A szépség szimfóniája

Gonda István & Illés Csilla

A szépség szimfóniája

Mert mit használ valakinek, ha mind e világot megnyeri is, ha az ő lelkét elveszíti? – Máté 16:26 –

Gonda István & Illés Csilla


 Pontifex Kiadó  Minden jog fenntartva. Tilos a kiadvány bármely részét a kiadó írásos engedélye nélkül adatrögzítő rendszeren tárolni, elektronikus, mechanikus, fénymásoló vagy más technikával sokszorosítani, illetve terjeszteni. Kiadta a Pontifex Kiadó 2002-ben Felelős kiadó: a kiadó ügyvezető igazgatója 1537 Budapest Pf. 453/284. Nyomdai előkészítés: Geografika Kft. Nyomdai kivitelezés: a 400 éves hagyományokkal rendelkező Alföldi Nyomda Rt., Debrecen ISBN 963 204 790 7

A Z I GA Z S Á G RÓ L Mert mikor az igazat – a legegyszerűbb igazságot – kimondod, tudnod kell, hogy rögtön lángok gyulladnak fel körülötted: a szenvedély, a számonkérés, a sértettség lángözöne. Aki az igazat mondja, tűztengeren halad át, s helyesen teszi, ha egyfajta azbesztruhába öltözik, máskülönben tüstént elperzselik a lángok. Ez az azbesztruha soha nem lehet más, mint a közönyös kérlelhetetlen nyugalom, a parancs és a szolgálat nyugalma: nem tehetsz mást, így kell cselekedned akkor is, ha elégetnek. Márai Sándor


TA RTA L O M PRELUDE Dolce vita az Isteni Rend szerint • Szép új világ • A legszentebb papásmamás • Fő az elegancia! • Mesébe illő menyegzők

ALLEGRO 1930–1939

Elegancia tartalom nélkül Noé bárkájában • Az élet művészete • Igen a nemre • Méz fanyar cseppekkel • Nő rajongás híján • Férfi összefogottság nélkül • Mater és matéria • Háttal a férfinak • Vénusz istennő könnyei • A gyönyörkeltés poézisa • Hideg nappalok, rideg éjszakák • A végzet asszonyával • Hol vannak a határok? • Akinek sikerült a lelke vágya szerint élni: VIII. Edward, a stílus királya

ADAGIO 1940–1947

Gazdagodó tartalom, halványuló elegancia Nincs pardon • Isteni méltányolás • Az önzetlenség önzése • Aminél már nincsen lentebb • A szépség sorompói • Potencia aranyfedezettel • Isten hozott! • Ráncok és kilók • A lámpás fényéért • A lélek bársonya • Akiknek sikerült a lelkük vágya szerint élni: Roberto Rossellini és Ingrid Bergman

SCHERZO 1947–1963

Elegancia és tartalom Az aranyember árnyéka • Az ártatlanság restaurációja • Nemességi levél • Corolle • Szobrászat és festészet • Pillangókisasszony • Mindent a szerelemért! • Feljárat lefelé • Kavics vagy gyémánt? • A férfi: a nő szépségének záloga • A nő: a férfi hangszere • Uram, legyen meg a te akaratod ! • Szeplőtelenül • Varázsderék • Példaértékkel • Lelki arisztokrácia • Csipkerózsika álma: ébredése • A szivárvány felett • Álmodni Camelotról • A fehér és a fekete király • Akinek mégsem sikerült: Margit hercegnő

ALLEGRO 1963–NAPJAINKIG

Sem tartalom, sem elegancia A Mennyei-Én • Lolita • A gentleman • A lét, ha meddő • Margaréta • Mint egy gép • Szeretve lenni • Sótalan könnyek • Az Olümposz lejtőjén • Jó estét, Mrs. … • Lejárat fölfelé

9


A SZERZŐK ELŐSZAVA Szimfónia – a zene ékköve. Zenei témák egyre mélyülő felépítése négy tételben kibontakozva. Motívumok egyre gazdagabb összhangja szigorúan kötött formán belül. Az élet szimfóniája az Örök Rendre épül. A csodás, angyali összhangot az Igazság megtalálása adja: felismerni, hogy hol és ki mellett van a helyünk a Teremtésben, és abba belehelyezkedve föloldódni a szabadságban – gúzsba kötve táncolni vonzó kecsességgel. Az Igazság Jóságot szül. S a Jóságból kibomlik Isten létének végső bizonyítéka, a Szépség. Három könyvet tart most kezében az olvasó. Az elsőt a mű tartalmi üzenetei képezik: egy kultúrtörténeti áttekintés tárul föl a férfi és a nő archetípusának XX. századi megvalósulásáról az Örök Mérték fényében. A férfi és a nő harmonikus létének és összekapcsolódásának megkomponálása – a mindannyiunkat legérzékenyebben érintő emberi feladat. Az önmagunk tudati és lelki gazdagságát, illetve hiányosságát feltáró gondolatok nem jelentenek könnyen emészthető olvasmányt. Javasoljuk, hogy az üzeneteket folyamatában és lassan engedje szívébe az olvasó, alkalmanként akár egy-két bekezdés után érlelő szüneteket beiktatva. A második könyv a Nagy Rend ismeretében válogatott több mint száz fotóillusztrációból áll. Nem titkolt inspiratív szándékunk, hogy az elmúlt században élt, illetve napjainkban még közöttünk élő, nemi szerepükben megvalósult urak és hölgyek magával ragadó kisugárzása példaértékkel hasson. Pusztán a harmóniát megjelenítő látvány elmélyült befogadása elindíthatja bensőnkben a jobbá érés folyamatát, s kijelölheti a célt, ahová férfiként, illetve nőként méltóságot építve eljuthatunk. Bármely generációban fölébresztheti az ideát, hogy mely Ősi Értékeket szükséges keresni önmagunkban és a másikban ahhoz, hogy megtaláljuk az Élet Teljességét. A harmadik könyv a képaláírások gondolatainak összessége. Esszenciális gyöngyszemekként tartalmazzák a műben lépésről lépésre kibontott üzenetek szellemi aranyát. Egyetlen gondolat-gyöngyszem megszívlelése a megvilágosodás villámfényével ragyoghatja be és válthatja meg életünk félelmekkel teli, eddig még önmagunk elől is elrejtett megvalósulatlanságait. Az Örök Mértékhez való visszatalálás sohasem bírt égetőbb szükségszerűséggel, mint éppen most, az ezredfordulón. A most élő emberiség grandiózus feladata: a káoszt ismét Renddé szelídíteni. Az üzenetek nyomán feltárul, hogy a világégést mi emberek válthatjuk meg. A kulcsot nem kívül, hanem önmagunkban találjuk: a nemi szerepünk fölvállalásában. E mű nem vállalkozik kevesebbre, mint hogy kimondja a Kimondhatatlant.

11

Prelude

PRELUDE

O

A Víz a nőiség eleme. A termékenyítő eső és az életet adó, illetve tápláló női szervek szoros analógiában állnak egymással. A víz éltető nedű minden élőlény számára, ahogyan a lélek sem élhet érzelmek nélkül. A Víz a gazdag fantáziát, az álmodozó természetet és a sejtelmességet fejezi ki. Ellentéte a konkrét információkat kergető, direkt és azonnali lépéseket tevő nőnek. Az ellentmondást nem tűrő, határozott nők nem szeretnek az esőben sétálni, s tisztálkodásukban inkább a zuhanyozást (érzelmek gyors átengedése magunkon), mint a kádban történő fürdést (érzelmekben való elmerülés) részesítik előnyben. A XX. század nyugat-európai és amerikai történetében volt egy bő, kimagasló évtized – az ötvenes évek, amikor az élet mesébe illő fordulatot vett. A nők visszataláltak a kiegyensúlyozott, visszafogott nőiséghez. Legfőbb gondjuk az volt, hogy tessenek férjeiknek és hogy mintafeleségként és anyaként szépen rendben tartsák az otthont. Azaz, hogy a Nagy Rend szerint éljenek. George Peppard szavai a Breakfast at Tiffany’s (Álom luxuskivitelben) című filmben az egész férfitársadalom kétségbeesett dühét fejezték ki a nők hidegségével szemben. Segélykiáltása sosem volt érvényesebb, mint éppen manapság, s a XX. század folyamán is alig több, mint egy évtized adatott meg – az is pusztán a föld bizonyos régióiban –, amikor Isteni Értelemben nő volt a nő önmaga és a férfiak örömére. Még a csodálatos Audrey Hepburn is bevallotta, hogy amikor a forgatás alatt az alábbi jelenetet vették föl, meg volt győződve róla, ezek a gondolatok pontosan az ő lelkét festik le és neki vannak címezve. A Paul Varjak írót megszemélyesítő Peppard így fakadt ki egyre növekvő fájdalmában a lelkileg érzéketlen Hollynak:

DAKINT zuhogott az eső. A cica keservesen nyávogott. Eddig csak simogatáshoz szokott kicsi teste remegett. A taxiajtó kicsapódott, s őrá nem volt szükség többé. „Mit gondolsz cica, egy ilyen környék megfelel egy ilyen ügyes macskának? Szemétládák, sok-sok patkány… Sicc! Azt mondtam, tűnj el! Gyorsan!” Bundája csuromvizes, kis szemei fájdalmasan észlelik, amint a taxiajtó egy pillanat alatt becsukódik mögötte, s ő magára marad. Úgy tűnik, örökre védtelenül. Holly Golightly nincs tudatában, mit vét önmaga ellen. Meg van róla győződve, senkihez sem szabad érzelmileg kötődnie. Nevesincs cicájának elkergetése élete legmélyebb pontját jelenti a láthatatlanban. A láthatóban? Ő a legszabadabb nő. Azt csinál, amit akar. Övé a világ… Valóban? Ha a nő tudatában elfelejt hölgynek lenni, mindegy, hogy mit mutat kifelé, a lelkébe nihil költözik. A cica az érzelmek szimbóluma, a női Hold energia képviselője. Gyámoltalansága, simogatnivalósága, hízelkedése maga a puha nőiség. Az a nő, aki nem szereti a macskákat vagy kegyetlenül bánik velük, érzelmileg hideg, a lágyságát nem meri felvállalni. Nehezére esik olyan otthont teremteni, ahová jólesik hazatérni. A megejtő és gyámolításra ösztönző holdenergia nélkül a nő végigügyeskedi az életét. Hölgyi energiáinak befektetése nélkül reméli, hogy egy lovag királynővé emeli majd. A szeretetképességében fejletlen nő azonban a rezonancia hiányában nem találkozhat minőségi férfival. A férfi felelősségvállalását a női védtelenség hívja életre. A megkeményedett szívű nő folyamatosan csalódik. Lelki üressége olyan férfiakat hív be életébe, akiket aztán a „szemétláda” vagy a „patkány” megnevezéssel illet, amikor az okokat önmagán kívül próbálja keresni.

Audrey Hepburn az Álom luxuskivitelben címû filmben. A nõt csak a szerelem érzése teheti képessé arra, hogy egy levegõt tudjon szívni a férfival. A dohányzó nõ ezt nem mondhatja el magáról.

13

Prelude

„Tudod, mi a te bajod, kedves névtelen barátnőm? Az, hogy buta vagy. És nincs bátorságod. Nem mersz szembenézni a tényekkel és saját magaddal sem. Félsz az érzéseidtől. Pedig azok, akik szeretik egymást, összetartoznak. És csak együtt lehetnek igazán boldogok.

Szabad szelleműnek vallod magad, és félted a szabadságodat. Rettegsz attól, hogy valaki kalitkába zár. Hiába. Máris falakat vontál magad köré. És hiába menekülsz Brazíliába, Texasba vagy bárhová, ezek a falak ott is körülfognak. Mert akárhová mégy, mindig is magányos maradsz.”

Audrey Hepburn. Egy hölgy öle és a cica a Hold analógiáján megfeleltethetõk egymásnak. Az a nõ, aki eltaszítja a macskát, hárítja a doromboló nõiséget. A férfi nála hideg ölre lel.

15

Prelude

DOLCE VITA AZ ISTENI REND SZERINT A szépségnek két fő válfaja van: a férfias, erőteli, nyugodt és szilárd szépség a méltóság; a nőies, kedves és élénk szépség pedig a bájosság. – Cicero –

A

rést mindig a fájdalmakon való átégés biztosítja. Egy EgetFöldet megrengető katarzis rendezi vissza a férfit és a nőt az Örök Mérték szerinti helyére. Az ötvenes éveket megelőző fájdalmas élmény a II. világháború volt. A nő megtapasztalhatta, mennyire elveszett a lelke a férfi nélkül. Amíg a férfi a fronton volt, a legtöbb nőt csak az otthon maradt gyermekekről való gondoskodás tartotta vissza a végső kétségbeeséstől. Csak lelkükben élt a remény, hogy egy napon viszontláthatják még életük párját. A háborúban a bizonytalanság segít megtalálni a férfi valódi értékét a korábban hatalmaskodni vágyó nő szemében. A férfi számára a hadviselés a Mars megélésének egyik legősibb lehetősége. Az anyagiba belekényelmesedett férfi megmérettetik bátorságában, harcos kiállásában. Nem számíthat az önmagáról kialakított kép heroikusabbá tételében látványos anyagi javakra. Csak saját tudati, lelki és fizikai erejébe vetett hite segíti. A háborúban a férfi koncentráltan élheti meg, amire a Nagy Rend szerint leszületett: a védelmezés, az oltalmazás, a felelősségvállalás eszményét. A kemény életpróbák nem adnak esélyt az ellágyulásra. A férfi törvényszerűen a nőtől kezdi várni a lágyságot. A háborúban Hőssé vált férfi a béke idején sem törekszik kevesebbre, mint még többé válni önmaga és a nő szemében. Mindennap heroikusabbá formálódni, hogy a nő biztonságban érezhesse magát. Minden ember fejlettségének az a mutatója, hogy mennyit szenvedett. Aki megjárta a mélység poklait, és képes volt a mélypontról újjászületni, az utána másként értékeli az életet. Az ötvenes évek gazdasági fellendülése eredendően nem volt több, mint a szükséglet kielégítése. Az emberek mégis gazdagságként élték meg, mert egy nélkülözéssel terhelt időszak után voltak. A mai világ fizikai többletet többletre halmozó hozzáállását egy végső ponton törvényszerűen

Z ÖTVENES ÉVEK Nyugat-Európában és Amerikában a múlt század legörömtelibb és legoptimistább évtizede volt. Mindkét nem a legtöbbet hozta ki önmagából és a másikból. Tartalmilag és ebből következően formailag is. Mit tudott az ötvenes évek asszonya, amiről nőtársai megfeledkeztek az előző évtizedekben, és ami mára minden eddiginél nagyobb mértékben ismét feledésbe merült? Mi volt harmóniájának és kirobbanó vidámságának titka? Mitől vált királynővé? S mit tudott a férfi, hogy a nő életének értelmévé Ő válhatott? A titok: eleget szenvedett a férfi és a nő is ahhoz, hogy értékelni tudják az élet apró szépségeit, benne önmagukat és egymást. Megélték a pillanat varázsát, mindennek örültek, ami megadatott, s a lélek töltődése előrébb való volt, mint a pénztárca és a bankbetét felhizlalása. A szenvedés boldogságot érlel. Az Isteni Rendből való kibillenés pedig szenvedést. A harmincas évek végére a nők szereptévesztésben kezdtek élni: úgy tekintettek a férfiakra, mint saját kényük és kedvük szerint idomítandó lényekre. A férfiak elvesztették teremtőerejüket, a nagy gazdasági világválság összeroppantotta az önmagukban amúgy is megrendült hitüket. Férfiúi kisebbrendűségi érzésük nőttön nőtt, mert összetévesztették szellemi és lelki értékeiket a felhalmozott anyagiak mennyiségével. A férfiak össze-, a nők hatalomra törtek. Teljes volt a káosz, a Kozmikus Rend felborult. A nő elfelejtette, hogy eredendően nem letámadásra, hanem hívogató bájosságra született. A férfi elkényelmesedésében megfeledkezett arról, hogy a földi világ paraméterei között ő az Ég, azaz ő a szellemi irányító, aki nem süllyedhet bele a Földbe, az anyagiba. Az emberi fejlődés legkaotikusabb, az Isteni Rendet leginkább tagadó pillanataiban az Eredendő Törvényekhez való visszaté-

Cary Grant és Ingrid Bergman összhangja. A férfinak a napszerû igazságkeresés és a marsikus valóraváltás; a nõnek a holdi jóság és a vénuszi szépség a legfõbb értéke.

17


érzésével. Úgy érezzük, bármire képesek vagyunk. Dolgaink megfelelően és fölemelően alakulnak. Ha a sorsunkkal ellentétesen cselekszünk, határainkba ütközünk. A Nagy Renddel szemben elindított emberi harc kimenetele már a csatázás első pillanatában eldőlt. Ebben az egyén nem győzhet, mert ő a Rend része. Alkotóelem, és nem maga az alkotás. Mégis megtalálhatja mások által be nem tölthető szerepét az alkotásban, ha az ő részére kijelölt lehetőséget választja. Az ember számára a Sorsa által kijelölt legfontosabb feladat: nőként élni, illetve férfihoz méltóan élni. Az ötvenes évek boldogságérzete abból fakadt, hogy az emberek visszatértek nemi szerepeik ősi mintájához. Ráébredtek, hogy szenvedés az ára a kijelölt ösvényről való letérésnek. A II. világháborúban részt vevő összes férfi és nő egy közös vonást hordozott: a szenvedést megelőzően a nők férfias attitűdöt vettek fel, a férfiak pedig elkényelmesedtek, s átengedték a vezetést a nőnek. A háború minden egyes férfinak és nőnek pontosan akkora tragédiát jelentett, amilyen mértékben kibillent a nemi szerepét illetően. A negyvenes évek vége a nagy emberi felismerések időszaka. Az ötvenes évek Dolce Vitájából mindenki olyan arányban részesülhetett, amilyen mértékben tanult a szenvedéséből. Aki belül a lelkében vagy hangosan szitkozódva másokat okolt nehézségeiért, annak a Dolce Vita sem tudott édes ízt lopni lelki és gondolati keserűségébe. Ám az, aki levonta a következtetést, újraértékelte önmaga helyét a világban, és még ebben a testében újjá tudott születni, annak része volt az önfeledt boldogságban. Anthony de Mello így festi le az emberi gyötrelem szubjektivitását:

csak az ínség terelheti vissza a szükséglettel való beérés medrébe. De valóban meg kell-e várnunk e kulminációs pontot, amikor már csak háborús nehézségek árán érhetjük el, hogy a szükséglet elnyerése is örömmel és megelégedéssel töltsön el bennünket? Az ötvenes évek minden megnyilvánulása az optimizmusról szólt: a mezők zöldebben kínálták magukat, a pacsirták édesebben daloltak, az érintés finomabb, a csók tüzesebb volt. Mivel a sors kényszerítő hatására a nők és a férfiak nemi szerepüket tekintve intuitívan a helyükre kerültek, a föld számukra Paradicsommá változott. A bőség, pompa, fényűzés érzése kísérte a formai világban a tartalmi gazdagságot. Ma alakilag az emberiség kierőszakolja a többlet-anyagit, de ez nincs megalapozva a Rendet alkotó esszenciával: a két nem harmóniájával. Mivel az élet alapjait meghatározó nemi szerepek összekeveredtek, ma az anyagi bőség közepette is félelem lakik a szívekben. Isteni Tartalom nélkül a kierőltetett forma pesszimizmust és nihilt eredményez. A valódi életre a szenvedés nevel. A mélyponton átértékelődik a látható uralma a láthatatlan felett. A félelem közepette csak lelkünk harmóniájának visszaállítására koncentrálunk. A „talán már soha többé” kapujában úgy kezdünk élni, mint addig még soha. Semmi sem történik takaréklángon, mindent a maga teljességében él meg az ember. Egyetlen katasztrófafilm sem készült még anélkül, hogy ne mutatná be az emberi lélek mélyülését a rettegés pillanataiban. Ilyenkor eljutunk a megbocsátáshoz, gondolataink szeretteink köré fonódnak, s ha van rá lehetőségünk, ki is mondjuk, mennyire szeretjük őket. A végső pont elérkezésének megcsillanása nélkül a lelki mélyülés csak tudatos törekvéssel lehetséges. Az emberek többsége azonban tudattalanul, a Rendnek ellentmondva követi felszínes vágyait, s kerüli a mélységeket feltáró élethelyzeteket. Akik túlélték a háborút, azok odaadóbbá váltak az életkihívásokra. Aki naponta felküzdötte magát edzés gyanánt a hegyre, az a síkon való egyébként terhelő futást is impozánsan teljesíti. Akik a háborúban elvesztették szeretteiket, azok egy következő kapcsolatban még önátadóbbá válhattak. Minden mélypont után fölemelkedés következik. A negyvenes évek borzalmai után az ötvenes évek Dolce Vita életstílusa volt törvényszerű. A Dolce Vita azonban csak akkor jön el, ha az ember ugyanazt akarja, mint Isten. Ha arra vágyunk, ami az Eredeti Rendnek megfelelő, lelkünk megtelik a végtelenség

„A náci koncentrációs tábor egyik túlélője meglátogatta a barátját, aki szintén kivette a részét azokból a megpróbáltatásokból. – Megbocsátottál-e a náciknak? – Igen. – Hm. Én nem, engem még most is emészt az irántuk érzett gyűlölet. – Akkor – válaszolta gyengéden a barátja – téged még most is fogva tartanak. …nem azok az ellenségeink, akik gyűlölnek bennünket, hanem akiket mi gyűlölünk…”

18

Prelude

hogy tetsszenek férjeiknek. Ebben a dekádban a nők olyan közel emelkedtek Istenhez, hogy képesek voltak az Örök Női Formát viselni – a legnagyobb természetességgel. A nő mértékegysége dereka lett. Ez a testrésze árulta el, mennyire hajlik férje szavára. A karcsú derék szépen rendben tartott házat is jelentett egyben. A nő minden jelét megadta annak, hogy kell neki a férfi, hogy szüksége van a férfi erejére, védelmére és támogatására. Hogy a férfi mellett nem gyöngébb, hanem erősebb, nagyobb tartással bíró személyiséggé válik. Az önértékelését nőies megnyilvánulásaiból merítő nőt a férfi szívesen kényezteti, boldogan eltartja és felelősséget vállal érte. Férfi és nő ugyanarra vágyott:

A sok nélkülözés és a komfort hiánya az ötvenes években új értelmet adott az otthon örömeinek. A nők nem négyzetméterekben számolták elsősorban és nem feltétlenül előkelő negyedekbe törekedve képzelték a hátországot nyújtó otthont. Valódi melegséggel átitatott családi fészket teremtettek, ahonnan a férfi boldogsággal telve lépett ki reggel. S este a napi munka befejeztével hazavágyott. Az otthon a közös lelki feltöltődés helyszínévé lépett elő. A nők álma az volt, hogy férjhez menjenek és gyermeket szüljenek. Női önmegvalósításukat a férfi szolgálatában látták, s legfőbb életcéljukként azt tűzték ki, hogy mintafeleséggé váljanak. Az ötvenes években az Egyesült Államok születési arányszáma magasabb volt, mint Indiáé. Még azoknak a nőknek is, akik munkába jártak, legfőbb gondjuk az volt,

Újra kell kezdeni mindent, – minden szót újra kimondani. Újra kezdeni minden ölelést, – minden szerelmet újra kibontani. Újra kezdeni minden művet és minden életet, – kezünket mindenkinek újra odanyújtani. Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti hogy eljön valami, valamikor, valahol…. Váci Mihály

19

Prelude

SZÉP ÚJ VILÁG A divat nemcsak ruházat kérdése. A divatnak a gondolatainkhoz van a legtöbb köze. – Gabrielle (Coco) Chanel –

M

levegő után kapkodtak: a háborús évek katonás stílusa után, íme, visszakapták alakjuk nőies vonzerejét és az alkalomhoz illő öltözködés érzékét! Nem beszélve arról, mily csodás művészi élményeket idéztek a ruhaköltemények elnevezései: „Egyes modell, Verdi!… Kettes, Pergolesi!.. Hármas, Wagner!” A közönség extázisba esett, a díszvendégek elragadtatva lelkesedtek, s Carmen Snow az igéző sikk látványától elkápráztatva kiáltotta: „Monsieur, ez valami egészen új! De hát ez itt az új öltözködési stílus, a New Look!” Noha ez a gondolat az „új stílusról” a divat történetének egyik legnagyobb félreértése, Carmen Snow mondata maradandónak bizonyult. Az önkéntelenül adott név rajta maradt az Örök Formán, elfedve annak Eredendő voltát. Mert újnak lehet-e titulálni valamit, ami öröktől fogva, mint Szakrális Forma létezett? Az ötvenes évek stílusa a tegnapban fogant, a leghagyományosabb értékrendben, amely a nőiességet a szűkített derék és a hangsúlyozott kebel, illetve csípő vonalában fejezi ki. A boldog békeidők nosztalgiájában élő Dior elévülhetetlen érdeme, hogy a Nő létével egyidős, ám a nemi szerepek felcserélődése következtében feledésbe merült ideát egy nőiességet hirdető kollekcióban megidézte az arra megérett emberiség számára. E kultikus öltözködési vonaltól a nők kizárólag akkor térnek el, ha hárítják mindazt a tartalmat, ami a női létezéssel öröktől fogva együtt jár. Amikor a nő nem érzi jól magát a bőrében, akkor a nőies vonalak is idegenné válnak számára. A boldogtalan nő vagy elbújtatja testének formáját, vagy kirakatba teszi azt. Miről ismerszik meg egy kiegyensúlyozott hölgy? Szépséges visszafogottságával hirdeti az Örök Mértéket.

E FILLES, édes lánykáim – hangzott Christian Dior szájából legalább századszorra –, ne legyetek merevek, és fejezzétek ki az élet örömét, amelyet a Dior-ruha viselése ébreszthet egy nőben. Kint a nézőteret egyre feszültebb várakozás töltötte meg. A gondosan megkomponált ülésrend jóval a bemutatókezdés előtt összeomlott. Az egyre zsúfoltabb teremben már az illusztris vendégeknek is alig volt mód helyet szorítani. A Vogue magazin számára fenntartott pamlagon egy gombostűt sem lehetett volna elhelyezni, míg a női tudatot formáló másik lap, a rivális Harper’s Bazaar főszerkesztője, a mindenható Carmen Snow olyan karosszékbe volt kénytelen préselődni, amelynek mindkét karfáján ült már valaki. „Nagyon ajánlom, hogy jó legyen” – mormolta Carmen halkan maga elé, és összébb húzta télikabátját. A divat ezen éles szemű jósnője arról volt híres, hogy félig lecsukott szemhéjai mögött szunyókált végig minden bemutatót. Ha azonban egy különleges öltözék színre lépésekor hirtelen felébredt, a legenda úgy tartja, annak a sikerére mérget lehetett venni. A terem hőmérséklete nem adott okot a felhevülésre, mivel ’47-ben még csak minimális fűtés volt engedélyezve (a szenet még mindig jegyre adták), ám amikor kitárultak a magas ajtószárnyak, s a fehér ködfelhő rejtekéből előléptek a tündéri fiatal hölgyek, a nézőközönség szívében felébredt a minden zord körülményt feledtető lelkesedés. A megjelenésükben líraiságot hordozó modellek parfümösüvegek finom tartalmát hintették a közönségre, miközben fenséges mozdulatokkal haladtak el a megbabonázott szempárok előtt. Mindegyik kreáció műalkotás volt. Egyik a másik után fedte föl magát, izgalmas tempóban. A nők

A New Look reprezentánsa, Dior Bar elnevezésû öltözéke. A klasszikus balett IV. lábpozíciója és a vénuszi kecsességgel szirmot bontó ujjak a flamand reneszánsz ábrázolásban is megjelenõ almát tartó Évát idézik.

21


visszafogottságot. Balenciaga a legnagyobb fény „hallgatag hercege és szerény szolgája”. Szellemi színvonalának tanúságtétele, hogy soha egyetlen kreációja sem tért el vonalvezetésében a Szakrális Formától. Hogy Christian Dior nem volt egészen tudatában, mily zseniálisat alkotott, azt az mutatja, hogy a divatot mókuskeréknek fogta föl, amelyben neki félévente olyan kollekcióval kell előrukkolni, ami teljesen különbözik az előzőtől. Ez az elképzelés magasabb szempontból éppoly megalapozatlan, mint az, ha egy nőre rátalált álmai férfija, de a nő mégis azt hiszi, a számára ideálison is túl kell lépnie, mert még a változtatást a változtatásért hajszolja. A „dohánykirály”, Zino Davidoff sem jutott még el a Tökéletes átéléséhez, ha ez a tetszetősen hangzó, mára divatossá vált, de a Rendnek ellentmondó gondolat fogalmazódott meg benne: „A tökéletes nem lehet cél, csupán a kiindulópont a következő lépéshez.” Amikor valamiben elértük a lehetséges legmagasabb pontot, de azt nem ismerjük fel, hanem tovább igyekszünk feszíteni a húrt, a zuhanás elkerülhetetlen. Az ötvenes évek asszonya csodálatos teremtés volt: belül és kívül is önmaga legjava. Bebizonyította, hogy aki szellemileg és lelkileg megérik a Rendre, az a földi formák világában is megtalálja a neki megfelelő kifejezési lehetőséget. Hogy a nő tudatilag mennyire a helyén volt, azt leginkább az mutatja, hogy az építészetben és a lakberendezésben is a női test homokóra alkata ismétlődött. Vese alakú asztalkák, tulipán formájú poharak, ívelt vázák s megannyi kerekded forma jelezte a tárgyi világ minden szintjén, hogy a nő – születési helyétől és társadalmi szintjétől függetlenül – Eredendő Asszonyi Szerepére megérett. Az egész fizikai világ – a nő szimbolikus másolata – ellágyult. Mai világunk négyszögletes, hegyes, éles kontúrjai a nő keménységéről és kegyetlenségéről vallanak. Áruházak nyíltak, szintetikus anyagokat fejlesztettek ki, konfekcióipar született – s a nők tömegesen, mindenki a maga megvalósultsági szintjén hordozta a szépséges Formát. Az élet nem pénzkérdés volt, hanem a Stílusról szólt. Az anyagilag kiváltságosok életét bárki lemintázhatta a maga szintjére. Lehet, hogy szerény imitáció volt, de lelkesedés övezte. Az Isteni Mérték betartásából fakadó apró örömök megélése – mindenkinek olyan szinten, ahogyan megadatott – teljességérzéssel töltötte el az embereket. A belső kiegyensúlyozottság állapotában elképzelhetetlen, hogy lélekölő pénzhajhászásba fogjon az ember, csak azért, hogy arról a társadalmi szintről, ahol eredetileg otthon van, felküzdje magát egy olyanra,

Az ötvenes éveket megelőzően utoljára a viktoriánus korban tettek a nők tanúbizonyságot tömegesen arról, hogy azonosulni tudnak lelkileg a nő követő és alárendeződésre kész szerepével. 1947. február 12-e úgy indult, mint bármely más szerda az Avenue Montaigne 30-ban, ahol félúton a ChampsÉlysées és a Place de l’Alma között a Dior-palota portálja mosolygott. Ám estére kiderült, aznap megszületett a modern haute couture (elegáns szabászat). És hogy Párizs visszanyerte New Yorktól uralmát a divatvilágban. És hogy Christian Dior a világ leghíresebb tervezőjévé vált, a birodalom királyává. Ám e nap legfontosabb üzenetével még maga Dior sem volt tisztában. Ha a New Look ugyanis pusztán Franciaországról és a Dior márkát megfizetni képes, nem túl szélesnek mondható rétegről szólna, akkor e nap akár feledhető is lenne, mint egy esemény a sok közül a divat történetében. Ám az újra fölfedezett és szó szerint Föld-indulásszerű sikert arató (Föld – nő) sikk és szépség hölgyek millióit érintette, és húzóerőként egy addig ismeretlen társadalmi elitréteget, a jet-set (felemelkedő) névre hallgató középréteget hívta életre. Sőt, e stílusforradalom még a szocialista országok lakóinak öltözködését is befolyásolta. Miként lehetséges, hogy egyetlen nap több mint egy évtizedre megkérdőjelezhetetlenné tegye az Örök Nőiség földi vonalvezetését? Dior médium volt Isten kezében, hogy mindaz a fejlődés, ami a nőkben és férfiakban a háborús évek alatt lelki gazdagodásként a felszínre került, fizikai formákban is kifejezésre juthasson. A tartalmat már hordozták a nők, a hozzá illő forma Dior ceruzáján és ollóján keresztül érkezett. Christian Dior tudattalanul eszköz volt a Teremtő Rendjének helyreállításában. A letisztult lényeghez természetesen e mérföldkövet szimbolizáló alkotó nem önmagában, hanem nagy szellemiségek segítségével jutott el. A csodás átlényegülés hátterében Dior és a Teremtő között közvetítőként ott állt emberi és művészi megvalósultságával az öltözködést poézissá emelő Cristóbal Balenciaga. A minden túlzást kerülő, és éppen ezért lenyűgöző formatervezésből következően a Balenciaga-remekművek földi halandók számára szinte elérhetetlenek. A reflektorok fényébe kettejük viszonylatában Dior kerül, aki enged a csábításnak és gyakran szükségtelenül nagy mennyiségű anyagot alkalmaz, ezzel profanizálva a Balenciaga képviselte

22

Prelude

Isteni Formán. „Jó ízléssel csak az átlagember éli az életét” – adták ki a jelszót az „újítók”, s élvezték, ahogy a Stílus szabályait, egyiket a másik után rúgják fel. Ebből a hatvanas években kezdődő tudati kibillentségből azóta sem sikerült visszatalálnunk az Eredendő Rendhez. A Rendet mindig az Egység tudatának hiányában töri meg az ember. Azok az újítások, amelyek az Örök Mértékkel ellentétes irányban történnek, törvényszerűen vezetnek zuhanáshoz, bukáshoz. Egy szellemileg zuhanó társadalomban csak akkor tudjuk egyénileg megtartani emberi nívónkat, ha rendíthetetlenül követjük az Örök Mértéket.

ahol állandó kisebbrendűségi érzéséből adódóan csak csetlik-botlik és kompenzál. A Nagy Rend bármely fejlettségi szinten követhető. Ám ha saját fejlettségi szintünkön elutasítjuk, egy csupán pénzzel vagy formailag – például a plasztikai sebész kése által – kierőszakolt másik fokon még távolabb kerülünk a Stílust adó lelki tartalomtól. Az ötvenes évek embere Nyugat-Európában és Amerikában néhány évig az Egységhez hasonlatos állapotban élt: a társadalom minden rétege a Nagy Rend szerint igyekezett megnyilvánulni. A bukás akkor vált törvényszerűvé, amikor a felső tízezer puszta kivagyiságból – akárcsak annak idején a csodálatos tehetségű Dior – tovább akart lépni az

23

Prelude

A LEGSZENTEBB PAPÁS-MAMÁS Tudnom kell, hogy a társam olyan erő mellettem, akihez bármikor fordulhatok, akitől bármikor, bármire választ kapok, és akit nem lehet csak úgy átugrani, mert ha igen, akkor el fogok menni tőle. – Törőcsik Mari –

S

feleség- és anyaszerep öltözködésbeli megfelelője volt a mindenfajta vulgarizációt kizáró fűző. Mindegy, hogy a darázsderekú ruha alá a nő alakja megkövetelte-e vagy sem, a testet íveltebbé varázsoló egyrészes fehérneműt minden hölgy viselte. Az Örök Mértéket felelevenítő New Look bázisát a fűző adta, kihangsúlyozva, hogy a legnőiesebb testvonal ismérve a karcsú derék. S ahogy a New Look alapja a fűző, úgy jelenti egy harmonikus társadalom fundamentumát is az asszonyi szerepre koncentráló, tartással bíró nő. Az ötvenes évek asszonya a szoknya-pulóver viselethez melltartót és csípőszorítót hordott mellének és hasának feszességétől függetlenül. Kizárólag méltóságának fenntartása céljából, kerülve az olcsó feltűnőséget és a szélsőségesen sok „húst” mutató femme totale-hangulatot. Ahogyan a nő egész testét fehérneműjével egyenes tartásúvá tette, éppoly rendíthetetlen volt lelke a férfinak kijáró alárendeződését és tiszteletét illetően. Az ötvenes évek hölgye szó szerint és átvitt értelemben is összefogott volt. A nő jelenséggé vált. Egy hangulat, egy illat – tünemény. Ahol megfordult, idealizálásra indító emlékképet hagyott maga után. Ám stílusát nem csupán a fehérneművel megalapozott és színében gondosan összeválogatott ruházata adta. Még csak nem is jól eltalált sminkje, vagy mindig tökéletes frizurája. A viselt elemek harmóniáját a viselés kecses módja jelenti. Az a belső női sugárzás, amely kizárólag az Örök Mérték tudati követéséből fakadhat. A lelki igényesség az, ami megjelenik a finom modorban és a választékos beszédstílusban is. Az ötvenes évek asszonya oly mértékig képviselte gondolkodásmódjával az Ideálisat, hogy tartása fűző nélkül is méltóságteljes lett volna. Áradt belőle a magabiztosság, mert mindennapjait nem a Nagy Renddel ellentétes tevékenységekre építette. Nem

OHA NE FELEDD, hogy először és mindenek felett feleség vagy – hirdette az amerikai divatszakértő, Anne Fogarty 1959-ben a Wife-Dressing (Miként öltözködik egy feleség?) című könyvében. A művében Eredendő Értékeket megelevenítő designer egy hölgy gardróbjában első számú ruhadarabként a fűzőt nevezte meg: egy önmagára valamit is adó nőnek fűzőt kell fölvennie, bárhová is lépjen. Akár porszívózik, akár cocktail partyra indul. Fogarty szerint egy, a belső eleganciával rendelkező hölgy nem alacsonyodhat le annyira, hogy farmert viseljen. Helyette azt javasolta, az elegancia követői nőies ruhákba bújjanak, s a fűzőt már csak azért se hagyják el, mert e láthatatlan ruhadarab egyenes tartást biztosít. Az alsótestet fedő öltözékek közül a nadrág a férfi viselete, mivel a föld, az anyag felé szimbolikusan lezárja a csakrákat. A nadrág az Ég irányába való nyitottság jelképe. Minél bővebb egy férfipantalló szára (mint például a hatvanas-hetvenes évek divatjában), viselője tudattalanul annál nőiesebb. Szellemi teremtőerejében passzív. A manualitás az erőssége. Az ezredforduló tudati kibillentségének mutatója a boxer alsónadrág tömeges térhódítása. Bő, női ruhára emlékeztető szárai az anyagi szféra felé való túlzott, szellemileg irányító férfihoz már méltatlan nyitottságról vallanak. Ugyanakkor anyaguk – puha, lágy, a testet érzékien körüllengő textíliákból készülnek – ellentmond a maszkulin értékeknek: a határozottságnak, az erőteljességnek, a megingathatatlanságnak. A női ruha és szoknya a materiális hozzáállás jelképe. Az energiacsatorna a földi irányba szimbolikusan nyitott. Nadrágot az a nő visel gyakran, aki jószívűsége helyett tudattalanul inkább intellektusára, illetve az otthon melegének biztosítása helyett inkább karrierjére büszke. A fűző a női összefogottság és belső tartás szimbóluma. Az ötvenes években a nők életét teljes mértékben kitöltő

Gregory Peck és várandós felesége, Veronique. A gyermekvállalás eredendõ alapja, hogy a férfi lénye folyamatos elismerést váltson ki feleségébõl, és az asszony szerelemmel istenítse urát.

