A Teremtésnek Könyve

Sánta Csaba

Biblia Újraírva

A Teremtésnek Könyve

http://asztalfiok.extra.hu/Biblia/ Miskolc, 2006 – 2007 Minden jog az Úrnál, minden esetleges hiba a leírónál!

1. Isten volt már. Teremteni vágyott, és Teremtett. Ég és Föld volt az első. Együtt voltak. Ami van, az nincs egyedül. Volt a Föld, és semmi más nem volt még; mégis volt már Puszta, Üres, Sötét és Mélység. És volt Víz. Isten Lelke ezek fölött volt: Égként lebegve vigyázva Gyermekét. Isten része volt a Teremtésnek. Része Teremtőként. És része Teremtettként. Lelkét adta, Lelke lett az Ég. Isten látni akarta művét, és látta. A Világosság Isten figyelme a Világra. Látta Isten, hogy a figyelme Érdemes. Isten nem pusztít. Nem tört Sötétség ellen, megfért szépen vele, mellette. Ami van, az legyen. De Helyet kért magának az Ő Világában. És hogy legyen hely, megTeremtette az Időt. Az Idő Terek rendezett sokasága. Elindultunk. Első nap. A Víz mindent elmosó hangulatban Háborgott. Az Úr mondá: „a Föld teremtetett, a Föld legyen a Víznek terelő, határoló ura”. És amit Isten mond, annak Hinni lehet. Amit mondott úgy lett. Isten a Földnek az Ura, a Föld a Vizeknek az ura. Ez a Rend. Háborgó Vizekből Rendben élő Vizek lettek. Volt és Van. Isten mondta, és úgy lett. Lelke által, az Ég figyelme által lett úgy. Isten beélte az Időt. Második nap. A Föld élte Isten törvényét. Isten mondta, legyen a Vizeknek ura, és ura lett a Vizeknek a Föld. Isten újra szólt: „Ami éli az Én törvényem, az Érdemes. Ami Érdemes, az legyen nyilvánvaló!” Isten örült a Földnek. Örömében a Földnek adta az Engedelmesek uralásának jogát, erejét. Az Engedelmesek sokan voltak, Tengernyien sokan. Mindez nyilvánvaló volt, Érdemes, és látta Isten, hogy így van jól. Isten azt akarta, hogy a Föld is lássa: mily jó Teremteni, Éltetni. Magokat Teremtett és Hintett a Földre: az Éltető Erő magvait adva Önmagából, és az Élni Kész Erő magvainak megteremtésére kérte a Földet. A Föld erőt vett Isten Éltető Erejéből és növényi lepel hajtásai lepték el az Élni Kész Erő magvaiból. Isten Ereje minden: a Föld ereje Isten Ereje. A Növények ereje a Földnek Ereje. Mindez nyilvánvaló volt, Érdemes, és látta a Föld, hogy Isten Ajándéka mily csodás. Élni akarta e Csodát, ezért tovább adta a Magok Teremtésének Erejét a Növényeknek. És Isten örömére így lett. Az Idő lapozott. Harmadik nap. Az Idő lapozásában ott volt az Öröm és a Hála, ám a tétova bizonytalanság is. Az Idő nem akart Isten Hatalma nélkül uralni. Az Idő látta, hogy az uralom jogát Isten adja, ahogyan a Földnek. Isten látta, hogy jogos az Idő kérése. Égitesteket adott hát az Időnek, hogy uralja őket, ahogyan Ő Maga Uralja a Földet. És hogy az Égitestek se legyenek egyedül Fényt adott nekik az Isten. Az Égitestek pedig Éltető Erőt sugároztak vissza a Földre, táplálva a Növényi leplet. Az Idő sem volt már tétova: a napok hetekbe rendeződtek, a hetek havakba, a havak évszakokba, az évszakok esztendőkbe, és így tovább. Két fő Segítője lett a Nappalok ura és az Éjjelek ura. Isten figyelt, és örült Teremtményei örömének. Nappal Világos van. A Világosság Isten figyelme a Világra. Immár Teremtmények uralták az Éjjeleket is. Figyelnek, vigyáznak. És ahol egy teremtmény figyelme vagyon, ott maga Isten vagyon. És az idő lapozott. Mert a Rend, Ünnepelve is Rend. Negyedik nap. A Föld a kapott és teremtett magok által a Növényeket kapta. A Vizek engedelmesek voltak: Éltető Erőt ide-oda hordtak. Isten látta ezt, örült a Vizeknek. És hogy örömét megossza, a Vizektől Éltető Sejtek teremtését kérte. „Élőlények sokaságát adom neked, élj a Lehetőséggel!”

És Isten Szándéka szerint lett most is minden. Fajták sokasága, nemek, osztályok, törzsek. Istennek mindez tetszett. Állatokat kapott hát a Föld is. Az Állatok szerették Istent, köszönetképpen betöltötték Isten Lelkét, az Eget is. Istennek kedvére volt eme Ajándék. Viszonozni vágyott. „Szaporodjatok!” – mondta – „Teremtsetek önmagatok Örömére! Adjatok a Földnek, adjatok a Vizeknek!” Ismét megtelt egy nap. Napszakok jöttek-mentek, ajándékul Csodát figyelhettek. Ötödik nap. Számba vette Isten, ami van. Teremtményeket fajuk és nemük szerint, mindent Részletesen. Látta Isten az Állatokat és urat akart nekik adni. Mert a Vizek állatai a Vizeké. De a Föld állatai és az Ég állatai kiéi? Istené is, a Földé is, a szaporodás joga által Egymáséi is. Mégis mindnek van már dolga, figyelmének célja. Isten azt akarta, legyen uruk, legyen főfigyelem rájuk. Ajándékot kapott tőlük, ajándékot akart nekik adni. Ilyen az Isten, így tud Ő Szeretni. Istennek Terve lett az Ember. Valami Nagyszerű, akinek Mindent odaadhat. Aki méltó uralni eme Mindent. Minderre Méltónak lenni, az már-már Isteni. Önmagát vette hát alapul Isten, és saját Képére teremtette az Embert. Istennek, Méltónak. Az Ember mégsem Isten. Nem adhatta hát Egyben: ketté osztotta a Képmásnak rezdüléseit: adva belőle Férfit, és a Férfiból adva Nőt. Egymásnak áldotta Isten a Férfit és a Nőt, a kettő az egy Isteni Képmást. „Tiétek a golyóbis, éljétek be! Uraljátok! Formáljátok! Nektek adom Földjét, Vizeit. Nektek adom Mindezek Minden Kincseit: Növényestül… Látjátok? Lássátok! Magokat hoznak, Éltető Erőt birtokolnak és adnak. Néktek adnak, mert nektek adom őket. Tiétek a Gyümölcs, az Állatoké a zöld fű. Osztozzatok! Éljetek együtt, egymás örömére! Az Állatok is tiétek: a Földnek Állatai, a Víznek Állatai, az Égnek Állatai, Mind a tiétek!” És a Teremtésnek vége. Isten Akarata szerint megAlkottatott. Immár az Emberé Minden. Istenestül, hisz az Ég Isten Lelke. Isten Önmagát is az Embernek adta. Mert képére teremtetve Méltónak gondolta. Istennek tetszett az Eredmény. Hatodik nap. 2. Így ment végbe a Föld és az Ég Teremtése – seregnyi Porszem, mind-mind Nagyok. Heted napra kész volt már Minden. Isten megpihent. Némán, Szeretettel Figyelgette Teremtményei Örömét: Egymásban, Istenben, Mindenben. Istennek tetszett amit látott. Arra gondolt, ez lesz a pont: a Teremtés Koronája: „Megáldom e Hetedik Napot, a Mindennek adom a Pihenést, az Örömet, a Néma Szerető Figyelmet!” És így történt, és Mindez megtörtént. Az Úr Önmagából kezdte: vágyott rá, elképzelte, megteremtette. Hosszú volt az út, habár csak Hét nap. Először Ég és Föld lett. Innen indultunk. Növények, csodaszép rétek, pagonyok leple futott körbe, állatok hada üde neszük ölébe jőve. Mindezeket kapta örökébe, Birtokába – ajándékul – az Ember. Majd Áldást a Hetedik Napra: Pihenést, Örömet, Néma Szerető Figyelmet. Amikor az Ember teremtődött, Istent különös Öröm érte: első lázadója, a Víz, páraként megtért Hozzá. Majd e Megtérés Szellemével megöntözte a Föld egész felszínét. Bocsánatkérését közhírré téve, Áldást kérve Minden Létezőre. Ekkor Teremtette Isten az Embert. A Földnek megöntözött, Ünnepi, Áldott Porából. Megformázta – majd Lelket lehelt belé: Önmaga Szellemét… Méltónak vélte erre. Az Ember kiváltságot is kapott: Övé lett Minden, mi addig Teremtetett. Ő maga pedig a Hetedik Nap Áldásával, a Pihenés, az Öröm, a Néma Szerető Figyelem által az Édenbe helyeztetett. Az Úr még ettől is többet akart Számára Adni. Külön Szépet, Külön Jót, Külön Hasznosat – Személyes Kedvességek egész Sorát. Fákat sarjasztott a Földből az Ember Örömére, Kedvére, Táplálására. Az Élet Fáját középre, a Jó és a Rossz Tudásának a Fáját kicsit arrébb, melléje. Az Éden eme csodás kertjét négy folyó öntözte. Az Éden Szíve, Központja keleten volt az Élet Fája közvetlen környezetében. Ám az Éden a Teljes Föld volt: a négy folyó a négy Csodás Földrész egy-egy fő ere.

Nagy, Szép, Aranyat és Más Értékeket Termő Földön futott az egyik. Egy másik folyó Koronaként került meg egy másik Földrészt. Mind-mind Csodásak voltak, Méltók a Földhöz, Méltók az Emberhez, Méltók az Istenhez. A folyók az Ember Uralmát vitték a Földekre. A folyók a Földek Ajándékát mutatták az Embernek. Közvetítő a Víz volt, a Megtért, az Ünnepet Hozó. Az Isten ilyen Édenként Adta Teremtését, a Földet és Minden Csodáját az Embernek. „E Kert minden Fájáról bátran Egyél! Tieid Mind! Érted vannak!” – mondta az Úr az Embernek. „A Jó és Rossz Tudásának a Fájáról nem ehetsz csak! Az a Te Mércéd, az Hűséged Mutatója! Ha arról ennél, Meghalsz, Méltatlan leszel Minderre!” „Kapsz még egy Ajándékot Mindezekhez tőlem. Egy Társat, aki segítőd lesz, támaszod, Hozzád illő. Nem fogsz egyedül lenni, együtt élhetitek a Hetedik Nap Áldását.” „Lásd, mit fogsz Uralni!” És az isten sorra vett Minden Teremtett Növényt és Állatot. Egyesével megmutatta az Embernek őket. „Legyen nevük! Mondd, hogy hívod őket?” „Aminek nevet adsz, annak Ura vagy!” És az Ember sorban elnevezte őket. Számtalan kedves volt közöttük, segítő is akadt, támasz is került – amolyan házi –, csak magához illőt nem nagyon lelt az Ember. Álomba küldte ekkor az Úr az Embert, lássa, milyet is gondol-álmodik Önmagának. Amikor látta, kivett egy oldalbordáját és abból megformálta. A felébresztett Emberhez vezette, aki őt Magához Illőnek vélte és Asszonynak nevezte. Emberből vétetett: Hús, Vér és Csont Énbelőlem – mondta az Ember. „Szereted, és Ő segítőd, támaszod. Összetartoztok, legfőképpen, mindenek előtt és fölött vagytok egymáséi…” – mondta az Isten. Mezítelenek voltak, Együtt voltak, Övék volt Minden, Szerették Egymást, Szerettek Mindent, Szerették az Istent – és Isten is Szerette Őket. 3. A Víz Megtért, Ünnepelt az Isten, Meghitt volt az Éden. Ám a Kísértés nem tudott sokáig Nyugodni. Egy álnok állat képében: Kígyóként támadott. Kifaggatá az Asszonyt, mit és hogyan rendelt az Úr az Éden Fái felől: – Egyetlen Fáról sem ehettek? Valóban ezt Hagyta Rátok az Isten? Büntet talán? Korlátoz? – kérdezte. – Ehetünk a Fákról – felelte az Asszony. Csak egyetlen Fának a Gyümölcse Tiltott: a Jó és a Rossz Tudásának a Fájáé. Arról nem ehetünk, akkor Elbukunk, Meghalunk. – Bizony mondom Néktek, nem Haltok meg! – mondta a kígyó. – Ha esztek annak a Fának a Gyümölcséből, akkor Tudjátok majd a Jót és a Rosszat, Felnyílik Szemetek, olyanok lesztek mint maga az Isten. Az Asszony a Fára nézett, Gyümölcseivel szemezett. Élvezet töltötte meg tekintetét, szép volt, kívánatos – és csábított a Tudás megszerzésének lehetősége is. Odalépett, szakasztott egyet, megtörölte, beleharapott, élvezettel majszolta. Mutatta Emberének is: kínálta, mily finom. És harapott belőle Párja is. Élvezték… és Tudták, hogy élvezik. Tudták, hogy jó. És Tudták, hogy Bűn. Szégyenkeztek, és Szégyellősek is valának. Jó és Rossz Tengernyi hullámokban szakadt hírtelen Rájuk. Érezték, hogy ott az Úr – hogy az Édent járja. Megélték a Bűnt, a Gyalázatot, nem mertek az ÚrIsten elé állani, megpróbáltak Elbújni a Kert Fái között. – Ember? Hol vagy? – szólította az Úr Őket, mert rögvest Látta, Élte hírtelen megváltozott rezdüléseiket. – Elbuktam Uram, Bűnös vagyok, Védtelen, Mezítelen! Nem mertem ekként Tekinteted élé Járulni – jelentkezett az Ember. – Mit tettél Ember? Miért vagy Mezítelen? Ettél a Fáról, arról, melyről Megtiltottam Neked?! – Az Asszony adta.Támaszomul Adtad Őt, Segítőül, Hozzám illő Ő. Adta, és én elFogadtam – válaszolta az Ember.

Az Asszonyhoz fordult Ekkor az Úr, és Őt vonta Kérdőre: – Mit tEttél? Az Asszony elmEsélte sorra, hogy jött a Kígyó, és hogy hogyan is Volt Minden. Az ÚrIsten a Kígyóhoz szólt ekkor: – Messze vagy Tőlem… Az lesz a SorsOD, hogy ott Maradsz Örökre. Lábak nélkül a Földnek Porában Hasadon Jársz, Csúszol és Mászol! És ha Már oly Jóban vagytok, Tudva Rosszat és Jót, akkor Ellenségeskedést szítok Közted és Asszonynép Között. Félj, hogy ElTapos, és Ő is Féljen, hogy Megmarod! Már Tudja, Jóként és Rosszként, mit is Jelent KígyóMartnak lenni… Tudja és Féli! Félj te is! – Asszony! – folytatta az Isten. Tudd, mit tEttél?! Nem Éltek már Örökké Soha Többé! Sokasodni Fogtok! Örömmel és Kínnal… Fajdalmakkal: Tudva Jót és Rosszat, Élve Jót és Rosszat. Férjed emlÉkeztet majd az Édeni múltra, és Vágyakozol Mindig majd Utána. De nem Lesz Éden, Csak Harc lesz: Egymásért, a Múltért, az Édenért… de nem Lesz, csak Vágy Már a Béke: Csak a Jó és a Rossz Tudása, Megélése Lesz. Aztán Meghaltok, mert Mondom, Vége. – Ember! – alanyt váltott ismét az Isten. – Felelőtlen Voltál! Nem Uraltál, Nem Figyeltél Szeretőn, Szépen! Hagytad Sodorni Magad! De már Tudod a Jót is és a Rosszat. Nem Éled már az Édent, Átkozottnak Látod, Munkával, Fáradtsággal Bírod majd Csak, ez lészen a Sorsod. Vadat Terem E Golyóbis Számodra: Tövis és Bogácsot! Füvet Eszel, vagy Erővel Formálod! A Víz már Megtért Hozzám! Verejtékeddel kell Öntöznöd, Terelned, Szeretőn, Szépen Figyelned! Jó is, és Rossz is… ezt Akartad, ezt Éled… és ezt is Halod. Porból lettél, és Porrá leszel! – Ádám vagy! – nevezte meg az Úr az Embert, ezzel írva alá az Újat. Ádám pedig Évának nevezte az Asszonyt, így Bólintott az Úr Szavára, így írva alá és adva tovább az Újat. – És Nem vagytok Mezítelenek! Ruhát adok Néktek, bőrből, erőset. Nincs Bűn, Csak a Rossz és a Jó van, Együtt vannak, Együtt vagytok, az Újat Élitek! Majd Haljátok – mert ez az Új Törvénye. – Nem lesztek Istenek! A MajdNem messze Vagyon még Attól. Ismeritek a Jót és a Rosszat, de nem Élhetitek az Örököt, az Édent! Így Zárta le az ÚrIsten az Édeni Kor Napjait. Az Embert a Világnak Adta, és a Világot az Embernek. Jót és Rosszat Tudva és Élve Birkózza meg Éltét és Halálát: Örömmel, Kínnal, Munkával – de Világban, Világgal. És megmaradt Ő is: Isten Figyelt és Bízott. Pont került az Édeni Korra. Az Élet Fája mellé Isten Kerub őrzőket Rendelt. Ami van, az Legyen. Ha így van, hát így Legyen. 4. Ádám és Éva, tudva a Jót is, és a Rosszat, elkezdték élni az Újat. Beélték, Megélték – a Világot, majd Egymást. Egy napon Éva megfogant, méhében hordta, majd, amikor eljött az idő megszülte első fiát, Káint. Isten Büntetése mindÉNkor Ajándék… Az Úrnak Segedelmével a Bűnből Fiú lészen. Hárman voltak, majd négyen. Káint atyjafia, Ábel követte. Káin elsőszülöttként a Földet kérte, növényeit – földműves lett. Ábel az állatokat kapta – juhász lett. A Fiuk élték a Világot, tették dolguk, tudva a Jót és a Rosszat, keresvén az Utat, az Értelmet. Egy napon Káin arra Gondolt, visz a termett Gyümölcsből az Úrnak. Ajándék a Lét Ajándékáért. És Ábel is Áldozott egy zsenge, elsőszülött Bárányt az Úrnak. Az Úr Szeretettel nézte Ábelt és Ajándékát. Káin úgy érezte, a Szerető tekintet neki járna. Haragnak Vihara támadt Lelkében, FejeÍtélete is beleBillent. Az Úr észrevette és odaszólt Néki: – Mi végre haragod? Honnan az InduLat? Ha Tiszta vagy és Hiszel, nincs okod Haragvást-Búsulni? Ha pediglen volna okod, ha Bűn terhelné Lelked, akkor Tudod jól: a Rosszat is bEnne, meg a Jót is, Uralmad van a Bűnön. Uralmad van Önmagadon. Légy Tiszta, legyen Hited! Ha nincs, Magadat okold. Ha van, akkor meg ki vehetné el tőled az Emelt Főt? Káin nem figyelt már, csak mormogta odabenn lélekviharát. Ábelt a mezőre Hívta, ahol Rátámadott, Agyonütötte, megÖlte atyjafiát. – Hol a Testvéred Káin?! Add elém Ábelt, de tüstént! – szólt le rögvest az Úr. – Nem vagyok én néki őrzője, nem tudhatom, hol és merre… – válaszolta Káin.

– Mondd, mit tettél?! Testvéred vére üvölt a Földről! A Föld, mely befogadja atyádfia vérét, megJegyez téged. Átkozott leszel, földönfutó! Hiába műveled, mit kértél a Földet és növényeit, megtagadnak azok mostmár téged. Mindent megtagadnak tőled. Vándorolni küldlek, egy Bolyongó Lélek leszel. Kapsz időt, kapsz teret – kísérőd lesz a Jó és a Rossz, és Tetted emlékterhe. Megmondtam: Uralmad van a Bűnön. Uralmad van Önmagadon. A többi a te dolgod. – Nem tudok én ennyi terhet vinni Uram – sóhajtott fel Káin az Úrhoz. – Elűzöl engem, ahogy Atyám és Anyám elűzted az Édenből a Mindenbe. Megbüntetsz engem, ahogyan a kígyót: MindentJáró leszek, bárki eltaposhat, megÖlhet. A kígyó a Föld porába csúszikmászik, nekem a Mindenek porát adod. – Ne várj MegVáltást! – felelé az Úr. – Nem ölnek meg… Bűnöd terhe, önmagad ítélete saját Sarad. Kezdj Magaddal Ember Valamit! Ha bárki bántana hétszer néz az szembe majd Velem. Megjelöllek, megVédelek. Büntetésed nem Más, Büntetésed Te magad Valá! Káin útra kelt hát a Mindenek porába, keresni önmagát, viselni önmagát – jóban és rosszban, múltban és jelenben. Idővel társra is lelt, asszony-feleségre. Fia született, Hénoch. Káin azt mondta: „az én bűnöm, nem a fiam bűne. Néki várost adok, azt is Hénochnak nevezem. Legyen biztos helye, legyen Édene.” Ami biztos, az Tetszik az Úrnak. Idők mentek Hosszan és Békével, Öt NemzedÉk ideje és tere. Hénochnak fia Irád, Irádnak fia Mekhujáel, Mekhujáel fia Methusáel, Methusáel fia pedig Lámech. Az Ember kezdett magával Valamit. Lámech két feleséget, két társat talált magának. Ada és Csilla volt a neve a két hozzája illőnek. Ada Jákobot szülte Lámechnek. Jákob lett az atyjuk a sátorlakó nomád népeknek. Jákob újra Ura lett az állatseregnek. Van, hogy az megÉlés beszél és Tér meg. És aki megTér, az Istennél Mindenkor Haza van Várva. Jákob testvére Jubál, amolyan művészLélek: lant és fuvola – LélekZene köszönve az Úrnak a HazaVáró Szeretetet. Az Úr is köszÖnt: Eret fakasztott Jubálból – a művészek ősatyjává téve őt. Ez tetszik, ennél fogva ez mindig legyen. Csilla Tubálkáint szülte Lámechnek. Tubálkain a mesterségek atyja lett, őse a bronz- és acélkovácsoknak. Tubalkáin húga Naama. Lámech egy napon egybehívta asszonyait: Ada és Csilla figyeljetek szómra, mondanom kell, szembe kell néznem valamivel… Megsebzett egy Ember, és én visszaVágtam. Leütöttem egy Embert a sebemért, megÖltem egy ifjút fájdalmamért. Szembe kell néznem tettemmel. Uralmam van a Bűnön. Uralmam van Önmagamon. Ha Káin tettéért hétszeres bosszú jár, akkor énmagamért, Lámechért minden bizonnyal hetvenhétszeres. Az Ember vállalta a Bűnt, az Ember Szembenézett – Szeretteivel, önmagával, és Istenével, Urával. Ádám ideje is telt szépen lassan. Éva mellette volt, segítette. Ábel helyett szült Neki új Fiút, Szetet. Isten Ajándékát Látták Benne, a Remény Fényeit. Az idő telve múlt, Szet is fölcseperedett, az ő fia Énos lett. Énos volt az első, aki Hitt az Úrban, aki Kereste és Hívta, aki Számított Rá, aki Épített Rá. Nem félte – Élte… az Urat. 5. Isten Számon tartotta Gyermekeit. Szerette Ádám népét, az Édenből való kiűzetést követően is. A Szeretet nem vár el, nem csalódik. A Szeretet csak Szeretet, nincs más dolga: Figyel, Jelen Van, Óv és Véd, Féltőn Terel. Nem kér, nem vár viszonzást. Az Isten Szeretete, az Igaz Szeretet ilyen. Ezt a Szeretetet kAPtA az Ember. Ekként figyeli őt (minket) az Isten. És ennek képességét adta mindAnNYiunknAk, amint Ön-Ön Képére Teremtette az Embert.

És az Ember Álma szerint, Csontjának Erejéből az Asszonyt. Százharmincszor fordult az Úrhoz Ádám mielőtt Első Szülött Fiát nemzette. Az Első Szülöttet külön is Számon tartja az Isten. Első Szülöttnek lenni Nagy Ajándék. Nem Vagyont Jelent Ez, nem Örökséget. FelelŐSséget jelent! Az Első Szülött FelelŐS – Isten előtt, Önmaga előtt – Őseiért, Szüleiért. Vagyonukért is persze, ám főként Létükért. Az Első Szülött FelelŐS későbbi TestvÉReiért is. Ez az Első Szülöttek Törvénye – Számon tartja és Számon kéri ezt az Isten. Káin és Ábel még nem ismerhette ezt a Törvényt. Szet volt az Első Aki Élte az Első Szülöttek Törvényét. Addig Első az Első, amíg Ismeri és Éli. Ha nem Ismeri, nem Élheti. Ha Ismeri és Nem Éli, akkor pedig Méltatlan e Joghoz. Vagyont Örökölhet… Jogot, Szeretetet, Figyelmet Nem – ezekre csak Méltónak lehet Lenni. Ádám Szet születése után még 800-szor fordult az Úrhoz. Isten Áldása kísérte Útján: fiai és lányai születtek. Ádám 930-szor gondolt az Úrral, majd meghalt. Szet Első Szülött Fia Énos. Szet 105-ször fordult az Úrhoz Énos születése előtt. És 807-szer még utána. Az Úr Áldása kísérte Útján: fiai és lányai születtek. Szet 912 alkalommal gondolt az Istennel, aztán meghalt. Énos 90-szer fordult az Úrhoz, mielőtt Első Szülött Fia, Kenan megfogant. Utána még 815-ször. Isten Áldása kísérte Útján: fiai és lányai születtek. Énos tehát 905-ször gondolt az Úrral, aztán meghalt. Kenan 70 alkalommal fordult az Úrhoz, majd Mahalálét nemzette. Mahalálé éltében még 840 alkalommal fordult az Istenhez. Az Úr Áldása kísérte Útján: fiai és lányai születtek. Kenan 910 alkalommal gondolt az Úrral, majd meghalt. Mahalálé 65 alkalommal fordult az Úrhoz, majd nemzé Járedet. Mahalálé Járed születését követően még 830-szor fordult az Úrhoz. Isten Áldása kísérte Útján: fiai és lányai születtek. 895 alkalommal gondolt az Úrral Mahalálé, majd meghalt. Az Úrral gondolt már 162-szer Járed, amikor is Első Szülöttet nemzett, ÉnOKot. Járed 800 alkalommal fordult még az Istenhez. Az Úr Áldása kísérte Útján: fiai és lányai születtek. Összesen 962 alkalommal gondolt Istennel Járed, majd meghalt. ÉnOK 65-ször fordult az Úrhoz, majd nemzé Metushélát. Metushéla születése után ÉnOK még 300-szor fordult az Úrhoz. Isten Áldása kísérte Útján: fiai és lányai születtek. ÉnOK mindösszesen 365-ször gondolt az Úrral. Ekkor az Úr Színe Elé Járult. Az Isten nem engedte vissza. Metusélá 187 alkalommal fordult az Úrhoz, ezt követően nemzette Lámechet. Lámech születése után még 782-szer fordult az Istenhez. Az Úr Áldása kísérte Útján: fiai és lányai születtek. Matusélá 969 alkalommal gondolt az Úrral, majd meghalt. Lámech 182-szer fordult az Úrhoz, amikor is Fia született.

Noének Nevezte. „Aminek nevet adsz, annak Ura vagy!” – Isten Szavai ezek. Noénak Nevezte, Vigasznak Tekintette, Szerette, hogy enyhülést Hozzon a Fáradtságos Munkában, hogy Megtérést Hozzon az Úr Elé, az Ember Bűnéért. Noé nemzése után még 595 alkalommal fordult az Úrhoz Lámech. Isten Áldása kísérte Útján: fiai és lányai születtek. Lámech így összesen 777-szer gondolt az Úrral, majd meghalt. Noé ötszázszor fordult az Úrhoz, ekkor nemzette Szemet, Kámot és Jáfetet. 6. Az Ember belakta a Földet. A Lányok szépek voltak, a Fiúk kedvüket lelték bennük. Feleségeket választottak a Szépek közül, tetszésük szerint. Sokasodtak. „Nem tudok már figyelni Mindenre. Az Ember csak Test, Lelkem az Erő Benne…” – gondolta az Isten. – 120-szor fordulhatsz hozzám Ember! – mondta az Úr. – Élted során 120-szor figyelek Rád! Tetted, érzelem-rezdülésed, szavad, mindmind hívó Imád. De használd jól! Ne pazarold! 120 vagy Ember, nem több, nem kevesebb! Ám tudd, Szívemben vagy, Szeretettel! Ez a 120 Törvénye. Az Ember eltékozolta egykor az Éden Mindenét, és most eltékozolta a 120 Törvényének Szerető Tekintetét. „Magamban vagyok” – gondolta az Ember. Az Ember óriása az Ember lett. Hősök nőttek ki, híres-neves Bálványok. Feledésbe merült a Hatalom, egyre inkább uralta az Ember világát a Hatalmaskodás mételye. Az Isten Szeretőn Figyelt. Várta a 120-at, várta a Jót, a Felelőst. De nem volt sem Jó, sem Felelős. Az Ember a Gonosz Világát Élte és Építette, Szívének iránytűje folyton a Rosszra mutatott. Isten Szeretőn Figyelt – és látta eme tébolyt, az Ember rettentő száguldását a Bűnbe, a Rosszba, a Gonoszba. Bánkódott az Isten… rettentő fájdalom öntötte el a Szívét. Bánta már az Embert magát is… „Ha ilyen, akkor nem kell az Ember!” – döbbent rá az Isten. – El kell törölnöm a Rosszat a Földnek felszínéről: az Embert, a barmot, a csúszó-mászót és az Ég madarait; mert megbántam már Teremtésüket, Létüket! – Mondta ki az Isten. Noé az Úrhoz fordult, Tiszta Szívvel, ahogyan Élete is Méltó volt Isten Kegyelmére. Noé Isten Színe Elé Járult megmutatva magát, felajánlva magát. Noé és három fia: Szem, Kám és Jáfet Tisztának Látszott az Úr előtt. Az Ember Földje azonban Erőszakos és Velejéig Romlott volt az Isten Szemében. Az Úr Figyelme bejárta a Földet, kereste a Jót, az Érdemest, ám csak azt láthatta, hogy Minden Lény a Rossz Útját járja, a Gonosz Eksztázisában. – Figyelj Rám Noé! – fordult hozzá az Isten – Figyelem és Látom, hogy a Földön Minden Lény az Ember okán megtelt Gonoszsággal… Elhatároztam, hogy Elpusztítom Mindet! Te és Fiaid Méltók vagytok a túlÉlésre. Építs egy bárkát fenyőfából és nádfonatból, legyenek benne rekeszek, kis szobák, és kívül belül kend be rendesen szurokkal! A bárka hossza 300 sing legyen, szélessége 50 sing és 30 sing a magassága. Több szinted legyen (alsó, középső és felső emelet), és legfelül tető is bárkádon. Az ajtó felül legyen, egy singnyire, oldalt. Özönvíz zúdul majd a Földre, azzal mosok el Minden Testet, melyben Élő Lélek lakozik az Ég alatt. Ami a Földön van, az el fog pusztulni. Veled azonban Szövetséget kötök: Te, Fiaid, feleséged és Fiaid feleségei beszálltok a bárkába, és túlÉltek abban. Ami Jó, az Méltó a Jövőre. És Minden Élőből fajuk szerint válassz és vigyél a bárkába kettőt (nemük szerint: egy hímet és egy nőstényt), hogy Veletek együtt élhessék meg az Új Holnapot! Ne feledkezz meg Noé eledeletekről sem: neki és Nektek legyen elég táplálék… mennyiségben is, minőségben is. Felelős légy, ebben is! Kedvellek Noé, ez a Szövetségem Tevéled. Noé meghallgatta az Urat és Cselekvésével írta alá e Szövetséget: pontosan úgy járt el, ahogyan az Isten megparancsolta neki. 7. – Igaznak Találtalak Téged Noé! – mondta az Úr. – Szállj be Szeretteiddel a Bárkába! Egész Nemzedéked sorra Vettem, de csak Téged Találtalak Igaznak Színem Előtt. Megmentelek ezért, Szavam Ígérete szerint. Tiszta állataidból vigyél hetet-hetet. Tiszta az, amit ehetsz, tiszta az, ami Táplál majd Téged és Családod. A Tisztátlan állatokból pedig kettőt-kettőt vigyél: hímet és nőstényt szépen párban, hogy ivadékaik benépesíthessék majd újra a Földet. A madarak legyenek kivételek: belőlük is hetet-hetet, mert ők hordják majd körbe az Új Élet Magvait. Ne feledd, állataidnak is enniük kell, és innotok is.. mindőtöknek. Hét napod lesz erre Noé… épp egy Teremtésnyi Idő. Ha eltelik, esőt fakasztok… és negyven nap, és negyven éjjel zuhog majd a Földre… elmosva mindent mi Él, mi Teremtetett. Így akarom, így lesz. Noé ebben is Szót Fogadott az Úrnak. Ahogy mondta az Isten, ő bizony rendben úgy tett. 600-szor fordult már az Úrhoz, jól tudta hát az Istenhez való Ragaszkodás Értékét. Noé bevezette Szeretteit a Bárkába. Vele mentek Fiai, Felesége, és Fiainak Feleségei is. A Tiszta állatokból és a madarakból hét-hét követte. A Tisztátlanokból egy-egy pár: hím és nőstény.

