a királyi szabad városokat is elvárta ide. Az uralkodó az országos elégedetlenséget akarta leszerelni. Engedményeket tett a rendeknek, és megígérte, hogy az adószedôk által elkövetett jogtalanságokat orvosolják. 1478-ban a rendek öt esztendôre elôre megszavazták az adót. Az 1486. évi örök idôkre szánt törvénykönyvét ugyancsak országgyûlésen fogadták el, amelyben engedményeket tett a nemességnek. A dekrétum sok cikkelye a perjogot szabályozta, valamint növelte a megyék hatáskörét. Annak ellenére, hogy Mátyás sokszor összehívta a rendeket, országgyûlésre általában akkor került sor, ha a nagybirtokosok többsége nem értett egyet uralkodójával. Vagyis elsôsorban a nagyurak segítségével kormányzott, s csak velük szemben volt szüksége a nemességre. Az országgyûléseken a nemesek elôadhatták panaszaikat, ám az újonnan hozott törvények végrehajtása a királytól függött. Uralkodónk életének utolsó évtizedét az örökösödés problémájának a megoldása kötötte le. 1473-ban egy osztrák polgárleánytól fia született. Eleinte egyházi pályára szánta a gyermeket, ám amikor kiderült, hogy nejétôl, Beatrixtól nem lehet gyereke, ezt a fiút akarta utódjává tenni. A feladat nem volt egyszerû, ugyanis Magyarországon királyi székbe még nem került törvénytelen gyermek. Hogy fia jövôjét biztosítsa, az 1480-as évek elejétôl kezdve itthon és Sziléziában mind több birtokot adományozott neki. Még a birtokelkobzástól sem riadt vissza. Így történt, hogy 1490-re Corvin János nagyobb vagyonnal rendelkezett, mint az utána következô két leghatalmasabb fôúr (Szapolyai István és Újlaki Lôrinc) együtt. Gondoskodott arról is, hogy az ifjú herceg megfelelô nevelésben részesüljön. Fia örökösödését szolgálta, hogy az 1486 elején elfogadott nádori cikkelyek szerint a királyválasztó országgyûlést a nádor hívja össze, övé választáskor az elsô szavazat, ô a kiskorú királyfi gyámja. Erre a méltóságra akkor megbízható emberét, Szapolyai Imrét választották meg. Nem véletlen, hogy a fôúr halála (1487) után ezt a tisztséget nem töltötték be. Corvin érdekeit célozta, hogy bizonyos megyék ispánságát köznemesi származású híveire (pl. Ráskai Balázs, Cecei Kis Máté stb.) bízta, akik egyszerre több vármegyét igazgattak a herceg nevében. Ilyen módon sakkban lehetett tartani egyik vagy másik fôurat vagy magát a királynét, aki az ifjú herceg legnagyobb ellenségévé vált. A királyné ugyanis maga akart férje örökébe lépni. Az ellentétek azonban csak Mátyás halála után robbantak ki. Külpolitika a török veszély árnyékában

Mátyás és Beatrix fogadja a nápolyi követet (Ransano, a történetíró) 1490 körül

360

Hunyadi János fiát azért választották meg, mert azt remélték, apja törökellenes politikáját fogja folytatni. Eleinte úgy tûnt, Mátyás beváltja a hozzá fûzött reményeket.

