A SZUBJEKTIVITÁS HEGELI ELMÉLETE Szubjektivitás és ipari társadalom1 A szubjektivitás definíciója A 17. sz. óta a szubjektum nem más, mint az egyén, az én, amennyiben megismerően és cselekvően az egészében vett adotthoz mint objektumhoz viszonyul, a megismerés tárgyává teszi vagy gyakorlati módon elsajátítja és megváltoztatja. Így a szubjektivitás a szubjektum mindabban, ami önmagában és önmaga számára való létét alkotja diszpozíciókban, képességekben, érzésben, akarásban, gondolkodásban, vágyakozásban, szeretetben, szenvedésben és hitben. Nem az egyén külső viszonyai, állapotai, hanem bensősége, önmagánál léte, melyben érzésekben és gondolatokban, erkölcsi tudatának moralitásában, elhatározásában, bűnben önmagaként él az életét alkotó világban. (58) A filozófia spekulatív: „saját kora gondolatokban megragadva” (Jogfil., 21. sk. o.) „Spekuláció”: a görög „teóriá”-nak a korai skolasztikában megszilárdult latin fordítása; a „teória” pedig „szabad” szemlélés — mármint a gyakorlati szükségletek kielégítésénél érvényesülő gyakorlati kötöttségektől szabad —, mely a praktikus szükségszerűség összefüggéséből kiválva fordul annak egészéhez, ami van, s azt mint „létezőt” ragadja meg. (59) A francia forradalom jelentősége: szabadság és szubjektivitás A francia forradalom terrorja kegyetlen, a halál a „leghidegebb és leglaposabb halállá üresedik”, s már „nincs nagyobb jelentősége, mint egy káposztafej kettévágásának vagy egy korty víznek” (Fenom., 303.). Ugyanakkor a forradalom juttatja az egyént mint egyént önmaga jogába, mert az emberi jogban az ember mint ember szabadságát a jog és az állam elveként tételezi: „az ént mint általános személyt fogják fel, akiben mindenki azonos. Az ember azért számít embernek, mert ember, nem pedig azért, mert zsidó, katolikus, protestáns, német, olasz stb.” (Jogfil., 226.) Ebben áll a forradalom világtörténelmi jelentősége. Ezzel létrejön a polgári ipari társadalom, ami egyedülálló emancipálódás eredménye. Ezt igyekszik Hegel (†1831) megérteni másképpen, mint a francia Auguste Comte (†1857). Mivel a történelem célja a szabadság megvalósulása, ezért a történelem, mely azzal kezdődik, hogy a polisszal létrejön egy szabadok alkotta politikai polgárság, a modern politikai társadalommal a vége felé közeledik. Előbbiben még csak néhányan voltak szabadok, az utóbbiban elvileg mindenki szabad. Középkori szabadság-fogalom — A szabadság nem valami személyhez kötődő minőséget jelentett, hanem szigorúan az egyén társadalmi rendjéhez kapcsolódó erősen hierarchizált jogi lehetőségsort (tehát privilégiumokat és kötelességeket). A középkorban a szabadság nem volt azonos jelentésű a személyi függetlenséggel, hanem a valamely birtok fölötti rendelkezéssel, bizonyos területre, testre, foglalkozásra — azaz valamilyen tulajdonra — vonatkozó, törvények biztosította joggal azonosították, és személyes alárendelődéssel kapcsolódott össze. Szabadságon tehát szabadságok sokaságát értették. Mivel a tulajdon birtoklása akkor lehet valódi szabadság,
1
in: RITTER, JOACHIM: Szubjektivitás. Válogatott tanulmányok. (Ford. Papp Zoltán) [»Mesteriskola«] Atlantisz, Bp., 2007, 57-79. o. D:\GCSL\Documents\AHistoria\RitterSzubjektHegel.docx 14.12.01. 16.02.05. 16.02.05.
