A tized kérdése Mivel mindennapi életünknek fontos része, hogy a pénzünket hogyan kezeljük és mire költjük, ezért meg szeretném vizsgálni az anyagi életünk kezelésének egyes bibliai alapelveit. Ebben a témában az egyik alapvető kérdés a tized fizetésének kérdése. Keresztényként kell-e tizedet fizetnünk, és ha igen, akkor a befizetett tizedet hogyan használjuk fel? I. Tizedfizetés az Ószövetség előtt Mielőtt még a mózesi törvény részévé lett volna a tizedfizetés, Mózes első könyvében két példát találunk a tizedfizetésre: Ábrahám és Jákób esetét. • 1Mózes 14:17-23 A Bibliában tizedfizetést legelőször Ábrahámnál látunk. A történet szerint négy babiloni király harcban állt öt Sziddím-völgyi királlyal, amikor Ábrahám unokaöccsét, Lótot foglyul ejtették az ellenséges babiloni királyok (14:12). Ábrahám, hogy kimentse unokaöccsét, felajánlotta segítségét a Sziddím-völgyi királyoknak és éjszaka rajtaütött az ellenségen, akiket legyőzött. Így visszaszerezte mind a foglyul ejtett embereket, mind a teljes elrabolt zsákmányt (14:16). Melkisédek, a Sziddím-völgyi királyok egyike ekkor ételt és italt vitt a harcból visszatérő Ábrahámnak és győztes seregének (14:18). Miután Melkisédek megáldotta Ábrahámot, a királyok hálát szerettek volna adni hőstettéért, de Ábrahám elutasította, hogy a zsákmányból bármit is megtartson (14:23). Ábrahám korára egész Mezopotámiában kialakult a tized arányának szokása. Ebben az esetben helyi szokás szerint Ábrahámnak vissza kellett volna szolgáltatnia a foglyokat és a zsákmány egytized részét. Ám Ábrahám lemondott arról a jogáról, hogy megtartsa a zsákmány fennmaradó kilenctized részét, így a foglyok mellett a zsákmányt is teljes mértékben visszaadta a Sziddím-völgyi királyoknak. Egyedül a tizedet választotta ki a zsákmány legjavából, hogy az őt megvendégelő és megáldó Melkisédek királynak adja (14:20). Mivel ebben a történetben Ábrahám csak az elrabolt zsákmányt szolgáltatta vissza, és nem a saját vagyonából vagy jövedelméből fizetett tizedet (vö. Zsidók 7:4), csak azt a tényt tudjuk felismerni, hogy ebben az időben az egytized arányú fizetés kialakult szokás volt, bár az 1Mózes 47:26-ból láthatjuk, hogy nem kizárólagosan, ugyanis József Egyiptomban a termés egyötödének beszolgáltatását rendelte el. • 1Mózes 28:20-22 Ebben a részben Jákóbról olvasunk, aki miután találkozott Istennel, felajánlotta, hogy minden jövedelméből tizedet fog fizetni Istennek. Bár az Istennel való találkozása megtörtént, mégis feltételhez kötötte a fogadalmát. Amennyiben az előtte lévő úton megtapasztalja Isten védelmét és gondoskodását, akkor elfogadja Istent istenének, és az akkori szokásoknak megfelelően minden szerzeményéből egytizedet ajánl fel neki. Jákób példája azt mutatja meg, hogy Isten jóságának várására természetes módon úgy reagálunk, hogy hitből fogadalmakat teszünk. A fogadalmakkal kapcsolatos áldozatok később bekerültek a mózesi törvénybe (pl. 3Mózes 22:18-23). Ebben az időben minden családfő a saját családjának a papja volt (vö. Jób 1:5), így nem tudjuk, hogy Jákób kinek és hogyan adta oda az Úrnak ajánlott egytizedet. Azt viszont látjuk, hogy törvény nélkül is élő kapcsolatot tudott kialakítani Istennel. II. Tizedfizetés az Ószövetségben Mint tudjuk, az Ószövetséget Isten Izrael népével kötötte a Sínai hegyen Mózes által (2Mózes 24). A tized kérdése
–1–
www.klamp.hu