25

Prelude

volt szüksége arra, hogy mesterségesen alakítson ki kedvező képet önmagáról, elég volt, ha önmagát adta. Mi volt a titka ennek a káprázatnak? A családban a férj volt az abszolút vezető és a családfenntartó. A nő által megbecsült férfi képességével és tehetségével minden körülmények között biztosítani tudta önmaga és szerettei szükségletét. Anyagi többletre vagy intellektuálisan hatalomra az a férfi erőlködik minden áron szert tenni, aki úgy érzi, pusztán férfiúi erényeiért felesége nem becsüli. Amennyiben a többletet a családban a nő keresi meg, ez azt jelenti, nem bízik házastársában, kevésnek tartja a férfi küzdőerejét, azaz: szintje alatt választott párt. Ha a feleség nem tud felnézni férjére, akkor nem meri rábízni magát. Az ötvenes évek hölgye becsülte a férfit, mert az biztos volt iránymutató napszerűségében és férfiúi erejében. A nő az otthont felügyelte, kreativitását annak berendezésében, a főzésben és önmaga szépítésében élte ki – azaz a Föld-tevékenységekben. A karrierépítés a Tűzzel analóg, a Tűz pedig férfi princípium. Az ötvenes években egy hölgy nem elsősorban eszére, hanem női bölcsességére volt büszke. Arra, hogy létével boldoggá tudta tenni a férjét, s nem arra, hogy teljesítményével elégedetté tette a főnökét. A férfi a grandiózus szellemi célok kijelölésére és megvalósítására, a nő a hétköznapok megszépítésére jön a világra. A stílusos nő ennek megfelelően öltözködésében is az apró részleteket és a finom ízlést részesíti előnyben, s a színvonalas férfi ezt értékeli benne. Az emberiség történetének legstílusosabb forradalma 1947-ben robbant ki. Ebben az időminőségben az anyagi világot szimbolizáló Szaturnusz – a forma – és az Isteni Akaratot jelképező Plútó energia – a tartalom – együtt állt a királyi jegyben, az Oroszlánban. Az emberek öntudatlanul képviselték kívül és belül a Világrendet. A férfiak a nőktől hűséget és megbecsülést kaptak, a nők cserébe felelősségvállalást és biztonságérzetet. Az átlagnő viselkedése és öltözködési stílusa semmiben sem tért el a magazinok és a mozifilmek diktálta eredendő hölgyportrétól. Minden nő reggeltől estig makulátlanul hirdette a visszafogottságra épülő elegancia báját. Egy napon belül a nő akár többször is öltözéket váltott. Nem elsősorban a divatozás, hanem a Teljességérzet kedvéért. Amiben éppen lelkileg, tartalmilag benne volt, ahhoz

George Sanders és Ingrid Bergman egymásba merülve. A férfi magával ragadó szellemi méltósága a nõben felébreszti az odaadás vágyát és a lelkesedést.


ső harmónia tartalmi kérdés. Először vissza kell találnunk a megemelkedett gondolkodáshoz, ahhoz a hithez, hogy a világban láthatatlan Rend szerint történnek az események. S hogy ennek a Rendnek mi részei vagyunk. Fel kell ismernünk, hogy ha a Renddel képesek vagyunk azonosulni, akkor sorsunk a szárnyaira vesz bennünket. Amennyiben célkitűzéseink a Kozmikus Renddel ellentétesek, újra és újra betonfalba fogunk ütközni. Ha most, a Vízöntő korban sikerül visszatalálnunk a Világrend alapját képező nemi szerepek harmóniájához, akkor újra megszülethet a fennkölt Stílus. Ha mindnyájan saját egyéniségünkön belül megtaláljuk a Szentet, akkor mint egy igazgyöngysorban mindannyian önálló gyöngyszemként külön csilloghatunk. Mindenki önmagában külön művészi alkotássá válhat. Stílusosnak azt a nőt nevezhetjük, aki önmagából, saját jelenlegi karakteréből a legtöbb nőiséget hozza ki. Stílussal az a férfi rendelkezik, aki személyiségének jelen fejlettségi szintjén a legtöbb férfias vonást képes előhívni önmagából. „Minél érettebbek vagyunk, annál egyszerűbb lesz a stílusunk” – vonja le a következtetést Christian Dior. A jelenkor kapkodó bizonytalanságát és profán stílustalanságát Rachel Weisz amerikai színésznő fiatal kora ellenére is tisztán látja: „Los Angelesben mindenki tökéletesnek akar látszani. Sem a férfiak, sem a nők nem igazán szexepilesek, mert kilúgozzák magukból az egyéniséget. Lecsiszoltatják a fogukat, lefaragják az orrukat. Szerintem ez nem szép, hanem kiábrándító. Biztos jele annak, hogy az embereknek nincs elég önbizalmuk.” Az emberi önbizalmat csak azáltal építhetjük, ha fölfedezzük önmagunkban Istent. Isten és a szeretet megtagadása egyenes út az önbizalom és a méltóság elvesztéséhez. Ahhoz, hogy a Teremtőhöz közelebb kerülhessünk, először el kell fogadnunk a Törvényeit. Ahhoz pedig, hogy ezeket elfogadhassuk, először meg kell ismernünk őket. Hogy egy nő életében az Örök Rend értelmében melyek a kevésbé lényeges pontok, s mi jelenti a kulminációs eseményeket, annak bármelyik, hagyományokat tisztelő divatbemutatón szemtanúi lehetünk. A divatbemutatók sorrendi szokásai ugyanis a női lét fontossági sorrendjét képezik le. A klasszikus bemutatókon a kosztümök vezették fel a kollekciót. Ez mutatja, hogy a formális, hivatalos, a „világ dolgait” rendező események hivatottak a legkisebb mértékben alakítani egy hölgy szeretteire koncentráló életét. A kosz-

igazította a formát. Az alkalomhoz illő öltözködést tökélyre fejlesztő feleség lett a férfi büszkesége és öröme. A ruhacsere azt bizonyította, a nő képes teljesen, kívül-belül belehelyezkedni a nőies tevékenységek mindegyikébe. A tudati azonosulás magával vonja a forma könnyed változását. Az ötvenes évek hölgye rendszerezett volt és fegyelmezett, mindennek megadta a módját. A nap huszonnégy órájában stílusosan csak akkor lehet élni, ha egy nő tudati energiáit nem térítik el a Világrend értelmében nem számára kijelölt tevékenységek. A nő a Víz (lágy érzelem és indirektség), illetve a Föld (anyagi rend és egy helyben maradás) hordozója. A férfi a Tűz (szellem) és a Levegő (szárnyalás) jelképe. A nő a bent, a férfi a kint. Ha a nő az otthon négy falán túli önmegvalósításra vágyik, ha hivatásában és nem kis családja életében épít elsődleges perspektívákat, ha a családi rend fenntartását bejárónő, bébi-szitter, házvezetőnő biztosítja őhelyette, akkor öltözzék bármilyen elegáns kreációba, nem lesz stílusos. Ha a férfi építő energiáit nem a világ szellemi jobbítására vágyja fordítani, ha nincsenek reptető ideái, ha – Németh László szavaival – „kuckóra húzódik” és a kis-biztoson túl nem merészkedik, akkor követeljen bármilyen elismerést is, a nő hosszú távon nem fog felnézni rá. A mosogatást és mosást szívesen elvégző (Víz), a bevásárlást intéző, takarításra vállalkozó, főzőcskéző (Föld) férfi fejéről rövid időn belül lehull a korona, mert e tevékenységek ellentétesek a férfi Eredendő Feladataival. A karriert építő, vállalkozásokat fenntartó, vezető pozíciót betöltő (Tűz) és az állandóan úton lévő, töménytelen érdekkapcsolatot fenntartó (Levegő) nő ruhatárára elég egyetlen pillantást vetnünk. A férfiruhás-szekrény által inspirált szigorú vonalvezetésű darabok, illetve a szélsőségesen, minden asszonyi idomot leplezetlenül kirakatba tevő megoldások két végletét fogjuk megtalálni. Az ágyában pedig olyan férfiakat, akik anyáskodásra, gyámolításra várnak. Jelenleg, az ezredfordulón a formát jelképező Szaturnusz és az Isteni Tartalmat kifejező Plútó szembefeszülnek egymással a kozmoszban. Ahogy fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent. Aki elveszítette az Örök Mértékkel a kapcsolatát, az most kétségbeesett kapkodással keresi a formát. Mindhiába. Akárhány anyagi lehetőséget próbálunk is ki, az Eredendő Értékeket hordozó tartalom híján csak idő kérdése, mikor derül ki, hogy a forma nem hozza el a lélek békéjét. A bel-

28

Prelude

tüm, amely ma a business-ruházkodás kötelező viselete, a férfiöltöny szinonimája. A legkevésbé nőies viselet értelemszerűen a nadrágkosztüm. A Nagy Renddel ellentétes irányt megfogalmazó gondolatok – származzanak bár olyan csodálatos tehetségű művésztől, mint Yves Saint Laurent – minden valóságalapot nélkülöznek: „Az a célom, hogy a jó kosztümben a nők olyan magabiztosnak érezzék magukat, mint a férfiak az öltönyükben.” A nő önbizalmát a férfias tudat nem erősítheti. Mivel a rideg vonalvezetésű kosztüm maszkulin tevékenység kísérője, benne a nő a magabiztosságot legfeljebb csak eljátszhatja. A bemutatókon a kosztümök után a női gardrób vitathatatlanul nőies darabjai következnek, a nappali viseletek,

a városi öltözékek és az elragadó cocktail-ruhák. A formájukban kevésbé szigorúan kötött kisestélyi ruhákat mutatják be közvetlenül a hosszú szoknyás nagyestélyik előtt. S bár ez utóbbi költemények elnevezése – le grande robe – igazán királynői eseményre utal, mégis: a katarzis a mennyasszonyi ruha. A bemutatók végkifejletének és csúcspontjának egybeesése a Ji Ching mondására rímel: „A behódolásban erő lakozik.” Az esküvői viselet azt az ideális kapcsolatot hivatott jelképezni férfi és nő között, amelyre Isten áldását adja. A nő lemond önzéséről, és fölvállalja élete értelmeként egy férfi szolgálását. Mindazt, amit Oscar Wilde így foglalt össze: „Szeretni annyi, mint önmagunkon fölülemelkedni.”

29

Prelude

FŐ AZ ELEGANCIA! Az elegancia nem más, mint önmegtartóztatás.. azaz a kevesebb néha több. – Diana Vreeland –

R

an eltakarjuk valamilyen öltözékkel – a divat. Amikor a visszafogott, kecses vonalak, a klasszikus formák széles körű igénnyé válnak, az mindenkor egy társadalom tudati emelkedését jelzi. Lelki megnyilvánulásaink kifinomultsága gondolkodásmódunk függvénye. Az Isteni Törvényeket követő gondolkodásmódot mindig lelki fölszabadultságérzés követi. Használati tárgyaink, fizikai meghosszabbításaink szín- és formavilága érzelmi színvonalunk lenyomata. A szeretetképességében tágra nyílt lélek könnyed, kecses formákat épít. A párját szolgáló hölgy – s ez a centiméterekben kifejezett méreteiben is megnyilatkozik – harmóniát, szépséget és méltóságot sugároz. Ha a nő önmagában a nőiséget tartja legfőbb kincsének, akkor a férfi teremtőereje egetföldet képes lesz megmozgatni, és az egész társadalom fejlődésnek indul. Ha a nő önmagában a maszkulin értékeket kezdi érvényesíteni, akkor a férfi teremtőereje vagy a nő támadásainak visszaverésére fecsérlődik el, vagy – ha a nő erőteljesebbnek bizonyul – teljesen összeroppan. Miként árulja el a nő öltözéke, hogy harmóniában vane tudata a teste által meghatározott nemével? Ha a nő saját testében férfitudattal él, akkor a férfiból önkéntelenül is nőt igyekszik faragni: engedelmest, behódolót. „Papucsot.” A papucs mint viselet a Föld elemhez tartozik, talpunk alatt hordjuk. A szellemi férfit egyetlen nő sem képes alattvalóvá formázni. Kizárólag az anyagi gondolkodású férfi alkalmas a papucsszerepre. A szellemi férfi nem hódol be a nőnek, hanem ideáival meghódítja szíve hölgyét. Megemelkedett gondolkodás nélkül a férfi nem tud felülkerekedni a nőn, s automatikusan papucsfigurává válik. Mindig láb alatt van… A nő férfitudatának öltözködésbeli megjelenítője a nadrágkosztüm, a business-kosztüm és – csak látszólagos az el-

EGGEL háromnegyed hét a San Franciscó-i háromszobás lakásban: a férje még alszik, de a csinos, szőke Mrs. James Locke már hálóruhában, nejlonsapkában fésülködőasztala előtt ül. Milliónyi illatos üvegcséje, tubusai és festékpálcikái közt alkimistaként ügyködik. Először is leszedi éjszakai krémjét, jéghideg vízzel lemossa bőrét, s lám! – egy rövidke pillanatra igazi arcát is felfedi…de tüstént kezdetét veszi az átváltozás. Alapozót visz fel arcára, ami halvány és semleges maszkot képez. Ezután kevés testszínű púdert használ, szemhéját türkizkékre festi, majd cseppnyi parfümöt tesz füle mögé, halántékára, csuklójára s könyökhajlatára. Ceruzával élénk ívet ad szemöldökének, majd szempilláit is megfesti. Húsz perc elteltével következik a végső ecsetvonás: a narancsos színű rúzs, mely a hosszú körmök színével harmonizál – 1958-ban így ad útmutatást a Time magazin a szépítkezés napi rituáléjához. Az ötvenes évek a restauráció kora. Az ősi, a Szent Embereszmény visszaállításának időszaka. A férfi erőssé akart válni. A nő szép kívánt lenni. Minden funkció megkapó formába lett öltöztetve. Lelki igénnyé vált az elegancia. A viktoriánus kor a Rend megélésének egy korábbi kimagasló korszaka volt. A háború szenvedései és magánya nyomán a nő újra megtanulta értékelni a társat. Szívét megnyitotta a férfi irányába. A választékos ízlésűvé vált nő ideálja látszólag a századfordulós, viktoriánus nosztalgiákról, valójában az Örök Mérték restaurálásáról árulkodik. A New Look sikere is bizonyítja, hogy ha az emberekben felülkerekedik a vágy, hogy sorsukat az Eredendő Értékek szerint kezdjék élni, akkor az élet fittyet hány minden okokozati logikára, de még a tudományos megalapozottságú szociológiai előrejelzésekre is. Az újonnan felfedezett Isteni Rend minden megnyilvánulásunkban láthatóvá válik, de az egyik legszembetűnőbb megjelenési formája – mivel testünk pőreségét mindannyi-

Audrey Hepburn Édes pofa címû filmje a francia tervezõ, Givenchy mûvészetének felmagasztalása volt. Kalap, fülbevaló, gyöngysor, kesztyû és keskeny orrú cipõ Sabrina sarokkal – ezek az elegáns hölgy kellékei.

31


A bombanő – férfias. A bomba a Plútó energiájának alacsony szintű megnyilvánulása, a lerohanás szimbóluma. Férfi princípium, hiszen szó sincs a nő cicás gyámolítanivalóságáról (Hold) vagy őzikés félénkségéről (Vénusz). A nő hatalmat gyakorol a férfi felett. Csak az anyagi gondolkodású férfi isteníti a beindult nőt. Alárendeződik, mert képtelen nemet mondani az erőfeszítéseket nem követelő, ölébe hulló helyzetekre. A szellemi férfi nem a nőt, a Teremtőt isteníti. Azok a méltatlan életszituációk, amelyekben neki a bábu-szerep jutna, s nem ő tenné meg a kezdő lépéseket, nem vonzzák. A materiális férfi esetében a nő határozza meg a mikort és a hogyant. A férfi a szexuális pozitúrát illetően is hipp-hopp alul találja magát. A szellemi férfi a teremtő kezdeményezést nem engedi ki a kezéből, s a nő vagy igazodik, vagy a továbbiakban semmilyen szerepet nem kap. Az ötvenes években nem volt kérdés, hogy ki adja be a derekát. Hogy a hölgyek mennyire ki akarták érdemelni a férfi figyelmét és törődését, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy öltözékeik a behódolásról, a lelki tisztaságról, a gondolati hajlíthatóságról vallottak. A XX. század közepén egy hölgy ki sem lépett az utcára kalap vagy kesztyű nélkül. A női kalap jelképesen a férfi feljebbvalóságának elismerése. A férfi az Ég, a nő a Föld. A Teremtővel a láthatatlanban a férfinak van közvetlen szellemi kapcsolata. Miként a férfi a nadrágviselettel lezárja alsó csakráját az anyagi világ felé, s kifejezi indíttatását a spirituális szárnyalásra, úgy fedi le a kalap a nő koronacsakráját az ég felé. Azt jelzi, hogy a nő rábízza magát a férfi szellemi vezetésére. A férfi esetében a kalap, a nőnél a nadrág viselése mutat tudattalan ellenállást a nemi szerepével szemben. A matéria szó (anyag) a mater-ből (anya) ered. A nő az anyagi világ felelőse. Az a férfi, aki a nő, a mater, az anya alá rendeződik, nem képes felülkerekedni, hanem anyáskodásra vágyik. A nőnek behódoló férfi földhözragadt, még a nőnél is materiálisabb gondolkodású. Az a férfi, aki a szellem és a magas ideák követése helyett az anyagi világot fürkészi, szívesen visel fejfedőt. A női kesztyű szűzies üzenete hasonlatos a fűzőéhez. A nő csak a szeretett lényt érinti mezítelen kézzel, ezáltal is növelve benne a kivételezettség érzését. Az ötvenes évek asszonya gondosan összehangolta táskájának és cipőjének anyagát és színét. Kiegészítőit úgy válogatta, hogy azok szemhéjpúderének színével harmonizálja-

lentmondás! – azok a kihívó öltözékek, amelyek a testből szédítően sokat láttatnak. A szigorúan protokolláris megjelenésnél és a nagyestélyi viseletnél – azaz a női lét fontossági sorrendjében a felső szinteken – tilos nadrágot viselni, hisz itt a nő többnyire Eredendő Szerepét tölti be: férje kísérőjeként és nem „egyéni vállalkozóként” jelenik meg. A női lélek legdrámaibb kibillentségéről az vallana, ha a nő az életének csúcspontját jelentő esküvőjén jelenne meg nadrágban. A nőn a férfias öltözék csak a nőies férfit ejti rabul. A tervező a Rend ellen alapvetően vét akkor, ha a férfieleganciát a nőre vonatkoztatja. Mert az, ami eredendően a férfié, az Örök Mérték értelmében a másik nemre át nem ruházható. Yves Saint Laurent is ellentmondott a Törvénynek akkor, amikor a férfias öltöny formavilágát jelenítette meg a nők nappali öltözékeiben, vagy amikor 1966 januárjában előmerészkedett az első női szmokinggal. A merev vonalvezetésű öltözetet a nő egy kiegészítővel még félelmetesebbé teheti. Ha a nő nyakkendőt is köt, a férfinak jó lesz résen állnia férfiassága védelmében. A nyakkendő a férfi nemi szervének szimbóluma. A nyakkendőt viselő nő tudattalanul kasztrációs támadásra készül – verbálisan, lecsupaszított észérvekkel, hideg szívvel, érdekorientált aggyal. A nyakkendőt viselő férfi alapvető vonzással bír egy nőiességében megadó hölgyre, mert szimbólumok nyelvén nyilvánvalóvá teszi, hogy bízik férfiúi képességeiben. Nemcsak hogy ő viseli a nadrágot, de annak teremtőerővel bíró, marsikus tartalma is az ő uralma alatt áll. Ha a nyakkendőt egy-egy divatvonulat képes száműzni, akkor a férfitársadalomnak komolyan el kell gondolkodnia azon, miért adta át teremtő lehetőségét a nőknek. Noha az amerikai designer, Geoffrey Beene nincs tisztában e férfias ruhadarab szimbolikus jelentésével, mondása, miszerint „Soha nem tudtam megfejteni, hogy mi a nyakkendő funkciója – egy biztos, rengeteget adok el belőle” – a nyakkendő jelképének ismeretében mindenesetre optimizmusra ad okot. A nő a férfi ellen közvetlenül intéz támadást, ha nadrágkosztümöt vagy üzleti kosztümöt ölt magára. A maszkulin öltözet az erős intellektus bevetésének és a hajlíthatatlanságnak a jelképe. A férfi önmaga előtt kivívott tekintélyének közvetett összerombolási módja, amikor a nő bombázó külsejét veti latba. Ekkor nincsen szükség okos mondanivalóra. A test beszél, s Weöres Sándor szavaival élve „a szépséget felváltja a kívánatosság”.

32

Prelude

kább felkelt reggel egy óra hosszával korábban, mint a férfi, csak hogy szépre fesse magát, feltupírozza és belakkozza a haját. Este csak azután mosta le sminkjét, ha a férje már elaludt, vagy nappali sminkjét letörölve föltette az intim órákra tartogatott arcfestékét. Bár túlzásokba is esett, ösztönösen a Rendet követte: teljesen a férfi árnyékaként élt. Egyetlen célja volt, hogy a férfit szórakoztassa, és az örömét lelje őbenne. A mai nő túl fáradtnak tartja magát ahhoz, hogy szerelemből folyamatosan tetszeni akarjon párjának. Energiái java részét érdekből arra fordítja, hogy kinézetével a főnökének és az ügyfeleinek ne okozzon csalódást. Az ötvenes évek asszonyának valóban elenyészőek voltak külvilágbéli önmegvalósítási vágyai. Még ha dolgozott is, arra mindig maradt ideje, hogy kéz- és lábkörmeit gondosan ápolja és lakkozza, hogy ruhái mindig frissen vasaltak és csinosak legyenek, még azok is, amelyeket a háztartási munka végzése közben viselt. Az este a Hold időszaka, s a két nem közül a nő a Hold. A múlt század derekának hölgye, akárhol és akárkivel is töltötte az estét, ezt a napszakot tekintette a nap csúcspontjának. Minél későbbre járt az idő, annál pazarabb lett a toalettje. Ám titkait nem fedte fel – hű maradt a holdi rejtélyességhez. Dekoltázsa sosem volt túl mély, szoknyája sosem volt túl rövid, s a választott ruhaanyagok sohasem voltak áttetszőek. Mindennapjai boldogságával éppen az ellenkezőjét írta annak, amit az olasz származású divattervező, Gianni Versace századvégi mottójául választott: „A test, a szex és az érzékiség az élet és ezáltal a divat alapja is.” Az emberiség e kiemelkedő korszakában a férfi szelleme és a nő lelkisége volt a bázis. Mivel mindketten a Rend szerinti helyükön voltak, a szeretkezés – mint a gondolat- és érzelemvilág lenyomata – következményként csodás magasságokba röpítette őket. A nő tartózkodó bája, visszafogott stílusa soha nem látott mértékben hozta tűzbe a férfiakat. A férfinak először feleségül kellett vennie a lányt ahhoz, hogy elé táruljon, mit rejt a felkavaróan formás öltözet. Gyűrűt kellett húznia az ujjára, mielőtt intim szavakat suttoghatott a fülébe. Az ötvenes évek hölgye tudta a módját, hogyan gondoskodjék arról, hogy a férfiból kihozza férfiassága legjavát. Nem a feleség pozícióját vágyta, hanem a szolgálatot. És éppen önkéntes lemondása volt az, ami a férfi szívének királynőjévé avatta.

nak. Ha napközben öltözéket váltott, átsminkelte magát, s frizuráját is a ruha stílusához igazította. A sportolás óráit kivéve magas sarkú cipőt és nejlonharisnyát viselt. Ha tudni akarja valakiről, hogy jólöltözött-e, pillantson a lábára – hangoztatták a kor divatszakértői. Az ötvenes évek hölgye klasszikus cipőmodelljeivel kiállta a próbát – az emelt sarok a nő férfihoz való fölemelkedni vágyását fejezi ki. A hölgyek öltözékeik kelméit úgy válogatták meg, hogy a textúrák az adott napszakkal analógiában álljanak. Íratlan, de mindenki által betartott szabály volt például, hogy brokát anyagot este hat óra előtt stílustalanság viselni! Egy önmagára adó hölgy soha nem vásárolt virágot vagy parfümöt magának – e figyelmességeket férjétől várta, mintegy viszonzásul azért, hogy mindig neki akart tetszeni. Az, hogy ajándékként ezeket meg is kapta, Goethe gondolatát igazolja: „Ha jót akarsz, légy jó elébb.” A női magazinok tanácsaikkal nagy segítséget nyújtottak az asszonyoknak abban, hogy megtanulják, milyen alkalomra milyen öltözékben illik megjelenni. A női lapok szerkesztői küldetésüknek tekintették, hogy fejlesszék olvasóik stílusérzékét. Otthon elköltött ebédhez szűkített fazonú gyapjúvelúr ruha dukált, színben harmonizáló harisnyával és antilopbőr cipővel. Ha azonban az ebédjüket étteremben fogyasztották el a hölgyek, akkor szürke flanelruhát és a ruha anyagából készült kabátkát öltöttek magukra, fejükre apró kalapot tettek és szürke velúrkesztyűt húztak (kézfogásnál ne vegyük le a kesztyűt!), karjukra akasztották szürke lakktáskájukat, és fogták csinos, hosszú nyelű, szürke esernyőjüket. Az ilyen és ehhez hasonló tanácsok – amelyeket az olvasók nyugodtan tekinthettek kőbe vésett szabályoknak is – a legapróbb részletekre kiterjedően, egészen az esti programokkal bezárólag előírták a megfelelő nyakmegoldásokat, ékszereket, illatokat. Az öltözködéskultúra mellett a stílusbiztonságot e magazinok jó modorról és az illendő viselkedés alapszabályairól írott cikkei garantálták. A női lapok Vénusz földi helytartói voltak, és a Rendet szolgálták. Tudatosították, hogy minden tevékenységhez teljes tudati odaszánás szükségeltetik, s hogy e belső koncentrációnak a külsőségekben is meg kell mutatkoznia. A nő egész lényével alárendelődött a férfinak. Jó szándékát még túlzásba is vitte. Annyira igyekezett megfelelni, hogy smink nélkül még a postásnak sem nyitotta ki az ajtót, nemhogy a férje előtt megjelenjen. Lelkesedésében in-

33

Prelude

MESÉBE ILLŐ MENYEGZŐK A testi meztelenség izgató, de a gyönyörök gyönyöréhez a lelki meztelenség segít. – Gerti Senger –

A

koztak, az Egyesült Államok későbbi elnökének ebédje egy hot-dogból állt, de előfordult, hogy pusztán egy darabka csokival ütötte el az éhét. Most Jackie finom falatokkal megrakott kosárkát készített, amit George, a család hűséges komornyikja mindennap átvitt a szenátor irodájába. Jackie számtalan szempontból új színt hozott a milliomos Kennedy család és a Fehér Ház életébe. Mindennel kapcsolatban a minőséget tartotta mérvadónak: a gyermeknevelésben, a változatos, olykor szokatlan ételek megválasztásában, otthonuk berendezésében. Ez utóbbit illetően nem volt könnyű dolga, hiszen 1961-től egy százharminckét szobás, 1800-ban épült elnöki rezidencia volt a gondjaira bízva. Jackie újjávarázsolta és a kultúra fellegvárává avatta a Fehér Házat. Mecénások segítségével egy amerikai Versailles-t teremtett. 1962-ben a CBS televízió egyórás műsorában elegánsan és nagystílűen kísérte végig a nézőket az újjászületett épületen. Amerika ünnepelte. Valódi first ladyként, elöljáró asszonyként negyvenhatmillió honfitársának mutatott példát arról, mennyire fontos egy nő lényében a stílus, s hogy ennek lenyomata megjelenik a hölgy modorában, öltözködésében és otthonteremtő erejében egyaránt. A filmet később százhat országban mutatták be, s ezáltal Jackie emberileg teljesíthette földi küldetésének jelentős részét. Amerika 35. elnöke a funkcionalitást előtérbe helyező, minden előkelőséget és kifinomult ízlést nélkülöző nevelésben részesült. Jackie öltözködésbeli igényessége oly nagy hatással volt rá, hogy – bár a számlák végösszege láttán tehetetlenségében mindannyiszor káromkodásban tört ki – egyre büszkébben feszített kifogástalan esztétikumú felesége mellett. A divatot illető autodidakta fejlődése egy történet szerint arra bátorította, hogy még a francia szabászatban is jártasnak mutassa magát. Történt ugyanis, hogy amikor Rainier monacói herceg és Grace hercegné a Fehér Házban

NAGY EMBEREK olyan meteorok, akik az emberiség fényének áldozzák magukat – írta a káprázatos stílusérzékéről híres Jacqueline Bouvier 1953. szeptember 12-én az „Év esküvőjén” Napóleon mondását abba a kis noteszba, amit tizenkét évvel idősebb férjének, John Fitzgerald Kennedynek ajándékozott. Titokban minden lány efféle regényes fordulatról álmodott. A kisasszonyokat egyetlen életcél vezérelte: férjhez menni. A férfiak szeretnivalónak és mindenekelőtt tiszteletre méltónak látták a nőket. A tartással bíró lányok voltak a legkelendőbbek a tündérszép, szerelmes jövőt ígérő palettán. Jelképesen a fanfárok és trombiták magas, aranyos-ezüstös, lelkesítő hangja töltötte meg a levegőt. Minden lehetségesnek tűnt. Az Amerikában baby-boomhoz vezető legendás esküvők sorát 1947. november 20-án Angliában Erzsébet hercegnő és Fülöp edinburgh-i herceg egybekelése nyitotta meg. „Talán könnyelműségnek tűnt télen tartani egy királyi esküvőt, de mégis bölcs döntés volt – írja a boldog eseményről Rebecca West írónő. – Az embereknek elegük volt a bánatból, mulatságra volt szükségük; elegük lett a gyűlöletből, szerelemre volt szükségük; elegük lett a gonoszságból, jóságra volt szükségük.” Amikor 1953-ban a Kongresszus épületében a frissen nősült Kennedy megjelent kifogástalanul szabott öltönyében, egyöntetű volt a vélemény, hogy a házasság jót tett az ifjú szenátornak. A fiatalasszony azonnal megcsillogtatta páratlan képességeit. Stílusbiztonságával nemcsak önmagát tette a XX. század egyik divattekintélyévé, de addig igénytelennek mondott férjét is a kifinomultság irányába kalauzolta. Kennedyt korábban csak drapp vászonnadrágban, kreppblézerben és felemás zokniban lehetett látni. Mielőtt talál-

Jackie Kennedy csodálatos példája volt annak, hogy a belsõ intelligencia és a királynõi kisugárzás, ami egy hölgy megvalósultságából fakad, mily csodás ihletet lehel bármilyen ruhába.

35

Prelude

vendégeskedett, a hivatalos ebéd közepén Kennedy elnök váratlanul a hercegnőhöz fordult és nekiszegezte a kérdést: „Givenchyt visel most?” Grace Kellynek a lélegzete is elakadt a meglepetéstől. Valóban Givenchyt öltött aznap magára. Mivel az asszonyi feladatokra való nyitottság és a kecses formákat megidéző divat internacionális jelenség volt, Párizstól New Yorkig az irodista és munkáslányok ugyanazt az álmot szőtték: olyan boldogságot ígérő frigyre lépni, mint a spanyol Fabiola és Baudouin belga király – még ha nem is Balenciaga-ruhában; mint Rita Hayworth és Ali Khan herceg – még ha nem is Jacques Fath tervezte ruhakölteményben; vagy mint a félig német, félig perzsa Soraya és a perzsa sah. A lányszobák tündérálmait csak erősítették az olyan kijelentések, mint amit York érseke, dr. Cyril Garbett tett Erzsébet és Fülöp esküvői szertartása után: „Pompás és nemzeti jelentősége ellenére az apátságban végbement szertartás lényegében ugyanolyan volt, mint bármely munkásemberé, aki aznap délután Észak-Anglia valamely távoli falujának kis templomában tartotta esküvőjét. Ugyanúgy hangoztak el az eskü szavai; ugyanolyan imákat mondtunk; ugyanolyan áldásokat adtunk.” „Minden megvan benne, amit szeretek… – magyarázta Grace Kelly Rainier hercegről barátnőjének, Judy Kanternek. – Nem akarok olyasvalakinek a felesége lenni, aki úgy érzi, eltörpül a sikereim mellett… nem bírnám ki, ha a vendéglőben a főpincér azt mondaná a férjemről, ni, itt van Mr. Kelly.” Noha szavai arról árulkodtak, hogy szeretne felnézni társára, Grace eleve nem behódolni vágyó asszony módjára várt lovagjára, hanem igyekezett férjet találni magának. Megkülönböztető képesség híján törvényszerűen összetévesztette a földi hercegséget a szellemi királysággal. Azok után, hogy a kor ismert modelljei javarészt nemesi származású férj mellett kezdték élvezni az élet földi kiváltságait, 1956. április 19-én a világ annak lehetett tanúja, hogyan válik egy filmsztár hercegnévé – összesen négyszázkét méternyi pazar menyasszonyi pompában. „Ha az ember Grace-re nézett – emlékezett Earl Blackwell –, mintha egy alabástromszobrot látott volna. Soha életemben nem láttam hozzá fogható csodát.” Egy nő minél gazdagabb lelkileg, minél megvalósultabb emberileg, annál szűkebb és egyértelműbb az a férfiréteg, amelyből elismerésre méltó társ találhat rá.

Rainier herceg és Grace hercegné. A klasszikus vonások, az áttetszõ bõr és a belsõ ragyogás csak akkor nem lesz mulandóvá, ha a hölgy egy arra érdemes férfit szerelembõl szolgál vele.

Prelude

talanul rákényszerülnek, hogy keressék apjuk kedvét. Bizonyítani akarják, hogy megérdemlik a szeretetet. Házasságot is úgy igyekeznek kötni, hivatást is úgy próbálnak választani, hogy azzal kivívják apjuk elismerését. Ám a hőn vágyott odafigyelés minden áldozathozatal ellenére is elmarad. Mert a nő még mindig napszerűen, erőből akar bizonyítani. Férjet is ő választ magának. Törvényszerűen olyat, akire szellemileg nem tud fölnézni, így tovább rontja a Nap energiához fűződő, amúgy is rendezetlen viszonyát. Egy nála gyengébb, megvalósulatlanabb férfi mellett nem tud Holddá válni. A Nap oltalmazó szeretetét pedig csak Holdként érdemelheti ki egy nő. Grace Kelly egész életében édesapjának akart bizonyítani. A frigyre lépése is káprázatos volt. Grace-nek a Helen Rose hollywoodi jelmeztervező kreálta ruhában még olyan stílusbeli finomságra is gondja volt, hogy a koszorúslányok csokrába ne kinyílt rózsát, hanem rózsabimbókat tegyenek. Élete fő vágyát, hogy lelkileg közelebb kerüljön édesapjához, mégsem érte el. Akárcsak Jackie Kennedy, akinek apja az esküvő napján az újságok szerint túl beteg – valójában túlságosan ittas – volt, így Jackie csalódott szívvel, de a világ felé mosolygó, bizakodó arcát mutatva nevelőapja karján lépte át a St. Mary templom díszes kapuját Rhode Islanden. Akár az édesapjával kezdi a nő diszharmonikus Napjának rendezését, akár a férjével, a kulcsszó ugyanaz: ne földi, látványos bizonygatással akarjon a Tűz (Nap) melegéhez közelebb kerülni. Szíve teljes szeretetével forduljon a férfi felé.

Egy férfit vagy egy nőt párja fölé nem a világi pozíciója emel. Az Abszolút Ember fejlettségi fokán hol áll az egyik, és hol a másik – ez számít. Ha egy férfit és egy nőt egymás mellé állítunk, minden rang és földi kincs nélkül, a kisugárzásuk, a szívükből áramló lelki üzenet, és a szemükből áradó megértőképesség az, ami eldöntheti, melyikük több az emberi fejlettségi hierarchiában. A házasságkötés a nő számára egy új Nap választása. Az esküvőig az édesapja a napszerű irányító energia minden fiatal hölgy életében. Még akkor is, ha az apa fizikailag nincs jelen a családban, mert a szülőknek korábban elváltak az útjaik. Mindaz, amit egy nő nem old meg lelkileg az édesapjával, visszaköszön a férjéhez való viszonyát illetően a házasságában. A férfiakkal kapcsolatos nehézségek a nő Nap energiával való lelki diszharmóniájáról szólnak. A férjjel ott kezdi a nő, ahol az édesapjával abbahagyta. Ha az apa korán elhagyja a családot, az a nő korábbi életében lezajlott, a férfiak vezető pozíciójának visszautasításából következő lenyomat ebben az inkarnációban. Ha a nő nem akarja elismerni, sőt egyenesen letörni vágyja egy férfi felelősségteljes irányítását – mert női szabadságában korlátozva érzi ezáltal magát –, akkor legközelebb olyan Nap-szereplőt fog bevonzani először apaként, majd ha nem sikerül megvalósítani az elismerést, partnerként, aki minduntalan kibújik az elkötelezettség alól. Végül önmagára hagyja a nőt, teljesítve annak tudattalan vágyát. „Hát nem rettenetes, hogy az embernek minden kívánsága teljesül?” – idézhetjük Hamvas Bélát. Azok a nők, akik nem élvezhették leánykorukban édesapjuk szellemi, lelki és fizikai gondoskodását, tudat-

Rainier herceg és a szárnyaló Grace. A nõ örök vágya, hogy felnézzen a férfira. Földi pozícióján túl nemes férfiúi tartására és szellemi tisztánlátására.

