Hunyadi Imre
A tata-tóvárosi zsidóság története 1867-1938
A magyar zsidóság teljes egyenjogúsítását az emancipációs törvény megalkotása jelentette. A törvény – évezredes megkülönböztetésnek vetve véget – a keresztényekkel egyenlı jogokat biztosított számukra is. A zsidóemancipáció történelmi gyökere az európai történelemben a reformáció megindította vallási türelmességbıl ered, s a felvilágosodás s a francia forradalom által hirdetett lelkiismereti szabadság, az általános szabadságeszmények elterjedésével vált európai normává. Az európai társadalom szekularizálódása – amely a polgári fejlıdés velejárója volt – szintén elısegítette a zsidóságnak, mint számkivetett felekezetnek az egyenjogúsítását. A feudális társadalomban a zsidó mindvégig kirekesztett elem volt. Kirekesztettségének oka a vallási alapú elıítélet, amely a – vulgárisan – „istengyilkosokat” tulajdonképpen a társadalmon kívül helyezte. Így az akkori társadalom alapvetı tulajdon- formájából, a földtulajdonból, melyhez a hatalomgyakorlás kötıdött, természetesen szintén nem részesedhettek. Ez volt az oka annak, hogy a zsidóság a gazdasági élet terén az ıt körülvevı keresztény világ által átengedett, illetve fel nem ismert gazdálkodási, megélhetési területeket, lehetıségeket foglalta el. Ezek a kereskedelem, hitelélet, általában a pénzzel kapcsolatos, a keresztények által erkölcsileg is sokáig lenézett foglalkozási ágak voltak. Ez a sajátosság a magyar viszonyok közepette rendkívüli lehetıségeket teremtett a zsidóságnak az emancipáció beköszöntével a gazdasági élet terén. 1867-ig az osztrák-német tıke beáramlása jelentette a lassú magyarországi polgárosodás hátterét. A kiegyezés után a magyar társadalomnak fel kellett mutatnia egy olyan tényezıt, amely ezt a szerepet átveszi. Jelentıs magyar polgárság hiányában a feladat a nemességre vagy a parasztságra, mint meghatározó népelemre kellett volna hogy maradjon. Vizsgáljuk meg, mégis miért a zsidóság élt a legjobban – számarányához mérten kiemelkedıen nagy mértékben – ezzel a lehetıséggel: 1. A nemesség a liberális kormányzat polgárosodást elıirányzó politikájával szemben a maga feudális elıjogainak megvédésével reagált. A földhöz való kötıdés, kötöttség nehezítette a rugalmasabb gazdasági szerepvállalást, lassította a kor kihívásaira a reagálókészséget. Általában is a polgárosodás veszélyeztette a megmerevedett földbirtokosság hagyományos gazdasági s politikai hatalmát. Így a földesúri réteg egyértelmően alkalmatlan volt a polgárosodás zászlóvivıjének szerepére. 2. A parasztság, mint másik meghatározó népelem a felette uralkodó feudális – arisztokrata réteg által vetett gátak, a demokratikus elmaradottság miatt nem volt képes helyzetébıl kiemelkedni. 3. Az egyedüli népelem, amely alkalmas és kész volt felváltani az osztrák német tıke szerepét a magyar progresszióban, a zsidóság volt. Miért a zsidók? A zsidóság addigi kirekesztettsége folytán mentes volt azoktól a feudális kötöttségektıl, melyek a polgárosodás, a kapitalizmus térhódításának legfıbb visszafogói voltak. Az évszázados háttérbe szorítás kifejlesztette a zsidóságban azt a szükségszerő beidegzıdést, hogy a számára mindenkor szőkös lehetıségeket a legjobban kihasználja, a lehetıségekhez képest a leggyorsabban alkalmazkodjon az új adottságokhoz. Ez egy olyan racionalitáshoz vezetett, amely a nehézkes, hagyományos, feudális értékrendő osztályokkal szemben
lépéselınybe hozta ıket az új gazdasági rend, a kapitalizmus térhódításánál. Ehhez járult az, hogy a polgárosodás s kapitalizálódás természetüknél fogva városias jelenségek, s az ezzel szemben idegenkedı tradicionális osztályok itt is hátrányba kerültek a városiasodottabb zsidósággal szemben, melynek emancipációja egybeesett a modern ipar s kereskedelem fellendülésével, ami a városiasodás fellendülése is volt egyben. Segítette ezt a folyamatot az is, hogy a Tisza-kormányzat példátlanul túlfejlesztette az államigazgatást, ami hagyományos presztizse miatt a történelmi osztályok tagjait szívta fel, további vákumot hagyva a zsidóság számára a kapitalizálódó gazdasági élet terén. Ezen tényezık hatására indult meg a magyar zsidóság példátlanul gyors s nagy mérető gazdasági szerepvállalása a dualizmuskori Magyarországon. Az emancipációval együtt járt a zsidóság asszimilációja. Az egyenjogúsítás olyan társadalmi körülményeket teremtett számukra, amelyek elırelendítették beolvadásukat a magyar- ságba. A legmagasabb – politikai – szintő nyitottság bizakodóvá tette a hazai zsidóságot, melynek nagy része élni kívánt a lehetıséggel. Az emancipációhoz való viszonyuk miatt 1868-ban két táborra szakadt a hazai zsidóság. A neológ szárny az asszimilációt, a megkülönböztetı szokások elvetését szorgalmazta, így próbálva csökkenteni