Az ószövetségi törvény időszakára vonatkozó igerészekből gyűjtsük össze, mit írt elő a mózesi törvény a tizedfizetéssel kapcsolatban. • 3Mózes 27:30-34 A tizeddel kapcsolatban az első információnk az, hogy a tized a termesztett növények és a tenyésztett állatok tizede volt. Az Ószövetség mezőgazdasági tizedről beszél, melynek felhasználásáról a következő igerésznél olvasunk. A tized elkülönítése minőségre való tekintet nélkül, mechanikusan történt. A tized jellegében különbözik az ajándéktól, áldozattól és felajánlástól, mivel a tized az Úré volt, tehát kötelezően be kellett szolgáltatni, és a nép nem rendelkezhettek felhasználása felett. A beszolgáltatandó állatokat nem cserélhették ki, és amennyiben ki szerették volna váltani valamelyiket, akkor azt csak a felbecsült érték +20% felárral tehették meg. • 4Mózes 18:21-28 Ebben a fejezetben találjuk meg az ószövetségi tizedfizetés lényegét. Azt olvassuk, hogy az egész nép által beszolgáltatott tizedet a léviták kapták. A léviták pedig a nekik adott tizedből a papoknak adtak tizedet. Mi a különbség a papok és a léviták között, és miért kellett nekik tizedet adni? Mózes és testvére, Áron a Lévi törzséből származtak. Isten Lévi törzsét választotta ki arra, hogy a sátor körüli teendőkben segítsenek a papoknak, de papok csak Áron leszármazottjai lehettek (18:1-4). Ha egy lévita közel ment Isten jelenlétéhez vagy az áldozati oltárhoz, ugyanúgy meg kellett halnia, mint a többi Izraelitának (18:3). A földből viszont nem kapott örökséget Lévi törzse, hanem „szolgálati lakásul” lévita városokat kaptak (Józsué 21), ételül pedig egész Izrael tizedét (18:21, 24). Az Ábrahám idejében szokásban lévő családfő-papságot felváltotta a hivatalos papság, és a papokat segítő léviták, akiknek ellátásáról a népnek gondoskodnia kellett. A léviták megkapták Izrael népétől minőségre való tekintet nélkül a termesztett növények és a tenyésztett állatok egytizedét. Mivel a tized nem áldozati ajándék volt, így nem kellett hibátlannak lennie. A léviták ezt az ételt bárhol megehették (18:31). Mivel feladataikat megosztották egymás között, így nem folyamatosan szolgáltak. Plusz keresethez úgy juthattak, ha elvállaltak más munkát vagy ha eladták a nekik adott étel egy részét. Ezzel szemben a papoknak a legjobb részt kellett adni mindenből (18:29), sőt mivel a papok az áldozatokból részesedtek, a hibátlan állatokból kaptak (pl. 3Mózes 1:3). A papok tehát megkapták a lévitáktól a tized legjobb egytizedét, részesedtek az áldozati állatokból és ételből, az első zsengékből, az elsőszülött állatokból, a megváltásra fizetett pénzből, a fogadalmi áldozatokból és az Úrnak szentelt ajándékokból. A papok az áldozatokból származó részüket a szentélyben, később pedig a jeruzsálemi templomban ehették meg (vö. 3Mózes 6:16, 26). • 5Mózes 12:5-19 Ebben a részben a hangsúly azon van, hogy az Izraeliták arra a helyre vigyék majd áldozataikat, tizedeiket és felajánlásaikat, amit Isten kiválaszt. Mielőtt bementek volna az ígéret földjére mindenki azt tehetett, amit jónak látott (12:8), de miután bementek Kánaán földjére (12:10), az Úr által kiválasztott helyre kellett vinniük az áldozataikat, tizedeiket és felajánlásaikat, egészen addig, míg Izrael népe Izrael földjén él (12:19). Tehát a tized fizetése kötődött Izrael földjéhez és a léviták eltartásához (12:19). • 5Mózes 14:22-29 Ez a rész érdekes, mert úgy tűnik, ellentmond a 4Mózes 18-ban leírtaknak. Itt arra kér Isten, hogy vigyem fel az éves tizedemet Jeruzsálembe és Isten jelenlétében egyem meg (14:23). De hát hogyan fogyasztanék el egy ültő helyemben 4-5 ökröt? A megoldás egyszerű. A 14:22-27-es versek a második tizedről, a 14:28-29-es versek pedig a harmadik tizedről szólnak. Az Izraelitáknak, még mielőtt önkéntes felajánlásokat tehettek volna, voltak kötelezően beszolgáltatandó terményeik és állataik. Be kellett szolgáltatniuk az első zsengét, az elsőszülött állatokat és a A tized kérdése
–2–
www.klamp.hu
