.DARIDA VERONIKA.
.A szorongás színháza. A
rtaud Kegyetlen színháza elmélet maradt, egy olyan inspiráló és ösztönz√ gondolat, melyb√l a 20. század második felének szinte minden jelent√s színházi kísérlete merített. Ugyanakkor az artaud-i kegyetlen színháznak az életm∫vön belül is vannak megvalósítási kísérletei. Most nem az Alfred Jarry színház el√adásaira vagy a Cenci-ház bemutatójára gondolunk, hanem Artaud felolvasásaira. Ezek a magán(y)monológok valósították meg a legkövetkezetesebben a kegyetlenség alapkoncepcióját, mely szerint a „kegyetlenség nem a kiontott vért, a megkínzott testet, a keresztre feszített ellenfeleket jelenti”. A kegyetlenség nem fizikailag, hanem gondolatilag (filozófiailag) értend√: a kíméletlen eltökéltséget és a tudatosságra való visszavonhatatlan, abszolút elszántságot jelenti. Egzisztenciális értelemben a kegyetlenség az élet (és a halál) lehetetlenségével való tudatos szembenézés képessége. Artaud-nak önmagával szembeni szigorú kérlelhetetlensége a felolvasásaiban vált érzékelhet√vé. Így válhattak ezek a felolvasások a Kegyetlen színház valódi eseményeivé. Miel√tt azonban rátérnénk ezekre a felolvasásokra, meg kell értenünk ezek valódi tétjét, ezért egy kerül√ utat választunk és els√ként Artaud-nak a szürrealistákhoz való viszonyát vizsgáljuk. Pontosabban: felvázoljuk egy szakítás történetét.
listák közeledését a kommunista mozgalomhoz (a Harmadik Internacionáléhoz), ezért a szürrealista csoport vezet√i (Aragon, Breton) Au grand jour cím∫ kiáltványukban kizárták. Ezt Artaud természetesen nem hagyhatta szó nélkül, és válaszkiáltványában az egész szürrealista mozgalmat egy nagy blöffnek1 titulálta. A politikai nézetkülönbség azonban a szakításnak csupán kiváltó oka volt. Az eltávolodás már sokkal korábban (egészen a kezdetekkor) megkezd√dött. A szakítás valódi oka így egy sokkal mélyebb, gondolkodásbeli eltérés. Ez a lényegi differencia els√sorban az álom (vagyis a tudattalanhoz való viszony) kérdésében2 mutatható ki. Közismert tény, hogy a szürrealisták egyik nagy el√düknek Freudot3 tartották. Ugyanakkor a hozzá f∫z√d√, valós kapcsolatuk korántsem volt egyértelm∫. Ezt jól illusztrálja egy anekdota. André Breton 1921-ben felkereste a bécsi pszichiátert, aki a fiatal írót a rendel√jében fogadta. Ezt a találkozást Breton kés√bb szinte soha nem említi, nem véletlenül, ugyanis mély csalódást okozott neki. A rövid beszélgetés során az öreg tudós fásultan és gépiesen ismételt közhelyeket. A kapcsolatteremtési kísérlet itt meg is szakadt. A szürrealisták kés√bb nem Freudhoz, hanem az új pszichoanalitikus iskola megteremt√jéhez, Jacques Lacanhoz köt√dtek. A fiatal Lacan els√ publikációit a szürrealisták egyik lapjában, a Minotaure-ban jelentette meg (René Crevel írásai, Salvador Dalí rajzai mellett). Ismertté válását tehát nagyrészt a szürrealistáknak köszönhette, akik viszont a pszichiáter korai írásaiban m∫vészetük elméleti megalapozására találtak. Lacan els√ fontos, elméleti szövege 1932-ben jelent meg: A paranoiáról, a személyiséghez f∫z√d√ viszonyának szemszögéb√l. A szöveg
EGY SZAKÍTÁSRÓL
A
rtaud-nak a szürrealista mozgalommal való szakítása többféleképpen magyarázható. A legegyszer∫bb értelmezés szerint Artaud nem tudta elfogadni a szürrea-
75
Darida Veronika
szerint a paranoia nem más, mint az interpretáció olyan tartós és rendszerezett delíriuma (a nagyság és az üldözöttség képzeteivel), melynek során az értelem kifogástalanul m∫ködik. Erre a szövegre a szürrealisták saját m∫vészetük igazolásaként tekintettek. Dalí saját m∫vészetét „paranoia kritikának” nevezte, melynek lényege – egy mitomániás, fabulatórikus izgalmi állapotban – az ihlet kikényszerítése volt. Ugyanakkor már ez a kapcsolat is jelzi, hogy a szürrealistákban eleven érdekl√dés élt az elmebetegségek iránt. Nézetük szerint az elmebetegekben a m∫vészi alkotás mechanizmusa minden béklyótól megszabadul. Továbbá az elmebetegek képtelenek a színlelésre és a hazugságra, egy mások számára kimondhatatlan igazságot fogalmaznak meg. M∫veik, még ha m∫veknek nem tekinthet√k is, teljesen hitelesek.