különállását. Ezzel szemben az ortodox szárny továbbra is ragaszkodott a régi szokásokhoz, külsıségekhez, elzárkózást hirdetve elvetette a nemzetbe való integrálódást. A tata-tóvárosi zsidóság, követve a hazai zsidóság kétharmadát, a neológokhoz csatlakozott. Ezzel kinyilvánította elkötelezettségét a haladó, asszimilálódni kívánók pártjához. Az, hogy így döntött két okra vezethetı vissza: 1. A helyi zsidóság eredetre nézve régóta letelepedett, javarészt a 18. század közepén az Eszterházy-féle betelepítési hullámmal együtt érkezett, jobbára cseh-morva származású csoport volt. Van tudomásunk olyan, a 18. század végérıl származó, úgynevezett MASKIR, azaz halotti könyvrıl, amely a tatai hitközség vezetıit s adakozóit sorolja fel, köztük igen sok olyan családnévvel, amelyek a 19-20. század fordulója nagy nemzedékének ıseit jelölik: Leopold, Pollák, Wessel, Kellner, Pressburger. Ez azt jelenti, hogy a helyi zsidóság viszonylag régen beilleszkedett a helyi társadalomba, s ekkor már tulajdon- képpen az asszimiláció elırehaladott fokán állt. Alátámasztja ezt a megállapítást az is, hogy 1880-ban az 1037 helyi zsidóból 847, azaz 82 % vallotta magát magyar anyanyelvőnek. 2. A helyi zsidóságból hiányzott a galíciai-orosz elem, mely a pogromok elıl a 19. század utolsó évtizedeiben nagy tömegben, akadálytalanul áramlott az emancipált Magyarországra. Ez a csoport jellemzıen tradicionális vallási- s életfelfogás valamint igen szegénysorú volt, ragaszkodott külsıségeihez, a vallási elıírásokhoz, vagyis azokhoz a jellemzıkhöz, melyek leginkább az asszimiláció ellen hatottak. Ugyancsak az asszimilációt szolgálta a névmagyarosító mozgalom lelkes propagálása a helyi lapban, a Tata-Tóvárosi Híradóban. Minden névmagyarosítást közzétett s lelkesen üdvözölt az újság, zsidót, tótot, németet egyaránt. Emellett cikkek sorai jelentek meg, melyekben a helyi zsidóság a nemzet melletti elkötelezettségrıl tett tanúbizonyságot, s amelyek szerint a nemzet részének tekintette magát. Az 1880-as évek elején azonban országszerte antiszemita atrocitások zavarták meg a nekiinduló asszimilációt. Tata-Tóvároson ismeretlenek betörték a zsinagóga ablakait s falait uszító feliratokkal – pl. „Őzd a zsidót!” – firkálták össze. Ezek a tiszaeszlári vérváddal egyidıben történt események alaposan felkavarták a közvéleményt. Az esetrıl több fıvárosi lap is tudósított. A helyi zsidóság álláspontja ellenben visszafogott volt. Feltételezhetı, hogy talán óvakodtak a túlreagálástól, ezzel is óvva nehezen kiharcolt pozíciójukat. Talán ugyanezért nem találni tudósítást a tiszaeszlári perrıl sem a helyi lapban. A helyi zsidóságból hiányzott az a túlérzékenység, mely mindig nehezítette az elfogadásukat, s ezáltal beilleszkedésüket. Mi okozhatta alig néhány évvel az emancipációs törvény adta egyenlıvé válás lehetısége,
az asszimiláció elıtti szabad út megnyitása után a zsidóellenesség fellobbanását? Itt újra utalnunk kell néhány fentebb – más összefüggésben – részletezett történeti aspektusra. A válasz a felszínt jelentı liberális törvényhozás és a társadalom valódi fejlettsége közötti minıségi különbségben keresendı. A liberális törvényhozás olyan demokratikus törvényalkotó munkával igyekezett felzárkóztatni az országot a kialakuló demokratikus Európához, amely törekvéssel teljesen ellentétben állt a magyar társadalomszervezet fejlettsége. A merev, kasztrendszer-szerő tradicionális magyar társadalomszervezet alapvetıen ellenállt minden demokratizálódási kísérletnek, így a zsidóság emancipációjának, s fıleg az ebbıl fakadó térnyerésnek is. A történelmi feudális osztályok, az arisztokrácia, de fıleg az elszegényedett közép- és kisbirtokosság az államszervezetben meg tudták tartani hatalmi pozícióikat, s így gazdasági erejéhez mérten továbbra is túlzott befolyással rendelkezett. A feltörekvı zsidóság ennek az elemnek az „ısi juss” jogán alapuló jogait, pozícióit veszélyeztette. Ezek a történelmi osztályok általában demokrácia-ellenesek voltak, de a kialakuló demokrácia lehetıségeit legjobban kihasználó zsidóság látványos gazdasági térnyerése (s saját visszaszorulásuk) kimondottan „idegesítette” ıket, így antiszemitizmusuk egyúttal antidemokratizmusuk felszíni megjelenési formája is volt. Ehhez a fajta antiszemitizmus kialakulásához hozzájárult a birtokossgában s a parasztságban is meglévı általános gyanakvás az idegennel szemben. Mivel Magyarországon a 19. századi városi polgári elem általában idegen (német) volt, s a térnyeréssel ugrásszerően megnövekedett a zsidó polgárság számaránya, a hagyományos nemes, paraszt-polgár ellentét keresztény-zsidó ellentét színezetet is kapott. Megjegyzendı, hogy a feudális-polgári, régi-új ellentét egész Európában jelen volt, de faji kérdéssé csak ott