Velük volt Isten Szavának Ígérete: özönvíz jön, de ők túlélik. A madarak hordják majd körbe az Új Élet Magvait. És a Bárka állatainak ivadékai újra benépesítik a Földet. Eljött a Hetedik nap és elkezdett esni az eső. Két hónap és tizenhét nap telt el azóta, hogy Noé hatszázadszor fordult az Úrhoz – és e napon elkezdődött. Megnyíltak a nagy mélységek forrásai és megeredtek az Ég csatornái. Negyven nap és negyven éjjen át egyfolytában szakadva zúdult az eső a Földre. A Bárka biztonságban volt, ajtaját maga az Úr zárta be. Hatalmas lett az Áradás – a Víz elborította a Földet. Túlmagasodott a hegyek ormain is vagy tizenöt singgel. A Bárka maradt csak felül a Vízen. Csendesen úszkált a Víz felszínén. A Föld Lélegzői elpusztultak: madarak, háziállatok és vadak, minden földi csúszó-mászó… és minden Ember. Az Istentelen Ember, a kényből és kéjnek élő gyarló pára ennyit ér csak: eltöröltetett és mindenkor el fog töröltetni a létnek színéről. Ha kell, hát akkora Árral, ami minden mást is eltöröl: a Föld állatait, csúszómászóktól az Ég madaraiig. Az Istentelen Embernek nincs bocsánat! A kényből és kéjnek élő Embernek nincs bocsánat! Ez az Istentelen Emberek Örök SorsTörvénye! Remélem, érthető voltam Ember?! Negyven nap és negyven éjjel esett, majd százötven napon át a Víz tombolta a Földnek minden zegét és zugát. Noé és Szerettei: az Igazak, túlélték a Bárkában. Amit magukkal vittek, az is megmaradt szépen. Ami Igaz, azt Isten végül Mindig Megmenti. 8. Letelt az Özönvíz Ideje. Isten közben is Óvón Vigyázta a Bárkát – Noét és Szeretteit, a Tiszta és a Tisztátlan állatokat, eledeleiket. Amikor letelt az Özönvíz Ideje, megszűnt az eső-zuhatag. A mélységek forrásai és az Ég csatornái bezárultak. Az Isten Szárító Szelet támasztott a Föld felett. A Víz szépen, lassan apadni kezdett. Hét hónap és tizenhét nap telt el, mire a Bárka szárazt ért egy magas hegy, az Ararát ormain. A tizedik hónapig taposott az idő, mire a Víznek Apadása látványossá kezdett válni. A tizedik hónap első napján a hegycsúcsok már körös-körül látszottak. Noé türelemmel várt. Negyven nap telt még el, mikoris a Bárka egyik ablakát megnyitotta. Egy hollót engedett ki, röpdössön a Vizek Felett, a Vizek Felszáradásáig. Később egy galambot engedett ki, hogy lássa, vajon a Víz visszahúzódott-e már a Föld színéről. A galamb visszatért – Noé kezét nyújtva vette vissza Magukhoz. Egy Teremtésnyi Idő után kiengedte Noé újra a galambot. A galamb estig maradt távol. Amikor visszatért, egy friss olajágat tartott a csőrében. Noé és Szerettei ebből tudhatták, a Víz Visszahúzódott a Földnek Színéről – és a Föld újra kész Óvón Éltetni. Noé türelemmel várt még újabb hét napot, majd ismét elengedte a galambot. A galamb már nem tért vissza. Immár nem csak a Föld volt kész újra Óvón Éltetni, de az Élet is kész volt a Földet újra Beélni. Noé ekkor Istenhez fordult – immár hatszázegyedik alkalommal. „Új Idő Légy Köszöntve! Az Úrnak Megköszönve!” Felnyitotta a Bárka ajtaját – jelezve, hogy ő is kész újra Beélni a Földnek berekvilágát. Két hónap és huszonhét nap telt el még ezt követően. Noé Szerető Türelemmel várta az Úrnak Szavát. És amikor Ideje Volt, Szólt az Isten: – Megérkeztetek Noé! Menjetek ki a Bárkából! Te és Fiaid, Feleséged és Fiaid Feleségei. Tiétek újra a Föld, a Megtisztult Föld! Vezesd le az állatokat is, szépen sorban! Tisztákat és Tisztátlanokat, a csúszómászóktól az Ég madaraiig. Nyüzsögjenek a Földön! Éljék be! Legyenek termékenyek, szaporodjanak és sokasodjanak a Földön! Noé tevőleg írta most is alá az Úrnak Szavát. Hívta Fiait, Feleségét és Fiai Feleségeit, és együtt mentek ki a Bárkából. Követte őket minden állat, fajuk és nemük szerint, szépen rendben és sorban: vadak és háziak, Tiszták és Tisztátlanok, csúszómászóktól az Égnek madaraiig. Noé Oltárt épített az Úrnak, és a Tiszta állatokból (nem feledkezvén meg a Tiszta madarakról sem) égőáldozatot mutatott be az Oltáron. Az Úrnak tetszett Noé megKöszönő Ajándéka. Lám, ilyen is tud lenni az Ember… legtöbbjükben mégis ifjúkortól tombol a gőg és a gúny, kényből tesznek és élnek – legfőbb mozgatóik pedig a kéj és a hatalmaskodás. Lám, ilyen is tud lenni az Ember… legtöbbjük Szívét mégis a Gonosznak Tánca uralja. Nem törlöm el többet a Mindent, mert ’lám, ilyen is tud lenni az Ember… Az Ember, Ember – tud Jót és Rosszat, és Él Jót is és Rosszat. Ember, amikor a Jót Éled, Kedves Vagy Számomra!

9. Isten megÁldotta az Újat: Noét és az ő Fiait – jelenüket és jövőjüket, bensőjüket és környezetüket. – Aminek nevet adsz, annak Ura vagy! Ezt mondottam én, az Isten, Tenéked Ember. Most újat mondok: Kezedbe adom a Világot! Amit megfogsz, annak Ura vagy! De meg kell fognod! Hiába nevezed meg, ha lusta lennél tenni is érte, akkor az Semmi. Meg kell fognod Ember a dolgokat! A Világ minden porcikája, rezdülése ismét a Tied Ember! Tisztán a Tied: minden élő táplálékod: zöld növényektől a fenevad állatokig mind-mind. Ember, ugye értesz?! Ez nem csak ajándék, de kötelezettség is. Úgy fogd meg a Világot, hogy Önmagad eledelét, máját, holnapját, jövőd és sorsod fogod meg általa! Egy kikötésem van csak Ember! A Vérnek Törvénye. Az Élet Ura én voltam, vagyok, maradok… a Vérnek Ereje én, Istened vagyok. Ezért Ember, élő állatot, vérével nem ehetsz! Ha kell Néked, engedd el az Élőt, és a Test kellő táplálék még Számodra. Amíg a Testben az Élő, amíg a Testben a keringő Vér, addig az Tabuként Tilos Számodra! Hasonlatosan Számon Tartom, és Számon Kérem az Emberi Vért is! Minden állatot és Embert óvón intek az Emberi Vértől, az Emberi Élet kioltásától. Számon Tartom, és Számon Kérem… még a gyilkos Fiától is, még a gyilkos Fián is! Aki Emberi Vért ont, az engem, Istened mocskolja be, hiszen az Ember képemre Teremtetett. Aki Emberi Vért ont, annak vére ontatik… és Fiának is vére ontatik. A Világ minden porcikája, rezdülése ismét a Tied Ember! Megáldalak Noé, és Fiaiad, és Asszonyod és Fiaid Asszonyait is megÁldom! Legyetek Termékenyek: szaporodjatok, töltsétek be a Földet! Vegyétek kezetekbe! Amit megfogtok, annak Urai vagytok! Szövetséget kötök Veletek Noé.. az Emberrel és a Földnek Minden Élőjével. Szövetséget kötök, ígéretet teszek, hogy a Minden ellenében nem török ki többé! Általános özönvíz nem tör ezután Rátok! A Szövetség persze két oldalú… Nektek is be kell tartanotok Törvényeimet! Emlékszel ugye Ember? A felelősség Törvényére: az Első Szülöttek Törvényére? A 120 Törvényére? A Vérnek Törvényére? Emlékezz Ember! Minden Időkben, Örök Időkre emlékezz Ember! Számon Tartom, Számon Kérem Magamon is, Rajtad is Ember! Ez a Mi Szövetségünk. Így mondtam, így kell lennie. Szövetségünknek Jelet is Adok. Amikor a felhők közé szivárvány feszül, akkor arról emlékezzünk együtt a Szövetségre! Nézz olyankor magadba Ember… és ha a Jó Útját Járod, akkor Ünnepeld azt meg; ha pedig eltértél a Jónak Útjáról, akkor igyekezz visszatérni oda. Amikor szivárvány feszül a felhők közé, az Számomra is a megemlékezés Ünnepi Perce: Veled Vagyok olyankor Ember, Veled Vagyok… a 120-on túl vagyok Veled Ember! Akkor megemlékezem szövetségemről, ami fennáll köztem és köztetek, meg minden élőlény és test között. És Ember, Tudd, mert Istened is Tudja, hogy a Szövetségben a Földnek Minden Élője Benne Vagyon! Amikor látjuk e Jelet, a Földnek Minden Élőjéről is megemlékezünk, Mi együtt emlékezünk meg. Amikor kijöttek a Bárkából Noénak három Fia volt: Szem, Kám és Jafet. És Kámnak is volt már Fia: Kánaán. Hárman voltak a Fiak, és Tőlük Származott idővel a Földnek Egész Népessége. Kánaán volt az első, őt követték a Sokak. Noé az Úrnak Szava Szerint Kezébe Vette a Földet. Földműves lett: szőlőt ültetett, munkált és nevelt. Beérett a Termés, abból Jó Bort forralt és bizony kortyolt is belőle. Mámoros állapotában ruháit levetette, és sátrának közepén mezítelen feküdt, szendergett. Kám, Kánaán atyja betért a sátorba és látta apja mezítelenséget. Tanácstalan lett, testvéreihez sietett – elmondani; tanácsot, segítséget kérni. Szem és Jafet fogtak egy felöltő ruhát, vállukra terítették, szemérmesen hátrálva, elfordított arccal bementek a sátorba, és beterítették apjukat. Noé felébredvén tudta meg a történések sorát. Kámra lett haragos, Kánaán atyjára: Miért is avatkozott bele az ő dolgába? – Az Úr adta kezembe a Földet, és vele minden Termését, akár a Mámorát. A Mámorban nem tudtam a Jót és a Rosszat, visszatértem hát az Úrhoz, mezítelen valómban: úgy, ahogy vagyok! Miért ítélted ezt meg Kám? Magadra veszed az Úrnak dolgát? Elveszed, elvitatod, amit az Isten adott? – Átkozott legyél Kám én előttem, és átkozott legyen Fiad is! Tanuld meg, mit jelent mások dolgába avatkozni! Légy testvéreid szolgája, és Fiad, Kánaán is legyen az ő szolgájuk! Áldott az Úr, Szem Istene! Te pedig Kám és Fiad Kánaán legyetek a szolgái Szemnek! Isten Áldjon Téged is Jafet! Találj lakot és békét, nyugodalmat testvéred, Szem sátraiban! Te pedig Kám és Fiad Kánaán legyetek a szolgái Jafetnek is! Az Özönvíz után Noé még háromszázötvenszer fordult az Úrhoz. Egész életében kilencszázszor. 10. Noé fiai: Szem, Kám és Jafet. Ők voltak az Özönvíz Utáni Világ Magjai. Jáfet fiai: Gómer, Magóg, Madai, Javan, Tubal, Mesek és Thirász. A fiaknak is fiaik születtek… Az Emberek újra Sokan lettek. Több volt ez már a Réginél számában is. (Minőségében: eredendőn több.) Családok, Törzsek alakultak. A Törzsek idővel Nemzettséggé értek – Néppé, Nemzetté, Országgá, Hazává. Fiúról, fiúra… lépésről, lépésre… lassan, de biztosan, az Úrnak Terve és Tetszése Szerint. Kám fiai: Kus, Micrajim, Put és Kánaán. Kus egyik fia volt Nimród. Nimród volt az Első Uralkodó. Ember, az Ember felett – Isten Akaratából és Ereje által. Hatalmat kapott, Célt Szolgált: az Úrnak Tervét – és nem hatalomvágyból Hatalmaskodott… mint a Régiek. Nagy Lélekművelője volt ő az Úrnak. Úgy tartotta kézben az Embert, ahogyan egy igaz szívű vadász erdeit. Hatalmas városok (többek között Bábel), nagy földrész, nagy birodalom tartozott Uralmába. Építkezett folyton és szépen, mindig az Úrnak Szándéka és Kedve Szerint.

Városról, városra… ahogyan az Úr is Lélekről, Lélekre, Apáról Fiúra. Szem fiai: Elám, Asszur, Arpachsád, Lud és Árám. Arpachsád egyik fia volt Eber. Eber egyik fia volt Peleg. Peleg idején osztották fel a Földet. Az Ember Szövetséget tudott kötni az Emberrel. Az Úrnak erejével, ám Szabad Akaratból – az Úr és az Ember Nyugodalmát, Békéjét, Szeretetét hirdetve. Noé fiai: Szem, Kám és Jafet voltak az Özönvíz Utáni Világ Magjai. Így indult az ő történetük, így indult velük az Ember az Újba. 11. Akkoriban még érthető volt a Szó. Egy volt a nyelv, egy volt a jelentés a Földnek egész kerek világában. Az emberek lakhelyet találtak. Téglából és szurok-ragaszból építkezni kezdtek. Nagy volt az összetartás. Szerették volna az Úrnak is megmutatni, elmenni Hozzá, fel az Égbe. Tornyot kezdtek építeni, Tornyot, melynek teteje az Égbe ér. Az Úr másként gondolta. Rosszallóan tekintett le, és nem volt Kedvére, amit látott. Sem a város, sem a Torony. Alászállt, megnézte közelről, de Rosszallása csak nőttön-nőtt. „Az Ember immár Jó. Összefogtak. Értik egymást, egy a szavuk, egy a nyelvük. Munkálkodnak, és ez dicséretes. Ám hová vezet ez? Hová folytatódik majd e megkezdett munka? Semmi sem lehetetlen számukra. Bármit elgondolhatnak, és megteremtik. Övék az Erő, Képem Él Bennük. A jót meghagyom, de az Egyet elveszem az Embertől! Legyen más a Szavuk! Beszéljenek nyelveket! Szóródjanak szét! Soha ne értsék egymást annyira, hogy bármi lehetséges legyen számukra! Legyen határ és különbség az Ember és az Isten között! Legyen ez a Különbség Törvénye! Szeretem az Embert, Kedvemre Való… De az Ember Ember, az Isten meg Isten.” Az Úr Szava Által megszűnt az értés, megszűnt a megértés az Emberek között. A hely ahol ez történt Bábel. Báb csak az Ember, ha az Úrnak olyan kedve vagyon, elvehet bármit, talán magát az Embert is. Nyelvét már Elvette. Oda Szava, oda értése, megértése. Báb + El = Bábel Szem nemzettségével történt mindez. Az ő ideikben, az ő véreikkel. Szem már 100-szor fordult az Úrhoz, amikoris a Vízözönt követő második Esztendőben fiat nemzett: Arpaksádot. Fia születése után még 500-szor fordult az Úrhoz. Tudta, hogy a 120 Törvénye ellenében teszi. De tette, mert nem volt értése az Úrnak Bábele felől. „Mit ér a Törvény Uram, ha akkor is ütve vagyunk, amikor a Jó él bennünk? Mit ér a Törvény, ha az összefogás, az értés, a megértés is csapást kap köszönetképpen?” Volt Igaza, és ezt az Úr is tudta: életét Istennek áldása kísérte: fiai és lányai születtek. Szem nemzettségében, Terach fiaként született Ábrám. Terach fiai: Ábrám, Nach és Hárán. Hárán fia Lót. Hárán korán meghalt, még atyjának éltében. Ábrám és Nach megnősültek. Ábrám kedvese Sárai, Nach felesége Milka. Sárai meddő maradt. Terach kereste az Úr Szavát. Összehívta családját és azt mondta: – Új Hazát Keresünk, kivonulunk Kaldeából, Kánaán felé. Háránba megyünk, ott telepszünk meg. Terach már Háránban halt meg. 205-ször fordult addig az Úrhoz. 12. – Új Földet, új Hazát mutatok Neked és Népednek! – szólt az Úr Ábrámhoz. – Szedelőzködj, vonulj ki, vedd Birtokodba! Nagy Nemzetté teszlek Titeket! Megáldalak, felMAGasztalom a Te Neved. Megáldom mindazokat, akik áldanak téged, és átokkal sújtom mindazokat, akik átokkal lennének feléd. Megáldatnak Benned a Földnek Nemzetségei.

Ábrám hetvenötször fordult már az Úrhoz, meghallgatta most is. Egybehívta családját; feleségét: Sárait; unokaöccsét: Lótot. Összepakolta vagyonukat: mindenüket, amijük volt (anyagiakban, szeretetben: családban és Népben, szolgálókban, élelemben: növényekben és állatokban). Aztán az Úr Szava Szerint elindultak, keresvén az új Földet, az új Hazát, amit az Úr ígért nekik. Ábrám és az ő Népe nagy vidékeket járt be, vonultak puszta tájakon, városokon, országokon. Kánaán Földjén, ahol a kánaániták laktak, az Úr megjelent és Ábrámhoz fordult: – Ezt a Földet adom Utódaidnak! Ábrám megjelölte a Helyet: Oltárt emelve ott az Úrnak. Ábrám bizonytalan volt: idegen hely, helyi lakosok. Féltette amije van, és félt hódítani. Menedéket keresve továbbvonult a Hegyekbe. Ott is oltárt emelt az Úrnak, és Nevét is segítségül hívta. Majd onnan is tovább… Aki fél, az mindig futásban van. De mitől fél, akivel maga az Úr van? Kitől félhet, akit az Úr Szava áldott és magasztalt? Éhínség tört a vidékre, Ábrám erre ott hagyott csapot és papot, menekült csak tovább: futott Egyiptom földjére. Amikor ment, útban Egyiptom felé asszonyát győzködte: – Sáraim, te nagyon szép vagy, kívánatos, csoda. Megölnek majd engem, hogy az övék lehess. Elveszünk akkor örökre… Mondjuk inkább, hogy fivéred vagyok! Akkor engem nem bántanak, és a te sorsod sem lesz végleges. Túléljük, és megyünk majd tovább. Időt kell nyernünk! Túl kell élnünk! Megérkeztek Egyiptomba. És minden úgy lett, ahogyan Ábrám mondva-rettegte. Az egyiptomiak látták az asszony szépségét. A főtisztviselők dicsérték a fáraó előtt, és csakhamar az udvarába is vezették. A fáraó udvarában lenni jó sort jelent, ha nincs erőszak alatt, megbecstelenítve a lélek. De volt: az asszonynak ez utóbbi jutott, Ábrámnak inkább a jó. A rettegést élte meg, a lélek megbecstelenített voltáig el sem jutott. Meg aztán vele voltaképp jól bántak, mint fivért jól tartották: étellel, itallal, szolgálólányokkal. Mindene volt, csak az Urat veszítette volna – ha rajta múlik. De nem múlt rajta. Az Úr csapásokkal sújtotta a fáraót, udvarát és népét. Életvitelükért általában, konkrétan meg Sáraiért, Ábrám feleségéért. Ábrám rettegés-bűne nem menti őket. Az ő bűnük, az ő bűnük. Ez a Mindenkinek meg van a Magáé Törvénye. A fáraó magához hívatta Ábrámot. – Ábrám, mit tettél velem? Miért nem mondtad az igazat? Miért nem vallottad, élted, büszkélted, hogy Sára a feleséged? Miért mondtad, hogy húgod? Miért nézted tétlenül, hogy feleségül veszem? Itt a feleséged, vedd és vidd, távozzatok! Nézd meg őt Ábrám, nézd és lásd, mit tettél Vele, Sáraival? És mit tettél magaddal ember?! Az Úr Szava Szentelt meg, te pedig rettegésedben önmagad köpködöd… Elengedlek Ábrám, sőt embereim kísérnek vissza Földedre, asszonyoddal, vagyonoddal. 13. Ábrám és családja (felesége és Lót is), vagyonukkal együtt, sértetlenül vonultak ki Egyiptomból. A fáraó emberei kísérték, az Úr vigyázta őket. Ábrám magára talált, meglelte az Urat odabenn. Megnyugodott, érzelmi és anyagi biztonság vette újjont körül. Úgy érezte, teljesen meg kell térnie. Úgy érezte, teljesen vissza kell térnie. Emlékezett a helyre, amit eredendőn adott neki, szeretteinek, népének és szolgálóinak az Úr. Emlékezetén túl az egykoron emelt Oltár is mutatta a helyet. Ábrám úgy döntött, visszatér oda. Azt adta az Úr, bizonyosan az a legjobb. „Mit tettem ellene?! Mit tettem magam ellen? Mit tettem Sáraim ellen?! Mit tettem idegenek ellen, a fáraó ellen? És az Úr mégis, rendíthetetlenül, feltételek és kétségek nélkül Szeret. Aki így tud szeretni, az nem akar ártani nekem. Idegen volt a hely, rémisztettek a helyi lakosok. Féltettem a vagyont, és gyáva voltam hódítani, menedéket keresve továbbvonultam a Hegyekbe… Pedig velem volt az Úr, nem kellett volna félnem semmitől!” – gondolta újra, gondolta az Úrban. Lót, Ábrám unokaöccse is velük tartott. Velük ment a rettegésbe, velük ment a hazugság ármányába, velük tért vissza az Úrhoz, és velük együtt gazdagodott: neki is voltak juhai és barmai. Nehéz volt lassan annak a földnek, ott voltak Ábrám állatai, Lótnak állatai; és a helyiek állatai: a kánaániták és a periziták állatai is. Versengés, ellenségeskedést támadt a nyájak pásztorai között. Ábrám beszédre hívta Lótot. Elmondta neki, hogy nincs kedvére az ellenségeskedés. Sem közöttük, sem a pásztornépek között. Egy Család ők Földi Vérben és az Úrnak Szándékában is. Arra tett javaslatot, hogy váljanak szét: menjenek jobbra és balra. Mert a vidék egészsége nyitott és szabad. Lót bölcsen tekintett körül. Szemét fölemelve látta, hogy a Jordán síksága jól öntözött, gyönyörű vidék. Szépsége és termékenysége Isten Ajándéka, Istennek Kertje. Lót a Jordán egész síkságát kérte, választotta. Megszűnt a viszály. Ábrám Kánaán földjén maradt, azt lakta, élte. Lót a síkság helységeit vette célba, azokban vert tanyát. A szodomai emberek gonszsága volt csak maradandó, ők nem békéltek és minden másban is folyton vétkeztek Isten ellenében. Az Úr Ábrámhoz fordult:

– Emeld föl Szemeidet Te is Ábrám! Tekints e helyről, ahol állsz szépen körbe: északra és délre, keletre és nyugatra! Az Egész Földet, amit látsz Neked és Utódaidnak adtam és ezt mindenkor megerősíti Örök Akaratom. Ahány homokszem, annyi utódod lesz Ábrám, és ahány homokszem, annyi lesz az ő vagyonuk. Neked adtam, lakd be hát! Ha nem rettegés, menekülés és ármány hajt, ha Uralni, birtokba venni, működtetni akarod, akkor a Tiéd és Sikered, Örömed lesz benne. Széltében is, hosszában is a Tiétek, járd be, éld be hát! Ábrám az Úr Szavai Szerint fölkerekedett, szemügyre venni a vidéket. Mamre tölgyeseiben talált kedvére való Helyet, Hebron mellett. Ott letelepedett, és Oltárt emelt az Úr Tiszteletére. 14. Az ember akkoriban már megint a földi királyok világát élte. Hatalmaskodtak és háborúztak. Tucatnyi esztendő telhetett csak el békében. Tovább sosem bírták, erőt kellet mutatniuk. Hűség és ellenségeskedés egymást pörgették a táncban. A vége mindig az lett: szembeszálltak, megütköztek. Földi királyok, földi királyok ellen. Nem számít, mert ahol nincs ott az Isten, az nem számít. Ez a Nem Számít Törvénye. Ám aki nem ismeri a Nem Számít Törvényét, annak csak ilyen, nem fontos dolgok számítanak – azok viszont nagyon. Az egyik győzött, a másik veszített. A győztesnek nőt a gőgje, még távolabb került az Úrtól, de az emberitől is. A vesztes pedig menekülőre fogta, elveszett mint földi nagy király – esélyt kapva ezzel, hogy vissza térjen belé emberi mivolta, és emberi voltában pedig ő maga az Úrhoz. A győztes mindig vesztett, a vesztes mindig győzött. Ez a Vesztesek és Győztesek Törvénye. Szodoma és Gomorra királyai veszítettek, menekülésük közben pedig életükkel is fizettek. A győztes királyok elvették Szodoma és Gomorra minden vagyonát, minden élelmét. A győzelemben hízó gőg nem ismeri a kegyelmet: gyaláz és eltipor elvonultában. Ábrám unokaöccse, Lót is Szodomában lakott. A csapás őt is érte – elvitték őt is a győztes királyok, vagyonával egyetemben. Lót egykor a Jordán egész síkságát kérte, választotta: Isten Ajándékát, magát az Édent. Igen ám, de mit ér Isten Kertje, ha az Urat nem marasztalják benne? Hát ennyit, hogy egy sehonnai gőgös földi király letiporhatja, elsöpörheti… Hírül vitték menekülők Ábrámnak, hogy mi történt. Mihelyt meghallotta, hogy rokona fogságba esett a cselekvés mellett döntött. Egybehívta megbízható, kipróbált szolgáit és Lótot is elorzó királyok üldözésébe kezdett. 318 férfiember ment vele, és velük ment az Úr is. Az Úr emberei úgy Szeretnek, ahogyan maga az Isten: kérdések, fenntartások, számonkérések, emlékek nélkül; örök bizodalommal, szolgálattal; nyílt szívvel, de ha kell ököllel. És hol legyen ilyen a Szeretet, ha nem éppen a Családban? Ezzel a Szeretettel gondolt Ábrám Lóttal, és ennek a Szeretetnek az Erejével ment harcba az Úr zászlója alatt. Ábrám beérte a királyokat és éjnek idején lecsapott rájuk. Győzött. Visszavett minden elorzott jószágot. Magához ölelte Lótot is, visszahozta minden vagyonával, asszonyával, szolgáival, népével együtt. Amikor visszatért Szodoma új királya eléje jött, Tisztelegni és megKöszönni (Sáve völgyébe, a Királyok völgyébe). Sálem királya, aki az Úrnak papja volt kenyeret és bort hozott. Megáldotta és ekként szólt: – Áldott Ábrám neve, és Áldott az Isten, aki kezébe adta ellenségeinket. Áldott az Úr, hogy lehetünk, és Áldott Ő, hogy velünk van. Ábrám tizedet adott neki mindenből. Mert Aki Maga a Létünk, Aki Szellemi Mozgatónk, Aki Lelki Erőnk, Aki Próbára Tesz és Győzelemre is Érdemesnek Tart, annak Földi Embereit, szövetségeseit és papjait is jól kell tartani. Aki az Úr Embereit nem becsüli, az az Urat sem becsüli. Ez a Tizednek Törvénye. Szodoma királya pedig alkut ajánlott Ábrámnak. A népet kérte, a zsákmányt ajánlotta. A földi királyok azt hiszik mindenkit az érdek és a gőg mozgat. Pedig csak az mozog igazán, aki mentes ezektől, akiben nem táncol a hatalomvágy és a kivagyiság ördöge. Csak az mozog és mozgat igazán, akiben az Úr ereje, terve, célja, iránya lelt otthonra. (Az igazi nagy királyoknak nincs szükségük arra, hogy királynak nevezzék magukat vagy mások őket. Szürke kisemberekként is nagyobb királyok ők, mint a királynak hazudott nagyok. Az Úrnak Királyai, az Örök Királyai.) Ennek szellemében válaszolt Ábrám: – A Teremtő Istenre mondom, egyetlen fonal, egyetlen saruszíj sem lesz az enyém. Nem ez tesz gazdaggá. Nem veszek el semmit, csak azt kérem, amit a szolgák föléltek; és a velem harcolók, a mellettem állók tisztes bérét. 15. Egy látomásban az Úr Ábrámhoz fordult: – Nem kell félned semmitől sem Ábrám, végleg elengedheted félelmeidet, jót tettél, és én védőpajzsod leszek mindÖrökre. – Nincs énnékem félnivalóm Uram – felelte Ábrám. – Mit védhetsz meg Istenem, hiszen gyermek nélkül maradtam? Megáldottál engem Uram, csak gyermekkel nem áldottál meg Istenem. Szolgáim lesznek az én örököseim. Egyre megy, hogy kirabolnak vagy kivárnak. – Másként lesz az Ábrám! – felelte az Isten – Testedből származnak majd örököseid. Nézz föl és számold meg a csillagokat, ha meg

tudod számolni őket. Ilyen lesz a te nemzettséged is Ábrám! Csillagsokan lesztek… Ábrám Hitt az Úrnak. Az Úr pedig beszámította Ábrámnak megigazulásra. Isten ismét szólt: – Istened vagyok, Tőlem kaptad e Földet birtokodul. – Honnan tudhatom, hogy csakugyan enyém az Uram? – kérdezte Ábrám. – Honnan tudom, hogy birtoklom, honnét, hogy örököm az? – Kis Időkből lesznek a Nagy Idők Ábrám! Hozz nekem egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét; egy hároméves kost, egy gerlét és egy galambot! Ábrám bólintott, és hozta amit az Úr kért. Amikor odahozta és bemutatta az állatokat, akkor a madarak kivételével (az üszőt, a kecskét és a bakot) kettébe vágta az Úr. A részeket egymás mellé tette szépen sorban. Ábrám figyelt és várt. Rablómadarak szálltak a testekre, de ő elűzte őket. Amikor a Nap nyugovóra kezdett térni Ábrámot fáradtság, mély aluszékonyság lepte meg, nagy félelem ébredt mindeközben az ő lelkében. Az Úr ekkor így szólt Ábrámhoz: – Kis Időkből lesznek a Nagy Idők. És a Nagyok is beláthatóak: másként él, lát az Ember, és másként ítél, számol az Isten. Nagy nemzetséged lesz Ábrám, de őszinte leszek hozzád: Tieid egy idegen országban fognak élni sokáig, 400 esztendőn át. Szolgálni fognak, elnyomottak lesznek. Megítélem azonban azt a népet is, amelynek szolgálniuk kell. Javakban bővelkedve vonulnak majd ki onnan. A negyedik nemzedék térhet majd ide vissza – mert ideje és útja van a bűnnek is. A bűnnek is be kell teljesednie. Te Ábrám szép, magas kort élsz majd meg, és a végén békében és békével térsz majd meg Atyáidhoz. A Nap lenyugodott: beállt a sűrű sötétség. Akkor Valami – ami a füstölgő kemencéhez és az égő fáklyához hasonlatos – végigsuhant az állati féldarabok között. Az Úr és Ábrám akkor Szövetséget kötött. – Szavaim szerint Neked és utódaidnak adom ezt a Földet: folyótól folyóig, élettől életig, kincseivel, lehetőségeivel, bajaival, felelőségével, állataival, növényeivel és népeivel együtt. Sokan lesztek és Sorsotok lesz! – rögzítette megállapodásukat az Úrnak Szava. 16. Sokat vártak, az idő taposta lépteit, Sárai, Ábrám felesége mégsem fogant, nem szült gyermeket. Sárai így szólt Ábrámhoz: – Az Úr Ígérete számunkra kötelesség! Az Úr Reménye nem bennem van, ezt az idő mutatja jól. De néked bírnod kell Szavát. Ha tőlem nem lehet gyermeked, akkor keresnünk kell valakit, aki megszülheti Isten Ígéretét. Itt van Hágár, a szolgálónk. Férfiszemmel bizonyosan szemrevaló, szép és egészséges. Talán általa gyermekhez jutsz, jutunk. Ábrám megfogadta Sárai szavait. Sárai beszélt egyiptomi szolgálójával, és azon a napon, melyen éppen 10 esztendeje telepedtek meg Kánaán földjén feleségül adta férjéhez, Ábrámhoz. Ábrám együtt volt Hágárral, és új asszonya megfogant. Hágár ettől vérszemet kapott, elsőbbnek érezte magát, Sárait lenézte, kisebbrendűnek tartotta, mutatta. Sárai kifejezte nem tetszését férjének, Ábrámnak: – Nincs ez rendjén így uram, én vagyok Első Asszonyod! Neked adtam szolgálóm, hogy az Úrnak Tervét beteljesíthessük. Egyenlőként kezeltem, de most, hogy megfogant, ő folyton bánt engem, lekezel. Az Urat hívom bíránknak. Nem akarom ezt a jogtalanságot vinni, élni! Vedd le rólam, mondj valamit! És Ábrám felelt: – Te vagy Első Asszonyom, légy hát te magad a bíránk! Kezedben van a szolgálód, tedd vele azt, amit jónak tartasz! Sárai szívében tovább élt a megélt becstelenség. Haragból cselekedett, bosszút állva. Keményen bánt Hágárral, aki végül megszökött. A pusztában egy vízforrásnál talált rá Isten Angyala. – Hágár, Sárai szolgálója! Honnan és hová? – szólította meg az angyal. – Asszonyomnak, Sárainak színe és ítélete elől futok én. Van igazsága, ám kíméletlensége még inkább – válaszolt Hágár. – Vissza kell térned! Hajolj meg asszonyod hatalma előtt, add magad kezeibe! Egy nagy nemzet ősfiát hordod: több a tét, nem csupán emberi fájdalom. Sokak sorsát viszed, nem veheted személyesre! A benned lévő magot megsokasítja majd az Úr! Ábrámnak úgy ígérte, annyira, hogy csak úgy lesznek megszámlálhatóak, ahogyan a csillagok. Fiadat Izmaelnek nevezd majd el! Vadtermészetű ember lesz: minden és mindenki ellen, és minden és mindenki őellene. Összes testvérével szemben telepedik majd meg. Arra tekint az Úr, aki az Úrra tekint. A forrás örökre emlékszik és emlékeztet e találkozóra.