három tizedet. Az első tized (maaser rishon) a léviták élelmezését szolgálta. A második tized (maaser sheni) a Jeruzsálemben tartott nagy ünnepekre szolgáltatta az ételt és az italt. Ezért olvassuk, hogy szeszesitalt is adhattak második tizedként (14:26). A harmadik tized (maaser ani) pedig három évente a szegények megsegítését szolgálta. Emellett minden hetedik év szombatév volt, azaz a nyugalom éve, amikor nem lehetett megművelni a földet, nem arathattak, és így nem is fizethettek tizedet (lásd 3Mózes 25:1-7), valamint minden 50. év a nagy örömünnep éve volt, amikor szintén műveletlenül kellett hagyni a földet és el kellett engedni minden adósságot (lásd 3Mózes 25:8-22). A nyugalom éve és az örömünnep éve szintén a szegényeket szolgálta. Isten azt ígérte, hogy ha betartják ezt a törvényt, akkor annyi áldást kapnak a hatodik évben, hogy három évre elegendő fog teremni a földjükön (3Mózes 25:21). A gyakorlati alkalmazás mindig eltér az elmélettől, de egy egyszerű számítással a három tizedet összeadva, a nyugalom és örömünnep éveinek levonásával a következő átlagot kapjuk évente: (10%+10%+10%/3) * (350-56)/350 = 19,6%. A sok technikai részlet után még figyeljük meg, hogy ha valaki túl messze lakott Jeruzsálemtől, akkor a második tizedet átválthatta pénzre, de pénzt nem adhatott be tizedként, hanem vissza kellett azt váltania ételre és italra (14:24-26). Megvehettek minden nekik tetsző ételt és italt, amivel hozzájárultak az ünnephez. Évente háromszor minden Izraelitának fel kellett mennie Jeruzsálembe (lásd 2Mózes 23:14-19), amikor a nép együtt ünnepelte Isten szabadítását és gondoskodását. A beadott második tized biztosította, hogy az egész család együtt ünnepeljen és kedvére egyen-igyon. A harmadik tizedet pedig nem szabadott elvinniük otthonról, hanem személyesen kellett segíteniük a szegényeket (14:28-29). Azt mondta Isten, hogy amennyiben eleget eszik nálam a szegény és jóllakik, akkor megáldja kezem munkáját (24:29). Figyeljük meg, hogy mivel a léviták nem birtokoltak földet és nem volt bevételük, ők is a szegények közé számítottak. • 5Mózes 26:12-15 Itt újra a harmadik tizedről olvasunk. Ugyanazt, amit az előbb, csak az áldás rész hangsúlyosabb. • 1Sámuel 8:14-17 Amikor Izrael a környező népekhez hasonlóan király akart magának, hogy Isten helyett uralkodjon felettük, akkor Sámuel figyelmeztette a népet, hogy a királyok nem mindig lesznek istenfélőek, és el fogják szedni mindenüket, még az Istennek szánt tizedüket is. • 2Krónika 31:2-12 Ezékiás király uralkodása alatt szellemi megújulás volt Izraelben és a nép visszatért Istenhez. A király helyreállította a Dávid király által létrehozott 24 hetes beosztást (vö. 1Krónika 23-25). Tehát sem a papok, sem a léviták nem voltak teljes idős szolgálók, hanem évente csak 2 hetet kellett szolgálniuk. A fennmaradó időben pedig ellátták a hétköznapi feladataikat farmjaikon vagy besegítettek a közigazgatásba. A király hibásan elrendelte, hogy minden tizedet és felajánlást Jeruzsálembe és ne a lévita városokba hozzon a nép, ami azt eredményezte, hogy nem volt elég hely és új kamrákat kellett kialakítani a templomban (31:11). De a nép lelkesen és becsületesen behordta a tizedet. • Nehémiás 10:38, 12:44, 13:5, 13:12 Nehémiás könyve azt az időszakot mutatja be, amikor az Izraeliták visszatértek a babilóni fogságból. Visszatérésük után az egész nép megesküdött átok alatt, hogy betartja a teljes mózesi törvényt (10:29-30). Bevezették a templomadót (10:33) és visszaállították a 24 hetes beosztást (10:35). Felvállalták, hogy beviszik a papoknak Jeruzsálembe az első zsengéiket (10:36), az elsőszülött állataikat (10:37) és terményeik legjavát (10:38). Tizedüket pedig a lévitáknak viszik (10:38), akik azt eltárolják a lévita városokban (vö. 11:3), és akik annak tizedét odaadják a papoknak (10:39). Amikor a léviták beszedték a tizedet, mindig egy papnak kellett felügyelnie (10:39). Ez a szellemi megújulás szépen hangzott, de a nép elkötelezettsége általában elég bizonytalan, ezért a léviták állása nem volt nagyon áhított állás Izraelben. És ezért nem akartak visszajönni a léviták a A tized kérdése
–3–
www.klamp.hu
