„A dolgok minden viszonylata igaz. Tévedés csak az emberben. Benne semmi sem igaz, csak az, hogy téved, hogy viszonyát önmagához, másokhoz, a dolgokhoz nem leli.” (Goethe)
Abraham A. Moles A giccs, a boldogság művészete tizenkét fejezetes tanulmánykötetében a giccstárgy esztétikai körüljárása, tipológiai rendszerezése, történeti alakváltozatainak tisztázása és a fogalom definíciós aszimptótáinak megrajzolása mellett elsősorban a tárgy és befogadó közötti giccsviszony szociológiai
összetevőit,
tömeglélektani
elemzések
és
fogyasztói
eljárástechnikák összefüggéseit vizsgálja. Megrajzolja a giccsfogalom történeti ívvonalát a rokokó tárgyi- és magatartás-kultúra világától a XIX. századi polgári tömegtársadalom
ízlésbizonytalanságain
keresztül
(melyet
Bajor
Lajos,
giccskirály neo-napkirályi attitűdje emel uralkodói példára) az 1880-1914 közötti giccskorszak polgári tárgyi és szellemi környezetének első kulminációs korszakáig. Bemutatja az első giccskorszakra következő ellenreakciót, melyet a funkcionalizmus és a Bauhaus építészeti eszménye képvisel, hogy végül eljusson a neogiccs-kultúráig, ahol a giccsmagatartás új jelenségrendjével ismerkedhetünk meg: a polgári korszakra jellemző nagyáruház helyére lépő prisunic keretében, az öröm- és játékelvnek megfelelően, a javak gyors körfogásának gyakorlatára épülő, a formatervező által az újdonság és a gyors elévülés kettős alapkövetelménye szerint irányított életmódbeli és fogyasztási modellekkel. Az
1972-ben
írt
és
1976-ban
lefordított
könyv
szerzője
az
információelméleti esztétika, a kibernetika és az információelmélet tapasztalatait felhasználva a termékek és a befogadó közötti giccsviszonyt strukturalista módszerrel modellálja, a tudományos igényt azonban olykor könnyed megfogalmazásokkal, keresetlen példákkal, önironikusan giccs-értékű, s ezáltal ikonértelmű képaláírásokkal lazítja, hogy az elfogulatlan szociológus leplezett kritikai
megközelítését,
a
giccs
fölényérzetét is rejtve kifejezze.
természetével
szembeni
kultúrkritikai
2
A tizenkét fejezetben a kultúrjelenség szinkron és diakron vizsgálata egymástól elválaszthatatlan párhuzamossággal árnyalódik: a fejezetek mintegy egyre mélyebb merítésben, koncentrikus körökben közelítik tárgyukat, miközben mégis érezhető valamiféle elmozdulás a giccstárgy tipológiai értelmezésétől a giccsviszony szociológiai kibontásáig és a fogalom 1860-as müncheni megjelenésétől a könyv megírásának jelenidejéig. A giccsjelenség németül kap először nyelvi formát – a kitschen ’összetákolni, régiből újat csinálni’ és a verkitschen ’értéktelen tárgyat rátukmálni, elsózni valakire, akinek erre nincs szüksége’ jelentésű igék idővel a tömegtársadalom fogyasztói körforgás-mechanizmusának alapmozdulataivá válnak, a tömegfogyasztásra szánt termelés s végül a tömegfogyasztási igény kialakítására
kitalált
manipuláció használati körébe kerülnek. A fogyasztás és termelés, igény és kielégítés közötti viszonykapcsolás akcelerációja során felszabaduló szabadidő is a fogyasztói igény termelésének terepévé lesz, s az 1860-as müncheni Gemütlichkeit nemzeti-történeti
sajátosságokkal bíró kultúrlégköre helyére
lassanként Párizs, Düsseldorf, Brüsszel és Chicago meghódításával a tömegtársadalom tárgyaihoz csatoló általános érvényű kultúrviszony, a neogiccs-viszony modellje lép. A könyv fejezeteinek logikai előrehaladása valamiféle fraktálelv-szerűen működő
léptékváltáshoz hasonlítható, ami a giccs kultúrjelenségét egyre
nagyobb mélységben árnyalja, a giccsviszony kultúralakzatainak egyre bonyolultabb fraktálmintázatát rajzolja ki. A felvezető Mi a giccs? fejezetet a Giccs behatolása az életbe című rész követi, majd az elidegenedés és a giccs összefonódásának bemutatásával (3. fejezet) eljutunk a voltaképpeni tipológiai vázlatig. (4. fejezet) A giccsipar a tömeg ízlését formálás nélküli alkalmazkodásával alakítja, a boldogság és az örömelv társadalmi kényszerré és kiszámítható piaci árúvá válik. A giccs a boldogságérzet és az elidegenedés összefonódásával új, groteszk életérzést hoz létre, ami a köznapiság, a mértéktartás álcája mögötti piacelvű
3