Szubjektivitás - Hegel
ha a tulajdonjogot katonailag is védelmezik a külső beavatkozás ellen, és mivel ezt csak a hatalmasok tudták szavatolni, ezért a szabad parasztok szabadságuk biztosítása érdekében a földbirtokosokra támaszkodtak. A szabadság tehát végső soron az uralkodó személyéhez vagy a birodalom intézményeihez kapcsolódott, hiszen ezek voltak a jogvédelem legfőbb forrásai. Összefoglalva: szabadság = szabad joggyakorlás, rendelkezés a tulajdonnal; szavatolója a jogvédelem, azaz az állam, a nemesség. Se birtok (tulajdon), se védelmező rend (jogbiztonság) nélkül nincs szabadság. (Jobbágy németül: „Leibeigene” — aki a testével szabadon rendelkezik.)2 A kereszténység szerepe a szabadság kialakulásában A kereszténységgel jelent meg először annak tudata, hogy „az ember mint ember szabad”, s hogy „a szubjektumnak végtelen értéke van” (Világtört. fil., 44.) Ezért a polgári társadalom szabadsága — mindenki szabadságaként — pozitív módon a keresztény szabadság történetének összefüggésébe tartozik, mert a keresztény tanítás révén a „szellem legbensőbb régiójában” támadt elvként a szabadság „a művelődés nehéz, hosszú munkájá”-nak eredményeként immár beleképződött „a világi lényegbe” (uo.). A mindenkit megillető szabadság mint a kereszténység produktuma a polgári társadalommal és annak jogával jut világi létezéshez: az emberi jogok az egyénnek a maga szubjektivitásában vett szabadságaként vallásilag Istenhez való viszonyként, etikailag lelkiismeretként, általánosan pedig az én bensőségében megalapozott léteként a jog és az állam elvévé válik. Sőt, Hegel a mindenkit megillető keresztény szabadságot nem fokozza le a polisz és az egyetemessé vált polgári társadalom közötti átmeneti jelenséggé, hanem az egyénnek a kereszténységben adott meghatározásával és szubjektív szabadságával azt pótolja, ami nincs és nem is lehet meg sem a szabadság önmagáért tételezett jogi fogalmában, sem pedig — az ipari társadalom talaján — egyáltalán fogalmában immanensként. (65-7) Ezzel szemben Comte szerint a kereszténység elveszítette jelentőségét, Novalis (A kereszténység avagy Európa) viszont a középkor virágzó kereszténységét szeretné visszahozni. (65-6) A szubjektivitás elve Mi nincs benne a szabadság jogi fogalmában? Az Észak elve, a szubjektivitásé. A felvilágosodás előkészíti, a forradalom végrehajtja a szabadság kivívását, de kell hozzá önmaga megismerése, ami a német filozófiában (Kant, Fichte, Schelling) megy végbe: „az Észak elve, vallásilag tekintve pedig a protestantizmusé; a szubjektivitás ez, melyben szépség és igazság érzésekben és érzületekben, szeretetben és értelemben ölt testet.” (Hit és tudás, 249.) „Kant, Fichte és Schelling filozófiája. E filozófiák a gondolat formájában rögzítik és mondják ki a forradalmat … Németországban ez az elv gondolatként, szellemként, fogalomként érvényesült, Franciaországban kiviharzott a valóságba. (Előadások a fil.tört., III, 380.) Míg a modern társadalmi világ „Nyugaton” alakul ki, a szubjektivitás „Északon” lép be a világtörténelembe a protestantizmussal. Míg „a többi nép kiment a világba, Amerikába, Kelet-Indiába, kincsek szerzése végett, egy világi uralom alapítása végett,” addig Németországban „egy egyszerű szerzetes … minden érzéki és külső abszolút eszmeiségének mélyebb sírjában, a szellemben” és „a szívben” találta meg a hit mint „legbensőbb szükségVö. FELKAI GÁBOR: Fichte. [»Klasszikus német filozófia«] Kossuth, Bp., 1988. Fichte1 2
2
Szubjektivitás - Hegel