Colombier-ben tartott felolvasást. Artaud menteget√zései azonban hamarosan támadássá változnak: eszerint Breton kifogásai nem az √ személyes szereplését, színpadra lépését érintik, hanem az ezzel a fellépéssel a nyilvánosság elé tárt – Breton számára túl radikális, elfogadhatatlan – igazságot. Artaud Bretonhoz írt ötödik levele egy újabb szakítás: az egyszer már kizárt szürrealista ekkor megtagadja az √szre tervezett Nemzetközi Szürrealista Kiállításon való részvételét.
EGY ROSSZ ÁLMODÓ
M
ostanáig mindössze Artaud szürrealista mozgalommal való szakításairól beszéltünk, arról azonban nem, hogy mit is jelentett számára a szürrealizmus. Artaud a húszas évek elején – mint fiatal színész és kezd√ költ√ – került kapcsolatba a szürrealistákkal. Els√ kötetei – az Idegmérleg és A Pokol tornácának köldöke – szürrealista kötetek voltak. A mozgalom vezet√i már 1925-ben megbízták Artaud-t, hogy irányítsa a Szürrealista Kutatások Irodáját. Az Artaud által fogalmazott, kollektív kiáltvány mindazt kifejezi, amit ekkor a mozgalomról gondolt. Ezek szerint a szürrealizmusnak semmi köze nincs az irodalomhoz. A szürrealizmus nem más, mint a szellem teljes felszabadításának eszköze. Ennek érdekében, hangsúlyozza a kiáltvány, a mozgalom tagjai – a szellem forradalmának specialistáiként – készen állnak egy Forradalom kirobbantására. A szürrealizmus tehát az önmaga felé visszaforduló szellem kiáltása, aki a végs√kig elszánt, hogy letörje béklyóit. Ugyanakkor már Artaud szürrealista korszakának legelején érdemes felfigyelnünk egy ellentmondásra: Artaud annak ellenére kapcsolódott az álom m∫vészeihez, hogy önmagát rossz álmodónak tartotta. S√t, elvállalta a La révolution surréaliste második számának szerkesztését, melynek f√ témája az álom volt. Ez a szám azonban mégsem a benne olvasható álomleírások miatt vált fontossá, hanem azért, mert felmerült benne egy másik fontos téma: az öngyilkosság kérdése. A lap szerz√i egy körkérdésre válaszoltak: „Élünk és meghalunk, de vajon az akarat milyen szerepet játszik ebben? Úgy t∫nik, hogy úgy öljük meg magunkat, ahogy álmodunk, tehát nem morális kérdésként tesszük fel: Az öngyilkosság megoldás vajon?”5 A kérdésre adott válaszok természetesen különböztek. Az egyik legérdekesebb álláspontot René Crevel képviselte. Szerinte léteznek el√re jelezhet√
NÉGYSZEMKÖZT ANTONIN ARTAUD-VAL
M
it jelenthet ez a hitelesség? Idézzünk itt fel egy legendás el√adást: 1947. január 13-án Artaud a zsúfolásig megtelt Vieux Colombier színpadán tart felolvasást. Az el√adás meghirdetett címe: Histoire vécue d’Artaud-Môme – Tête à tête par A. A.4 Valójában azonban nem létezik egy pontosan megírt szöveg, csak vázlatok és jegyzetek. A felolvasás els√ részében a rodezi elmegyógyintézetb√l nemrég kiengedett m∫vész saját pszichiátriai kezelésér√l beszél. Egész pontosan: az elektrosokk alatt „megélt halál” tapasztalatáról. Artaud azonban nem tudja lezárni ezt az elbeszélést. Összezavarodva keresni kezd egy papírt, amelyet korábban elé helyeztek. A kínosan hosszú, kereséssel eltöltött perceknek végül André Gide vet véget, aki fel mer kiáltani: „Hiszen ott van, Artaud, ön el√tt!” Az