B E L -

É S

A szultán a magyarországi belsô ellentéteket arra használta fel, hogy 1458–59-ben elfoglalja Szerbiát. Ismét oszmán végvárak néztek farkasszemet a Duna vidéki magyar helyôrségekkel. István bosnyák király 1462-ben felmondta a török hûbért, ám nem Mátyáshoz fordult segítségért, hanem a mantovai kongresszushoz. Így szinte védtelenül kiszolgáltatta magát a szultán bosszújának, ami nem késett sokáig. 1463ban a törökök sorra foglalták el a bosnyák várakat, s ezzel a Száva vidéke, Szlavónia és Horvátország ugyancsak határvidékké vált. Cselekedni kellett, hogy az elônytelen katonai helyzeten változtatni lehessen. A király 1463 szeptemberében szövetségre lépett Velencével. Miután a szultán elvonult, a magyar sereg Boszniára támadt. Elfoglaltak mintegy 60 várat, köztük a kulcsfontosságú Jajcát. A hadjárat eredményeképpen Észak-Bosznia magyar fennhatóság alá került. II. Mehmed szultán a következô esztendôben ismét a tartományra támadt, de a jól megerôsített Jajcát nem sikerült elfoglalnia. Igaz, a magyar hadmûveleteket sem kísérte teljes siker. Szreberniket bevették ugyan, de Zvornikkal nem boldogultak. Ezután a hadmûveletek nem folytatódtak. Észak-Bosznia szilárdan magyar kézben maradt. A két ország közötti határ stabilizálódott, s ezt királyunk uralkodása idején egyik fél sem akarta megbontani. A status quo természetesen nem jelentette azt, hogy kisebb-nagyobb támadásokat a törökök ne indítottak volna. A déli tájak népe sokat szenvedett a rabló-fosztogató martalócoktól. A török portyázók nemegyszer Stájerországot dúlták fel. Mátyás ugyanis átengedte az oszmánokat, ha a magyar területeket nem pusztítják, ellenben annál több kárt okoznak ellenségének, III. Frigyesnek. Hatalmas felháborodást váltott ki, amikor 1474-ben az ország belsejében fekvô Váradot borították lángba rabló törökök. 1479-ben Kenyérmezônél gyôztek le egy Erdélyt fosztogató sereget. Mindezek közben Mátyás kettôs végvári vonalat épített ki. Az uralkodót rendszeresen bírálták passzív politikája miatt. Hogy a bírálatok élét elvegye, kisebb ellentámadásokra vállalkozott. 1475-ben Nagy István moldvai vajdát magyar csapatok segítették a törökkel szemben. 1476 februárjában az uralkodó bevette a Száva mellé épített török végvárat, Szabácsot. 1480ban Mátyás serege végigpusztította Boszniát, míg Kinizsi Pál hadaival Krusevácig nyomult elôre. A magyar lovasok késôbb sem maradtak adósak. „De akkor élt Kinizsi Pál, az idôsebb Báthori István, mennyi hôs, Istenemre! Naponta csaptak össze a törökkel úgy, hogy mindig gyôzelmesek voltak…” – emlékezett vissza ezekre az idôkre egy bécsi humanista. A magyar válaszlépések tehát nem maradtak el, arra azonban vigyázott királyunk, hogy ne vonja magára a szultáni udvar haragját. Nem lett háború például abból sem, hogy 1487-ben a szendrôi bég megölte az Isztambulból hazafelé tartó magyar követet, Jaksics Demetert. Miként Mátyás, úgy a szultán sem akart háborút. A Török Birodalmat ugyanis ázsiai problémái foglalták le. Emellett a törökök tartottak Magyarországtól. A történészek máig vitatják, mi késztette Mátyást arra, hogy apja támadó politikáját feladja, s inkább nyugaton keressen gyôzelmi babérokat. Sokan azzal in-

K Ü L P O L I T I K A

( 1 4 0 3 – 1 5 2 6 )

dokolják ezt, hogy mind a lengyel királlyal, mind a német-római császárral szemben meg kellett védenie trónját. Ráadásul a Jagellók és a Habsburgok mélyen lenézték a szerény vagyonú nemesi sorból felkapaszkodott királyt. Mátyás hiába kopogtatott náluk leánykérôben, elutasították. Nehezen viselte ezeket a sérelmeket a gôgös és önérzetes fiatalember. Végül a nápolyi király leányát, Beatrixot vette feleségül 1476-ban. Új rokonsága révén be kellett volna avatkoznia itáliai ügyekbe, ám ettôl elzárkózott. Figyelmét szomszédai kötötték le. Sok kutató arra hívja fel a figyelmet, hogy a hódítások nyomán megnagyobbodott Magyarország inkább reménykedhetett a sikerben, mintha csak önmagára lett volna utalva. Tény, hogy az erôviszonyok Hunyadi János óta a törökök javára változtak meg. Az Oszmán Birodalom területe hazánkét többszörösen felülmúlta, és a szultán mögött Európa egyik legjobban szervezett hadserege állt. A török császár éves bevétele kétszerese, háromszorosa volt annak, amire a magyar király számíthatott. Pedig alkalmanként a Szentszék és Velence is pénzzel támogatta ôt. Magyarország ereje – a magas adók ellenére – ekkorra már csak arra volt elegendô, hogy a támadásokat sikerrel kivédje, de maga nem kockáztathatott meg háborút. Mátyás jól mérte fel az erôviszonyokat, s ezért törekedett a békére. Az oszmánok ázsiai problémái lélegzetvételhez juttatták hazánkat. Ám azzal számolni kellett, hogy a törökök nem mondtak le Magyarország meghódításáról. A cseh kérdés szolgáltatott alkalmat arra, hogy Mátyás birodalmát nyugati irányban tágítsa. Podjebrád király ugyanis a husziták kelyhes szárnyához tartozott, s nem akart hitérôl lemondani. II. Pius pápa már a megválasztását is ellenezte. Miután 1464-ben Podjebrád Katalin elhunyt, uralkodónknak semmi oka nem volt arra, hogy apósát a védelmébe vegye. 1466. december 23-án a pápai konzisztórium Podjebrád Györgyöt eretneknek nyilvánította, s II. Pál pápa keresztes háborút tervezett a cseh király ellen. A katolikus csehországi urak erre fegyverrel fordultak szembe fejedelmükkel. Mátyás késznek mutatkozott, hogy a keresztes hadak élére álljon. 1468-ban hadat üzent hajdani apósának. Ekkor Podjebrád a német-római császárral állt hadban, aki azonban nem rendelkezett elég pénzzel a hadakozáshoz. A magyar seregek meghódították a cseh koronához tartozó Sziléziát, Lausitzot és Morvaországot, ám magával Csehországgal nem boldogultak. Így a felek fegyverszünetet kötöttek. 1469 márciusában a cseh katolikus rendek királyukká választották a magyar uralkodót. Erre válaszul Podjebrád Jagelló Ulászlónak ajánlotta fel a koronáját. 1471-ben, a cseh király halála után a rendek a lengyel királyfit választották meg fejedelmüknek. Újabb háborúra akkor került sor, amikor III. Frigyest sikerült bevonni a magyarok elleni szövetségbe. 1474 ôszén 50 ezer lengyel és 15 ezer cseh katona támadt Sziléziára. A hatalmas sereg Boroszlót vette ostrom alá, ahol Mátyás tartózkodott. Megtörtént az a hadtörténelemben ritka jelenség, hogy nem az ostromlottak kértek fegyverszünetet, hanem az ostromlók. Erre az okot az szolgáltatta, hogy az ellenség mindenütt csak elpusztított falvakat, üres éléskamrákat talált. A katonák hamarosan éhezni kezdtek, miközben