let” bizonyosságát, s így a hitet a külsőségből visszavezette „az örökkévalónak, az önmagában és önmagáért létező igazságnak, az Istenről való igazságnak a szubjektív bizonyosságába”. Az egyén immár tudja, hogy az igazságnak csak a „szív” és az „érző szellemiség” juthat birtokába, mint azon „szubjektivitás”, mely „minden ember sajátja”, miközben az egyén önmagában és hitbeli viszonyulása szerint való meghatározása szempontjából „elesik a külsőség minden viszonya”. (Világtört. fil., 696 skk.)(67-8) LutherIndividSoeffner A kereszténységgel megjelenő, a protestantizmusban pedig a külsőségből az egyén énjébe visszavett szabadságban Hegel azt az elvet látja, amely a forradalom politikai és jogi szabadságának az alapjául szolgál, s a polgári társadalomban és annak jogában jut világi létezésre. Ez a jog azonban nem szívja fel nyomtalanul a szubjektivitás keresztény szabadságát, mert csak a polgári szabadságnak a szubjektivitás keresztény szabadságára való vonatkoztatásával lehet fogalomra hozni — azaz megérteni — azt, ami a mindenkit megillető szabadságban a társadalomnak, jogának és államnak szubsztanciájává vált. Magyarul: a polgári társadalom tételezi a szubjektumot, de nem tételezi, avagy üresen hagyja a szubjektivitást. A polgári társadalom elvontsága: a szükségletek kielégítésével csak a legyőzött természethez viszonyul Hogyan értendő az, hogy a szubjektivitás olyan fogalom az emberről mint a társadalom szubjektumáról, amilyennel maga a társadalom nem szolgálhat? (69) A Jogfilozófiá-ban már megvan az összes olyan meghatározás, amiből majd a marxi kritika táplálkozik: a régi rendek és céhek fölbomlása, a szabad, a mesterségbeli tudás áruba bocsátása által definiált munka önállósodása, a piaci tömegtermelés, az osztályképződés stb. De Hegel egyszersmind a társadalom elvontságát is belátja, felismeri, hogy a társadalom az addigi világtörténelemtől való emancipációban konstituálódik. Adam Smith a „szükségletek rendszere”-ként fogta föl a polgári társadalmat, melynek egyetlen tartalma „a szükséglet közvetítése és az egyes ember kielégítése a munkája által s az összes többi ember munkája és szükségleteinek kielégítése által” (Jogfil., 213.). Ez a társadalom abban különbözik az összes megelőzőtől, hogy egyedül az ember természeti viszonyára korlátozódik, melyet egyben a racionális munka formájává fejleszt a természet ipari hasznosításában. Az ember a természet urává válik. Ez fontos, hiszen csak akkor lehet szabad, ha felszabadul a természet túlhatalma alól. Ám abban, hogy a társadalom a szabadság szempontjából konstitutív módon az ember természeti viszonyára korlátozódik, e társadalom elvonttá válik. Ez az elvontság abban áll, hogy szükségszerűen kirekeszti önmagából a nem természeti viszony által tételezett összes erkölcsi, vallási, szellemi rendet és intézményt; a tőlük való emancipációban konstituálódik. Az ember társadalmi létezése szempontjából így teljesen jelentéktelenné válik minden, ami a történelmi eredet szubsztanciáiból fakadóan jellemzi őt önmagában és önmaga számára való létében. Értsd: az erkölcs, a művészet és vallás a polgári társadalomban élő individuum létének is részét képezi, de ezeket a mozzanatokat nem tudja megérteni a polgári társadalmat konstituáló szabadság mint a természettől való függetlenség alapján. Ugyanakkor ez a társadalom elvont, vagyis kirekeszti magától a történelmi előzményeket, hiszen azokból való emancipációval legitimálja magát. Ha viszont a létét a jelenben is jellemző, fent felsorolt vonatkozásokat, melyek a szubjektivitásban vannak jelen, nem tudja megérteni, akkor nem lehet valóságosan önmagában és önmaga számára, röviden: ha nem tudatos, mert nem veszi tudatosan számításba a létét konstituáló mozzanatokat, akkor nem valósítja meg az embert. 3