fogságból (vö. Ezsdrás 8:15). Amikor Nehémiás eltávozott egy időre, meg is történt a baj. A papok kipakolták a léviták ellátmányának raktárát (13:4-5), így a léviták és az énekesek elszöktek haza, a farmjaikra, hogy enni tudjanak (13:10). Amikor Nehémiás visszajött, helyreállította a rendet és újra feltöltette az ellátmány raktárt (13:8-12). A nép korábban is lelkesen és örömmel adott akár minden nap is a papok, léviták, énekesek és kapuőrök szolgálatának biztosítására (12:44-47), így az ellátmány raktár újrafeltöltésénél szintén készségesen vitték be az élelmiszereket (13:12). Tehát a probléma nem a nép készségességével volt, hanem a papok helytelen viselkedésével, amit Nehémiásnak, mint királyi helytartónak kellett politikai hatalommal korrigálnia. • Ámosz 4:4 Ámosz a társadalmi igazságtalanságok és a szegények elnyomása ellen emelte fel hangját (vö. 4:1). Ebben a versben azt fejezi ki a próféta, hogy Istennek nem kell sem az áldozatuk, sem a tizedük, amíg bűnös szívvel jönnek elé. • Malakiás 3:7-12 Malakiás próféta ugyanúgy a babilóni fogságból való visszatéréskor szolgált, mint Nehémiás. Amit Nehémiás könyvében megfigyeltünk, az a történelmi háttere Malakiás próféciáinak. Malakiás könyve már az elejétől a papokhoz szól, ami nem csak a megszólításból derül ki (1:6), hanem abból is, hogy a papi teendőkről beszél (1:7kk). Nehémiás könyvében láttuk, hogy a nép készségesen bevitte a tizedet, így helyénvaló az a kérdés, hogy vajon a helytartó elfogadná-e a vak, sánta vagy béna állatokat, hiszen tudta, hogy a nép odaadta a papoknak a hibátlan állatokat (1:8). Malakiás sorra veszi a papok hozzáállásában az Istent megvető megnyilvánulásokat és odáig jut, hogy nem csak a papokra mond átkot Isten, hanem átokká változtatja a papi áldást (2:1-3). A papi szolgálat egyik legfontosabb része a papi áldás volt (4Mózes 6:24-26), aminek Isten nem csak a pozitív hatását vette itt el, hanem teljesen negatívvá tette azok életében, akiket a papok megáldottak. A harmadik fejezet azzal kezdődik, hogy Isten azt ígéri, megtisztítja a papokat (3:1-3) és azután már el tudja fogadni az egész nép áldozatát (3:4). A papok következő kérdésére azt válaszolja Isten, hogy az a probléma, hogy nem viszik fel Jeruzsálembe a tized tizedét (3:10). Nehémiás könyvében olvastuk, hogy mivel a papok miatt nem volt ellátmány a léviták, az énekesek és a kapuőrök számára, azok hazaszöktek. Az akadályt nem a nép, hanem a papok jelentették. Megoldásként Isten azt mondja, hogy ha a papok betartják a törvényt, akkor az 5Mózes 28 szerint nem a szövetség átkai, hanem a szövetség áldásai fognak felszabadulni rajtuk, és rajtuk keresztül a nép felett (3:9-12). • Máté 23:23, Lukács 11:42 Ezekben a versekben Jézus azt fejezi ki, hogy támogatja, hogy a farizeusok betartsák az ószövetségi törvényt, mivel Jézus haláláig az Ószövetség volt érvényben (vö. Zsidók 9:15-17), de az apróságokkal szemben nagyobb hangsúlyt fektessenek a törvény fontosabb, erkölcsi részére. • Lukács 18:9-14 A farizeus és vámszedő példázatában a tizedfizetés csak említve van, számunkra tanulsága nincs. • Zsidók 7 A Zsidókhoz írt levél írója ebben a fejezetben megemlíti azt az esetet, amikor Ábrahám tizedet fizetett a zsákmányból Melkisédeknek. Mivel Ábrahám esetét már végignéztük, ezért csak arra figyeljünk fel, hogy az író mennyire fontosnak tartja leszögezni, hogy az ószövetségi törvény és papi rendszer véglegesen átadta a helyét egy minden szempontból magasabb rendű újszövetségnek, mely a Jézus Krisztus által elhozott örök élet erején alapszik. Összefoglalva tehát, amit az ószövetségi törvény alatti tizeddel kapcsolatban megtanultunk: - Tizedet csak a termesztett növényekből és a tenyésztett állatokból kellett beszolgáltatni. A tized kérdése
–4–
www.klamp.hu