el√adás második részében Artaud verseit olvassa fel (leírhatatlan kiáltások és fájdalmas mimika kíséretében). Ekkor az egész közönség úgy érzi, hogy egy megnevezhetetlen szenvedés, egy kifejezhetetlen kétségbeesés kiáltását hallja. A felolvasás végén a mélyen megrendült Gide a színpadra lép és átöleli a szenved√t. Kés√bb az el√adás utáni – mindenkit eltölt√ – érzésr√l így ír: „Szinte szégyenkeztünk, hogy újra elfoglaljuk helyünket egy olyan világban, melyben kényelmünk kompromisszumokhoz kötött.” Ugyanakkor érdekes megemlíteni, hogy az el√adás után Artaud a legtöbb menteget√z√ levelet André Bretonnak írja, aki kezdett√l fogva ellenezte a Vieux
76
A szorongás színháza
öngyilkosságok, amikor az egyént az intelligencia hajszolja halálba. Crevel egyik legszebb esszéje („Mais si la mort n’était qu’un mot”) az öngyilkosság er√s vonzásáról és az öngyilkosság halogatásának élvezetér√l szól. Arról, hogy éppen az öngyilkosság kísértése állja útját az öngyilkosság véghezvitelének. A szerz√ maga viszont enged a kísértésnek: 1935-ben René Crevel (mindössze 35 évesen) öngyilkos lett. A világtól egy Dosztojevszkij-regénybe ill√ gesztussal búcsúzott: zakójára egy cédulát t∫zve, melyen egyetlen szót állt: Dégouté. Ha Crevel a megundorodott, megcsömörlött jelz√t ölthette magára, Artaud leginkább a reményvesztett, kétségbeesett jelz√t vallhatta sajátjának. A Nervaltól (a nagy lelki rokontól) átvett Désespéré kifejezés szüntelenül felbukkan Artaud írásaiban és leveleiben. Artaud válasza a körkérdésre azonban egészen más: az öngyilkosság számára nem megoldás. Az öngyilkosság nem több, mint egy feltételezés; ahhoz ugyanis, hogy az öngyilkosságról érdemben beszélhessünk, az élet és a halál tényében kellene megbizonyosodnunk. Artaud szerint azonban ez lehetetlen. A válasz keser∫ szavait idézve: „Rettenetesen szenvedek az élett√l. Nincs olyan állapot, melyet várhatnék. És már bizonyosan régóta halott vagyok, öngyilkos lettem. Vagyis megöngyilkoltak engem.” Ugyanebben az évben, egy másik folyóiratban (Le Disque vert) így ír: „Miel√tt öngyilkos lennék, a létezés igazolását követelem, biztos szeretnék lenni a halálban.”6 Artaud alaptapasztalata az élet, a létezés bizonytalansága. El√ször a Rivière-rel folytatott levelezésében (1923–1924-ben) fogalmazza meg saját gondolataitól való elidegenedését. A gondolatok töredezettsége, összefüggéstelensége a test (a hús – chair) tapasztalatát próbálja visszaadni. A szétesett, széthulló test tapasztalatát csak egy ugyanilyen (vele azonos?) elme éli át. Artaud örök témája a test (hús) és a szellem (elme) kett√ssége – melyekhez harmadikként csatlakozik a lélek –, azonossága és harca lesz. A már idézett levelezésben Artaud úgy lép fel, mint aki egy „ügyet” képvisel. Önmaga számára elrendelt feladata, hogy saját embertelen szenvedését tolmácsolja. Ezért állandó (folyton változó) leírást kell adnia testi és szellemi állapotairól (szétesésr√l, hasadásról, enyészetr√l, rothadásról…). A Levél senkihez (1926-ban) mintegy összegzi ezeket a felismeréseket: „Bármerr√l nézzek is önmagamba, érzem, hogy egyetlen mozdulatom, egyetlen gondolatom sem az enyém.