Szubjektivitás - Hegel
Kérdés: mivel lehet visszahozni, jelenvalóvá tenni a kirekesztettet, és szükséges-e ez a visszahozás? Vajon nem ez-e a feladata a művészetnek és a filozófiai gondolkodásnak és a vallásnak? A vallás az abszolút végsőt jeleníti meg, was uns unbedingt betrifft (the ultimate concern — Tillich); a filozófiai gondolkodás a létet, az ontológiai differenciát; a művészet az emberi rendelkezés alá nem vonható szépet. ( GadamerIgazNyelvMuvesz) A kettéválás és negatív eredménye E kettéválásban megszakad a történelem kontinuitása. Különválik egyfelől a világtörténelem hosszú munkájában kialakult szellemi, erkölcsi világ, másfelől az embernek a társadalom által tételezett, a munkában közvetített természeti viszonyra korlátozódó léte. A társadalommal kezdődő jövő diszkontinuusan viszonyul önmaga eredetéhez. Marcuse, Egydimenziós ember, 120-1 (MarcuseEgydimenzio) E világban az értelem kizárja a valóságból az istenit és a szépet, pusztán szubjektívvé teszi, olyasmivé, aminek csak „babonaként” vagy „lényegtelen játéként” van jelentése. Ahol a szép már nem egyéb „dolog”-nál, a szent liget „fák”-nál, a templom „gerendák és kövek” összességénél. (Hit és tudás, 250) A minden istenit és szépet kirekesztő, eldologiasodott, eltárgyiasodott világ válik azon valósággá, amelyben az ember társadalmilag létezik. (71-2) Exkurzus A kettéválás alapja és pozitív eredménye Hegel nem ragad le a puszta negatív kritikánál, hanem rákérdez a kettéválás pozitív és ésszerű alapjára is. Felszabadítva az embert a természet hatalma alól, a társadalom mindenki számára megteremti a szabadság feltételét. Azáltal, hogy eldologiasodott és az emberlét minden történelmi összefüggéséből kiemelt elvont természeti viszonyra korlátozódik, e társadalom egyúttal ki is oldja az egyént a szabadságnélküliség minden olyan formájából, amely abból eredt, hogy a szabadságot eleve meghatározta a születés és a rendi hovatartozás. Magyarul: szabadnak tételezi minden meghatározottság nélkül, ami a korábbi társadalmakban megvolt; szabadsága immár nincs rendi hovatartozás, születés stb. külső feltételeihez kötve, független a külsőség minden viszonyától. Ez a szabadság az „önmagánál való lét”: „mert ha függő vagyok, akkor magamat valami másra vonatkoztatom, ami nem vagyok … Akkor vagyok szabad, ha önmagamnál vagyok.” (Világtört. fil., 37.)(74) A szubjektivitásnak a kereszténységben — és azon belül tisztán a protestantizmusban — megjelenő szabadsága azzal a szubsztanciális jelentőséggel bír, hogy általa határozódik meg a modern társadalom szubjektuma: e társadalommal és jogával az egyén a maga szubjektivitásában és személyes vallási, erkölcsi létének teljes gazdagságában szerez jogot arra, hogy életében önmagánál és önmaga legyen. A társadalom a kettéválás és a differencia hatalmaként szabaddá teszi a szubjektivitásában vett ember számára az önlétet és a saját személyes élet szféráját. Hegel nem fogadja el, hogy a kettéválás istentől elhagyatottá tenné a világot, és elvilágiasítaná a vallási szubsztanciákat, inkább annak egyedüli feltételét látja benne, hogy minden ember önmagaként és önnön szubjektivitásában olyan életet élhessen, amelyben szabadként önmagánál van. A szubjektív szabadságban vett egyén személyes létezésének fölszabadítása és tehermentesítése — így értette Hegel általánosságban a modern társadalmat. A szabadság csak a modern társadalomban válik valósággá minden ember mint ember számára. (75-6)
4
Szubjektivitás - Hegel