361

Boroszlóban s a többi várban dúskáltak az élelemben. Lengyelországot mindeközben Kinizsi Pál és Szapolyai István hadai pusztították, ezzel is nehezítve a lengyelek helyzetét. Mivel Csehország a Német-római Birodalomhoz tartozott, királya a választófejedelmek egyike volt, a császár állásfoglalása a feleket békére sarkallta. III. Frigyes 1477-ben elôbb Ulászlót, majd Mátyást ismerte el cseh királynak, aki ezután letette a szokásos hûségesküt. (Késôbb még lesz errôl szó.) A két vitázó fejedelem egyezségre lépett, amit 1479-ben Olmützben erôsítettek meg. Eszerint mindketten megmaradtak cseh királynak, miközben a magyar uralkodó megtarthatta hódításait. Halála után Ulászló 400 ezer arany lefizetése ellenében válthatta volna csak ki a tartományokat. A cseh politika tehát sikeresen zárult. Annál kevésbé boldogult uralkodónk III. Frigyes német-római császárral. Ugyan a német fejedelem visszaadta a magyar koronát, Mátyást pedig fiává fogadta, az ellentét nem hunyt ki. Nem csupán egyszerû határ menti csetepatékról volt szó. Uralkodónk azt akarta elérni, hogy szomszédja lemondjon a magyar királyi címrôl és a bécsújhelyi szerzôdésnek ama pontjáról, amely feljogosította Frigyest vagy utódait, hogy törvényes örökös hiányában elfoglalhassák Magyarország trónját. 1469-ben Zrednai (Vitéz) János sikertelenül járt Bécsben. A következô esztendôben maga az uralkodó ment a császárvárosba, ahol nagy ünnepségeket rendeztek a tiszteletére. Ám Frigyes egy tapodtat sem engedett. Sôt még leányát sem volt hajlandó férjhez adni hozzá. Így Mátyás nagy hirtelen hazajött, amivel vérig sértette a császárt. Nemsokára felbomlott szövetségük, ami a cseh király ellen irányult. A két uralkodót a személyes okok mellett a politikai érdek fordította szembe egymással. Mint említettük, a magyar királyt cseh uralkodóvá választották, ami megriasztotta Frigyest, hisz attól tartott, szomszédja túlságosan megerôsödik. 1474-ben szövetséget kötött hát a lengyel királlyal. Erre Mátyás a lengyelek hátában a Német Lovagrenddel szövetkezett. Szerette volna Burgundiát is bekapcsolni terveibe, de 1475ben Károly burgundi herceg és III. Frigyes békét kötött. Azt sem sikerült megakadályoznia, hogy Burgundia örökösnôje hozzámenjen Frigyes fiához, Miksához. Ezzel a Habsburg-ház többek között a gazdag Németalföldet szerezte meg. Mátyás további kudarcként élte meg, hogy esztergomi érseke, Beckensloer elárulta ôt, és egyháza kincseivel vetélytársához menekült. Sikerein felbuzdulva, a császár Ulászlónak adta a cseh hûbért a választófejedelmi méltósággal egyetemben. Ez a lépése azonban a pápa rosszallását váltotta ki. Két nap múlva Mátyás hadat üzent a császárnak. Csapatai gyors sikereket értek el Ausztriában, és ezzel ellenfelét tárgyalóasztalhoz kényszerítette. A hadi eredményeket elôsegítette, hogy Ulászló nem mert a háborúba bekapcsolódni. 1477 decemberében Gmundenben a magyar követség aláírta a békét. A császár Mátyást is beiktatta a választófejedelmi méltóságba és Csehország hûbérébe, valamint 100 ezer forint hadisarcra vállalt kötelezettséget. A béke után sem szûnt meg az ellenségeskedés. Mátyás hiába kérte a hadisarcot. A császár a birodalmi

