A Tizennyolcakról – Nagy Bandó András megnyitó beszéde 2012. szeptember 27. csütörtök, 09:01 A Modern Műhely a Magyar Foltvarró Céhen belül alakult csoport, tizennyolcan vannak, modern quilteket, textilképeket készítenek. Kapcsolatok című kiállításukat a MÚOSZ székházában Nagy Bandó András humorista, előadóművész nyitotta meg. A tárlat 2012. október 18-ig látható. A belépés díjtalan. Tisztelt egybegyűltek, egybekeltek, egybeforrtak, és egyben mindannyian!
Atkins Zsófia: Üveggolyók (részlet)
Kissé rendhagyó, amire vetemedek, de (tőlem nem szokatlanul) bevezetőmmel kissé eltérek a tárgytól, ám az állítmány a helyére kerül, és hamarost az alanyok is helyükre kerülnek. Nyolc férfiú nevét mondom: Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos. A közelmúltban, Pécsett, unokámmal együtt néztük meg a Nyolcak lélekborzoló és szívmelengető kiállítását, és hazafelé azon gondolkodtam, mi lett volna a sorsuk, ha Gavrilo Princip pisztolya csütörtököt mond, és gyorsan feledhető intermezzóvá lett volna a Ferenc Ferdinánd elleni merénylet kísérlet. Az első világháború kitörésével azonban semmivé lett az avantgárd csoport. A Párizsban alkotó Czóbel előbb Hollandiába, majd Németországba költözött, Márffy, Berény, Orbán és Pór bevonult katonának, és ettől kezdve életmentő aprópénzre váltották tehetségüket: hadifestővé lettek. A világégés után esély sem volt a csoport újjáalakulására, a Tanácsköztársaság bukását követően pedig több tag emigrációba vonult, így a Nyolcak a kihalt óriás vadak sorsára jutott. Első kiállításuk 1909. december 30-án nyílt meg, Új Képek címmel a Könyves Kálmán Szalonban. Vezéregyéniségük Kernstok Károly volt. Munkásságát Ady Endre költészetének jelentőségéhez hasonlították. 1912-ben tartották harmadik és ezen a néven utolsó csoportkiállításukat a Nemzeti Szalonban, de hivatalosan soha nem oszlottak fel, és a szakma még hosszú éveken át együtt emlegette a nyolc festőt.
Kelemen Emma munkája
A Modern Műhely, melyet, személyes közreműködésemmel, és szavaim hatására mostantól Tizennyolcakként emleget majd a világ, nem tudatosan, de talán ösztönös tudattal, épp 100 évvel a Nyolcak első kiállítása után, 2009-ben rendezte első közös kiállítását, melynek címe, hagyományteremtési igyekezettel ugyanazt a címet viselte, mint a mostani: Kapcsolatok. Ez a tény már önmagában is jelzi: 100 évenként egyszer szerveződik közösséggé egy, közös értéket hordozó, azonos szellemiséget képviselő csoport, és minden második 100 évben nők alkotnak csoportot, esetünkben egy textíliák fölhasználásával ügyködő, kizárólag nőkből eggyé lett közösség. Most pedig, és reszkessetek hölgyek, lányok, asszonyok, művésznők, foltozók és nemes rongyosok, itt állunk 2012-ben, éppen 100 évvel a Nyolcak utolsó kiállítása után, egyrészt azért imádkozva, hogy ne ez legyen a Tizennyolcak utolsó kiállítása; másrészt pedig azért, hogy 2014-ben, a következő választások évében senki ne vegye célba pisztollyal a trónörököst; vagy ha mégis megteszi, mondjon csütörtököt, vagy ő, vagy a pisztolya; harmadrészt pedig azért imádkozunk, hogy ha mégis kitörne a 3. Világháború, akkor a békekötés után, 2019-ben ne kiáltsák ki a Tanácsköztársaságot, vagy ha mégis kikiáltja valaki, akkor legalább ne támadjon föl Kun Béla. Végképp nem szeretnénk, ha a Tizennyolcak tagjainak hadifoltozóként, egyenruha készítőként, vagy Kun Béla magánszabójaként kellene befejezniük dicső napokat megélt munkálkodásukat. Együttmunkálkodásuk kulcsszava is e kiállítás címe: Kapcsolatok. Ha arra gondolunk, hogy a Tizennyolcak az ország különféle pontjain élnek, textilbe, vagy ahogy ők mondják: rongyba álmodva színes világukat, azonmód megértjük, milyen ereje és súlya van életükben a kapcsolatnak. Néhány éve hallottam a rádióban egy özvegyasszonyokról készült riportot, melyből kiderült, hogy klubot alapítottak, ahova éveken át panaszkodni, sírni és szomorkodni jártak össze, mígnem egyikük bővérű szatírával emlékezett meg hites ura hajdani kicsapongásairól. Ettől kezdve vége lett a búslakodásnak, és egymás szavába vágva emlegették föl egykori férjeik viselt dolgait. Összhang, egyetértés, azonos szellemiség, és máris működik a közösség, elevenné lesz a kapcsolat. Vagy 25 éve Kanadában léptem föl, egyik alkalommal nem akármilyen helyen: a Fonóban. Az egykoriban külföldre menekültek számára még sokat jelentett az a hely, ahol összejöttek a falu asszonyai és lányai, néha tán a köröttük legyeskedő férfijai és legényei is, hogy építgessék a már meglévő, és alapozzák az újabb kapcsolatokat. Hasonló élményben itthon is volt részem, Óbudán, ahol Fonó nevet visel a közösségi ház. Falun eltöltött éveimnek köszönhetően tudom, mit jelentett a kis közösség számára elidőzni a szikvizesnél, a kovácsnál, az asztalosnál, a műszerésznél, a péknél, a tejeseknél, a fazekasnál, akit néha gölöncsérként is emlegettek. A felnőttek, éppúgy, mint a gyermekek, órákon át tátották a szájukat a kézügyességüket megmutató mesterembereket figyelve. Számomra az egyik legmaradandóbb emlék Etelka néni varrodája, ahol a 40 és 60 évesen is
nyolcvannak látszó nénike ügyeskedte rövidnadrággá a tél végére kinőtt hosszúnadrágomat, mivel hogy a melengető tavaszban a fekete klott gatyában mégsem járhattam iskolába.