39

Allegro 1930–1939 ELEGANCIA TARTALOM NÉLKÜL

Allegro

NOÉ BÁRKÁJÁBAN Semmivel sem meglepőbb gondolat sokszor születni, mint egyszer. – Voltaire –

A

denki a legkönnyebben” – állítja Emerson. Amikor a lemondást igénylő nehézségeket nem vállaljuk fel, az az inkarnációnk a lelki fejlődésünk szempontjából üresjárat marad. Ha a már ismert úton indulunk tovább, az ismétlés következtében valószínűleg látványos lesz a földi siker és elismerés. Ám szellemi lényként, emberként bizonyosan megbuktunk. „Aki visszautasítja a keresztjét, csak súlyosabbá teszi” – figyelmeztet Henri-Frédéric Amiel. A vállalt feladathoz való közel jutásunk mutatója az, hogy kapujában anyagi áldozathozatalra szólít fel sorsunk, vagy ha ezt nem vállaljuk, fizikai veszteséget élünk át. Aki az anyagi lemondástól a Rend ismeretének hiányában visszahőköl, az itt a földön lelkileg biztosan nem fejlődik. Aki többletmatériájától nem hajlandó megválni, azt sorsa más formában kényszeríti, hogy érje be kevesebbel. Milyen módon? Ibsen tárja fel: „…mindenért kárpótlással tartozom. Mindenért fizetnem kell. Nem pénzzel. Hanem boldogsággal.” A tudati és lelki beszűkültségről szól az is, ha nem szeretetből, hanem érdekből vagy számításból hozunk látszatáldozatot. Pedig Wagner figyelmeztet: „Valódian – vagy sehogy.” Ha ott is keresni akarunk, ahol látszólag adunk, az nem lelki előrelépés. Az önkéntes anyagi lemondás jutalma boldogságérzetünk növekedésében, emberi kapcsolataink szeretetteljesebbé válásában érkezik majd el. Ha ebben nem hiszünk, akkor fizikai ellenszolgáltatást várunk. A látszat-áldozathozatalt az elvárásunkból adódóan szorongás, és nem a kiteljesedettség szárnyaló érzése követi. A legrövidebb időn belül megbánjuk, hogy áldoztunk, úgy hisszük, rosszul jártunk és visszaköveteljük a babaruhát. Emberi visszaesése annak a legfájdalmasabb, akinek az anyagi visszarendezést sikerül kierőszakolnia. Wagner így jellemzi az embert, aki az áldozathozatalt gőgösen kikéri magának: „Mai világrendünkben feltétlenül a filiszter uralkodik, a közönséges, gyáva, ernyedt és amellett

BOLDOGSÁGNAK az a legnagyobb titka, hogy egyetértésben éljünk önmagunkkal – üzente Bernard Le Bovier de Fontenelle. Önmagunkkal? Az kicsoda? Mielőtt bárki is saját személyiségét kezdené boncolgatni, s próbálná elfogadni magát lelki hiányosságaival vagy fizikai szépséghibáival együtt, két sokkal szélesebb spektrumot átölelő minőséggel kell megbarátkoznia: a szellemével és a nemével. Minden ember szellemlény. Azaz lényegünk a láthatatlan szubsztancia, a lélek, amely azért öltözik sűrű fizikai testbe, hogy ily módon lehetőséget kapjon az emberi fejlődésre. Tudatunk számára végtelennek tűnő inkarnációk során feltárjuk magunkban a Teljességet. Az egy életre szűkült tudathoz Szabó Lőrinc így szól biztatólag:

Ember, ne félj, te vagy minden ősöd és unokád! A Tökéletesig való eljutás apró lépésekben történhetik. Minden földi testesülésre csak egy fő fejlődnivalót vállalunk. Azt, ami a lélek számára jelenleg a legnehezebb. Tehát a legméltóbb. Leszületve e vállalásunkra életünk első hét évében emlékezünk a legtisztábban. Később minél inkább belefeledkezünk az anyagi világ látszólagos előnyeibe, annál tünékenyebbé válik a valódi tennivaló. A sors történései hivatottak terelni bennünket vállalt célunk felé. Minél erősebb bennünk az ősbizalom érzése, annál hatékonyabb az iránymutatás az újonnan tanulandó felé. Minél kevesebb a Teremtőbe vetett hitünk, annál inkább kapaszkodunk abba, ami már rutinszerűen megy. A könnyű mindig attól könnyű, hogy már előző inkarnációnkban kifejlődött bennünk. „Amiben a legjelesebb, azt teheti min-

Jackie Kennedy. A nõ valódi biztonsága egy férfi, aki életét az Isteni Mértékhez igazítja.

43

Allegro

kibúvót keressük. „Aki agyonüti az időt, mindenképpen az örökkévalóságot károsítja” – írja a pótcselekvések emberi fejlődést akadályozó haszontalanságáról Thoreau. A világban cselekedni a legkönnyebb. Valamilyen tevékenységben éppen benne lenni. De azt cselekedni, amiért itt vagyunk, az valódi kihívás. Az emberlét célja, hogy szeretetképességünkben növekedjünk. „Tanuljon meg az ember a maradandóra nézni a változóban és mulandóban – szól a lét értelméről Emerson –;…tanulja meg, hogy nem azért van itt, hogy fizikait alkosson, hanem hogy lelkileg alakuljon.” Hogy el ne tévedjünk, kapaszkodjunk fel Noé bárkájára. Az élet hajója nem más, mint a Nagy Rend. „Az Örök Mértékre bízd magad – szólít fel Weöres Sándor –: ez a Noé bárka a mindent beborító áradat fölött.”

kegyetlen hajlamú szokásember. Ő a fennállónak támasza, senki más. Ami magánkívüli állapotba hozza őt, csak az képes emberré tenni a filisztert.” Minden emberszellem legfontosabb küldetése, hogy tudatos lemondással törekedjen arra, hogy felidézze ittlétének feladatát. Honnan jött, mi az, amit már csak ismétel? Hová tart, mi a konkrét, előrevivő teendője? Kik a segítői és kik azok, akik hátráltatják? Hol rejtőznek a puszta kényelmességből eredő ismétlés buktatói? S ha már eltévedtünk, hogyan jutunk vissza az útelágazáshoz, hogy onnan újrakezdve most már a valódit, a méltót válasszuk? A boldogságérzet alapja, hogy életfeladatunkkal azonosulni tudjunk, és aktív cselekvéssel azt valósítsuk meg és ne a könnyebbet, a

Stewart Granger és Grace Kelly. A szerelem lángját csak azzal a társsal tudjuk egy életen át hevíteni, aki lényével az elsõ pillanattól megrendít.

45

Allegro

AZ ÉLET MŰVÉSZETE Ne keresd a halált. A halál majd rád talál. Azt az utat keresd, amely beteljesüléssé avatja a halált. – Dag Hammarskjöld –

M

IRŐL ismerszik meg az, amit inkarnációs feladatként felvállaltunk? Hogy megtéveszthetetlenül követi a szeretetérzésünk növekedése és az egyre növekvő belső erőnk adta magabiztosságunk. Az, amihez csak kierőszakolt módon, a másokon való átgázolás árán jutunk el, kecsegtessen bármily földi előnnyel, elismeréssel, most nem feladatunk. (A sima utakon használt terepjárók egyre növekvő száma is arról tanúskodik, hogy magatartásunk provokatív, és olyasmit akarunk kikényszeríteni sorsunkból, ami most nem időszerű.) A vállalt út kívánta erőfeszítésekhez megkapjuk a Teremtőtől a támogató erőt. A legnagyobb biztonság ezen az úton haladni. A kiteljesedés érzését ígérő cél felé akkor tartunk legbiztosabban, ha semmiféle fizikai óvintézkedést nem jut eszünkbe meghozni. A méltó fejlődés további ismertetőjele, hogy nem élünk a „most szenvedek, de majd egyszer minden szép lesz” állapotában, hanem az útnak minden perce boldogsággal tölt el. A valódi feladat helyetti földi gyarapodásra vágyó célkitűzés látszatra lehet bármennyire grandiózus, a lélek beszűkülésével jár. Ez pedig pontosan ellentétes tendencia a fejlődés biztos velejárójaként átélt tudati és érzelmi tágulással. Azzal a semmihez sem hasonlítható végtelenségérzéssel, amikor átéljük a „mindenkivel és mindennel Egy vagyok” állapotát. Az, amihez gyűlölködés, irigység, álszentség vezet; ami görcsös bizonyítási vággyal és állandósult támadási hangulattal jár; ahol nem adhatjuk a lényegünket, hanem szerepet kell játszanunk; aminek megvalósítása közben beteggé válunk, biztosan nem Szent Feladatunk. Aki úgy érzi, az élet nem sétálásra, hanem rohanásra való, annak tudatát bizonytalanság töltötte meg. A sétát csak az engedheti meg magának, aki belső bizonyossággal tudja, merre és hova tart. Szilárd hite, hogy amikor emberileg megérett az élmény átélésére, meg fog céljához érkezni.

A tartalom megszüli a formát. Aki rohan, az nem tudja, merre tart. Az állandó kapkodás elfecsérli energiáit. A Rend – koncentráció. Aki bizonytalan a lényeget illetően, az pótcselekvések sorába fog. Átmenetileg azzal az illúzióval kecsegteti magát, hogy „történik valami”, hogy ő „fontos ember”. A Rend mindannyiunk lelkében örök lenyomat. A kérdés az, mennyit tudatosítunk belőle. Aki nem a Mérték szerint él, az a káoszt képviseli. Minél inkább úrrá válik a káosz, annál agresszívabb az ember. Egyben annál sürgetőbb az Egyhez, a Rendhez való visszatalálása. „Ha nem érzel magadban szeretetet embertársaid iránt… akkor ülj csendesen, foglalkozzál a magad dolgával, amivel akarsz, csak az emberekkel ne” – tanácsolja Lev Tolsztoj. Istenhez akkor méltó az ember, ha a Rendet képviseli. Ha szünet nélkül rohanunk, tudatunk egyre szétesettebbé válik. Azért érezzük, hogy versenyt kell futnunk az idővel, mert tudat alatt félünk, úgy telnek le földi éveink, hogy karmikus vállalásunkhoz még hozzá sem fogtunk. Minden emberszellemnek az a legnagyobb tudattalan félelme, hogy lemarad a valódi életfeladatáról. Aki eltéveszti földi útját, annak állandósul a rettegése. A Renddel való tudattalan szembefordulás idővel betegségekben, balesetekben és alvászavarban jut kifejezésre. Álmatlanságban az szenved, akinek halálfélelme van. A haláltól való rettegés nem más, mint annak a jele, hogy érezzük: a testünkből kilépve szembesülnünk kell majd tévutunkkal. Minden érdekkapcsolat tovább növeli halálfélelmünket. A legnagyobb halálfélelme annak van, akinek szinte már egyetlen szeretetteljes megnyilvánulása sincs. Miközben a földi lét befejeztével lepereg előttünk életünk filmje, pontosan azt kell majd átélnünk, amit a külvilágunkban másokban kiváltottunk. Életünk lezárásakor egyetlen kérdésre kell majd választ adnunk: mennyi szeretetet tudtunk adni…

Cary Grant. A férfi Eredendõ Értékei: homlokának boltozata és tekintetének megnyugtató magabiztossága.

47

Allegro

IGEN A NEMRE Boldogok, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek. – Dr. Gyökössy Endre –

T

OMI lement a tengerpartra. Amikor visszatért, édesanyja megkérdezte: – Más gyerekek is voltak lent? – Igen – válaszolta Tomi. – Fiúk vagy lányok? – Honnan tudjam? Nem volt rajtuk ruha.

A boldogságérzet az Örök Mértékhez való tudati igazodás következménye. A fizikai világ a fejlődésünkhöz szükséges díszlet, tükör. Hogy ne csak halálunk után lássuk kívülről önmagunkat, hanem itt a földi mindennapokban is. Az anyagi világ – szimbólum. Minden egyes tárgyunk, anyagi eszközünk jelképes értelemmel bír. Ha ezeket a szimbolikus jelentéseket képesek vagyunk megfejteni, akkor egyértelmű és folyamatos visszajelzéseket kapunk arról, hogy utunkon előrehaladunk-e, vagy visszafelé csúszunk. Aki a fizikai világot célnak hiszi, azaz funkcionálisan és nem jelképesen szemléli, s nem az önmegismerés eszközének tekinti, az elveszíti szellemlény-tudatát, s anyagi testével kezdi azonosítani magát. Az ember nem puszta test. Mindannyiunk lényege a láthatatlan, szellemileg megemelkedett lelki szubsztancia. „Lelkemre mondom” szoktunk fogadkozni, kezünket a szívünkre, mellkasunkra téve. Az embert alapvetően meghatározó tartalom a szeretet. Szívcsakrája mindenkinek éppen annyira nyitott, amennyire jelenleg szeretni képes. Akinek tudata pusztán a testéig terjed – mondván, ami fizikai szemmel nem látható, az nincs is –, azt örök, számára megmagyarázhatatlan hiányérzet gyötri. Kétségbeesetten keres valamit. Egyik fizikait a másik után fogyasztja, s az űr belül nemhogy csökkenne, folyamatosan nő! A szellemi lényegétől eltávolodott ember nemcsak az Eredendő Törvényt, de még saját múltja dicsőségeit sem jegyzi. Annyira tartja magát, amennyi földi paraméterekkel mérve legutolsó teljesítménye. Úgy érzi, környezetének emlékezete rövid, és ha újra elismerést akar szerezni, akkor azt csak valami újabb fizikai durranással valósíthatja meg. Minél látványosabb, minél hangosabban szól, annál biztosabb, hogy pótcselekvés: a mellényünk duzzad, lelkünk pedig töpörödik. Ha letérünk a bensőnk által vezérelt útról, annak leg-

Anthony de Mello

A nőies és férfias tevékenységek, a két nem viselkedése napjainkra annyira összemosódott, hogy esszenciálisan, értékrendjét tekintve már szinte megkülönböztethetetlen a férfi és a nő. Mindannyian vállalt feladatunk függvényében a két nem közül valamelyiket képviseljük. Mitől függ az, hogy férfinak vagy nőnek születünk-e? Minden emberszellem azt a nemet választja, amelyik által nagyobb lehetőség nyílik az adott inkarnációra vállalt életfeladat megoldására. Ha alapvetően a bátor vezetői képességben és az oltalmazásban kell fejlődnünk, akkor férfinak születünk meg. Nőként akkor jövünk a világra, ha a lelassulás, a finomodás, a szeretett férfi iránti szolgálat a hárított, gyenge pontunk. Amennyiben nemi szerepünkkel nem vagyunk képesek azonosulni, úgy a karmikus tennivalónk alapvető eszközét tagadjuk meg magunktól. Életünk üres kör marad. A nőiesedő férfi és a férfiasodó nő eleve nem tudja teljesíteni azt, amiért vállalta a földi létet. Azt a grandiózus célt, hogy az évek múlásával lényével egyre minőségibb formában képviselje az Örök Mértéket. A Rendet nem szolgálhatjuk a Rendnek ellentmondó eszközökkel. Aki ellenáll mindannak, ami a Világrend értelmében a Férfi, illetve a Nő, az eleve boldogtalanságra ítéli magát. Kívül reked Noé bárkáján.

William Holden és Audrey Hepburn valódi szerelmespárt alkottak a Sabrina címû film forgatásának idején. Egymás tekintetében önfeledten fürödni – erre csak lélekbõl fakadóan válunk képessé.

49


főbb bizonyítéka depressziónk, illetve a felfokozott lelki elégedetlenség, és az abból fakadó földi bizonygatási vágy. Epiktétosz ekképpen festi le a világnak való megfelelés veszélyét: „Ha valaha megtörténik, hogy kifelé fordulsz azért, hogy bárkinek a tetszését megnyerd, tudd meg, hogy belső egyensúlyod összeomlik.” A kizárólag anyagban gondolkodó ember nem lehet boldog, mert megtagadja szellemi és lelki lényegét. A szellem-

lélek-test hármasában mindennap mind a háromnak szükséges áldozni. A csak a testi szükségletek kielégítésével foglalkozó embernek olyan felszínes a látásmódja, mint annak a megajándékozottnak, aki a születésnapi meglepetés díszes csomagolását hiszi magának az ajándéknak… A minőségi lényeg az, ami belül van. Nem a bőr alatt, nem a húsban. A lélekben, a láthatatlanban. Azzal kell jóban lennünk, amit csendes óráinkban ott találunk.

Valami furcsa összehangolódás, Valami ritka rend – Széthúzó erők erős egyensúlya, Mély belső bizonyosság idebent – Bizonyosság arról, hogy élni jó, Szenvedni elkerülhetetlen, Szeretni tisztán: megistenülés, Meghalni szép – S a Kifejezést meglelni mindezekhez, Megtalálni a felséges Igét: Az Igét mindezekhez: a Béke ez. Orkán ordíthat aztán odakünt, Robbanhat ezer bomba: kárba ment, De kárt nem okozott, Bent: Csend. A Béke itt kezdődik Bent: Csend. Isten hozott. Reményik Sándor

50

Allegro

MÉZ FANYAR CSEPPEKKEL Semmi sem lehet nagy, ha nem része a keserűség. – Guillaume de Nogaret –

N

A lélek tágulni vágyik! Tapasztalni mélységeket és magasságokat, égni a fájdalomban, újjászületni a szenvedésből. A pusztán fizikaira való tudati beszűkülés beszűkíti a lelket. Az anyagi világgal azonosulók számára a kellemességérzet és a kényelem a cél. Minél kevesebb emberi erőfeszítéssel minél nagyobbat szakítani. Azaz: leválni az Egységről. Az Egységről való leválás rákos megbetegedésbe torkollik. A lélek a szenvedésen át fejlődik. A lelki útján eltévedt embernek váratlan és súlyos katarzisokat kell átélnie. Mivel önmagától nem keresi a lelki megmérettetés lehetőségeit, ezért a lemondásnak, a veszteségnek erőnek erejével kell belépnie életébe. Aki nem képes önmagától áldozatot hozni, az törvényszerűen áldozattá válik. „Az ember nem mindig veszít, ha valamiről lemond” – üzeni Goethe. A fizikai veszteség adta bizonytalanságérzeten felülkerekedve nyílik meg az alkalom, hogy gondolatilag és érzelmileg gazdagodjunk. Csak az anyagról és az érdekkapcsolatainkról való lemondás árán válhatunk szellemileg és lelkileg teljesebb, nemes emberré. Az emberlét célja, hogy a civilizáció kényelemkínálatából táplálkozó álbiztonságérzetet fokozatosan a belső erő valódi önbizalma váltsa fel. Egyéni hőstettek árán a belső erőt az emberi mélypontokon való átégés építi. „Nem az az erős – vallja Machiavelli –, aki soha nem bukik el, hanem aki mindig fel tud állni.” Ingrid Bergman a szenvedés fájó szükségességét így fordította le 1942-ben a művészet nyelvére: „Ritkán, s talán

O ÉS HOGY EL NE FELEJTSEM, volt ott egy szegény ló is – írja Ingrid Bergman naplójában az Akiért a harang szól című filmről. – A film zárójelenetében jutott nagy szerephez, amikor a gerilláknak fedezékbe kell vonulniuk a vízmosáson át az ellenséges golyózáporban. Gary Cooper rohan át legutoljára, a lova megbotlik, ráesik Garyre, akinek eltörik a lába. Nem sok ló akadt Hollywoodban, amelyik ezt meg tudta csinálni anélkül, hogy valódi sérülést okozzon. Ez a mi lovunk ilyen fajta volt: ment neki a mutatvány. Mindössze az jelentett gondot, hogy barna volt, Gary pedig végig almásszürkén lovagolt a filmen. Mit volt mit tenni, a sminkesünk átfestette almásszürkére. Csakhogy a lónak egyáltalán nem tetszett a dolog. Annyira nekibúsult, hogy szerepelni se volt hajlandó. Huszonnégy órán át csak állt és lógatta a fejét, szemlátomást sajnálta magát. Amikor végre engedett a nógatásnak, és a felvétel után lemosták róla a festéket, helyreállt a lelki egyensúlya. Az egész szereplőgárda mélységesen együtt érzett vele. Az igazán fejlett lélek, mint Bergman is, nemcsak az emberekkel képes együtt érezni, hanem az alacsonyabb létsíkok képviselőivel is: az állatokkal, a növényekkel, a természettel. Az, hogy milyen mértékben vagyunk képesek mások helyébe beleképzelni magunkat, a fejlettségünk mutatója. Életünk célja, hogy karmikus feladatunk megoldása által lelkileg gazdagabbá váljunk.

Harrison Ford. A férfiúi teremtõerõ a fájdalmakon, az emberhez méltó szenvedéseken átégve érlelõdik naggyá.

51

Allegro

csak olyankor adatik meg a színésznek az a lehetőség, hogy akaratlanul is drámaian hasson a közönség érzelmeire, amikor a vereség nagyon is lehetségesnek tűnik, a győzelem pedig nagyon távolinak.” A vesztes szerepben a lelki katarzis utat nyit a szellemi emelkedésre. A fájdalomban választ keresünk a Miért-re, s ha tudatilag nem állunk meg a díszlet, azaz a látható világ szintjén, eljuthatunk az esszenciához: a láthatatlan mozgatórugókhoz. „Egy verébfi sem eshetik le a sors akarata nélkül” – utal a Törvényre Shakespeare. A veszteségben az ember tudata kitágulhat az Örök Mértékre.

Minden olyan élethelyzetben, amikor sorsunk arra késztet, hogy túllépjünk határainkon, határszituációba kerülünk. Ekkor az ember meg-rend-ül, vagyis máshogyan, tisztábban, igazabban lát. Rendül – vagyis kilép addigi megszokott álrendjéből, és közelebb kerül a Nagy Rendhez. A kőfaragó sokszor üt rá kalapácsával a kőre, mire az tökéletes formát ölt. Ám ez nem jelenti azt, hogy csak az utolsó ütés lenne fontos, az összes előző pedig hiábavaló. Amint a köztes lépések szükségességét átérezzük, megszűnik félelmünk a sikertelenségtől. Csak kudarcok árán, lépésről lépésre haladhatunk a Teljesség felé.

Ingrid Bergman az Akiért a harang szól címû filmben. Az a hölgy, aki kincseit angyali tekintetén át ragyogtatja, legyenek körülményei átmenetileg bármily mostohák, a nemes férfi szívét magával ragadja.

53

Allegro

NŐ – RAJONGÁS HÍJÁN A nőt a lelkesedés avatja széppé, de a kozmetikumokat sokkal egyszerűbb megvásárolni. – Yves Saint Laurent –

A

Azok, akik szemüveget viselnek, nem látnak jól – azaz nem látják, hogy mi a Rend. A szemüveges nő emberi megvalósultságához képest túlzottan belemerült a világ fizikai élvezetébe. Elfelejtette, hogy lelki lényként szolgálni jött a földre. Nincs megbékélve saját nőiségével. Látni sem bírja, mi minden hiányzik hölgyi kelléktárából ahhoz, hogy megnyerje egy igényes férfi szívét. Az odaadó nő föloldó lényét a szeretett férfi életének megszépítésére szenteli. A kommunikáció a Levegő elemhez tartozik. Az a nő, aki dohányzik, nem akar egy levegőt szívni a környezetével. Lehatárolódik, kilép az Egységből. Holott éppen neki kellene rákapcsolódnia a férfira. A dohányzó nő önmaga előtt is tagadja a minden nőre eredendően jellemző erős kötődési vágyát. A nő múzsai bájának ellentmond, ha káromkodik. Ha társaságban saját nemének árulójaként kifigurázza a nála nőiesebb nőket. Ha a férfinem kontójára gúnyolódik. Ingrid Bergman egész életében példát mutatott hölgytársainak a boldogság átélésének hogyanjáról. A szellemileg nívós férfiak iránt érzett alázatos rajongása példaértékű volt. A Gustav Molander rendezte Intermezzo című filmben egy szép, tehetséges és magányos zongoratanárnő szerepét játszotta, aki beleszeret a világhírű, családos hegedűművészbe. A művészt Gösta Ekman alakította. Ingrid iránta érzett magasztos érzelmeiről így vall naplójának: „Kedves, kedves Könyv, 1936. június 19-e van. Gösta iránti imádatom már-már kibírhatatlan. Gustav Molandernek sűrűn elege van a színészből, és ezt meg is tudom érteni, nekem azonban akkor is ő az Atyaúristen. Most lett kész az Intermezzo. Gösta szerint nagy sztár vagyok, és Gustav is nagyon elégedett velem. Virágot küldött egy cédula kíséretében, amin ez állt: ’Fölemeled, megtisztítod és megszépíted a filmemet.’

Z I. VILÁGHÁBORÚ, mint lelki és fizikai poklon átégető katarzis magasabb szempontból nem érte el célját: a tudati változtatást. A nők nem lettek olyan mértékig nőiesek, mint ami kibillentségükhöz képest időszerű lett volna. Thomas Mann-nak ellentmondva: nem ragadtak meg minden alkalmat, hogy mosolyogjanak, csak úgy magáért a mosolyért. A nő nem vált odaadóbbá a férfival kapcsolatosan, sőt egy új nőtípus is született – a mai szingli elődje: a garçonne. Olyan férfias külsejű és gondolkodású nő volt ő, aki csak önmagáért élt és dolgozott. Az elő-ítéletekkel – azzal a Renddel, amit a földre születése előtt szellemlényként felvállalt, hogy majd képvisel – nem törődött. Korunkban a fogyasztói társadalom diktálóinak nem érdeke, hogy az Egységélmény fejlődjön. Az egyedülálló férfi és nő ugyanis többet fogyaszt külön-külön, mint ha egy háztartásba költöznének. Az elidegenedés ellentétes a Világrenddel. A Teremtő akaratával szembeni küzdelemből az ember győztesként nem kerülhet ki. Már a harc elkezdésének pillanatában eldőlt a kimenetel. A Rend – rendíthetetlen. A Nagy Rend tagadóinak a racionális gondolkodás számára kiszámíthatatlan megrázkódtatásokon kell átégniük, mert csak a tudati alázat vezet el a Világrendhez. Az I. világháború után növekedett az egyedülálló, „legényéletet” élő nők száma. A fiús, öntudatos nő sem mond le arról, hogy tetsszen, ám mivel a Renddel alapvetően szembefordul, tetszeni vágyásához is olyan eszközöket használ, amelyek eredendően nem neki, hanem a másik nemnek vannak leosztva. A nemi szerepét illetően tévedésben élő nő a férfi szellemi irányításának elfogadása helyett saját eszességét tolja előtérbe. Főzni ugyan nincs kedve (Hold), se gesztusait finomítani (Vénusz), de van egy nagy büszkesége: intellektusa.

Gösta Ekman és Ingrid Bergman. A férfit emberi mélypontjain a nõ hittel átitatott lelkesedése segíti át.

55

Allegro

Hatalmas csokrot kaptam – megszámoltam, negyven szegfűt –, mert úgy gondolták, annyira jó voltam. Utolsó este, mikor a végső jeleneteket forgattuk, Gösta azt mondta, hiányozni fogok neki. Nagyon örül, hogy nem untuk meg egymást, legalábbis ő nem unt meg engem. Elbúcsúztunk. Megcsókoltam és magamhoz szorítottam. Azért írom le ilyen részletesen, mert annyira telve vagyok vele. Minden szavára emlékezni fogok, amit nekem mondott. Nem akarok mással dolgozni, csak vele. Tudom, hogy nős és húsz évvel idősebb nálam. Tudom, hogy van egy pontosan velem egykorú fia, aki szintén augusztusban született. Egyszer arra gondoltam, bárcsak férjhez mehetnék a fiához, az maga lenne a mennyország. Küldtem neki egy majmot – nem igazit – ajándékba. Bárcsak megértené, mennyire szeretem. Remélem, a ma-

jom elmondja helyettem. Édes Istenem, köszönöm, hogy megismerhettem ezt a csodálatos embert.” Két év múltán kétségbeesés kiáltott a sorok közül: „Kedves Könyv, 1938. január 12. Gösta Ekman meghalt. Hogy lehet az, hogy soha többé nem látom, soha többé nem beszélek vele? Azzal az emberrel, aki annyi mindent jelentett a munkámban – az én imádott Göstám. Beteg volt már újév óta. Mindennap figyeltem az újságokat; reménykedtem és imádkoztam, hogy meggyógyuljon. Most elment. Olyan ürességet érzek. Mintha imádott Tháliám tűnt volna el. Nem találok szavakat a fájdalmamra. Édes Istenem, adj neki békét, és segíts minket, szegény embereket, akik nélküle fogunk élni ezután.”

Ingrid Bergman. Egy hölgy legfõbb értéke, az érzelmeket mélyen átélni képes lelke. A Szépség a szív Jóságán alapul.

57

Allegro

FÉRFI – ÖSSZEFOGOTTSÁG NÉLKÜL A világi méltóság aranyfüst és játékpénz; de az emberi méltóság valóság, színarany. Miért játszol hamis pénzért, mikor Isten megtömte zsebed színarannyal? – Márai Sándor –

A

hiányának egyik tünete a puhagalléros ing volt, mint divatos viselet. A tudatilag érett férfi láthatatlan Egyezséget kötött a Teremtővel a Nagy Rend képviselésére. Elkötelezettségében megingathatatlan. A mellette élő nőt emeli és támogatja, ám a Teremtő és önmaga közé nem helyezi. A bölcs asszony szemében ez növeli a férfi értékét, a hatalomra törő nő azonban a Teremtőben konkurensét kezdi látni. A férfit birtokolni kívánja, női bűvkörében tartani. Ha a férfi igent mond arra, hogy alárendelődjön társa földies igényeinek (sok pénz, számos birtoktárgy, eltartani való gyereksereg, nagy ház, távoli utazások), akkor nemet mond a Teremtőhöz vezető szellemi emelkedésre. Férfiasságára nézve zuhanni kezd. Minden férfi, aki férfiszerveinek betegségében szenved, vagy túlhajszolja a szexualitást, a nőnek – feleségének, édesanyjának – való kiszolgáltatottságban él. Egészségének egyedüli lehetősége, ha a férfi a világban olyan egyedülálló szellemi teljesítményt visz végbe, ami által újra büszkén és méltósággal nézhet tükörbe. A férfi a Teremtőhöz való kapcsolódását úgy biztosíthatja, ha művészetté fejleszti önmagában a megközelíthetetlenség erényét. Lényének, lelkének egy területét elzárja a nő elől, akit szeret. A koronacsakra az univerzumot felépítő hetedik energiával, a Szaturnusszal analóg. Az Isteni Világgal tudatosan kapcsolatot tartó férfit szolgáló nő fizikailag folyamatosan szépül és lelkileg emelkedik. A határokat a férfinak kell meghúznia: „Eddig kedves, és ne tovább. Mindkettőnk érdekében. Itt, a hetedik szobában egyedül kell maradnom.”

NŐ ANALÓGIÁJÁVAL, a pénzzel, az élettelennel, mint szimbólummal kapcsolatban nem kell Hőssé válni. Sőt, minél kevésbé Hős egy férfi, annál többje van belőle. Egy igényes hölgy, egy olyan megvalósultságú, mint amilyenről az alábbi emlékezés szól, már nem tehető zsebre. Őt már nem kaphatja meg a gyáva, aki – ahogy Shakespeare írja a Julius Caesarban – többször meghal a sír előtt. „Csodálatos gráciával és magabiztossággal mozgott. Sugárzó szépsége azonnal megragadott, amikor megláttam. Nagyra értékelte és szégyenlősen fogadta a dicséreteket, de az sosem változtatta meg munkájának három alapvonását: az őszinteséget, a természetességet és a fantáziát. Én írtam neki a szerepet, de a siker nem rajtam múlott. Ő volt a siker záloga, az ő játéka. Az az igazság, hogy senki sem fedezte fel. Senki sem indította el a pályán.” A méltósággal bíró hölgy Hőst kíván. Még egy olyan mesteri rendező, mint Gustav Molander is csak fejet hajtani tudott Ingrid Bergman előtt. Az I. világháború a férfiak Hőssé válását nem hozta el olyan mértékben, ahogyan az a korábbi elnőiesedés kiegyenlítéséhez szükségszerű lett volna. A nyakkendőn túl a férfiviselet marsikus vetülete a kemény inggallér is. A nyak egyenességét és a fej tartását jelképező ingnyak átvitt értelemben azt mutatja, hogy a férfi fejét nem könnyű elcsavarni. Hogy viselője anyagi érdekek előtt nem hajt fejet. Kizárólag a nála emberileg megvalósultabbak és a Teremtő előtt hajol meg. A háború utáni férfiúi szellemiség

Cary Grant. A férfi, aki rendelkezik a láthatatlan hetedik szobával, a nõt szellemével ejti meg, testileg nem tolakodó.

59

Allegro

MATER ÉS MATÉRIA Ha úgy viselkedsz valakivel szemben, amilyen ő valójában, akkor egyre rosszabb lesz – de ha úgy bánsz vele, amilyennek lennie kellene, akkor olyanná is válik, amilyennek lennie kéne. – Johann Wolfgang Goethe –

F

vetette a mélybe magát. Azaz korábban nem szellemileg emelkedett a Teremtő közelébe, hanem női segédlettel (mater) vált a materiális világ császárává. Most mintha kihúzták volna a lába alól a talajt, a visszarendeződés zuhanásszerű volt oda, ahová szellemi megvalósultságát tekintve a láthatatlanban mindig is tartozott. Láthatóvá vált, hogy a materiális ember a földdel egyenlő, mert nincs megemelkedett tudata. A szenvedésen átégve lelkileg mélyülhetünk, jobb emberré, szellemileg felnőttebbé válhatunk. A külső értékek elvesztésével belsőleg gazdagodhatunk. Aki elveszítette szellemi kapcsolatát létének értelmével, az a fizikai paramétereivel azonosítja önmagát. Ez a materializmus. A mater – a nő. A férfi eredendően a magasabb szempontú összefüggések megvilágítója. Abban a családban, ahol a cél az anyagi többlet felhalmozása – bármi is a látszat –, a nő irányít. A férfi inkább a nő igényeit, mint a Teremtő Rendjét szolgálja. A „fekete péntek” ennek volt tanúságtétele. Szimbolikusan a férfiúi tudat elsötétedését, gyászát jelentette. S hogy ki által jött el a tudati éjszaka az eredendően napszerű férfi életében? A péntek női időminőség, a Vénusz napja. A fekete péntek – az özvegy. A férfi a mennybe jut, ha a nő hisz benne. De a sötét mélybe zuhan, ha ő a nőben és nem a Teremtőben látja elsődleges támogatóját. Ott, ahol a szükséglet biztosítva van, de a lelki boldogság az elsődleges, a férfi a helyzet magaslatán áll. A „fekete pénteken” az árfolyamok 90%-kal csökkentek. Jelképesen ez arra utal, hogy a férfiaknak 90%-kal kellett volna több figyelmet fordítaniuk a potenciájuk forrását jelentő szellemi teremtőerejükre és a nők irányítására, s egyéni haszonlesésük helyett kreativitásukat a világ javára lett volna kötelességük felajánlani.

EBRUÁR 18., 1930.: A tizedik, a Plútó nevű energia, mely öröktől fogva a kozmosz része volt, felhívja magára a figyelmet, a fizikai szemlélő számára is láthatóvá válik. A Plútót a Föld új szomszédjaként szenzációként ünneplik, ám valójában anyagi megtestesülésének szimbolikus üzenete az, amiért az emberiség hálás lehet neki. A Plútó a Teremtő akaratának jelképe. Fizikai megjelenése egy felkiáltójel: az emberiség soha eddig nem látott mértékben kezdett el az Isteni Akarattal, a Világrenddel ellentétesen élni. A Plútó az az energia, amely nem kér a magyarázkodásokból. Azonnali változtatást követel. Úgy bánik velünk, amilyennek lennünk kellene. Kevesebbel nem éri be. A Plútó – a Mars felsőbb oktávja – mintegy fölemelt mutatóujj figyelmeztetett: a férfiak elnőiesedésének gátat kell vetni. Hogy a férfi szellemi vezető szerepét illetően mennyire lecsúszott, az látványosan kiderült a Plútó előszeleként 1929. október 24-én, amikor a New York-i tőzsdén összeomlott a részvénypiac. A tőzsde holdi intézmény, azaz a gyermekded, anyjukról, a materről és a matériáról leválni képtelen férfiak gyülekezőhelye. A tőzsdei veszteség mindig azt jelzi a biológiailag felnőtt férfinak: tudatilag is felnőtté kell már válnia. A jelentős anyagi veszteség analóg édesanyánk halálával, vagy a vágyott nő elvesztésével. Egy csapásra megszűnik a gyermeki lét. Aki ilyenkor sajnálni kezdi magát, alkohol után nyúl, vagy a tudati szétesés egyéb jeleit produkálja, netán önként eldobja magától a drága életét, az nem bír azonosulni a felelősségvállalást kívánó felnőtt férfi szerepével. ’29 „fekete péntekjén” legalább tizenegyezer ember követett el öngyilkosságot. Többségük egy magas épület tetejéről

Gary Cooper. A tiszta férfi egész életével példázza: az Isteni Rendet kell minden körülmények között szolgálni, s nem egy nõ szoknyája mögött anyagi elõnyöket és kényelmet remélve meghúzódni.

61

Allegro

HÁTTAL A FÉRFINAK A Szép: igaz, s az Igaz: szép! – sose Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség! – John Keats –

H

AGYD ABBA ezt, Ingrid, ne bámulj így rá – a svéd akcentust lefaragó nyelvtanárból barátnővé avanzsált Ruth Roberts lassanként elvesztette a türelmét – csak ülsz és nézed! Tudom, hogy a filmen szerelmesnek kell lenned belé, de a valóságban nem! Ingrid Bergman el volt bűvölve. Olyan csodálatos volt Gary Coopert nézni! Olyan hihetetlen, hogy ő, Ingrid itt van, és vele dolgozhat. A férfi természetében volt valami finomság, valami jóság, ami nélkül nem hatott volna a vásznon olyan hitelesnek, olyan őszintének. Az ejtette rabul. Bergman szerette Maria szerepét az Akiért a harang szól-ban. Lankadatlanul dolgozott rajta. Mindent áttanulmányozott, amit Hemingway a lányról írt. Napokra bezárkózott, és próbálta átélni. Ingrid Bergman felszínre hozta lelkében az Isteni Rend előtti alázatot. Maria megformálásakor már csak önmagát kellett adnia. „Úgy gondoltam – mesélte –, egy szerelmes nő megfeledkezik magáról, a saját érdekeiről; egyetlen gondolata az a férfi, akit szeret. Vajon mit jelent számára? Hogyan teheti boldoggá? Azért él csak, hogy az ő igényeinek megfeleljen.” Bergman a valós életben is ilyen Maria volt. Amikor az Intermezzo forgatására életében először hajózott át Amerikába, kicsit furcsállotta, hogy férje, Petter Lindström annyira pártolja, hogy menjen. „Ha azt mondja akkor: ’Nem akarom, hogy elmenj’, természetesen nem mentem volna, mert semmire nem tudtam rászánni magam nélküle. És ha Gary Cooper és Ingrid Bergman. Férfi és nõ igaz szerelmének titka a fejlõdésre sarkalló életpróbák közös átélése.