Hágár visszatért Ábrámhoz és Sáraihoz, Ábrám Első Asszonyához. Fiút szült, akit Ábrám Izmaelnek nevezett el. Ábrám 86 esztendős volt már, amikor fia megszületett. 17. Amikor Ábrám 99-edik esztendejét tetőzte, meglátogatta őt az Úr. – A Mindenható Isten vagyok. Aki előttem jár, az a tökéletes úton jár. Azért jöttem, mert itt az idő, meg kell erősítenünk Szövetségünket. Mindennek ideje van. Ideje volt az ígéretnek, ideje volt a reménynek, és most ideje van az indulásnak. Ezt mondottam neked Ábrám: „Emeld föl Szemeidet Ábrám! Tekints e helyről, ahol állsz szépen körbe: északra és délre, keletre és nyugatra! Az Egész Földet, amit látsz Neked és Utódaidnak adtam és ezt mindenkor megerősíti Örök Akaratom. Ahány homokszem, annyi utódod lesz Ábrahám, és ahány homokszem, annyi lesz az ő vagyonuk. Neked adtam, lakd be hát! Ha nem rettegés, menekülés és ármány hajt, ha Uralni, birtokba venni, működtetni akarod, akkor a Tiéd és Sikered, Örömed lesz benne. Széltében is, hosszában is a Tiétek, járd be, éld be hát!” És ezt is mondtam neked Ábrám: „Kis Időkből lesznek a Nagy Idők. És a Nagyok is beláthatóak: másként él, lát az Ember, és másként ítél, számol az Isten. Nagy nemzetséged lesz Ábrám, de őszinte leszek hozzád: Tieid egy idegen országban fognak élni sokáig, 400 esztendőn át. Szolgálni fognak, elnyomottak lesznek. Megítélem azonban azt a népet is, amelynek szolgálniuk kell. Javakban bővelkedve vonulnak majd ki onnan. A negyedik nemzedék térhet majd ide vissza… mert ideje és útja van a bűnnek is. A bűnnek is be kell teljesednie. Te Ábrám szép, magas kort élsz majd meg, és a végén békében és békével térsz majd meg Atyáidhoz.” Szavaim szerint Neked és utódaidnak adom ezt a Földet: folyótól folyóig, élettől életig, kincseivel, lehetőségeivel, bajaival, felelőségével, állataival, növényeivel és népeivel együtt. Sokan lesztek és Sorsotok lesz!” Mindezeket mondtam, mindezekben kötöttünk Szövetséget. Most mindez beteljesedik, éppen ezért ne hívjanak többé Ábrámnak téged, hanem Ábrahám legyen a neved, mivel népek sokaságának atyjává teszlek. Akkoriban azt kérdezted tőlem, honnan tudhatod, hogy mindez valóban a tied… Most én mondom neked: legyen jele Szövetségünknek testeden és utódaid minden nemzedéke minden fiának testén! Minden férfit körül kell metélni köztetek, mégpedig előbőrötök húsát kell körülmetélni. Ez legyen a Szövetség jele közöttünk. Hat nap a Teremtés ideje. Egy nap a szombat pihenése. Hét nap mindig és mindenkinek jár. A nyolcadik napon kell közületek minden férfiembert körülmetélni, mostantól az idők végtelenjéig minden nemzedékben. A házatok e tekintetben is legyen tiszta! A szolgákat és a rabszolgákat is körül kell metélni. Aki a férfinemhez tartozik és nincs körülmetélve, akinek előbőrén a húsa nincs körülmetélve, azt ki kell taszítani a népből. Az megszegte Szövetségünket. Nem csupán önmagadért vagy felelős a Szövetségünkben, de mindenki másért is. És mindenki más is felelős érted is és mindenki másért is. Ábrahám, gondom van Sáraidra is – folytatta az Úr. – Megáldom, és általa fiút adok Neked. Megáldom, hogy Néppé legyen: Népek Királyai származnak majd tőle. Feleségedet, Sárait ne hívd tovább Sárainak, hanem Sára legyen a neve… Ábrahám arcra borult. Vívódott benne a Magasztos Tisztelet és nem értés fölötti vidám kacaj. Százéves embernek legyen gyermeke? És egy kilencven esztendős asszony fog majd szülni? – Uram, éljen csak színed előtt Izmael – szólt Ábrahám az Istenhez. – Nem úgy van az! Mondottam, úgy lesz! Feleséged, Sára ajándékoz majd meg egy fiúval, akinek az Izsák nevet fogod adni. Vele kezdjük a Szövetséget, ő lesz az első, a sokak követik majd. Ám Izmael felől meghallgatlak. Jó szívvel ajánlottad, jóravaló, érdemes fiú ő. Megáldom őt is, termékennyé teszem, megsokasítom. Tucatnyi fejedelmet fog nemzeni, nagy lesz az ő Népe is. De Szövetségünket Izsákkal kötöm meg. Egy esztendő múltán, ez idő tájt szüli majd meg Sára. Az Úr befejezte beszélgetését Ábrahámmal, és fölemelkedvén távozott. Ábrahám ekkor egybehívta házának, népének férfijait. A családban, a népben születetteket, és rendre a szolgálókat is. Elmondta nekik miben maradt az Úrral. A körülmetélésekre még azon a napon sor került. Ábrahám 99 éves volt, amikor előbőrét körülmetélték. Izmael 13 esztendős volt, amikor előbőrét körülmetélték. Ábrahám és fia ugyanazon a napon lettek körülmetélve. És minden férfi hasonlóképpen… az Ember aláírta a Szövetséget. 18. Egy meleg nap volt, amikor az Úr meglátogatta Ábrahámot az ő pagonyában. Ábrahám a sátra bejáratánál hűvösbe húzódva, mégis levegőzve üldögélt, pihent. Fölemelte a szemét, és három férfit látott. Eléjük sietett és földig hajolva, tisztelettel fogadta őket. Az Urat mindenkiben meg kell látni! Csak az látja, aki várja! Szegényben, hülyében, betegben, vándorban, bárkiben meglátogathat az Úr. Kész vagy fogadni az Istent? Sosem tudhatod, bárkivel találkozol, lehet Ő Maga az Isten… És Ábrahám kész volt fogadni az Istent. – Uram, kegyelmet is, áldást is találtam Színed Előtt. Térj be hozzám, megtisztelsz! Vizet hozatott, hogy vendégek lemoshassák az út porát. Majd helyet kínált egy terebélyes fa árnyainak hűvösében. Szívesen fogadták vendégszeretetét. Aki kész az Urat meglátni és fogadni, ahhoz szívesen tér be bármikor az Isten. Ábrahám étekért ment. Sárához sietett, hogy gyorsan három összmarék lisztből süssön lepényt, pogácsát. Majd az állatokhoz sietett. Egy fiatal és erős borjút választott. A szolgáknak adta, készítsék el sietve. Tejet is, vajat is hozatott. Mindezt eléjük tette, jó szívvel kínálta. A vendégek jóízűen ettek. Ábrahám jó gazdamód figyelt, hátha volna kívánságuk. Kérdésük volt:

– Sárád hol van? – A sátorba van. – Egy esztendő múlva, amikor visszajövök, mondta az egyik vándor képében az ÚrIsten, akkorra Sárádnak már meg lesz a fia. Sára hallotta ezt a beszédet. A korukra gondolt, hogy elmúlt már belőle az asszonyi mivolt, és férjurára, hisz Ábrahám is benne már korban: férfiemberként igencsak múlóban. Sárában viaskodott a remény, az Úr iránti bizodalom és a nem értés, a rosszalló mosoly, a kacaj. Az Úr ezt észre vette, Ábrahámot kérdezte: – Miért mosolyog asszonyod? Miért gondol a kétséggel? Miért a korral? Miért is bármivel? Volna bármi, ami az Úrnak lehetetlen? Megmondtam, egy esztendő és újra jövök hozzád és akkor Sárának már fia lesz. – Nem nevettem – tagadta Sára. – De, nevettél – szögezte ténybe az Úr. A férfiak az illendő vendéglátás és a beszélgetés után útra keltek. Ábrahám velük ment egy darabon, hogy kikísérje őket. Az Úr mentükben Ábrahámhoz fordult: – Nincs titkom előtted. Megáldottalak téged Ábrahám, erős Néppé leszel, te közvetíted áldásom a Földnek Népeihez. Szövetségünk szerint házad-népének megparancsolád: járjanak utamon. Igazamat élitek, törvényeimet megtartjátok. Őszinte leszek hát hozzád! Szodoma és Gomorra népeinek bűne felért már hozzám. Most oda megyek, megnézem, valós-e a panasz, hogy mindenki úgy viselkedik-e, ahogyan az súlyosságában elém tetőzött. Tudni akarom a valót. A férfiak Szodoma felé indultak. Ábrahám egy kérdéssel még megtartotta őket. – És elveszejted az igazakat is a gonoszakkal egyetemben? Hogy van ez Uram? Talán ötven igaz is akad a városban. Az ő vesztüket is akarod, igazán ezt akarod? Kegyelmezz inkább meg annak a helységnek és lakóinak igazaiért! Nem tartanám jónak, ha az igazak sorsa és a gonoszok sorsa ugyanaz lenne. Távol legyen ez Tőled is Uram! Az Egész Föld Bírája nem járhat el igaztalanul. Az Úr megfontolta: – Ha találok Szodoma városában ötven igaz lelket, akkor értük megkegyelmezek az egész helységnek. Igazad vagyon Ábrahám. – Bocsáss meg Uram bátorságomért! Mi lesz, ha hibádzik majd az ötven? Öt emberért elveszelytenéd-e a várost – taposta tovább a témát Ábrahám. – Nem, nem pusztítom el akkor sem, ha csak negyvenöt igaz embert találok. – És ha csak negyvenen lesznek? – Negyven miatt sem fogom megtenni. – És ha csak harmincan volnának? – Hát, ha harmincat találok, már értük sem teszem. – Lehet, csak húszat fogsz találni. – Húsz okán sem pusztítom el. – Tíz… – Tíz miatt sem… – zárta végül az Isten. A Jók, az Igazak miatt mindenkor jár a Kegyelem. Ez a Kegyelem Törvénye. De aki ezzel visszaél, s erre hivatkozván rossz, gyarló és gaz, mert mások Jók és árnyékukban kegyelmet remél, annak az Örök Átok jár. Ez pedig az Átok Törvénye. Az Úr távozott, és Ábrahám is hazament csendben. 19. Ábrahám hazament, az Úr is fölemelkedett. A két Angyal folytatta az Ítélő Sors megírását. Este volt már, mire Szodoma városához értek. Lót a város kapujában üldögélt, szinte várva őket. Érezte, valami alapjaiban fog megváltozni. Borsózva futkosott a hideg a hátán, miközben lelke egyre csak várakozóbb lett. Amikor Lót meglátta az Angyalokat, rögvest tudta, őket várta. Felállt, eléjük sietett, földig hajolva előttük így szólt: – Térjetek be Urak, Vándorok hozzám, lakomba éjszakára. Lemoshatjátok az út porát, megpihenhettek. Haraptok is, és majd reggel folytatjátok utatok. – Köszönjük szépen invitálásod! De olyan jó a levegő, szeretnénk a szabadban éjszakázni – fogadták szavát. Lót nem adta olyan könnyen. Szíves unszolásának meglett a hatása is: betértek hozzá, elfogadták vendégszeretetét. Ő pedig illőn vacsorát készített nekik, kovásztalan kenyeret süttetett. Étekkel zárták a napot, és készültek nyugovóra. Vannak napok, amik nem rendben térnek meg az éjszakába. Ez is ilyen nap lett. A Sors kopogott, és folytatásra intette az eseményeket. A város férfiai, fiatalok és öregek, gyülekezni kezdtek, körül vették Lót házát. Mindenki ott volt, sem ötven, de még csak egy sem hiányzott a férfiemberből. Kihívták Lótot és ráripakodtak: – Kik szálltak meg nálad? Kiket rejtegetsz? Már vártad őket, rögvest házadba kísérted. Mit akarnak? Miért jöttek? Hozd ki nekünk őket, had ismerjük meg őket! Lót kiment hozzájuk a bejárat elé. Egyedül ment, az ajtót is bezárta maga mögött. Csendben, türelemmel meghallgatta az Esztelenségbe Hajló Indulat embereit, majd ekként szólt hozzájuk:

– Testvéreim, atyám fiai! Nem kellene ez! Rendben van minden! Kint voltam, nézelődtem, nincs ebben semmi. Vándorok jöttek, illendőn fogadtam őket, ebben sincs semmi. Egyikben sincs semmi rossz, semmi sem ellenetek. Ne kövessetek el gonoszságot, térjetek haza otthonaitokba! Bármelyikőtöket szívesen fogadom vejemül, nem vagyok ellenetek. Ha van kérő lányaimra, ám adom. Miért ártanátok betérő vendégeimnek? Az én tetőm árnyékában pihennek, védem őket, oltalmazom. Menjetek haza! Menjetek békével! Az összegyűlt emberhad-csűrhe kiabálva folytatta: – El veled! Lót, te jöttment, takarodj szemünk elől! Idegenként jöttél te is ide, ne játszd a Bírót! Ki a fene vagy te? Hogy képzeled? Hogy merészeled? Elbánunk mi veled is, jobban mint védenceiddel! Hevesen, már-már tettleg támadtak Lótra. Azon voltak, betörik az ajtót, előhozzák a vendégeket. Az Angyalok a lármára felfigyeltek. Kinyúltak Lótért, behúzták magukhoz a házba, és bezárkóztak a Barbár Harag elől. A kinti csőcselék-had fiait pedig ajtóvaksággal verték meg az Angyalok. Hiába keresték Lót házának ajtaját, nem lelték azt. Mind, egytőlegyig haza jutott és saját ajtaján tért be. Az Angyalok mindezek után Lóthoz fordultak: – Hívd egybe Szeretteidet Lót, mindenkit, aki hozzád tartozik! El kell innen mennetek! Vezesd ki a Jókat e városból! …mi ugyanis elpusztítjuk ezt a helyet. Igen nagy a panasz ellenük Isten előtt. Isten ezért küldött, hogy nézzük meg jól mondják-e a siralmak, és ha igen, pusztítsuk el őket. És a siralmak jól mondták, talán még szépítve is az ittenieket. Lót kiment és beszélni próbált jóravalóbb embereivel: lányai udvarlóval főként. Mondta nekik: – Isten haragja van e helységen, el lesz itt minden pusztítva. Elköltözünk, jöjjetek velünk vagy költözzetek ti is valamerre! Nem hittek neki, azt hitték megviselte az este, bolondulásba tért vagy csak menekülését ütné el tréfában. Hajnaltájban az Angyalok siettették már Lótot: – Vedd feleséged és két lányod, és menjetek! Nem lenne jó, ha a várost sújtó Büntető Ítélet téged és családod is itt érné. Lót téblábolt, késlekedett, erre az Angyalok kézen fogták és őt is, Szeretteit is: feleségét és két lányát – mert az Isten meg akarta őket menteni – kivezették a városból. A városon kívül engedték csak el őket. – Meneküljetek! – mondták biztatóan. – Életetekről van szó! Az Úr félt, óv és véd titeket… ám nélkületek, tevőlegességetek nélkül ő is tehetetlen. Ne is tekintsetek hátra, meg se álljatok sehol, csak meneküljetek, messze a hegyekbe! Lót így szólt rajtuk keresztül az Úrhoz: – Istenem, ne, ne tedd, kérlek! Kegyelmet találtam szemeidben, irgalmat leltem karjaidban: életben vagyunk, vigyázol ránk. Ne engedj most se el a semmibe! Félek menekülni a hegyekbe: félek úgy futni, hogy nem tudhatom, nem-e ér utol a baj, a Pusztító Végzet. Adj nekünk még egy kis megértést, megnyugvást Uram! Ott egy kis város, elég közel. Ott szeretnék meghúzódni. Védd azt meg! Kis hely, érdemes a megvédésre! Ott életben maradhatnánk Uram! Kérlek! Az Úr megértőre fogta: – Megértelek Lót, látom szándékod Tiszta, érdemes a Tiszteletre. Rendben van, nem pusztítom el a várost, amelyről beszéltél. Meneküljetek hát oda! Ott biztonságban lesztek. Addig nem teszek semmit, amíg nem értek oda: az úton sem kell félnetek. A várost Coárnak nevezik, ahol Lót és Szerettei menedékre leltek. A nap éppen megjelent a földek felett, amikor oda értek. Isten ekkor kén- és tűzesőt bocsátott az égből a tájra: Szodomára és Gomorrára. Elpusztította a Rosszat – helyeiket: a városokat és az egész vidéket, a rosszat éltető népet: minden lakót egytől az utolsóig, táplálékaikat: növényektől az állatokig. Csak Coár városa maradt meg, egy kicsiny sziget, a Jó Védelmezője, Bárkája. Lót felesége visszanézett és sóoszloppá változott. Ábrahám reggel kiment ahol előző este Isten színe előtt állt. Körülnézett az egész tájon, messze a síkságon. Szodoma és Gomorra irányában azt látta, hogy a földből az olvasztókemence füstjéhez hasonlatos füstgomolyag száll fel. Ábrahám így tudta meg a történteket. Lót később följebb vonult Coárból. Két lányával együtt a hegyek között telepedett le. Félelmek éltek benne, és félelmeitől egy barlang mélyének biztonságáig menekült. A lányok egyedül voltak. Hiányzott nekik a társaság, a világ, de kiváltképp a férfinép. Öregedő apjukat sem akarták magukra hagyni, de ők maguk sem akartak mindörökre egyedül maradni. Az idősebb lány fura tervvel lepte meg egy nap húgát: – Gyere, megrészegítjük apánkat borral és vele hálunk. Nincs más férfi a vidéken, nekünk nem jut az, ami máshol, szerte a világban normális és megszokott. Ha így van, legyen így: legyen utódunk apánktól! Azon az éjjelen megrészegítették apjukat borral, majd az idősebb odament és atyjához feküdt. Apjuk nem vette észre, a bor erejétől semmit sem tudott sem magáról, sem a történtekről. Másnap az idősebb lány húgát biztatta: – Most te jössz! Ma is megrészegítjük apánkat, és ma neked kell vele hálnod… Feküdj mellé, hogy apánktól neked is utódod legyen! Így is történt. Azon az éjszakán is megrészegítették apjukat. Aztán a fiatalabb fogta magát és hozzáfeküdt. Apjuk ezt sem vette észre, a bor megint csak erősebbnek mutatkozott. Lót mindkét lánya megfogant apjától.

Az idősebb lány fiút szült és Moábnak nevezte. E legény lett a moábisták ősapja. A fiatalabb lánynak is fia született. Őt Ammonnak nevezték. E fiú az ammoniták ősatyja. 20. Ábrahám látta a városok fölött a gomolygó füstöt. Tudta, nem volt Igaz Lélek… egy sem volt köztük. Ábrahám messze akart menni onnan, messze a Rossztól, messze a Gonosztól. Feleségével Negerbe költözött, Kádes és Súr között telepedett le. Inkább vállalta a jövevények sorsát, mintsem a Szörnyűség Helyének közelségét. Ám Ábrahámot rettegés fogta el ismét. Úgy tett, megint, ahogyan Egyiptomban. Feleségéről azt mondta: a húga. Abimelek a helybéli király Sáráért küldetett, és magához vitette. Isten azonban figyelte a történéseket és éjjel, álmában fölkereste Abimeleket: – Nagy a te bűnöd Gyarló Földi Király! Meg kell halnod az asszony miatt, akit magadhoz hozattál, mert tudd meg, ő feleség. Abimelek nem közeledett még Sárához, így ezzel érvelt: – Uram, te az ártatlanokat is megölöd? Nem tudhattam. Úgy mondta az embere, hogy a húga. És ő is úgy mondta az emberéről: bátyám. Egyszerű szívvel, Tiszta Kézzel cselekedtem. És nem bántottam, nem érintettem. Erre mondta az Isten néki: – Tudom, tudom... Szíved ártatlanságával tetted, amit tettél. Magam óvtalak meg attól, hogy vétkezz ellenem, ezért is nem nyúltál hozzá. De a bűn, attól még bűn. Aki más asszonyát – tudva vagy akár tudatlanul – elveszi, annak nincs élete többé! Ez az Asszonyok Elvételének Törvénye. Add vissza az asszonyt férjének! Ő egy Próféta, ha imádkozik érted, akkor életben maradsz. Ha nem adod vissza, ha nem győzöd meg az imára, akkor viszont meghalsz. Te is meghalsz, és minden meghal, ami a tied… Abimelek reggel fölébredt. Összehívta házának népét: a családját és a szolgákat, majd szépen sorban elmesélte nekik a történteket. Nagy volt az ijedelem, félték az Urat. Hívatták Ábrahámot és neki szegezték a kérdést: – Mit cselekedtél mivélünk? Mit vétettem én ellened, hogy rám és országomra ilyen nagy bűnt, és vele Istennek Haragját hoztad? Ha az igazat mondod, sosem történik ez meg. Mindenkor Tiszteltük a vándort és igazát, sosem bántottunk senkit. Mégis, mi volt a szándékod, hogy ezt a dolgot cselekedted? Ábrahám válaszolt: – Azt gondoltam, Istentelen népek vagytok, akik nem féltek az Úrtól sem, nemhogy az egyszerű vándort tisztelnétek. Féltem, abban voltam, hogy megöltök engem asszonyom miatt. Korban van már, mégis szebb és szeretőbb mint a legtöbb asszonynép. Sára amúgy valóban a húgom, nem hazudtam, csak nem mondtam el a teljes valót. Atyám lánya ő, csak más anyától, így lehetett a feleségem. Amikor az Úr atyám házától messzire intett, akkor kértem meg őt, mondja rólam mindenütt, hogy én a bátyja vagyok. Abimelek válasza ez volt: – Sajnálom, hogy így lett. Nem kellene félned, az Isten Emberének sosem kell félnie! Nézd, földem nyitva áll előtted. Válassz helyet, lakjál ott, ahol neked kedves! Visszaadom Sárád, sértetlenül, békével. Nem volt szándékom ellene, és ha tudom, amit tudnom kellett volna, el sem hozatom. Szándékaim és lelkem tiszták voltak, ennek bizonyságául adok nektek juhokat, szarvasmarhákat és szolgálókat is hozzájuk. Sárához pedig így szólt: – Mindezek mellé adok még ezer ezüstpénzt a bátyádnak-uradnak! Te jól tudod, hogy nem bántottalak, az Úr előtt is Tiszták vagyunk, ám a veled lévők szemeit be kell valamivel takarni. Ezzel előttük is igazolva vagy. Ábrahám Próféta imával könyörgött az Úrhoz. Isten meghallgatta őt, és meggyógyította Abimeleket és népét. Asszonyai újra szülhettek: amikor Sárát elhozták, az Úr bezárta a méheket, most pedig újra megnyitotta azokat. 21. Az Úr megmondta, és úgy is lett. Az Úr ajándéka meglátogatta Sárát. Sára fogant és fiút szült. Ábrahám, az akkor már igencsak vénbe hajló ember, 100 földi évnek birtokosa, fiának az Izsák nevet adta. A nyolcadik napon, Isten Parancsa Szerint körülmetélte fiát. Sára szavai: – Meglepetést és Örömet szerzett számomra az Isten. Mosolyom van Izsákon, és Végtelenbe Nyíló Szeretetem, Hitem az Úrban. Aki hallja, örüljön velem! Dicséret és Hála az Úrnak! Ki mondta volna, hogy vénségünkre ilyen ajándék érhet? Emberi léptékkel bizony senki… És most itt van Izsák… Jaj Uram, Köszönöm! A fiú cseperedett szépen. Ábrahám lakomát rendezett az Úr és Izsák Tiszteletére. A Köszönet mindig jár, Különös Helyzetekben pedig Különös Köszönet jár. Aki Köszönetben nem Tisztel meg, az nem Érdemel meg, az semmit sem Érdemel. Ez a megKöszönni illik Törvénye. Sára látta, hogy az ő fia Izsák és Hágár fia, akit Ábrahámnak szült együtt nevetnek, játszanak. Szomorúsággal telt meg a szíve. Egyenrangúak volnának? És akkor ő is azzal a szolganéppel?

Így szólt Ábrahámhoz: – El kell küldened azt a bestiát és a fiacskáját! Nem járja, hogy együtt nevethet, játszhat az Úrnak Ajándékával, Izsákkal! És az a szolganép sem feszíthet itt büszkén, mintha ő lenne kiváltképpen megTisztelve. Küldd el, vagy én hagylak itt! Viszem Izsákot is! Ábrahámnak nem tetszett amit hallania kellett. Két fia volt, és szívében mindkettőt Szerette. Isten ekként vigasztalta Ábrahámot: – Hallgatnod kell Sárára! Fiaiad nem egyenlők, Izsákban fogják megnevezni utódaidat. De idefigyelj Ábrahám, ne bánkódj te szolgálód és másik fiad felől se. Láthatod, állom szavam. A szolgálód fiát is nagy néppé teszem, mivel ő is a te fiad. Ezt ígértem, így lesz. Ábrahám nem nagyon tudott aludni. Korán kelt, jobb az ilyesmin túllenni, és ébresztette Hágárt és fiát is. Adott nekik útravalóul kenyeret és egy tömlőben vizet. A szolgáló vállára tette a gyereket és így bocsátotta útjukra őket a pusztába bolyongani. Nem értette Hágár, csak ment csendben előre, szépen lassan a semmibe. A kenyér is, ám főként a víz gyorsabban fogyott. Veszőben volt már az erő. Ekkor fiát letette egy bokor alá. Ő maga tovább ment, de egy nyíllövésnyi távolságban megtorpant, lerogyott és visszafordulva fiára meredt. És az Úrhoz gondolt: – Mit tegyek Uram?! Nem tudom nézni fiam elvesztését. Nem tudom itt hagyni sem, és nem nézni. Miért? Miért lett ez Uram?! Isten figyelte Hágárt, hallotta szavát, sőt többet: lelkének minden rezdülést. Az Úrnak egy Angyala válaszolt: – Hinned kell Isten Szavát Hágár! Mi lelt téged, hogy elengeded Bizodalmad az Úrtól? Ne félj! Isten figyel, hall, lát, érez, követ, vigyáz téged és fiad. Kellj fel, vedd magadhoz fiad és viseld gondját! Az Úr ígérete van benne, hogy nagy néppé lesz… nem veszik el, nem veszhet el! Isten keresett egy forrást, megtöltötte a tömlőt és inni adott a gyereknek. Isten Megbízható Figyelme velük maradt. A fiú szépen felnőtt a pusztában: íjas vadásszá lett. Hágár Egyiptom földjéről szerzett neki feleséget. Akivel az Úr van, az a pusztában is megvan. Ezidőtájt történt, hogy Abimelek, a hely királya megkereste – vezérének kíséretében – Ábrahámot. – Isten veled van mindenben, amit teszel. Égbe kiáltóak a te bűneid, hogy félsz és menekülsz, hogy feleséged testvérednek hazudod, de az Úr nagyon Szeret téged: Prófétának tart, agg létedre fiúval ajándékoz. Esküdj meg nekem, hogy sem engem, sem utódaimat nem hagysz el hűtlenül, hogy nem fordulsz ellenünk! Én szeretetet mutattam irántad, békében és jóban éltek itt vendégségben. És most szeretném, ha Isten Prófétája is esküt adna felém, ha biztosítana Megbízható Barátságáról. Ábrahám így válaszolt: – Nincs bajom és haragom veled Abimelek. Ha kéred, megesküszöm. Ám a kutat azt add vissza nekem, én ástam és szolgáid erőszakkal elvették. Ez nem járja! Abimelek próbált védekezni: – Nem hallottam erről még. Nem tudom, melyik kút, ki és mikor tette. Miért nem mondtad? Szólj, keress meg, ha bármi ilyesmi történik. Az Úr Próféta Barátja, nekem is barátom, nem teszek ellene. De amiről nem tudok, azért érte sem tehetek. Ábrahámnak tetszett Abimelek beszéde. Érdemesnek tartotta barátságra, szövetségre. Juhokat és szarvasmarhákat hozatott, hogy ajándékkal mutassa ki barátságát, bizodalmát. Azonban pár bárányt külön állított a nyájból. Abimelek rákérdezett: – Miért vannak azok külön? Ábrahám ekként válaszolt: – Ezt a pár juhot külön vedd át, személyesen! Az ajándékkal én jelzem, hogy elfogadom szavadat, a személyes átvétellel meg te mutatod, hogy nem vitatod, a kút az enyém. Megnézed, és visszakapom. Szövetségkötésük helyét Beersebának nevezik. Abimelek és vezére ezek után a Szövetség Örömében tértek haza. Ábrahám fákat ültetett, így emlékezve meg a Szövetségben kötött Barátságra. Majd segítségül hívta az Istent, hogy beszámolhasson a történtekről, hogy megoszthassa örömét. Ábrahám még hosszú ideig élvezte Abimelek vendégszeretetét. 22. Isten szánt még egy próbát Ábrahámnak. A Nagyoktól Nagyot kér az Isten, hogy aztán Nagyban is jutalmazhasson. Ez a Nagyoknak Törvénye. Ha nincs bajod, próbád semmiben, akkor Semmi vagy. Ha küzdesz, mert próbál épp az Isten, akkor Valaki vagy. Ha minden jól megy, imádkozz valami Érdemesért! Ha nehézkes az élet, akkor pedig Hála jár az Úrnak, az Érdemesnek, a Próbára Jónak tartónak. Ez a Próbák Törvénye. – Ábrahám, Ábrahám! – szólította az Isten. – Vagyok Uram, ímhol előtted – jelentkezett. – Kérésem van hozzád, mert döntést hoztam. Figyelj, és amit mondok, azt tedd akként, pontosan. Tudom, hogy nehéz, de bízz bennem, okkal mondom, mint mindig és mindent – kezdte az ÚrIsten. – Vedd fiadat Izsákot, akit mindennél jobban szeretsz. Őt kérem

most tőled, nem kevesebbet! Elküldelek Morija földjére, mutatok majd ott egy hegyet, és te égőáldozatként ott nekem adod a fiad. Ezt kérem most, ezt kell tenned. Ábrahám gondolataiba szomorodott, ám szívében élt a Hit, az Isten iránti bizodalom. Másnap reggel korán kelt. Hívatta két szolgáját és ébresztette fiát, Izsákot. A szolgák fát hasogattak az égőáldozathoz, ahogyan meghagyta nekik Ábrahám. Miután megvoltak, összepakoltak és elindultak a hely felé, amit az Úr megnevezett. Túl voltak már két napon, amikor a harmadikon Ábrahám fejét felemelve, messziről meglátta a hegyet. Ábrahám ekkor maradásra intette a szolgákat. – Innen ketten megyünk imádkozni, ahogyan az Úr kérte. Ti maradtok, visszavártok e helyen. A fát Izsák vállára tette, a tüzet és a kést Ábrahám vitte – így mentek egymás mellett. Izsák érdeklődve fordult apjához: – Atyám! – Mondd fiam! – fogadta Ábrahám. – Viszünk fát, és van tüzünk, de hol a bárány? – kérdezte a fiú. – Isten majd gondoskodik bárányról fiam… És mentek tovább szépen, egymás mellett, csendben. Megérkeztek. Ábrahám először megépítette az oltárt a hozott fából. Majd csendre intette a fiát, felültette az oltárra és megkötözte ott. Készen voltak megtenni az Úrnak óhaját. Ábrahám a késért nyúlt, hogy feláldozza fiát az Istennek – miközben odabenn, lelkében, mélyen imát mormolt. – Ábrahám, Ábrahám! – kopogott le Isten szava a magaslatból. – Vagyok Uram, itt vagyok előtted. – Nem kell bántanod fiadat!!! Nem akarok, nem akartam ártani Izsáknak. Kedvem szerint van, és ígéretem is van benned. Csak látni akartam, elfutsz-e hazugul vagy kiállod próbám, és bármily nehéz is, vállalod sorsom, követésem. Te fiadat sem tagadtad meg tőlem. Igaz vagy Ábrahám. Ábrahám nem szólt, csak szívében köszönt. Az Úr ezt is hallotta, tisztán. Sietett eloldozni fiát, magához ölelte, szerette. Amikor Ábrahám fölemelte szemét egy kost látott meg – szarvánál fogva volt beakadva a bozótba. Odasietett, megkötözte, az oltárra tette és imádság közepette feláldozták az Úrnak. Az Úr gondviselése volt a hegyen. Az Úr hangja ismét szólt az Égből: – Szövetségem van veled Ábrahám. Most azt megerősítem, de tovább is megyek: eddig szavam volt benned, jövődben… most pedig esküm lesz, Esküszöm és ön-ön magamra, hogy mivel ily Szeretetet mutattál felém, hogy ezt cselekedted, hogy fiadat, Izsákot sem tagadtad volna meg tőle, ezért gazdagon, örökösen megÁldalak téged, környezetedben és jövődben is. Mondottam és úgy lesz: utódaid sokan lesznek: mint csillag az égen, mint fűszál a gyepen. És erő lesz bennük, az Úr Ígéretének Ereje: elfoglalják, uralva vigyázzák majd az ellenség kapuját. Utódaid által nyer áldást a Föld minden népe… Ábrahám és Izsák ezek után visszatértek a szolgákhoz. Együtt indultak onnan vissza Beersebába. Ábrahám ott is maradt, így Beersebába érte a hír, hogy családját Áldás érte. Testvérének, Nachornak fiat szült felesége, Milka. Ábrahám testvérének így főágon nyolc családja volt már: Uco (az elsőszülött), Busz, Kemuel (Aramnak atyja), Keszed, Hászót, Pildás, Jidláf és Betuel. Nachornak volt egy mellékfelesége, Reuma. Így, e mellékágon volt még négy családja neki: Tebach, Gacham, Tachas és Maacha. 23. Sára életének esztendei százhuszonhétben voltak mérhetők, amikor végleg lehunyta szemeit. Hebronban halt meg, Kánaán földjén. Ábrahám búcsúztatta Sárát, elkezdte Sáráért a gyászszertartást és a siratást. Ekként szólt Ábrahám a hetitákhoz: – Jöttment vendég vagyok csak köztetek. Sírhelyet kérek most tőletek, hogy Sárám eltemethessem. A hetiták így válaszoltak Ábrahámnak: – Urunk vagy, Istennek Legfőbb Embere… nem vagy jöttment, meg vagyunk Tisztelve ittléted által. Temesd csak el Sárád legjobb sírhelyeink között, választásod szerint. Egy lelket sem találsz, aki megtagadná Tőled földjét, sírját, hogy oda temethesd Sárád. Ábrahám meghajolt a hetiták Szeretőn Megbízható Tisztelete előtt. Majd folytatta szavát: – Köszönöm nektek engedelmes szavaitok! Akkor még egyhez kérem segítségeteket: járjatok közbe földi uratoknál, Efronnál, Cochár fiánál, hogy a birtokai szélén fekvő Makpelá barlangot, ami az övé, engedje át nekem. Nem ingyen kérem, teljes áron fizetném ki, jelenlétetekben. Efron ott volt épp népe között, hallotta Ábrahám kérését és népe válaszát. Ott, mindenki előtt, előállott és felelt ő is Ábrahámnak: – Nem úgy van az uram! Népem jól mondja, hallgass csak meg engem… A telket én neked fogom ajándékozni, és a barlangot is, ami rajta van. Itt mondom honom lakói előtt. Tiéd az, vedd, és temesd el ott nyugalomban Sárád. Ábrahám ismét meghajolt a nép, és most már földi ura, Efron előtt is.