vált, ahol az újjal, a polgárral egy népcsoportot lehetett azonosítani. Ezzel szemben a gazdaságilag feltörekvı zsidóság alapvetı érdeke a demokrácia elırehaladása volt, s így ideolgiailag teljesen szembekerült a konzervatív magyar történelmi osztályokkal. A kor antiszemitizmusának alapja, s errıl nem szabad megfeledkeznünk a középkori eredető s teljesen soha el nem tőnı elıítélet volt. Ez alapvetıen azon a keresztény ítéleten alapult, hogy Krisztus gyilkosai zsidók voltak. Be szokták állítani az esetet úgy is, hogy Krisztus s az apostolok üldözött keresztények, üldözık pedig zsidók, holott jól tudjuk, hogy valójában mindannyian zsidók voltak. Ez a középkori keresztény egyházak által is terjesztett erısen vulgarizált álláspont azonban azt az alapvetı antagonizmust takarta, hogy a zsidó vallás, amely ráadásul a keresztény vallások alapvallása, ugyanazon szent könyv használja, egyedülállóan ellenállt a teljességgel keresztény Európában mindenfajta erıszakos s kevésbé erıszakos keresztény térítési kísérletnek. Ez a körülmény kivívta az egyházak és a középkori keresztény társadalom ellenszenvét. Ebbıl kifolyólag a zsidók szentséggyalázók, a mindenkinek megbocsájtást nyújtó, de velük szemben arrogáns keresztény egyházak által üldözött számkivetettek, törvényen kívüliek lettek. A mássággal összefüggı elıítélet, s az általa kiváltott ellenırzés fokozódott a 19. század utolsó évtizedeinek Magyarországán, az emancipáció nyújtotta nagyobb szabadság miatt megnövekedett galíciai s oroszországi zsidóbevándorlás miatt. A tömeges bevándorlás magában is ellenszenvet váltott ki (míg 1850 és 1900 között a zsidóság száma megháromszorozódott, addig a magyarországi népesség csak 50 %-kal nıtt), de a a vallási elıítélet talaján, térnyeréssel párosulva ez a hatás fokozottan érvényesült. Negatívan hatott az is, hogy a bevándorló népelem szemben a hazai zsidósággal külsıségeiben jobban elütött, jobban elkülönült, ortodox zsidóságból állt, ráadásul szegényebb is volt. Üldözöttsége folytán érzékenyebb volt bármely sérelemre, az elıítéletre elıítélettel válaszolt. Az oroszországinál nagyobb szabadság adta lehetıségekre nagyobb vehemenciával vetette rá magát, ezért erıszakosnak tőnt fel az amúgy is ellenséges, saját érdekeit védı magyar társadalmi csoportok szemében.
A fenti összefüggések azért érdekesek szempontunkból, mert Tata-Tóvároson sem a galiciai zsidóság, sem az elszegényedett kisbirtokosság, sem az idegennel bizalmatlan parasztság nem játszott meghatározó szerepet. A tatai zsidóság régen helyben lakó, asszimilálódó csoport volt, mely megtalálta helyét a helyi társadalomban, úgy hogy senki érdekeit nem sértette. Az antiszemita hullám hamar elvonult, mivel nem helyben kialakult jelenség volt, nem hagyott mély nyomokat a helyi társadalomba. Folytatódott, illetve meg sem szakadt az a korszak, amely a tatai polgárság és a zsidóság aranykora volt. A század utolsó évtizedeiben sorra alakultak a helyi zsidóság egyesületei, civil szervezetei, így 1878-ban az Izraelita Jótékony Nıegylet, 1882-ban a Krajcár Egylet – iskolai segélyzı egylet, majd 1893-ban létrehozták az iparos önsegélyzı egyletüket is. 1882-ben izraelita óvoda nyílt, mely felekezetre való tekintet nélkül fogadta a kisdedeket. 1880 óta az addigi német helyett magyarul tartották az istentiszteleteket a tatai zsinagógában. Ugyanekkor áttértek a nemzeti jellegő oktatásra a felekezeti iskolában. A hitközség Farkasházi Fischer Dezsı szavaival „felszámolta a középkori szokásokban elmaradott hitközségi állapotokat”. A civil szervezetek virágzása volt ez az idıszak, az egyes felekezetek, így a zsidók is saját egyleteik mellett tevékeny részt vállaltak más, nem felekezeti szervezıdések létrehozá- sában, mőködtetésében. A tatai zsidóság is tevékenyen részt vett, és tisztségeket is viselt pl. az Ipartestületben (alelnök Dukász József), a 48-as Kör és a Casino egyletekben. A tatai polgárok kölcsönösen látogatták egymás egyleteinek rendezvényeit, a Tata-Tóvárosi Híradó rendszeresen lehozta az egyes jótékonysági bálok, estek adakozóinak névsorait. A gyakori felülfizetés polgári mivoltuk hangsúlyozása volt, a szociálizáció ilyen formája, a lehetıleg minél több helyen való megjelenés s adakozás, a névsorok a polgári öntudat erısítését szolgálta. Az 1895-es ún. recepciós törvény, az izraelita vallás törvényesen bevett vallássá nyilvánítása is tovább erısítette a zsidó magyarok biztonságérzetét, az asszimilációs törekvéseket. A zsidók társadalmi megbecsülését mutatta abban az idıben az, hogy egymás után nyertek a királytól nemességet. Ez nem is olyan rég még teljességgel elképzelhetetlen volt. Némileg helyi vonatkozású tény, hogy ebben az idıszakban kettı tatai származású zsidó is nemességet kapott, 1892-ben Fischer Ignác majolikagyáros ,,tóvárosi, 1900-ban Gold Zsigmond bankár ,,tatai” elınévvel. A helyi képviselı testületeket vizsgálva megállapítható, hogy a zsidóság társadalmi megítélése igen pozitív volt, a legtöbb adót fizetı virilisták mellett ugyanis az 1911-es választáson Tatán 2, Tóvároson 3 zsidó is bekerült választott képviselıként a testületekbe. 