Ha a nő nem hisz a férfiban, elveszíti a Teremtőhöz való kapcsolatát, s következményként anyagi gazdagságra kezd áhítozni. Eltűnik természetes bája, és görcsössé válik. A nőnek tudatosan kell fölkészülnie a szerelem érkezésére – ezt bizonyítja szimbolikusan a „fehér liliom” szokás. Nagypénteken (Vénusz napja) napföljötte előtt (férfi érkezése) a lányok kimennek a folyópartra (víz – érzelem). Abban a hitben, hogy a fürdés által meg is tisztulnak, meg is szépülnek, megmártóznak a folyó hullámaiban. A néphit azt tartja, hogy a fürdés után amelyik legénnyel először találkoznak, az lesz a férjük. Elkérik annak kendőjét, és abba törölköznek. A Rend értelmében minden szülőnek képessé kell válnia arra, hogy biológiailag felnőttkorba lépő lányát átengedje egy férfi védelmezésének, és a kérőben ne az ő posztjára törő ellenséget lássa. Ha egy szülő igazán szereti leánygyermekét, akkor kiskorától méltóságra és igényességre neveli. Mert amikor eljön a választás pillanata, a leendő férjjelölt emberi minősége a szülői nevelés bizonyítványa is lesz. Ha az apa és az anya egymásért való lelkesedésükkel példát mutattak, nem kell aggódniuk leányuk párválasztásakor. Ha a leendő vej nem nyeri el a szülők tetszését, a szülőknek saját életükön illene elgondolkozniuk: az, ami nem tetszik a kérőben, bennük is elfojtásként él még. A leány házassága a szülők tudattalan vizsgája. Arra a pillanatra, amikor VI. György az oltárnál megfogta leánya, Erzsébet kezét és az érsek kezébe helyezte, a királyapa így emlékezett: „Oly büszke voltam rád és olyan öröm volt a közelséged, miközben végigsétáltunk a Westminster apátság hosszú útján… Sokkal megindítóbb, amikor az ember elengedi a lánya kezét, mint amikor saját esküvőjére megy.” Az édesapjával való esetleges konfliktusait egy nő egy nívós férj szolgálata által válthatja meg. Ha a diszharmonikus apa-lánya Nap-viszony után a nő egy, az apjánál is kevésbé tiszteletreméltó férfit választ társként, aki mellett könnyedén főszereplő maradhat, akkor a házi feladat időben tovább tolódik a születendő fiúgyermekkel való kapcsolatára. Minden nőben él az az eredendő vágy, hogy egy férfit piedesztálra emeljen. Az egyedül üdvözítő út, ha ezt az eszményképet az ura testesíti meg számára. Ha a nő hatalomvágyától vezérelve megriad az igazi szerelem testet-lelket megszépítő próbájától, akkor boldogtalanságra ítéli magát

azt mondja: ’Maradj itt, ha kitör a háború, szükség lehet rád, mint ápolónőre!’, akkor is maradtam volna. Vagy a harmadik érv: ’Összeházasodtunk, együtt kell maradnunk; nem is akarsz te Hollywoodba menni, igaz?’, azzal is meggyőzött volna. De az ellenkezőjét tette.” A nő férfiba vetett hite a szemében tükröződik. Annak a nőnek a holdudvarába, akiben megszületett a vágy a férfi szolgálatára, nem léphet be nála fiatalabb vagy alacsonyabb partner. Sem szellemi láthatár dolgában szűkösebb. Ha a férfira termetét tekintve a nő nem tud felnézni, akkor az semmilyen szinten nem sikerülhet. Amikor a divat – mint a harmincas években – a nők hátát helyezi középpontba, és a hátdekoltázs mélysége nem ismer határokat, akkor a nő jelképesen hátat fordít a férfinak. Ha egy nőn a legnagyobb hatást a lemeztelenített háta és nem a szeretetteljes pillantása teszi, akkor nem a szerelemtől sugárzó arcát fogja a férfi felé fordítani. A szerelemben élő hölgy sohasem játszik Borsószem királykisasszonyt, ő még a borsón is szépet álmodik. Éljen át bármilyen drámai helyzetet egy férfi mellett anyagilag vagy fizikailag, megpróbáltatásai közepette is önfeledten boldog. Lelke magasan fölötte szárnyal körülményeinek. Amit Ingrid Bergman összegezve véleményét naplójába írt az Akiért a harang szól forgatása után, az minden hölgynek lelki vágyálma lehet: „Nagyon élveztem az egészet, különösen Gary Coopert. Sajnos ez az örömöm a filmen is érezhető. Túláradó boldogságomban nem tudtam tisztességesen megformálni Maria tragikus alakját.” Kár szabadkoznia. Éppen a boldogság kulcsát adja ezzel a kezünkbe. A küzdésben megnemesedett férfi mellett a szerelmes nő világa akkor is harmóniával töltődik fel, ha a fizikai körülmények szélsőségesen zordak. Ha egy nő igazán szeret egy férfit, még a halál sem választhatja el tőle, mert a férfi tovább él asszonya lelkében. Csak a férfi iránti csodálatát ilyen mélyen átérző nő képes a férfi múzsájává válni. Ingrid Bergman az egyik riportertől tudta meg, hogy Gary Cooper hogyan nyilatkozott róla. A dolgozni szó felcserélhető az élni-re, a jelenet pedig analóg az élet-tel: „Nagyon könnyű vele dolgozni. Sosincs az az érzésem, hogy csak állok ott, ő meg közben azon tűnődik, jó-e a sminkje. Vagy a frizurája. Ingrid egyáltalán nem gondol erre. Lendületet ad a jelenetnek. És ez azért van, mert olyan természetes.”

64

Allegro

egy eszével, de nem a szívével választott kapcsolatban. Eszményítése tárgya – ha születik – gyermeke lesz, különösen ha az fiú. Őt fogja a nő szenvedélyével elárasztani. A léthazugságba született közös gyermek Nap-megvalósultsága pontosan tükrözni fogja a hatalmi kérdések rendezetlenségét a férfi és a nő között. A férjét eszményíteni képtelen nő nem viseli el maga körül a boldogság látványát. Tudattalanul még gyermekei párkapcsolatának harmóniájára is féltékeny.

Ha egy édesanya érzelmileg még férjezett lányát is magához köti, a két nő tudattalanul a férfiak – az apa és a fiatal férj –, valójában a Teremtő ellenében szövetkezik. Az anya saját lánya mögé bújik a férjével kapcsolatos rendeznivalói elől, miközben a lányát is hátráltatja, hogy ő legalább megvalósíthassa a szolgálatot. A földiséget szimbolizáló nő csak egy számára tiszteletre méltó, az Égi minőséget képviselő férfi segítségével emelkedhet szellemileg, s juthat közelebb Istenhez, s az ő Rendjéhez.

65

Allegro

VÉNUSZ ISTENNŐ KÖNNYEI Mindenik embernek a lelkében dal van, És a saját lelkét hallja minden dalban, És akinek szép a lelkében az ének, Az hallja a mások énekét is szépnek. – Babits Mihály –

L

ség kiegyenlítésére külső csillogást keres. Ez a pótszer jelent meg a harmincas évek építészetében és öltözködési kultúrájában is. Ha a lélek közömbös, vérszegény a mondanivaló. Hit híján alantasak az emberi gondolatok. Amikor egy társadalom tudatilag nem tud a Nap közelébe emelkedni, az anyag fog körülötte csillogni: a reklámfények, az autócsodák metálja, az üvegpaloták, a ruhakelmék, az ékszerek. Valahányszor az ősbizalom elhalványodik, és a lélek eltorzul, háború következik. Nem szép belül az ének, és ezért a másokét sem halljuk szépnek. Támadunk és támadva vagyunk. Semmi másban nem lehet bízni, csak abban, hogy Isten megsegít. A megpróbáltatásokban hitünk újra felébredhet. Hogyha a hit elvész a közömbösségbe zuhanó emberekből, az a tárgyi világ szintjén két torz formában jelenik meg: vagy előtérbe kerül a szívtől lecsupaszított racionális funkcionalizmus, vagy túlcicomázottá válik minden, s túlzottan virtuóz, pompőz, burjánzó lesz. Az önmagára nem adó nő éppúgy nem kötődik egyetlen férfihoz sem, hogy annak holdi visszatükrözője legyen, mint a túlfestett, túldekorált, túlékszerezett nőtársa. Mindketten nemet mondanak a Rendre. „Többé ne legyen szó festészetről! – robbant ki Kazimir Malevicsből, az orosz avantgárd művészet egyik vezető mesteréből, amikor létrehozta az abszolút nullpontot jelentő fekete-fehér négyszöget megjelenítő művét egy évvel az I. világháború kitörése előtt. – A festészet bizony túlélte magát, és maga a festő sem más, mint előítélet a múlt időből.”

E A MŰVÉSZETTEL! Éljen a technika! – adta ki a jelszót a két világháború között a vénuszi választékosság helyébe az intellektust és a racionális célszerűséget állító emberiség. A materiális világ alakzatai a női lélek kifejezői. A vénusziság, a vonzó formán átsugárzó Isteni Tartalom a nő legfőbb kincse. A nő Isteni Lényege akkor tárul fel, ha egy arra méltó férfit szolgál. A második világháborút megelőzően a korszellem a műalkotásoknak javarészt csak akkor szavazott létjogosultságot, ha azok munkaeszközként vagy használati tárgyként funkcionáltak. A léleknek menedéket nyújtó szépséget száműzték. A nő feladata a gyönyörködtetés. Ezt csak akkor tudja teljesíteni, ha felvállalja a Rend szerinti feladatait, hiszen a szépség nem más, mint a Teremtő Energiájának tükröződése általunk. Az 1920-30-as években a gyönyörködtetés háttérbe szorult, azaz a nő kibillent egyensúlyából. Eltűnt a romantika. A mater materiális meghosszabbítása ésszerű, mértani rendet árasztó, hideglelősen műszakinak érzett formavilág lett. Hit híján a női tartalom sekélyes. Az a nő, aki a szellemi férfiban hisz, az a Teremtő felé emeli arcát. Átszellemültsége arányosságban, szimmetriában, magával ragadó ritmusban, színes stílusban, dallamban, bájban jut kifejezésre. Az intellektus nem ad méltóságot. A méltóság a szellemi emelkedettség jele. Minden ember annyira méltóságteljes, amennyire az Isteni felragyogott tudatában. Amikor egy nő tudatát nem világítja át férfitársa szellemisége, akkor a nő a belső tudati sötét-

Grace Kelly. A nõi finomság egyik ismérve a holdi szemérem. A hölgyi rejtõzködés és a sejtelmesség hat legmélyebben az igényes férfi szívére.

67


A kevesebb fizikai akkor több, ha Isten visszfénye ragyogja át. A kevés fizikai még kevesebb, ha a Szentséges Láthatatlan Tartalom hiányzik belőle. „Az életben, mint az irodalomban minden a hogyanon múlik – tárja fel a Vénusz nélkülözhetetlenségét Márai Sándor. – Végül is nagy különbség, hogy valaki megiszik-e egy csésze kamillateát, vagy beöntés alakjában juttatják el ugyanezt a folyadékot az emberi szervezetbe? A folyadék ugyanaz, az emberi szervezet ugyanaz, de az érzés a kétféle eljárás során merőben más.” Az önvédelemben élő, fejlődését hárító ember minden korban a funkcionalizmus híve. Aki nem meri átadni magát az élet szépségeinek, aki fél megnyílni és felvállalni egyéni vágyait, annak a lelke fuldoklik. Sir Anthony Hopkins, brit színész így összegzi egyik szerepe tanulságát: „A film vége felé a főhős elgondolkozik, hová is tűnt valójában az élete. Irtózatos árat fizetett az önvédelemért. Megóvta magát a szenvedéstől, de a boldogságtól is.”

A festészet, a művészet vénuszi energia, maga a nő. „A művészet érzelem” – írja Rodin. Mennyire ki kellett billennie a nőnek a gyönyörkeltést biztosító szerepéből ahhoz, hogy a világban a pusztulását akarják? Vénusz istennő könnyei minden háború előtt peregnek. Ha a lélek haldoklik az emberekben, a nő és a vele analóg művészet elveszíti vénuszi esszenciáját. Profán dekorativitássá degradálódik, Isteni Tartalom nélkül. Amikor pedig az ész végleg átvette a szív felett a hatalmat, csak a funkció marad. A nő puszta testnek tekinti önmagát. Csodálni csak a formán átsugárzó magasabb tartalmat lehet. Isteni Tartalom nélkül rideg és múló a szépség. A funkció önmagában nem vonzó, mert alacsonyrendű tartalom építi. Minél értékesebb a tartalom, annál stílusosabb a forma. A stílus – a Teremtő értékmérője. A legnagyobb belső sugárzással az bír, aki rátalált az Egyre, az Isteni Rend szerint valóra. A klasszikusra. A kifinomultan szépre.

68

Allegro

A GYÖNYÖRKELTÉS POÉZISA Semmi sem olyan piszkos, mint egy piszkos liliom. – Jules Renard –

A

mi azt kérdezi: mi az az életedben, amit nem tudsz megemészteni? Az intellektuális azt: mit ettél ebédre? A háború küszöbén a férfi szellemileg elerőtlenedett, tudata anyagi járomban raboskodott. A nő lelke megkeményedett. A ridegséget kifejező króm, zománc, lakk, üveg és tükör lett az új életfelfogás kifejezőeszköze a meleg, barátságos környezet helyett. A szellem és a lélek iránya vertikális. Amikor szellemi szárnyalás és lelki elmélyülés hiányában él az ember, felhőkarcolókat és bunkereket kezd el építeni. 1930-ban New Yorkban felavatják az art deco stílusban épült Chrysler felhőkarcolót, majd 1931-ben a Fifth Avenue-n az Empire State Buildinget – ez utóbbit nem titkoltan a gazdasági világválság mélypontján a reménység jeleként… Az anyag templomaként felhúzzák a Rockefeller Centert… A tudati mélypontra – „az vagyok, amennyi fizikai javam van” – még sohasem volt gyógyír az anyagi gazdagodás, hiszen a boldogságérzet a szellemi valónkkal való azonosulásból fakad. A harmincas évek asszonyai látszólag formai tökéletességben pompáztak. A derekat, mellet és csípőt fűzővel hangsúlyozó nyúlánk, karcsú, törékeny sziluett azonban csak féligazság volt. Tartalom nélkül a formák öncélúak. A hölgyek sokkal jobban féltették a férfi felett kivívott hatalmukat, mintsem hogy beadják neki a derekukat. A váll a vállalás szimbóluma. A széles vállú zakók divatja (’38-ra szinte már mint a jégkorongjátékosok öltözete) mu-

GYÖNYÖRKÖDTETNI nem képes nő maga sem tud átélni gyönyöröket. A hideg érzelemvilágú, rideg gondolkodású nő – frigid. A lelki nővel öröm az élet. Ahogyan egy társadalom hölgytagjainak örömátélési problémái kiderülnek a nőt leképező építészetből, öltözködési és táplálkozási szokásokból, illetve az arcot kiemelni hivatott sminkdivatból, úgy az egyes nő is vall magáról otthonának stílusa, főztje, gardróbja és neszesszerének tartalma által. „Az embernek három bőre van: az elsővel születik, a második a ruhája és a harmadik a ház, amelyben lakik” – mondta Hundertwasser. A rokokó a maga fiókos női íróasztalával (secretaire) és a nevét adó kagylómotívummal (rocaille); a legjellemzőbb stílusvonásaként az intimitást hordozó biedermeier; illetve az egységet és az arányosságot megkövetelő klasszicizmus mind a Szépség hirdetői. A harmincas évek art deco stílusa és a kubizmus a vénuszi kerekdedséggel ellentétben a geometriai formák és a funkcionalista minimalizmus képviselői. Eltűnt a törékeny, finom arányosság, a megejtő báj. A könnyedén ívelő vonalak a megemelkedett szellem mutatói. Az elvágólagosság a földhöz ragadt intellektus leképeződése. A szellemi az okokat a láthatatlanban találja meg. Az intellektus a láthatóban keresi. Ha fáj a gyomrunk, a szelle-

Audrey Hepburn Givenchy ruhakölteményében. A hölgy törékeny pillangó-lénye hívja elõ a férfi oltalmazó erejét.

69

Allegro

lábak nem a Rend szerinti útjukon járnak. „Hajszolni az eseményeket – állítja Cvetajeva –: az üresség ismertetőjele.” Amikor a nő öltözködésével női idomait túlhangsúlyozza, ez azért történik, mert tudata férfias, hatalmi irányba viszi. A nő kétségbeesetten próbálja még kiemelni magán a nőiség megmaradt morzsáit. Az amazon lelkületű nő hatása még a legelegánsabb ruhakölteményben is profán és közönséges. Ez esetben a forma csak álca, hogy a látvány mögé nem látó férfi naivan besétáljon egy olyan világba, ahol folyamatosan keresnie kell majd a nő kegyeit. A szellemi férfi a nőt testén túl, egészében látja, ezért megemelkedett férfi a testtel kecsegtető csapdába nem lép bele. A férfi behódolását követelő nő lénye nem gyönyörködtet. A hatalom átmeneti mámorán túl a nőnek más élvezete nem lesz a kapcsolatban. A szerelmi csúcs átélése a lelki finomság gyümölcse. Létezhet-e meghitt érzelmi rezdülés egy mértani formavilágban? Lehet-e hangszer annak a nőnek a teste, akinek otthonában az asztalok kockákra és a szekrények téglákra emlékeztetnek? Ahol az ülőbútorokon a fát, a leginkább szellemi sugárzású anyagot felváltotta a derékszögben meghajlított és fényesen csillogó krómacél? Ahol nincs díszítés, se növény sehol, a körvonalak egyenesek és a felületek jég simák? A divat valahányszor felszínre hozza a lelkileg kiüresedett formát, az mindannyiszor a nő nemi szerepében való elbukását jelenti. Az örömtelen formai lecsupaszítottság a hatvanas években, az emberiség egy újabb gondolati és érzelmi mélypontján még nagyobb népszerűségnek örvendett, mint a két világháború között. Manapság diadalára jutott. Amikor a bútor elveszti esztétikai kecsességét, s megszűnik klasszikus értelemben művészeti tárgynak lenni, akkor a nő puszta vegetáló testnek tekinti magát. Használni lehet. Hogy ér valamit, azt úgy próbálja magának bizonyítani, hogy a férfit akarja letörni. A nő tudattalanul mindig a férfihoz képest érzi kevesebbnek magát. Azaz eredendő helye ellen lázad. Az ellen, amit Szabó Lőrinc így fogalmaz:

tatja, hogy a nők férfias tevékenységek vállalásával hangsúlyozzák fokozatos elnőietlenedésüket. Férfinak akartak kinézni, mert nem merték rábízni magukat a másik nemre. Minél nagyobb a válltömő, annál több maszkulin tevékenységet vesz át a nő a társától, s a válltömő méretének arányában hárítja a női teendőket. Egy hölgy megjelenéséhez ugyan elengedhetetlen kellék volt a kesztyű, ám a kéz benne már nem simogatta el megnyugtatóan a ráncokat a férfi homlokáról. Ezeket a barázdákat nem a világ jobbításán való fáradozás, hanem az önsajnálat szántotta a férfi arcára, ezért nem ébresztett a nőben megértést. „Nincs borzasztóbb a férfizokogásnál” – írja František Halas. A könnyek a Hold megnyilvánulásai, ezért napszerű reakciót váltanak ki: gyámolítást. Hiába tetőzte be formailag kis kalap a női eleganciát, már nem volt írásjel a mondat végén. A nő intellektuális fölényre törekedett. Még a legtehetősebb körökben is szokássá vált, hogy a ház asszonya vagy kisasszonya otthonán kívül munkát vállaljon. Még akkor is, ha jótékonykodásra ajánlotta fel keresetét. A lelkileg kiüresedett nő megemelkedett nézőpont hiányában racionális indokokat keres, miért elengedhetetlen, hogy a Renddel ellentétben ne a családja javára, hanem a főnöke érdekeinek védelmében tevékenykedjen. A leggyakoribb magyarázat az, hogy mindezt szerettei jólétéért teszi. G. B. Shaw a Renddel való szembefordulást, az életfeladatunkba való beleállás halogatását így jellemzi: „Ha egy ostoba ember szégyelli, amit csinál, mindig a kötelességére hivatkozik.” Egy nő akkor menekül a külvilágba férfias tennivalókért, ha nem leli örömét abban, ami a nemi szerepéből adódóan neki rendeltetett. Aki egyetlen életben gondolkodik, az beszűkült tudattal csak a sikereket hajszolja. Mindig az éppen leglátványosabbakat. Aki ráébredt, hogy az élet egy örökké jelen lévő energiaforma, amelynek fejezetei vannak, az azt cselekszi, amit a jelen bekezdés diktál. Minden nő volt már és lesz még férfi. De most nem véletlenül nő. Rodin bölcsessége tárja fel a harmonikus lelki lét titkát: „Mindenkor engedelmeskedem a természetnek, és meg sem kísérlem, hogy én parancsoljak neki. Egyetlen becsvágyam, hogy alázatosan hű legyek hozzá.” Ha a formát nem teszi szentté a tartalom, akkor a harisnyák hiába készülnek a vénuszi selyemből. Az őket viselő

A férfi maga küzdi ki szerepét, a nők az eleve-elrendelés. A nő nem képes fölébe nőni a szellemi férfinak. Az anyagba szorult férfi viszont örök prédája lesz. A harmin-

Cary Grant és Grace Kelly. A szellemi férfi csókja által hölgyét a megtisztító Isteni Lehelet hatja át.

71


cas években a nő klasszikus férfinadrágba bújt, és – nagyságát hangsúlyozandó – telitalpú cipőben próbált a férfi fölé magasodni. Szemét, lelkének tükrét sötét napszemüveg mögé rejtette. Tökéletesen bezárkózott. Korunk megnyilvánulásai kísértetiesen emlékeztetnek a harmincas évek tévútjaira. Amíg módunkban áll, addig

kell önszántunkból fejet hajtanunk a Mérték előtt. A vesztünket előidéző tendencia tudatos Renddé formálásával most még nyitva áll a lehetőség, hogy megváltsuk sorsunkat. Ha erre az egyes ember nem képes, akkor George Santayana gondolata törvényszerűen igazságára lel: „Akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt.”

72

Allegro

HIDEG NAPPALOK, RIDEG ÉJSZAKÁK …az örömök csak kevéssé hatnak ránk, ha nem készülünk fel befogadásukra. – Émile Chartier Alain –

A

Amikor egy kor nőideálja a szeretet kimutatásának betegségében meghal, az az egész nőtársadalom viselkedéskultúrájáról szóló üzenet. A rideg nőnek nem bársonyos a bőre. A lelkesedésre képtelen nő asszonyi szervei tisztátalanok. A női hidegség gyógyírja nem a hálószobai partnerben keresendő. A nő minden emberi kapcsolata egy pró vagy egy kontra az intim kiteljesedés átéléséhez. Minden érdekkapcsolat egy lépés a frigiditás felé. Minden lélektől lélekig tartó kapcsolódás az önfeledt boldogsághoz vezet. A sok érdekkapcsolatot fenntartó nőnek a párkapcsolata is az anyagról és a testiségről szól. Hamar beleugrik a szexualitásba („történjen már egy kis jó is velem”), mert élete sivár. Minél szürkébb az érzelemvilága, annál szexuálorientáltabb a nő. A szeretetkapcsolatokat ápoló hölgy nincs kiéhezve arra, hogy kívülről szeressék. Egész lényét szeretetenergia építi. Ezért van türelme és méltósága kivárni lovagját. Nem siet. A szerelemre úgy készül, hogy mindennap ünneplőbe öltözteti a lelkét. Úgy él, ahogy a szíve diktálja. Ingrid Bergman ekképpen ír a pillanatról, amikor tizenegy éves korában hivatást választott:

Z ÉV: 1937. Megépül a San Franciscó-i öböl fölött átívelő Golden Gate híd. Az első napon kétszázezer ember kel át rajta. Az év: 1937. Jean Harlow színésznő, a kor nőideálja, mindössze 26 évesen meghal urémiában, húgyvérűségben. A Föld részeit hidak kötik össze. És mi köti össze a szíveket? Az urémia mérgezéses állapot, ami a szervezet vénuszi szerve, a vese elégtelen működése következtében áll be. A vese a kapcsolatok szerve, állapota azt mutatja, mennyi szeretettel viszonyulunk partnerünkhöz, embertársainkhoz. Minden anyag, amit a test felvesz, a vérbe kerül. A vese a központi szűrőállomás. Fel kell ismernie, melyek azok az anyagok, amelyek a szervezet számára hasznosak és hasznosíthatók, s melyek azok a mérgek, amelyeknek kiválasztásra kell kerülniük. Ha emberi kapcsolatainkat illetően a szívünkre hallgatunk, a vesénk egészségesen működik. Ha azonban az észérvek orientálta érdekek és a változtatástól való félelem vezérelnek, az a lélek számára méreg. Az érdek, és függőségi kapcsolatok közepette erőtlenné válunk, s önértékelésünk egyre inkább a külvilág reakcióitól kezd függeni. A szervezetben az érzelem szimbóluma, a víz akkor halmozódik fel, ha folyamatosan azt várjuk, hogy bennünket ismerjenek el, dicsérjenek és szeressenek, miközben mi távolságtartóak maradunk.

„…az az első színdarab! Csak bámultam. Hogy felnőtt emberek olyasmiket csinálnak azon a színpadon, amiket én otthon teljesen egyedül, játékból! És még fizetnek is nekik ezért! Ebből élnek! Egyszerűen nem értet-

Jackie Kennedy és kislánya, Caroline. A nõi szépség alapja az önfeláldozás. Az anyaság addig nem válik szentséggé, amíg az asszonyt nem tölti el a mindent föláldozó szerelem társa iránt.

73

Allegro

A nő hálószobai hidegségének konyhai megfelelője a félkész és a mirelit étel. Egy nőnek minél nagyobb a mélyhűtője, annál fagyosabbak az érzelmei. Annál örömtelenebbek a pillanatok a férfi karjai között. 1930-ban egy Clarence Birdseye nevű New York-i üzletember olyan eljárást fejlesztett ki, amelynek során az élelmiszereket gyorsan le lehet fagyasztani. Találmánya, a mélyhűtött termék magasabb szempontból a Hold, az érzelmek jéggé fagyasztása. Az első mélyhűtött termékek a hal (a férfi nemi szervének szimbóluma) és a gyümölcsök (női szervek jelképe) voltak. A víz az érzelmek szimbóluma. A mirelit termékeket előnyben részesítő nő nem tud tüzesen lelkesedni a férfiért és a családért. Elvesztette tudatában a Rendnek azt a törvényét, hogy mindennek rend-elt ideje van, s hogy az ő feladata a megfelelő időminőség holdi szolgálata. A családi ebédlőasztalra minden élelmiszernek abban az évszakban kellene kerülnie, amikor a természet kínálja azt. A Hold a lelassulás. Percek alatt tálalni – ez csak annak a nőnek a vágya, aki hárítja a lelki belehelyezkedést. Átadni magunkat az asszonyi tevékenységeknek – ez a női orgazmus alapja. 1938: újabb arculcsapás a női örömnek. Megjelenik az instant kávé. Mesterséges feldobószerre csak olyan tevékenységek közepette vágyunk, amellyel lelkileg képtelenek vagyunk azonosulni. A kávé a lelkesedés pótszere. A szív lendületének hiánya. „Egy jóízű beszélgetés pont olyan stimuláló, mint a feketekávé, és utána pont olyan nehéz elaludni” – mutat rá Anne Morrow Lindbergh arra, mi hiányzik többek között az életünkből, mikor a sötét lével teletöltött csésze után nyúlunk. A nap kezdetén akkor áhítjuk ezt a keserű italt, ha a nap folyamán valami olyan teljesítenivaló vár ránk, amit egyetlen porcikánk sem kíván. Mi mégis ésszel felülbíráljuk szívünk hangját, és érdekből („megéri”) rávesszük magunkat a kivitelezésre. Az azonnal oldódó kávé a pótszer pótszere, és azt a lehetőséget is elveszi, hogy amíg a darálóval és a kávéfőzővel babrálunk, elgondolkodjunk, miért is van nekünk szükségünk arra, hogy erőnek erejével („jó erős dupla”) kényszerítsünk ki magunkból valamit, ami magasabb szempontból nem feladatunk. Minden csésze fekete azt jelzi, egyáltalán nem vagyunk az utunkon, s hogy gyászoljuk a lelkünket. Az egymás iránti szeretet és megértés haldoklásának egy másik példáját 1934 kínálta. A cél: „a mind több haszon”. A mód: játsszunk Monopolyt! „Végre lehetünk gátlástalan

tem, hogy lehet, hogy ezek a színészek éppúgy viselkednek, mint én, kitalálnak egy fantáziavilágot, és ezt elkeresztelik munkának. Az első szünetben odafordultam apámhoz, és izgalmamban azzal sem törődtem, hogy mindenki hallja, amit mondok: – Papa, Papa, ezt fogom én is csinálni!” Később, valahányszor fizetést kapott, ugyanaz a lélekmelengető érzés járta át, mint első keresetének átvételekor tizenöt évesen. „Hirtelen hat óra lett, s mindenki hazaindult. Természetesen én mentem el utoljára, és természetesen a világért sem szedtem volna le az arcomról a bűvös sárga sminket. A bejárati ajtónál egy meglehetősen ideges ember állta el az utamat. – Hol volt egész nap? Itt vártam a pénzével. Már mindenütt kerestük. – Tetszik nekem ez a hely; annyi mindent látni. Azt hiszem, volt benne megértés a filmezéstől megkótyagosodott srácok iránt, mert lecsillapodott. ’Itt van a pénze’ – mondta és azzal elment. Ránéztem a pénzre. Tíz korona. Tíz egész korona azért, hogy életem egyik legeslegszebb napját tölthettem itt.” Boldogok csak azzal a társsal lehetünk, akiért mindenünket odaadnánk. Igaz örömöt csak a abban a hivatásban találhatunk, amit fizetség nélkül is vállalnánk. A nem nekünk leosztott nemi és egyéb szerepet csak torz, profán formában tudjuk képviselni. Valódi örömöt nem találunk benne. A nő melegsége önátadó holdiságából fakad, amint visszatükrözi a férfi Napját. A férfit akkor csúfolják melegnek, ha holdszerű. A frigid nő maga vágyik Nap lenni, erőnek erejével magára akarja vonni a figyelmet, ám erre a Teremtőtől nem kap energetikai támogatást. A napszerű nő a lelkében mindig fázik. A Teremtő maga a szeretet. A szeretet melegsége, s ezzel a gyönyör képessége olyan mértékben él minden nőben, amennyire párkapcsolatában egy nívós férfi közel emeli őt Istenhez. Harmóniájával gyönyörködtetni és a hálószobában testi gyönyört átélni csak az a nő tud, aki előzőleg a nappaliban a férfi szellemében gyönyörködni volt képes.

Cary Grant és Ingrid Bergman. A nõ maga fölött állónak azt a férfit tekinti, aki hódítása közepette mindvégig megõrzi megemelkedett méltóságát.

75


Amikor később egy híres színészbarátomat környékeztem meg ez ügyben, akiről tudtam, hogy legalább kétszáz öltönye van odahaza, ő szabadkozni kezdett: – Nézd, Ingrid, sose lehet tudni, mikor lesz rájuk szükségem… és akkor jól jönnek… Ez volt a különbség Capa és a világ összes többi halandója közt.”

ingatlanügynökök és kizsákmányolhatjuk bérlőinket! – szól a kedvcsináló reklámszöveg. – Az új társasjáték célja, hogy minél több utcát vásároljunk, azt minél több házzal beépítsük, a bérlőktől pedig minél több bért szedjünk be, amíg azok tönkre nem mennek.” A gondolat – mágia. Mágiát gyakorolni annyi, mint teremteni. Az, ami játéknak indult, néhány év múlva véres valósággá vált: egy agresszor országokat kebelezett be. Az anyagi többletre törekvés egy társadalmon belül annak a jele, hogy a nő irányítja a férfit. Átvette a hatalmat. Az egész viselettörténetben a két világháború közötti időszak az első, amikor a divatszakmát nők uralják. Ez a korszak az années folles (bolond idők) titulust viseli a történelemben. Miért? Ha egy női divattervező nem megemelkedett tudatú férfi vezető keze alatt dolgozik, akkor kreációival törvényszerűen az emancipációt fogja hirdetni, és az anyagi gondolkodású férfit rabul ejtő testiséget hangsúlyozza. A materiális tudatú férfi divattervező ugyanezt teszi. Az Örök Mérték formáit a Teremtővel való összekapcsolódása révén csak a szellemileg színvonalas férfi képes divattá komponálni. Ő az öltözékben elsősorban a lélek szépségét kívánja kifejezni. Fájdalmas kilátások várnak arra a nemzetre vagy családra, ahol a férfi elveszíti szellemi vezetőerejét, amelynek alapja a szeretet. A megnemesedett tudatú férfi nem akar birtokolni, és az önzés távol áll tőle. Életével írja Hamvas Béla szavait: „Minden dolog azé, aki odaadja.” A beszűkült lélek spórol, mert matériafüggő. A nemes, küzdő férfi fölötte áll az anyagnak, mert ősbizalommal éli az életét: mindig lesz, ha valóban szükségem lesz rá. Ingrid Bergman így érzékelteti a megemelkedett és az anyagra összpontosító férfi különbözőségét a Robert Capa fényképésszel való találkozásának fényében:

A két világháború között a mozi és a divat szorosan összefonódott. A nők öltözködését a filmek kosztümjei későbbi időkben is befolyásolták, de a II. világháború előtti alkotásokban a látványos viseletek még helyettesíthették a történetet, és a női tehetség, amellyel egy színésznő viselni tudta a ruhakölteményeket, többet nyomott a latban, mint színészi képessége. A harmincas évek film- s ezáltal divatüzenete a hideg csillogás, a tetszetős, ám érzelmekben szegény glamour. A testi vonzerő manipulatív hangsúlyozása minden lehetséges eszközzel: mély dekoltázs, dús redőzet, izgalmas hátkivágás, áttetsző kelmék, flitterrel, strucc- és hattyútollal, cigarettaszipkával és az állati ösztönökre utaló szőrmével dekorálva. A dekoratív pompa mindig is alkalmas volt reprezentációs célok kiszolgálására. A túlzottan csillogó csomagolás és a magamutogatás minden esetben vérszegény mondanivalót és kifakult nemi szerepet takar. A II. világháború kitörését megelőző években feltűnően fényűző matériákat használtak, a legjellemzőbb alkalmi ruhaanyag a fényesen csillogó fehér selyem volt. Nem a megemelkedett szellem csillogott át rajta – ez verte vissza legelőkelőbben a stúdiólámpák fényét, s ez illett leginkább a platinaszőkére festett hajkoronákhoz. A nő tündökölt. Hűvös távolságtartást sugallt, át nem élt ünnepélyességet. A napszerűség legsilányabb formája, a színpadiasság tükröződött rajta. A kor két ünnepelt sztárja hideg szépség volt: Greta Garbo Svédországból, Marlene Dietrich Németországból érkezett. Közös volt bennük az, hogy viseletben és viselkedésben férfiasak voltak, s az a képesség is, hogy azt az illúziót keltsék: a szerelem minden titkát ismerik. De egyet sem árulnak el belőle. A kőszívű nő, aki úgy sakkozik a férfival, mintha megtartaná magának azt, ami nincs is a birtokában, csak nála emberileg megvalósulatlanabb partnereket vonz, ezért boldogtalanságra kárhoztatja magát. Aki a nőiségében lehatárol, az a férfiasságban határtalan. Az a nő, aki kommunikációját és metakommunikációját egyszerre visszavonja, hatalmat gyakorol. Rezzenéste-

„Kalandos, szabadságszerető ember volt. A pénzt nem sokra becsülte, bőkezűen bánt vele… Ruhákat gyűjtöttem egy francia árvaháznak és Franciaország háborús károsultjainak. Kitettem egy kosarat az öltözőm elé, hogy aki arra jár, rakja bele használt cipőjét, pulóverét, ruháját. Capa egy öltönnyel jelentkezett. – Úristen, erre az öltönyre még szükséged lehet! – aggodalmaskodtam. – Három öltönyöm van, minek nekem három? Kettő is elég. Tedd el.

76

Allegro

kezik a lelki rezdülések királynője, Ingrid Bergman. – Tanulnom kéne Garbótól. Garbo soha nem mond semmit. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy én nem vagyok olyan, mint Garbo. Én szeretek az emberekkel beszélgetni, szeretem kifejteni a gondolataimat. Ha megmagyarázom a dolgokat, úgy hiszem, az emberek megértenek.” Bergman az a színésznő volt, akit az egyéniségéért szeretett a környezete, s nem azért, mert híres művésznő. Robert Capa fotográfus rövid levele Ingridhez a férfiak segélykiáltásának is felfogható az egész női nem felé: „Ne menj el. Kevés becses dolog van az életben – nem maga az élet, hanem a vidámság. Ezt szerettem, ezt szeretem benned, a vidámságodat, amiből olyan kevés jut egy férfi életében.”

lenségével félelmet kelt. Mint a hüllő – dermeszt. Rálátás híján környezete öntudatlanul a kegyeit kezdi keresni, mert elhiszi, hogy a fémesen fagyos nő átlát rajta. A jégkirálynő megfontolt nőnek tűnik, pedig a tudata kaotikus. Lelkesedésének hiánya a rendezettség benyomását kelti. Pedig emberileg jobban ki van billenve, mint az a nőtársa, akit megvet érzelmei kimutatásáért. Mosolytalansága elbizonytalanít. Jelenlétében kétségbeesetten keressük önmagunkat. A melegszívű nő közelében önmagunk lehetünk. Kedves mosolyával oldani képes. Előhívja belőlünk az Isteni Formánkat, általa – még ha addig voltak is kétségeink értékeinket illetően – magunkra találunk. „Petter, a férjem, gyakran a fejemhez vágta, hogy túl sokat beszélek – emlé-

77

Allegro

A VÉGZET ASSZONYÁVAL Szép szemeidtől vérzik az ég, sok sebe csillagos ösvény. Egy hajfürtöd nékem elég, sok sebemet bekötözném. Hull a fürészpor, sorvad a kóc: meghal érted a Jancsi bohóc.

Gyönge fuvallat a tóba zilál, fények gyöngysora lebben. Sóhajom, árva madár-pihe, száll s elpihen édes öledben. Tárt kebelemben reszket a kóc: Érted szenved a Jancsi bohóc.