Pénzt nem lehetett adni, de pénzen bármit meg lehetett váltani a tizedből +20% felárral. Mivel a tized csak az „őstermelőkre” vonatkozott, a nincstelenek és a nem mezőgazdasági tevékenységből élők nem fizettek tizedet. Ezért nem látjuk, hogy Jézus vagy tanítványai bármikor is tizedet adtak volna. - A tized vagyonra való tekintet nélkül egységesen 10%-ot jelentett. Arra nem tértünk ki, de a többifajta adásnál, felajánlásnál a gazdagok többet, a szegények kevesebbet adtak (pl. 3Mózes 14:21-32). Sőt volt olyan eset a törvényben, hogy ha valaki nagyon szegény volt, akkor a papnak rá kellett néznie és megbecsülnie, vajon mennyi „áll módjában” (3Mózes 27:8). - Tizedet csak Izrael földjéről hozhattak, mert a zsidó gondolkodás szerint minden más föld tisztátalannak minősült. - Három különböző tizedről olvasunk. Az első tized Lévi törzsének az élelmezését biztosította. A második az ételt és italt a nagy ünnepekre. A harmadik pedig a szegények megsegítésére szolgált. Ugyancsak a szegények megsegítésére és a föld pihentetése céljából hétévente szombatévet tartottak, amikor nem volt tized. Ez összesen kb. 19,6%-ot adott átlagban. - Lévi törzse azért kapott lakóhelyül lévita városokat és eledelül tizedet, mert nem kaptak örökséget Izrael földjéből, hanem Isten szolgálatát kapták örökségül. A papoknak segítettek, de a templomban, Isten jelenlétében nem szolgálhattak. A 24 hetes beosztás szerint évente kb. 2 hetet kellett szolgálniuk. A léviták a szegényekkel estek egy kategóriába. - Lévi törzsének egy része, Áron leszármazottjai voltak a papok. A papok szolgáltak a templomban, és ők kapták meg a tized tizedét a lévitáktól, valamint az összes felajánlást Izrael népétől. A lévitákkal szemben a papok mindig a legjobbat kapták. - A szegények segítése az egyik legfontosabb kérdés volt Izrael vallási életében. Erre szolgált a harmadik tized, ezért volt a szombatév, és a „szedegetés” törvénye is, hogy ne arassák le a termények 100%-át, hanem hagyjanak valamennyit hátra a szegényeknek, hogy azok abból szedegethessenek (5Mózes 24:19-21). A szegényeket segítő törvények betartásához mindig áldások kötődtek. Isten azt mondta, hogy az alapján áldja meg népét, ahogy a szegényekhez viszonyul. A próféták panasza sokszor az volt Izrael ellen, hogy a szegényeket nem segítették, hanem elnyomták. Maga Jézus is sokszor hangsúlyozta a szegényekkel való törődést. - Ez az ószövetségi rendszer már érvényét vesztette és ránk az újszövetség érvényes. III. Adás az Újszövetségben A hegyi beszédi bemutatkozásában Jézus azt mondja, hogy nem érvényteleníteni jött az ószövetségi törvényt, hanem betölteni (Máté 5:17). És Jézus be is töltötte a Törvényt, hogy minket szabaddá tegyen és Jézusban halottak legyünk a Törvény számára (vö. Galata 2:19, 3:23-25). A hívőktől azt kéri, hogy igazságuk múlja felül a farizeusokét, azaz a parancsolatok kötelező betartása helyett szívből és szabad akaratból többet tegyenek, mint amit az előírások mondanak (Máté 5:20). A fejezet fennmaradó részében ezt a hozzáállást 6 példán keresztül be is mutatja, pl. a „Ne ölj!” parancsolatot felülmúlva azt kéri, ne is haragudjunk egymásra (Máté 5:22). Mivel már nem a mózesi szövetségben élünk, a szövetség betartásához és megszegéséhez kötődő szövetségi áldások és átkok (lásd 5Mózes 28) már nem érvényesek ránk. Ha nem tartjuk be a törvényt vagy bármely parancsolatot, nem kerülünk átok alá, ugyanis Jézus átokká lett értünk, hogy megváltson minket a törvény átkától (Galata 3:13). Az Újszövetségben nem egy néppel, hanem a Jézusban hívő emberekkel kötött Isten szövetséget, ezért nem csak az ószövetségi támogatási rendszer szűnt meg, hanem lehetetlen lenne azt alkalmazni. De akkor újszövetségi hívőként mit tanulhatunk az Ószövetségből az adással kapcsolatban, és hogyan múlhatjuk azt felül? A tized kérdése
–5–
www.klamp.hu