Pintér Zsuzsa: Átjáró (részlet)
Akadnak talán, akik tudják rólam, hogy fát faragok, a kikapcsolódásért, a lelkem nyugalmáért, ahogy főzni is ezért állok a tűzhely elé. Igen kevesen tudják rólam, hogy ilyen szájtátás közben sajátítottam el a matyómotívumokat, és tanultam meg a ma is hibátlanul birtokolt matyó írást. Arról meg végképp nem tud senki a hamis tanúként is ide idézhető anyósomon kívül, hogy a múlt század hetvenes éveiben kipróbáltam magam a keresztszemes hímzésben is, nem sikertelenül. Arról sincs tudomása senkinek, hogy egy szegedi gölöncsér tanításait magamba szíva még Miska kancsókat is formáztam, mintáztam és díszítettem, mert tudni akartam, milyen utat tesznek meg a Miskák az agyagtól, a korongon át, a kemencéig. Eddig arról sem vallottam még, hogy nagymamámmal rongypokrócot is szőttem. Igaz, Weöres Sanyi bácsi rongyszőnyegnek mondta, én mégis a hajdan tanult pokróchoz ragaszkodom, azért ezek az ezerszínű pokrócok messze voltak és vannak a Perzsiából importált kézi kötésű szőnyegektől. (Csak mellesleg: tudom, ezért tovább adom, hátha akad, aki nem hallott róla: a szőnyeget készítők minden csodálatos munkájukba beleszőnek egy-egy aprócska hibát, mert vallják: tökéleteset csak Isten alkothat.) Mindezeket nem csak dicsekvésként emlegettem föl, inkább amiatt, hogy bizonygassam: van némi közöm a Tizennyolcakhoz. Azt is megvallom, mit adtak, s mit adnak nekem ezek a léleknyugtató munkálkodások. Ehhez azonban a régi kínaiakig megyek vissza. Lin Yutang Mi, kínaiak című könyvében olvastam, hogy az ősi Kínában naponta két órára kikapcsolták magukat az emberek. Ennyi időn keresztül rajzolgattak, vagy festegettek. Én is igyekszem, hogy ez az általam aktív meditációnak nevezett munkálkodás ne maradjon ki az életemből, a napjaimból. Erről szól a bölcselkedésem is: este írd be a naptáradba, hogy holnap, mondjuk, délután kettőkor találkozom velem. És menj el! És el is megyek. Ez a napi két óra életem azon időszaka, amikor olyasmit teszek, ami nem a pénzről szól, nem a létért, a fönnmaradásért való, szívet görcsbe rántó munkáról, hanem a lélekről: olyat teszek, ami nem hoz pénzt. Ez a két óra rólam szól, ez az enyém. Matyót írva, fát faragva, terítőt hímezve, Miska kancsót formázva és mintázva, rongypokrócot szőve és csendéleteket rajzolgatva a csöndet és a nyugalmat birtokolom, aktív meditációval hozom egyensúlyba, csöndesítem el és le a mások által felpörgetett életemet. Ezért van, hogy nemcsak gyönyörködöm a Tizennyolcak munkáiban, alkotásaiban, textilképeiben, rongyaiban, hanem képes vagyok az alkotás folyamatába is beleérezni és belelátni, és kicsivel többet megérteni a lányok, asszonyok gondolkodásából, szívéből és lelkéből. Fogalmam sincs, meg sem kérdeztem tőlük, adtak-e el már a műveikből. Biztosan igen, elvégre meg is kell élniük, meg ott a család, hogy is festene, hogy csak fogy az anyag, a cérna, a fonal, tele az otthonuk összes fala, még a mennyezeten is az alkotásaik sorjáznak, azt meg végképp nem mondhatják szekrényajtót sarkig tárva a férjuruknak, hogy „Nincs egy rongyom se…”.