– Köszönöm neked! Rendben, ha te… De nem! Mégis hallgass rám Efron, megfizetem neked a teljes telek árát, úgy lesz az rendjén. Fogadd el tőlem, és akkor eltemetem ott végső nyugovásra Sárát. Efron vette át a szót: – Ugyan már! Négyszáz ezüst sékel? Mi az közted és köztem? A Tisztelet nem mérhető ilyesformán, aprópénzben. Tied már az, vedd birtokodba, és temesd el ott Sárát nyugalomba. Ábrahám zárta a szavak sorát: – Tudom, és ismét csak köszönöm, hogy a Lelkek Nyugodalmára, jó szándékkal mondod. De én is a Lelkek Nyugodalmára szeretném, ha sajátomba nyugodna. Kérlek, fogadd el, szeretném kifizetni! És a hetiták jelenlétében a megnevezett négyszáz ezüst sékelt leszámolta Efronnak, aki belátva Ábrahám kérésének értelmét elfogadta azt. Így került Efron telke a Makpelá barlanggal, és az azt övező kis pagonnyal Ábrahám tulajdonába. Tanuk előtt, a hetiták előtt. Akik láthatták Isten Legfőbb Emberének szíve-tisztaságát, és akik láthatták földi uruk emberségét, nagyvonalú bizodalmát az Úrban. Ábrahám elvonult a frissen vett helyre, és szépen, sirató csendben eltemette ott Sárát. 24. Ábrahám ideje igencsak megszaladt: idősbe, öregbe, majd vénbe hajlott. Az Úr Áldása kísérte, mindene volt, amit ember csak kívánhat. Csak fiának sorát akarta még rendezni. Legidősebb szolgálóját, bizalmas barátját, vagyonának kezelőjét hívatta, és ekként kérte Izsák dolgában esküjét és segítségét: – Asszony kell a legénynek! De nem a kánaániták közül! Megesketlek az Úrra, az Ég Istenére és a Föld Istenére, hogy nem veszel feleséget fiam számára a kánaániták lányai közül, akik között lakom. Szülőföldemre kell menned, sajátjaimhoz, a rokonaimhoz, onnan kell feleséget hoznod fiam, Izsák számára. A szolga-barát így kérdezett vissza: – Megyek, úgy lesz, ahogy kéred Ábrahám. Csak akkor mi legyen, ha a leányzó nem akar hozzánk jönni a messzibe? Akkor fiadat vigyem sajátjaidhoz, abba a házba, ahonnan te jöttél? – Óvakodj ettől! – felelte Ábrahám – Fiam nem mehet vissza, Isten Akaratából és Áldásával jöttünk el. Az Úr, az Ég Istene és a Föld Istene, aki kihozott engem atyám házából és rokonaim földjéről, aki beszélt hozzám és megesküdött nekem… aki ezt a földet utódainknak adta… és aki nekünk Izsákot és utódainkat is adta… Ő majd rendezi most is, Csak Bízzál Mindenkor Benne… előtted küldi majd angyalát, hogy feleséget hozhass onnan a fiamnak. Ha pedig mégsem akarna jönni a lány, akkor az az Úrnak Szava, akkor fel vagy mentve esküd alól. A fiamat azonban nem viheted oda akkor sem… A szolga-barát ekkor megesküdött Ábrahámnak mindarra, amiről az imént szót váltottak. Azután a szolga kiválasztott tíz tevét ura, Ábrahám tevéi közül, és különféle drágaságaiból is vett magához. Majd útra kelt Ábrahám sajátjaihoz: Nachor városába. A városon kívül állt meg. Volt ott egy kút, és tudta, estefelé jönnek majd a lányok vízért, láthatja majd őket. Már csak Jel kellett, amiből tudhatja, kit választ Izsák számára az Úr, Ábrahám Istene. Istenhez fordult hát, hogy a Jelet megbeszélje: – Uram, Szeretve Áldott Ábrahámod szolga-barátja vagyok, uram ügyében járok, fiának, Izsáknak társát keresem. Kérlek, rendezd el ma szerencsésen a dolgot, és légy kegyes uramhoz, Ábrahámhoz! Mutasd meg nekem, melyik lányt szánod a fiúnak! Majd vizet kérek. Ha jó lelkű ad nékem vizet. Ha önként tevéimet is megitatja, akkor viszont már több mint jó lelkű teremtés, akkor már Akaratod van benne, akkor kiválasztottad őt szolgád, Izsák számára. Ez legyen a jel Uram! Erről fogom megismerni, erről fogom tudni jóságod jelenét uram, Ábrahám felé. Amolyan szavakban hangzó válasz nem jött e kérésre. Ám érződött a levegőben Isten Igenlő Bólintása. A szavakba foglalt válasz talán azért is maradt el, mert a történések megelőzték. Egy gondolatnyi idő sem telt még el a kérés elmondása után, amikor megjelent a kútnál, egy vizeskorsóval a vállán Rebeka, aki Ábrahám testvére, Nachor felesége, Milka fiának, Betuelnek a leánya volt. Rebekát nem érintette még férfi, hajadon volt; és külsőre nagyon szép. Csendben tette a dolgát: lement a forráshoz, megtöltötte a korsót, majd visszajött. A szolga odasietett hozzá: – Kérhetek ugye egy kis vizet a korsódból? Hadd igyam szomjam ellen egy kicsit! – Igyál uram! – mondta nyílt tisztasággal a lány. Leemelte válláról a korsót, kézbe fogta, majd inni kínálón átnyújtotta. Illendőn várt a lány, amíg a vizet kérő kortyolva szomját csillapította. Majd ekként folytatta szavát: – Meríthetek tevéidnek is? Van időm, és talán szomjaznak már, hadd igyák kedvükre magukat. Nem is nagyon várt választ: látta a dolgot, a szükséget, és adta önmagát, adta a vizet. A korsó tartalmát a vályúba öntötte, majd párszor fordult a kút és vályú között, amíg minden tevének merített. A férfi is némán figyelt… a csend lelkében köszönet volt az Úr felé, hogy sikeressé teszi az útját. Amikor a tevék eleget ittak, magához intette a lányt. Illendőn megköszönte: ékszerekkel fizetett. Mert a munkáért mindig fizetni kell. A felajánlott, a szívből adott munkáért is. Akkor is, ha a fizetséget nem akarják fogadni – meg kell találni a módját mindenkor, körülményektől függetlenül. Aki munkáért nem fizet, az Istent lopja meg! Ez a Munka és a Fizetség Törvénye. A lányhoz fordult, és megkérdezte:

– Kedves teremtés vagy, segítőkész, nagyon jó lelkű. Mondd meg nekem, kinek a lánya vagy?! És kérdeznék, kérnék még valamit: volna-e hely atyád házában, hogy megszálljunk ott az éjjel? – Betuel lánya vagyok – felelte a lány –, Milka fiáé, akit ő Nachornak szült. Kicsit várt, majd folytatta: – Van hely nálunk, szalma és takarmány is. Jó hely lesz az éjjeli szállásnak, örömmel látunk! Ábrahám szolga-barátja erre meghajolt az Úr előtt: „Áldott legyen az Úr, uramnak, Ábrahámnak Istene, aki nem vonta meg szeretetét és hűségét uramtól. Az Úr elfogadta jelemet, egyenesen uram testvérének házába vezetett… Köszönöm Uram, köszönöm Istenem!” A lány előre ment, szapora léptekkel, hogy odahaza elmondhassa anyjának mi és hogyan történt, hogy miként hoz szállóvendégeket az éjjelre. Rebeka bátyja, Lábán kisietett a kútnál lévő emberekhez. Hallotta húga szavát, látta a segítség, a munka tisztes megköszönését: az ékszereket. Nem látta okát, hogy rossznak gondolja e derék embereket, így hát ment hozzájuk a kúthoz, hogy házukba invitálja őket. Ekként szólt: – Rebeka testvére vagyok, érted jöttem, gyere velem Isten Kedveltje! Rendbe tettem a házat, tevéidnek is kész a hely. Örömmel látunk, gyere és szállj meg nálunk! Együtt mentek Lábán és Rebeka, és az ő szüleik, családjuk házába. Lenyergelték a tevéket, szalmát és takarmányt kaptak. Vizet is hoztak, hogy a vendégek lemoshassák az út porát. Ábrahám szolga-barátja végül betért vendéglátóihoz a házba. Asztalhoz ültették, ennivalóval kínálták. Ő így szólt: – Köszönöm szépen a szíves látást! Valamit elmondanék az étek előtt, mert megbízatásom van nekem. És ezt, utamnak célját, meg kell osztanom veletek. – Beszélj hát! – biztatták érdeklődéssel. Belekezdett a történtek elmesélésébe: – Ábrahám szolgája vagyok, dolgainak intézője, bizalmasa. Az Úr gazdagon megáldotta uramat, úgyhogy nagy jólétnek örvend. Adott neki juhokat és marhákat, ezüstöt és aranyat, szolgákat és szolgálókat, tevéket és szamarakat. Sára, uramnak a felesége fiút szült uramnak, mikor már idős volt, s ő minden vagyonát átadta neki. Ábrahám szeretné még fiának, Izsáknak dolgát rendben tudni, feleséget keres most számára. Az én uram megesketett: nem vehetsz feleséget fiam számára a kánaániak leányai közül, akiknek a földjén lakom, menj el inkább sajátjaimhoz: atyám házába, rokonságomhoz, és hozz feleséget fiamnak. Ezért vagyok hát erre. Egy kortyot vett magához majd folytatta: – Kérdeztem az uram, Ábrahám, hogy mi legyen, ha a lány nem jönne velem. Azt mondta: az Úr Szerető Áldása kíséri őt, és kísér majd engem is utamon. Az Úr Színe Előtt járt, Ígéretét, Szövetségét bírja. Meggyőződése, hogy sajátjaiból, rokonságából, atyja házából viszek feleséget fiának, Izsáknak. Azt mondta: ha eljutok rokonaimhoz, és nem adják nekem a lányt, akkor fel ment esküm alól, mert a nemben Isten Szavát hallaná. Újabb korty víz következett, majd ismét folytatás: – Amikor a kúthoz értem, akkor én az Úrhoz fordultam. Istenhez szóltam, Ábrahám Istenéhez, hogy mutasson számomra jelet, melyből tudhatom, hogy szerencsével járok utamon, és hogy kit választott ő maga Izsáknak társául. Azt mondtam az Úrnak, hogy vizet kérek majd a lánytól, aki jön. És ha jó lelkű, ád majd vizet. Ha pedig Isten Választottja, akkor önként ajánlja majd tevéim itatását. Innen tudom majd, ki az a nő, akit Isten az én uram fiának rendelt. Elmondtam mindezt az Úrnak, egy gondolatnyi időm sem volt, amikor jött Rebeka, korsóval a vállán. Lement a forráshoz és merített. Akkor megszólítottam: Engedd, hadd igyam! Gyorsan levette korsóját, és azt mondta: Igyál, tevéidet is megitatom. Ittam, ő pedig a tevéimet is megitatta. Újabb korty, és a tekintetek pásztázása közben, majd folytatása a szóknak: – Aztán megkérdeztem őt: Kinek a lánya vagy? Ezt válaszolta: Betuel lánya vagyok, Nachor fiáé, akit Milka szült neki. Ezt követően megköszöntem neki a segítségét, a tevék körül, itatásukkal végzett munkát. Ékszereket kapott, ahogyan láthatjátok is. Utána meghajtottam magam, leborultam Isten előtt, dicsőítettem az Urat, uramnak, Ábrahámnak Istenét, aki egyenes úton vezetett, hogy uram testvérének leányát elvigyem fiának. Ezért vagyok hát itt. Azt gondolom, érzem, Rebekát kell kérnem és vinnem Ábrahám fiának, Izsáknak. Ha nem szól általatok az Úr ez ellen, akkor mutassátok ki Isten iránti Szereteteket és Hűségeteket, és jelentsétek ki, hogy adjátok a lányt! Ha pedig általatok szólna az Úr, hogy mégis másként volna, akkor szóljatok akként. Szavatok szerint fogok fordulni jobbra vagy balra. Lábán és Betuel egy szempillantásra összenéztek, majd egyszerre feleltek: – Az Úr Szavát Tisztelve Szeretjük. Ami az Úrtól indul ki, ahhoz mi nem szólhatunk hozzá, ellenében pedig végképpen nem. Nézd, Rebeka rendelkezésedre áll: vedd és menj vele uradnak, Ábrahámnak fiához, Izsákhoz. Legyen ő a felesége. Ha az Úr mondta, akkor ez Áldásban megTiszteltetés. Ábrahám küldötte, szolgája-barátja előhozta erre ajándékait. Ékszereket és ruhákat Rebekának, testvérének, anyjának. Utána már nem volt szó erről: ettek és ittak. A család a vendég és a vendéget kísérő férfiak. Másnap reggel fölkeltek és a kérő rögvest menni készült: – Bocsássatok el hát uramhoz Rebekával! Hadd vigyem neki az örömhírt, fiának rendeződő sorsát, boldogságát. Rebeka testvére és anyja kérték még, maradjanak pár napot, egy hetet, vagy tízet is akár. Szerettek volna még élni a lánnyal, szeretni kicsit. – Ne tartóztassatok! Az Úr sikeressé tette az utam. Bocsássatok hát el minket, had menjünk urunkhoz! – Hívjuk a lányt – mondta a család –, és lássuk, ő maga mit mond, mit szeretne. Odahívták Rebekát és megkérdezték: – Mi legyen lány, akarsz-e elmenni ezzel az emberrel Ábrahám fiához, Izsákhoz feleségül?

– Akarok – felelte egyszerűen, az Úrba vetett bizodalommal. Erre elbocsátották őket. Átadták Rebekát és az ő dajkáját Ábrahám emberének és kísérőinek. Megáldották Rebekát… – Légy boldog ott a messzi vidéken! Az Úr áldása vezessen mindenkor! Növekedj ezerszer tízezerré! Utódaid foglalják el ellenségeik kapuját! Élj békében, egészségben, szeretetben, gazdagságban… az Úr áldása által! A szolga átvette Rebekát. Tevékre szálltak és útnak indultak az új jövőbe. Izsák abban a pusztában volt, melynek forrása Hágár és Izmael történetének volt tanúja, örök emlékezője. Negeben lakott, a déli tartományban. Napszálltában járt az idő, esteledett, amikor Izsák egy napon kiment, hogy a szabadban még járkáljon egy kicsit nyugovóra térte előtt. Amikor körülnézett, tevéket látott közeledni. Rebeka is időre pontosan akkor észrevette Izsákot. Sietve leszállt a tevéről és Ábrahám emberéhez fordult: – Ki az a férfi ott, aki a mezőn felénk tart? – Ő a mi urunk, Ábrahám fia, Izsák. Ő lesz a férjed… – felelt a lánynak. Illendő szeméremmel egy fátyolért nyúlt, és elfödte magát. A szolga rendre elmondott mindent Izsáknak, ami és ahogyan történt. Izsák sátrába vitte, magához vette Rebekát, aki felesége lett. Izsák megszerette őt, úgyhogy megvigasztalódott anyjának elvesztésén. 25. Az idő megy tovább, a benne élőknek is mindig menni kell tovább. Mindig és minden folytatódik… így vagy úgy. Csak egy bizonyos: az Úrnak Terve Szerint. Ábrahám vett magának egy új asszonyt, Keturát, feleségnek. Ketura hat gyermeket szült neki. És a gyermekek is sokasodtak, Isten áldása szerint. Ábrahám is tartotta magát az Úrhoz. Izsáknak adta minden vagyonát. Mellékfeleségének fiait jól tartotta, ám idővel és időben induló ajándékokkal ellátva útjukra bocsátotta őket keleti vidékek felé. Ábrahámnak 175 esztendő adatott. Hosszú út tévelygésektől az Úr Áldásának MegÉléséig. Áldással Teli Korban, az életet betöltve, megelégedettségben megöregedve halt meg. Megtért Nemzetségéhez. Fiai, Izsák és Izmael felesége mellé temették a barlangba. Sárához – egyek voltak itten, legyenek egyek az örökben. Ábrahám halála után az Úr megÁldotta fiát, Izsákot. Elment az Isten Embere, és megÁldatott az Úrnak Új Embere. Mert a folyam, a Terv, az Áldás megy tovább… mindenkor, mindÖrökben. Izsák akkoriban Izmael utódai között élt. Valahol a forrásnál, ahol Sára szolgálóját: Hágárt fia, Izmael okán megérintette az Úr. Izmael, és fiai jól éltek. Az Isten számon tartotta őket nevük és nemzettségeik szerint (törzseik szerint is, mert az Úr figyelte mind a tizenkettőt). Számon tartotta mindennapjaikat, vigyázta álmaikat, táborhelyeiket. Ám van főmeder és van mellékmeder. A folyónak is van, az embernek is van (ott volt Sára mint Ábrahám hitvese, és ott voltak a mellékfeleségek: segítők és ágyasok – ám nem többek) és bizony az Úrnak is: Izmael és fiai egy mellékmederben folytak, szép és tartalmas életet élve – de nem többet! Izmael 137 esztendőt tetőzve hagyta el földi életét. Meghalt és megtért nemzetségéhez. Izsák testvéreivel szemben telepedett le. De nézzük az ő sorsát is szépen sorban! Ábrahám nemzette Izsákot. Negyven éveses volt, amikor Rebekát vette feleségül. Rebeka az aramita Betuelnek volt a lánya, Lábánnak nővére. Sokáig nem fogant gyermekük. Izsák könyörgő imádságban fohászkodott az Úrhoz feleségéért, fogantatásért, jövőt adó gyerekért. Rebeka az Úr Áldásában megfogant. Ám fiai már méhében igencsak viaskodók voltak. Izsák nem értette, újból az Istenhez fordult segítő magyarázatot kérve. Az Úr válaszolt neki: – A jövőt érzik… Két fiú, két nemzetség van Rebeka méhében. Két nép válik majd ki az ő testéből. Az egyik törzs erősebb lesz a másiknál, legyőzi majd azt: az idősebb szolgálni fog a fiatalabbnak.

Az ikrek megszülettek. Az első vöröses volt, egészen olyan, mint valami vörös ruha. Ézsaunak nevezték. A testvére Ézsau sarkát fogva született – Jákobnak nevezték. Izsák 60 esztendős volt fiainak születésekor. Ézsau bátor vadásszá cseperedett, a puszta emberévé. Jákob egyszerű ember lett, aki a sátránál maradt. Izsák Ézsaut szerette jobban, kedvére volt az erő és hozzá az akarat, meg ugye a finom vadhúst sem vetette meg. Rebeka meg Jákobot érezte magához közelebb: emberibb volt, érthetőbb, élhetőbb, szerethetőbb. Egy napon Jákob ételt készített (ahogyan máskor is szokta), valami főzelékfélét. Ézsau hazajött a mezőről, kimerülten – és így szólt Jákobhoz: – Jól néz ki, vörös, ahogyan szeretem. Adj gyorsan belőle, fáradt vagyok, éhes, nagyon! – Kérnék érte valamit bátyám! Add el nekem elsőszülött jogaidat! Enyém az Otthon, enyém a felelősség, úgy járja, hogy a jogok is enyémek legyenek – felelte Jákob. – Ne bomolj már Tesóm! Ha nem adsz tüstént ennem, hát itt halok meg rögvest! Ételt nekem! És vidd az elsőszülött jogokat, ha gondolod… Mit kezdenék velük, ha úgyis meghalok fáradtságban, éhségben?! – szólt Ézsau. – Esküt kérek előbb! – mutatott határozottságot Jákob, pontot kérve a megegyezésre. Erre Ézsau megesküdött, és egy tál ételért eladta elsőszülöttségi jogait Jákobank. Jákob pedig kenyeret adott Ézsaunak, és egy tál lencsefőzeléket. Ézsau evett és ivott – felállt és kiment. Ilyen kevésre becsülte az elsőszülöttség jogát. 26. Éhínség jött ismét a vidékre. Ábrahám korában éltek már meg egy ínség dühöngő tombolását. Izsák elment a filiszteusok királyához, Abimelekhez Gerárba, hogy közös erővel találjanak utat az élhető holnapba. Menetelének oka most is az ÚrIsten Intelme volt. Megjelent néki, és arra kérte, ne meneküljön tovább Egyiptom földjére, ne menjen el a bajok elől. Maradjon az ínségben, maradjon Hitében… azon a földön, amit Ő, az Isten mutatott neki. – Itt a helyed Fiam! Légy jövevény e földön, de Velem, Isteneddel! Veled leszek, megÁldalak! Ezt a földet Atyádnak és utódainak adtam, ekként pedig Néked is adtam. Megerősítem Neked és az Ábrahámnak tett eskümet – mondta az Isten. – Tied és utódaidé ez a föld! Utódaidé, akiket csillagszám sokasítok. Atyád, Ábrahám hallgatott szavamra, megtartotta mindazt, amit Mondtam. Erre kérlek csak Téged is, tettekkel írd alá az esküm-Szövetségünk! Nincs más dolgod Ember: Hinni és élni Engem, UradIstened, és mindazt a Világot, amit Tőlem kaptál! Izsák megfogadta az Úr szavát. Ment, hogy rendre elmondhassa Abimeleknek Gerárban, hogy közös erővel találjanak utat az élhető holnapba. Izsák atyja félelmeinek, bűnének megismétlésével kezdte látogatását. Rebekát húgaként mutatta be. Félt, ha feleségeként viszi, akkor féltékenyek lesznek és megölik őt a filiszteusok. Abimelek azonban szerelmükön kapta őket. – Izsák, hát Rebeka a te feleséged?! Hogyan mondhattad, hogy a húgod? – vonta kérdőre a király. – Azt gondoltam, megöl majd néped, ha az igazat hallja, tudja. Láthatod szépségét, és azt hittem, féltékenységből is eltesznek, meg hogy elvegyék tőlem – válaszolta Izsák. – Az sem jó, hogy népemről ezt gondolod. De nagyobb baj, hogy így könnyen közeledhetett volna bármelyikünk asszonyodhoz. Azt gondolva, hogy húgod, szabadnak véltük. És valóban szemrevaló teremtés! Csakhogy közeledésünk nagy Bűnt hozott volna ránk. Ezt kívántad? Ezt akartad? Miért is tetted Izsák?! – indokolt Abimelek. Majd megparancsolta egész népének, hogy Izsák és Rebeka Érinthetetlenek. Aki feléjük rosszal közelít, erőszakkal fordul, az halállal lakozik. Izsák maradt a vidéken. Vetett és aratott… abban az esztendőben százszorosan aratott. Isten Áldása volt a Termésen. Izsák gazdag ember lett, egyre csak gazdagabb, egészen a nagy jólét megéléséig. Voltak juhai, marhacsordája; és számos szolgája. Akinek vagyona van, annak irigye is akad. A filiszteusok is buzgón irigykedtek Izsákra. Az irigykedés tettekbe hajlott. Betömték, földdel színültig töltve Izsák kútjait – mindazon kutakat, melyek még Ábrahám szolgái ástak, még atyja idejében. Még Abimelek szívét is megtöltötte az irigység. Saját szavaival sem törődött: Érinthetetlenség ide vagy oda, ő is Izsák ellen fordult: – Távozz tőlünk, mert túl hatalmas lettél számunkra! Izsák egy tenyérnyivel arrébb, Gerár völgyébe helyezte át sátrait. Végtére is nem őt zavarták el, az Úrnak adtak útilaput. Kiásatta újra a kutakat, és régi nevüket adta vissza. Ami van, azért felelünk az Úrnak! Akkor is, ha csak volt, és akkor is, ha mások tették tönkre. Volt nincs, csak belenyugvás van (lenne), ami ugyanolyan bűn, mint maga a rombolás. Ez a Van FelelŐsÉgének a Törvénye.

Emlékezett az Úr szavára: „Aminek nevet adsz, annak Ura vagy!” Ezért nevet adott, és Tisztelte Ábrahámot, ezért adta ugyanazon neveket vissza. Izsák szolgái a völgyben, ahová átköltöztek szintén ástak kutakat. A gerári pásztorok vérszemet kaptak, és rögvest követelni kezdték azon kutakat is: – Miénk a föld, mién a víz! Izsák nekik adta, elvégre nem vele, hanem az Úrral vitáznak. Magától az Istentől kapta ő a földet, vizével együtt. Újabb kutat ástak, ám a körül is vita támadt. Izsák tovább vonult. „Az Úr tág teret adott nekünk, hogy terjeszkedhessünk e vidéken” – gondolta józan megfontolással. Ástak új kutat is… ezen már nem vitáztak. Így jutottak el Beersebába. Azon az éjjelen megjelent Izsáknak az Úr, és ekként szólt hozzá: – Látom, Hittel vagy Felém. Méltón cselekszel atyádhoz, Ábrahámhoz. Nem kell semmitől sem félned Izsák! Veled vagyok, és maradok. MegÁldalak és megsokasítom utódaidat úgy, ahogyan azt jó szolgámnak, Ábrahámnak is ígértem egykor… és miként azt Néked is Mondtam és Mondom. Utamon jársz Fiam! Izsák Oltárt emeltetett az Úr Tiszteletére azon a helyen. Maradandóra fogta, sátrait tartósan verette le. Szolgái pedig ekkor kezdtek az új kút ásásába. Abimelek eljött Gerárból. Kísérőket is hozott: bizalmasát és vezérét, így hárman keresték fel Izsákot. – Mi járatban urak? – fordult hozzájuk Izsák. – Miért jöttetek hozzám? Rosszul tudom, hogy gyűlöltök? Rosszul emlékeznék az irigységetekre? Nem-e ti zavartatok el magatok közül? – Te az Úrnak Embere vagy. Láttuk, saját szemünkkel tapasztaltuk, veled van az Isten. Békét szeretnénk ezért veled, esküvel erősített kapcsot. Hogy ne árts nekünk, ahogyan mi akartunk neked. Erről akarunk veled szerződést kötni! – felelt Abimelek. – Mert mi sem bántottunk Izsák! Védtünk sokáig, amikor pedig hatalmas lettél számunkra, akkor elengedtünk békében utadra. Izsák nem vitázott, vendégül látta őket, adott eléjük étket is italt. Reggel kölcsönösen megesküdtek egymásnak, majd Izsák elbocsátotta őket, azok pedig békében váltak el tőle. A szolgák azon a napon találtak vizet a kútban. A kút nevet kapott, és nevét őrzi a mai napig. Amikor Izsák fia Ézsau 40 éves volt, feleségül vette Juditot (a hetita Beeri lányát) és Bászmát (a hetita Elon lányát). Nagy szívfájdalom volt ez Izsák és Rebeka számára. 27. Izsák vénségben járta már az idő országútját. Homály fedte már szemeit és látása szűnésében is az Úrhoz Való Megtérés idejének közeledtét érezte. Magához hívatta legidősebb fiát, Ézsaut. – Hívattál apám? Itt vagyok – köszönt megérkezvén a fiú. – Fiam! Látod, a vénség táncol már bennem. Nem tudhatom halálom napját, de érzem már közelségét. Szeretnék úgy menni el, hogy előtte még áldásom adom számodra az Úr Színe Előtt. Ezért hívattalak, ezért parancsolok most néked. Fegyverezd föl magad: vidd tegezed és kézi íjad, menj ki a mezőre, és hozz nekem vadat. Kívánom… Eszem, aztán megáldalak. Ézsau szót fogadott atyjának: fogta fegyvereit és indult a mezőre. Rebeka hallgatózott közben, és Jákobbal gondolt. Sietett is hozzá, hogy gondolatát szavakba öntse: – Figyelj rám Jákob! Atyád megöregedett, érzi a búcsúzó rezdülések jövetelét. Most hallottam, beszélt erről bátyáddal, Ézsauval. Elküldte őt vadért, mert az iránt kívánós. Eszik majd, és utána az Úr Színe Előtt készül megáldani őt. Halála előtt még ezt szeretné cselekedni, ebben van terve, szándéka. De másként lesz ez fiam! Hallgass rám Jákob, mondom gyorsan, mit és hogyan teszünk. Kimégy most a nyájhoz és hozol onnan nekem két szép kecskegidát… én elkészítem atyádnak ízletesen, vadasan, ahogyan szereti. Te pedig beviszed néki, hogy megegye, és hogy megáldjon utána az Úr Színe Előtt. Jákobban fura érzések keringtek. Lelkiismeret és félelem zagyva elegye. Anyjához fordult, Rebekához: – Öreg már apám, de megismerhet. Talán hangunk különbségét már nem érzi meg. Látni sem lát, az bizonyos. De ha magához akar ölelni: szeretetből vagy kétségből, akkor könnyen rájöhet, hogy nem én vagyok Ézsau. Bátyám szőrös ember, én pedig sima vagyok. Akkor rájön, hogy becsaptuk, csúnyán tréfálva meg eltökélt szándékában. Csaló lesz majd előtte, és bizony nem fog ő megáldani, hanem átkával zavar el majd magától. – Az már az én saram fiam – felelt az anyja – Ha átok szólna feléd, azt én vállalom. Itt mondom most az Öröknek: az átok, ha az hagyná el atyádnak száját, az engem érjen! Indulj a kecskefiakért fiam, nincs sok időnk! Jákob nem mondott többet ellent. Elment és hozta a gidákat. Anyja pedig ízletes ételt készített: apja ízlése szerint valót.