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

gyûléstôl kért segítséget, míg Mátyás azzal fenyegetôdzött, hogy felhagy a török elleni harccal. Ezek az érvek hatottak, mert a rendek nem küldtek katonát császáruknak. 1482-ben tört ki ismét a háború. Most a magyar fejedelem nemcsak arra törekedett, hogy politikai befolyását növelje, hanem magát Ausztriát kívánta megszerezni. A hadjárat vontatottan haladt, hisz az erôs osztrák várakat nem lehetett egykönnyen bevenni. A császár kedves városának, a határ közelében fekvô Hainburgnak a bevétele négy hónapot vett igénybe. 1484 tavaszán már 20-25 ezer katona támadta az örökös tartományokat. 1485 januárjában kezdôdött Bécs ostroma. A védôket sikerült kiéheztetni, úgyhogy júniusban megadták magukat. Mátyás itt rendezte be udvarát. A hadmozdulatok tovább folytatódtak. Mire 1487ben Bécsújhely elesett, Alsó-Ausztria egésze, Stájerországban és Karintiában pedig várak sora a magyar királynak hódolt. 1487 decemberében a felek Sankt Pöltenben fegyverszünetet kötöttek. Az alkudozások a következô esztendôben folytatódtak. A tárgyalások vezetését apja helyett Miksa vette át. A magyar uralkodó több millió forintot kért Ausztriáért. Kétségtelen tény, hogy a nyolcesztendôs ausztriai háború milliókat emésztett fel, amit a király javarészt országai adójából fedezett. Ezekben az esztendôkben – mint írtuk – Mátyás energiáját fia jövendô sorsa kötötte le. Talán ezzel magyarázható az, hogy 1489-ben a tárgyalásokon engedékenységet tanúsított. Ha Miksa elismerte volna Corvin Jánost Bosznia és Horvátország királyának, Mátyás kiürítette volna Stájerországot és Karintiát, Alsó-Ausztriát azonban megtartotta volna. Az ajánlatról az érdemi megbeszélések már nem kezdôdtek el, mert az uralkodó 1490. április 6-án Bécsben meghalt. Halálhírére országainak lakói fellélegeztek. Úgy gondolták, megszabadultak a súlyos adóktól, a háborúktól, az erôs központi hatalomtól. Sziléziai évkönyvekben jegyezték fel, hogy Isten végre megmentette ôket a szegények zsarnokától. Itthon sem vélekedtek másképp. Akadtak persze más hangok is. Az a korszak, ami ezután következett, megértette az emberekkel, hogy a király halálával nyugodt, biztonságos életüknek szakadt vége. A 16. század elején ezért szólt róla már így az ismeretlen költô magyarul: Királok között lél te hatalmas, És nagy igyeknek diadalmas, Néped kezett nagy bizodalmas, Légy úristennél immár nyugodalmas. A királyi hatalom hanyatlása a Jagellók idején (1490–1526) Mátyás halála elôtt megeskette a nagyurakat, hogy fiát, Corvin Jánost választják királyukul. Ám a nagybirtokosok többsége nem ôrá, hanem külföldi uralkodóra gondolt. Ha felidézzük, hogy Magyarország ellenséges viszonyban állt szomszédaival, megérthetjük ôket. Az sem lehetett elhanyagolható szempont, hogy honnan kaphatnak segélyt a török elleni harchoz. Ezenkívül a fôurak még arra törekedtek, hogy ne legyen olyan erôs akaratú fejedelmük, mint amilyen