1913-ban a Komáromi Királyi Törvényszék 43 tatai esküdtje közül 8 zsidó vallású volt. Milyen messze volt ez a tény attól a középkori megkülönböztetésétıl, hogy zsidó nemzsidó ellen nem tanúskodhatott, és fordítva. Ez az idıszak tehát a korábbiakhoz képest rendkívül kedvezı volt a hazai, s így a tatai zsidóság számára. A gazdaság fellendülése mellett társadalmi egyenrangúvá válásuk is megindult. Különösen kedvezı volt a helyzetük Tata-Tóvároson, ahol a ki nem küszöbölhetı vallási alapú elıítéleten kívül nem voltak jelen azok a fent részletezett tényezık, amelyek egyes csoportokban a modern antiszemitizmust kialakították. Összefoglalva ezeket a sajátosságokat, Tatán rég letelepedett, az asszimilációs úton már korán megindult, polgárosodottabb zsidóság élt. Teljesen hiányzott a galíciai elem, a hitközség a neológiát választotta, a zsidóság helyi gazdasági térfoglalása nem indukált feszültségeket, inkább elismert motorja volt a helyi gazdasági életnek. Tata jellegzetesen az a vidéki kispolgári, paraszti városka volt, amely a zsidókkal mint egyénekkel teljes összhangban élt, méreténél fogva is távol volt az általánosítás lehetıségétıl, túlságosan is jól ismert mindenkit mindenki ahhoz, hogy bármely téveszmék gyökeret tudjanak verni. Tatának 256 hısi halottja volt az I. világháborúban. Ebbıl 37 zsidó. Sokan közülük tisztként, kitüntetésekkel tértek vissza a frontról, tehát kitőntek helytállásukkal, ami nem különösebb erény a többiekkel való összehasonlításban, hiszen ezek a zsidó tataiak éppoly
magyarnak tekintették magukat, mint bajtársaik. Sok magyar zsidó várta az antiszemita elıítéletek megszőnését a háborúban vérüket áldozó hitestársaik áldozathozatala által. Így gondolták a sokezer hısi halott végleg meggyızi az magyarságot az ı hazafi mivoltukról. A harctereken meg is szőnt a különbség, de a háború utáni válsághelyzet újabb problémákat teremtett e téren. A zsidóság hazai gazdasági térfoglalásával párhuzamosan Tatán is hasonló folyamat ment végbe. Gazdasági lehetıségeik az emancipációval kibıvültek, de már korábbi törvények is fokozatosan bıvítették mozgásterüket, így 1840-tól a szabad iparvállalás lehetısége, 1846-tól a türelmi adó eltörlése, 1859-tól lehetıség keresztény alkalmazottakat foglalkoztatására valamint 1860-tól a szabad ingatlanszerzés joga. Mivel Tata uradalmi központ volt, ebbıl fakadóan, a földesúri védıszárnyak alatt a helyi zsidóság nyugodtabban fejthette ki a korábbi századokban is gazdasági tevékenységét. A földesurak amúgy is szívesen vették igénybe a zsidókat gazdasági célokra, ugyanis kisebb haszonnal fuvaroztak, megbízhatóan és jövedelmezıen vezették az uradalmi bor- és pálinkakiméréseket. Fentebb részletezett, történelmileg kialakult rátermettségük folytán a 19. század elején még szinte teljesen parasztias mezıvárosokban, törvényszerően töltötték be azokat a foglalkozási funkciókat, amelyekhez nagyobb vállakozókedv, a pénz forgatásának képessége kellett. Így a korabeli helyi zsidóság kénytelen volt fıleg kereskedéssel, házalással, kocsmáztatással foglalkozni, ugyanúgy mint hitestársai bárhol máshol az országban. Már 1736-ban az össszeírt 38 zsidó családfı közül 17 kereskedı és 9 iparos volt. A 19. század elején piacolással, borkereskedéssel s pálinkaméréssel, valamint lisztkereskedéssel, dohánykereskedéssel foglakoztak. A földesúri bérleményeken gondos gazdálkodással megszerzett pozícióik, a lassan meginduló polgári fejlıdés s a tradicionális magyar társadalom földhöz való kötıdése, idegenkedése az újtól, a változástól, a polgári foglakozásoktól megteremtette a tatai zsidóság számára is azt a lehetıséget, hogy a helyi kapitalizálódás éllovasa legyen. Ezen tényezık hatására a helyi zsidóság vállalkozásai a kisipari szintrıl fokozatos növekedésnek indulhattak. Az 1820-as évek elején alapított fajansz- és kıedénygyárat Fischer Mór. Ugyanebben az idıszakban alapította unokatestvére, a tatai születéső Fischer Móric a herendi porcelángyárat. Több világkiállításon aratott sikert, s 1867-ben nemességet is kapott. 1851-ben Steiner Éliás alapította meg cukorgyárát, mely hamarosan az ország harmadik legjelentısebb ilyen üzeme lett Magyarországon és fénykorában 310 helybélinek is munkát tudott adni. 1852-ben hozta létre posztómanufaktúráját Wessel Sámuel, aki a helyi csapók közül emelkedett ki. Szintén 1851ben vetette meg az alapját a késıbbi országos hírő bırgyárnak Leopold Sándor tatai tímármester, s hamarosan 15-20 fınek adott munkát. 