Az életet megkésve érzem csak, ezért kétségbeejt√en virtuális számomra az élet. Ha egyetlen gondolatomat is feladom, már megöltem magam. Még a semmiben is túlságosan sok a lerombolni való. Azt hiszem, lemondok a meghalásról. Nem fogom fel kalandnak a halált, nem érzem kalandnak, meghalni érzem magam, meghalni pátosztalanul, könnyedén, szótlanul, és hosszú, megváltoztathatatlan fájdalommal.”7 Mivel a gondolkodás nem folyamatos, ezért lehetetlen az elmúlt gondolatokra való visszaemlékezés. Ugyanígy lehetetlen az álmok felidézése is. Az álmokat Artaud nem történetekként (nem folytonosságként), hanem testi tapasztalatokként éli át. Rossz álmodóként8 arról beszél, hogy álmai gyakran cseppfolyósak, egy undorító folyamhoz hasonlítanak, melyben levágott tagok úsznak. Ebb√l is látszik, milyen messze eltávolodott Artaud a szürrealistáktól, kezdett√l fogva (s√t, már a kapcsolatuk kezdete el√tt). Artaud számára nem lehetett elfogadható a szürrealista „játszadozás” az álommal – még akkor sem, ha ez a játszadozás id√nként (például elmebetegségek szimulálásakor) már-már kockázatossá vált. A szürrealisták mindig vissza tudtak térni a közös világba, Artaud számára viszont mindenféle közösség elviselhetetlen volt. ◊ egyedül vívta magányos harcát, mely – a szürrealizmus artaud-i értelme szerint – az egyedüli, igaz forradalmi tett.
MıVÉSZET ÉS HALÁL
N
em sokkal a szürrealisták közül való kizárása után, Artaud az álom problémájának új megközelítését adja. 1928. március 22-én el√adást tart a Sorbonne-on (a René Allendy pszichiáter által szervezett, az új filozófiai és tudományos áramlatokkal foglalkozó el√adás-sorozaton) a M∫vészet és a halál 9 címen. Az el√adás szövege elveszett, a hallgatók jegyzeteib√l10 azonban arra lehet következtetni, hogy – legalábbis részben, tematikáját tekintve – megegyezhetett az egy évvel kés√bb megjelent, azonos cím∫ kötet (cím nélküli) el√szavával. A Ki nem ismerte… kezdet∫ szöveg f√ témája: az álom és a szorongás. Artaud egy kérdéssel indít: „Ki nem ismerte bizonyos szorongások közepette, némelyik álma mélyén a halált, mint valamilyen reátör√ és csodálatos élményt, mely semmivel sem téveszthet√ össze a szellemi rendben?”
77
Darida Veronika
Az ekkor átélt szorongáshullámok – melyek távolodnak és közelednek – minden újabb alkalommal egyre nagyobbak, nehezebbek, fojtogatóbbak lesznek. A test – melyben ezek a hullámzások lejátszódnak – kiterjedésének és erejének végére ér; mégsem állhat itt meg. Mintegy kitágulva felfüggeszt√dik; hogy aztán a kilégzés ritmusára összeessen, majd újra kitüremkedjen… Minden elakadó leveg√vétel, mintha az utolsó lenne. Mintha már maga lenne a fulladás. „És igaz, hogy meghalunk – mondja Artaud, majd így folytatja –: Azt mondod magadnak, azt hajtogatod, hogy meg fogsz halni. Meg fogsz halni: Meg fogok halni másodízben.” Eközben minden mintha folyna („és te elfolysz, elfolyva készülsz fel a halálra, újabb halálbéli állapotodra”); mindent mintha egyetlen folyam mozgatna, és ez a folyam: a halál. Itt újra a „rossz álmodó” haláltapasztalatára ismerhetünk.Majd az álomnak egyszerre csak vége szakad.