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

Mátyás volt. Így esett választásuk a Jagelló-dinasztiából származó cseh királyra, Ulászlóra. Még a választás elôtt ki kellett egyezniük Corvin Jánossal. A herceg Boszniáért, Horvátországért és Szlavóniáért cserébe elôször lemondott igényeirôl, hisz keserûen kellett látnia, hogy apja hívei is szembefordultak vele. Majd mikor az országgyûlésre megérkeztek az ôt támogató délvidéki urak, visszakozott. Szapolyai István és Kinizsi Pál azonban a csontmezei ütközetben vereséget mért rá, s ezért engednie kellett. Beatrixot, aki maga is uralkodói reményeket dédelgetett, úgy szerelték le, hogy Ulászló színleg feleségül vette. A cseh király trónra emelése nem tetszett testvérének, János Albertnek, aki haddal támadt az országra. Habsburg Miksa szintén fegyvert fogott, hisz az 1463. évi szerzôdés alapján a magyar korona várományosának tekintette magát. Hadai Székesfehérvárig jutottak, ekkor azonban elfogyott a pénze, és sikerült kiverni ôt. János Albert serege sem jutott jobb sorsra. Az 1491es pozsonyi béke értelmében Miksa visszakapta Ausztriát, és elfogadták, hogy Ulászló örökös nélküli halála esetén a Habsburgokra száll a magyar korona. A másfél esztendei háborúság pusztulást hozott az országra, a kincstár eladósodott, nem tudták fizetni a zsoldos sereget. A fosztogató hadsereget Kinizsi Pál verte szét (1492). Ezzel az ország haderejét ismét a fôpapok és a nagyurak bandériumai adták. Katonaság híján a királyi hatalom meggyengült. A nagyurak még a koronázás elôtt megkötötték jövendô királyuk kezét. A Pozsony megyei Farkashidán olyan egyezséget kellett velük kötnie, amelyben vállalta, a tanáccsal és a rendekkel egyetértésben kormányoz, eltörli Mátyás újításait, lemond a rendkívüli adóról. A nagyurak szavának az adott súlyt, hogy ebben a korszakban a váruradalmaknak alig több mint 7%-a felett rendelkezett a király. Ami a rendkívüli adót illeti, elôbb-utóbb szükség volt rá. 1494-ben ismét adószedôk jelentek meg a megyékben, de nem mindenütt jártak sikerrel. Több helyütt elkergették, agyonverték ôket. A nagybirtokok jobbágyai uraiknak fizettek. A kincstartót, Ernuszt Zsigmondot utóbb sikkasztással vádolták, és 400 ezer forint megfizetésére kötelezték. A rendkívüli adó ismét a nagyurakat erôsítette. Említettük, 1498-tól csak a fele folyt be a kincstárba. A zászlósurak kevesebb katonát fogadtak, szerény zsoldot fizettek, az így megmaradt pénzt pedig saját céljaikra hasznosították. A kancellária a tanács befolyása alá került. A titkárok száma gyarapodott, ám sokuk egy-egy nagyúri klikk képviselôje volt. Ulászló és fia, II. Lajos uralkodása idején a különbözô nagyúri csoportok konföderációkat alkottak, vetélkedtek a hatalomért. 1495-ben Újlaki Lôrinc herceg lázadt fel, sereget kellett ellene indítani. A következô esztendôben Corvin János fordult szembe a királlyal. A korszak legbefolyásosabb politikusai a kancellárok lettek. Bakócz Tamás a kancellári tisztséget saját gyarapodásának az eszközévé változtatta. Semmitôl nem riadt vissza, hogy vagyonát növelje. 1517-es végrendeletében birtokai java részét rokonaira hagyta. Utódai, Szatmári György és Szalkai László esztergomi érsekek ugyancsak a kor neves birtokgyarapítói közé tartoztak. Szapolyai István nádor halála (1499) után neje, Hedvig tescheni hercegnô folytatta a családi politikát.

362

Fia, János 1505-ben a király leányának, Anna hercegnônek a kezét kérte meg – hiába. A király öccse, Zsigmond ezzel szemben jó viszonyt ápolt a családdal. Midôn lengyel király lett, a fôúr nôvérét, Borbálát vette nôül (1512). Kútba esett az a terv, amely Corvin János 1504-ben árván maradt leányát, Erzsébetet és Szapolyai Györgyöt házasította volna össze. A házasság azért volt fontos, mert apja után fia, Kristóf is meghalt (1505), és a sok uradalom a leányra szállt. 1508-ban azonban Erzsébet elhunyt, és Corvin özvegye, Frangepán Beatrix az udvari párthoz tartozó Brandenburgi Györgyhöz ment nôül. A király a Hunyadi-javakat az újdonsült férjnek adományozta. A kudarcok után Szapolyai János számára, aki idôközben Erdély vajdája lett, mind fontosabbá vált az a köznemesség, amely korábban Corvin Jánossal szimpatizált, és haraggal tekintett Bakóczra és a néhai Szapolyai Istvánra. A Jagelló-kor politikai küzdelmeit két párt, a Habsburg- vagy udvari és a köznemesi „nemzeti” párt harcának fogtuk fel korábban. Ám nem mindegyik úr tekinthetô németpártinak. Az arisztokraták csupán saját hatalmi érdekeikre voltak tekintettel. A fôúri csoportosulások természetesen kihasználták a nemesi elégedetlenséget. A nemesség kétségtelenül idegengyûlölô volt, nemzeti jelszavakat hangoztatott. Mindeme jelszavak mögött azonban rendi érdekek húzódtak meg, amelyek szembeállították ôket a fôurakkal. A köznemesek szenvedtek a fôúri hatalmaskodásoktól. Ôk tudtak nehezebben kibújni az adók alól. Látták azt is, hogy a befolyt jövedelmek eltûntek, azokat nem a török elleni védelemre fordították. Így ha a nagyurak mögé álltak is, önálló érdekeiket követték. Véleményük súlyát növelte, hogy sokszor az országgyûléseken személyesen jelentek meg. Midôn az 1498-as törvény rögzítette a bandérium tartására kötelezett urak névsorát, azok a vagyonos urak, akik így kikerültek a bárók közül, a nemesi mozgalmak élére álltak. Ugyanakkor a nemességnek megvoltak a saját vezetôi, például Werbôczy István. Soha nem alkottak annyi törvényt, mint ebben a korszakban. Az 1492. évi dekrétum 108 cikkelybôl állt. Növekedett az országgyûlések súlya. 1492-ben a köznemesség elérte, hogy a tárgyalásokat a megnyitást követô negyedik napon el kell kezdeni. A királyi tanácsba köznemesi ülnökök kerültek (jobbára elôkelôkrôl van szó). Elôfordult, hogy évente többször összegyûlt a nemesség. 1518-ban például háromszor. Hiába volt azonban a sokszoros ülésezés, ha az azonos tartalmú törvénycikkek vissza-visszatértek, jelezve, hogy hiányzott az az erô, amely a határozatokat végrehajtatta volna. 1505-ben a rendek Habsburg-ellenes döntést hoztak. Kimondták, ha Ulászlónak nem születne fia, Magyarországról ültetnek királyt a trónra. Az intézkedés olyan nagyúrnak kedvezett, mint Szapolyai János. Ám a határozat elôtt egy nappal az ország vezetô fôurai ligát hoztak létre Habsburg Miksa ellen, vagyis a döntéssel ôk éppúgy egyetértettek, mint a nemesi tömegek. A következô évben megszületett II. Lajos, és az országgyûlési végzés egyelôre értelmét vesztette. 1514-ben szigorú törvények akarták gúzsba kötni a jobbágyságot.