1860-ban a zsidó tulajdonú cukor-, posztó-, bır- s kıedénygyáron kívül 2 szeszfızı és 1 téglaégetı üzem haladta meg a kisipari szintet Tatán. Ezek voltak tehát a késıbbi fejlıdést megalapozó alaptıke – a pesti-budai Weisz, Deutsch, Hatvani, Goldberger, Ganz családok – tatai megfelelıi, melyek nyomdokain az emancipációval s a kiegyezéssel meginduló gazdasági fellendüléssel megnyílt a lehetıség a zsidó magyarok gazdasági életben való fokozottabb részvételére. A századvég kedvezı politikai viszonyainak következtében ebben az idıszakban tovább szaporodott a zsidó tulajdonú tata-tóvárosi gyárak száma. 1875-ban alapította Pollák Sándor pokróc-, tarisznya- és szınyegüzemét. (Tipikus példa az esete. Apja a majki posztmanufaktúra vezetıje volt. 1866-ban eljött mellıle és kéziszövödét alapított Tatán. Termékeivel egész Brassóig kereskedett, ott gyapjúra cserélte, így fejlesztette kis gyárrá a mőhelyt.) Fiai továbbfejlesztették a gyárat, s 1905-ben már 25 fıt foglakoztattak, az elsı világháborúban pedig hadiszállítók lettek. Így fel voltak mentve a szolgálat alól, de mégis bevonultak, kitüntetve s sebesülten tértek haza. Ez is egy jó példa a zsidóság hazafias érzelmeire. A Leopold-féle gyár is tovább fejlıdött, 1898-ban az országos finombırtermelés 19 %-át
produkálta. A háború alatt szintén hadiszállítók lettek. Zsidó tulajdon még ezekben az években a Beer-szeszgyár, a Strausz-féle szappanfızı üzem, a Ganz-téglagyár, a Szarvasecetgyár, a Leopold-szappanüzem. Egyéb jelentısebb, nem zsidó, tatai üzemek ekkor a grófi tégla- és pezsgıgyár, a Hardthmuth-kályhagyár és a Melh- schmidth-bırgyár. Az 1890-es években a tatai iparosok 10 %-a, a kereskedık 70 %-a volt zsidó vallású. Lakossági arányuk ugyanekkor 11.482 fıbıl 1132 fı, ami 9.85 %-nak felel meg. Tehát, fıleg a kereskedelem terén kiemelkedı a szerepük. Szakmai összetételük jellemzıje, hogy az anyakönyvi adatok alapján egy földmővest sem találni köztük, csak három bérlıt. A hagyományos és elterjedt tatai szakmákban, mint a fazekas, molnár, csak elvétve találhatók, de a főszeresek, kocsmárosok túlnyomó részét ık adták. Valamint a szabók és a bádogosok túlnyomó része is zsidó volt. Érthetı tehát, miért írta Rédei Miklós, Tata elsı nagy monográfiájának szerzıje 1888-ban a tataiakról, hogy nem volt meg bennük a kellı kereskedı szellem, ellenben ,,a zsidó születik rá, mint a cigány a muzsikára és a tatai nép a helyi zsidóságban a kereskedés és az ipar fejlesztıjét találja meg”. A háború után tovább fejlıdtek a zsidó tulajdonú gyárak. A Leopold-bırgyárban a 20-as években már 60-nál többen dolgoztak, termékeik 80 %-át exportálták. A Pollák-féle szınyeggyár 1930-ban már 80 fıvel termelt, villanyerıre rendezkedett be, a korszerő gépekkel az 1936-os évben már 300.000 m2 szınyeget gyártott. A 20-as évektıl több jó gyár és társaság is alakult zsidó tıkével: - 1923-ban a Telkes-féle építı Rt.; - 1928-ban a Csillag-féle szeszgyár; - 1924-ben a Komárom megyei Kereskedelmi Rt.; - 1934-ben a Szén és brikettárusító Rt. - 1930-ban a 15 legjelentısebb tatai üzem közül 9 volt zsidó tulajdonú. Ugyanebben az évben a tatai önálló iparosok 6,3 %-a, a kereskedık 20 %-a volt zsidó. Így részarányuk kevesebb az 1890-es adatokhoz képest, de ezzel egyidejőleg népességük is csökkent, 9.85 %-ról 5.49 %-ra, úgyhogy hozzávetıleges arányuk nem romlott oly nagy mértékben és a kereskedelemben és a nagyobb társaságok tulajdonában így is magasan számarányuk felett reprezentáltak. Másrészt az arányok változása jelzi a más vallású tataiak felzárkózását is a kereskedelemben, a polgárosodásban. A polgári pályákra való orientáltságukat mutatja, hogy 1930-ban a 11 tatai orvosból 5, a 6 ügyvédbıl 2 zsidó volt. Országos arányuk 1930-ban az orvosok esetében 34,4 %, az ügyvédeknél 49,2 % volt. A 4 helyi biztosítótársaságból a Dukász-féle Fonciére zsidó tulajdonú. Fontos szerepet töltöttek be a jelentısebb helyi pénzintézetek vezetésében is, így az 1869ben alakult Tatai és Tóvárosi Takarékpénztárban, illetve az 1870-ben alapított Tata-Tóvárosi Iparbank Rt.-ben s az 1911-ben létrejött Tata-Tóvárosi Kereskedelmi Bank Rt.-ben. A helyi mezıgazdaságban nem játszottak jelentıs szerepet, bár érdemes megjegyezni, hogy míg a 20-as évekig csak mint bérlık szerepeltek, addig a 30-as években már több birtokos is kikerült közülük. A legnagyobb birtokosok Lusztig Jakab és a Leopold testvérek voltak, akik korszerő gazdaságokat alakítottak ki. A társadalmi aspektusokat vizsgálva ott fejezték be, hogy a század kezdetének társadalmi pezsgésében a zsidóság asszimilációja jelentıs mértékben elırehaladott s az antiszemitizmus a felszín alá szorult. A hazai zsidóság háborús részvétele alapján joggal remélhette, hogy a vele ellenséges rétegek is megbékülnek. Azonban a már kialakult dzsentri ellenszenv csak meghúzódott az általános gazdasági fellendülés, majd a háború árnyékában, de nem múlt el. A háború utáni válsághelyzetet, majd a belıle kinövı ıszirózsás forradalmat, illetve a kommunista Tanácsköztátsaságot az utánuk uralomra jutó keresztény-dzsentri történelmi középosztály – védekezésképp a saját felelıssége miatt – igyekezett a zsidóság nyakába varrni. Az hogy a