A szubjektumra hárul szubjektivitásának megtöltése tartalommal Ez azonban nagyon megterheli az embert, aki kivívta szubjektivitását. Ugyanis a szubjektivitásra hárul, hogy jelenvalóként megőrizze azt, ami a társadalom talaján a világ eldologiasodásával valami pusztán szubjektívvé lesz: vallásilag az Istenről való tudást, esztétikailag a szépet, moralitásként az erkölcsiséget. Ebben áll nagysága és világtörténelmi hivatása. A vizsgálódó értelem „veszélye” Számolni kell azonban a „veszéllyel”, hogy „az értelem” a szemléltet „dologként ismerné meg”, „a ligetet fáknak látná”, arra szorítkozik, hogy „az individuum szívében” építse föl „templomait és oltárait” (Hit és tudás, 249.), azaz nem mer belebocsátkozni jelen világába; Isten már csak az érzésben van jelen számára, az eldologiasodott valóságot képtelen saját egzisztenciájának tudni, s nem hiszi, hogy Isten jelen lehetne benne. Hegel szerint ez annak a roppant veszélynek a jele, hogy a társadalom, melyet a szubjektivitás elés magára hagyott, melyet nem tud saját valóságaként meg- és elismerni, elkezdheti semmibe venni a kettéválás ösztökéjét, és az ember teljes és kizárólagos léteként tételezi önmagát. Ezért fordul szembe a kanti „moralitással”, mert bár igaz, a moralitásban a szubjektivitás kinyilvánítja nagyságát azzal az igényével, hogy mindenben önmaga legyen, de mivel Kant egyúttal a bensőbe zárja az erkölcsiséget, s csak azon moralitásként érti, amelyet az objektív valóságban már nem lehet megismerni és realizálni, a nagyság tehetetlenségbe csap át, a kellés „formalizmusa” miatt hiányzik, a „megvalósulás”. Ugyanilyen értelemben utasítja el „a kétségbeesés teológiájaként” a pietizmust és a teológia minden olyan formáját, amely szerint Isten már csak az érzésben és a szívben lehet jelen. Bírálja a „szép lelket” mint az „önmaga valótlanságában elhamvadó nemesebb szubjektivitás”-t (Jogfil. 171.), és a romantika próbálkozását, hogy az istentől elhagyottnak tartott világba a költő szívéből, a poézis és a képzelet révén vezessék vissza az istenit. (77-8) Ezt nevezi Hegel „mérhetetlen zavar”-nak, a filozófiának pedig ebből kell kivezetni azáltal, hogy fogalmilag megragadja azt — mindazt —, ami van. A kettéválás tehát továbbra is konstitutív, mert a szubjektivitást és a szubjektum szabadságát teszi lehetővé.
Exkurzus Az újkori racionalizálódással kapcsolatban MAX WEBER (†1920), bár magát a folyamatot elkerülhetetlennek és sok tekintetben pozitívnak látja, a jelen állapot alapján végül is pesszimista jövőképet vázol. A kapitalizmus szellemének kifejlődését A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (PE) c. tanulmányában (1904-5) a puritán protestantizmusban a radikális predestináció kálvini tanítása következtében a vallási életben bekövetkezett krízis gyakorlati feloldásával, vagyis az evilági aszkézis és a hivatásetika mint az egyén esetleges kiválasztottságát bizonyító gyakorlati elvvel kapcsolja össze. Ám ez az összefüggés csak a kapitalizmus szellemének3 kialakulásához szükséges, az újratermelődéséhez 3
A „kapitalizmus szelleme” a nyereség maximalizálására irányuló törekvés, és amely elválik az élvezetek maximalizálására (hedonizmus), a jólétre vagy a boldogságra való törekvéstől (eudaimonizmus) és egyáltalán bármiféle konkrét hasznosság szemponttól. Ez a minden erkölcsi céltól megfosztott maximalizáló beállítottság nem valami ’természetes’, a különféle kulturális elemektől leválasztott antropológiai állandó, mintegy az ember ’természetes állapota’, nem az emberi természet eredendő sajátja — ezért megjelenése magyarázatra szorul. (vö. PE 50-51; Némedi, 210) 5
Szubjektivitás - Hegel