Tálad a rózsa, tükröd a hold, ajkadon alkonyok égnek. Víg kedvem sürü búba hajolt, téged kérlel az ének. Hogyha kigyullad a szívem a kóc, nem lesz többet a Jancsi bohóc. – Weöres Sándor: A paprikajancsi szerenádja –

H

és festői világ árnyékba borult. Elhalványult a személyesség: a szem csillogása, a hang dallama, az érintés finomsága, a léptek könnyedsége. A dekadencia – szellemi erőtlenség. A nő kritizálja a férfit, a férfi elégedetlen a nővel. De ha a rettenet kimondásával egy időben bele is törődnek abba, hogy kapcsolatuk rettenetes, és megemelkedett rálátás híján a küzdelem kiúttalanságát ismételgetik, akkor tulajdonképpen a fennálló állapotot támogatják. Férfi és nő zátonyra futott, hitehagyott kapcsolatában egyetlen fölemelkedéshez vezető út kínálkozik: méltóságot kell építeniük saját nemi szerepükben. A tönkrement kapcsolatok mindegyikében gerincfájdalommal küszködnek a felek. A gerinc a tartás. Ha nőként és férfiként nem hiszünk az önmagunkra találásban, akkor a válságtüneteket még egy darabig egyre több anyagi felhalmozásával próbáljuk palástolni. Ám csak idő kérdése, mikor robban a bomba – mikor éri el kibillentségünk a Rend szerinti tűréshatárt.

A A FÉRFI kiszolgáltatja magát a nőnek, s közvetlen segítségért nem a Teremtőhöz fohászkodik, hanem a nőhöz, a nő megérzi felette a hatalmát, s kérlelhetetlenné válik. A harmincas években a férfiak iránti megvetés kiült a nők arcára. A nő mindig anyagilag elégedetlen, ha a lelke haldoklik. A dekadens, nőiségében hanyatló nő önmagával nincs megbékélve. A Rendnek való hátat fordítással energiahiányos állapotba kerül. Hogy a férfitól energiát nyerjen, a férfin csattintja az ostort. De mi történik, ha a férfi is eltávolodik az Örök Mértéktől, s neki sincs miből adnia? Marad mindkét nem számára az anyaggal való kárpótlás. Az a mérnöki esztétika, ami megjelent az építészetben és a lakberendezésben (Hold), a női arcról is eltüntette a férfi szívét megdobogtató bájosságot (Vénusz). A női ábrázat is a gépkultúra mérnöki konstrukciójává vált. A lírai

Robert Redford. A tudatilag erõs férfi a Legtöbbre keres hölgyet: nem elégszik meg kevesebbel, csakis múzsájával. A végzet asszonya érdeklõdésének homlokterén kívül esik.

79


koncentrált. A férfi nem gondolkodó, csupán testi lény volt a szemében. A kommunikációnk szeretettartalmáról az ajkaink vallanak. „Használhatod a világ bármely nyelvét – mondta Emerson 1860-ban –, sosem fogsz mást mondani, mint ami a lényeged.” Az ajkat vékonnyá és feszessé a lelki megnyilvánulások hiánya teszi. Puha, szép ívű szájat a kedveskedés, a dicséret, a szívmelengető gondolatok megfogalmazása formál. A harmincas években a nők teljesen elfelejtettek mosolyogni. A férfi sohasem tudhatta, a nő mikor enged el egy találóan éles sziporkát, ami őt a padlóra küldi. A nő rezzenéstelen arcú démon volt, nem hárpia. Nem veszekedett, nem érvelt. Egyetlen kemény szó ostorcsapásával terítette le a férfit. Az ördögi energiákat mozgósító nővel kapcsolatban a férfinak egyetlen hatásos eszköze van: a szellemiség megemelő ereje. A nő hatalma földi, horizontális. Ha a férfi ennek fölébe tud emelkedni, akkor a nőt is kiemelheti a számára is boldogtalan állapotából. Egy intellektuálisan erős nő mellett a férfinak folyamatosan képeznie kell magát szellemileg. Az arcpirosítónak a harmincas években az volt a szerepe, hogy a halánték és az orcák között háromszög alakban a beesettség látszatát keltse. Ettől a tekintet még drámaibbá vált. A férfifaló vamp a hatás fokozásának érdekében még a bölcsességfogát sem átallotta kihúzatni, hogy az arcán még mélyebb legyen a beugrás. Az orca az érzelmek szimbóluma, amely harmonikus esetben mint egy érett, hamvas őszibarack, oly hívogató egy szeretetteljes puszira vagy simogatásra. A bársonyos arcbőr ígéret a férfinak arra, hogy a nő nagyra értékeli az érzelmek önfeledt kifejezését, a képzelet szabad szárnyalását. Hogy képes rajongani az eszményekért, a magasztos célokért, vonzódik a nagy érzések iránt. Vágyja a rutinon túli igényességet. Ideált keres, akiért lelkesedhet. Tág pórusúvá az arcbőrt a materiális gondolkodás teszi. Az áldozatvállalás kikerülése, a másokkal való együttérzés hiánya. Az anyagi gyarapodás elsődlegessége. A harmincas évek asszonyai tömegesen untak rá a férfiakra. Saját hatalmukat építették, s mivel a férfival együtt a szellemiségnek még a lehetőségét is kizárták, tudatuk az anyagra fókuszált. „A nő addig szép, míg szeretik” – mondja Móra Ferenc. A nő a férfitól való elfordulásával nemcsak szépségét kockáztatja. A teljesen matériába fulladt, acélkemény nő – mivel előrelépést csak egy nívós férfi iránti szerelme jelentene – visszafelé hanyatlik. Mivel ő maga képtelen

Ahogy a katasztrófahangulatot minden házasságban egy fizikai gazdagodásba menekülő álnyugalomérzet előzi meg – „a konfliktusok véletlen, harmonikusan feloldható összekoccanások csupán, s a kapcsolat minden létező házasságok legjobbika” –, úgy próbálta pótolni a harmincas évek derekán az avatott szem számára egyre nyilvánvalóbb szellemi és lelki hanyatlást a társadalom anyagi pompával. Az önbecsapás végső sorompójaként kitört a II. világháború. A férfit akkor hívja emberfeletti próbatételre a sorsa, ha a mindennapokban képtelen irányítani a nőt. „A szerelemben – írja Móra Ferenc – a nők legtöbbre becsülik a rablót, nem haragszanak a tolvajra, de megvetik a koldust.” Ha a férfi elveszíti méltóságát a nő szemében, az élet kihívást kínál neki, hogy újra erejére találjon. Móricz Zsigmond így határozza meg az asszony szerepét: „…a feleség az egy hivatal, egy hivatás. A feleség nem lehet másféle, csak amilyennek a társadalom a feleség szerepét megcsinálta. A feleség félti az ura vagyonát, az ura egészségét, az urát, mint értéket. Neki ez a tőkéje.” A mélypont akkor jön el, amikor a nő elhiszi, hogy nem a férje, hanem saját intellektusa vagy vagyonkája az ő legfőbb kincse. A nő – eszességét és a rideg észérvek szerinti életvezetését hangsúlyozandó – a két világháború között homlokából hátrafésülte a haját. A kor divatja szerinti felmagasított homlokért eleinte csipesszel, majd elektrolízissel távolította el a vénuszi hajpihéket. A mesterkélt tökéletesség következő lépéseként vagy teljesen kiszedte a szemöldökét, vagy erősen ritkította, majd önhatalmúlag leheletvékonyan fekete, fényes ceruzavonallal újrarajzolta az eredetinél jóval magasabban. A szemöldök vastagsága szimbolikusan azt jelzi, hogy tulajdonosa mennyire képes mérlegelni az őt érő szellemi hatásokat. Ha egy hölgy felelősséggel kívánja meghatározni, hogy a férfiak köréből ki az, akit Holdként követ, szép vonalú a szemöldöke. A nagyon sűrű és a csíkvékonyra epilált szemöldök ugyanazt fejezi ki: a nő belső bizonytalanságából fakadóan provokatív. Fél, hogy a férfi kevésnek fogja őt ítélni, ezért legjobb védekezés a támadás alapon, a nála gyengébb férfinél a testiséget veti be, hogy lehengerelje partnerét. A nála erősebb férfit pedig intellektuális párbajra hívja ki, kritizálja, beleköt. Mindezt többnyire tudattalanul teszi. A teljesen kiepilált, majd éteres vattával borogatott szemöldök alatt a félárbocra engedett női tekintet tudati léhaságot fejezett ki. A nő lefelé irányuló bágyadt tekintete a szenvedély testrészeire, illetve az anyagra, a fizikai javakra

80

Allegro

önfeláldozóan szeretni, azt keresi, aki majd őt imádja. A fejlődésre inspiráló férfit kizárja, visszakozik a materhez, az anyjához vagy egy anyapótlékhoz. A szolgálni és alárendelődni képtelen nő leszbikussá válik. A II. világháború sorozása elhozta azt, ami után az anyagba fagyott nők tudattalanul áhítoztak. A férfiak kiléptek a képből, s a nők egymással magukra maradtak.

Ha a nő megsemmisíti a férfi teremtőerejét, előbbutóbb önmaga pusztulását okozza. Először elférfiasodik, ám kozmikus energia-utánpótlást a férfiként való létezéshez nem kaphat. Egy „védett férfiak” típusú társadalomnak a Törvény értelmében buknia kell. A jin a szellemi jang támogatása nélkül nem képes visszatalálni a Teremtő Rendjéhez.

81

Allegro

HOL VANNAK A HATÁROK? Szent Ferenchez azért fordultam, mert ő a világ gonoszsága dacára talált örömet ott, ahol manapság úgy látszik, senki sem keresi, az alázatban és a szolgálatban. – Roberto Rossellini –

H

Amikor a Kozmosz Rendjével ellentétesen élünk, akkor az öltözködésünkben, autónk színében és a környezetünkben vagy a fekete színt, vagy a csiricsáré tarkaságot részesítjük előnyben. Mert az életünk színtelen. Csak a szellemi megemelkedés és a lélek szabad szárnyalása akadályozhatja meg a boldogtalanság biztos jelölőjét, az anyagi s a vele kéz a kézben járó szexuális megszállottságot. „Szabad az – írja Hammarskjöld –, aki képes fölállni, és mindent maga mögött hagyni – anélkül, hogy visszanézne. Aki képes Igent mondani.” Amikor az anyagi vágyak kielégíthetetlen szörnyetegként kezdenek uralkodni az emberen, akkor kitör egy háború, s minden határt túllépve kezdünk öldökölni azért, ami eredendően nem bennünket illet. A határátlépés azonban nem akkor kezdődik, amikor az első bakancs hívatlan vendégként idegen földet kezd tiporni. A harmincas években a nő (a Föld) mint egy térképpel, úgy bánt az arcával. Önkényesen tologatta a határokat. A nő mérnöki pontossággal széles szájkontúrt húzott magának – mintha szeretetteljesebb lenne a kommunikációja, és magasan ívelő szemöldököt – mintha képes lenne megemelkedett módon szemlélni az életét és a világot. Néhány év múlva a történelem megismételte e földi nagyot akarást. Ám ezúttal országhatárokat tologattak erőszakosan összevissza. A száj a lélek, a szemöldök a szellem szimbóluma. Festéssel való nagyobbításuk a láthatatlan érzelmi és gondolati sivárságot kísérelte meg eltúlzott kontúrokkal palástolni. Ám a láthatatlan kibillentségeket nem válthatjuk meg a látható módosításával. Az ember szellemlény. Minden, ami

ATÁRTALANUL – ez a szellem és a lélek hogyanja. A láthatatlané. Az Égé. Az anyag – mint azt testünk határa, a bőrünk is mutatja – véges. A Föld kerülete 40 075 704 méter. És nincs tovább. A Rend szerint élő ember tiszteletben tartja a fizikai határokat. Nem lépi túl a szükségletét az anyagit illetően. De végtelen és gazdag perspektívákat nyit szellemileg és lelkileg. Megfogadja a svéd politikus, Dag Hammarskjöld, az ENSZ volt főtitkárának szavait: „Sose csak a lábad alá nézz. Csak az talál rá a helyes útra, aki a messze horizontra szegezi rá a tekintetét.” A Rend előtti fejet hajtás művészévé avat az életnek. Se italra, se kábítószerre, se járműre nincs szükségünk a szárnyaláshoz. A Rend ellenében élő emberről jutott eszébe Egry Józsefnek: „Aki egyedül unatkozik, az társaságban untat.” Aki nem mer lelke hangja szerint élni, az az életre mond nemet. Dr. Gyökössy Endre a boldogság kritériumáról így ír: „Boldogok, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelenül azt tenniük, amit mindenki tesz.” Ha félünk kiállni a tömegből, félelmünkben anyagi többlettel barikádozzuk körbe magunkat. Az anyag megfagyott fény. Ha a materiális többletben keressük a boldogságot, és ezen a földhözragadt síkon akarunk nyitni a végtelenre, akkor valahányszor megszerezzük a vágyott anyagit, annyiszor halunk kishalált a csalódottságtól. „Aki az élettől fél, az háromnegyed részben meg is halt már” – mondja Bertrand Russel az emberi fejlődéshez vezető sorskihívások helyett az anyagra koncentráló emberről.

Ingrid Bergman. A belsõ Jóságból születõ Szépség határtalan, fénylõ ragyogással tekint a világba – ez a legmagasabb rendû vénuszi mûvészet.

83


juk a tükröt a láthatóban becsapni, végképp támpont nélkül maradunk énünk fejlődését illetően. „Magamról bármiféle igazsághoz csupán embertársaimon keresztül juthatok – üzeni Jean-Paul Sartre. – A többi ember nélkül éppoly kevéssé létezhetem, mint ahogy nélkülük meg sem tudhatok magamról semmit.” A materiális gondolkodású embernek az a tévhite, hogy anyagot gyűjteni jött a földre. Ezért embertársaihoz nem mint őt visszatükröző Isteni Felülethez viszonyul, hanem az alapján, hogy anyagi gyarapodása szempontjából hasznosak-e vagy sem. Ha ez utóbbi kategóriába esnek, a legkevesebb, hogy leírja őket. Amikor életünkben semmi magasztos, azaz anyagin túli cél nem süt át, akkor az univerzumból annyit érzékelünk, amennyit megeszünk, megiszunk s megvásárolunk. Hogy egy férfi valóban értékes-e, azt nem vagyontárgyainak mennyisége mutatja meg. Még csak nem is az általa meghódított nők száma. Hanem az, hogy felesége hogyan néz ki mellette – smink és plasztikai beavatkozás nélkül. A nő a férfi által szépül. A férfi a Teremtő által erősödik. Ha egy párkapcsolatban élő nő – annak ellenére, hogy az idő számára is halad – egyre tündökletesebb természetes szépségében, akkor tiszteli férjét és felnéz rá. Amennyiben hamar ráncosodik és deformálódik, akkor a férfi nem bír feleségével és behódolt neki. Amikor egy nő erőteljesen kezdi kendőzni az arcát – mint a harmincas években –, az jelzés arra, hogy a mellette élő férfi feladta világmegváltó terveit, s a szükségesnél nagyobb mértékű anyagi felhalmozásba fogott. Amikor egy nő egy másik férfinak – a plasztikai sebésznek – adja át a testét, mert csak őbenne bízik, hogy megszépíti, akkor partnere már teljesen elvesztette a szemében (és önmagában) a Hőst. A magasabb eszményekért való küzdés vágyát a férfi kényelemből elaltatta szívében. Várható az első infarktus, a szellemében és lelkében megtört férfi tünete. Már nem kiált lelkesen Ady Endrével: „Föl, föl fiúk, csak semmi félelem.” S nem keres lelkesülten Hammarskjölddel: „Mutass nekem valamit, amiért meghalhatok…” Ha a férfi le tud mondani az anyagi többletről, akkor válhat méltó irányítójává a nőnek. Akkor Isten visszfénye ragyogja újra át. A matériát halmozó férfi mellett a nő nem tud fejlődni, mert nincs miről lemondania. Az anyagi férfi mellett a nő

a testén deformitásként megjelenik, az tudatának, lelkének degeneráltsága. A fizikai módosítás – árnyékbokszolás. „… a rómaiak lelke semmit sem növekedett, miközben uralmuk kiterjedt a világra” – írja George Bernard Shaw. Semmi sem véletlen, legfeljebb tudatunk szűkösebb annál, hogy az összefüggéseket átlássuk. Azzal főzünk, amink van – ha ezzel a gondolattal minden életterületen megbékélünk, az maga az alázat. Amit dédanyáink bölcsen nemcsak a háztartásra értve emlegettek, az nem más, mint a Mérték jelen inkarnációnkra ránk szabott elfogadása. A határokat közvetlenül fizikai szinten véglegesen nem változtathatjuk meg. Kizárólag közvetve, a szellemi horizont tágításával. Ha tudatunkban az Isteni Rend szerint rendet rakunk, kitágul számunkra a világ. Milyen nemi szereppel születtem? Annak a pólusnak az archetípusát élem-e? Melyik földrész melyik országában jöttem a világra? Milyen testi adottságokkal? Melyek azok az emberi karaktervonások egy társban, amelyek hiányában egy percig sem tudok lelkileg kapcsolódni? Mi az életfeladatom, és hol tartok a kivitelezésben? Ha ezeken a kérdéseken elgondolkodunk, máris a számunkra legfontosabb emberrel, önmagunkkal vagyunk elfoglalva. Mások életére csak akkor fókuszálunk, ha nem azt akarjuk virággá bontani, ami a mi egyéni feladatunk, és a rügyet nem abból kívánjuk fakasztani, ami megadatott. Ha az utunkon vagyunk – mivel minden mindennel összefügg –, az élet nagy kérdéseit illetően nem tévedhetünk. Nem tévedhetünk, mert ilyenkor a legmagasabb szellemi szintről kapjuk az útmutatást. Ha letértünk a kijelölt útról, az arról ismerszik meg, hogy a körülmények irányítanak bennünket, és csak futunk magunk után. Egry József a festőművész szemével mindezt így látja: „Egy jó képben rossz részlet nincs. Ugyancsak a rossz képben jó részlet sincs. A jó képnek nincs jelentéktelen része.” Ahhoz, hogy szellemileg és lelkileg emelkedjünk, el kell fogadnunk fizikai lehetőségeink határait. Ha fizikailag mást mutatunk, mint amilyenek vagyunk a láthatatlanban, lehet, hogy az anyagi világban átmenetileg jól járunk. Ám az életfeladatunktól, attól, amiért leszülettünk, messzire vetődünk. A külvilág, a betegség és a sorscsapás – tükör. Mivel mindnyájan többé-kevésbé az önvakság állapotában élünk, környezetünk az egyetlen lehetőség, hogy visszajelzéséből megtudjuk, hányadán állunk önmagunkkal. Ha megpróbál-

84

Allegro

bizonyosan követelőzővé válik. Csak az egyéni szükséglettel megelégedő férfi lehet biztos benne, hogy a nő tényleg őt szereti, s őérte magáért van vele. A férfiaknak nem háborúzni kell, hanem összefogni egymással a Teremtő küldötteként. Szellemileg irányítani a nőt. Hiába uralja a férfi akár az egész anyagi világot, ha otthon a nő az úr. „A férfipolitikának három fő szabálya van – üzeni kedélyes szellemességgel az első tétova lépéseket tevő férfitársainak Móra Ferenc –: sohse hinni abban, amit egy asszony mond; mindig kutatni az értelmét annak, amit cselekszik; tudni, hogy az asszony akkor fecseg legjobban, mikor hallgat, s nem erélyesebb soha, mint mikor nyugodt.” S útmu-

tatásként mosolyogva hozzáteszi: „A férjnek sohase szabad se először elaludni, se utoljára fölkelni.” Az anyagtól szabaddá vált férfi az asztalnál lovagként kivárja, hogy a nő emelje először szájához az ételt, a matériát. A férfi csak a Teremtő felé kinyilvánított alázattal találhat magára. A nő csak a férfi iránti szolgálattal leli meg lelki békéjét. A Rend számunkra kijelölt határain belül élni, s ott szabad akarattal tudatosan fejlődni – semmi sem méltóbb ennél az emberhez. A határokat a fizikai áldozathozatal tágítja. Mindig annyiról lemondani, amennyire képesek vagyunk. De annyiról mindenképpen. Akkor a férfi a szellem Hősévé, a nő a lélek királynőjévé válhat.

Elmondhatatlanul nehéz a dolgom. De a hatalmak, melyek köteleztek, segítenek, hogy megfeleljek ennek: az alázat ónsúlyai a terhek, melyek, mikor lehúznak – felemelnek. Rainer Maria Rilke

85

Allegro

AKINEK SIKERÜLT A LELKE VÁGYA SZERINT ÉLNI: VIII. EDWARD, A STÍLUS KIRÁLYA Ellenségeinken mérhetjük le, milyen magasan állunk. – Alfred Capus –

V

lefordítani a maga nyelvére. Inkább lövöldözött rá. Ám a sas oly magasan röpült már, hogy a golyózápor, még ha súrolta is, lényegét kioltani nem volt képes. A herceg fiatal korától végzetesnek tartotta az európai felső arisztokrata körök családjainak hagyományos házasságpolitikáját. Alapvetően újító alkat volt, akinek az idő távlatából megítélve nemcsak öltözködési filozófiája volt úttörő, hanem az élet valódi értékeiről alkotott nézete is. Miként Angliában, úgy a brit korona összes országában izgalommal várták új élettrendet teremtő stílusát. Választékosan és finoman öltözködött – mindig legalább egy szokatlan elemmel. S választékosan és finoman viselkedett – a legszokatlanabb elemmel: lelkével és nem fejével hozta döntéseit. Kisugárzása óriási hatással volt az emberekre. Mint a szellemileg érett férfiak, tartalmilag lelkesítő gondolatait a legegyszerűbb formába tudta önteni. Akár egy repülőgép-hordozó alsó fedélzetén összegyűlt matrózoknak is képes volt olyan magával ragadó beszédet tartani, hogy az „vad és spontán ujjongás kíséretében” ért véget. A világ birtokolni akarta a herceget. Csak az övék legyen – mindenki erre áhítozott. Ám ezt a térre vágyó szellemet már nem lehetett földi birodalomhoz kötni, világi trónnal megvásárolni. Ő a díszes csomagolású földi ígéretektől messzire merészkedett. Ahogy férfiként megvetette a nadrágtartó viselését, úgy vetette meg emberként azt is, ha egy férfi érvényesülésének érdekében fejet hajt a földi függőség előtt. Windsor hercege egész életében a hazáját és az emberek közötti harmóniát kívánta szolgálni. Trón nélkül, szabadon, szellemi erejében bízva. Elkötelezett gondolkodásán világi hatalmának elengedése mit sem változtatott. Őt ön-

ELED AKAROM LEÉLNI az életemet, túl minden nemzetiség határain. Semmi sem tiporhat el – sem a brit birodalom, sem az amerikai sajtó. Te meg én, együtt fogunk élni, és szép életünk lesz – írta az amerikai, akkor még férjezett Wallis Simpson 1936-ban. A levelet a Buckingham-palotába VIII. Edward királynak címezte. Amikor 1931-ben először találkoztak egy vidéki kúria illusztris hétvégi összejövetelén, a férfit még Edward walesi hercegként emlegették. Amikor 1937. június 3-án megtartották esküvőjüket Château Candéban, a romantikus XVI. századi, Loire-völgyre néző birtokon, a férfi, aki könnyekkel a szemében húzta a ritka walesi aranyból készült gyűrűt drága arája ujjára, már a Windsor hercege címet viselte. S hogy mi történt a két időpont között eltelt néhány évben? Olyasmi, amibe nemcsak a brit monarchia, de az egész világ beleremegett. Amire sem előtte, sem azóta nem volt még példa a világtörténelemben: egy uralkodó meg merte engedni magának, hogy szíve parancsát kövesse. „Ha legalább szép lenne” – ez volt a legenyhébb támadás, amit a kétszer elvált Wallisnak föl kellett dolgoznia. „Lemondott az értelmes és tevékeny életről” – ezt pedig Edward fejéhez vágták. Látszat vagy valóság? Edward figyelemre méltó, nyitott szellemű, kísérletező kedvű, kisportolt férfi volt. Megértéssel fordult az emberekhez, és kedves, barátságos modorával elnyerte bizalmukat. A szenzációhajhász sajtó playboynak állította be e minden uralkodók legmélyebben érzőbbikét. Edward személyének félreértelmezése azon jellemvonásán alapult, hogy emberi érettségével jócskán megelőzte a korát. A sas szabad szárnyalását a földhözragadt vadász nemigen tudta

Edward és Wallis megbánás nélkül. Minden pár álma lehet, hogy harmincöt évnyi házasság után még ilyen mérhetetlen szeretettel tudjanak egymás szemébe nézni.

87


Ám amikor a fejlettebb fél tekintete szeretettel van átitatva, a megvalósultságában alacsonyabb szinten álló másik e szeretetenergiát nem bírja befogadni, s azonnal elkapja a szemét. Emlékirataiban a hercegné leírta, hogy Edward a lemondását követő néhány esztendőben mindent elkövetett, hogy nemzetközi kapcsolatait a brit kormány javára hasznosítsa. Az egyik ilyen diplomáciai összejövetel alkalmával a hercegi pár Hitlerrel találkozott. Wallis úgy tapasztalta, hogy „Hitler nemigen tudott mit kezdeni a hölgyekkel; valahányszor a tekintetét kerestem, vagy rajta felejtettem a pillantásomat, őkelme tüstént lesütötte a szemét”. A hercegné nem sejtette, hogy ez nem elsősorban a nőnek, hanem a fejlettebb embernek szólt. Wallis elragadó lényét sokan elismerték. Már jóval azelőtt, hogy a herceget megismerte, városszerte dicshimnuszokat zengtek remek ízléséről. Nemcsak makulátlan eleganciáját illették csodálattal, hanem otthona kitűnő, ápolt légkörét is. Tökéletes háziasszony volt és kiváló szakácsnő. A szalonban sem akadt párja. Szívesen látott vendég volt bárhol. Rendkívül szellemes társalgó volt, és tiszta, csengő kacagása lenyűgözte környezetét. A könnyed csevegés mestere volt, nem akart mindenáron okosabbnak mutatkozni beszélgetőpartnerénél. Ha kellett, érdekes gondolatokkal új lendületet tudott adni a társalgásnak. Hogy Anglia trónörökösével mint nőnek volt karmikus feladata, és nem mint az alattvalók egyikének, az rögtön az első találkozáskor kitűnt a walesi herceg irányába mutatott oldott viselkedéséből. A karcsú Wallis Edwardban a férfit látta és nem a leendő királyt. Nem fenségnek, hanem Davidnek szólította. Előtte ment ki az ajtón. Ha cigarettára gyújtott, a hercegtől kért tüzet. A királyi etikettnek e magától értetődő mellőzését csak az engedheti meg magának, akinek személyes szent küldetése van egy trónörökös életében. Lenyűgözően lejtettek a táncparketten csakúgy, mint az életben. Házasságkötésük után elválaszthatatlanokká váltak. „Uralkodni vágyó, tapasztalt Júlia” – támadták az akkor harmincöt éves Wallist. Alig volt, aki irigysége mögül látni merte e hölgy valódi titkát. Egy vampkorszakban, amikor a nő saját sírját ásta hidegségével és kérlelhetetlenségével, amikor a házasságok érzelmi azonosulás hiányában puszta testiséggé kezdtek degradálódni, egy hölgy nem elsősorban testi vonzerejével, nem szexuális jártasságával vagy praktikáival, hanem egyé-

magába vetett hite inspirálta és nem a korona. Ám azok a konzervatív körök, amelyek hatalmukat az ő remek stílusérzékkel megáldott személyiségén keresztül kívánták volna érvényesíteni, attól kezdve, hogy ő visszautasította az eszköz szerepét, ellene fordultak. Ha a királyi család, az egyház és a brit kormány valóban az angol nép érdekeit óhajtotta volna szolgálni, támogatták volna az Edwardban élő diplomatát pozíciótól függetlenül. A legvégső csapásról saját imádott testvére, mint utódjaként trónra lépő király rendelkezett: lemondása után – „további intézkedésig” – sem Edward, sem felesége nem teheti brit földre a lábát. A világ úgy hitte, e remek uralkodót azért veszítette el, mert az másvalaki függőségében élt. A világ – mint már korábban és azóta is számtalanszor – tévedett. Wallis Simpson, e szellemdús, nagyvilági nő volt az utolsó, aki a herceget saját jármába kívánta volna hajtani. Ezért érdemelte ki a feleség szerepét. Mellette Edward még szabadabbnak érezhette magát, mintha egyedül élt volna. Az, hogy valaki birtokolni akarja-e a társát, emberi fejlettség kérdése. A közvélemény Wallist számító, pénzéhes mesterkedőnek tartotta, akinek semmi más vágya nem volt, csak hogy királyné lehessen. Ha valóban ilyen nő lett volna, Edward egy percet sem áldozott volna rá, nemhogy harmincöt évet. Azt, hogy Wallist ugyanúgy nem lehetett pénzzel zsarolva a boldogtalanság jármában tartani, mint Edwardot a hatalommal és a közvéleménnyel, már jóval a herceg megismerése előtt bebizonyította az asszony. Első férjétől annak ellenére is elvált, hogy ezáltal egyik dúsgazdag nagybátyja, akitől tekintélyes örökség várt volna rá, skandalumot emlegetve kitagadta és másra hagyta vagyonát. Minden kutyabarát jól ismeri a falkavezér pozíciónak azt az egyértelművé tételét, amikor próbaképpen kedvencével farkasszemet kell néznie. Amennyiben nem a kutya kapja el előbb a pillantását, akkor az állatot nem szabad megtartani, mert gazdáját nem ismeri el vezérének. Az emberi tekintet mélysége az eddig átélt szenvedéseink lenyomata. Fejlett lélekké a fájdalmakon való átégés árán válunk. Minél megvalósultabbak vagyunk, tekintetünk annál szeretetteljesebb és védtelenebb. E védtelenség nem azonos a kiszolgáltatottsággal, mert nem erőtlenségre épül, hanem a tudat láthatatlan bizonyosságára a Rendet illetően. Amikor két ember dühösen farkasszemet néz, a gyengébbik fél minden erejét összeszedve egy ideig még képes állni a másik nézését.

88

Allegro

az állam és a család ellenségét (Edward) és őt az ujja köré csavaró „elegáns csontvázat” (Marlene Dietrich Wallisról) illetően, az alsóház képviselője, Harold Nicolson nem tudta megállni, hogy Wallis jellemzésében a kritika hangja mellé oda ne állítsa a valóságot is: „…bár tele volt aggatva drágakövekkel, a szemöldökét kiszedte, okos és visszafogott asszony benyomását keltette, akin ugyanakkor látni lehetett, hogy kész a király segítségére lenni.” A XX. század egyik legbotrányosabb és legromantikusabb szerelme minden elképzelhető evilági érdekkel szemben győzedelmeskedett. Amikor V. György 1936. január 20-án hosszas szenvedés után meghalt, legidősebb fia, az akkor negyvenkét éves walesi herceg lett VIII. Edward néven az uralkodó. Ez sorsdöntő fordulatot hozott mind a világhatalmat, mind az addig javarészt titokban tartott szerelmet illetően. Wallis polgári származása és amerikai állampolgársága nem jelentett volna akadályt, ám az, hogy elvált volt, s a király nem is második, hanem harmadik férje lenne, erre a család, a kormány és az egyház egyértelműen nemet mondott. A hatalom és a szerelem kettőse úgy működik, mint a mérleg két serpenyője: ha az egyikből több jut, a másikból törvényszerűen kevesebb. A földi hatalom az anyagi, a szerelem a lelki pólus. Ha mindent elsöprő vággyal égetnek, kizárják egymást. Aki a vagyon, az előjogok és a „kinek mi a véleménye” mellett teszi le a voksát, az a másik pólusra, az érzelmekre nem tarthat számot. Lelkünk pontosan olyan mértékben üresedik ki, amilyen elánnal belevetjük magunkat a látványvilágba. Aki viszont a csak a csönd állapotában megtalálható lelki boldogságot választja, annak még akkor is le kell mondania hatalmi törekvéseiről, ha azt mint lehetőséget

niségének belső melegségével vonzotta és tartotta maga mellett a harmincas évek legnagyobb emberi Hősét. „Edward valósággal kivirult a társaságában – írja a herceg mellett jóban-rosszban kitartó Winston Churchill –, úgy vágyott rá, mint a tiszta levegőre. A kapcsolat inkább szellemi, mint testi természetű volt, és nagy ritkán szőtte át az érzékiség.” A herceg minden gondolatát meg tudta osztani Wallissal, akiben figyelmes és odaadó hallgatóra talált. „Edward számára ez az asszony volt az eszményi nő, aki meg is tett mindent, hogy Edward jól érezze magát – emlékezett a herceg közeli jó barátja, Walter Monckton. – Arra is gondja volt, hogy a férfi mindig a jobbik, az erősebbik énjét mutassa a külvilágnak. Edward viszont ihlető forrást látott az asszonyban. Téved, aki azt hiszi, hogy pusztán fizikai értelemben kívánta az asszonyt. Ezt a viszonyt inkább valamiféle bajtársiasság jellemezte, és kétségtelen, hogy e szellemi kapcsolatban Edward nem érezte magát magányosnak.” A Hős, aki a földi konvencióktól Isten Rendjének képviseletében eltávolodik, örök egyedüllétre van kárhoztatva. Hacsak nem talál egy őhozzá hasonlatos, az idea követéséért akár a megbélyegzést is vállaló szellemi és lelki társat. A Hős föléemelkedik a Holddal analóg tömeg elvárásainak, azaz a nő fölött áll. Az ezen a szinten élő férfit a nő puszta testiséggel már nem tudja bűvkörében tartani. Amit a világ a herceg Wallistól való függőségének gondolt, az az őt értő társ megtalálását jelentette. S hogy Wallis uralta volna a herceget? Éppen ellenkezőleg: a tanácsadó, a társalkodónő, a szerető, a gondoskodó szerepet mind megelőzve ő volt az imádott kislány. Edward nemegyszer így fejezte be levelét: „… nagyon-nagyon szorosan öleli az ő kislányát, Drágaságát…” Abban az időben, amikor csak igen kevés politikust és nagyvilági hölgyet vitt rá a lélek, hogy tárgyilagos maradjon

A hercegi pár esküvõjük napján. Az igényes szerelemért számtalan akadályt kell legyõzni, ám éppen e küzdelem emel méltóvá egy értékes társ bizalmára és intim megnyílására.

89


Wallisnak menekülnie kellett Angliából, ekkor még Edward nélkül. „Alig ért francia földre, az újságírók máris a nyomába eredtek. Az autó padlóján kuporogva igyekezett elrejtőzni a világ minden tájáról egybesereglett fényképészek elől. Az egyik közép-franciaországi szállodában az éj leple alatt a konyha ablakán mászott ki, hogy megmeneküljön a hotel halljában lesben álló újságírók elől… Wallis naphosszat bolyongott Franciaországban, míg végül egy baráti házaspár szállást és menedéket nyújtott neki Cannes-ban.” 1936. december 10-én este az egész világ hallhatta Edward ünnepélyes rádióbeszédét, amelyben lemondott a trónról öccse javára. Mint életében mindent, ezt is stílusosan tette. A megfelelő formában vett búcsút alattvalóitól. Beszédében még legnagyobb kerékkötőit is dicsérettel illette. Wallis egy recsegő francia rádión hallgatta az oly mélyen szeretett hangot: „El kell hogy higgyék nekem, ha azt mondom, képtelenségnek találom a felelősség súlyos terhének cipelését és királyi kötelességeimnek teljesítését annak az asszonynak a segítsége és támogatása nélkül, akit szeretek. És tudniuk kell azt is, hogy magam döntöttem így. Ebben az ügyben csak én határozhattam a magam sorsa felől.” Egy egész világ kapott példamutatást arról, hogy egy értékes férfi a legtöbbet választotta. Megpróbálkozott a legnehezebbel: egyetlen nő felett uralkodni. Egy és ugyanazon nőt ejteni meg folyamatosan, az örök lelkesedést fenntartani szívében – ez méltó kihívás. Egy asszony hangulata mindig visszatükrözi, mennyit ér a társa mint férfi. Wallis számára Edward valóban Nap volt, így fel tudott rá nézni akkor is, ha nem volt látványos világi pozíciója. A trónt feladni az Isteni Férfiszerepért – ez csak tovább növelte a hölgy herceg iránti tiszteletét. E mélységesen rendíthetetlen szerelemérzésre szüksége is volt az időközben elvált Wallisnak. „Dühödten, szidalmazón névtelen levelekkel bombázták, telefonhívásokkal zaklatták, halálosan megfenyegették. Reszkethetett is, mert a brit alattvalók nem riadtak vissza semmitől: egy londoni nőszervezet elhatározta, hogy meggyilkoltatja a házasságtörő szeretőt, bérgyilkossal akarták eltetetni láb alól. A rémült és kétségbeesett Wallis éjszakánként le sem hunyta a szemét. Idegei felmondták a szolgálatot, minduntalan sírógörcsöt kapott. Ehhez járult még, hogy a brit felső tízezer, amelynek tagjai minden évben a Riviérán találkoztak, úgy kerülték Wallist, mint valami bélpoklost…”

„születési előjogként kapta a bölcsőbe”, azaz az előző inkarnációkban alázatos szolgálattal megérett rá. VIII. Edward nem elégedett meg kevesebbel – az Abszolútat képviselte. Nem menekült királyként egy személytelen Nap-pozícióba a magánember személyes, férji szerepe elől. Nem akart egy egész népen uralkodni, amíg nem tudta társként a számára legértékesebb nő tiszteletét és odaadását kivívni. Nem akarta egy birodalom trónját birtokolni, amíg a szeretett asszony ebédlőasztala mellett nem volt övé a bejárattal szemben a (XVI. Lajos korabeli) szék. A korona 1937. május 12-én került volna Edward fejére. E „napfémből” vagyis aranyból készült ékesség Isten és az uralkodó szellemi összeköttetését szimbolizálja. A király feladata, hogy a Teremtő küldötteként segítse népét magasabb szempontú döntéseivel. A korona eredendően az uralkodó koronacsakráját nem fedi le semmilyen anyaggal. Azaz egy nép vezetőjének tudatában anyagi érdek nem előzheti meg az Isteni Rend képviseletét. Edward tudta, hogy koronája jelképesen majd magasabbnak tünteti fel, és kiemeli férfitársai köréből. Ám jogosult-e a végtelen körre, a szellem jelképtartalmával rendelkező fejdíszre, illetve a koronát ékesítő, a kiválasztottságot és emberi értékességet kifejező ragyogó drágakövekre, ha akad a birodalomban egy férfi is, aki nála boldogabbá teszi szerelmét? 1936. december 10-én Edward döntött: az Isteni Rendet követi. Nemet mond a fényes, ám a politikától és a nyilvánosságtól függő, lelki boldogtalanságot követelő földi érvényesülésre, és igent az imádott nő védelmére a férji elkötelezettségben. E döntés – mint minden, ami a tömegízlés határaival ellentétben az Abszolútat, a határtalant képviseli – az emberekből tehetetlen dühöt váltott ki. Ők is vágyták volna megtenni e merész lépést a saját élethelyzetükben, de merszük és erejük nem volt hozzá. Nem akarták látni, hogy ez bárkinek is sikerülhet! Ha voltak még kétségek afelől, hogy Wallis a férfit szerette-e vagy a trónörököst, hát most bőven adott a sors lehetőséget, hogy kiderüljön az igazság. „Gyalázkodó levelek özöne zúdult Cumberland Terrace-i új lakására – írja a német történész-írónő, Sigrid-Maria Größing –, beverték az ablakait, s attól sem riadtak vissza, hogy életére törjenek. Csak sötétben, a biztonsági emberek kíséretében mert kilépni a házból… Akik néhány hónapja még hajbókolva és hízelegve közeledtek hozzá, meg sem ismerték már, a nevét is csak méltatlankodó és utálkozó hangon ejtették ki.”