Rebeka körülnézett a házban idősebb fiának, Ézsaunak felöltői között. Elővette a legjobb ruhát, amit csak talált és ráadta a fiatalabb fiúra, Jákobra. A kecskegidák bőrével pedig befedte a fiú karját és sima nyakát. „Izsák vénsége tompítja már tapintását is…” – gondolta hozzá mindeközben. Végül az ételt, amit készített, és hozzá kenyeret adta Jákob kezébe. – Rendben lesz minden. Vidd be, egyen az öreg, majd fogadd áldását az Úr Színe Előtt. – Atyám! – jelentkezett bent Jákob. – Itt vagyok fiam. Ki vagy, melyiktek? – felelt Izsák a megszólító szóra. – Ézsau volnék, a te elsőszülötted. Megtettem, amit parancsoltál. Kellj fel atyám, ülj ide és egyél! Finomat hoztam neked a vadászatból. Ezt kívántad, hát meghoztam. Eszel, aztán megáldasz, ahogyan mondtad azt is: az Úr Színe Előtt. – Gyorsan jártad meg fiam! Hogyan sikeredett ilyen hamar? – érdeklődött Izsák. – Az Úr, a te Istened hozta utamba. Neked akart ezzel is kedveskedni végső napjaidra, örömében áldó szándékod fölött – mondta Jákob. – Lépj közelebb fiam, szeretnélek megtapintani, hogy érezhessem a bizonyosságot, valóban Ézsau volnál. Jákobb odalépett atyjához. Izsák megsimította a karját. Szőrösnek tetszett, és hát Ézsau karja a szőrös… – Hát valóban te volnál az Ézsau! – ölelte magához. – Én vagyok… – felelte a fiú. – Tedd hát ide elibém, hadd egyem az én fiam vadászatából, hogy megáldjon téged az én lelkem az Úr Színe Előtt. Eléje tette és evett. Aztán bort hozott neki, és ivott. Az étket és az itókát jóízűen befalatozva, megkortyolgatva, végezvén, ismét fiához fordult az öreg: – Gyere közelebb fiam, csókold meg atyádat! Jákob odalépett és megcsókolta. Izsák érezte a fiú ruhájának illatát, és eme érzésből indítva adta áldását: – Az én fiam illata olyan, mint az Úr által megáldott nagy mező illata. Istennek Hasonlatos Áldását kérem neked, hogy adjon számodra az Ég Harmatából és a Föld Kövérségéből bort és gabonát bőségben. Népek szolgáljanak neked, nemzetek hódoljanak előtted! Testvéreid ura legyél, s hajoljanak meg előtted anyád fiai! Legyen átkozott, aki átkoz! És legyen Áldott, aki áld téged! Később megjött Ézsau is. Hozta a vadat, apja kérése szerint. Betért a konyhába, és ő is ízletes étket készített. Bevitte az atyja elé, és kedvesen kínálta: – Ülj fel atyám! Egyél fiad vadászatából. Most tértem haza, sütöttem és hoztam, hogy kívánásod csillapíthasd kedvedre. Izsákot ekkor rémület fogta el, szerfölött megijedt és így kérdezte: – Nekem már hoztak enni… elvitték az áldást is… Ki etetett akkor engem az előbb? Finom volt az is, én megettem… és megáldottam az Úrnak Színe Előtt. Áldott is marad. – Atyám! Áldj meg engem is! – mondta megkeseredett fennhangon Ézsau. – Elvitték az áldásom fiam. Biztosan az öcséd volt. Csellel jött és elvitte az áldást… -- kesergett Izsák. – Nem hazudtolja meg önmagát Jákob. Egyszer már becsapott, ez most a második. Elvette már elsőszülöttségi jogaim, kötelességeim. És most elorozta atyám áldását is az Úrnak Színe Előtt – morgott magában, de hallható hangon Ézsau. Majd atyjához fordult: – Nem járja atyám! Csak van még áldásod?! Amit nekem szántál, az engem illet… nekem tartogattad elvégre. Izsák érezte idősebb fia szenvedésének jogosságát, ám felelni csak ezt tudta: – Ami lett, az már van. Szó nem vonható vissza, az Úr Színe Előtt tett szó különösen nem Ézsau! De az ő áldása fölötted is áldás. Urad lett, úrrá tettem fölötted; ahogyan minden testvéretek és anyátok minden fiát szolgául adtam néki. Aki Úr, annak felelősége is vagyon. És elláttam is ehhez bőségesen gabonával, borral. Jut belőle fiam. Mit tehetnék még? Mit kellene tennem? Nem szólhatok szavaim ellen. – Nem kérek semmit, és szavadat én állom. Csak egy jelképes áldást kérnék… csak egy halk, léleksimogató áldó szót atyám! Csak egy áldásod volt? Nincs még valahol egy picurka belőle? – szólt Ézsau. – Áldanálak én fiam... De mégis, mindaz, amit mondtam, hát az azt jelenti, hogy nem te laksz majd a termékeny földeken. Távol leszel a jótól. Karod erejéből élsz majd, fegyvereid után… nehéz lesz az a sors fiam. Szolgálnod kell majd testvéredet. Hogy mondhatnám erre a tudott kínra, hogy áldásom adom? Az én szóm már elhangzott. Neked kell lázadnod, letörnöd igáját nyakadról… Könnyű nem lehet az sem, hiszen áldó szóm Isten Színe Előtt mondottam. Ézsau szívét gyűlölet töltötte el testvére Jákob felé. „Meghal majd atyánk, és leütöm az öcsköst!” – morgott magában, azért hallható szóval. Eljutottak Ézsau szavai Rebekához is. Nehéz szívvel hallgatta idősebb fiának indulatát. Tudta, a sérelem jogos, és az ilyen eltökélés könnyen valóra válthat. Hívatta hát gyorsan a kisebbik fiút, Jákobot! – Átok nem ért minket fiam, de van nagyobb baj. Bátyád, Ézsau bosszút forral ellened: agyon akar ütni, ha eljön atyátok gyásznapja. Szeretnék gyilkos indulatának útjába állni, de ehhez kevés a szándék. Így parancsolok most neked. Útra kell kelned. Hallgass szavamra, és menj el Lábánhoz az én bátyámhoz, Háránba! Maradj nála egy darabig, majd csitul bátyád haragja. Ha lehet, azonnal küldetek érted: visszahozatlak majd rögvest. Nem akarok két lelket veszíteni egy napon! Mindezek után Rebeka Izsákhoz ment. Panaszt váltott. Megunt életéről regélt, hogy Khitteusok lányai, a hetita nők milyen ostobák. És hogy nem akar Jákobnak ilyen feleséget. Nem akarja, hogy egy legyen a menye a sokból. – Mi maradt még nekem az életből? – kérdezte végül szomorúan.

28. Izsák meghallgatta Rebekát, fájt neki a zsörtölő asszonyi szó, bár igazságot is érzett benne rebbenni, ezért rögvest hívatta Jákobot. – El küldelek fiam! Anyád itt rí nekem, hogy fájna néki, ha helybéli egytucatot vennél feleségül. Útra kell hát kelned! Elmész Mezopotámiába, és onnan veszel feleséget anyád bátyjának, Lábánnak leányai közül. A Mindenható Isten Áldását kérem rád fiam! Tegyen termékennyé, sokasítson meg téged! Adja neked Ábrahám áldását. Imádkozom érte, hogy neked adja a földet, melyet az Úr Ábrahámnak és utódainak adott. Kérem őt, hogy most benned és utódaidban erősítse meg Áldását! Jákob elbocsátatott. Útra is kelt habozás nélkül, hogy anyja családjához térhessen meg. Ézsau haragvása elől is futva, de már a halnapjáéért: társáért, jövőjéért is menvén. Bírva atyja áldását a jóra, és remélve az Úrnak Áldását az eljövendőkre. Ézsau megtudta a történteket. Anyja siralmát, apja döntését, Jákobnak adott újabb áldását, imaígéretét. És megtudta: testvére nem késlekedett, már úton is van új jövője felé. „Fut az öcsém, menti a bőrét…” – gondolta magában. És még valami nagyot gondolt hozzá: „Szüleimnek nem tetszenek a helybéli lánykák. No majd én onnan veszek! Tudják meg, mily érzés az, ami napról napra kísért, nem hagy békén… Tép és mar! És nincs tett ellenében”. Elment hát gyorsan Izmaelhez és családjához, és feleségül vette lányát: Mahalát. Mindeközben Jákob már elhagyva Beersebát, Hárán felé tartott. Egy helyen beérte az este. Nem tehetett mást, megszakította iparkodását, és pihenőre tért éjjelre. Keresett egy követ a feje alá, és azon megtámaszkodva vonult el aludni. Álma vala azon az éjjelen. Egy hatalmas lajtorját látott. Lábai a Földbe mélyedtek, végei az Égbe is fölértek. Isten Angyalai fel és alá jártak rajta. Megjelent Jákob fölött az Úr is. Megállt ott Maga az Isten és szólott hozzája: – Az Úr vagyok, atyáidnak Istene, Ábrahámnak Istene és Izsáknak Istene. És immár, mondom ezt néked Jákob, a te Istened is én vagyok! A földet, melyen pihensz, neked és utódaidnak adom. Nemzetséged olyan lesz, akár a homok. Terjeszkednetek kell: nyugatra és keletre, északra és délre. Általad és utódaid által nyeri el Áldásom a Földnek minden Népe. Veled vagyok fiam Jákob, nézd meg és lásd ezt jól! Oltalmam alatt állsz, bárhová is vezessen utad. Egy napon vissza foglak vezetni e Földre. De addig sem, egy pillanatra sem hagylak el… veled leszek, mindaddig, amíg véghez nem viszem mindazt, amit neked most megígértem. Ezek az én szavaim, ezek az Úrnak Szavai… és mind ekként lesz. Jákob felébredt az álomból, és nem tudta szó nélkül hagyni. Magában mondta, kimondott, hangos szóval: „Az Úrnak Helye ez, valóban itt van hát Ő, és ki hinné, ha nem látná. De én már láttam, és tanúsítom. Itt vagyon, e Helyen az Úrnak Háza, és itt vagyon, e Helyen az Égnek Kapuja. Szent ez a Hely, az Úrnak Lépteit őrzi.” Jákob visszatért még alvópihenésébe. Reggel, amikor ébredt megemlékezett az éjjel történtekre. A követ, melyre fejét hajtotta felállította emlékkőül és olajat öntött rá. És a helyet – melyet korábban Lusznak neveztek – a Bétel nevet adta. Aminek nevet adsz, annak Ura vagy. És jól tudta, mindez megfordítván is igaz: Néki adta az Úr, az Isten. Az övé, Ura ő e Helynek. És ha Ura, akkor nevet kell adnia. Mert aminek nevet adok, azért felelős vagyok. A névadás mindig eskü, a vállalt felelősség. Ez a Névadásnak Törvénye. Jákob fogadalmat tett: „Köszönöm Uram, Köszönöm Istenem! Azt mondád, velem vagy; azt mondád védelmezel utamon, amelyen most és holnapjaimon járok; azt mondád ezzel, hogy adsz számomra betevő falatot, adsz ruhát testemre; azt mondád, védelmezel engem, egészségben visszahozol atyámnak házába. Köszönöm Uram, Köszönöm Istenem! Én pedig azt mondom Tenéked, hogy ha mindez valóban így lesz, akkor otthonod leszek: örvendezőn, hogy az Úr az én Istenem. Ez a kő, melyet emlékoszlopként felállítottam az Isten Házának Alapköve lesz. Csak egy kő, mégis egy kőszikla, csak egy apróság, mégis alappont. Alphard lesz Uram! És mindenből, amit kapok Uram, hűségesen tizedet adok Tenéked…” Egy tized jár az Úrnak, egy tized jár a Helynek, egy tized jár a Honnak. Aki másként kéri – most vagy bármikor az időben –, az harácsoló gaz Istennek Szemében! Aki többet merészel kérni magának, mint ami jár az Úrnak, nagy bűnt emel az magára. Többel csak Hatalmaskodni lehet, Hatalmat vinni és bírni sosem. Legyen ez a mindenkori vezetők intelme! Ez a Tizedek Törvénye. 29. Jákob folytatta útját. És aki megy az Úton, az beéri Célját. Jákob számára is eljött a pillanat, amikor napkelet fiainak országában tudhatta már lépteit. Szertekémlelt a vidéken. Látott egy kutat, melynek nyílását hatalmas kő zárta. És nyájakat is látott a kútnál, hármat is éppen. Gondolta: itatásra gyűlnek. A szokás az úgy járta, hogy bevárták egymást a nyájak. Ha mind egybe volt már gyűlve, akkor vették el a követ, akkor itatták a juhokat. Végül a kő mindig rendben visszakerült a kútra. Jákob is kúthoz indult. És a pásztorokkal szót kezdett váltani: – Testvéreim, honnét valók vagytok? Hol járok már utamon, mondjátok?! – Háránból vagyunk. – Én magam is oda tartok. Ismeritek-e Lábánt?

– Ismerjük, természetesen. – És hogy van? Jól megy a sora? Tudtok mondani felőle valamit?! – Jól van, de kérdezd Rákhelt! Ott jön a juhokkal a lánya. – Köszönöm néktek a jó szókat testvéreim! Szép napot tovább! Jó etetést, itatást! Segíthetek valamiben? – Köszönjük mi is szépen! Meglesz majd a nap, mert mindig megvan rendben. De itatnunk még nem lehet. Be szoktuk várni egymást. A követ majd csak akkor vesszük el, ha a nyájak összeverődtek. – Megyek akkor, köszöntöm és kérdem Rákhelt. Időközben ott is volt már a lány. Apja nyáját hajtotta, pásztorkodott ő maga is. Jákob meglátta Rákhelt, anyja testvérének Lábánnak lányát, és látta az ő nyáját is. Odalépett hozzá. Zavarában először szótlanul segített: elvette ő a követ és megitatta a juhokat. Aztán, amikor már nem tudta teendőkbe fojtani érzelmeit, akkor közelebb lépett: sírásra fakadt, megcsókolta, megölelte Rákhelt. Elmodta ki ő, hogy apjának közeli rokona: Rebekának a kisebbik fia. Rákhel haza sietett, vinni a hírt apjának, Lábánnak. Lábán, halván a hírt nővére fiának ittlétéről, hamar elébe sietett: megölelte, megcsókolta és házába vezette. Jákob pedig elmesélt Lábánnak mindent. Örültek a találkozásnak. Rokonoknál közös a csont, közös a test, közös a vér. A rokonok mindig egy család valának. Aki rokonának nem tud örülni (aki nem fogadja szívesen, elzárkózik; vagy aki rokonaihoz nem szívesen tér be) az bennük és velük Istent utasítja el. Aki Istent elutasítja, az pediglen önmagát taszítja a mélybe. Ez a Rokonok Szeretetének Törvénye. Egy hónap után Lábán így szólt Jákobhoz: – Jól van Jákob, jó fiú vagy te! Dolgos is, rendes a munkád nagyon, amit ittléted alatt nékem segítettél. De az nem járja, hogy munkád, szolgálatod ingyen elvárjam, elnézzem. Mondd meg hát, mi legyen a béred? Amit kérsz, az lesz. Lábánnak két lánya volt. Rákhel a fiatalabb, nővére pedig Lea. Rákhel szemrevaló volt, formás, szemre is tetsző a férfiembernek. Csillogó szemei, megfogó tekintet. Lea csak egy szürke lányka, kifejezéstelen arccal, fakó tekintettel. Jákob Rákhelt szerette meg. Ezért így felelt Lábán kérésére: – Nagyot kérek, de hét évnyi szolgálatom adom cserébe. Rákhelt ad nekem! Feleségnek kérem. – Téged ismerlek, jóravaló vagy, hasznos a szolgálatod. Egy idegen, ha kérné, róla nem tudnék semmit. Így nincs kérésed ellen kifogásom. Megegyeztünk fiam, megkapod! Jákob leszolgálta a hét esztendőt. Nagyon szerette, vágyta Rákhelt, így tisztes munkával, szó nélkül, lelkiismerettel szolgált érte. Nem is vette észre az időnek múlását. Egy napnak tűnt, miközben sorban, szépen elvonultak az évek. A hét évet maga mögött tudva megkereste Lábánt: – Az időm letelt, a lányod ígérted, add hát most nekem feleségül. Elveszem, szeretem, vigyázom. Lábán bólintott, majd intézni kezdte a lakodalmat. Egybehívta a helység minden emberét és nagy lakomát rendezett az ifjak tiszteletére. Jákobhoz azonban este nem Rákhel tért be hálni, hanem Lea – ő lett a hitvese. Lábán szolgálót is adott Leának, Szilpát, egy rabszolganőt. Jákob reggel döbbent csak rá, kivel hált, ki lett a párja. Lábán lánya, de nem Rákhel, hanem az idősebb: Lea. Sietett Lábánhoz és kérdőre vonta: – Rászedtél! Miért? Miért csaptál be? Tán becsaptalak én? Tán baj volt velem vagy a szolgálatommal? Tartottam a szavam, neked is tartanod illett volna! – Szokás szerint csak idősebb lányom adhattam először férjhez. A fiatalabb csak utána következhet… ezen a vidéken ez így járja. Látta Lábán Jákob fájdalmát így hozzáfűzte még: – Na figyelj ide fiam! Azt mondom néked, hogy töltsd ki Leával a menyegző hetét. Utána elveszed Rákhelt is. Neked adom őt is. Szolgálsz majd érte is hét esztendőt… Minden így is történt. Letelt a hét és Jákob feleségül vette Rákhelt is. Rákhel is kapott apjától szolgálót: egy Bilha nevű rabszolgalányt. Együtt éltek. Jákob Rákhelt szerette, sokkal jobban mint Leát. Így éltek. És Jákob szolgált tovább, további hét esztendőt. Ezek már telősebb évek voltak: lassabban járta útját az idő. Jákob Rákhelt szerette. Az Úr azonban Leára is figyelt – Rákhel méhe bezáratott, meddő maradt; ám Lea méhe megnyittatott. Lea fogant és fiút szült. Rubennek nevezte. Lea reménnyel volt, hogy megszereti ezért őt a férje.

Aztán megint fogant, és ismét fiúval áldotta meg férjét. Simeonnak nevezte el. Lea tovább bizakodott, és tudta: az Úrnak Ajándékai a fiúk. Harmadszor is fogant, és megint csak fiúnak adott életet. Lévi lett a neve. Lea bizodalma férje felé és hálája az Úrnak továbbra is töretlen maradt. Jákob Rákhelt szerette. Negyedszer is fogant, ismét fiút. Júdának nevezte… az Úr dicsőítésére. Több gyereket már nem szült ezek után. 30. Rákhelt bántotta a dolog. Nővére gyerekeket szült, ő pedig meddőn várakozta az időt. Jákobhoz fordult: – Gyermek nélkül meghalok Jákob! Adj nekem is egyet! – Isten dönt felőlünk asszony! Nem képzelhetem én magam helyettesének sem! Áldását bírjuk, bizonyosan van figyelme felénk, és bizonyosan jó lesz majd most is akaratából. Ha sietteted Őt kell siettetned asszony, az Úrtól kérd, ha ennyire fontos! – Ha én nem, akkor majd a szolgálóm Bilha szül nekem gyereket! Mellékfeleségedül adom! Bemész hozzá, és én gyerekhez jutok általa! Bilha fogant, és fiút szült. Rákhel az Úrnak Igazságát látta benne, tervének megIgazulását. A fiúnak a Dán nevet adta. Rákhel szolgálója: Bilha újra fogant, és ismét fiúval ajándékozta Jákobot. Rákhel örült, hogy Isten támogatja harcát nővére ellenében. A fiú a Nafthali nevet kapta. Lea feszülten figyelt. Várakozása azt mutatta: számára nem lesz már gyermek, így húga mintájára ő is mellékfeleségnek adta szolgálóját, Szilpát Jákobhoz. Szilpa is fogant, és ő is fiúnak adott életet. Lea szerencsésnek ítélte döntését Szilpa és férje Jákob tekintetében. A fiút Gádnak nevezte. És Szilpa újra fogant és szült, és megint csak fiút. Lea örült, boldognak tartotta magát a fiuk mellé majdan társul kerülő lányok örömét is előre megélve. Ez a legény az Áser nevet kapta. Az idő taposta a napok sorát. A fiuk cseperedtek lassan. Csak egy maradt örökkön változatlan: Rákhel és Lea zsörtöltek egymással, vetélkedtek folyton. Sikereikben, egymás felé csapó ütéseikben pedig az Urat élték és éltették. Egy napon, Lea legidősebb fia, Ruben a mezőn járt és mandragórát talált. Vitte anyjának hamarjában. Rákhel is rácsapott azon nyomban: – Adj nekem is a mandragórából! – Mit nem! Elvetted a férjem! De neked nem elég… Mindenből kérné valamit, neked mindenből jár?! – Úgy, elvettem a férjed?! Akkor az enyém, elismered?! Na, ha már az enyém, akkor tudod mit: neked adom mára! Adsz mandragórát, és Jákob ma veled hálhat! Jákob jön este a mezőről, és Lea már eléje menve várja: – Üzletet kötöttem Jákob! Rákhel, mandragóráért, mára nekem adott. Ennyit érsz neki… De a lényeg: ma nálam hálsz! Jákob Leával ment, aki megfogant és újra szült, immár az ötödik fiút. Lea úgy gondolta: ez Isten Ajándéka… talán a szolgálójáért, hogy általa is sokasodhat Jákob népe, betöltekezhet az Istennek Áldása. A fiú az Izsakhar néven hívatott. És Lea újra fogant, és újra szült, immár hatodjára, és újra fiút. Zebulon lett a neve. Lea továbbra is Isten Ajándékaként élte meg a gyermeket. Ám Rákhel ellenében is gondolt: hogy úgy kell neki… meg, hogy így már bizonyosan vele marad Jákob… mert hat saját fiú, az mégis hat saját fiú. Ezt követően lányt szült: Dinának nevezte. Rákhel saját gyalázataként élte meg Lea fiait. Istent kérte, és az Úr megemlékezett róla is. Fogant és fiút szült. Józsefnek nevezte. Arra gondolt, hogy az Isten e legénnyel levette róla a gyalázatot. És vágyott még egyre: az Úrtól – gondolatban – újabb fiút kért. Jákobnak fontosak voltak a gyerekek, ám az ő sorsa, felelősége több is volt náluk. József születése után Lábánhoz fordult: – Elbocsátást kérek! Vágyom haza, mennem kell majd. Kérem hát, add ki feleségeimet és gyerekeimet, hogy elmehessek velük! És add ki azt is, ami jár nekem velük és munkámért! Jól tudod, pontosan, mit és hogyan szolgáltam, értem neked. Nem kérek többet, de

jogosam kérnem kell. Lábán így felelt: – Nem kell áldásom kérned. Az öröm bennem él, hogy kegyelmet leltem szemeidben. Az Isten miattad áldott meg, teáltalad lett vagyonom. Tudom ezt magam is, de jövendölőim is ebben erősítenek. Határozd meg a béred, mondd, mit követelsz tőlem… és én megadom neked, hiánytalanul. Jákob megfelelt: – Jól mondod, jól tudod Lábán, hogy hogyan szolgáltalak, és hogy ez idő alatt mi lett állatállományodból. A kevés felszaporodott rendben. Az Úr áldotta az én lépteimet, és lépteim áldások voltak számodra is. Nem is bántam, járt az neked is. Mégis, ideje vagyon, hogy magamra, sajátjaimra is gondoljak. Gondoskodnom kell saját otthonomról, megértheted! – Mit kérsz hát? Mit adjak neked? – kérdezte Lábán. – Majd az Úr kijelöli! Szolgálok még egy ideig tovább. Az enyém lesz minden sötét színű bárány, a kecskék közül meg minden csíkos és foltos. A jövőben ebben mutatkozik majd meg az én becsületes bérem. Bármikor bárki láthatja majd, mi az enyém, és mi nem. Ami nem sötét szőrű bárány, vagy kecskék közül a nem csíkos, nem foltos, az ha nálam volna, akkor loptam… ám ha sötét színű a bárány, ha csíkos vagy foltos a kecske, akkor engem illet az Úr Ítélete szerint. Ezt kérem! Erre add szavad! – Rendben, legyen ahogyan mondtad! – bólintott rá Lábán. Jákob még aznap elkülönítette a sötét színű bárányokat, a csíkos és a foltos kecskéket. Fiainak adta, vigyázzák azokat… sajátjaikként, gondos gazdaként. Ő pedig tovább szolgált: Lábán maradék nyáját három napjárásnyira hajtotta, és ott elkülönítve vigyázta, legeltette. Jákob friss nyárfa-, mandula- és platángallyakat hozott. Fehér sávokat vágott rajtuk, úgy, hogy a gallyak fehérsége előtűnjön. „Ez jelölje az állatok szemében az Úrnak Akaratát!” – gondolta cselekedetéhez. A csíkozott vesszőket ezek után az állatok elé helyezte, az ivóvályúkba. Az állatok akkor párosodtak, amikor inni mentek. Tehát a vesszők előtt, Isten Akaratát látva párosodtak… ezért a juhok sötét színben születtek, a kecskék pedig csíkos, pettyes, foltos utódokat ellettek. Jákob mindig rendre, Lábánnal való egyezsége szerint, elkülönítette a neki járó állatokat. Azokat fiai gondjára bízva. Lábán nyájának tekintetét pedig mindig, újra a csíkos gallyakra irányította. Az erős, neki tetsző állatokat vesszők előtt itatta, pároztatta. A gyengébbek elé nem tette oda a vesszőket. Az állatok java így Jákobnak jutott, a satnyák Lábánnak maradtak. Jákob lassan nagyon gazdag lett. Növekedett nyájban, szolgálókban és vagyonban: tevékben, szamarakban is. Isten Áldása kísérte tetteit. 31. Lábán fiainak nem tetszett Jákob gazdagodása. Hőzöngtek magukban, hőzöngtek apjuk előtt. Úgy látták, Jákob ragadja magához a vagyont, elorrozva azt tőlük, apjuk vagyonából. Lábán tekintetében is megjelent a haragvás tüze. Jákob tűrte hőzöngést, és türelemmel volt Lábán szemeinek szikrázása felé is. Egészen az Úr Szaváig várt: – Jákob, beérett az idő! Térj vissza atyáid földjére, rokonságodhoz. Kísérem utad, én veled leszek. Jákob ezután hívatta feleségeit: Rákhelt és Leát. A mezőre hívatta őket, az ő nyájához. Itt szólt hozzájuk: – Változnak a dolgok. A nyáj gyarapodását láthatjátok. És azt is láthatjátok, ahogyan atyátok és fivéreitek tekintete változott: szerető mosolyból villámló haláltekintet. Tudjátok pontosan, hogy egész erőmből őt szolgáltam hosszú évekig. Áldásom áldás volt számára is. De eljött az idő, hogy magamra, magunkra is gondoljak. Ekkor is megállapodtunk rendben: szavát adta, megegyeztünk. Atyátok azonban megcsal. Csak a bért változtatta már meg tízszer. Kárt okoz, mert az Úr ellen szól, és kárt okoz, mert az időt pocsékolja. Fivéreitek tüzelik, és én segíteném is, de képtelen vagyok. Van, hogy azt mondja: a pettyes állatok legyenek a tieid; akkor pettyes juhokat ellett a nyáj. Ha pedig azt mondta: a csíkos állatok legyenek a béred; akkor az egész nyáj csíkos kicsiket ellett. Nem tőlem függ; az Úrral hadakozik az öreg. Az Isten veszi el az állatokat atyátoktól és Ő, az Úr adja nekem. Elmondom a történet elejét: mint minden ez is az Úrtól ered. Álomban voltam, fölemeltem szemeimet és láttam magam előtt, hogy a kosok, amelyek a bárányokat űzték, csíkosak, pettyesek, foltosak voltak. Ekkor Isten Angyala megszólított: „Jákob! Emeld föl tekinteted, nyisd meg szemeidet és lásd, hogy minden kos, amely a te bárányaidat űzi csíkos, pettyes, foltos. Én az Úr vagyok Bételből, ahol te egy emlékkövet kentél föl számomra. Figyeltelek, és mindent láttam, amit Lábán veled, ellenedben tett. Kellj föl tehát, hagyd el ezt az országot és térj vissza atyáid földjére, rokonaidhoz!” Ezért kötöttem, az Úr Szava szerint megállapodást atyátokkal az állatok, a vagyon szétválasztására. És ezért kell, az Úr Akarata szerint készülnünk lassan, indulni atyáim földjére, haza. Rákhel és Lea helyeslőn vették férjük, Jákob szavát. Egybehangzóan felelték: – Nem sok keresni valónk van nekünk már apánk házában. Nincs már itt részünk, örökségünk sem. Idegenek voltunk számára eddig is. Eladott minket, dolgoztál értünk. És mit tett a pénzzel, amit értünk kapott, amivel általad gyarapodott? Fölélte, eltékozolta. Megtagadta a Szülők Törvényét. Pedig az Úr Szava nyíltan mondja: „Akinek gyermeke van, annak többé semmilye sincs: csak a gyermeke. Mert amilye van, az minden a gyermekéé már. Ő maga csak vigyázza, megőrzi, gyarapítja. Csak a gyermek az övé… de rajta sem hatalmaskodhat, csak hatalommal élhet fölötte… szeretve, segítve, oltalmazón terelgetve… szabad akaratáig. Ez a Szülők Törvénye. Az a szülő, aki e törvényt elhagyja, azt az Úr is elhagyja.” Az egész gazdagság, amit Isten elvett apánktól az a miénk és fiainké. Jákob, tegyél meg mindent, amit az Úr mondott neked! Ha mennünk kell, megyünk! Ha az Úr indít, akkor kísér is… Jákob gyermekeit és feleségeit tevékre ültette és útnak eredt. Vitte magával minden vagyonát: összes állatát, meg minden egyebet, szolgálóit.

