A Tarot kártya 16. lapja avagy Hamvas Béla a színházról
Alábbi írás többet nem akar, mint felhívni a figyelmet Hamvas Béla valószínűleg még a szakértők számára is kevéssé ismert gondolataira a színházról, és e módon is rámutatni a több mint száz éve született polihisztor, tanító, bölcs, a szellem hőse életművének a magyar kultúra jövője és orientációja, a most következő évezredben elfoglalt helye szempontjából szerintünk beláthatatlan jelentőségére. Nemrégiben a Premier hasábjain a reinkarnáció eszméjének divatjáról írva, mottó gyanánt meglehetősen pontatlanul idéztem Hamvasnak egy gondolatát, nem is írtam ki a nevét, úgy említettem, mint "legkedvesebb tanáromat". Azt gondoltam, azért teszem ezt, hogy nevének tekintélyével ne tetézzem cikkem könnyű súlyát az igazság mérlegén. Valójában szégyelltem, hogy az évek múlásával egyre közelebb érzem magamhoz az ő gondolatait, mivel azok a mai magyar baloldal (amelyhez kénytelen vagyok számolni magam, jóllehet, akárcsak Tandori Dezső legszívesebben én is royalista lennék, ám való- szinűleg más okból nem lehetek az, mint ő: én úgy gondolom,
egyetlen
legitim
királyunkat
az
Eklézsia
keresztjére
feszítették) számára elfogadhatatlanok. Valóban tanárom volt Hamvas, de nem az iskolában. Ott évezredek óta nem is tanítanak, hanem e földi borzalom kőkemény játékszabályait vésik az agyunkba nekünk, gyermekeknek, kezdetben mit sem sejtő állampolgároknak. Hamvas Béla igazán intenzíven húsz és
2
negyven éves korom között tanított engem. Eligazított. Nem személyesen – 1968-ban egy vidéki kórház kloákaszagú tömegnyomorában halt meg hanem városunkban titokban és kéziratos formában terjedő művei útján. Scientia Sacra, Patmosz (Esszék I-II néven), Tabula Smaragdina, Henoch Apokalipszise, Anthologia Humana és a többi. Ha ma Magyarországon megkérdeznék egy egyetem hallgatóit, bármely egyetemét, hogy ki ő, közülük kevesen tudnák pontosan hová tenni a nevét (vagy bárkiét, az is igaz), ismernék a sztorit esetleg, a tiszapalkonyai raktárosról, aki kilenc holt és öt élő nyelven írt, sutyiban alkotta életműve javát a rákosista "Hamvas-barakkban". A stréberek esetleg könyvei címei közül is tudnának mondani párat, de már a jobb professzorok, például az én hajthatatlan T. G. M barátom valószinűleg így szólna róla: "reakciós szellemtörténész", "a mai szélsőjobb eszmei hányadékát megalapozó René Guénon epigonja", és "ködevő",
és
tájékozottabb
"grafomán
gnosztikus",
zsurnalisztái
viszont
és
így
mindenek
tovább.
A
jobboldal
előtt
a
Karnevál
szerzőjeként méltatnák zavartan, aki "nagyon szellemes, ironikus, de sajnálatos módon követhetetlen, és teológiailag igen problematikus", "sokszor túlzó és szubjektív", de azért "azt szeretjük benne, hogy nem parírozott a bolsevik-zsidó siserehadnak, köpött Lukácsra és jól a helyére tette Ady Endrét is, aki azoknak a stricije volt". Attól tartok, hazámban igen kevesen vannak, akik tisztán látják, hogy Hamvas Bélát Bartókkal és József Attilával egy polcon kellene ismernie, kutatnia és tanítania annak, akit még érdekel a magyar szellem géniusza. Hamvas a Tabula Smaragdinában (1947-1950, Médio kiadó, a kiadás évszáma nélkül, felelős kiadó: Dúl Antal, 208-209 p.), annak is a VII. fejezetében, amely a Tarotról szól — mellesleg ez a legvilágosabb,
3
legbölcsebb szöveg, amit Tarot témában olvastam, ezért annak, aki eme archaikus időkből származó kártyában nem jóslatokat keres, hanem lapjainak
figyelmes
tanulmányozása
révén
kellően
önismeretre óhajt szert tenni, szívből javaslom —,
megalapozott egyszercsak a
színházról ír. A Tarot kártya 16. lapja: "Torony, tetején korona, a villám belecsap, a korona lehull. A torony körül bukfencező és menekülő emberek. Felirat: Isten háza." Ez a lapja a tarotnak tehát a megrontott szentélyről szól, a bálványokkal
telizsufolt
házról,
világról,
Bábel
bűnéről.