90

Allegro

A tiszteletet e két ember szenvedéseken át vezető felnőtté válása alapozta meg. Szívük szerint döntöttek a földi elvárásokkal szemben, akár azt is kockáztatva, hogy egész életükben magukra hagyja őket a világ. Hideg, tiszta téli éjszaka volt, amikor Anglia egykori királya 1936. december 12-én immár magánemberként a „Fury” nevű romboló fedélzetére lépett. Számot vetett életével. Emlékirataiban így számolt be a fizikai történések szempontjából ismeretlen, ám érzéseit tekintve minden eddiginél bizonyosabb jövő felé tartó utazásról: „Néztem, miként távolodnak az angol partok, és elérzékenyültem. Nem volt könnyű feladni a trónt, ám NagyBritanniát feladni még nehezebbnek bizonyult. Tudtam, hogy visszavonhatatlanul magamra vagyok utalva. A felvonóhidakat felhúzták mögöttem. Egyvalamiben azonban biztos voltam: az én életemben a szerelem győzedelmeskedett a politika követelményei fölött.”

Az, ami a világ szemében tragédiának tűnt és lecsúszásként festett, a két szerelmes szívet csak még inkább összekovácsolta. Miközben szétzúzni próbálták összetartozásukat, ők egyre magasabban szárnyaltak: „Wallis – írja Edward a trónról való lemondását követő egyik levelében – minden oly gyönyörű és pompás, minden olyan édes és szent, s életemben először most vagyok igazán boldog… Wallis, én napról napra jobban szeretlek… szeretlek és ölellek, szívemre ölellek!” A két szerelmes kiállta a próbát, s mivel az emberekben ősidőktől fogva él az idillikus utáni vágy, a Magasztos keresése, amikor látják, hogy gáncsoskodásukkal nem érnek célba – hát behódolnak. Eljött az idő, amikor mindenki újra megtiszteltetésnek vette, sőt hízelgőnek érezte, ha a hercegi pár megjelent egy-egy összejövetelen. Jelenlétükkel örömöt szereztek.

91

Adagio 1940–1947 GAZDAGODÓ TARTALOM, HALVÁNYULÓ ELEGANCIA

Ad a g i o

NINCS PARDON Az olyan ember, aki egész életét feltette egy nő szerelmének kártyájára, s amikor elütik a kártyáját, annyira elernyed, és úgy elhagyja magát, hogy mindenre alkalmatlanná válik, az olyan ember – nem férfi, hanem hím. – Ivan Szergejevics Turgenyev –

A

KKOR MOST melyikőjükbe legyek szerelmes? – kérdezte bizonytalanul Ingrid Bergman a Casablanca című film forgatásán a nő örök kérdését megfogalmazva. Egyik oldalon az elementáris erővel ható Humphrey Bogart. A másikon az ellenállhatatlan Paul Henreid. Két csodálatos férfi a láthatóban. Melyiket válasszam? Az igényes nő a láthatatlan értékek alapján dönt. A nő öröktől fogva tartó dilemmája, hogy párkapcsolatában a mellett a társ mellett döntsön-e, aki lényegével és emberi színvonalával hozzájárulhat az ő fejlődéséhez, aki által ő a legnemesebb emberi áldozatra kap behívót a sorstól. Vagy azt válassza-e, aki eleve megvalósulatlanabb, s a nívókülönbségből adódóan a nő hatalmaskodhat fölötte. Az örök asszonyi szerelem titka: igényes férfit választani. Nem elégedni meg kevesebbel, mint a Teremtő tervét szolgáló Hőssel. S amíg lovagja rá nem talál, szeretetteljesen szemlélődjék a nő és várjon. „Szerettem Michael Curtizt. Jó rendező volt – emlékezik vissza Ingrid Bergman 1942 napjaira. – A Casablanca mégis katasztrofálisan indult, noha egyáltalán nem az ő hibájából. Hal Wallis, a producer állandó vitában állt a forgatókönyvíró Epstein fivérekkel, Mike Curtiz meg Hal

Humphrey Bogart és Ingrid Bergman. „Nézz a szemembe, kislány” – a filmtörténet egyik leghíresebb mondata ez. Egy férfiszempár akkor ejti meg a nõt, ha benne Isten visszfénye ragyog.


fizikai bizonyosság felé hajtja. Mihamarabb célt akar érni. Az út megtételét felesleges időpazarlásnak tartja. A nő konkrétságát mindig a gyengébb férfi vállalkozik kielégíteni. A nívós férfi ezt méltatlannak találja. Ő mindenben a megmérettetést és nem a könnyű ellenállást keresi. Nem lerohan, hanem megnyer. A belső értékek feltárásához idő kell. A gyenge férfi a nőnek akar bizonygatni. Az erős a Teremtőnek bizonyít. Isten előtt vizsgázik. Csak a szívközpontú nőt érinti meg az erősebb férfi köré fonódó legenda, amely egy életre kiapadhatatlan forrása lehet a férfi iránti szerelmének. Mire a hősiességében és erejében mérlegre nem tett férfi gyengesége kiderül, a nő már púpként hordozza a hátán. A férjezett nők váll-, hát- és gerincproblémáinak az a magyarázata, hogy a velük élő férfi súlyként rájuk nehezedik, nem pedig szárnyára véve repteti őket. „Tetteink a múltból mindig követnek bennünket, és amik voltunk, az tesz azzá bennünket, amik vagyunk” – szól George Eliot. A házasélet következmény, amely csak akkor boldog, ha a választásban az igényes türelem vezérelt bennünket. Rick Blaine a történet elején megvalósultabb férfi volt, mint Victor Laszlo. Hordozta magában az idealizmust – az Isteni Ideát – és a nemes szentimentalizmust. Magával ragadó egyénisége elkápráztatja Ilsát, aki halottnak hiszi a Hitler elleni földalatti mozgalmat szervező férjét, hiszen elfogták és koncentrációs táborba hurcolták. A titoktartás odáig súlyosbodott, hogy senkinek sem beszélhetett arról, hogy ők férj és feleség. Épp amikor a németek bevonulnak Párizsba, és Ilsa Rickkel akar menekülni, váratlanul felbukkan Laszlo, akinek szüksége van az asszonyra. Ilsa – ekkor még asszonyi hűségből – férje mellett dönt és minden magyarázat nélkül eltűnik Rick életéből. Az Ilsa-függővé lett Rick Párizsból Casablancába megy, ahol éjszakai klubot nyit. Mint minden esetben, amikor a férfi a Teremtő és önmaga közé helyezi a nőt, elszakítja a szellemi fonalszálat Istenhez, s megnyílik alatta a mélység. Rick tudata is elsötétült, gondolatait nem járja át a Nap világossága. A bárban hamarosan különféle menekültek fordulnak meg, európai száműzöttek, spekulánsok, feketézők. Szinte minden megengedett, beleértve a szerencsejátékot is, csak az érzelmek kifejezése tilos. Egy dal alkotja Rick tiltott listáját, az As Time Goes By, amely Ilsához köti. Rick Isteni Cél nélkül maradt, mert egy nő iránti szenvedélye legyőzte.

Wallisszal vitatkozott minden ebédszünetben. A forgatókönyvön különféle változtatásokat kellett végrehajtani, úgyhogy napról napra rögtönözve forgattunk: kiosztották a szöveget, és mi megpróbáltuk értelmesen eljátszani. Senki sem tudta, hová fog kilyukadni a film, mi lesz a befejezése, és ez egy csöppet sem használt a jellemformálásnak. Minden reggel megkérdeztük: ’Kik vagyunk? Mit csinálunk itt?’ Mire Michael Curtiz rendszerint azt felelte: ’Még nem tudjuk biztosan, de legyünk túl ezen a jeleneten, és holnap majd megmondjuk.’ Nevetséges volt. Borzasztó. Michael Curtiz sem tudta, hogy mit csinál, mert ő sem ismerte a történetet. Humphrey Bogartot annyira felbőszítette ez a bizonytalanság, hogy teljesen magába zárkózott. Én csak annyit szerettem volna megtudni, hogy kibe legyek szerelmes, Paul Henreidbe vagy Humphrey Bogartba? – Még nem tudjuk, csak játszd el jól...a kettő közt. De ha Humphrey Bogartra szerelmesen nézek, akkor Paul Henreidre úgy kell néznem, hogy abban ne legyen szerelem. Kétféle befejezést írtak, mert nem tudták eldönteni, hogy szálljak-e repülőgépre a férjemmel, vagy maradjak Humphrey Bogarttal. Ezért először úgy vettük fel a végét, hogy elbúcsúzom Humphrey Bogarttól, és elrepülök Paul Henreiddel. Claude Rains és Bogie szépen elsétáltak a ködben, és akkor hangzott el az a híres mondat: ’Louis, talán így kezdődik egy szép barátság.’ Egy emberként kiáltott fel mindenki: ’Állj! Ez az! A másik befejezést fel sem kell vennünk. Ez tökéletes, csodálatos lezárás!’” Kevés nő képes arra az édes passzivitásra, amiről a film forgatása idején Bergmannak számot kellett adnia. Csak a mélységes szeretetet érző nő képes ennyire képlékennyé válni. Ha a néző úgy akarja látni, akkor a gyönyörű, áttetsző Ilsa Lund Rickért van oda. Ha a közönség szívében Victor Laszlo a bajnok, Bergman elhiteti velünk, hogy az övében is. A Casablanca klasszikus film arról, hogy a teremtés koronái maguk izzadják ki önmagukból a Hőst, ha inspiratív múzsára találnak. A nő feladata az, amire Bergmant is rászorította a forgatókönyv befejezetlensége: várni és szemlélni az események alakulását. Lenni és nem tenni. Holdi követőként kivárni a férfi maszkulin érési folyamatát. Erre csak az a nő képes, aki érzelmi fejlettségéből adódóan a szeretetére és nem a szenvedélyére bízza élete legfontosabb döntését. Az ágyékorientált nő türelmetlen. A meseszerűség, a Hős mítosza őt hidegen hagyja. Tüze a

96

Ad a g i o

A férfi, aki elpártolt a nemességtől – fél. Félelmét – akárcsak Rick Blaine – közönnyel, cinizmussal, ridegséggel palástolja. Önelégültséggel leplezi. Fontane figyelmeztet: „...a gőg a bukás előhírnöke.” Egy férfi csak akkor retteg, ha elveszítette istenhitét önmagában. Ha nem a Magasztos vágya él benne. Félelmében színjátékba kezd: eljátssza, hogy ő az Isten. Pedig csak egy hím. Ruskin így ír az önáltatásról: „Nem festhetjük vagy énekelhetjük magunkat jó emberré; először jó embernek kell lennünk, mielőtt akár festeni, akár énekelni tudnánk...” Minden hím földi félelmét csak az Isteni Ideához való visszatalálás válthatja meg. A hitben főnixmadárként megszületik a Férfi. Az a férfi, amelyik nem szolgálja a Teremtő Rendjét, a nő kalitkájába szorul. Rabbá válik. A rab pedig idővel lázad őrzője ellen. S az őr lenézi a rabot. A férfi, aki nem szerel-

mes az Isteni Ideába, nem találja meg börtönajtajának kulcsát. A rab férfi nem szerelmes rabtartó úrnőjébe. Fél tőle. A nő valódi szárnyaló szerelmet csak a nála szellemileg erősebb, önmaga erejére talált férfitól remélhet. A férfi, aki epekedik a nő után, belül megkeseredett. „A hála mindig egy neme a gyűlöletnek” – emlékezteti Jókai előre azokat a nőket, akik női bizonytalanságuk megoldása elől úgy menekülnek, hogy férfi alattvalókat gyűjtenek. Az a nő, aki méltóságteljes hölggyé kíván válni, múzsaként szárnyalni segíti a férfit. Föl, föl, Isten közelébe! Az a férfi, aki egy nő őiránta érzett szerelmének elmúltával nem keres emberhez méltó, nemes ideát, amely lelki fájdalmából kiemeli, az a férfi továbbra is rabja marad a nőnek. Ha most sem érzi szabadnak magát, akkor korábban sem volt az. Következésképp: sohasem szerette a nőt. Csak gyermek módjára ölébe kuporodott.

Sohasem volt az szerelmes, aki Mondja, hogy rabság a szerelem. Szárnyat ád ő és nem bilincset.. Petőfi Sándor

97

Ad a g i o

ISTENI MÉLTÁNYOLÁS Az az ember, aki nem nagy szobrász vagy festő, nem lehet építőművész. Aki nem szobrász és nem festő, az csak építőmester lehet. – John Ruskin –

S

AM, A ZONGORISTA újra játssza. Csak szemével és fejével int egy bizonyos irányba: az a hölgy ott, kérte ezt a dalt. Felszakadnak a régi sebek. A függőség függőséget szül. A nőtől függő, anyagba viszszasüllyedt férfinak gyakran tekintélyes mennyiségű alkoholra van szüksége ahhoz, hogy szembe merjen nézni rabtartójával. Amikor Rick és Ilsa Rick Café Américaine-jében újra találkozik, a férfi már nem ugyanaz, akiért Ilsa Párizsban rajongott. Nőtől való függősége következtében visszacsúszott. Az Isteni Fény és az Ég elől elzárkózó férfi zárkózott természetű. Lelki zártsága teszi alkalmassá arra, hogy lefelé csússzon, a rabszerepbe. Prédájává az anyáskodni vágyó nőknek. Míg Rick Blaine férfiasságában való visszalépésével azt bizonyítja, hogy néhány év alatt is mennyire tönkremehet a hitehagyott férfi, Victor Laszlo az emberi nemesedés képviselője. Hiába előzte meg korábban férfiúi megvalósultságában Rick, Victor időközben lehagyta. A nehézségek közepette Victor szabadságeszménye csak erősödött. Az Isteni Rend mellett tette le a voksát azáltal, hogy az életét kockáztatva szembeszállt az anyagi jólétért és hatalomért öldöklő nácikkal. Nyilvánvalóan érzékeli felesége és Rick vonzal-

Paul Henreid, Ingrid Bergman, Claude Rains és Humphrey Bogart. A férfiúi Hõssé válás alapja a nõ meghódításán túlmutató, rendíthetetlen Igazságvágy.

Ad a g i o

mát, ám nem lép közbe birtoklólag. Ha pusztán a szabadság mestere lenne, akkor – miközben küzd a világ szabadságáért – felesége szabad döntését a maga javára befolyásolná. Ő azonban szabad lénynek tekinti az aszszonyt, aki maga dönthet sorsáról. Önmagának is szabadságot biztosít. Ilsával vagy Ilsa nélkül, de az ideáért rendíthetetlenül tovább küzd. Victor Laszlo az évek során a szabadság művészévé vált. Rick Blaine pedig rabbá. A láthatatlanban már eldőlt, kié lesz az igényes asszony. Ennek a Ricknek már túl sok Ilsa. „Vannak elérzékenyítő helyzetek – tárja fel Turgenyev –, melyekből mégis szeret minél előbb kikerülni az ember.” Ezt érzi most Rick. A nő – és a vele analóg anyag és test – függőségében élő férfit lehetetlen szolgálni. Ilsa pedig szolgálatra született. A lelkileg érett nő oda kötődik, ahol nagyobb a múzsai szolgálat lehetősége. Ez az igényesség emeli ki a nősténysorból. Ahogyan minden férfi hím addig, amíg függ egy nőtől, úgy minden nő nőstény addig, amíg hatalmaskodni akar egy férfin. A nőstény csak hímet vonzhat. A Nő érdemli ki a Férfit. Egy szellemileg értékesebb férfi – ő a nő megváltása. Isten közelébe emelkedni – ez a férfi üdvössége. Mindkét nem párválasztásához útmutató HenriFrédéric Amiel gondolata: „Nézd meg kétszer, hogy az igazat lásd, csak egyszer, hogy szépnek lásd.” Noha kétségtelen, hogy Rick a tisztességes emberek oldalán áll, benne még most kellene múzsai segédlettel fel-

ébreszteni a vállalásoktól vissza nem rettenő Hőst. Victor Laszlo már maga a Hős. Ilsa döntése láthatatlan lelki erején múlik: ereje melyik férfi megvalósultságára rezonál? Ez nem elhatározás kérdése. Az erő nem ad számot arról, amit végez. Az erő az erőhöz húz. Ilsa erejéhez Victor Laszlo ideája a méltó kihívás. Azt, hogy belső női bizonyosságát mennyire nem hatalmaskodásra használja, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy múzsaként Ricket öntudatlanul hőstettre inspirálja. Rick Blaine lemond az asszonyról – elismeri, hogy szellemileg gyengébb, mint vetélytársa. Eddig még egy világháború sem volt elég ahhoz, hogy kilépjen asszonyfüggőségéből és önsajnálatából. Istennek a Rendet képviselő harcosokra van szüksége, és nem a szellemi kötelességvállalástól visszatántorodó hímekre. Most Rick Blaine felnőtté válik. „A gyengének le kell mondania arról, hogy az erőssel szembeszálljon” – tudatja Fontane, de egyben feltárja a fejlődés titkát is: „Amit nem tehet meg a gyengébb erő, azt megteheti a tisztesség, a meggyőződés tisztasága és az érzület feddhetetlensége.” Rick önfeláldozásával eléri, hogy a menekülő Victor Laszlo és Ilsa repülőgépen elhagyhassa Marokkót. A nihilt legyőzi szívében a nemeslelkűség és a szolidaritás. Visszaemelkedik Hőssé, akihez akár ebben az életében, akár egy következő megtestesülésben egy igényes nő vonzódni fog. Őt fogja ellenállhatatlannak találni majd egy olyan férfival szemben, amilyen most ebben a háromszögben ő volt. Egy férfi Hőssé vált, s együtt kiált Madáchcsal:

Élek megint. – Érzem, mert szenvedek.. Csatázzam újra, és boldog leszek.

Ingrid Bergman. Az éteri finomság a lélek megemelkedettségébõl fakad: az elnézõ, megbocsátó, odaadó lelkületbõl.

101

Ad a g i o

AZ ÖNZETLENSÉG ÖNZÉSE Ma az emberek mindennek tudják az árát, de semminek sem tudják az értékét. – Oscar Wilde –

T

E PILLANATNYILAG nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer – mondja a róka a kis hercegnek. – És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak egy ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra... Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tied, mint valami muzsika, előcsalna az odúmból. A korábbi háborúkban főleg a katonák szenvedtek, a II. világháború azonban temérdek áldozatot követelt a civil lakosságtól is. Elsősorban a nagyvárosok ellen intézett bombatámadásoktól kellett tartani. Az 1940-es német éjszakai bombatámadások az angol otthonok mintegy kétharmad részét megsemmisítették. Minden, a láthatóban lezajló esemény puszta reprodukciója annak, ami szellemi szinten a láthatatlanban már eldőlt. Egy lakás csak akkor veszhet el fizikailag, ha azt a benne élők már régen nem tekintették otthonuknak. Ha nem töltötték fel melegséggel, hanem a négy fala között is csak a szeretetet egymástól megvonva lehatárolódni vágytak. Ha az anyagból kivonjuk a lelket, az anyag önmagában összeomlik. A matériát a lélek tölti meg élettel. Amikor az emberek tömegesen nem vágyják már a szívükkel megszelídíteni egymást, amikor gyűlölködnek és méltatlankodnak embertársaikra, akkor beszűkültségük-

ben anyagot kezdenek felhalmozni. A matéria – távolít. Aki anyagi többlettel rendelkezik, az lelkileg kicsinyes, tudatilag korlátolt. A világból csak egy rész érdekli: önmaga. Ahhoz, hogy újra szeretetteljesen egymásra találjunk, hogy a Teljesség ismét kitáruljon a számunkra, a lelkek közé álló anyagi többletet le kell bontani. Ha ezt önszántunkból nincs erőnk megtenni, akkor majd megteszi helyettünk a sors. Mire már csak egy világháború megsemmisítő ereje elég ahhoz, hogy a felhalmozott matériától megváljunk, addigra lelkileg már teljesen kiüresedtünk. Hogy a boldogtalanságunkba bele ne pusztuljunk, az élet csodálatos mentőövet ajánl számunkra: a megpróbáltatást. „A leggyorsabb ló, amely minket a tökéletesség felé visz, a szenvedés” – üzeni Eckhart mester. Az emberlét értelméhez, a szeretethez már csak az áldozattá válás útján terelődhetünk vissza akkor, ha korábban minden áldozathozatalra nemet mondtunk. Hányszor kell ahhoz visszautasítanunk többletünk megosztását, hogy egy háborúnak kelljen erőszakkal elvennie tőlünk azt, amink van? Aki mindenét elvesztette – talán még valamelyik testrészét vagy az egész fizikai testét is –, hány alkalommal volt részvétlen a házastársa, a gyermeke, a környezete fájdalmas hozzáfordulására? Hányszor kívánt és szerzett meg csak magának valamit, nem megosztva másokkal? Hányszor testesítette meg azt a barátot, akinek viszonyulásáról Mark Twain így ír: „A barátság szent szenvedélye oly forró, oly állhatatos, oly hűséges és oly kitartó természetű, hogy egy életen át elkíséri az embert – ha nem kérnek tőle pénzt kölcsön.” Minden háború azért tör ki, mert eltúlzott önzésünk kiegyenlítéseként veszteséget kell átélnünk. Minden emberi katasztrófa előtt az összes lélek, aki a sorscsapásnak részévé válik, „Nem!”-et mond az életnek arra a még természetes kiegyenlítést ajánló könyörgésére, hogy „Kérlek, adjál!”

Audrey Hepburn. Akinek bensõjébõl az átlényegült boldogság tiszta fénye ragyog, annak angyali látványától is jobb emberré válik környezete.

103

Ad a g i o

A világháború akkor válik elkerülhetetlenné, ha az egyes ember visszautasítása az áldozathozatalra mennyiségileg oly mértékűvé adódik össze, hogy már csak egy félelmetes minőség képes azt kiegyenlíteni. Egyéni életünk bukását azzal idézzük elő, ha a magunk hasznát oly sok ízben helyeztük már előtérbe, hogy ezáltal veszélyeztetjük létünket az Egységben. Még Milne Micimackója is belátja, hogy amije van, azon osztoznia kell:

Langyos és napos a zugocska, hol Micimackó heverész. Ide süt mindig a napocska, És a birtoka az egész. Hú, elfelejtettem Malackát! Övé belőle egy kis rész.

visszatartja, az energiatolulás egy idő után törvényszerűen robbanáshoz vezet. Csak a lecsupaszított bőrünk marad. Vagy ha minden határon túlmentünk, még az sem. Lehet, hogy csak egy következő inkarnációban kapunk lehetőséget, hogy belássuk és megvalósítsuk Thoreau igazságát: „A jóság az egyetlen befektetés, amely mindig kifizetődik.” Ez az önzetlenség önzése. A történelem valamennyi háborúja és vérontása elkerülhető lett volna és örökre megváltható, ha betartjuk a Törvényt. A földi boldogság az égi Világrend betartásával ébred fel szívünkben. Csak a szerint a Rend szerint kell élnünk, amelyről Hamvas Béla A láthatatlan történet című írásában minden egyes embernek oly rendíthetetlenül üzent:

A kozmoszban a matéria mennyisége állandó. Ha léteznek olyanok, akik még a szükségletüket sem tudják biztosítani, az csak azért lehetséges, mert másoknak a szükségletet meghaladó mennyiség áll a rendelkezésére. A többlet pontosan akkora látszathatalmat jelent, amekkora hiányt okozunk felhalmozásunkkal másoknak. „A pénz, ami a zsebedben van – írja Ruskin –, pontosan annyit ér, mint a pénz, ami hiányzik felebarátod zsebéből. Ha neki nem volna rá szüksége, számodra nem volna értéke.” Az anyagi – látszathatalom. A rákos sejtekhez hasonlóan kilépni a Rendből, a közös identifikációból és önző célokat kifejleszteni, s ezeket kíméletlenül megvalósítani – csak átmeneti állapot lehet. Az élet mindig kiegyenlítődésre törekszik. Az abszolút önzést Oscar Wilde így fogalmazza meg: „Hány dolog van, melyet félredobnánk, ha nem félnénk, hogy mások felkapják.” Amikor az egyes ember birtoklási vágyából következően akár szellemi, akár lelki, akár anyagi többletkincseit

„A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útra bocsátó Hatalom így szólt: – Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tied. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Elbocsátlak téged is mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tied.”

Audrey Hepburn megemelkedett pillanata. Az áldott örömteliség a lélek önfeledtségébõl fakad. Minden ember olyan mértékben válhat boldoggá, amennyire el tud szakadni az anyagtól és saját hiúságától.

105

Ad a g i o

AMINÉL MÁR NINCSEN LENTEBB Légy érc, mely mindig egy marad, ne törmelék dirib-darab. – Henrik Ibsen –

A

KIS HERCEG elment, hogy újra megnézze a rózsákat. – Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz – mondta nekik. – Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon. A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta: – Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Egy valóságrészt illetően egyszerre csak egy dologhoz vagyunk képesek lelkileg kötődni. Egy férfihoz. Egy nőhöz. Egy stílushoz. Mert az Egy a Szent. Minél többünk van ugyanabból, annál inkább növekszik életünkben az üresség. Az Egy – szárnyaltat. A több – lehúz. Nemi szerepünkből és egyéni életfeladatunkból következik, hogy mely dolgok azok, amelyekkel ebben az életünkben elmélyült kapcsolatba kell kerülnünk. A sorsunk harmóniájához vezető úton az a legnagyobb akadály, ha éppen abból kezdünk fizikailag felhalmozni, amihez szívből kapcsolódni születtünk meg. A sok – felszínes. Az Egy – mélységes. Ha sohasem szerettünk valakit sokkal jobban, mint önmagunkat, akkor nem is tudjuk, mi az: élni. Amikor önszántunkból nem válunk képessé elmélyülJack Lemmon és Billy Wilder rendezõ. A materiális sötétséget csak a szellemi férfiak tudati világossága válthatja meg. A férfibarátság alapja: a nõn és az anyagin túlmutató közösen megvalósítandó eszmény.


ni, amikor nem építünk senkihez és semmihez érzelmileg kapcsolódást, akkor először szellemileg és lelkileg, majd azt követően fizikailag is mélypontra kerülünk. Minden olyan élethelyzet, amikor „padlót fogunk”, azt mutatja, szellemi és lelki kapcsolat kiépítése nélkül csak a látványos fizikaira törekedtünk, hogy önmagunknak és a világnak bizonygassuk, uraljuk az adott valóságrészt. Fölé akarunk kerekedni – ezért fogunk padlót. Minél nagyobb a fizikai mennyiség valamiből, annál biztosabb a belső diszharmónia. Winona Ryder amerikai színésznő őszintén bevallja: „Van egy hatalmas házam egy áruháznyi bútorral, holott egy ágyra meg egy férfira van csak szükségem.” A Nagy Rend ideáját mindannyian hordozzuk a lelkünkben, és minden ember abszolút értelemben annyit ér, amennyit megvalósít belőle. Ha csak hangoztatjuk az Igazságot, ám mindennapjainkkal nem támasztjuk alá, az száraz, élettelen tudás. Ha egymással párhuzamosan több partnerkapcsolatot tartunk fenn, lelkileg egyikben sem vagyunk benne. Ha egy időben – „a több lábon állás” álbiztonságaként – több foglalkozást is űzünk, több tanfolyamot is végzünk, az érzelmileg biztosan zuhanás. „A munka öröm nélkül alantas” – hívja fel a figyelmet Ruskin, s a munka szót behelyettesíthetjük bármilyen tevékenységgel. Az, amit önátadó öröm nélkül teszünk, lehúz. Depresszívvé tesz. Önátadó örömöt azonban csak az Egyre koncentrálva élhetünk át, hiszen egyetlen lelkünk van. Ugyanabból a valóságrészből többre is figyelni – ez nem a lélek természete. Erre csak az ész képes. Ám „...az ész nem ad erőt. Azt csak a szív adhat” – üzeni Gorkij. Az agyunkra való hagyatkozásnak az az ára, hogy érzelmileg kiüresedünk. „Tessék, itt a titkom – mondta a róka. – Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan... Az idő, amit a rózsádra vesztegettél, az teszi olyan fontossá a rózsádat.” A rohanó ember sajnál időt vesztegetni bármire is. Mégis azzal áltatja magát, hogy sok mindent ismer. Semmibe sem helyezkedik bele, mert bárhol van, gondolatai akörül forognak, amiről éppen lemarad. A rohanó ember halmozni akar. A halmozó embernek semmi sem Szent. Mert az Egy a Szent.

„Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – mondta a róka. – Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem. – Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a kis herceg. – Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit... De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...” A halmozó embernek nincs megkülönböztetett Egy az életében. Minden mindennel felcserélhető. Senki sem pótolhatatlan – ez akkor lesz jelszavunk, ha a lelki kötődésre képtelenné váltunk. „Íme a bolond így szól – írja Mark Twain –: ’Ne tégy minden tojást egy kosárba’ – vagyis ne tégy fel mindent egy lapra, s oszd meg a befektetésed és a figyelmed. A bölcs azonban így szól: ’Tégy minden tojást egy kosárba, és VIGYÁZZ ARRA A KOSÁRRA.’” Hol állunk ettől anyaként, ha azért szülünk második gyermeket, hogy ha az egyiket valami baj éri, azért maradjon még nekünk egy másik? Amikor depressziósak vagyunk – a lelkünk fuldokol. Távol a Rend, beleragadtunk a látványvilágba, a mennyiség szférájába. Tudatunk a földire állítódik. „Ember, azzá leszel, amit szeretsz. Isten leszel, ha Istent szereted, és föld, ha a földet szereted” – figyelmeztet választási lehetőségeink súlyára Angelus Silesius. Amikor az ember – elfeledve, hogy valójában szárnyas szellemlény – a földdel azonosítja magát, csak idő kérdése, mikor kerül padlóra. Aki bunkerekbe kényszerül – vagy kedveli például a pincehelyiségekből átalakított szórakozóhelyeket –, már hatványozottan depressziós. A háborúban az emberek fizikailag csak követték azt az irányt, ahol a láthatatlanban szellemileg és lelkileg már voltak. A legmélyebb pontot. A bunkerben a szem számára kevés izgalom kellette magát. A látványba beleragadt ember a félelemben lehetőséget kapott, hogy a szívével kezdjen látni. „Akinek üres az erszénye, akaratlanul megtisztul lélekben is” – tárja fel az emberi fejlődés egyetlen lehetőségét Gorkij. Az anyagi felhalmozás által korábban egymástól eltávolodott lelkek most újra egymáshoz simulhattak. Bebizonyosodhatott

108

Ad a g i o

Goethe gondolata: „Az embert nem a születés, a földi rang avatja előkelővé, hanem a jellem és a szellem.” A férfinak egyetlen esélye maradt az újrafelemelkedésre.

Szakítani addigi anyagra fókuszáló világszemléletével és követni Márai Sándor útmutatását arról, hogy mindennap tovább kell menni a Teljesség felé:

S mert vándor vagy, mindennap tovább kell menned az úton, mely egyetlen célod, tehát lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom megismerése felé vezet. Nem könnyű ez… Pénz, érdemrendek, címek, rangok akadnak utadba: de mit kezdesz mindezzel, ha a figyelem, a fáradtság, idő, mely a világi elismerés ára, elvonja lelked legjobb erőit az isteni megismerésétől? Cimborák kurjongatnak az út mentén, s hívnak magukkal, kaján vállalkozásra biztatnak: mit nyerhetsz minden üzleten és szórakozáson, ha a játékasztal vagy a kocsmaasztal mellett vesztegelsz, s közben lelked kínzó sürgetéssel kérdi: „Miért lopod itt az időt? Mindez gyermekes és aljas. Tovább kell menned, hiszen dolgod van.” … Vándor vagy, és mindennap tovább kell menned. Nem tudhatod, meddig élsz, s egyáltalán lesz-e idő, eljutni utad végcéljához, lelked és az isteni megismeréséhez? Ezért menj mindennap tovább, sebes lábakkal és szegényen is. Mert vándor vagy.

109

Ad a g i o

A SZÉPSÉG SOROMPÓI Mihelyt szerencsétlenek vagyunk, egyszerre erkölcsi lényekké válunk. – Marcel Proust –

A

HÁBORÚ nemcsak a férfiak ügye volt. Azon túl, hogy a nőknek át kellett élniük a férfiak nélküli mindennapok kijózanító valóságát, hadi szolgálatra is kötelesek voltak jelentkezni, és az anyagi megszorítottságot is meg kellett tapasztalniuk. Mindkét nemnek elkerülhetetlen volt visszatalálnia a Rendhez. Az elférfiasodó tendenciát a háború kitörése után a nők egy ideig még tovább fokozták – szó szerint tetőtől talpig férfivá szerettek volna alakulni. Fizikai értelemben mindent elkövettek, hogy magasabbnak tűnjenek, és a férfi fölé nőjenek. Telitalpú cipőt viseltek, amely jócskán megnehezítette és veszélyessé tette a járást, hiszen a lábfej nem tudott benne természetesen hajolni. A „holdjáró” cipők elődei megmutatták, hogy ha a nő maszkulin irányba kíván fejlődni, akkor a földön, a neki kijelölt szférában abszolút elbizonytalanodnak a léptei. Csak csetlik-botlik. Ez a magyarázata annak, hogy ha a nő a karrierje építése mellett teszi le a voksát, akkor halogatja a gyermekvállalást, vagy puszta fizikai produktumként hozza a világra gyermekét, akivel lelkileg nem tud összekapcsolódni. Főzés helyett inkább félkész ételeket tesz az asztalra, s bejárónőt tart. A kívülről érkező női segítség igénybevétele energetikailag egy másik nő megjelenését vetíti előre a párkapcsolatban. Ahol az asszony akár holdi, akár vénuszi tevékenységére pótasszonyt fogad (szakácsnő, bébiszitter, takarítónő, lakberendező), ott önszántából máris eltávolodott férjétől. Az adott energia szempontjából beenged egy másik asszonyt, hogy az segítsen neki kielégíteni férje igényeit. A nő aligha tud már felnézni férjére, ha lelkének megkönnyebbülést jelent, hogy egy másik nő vasalja társa ingeit, mosogatja el tányérját, porolja le kedvenc foteljét vagy vigyáz gyermekükre. Jacques Fath párizsi divattervező leghíresebb vendége Rita Hayworth színésznő volt. Fath tervezte a művésznő Ali Khan

herceggel kötendő frigyéhez az esküvői ruhát. Hayworth nem jelent meg a próbákon, noha Fath arról volt híres, hogy a ruhákat nem rajzolta meg előre, hanem mindig a megrendelő testén tervezte és alakította őket. A vörös hajú színésznőt a még vörösebb hajú modell, Bettina Graziani, Fath ideálja volt kénytelen helyettesíteni. Hayworth és a herceg házassága hamarosan zátonyra futott, s a színésznő utódja – a sors különös fordulata? – Bettina lett. A férfi lekicsinylésének másik eszközét a feltupírozott haj és az égbenyúló kalapok viselete alkotta. Ami a láthatatlanban képesség szintjén kicsi és szűk, annak esetében törekszünk a láthatóban a túlméretezésre. Az anyagira és a testire beszűkült női tudat ég felé meredő, feltűzött hajviseletet eredményezett. Mesterségesen látványos keblek után azok a nők vágynak, akik a láthatatlanban szűkkeblűek, azaz érzelmeiket csak a szenvedély és birtoklás szintjén képesek kifejezni. Felpumpált izomzatot a nemes férfiúi megmérettetéstől visszariadó, szellemileg pehelysúlyú férfiak növesztenek. A zord időkben – a kevés anyagszükségletének köszönhetően – mindig a kalap az elegancia utolsó menedéke. Megfakult toalettjeikről a nők úgy próbálták a figyelmet elterelni, hogy extravagáns fejfedőket viseltek. Minél kevésbé érezték magukat vonzónak, annál magasabbra nőttek a kalapok. Az ámulatba ejtő fejdíszek tudattalanul – éppúgy, mint a feltornyozott frizura – a megemelkedettség hiányát fejezték ki: a fej, az intellektus, a fizikai konkrétság dominanciáját hangsúlyozták. Az észérvek győzedelmeskedtek a szív hangjai felett. A negyvenes évek elejének asszonyai még mindig büszkék voltak arra, hogy el tudták fojtani lelkesültségüket. Amikor a nőnek a hidegséget már nem is kell eljátszania, oly fagyossá válik a szíve, Goethe igazsága lép érvénybe: „A lelkesedés csak annak nevetséges, aki nem képes lelkesedni.”

Ingrid Bergman. Csak az érzelmi kiteljesedettséget egy férfi mellett átélõ hölgy remélheti, hogy tekintete tündérivé, mosolya ragyogóvá, haja a hullámzó tengerhez hasonlatossá válik.