Mindenestül indult, hogy az Úrnak Akarata szerint visszatérjen atyái földjére, Izsákhoz Kánaánba. Nem akart adóságban maradni, ezért indulásuk előtt elment még Lábán nyájához a juhokat megnyírni. Lábánnak nem szólt, de munkáját be akarta fejezni. Mert a dolgokat be kell fejezni. Mert, aki a dolgokat nem fejezi be, azt az Isten sem fejezi be. Ez a Befejezés Törvénye. Amíg Jákob a juhokat nyírta, addig Rákhel belopózott atyja házába, és ellopta atyjának házi isteneit. Útra keltek – mindazzal együtt, ami az övéik volt – átkeltek a folyón, és nekiindultak. Harmadnap jutott el a hír Lábánhoz, hogy Jákob megszökött. Nagy haragvás támadt lelkében. Meglopva érezte magát, hogy vagyonát, és lányait, unokáit, családját is elorozták tőle. Maga mellé vette rokonait, és bőszen üldözni kezdte Jákobot. Nagy indulat élt benne, ám az Isten megfenyítette. Az üldözés hetednapjának éjjelén megjelent neki és ezt mondta: „Vigyázz magadra ember! Óvakodj, ne szólj se jót, se rosszat Jákóbnak! Az Úr Szava szerint cselekszik… Hogy jössz ember te ahhoz, hogy megítéld az Istent?! Ne merészeld Lábán!” Jákob a hegyek közt letáborozott, megpihent. Itt érte utol őt Lábán és haragos kísérete. Az Úr Szavától megcsillapodva ekként fakadt ki: – Jákob! Mit tettél? Elszöktél? Megcsaltál? Lányaimat fogolyként hozod magaddal? Mert hát csak így lehet, ha titokban teszed! Miért nem egyenesen? Miért nem szóltál nekem? Örömmel, énekkel, dobbal, hárfával, illendőn kísértelek volna el. Nem engedted, hogy megcsókoljam lányaimat, unokáimat. Ezt elvetted tőlem, és elvetted tőlük is. Ezt ostobán tetted fiú! És mi van eme ünnepi útra indítás helyett? Dühösen indultam, szomorúan utánad. Üldöznöm kellett, akit szeretek. És szívemben még lángol a harag, szándékomban is állna ártani neked. Ám az Úr veled van… megintett engem. Azt mondta az Isten, hogy óvakodjak még a szótól is veled kapcsolatban. Rendben, ha az Úr mondja, akkor el kell fogadnom. Ha jönnöd kellett, hát jöttél. Csak a mód nem tiszta fiú! Mert szólhattál volna, ismétlem magam… és még, még valami: Miért loptad el isteneimet házamból? Nem elég neked atyáid Istene?! Jákob feleletül ezt mondta Lábánnak: – Igen, féltem. Arra gondoltam, elveszed erővel tőlem lányaid, hogy elorzod vagyonom is velük. Sokszor változott szavad, bérem is vagy tízszer akartad másként mérni. Nem tudtam már bízni benned. De nem loptalak meg! Nincsenek nálam isteneid… Kutasd át a sátrakat, és akinél megleled, azt megölheted! Ami igaztalanul van nálam, velem, azt viheted… Jákob nem tudta, hogy – miközben ő a juhokat nyírta – Rákhel lopta el atyja házának isteneit. Lábán bőszen a sátrak feltúrásába kezdett, kereste az isteneket. Jákob sátrában nem lelte. Lea és a két szolgáló sátrában sem. Ezek után lépett Rákhel sátrába. Rákhel addigra már egy teve nyergében ült. Vele voltak, rajtuk ült, atyja házi istenei is. Így Lábán nála sem talált semmit. Apja felnézett rá, kérdőn, miért nem jön elé, hogy megölelje legalább. De ő csak ennyit mondott: – Ne haragudj rám apám, de női bajaim napjai vannak. Nem állhatok fel előtted most. Lábán sehol sem talált semmit. Erre Jákob gerjedt haragra és szidalom robbant ki belőle: – Akkor nincs nálam, láthatod! És más bűnöm mi van?! Oly hevesen iramodtál utánam, fegyveres, zord kísérettel. Aztán beérsz és feldúlsz itt mindent. Miért? Mi az én vétkem?! Találtál bármit is házad holmiaidból? Tedd elénk, tedd rokonaid elé, vagy akár kísérőid elé! Döntsenek ők! Húsz évig dolgoztam neked… Juhaid, kecskéid rendben voltak, egyszer sem vetéltek el, szépen gyarapodtak. Nem ettem nyájadból egyetlen kost sem. Ha egy is széttépetett, azzal nem mentem hozzád, sajátomból kipótoltam mindig. Ha valamit – akár nappal, akár éjjel – elloptak, azt rajtam követelted… és meg is kaptad tőlem mindig. Nappal a hőség kínzott, éjjel a fagy jött ellenem. Nem ismertem már az álmot, de szolgáltalak rendben, tisztességgel. Húsz évig voltam házadban. Tizennégy évig lányaidért szolgáltam, hat évet állatokért: juhokért, kecskéért. Megállapodtunk, hogy választjuk ki a nekem járókat, de te tízszer változtattad meg bérem számítását. Az Úrral hadakoztál, nem velem Lábán! Ha nem lett volna velem atyáim Istene, Áldása, akkor te engem kisemmiztél volna, akkor semmit sem ádsz, akkor üres kézzel engedsz csak utamra. De az Úr Áldása szerint gyarapodott a nyáj. És Isten látta az én nyomorúságom, látta kezeim fáradozását, látta a szorgalmat, a tisztességet… és döntött. Hogy mersz mindezek ellenében szólni?! Lábán feleletül így szólt: – A lányok az én lányaim, unokáim az én unokáim. Semmim sincs, de a gyerekeim az enyémek. És így minden az enyém. Az állatok: a juh, a kecske mind az én jószágom. Nézz körbe Jákob, amit látsz, az minden az enyém! Amit elhoztál, magadon kívül, az minden az enyém! De mit tehetek? Mit tehetek lányaimért, gyerekeikért? Ezt vetted el tőlem… a gondoskodó figyelem lehetőségét. Mert ez fáj, nem a vagyon, amit szememre hánysz! De lépjünk túl ezen Jákob, gyere, kössünk szövetséget! Búcsúzzunk el illendőn, békével! Jákob vett egy követ és felállította emlékkőül. Majd szólt az ott lévőkhöz, hogy tanúságképpen mindenki hozzon egy követ, és tegye az őáltala elhelyezett emlékkő mellé. Így emeltek kőrakást a szövetség emlékezetére. Lábán is, Jákob is nevet adtak a helynek. Fogadalmat tettek: – Ez a kőrakás ma tanú köztem és közted. – Az Úr legyen az őr köztem és közted, ha elválunk egymástól. Jákob folytatta még: – Nézd, itt van ez a kőrakás. Legyen ez határ közted és köztem. Örök határ, az Úr őrzi, nem változtathatod: nemhogy tízszer, de egyszer sem. Ez az emlékkő a tanúnk: nekem sem szabad ezen a kőrakáson túl rossz szándékkal feléd menni, és neked sem szabad ezen a kőrakáson túl rossz szándékkal felém közeledni. Jákob erre esküdött… Majd áldozatot mutatott be, és meghívta lakomára a rokonait.

Elfogyasztották a lakomát és a hegyen maradtak. Lábán reggel felkelt, megcsókolta, megáldotta lányait, unokáit… aztán útra kelt, békében távozott. 32. Lábán után Jákob is elindult a maga útjára. Alig tett pár lépést, máris szembe jönni látta Isten Angyalait. Nem csodálkozott Jákob, eszébe jutott az Égbe meredő lajtorja is… „Itt van az Úrnak Tábora” – gondolta, és ment tovább ő is rendben. A bátyja járt eszében, hogy hogyan fékezhetné meg dühét. Követeket küldött, ajándékkal mutatta meg jövetelének békés, jóravaló voltát. Ezzel indította útjukra követeit: – Mondjátok meg fivéremnek, Ézsaunak, hogy szolgája, Jákob üzeni, hogy itt van és jő eléd. Eddig Lábánnál lakott. Szerzett magának vagyont: barmokat, szamarakat, juhokat, kecskéket, szolgákat és szolgálókat. Családja van: nejek és fiak. És most az Úrnak Szava Szerint haza tér. És titeket küldött, hogy üdvözöljétek elől járóban, és hogy kegyelmet találjon szemeidben. A szolgák visszatértek, és így szóltak: – Eljutottunk bátyádhoz, Ézsauhoz. Siet eléd, 400 ember jő vele. Jákob megijedt. Négyszáz férfiember nem jő csak úgy… Aggódás lakta be lelkét. Két táborra osztotta embereit, nyáját, mindenét. Ha csapna is Ézsau, és legyőzi az egyiket, a másik még megmenekülhessen. Aztán Jákob imával szólította az Urat: – Atyámnak, Ábrahámnak Istene, és atyámnak, Izsáknak Istene! Szavadra jöttem ide Uram. Te hívtál. Azt mondtad nekem, hogy térjek ide vissza az én földemre, rokonságomhoz. Azt mondtad, itt jó sorsot biztosítasz számomra. És ne vedd szómat panasznak, mert arra nincs okom. Jól vigyáztál eddig is. Egy botom volt csupán, amikor mentem, és most két szép tábort is kitett vagyonom. Nem is vagyok méltó e kegyelemre, e hűséges figyelemre, melyet irántam, szolgád iránt tanúsítottál. Mégis kérek még: ments meg engem bátyám kezétől, Ézsau kezétől! Félek, hogy legyőz engem… de nem is magamat féltem: feleségeimet, úgyis mint anyákat és a gyerekeket. Jó sorsot mondtál nekem és utódaimnak. Azt mondtad utódaimat olyanná teszed mint a tenger fövenyét, amit sokasága okán lehetetlen megszámolni. És szépen gyarapodtak is. Vigyázz rájuk Uram! Kérlek, most is vigyázd őket! Beesteledett, nyugovóra tértek. Másnap, korán, ajándékokat készítetett össze testvére, Ézsau részére Jákob: kétszáz kecskét, húsz bakot, kétszáz bárányt és húsz kost, harminc szoptató tevét csikójával, negyven fiatal tehenet, tíz bikát, húsz szamárkancát és tíz szamárcsikót. Átadta ezeket a szolgáknak, hogy vigyék el testvérének: – Vonuljatok előre! Szépen, szórtan, térközökkel… Az első nyáj hajtójához lépett: – Te érsz majd bátyám elé elsőnek. Ha megkérdi, hogy kié vagy, hogy hová tartasz, ha érdeklődik majd, hogy kiéi az állatok, akkor illendőn felelj: Mondd el néki, hogy szolgájáé, Jákobé, aki ajándékba küldi urának, Ézsaunak. És mondd el, hogy jövök én magam is ajándékaimat követve. Sorba ment Jákob, és ugyanezt hagyta meg a többi nyáj hajtójának: a másodiknak is, a harmadiknak is, a negyediknek is… Szerette volna, ha bátyját az ajándékok jóindulatra ösztönzik. Szeretett volna úgy megjelenni előtte, hogy barátságos a fogadtatás. Az ajándékokat elindította. Ő maga azon a napon még táborában maradt, ott töltötte az éjszakát is. Még sötétben járt, amikor fölkelt, ébresztette feleségeit, tizenegy fiát és átkeltek a gázlón. Ha menni kell, akkor el kell indulni. Átvezette szeretteit a folyón, majd szépen sorban áthozatta a vagyonát. Figyelme volt mindre. Végül visszament, egymaga, mert vissza kellett mennie. Küzdelem várta: birokra ment egészen világosig. Jákob kitartott a küzdésben. Nem lehetett legyőzni. Megjelölte hát az Isten: a csípőjéhez nyúlt, ami rögvest kificamodott. Az ember nyomornak látná, pedig csak az Úrnak Jele, hogy méltó ez az ember… nem félt Vele sem megbírni. Nem engedte el Jákob az Urat… pedig már az kérte, hiszen jött a virradás. De Jákob azt mondta, Jellel sem engedi, csak Áldással… „Nem engedlek el, amíg meg nem Áldasz!” – Mi a neved ember? – kérdezte az Isten. – Jákob vagyok, de hisz tudod… – felelte az ember. – Csak eddig voltál Jákob… e pillanattól Izrael vagy. Erősnek bizonyultál Isten előtt – és nagy leszel, győzedelmes az emberek fölött – végzett az Úr, majd kérdezte: – Mi a neved ember? – Izrael vagyok, akaratod szerint – felelte Jákob, azaz már Izrael. – És a Te neved? – kérdezett vissza. – Nyilvánítsd ki előttem Te is a neved! – Miért kérdezed a nevem? Tudod, ki vagyok, miért korlátoznál be egy névbe? – mondta az Isten, és megáldotta Izraelt.

Izrael „színről színre látta az Istent – és életben maradt”. A nap fölkelt már, amikor elhagyta a helyet. Sántán, bicegve, de Isten Boldogságától vezetve. 33. Izrael és családja elindultak újra, és szépen haladtak útjukon. Aminek jönnie kell, az mindig jön. Egy pillanatban felnézett és látta is fivérét, Ézsaut. A gyerekekre volt még ideje, mert a gyerekekre mindig kell lennie időnek. Elosztotta a pulyákat Lea, Rákhel és a két szolgáló között. A szolgálók és gyerekeik előrébb mentek, aztán Lea és gyermekei, és végül Rákhel és gyermekei. Mert van fontos, és van fontosabb. Izrael előre sietett, mentében, jól láthatóan hétszer földig hajolt, míg testvére, Ézsau elé ért. Ézsau látta öccse megbánó, megtérő Szeretetét. Látta bicegését, és látta iparkodását. Oda ment hozzá: megölelte, nyakába borulva átölelte, és sírt. A kitartó Szeretet mindig legyőzi az indulatot. Izrael bemutatta családját: feleségeit, gyermekeit. Nagy szeretettel beszélt róluk bátyának, Ézsaunak: Isten Ajándékaiként mutatva be őket. A feleségek, a szolgálók és a gyermekek Ézsau elé léptek, és meghajolva köszöntötték. Először a szolgálók mentek és gyermekeik, aztán Lea és gyermekei, és végül Rákhel és gyermekei. Mert nem csupán fontos van és fontosabb, de sorrend is van: a helyed tudása. – Jöttömben – szólt Ézsau – egy egész táborral találkoztam. Mit akartál azokkal testvérem? – Ajándékom voltak azok. Kegyelmet reméltem színed előtt – válaszolta Izrael. – Van nekem is bőven – válaszolta Ézsau. – Tartsd meg azokat, amid van, az legyen, maradjon is a tiéd. – Nem úgy van az! Ne sérts meg Ézsau! Ha kegyelmet találtam színed előtt, akkor fogadd csak el az ajándékaimat. Illő az ajándék, szívből adom. Nincs ellened semmi akaratom, olyan Szeretettel tekinted feléd, ahogyan az Istenre szoktam. Te pedig szívesen, öleléssel, sírással fogadtál. Rendben van az az ajándék, testvér! Fogadd csak el! – mondta Izrael. Szépek voltak a szavak. Ézsau érezte, Izrael szívéből beszél. Elfogadta hát ajándékait. – Házamba kísérlek, gyertek velem! – invitálta Ézsau Izraelt. – Megyek mellettetek, együtt szépen. – Lassabbak vagyunk mi. A gyerekek még gyengék, s a nyáj is nagy. Ápolásra szorulnak, lassú törődésre. Szoptatós barmok is akadnak, velük nem siethetünk. Ha erőltetném, akkor tönkre menne… de hisz tudod. Neked meg dolgod van, nem időzhetsz velünk. Menj szépen Ézsau, és majd mi is megyünk, ahogy lehet, saját ütemünkben: a nyáj és a gyerekek léptei szerint – válaszolta Izrael. – Rendben, igazat szólsz… – vette át a szót Ézsau. – Akkor csak pár embert adok mellétek, kísérőül. – Köszönjük, de nem kell az sem. Kegyelmet találtam színed előtt, és ez nekem elég – zárta Izrael. Ézsau még aznap elköszönt, és hazatért útjáról Szeirbe. Izrael pedig elindult Szukkut felé és házat épített ott magának. Az állatok számára pedig akolt csináltatott. Mert kell egy hely a megnyugváshoz. Minden vándorlás értelme a hely, ahol végül megnyugodhat a lélek. Olyan e hely, mint a mondat végén a pont – nélküle csak töredék, vele a beteljesedés. Kánaán földön volt, Sekhem városa mellett. A földet megvette a város atyáinak fiaitól: száz pénzt fizetve érte. Végül Oltárt emelt ott az Úrnak, Izrael Istenének. 34. Egy napon Dina, Lea lánya a környék lányaihoz ment barátkozni, beszélgetni. Sekhem, a vidék fejedelmének, Khámornak a fia meglátta és megkívánta a lányt. Elrabolta, vele hált, erőszakot téve rajta. Az ösztönei vitték, ám a szíve is szólóban volt Sekhemnek. Vonzódott Dinához, ezért szép szóval is megpróbálta magához terelgetni. Végül apjához fordult: – Szerezd meg apám! Szerezd meg nekem ezt a lányt! Szerezd meg, hogy a feleségem lehessen! Izrael megtudta, hogy lányát, Dinát meggyalázták. Egyedül érezte magát, és aki egyedül érzi magát, az nagyon gyenge tud lenni. Fiai a nyájat hajtották a messzi mezőn. Khámor elment Izraelhez, hogy beszéljen vele. Ám szó csak a fiúk visszatérte után jutott számára. Izrael fiai – visszatértük után – nagy haragra lobbantak, megtudván, mi is történt kishúgukkal, Dinával. Khámor fia, Sekhem meggyalázta őt, és meggyalázta Izrael egész népét is. Nem értették, hogyan is történhetett ez meg. Ha egy ember gaz, akkor gazsága nem ismer feneket. És mindezek után itt ez a Khámor, szembe néz velük, és szól hozzájuk: – Fiam, Sekhem szereti a lányt. A szíve kéri, nem tudja feledni, elengedni Dinát. Azért jöttem, hogy kérjem, adjátok Dinát feleségül fiamhoz, Sekhemhez! Adjátok nekünk a lányaitokat, és vegyétek el a mi lányainkat! Lakjatok nálunk! Országom nyitva áll előttetek: maradjatok, járjátok be, lakjátok be! Sekhem is szólt Izraelhez és fiaihoz: – Remélem kegyelmeteket. Jó nép vagytok ti, igazszívűek. Bármit is kértek, azt mi megadjuk Dináért. Követeljetek bármily nagy

menyasszonyi hozományt, ajándékok sokaságát, azt mi mind meg fogjuk adni. Szívem kéri, és a szív mindig megad bármilyen nagy árat is. Csak a lányt engedjétek hozzám feleségül! „Hol volt a szíved, amikor gyaláztad, te barom?!” – gondolták Izrael fiai. Csellel szóltak, szépen, de mögöttes gondolattal: – Egy dolog van, amit nem szabad megengednünk. Istenünk kérte, az Ő Szava. Mert van, akit ösztöne ural, más gondolatban erős, és van bölcs is, aki engedi az Úrnak, hogy vezesse őt. Szóval, csak akkor egyezhetünk bele kérésetekbe, ha olyanok lesztek mint mi: Isten Szava szerint élők. Csak akkor kaphatod meg Dinát, ha körülmetéltetsz! És népetek minden férfijának is körül kell metéltetnie! És hol van ennek fájdalma, ahhoz a kínhoz, melyet gyalázatod miatt viselünk?! És hol van ennek a fájdalma ahhoz, hogy Isten Szava szerint élni Áldás?! Ha megteszitek, akkor elfogadjuk, akkor nálatok fogunk élni és egy néppé válunk veletek. Ám ha nem fogadjátok el ajánlatunkat, akkor elmegyünk. Ösztönök uralta, embernek látszó esztelenekkel nem keveredhetünk az Úrnak Színe előtt. Khámor és Sekhem örömmel hallotta e szavakat. A gaznak minden szó kedves, ami gazságában segítségére lehet. Ilyenkor még a jót is képes hallani, igaz: meghallani még ilyenkor is képtelen. Sekhem körülmetéltetett. Szerette volna a lányt, ezért vállalta. Az ösztönökért mindent… És jól tudta, kell a tett tekintélye is ahhoz, hogy meggyőzhesse atyjának, Khámornak egész népét. Összehívták a népüket a város kapujába és ott beszélt velük Khámor és Sekhem: – Békés, jó emberek ezek – mutattak Izraelre és népre. – Szeretnének nálunk lakni az országban, beélni velünk egyben e vidéket, minket. És elég nagy is földünk számunkra is, számukra is. Lányaikat mi vesszük majd feleségül, és a mi lányainkat az ő fiaiknak adjuk. Van azonban egy feltételük: csak akkor készek nálunk maradni, és velünk egy néppé válni, ha minden férfinépünk, Istenük Szava szerint, körülmetéltetik, ahogyan ők is körül vannak metélve. Lányaik szépek! Nyájaik, vagyonuk, marhaállományuk pedig ugyancsak hasznunkra lesz! Nemde?! Ezért hát tegyük ezt kedvükre, hogy nálunk maradjanak! Az érdek előtt megnyíltak a fülek. Mindnyájan egyetértettek Khámorral és fiával, Sekhemmel. Minden helybéli férfiember körülmetéltette magát. A harmadik napon mind seblázban feküdtek, meggyengülve. Ekkor Izrael két fia: Simeon és Lévi, Dina testvérei kardot fogtak, rátámadtak a városra és leöltek minden férfit. Khámort és fiát, Sekhemet is megölték. Dinát kihozták Sikhem házából, és elvonultak. Izrael fiai átfésülték, kifosztották ezután a várost. Elégtételt vettek a húgukat, és húguk után őket, magukat ért gyalázatért. Elvitték a nyájat, a barmokat, s mindent, ami a városban vagy a környező mezőn fellelhető volt. Vitték a vagyonnal az asszonyokat és a gyerekeket is. És vittek velük mindent a házakból is. Izraelt félelem fogta el, és így szólt Simeonhoz és Lévihez: – Szerencsétlenséget hozhat ez ránk fiúk! Meggyűlölnek az ország lakói kegyetlenségeinkért. Nincs sok emberünk, és ha összefognak ellenünk, könnyen legyőzhetnek, elpusztíthatnak minket egész családjainkkal együtt. A fiúk megfeleltek: – Nem úgy van az! Hogyan bántak húgunkkal? Nekik szabad volt elrabolni, erőszakot venni rajta, meggyalázni? Ha nem ütünk, akkor ezt tették volna minden lányunkkal, akkor ezt tették volna örökre népünkkel. Legyőztek volna, elpusztítottak volna… 35. – Útra kell kelned! – szólt Isten Izraelhez. – Bételbe mész és építesz ott egy oltárt: ott és annak az Istennek, aki megjelent számodra, és akin erőd megpróbáltatott, amikor megmenekültél bátyád, Ézsau elől. Izrael egybehívta háza népét: családjait és a velük lévőket, és parancsolt nekik: – Ahogyan tisztálkodni szoktunk, hogy megmosdunk, és új ruhát veszünk, ugyanúgy lelkünket is illik tisztán tartani. Eljött a Tiszta Lélek Ideje. Egy Istenünk van, atyáim: Ábrahám és Izsák Istene, Aki az én Istenem is… és a ti Istenetek is! Távolítsátok hát el a bálványaitokat házaitokból: távolítsátok el az idegen isteneket, amiket őriztek. Aztán útra kell kelnünk: Bételbe megyünk és ott oltárt emelünk Istennek, Aki meghallgatott és velünk volt utunk során. Az Úr nem félt a mi piszkunktól, nekünk sem szabad félnünk az Úrnak Tisztaságától! Izrael népe egybegyűjtötte az idegen isteneket, mindet ami birtokukban volt. Az ékszereket is: a karikákat, melyeket füleikben viseltek. Az ékszer „Figyelj rám!” felhívás – csak aki az emberre figyel, az nem figyel (Tisztán és Teljesen, Illendőn) az Úrra. Izrael elásta egy fa alá az egybegyűjtött kacatokat. Majd békében, Tiszta Lélekkel távoztak. A környező városok népei sem üldözték őket: féltek… rettegték Izrael Istenét. Izrael és övéi is megérkeztek Bételbe, Kánaán földjére. Izrael és övéi megépítették az oltárt. Egy dajka meghalt, egy tölgyfa alá temették. A fát gyásztölgynek nevezték el. Isten ismét megjelent Izraelnek: – Jákob voltál, de megbírtál velem, harcosom lettél, Izrael! És Izrael most újra megÁldalak téged és családod, néped: én a magasságbeli Isten mondom: légy termékeny, szaporodj; sokasodjatok! Néped népeknek lesz eredete, királyok származnak majd véredből. A földet, amelyet Ábrahámnak adtam és a földet, amelyet Izsáknak adtam, azt a földet neked és utódaidnak is adom. Veled vagyok! Áldásom is veletek!

Az Úr távozta után Izrael emlékkövet állított azon a helyen, ahol most szólt hozzá az Isten. Kőoszlopot, emlékül… és italt áldozott, és olajjal öntözte meg. Aztán tovább vonultak Bételből. Nem értek még be Betlehembe, de közel jártak már, amikor Rákhelt elővette a szülés fájdalma. Nehéz szülése volt. A bába még mondta neki, hogy ne féljen fia született, egészséges. – Benó… – mondta még halkan, e szóban végleg elfogyó erővel. Izrael a fiúnak a Benjamin nevet adta. Rákhel meghalt. A Betlehem felé vezető út mentén temették el. Izrael emlékkövet emelt sírján. Izrael tovább ment. Sátrát csak Héder tornyán túl verte fel. Izraelnek tizenkét fia volt. Lea fiai: Ruben, az elsőszülött, aztán Simeon, Lévi, Júda, Izsakhar és Zebulon. Rákhel fiai: József és Benjamin. Bilhának, Rákhel szolgálójának fiai: Dán és Nafthali. Szilpának, Lea szolgálójának fiai: Gád és Áser. Ezek Izrael fiai. Izrael megérkezett apjához Hebronba. Izsák már öreg volt. Jóval túl régen hitt vénségén. 180-szor fordult már az Úrhoz, ideje lett hát a távozásnak. Fiai: Ézsau és Izrael együtt temették el. 36. Ézsaunak is szép családja volt. Felesége volt Ada, Oholibáma és Baszmát. Ada négy, Oholibáma három gyermeket szült neki. Ézsau vette feleségeit, fiait és lányait, egész háza népét, és minden vagyonát: legelőállatait, háziállatait, és minden mást, amit Kánaán földjén szerzett – és elköltözött öccsétől, Izraeltől. Túl nagy volt kettejük vagyona ahhoz, hogy egyben maradjanak: a föld is nehezen bírta. Ézsau a Szeir hegységben telepedett le. Itt Ézsaut szokás volt Edomnak is nevezni. Ézsaunak itt is lettek utódai: fiak és lányok, akik végül Néppé értek (edomiták). Egy Népet már másként kell vezetni. A fiak közül egyesek kiváltak: törzsfők, fejedelmek lettek. Volt helyük (oda mentek, birtokba vették), voltak ők (sokan voltak, már Nép voltak) és voltak közülük törzsfők (meg voltak szerveződve) – már államuk volt (Edom). Ézsaut is szokás volt Edomnak nevezni – mert övé voltak mindahányan. Szeirben voltak őslakosok is. És ezek az őslakos fiak is ott éltek Edomban, Ézsaunak és fiainak földjén. Az egyik őslakos szamarát legeltetve meleg forrásra akadt a pusztában. Az őslakosoknak is voltak vezetőik: törzsfőik, fejedelmeik. Ahol Népek élnek együtt, ott rendet kell vágni. Népek között Királynak hívják a rendet. Edom földjén is királyok uralkodtak. Királyai voltak Ézsau Népének és az őslakosoknak egyetemesen. Sokáig saját királyaik voltak… majd idővel izraelita király uralkodott. 37. Izrael Kánaán földjén maradt. Az idő lépteit mutatva már József is tizenhetedik évét járta. Bátyjaival együtt őrizte a juhokat, rájuk volt még bízva – hiszen évei már voltak, mégis fiatal volt még. Abban a korban volt, amikor önérzete, igazságszeretete lángolni kezdett. Pörölt testvéreivel; és ha nem jutott dűlőre, akkor atyjához sietett panaszra. Izrael nagyon szerette Józsefet, minden fiánál jobban – vénségében nemzette, talán ezért is. Külön ajándékokat kapott: egyszer példának okán egy díszes egyujjas köntöst. József testvéreinek nem tetszett ez a kivételezés. Irigyek is voltak. A nagyobb szeretetért, amit apjuktól kapott József, ők gyűlölettel fizettek. A helyzet mélységesen megkeseredett: nem tudtak már méreg nélkül egyetlen szót sem váltani.

József egy napon mindezt megtetézte. Álmodott, és álmát elmesélte testvéreinek. – Álmodtam valami furát – mesélte. – Kévét kötöttünk a mezőn. És az én kévém fölegyenesedett és állva is maradt. A ti kévéitek pedig körülvették, körbeálltak körülötte, és meghajoltak az én kévém előtt. Testvérei így válaszoltak: – Persze, mit még nem?! Tán királyunk akarsz lenni, fölöttünk szeretnél uralkodni? Ezt követően még jobban gyűlölték. Nem tetszett nekik sem az álom, sem az, hogy József elmesélte, megosztotta velük. József azonban újra álmodott, és azt ismét csak elmesélte. Ami van, az van – akkor is, ha haragvás támad ellenében. – Újra álmodtam… Most a Nap, a Hold és a csillagok hajoltak meg előttem. Most már apja is megfedte szavaiért: – És mit akar ez jelenteni? Mit kezdjünk vele? Nekünk: nekem atyádnak, vagy bátyáidnak kell földig hajolnunk előtted? Vagy mégis kinek? Apja megjegyezte az álmot. Szavai fedők voltak, meg védők a gyűlölködő, féltékeny testvérek ellenében, de az Urat böngésző, kereső szók is voltak. Mert minden szó az Úrnak Szava. József bátyjai elmentek a juhokat legeltetni. Izrael ekkor hívatta Józsefet: – Bátyáid legeltetni mentek, elküldenélek téged is utánuk. – Készen is vagyok, indulhatok atyám! – szólt József. – Menj, nézd meg őket! Érdekel, hogy jól vannak-e… hozz nekem hírt bátyáidról és a nyájról! – e szavakkal indította Izrael Józsefet Hebron völgyébe, Sikhembe. Úgy gondolta, már útja végén jár. Mezőn bolyongott, ahol egy ember megszólította: – Mit keresel fiú? – A bátyáim után járok, őket keresem – felelte József. – Mondd meg, hol legeltetnek? A férfi így válaszolt: – Elmentek már innen, odébbálltak. Úgy hallottam, amikor tanakodtak, hogy Dóthánba voltak indulóban. József megköszönte az információt, és indult tovább testvérei után. Bátyjai már messziről meglátták, és azon nyomban a gyűlölet fojtogatta őket. Arról tanakodtak, hogy kézre kerítik, és megölik. Csak a mód volt a kérdés, a tényen nem is volt vitájuk. Így beszélgettek: – Ott jön a gyalázatos álomlátó, nézzétek csak! – szólt, aki elsőnek látta. – Rajta, öljük meg! – jött rögvest egy válasz másikuktól. – Azaz, meglátjuk majd, hogyan lesz akkor az álma – folytatta egy harmadik. Csak Ruben, Lea fia szólt ellenükben, igyekezvén kimenteni Józsefet testvérei kezei közül: – Nem szabad! Ne vegyétek el az életét! Nem szabad vért ontani, hisz tudjátok! Ha gondoljátok, dobjátok egy ciszternába, de kezet ne emeljetek rá! Időközben József megérkezett. Testvérei azonnal körülvették: lekapták díszes, egyujjas köntösét; őt magát pedig megfogták és egy üres, víztelen ciszternába dobták. Leültek enni – miközben folytatták a tanácskozást József sorsáról. Látták, hogy közeledik egy izmaelita karaván. Gileádból tartva Egyiptom felé. Tevéik rendesen meg voltak rakva hasznosságokkal, értékekkel. Júda – Lea másik fia – szólt ekkor a testvéreihez: – Származik-e bármi előnyünk abból, ha megöljük öcsénket? Csak bűnt vennénk magunkra… Gyertek, adjuk el az izmaelitáknak! Ne emeljük rá kezünket, mégiscsak testvérünk, saját vérünk. És abból még hasznunk is lehet, csak kapunk érte valamit. Testvérei hallgattak rá. Kivonták, felhozták Józsefet a kútból és el is adták a kereskedőknek. 20 ezüstpénz volt az ára. Az izmaelita kereskedők Egyiptomba vitték (továbbadni) Józsefet. Ruben nehezen tudott napirendre térni a történések fölött. Megszaggatta a ruháját is szenvedésében. – Elveszítettük testvérünket! Sorsára hagytuk… Nincs meg a gyermek, mitévők legyünk most?! – kérdte testvéreitől. A többieknek azonban nem okozott ez ekkora gondot. Levágtak egy kecskebakot és József köntösét megmártották annak vérében. A ruhát pedig elküldték apjuknak, ezt üzenve: „Találtuk, nézd meg, hogy a fiad köntöse-e vagy nem?” Izrael felkiáltott: – Ez a fiam, József köntöse! Vadállat ette meg… Széttépte, széjjelszaggatta Józsefet a fenevad! Letépte, leszaggatta magáról a ruhát és zsákba öltözött át Izrael. Gyászolt, mélyen gyászolt. Fiai és lányai igyekeztek vigasztalni, de ő vigasztalhatatlan volt. – Síromig kísér már az én gyászom… Velem költözik majd, amikor elmegyek – mondta és folyton csak siratta fiát. Az izmaelita kereskedők megérkeztek időközben Egyiptomba és Potifárnak, a fáraó egyik kincstárnokának, az őrség parancsnokának eladták Józsefet.

38. Júda elköltözött testvéreitől. Egy adullámi ember: Khíra menedékébe tért be. Ott verte le a sátrát. Itt egy kánaáni embernek, Suának a lánya megtetszett Júdának – feleségül is vette. Fiuk született, Ernek nevezték. Második gyermekük is fiú lett, az Ónán nevet kapta. Harmadik gyermekük is fiúnak született, őt Sélának hívták. Séla Keszibben született. Amikor ideje lett, akkor Júda az elsőszülött fiú, Er számára egy Thámár nevű feleséget vett. Júda elsőszülöttje azonban bűnös lett Isten Szemében, ezért elszólította őt az Úr. Júda Ónánhoz fordult: – Nem veszek másik asszonyt! Élj bátyád feleségével, úgyis felelős vagy érte, sógorasszonyod. Gondoskodj hát róla, és utódról bátyád számára! Ónánnak nem tetszett a dolog. Más ruháját sem jó hordani, nemhogy élő hovatartozóját. Meg saját utódot szeretett volna, nem bátyjának utódot adni. Ezért valahányszor együtt volt Thámárral, magját mindig a földre irányította, nehogy utódot támasszon bátyjának. Istennek nem tetszett, amit Ónán művelt… ezért őt is elszólította. Júda féltette legkisebb fiát. Nem akarta, hogy a két nagyobbhoz hasonlóan ő is meghalljon. Ezért így szólt Thámárhoz: – Térj vissza most anyád házába! Vonulj vissza özvegyként. Ha a fiam, Séla felnő, akkor az ő felesége leszel. Thámár haza is költözött. Hosszú évek teltek el ezután. Meghalt közben Júda felesége is. A gyászidő letelte után elment Júda egy barátjával, az adullámi Khírával juhait nyírni. Oda mentek, ahol Thámár lakott. Az emberek vitték is a hírt Thámárnak: „Ide tart apósod, juhokat hajtanak nyírni.” Thámár letette özvegyi ruháját. Fátyolt vett magára, befödte arcát és a tájuk bejövő útjához ment, ahol leült. Látta, hogy Séla felnőtt már, és kérdés élt benne, hogy miért nem adta Júda hát hozzá feleségül ígérete szerint. Várakozva ült és figyelt. Júda észrevette, de lefedett arca után csak cédának vélte. Arra, hogy menye is lehet, nem gondolt. Oda is ment hozzá, és megszólította: – Veled akarok hálni! Gyere velem! – És mit adnál értem? – kérdezte a lány. – Küldök egy kecskebakot a nyájból – felelte Júda. – Rendben, de addig, amíg elküldöd, zálogot kérek! – mondta Thámár. – Milyen zálogot adjak? Mondd! – A pecsétgyűrűdet kérem, a zsinegével és a botodat, amit a kezedben tartasz. Neki adta, együtt háltak, és a lány teherbe esett. Thámár hazament, levette a fátyolt és ismét magára vette az özvegyi felöltőt. Júda adullámi barátjával megküldte a kecskebakot, hogy visszakapja a zálogokat a rossz nőtől. Aki már nem volt ott. A barát érdeklődött utána. Megkérdezte a helység embereit, hogy hol találja a parázna nőt, aki az út mellett szokott lenni. De azok csak azt tudták mondani, hogy feléjük nincs ilyen céda. Visszatért Júdához és elmesélte, hogy nem lelte a nőt sehol, és hogy senki sem tud róla, hírből sem. Júda így felelt: „Én elküldtem szavam szerint, ha nem kell neki, hát nem kell. Ha a pecsét kell neki, meg a bot, hát legyen az övé! Csak azt szeretném remélni, hogy nem használja rosszra, nem lenne jó gúny tárgyává válni…” Elmúlt ez is. Vagy három hónap feledte már, amikor valami másnak hitt meglepetés kopogott Júda ajtaján. Hozták neki a hírt, hogy menye, Thámár teherbe esett. Júda haragra ébredt: – Égessétek meg! – jött ítélete. Thámár azt kérte az emberektől, hogy mielőtt őt kivinnék megégetni, még küldene pár dolgot apósának. Üzent is velük: – Attól a férfitól estem teherbe, akié ezek a holmik voltak. Nézz csak utána, kié ez a pecsétgyűrű, ez a zsineg és ez a bot! Júda meglátva a holmikat, igazat adott a lánynak: – Szavam szegtem én is. Csak fiamat, Sélát kéri rajtam számon… neki ígértem. Életben hagyta, de nem élt vele többé. Eljött a születés ideje, és ikrek születtek. Megjelent egy kéz, és a bába vörös fonalat tett rá, hogy tudják, ő az elsőszülött. De másként történt: visszahúzta a kezét… és testvére jött ki hamarább. „Hová sietsz? És hogyan törtél így utat magadnak?” – kérdezte a bába. Ezt a fiút Perecnek nevezték el. Aztán megszületett testvére is, kezén a vörös fonállal. Az ő neve Zerákh lett. 39. Az izmaelita kereskedőktől Potifár, az egyiptomi fáraó egyik kincstárnoka, az őrség parancsnoka vette meg Józsefet.