Ebben
az
összefüggésben jelenik meg a színház is. Idézem Hamvast: " A Bábel mátrixából érthető meg minden a valóságtól egészségtelenül elzáródó mű és törekvés. (…) Ide tartozik a maszk, az áltatás, a szélhámosság, a szerep, a festék, az etikett, a faszád, a hamis retorika, a pátosz. A színház az, ami e sok Bábelt leleplezi. A színház a hieratikus káprázat jegyében áll. Hódolat az örök és szakrális máyá előtt. Mert a színház forma, s ezért lényeg, s ezért valódi szám. A színházban a káprázat és a valóság egy, úgy mint a világban egy a valóság és a káprázat. A színháznak is négy fala van, mint az Egyháznak (…), de a negyedik fal a néző (nem pedig a kiváncsi) számára megnyílt, hogy mindenki abba, ami történik, beleláthasson. A színpad a negyedik fal, vagyis a maszk levétele. Különbséget kell tenni néző és kiváncsi között. A néző a szinpadot és önmagát egybelátja a tükörben a képben és a hasonmásban és ezért a valóság jegyében áll. A kiváncsi a negyedik falat le akarja bontani, hogy más titkát kiszaglássza, és nem tudja, amit lát, az sajátmaga. A kiváncsi az
4
indiszkrét,a pimasz, a szégyentelen, a mohó, aki élet-kapzsiságban szenved. A színész is idetartozik. A színész a káprázat és a valóság közvetítője, aki a nézőnek a valóságot a káprázat nyelvére fordítja le. Ide tartozik a szerep, de az az ember is, aki szerepéből sohasem esik ki, az úgynevezett karakter. Annál rosszabb neki. A karakter, mint mondják, a butaság egyik felsőfoka nélkül elképzelhetetlen. Maszkjában eszelős komolysággal hisz. De ha itt a karakter, itt van a komédiás is, aki a szakrális maszkot nem veszi komolyan, és az életet elvicceli. S ha ide tartozik a színész, akkor ide tartozik a ripacs is, aki sem valóság, sem káprázat, csak kulissza. Guarda e passa. Nézd meg és menj tovább." Ha megengedik, röviden elemzem a fentebb olvasottakat. A színház is egy ház, sőt, szent hely, egyház. De nem az égi valóság titkát óhajtja a házában tartozókkal megosztani, hanem a világ csodájának titkát, máyá káprázatának értelmét. Abban az esetben, ha a színház még színház, vagyis jó színház. Akkor megmutatja, hogy a valóság káprázat, ellenben a színház káprázata valóság. Merthiszen ez így van az életben is. Baj akkor van, ha a színházban megnyíló negyedik fal által — mely előtt a néző ül — a szinházat működtető már nem a maszkokat akarja levetetni azokról, akik hordják, nem az áltatást, a szélhámosságot, a művi dolgokat óhajtja a maguk mivoltában a nézővel megismertetni, pusztán kiváncsiságot óhajt kielégíteni. Ha a
negyedik fal az indiszkré- ció
merénylete által dől le előttünk, akkor néző már csak kukkol. A szó szakrális (hieratikus) értelmében már nem Néző, hanem olyasvalaki, aki nem is tudja, hogy mikor a szinpadnak tetsző sztriptiz-emelvényre mered, nem a valóságra kiváncsi, mindössze biztonságos távolságból szórakozni
5
vágyik – a ripacson, akivel kapcsolatban fel sem merül benne, hogy az őmaga. Ahogy a néző a való életben sem a saját életét éli meg, hanem Bábel törvényei szerint "fogyasztja el" az életét, úgy a színész is ripacs már csupán ebben a Bábelben, nem a káprázatos valóság szent közvetítője, távolról sem az. Valójában nem él a szinpadon, vagyis nem él a valóságban. A hazugság kulisszája ő, megmerevedett karakter. Egy álarc.
Guarda e passa. Nézd meg és menj tovább.