111


A nő, aki nem árasztja környezete felé azt a vénuszi örömöt, amit Charlotte Brontë így vázol fel: „Egy kedves arc akkor a legkedvesebb, amikor a megindult szív gyengédsége árad szét rajta”, azt tagadja meg, amiért megszületett. Az elférfiasodás további megnyilvánulásaként az öltözékek vonalai katonásabbak lettek, a szoknyák rövidültek és szűkültek. Minél kevesebb anyagból kellett őket előállítani, és szempont volt, hogy könnyen lehessen bennük biciklizni. A ruházkodást – a nő önkifejezési eszközét – rendkívül szigorú szabályok korlátozták. Ahogy a nő tudatilag lemondott a Vénuszról s a férfi iránti lelkesedésről, úgy követte a lelki bőség hiányát a divat. A női öltözék minden díszítést és szépséget nélkülözött. Ha a negyvenes évek női divatjából visszakövetkeztetünk a női lélek tágasságára és a nőiségben lelt öröm mértékére, akkor Émile Chartier Alain találóan fogalmaz: „...nem lehet szórakoztatni azokat, akik önmagukat unják.” A rezonancia törvénye alapján a nő, aki lelkületében nem nőies, szolgálás nélkül csak ideig-óráig kaphatja meg az esélyt sorsától, hogy külsejében többet mutasson, mint láthatatlan megvalósultsága. Ez vonatkozik nemcsak alakjára és öltözékére, de otthonának formavilágára és a vele élő férfi szellemi nívójára is. A belga építész, festő és iparművész Henry van de Veldétől származik a megállapítás: „Ha egyszer valaki megváltoztatja az embereket – akár jó, akár rossz irányban –, egyúttal az utcákat és a házakat is megváltoztatja.” A történelem folyamán először a szokatlan, Rend-hagyó kinézetű nők vitték el a pálmát a bájos hölgyek elől. Osbert Sitwell így ír a lélekből fakadó klasszikus szépség hanyatlásának napjairól: „Még soha nem volt példa arra, hogy a csúnya nők ilyen népszerűségre tegyenek szert, éppen csúnyaságuknak köszönhetően. A húszas, harmincas években elinduló tendencia lényege: minél csúnyább egy nő, annál elismertebb. A szép nők szinte hátrányos helyzetbe kerültek.” Coco Chanel, Virginia Woolf, Tallulah Bankhead, a divattervező Elza Schiaparelli és a teniszbajnoknő Susanne Lenglen mind Wallis Simpson ideáját próbálták követni: „Nem vagyok szép nő. Az egyetlen dolog, amit tehetek, az, hogy elegánsabban öltözködöm, mint mások.” A kozmetikumok mesterasszonya, Germaine Monteil, aki 1935-ben alapította meg szépségápolással foglalkozó cégét, a Rendnek ellentmondva így nyugtatgatta a szeretetük kimutatásától visszarettenő nőket: „A szépség nem ado-

mány, hanem szokás”, tehát: a smink esti lemosása, egy krém nappalra, egy krém éjszakára, egészséges táplálkozás és testmozgás – Monteil szerint mindez együtt szép nőt eredményez. Ez a tévhit napjainkra egyre nagyobb teret nyer. A szépség belülről fakad. De nem a test belsejéből, hanem a lélek bensejéből. Minél bensőségesebb a lelkülete egy nőnek, az arca annál csodálatosabb. „Nem az a kedves, aki szép, hanem az a szép, aki kedves” – adja meg a valódi szépségreceptet Tolsztoj. Azok a nők, akik csak fizikai módszerektől várják szépségük felszínre hozását vagy fenntartását, előbb-utóbb hátrányos helyzetbe kerülnek. Wallis Simpson nem elsősorban eleganciájával, hanem a szerelme iránti mérhetetlen odaadásával váltotta meg esetleges vénuszi hátrányait. A Szépség alapja a Jóság. A Vénusz a Holdra épül. „A jóság olyan egyszerű – tárja fel Dag Hammarskjöld –: mindig másokért élni, sose a magunk hasznát keresni.” Hogy vajon ez sikerült-e a negyvenes évek asszonyának, az kiderül abból, hogy férfi már nem volt mellette. Hogy a házak java része – otthonunk a Hold – porig rombolódott. S hogy a divat, a Vénusz – befagyott. Tilos volt az öltözéken bármiféle húzás, ráncolás, hajtás, rátét, díszítés, pánt, hajtóka. Egy kabáthoz maximum négy méter, blúzhoz egy méter anyagot volt szabad felhasználni. A bőrből készült öv legfeljebb csak négy centiméter széles lehetett. A férfiak is materiális megszorításban éltek: a nadrágra tilos felhajtást varrni, s csak egy zseb engedélyezett – abba se igen van mit beletenni. „...e világon a legszebb dolgok a leghaszontalanabbak” – mondja Ruskin. Amikor csak a funkció marad, oda a Vénusz. S ha oda a Vénusz, ez azt jelenti: oda a Hölgy. A fogyasztói társadalom szlogenje: „Dobd ki a régit és vegyél helyette újat.” Az embert próbáló időszak az újrahasznosítást tűzi ki célul. Az anyagi szűkösség a kreativitásnak, a teremtőerő felszínre hozásának kedvez. „Készíts újat a régiből” – a háború idején ez lett a mottó, s a női magazinok részletes leírással szolgáltak arról, hogyan születhetnek ruhadarabok függönyből, női kabátok a fronton harcoló férj felöltőjéből, babaöltözékek ágyneműből, vagy menyasszonyi ruhák csipkefüggönyből. Az 1943-ban bemutatott Casablanca című film letisztult eleganciát közvetítő jelmezeivel is bebizonyította, hogy a lélek képes győzedelmeskedni az anyag felett. A filmben nyoma sincs a korábbi évek csillogásának, a csipkének, a szőrmének, a flitternek.

112

Ad a g i o

A Casablanca példaértékűen igazolta, hogy sem a férfi, sem a nő tartása nem függ a rendelkezésére álló anyagi luxustól. A tartás a szellemiségből, az emberi próbák érlelte istenhitből fakad.

A lelki katarzisok átéléséből következő igazi és az anyagi többletre alapozódó látszatboldogságot Belinszkij ekképpen különbözteti meg: „...a valóságos szenvedés többet ér, mint a képzelt öröm.”

113

Ad a g i o

POTENCIA ARANYFEDEZETTEL Szerelem: meghódítani, bírni és megtartani egy lelket, amely annyira erős, hogy fölemel bennünket, s annyira gyönge, hogy éppoly szüksége van ránk, mint nekünk őreá. – Paul Géraldy –

A

Z A FÉRFI, aki behódol a nő önző, a Rend által nem támogatott uralkodásának, férfierejét tekintve máris elindult a lejtőn. 1932-re Amerikában 14 millió, Németországban 6 millió, Angliában 3 millió férfi volt munka nélkül. Van Gogh, akinek művészi aktivitását a nyomor és a részvét átélése keltette fel, így vélekedik a férfiúi teremtőerő mibenlétéről: „Aki szeret, él. Aki él, dolgozik. Aki dolgozik, annak van kenyere.” Ha 1932-ben minden negyedik ember munkanélküli volt, ez azt jelenti, hogy legkevesebb minden negyedik ember boldogtalanul élt a párkapcsolatában, azaz nem tudott azonosulni nemi szerepével. S ha nem tudott azonosulni, nem merte felvállalni a Szerelmet. A látható világot a láthatatlan Rend irányítja. Létünk a tudatunk lenyomata. Egy emberi korszak hangulata mindig attól függ, mennyire megemelkedett a kor szelleme – miként egy ember teste is szellemének tükrözője. A tudat határozza meg a létet, s nem a lét a tudatot. Egy korhangulat sosem lehet a társadalom anyagi színvonalának következménye. A harmincas évek munkanélküliségében a minden negyediket megelőző három ember azért lehetett foglalkoztatásban, mert ők még nem veszítették el a férfiúi erejükbe

Paul Newman és Joanne Woodward. Csak egyszerûen nézzenek egymásra – kérte az elrejtõzni vágyó házaspárt a fotográfus egy New York-i operaelõadás elõtt. Ez az irigylésre méltó bensõségesség kerekedett ki belõle.

Ad a g i o

vetett hitüket. Még nem tévesztették el helyüket a Rendben. A családban nem engedték át a vezetést a nőnek, s attól, hogy anyagilag most kevesebbel kellett beérni, nem érezték kevesebb embernek magukat. Ezek a férfiak tetterősek voltak, lelkükben ifjak. „A fiatalság nem az élet egy szakasza, hanem lelkiállapot” – biztat a legtöbbre Goethe. A válságperiódusokban hatványozottan kap életmentő szerepet a hit. „Akinek hite van – szól Rámakrisna –, mindene van, s akinek hite nincs, annak semmije nincs.” A hitehagyott, szerelemre se Égen, se Földön nem találó férfinak a sors ideát ajánl. Valamit, amiért újra megtanulhat lelkesedni. Egy háborúban a haza védelmének ideáját. A Hőssé válás lehetőségét. „Aki megszabadul attól a vágytól, hogy éljen, roppant fölénybe kerül egyszeriben” – vallja Robert Musil, osztrák regényíró az eszméért akár az életét is feláldozó emberről. A háború utolsó lehetőségként kínálkozik a férfinak arra, hogy túllépje a maga fizikai korlátait, s emberfölötti cselekedetre vállalkozzon: Istennek ajánlva erejét, amivel addig a nő igényét szolgálta. Az a férfi, aki a szükségletet sem tudja biztosítani, nem szerelmes. Férfiereje kevés ahhoz, hogy múzsaértékű nőt vonzzon be. A férfiasodáshoz nehézséget kell fölvállalni. Az élettapasztalat csalhatatlan tekintély – ez az idea a kulcs a férfiúi életérzéshez és a hitelességhez. Minden férfi annyit ér, amennyit szenvedett. Amin fájdalmak közepette átégtünk, csak abban tudjuk aranyként képviselni az Isteni Rendet. Egy erős kézzel irányítani képes férfinak mély a tekintete, s szemein túl homlokának vonala árul el legtöbbet róla. Biztosan nem külsőségekkel vértezi fel magát. „...az igazi nagyság láthatatlanná tevő köpenyt visel, melynek leple alatt csendesen, észrevétlenül járkál az emberek között” – írja Samuel Butler. Coco Chanel a nő szemszögéből így fogalmaz: „Amikor egy igazán elegáns ember belép egy helyiségbe, nem kelt feltűnést. Amikor viszont távozik, érezzük a hiányát.”

A szerénység egyenes arányban áll azzal, amennyire Isten már felébredt a lelkünkben. A férfi, aki tudja, hogy szellemileg mennyit ér, nem keres nagyságára külsődleges megerősítéseket, nem kíván tömegek előtt sikeresnek mutatkozni, hanem együtt állítja G. B. Shaw-val: „Jaj nekem, ha minden ember az áldásomat zengi!” A megnemesedett tudatú férfi erőteljes szellemi ráhatásával a mellette élő nőt is a Rend szerinti irányba emeli: „Remélem – írja Robert Capa szeretetteljes dorgálással Ingrid Bergmannak mint közeli barátnak –, azóta nem írtál alá száz meg száz szerződést, hogy egyre kevésbé lehess ember, és egyre inkább intézménnyé válj. Vigyáznod kell, mert a siker sokkal veszélyesebb és bomlasztóbb, mint a bukás...” A vitézi erejét újabb és újabb emberi próbákban edző férfinak nem kell félteni potenciáját. A szellemileg megemelkedett férfi teste szolgaként követi ura parancsát. Az a férfi viszont, akinek létét a nő befolyásolja, a Föld gravitációját engedi hatni magára. A keserves perceket így festi le Robert Musil: „A közös hálószoba... elsötétülvén olyan színész helyzetébe sodorja a férfit, akinek láthatatlan nézőtér előtt kell eljátszania egy bizonyos hős hálás, de már nagyon elkoptatott szerepét, hogy tudniillik fújtató oroszlánt varázsol elő magából.” A férfi, aki nappal nyuszi, este nem válhat gombnyomásra oroszlánná. Téved az a nő, aki hódító körútra indul, hogy ő cserkéssze be a nagyvadat. A nő mint Hold – cica. Mint Vénusz – őzike. Neki áldozatul csak a még nála is gyengébb férfiak eshetnek: az egerek, a patkányok. Ők pedig hosszú távon képtelenek lesznek tigrist varázsolni magukból. A férfinak nem marad más megoldás, mint amit Turgenyev ajánl: „Jobb, ha követ törsz az úton, mint ha megengeded, hogy egy nő akár csak az ujjad hegyén is uralkodjék.” A férfit elszólította a háború, hogy önmagára találjon. Hogy visszatérve, tudatában megerősödve már kisugárzása se hagyjon kételyt a nőben. A szerb költő, Jovanovič Zmaj is erre emlékezteti a kedvest:

Féljed azt, ki farkasszemet sokszor nézett a halállal!

Harrison Ford. A megemelkedett férfit nem bénítja a haláltól, az anyagi veszteségtõl vagy az evilági bukástól való félelem. Szelleme szabad, ezért elszánt a végsõkig.

117

Ad a g i o

ISTEN HOZOTT! Életed legfontosabb pillanata a jelen pillanat, a legfontosabb embere, akivel most ülsz le beszélgetni, a legfontosabb tette a szeretet. – Eckhart mester –

H

A PÉLDÁUL délután négykor érkezel majd – mondta a róka a kis hercegnek –, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már telve leszek izgalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. Megtörtént a csoda! A sok szenvedés mégis megérlelte gyümölcsét. A nők újra készek voltak díszbe öltöztetni a szívüket! A szépségápolás titkos fegyverré avanzsálódott. Az a nemzet, melynek asszonyai nem hagyják el magukat, ápoltak, csinosak, és akik ösztönző látványt nyújtanak az éppen eltávozáson lévő kedvesüknek, az a nemzet megnyeri a háborút. A nők felnőttek múzsai szerepükhöz. Mivel minden asszony külseje lelke egyensúlyának mutatója, a szépséges vonások békés, lenyugodott bensőt takarnak. „A szépség nem felkenhető és nem is magunkra fújható, nem egy paraméter, hanem egy állapot, melyet belső harmónia eredményez – vallja Für Anikó színművész. – Öt percen túl csak az mutatkozik szépnek, akinek a lelke is szép.” A nők legcsinosabb ruháikat, legbecsesebb kozmetikumaikat azokra a ritka estékre tették félre, amikor szerelmük néhány órára hazatért hozzájuk. A frivolság és a provokatív hozzáállás már a múlté volt. A Vogue brit kiadása így örvendezett: „Beauty is now heartlifting not

Gary Cooper és Ingrid Bergman. A külvilági harcából hazatérõ férfi szívét semmi sem melegíti fel jobban, mint hölgye önátadó simulékonysága.


heartbreaking” – a szépség ma szárnyaltatja a lelket, nem pedig összetöri azt. Nőnek és férfinak eljött a szereptisztázás huszonnegyedik órája. A férfi nem dezodorától – mint ahogy a XXI. századi reklámok sugallják – várta, hogy kirobbanó legyen. Nem dicsekedhetett Versailles nagyságú ingatlanokkal, és nem ő volt a modern kori XIV. Lajos. De soha nem volt igazabb rá John Ruskin mondása: „Azért vagyunk itt a földön, hogy valamit tegyünk, vagy pedig egyáltalán nem vagyunk itt.” A II. világháborút csak az a férfi élte túl, aki férfierejében perspektívát érzett, és aki hitt abban, hogy képes lesz behódoltatni asszonyát. „Nem a test, a lélek köt tartós házasságot” – írja Publilius Syrus. Nő és férfi egyaránt lélekben méretett meg. A Rend szerint élő férfi és nő léte – művészet. „A művészet értékét nem a mennyiséggel, hanem a minőséggel mérik” – Gorkij mondását sokan megszívlelhetik, akik évtizedek óta élnek boldognak hazudott házasságban, ám valódi harmóniában percekre sem volt részük egymás mellett. A negyvenes évek közepére a nő minőségében akkorát lépett előre, hogy a láthatatlanban már királynői értékekkel rendelkezett. Ez a magyarázata annak, hogy sohasem tapasztalt fordulat állt be a filmtörténetben és a históriában: a pozíciót birtokló hölgyek kezdték utánozni a lelkileg megemelkedett hétköznapi nőt. A színésznők java része és az uralkodók feleségei is visszafogottsággal öltözködtek és viselkedtek. A mozik nem egzotikus fantáziavilágot hirdettek. A rideg, önmagától mámoros nő képe leköszönt a filmvászonról, helyébe a lecsendesedett, klasszikus szépség lépett, aki vásárol a piacon, kicseréli a könyvet a könyvtárban vagy megpihen egy csésze tea mellett. Maga az élet kezdett művészetté válni, s igazzá írta Marie Curie gondolatát: „...a regényalakok a valóságban is léteznek.” Az arany középútra való visszatérés természetesen nem történhetik meg egyik pillanatról a másikra. Minél inkább kibillent a nő a közönyösség oldalára korábban, most annál inkább vágyott megélni az inga másik pólusát: a belevaló nőt. Ez a szélsőség viszonylag kevés átlagnőt érintett, hiszen ők korábban is csak távolról követték a filmvásznon úttörő szerepet vállaló Amazonokat. Most, hogy nem saját nemük férfias irányban legkibillentebb képviselőit, hanem magát a férfit kezdték követni, a nők megtalálni vélték a Rend szerinti egyensúlyukat. A korábbi túlhangsúlyozott eszesség holdiságba fordult, s a maga helyét megtalált asz-

szony boldogan követte Kapijev útmutatását: „Légy az első, amikor hallgatni, s az utolsó, amikor beszélni kell.” A férfi ellenlábasaként szélsőségesen elférfiasodott nők azonban nehezebb helyzet elé állították magukat. Egy nő erőszakos önzése azt leplezi le, hogy lelkileg kifejlődött, gondoskodó nőtársaihoz képest mennyire gyermek. A folyamatos kiszolgálást követelő asszony férfiasan kemény, mert az a körberajongás, amit ő elvár, eredendően a teremtés koronájának jár ki a hölgytől. A férfias igényekkel fellépő nőtől fél a férfi és elmenekül. A szeretetet csak követelni tudó nő előbb-utóbb magányossá válik. A boldogtalan asszonynak mentőövként üzeni Dag Hammarskjöld:

A magányt nem az teszi rettenetessé, hogy nincs, akivel megoszthatnám terheim, hanem az, hogy nincs, akinek a terhét elvállalhatnám. Azok a nők, akik még mindig nem vállalták a megerősödött és önmagára talált férfi alázatos szolgálatát, most a korábbi rideg felsőbbrendűség ellentétes pólusához menekültek. Nem távolságtartó hűvösségükkel bizonytalanították el és hódoltatták be a férfit, hanem a testiséget eszközül hívva szexuális rabszolgaságba próbálták őket hajtani. Mindkét női módszer eredménye: a nem szellemi férfi meghunyászkodik és hajbókolni kezd. Az egyik esetben kiengesztelni, a másikban tömjénezni próbálja a nőt – egy kis leereszkedő odafigyelésért. A nívós férfiak átlátnak a nő praktikáin. Az alapvetően manipulatív nő ezért tart a szellemileg igényes férfitól. Hogy miért nem merészkedik nemes adottságokkal rendelkező férfiak közelébe, azt Lec lengyel költő szavai fejezik ki helyette: „Vannak gondolataim, amelyeket még magamnak sem vallok be. De ezeket ti úgyis ismeritek.” A lelkületében démoni nő áll a legtávolabb attól, hogy egy érett férfi fölemelje. A matériában vergődő férfiakat vonzza be, akik azután ideig-óráig használják. A nő, aki nem képes a holdi feltétel nélküli szeretetre, vagy megkörnyékezhetetlenül rideg, vagy szenvedélyes tűzben perzselődik. Magatartása e két véglet között ingadozik. Szívtelenségének tudattalan célja a férfiúi nagyság rombolása. Semmitől sem fél jobban, mint hogy egy férfi szellemileg irányítsa. Rettegésében támad. „Miért erőszakos valaki? – kérdezi Osvát Ernő. – Mert nem tud belenyugodni abba, hogy nem erős.”

120

Ad a g i o

A testiségre lecsupaszított kötődését az ágyékorientált nő a maga számára érzelmességként, gondolati érzékenységként próbálja feltüntetni. Noha energiái alsó csakráiból szinte fel sem tudnak emelkedni, ő állítja, hogy a szívére hallgat döntéseiben. Valójában a szíve még fel sem ébredt. A nő, aki igazán szeret, nem birtokolni kívánja a férfit. Ennek biztos jele, hogy noha szerelmes belé, mégsem féltékeny rá. A nőt, aki önmegvalósítását nem a külvilágban, hanem az arra méltó férfi szellemi, lelki és fizikai szolgálatában látja, azért nem környékezheti meg a zöldszemű szörny, mert hölgyként, a Rend szerint él. A féltékenység biztos jel arra, hogy nem vagyunk szerelmesek, ki vagyunk billenve a Világrendből. Az uralkodni vágyó nő automatikusan olyan férfit választ, aki szellemi gyengeségéből adódóan fejet hajt az előtt, ha a párkapcsolaton belüli szerepek ellentmondanak az Isteni Rendnek. A férfi, aki nem ismeri és nem követeli a Világrendet, mindig háttérbe szorul a nő mögött. „Szeretném, ha kevesebbet dolgozna és többet lenne a közelemben, de az ő helyzetében az ember vágyik az önkifejezésre” – így hangzik Bart Freundlich harmincegy éves rendező őszinte, de férfiúi erőtlenségről árulkodó vallomása barátnőjéről, a negyvenéves éves Julianne Moore színésznőről. Ha a férfi erőtlen, a kiteljesedett boldogság csak vágyálom marad. A nőnek tudatosan törekednie kell arra, hogy szerelmi kapcsolatának kudarcos foltjait fokozatosan fölszámolja. Amennyiben tudati energiáit karrierjére fordítja, azzal csak növeli a foltok számát, s féltékenysége súlyosbodni fog. Ahol a férfiúi igények csak részben találnak kielégítésre, ott a férfi szerelme hamarosan kötelességérzetté alakul. „A szerelem csak addig virágozhatik, amíg

szabad és spontán; könnyen megölheti a kötelesség gondolata – üzeni Bertrand Russell. – Az a tudat, hogy kötelező valakit szeretni, legbiztosabb módja annak, hogy meggyűlöljük.” Az Örök Törvény mindannyiunkban ott él lenyomatként. Minden férfi, mondjon bármit is, vágyik arra, hogy a nő felnézzen rá és tisztelje. Ha egy nő kevés lelkileg, de túl sok akaratilag, az mindig félelmetes a férfi számára. Russell így folytatja: „A félelem rokona a kegyetlenségnek.” Azt, akitől félünk, nem szeretjük. Azt meg akarjuk semmisíteni. A nő, aki össze akarja rombolni a férfiúi nagyságot, tart a férfitól. A rideg-tüzes nő féli a szellemi férfit, mert érzi, hogy nincs fölötte hatalma. Ezért a férfitársadalomnak kizárólag azon rétegéből válogathat, aki még őnála is gyengébb. A háború vége felé nehéz helyzetbe került az érzelmeiben megvalósulatlan nő. A marsikus megmérettetésből győztesen kikerült férfi minden korábbinál nagyobb mértékben követelte a lágyságot. Egyre fogyatkozott azon katonák száma, akik a „pin-up” vagy „sweater girl”-ök után, s nem a tiszta, szűzies, feleségnek való nők után vágyódtak. A katonaszekrényekben megbúvó fotók szexbombáinak formái már-már tökéletesek voltak. A férfi azonban sokkal inkább ki volt éhezve a lenyugodott lelkiségre, mint az önmagában bizonytalan nő folyamatos vibrálására. A félelemből kijutott a fronton. Otthon erősnek és biztonságot nyújtónak akarta érezni magát a férfi. Egy irodalmi műre vetítve a férfi a cím, a nő a kibontás. A férfiak felnőttek irányítói szerepükhöz, mert nem akarták újra tapasztalni Lu Hszin igazságát: „Ha helytelen a cím, nem lehet helyes a szöveg sem!”

121

Ad a g i o

RÁNCOK ÉS KILÓK Az az ember, aki megpróbálja saját kis-énjében elbarikádozni magát, magányosságra és terméketlenségre van kárhoztatva. – Rabindranáth Tagore –

T

OKIÓI ÚJSÁGHÍR 2002 júliusában: „Szemöldök-vékonyítás miatt zártak ki egy cselgáncsversenyből hat japán gimnazistát, mert ez a bírák szerint félelmet kelt ellenfelükben.” Vajon mit mondtak volna e bírák a harmincas évek asszonyainak ceruzával rajzolt csík-szemöldökéről, ha egy küzdősportversenyben, ahol férfiak marsikusságukról adnak számot, kizárás jár ezért? Mekkora félelmet keltettek ezek a nők a szerelmükben, ha ilyen módon még egy ellenfelet sem illendő ijesztgetni? Annál a rettegésnél, amit az eredendően békességet képviselő nők váltottak ki, még a háború rettenete is kívánatosabb volt. A férfiak egészen a frontig menekültek. Ha a nők nem igyekeztek bájosak és vonzóak lenni addig, amíg a háború előtt mellettük volt a férfi, illetve amíg minden szépségápolási eszköz a rendelkezésükre állt, akkor most sokkal hátrányosabb körülmények között kellett látványos eredményeket elérni. A nehezítésnek ez a törvénye nyer érvényességet az egyes női inkarnációk folyamatában is. Hiába születik egy nő szépnek, ha ebben az életében visszaél adottságaival. Ha éppen vonzó külsejéből adódóan ő akar behódoltatni egy férfit. Az egykor bájos nőnek, aki hátat fordít az Eredendő Rendnek, végül már csak fiatalkori fotóinak nézegetése idézi fel a vonások szépségét. Tükre már mást mutat. „A nők úgy játszadoznak a szépségükkel – írja Victor Hugo –, mint a kisfiúk a zsebkésükkel. Megsebzik magukat vele.” Hátrányos női külsővel akkor születünk, s a küllemünk esztétikáját fokozó eszközöknek akkor vagyunk hiányában, ha előző életeinkben vénuszi adottságainkkal visszaéltünk. Azaz nem szolgáltunk egy szellemi férfit, hanem igéző kisugárzásunkat kihasználva öntömjénezésbe kezdtünk. Elértük, hogy a nálunk gyengébb férfiak behódoljanak nekünk. A szépség a szolgálat adta önbecsülésből fakad. Méltót szolgálni – ez a méltóság.

Minden, ebben az életében bájos nő úgy érte el ezt a vonzó állapotot, hogy előzőleg odaadóan alárendelődött egy nála megvalósultabb férfinak. Vajda János így ír a földi káprázat által meg nem vásárolható hölgyről:

Minden szépség annyit ér csak, Mire becsüli magát; Ne add magad egy világért, S többet érsz, mint egy világ. Mi a szépség megtartásának titka? Az, hogy tündéri külsőnkkel nem élünk vissza, nem növeljük udvartartásunkat, hanem kivárjuk a nálunk szellemileg magasabb szintű társat, akinek készségesen elfogadjuk irányítását, és aki mellett fel merjük vállalni sebezhetőségünket. A szolgálatban még illatosabb virággá teljesedünk. Önmaga szépsége ellen követ el merényletet az a nő, aki kedvező adottságait arra használja, hogy függőségi helyzetbe hozzon egy férfit, aki majd – szó szerint – bolondul érte. Minden férfi a bohóc szerepbe süllyed, aki Isten helyett egy nő felé fordítja áhítattal az arcát. A bolondnál mindig különbnek érezheti magát a nő. Ő maga azonban eközben vagy túlsúlyossá válik, vagy kóróvá szárad. A II. világháború – csakúgy, mint egy hátrányos külsővel leélt inkarnáció – kijózanító hatású volt. Ibsen a fájdalom teremtőerejét hangsúlyozza:

…mondják: fuldokló kapkod a szalmaszálhoz, de ezt is: legközelebb ekkor van az ember önmagához… A háború lehetőséget adott a nőknek, hogy átgondolják, mennyi kudarc származik abból, ha férfias megnyilvá-

Audrey Hepburn és Edith Head, Hollywood jelmeztervezõje, aki 35 jelölésébõl nyolcszor kapta meg az Oscar-díjat. A szépség a nõi megvalósultság kifejezõje. Alapja az alázat, elvesztésének biztos módja a sikeréhség.

123


nulásokra törekszenek, és a felszabadultságot összetévesztik a maszkulinitással. A Rend felrúgása nem szabadság. Az Eredendő Értékek semmibevétele – szabadosság. Az emancipált nő a szellemi férfi által közvetített Isteni Erők támogatása alól vonja ki magát. Így elzárja magát az emberi fejlődés közvetlen lehetőségétől. Nem hagyja kívülről megnemesíteni lelkét. Következményként belépnek a sors fejlődésre késztető indirekt eszközei: a betegségek, balesetek, sorscsapások, veszteségek, a deformálódás, a meddőség. Az egyenjogúság gyakorlásával a nő elérheti, amit a férfival kapcsolatosan így szoktak emlegetni: csak egy fokkal szebb az ördögnél. Azt is, hogy nem tud gyermeket hozni a világra. Hogy laposak lesznek és megereszkednek a mellei. Hogy felfokozódik a szőrnövekedése és markánsabbak lesznek a vonásai – boszorkányra emlékeztető összhatást adva. Mivel testünk a tudatunk lenyomata, az emancipációt hirdető nő Renddel ellentétes gondolkodása egyre hátrányosabb külsőt idéz elő. A férfit gyűlölő nőre hamarosan igaz lesz Victor Hugo gondolata, miszerint „…annál több őrszemet állít, minél kevesebb veszedelem fenyegeti a várat…” A szép nőt minden helyzetben megvédi méltóságteljes magabiztossága. Az emancipált nő férfiként működik a világban. A férfias nő nem más, mint a férfi paródiája. A II. világháború folyamán a nőknek fel kellett ismerniük, hogy ha a Rend vénuszi és holdi értékeinek ellentmondó eszközökhöz folyamodnak, boldogtalanná teszik magukat. Tiszteletre méltó férfi hiányában minden nő csúnyul, ráncosodik, puffad, deformálódik. Léte puszta vegetáció. Ha a nő arra vágyik, hogy a férfi szeresse őt, akkor először neki kell megszeretnie a Hölgyet önmagában. A holdias és vénuszi értékekre törekedve. Nem a kihívó, bizonygató énjét, hanem az esendő, gyámolításra és felemelésre vágyó, türelmes lelkét kell megmutatnia. A szellemi férfi sohasem él vissza kedvese gyenge pontjaival. A gyenge férfi szorult állapotából adódóan – megteszi. A háború idején a nőknek nem jelentett gondot, hogy karcsúak maradjanak. Ennek csak részben volt oka az élelemhiány. Az ember nem fizikai, hanem szellemi lény. Nem a bevitt táplálék mennyisége, hanem az élethez való defenzív (védekező) hozzáállás hizlal.

A kilókkal küszködő nő csak úgy tesz, mintha odaadó segítője lenne a társának. Az a nő, aki nem szereti nőként önmagát, nem képes szolgálni a férfit. Valójában hatalmi harcot folytat – még akkor is, ha önmagát mártírként állítja be. Célja, hogy bebizonyítsa, hány tekintetben különb és több, mint a férfi. Ám minél inkább olyan életterületeken bizonygat, amely a Rend értelmében nem neki szánt szerep, tudattalanul annál inkább fél, hogy a csatában alulmarad. Ott, ahol férfi módjára meg akarja mutatni, hogy menynyit ér – törvényszerűen falba ütközik. Ott, ahol az élet tárt karokkal várná a női tevékenykedését – ő épít falakat. Annak a nőnek, aki panaszkodik a házimunkára, s a női létet rabszolgaságnak látja, még sok tanulnivalója van nemi szerepét illetően. A sors csak a csúcson enged bármit is abbahagyni. Hogy a kiteljesedés pillanata mikor jön el? Ruskin megadja a választ: „Abban a pillanatban, midőn valaki valóban el tudja végezni a munkáját, hallgatni fog róla.” Aki a leghangosabban ellenkezik és követelőzik, az van a legtávolabb attól, hogy az élet engedjen neki nehézségeiből. A bölcs fejet hajt sorsa előtt. Az okos ellene feszül. Ezért is írja Victor Hugo: „Okosnak és bölcsnek lenni két különböző dolog.” A női szereppel való szembeszállás eredménye: kívülről – félelmet ébresztő gőg; belülről – végtelen bizonytalanság. E kettősség kéz a kézben jár. „Egyik legvisszatetszőbb emberi tulajdonságunk – vázolja fel Steinbeck –, hogy mindannyian le akarunk nézni valakit, jobbak akarunk lenni másoknál, …ez a bizonytalanság tünete…” A hölgyiségre perspektívát nem nyitó nő zsírból és vízből védőpajzsot épít maga köré, mert a férfias helyzetekben, amelyekbe hozza magát, csak fizikailag tud benne lenni. Lelkileg – mivel nőnek született – törvényszerűen nem képes azonosulni velük. A legelterjedtebb hízásra hajlamosító életszituáció az a házasság, ahol a nő eleve a férfi szerepét veszi fel, erre azonban a szellemvilágtól nem kap energetikai utánpótlást. Miután lehatárolódik az Égi szellemiről, már csak a Föld adhat fizikai energiát. A boldogtalan, nőiségüket tagadó nők azért esznek sokat, mert Földivel kell pótolniuk azt is, amit az Ég képviselője, a férfi szereptévesztésük miatt nem adhat meg nekik. A legsikeresebb fogyókúra az, ha megtaláljuk a Világrendben saját helyünket, hogy a szellemvilág támogatását

124

Ad a g i o

élvezve csak lelki összekapcsolódásban közösségi élményként vegyünk magunkhoz fizikai táplálékot. Ha a helyünkön vagyunk, és rádöbbenünk, hogy ez kizárólag a mi számunkra kijelölt hely, a továbbiakban nincs kitől félnünk, és nem szükséges fizikai pajzsot építünk. Mivel az egyedülálló nő nem szembesül a szeretett férfinak való behódolás mindennapi kihívásával, ezért könynyebb karcsúnak maradnia. Még módjában áll arról álmodozni, hogy eljön álmai hercege. Ha ebben nem hisz, az önállóan élő nő mérlege is egyre többet fog mutatni. Férjes asszonyként karcsúságunkat drasztikus fogyókúrák nélkül csak akkor tudjuk megtartani, a mellek megereszkedését, a cellulitiszt és a ráncosodást megelőzni csak akkor áll módunkban, ha szerelemből mentünk férjhez. Olyan férfihoz, kit emberi értékeiért tisztelni tudunk, s ezért önszántunkból képesek vagyunk követni őt. Aki női fejlődésünkre perspektívát kínál. A kövérség azt jelenti, hogy az adott életszituációban szenvedünk ugyan, de elhisszük, hogy nem

érdemlünk jobbat. Nincs jövőképünk, s ez a tudati dugulás túlsúlyhoz vezet. „Csak az néz derülten, aki előre néz” – üzeni Busoni. A karcsú derekú, de nőies vonalakkal rendelkező nő a legideálisabb partner egy értékes férfi számára. A nő, aki hatalmaskodásán változtatni nem akar, ám az ebből származó súlyfelesleget folyamatos diétával féken tartja, más testi tünetekben tapasztalja a Rendből való kilépés következményeit. Erre mondja Maupassant: „ …ha az ember elvből akar soványodni, az mindig valami más dolognak a kárára lesz.” A nő idő előtt ráncosodik, vonásai csúnyulnak, bőre, haja, szeme fénye mattul. Női szervei begyulladnak és gombásodnak, hangja elveszíti dallamát, és – legsúlyosabb jelzésként – egyre kevesebbet kacag. A természetes szépség és karcsúság titkát az fedezi fel, aki életreszólóan együtt vallja Victor Hugóval: „Egyetlen dolgom e földön a szeretet.”

125

Ad a g i o

A LÁMPÁS FÉNYÉÉRT Kétszer tanuljuk ismerni az életet. Először midőn félreismerjük, azután midőn megismerjük. – Péterfy Jenő –

A

MEGSZORÍTÁSOK és aggodalmak ma jobban fenyegetik az Ön szépségét, mint valaha. Az Ön feladata formában tartani magát, hogy erős, egészséges és csinos maradjon – írta 1942-ben olvasóinak a Votre Beauté vezető szerkesztője. A háború idején a szépség és egészség megőrzése egyenesen nemzeti kötelességgé vált. A vénuszi értékek teljességét tudatosan fenntartani nemcsak a háborúban lenne a nő feladata. Ez örök hölgyi kötelesség. Ha a háború hosszú hónapjait és éveit párhuzamba állítjuk a külvilágbéli férfiúi teremtés egy napjával, akkor a hazatérés a frontról – a férj esti hazaérkezésével analóg. Az asszony főszerepet mindig akkor kap, amikor a férfi átlépi a közös otthon küszöbét. Mindegy, hogy mi mindent vállalt a nő napközben, az ő ideje akkor jön el, amikor az élet küzdelmeiből a férfi hazatér. A nőnek a nappal csak előjáték a napnyugtához. A nő a Hold. A Hold az este, az éjszaka. A Hold a konyha, az étkező és a hálószoba. A férfi a Nap. A Nap a nappal. A Nap a nappali szoba. Lehet bármily aktív a nő napközben, ha este nem teljesíti női feladatait – békés légkör, finom vacsora, meghallgatás, kívánatosság –, akkor azon a napon gyakorlatilag nem tett semmit magasabb szempontból önmaga lelki fejlődéséért. Paul Newman és Joanne Woodward. A legmélyebb érzékiség és a legmagasabb szellemiség nem választható el egymástól.


A férfi hasonlóképpen nem lép előre, ha hárítja a napfelkeltét, ha délelőtt sokáig alszik. A férfi a szellem lámpása. Ahol ő jár, ott a tisztánlátást biztosító Fénynek kell felgyulladnia. Amikor a Nap első sugarai földerengenek, a férfi időszaka indul. Az aktív beleállás, a küzdés, az erő megnyilvánításának ideje ez. Főként a délelőtti órák – a szellem időszaka. Amint a Nap lenyugszik, a férfi is visszavonulhat föltöltődni. A II. világháború idején a nők a zord külső körülmények közepette egyre szépültek. Ráébredtek, hogy a lámpás fényéért semmilyen áldozat sem lehet elég nagy. A szellemi férfi nélkül sötétségbe borul a nappal is. Amikor a külső napsütés ellenére is elsötétül a tudat világa, az az istenhit elvesztése. A depresszió. A nők megértőbb, elfogadóbb lénnyé váltak, azaz szeretetképességükben növekedtek. Ez a láthatatlanban a Víz energia felszínre törését jelentette. Miután a külső elegancia tökélyéhez a lélekben a Víz elem jelenléte elengedhetetlen, az a nő, aki képessé vált szeretni, mert elég bátor volt megnyitni lelke csatornáit, egyre vonzóbb belső eleganciával rendelkezett, s már csak idő kérdése volt, hogy ezt mikor tudja megtámogatni csinos vonalú öltözékével is. Az érzelmek fontosságát Saint-Exupéry a víz szimbólumán keresztül így festi le: „Víz! Se ízed nincs, se színed, se zamatod, nem lehet meghatározni téged, megízlelnek anélkül, hogy megismernének. Nem szükséges vagy az életben: maga az élet vagy.” Az a nő, akiben a Víz látensen szunnyad, lehet megkomponáltan jól öltözött, de megejtően káprázatos csak azt követően lesz, ha képessé vált szívből szeretni. A szellem iránti alázat szépít és elegánssá varázsol. A mesébe illő átváltozások nem a színek, a frizura, a kiegészítők, a ruhafazonok szintjén kezdődnek, hanem a férfiért történő áldozathozatal felvállalásában. Ez pedig a nőtől mindig az anyagi többletről való lemondást követeli. Szellemi férfi szolgálása vagy többletmatéria akarása – ez minden nő életének legfajsúlyosabb döntése. A nívós férfi emeli a lelket. A szükségletet meghaladó anyagmennyiség lehúzza. A ráncosodás és a kecses alak elvesztése a beszűkült lélek következménye. Ha a nő önmagát értéktelennek tartja, ragaszkodik a materiális többlethez. A belső értékek hiányát az anyaggal toldozgatja. A kevés önbizalomnak egyre több matériára van szüksége. Az áldozathozataltól visszarettenő nő álma a gazdag kérő.