B E L -

É S

A királyi hatalom nem lett erôsebb Lajos uralkodása idején sem. II. Ulászló úgy rendelkezett, hogy gyermeke gyámja Miksa császár és Zsigmond lengyel király legyen. Az ügyeket Bakócz bíborosnak és Lajos két nevelôjének, Brandenburgi Györgynek és Bornemissza Jánosnak kellett volna vinnie. A rendek ebbe nem egyeztek bele. Lajost nagykorúnak nyilvánították, és 6-6 fôpapból és fôúrból, 16 köznemesbôl álló tanácsot választottak mellé. A rendeletek ellenére az ország kormányzását továbbra is a fôúri konföderációk intézték. Szapolyai János erdélyi vajda hol az egyik, hol a másik fôúri szövetkezésben tûnt fel. 1519 táján például Báthori Istvánnal ápolt jó kapcsolatokat. Így lett Báthoriból nádor. 1522-ben Lajos megnôsült, Habsburg Máriát vette nôül, aki megkapta a királynéi birtokállományt. Erre támaszkodva erélyes kézzel próbálta meg a központi hatalom tekintélyét visszaállítani. Küzdelmében Szalkai érsek állt mellette. A királyi pár elôbb 1522–23ban Csehországban csinált rendet. Magyarország kemény diónak bizonyult. Itt a királyné az udvari nemességre tudott támaszkodni, ahová a köznemesek hangadóit is felvették. Mivel II. Lajos idején több régi arisztokratacsalád kihalt, lehetôség nyílott arra, hogy megbízható embereknek juttassanak vagyonokat. 1525-ben Rákoson, majd Hatvanban gyûlt össze a nemesség. Közben 12 fôpap és 17 fôúr ligát szervezett. A nemesek ellen és a régi arisztokrácia érdekében szervezôdtek. A hatvani gyûlés a királyi hatalom érdekeit szolgálta. Werbôczy lett a nádor. Ez év novemberében 200 fôs titkos társaság jött létre Kecskeméten (Kalandosok Társasága). A liga tagjai véd- és dacszövetséget kötöttek. Ma már tudjuk, a szövetkezés mögött a királyi pár állt. Az 1526. évi országgyûlésen sikerült a rendcsinálás, ugyanis az udvar a különbözô csoportok egy részét maga mellé tudta állítani. Werbôczyt leváltották, helyére ismét Báthori került. A törvények a királyi hatalom erôsítését szolgálták. Mindez azonban Mohács elôestéjén történt. A belsô viszályoktól meggyengült Magyarország, ahol a szembenálló pártoknak az volt a legfontosabb, hogy a másikat legyôzzék, már képtelen volt arra, hogy ellenálljon az újabb oszmán támadásnak. „sír a török seregek súlya alatt a hazánk” Címül Nagyszombati Márton Magyarország fôuraihoz c. költeményének egyik sorát választottuk. Az egyetemet megjárt humanista terjedelmes latin nyelvû mûben igyekezett felrázni és harcra buzdítani a fôurakat és a nemeseket. Sorainak az adott aktualitást, hogy 1521-ben esett el Nándorfehérvár, és a hangzatos szavak mellett kevesen tettek valamit a haza védelméért. A munka 1523-ban Bécsben jelent meg. Nagy uralkodónk, Mátyás halála felbátorította a törököket, ám a válaszlépések sem maradtak el. 1492ben Derencséni Imre horvát bán gyôzött le török sereget, ám a következô esztendôben Udbinánál katasztrofális vereséget szenvedett a boszniai pasától. Maga is a csatatéren maradt. Ugyanebben az idôben Kinizsi sikeresen harcolt Észak-Szerbiában, az erdélyi Vörös-