• Isten alapvető természete az adás A János 3:16 alapján közismert tény, hogy Isten alapvető tulajdonsága, hogy adni akar. Isten nem csak Jézust adta értünk, hanem Vele együtt mindent nekünk akar adni (Róma 8:32). Az adás természetesen nem csak pénzbeli adást jelent. Pál apostol azt írja, hogy ne fáradjunk bele a jó cselekvésébe (Galata 6:9-10). Az adás szabálya alól az Ószövetségben sem volt kivétel. Amikor az Izraeliták évente háromszor felmentek Jeruzsálembe az ünnepre, senki nem mehetett üres kézzel Isten elé (5Mózes 16:16). • Teljes odaszánás Az újszövetségi tanítványság alapja az önmagunknak való meghalás. Jézus azt mondja, hogy ha követni akarjuk, akkor, ahogyan Jézus értünk adta az életét, mi is adjuk az életünket Jézusért (Márk 8:34-37). Példázatában azt fejezi ki, hogy az Istennel való kapcsolatunk annyira értékes, mint a mindent felülmúló kincs, amiért képesek vagyunk mindenünket eladni (Máté 13:44-46). Mivel a pénz és a gazdagság megnehezíti az Isten Királyságába való bejutásunkat (Márk 10:25), így Jézus sokszor nem csak azt kérte, hogy legyünk képesek mindenről lemondani érte, hanem hogy tényleg adjuk fel a vagyonunkat (Lukács 14:33). Ez történt a gazdag ifjúval is, akinek azt mondta Jézus, hogy adja mindenét a szegényeknek, így mennyei kincsei lesznek, és csak azután követheti Jézust (Márk 10:21). Viszont az, hogy a pénz szeretete a gonoszság gyökere (1Timótheus 6:10) nem azt jelenti, hogy nem is lehet vagyonunk. Jézus nem akar minket kivenni ebből a világból (János 17:15), hanem azt akarja, hogy só és világosság legyünk (Máté 5:13-16). Az Ószövetség a szentséget, vagyis az elkülönítettséget hangsúlyozta, mert a bűnök miatt erőtlenek voltak még az igazak is, de az Újszövetségben a Szent Szellem erejében hatalmat kaptunk minden felett (Lukács 10:19), ami azt jelenti, hogy minden élethelyzetben képesek vagyunk Isten dicsőségével világítani ebben a világban. Megtérésekor Zákeus odaadta vagyona felét a szegényeknek (Lukács 19:8), Jézus szolgálatát asszonyok támogatták saját vagyonukból (Lukács 8:3), a korai keresztények pedig eladták házaikat és földjeiket (ApCsel 2:44-45, 4:34-35), de a teljes odaszánásnak ez a megnyilvánulása nem mindenki számára kötelező. Ezek csak jó példák számunkra, hogy mi is képesek legyünk az önfeláldozó adásra. Az isteni természet Jézus szerint úgy fejeződik ki belőlünk, ha úgy tudunk adni, hogy nem várunk vissza semmit (Lukács 6:32-35), olyan embereket látunk vendégül, akik nem tudják viszonozni (Lukács 14:12-14), és még az ellenségeinknek is adunk enni, ha éheznek (Róma 12:20). • A szegények segítése A szegények segítését mind az Ó-, mind az Újszövetség áldáshoz köti. Péter kérdésére, hogy mi a jutalma annak, ha mindenünket otthagyjuk Jézusért, Jézus azt válaszolta, hogy amit érte elhagyunk, százszor kapjuk vissza (Márk 10:28-31). A jótetteink és a szükségben lévőknek adott adományaink a „mennyei bankszámlánkat” növelik, amit nem lophat el senki és nem veszít értékéből (Lukács 12:33-34). Azonban az Ószövetséggel egyetértésben Isten olyan mértékben áld meg minket, amilyen mértékben mi adunk másoknak (Lukács 6:38). Jézus azt mondja, hogy miattunk mindig is lesznek szegények, mert így mindig is lesz lehetőségünk segíteni (Márk 14:7). Isten a szegényekkel olyannyira törődik, hogy azonosul is velük. A Példabeszédek 19:17 szerint amikor egy rászorulónak segítünk, Istennek adunk. Ugyanez tükröződik vissza Jézus példázatában, amikor az utolsó ítéletnél az lesz a kérdés, hogy mennyire segítettük a rászorulókat (Máté 25:40). Itt Jézus azt mondja, hogy amikor valakit segítettünk, magát Jézust segítettük, mivel azonosul a szegényekkel, és a legkisebb jótettet is megbecsüli. Ezt azért is teheti meg, mert Jézus szegénnyé lett, hogy az Ő szegénysége által mi meggazdagodhassunk (2Korinthus 8:9). • A szegények nem segítése Azzal, hogy Jézus szegénnyé lett értünk, és az örömhírt a szegényeknek, szükségben lévőknek és megkínzottaknak hozta el (vö. Lukács 4:18), Isten Királyságában méltóságot adott a szegényeknek. A tized kérdése