zsidóság arányát meghaladó mértékben vette ki részét a Tanácsköztrásaságból, egyértelmő, ez azonban következménye annak, hogy a leghamarabb polgárosodott magyar népelemként mint polgár került szembe a konzervatív, túlhaladott feudális hatalmát féltı magyar középosztállyal, s mint ilyen hamar kapcsolatba került a radikális irányzatokkal és a baloldali munkásmozgalmakkal. Az ellenforradalmi Horthy-rendszer mint mankóra, úgy támaszkodott az egész magyar zsidóság bőnbakká nyilvánítására. Ezzel próbálta eltakarni a történelmi osztályok felelısségét az ország sorsának alakításában, ezzel vezette le a társadalmi feszültséget s így próbálta megtartani az önbecsülését annak a rétegnek, aki bár végig magának vindikálta az ország vezetését, mégis tönkretette azt. A zsidódiktatúra vád azonban igen átlátszó volt, ugyanis mindenki jól tudta, hogy a Tanácsköztrásaság éppúgy irányult a nagytıke, mint a nagybirtok ellen. A kommün alatt mintegy 70 zsidó nagytıkést is fogva tartottak a vörös- katonák. S szintén köztudott volt, hogy Horthy legfıbb támogatói zsidó mágnások voltak a szegedi napok alatt. Összességében azonban megállapítható, hogy ez a modern, politikai antiszemitizmus alkalmas volt a zsidóság térnyerésétıl leginkább sértett nagyvárosi kispolgárság, lecsúszott, vagyontalan középosztály, állástalan diplomások, a városi nyomorgók elhallgattatására. Nézzük, hogy ezzel a háttérrel, hogy zajlott le a kommün ideje Tatán. A két forradalom komolyabb összetőzések nélkül vonult át Tatán. A hatalomátvételek zökkenımentesen zajlottak. A zsidódiktatúra hely létét cáfolja, hogy a Nemzeti Tanácsnak 1, a direktriumnak 2 zsidó tagja volt. Vagyis épp a zsidóuralom alatt volt a legkevesebb zsidó tagja a helyi irányító testületeknek. A képviselıtestületeknek ui. mindig több zsidó tagja volt, akár virilista, akár választott. Jellemzı a helyi viszonyokra, hogy késıbb, az ellenforradalmi rendszer alatt sok volt direktóriumi tag, szimpatizáns zavartalanul folytathatta becsületes polgári tevékenységét. Nem volt éles elhatárolódás az egymást vált rendszerek között, sok funkcionárius mindvégig a felszínen maradt. Jellemzı a piarista karnagy esete, aki az elsı szabad május elsején vezényelte az énekkart, majd nemsokkal késıbb az ÉME helyi vezetıje lett. A megyei direktórium szintén jórészt a helyükön hagyta a közhivatalok vezetıit. Bár Trojkó Béla nagyigmándi fıszolgabírót visszahívta és errıl értesítette is, de ugyanakkor Trojkó Béla elvtársat közigazgatási és politikai megbízottként kirendelte. Hát így folytak le a rendszerváltások Tatán… Mindez azt mutatja, hogy politikai szintő antiszemitizmus helyben nem vert gyökeret, nem volt társadalmi bázisa. Az országos antiszemita hullámot lovagolva azonban 1919-tıl megjelent a Híradó, 1923-tól Tatai Hírlap. Hogy csak lovagolta ezt a hullámot, azt bizonyítja, hogy egy-két év után teljesen konszolidálódott, sıt zsidó hirdetéseket is megjelentetett. Ez megint csak azt jelenti, hogy nem volt tömegbázisa a tatai zsidóellenességnek. Ügyelve arra, hogy ne tulajdonítsunk túlzott jelentıséget a dolognak, csak a szóhasználat és a stílus kedvéért vizsgáljuk meg ezt a kiadványt. Maga a lap gazdaságilag nem függött az eladástól, mivel MOVE járási közlönye volt. Kiadja a TURUL Rt., tiszta magyar érdekeltségő vállalat. Sok szerkesztıje együtt dolgozott Goldberger rabbival és más zsidókkal is az Englander-féle TTH-nál. Idézzünk a beharangozó számból: „Nem győlöljük a zsidót, ha magyar faji fölényünket elismeri, de antiszemitákká válunk, amint fölénk kerekedni próbál.” A zsidó = kommunista azonosítás teljesen általános volt. Az, hogy ennek semmiféle alapja nem létezett helyben, fentebb kiderült. A helyieknek a kettıt azonosítani semmilyen alapjuk nem volt. Az pedig elképzelhetetlen, hogy a helyi főszeresben, zsidó orvosban a Lenin-fiúk cinkosát látta volna a tatai polgár. Hogy nem helybeli hangok ezek, bizonyítja az a cikk, melyben azzal vádolja a zsidókat, hogy hazafiatlanságból kihúzták magukat a háború alatt a kötelességteljesítés alól. Lásd a hısi halált halt tata-tóvárosiakat… Általában a magyar faji fölényt hangsúlyozza a lap, erkölcsileg lenézi a zsidókat. Ellenséges minden asszimilációs törekvésükkel, csak az magyar, aki keresztény.