K Ü L P O L I T I K A

( 1 4 0 3 – 1 5 2 6 )

torony-szorosban a szebeni polgármester verte szét a Szászföldet dúló hadat. 1494-ben Kinizsi Pál felmentette Nándorfehérvárt, majd portyázóival egész Bulgáriáig jutott. Horvátországban és Szlavóniában Corvin János hadakozott sikeresen, felidézve nagyapja erényeit. 1501-ben súlyos vereséget mért a Jajcát ostromló boszniai pasára. 1504-ben egy Knin környékét dúló seregtôl szenvedett vereséget a herceg, majd néhány nap múltán meghalt. A Magyar Királyság erôforrásai mind kevésbé tudták fedezni a védelem költségeit, a Török Birodalom ezzel szemben fokozatosan erôsödött. A krími tatár kánok a szultánnak adóztak. 1482-ben a magyar határhoz közeli Hercegovinát foglalták el. A 15–16. század fordulójára befejezték a Balkán meghódítását. 1468-ban keleten a Karamán Birodalom bukott meg. I. Szelim szultán 1514-ben vereséget mért a perzsa hadakra, elfoglalta Mezopotámiát, Szíriát, 1517-ben Egyiptomot. A Földközi-tenger keleti medencéje az övé lett. Ezzel a majd 1,5 millió négyzetkilométernyi, óriási erôforrásokkal rendelkezô birodalommal kellett Magyarországnak szembenéznie. Nem szükséges hangsúlyoznunk, hogy a magyar betörések bármennyire sikeresek is voltak, komoly problémát nem okoztak az ellenséges erôknek. Annál nagyobb gondot jelentettek a pogányok portyái. 1508–1510 táján érezhetôen megváltoztak a viszonyok a határvidéken, erôsödött a török nyomás. A rosszul fizetett, nélkülözô végbeliek mind kevésbé tudtak ellenállni. A magyar portyák nem lettek oly sikeresek, mint korábban. Hajdan Bulgáriában is félhettek, most már csak közvetlenül a határ elôterét tudták fenyegetni. 1512-ben elestek a szreberniki bánság véghelyei. A Jajca körüli várakat fokozatosan elfoglalta az ellenség. 1515 után valóságos hadjáratot kellett szervezni ahhoz, hogy a török erôsségek gyûrûjébe került végvárba élelmet, muníciót juttathassanak. Szerencsére ebben az idôszakban is akadtak kiváló hadvezérek. Ilyen volt az 1513-ban újonnan kinevezett dalmát–horvát–szlavón bán, Beriszló Péter. A Magyar Királyság európai helyzete 1490 után megváltozott. Magyarország és Lengyelország között szoros kapcsolat alakult ki, hisz mindkét ország trónján Jagellók ültek. Az is tény azonban, hogy a Moldva feletti befolyás kérdése a két hatalmat alkalmanként egymás ellen fordította. Lengyelországot lekötötték belsô problémái, illetve az Oroszországgal és a Német Lovagrenddel való viszony, így kevés segítséget tudott nyújtani Magyarországnak, és azt sem sikerült megakadályoznia, hogy a Habsburg-befolyás erôsödjön a térségben. Ulászló békés viszonyra törekedett Miksa császárral, aki élete során több törökellenes keresztes hadjárat tervét dolgoztatta ki. A tervezett vállalkozásokból azonban nem lett semmi. Mindenesetre tôle várhattunk még segítséget. 1506-ban Ulászló és Miksa szerzôdést kötött. Ulászló leánya, Anna eszerint feleségül megy a császár unokájához, Ferdinánd herceghez. 1508-ban a császár, a francia és a spanyol király, illetve a pápa szövetséget hoztak létre Velence ellen (cambrai liga). A felek meg akarták nyerni szövetségesül Magyarországot, amiért cserébe gyôzelmük esetén Dalmáciát ajánlották fel. Uralkodóink eme tartományhoz fûzôdô felségjogaikról soha nem mondtak ugyan