–6–
www.klamp.hu
Jézus előbb említett példázatában azok nem jutottak a mennybe, akik nem segítették a rászorulókat (Máté 25:41-46). Jakab azt mondja, hogy ha a gyülekezetben többre tartjuk a gazdagokat és nem segítjük a szegényeket, akkor megszégyenítjük őket és gonoszokká váltunk (Jakab 2:2-6), a hitünk halott (Jakab 2:14-17). János szerint ekkor nem lehet bennünk szeretet (1János 3:16-17). • A szolgálók támogatása Pál apostol azt tanította, hogy amikor a Bibliáról tanítanak minket, vagy más szellemi áldásokban részesülünk, akkor ezt viszonozzuk fizikai javainkból (Galata 6:6, 1Korintus 9:11). Azt írja, hogy az evangélium szolgálói az evangéliumból éljenek (1Korinthus 9:14), és a bevált vezetők kétszeres megbecsülést érdemeljenek (1Timótheus 5:17-18). Ez az alapelv figyelhető meg, amikor Jézus kiküldi tanítványait, és azt kéri, ne vigyenek magukkal semmit, mert majd minden megadatik nekik, ugyanis méltó a munkás a maga bérére (Lukács 10:2-12). Pál apostol többször is leírta, hogy nem akart a gyülekezet terhére lenni, ezért nem élt azzal a jogával, hogy maga számára támogatást kérjen (vö. 2Thesszalonika 3:8-9, 1Korinthus 9:12, 2Korinthus 12:13). Mindamellett egy érett gyülekezetet nem kell megóvni a felelősségnek ettől a gyakorlásától, mivel így megfosztjuk őket az adásból származó közösség áldásától (vö. Filippi 4:14). A gyülekezetnek közös felelőssége a gyülekezeti helyiség fenntartása, rendben tartása, a gyülekezeti projektek anyagi hátterének biztosítása, és a szellemi szolgálók támogatása, ami nyilván minden gyülekezetben különböző pénzbeli és más jellegű hozzájárulásokat igényel. • A rászorulók fontossági sorrendje A Galata 6:10-ben azt írja Pál apostol, hogy tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben. Ezek szerint aki közelebb áll hozzánk, nagyobb felelősséggel tartozunk iránta. Ha a családunkban vannak rászorulók, ne a gyülekezetet terheljük megsegítésükkel, hanem magunk gondoskodjunk róluk (1Timótheus 5:16). Közvetlen hozzátartozóink után a gyülekezeti család áll hozzánk legközelebb. Az özvegyek segítésével kapcsolatban Pál apostol azt írja, hogy az özvegylistára csak 60 év felett vegyenek fel özvegyeket (1Timótheus 5:10). Ebből az látszik, hogy volt egy kialakult támogatási rendszer a gyülekezetben. Jeruzsálemben a korai keresztények is ugyanígy gondoskodtak egymásról, odafigyelve arra, hogy kinek mire van szüksége (ApCsel 2:45). Emellett a gyülekezetek egymást is segítették. Amikor Agabosz megprófétálta, hogy éhínség lesz Júdeában, a többi gyülekezet eldöntötte, hogy gyűjtenek, és segítséget küldenek a júdeai testvéreknek (ApCsel 11:27-30). Pál apostol azt írja, hogy az egyenlőség érdekében fölöslegük pótolja a júdeai testvérek hiányát, később pedig fordítva lesz (2Korintus 8:14). Az egyik gyülekezet nehézsége lehetőség a többinek, hogy segítsen. És ezt nem parancsra tették, hanem önmaguktól éreztek rá késztetést (2Korinthus 8:1-5, Róma 15:26). Még érdemes megjegyeznünk, hogy mindenki hetente a saját otthonában tett félre és gyűjtött össze valami nem pénz jellegű dolgot a rászorulók segítésére (1Korinthus 16:2). Főként evangelizációs céllal, a nem hívő rászorulókat természetesen mindig segítették (vö. Galata 2:10), bár elsősorban nyilván a szellemi szükségeket szem előtt tartva, mint Péter és János a jeruzsálemi templomban, amikor meggyógyították a sánta koldust (ApCsel 3:1-10). • A hozzáállásunk az adáshoz Az Ószövetségben a tized beszolgáltatása az előírások szerint eléggé mechanikusan történt, viszont önkéntes adakozásokra és felajánlásokra is találunk példát. Az egyik legnagyobb ilyen adakozás akkor történt, amikor Dávid király a Templom építésére gyűjtött (1Krónika 29:1-9). Az Újszövetségben csakis önkéntes, szabad akaratú adakozásról beszélünk. Ne kényszerből adjunk, hanem jókedvvel (2Korinthus 9:7). Nem aggódva, hanem hitből, tudván azt, hogy ha bőven vetünk, bőven is aratunk (2Korinthus 9:6), és amennyiben Isten Királyságát keressük először, Isten gondoskodik rólunk (Máté 6:24-34). A rászorulók segítéséhez az áldásnak rengeteg ígérete kötődik. A tized kérdése