Az Úr Józseffel volt ebben is, és a mindennapokban is. Megbízható, jóravaló embert ismertek meg benne, így Potifár házában maradhatott. Bármibe is fogott József, azt sikerre vitte. Potifár látta ezt és látta ebben József Istenének jelenlétét, megnyilvánulását is. József kegyelmet talált Potifár szemében. Befogadó szeretettel figyelte, csakhamar személyes szolgálójává, bizalmasává tette. Rövid idő múlt csak, és máris József volt a ház intézője. Az Úr Áldása kísérte Józsefet, és az Úr Áldása kísérte azt a házat is, ahol őt befogadták. Az Úr Áldása volt mindenen, ami a házban és a mezőn az ő felügyeletére volt bízva. Akin az Úr Áldása van, Áldás az minden jótevőjének, minden megbízható barátjának. Ám Átok az minden rossztevő ellenségének. Ez az Áldások és Átkok Udvarának Törvénye. Potifár megbízott Józsefben. Rábízta minden vagyonát – nem is nagyon volt ellenőrzéssel feléje. Látta a dolgok rendben mennek, látta megvan betévő falatja. Potifár így jó embernek, az Úr Emberének tartotta Józsefet. József jó kiállású, derék ember volt. Potifár felesége szemet vetett rá: szép külsejű, szép arcú embernek látta, megkívánta. Csábította, kacérkodott vele, kérte Józsefet, háljon vele. József udvariasan hárította a kérést: – Nem illene ez uram ellenében. Rendes ember, rám bízza házát, minden vagyonát. Voltaképpen téged, a feleségét is rám bízta. Nem is ellenőriz, bízik bennem. Senki sem bír itt nálamnál nagyobb hatalommal. Semmit sem tagad meg tőlem: csak te vagy tabu, a felesége. Nem teszem meg vele, ellenében! Hogyan is tehetnék ilyen igazságtalanságot? És az én Istenem sem tetszene, ellene való is lenne. Na haragudj, de nem lehet! Potifár neje nem adta fel. Napról napra csak csábítással volt József felé, hogy háljanak együtt. József nem hallgatott rá: szépen, udvariasan rendre visszautasította. Egy napon Potifár neje egyedül volt a házban, várta Józsefet, hogy újra kezdje kívánalmát. József belépett a házba, és ruhája már szakadt is le róla. „Hálj velem” – kérte a nő. József nemet intett, és ruháját az asszony kezeiben hátrahagyva, menekülvén kifutott. Potifár neje – József ruhájával kezei közt – ott állt döbbenten, faképnél hagyva. Rikoltozni kezdett, hisztizve egybeóbégatni a ház népét: – Na, lássátok! Ez az ember, akiben férjem bízik! Idevette ezt a hébert. És ez az ember most megcsúfolt minket, erőszakoskodott velem. Hozzám jött, velem akart hálni. Tiltakoztam, hangosan kiabáltam… erre elmenekült, olyan gyorsan, hogy még a ruháját is hátrahagyta… ő maga kiszaladt, elmenekült. Mutogatta a ruhát, és őrizte azt, míg férje, Potifár haza nem tért. Mihelyt betoppant előadta neki is a történetét. Akként, ahogyan azt a háziaknak is elmesélte. Potifár haragra gerjedt. Bízott Józsefben, rábízta házát, vagyonát… pedig csak egy rabszolga, aki most, lám hogy csúfolt vissza a jóindulatáért. Józsefet elfogták, és börtönbe vetették. A király foglyainak börtönébe. József sorsa a tömlöc volt. Ám az Úr Józseffel volt, és most is irgalmat gyakorolt vele. Az Úr kegyelméből a börtönfelügyelő látta Józsefben a jóindulatra érdemest. A börtönfelügyelő Józsefre bízta a foglyok őrzését. Ami a börtönben történt, azért József felelt. Minden az ő rendelkezései szerint ment végbe. A börtönfelügyelő nem törődött többé semmivel. Ami rá volt bízva, azt ő Józsefre bízta. És Józseffel volt az Úr – amibe fogott, az itt is sikerre vezetett. 40. Ezek után történt, hogy egy napon a fáraó pohárnoka és sütőmestere vétettek uruk ellen, Egyiptom fáraója ellen. Mindketten börtönbe kerültek. A börtön a testőrség parancsnokának házában volt. Az a hely volt, ahol József is raboskodott, és ahol (ugyanakkor) József gondjaira voltak a rabok bízva. A testőrség parancsnoka külön is figyelemmel volt e két ember iránt. Megkérte Józsefet, viselje jól gondjukat, ha kell álljon szolgálatukra. Huzamos ideig voltak itt az urak: sokáig a börtön volt sorsuk és házuk. Egyik éjjel – és mindkettejüknek egyazon éjjelen – álmuk volt. Nagy jelentőségű álom, ezt érezték, de értelmét megfejteni képtelenek voltak. Másnap reggel – miközben József a börtönt körbejárta – látta, hogy ezek nagyon le vannak lombozódva. Szomorkásak, megtörtek. Megkérdezte a fáraó tisztviselőitől hát, hogy mi történt, mi bántja őket ’íly hírtelen. – Arcotokon áll a bánat. Mi baj fiúk? Mi történt? – Álmot láttunk az éjjel – felelték –, és nincs senki, aki megfejtené. – Az álom Isten Jele, az Ő dolga megfejteni. De mondjátok el azért, talán valamit mondhatok róla – válaszolt nekik József.

A főpohárnok elkezdte hát álmának elmondását: – Álmomban egy szőlőtőkét láttam magam előtt. A tőkén három vessző volt. Kirügyeztek, kivirágoztak, szép szőlőfürtöket, érett szemeket hoztak. A fáraó pohara a kezembe volt. Vettem a szőlő szemeit és belecsavartam azokat a fáraó poharába. A poharat pedig a fáraónak nyújtottam át. József elmondta az álom jelentését: – A három vessző, három napot jelent. Három nap múlva a fáraó fölemeli fejedet, visszahelyez majd hivatalodba. Mindent visszakapsz. Úgy nyújtod majd a poharat a fáraónak, ahogyan korábban tetted… és ő bizalommal fog inni belőle. De figyelj csak! Gondolj majd rám is, ha ismét jól megy majd sorod a fáraó előtt! Szabadítsd ki majd akkor engem innen a börtönből – és József szépen sorban elmesélte, hogyan rabolták/adták őt el féltékeny fivérei a héberek földjéről, és hogy miként került a börtönbe, ártatlanul: asszonyi ármánykodásnak esve áldozatul. A fősütőmester figyelt, hallgatta József szavait. Reménye volt, hogy neki is jókat fog mondani, számára kedves és kedvező magyarázatot. Így ő is elmesélte az álmát: – Álmomban három kosarat vittem a fejemen, mind tele volt finom süteményekkel. A pék sütötte a fáraónak. De madarak jöttek és felfalták a legfölső kosár tartalmát. József mondta ennek is az értelmét: – Egyet álmodtatok. A három kosár a három nap. Három nap múlva a te fejedet is felemeli a fáraó. De számodra nem jelez jót az álom. Téged a fáraó fel fog akasztatni egy oszlopra (kosarak egymás fölött), és a húsodat a madarak tépkedik majd le rólad. Harmadnap a fáraó születésnapja volt. Nagy lakomát csaptak a fáraó udvarának tisztségviselői számára. A jelenlévők előtt a fáraó ítéletet és kegyelmet gyakorolt – mert az uralkodónak mindig van ereje a hatalmához, de van könyörülete is a hatalmához. A főpohárnokát vissza helyezte hatalmába – újra nyújthatta a poharat a fáraónak. A fősütőmestert pedig felakasztatta. Minden úgy történt, ahogyan József megmondta. Mert akit az Úr Áldása kísér, az az Úrnak Szavával szól. A főpohárnok azonban nem gondolt Józseffel. Igyekezett elfelejteni a börtön napjait, és így Józsefet, kérő szavait is. 41. Két év feledte már önmagát, amikor egy napon a fáraó fura álom után ébredt föl. Először hét szép, degeszre kerekedett tehenet látott előjönni a Nílusból – dús, füves rétre tértek ki, és legeltek. Nyomukban azonban újabb hét tehén jött elő a folyóból – ezek már csúnyák voltak, csont-soványak. A rétre mentek, az előző hét tehénhez – de ezek már nem füvet ettek… a csúnya, csont-sovány tehenek a szép, degesz-kerek teheneket falták fel. Erre a fáraó nyugtalanul ébredt föl. Nem értette, de érezte fontosságát. Idővel újra elszundított, ám ez sem lett egy nyugodalmat hozó alvás. Újra álmodott. Most kalászokat látott nőni. Hét kalász nőtt egyetlen száron – szép és kövér volt mind a hét. Ám ezt követve üres, a keleti széltől megperzselődött kalászok követték. Az üres kalászok elemésztették a hét szép telten kövér kalászt. A fáraó erre újra felébredt. Emlékezett második álmára is. Nyugtalannak érezte magát most is… és nyugtalansága kitartott a nappal. A fáraó egybehívta Egyiptom írástudóit és bölcseit. Elbeszélte nekik az álmokat, és magyarázatra számított, de egy sem akadt közöttük, aki meg tudta volna fejteni azokat. Ekkor a főpohárnok előlépett és így szólt a fáraóhoz: – Egy velem megesett régi történet, pontosabban egy szereplője segítségedre lehet uram. Vétségem idejére kell visszamennem: mert volt egy nap, amikor néhány szolgád, köztük én magam, letértünk az egyenes útról. Megharagudtál ránk, és akkor bebörtönöztek minket a testőrség parancsnokának házába. Egy cellában voltam ott én és a fősütőmester. És egy éjjel álmunk volt. Nekem is, neki is. Éreztük, hogy jelentős az álom, hogy üzen, hogy meghatározó számunkra. Nyugtalanok voltunk, és senki sem értette. De volt ott velünk egy héber férfi, a testőrség parancsnokának egy rabszolgája. Ez a héber férfi megfejtette álmainkat. Mindkettőnk számára a megfelelő jelentést mondta: ahogy megfejtette, úgy lett a beteljesedés is. Engem visszahelyeztettél hivatalomba, a fősütőmestert pedig felakasztattad. A fáraó erre Józsefért küldetett, hívatta magához. Sietve kihozták a börtönből: megnyiratkozott, megborotválkozott, ruhát váltott – és immár rendesen, illendőn elindult a fáraó elé. A fáraó e szavakkal fogadta: – Álmom volt. Amit láttam, azt elmeséltem írástudóimnak és bölcseimnek, de egyiküknek sincs válasza. Azt viszont hallottam, hogy neked van füled az álmok nyelvéhez, hogy meg tudod fejteni azokat. – Nekem nincs tudásom, de ha Istenem úgy gondolja, megnyílhat számodra. Ő, az Úr kinyilváníthatja számodra a hírt, amit oly nagyon vársz – felelte József. A fáraó elmesélte hát álmait Józsefnek: – Két álmom volt. Az elsőben a Nílus partján álltam. Hét kövér, degeszre telt, szép tehén jött elő a folyóból. Egy szép, dús füvű rétre tértek és ott legeltek. Ám nyomukban másik hét, immár nyomorúságos, csont-sovány, rút tehenek jöttek. Egész Egyiptomban nem láttam még ilyen csúnya teheneket. Ezek a csont-sovány és csúnya tehenek fölfalták az előbbi hetet, a szépeket. És meg sem látszott rajtuk: megették őket, és ugyanolyan csúnyák, gebék voltak utána is, mint étkük előtt. Erre ébredtem föl. Aztán, amikor újból elaludtam, újra álmom volt. Ebben a másodikban kalászt látta: egy száron hét teli és szép kalász nőtt. Majd ezt a hetet hét másik követte: ezek már üres, kiaszott és a keleti széltől megperzselt kalászok voltak. A hét üres kalász elnyelte a hét jó kalászt. Ezeket álmodtam. Elmondtam írástudóimnak és bölcseimnek, de nem értik, nem tudják megfejteni. József így válaszolt: – A fáraó álmai egyet mutatnak. Isten tudatja bennük szándékát, hogy mi fog megtörténni. A hét szép tehén és a hét szép kalász hét esztendőt jelent. A hét sovány tehén, és a hét üres kalász szintén hét évet mutat. A bőség hét esztendejét követi majd és emészti majd az ínség hét esztendeje. József kicsit várt, majd bővebben is mondta, mi az Isten szándéka, mi jön majd. Így folytatta:

– Hét esztendő jön tehát most… és ebben a hét esztendőben nagy bőség fog uralkodni egész Egyiptom földjén. De közvetlenül e hét esztendő után eljön majd hét ínséges év is… és azokban az években elfeledjük majd a bőséget, ínség fogja kísérteni és emészteni egész Egyiptom földjét. Oly nagy lesz az ínség, ami eljön, hogy azokban az években nem látszik majd, hogy ez egy gazdag ország, még a hét bő esztendő okán sem látszik majd ez. Minden eltűnik, ami a bőségre emlékeztethetne… nyomasztó időszak lesz. Az, hogy a fáraó álma kétszer ismétlődött meg, az azt jelenti, hogy Isten e dolgot erősen elhatározta. Ő maga ezen már nem változtat, haladék nélkül és pontosan így végrehajtja. Vagyis ez ellen már ember nem tehet. Egy okos ember, egy bölcs uralkodó viszont készülhet erre. Ha az Úr álomban figyelmezteti, akkor illik is készülnie, mérsékelnie az eljövendő nagy bajt. Ezért a fáraó válasszon ki egy okos és bölcs férfit és állítsa őt Egyiptom élére. Továbbá jelöljön ki a fáraó felügyelőket arra, hogy segítsék ezt a férfit… és segítsék a takarékosságot, hogy a bő esztendők feleslegét rendre félretegyék irányításuk és felügyeletük alatt. A gabonát gyűjtsék egybe, a fáraó rendelkezésére hordják a városokba, helyezzék el magtárakba. Szolgáljon ez majd készletül az országnak a hét ínséges esztendőben, így élhetjük majd túl az eljövendőt. József beszéde tetszett a fáraónak – és a beszéd tetszett a fáraó embereinek, minden szolgálójának is. A fáraó így szólt népéhez: – Ebben az emberben Isten szelleme lakozik. Érti az álomnak szavát, és bölcsen tudja a teendőket is. Van-e más, akiben maga az Úr szól, és van más, aki ily bölcsen képes és kész a mindennapok tennivalóira érteni, fordítani e szavakat? Majd a fáraó Józsefhez fordult: – Isten szól belőled, érted Őt, mert Ő tudtodra adta mindezt, mert általad szól, belőled. Éppen ezért nincs senki, akinek bölcsessége, okossága felérhet hozzád. Te állsz ezért majd házam élén! Egész népem köteles engedelmeskedni parancsaidnak, és én magam is csak trónommal előzlek meg téged. Ezennel Egyiptom egész földje fölé helyezlek. A fáraó levette pecsétgyűrűjét az ujjáról és József ujjára húzta azt. Bíbor ruhába öltöztette Józsefet, és aranyláncot akasztott a nyakába. Második kocsiját rendelkezésére adta: végighordozták ezen a kocsin Józsefet. És a kocsinak mindig elsőbbsége volt, ha közeledett csak kiáltottak: „Vigyázat!” – és a kocsi szabadon mehetett. És ilyen szabad akarata volt ettől fogva Józsefnek is. A fáraó Egyiptom egész népe felé emelte őt, és ezt szavakban is megerősítette: – Én a fáraó mondom, hogy innentől akaratod ellenében senki sem fogja mozdítani sem kezét, sem lábát. Akaratod és szavad törvény. A fáraó egyiptomi nevet adott Józsefnek, Cofinát-Paneachnak nevezte. És feleséget is adott neki: Aszenáthot, Poti-Feszárnak On papjának a lányát. És József, aki ekkor 30 éves volt, birtokba vette Egyiptom földjét. És a föld hét éven át bőségesen termett. Ő összegyűjtött készletül minden fölösleget, ami Egyiptom földjén ebben a hét évben megtermett. Mindent a városokba vittek, elraktároztak. Minden városba vittek, mindenhová a környék földjeinek termését. József vezetésével felhalmozták a gabonát. És úgy halmozták, ahogyan a tenger partvidékén halmozódik a homok: méretlenül. Nem is lehetett megmérni. Sok volt, és a felesleg is sok volt. Józsefnek ezekben az években két fia is született. Az oni papnak, Poti-Ferásznak a lánya, Aszenáth szülte neki. Az elsőnek József a Manasszé nevet adta. József az Úrral gondolt, hogy e fiúval is feledteti vele az Isten az ő nyomorúságát, atyja házát, fivéreinek gonoszságát. A második fiú a Efraim nevet kapta. József benne is az Úr Áldását látta: hogy termékennyé teszi őt itt is a messzi idegenben. Elmúlt a hét év, és vele múlt a bőség is. Megkezdődtek az ínséges évek. Éppen úgy, ahogyan azt József az álmokból előre megmondta. És nem csupán Egyiptomra tört rá az ínség, de minden országra… csak Egyiptomban volt kenyér, máshol már az sem. Egyiptomban volt még kenyér, lett még kenyér. Mert amikor a nép érezni kezdte az éhséget, és a fáraóhoz fordult kenyérért, akkor a fáraó minden egyiptominak ezt tudta mondani: – József bölcs volt, az Isten szólt általa, és mi meghallgattuk, és takarékoskodtunk. Menjetek hát most is Józsefhez, és tegyétek azt most is, amit ő mond. József pedig megnyittatta a gabonatárolók ajtóit és adott onnan kenyérnekvalót az egyiptomiaknak. Volt kenyér, de ínség is volt… és a helyzet napról napra nyomasztóbbá vált Egyiptom földjén is. Növelte a bajt, hogy más országok népei is Egyiptom földjére sereglettek. Gabonát szerettek volna vásárolni Józseftől, az egyiptomiakéból – mivel az egész világon, így saját országaikban is éhínség uralkodott. 42. Izrael és fiai is éheztek már. Hallották, hogy Egyiptomban van még gabona. Apjuk küldte is őket: – Nem szabad késlekedni fiaim! Egyiptomban van még gabona. El kell mennetek oda! Menjetek és vegyetek gabonát! Látjátok jól, éhezitek, nincs más út: életünk vagy halálunk múlhat utatokon. Ne is késlekedjetek: szedelőzködjetek és induljatok nyomban! Tíz fivér indult útnak, József tíz testvére. A legifjabbat, József anyai testvérét, Benjamint nem engedte el velük Izrael. Őt nagyon féltette, óvta, védte minden szerencsétlenségtől, és minden helyzetből, ami otthont adhat a szerencsétlenségnek. Sokan mentek Egyiptomba gabonát venni éhségük ellen, életet remélve a fenyegető halál ellen. És mentek, ott voltak – ekként – Izrael fiai is, mivel Kánaán földjére is ránehezedett az éhség.

Egyiptom földjén József volt az úr. Aki gabonáért jött, az tőle kérte. Csak tőle kérhette: ő döntött ád-e vagy megtagadja. Fivérei is eléje járultak és földig meghajoltak. József megismerte testvéreit, ám fivérei nem ismerték fel őt. József úgy is viselkedett velük, mint idegenekkel. Keményen szólt hozzájuk: – Honnét jöttetek? – kérdezte köszönésképpen. – Kánaán földjéről – felelték –, gabonát szeretnénk mi is vásárolni. Minket is kínoz e szűkösség éhsége. József látta a testvéreit, amint földig hajolva létet, túlélést kérnek tőle. Az álmaira gondolt – és ahogyan a testvérek azt egykoron fogadták. Vívódott érzelmeivel… idő után kapkodva most így szólt hozzájuk: – Kémek vagytok! Csak azért jöttetek, hogy kikémleljétek ezt az országot. A gyengét keresitek, a fogást, a támadás lehetőségét. A fivérek így válaszoltak: – Nem, urunk, ne gondolj ilyet. Nem vagyunk mi kémek! Egyszerű emberek vagyunk, becsületes, rendes, egyszerű emberek: egy derék ember fiai. Csak gabonáért jöttünk, hogy azt vásároljunk. Éheznek otthon asszonyaink, éheznek gyermekeink. Ezért jöttünk, nem többért. Szolgáid vagyunk, nem ellenséged! József ellenkezett velük tovább: – Nem hiszem. Kémek vagytok, érzem! Az ország gyengéjét keresitek… A válasz most is egyszerű volt, védekező: – Mi egyszerű emberek vagyunk, apánk fiai. Tizenketten voltunk: egyikünk már meghalt… – Józsefnek nagy fájdalom volt ezt hallani – … a legfiatalabb pedig atyánknál maradt, így jöttünk csak tízen. Egyszerű fivérek vagyunk, csak egy család. Hogy is törhetnénk mi egy ország ellen? – Nem hiszem, hogy másként lenne. Ha azt mondom, hogy kémek vagytok, akkor azok vagytok. A fáraó életére mondom! Kémek! De próbára teszlek benneteket – mondotta József – Fogságba veszlek benneteket, addig itt kell maradnotok, amíg legfiatalabb testvéreteket elém nem hozzátok! Egyet válasszatok magatok közül, ő elmegy és elhozza öcséteket. A többiek addig élvezik börtönöm vendégszeretetét. Foglyok vagytok! Majd meglátjuk, igazat szóltatok-e… hogy komolyak vagytok-e az igazság vétele felől. Ha nem, ha hazudtatok, akkor… és ezt a fáraó életére mondom! … akkor kémek vagytok. Elvezették a fivéreket és három nap fogságban is voltak. A harmadik nap ismét szólt hozzájuk József: – Nézzétek, én Istenfélő ember vagyok. Nem akarok nektek rosszat. Családotok, népetek éhezik… mondtátok… és talán így is van. Ezért hát elmehettek… hogy a gabonát is el tudjátok vinni. De egyhez ragaszkodom: egyikőtök itt marad a tömlöcben, foglyomként. A többiek elmehetnek, és vihetnek gabonát. De el kell hoznotok legfiatalabb testvéreteket hozzám! Ha eljön, akkor megigazultok előttem. Akkor hiszek majd beszédeiteknek, és ha így lesz, akkor nem kell meghalnotok: annak az egynek sem, aki marad… A fivérek a beleegyezés útján voltak, kiszólt belőlük már a lelkiismeret is: – Nagy a mi bűnünk, a fáraó embere is hogy meglátta. Valóban bűnösök vagyunk öcsénk okán. Láttuk lélekkínjait, kérlelt bennünket, könyörgött hozzánk, de mi nem hallgattunk rá, csak gyűlölet élt bennünk ellene. Lássátok, ezért ért minket ez a csapás. Ruben vette át ekkor a szót: – Nem mondtam nektek, hogy ne vétkezzünk a fiú ellen?! De nem hallgattatok rám! Nem hallgattok ti sosem a jó szóra! Igen, láthatjuk és lássátok: ez most elégtétel az ő véréért. A fiuk nem tudták, hogy József érti őket. Nem ismerték fel, és hát amúgy meg honnét is tudhatták volna: tolmácson át értekeztek. József elfordult és könnyeivel viaskodott. Elvonult egy kis időre, majd visszatért, hogy útnak indíthassa őket. Simeont választották maradónak, és ő elfogadta: szemük láttára verette bilincsbe. József parancsot adott embereinek, hogy töltsék meg a zsákokat gabonával. A gabonáért kapott vételárat is beletettette a zsákokba. És élelmet is csomagoltatott az útra. Testvérei pedig szamaraikra rakták a zsákokat és távozóra fogták az irányt. Amikor útjuk során megpihentek megnyitották az egyik zsákot. A jószágoknak akartak adni némi takarmányt, hogy jobban bírják majd a teher alatt a lépteket. Ám a takarmányos zsákban, és rögvest legfelül valami más is volt: a pénz, amit a gabonáért fizettek. Remegve néztek egymásra, minden maradék bátorságuk elveszett. Bármit is mondanak ők, ha tetten lennének érve, akkor cáfolhatatlan bizonyossággal tolvajok. „Mit tett velünk az Isten?” – kérdezték. Továbbmentek és megérkeztek Kánaánba, apjukhoz. Elmeséltek mindent szépen sorban, rendben, ami megesett velük útjuk során: – Az a férfi fogadott, aki egész Egyiptom parancsolója. Kemény támadt ránk, rossz embereknek látott és tartott minket. Ellenségnek, olyanoknak, akik kémkednek országa ellen. Mondtuk mi, hogy becsületes, rendes emberek vagyunk, csak egy család fiai… és nem kémek. Nem nagyon akarta meghallani. Elmondtuk neki, hogy mi tizenketten voltunk, de egy testvérünk már nem él, egy pedig idehaza maradt, atyánkkal, Kánaán földjén. De csak nem hitt nekünk. Azt mondta, próba elé állít minket, hogy megtudja mit ér a szavunk, igazságunk, becsületünk. Egyikünkhöz ragaszkodott, így Simeon ott maradt nála: fogságban, tömlöcben. Minket elengedett, hogy ha mégis igazunk lenne, akkor hozhassuk a gabonát családunknak, népünknek. De meghagyta: legfiatalabb fivérünket vigyük elé. Azt mondta, ha meglátja őt, akkor visszaadja Simeont is, akkor nem kell meghalnunk, sőt szabadon járhatunk országa, Egyiptom földjén. Vissza kell mennünk hát, és immár Benjaminnal együtt! Izrael, az atya nem szólt. Magába mélyedt. Szótlanul munkálkodásba kezdtek. Kipakolták a zsákokat. És nagy csapás érte őket: mindben ott volt a pénz amit a gabonáért ők becsülettel megfizettek. Ijedelem ült rájuk, és atyjukra is. Érezték és félték a csapdát. Végül atyjuk, Izrael így szólt hozzájuk: – József nincs már. Őt elveszejtettétek nekem… Simeon sincs már: ott hagytátok a messzi idegenben. Most mit tegyek? Benjamint is

elvinnétek?! Hát ennek kellett, hogy ránk törjön? Mivel érdemeltük ki? – Két fiamat ajánlom – szólt Ruben –, ha nem hoznám vissza Benjamint. Megölheted őket! Nyugodtan mondom, mert ha rám bízod a fiút, akkor vissza is kapod majd tőlem. – Nem mehet el! – ragaszkodott ehhez Izrael. – Ha baja lenne úton, azt én már nem élném túl… sírja lenne az ősz fejemnek. 43. Az éhínség nem engedett: súlyos teherként nehezült minden vidékre és minden vidéken minden lélekre. Izrael és fiai is fölélték már az Egyiptomból hozott gabonát is. Az öreg noszogatta is már a fiukat, hogy újra el kellene menniük, és venni még. Éhség és pusztulás vagy szembenézés a félelmeikkel – más út nem nagyon akadt. Júda emlékeztette Izraelt, hogy az úthoz neki is adnia kell valamit, pontosabban valakit… – Megyünk mi apám, azonnal is indulunk, hogy vegyünk még és hozzunk gabonát. Ám az az ember szavunkat vette, visszük legifjabb öcsénket is. Megmondta: nélküle nem kerülhetünk szemei elé. El kell őt engedned velünk! Csak akkor megyünk, ha ő is jön… És mennünk kell, te is jól tudod. El kell engedned! Izrael ekként válaszolt: – És honnan tudta, hogy van még öcsétek?! Nagy fájdalom az nekem, hogy elárultátok öcsétek létét. Miért cselekedtetek íj gonoszul velem?! – Megértünk apánk… De nem ellenedre tettük, nem is magunkat mentettük vele. Az az ember volt alapos: behatóan, részletesen kérdezősködött. Atyánkról is, hogy él-e még… és testvérünk felől is… mintha tudta volna. Mi csak feleltünk neki, nem tudhattuk szándékait és későbbi szava-parancsát sem: „hozzátok el nekem öcséteket” – mondták a fiúk. Aztán Júda folytatta még: – Mennünk kell apám! Életben kell maradnunk… neked is, nekünk is, és legkisebb fiadnak is. Ha nem megyünk, mind éhen veszünk. Engedd el velem a fiút! Én magam kezeskedem érte… rajtam kérheted számon, az én kezemtől az ő biztonságát! Létemet és egész életemet ígérem és adom bizonyságul. Mennünk kell apám! Te is jól tudod… noszogatsz is az indulásra, engedd hát, hogy mehessünk… engedd el velem a fiút! Ha nem késlekednénk már kétszer megjárhattuk volna. Atyjuk, Izrael rábólintott végül: – Rendben… ha már így kell lennie, akkor így lesz. Vigyetek ajándékot annak az embernek földünk legjobb termékeiből: egy kevés balzsamot, mézet, gumit, illatos gyertyát, diót és mandulát… hagy lássa, nyitott, tiszta szívvel mentek! És a pénz… Talán elnézték, talán csak próba volt, nem tudjuk. Vigyetek pénzt, eleget, duplán! Vissza kell vinnetek és adnotok azt a pénzt, ami a zsákjaitokban volt, ami a múltkori gabona ára! És vigyetek pénzt az új vásárra is… Egy pillanatra megállt Izrael, majd könnyes szemmel folytatta: – És vigyétek öcséteket is, elengedem veletek… A Mindenható Isten adja, hogy irgalmat találjatok az ember előtt, hogy ismét elengedjen titeket, együtt, mindahányatokat, Benjamint is… Ha nem így lenne, akkor én újra gyermektelen vagyok: ha Benjamin elveszik, mindahányan elvesztek. A fiuk összeszedték magukat, fölpakolták az ajándékokat, elrakták a megszámoltan kétszeres pénzt, és magukhoz vették a legifjabbjukat, Benjamint is. Elindultak, lementek Egyiptomba és József elé járultak. József örült testvéreinek. Hívatta háza gondnokát és megparancsolta, vezessék a férfiakat a házába, vágjanak le egy állatot és finoman készítsék el, mivel a férfiakat délben ebéddel óhajtja megvendégelni. A gondnok József akarata szerint járt el. Ennek szellemében invitálta a férfiakat József házába. A testvérek azonban mit sem tudhattak a meghívás szerető tartalmáról… Féltek, lelkiismeretük is mardosta őket, meg a múlt bizonytalansága, nyitott kérdései is. „Bizonyára a pénz miatt visznek oda, amit előző alkalommal a zsákunkban találtunk. El akarnak fogni, hogy szamarainkkal együtt rabszolgává tegyenek bennünket” – gondolkodtak magukban. József emberéhez léptek, és még a ház előtt őszintén szóltak: – Uram, mi már jártunk itt egyszer, vásároltunk gabonát. Fizettünk érte rendben, nem akartunk kárt tenni… meglopni – és nem tettük. Mégis, amikor a szállásra értünk, a takarmányos zsákunkban ott találtuk mindegyikünknek a pénzét felül a zsákban. Hiánytalanul megvolt a pénz, a gabona ellenértéke, amit fizettünk. Nem mi tettük oda, vissza is hoztuk. És az új vásárlásra is hoztunk pénzt. Nem vagyunk rossz emberek, a múltkorit sem tudjuk: ki és miért tette vissza zsákjainkba a pénzt… nem mi voltunk. József intézője így felelt: – Nyugodjatok meg, nem kell félnetek! A múltkor én rendesen vettem át tőletek a pénzetek: fizettetek, és itt meg is van minden. Előttünk nincs hiányotok! Ha a ti zsákjaitokban pénz volt, az nem az a pénz volt… azt nektek Istenetek, atyáitok Istene tehette titokban a zsákjaitokba. Szólta után eléjük hozta Simeont is, és a férfiakat – immár együtt, hiánytalanul és lelki békében – József házába vezette. Vizet adott nekik, hogy megtisztálkodhassanak. És amikor az emberek már rendben voltak, akkor szépen rendben ellátta állataikat is. A fiuk pedig a délre készültek. Az ebédet, amire meghívást kaptak, jó alkalomnak gondolták ajándékaik átadására. Amikor József belépett a házba földig hajoltak előtte mindahányan. Átadták ajándékaikat is. József érdeklődéssel viszonozta megtérésüket: – Életben van még öreg atyátok? Hogy van? Jól érzi magát? Szóltatok róla a múltkor, szóljatok róla most is! Így válaszoltak: – Szolgád, atyánk jól érzi magát, él még… egészségben van.