Általánosítás az alapja a A felvidéken sem kellenek a zsidók címő cikknek is, melybıl a következı sort idézzük: „Jobban tenné a zsidóság, ha nem keltene hangulatot maga mellett” – ti. nem próbálna asszimilálódni – hanem kivetné magából a selejteseket. Sok cikk jelent meg a zsidók léha, erkölcstelen életmódjáról. Ezzel párhuzamosan a keresztény felsıbbrendőséget bizonygatta az újság. Így jelent meg cikk a szemérmetlen fürdızıkrıl, és hogy az általuk eldobált újságok között „véletlenül sem volt becsületes magyar kiadvány”, vagy a Man és társai kártyáztak címő iromány a késın záró zsidó kocsmárosról. Rendszeresen jelent meg a Híradó lapjain zsidó vicceket, anekdotákat. Néhány cím: Amikor a héber habbal repül, A vértesek zsidaja, Blauk szakácsnéja. A zsidó-keresztény ellentétet, a zsidóság erkölcstelenségét volt hivatott propagálni a Lıvinger és az úrnapi körmenet c. cikk „valami Lıvingerrıl, aki nem átallotta ingujjban végignézni az úrnapi körmenetet”. Általában sértıek és bántóak a zsidókkal kapcsolatos Hiradó-beli jelzık. Diadalként, a keresztény magyarság gyızelmeként számoltak be egy-egy keresztény, „tiszta magyar vállalat” meglakulásáról. Lassan azonban kezdtek az ilyen cikkek elmaradni és 1920-tól már megjelentek a lapban zsidó hirdetések is. Ez a jelenség is mutatja a helyi politikai antiszemitizmus gyökértelenségét. Aztán egyszer csak egy 1924-es cikkben a Hírlap felszólítja a tataiakat, hogy Ne szidd a zsidót, hanem tanulj tıle. Érdekes felismerés, talán magának írta a szerkesztıség. A cím után ilyeneket lehet olvasni: „a zsidók csak kihasználják a mi tehetetlenségünket” (gazdasági téren). Vagy: „Ha a magyar észt, ami a magyarban megvan egy kis merészséggel megtámogatnánk, felülmúlhatnánk mindenkit, még a zsidót is.” Megdöbbentı sorok ezek egy ilyen kiadvány oldalain. De teljességgel rávilágítanak azokra a megkülönböztetésekre, amelyekkel a zsidókat illették abban az idıben. A kitérı után térjünk vissza a tatai zsidóság társadalmi részvételnek vizsgálatára a két világháború közötti idıszakban. A kommün után, annak tatai enyhe lefolyása miatt is, a helyi társadalmi élet hamar visszatért az eredeti kerékvágásba. A fent részletezett okok miatt a zsidóság részvételét sem zavarta semmi. A társasági élet újra beindult, és a zsidóság a háború elıtti inenzitással vette ki újfent a részét. Rövid szünet után ismét megjelent a Tata-Tóvárosi Hiradó, mely a keresztény kurzust támogató vezércikkel kezdte elsı számát: „Azt mondjuk mi is, hogy igenis érvényesüljön a nemzeti, keresztény törekvés, de az a kereszténység, amely a názáreti jóságán, megértésén és türelmén alapul[…] és a keresztet nem avatja júdásbottá.” Tárgyilagos, higgadt program ez, mely híven tükrözi a helyi zsidóság hozzáállását, szándékait. Talán a helyi nem zsidók toleranciájának, a békés együttélés hagyományának is köszönhetı, hogy az alaptalan vádaskodások nem tévesztették meg a helyieket és nem volt semmifle olyan megnyilvánulás, melyre a helyi zsidóság elzárkózással, befelé fordulással reagált volna. Visszatérve a társadalmi élethez, a helyi zsidóság legkedveltebb egylete a Tóvárosi Magyar Asztaltársaság volt, melynek elnöke Dukász József, helyi zsidó üzemtulajdonos volt. A szakmatársak megbecsülését jelzi, hogy a helyi kereskedı egylet elnöke, és az ipartestület alelnöke is zsidó volt. Kiemelkedı volt a helyi zsidóság szerepe a sportéletben. Meg kell jegyezni, hogy fogékonyságuk az újra, válalkozókészségük e területen is megmutatkozott. Mint jómódú vállalkozók, mecénásai is voltak a század elején kibontakozó sportéletnek, de az aktív sportemberek között is jelentıs számú zsidó volt. A focimeccseknek a Brüll-féle fatelep adott helyet (1908-ban itt rendezték az elsı mérkızést), az úszóversenyek résztvevıit a tóparti Leopold-ház látta vendégül. Kiemelkedı sportbajnok volt Dukász László, aki nemzetközi versenyket nyert úszásban és késıbb a TAC úszóedzıje lett. De zsidó fiúk alkották a vizilabdacsapat zömét s a sokáig 1. osztályú futballcsapatban is sokan játszottak. Ott voltak a zsidók az atléta, az asztalitenisz s a tenisz szakosztályokat is. Súlyukat mutatta az is, hogy deportálásuk után az egyesületben gyakorlatilag elhalt a sportélet… Példaértékő momentum,