nem. A modern kapitalista már nem követ racionális értékszempontokat, hanem kizárólag a tökemegtérülés hosszú távú logikájára ügyel. Mára kialakult a tőkés rend roppant univerzuma, ami a sors egyfajta acélkemény kapszulájává [stahlhartes Gehäuse] merevedett, és magába zárja az embert. Másik következménye, hogy az egyoldalú gazdasági racionalitás modellje vált uralkodóvá a társadalmi élet minden területén. A „magasabb szellemi kultúraértékek” eltűntek a hivatás világából csakúgy, mint a gazdasági cselekvés világából (PE 204), és két, egymástól elszakított szféra keletkezett: a bensőségesség [Innerlichkeit], a munka világától elkülönülő emberi élet, melyben ápolhatók ugyan a régi értékek, de pusztán „szubjektivista” módon, az élet egyfajta esztétizálásával, másrészt a gazdaság és politika világa, amely, úgymond, józanságot és illúziómentességet követel. A kortárs világ — Weberé és a miénk egyaránt — kisszerűsége éppen ebből a felületes józanságból, az értékek egyidejű eltűnéséből fakad, úgyhogy „…a kultúrafejlődés ’utolsó emberei’ számára igazak lehetnek e szavak: ’Lélektelen szakemberek [Fachmenschen ohne Geist], s az élvezetek szívtelenjei [Genußmenschen ohne Herz]: ez a semmi képzeli úgy, hogy felért az emberiség eddig soha el nem ért csúcsára.’” WEBER, MAX: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. (Ford. Gelléri András, Józsa Péter, Somlai Péter, Tatár György) Gondolat, Bp., 1982, 287-8. o. Vö. NÉMEDI DÉNES: Klaszszikus szociológia. 1890-1945 Napvilág Kiadó, Bp., 2005, 217-8. o. *** MICHEL HENRY (†2002) Galilei (†1642) azon javaslatában látja az újkor kezdetén álló alapító gesztust [Urstiftung], hogy az ember számára az általa lakott világ megismerése tekinthető igazán fontosnak, a megismerés alapja pedig az, hogy az univerzum a geometria ill. matematika nyelvén íródott, ezért a méréssel és a nem mérhetőnek a mérhetővé tételével meg lehet ismerni. Így a korábbi „érzéki” természetű megismerés helyére a mérés és matematika lépett, ill. — ami még jelentősebb változás: — az érzékileg tapasztalt életvilág [Lebenswelt] helyére a tudomány által észlelt heideggeri «Gestell» és technikában megtestesülő anyagi, biofizikai univerzum került.4 Eltűnt az «élet», vagyis az a tapasztalat, ahogyan a világ reakciót vált ki az emberből. Ezáltal a kultúra is átalakult. „Minden kultúra egyfajta válasz az élet problémáira, szorongására. A festészet például lehetővé teszi az érzékiség számára, hogy intenzívebbé váljon, festeni nem más, mint jobban látni. Ez a szubjektív látás az élet többletét alkotja nietzschei értelemben: olyan élet ez, ami többé válik, mint önmaga. Az etika az élet számára egy ’kellés’: hogyan viselkedjünk az érzékiség területén, a szerelemben, a halottakkal szemben stb. A kultúra azért van, hogy választ találjunk ezekre a kérdésekre. … [Barbárság, ha ezekre a kérdésekre nem tudunk válaszolni, sőt, fel sem tesszük][A]z élet szándékos játékon kívül helyezése mindannak kizárását maga után vonja, ami az élethez tartozik; mindannak kizárását, ami az élet számára lehetővé teszi, hogy éljen, vagyis ami lehetővé teszi egyáltalán az életet. [Galilei féle redukció nem eliminálja az életet.] Csupán a tudás témájaként vagy tárgyaként értett életet zárja ki, de az élet maga folytatódik. Az élet megőrzi követelményeit, amelyek makacsul beszélnek, és az élet beszéde ellenáll a Galilei-féle tudomány imperializmusának. Az élet megmarad a modern világban, mégpedig a kultúra területén.” (Kereszténység és fenomenológia. in: Pannonhalmi Szemle, 2013 XXI/1. 22-37. o.)
4
Lásd ehhez: RitterSzellemtudomany [A praxis fölébe… A szellemtudományok funkciója… Teória és praxis új viszonya… Nem a praxis, hanem a tudomány…] 6