ARTAUD, A MUMUS MEGÉLT TÖRTÉNETE
E
z a konferencia egyike Artaud nagy el√adásainak, melyek közül még érdemes megemlíteni az 1933-ban, szintén a Sorbonne-on tartott Színház és pestis címmel tartott felolvasást, melynek során, jegyzeteit félredobva, Artaud megpróbálta utánozni egy pestisben szenved√ agóniáját. A néz√k azonban értették ezt a rögtönzött, új el√adást. A kezdeti döbbenet után néhányan nevetni kezdtek, mások kínosan feszengtek. Végül – elhaladva a földön fetreng√ Artaud mellett – elhagyták az el√adótermet. Most azonban nem ezt a „performance”-t elemezzük. Lezárásként inkább még egyszer visszatérünk a Vieux Colombier el√adásához. Ahogy már említettük, erre a színházi eseményre Artaud rodezi elmegyógyintézetb√l való elbocsátása után kerül sor. Az el√adás – ahogy ezt címe is jelezte – Artaud „a mumus” igaz (megélt) története. Artaud megszólalása kezdetét√l fogva hangsúlyozza, hogy az elhangzó történet: szenvedéstörténet. Élete (általa adott) legtömörebb kivonata: 9 év elzárás, 3 év mérgezés, 2 év elektrosokk, 2 késszúrás (1916-ban és 1928-ban). Ezek közül az elektrosokk során átélt halál eseményét idézzük fel. „Meghaltam Rodezben, egy elektrosokk-kezelés alatt. Azt mondom, halott voltam. Törvényes és orvosi értelemben halott.”11 A kezelés után negyedórával bekövetkez√ ébredés helyett a beteg csaknem másfél órán át kómában hevert. Artaud tanúsága szerint eközben szelleme elszakadt a testt√l, és végignézte saját halálát. Az ekkor szerzett legfontosabb felismerése (mely Artaud több írásában visszatér): „Egy haldokló ágyán több mint 10 000 létez√ van, és erre ebben a pillanatban ébredtem rá.”12 A halál tapasztalata ugyanakkor a halál lehetetlenségének tapasztalata is. „Már elmondtam, hogy az emberi test nem a betegségre és nem a halálra lett teremtve” – írja Artaud az Artaud, a mumus megélt történetéhez készített jegyzeteiben. A szöveg szerint a halál csak egy hencegés, egy blöff. Lázadni kell tehát a halál ellen. Artaud ezért különös felhívást intéz a közönségéhez: „50 hozzám hasonló embert keresek, férfiakat és n√ket, akik elhatározták, hogy nem halnak meg, hogy nem siklanak át arra a túlpartra, mely sohasem létezett.”13
„Meghaltál és íme, ismét életben találod magad. CSAK EBBEN AZ ESETBEN EGYEDÜL VAGY” Artaud kiemeli ezt a mondatot mint a szorongásos álom (az átélt halál) következményét és ítéletét. A szorongásos álomból (a halálból) felébred√ már nem lehet az él√k közösségének része. Elhagyta a halált, kilépett az életb√l. Hol van tehát? A válasz nélkül hagyott kérdés után, Artaud így összegzi az eddig elmondottakat: „Leírtam egy szorongásos és álombeli érzést, amikor a szorongás álomba siklik át, ahogy körülbelül elképzelem, hogy a haláltusának végül a halálba kell átsiklania és ott befejez√dnie.” Az el√adás legfontosabb gondolata szerint a halál nem megközelíthetetlen, nem esik kívül a szellem birodalmán. S√t, egyfajta érzékenység számára, bizonyos mértékben megismerhet√ és megközelíthet√. A halál tapasztalata, hangsúlyozza Artaud, igaz tapasztalat. Így a halált közvetít√ álom is igaz. Mindebb√l Artaud azt a következtetést vonja le, hogy „minden álom igaz”; de nem a képek, hanem az általuk keltett érzetek révén. Az álom érzéki tapasztalatát itt egy újabb helyszín jeleníti meg. „A darabosság érzése környékez, olyan tájaké, melyeket mintha csak kifaragtak volna, egyfajta friss homokkal borított hullámzó földterületeké, melyek mind ezt az értelmet sugallják: sajnálat, csalódás, elhagyás, szakítás, mikor látjuk viszont egymást?”