mértéktelenség és a kollektív középszerűség igényeit elégíti ki. A tipológiai vázlat első sorban a századfordulós giccskorszak giccstárgyainak formai jegyeit összegzi – a bonyolult, furcsa, megszakítás nélküli vonalak, az aránytalanság, a valódi természetét álcázó anyag, a speciális színek, a hiányzó nagy felületek, a kis helyen összezsúfolt díszítés jellemzi röviden a század első évtizedeinek giccstárgyait. Ezek a tárgyak rendelkezhetnek funkcióval is (pl. egy hamutartó), de a tudatos giccstárgyakhoz hasonlóan (melyeknek semmi haszna nincs) ezekben is a halmozás, a heterogén jelleg, az antifunkcionális „giccshitelesség” miatt a tárgy karakterisztikuma jobban determinált, mint a tartalma. Moles a fogyasztási tipológiavázlatokban három oppozíciós pár mentén rendezi az ehhez a korszakhoz tartozó giccstárgyakat (keserű-édes, szexuális-vallásos, egzotikushazai), s ugyanitt fejleszti tovább a 3. fejezetben tárgyalt lehetséges tárgyi viszonyokon belül kikevert giccsviszonyt (az aszketikus-hedonista-szerzőszürrealista-kibernetikus alapviszonyok közül elsősorban a hedonista és a szerző; olykor a szürreális különleges egyensúlya teremti meg az elvéthetetlen elidegenítő kombinációt). Az ötödik fejezetben öt alapelvet sorol fel, melyek a giccsviszonyt meghatározzák: az inadekvátság, a halmozás, a szinesztézia, a középszerűség és a kényelem elvét, amik együtt járulnak hozzá ahhoz, hogy a befogadó spontán örömét, a tárgyak/ ’mű’alkotások felett érzett hatalmát és öntetszelgő művészetélményét elősegítsék. A giccsviszony árnyalt kibontása után a giccs fejlődéstörténetének mélyebb kifejtése következik, hogyan küzd a korai korszakban az impresszionizmus, az expresszionizmus és a funkcionalizmus ellen a biztonságot, az önigazolást és a birtoklási vágyat kielégítő kultúrkínálat, melynek értékét kezdettől fogva a látszat alakítja. A giccs minden kultúrterületen érezteti jelenlétét: a hetedik és nyolcadik fejezet az irodalom és a zene giccsjelenségének rövid, vázlatos tipológiáját kísérli meg bemutatni. A „menekülés irodalmában” a rilkei „változtasd meg élted!”-elv helyére a kiszámítható klisékkel, redukált szókinccsel és jelzőhasználattal dolgozó
4
kombinációs mátrix lép, mely történetek végtelen sémáját megteremtve megnyugtató és hamisan elzsongító hatású. A próbatétel-sorozatokból, szélsőséges jellemekből, végletes fogalmakból, túlzásokból építkező narratív sémák a romantika örökségét higítják automatikus asszociációs rendszereken keresztül a befogadó lelki kényelmét kiszolgáló, gépiesen kiszámított kultúrképzetté. A zenében a disszonancia nélküli melódiák, az eszközök és a téma összehangolatlansága, a szinesztézia és a mértéktelenség narcisztikus gyakorlata teremti meg az Unterhaltungsmusik kevert zenei effektusoktól fulladozó összlégkörét. Az utolsó négy fejezet a giccs ellenkultúráját és az ellenkultúra ellenében fellépő neogiccs fogyasztói mechanizmusát fejti ki. Az örömelvű, elsősorban a hedonizmus életgyakorlatát elősegítő magatartási mintát felváltja az aszketikus, funkciót szem előtt tartó tárgyi viszony. A Bauhaus építészeti korszakában a beton elterjedésével a tárgyak és az emberek kapcsolatára a felesleges díszítések elvetése, a mozgások, eszközök gazdaságos strukturálása és az igények funkcionális elemzése után felállított modell lesz a példa. A funkcionalizmusban a tárgy, az ember és a világ közötti visszacsatolási rendszer elemeként, ontológiailag nem választható el az embertől: az ember-tárgy viszony a gépi rendszerek struktúrájának megfelelően alakul, s a rendszer elemei közötti szükségszerű kapcsolat az életműködésben olyan helyzetek világát definiálja, ahol egy adott elem helyzetének ismeretéből következik egy másik elem helyzetének az ismerete. A funkcionalizmus racionális, észelvű pragmatizmusa nélkülözi az örömelvet – ezt fogja a kontextuális meghatározottság megtartása mellett visszacsempészni a második világháború utáni neogiccs kultúrjelensége. A neogiccs mindent meghatározóan elterjedtté 1968 után válik a kései kapitalizmus árufogalmának és a megváltozott ontológiák posztstrukturalista közegének a viszonyrendszerében. A javak gyors körforgásának elve szerint a formatervező irányítja az elosztási rend giccsmagatartásra nevelő mechanizmsát: az újdonság és a gyors elévülés funkciójának beépítésével a prisunic (többség
5