–7–
www.klamp.hu
Az Ószövetségben a Törvény és alapelvek alapján döntöttek, míg az Újszövetségben az Istennel való személyes kapcsolatunk alapján, ezért a keresztény életben fontos a Szent Szellem vezetése, de az összes újszövetségi példa azt mutatja, hogy az adásnak természetünkké kell válnia, amit bölcsességgel kell kezelnünk. Mi döntjük el, hogy mennyit vetünk és hova, tudván azt, hogy akár a testi élvezeteknek, akár Isten Királyságába vetünk, abból fogunk aratni is (vö. Galata 6:8). A Máté 6:2-4-ben azt tanítja Jézus, hogy ne tudja a jobb kezünk, mit tesz a bal, de ezt azért tanította, mert a farizeusok saját maguk felmagasztalására mindig a nyilvánosság előtt adtak a szegényeknek alamizsnákat. Ahogy az özvegyasszony két fillérével kapcsolatban látjuk (Márk 12:41-44), nem az adás mennyisége számít, hanem a törődés és a segítés, amit ha elrejtünk, akkor azt a példát mutatjuk a fiatalabb hívőknek, hogy ne segítsünk senkinek. Jézus maga volt a világosság, és semmi cselekedete nem történt titokban. A képmutatás nyilván nem helyes, de a példamutatás hiánya sem. Isten bőkezű, így nekünk is a bőkezűségét kell láthatóan kifejeznünk (vö. 2Korinthus 9:8-9). A Filippi 2:3-ban azt írja Pál apostol, hogy alázattal különbnek tartsuk egymást magunknál. Tehát úgy segítsük a szegényeket, hogy ne lebecsülve érezzék magukat, hanem ismerjük fel értéküket, és azt, hogy hitben sokszor gazdagabbak nálunk, azaz valamiben felülmúlhatnak minket (Jakab 2:5). Viszont arra figyelmeztet az ige, hogy ne engedjük magunkat kihasználni, és ne támogassuk a semmittevést. Pál apostol azt tanítja, hogy csak azokat a rászorulókat segítsük, akik felelősséggel élnek maguk iránt (2Thesszalonika 3:10, 1Thesszalonika 4:11-12). • Az adás előnyei Az ószövetségi rendszernek az egyik legfontosabb előnye az volt, hogy ha betartották a Törvényt, akkor elegendő ellátmány volt ahhoz, hogy bárki mindent feladva csak Istennek élhessen. Ennek a lehetőségét előre teremtették meg, és nem utólag szedtek össze valami támogatást. Az adás mindenképpen segít abban, hogy megszabaduljunk a szegénység szellemétől. Nem szolgálhatom egyszerre Istent és a pénzt (Máté 6:24). A szegénység szelleme azt jelenti, hogy félek, nem lesz elég nekem. A világ azt tanítja, hogy ha adok, egyre kevesebb lesz nekem. Ezzel szemben Isten megmutatja, hogy csak akkor arathatok bőségesen, ha bőségesen vetek, ezért megtanulok Istenre hagyatkozni és benne bízni, mert Isten minden elképzelhetőnél bőségesebben, a saját gazdagsága szerint betölti minden szükségünket (Efezus 3:20, Filippi 4:19). A segítés nagyszerű lehetőség a szeretet és törődés kifejezésére. Azt már láttuk, hogy az egyenlőség érdekében egyszer kapunk, egyszer pedig adunk. Jézusnak sem volt semmije, mindent kapott, mégis gazdagabb volt bárkinél, és mindig tudott adni valamit a Hozzá fordulóknak. Amikor kapok, átélem, milyen kapni, megtanulom értékelni a segítséget, és alázatosabb leszek. Ezáltal megtanulok úgy adni, hogy az ne legyen kényelmetlen annak, akinek adok. Amikor pedig adok, örülök és megelégedett vagyok, mert úgy érzem, van jelentőssége az életemnek. A visszajelzéseken felbátorodva többet akarok adni, mert látom, hogy jó helyre került, amit adtam, és másokat is be akarok vonni ebbe az örömbe. Az adás olyan isteni tulajdonság, ami a keresztényi élet egyik szépsége.
A tized kérdése
–8–
www.klamp.hu