Szóval sejtem, persze, ha akarom, tudom is, hogy több alkotásuk is vevőre talált már, de azt is sejtem, hogy a szívük szakadt meg, amikor a rongyaikba beleszerető vásárlók kisétáltak házuk ajtaján, hónuk alatt a gyönyörűséges textilképpel. Mert nem lehet másként: ők örömszerzésből alkotnak. A ragyogásért, a szépségért, a csoda születéséért. És ez éppúgy nem eladó, mint ahogy kedvenc vizsláját, tacskóját vagy puliját sem adja el az ember. Mert ahogy a kedvenc ebünkbe átpakoltunk a magunk lelkéből is, úgy a szépséges rongyokba is beleköltözött a rongyász törékeny, érzékeny és kibogozhatatlan lelke. A Modern Műhely tagjai célul tűzték ki, hogy egyre tágítják és szaporítják a guilt (kvilt), azaz öltögetős technika repertoárját, szoros kapcsolatot tartanak és ápolnak, odafigyelve egymás munkáira.
Acélosné Solymár Magdolna: Zold ágak (részlet)
Acélosné Solymár Magdi azt mondja, „szertelenül csapong” témák és technikák között, pillangómód cikázva. Atkins Zsófia a díszítőművészet ösvényein barangol, mígnem egy csodálatos világba jut, élvezve a készítés perceit. Bornemissza Eszter egyfajta „negatív régészként dolgozik, azaz nem rétegenként rája föl a múltat, hanem rétegenként rakosgatva egymásra a jelent. Csáki Gyöngyi az organikus formák szerelmese, a szabálytalanságban keresgéli a rendet és az összefüggéseket. Felber Irén a textil régésze, amolyan múltba bújós, aki rongyban mutatja meg ember előtti korok lenyomatait. Hegyi Csilla is lefelé ás: Földünk belső életébe, a születése óta fortyogó-forrongó mélybe invitál bennünket. Horváth Anikó egyfajta hagyományőrzésre adta a fejét: régi kultúrák motívumait dolgozza föl mai módon, újszerűen. Kelemen Emma űrutazásra csábít bennünket, kilépve a világegyetembe, a textillel vegyítve fémet, műanyagot, papírt Kosztelnik Edit nemes egyszerűséggel útkeresőnek mondja magát, s talán észre sem vette: ahol jár, az már maga az út. Pásztor Piroska rátalált a hobbiként űzhető, tehát szerethető alkotómunkájára, így aztán a legjobb helyen van a világban Pintér Zsuzsa szívéből jött faliképein az embert és a természetet kap-csolja eggyé, öltögetve, örökre egymáshoz láncolva. Polyák Ildikó a halálosan fájdalmas vöröseivel hat, szenvedélyét pedig a flamenco táncosok mozdulataival fejezi ki. Rigler Marianna alkotásait textilmozaiknak nevezném, aprócska négyzetei rongyos kaleidoszkópként működnek.
Siposné Cseh Margit mindig fehér lappal indul, aztán varázsolja elő a pompás színeket, festéssel, hímzéssel vagy tűzéssel. Székely Katalin a világra néző, nyitottságot és szabadságot is jelképező, hegyen-völgyön megjelenő ablakokat tárja ki előttünk. Szomor Ágnes növények, fák, kövek fotózásával gyűjt alapokat munkáihoz, ezek inspirálják, s végül faliképein állít emléket nekik. Váradi Gyöngyi az ősi, megkövült rétegeket csodálva lépdel vissza a múltba, elrévedezve az egyszervolt ember életén. Winter Rozál a kézi selyemfestésre esküszik, érzéseit lélekemelő színekkel, és formai újításokkal fejezi ki. A Tizennyolcak katalógusukat és a Modern Műhely honlapját látva, mint közéletre is érzékeny ember azon gondolkodtam, meri-e bárki is megkérdőjelezni, hogy a nők nem sima háztartásbelinek születtek? Az is eszembe jutott, vajon ilyenfajta, minden boldog percet fölfaló alkotómunka mellett hagynak-e egy kis időt egy jó kis családon belüli erőszakra? Végül, és ezzel a kiállítást megnyitom: köszönetet mondok azért, hogy itt és most is megmutatták az imádott nők, hogy legalább annyit tudnak a világról, az emberről, és az érzéseinkről, mint mi, a tűt, cérnát és gyűszűt csak elvétve látó férfiak. Elhangzott a Magyar Újságírók Országos Szövetsége székházában 2012. szeptember 26-án. Nagy Bandó András
hozzászólok