78
A szorongás színháza
A tervezett el√adás utolsó mondata egy margószélre írt, majd kihúzott mondat: „Nem áll szándékomban elsüllyedni.”14
rendültség, hanem a felháborodás vagy a nevetés lesz. Artaud felolvasása ezzel a színlelt, színpadias kegyetlenséggel szemben valóban kegyetlen. A néz√ nem bírja kivonni, függetleníteni magát Artaud tekintetének és kiáltásainak hatása alól. Ezen a kései felolvasáson létrejött valami, amit a színházi szakírók katarzisnak neveznének. A néz√i beszámolók mind arról szólnak, hogy er√s szorongást éreztek a szöveg hallatán, és mély megrendültséget Artaud láttán. Artaud ezen a felolvasáson lépett utoljára színpadra, közönség elé. Utolsó felolvasásához (az Elég legyen Isten ítéletéb√l 1948-as rádiójátékhoz) már csak a hangját adja, arcát és testét nem. Így válik a Vieux Colombier felolvasása egyszeri és megismételhetetlen eseménnyé. Az egykori színész búcsújára – a látvány – színpadától egy színpadon kerül sor. Zárásként idézzük Artaud mondatait:
A KEGYETLENSÉG SZÍNHÁZA FELÉ
E
z a felolvasás semmilyen értelemben nem tekinthet√ reprezentációnak. Ezért tiltakozik Artaud olyan hevesen, amikor Breton azt állítja, hogy színházi látványosságra törekszik. Artaud-nak már nem kell eljátszania a halálküzdelmet. A létezés borzalmának megjelenítéséhez elég megjelennie és saját nevében felszólalnia. Minden mondatát igazolja a létezés – arcát szétroncsoló, testét megtör√ – fájdalma. Számtalan „megélt halál” (elektrosokk) után Artaud kiáll és beszél. Nem azért, hogy bármit is ábrázoljon, illusztráljon. Azért áll ki, hogy tanúskodjon saját igazsága mellett, hogy érvényt szerezzen saját létezésének. Ezt a létezést a szenvedés tartja fenn. A szenvedés – a kínzás és a gyötr√dés – képei a néz√ben gyakran gyanakvást keltenek. Szeretjük eltávolítani magunktól ezeket a jeleneteket, mondván, hogy a látottak amúgy sem valóságosak. Semmi sem kockázatosabb, mint a színházi kegyetlenség: gyakran nem félelmet, részvétet vált ki, hanem idegenségérzetet és értetlenséget. Hatása így nem a meg-
„És most valami olyasmit fogok mondani, ami talán meglepi az embereket. Én a színház ellensége vagyok. Mindig is az voltam. Amennyire szeretem a színházat, Annyira vagyok, ugyanezen okból, az ellensége is. A színház egy érzelmi kiáradás, Az er√k iszonyú átvitele Testb√l testbe. Ez az átvitel megismételhetetlen.”15
Jegyzetek
1. Antonin Artaud: „Az éj legmélyén, avagy a szürrealista blöff”. Átváltozások, 1997, (9), szám, 14–17. o. 2. L. Sarane Alexandrian: Le surréalisme et le rêve, Párizs, Gallimard, 1974. A könyvben tárgyalt szürrealista szerz√k: Breton, Aragon, Eluard, Soupault, Queneau, Desnos, Leiris, Crevel, valamint a szürrealisták „bels√ ellenzékének” alakjai: Bataille, Caillois, Michaux 3. „Nagyon helyesen tette Freud, hogy vizsgálódását kiterjesztette az álomra. Elfogadhatatlan ugyanis, hogy eleddig oly kevés figyelmet szenteltek lelki tevékenységünk e tekintélyes részének” – írja Breton A szürrealizmus kiáltványában. A szürrealista fest√k kapcsolatáról a freudi álomtanhoz L. René Passeron: A szürrealizmus enciklopédiája. Budapest, Corvina, 1983. 4. Antonin Artaud: Oeuvres Complètes. (XXVI), Párizs, Gallimard, 1994. 5. Antonin Artaud: Oeuvres. Párizs, Gallimard, 2004, 124. o. 6. Uo. 7. In M∫hely, 1994, (Szürrealizmus különszám), 53. o. Fázsy Anikó fordítása 8. „Le mauvais rêveur” (Le Disque vert, 1925.)
9. In Antonin Artaud: A színház és az istenek. Orpheusz Könyvek, 1999, 7–12. o. Hárs Ern√ fordítása 10. Bulletin de Groupes d’études philosophiques et scientifiques pour examen des idées nouvelles, n°6: „Március 22-én Antonin Artaud úr beszélt A M∫vészet és a Halálról. Ha a halált úgy tekintjük, mint kiszabadulást a dolgok szükségszer∫ rendjéb√l, a m∫vészet egy azonos kitörési lehet√séget képvisel, és lehet√vé teszi számunkra, hogy titkához közelebb jussunk. Felolvasott néhány irodalmi m∫vet, melyek elhagyva a világ világos és rendezett fogalmát, a szellem kifinomultabb állapotát tárták fel, els√sorban Gérard de Nerval szonettjeit, melyek rokonságot tartanak bizonyos álmokkal és hasonlítanak a halálra”. I. m. 12. o. 11. Antonin Artaud: Oeuvres Complètes. (XXVI), Párizs, Gallimard, 1994. 123. o. 12. Uo., 124. o. 13. Uo., 193. o. 14. Uo., 193. o. 15. Uo., 53. o.
79