hogy az erısen nemzeti jellegő Levente Egyletben is tisztségeket töltöttek be. Mint a korabeli híradásokból kitőnik, sokan játszottak jól hangszereken, s sok zsidó értelmiségi tartott tudományos elıadásokat a különbözı egyesületek rendezvényein. A képviselıtestületekbe az 1930-as választásokon egyszerre négy zsidó került be a tatai és egy a tóvárosi testületbe, természetesen a virilisták között ekkor is nagy számban foglaltak helyet. Ugyanekkor erısítették meg sokadszor tisztében Brüll Ignác tóvárosi törvénybírót. Konszenzus volt tehát Tatán, megvalósulni látszott az az óhaj, melyet a Tata-Tóvárosi Híradó 1922-ben, mint programot tett közzé. Ebben az országban mindenki jól kell hogy érezze magát, aki a haza jobb sorsán munkálkodik. Némileg nem illik ebbe a képbe az, hogy az elsı világháborúban elesett hısök emlékére a tatai zsidóság külön emléktáblát állíttatott. Ez a néha érthetetlen elkülönülés sok zavart okozott a zsidósággal kapcsolatban. Hitéletükrıl viszonylag kevés információnk van. A hitközség a gyıri izraelita kerülethez tartozott s a tatai rabbihoz 19 környékbeli község tartozott. Fiúközség volt Alsógalla, Felsıgalla s Tatabánya. Istentiszteletet naponta, magyarul tartottak. A tata-tóvárosi gyülekezetnek 187 adófizetıje volt ekkor, ık voltak jogosultak hitközségi ügyekben dönteni. Az általuk fizetett adó összege, valamint megoszlásuk a két község között is mutatja, hogy Tóvároson volt a gyülekezet vagyonosabb része. Jellegzetes iskoláztatási forma volt honos ekkor a zsidóság körében. Ún. segélyezı egyletük gondoskodott távoli vidékekrıl származó zsidó gyerekek fogadásáról s ellátásáról s így ık is elküldhették saját gyerekeiket távolabbi iskolákba. Ez jelentısen megkönnyítette fiataljaik továbbtanulását, sok tatai zsidó diák végzett Budapesten, Pécsett, Kolozsvárott, de külföldön is. Az elemista korak az izraelita elemibe jártak, ahol a sorkosz- toltatással segítették a jobb módúak szegényebb hitestársaik gyermekeinek taníttatását. Elemi után sok fiú ment a fiúgimnzáiumba, a lányokat pedig a polgáriba járatták. Soha nem választották a lehetséges harmadik formát, a gazdasági továbbképzıt. Ez is mutatja a zsidók foglalkozási orientációját. Az önsegélyezı egylet a Chevra Kadisa már az 1700-as évektıl mőködött Tatán. Befizetéseikbıl segítették szegényebb hitestársaikat, finanszírozták a temetések költségeit. Általában ezért szerény temetéseket rendeztek, s a koszorúkért már megváltást kellett fizetni. A temetkezési egyleten kívül a múlt századtól mőködött az iparosok, kereskedık önsegélyzı egylete, a Poel Cedek, valamint az Izraelita Nıegylet. A rabbi 1912 óta Goldberger Izidor bölcsészdoktor volt, jeles tudós, a magyar zsidóság történetének kutatója. 1942-ig volt hivatalában. A harmincas években újra felvirágzott a névmagyarosító mozgalom, amit a Tata-Tóvárosi Híradó buzdító cikkekkel üdvözölt. Ez a múlt század végén is az asszimilációs szándék magas fokát mutatta s a jelek szerint a harmincas évek elejének légköre újra asszimilációs bizakodással töltötte el a zsidóságot. Ebbe a légkörbe hasított bele az elsı zsidótörvény, amely bizonyos szellemi foglalkozások esetében korlátozta az izraelita vallásúak számát. Ennek következtében szőnt meg a TataTóvárosi Híradó. Ugyanekkor el kellett búcsúzniuk poszt- juktól a zsidó képviselıknek is. A magasfokú szimpátiát mutatta az, hogy ünnepélyesen búcsúztatta mindkét testület zsidó tagjait. Tata-Tóváros országgyőlési képviselıje, bár a törvény „célját”, a „gazdasági téren való visszaszorítást” támogatta, becsületére legyen mondva, hogy a törvény végrehajtásának módjával nem értett egyet s lemondott.