És megint meghajtották magukat, leborultak. József körülnézett, szemügyre vette mindannyijukat... és meglátta Benjamint, anyjának fiát… – Bizonyára a legifjabb, akiről beszéltetek nekem… Isten fordítsa feléd a kegyét, fiam! József hírtelen kisietett a teremből. Magában már bent is sírt, amikor kiért, akkor pedig már nem csak magában. Mélyen megrendült testvére láttán – sírnia kellett. Szobájába vonult vissza, és rendezte érzelmeinek viharát: kisírta magát. Megmosta végül az arcát, és magán uralkodva, erőt mutatva tért vissza vendégeihez. Utasítást is adott, hogy jöhet az ebéd, hogy kezdhetik a felszolgálást. A terítés a szokások szerint zajlott. Háromfelé szolgáltak: külön Józsefnek, külön a testvéreknek, és külön az egyiptomiaknak. Együtt étkeztek, mégis külön. (Az egyiptomiak irtóztak attól, hogy éberekkel egyenek együtt.) Egy teremben ültek. A testvérek szépen egymás mellett, illendően koruk szerint: a legidősebbtől a legfiatalabbig. Ugyanazt szolgálták fel mindenkinek: azt ette külön József, amit ők… És azt ette velük együtt Benjamin is. Egy különbség volt csak: az a rész, amit Benjamin elé tettek, az ötször akkora volt, mint a többieké. A testvérek csodálkoztak, de együtt voltak és békességben: ettek és ittak… és vígan voltak. 44. József ebéd után hívatta gondnokát és mondta neki, hogy miként kell tennie. Hogy az emberek zsákját meg kell tölteni szépen gabonával. És hogy a pénzt, amit hoztak érte, azt most is vissza kell tenni a zsákokba, felülre. És Benjamin zsákjába még egy ezüstpoharat is kell tenni a gabonáért járó pénz mellé. Az ügyintéző meghallgatta Józsefet és mindent úgy tett, ahogyan ő parancsolta neki. Este lett, majd reggel. Virradat után elbocsátották az embereket. Alig hagyták el a várost, még csak a közel porát taposták, amikor József ismét hívatta emberét. Most is parancsolt, hogy iparkodjon majd az emberek után… és ahogy beéri őket, tartsa föl, hozza vissza azokat, pontosabban egyet: Benjamint. Kérdezze meg, miért viszonozták a jót rosszal… hogy miért lopták el az ezüstpoharat… a poharat, melyből inni szokás és jósolni… Hogy tudassa velük, ez sértés, és hogy hozza vissza ezen ürüggyel a fiút. Úgy is lett. Utánuk ment, és kérdőre vonta őket. Azok így feleltek: – Hogyan mondhatott urad ilyet? Nem vagyunk mi olyanok: óvakodunk nagyon minden ilyen rossztól. Azt is visszahoztuk, amit a múltkor zsákunkban találtunk… át akartuk adni, de te mondtad: nincs hiányunk, rendben megkaptad tőlünk a gabona árát. Hogyan is lophattunk volna mi urad házából aranyat, ezüstöt? De keresd! Ha valamelyikünknél megtalálod, akkor őt akár meg is ölheted… mi többiek, pedig szolgáitok leszünk. Ezt is merjük ajánlani, mert tiszták vagyunk… József embere erre így felelt: – Rendben, megnézem. Ám többet akkor sem kérek, ha megtalálom. Nem ölök, és el is csak egyet viszek: azt, akinél megtalálom. Ti többiek szabadon elmehettek. Lepakolták a zsákokat a földre, sorban. Az ügyintéző sorban kibontotta a zsákokat, és kereste bennük a poharat. A legidősebbnél kezdte és a legfiatalabbal, Benjamin zsákjával fejezte be. A pohár előkerült… A testvérek nem értették. Nagyon bántotta őket, ruhájukat szaggatták, miközben visszapakolták a zsákokat. Felmálházták a szamaraikat és mentek ők is Benjáminnal vissza a városba. Leborultak József előtt ismét a földre. József kérdőre vonta őket: – Mit tettetek? Azt hittétek, hogy nem veszem észre?! A magamfajta még jövőt is látja, hogy gondoltátok, hogy a múlt bűne rejtve maradhat előttem? Júda felelt: – Nem tudok mit mondani uram, és nem tudom igazolni sem magunkat. Nem tettük… de ha szavam, szavunk kevés, akkor csak Isten tudhatja miért történt mindez. Ha bűnösök vagyunk, megbüntet; ha más az, akkor majd őt… Mert Isten Igazsága mindenkor megtalálja a maga helyét: csak az ideje kérdéses, mert az ember azt nem tudhatja, az is csak Istennek a dolga. Nézd uram, mi vállaljuk mindazt amit ránk mérsz: rabszolgáid vagyunk… mi is, mindahányan, és öcsénk is, akinél a poharat megtalálták. Legyen az Úr és az úr akarata szerint! József vette vissza a szót: – Távol áll tőlem, hogy veletek foglalkozzam. Ti hazamehettek atyátokhoz. Csak az marad, akinél a poharat megtaláltuk! Júda hozzálépett és fojtott hangon kérlelte: – Adj még nekem egy szót uram! Nagy kérés ez, tudom, hiszen, te itt a fáraó szavával bíró Úr vagy… Amit mondasz, az úgy van és úgy lesz, annak nem szokás ellent mondani. Mégis, én szeretnék elmondani neked egy hosszú történetet. Hallgass meg, és dönts utána! Kérlek! József rábólintott. Júda pedig elmesélte sorban, hogy és mint volt. Hogy volt egy testvérük, Benjamin bátyja, aki apjuk kedvence volt, és aki meghalt… Pontosabban eltávozott a fiú, és atyjuk úgy tudja, állatok szedték széjjel. Benjamin azóta még féltettebb kincse, bátyától is jobban félti, védi. Hogy parancsra hozták ide, de apjuk nem akarta engedni. Júda idézte apja szavait: „Ha még ezt is elviszitek tőlem és valami baj éri, akkor a gond az alvilágba viszi ősz fejemet.” Majd sajátokkal folytatta: – Ha én most visszamennék a te szolgádhoz, atyámhoz, és a fiú, akin egész lelkével csügg, nem lenne velünk, meghalna. Ha látná,

hogy a fiú nincs velünk, akkor a te szolgáid a sírba vinnék a te szolgádnak, atyánknak ősz fejét. Aztán elmondta, hogy ő maga felelőséget vállalt létével és egész életével öccséért, hogy épségben, baj nélkül hazaviszi. Ezért hát azt kérné, hogy Benjamin mehessen haza, és helyette magát ajánlja, adja inkább szolgának. Végül így fejezte be, önvallomással: – Hogyan tudnék én atyámhoz visszatérni, ha a fiú nem lenne velem? Nem tudnám nézni azt a csapást, ami atyámat érné… 45. József minden szolgáját kizavarta… küldeni akarta, de érzelmei vezették már, így csak egy kiáltásra jutotta: – Kifelé! Mindenki menjen ki! Csak ti maradtok… – mutatott testvéreire. Maguk közt maradtak. Ekkor József felfedte magát testvérei előtt. Zokogva sírt… a kintiek is hallották, és mentek is a hírrel a fáraó elé. József, amikor sírását szavakra tudta már váltani, így szólt testvéreihez: – József vagyok! Él-e még atyám? Nem kapott feleletet, mert testvérei a megrettenés és a meglepődés fura keverékének ködös állapotába fagytak. – Gyertek hát ide, közelebb hozzám fiúk! Azok lassan közelebb mentek. Ekkor így folytatta: – József vagyok! Testvéretek, akit ti eladtatok Egyiptomba… De ne nyugtalankodjatok, ne tegyetek szemrehányást magatoknak! És azt tőlem se várjatok: szeretlek titeket! József adott nekik egy gondolatnyi szünetet, majd szépen sorban elmondta mit és hogyan gondol, mi és miként történt: – Mert az nem úgy volt, hogy ti rosszak voltatok, kegyetlenek, és eladtatok engem. Mert az úgy volt, hogy nem tehettetek másként… mert Isten akaratát tettétek. Mert engem az Isten küldött ide előre, hogy megmenthessem az életeteket, és egész népünk életét. Itt egy gondolatnyira megállt. Mert ha rossz jön ránk, azt vagy megérdemeljük, vagy valami nagyobb rossztól óv az meg minket. Ha pedig megálljuk a rosszat, ami ránk jön, és jöjjön az bármely említett okból, akkor Isten Ajándékát készíti az elő számunkra. Ez a Rossznak Áldása Törvénye. József folytatta: – Már két éve pusztít az éhség, és tart még öt esztendeig… addig még nem vetnek, és nem aratnak. De Isten ide küldött, itt vagyok szándéka szerint, és így megmenthetem népünket a szenvedés és a halál elől. Nem ti hoztatok ide, hanem az Isten. A fáraó pedig atyjukká tett, házának és népének urává, így most én parancsolok egész Egyiptom földjén. Elmentek most atyánkért, elmondjátok, hogy élek, és hogy ki lettem, ki vagyok. Elhozzátok őt és a népet ide. Itt fogtok lakni, közel hozzám, itt lesz atyám, itt lesztek ti testvéreim, és itt lesznek szeretteitek, társaitok és gyermekeitek. Hozzátok nyájaitokat, barmaitokat… és mindent, a teljes házatokat, minden vagyonotokat. Én gondoskodom rólatok az ínség éveiben. Nem fogtok elszegényedni, mindenetek megmarad és gyarapszik majd. Ezt mondjátok el apámnak, és ő veletek együtt ekként fog eljárni. Elmondjátok, hogy láttatok, és hogy hallottátok a szavam. Vigyétek gyorsan ezt a hírt, mondjatok el mindent amit láttatok és amit tőlem hallottatok… és térjetek hamar vissza, hozzátok atyámat! Ezután nyakába borult öccsének Benjaminnak, és sírt. Benjamin is sírt az ő nyakában. Azután megcsókolta bátyjait is, sírt, és megölelte őket. Testvérei pedig elbeszélgettek vele. Közben hírül vette a fáraó is, hogy megjöttek József testvérei. A fáraónak jó embere volt József, sokat köszönhetett neki és Istenének. Aminek József örült, annak a fáraó is örült. Így József testvéreit a fáraó és népe is örömmel fogadta. A fáraó meghagyta Józsefnek, hogy örömmel látja földjén népét... hogy adjon meg nekik minden segítséget. Meghagyta, hogy kapjanak szekereket, kísértet. Asszonyaiknak, gyerekeiknek legyen kényelme és biztonsága már az úton is. Meghagyta azt is, hogy bármit hozhatnak, de ha semmit sem hoznak, akkor is szívesen látja őket. Földje legjavát kínálja és adja… és legyen ez vigasz arra, ha bármit nem tudnának hozni. József ellátta testvéreit élelemmel az útra, és a fáraó szava szerint adott szekereket is. Ajándékozott nekik egy-egy új ruhát is. Benjamin öt ruhát kapott, és hozzá még 300 ezüstöt. Előlegbe kapták, meg ünnepelni az újat. Apjának is küldött ajándékot. Tíz szamarat Egyiptom kincseivel, és tíz másikat gabonával, élelemmel megrakva. Ez utóbbit már útiélelemnek szánva atyja számára, jöveteléhez. Így indította útra a testvéreket, szeretettel bocsátva el őket. Már tréfára is jutott a lélek erejéből: „Oszt ne civakodjatok az úton!” – szólt utánuk. A fiuk elindultak és haza is értek apjukhoz Kánaán földjére. Elmeséltek mindent. Elmondták, hogy él József, és hogy ő Egyiptom ura. Elmondták, hogy hívja és várja őket. Izrael nem akart hinni a fiúknak… nehezen engedett a szíve. Többször elmesélték mi volt, hallgatta az öreg József megüzent szavait. És látta a szekereket, az ajándékokat. Lassan élet szállt újra belé… a remény lángja olvasztotta a szívnek jegét. Egy pillanatban Izrael hírtelen felkiáltott: – Elég! Nem húzzuk tovább az időt… A fiam még él! Akkor nekem látnom kell őt! Megyünk, gyorsan megyünk, hogy lássam még, mielőtt meghalok!

46. Összepakoltak, és útnak indultak. Izrael – útközben, Beersebába érve – áldozatott mutatott be atyja, Izsák Istenének. Éjjel álom-látomása volt, az ÚrIsten kereste. Megnyugtatta, hogy nem kell félnie, vele lesz ő maga is. Velük megy, és velük jön majd vissza. Meg lesz mindenük, nagy néppé lesznek. És személyes reményében nyugodalomra vitte: elmondta Izraelnek, hogy József fogja majd le a szemét… A fiú él, és nem veszíti el őt már haláláig. Tovább indultak. Izrael fiai fölpakolták a szekereket, amiket a fáraó adott útjukhoz. Azon vitték, kímélve, atyjukat, gyermekeiket és feleségeiket. Magukkal vitték nyájaikat és vagyonukat is, mindent, amit Kánaán földjén szereztek. Az egész nemzettség így ment és így ért Egyiptomba. Izrael nemzettsége, akikkel Egyiptomba ment hetven lelket tett ki. Józsefnek is volt családja már Egyiptomban. Asznáth volt gyermekei anyja, Poti-Ferasznak, az oni papnak a lánya. A gyermekek Manassze és Efráim névre hallgattak. Gósenbe értek. Ekkor Izrael elküldte Júdát Józsefhez, hogy magához hívja. József megörült a hírnek, rögvest szekérbe fogatott és indult apja és családja elé. Odaérve megölelték egymást és egymás nyakába borulva hosszan csak sírtak ott. A találkozás öröme után József így szólt atyjához és testvéreihez: – Megyek a fáraóhoz, és bejelentlek benneteket. Elmondom, hogy megjött atyám és családja Kánaán földjéről. Vár már titeket, meg akar majd ismerni. Ha kérdi, kik vagytok, és mivel foglalkoztok, akkor mondjátok majd rendre a valót. Juhpásztorok vagytok, állattenyésztéssel foglalkoztok; hogy magatokkal is hoztátok juhaitokat és barmaitokat… és minden vagyonotokat. Ezt tették már atyáitok, és ezt teszitek ti is gyermekkorotok óta. A fáraó majd megengedi, hogy ezt folytassátok, itt maradhattok Gósen földjén… jó föld ez ehhez. És biztonságban is lesztek itt: az egyiptomiak ugyanis irtóznak minden juhpásztortól, így elkerülnek majd titeket. 47. József elment e a fáraóhoz, és beszámol neki: – Atyám és testvéreim megérkeztek Kánaán földjéről. Minden vagyonukat hozták: juhaikkal, marháikkal jöttek, s most Gósen földjén vannak. Nem egyedül ment József, öt testvérét is vitte bemutatni. A fáraó a foglalkozásuk felől érdeklődött. Ezt felelték: – Juhpásztorok voltak atyáink, ebbe születtünk, ezt csináltuk-csináljuk mi is. De most a te szolgáid vagyunk tisztelettel. Az éhség súlyosan nehezedett már Kánaán földjére, nem találtak már ott legelni valót állataink. Azért jöttünk, hogy mint jövevények, országodban tartózkodjunk. Itt szeretnénk legeltetni juhainkat. Fogadj tehát minket jó szolgákként, és engedd meg, hogy Gósen földjén maradhassunk! A fáraó Józsefnek válaszolt: – Atyád jött hozzád és testvéreid. Egyiptom rendelkezésedre áll: örömmel látom szeretteidet. Egyiptom legjobb helyén telepítsd le atyád és testvéreidet! Maradjanak Gósen földjén, ha az szolgál kedvükre. És József, te derék ember vagy, sokat köszönhetek neked én is, népem is, ha volnának még családodban magadhoz hason-latosan derék lelkek, akkor tedd meg őket nyájaim felügyelőjévé! A fáraó szíves szavai után József bevezette apját is a fáraó elé, hogy illendőn mutathassa be. A fáraó Izraelhez fordult: – Jákob, és hogy jársz a korban? Mennyi az éveid száma? – Vagy 130 lehet… – felelte. – Számon tartani nehezebb, mint amennyi. Nem lenne sok, csak a vándorló élet kínjai… így talán szorozhatnám is párral. De atyáim többet éltek, és több volt vándorlásuk, és benne szenvedésük is. Izrael megáldotta a fáraót, majd távozott színe elől. József – a fáraó jóváhagyása után – letelepítette atyját és testvéreit, Egyiptom földjének legjobb részén: a Ramszesz vidékén. A lelkek száma szerint kenyérrel is ellátta őket. Az éhség nagy volt már a vidéken: Egyiptomban is, Kánaánban is. Az emberek kaptak gabonát, kenyeret, de fizettek érte. József a beszedett pénzt mindig rendre és hiánytalanul beszolgáltatta a fáraó kincstárába. Egy napon elfogyott az emberek pénze: nem tudtak már fizetni… ekkor József elé tódultak, és így szóltak hozzá: – Ennünk kell József! Nem hallhatunk éhen szemeid láttára, csak azért, mert már minden pénzünket beadtuk. József válaszolt nekik: – Ha nincs pénzetek, akkor fizessetek állataitokkal! Állataitok ellenében adok nektek kenyeret. Erre elhozták állataikat Józsefhez. József pedig kenyeret adott nekik a lovakért, juhokért, barmokért és szamarakért. Egy év alatt a pénzhez hasonlatosan az állatok is elfogytak. Ekkor újra József elé járultak. – Nincs már pénzünk, és nincsenek már állataink. A földünk van csak, és mi magunk vagyunk. Csak nem pusztulhatunk el, mert

másunk már nem maradt… Vásárolj meg minket és földjeinket kenyérért! Így hasznot hajthatunk a fáraónak… ám ha nem adsz magot, akkor mi is pusztulunk és földjeink is pusztulnak, és az nem jó már a fáraónak sem. József rábólintott és megvásárolta az egyiptomiak minden földjét a fáraó számára. A nép kenyeret kapott, és az egész ország a fáraó birtoka lett. A fáraóé lettek a népek is… Egyiptom egyik végétől a másikig. A papok kivételek voltak: az ő földjeiket nem szerezte meg a fáraó. Ők állandó jövedelmet kaptak a fáraótól, és abból éltek. A fáraó által utalt pénzből vettek gabonát, kenyeret, így nem kellett földjeiket eladniuk. József szólt a néphez: – Megvettem földjeiteket és megvettelek titeket is a fáraó számára. Adok nektek vetőmagot, vessétek be a földet! Úgy adjátok földeteket és magatokat a fáraónak cserébe, hogy termésetek egyötödét beszolgáltatjátok a fáraónak! A többi a tiétek marad: vetőmagnak és élelemnek családotok számára. József szólt, és szava rendelet volt. És a nép egyetértésben volt szavaival. Izrael és népe Gósen földjén maradt. Birtokot szereztek. Dolgoztak és gazdagodtak. Szaporodtak és sokan lettek. Izrael még 17 évet élt. Halála előtt hívatta fiát Józsefet, és így szólt hozzá: – Esküd kérem fiam! Nem szeretném, ha itt kellene nyugodnom. Kérlek, ha meghalok, vigyél engem haza atyáimhoz, és ne itt Egyiptomba temess el! Ha atyáimhoz költözöm, akkor szeretném, ha testem is közöttük nyugodna. József így válaszolt: – Úgy lesz, szavaid szerint fogok eljárni. Esküszöm erre! A szavam kérted, a szavam adom. 48. Egy napon hírt vittek Józsefhez. Hírt apjáról, hogy beteg és hívatja. József késlekedés nélkül magához vette fiait és indult atyjához. Izrael erőt vett magán, felült ágyában és úgy várta fiát, unokáit. Amikor megérkeztek így szólt Józsefhez: – Isten Népe Vagyunk… A mindenható Isten megjelent atyáimnak és megjelent nekem is. Áldását kaptuk és Szavát. Ígérte, hogy termékenyek leszünk, hogy népek sokaságává érlel majd az idő. A földet is örök időkre kaptuk birtokul… Visszavezet majd innen is, most is biztosan. József, Áldásom adnám én most fiaidra, azokra, akik már megszülettek itten Egyiptomban. Megáldom őket, és a többit majd ők rendezik Istennel is, és népünkkel is. Vigyázd őket és az ezután születőket szeretőn, amíg csak teheted fiam! Aztán még személyeset is szólt. Feleségének halálát, nyughelyét mesélte. Mert a „nagy” emberből nem veszik el a „kis” ember… A küldetés, a választottság nem a hétköznapi szürkeség helyett adatik. Melléje adatik, rája pakoltatik. És mindkettővel el kell számolni. És Izrael elszámolt a „nagy” dolgokkal: népe és Isten dolgaival, és „kis” dolgaival: Jákob életével és érzéseivel is. József bevezette ekkor fiait. – Ők lennének? – kérdezte Izrael. – Isten adta mindkettőt, a fiaim, unokáid – felelt József. – Hozd hát ide őket, hagy adjam rájuk Áldásom! Izrael már homályosan látott. Mert ahogy Érsz, és egyre inkább látod a Lényeget, úgy látod egyre kevésbé a lényegtelen földszürke, gyarló és romló világot. Magához intette a fiukat – megölelte, megcsókolta őket. Majd így szólt Józsefhez: – Látod fiam, ez Isten Bizonyossága! Az emberi remény már ahhoz is kevés volt, már abban sem bíztam, hogy téged megláthatlak. De Isten Ígérte meg, így mégis meglett: és nem csak téged, de utódaidat is módom van megölelni, megáldani. József leborult atyja előtt, leborulva ezzel Isten előtt is. József felállt majd fogta a fiúkat – Efráimot jobbjára vette, hogy atyjának baljára kerüljön; Manasszét pedig baljára vette, hogy atyjának jobbjára kerüljön – és atyjuk elé vezette így őket. Izrael kinyújtotta karjait. Jobbját Efráim fejére tette (jóllehet ő volt a fiatalabb), balját pedig pedig Manassze fejére tette (noha ő volt az elsőszülött). Majd elmondta áldó szavait: – Isten, akinek színe előtt jártak atyáink: Ábrahám és Izsák; Isten, aki jó pásztorom volt nekem magamnak is: amióta csak élek, a mai napig… az Isten Áldja meg a fiukat és bennük népünket, és vezesse őket ki minden szükségből, ahogyan eddig is tette velünk! Éljen bennük tovább az én nevem és atyáimnak: Ábrahámnak és Izsáknak nevei! Legyen övék a föld, és legyenek termékenyek rajta! Józsefnek nem tetszettek apja karjai, nem tetszett neki, hogy keresztbe tette, hogy jobbjával áldotta Efráimot és baljával Manasszét. Arra gondolt, talán csak rosszul látja őket, ezért megfogta atyja kezeit és próbálta megcserélni azokat. Szólt is közben: – Ne úgy atyám, hiszen ez az elsőszülött… tedd jobbodat az ő fejére! Izrael vonakodott, hiszen ami fontos, azt látja ő, mert a Lényeg sosem homályosul el az Érő lelkek szeme előtt. – Nagy nép lesz ő is fiam… Öccse azonban hatalmasabb lesz, és utódai népek sokaságává válnak. Nem cseréltem föl, így kell ennek lennie! Így áldotta meg őket: Efráimot Manassze elé helyezve.

Izrael végül még Józsefhez szólt: – Meghalok fiam… én elmegyek, de Isten veletek marad. Veletek lesz az Úr, és vissza is vezet majd atyáitok földjére. Adok neked egy részt még testvéreid részein felül: azt én szereztem karddal és íjjal az amoritáktól. 49. József és fiai után Izrael hivatta még fiait, mind a tizenkettőt. Látni akarta még őket, búcsúzni mindtől. Rendbe tenni mindet: kit így, kit úgy. Elmondani nekik, kik ők, minek látszanak, és mi történik még majd velük, mi vár még rájuk. Rubent, az elsőszülött fiút megfedte: – Te voltál férfierőm első zsengéje, neked kellett volna lenned az én erősségemnek, jobb kezemnek. De az nem voltál! Első voltál tekintélyben és első hatalomban, de mellém állásban, segítésben, testvéreid felőli felelőségben, nem voltál első. Lázadtál, vízként áradtál, ezért a jövőben nem leszel első! Feddést kapott Simeon és Lévi is. Őket csalárd gazokként jellemezte csak Izrael, akikkel leülni sem hajlandó már egy körben. Elmondta: embereket öltek, sőt gőgjük odáig ért: erejüket bikák szelídítésén fitogtatták – jóravalóság, dolog helyett. Hevesek voltak haragban, kegyetlenek dühükben. Mindenüket elvette és szétosztotta az öreg a többiek között… miközben átkozta őket, lelketlen tetteiket, haszontalan, másoknak csak ártó éltüket. Júdához már jó szóval fordult: – Te erős ember vagy, és jólélekkel követted fivéreid sorsát is: kezed mindig ellenségeik nyakán volt, van és lesz. El is ismernek majd ők ezért, meghajolnak előtted. Aztán ködösen beszélt. Júdát nőstény oroszlánnak látta, aki zsákmány mellől kell fel, és aki méltóságteljesen nyújtózkodik aztán. „Ki merné ingerelni?” Fejedelmi bot, vezéri pálca lesz a sora. Beszélt adóról, amit majd nem rónak le, és népekről, akik majd nemet is mondanak. Végül szőlőről: amihez állatokat köt ki… és melynek vérében ruháját mossa. „Bortól veresek szemei, tejtől fehérek fogai.” Amikor Istennel beszél az ember, akkor emberi szavai lehetnek kuszák. És az ilyen, Istenben töltekező kusza szó sokszor józanabb és tisztább, mint a tisztának tetsző, de Istentől mentes emberi makogás. Ha valamit nem értesz, nem biztos, hogy a szó zagyva… talán csak te magad vagy éretlen, zavart, bortól részeg vagy Istentelen pára. Ezután Izrael Zebulonról szólt, aki messze lakik, a tenger partján. Hajókon szolgál, kormányos. A szóban Izsakhar következett. Őt egy szívós, dolgos emberként jellemezte. A nyugalom embere, szereti a csendet is, a földet is… és ezekért kész szolgálni. Ezzel megvoltak Lea fiai. Dánról szólva egy igaz emberről beszélt, aki jogosan ítél Izrael bármely törzséről legyen is szó. Jogot adott neki, hogy ha kell viperaként marjon… a ló bokáját, hogy a lovas hátra essen. Nafthaliról úgy szólt, mint iramló szarvasról, kedves fiakkal. Ők ketten Bilhának fiai. Gádról elmondta, hogy sok baja van rablóbandákkal. Szorongatják egymást. De sarkukban van, állja a sarat, üldözi őket. Áserről úgy emlékezett meg, mint a királyi élelmek szállítójáról, aki nem éhezik, akinek kenyere mindig van bőségben. Ők ketten Szilpának fiai. Józsefről már megint ködösen beszélt. Gyümölcsfaként, egy forrás mellett; magas, falak fölé nyúló ágakkal. Hogy üldözik, hogy íjászok keserűséget okoznak neki. De egy erő rendet rak: Jákob erős keze. Mert Izrael erős szikla, hogy a fiuk együtt, egymásért… és széttörnek mindent és bármit. „És atyáink Istene segítséget küld: megáld téged felülről, az ég áldásának bőségével és az alant elterülő mélység áldásának bőségével. A kebel és az anyaméh áldásának bőségével, a kalász és a virág áldásának bőségével, az örök hegyek, az ősi halmok áldásának bőségével.” Mindezt áldásként mondta: „Ez mind szálljon József fejére, a testvérei közül kiválasztott fejének tetejére.” Józsefet és fiait népe, törzsei fölé helyezte. Benjaminról, a legifjabbról úgy szólt mint ragadozó farkasról, aki reggel prédát eszik, este zsákmányt osztogat. Ők Rákhel fiai. Ez Izrael tizenkét fia, és fiai szerint tizenkét törzse is. Ezeket modotta nekik. Mindet a megfelelő mód áldotta vagy fedte. Aztán nekik a haláláról és a temetéséről szólt. Hogy haza kell vinni az övéi, atyái közé a barlangba. Parancsba is adta ezt nekik. Ott nyugszik már Ábrahám és felesége, és ott pihen már Izsák is párjával. Elmondta, amit akart. Ekkor visszadőlt az ágyra… és ezzel meg is tért övéihez: Izrael meghalt. 50. József ráborult atyjára: megölelte, megcsókolta, és hosszan sírt fölötte. Aztán József parancsba adta Egyiptom orvosainak, hogy balzsamozzák be apja testét. Az orvosok bebalzsamozták. Ez negyven napot vett igénybe. Az egyiptomiak hetven napos gyászt tartottak. A gyászidő letelte után József előállott apja kérésével, miszerint sajátjai között, ősatyjai barlangjában szeretne nyugodni.

A fáraó ezt válaszolta neki: – Menj és tegyél úgy, ahogyan atyád meghagyta. Ha ő oda vágyott, akkor ott kell nyugodnia. József elindult, hogy eltemesse apját, annak akarata szerint. Vele mentek a fáraó szolgái, házának tisztviselői, Egyiptom földjének minden méltósága. Ment József minden hozzátartozója, testvérei és atyjának egész belső személyzete is. Csak a gyerekek, valamint az állatok: a juhok és a marhák maradtak hátra felügyelőikkel, őrzőikkel Gósen földjén. Szekerek és lovasok is kísérték őket, így a menet igen nagy volt. A Jordánon túlra érve megálltak, és hét napig tartó nagy gyászünnepet, gyászszertartást tartottak. Izrael fiai apjuk szava-akarata szerint cselekedtek. Elvitték atyjukat Kánaán földjére, és eltemették ősatyjaik mellé a barlangba, amit még egykor Ábrahám vásárolt örök nyugodalmuk helyéül. Aztán József és minden kísérője szépen, rendben, szerencsésen visszatértek Egyiptomba. József testvéreiben atyjuk halála után pislákolni kezdett a félelem. Egyrészt lelkiismeretük ereje szólt, másrészt a gaz mindenkit gaznak szokott látni. „Mi lesz, ha ezután József ellenségesen viselkedik majd velünk szemben és megtorolja mind a rosszat, amit tettünk vele?” Először csak küldöttet küldtek, és apjukat vették előre vértként. Ezt üzenték: „Atyád halála előtt meghagyta nekünk, hogy mondjátok Józsefnek: bocsásd meg testvéreid vétkét és bűnét, a rosszat, amit veled tettek. Tehát bocsásd meg atyád Istene szolgáinak vétkét.” József nem üzent semmit vissza, csak sírt. Nem az egykori bűn fájt neki, abban ő már régen Isten segedelmét látta; hanem az fájt, hogy testvérei nem érzik, hogy ő szeretettel van feléjük. Erre testvérei maguk mentek eléje. Leborultak lábai előtt és így szóltak: – A szolgáid vagyunk… József így beszélt hozzájuk: – Ne önmagatok lelkét és jellemét lássátok belém! Létem és szeretetem, cselekedeteim, viszonyulásaim szerint kellene inkább látnotok! Nem kell félnetek! Nem vagyok Isten, nem ítélek felőletek… Amúgy sem látjuk mindig rögvest és jól az Úr szándékát. Ti rosszat forraltatok ellenem, de Isten jóra váltotta: ármányotok által mentett meg egy népet. Bennem a történet már régen így él: Isten szeretetét látom benne, és nem bántásotokat. József Egyiptomban maradt, és ott maradt atyja házanépe is. József 110 esztendős lett. Megélte ükunokáinak korát, születését. Meghagyta népének, hogy Isten ígérete van velük, hogy egy napon majd eljön az Úr és visszavezeti őket atyáik földjére. Ezt ígérte az Isten Ábrahámnak, Izsáknak és Izraelnek is. Meghagyta, ha eljön ez a nap, akkor vigyék magukkal az ő csontjait is. Erre esküt kért és kapott övéitől. József 110 éves korában halt meg. Bebalzsamozták és Egyiptomban helyezték koporsóba.