363

le, de Velencére az oszmánok ellen volt szükség. A királyi tanács elôbb a liga mellett tette le a voksát, utóbb visszalépett. Ez a magatartás nem használt Magyarország nemzetközi presztízsének, s az adriai köztársaságot is maga ellen hangolta. Az 1515. évi bécsi fejedelmi találkozó, amin Miksa császár, Ulászló magyar és Zsigmond lengyel király vett részt, még szorosabb szálakkal fûzte hazánkat a Habsburg Birodalomhoz. Cserébe azért, hogy Miksa nem támogatja tovább a Német Lovagrendet, Zsigmond nem ellenezte a házassági szerzôdést. Eszerint Ferdinánd Annát vette nôül, míg Miksa másik unokája, Mária II. Lajoshoz ment feleségül. Ezzel a Jagellókkal szemben a közép-európai térségben a Habsburgok erôsödtek meg. A szerzôdés ígéretesnek tûnt, hisz Európa legnagyobb dinasztiájával jött létre. 1519-ben V. Károly német-római császár lett. Már három esztendeje övé volt Spanyolország és Nápoly. Az európai helyzet kedvezett Magyarországnak. Csakhogy az új császár a francia uralkodóval találta magát szembe, aki féltékenyen szemlélte a Habsburgok emelkedését. Rövidesen a felek között háború tört ki. 1525-ben a paviai csatában I. Ferenc vereséget szenvedett, fogságba került. Kiszabadulása után újból Habsburg-ellenes szövetséget hozott létre, a cognaci ligát. Ezek az események annyira lekötötték a császárt, hogy testvére, Ferdinánd minden könyörgése ellenére sem tudott Magyarországnak segítséget nyújtani. Így a kedvezô látszat ellenére hazánk egyedül maradt. A magyar követek hiába kopogtattak az európai udvarokban segélyért. 1520-ban új szultán, I. Szulejmán került trónra. 1521-ben hatalmas sereggel indult Magyarország felé. 60 esztendeje nem volt példa arra, hogy az Oszmán Birodalom feje álljon a magyarországi hadjárat élére. Két hónapi ostrom után bevették Nándorfehérvárt. Kapitulált több környékbeli vár (Szabács, Zimony, Szalánkemén), s így nyitva állt az út az ország belseje felé. A fontos végvár nem véletlenül esett el. A bánok (Hédervári Ferenc és Török Bálint) hanyagok voltak, egyikük sem akarta vállalni a kötelességét. Hédervári nem küldött élelmet a védôknek. Az ôrség hôsiesen harcolt, ám a felmentô sereg meglehetôsen lassan gyülekezett, pedig nemesi felkelést hirdettek. Senki nem akarta elhinni, hogy a várat bevehetik. Csak augusztus végére állt fel a sereg, de már nem tehettek semmit. Csupán kisebb csetepatékra került sor. A szultán elvonulása után a királyi tanács határozatot fogadott el a végvárak azonnali visszavételérôl. A táborban pestis tört ki, ezért a hadjáratot a következô esztendôre halasztották. A budai országgyûlésen döntöttek a hadjáratról, a megszervezésébôl azonban nem lett semmi. A török annál kevésbé pihent. A következô évben elesett Orsova. 1524-re gyakorlatilag felmorzsolódott az elsô magyar végvári vonal, csupán Klissza és Jajca maradt keresztény kézen. A második vonal várai harcértékben elmaradtak az elsô mögött, meg kellett volna ôket erôsíteni. Mindehhez azonban hiányzott a pénz. 1523-ban az országgyûlés az újonnan kinevezett kalocsai érseket, Tomori Pált bízta meg a védelem újjászervezésével. Tomori energikusan látott hozzá a feladatához, ám pénzt alig-alig kapott Budáról. 1523

A

T I Z E N Ö T Ö D I K

augusztusában a Szerémségben megverték Ferhád pasa hadait. Az ütközetben a törökök sok katonát veszítettek, de a magyar sereget is súlyos veszteségek érték. 1525 végén Bakics Pál szerb vajda kért bebocsátást az országba. Tôle értesültek arról, hogy a török a következô esztendôre újabb hadjáratot tervez. Tomori két hónapig hiába kísérletezett azzal, hogy rávegye az uralkodót hadsereg szervezésére. A belpolitikai események foglalkoztatták a fôurakat. Pedig a helyzet súlyos volt. Rómából felhatalmazás érkezett, hogy az egyházak kincsei felhasználhatók a védelem érdekében. A mintegy 75-80 ezer fôs szultáni sereg június 30án érkezett a Szávához. Pétervárad 17, Újlak 8 napig tartotta magát. Erdôd és Eszék védôi a túlerô miatt elhagyták váraikat. Szabaddá vált az út az ország belse-

S Z Á Z A D

T Ö R T É N E T E

je felé. Így augusztus 15-én a törökök elkezdhették a drávai híd építését. A magyar hadseregnek július 2-ára kellett volna Tolnára érkeznie, ám a gyülekezés vontatottan haladt. Maga II. Lajos is csupán július 20-án indult el a fôvárosból. A helyzetet jól érzékeltetik azok a sorok, amiket Brodarics István kancellár július 27-én írt a pápának: „Egyedül Isten vagy Isten akaratából bekövetkezô véletlen mentheti meg ezt az országot a pusztulástól. Semmi más utat a menekülésünkhöz nem látok. Ha valamiben szolgálhatnék, szívvel-lélekkel megtenném, de mit gondol szentséged, mit tehetek, amikor a királynak nincs semmije, a helyzet teljesen zavaros, az emberek gonoszak és széthúznak, az ellenség túlerôben van...” A király augusztus 6-án ért Tolnára. Tomori lett a sereg vezére. A teljes magyar haderô még nem

364

gyûlt össze, például Szapolyai János erdélyi vajda is hiányzott, ugyanis az ellentmondó utasítások miatt csak késôn tudott elindulni. A haditanács mégis az ütközet mellett döntött. A csatára augusztus 29-én Mohácsnál került sor, ahol a magyar sereg két óra leforgása alatt vereséget szenvedett. Meghalt a király, 7 püspök, 28 fôúr maradt a csatatéren. Mintegy 14 ezer katona esett el. Új korszak kezdôdött hazánk történetében. Felvethetô a kérdés, el lehetett volna-e kerülni Mohácsot. Láttuk, a Török Birodalom épp ebben az idôszakban erôsödött meg. Magyarország egy Mátyáshoz hasonlítható király országlása idején sem tudta volna felvenni vele a versenyt. Ugyanakkor a gyenge királyi hatalom, az önzés, a belpolitikai küzdelmek hozzájárultak ahhoz, hogy a tragédia bekövetkezzen.