igényeit kielégítő áruház-rendszer) keretében a fogyasztónak tárgyegyüttesek rendszerét állítja a kirakatba (display). A helyzetek, cselekedetek és a tárgyak világa a piac irányított mechanizmusának megfelelően strukturálódik – a fogyasztó a „csigaház”-életterébe a kirakat alacsony eredetiségű tárgyait kénytelen behelyezni, s ezzel vélt szükségleteit kielégítve ösztönzően új üzenetet ad le a termelés felé – a giccskörnyezet egy optimalizált kultúrigény formatervezett „soft” terét hozza létre. Az utolsó fejezet ennek a térnek a jellemző giccstágyával, a gadget-tel foglalkozik – ez a tárgy a kreatív, játékos ötlet, a szürreális elem és a haszontalanság elvét a célok és az eszközök közötti aránytalanság szimbólumaként testesíti meg. Többfunkciós vagy nyíltan funkciótlan – ha funkcionális, akkor az időspórolás álcája alatt a termék használatának elsajátítási idejét eltitkolva szolgáltatja ki a fogyasztót az árutermelők és az elosztók érdekének. „Jobb a giccsel puhán szembenézni” – állítja Parti Nagy Lajos. A lágy imperatívusz keserű és megengedő, kétségbeesésének könnyűségében elpuhítja a goethei maximát. „Az ember viszonyát önmagához, másokhoz, a dolgokhoz nem leli, holott a dolgok minden viszonylata igaz” – írta Goethe, s kemény szembenézése a dolgok valódiságába vetett szilárd hitével magyarázható. Az összes viszonylatainkat átszövő szimulakrumok azóta átformálták esztétikai és ismeretelméleti tapasztalatainkat, még emlékezetünk is, legyen ez akár a kulturális emlékezet, egy lágyabb, közös hiber-térben konstituálódik – ebben a valódit a hamistól, értéket a giccstől keményen elválasztani ontológiai tapintatlanság. Erre az ontológiai tapintatlanságra mégis nagy szükség lenne a könyv megírása óta eltelt 30, utolsó megjelenése óta eltelt 10 esztendő távlatában. Mérték és érték azóta ismeretelméleti és esztétikai vákuumfogalmak – a hamis pátosz ellen védekező, hamisan értelmezett, az ideológiák lejáratása utáni
kötelező
szkepszis
kommunikációs
fekete
lyukából
hallgatott
hangmintázatok – retorikai alakzatok. Manipulatíve használatosak, ezért nem manipulatíve nem használhatók. Ismét Goethéhez nyúlok: „Ha liberális
6
eszmékről hallok szónokolni, mindig elcsodálkozom, hogy az emberek mily készen követnek üres szópufogást. Az eszme sosem lehet liberális! Erőteljes legyen, derekas, önmagában egész, hogy isteni feladatát betölthesse, teremtsen, s még kevésbé lehet liberális a fogalom, mert az egész más feladatra fogant. Hanem ahol a liberalitást keresnünk kell: az érzületekben, s ezek együtt az eleven kedély.” A giccsről való beszédnek is az eleven kedély, az érzület szabadsága adhat hitelt, a gyűlölet nélküli humor, ami azonban nem jár együtt az érték szabadságával, a „virágozzék minden virág” kontúrtalanul megengedő szemléletével. Változott-e a harminc év alatt giccsviszonyunk – alapvető kulturális magatartásformánk a minket körülvevő tárgyakhoz és alkalmakhoz? Úgy gondolom, azoknak, akik egyetemes szkepszisről és mediatizált látszatvilágról, centrifugális kapcsolatrendszerről és elviselhetetlen könnyűségről beszélnek, igazuk van, de igazságuk csak az elveszített emlék panaszhangján, hamis pátosszal szól. Az elveszített emlék hiányhelyén nem fog egy új ethosz felépülni – a giccsviszonyunkat nem változtathatjuk meg, mert a változtatáshoz szükséges pozíciónk is a giccsviszony hálózatában definiálódik. A harminc év alatt megszilárduló giccsviszony egy új világértelmező hálóvá vált, melynek fonala oly erős, hogy azt szétszabdalni életveszélyes. Az új világértelmezés az egyéni vágyak jövőbe vetett projekciója, egy új allegorézis hermeneutikai modellje, mely az értelmet (legyen az esztétikai értelem: azaz érték) a vágyai felől értelmezi
–
hermeneutikai
megkérdőjelezhetetlenséggel
lesz
kommunikálhatatlan, értéksemleges és elmagányosodásra ítélő értelmezési és értékelési támpont. Szép sosem lesz. A szép a történelem és a magánéletek zárványaiban őrződik tovább – az élhető anakronizmus abszurditásában. Ahogy Goethe mondja: „A szépséghez törvény kell, mely jelenségformát ölt. Példa rá a rózsa. A szirmokban a vegetáció törvényének legmagasabb rendű megjelenését szemlélhetjük, s a rózsa maga ennek a jelenségnek csúcspontja.
7
Termések burkai még szépek lehetnek. A termés sosem lehet szép; mert ott a vegetáció törvénye önmagába (puszta törvényszerűségbe) fordul vissza.” (Abraham A. Moles: A giccs, a boldogság művészete, Háttér Kiadó, 1996)
G. István László