Az anyagi többlet csúnyuláshoz vezet. A nő egyre békétlenebb lesz önmagával – s így a férfival is. A férfiak ösztönösen azért vonzódnak a szép nőhöz, mert ő még hordozza a Jóság ígéretét. Hogy szereti önmagát – s így a férfit is. Minden nőnek először ki kell várnia a méltó férfit, akinek női szolgálatait felajánlhatja. Azt követően szolgálnia kell. Bizonyítania a lemondást. S következményként: magabiztosabb lesz, stílusérzéke fejlődik, a külvilág bókokkal és dicséretekkel halmozza el. Hiába győzködött Lady Duff Gordon, a későbbi belle époque sikeres divattervezője 1944-ben a Women’s Journal-ben, hogy „ …öltöztesd szép ruhába a legszürkébb nőt, és meglátod, önkéntelenül is tudja majd, hogyan kell azt viselni.” A lelkében még fel nem ébredt nőt zavarja a szakrális vonalvezetés, a finom anyagminőség – feszeng egy ilyen öltözékben. Lehet, hogy megpróbál „viselkedni” a ruhában, felnőni annak szépségéhez, ám a kapaszkodást egy idő után fárasztónak fogja találni. Előbb a nőiségben kell kifinomodni, lelkünkben szakrálissá, Isten Rendjéhez méltóvá válni. Az áldozatkészségről tanúskodó finom rezgés még egy kissé kopottabb öltözéket is meg tud tölteni szépséggel. Ez a varázslat játszódott le a negyvenes években. A nők egyre gyönyörűbbé váltak, pedig a rendelkezésükre álló szépészeti eszközök igencsak megfogyatkoztak. Az a nő, aki – önmaga fejlődése érdekében – tudati energiáját a mellette élő, szellemi nemességéről tanúbizonyságot tett férfira koncentrálja, s hozzásegíti társát a külvilágbéli, férfihoz méltó kreativitáshoz, az a nő belső világában egyre teljesedik, s életével egyre elégedettebbé válik. Hiszen a Rend szerint él. Csak annak a nőnek marad lekötetlen szexuális vegyértéke, csak az a nő elfoglalt állandóan és rohan saját ügyei után, aki nem képes olyan férfit bevonzani, akire fel tudna nézni. A nő, aki folyamatosan utazik; aki állandóan újabb és újabb külső fizikai impulzusokat habzsol; akinek energiája arra fecsérlődik, hogy az eredendően férfiaknak fenntartott munkakörökben bizonygassa, hogy mennyire magabiztos; aki a Törvény értelmében nem a nőknek leosztott területen akarja egyéniségét maradéktalanul érvényre juttatni, az a nő sosem fog a Lovaggal találkozni. Egyben elindul szépsége elvesztésének útján. A nő, akinek a férfi szolgálata nem teljesíti ki az életét, lenézi a férfit. Ha a férfi lényével szellemileg és lelkileg nem elégíti ki a nőt, hogyan is sikerülhetne ez neki éppen az ágyban?

128

Ad a g i o

Ha a nő lelkének üresjáratai elől nem a hivatásába menekül, hát a másik póluson igazolja fontosságát: egyik gyermeket a másik után szüli. A lényeg ugyanaz: felmentést keres, hogy miért nem tud odafigyelni a férfi kívánságaira és útmutatására. A számszaki gyermekvállalás a materiális gondolkodás jele. A férfi iránti alázat hiányának biztos mutatója. Felmentés a még több matéria begyűjtésére: „ebben a világban, ennyi gyermekkel…” Minél kevésbé jelenti a Mindent a férfi, a nőnek menynyiségileg annál több csatorna szükséges a pangó energiák levezetésére. A túlórázás, a fékezhetetlen vásárlási láz és utazási vágy, az erőn felüli építkezés, vagy egy újabb terhesség vállalása ugyanarról szól: mivel a lélekben nem mozdul

semmi a szeretet irányába, a nő sürgeti, hogy kívül történjék már valami. Miről szól, ha elburjánzanak bennünk a sekélyes kívánságok? Anastasius Grün megadja a választ: „Ha nagy az éhség – kicsi a szerelem.” A gyermekvállalás áldott állapotnak csak akkor nevezhető, ha a nő olyan gyermeket hord a szíve alatt, akinek édesapjába szerelmes. Akinek oda tudja adni magát egészen, mert a férfi lénye kitölti teljes valóját. Ezt csak az a férfi képes elérni, aki nem a nőt akarja elsődlegesen. A nő valójában csak azt a férfit tudja tisztelni, akinek a célja őrajta és a matérián is túlmutat. Aki Goncsarovval együtt a férfiúi nemességre esküszik: „ …az élet célja maga az élet s a teremtés, nem pedig a nő…”

129

Ad a g i o

A LÉLEK BÁRSONYA Kérdezd meg magadat, hogy boldog vagy-e, és máris nem vagy az. – John Stuart Mill –

L

ADIES’ HOME JOURNAL, 1949, Olvasóink kérdezték rovata: „Kérdés: Kedves Ladies’ Home Journal… Hol, oh, hol lelnek rá kedves Ladies’ Home Journal azokra a gyönyörű lányokra, akik aztán a címlapjaikon és a hirdetéseikben szerepelnek? Válasz: Szerkesztőnk folyamatosan úton van, keresztülkasul kutatja Amerikát. Az általa vonzónak talált lányoknak egy érintéssel leteszteli az arcát. Valahogy úgy, ahogyan egy háziasszony ellenőrzi, elég meleg-e a vasaló. Ha az orcácska tüzes, tulajdonosa máris címlaplány. A szerkesztő.” „Csak az az élet ér valamit, amelyben bűbájosság és muzsika van” – üzeni Emerson. Ha a nő lelkesedni képes, a legtöbbre képes. A szellemi férfi, aki a mindennapokat illetően rátalált lelkes, szépséges múzsájára, cselekedeteivel rendszeresen tanúbizonyságot tesz arról, hogy az ember erkölcsi növekedése nem hőstettekkel kezdődik, hanem apró nehézségek legyőzésével. A múzsai szerepet visszautasító, száraz, lehúzó nő mellett a férfi egyre magába fordulóbbá válik. Eszmények nélkül a férfi egyre elégedetlenebb önmagával. Fásult lesz és kiábrándult. Atanasz Dalcsev bolgár költő tárja fel: „A cinizmus a szégyenkezés egyik formája.” A cinikus ember mérhetetlenül nagy szeretetre vágyik, mert oly messze került nemi szerepének lényegétől, hogy fél: mások szemében nevetségessé válik. Rettegésében inkább ő tüzel előbb – ő próbál nevetségessé tenni mindenkit, akit csak tud. A nő elragadó bájával és lelki igényességével tudja többre sarkallni a férfit. A vénuszi nő mellett mindig derűlátó férfit találunk. Charles Dickens felfigyelt arra, hogy a kiegyensúlyozott lelkületű hölgy külsejében is harmóniát sugároz: „A jól öltözött hölgyek mindig jókedvűek és kedvesek a környezetükhöz” – mondta. Ha egy férfi párja mellett elveszíti ambícióját a fejlődésre, a nőnek magába kell néz-

nie, mert férje veszélybe kerülhet: ha a férfias fejlődést nem vállalja önként, akkor Törvény, hogy egy külső, fájdalmas próba vár rá rövidesen. A férfiak részéről pesszimizmus – Áh, úgysem sikerül… – előz meg minden infarktust és háborút. Ám Dalcsev ez esetben is őszintén rávilágít a valódi okra: „…a pesszimizmus csak ürügy a lustaságra.” A lusta férfi nem épít szellemi ideát a jövőre. A már megkaparintott anyagira akar berendezkedni, spájzol, s ezzel aláássa férfiúi teremtőerejét. Nem mer adni, mert nem hiszi, hogy a hiányzót másnap újra lenne ereje előteremti. Elfelejti, hogy a földi élet után nem az marad meg, amit gyűjtöttünk, hanem amit szétosztottunk. Irigysége köré filozófiát teremt, magyarázza a megmagyarázhatatlant, miért nem válik meg a többletétől. Dalcsev így jellemzi az ilyen Isteni Szellemtől eltávolodott, női irányítás alatt élő férfiakat: „Sokan nevezik igazságérzetnek saját irigységüket.” Az adás megtagadásának indirekt módját Goncsarov tárja fel: „Álnok emberek fogása olyan áldozatot felajánlani, amire nincs szükség, vagy amit nem lehet meghozni, hogy a szükségeseket ne kelljen meghozniuk.” Azután következik egy sorscsapás, s a többletet, amiről önszántunkból nem volt erőnk lemondani a karmikus útitársunk életében fellépő hiány pótlására, a sors elveszi erőnek erejével. Saját irigységünk és önösségünk áll magyarázatként a háttérben, ha valamit elveszítünk, ha valamink javíthatatlanul elromlik vagy eltörik, ha lopás áldozatai leszünk, ha betörnek hozzánk, ha műtőasztalon eltávolítják valamely szervünket vagy testrészünket, ha földrengést élünk át vagy ha kitör egy háború. A II. világháborúban a férfi önmagára talált. Ezt az mutatja, hogy a nő újra azon igyekezett, hogy a kedvében járjon. A női odafordulást csak a teremtőerejére ráébredt férfi érdemli ki. Ha igaz Giorgio Armani olasz divattervező

Paula Prentiss meglepõdik. Egy interjú közepén Richard Benjamin hirtelen egy kancsó vizet zúdított felesége fejére. A történetet harminc évvel késõbb így kommentálta: „Nem haragudhatott meg nagyon, ha azóta sem vált el tõlem.”

131

Ad a g i o

állítása, miszerint: „A divatnak gondolkodásmódot kell tükröznie, és nem csupán öltözködési útmutatásként szolgálni”, akkor a háború befejeztének közeledésével a nő egyre kiegyensúlyozottabban viszonyult saját partnerkapcsolati szerepéhez. Öltözködése, megjelenése nem hagy efelől kétséget. A nők, lelki finomodásuk egyik jeleként mezítelen ösztönzónájukat takarni vágyták, azaz a harisnyahiány ellenére úgy őrizték méltóságukat, hogy cikóriával, teával vagy zöld dió héjával festették meg lábukat, majd vádlijukra barna ceruzával gondosan varráscsíkot rajzoltattak. A szépségszalonok arra specializálódtak, hogy a dolgozó nőknek reggelente lábsminket készítsenek. Az esős napok érthetően tönkretették a becses művet, ám a nők nem adták fel egykönnyen. A harisnya – vagy a helyette hordott fehér bokazokni – utáni vágy az újrafelfedezett lelkiséget szimbolizálta. A nő érzelmi tisztaságot ígért, s a Victor Hugo által feltárt három viszonyulási lehetőség közül a leginkább Istennek tetszőt képviselte: „…az első szerelemben a lelket jóval a test előtt vesszük el, később a testet ragadjuk el a lélek előtt, és néha a lélekre már egyáltalán nem is kerül sor.” A visszafogottság másik jele a gondolati síkot, a hajviseletet érintette. Megjelent a balerinafrizura, a valódi eleganciát hirdető forma. Az először lófarokba fogott, majd a tarkónál kis kontyba tekert, elölről hátrafelé fésült sima vonalat 1944-ben kizárólag a Balenciaga-ruhaköltemények

letisztultságához tervezte a kor híres fodrásza, Guillaume. Ez a frizura később chignon (konty a tarkón) néven nemzetközi klasszikussá vált, s a nőies törékenységről szóló üzenetét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ez a balerinák tradicionális hajviselete. A smink fókusza is áttolódott. Már nem a szexuálisan kihívó vérpiros ajkak, hanem a lélek tükre, a szem hangsúlyozása volt a cél. A gyermeki tisztaságú arc és a test nőies vonalai együtt a védelmezés és a felelősségvállalás vágyát ébresztik föl a férfiban. A korán ráncosodó nőkhöz a gyermeki lelkületű férfiak vonzódnak. Az arc barázdái a férfias Mars, a harcosság jelei. Elárulják, hogy a nő a realitásba annyira beágyazódott, hogy a lelki naivitást, amely egy szárnyaló férfi hátországához elengedhetetlen, a támadó kedv egészen háttérbe szorította. A kor legnépszerűbb parfümjeinek neve szintén elárult valamit a női szívekben lejátszódó tisztulásról. A kedvencek az Attente (várakozás), En Attendant (idő közben), és Malgré Tout (mindennek ellenére) voltak, és a párizsi nők hosszú sorokban álldogáltak a Champs-Élysées-én a Guerlain vagy Caron üzletek előtt, hogy újratöltessék apró parfümösüvegjeiket. Egy boldog korszak sugarai tűntek fel. Az emberek megtanulták mindennek az értékét. Főleg a szerelemét. Egymáshoz való viszonyukat mindennél mélyebben áthatotta, hogy nemrég megcsapta őket a legértékesebb elvesztésének szele.

Audrey Hepburn. Csak a lelki sebezhetõség felvállalása ad törékeny termetet. Csak a szeretetteljes kommunikáció formál hattyúnyakat.

133

Ad a g i o

AKIKNEK SIKERÜLT A LELKÜK VÁGYA SZERINT ÉLNI: ROBERTO ROSSELLINI ÉS INGRID BERGMAN Mondd meg, ki csodál, és én megmondom, ki vagy. – Charles-Augustin de Sainte-Beuve –

M

INTHA AZ ÖRÖK VÁROS összes polgára úgy döntött volna, hogy kifejezi végtelen hódolatát a hölgynek, aki az örökkévalóságból jött, hogy elkápráztassa a szemet és megigézze a lelket. Ahogy a tündérszerű lény kilépett a repülőgép ajtaján, érezte selymes hajában a szél játékát, s a napfény csókját az arcán. Az antikvitás levegője és a szeretet áradó fuvallata csapta meg. 1949 márciusában a római repülőtéren akkora tömeg verődött össze, hogy azt lehetett hinni, egy királynő érkezik. Az egész úgy festett, mint egy álom: megjelent az asszony, aki érzelmei őszinte felvállalásával hamarosan megremegteti – és magával szembefordítja – az egész világot. Az Isteni Mérték szerint örök érvényű női példát mutat. Azt kockáztatni a lelki fejlődésért, amit ő tett, nagyon kevesen merték megismételni a világtörténelemben. Az asszony mosolya egész lényén átsugárzik. Fiesta van – mindenki önfeledten nevet és kiabál, elragadtatottan integet és lelkesen ujjong. Az asszony hivatalos neve 1937 óta Petter Lindströmné. A világ Ingrid Bergmanként isteníti. Van egy tízéves kislánya, akit – az anya ebben a percben még nem is sejti – az elkövetkező nyolc évben férje csak egyetlenegyszer engedélyez majd neki látni. És a gyermekétől való megvonás csak egy ár lesz a sok közül, amit nőként való továbbfejlődéséért fizetni képes. Bergman már ekkor önálló lényként tisztelte lányát, és ösztönösen követte a Próféta, Khalil Gibran útmutatását:

Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek. Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai. Általatok érkeznek, de nem belőletek. És bár véletek vannak, nem birtokaitok. Ingrid már három évvel korábban is kérte tekintélyes orvos férjét, hogy fejezzék be érzelmileg kiüresedett házasságukat. A férfi nem vette komolyan felesége indítványát. Ő a munkájában, az intellektuális tudásban teljesedett ki. Asztrális világa szűkebb volt annál, mint hogy felmérje, mennyivel mélyebb szeretetre és szellemi magával ragadásra lenne szüksége annak az elevenné vált muzsikának, akit ő a társának mondhat. Az elmúlt években az asszony a szíve mélyén egyre erősebben sejtette, ha eljön a nap, amikor „elébe áll az a bizonyos férfi, és kimondja azokat a bizonyos szavakat, nem fog hadakozni, elmegy vele”. Roberto Rossellini, e sokarcú és eredeti művészzsonglőr egy röpke hónap alatt pontosan ezt tette. A rendezőnek nem volt kenyere a köntörfalazás. A spontaneitás embere volt. Nem akart semmifajta önigazolást keresni. Nem mondta, hogy gondolniuk kellene Petterre, vagy az ő színésznő élettársára, Anna Magnanira. Egyszerűen ennyit mondott: „gyere velem”. Rossellini pontosan azokat az emberi értékeket hordozta, amire Ingridnek abban a fejlődési fázisában emberi tökéletesedéséhez elengedhetetlenül szüksége volt. Ez tette

Roberto Rossellini és Ingrid Bergman a Johanna a máglyán címû Rossellini-film felvételét követõ fogadáson. Minden házasság alapkövei azok a pillanatok, amelyek átlényegültségükbõl fakadóan feledhetetlenek.

135


oly ellenállhatatlanná. Bergman életté avatta Thoreau ideáját: „Nem ismerek bátorítóbbat, mint az embernek azt a kétségbevonhatatlan képességét, hogy tudatos erőfeszítéssel jobbítsa életét… Megváltoztatni magunk jellegét: ez a művészetek legmagasabbika.” Ingrid emberileg a csúcsra tartott. Oda, amit Sainte-Beuve így összegez: „Van egy magaslat, ahol a művészet, természet és erkölcs egyet jelent.” A látható fizikaiban lefelé vezető lépcsőfokok a láthatatlanban fölfelé vezetnek. „Ingridnek Roberto először is a nagyszerű rendezőt jelentette – meséli Liana Ferri, a rendező szívbéli barátja Rossellini vonzásáról –, aki friss ösztönzést, lendületet, irányt adhat pályájának, és akiben esetleg visszhangra talál a benne élő, számára is alig érthető sóvárgás.” Ez az öntudatlan vágyakozás Isten közelségére, amit Ingrid érzett, bármely nő számára csak olyan szellemi férfi mellett valósulhat meg, aki érzékenységével a Nagy Rend üzeneteit képes lehozni. Ingrid Bergman lelke ki volt éhezve a végtelenségre. Rossellini kiszabadította Ingrid szárnyalni vágyó szellemét az asszonyt évek óta fogságban tartó palackból. Az igaz szerelemben kiteljesedő Ingrid most végtelenül szabadnak érezte magát. „Megtaláltam azt a helyet, ahol élni akarok – mondta –, s az enyéim közt vagyok, itt akarok maradni…” Sok-sok éven át csak arra várt, hogy jöjjön valaki, aki szellemével elvarázsolja. Aki az őáltala épített börtönfalakat lerombolva erre a lépésre készteti. Most tündérmesébe illően boldog volt, és emellett minden más eltörpült. Még nem számolt azzal a vihart kavaró körülménnyel, hogy a világban milliószámra élnek léthazugságban tengődő emberek. Akik a szerelemért mindent feladni vágyó lelküket keserűen hallgattatják el minden reggel és éjjel. Figyelmen kívül hagyta azt is, hogy annak a romantikus ábrándnak, amelynek ő most átadja magát, hány gyáva irigye lesz. S akinek nincs mersze megtenni az érzelmi kiteljesedéshez vezető lépéseket – Ingrid volt az élő bizonyíték arra, hogy a mámor szó is kevés volt ahhoz, hogy tükrözze ezt a lelkiállapotot –, az majd ellene fordul. „Mindenki annyira boldog, amennyire elszánta rá magát” – tanította örökérvényűen Abraham Lincoln. A boldogtalan embereknek megvan az a keserűségüket még csak tovább fokozó szokásuk, hogy ellenségessé válnak, ha boldogságban úszó férfit vagy nőt látnak. Irigykedésük alapja, hogy nekik nincs erejük megszüntetni a már időszerűtlent. Pedig a párkapcsolatokra is igaz Havelock

Ellis gondolata: „Ami egyszer gyönyörű volt, mert élt, az most hamis, mert meghalt.” Amikor nem akarjuk látni saját életünk árnyékos oldalát, akkor haragszunk arra, aki elég erős ahhoz, hogy önmaga sorsában azt bearanyozza. Ibsen így fogalmaz a fejlődésre sarkalló példa elutasításáról: „Az átlagember ellenségessé válik, ha öncsalásából kizökkentjük.” Ingrid Bergman 1949-ben egy egész világ előtt vállalta fel, hogy a rivaldafény kevés. A lélek kiteljesedésének első számú területén, a magánéletében vágyott napfényre. Tükröt tartott arról, hogy a hírnév önmagában nem tesz boldoggá. Még milliók rajongása sem. Egyetlen férfival boldoggá válni – ez volt a lelkének vágya. Ám bátorsága által sorsa lett az az ellentmondás, amire Victor Hugo világít rá: „Minden valóban nagyszerű szent – irtózatot kelt”. Aki félt megélni az igazi boldogságot, annak Ingrid szálka volt a szemében. Aki arra halad, amerre józan esze, s nem arra, amerre szíve vezeti, az természetszerűleg a másik oldalon áll ahhoz képest, mint aki a belső hangját követi. Az életrajzíró Alan Burgess meséli: „Capriban Ingrid ott állt Roberto mellett, nézte az alant hullámzó, tajtékzó kék tengert, a szürke, hasadozott sziklákat, amelyek olyannyira elbűvölték Tiberiust. Pontosan úgy festett itt az élet, mint Ingrid legtitkosabb álmaiban.” „Első perctől kedveltem Robertót – emlékezik Bergman –, valószínűleg azért, mert tökéletes ellentéte volt a nagydumájú hollywoodi filmeseknek. Azt nem lehetett ráfogni, hogy feltűnően jóképű, de szép feje volt és értelmes, kifejező arca. Legjobban pedig az tetszett, amit mondott: a szavai, meg a szavaiban felidézett képek. Mindenki mástól különbözött ebben… Úgy tűnt, Roberto mindent tud, amit csak tudni lehet.” A Róma nyílt város és a Paisa filmek rendezője, a XX. század egyik legkiválóbb filmes úttörője szellemével ejtette rabul az évszázad egyik legfenségesebb színésznőjét. Ingrid rendíthetetlenül hitt Roberto zsenialitásában. Sosem kételkedett a férfiban, és sohasem hunyt ki iránta érzett szerelme. Az örök szerelem a férfi szelleméért lángol. Kiolthatatlan, mert valójában nem más, mint a nő Istenért való lelkesedése. A szenvedély, amely a testért vagy az anyagiakért lobban fel, hamar kihunyó minőség. A testbe való belefeledkezés lehúz és beszűkít. A szellemért való lángolás fölemel és kiteljesít. „Azért is szerettem belé – folytatja Ingrid –, mert olyan rendkívüli lény volt; még sosem találkoztam hozzá hasonló-

136

Ad a g i o

val; még sosem találkoztam emberrel, akiben ilyenfajta szabadság élt volna. Mindent felnagyított; mellette az élet új dimenziót kapott, új izgalmakat, új látóhatárt. És bátorságot öntött belém, amit azelőtt sosem éreztem.” Rossellini mindent tűzzel és hittel csinált. „Ha valamit igazán akart, semmi sem állíthatta meg; sohasem mondta: ’Fáradt vagyok’, sosem kérdezte: ’Megéri?’, csak ment, ment, míg el nem érte a célját.” Szerelme Bergman iránt a női megvalósultság előtti tisztelgés volt. Nem a nő – megkérdőjelezhetetlen – esztétikai ragyogása, nem is népszerűsége ragadta meg, hanem az az Ingridből áradó szellemi alázat, amit eddig egyetlen nőben sem érzett ilyen teljességben. „Gondokkal küszködött folyton – írja a rendezőről Liana Ferri –: pénz, szerződések, nők… mindig felfordulás volt körülötte, anélkül nem is tudott élni. Ha nyugton élt, halott volt. Neki vihar kellett. Ha nem dühöngött orkán, nem épített barikádokat és nem vívott csatákat, unatkozott – egyszerűen unatkozott. Neki csata volt az élet: a filmek is. Az ágyból is csak akkor kelt fel, ha küzdenivaló akadt.” Ennek az ezer fokon égő embernek inspirációra volt szüksége az élethez. Első közös művészi vállalkozásuk a Stromboli című film elkészítése volt. Ingrid a látszólag biztonságos kikötőt ajánló, intellektusban szinte utolérhetetlen férjét hagyta el, hogy egy művésszel a csillagos ég felé vezető, gyötrelmek árán fölemelő útra merészkedjen. Beváltotta Ludwig Feuerbach léttel kapcsolatos feltételét: „Csak ami tud szenvedni, az érdemli meg, hogy létezzen.” Bergman így írja le az anyagi ember és a megemelkedett szellem ellentétes karakterét: Harold Lewis, a gyártásvezető „híres volt a hollywoodi nehéz ügyek leleményes megoldásáról. Harold jól megtermett, erős testalkatú, makacs és rámenős ember volt, elve pedig az, hogy ’a művészet duma, a lényeg a guba’. Kitűnően értett ahhoz, hogy hajtsa a munkát, állandósítsa a nyüzsgést, s egykettőre halomban álljanak a leforgatott tekercsek, amikkel Amerikába lehet hajózni. Roberto abban hitt, hogy a nagy filmek a képzelet és a lélek szülöttei. Amikor ihlete támadt, megszállottan tudott dolgozni, de futószalag mellett nap mint nap? Azt nem! Képzett torreádorok elegáns és rafinált mozdulataival tért ki a teljesítménygőztől elvakult Harold makacs nekirugaszkodásai elől.”

„Nekem egy percig sem jelentett gondot Robertóval dolgozni, együttműködni vele. Néha kicsit nehezére esett elmagyarázni, hogy mit akar, de később gondolatátvitel útján érintkeztünk. Olvasni tudtam a szeméből. Még ha nem tudta is szavakba foglalni, amit kért, én megéreztem, mit akar…” Lelhet-e ennél tisztább múzsára egy férfi, aki az egész világot akarja üzeneteivel felébreszteni? Ingrid éppoly becses ritkaság volt Roberto számára, mint a felebaráti szeretet. Mr. Lindström, aki a tudatot anyagi szinten próbálta gyógyítani, a józan, higgadt és tartózkodó emberek szemszögéből vizsgálta Rossellinit. Az életrevalóságot kérte rajta számon. „Lehetséges, hogy Roberto Rossellini – Petter általában úgy nevezte, ’a te olaszod’ – elbűvölő és tehetséges ember, de vajon mennyire megbízható?” Mr. Lindström „sohasem hazudott. Gondolatban előbb mindent világosan kidolgozott, és csak azután cselekedett, ha már döntött.” Ám Edgar Allan Poe felteszi a kérdést: „Mert a teknősbéka biztosan jár a lábán, ok ez arra, hogy szárnyát szegjék a sasnak?” Petter meg volt győződve róla, hogy normális ember ekkora őrültséget, mint amit Ingrid most, nem tesz. Mint a materiálisan gondolkodó férfiak általában, úgy képzelte, a közös anyagi széttéphetetlen kapcsot jelent kettejük között. Nem számolt azzal, még ennyi év után sem, hogy a mellette élő tündökletes nő számára a lelki és a szellemi értékek már mindennél előrébb valók. Ingrid harmincnégy éves volt. Az élet csodálatos teljességében maga mögött hagyta az első szaturnuszi kört (az első huszonnyolc évet), az élet tavaszát. A tavasz még érett lelkület esetében is a szenvedélyek átélését kínálja. A nyár azonban a mélyebb emberi erények feltérképezésének és kiteljesítésének időszaka. Az élet nyarának beköszöntével Ingrid kétségbeesetten kereste azt a valakit, aki mint Nap bearanyozza az életét. Akit érdemes követni. És ekkor belépett Rossellini. Olyan hatalmas erővel ragadta magával az élet magasabb értelmét kereső, lelki katarzisokra szomjazó Ingridet, hogy az Lindström anyagi érveléseit meg sem hallotta. Csak Roberto fekete szemei léteztek. „Tízesztendőnyi jó házasság – viszontagságokkal, de kinek nincsenek viszontagságai? – érvelt Lindström –, gyönyörű ház, egy szép kislány, a gyerekszoba, amelyet egyenesen Pia kistestvére számára építettek… Valami baja lehet Ingridnek. Ingrid bizonyára kábítószer hatása alá került, és nem tudja, mit cselekszik.”

137

Ad a g i o

Petter nem tudott fölemelkedni Bergman dimenzióiba. Oly ismeretlen volt számára az a lelki magasság, ahol Ingrid és Roberto összetalálkozott, hogy racionalitásával úgy gondolta, oda csak valami anyagi eredetű „repítőszerrel” lehet eljutni. A beleérzésnek ez a hiánya újra csak azt húzta alá, hogy hiába maradna Ingrid fizikailag mellette, érzelmileg és tudatilag fényévekre voltak már egymástól. Rossellini szellemi és lelki fejlettsége azokba a magasságokba juttatta, aminek még az illúziójába is csak az „anyag” (kábítószer) segítségével nyerhet bepillantást a földhözragadt ember. Amint egy férfi szellemileg éretté válik az Istenhez való fölemelkedéshez, továbbá nincs szüksége kábító pótszerekre. „…azon nyomban, hogy megláttuk egymást Beverly Hillsben – címezte gondolatait Rossellini Petternek –, megértettük, nagy és szent dolog ez… S hogy téged meg ne sértsünk, hallgattunk, míg a helyzet szavak nélkül is világossá nem vált. Most itt állunk tehetetlenül, mert úrrá lett rajtunk a szerelem, és szenvedünk, mert kénytelenek vagyunk fájdalmat okozni neked. Hibát követsz el, ha úgy ítéled meg Ingridet, ahogy megítélted, és hibát követsz el azzal is, hogy szigorú és kérlelhetetlen vagy vele szemben: fél tőled, és a félelem elidegeníti… Szeretném neked őszintén megmondani, hogy én meg fogom védeni Ingridet a veled kapcsolatban érzett félelmétől. Hiba volt olyan rettegésben tartanod… Remélem, meg fogod érteni, hogy az ember nem utasíthat el egy nagy szerelmet, és képtelen bármit is tenni ellene.” Az ember vagy „szeret” vagy „szerelmes” – vallotta Ingrid. A nő szeretheti azt, aki emberi megvalósultságát tekintve mögötte jár. Megérti, segíti, példát mutat, együtt érez vele. Ám az a zavarba ejtő, testet-lelket mélységében megremegtető, magával ragadó lelkesültség, amely a sorsokat eldöntő találkozások sajátja, csak a szerelmes embert jellemzi. A szerelemben felszabadul a nő lelke. Szíve átveszi az irányítást az észérvek felett. A nő egyetlen férfi iránt megnyílva átélheti a Teljességet. A nő csak az iránt a férfi iránt érezhet szerelmet, aki megvalósultságát tekintve az ő következő lépcsőfoka, aki mutatja a többé váláshoz vezető utat. Minden más a birtokló szenvedély csapdája. Ingrid sugárzóan boldog volt, még önmagához képest is kivirult Rossellini mellett. A bensőből fakadó szépülés a legtisztább bizonyítéka annak, hogy egy nő amellett él, aki-

vel sorsa szerint lennie kell. Ingrid Isten Tervét teljesítette: fejlődött. Az álszentek azonban – legjobb védekezés a támadás alapon – beindították gonoszkodó célozgatásaikat. Szenvedve attól a lelkifurdalástól, hogy ők idejétmúlt kapcsolatokban élnek, e magasabb szempontból is megalapozott szerelem élettel telisége ellen fordultak. „Hát minden emberöltőben új Krisztusoknak kell kínhalált halniuk, hogy megváltsák azokat, akiknek nincs képzelőtehetségük?” – kérdezi kétségbeesetten George Bernard Shaw. 1949. április 22-én az Amerikai Filmszövetség levelet postázott Ingridnek. A hetente érkező nápolyi postahajó halomszámra juttatta el a romantika felszabadító erejét hirdető párhoz a világ felháborodását. Jöttek vélemények jóakaróktól, barátoktól, ellenségektől. Az Amerikai Filmszövetséget „maguk a filmkészítők hozták létre cenzori feladatok ellátása végett. Ők gondoskodtak arról, hogy még a vége-főcím megjelenése előtt minden filmben győzze le a jó a rosszat, és nyerjenek megerősítést a keresztény társadalomban kívánatos erkölcsi normák.” E levelet Joseph I. Breen, a Gyártásigazgatási Iroda elnökhelyettese és igazgatója írta alá: „Kedves Bergman művésznő! Az elmúlt napokban amerikai lapok olyan híreket szellőztettek – s meglehetős részletességgel –, miszerint ön válni készül férjétől, elhagyja gyermekét és összeházasodik Roberto Rossellinivel. Ezek a hírek természetesen nagy megrökönyödést váltottak ki idehaza, ahol pedig már kezdtek úgy tekinteni önre, mint a filmvászon mind személyes, mind művészi értelemben vett first ladyjére. Bárhol járok, egyebet sem hallok tervével kapcsolatban, mint a mélységes megbotránkozás hangjait. Jelen levelemmel az a szándékom, hogy felhívjam figyelmét a kialakult helyzetre. Úgy érzem, a beszámolók valótlanok és bizonyára valamelyik sajtóügynök túlbuzgóságának következményei, aki – téves számítással – hasznosnak ítélte ezeket a reklám szempontjából. Tragikus hiba. Az ilyen történetek azon kívül, hogy céljukat tévesztik, s nem hatnak kedvezően az önről kialakult képre, nagyon könnyen tönkretehetik egész filmművészeti pályafutását. Annyira felbőszíthetik az amerikai nézőket, hogy tudomást sem vesznek majd az ön filmjeiről, és ezzel megsemmisítik az ön kasszasikerben kifejeződő értékét.

Ingrid Rómába érkezik. „Hinni abban, akit és amit szeretünk, s nem törõdni azzal, mások mit beszélnek – ez az egyedüli mód az emberhez méltó létezéshez” – hirdette a Szerelmet Ingrid magával ragadó lelkesedéssel.

139


A helyzet oly mértékben vált komollyá, hogy kénytelen vagyok azt javasolni, találjon alkalmat a lehető leghamarabb cáfolat kibocsátására; jelentse ki egészen nyíltan, hogy a szóbeszédből semmi sem igaz, nincs szándékában cserbenhagyni gyermekét, elválni férjétől, és senkivel sem kíván házasságra lépni. Mindezt őszinte szívvel javaslom, és csakis azért, hogy írmagját se hagyjuk a botrányt keltő híreszteléseknek, melyek személyes katasztrófához vezethetnek. Remélem, nem veszi rossz néven a nyíltságomat. De a dolog annyira fontos, hogy nem hallgathattam el az üggyel kapcsolatos véleményemet. Őszinte megbecsüléssel és szívélyes üdvözlettel: Joseph I. Breen” Nemcsak Ingrid színészi pályafutását fenyegették, hanem az egzisztenciáját is. Ám az Igaz Szerelem szellemi síkról ered. Fizikai fenyegetésekkel kikezdhetetlen. Az a kapcsolódás, amelyik pusztán testi, átmeneti szenvedélyen alapul, visszarettenhet a vele azonos szintű támadástól. A nemes szerelem olyan lelki dimenziókat nyit, amelyek bőven kárpótolnak a fizikai megvonásokért, melyek természetszerű velejárói. Ha a láthatatlanban növekszünk, az Isteni Kiegyenlítődés értelmében veszteséget élünk át az anyagi síkon. Ha a matériában gyarapszunk, akkor a láthatatlanban, szakrális és érzelmi szinten szűkülünk. Így épül fel a Rend. Bergman és Rossellini szerelmét illetően a földi hatalmasságok természetesen csak a látható megvonásával fenyegetőzhettek: „Azonnal meg kell cáfolnod a viselkedésedről szóló rosszindulatú pletykákat – követeli Walter Wanger, a Szent Johanna producere az anyagi szemlélet aspektusából. – Ha a magad és a családod sorsa nem érdekel is, azt be kell látnod, hogy mivel hittem benned és becsületességedben, a filmedbe hatalmas összegeket invesztáltam, és ezzel veszélybe sodortam a magam és a családom jövőjét. Ezt teszed kockára, ha viselkedéseddel nem bizonyítod be, hogy ezek a rádió és a sajtó által világgá kürtölt undok pletykák valótlanok. Mindketten felelősséggel tartozunk… mindazoknak, akik hisznek bennünk. Feltételezem, nem tudod, vagy nem mondták meg neked, mekkora jelentősége és miféle

következményei lehetnek e cikkeknek. Tökéletesen félrevezettek téged. Ne áltasd magad, ne hidd, hogy amit teszel, olyan bátor, vagy olyan művészi, hogy felmenthet az átlagemberek ítélete alól.” Ingrid Bergmant lelkiismeret-furdalás gyötörte. Egyre csak jöttek az újabb és újabb újságkivágások, karikatúrák, gúnyolódó, sértő, felháborodott bírálatok. Ingrid zavara és bűntudata szinte az elviselhetetlenségig fokozódott. Emerson szavai bátoríthatták: „Csak ha az ember minden idegen segítséget félretesz, s egyedül áll – csak akkor látom őt erősnek és diadalmasnak.” Az, amit a tucatember gondol, ellenkezik az Isteni Renddel, mert ha képes lenne az Örök Mérték szerint gondolkodni, már egyéniség lenne, aki kilépett a tömegember kategóriájából. „Az érzéseimnek nem parancsolhatok – írja Fontane –, és maga az a tény, hogy az ember szeret, egyszersmind a jogot is megadja rá, hogy szeressen, bárhogy csóválja is fejét a világ, és bármily rejtélyt emlegessen is.” Ingrid Bergman, az éteri finomságú nő nem léphetett viszsza korábbi házasságába, mert a láthatatlanban kinőtte azt. Az első osztályos gyermek sem megy vissza szeptemberben az óvodai nagycsoportba. A gimnáziumra érett sem a nyolcadik általánost ismétli hozzá méltatlan módon. Ha az ember megélt egy fejlettségi szintet, akkor az élet tovább kormányozza újabb méltó kihívások felé. Szabad akarattal persze benne maradhatunk a meghaladott állapotban, ám ez mérhetetlen – lehet, hogy még önmagunknak sem bevallott – belső szomorúsággal jár. A lélek összetöpörödik, az agyi feszültség állandósul. Betegségjelzéseink felszaporodnak. Idővel a totális kiüresedés érzése lesz rajtunk úrrá. Tolsztoj a szívük hangja ellenében élőknek üzeni: „A halogatás a halál testvére.” Ha viszont megragadjuk a segítséget, amelyet sorsunk elébünk küld egy lelket rázó szerelem formájában, e megváltó érzés égisze alatt tovább léphetünk. Szenvedés ekkor is vár ránk, hiszen csak napfényes oldal nem létezik a kétpólusú világban, ám csatáink megvívása életerővel tölti fel lelkünket. A gyötrelmek közepette soha nem látott mértékig éljük meg teljesnek a létet. Mélyeket szívunk a friss levegőből, és az egész világot a szívünkbe tudjuk fogadni. Az életben új, eddig nem hitt perspektívák nyílnak. Bergmant elbűvölte Rossellini két első alkotása. Mi történik itt? – nézett végig második alkalommal értetlenül a szinte üres New York-i mozitermen. Ez az ember két nagyszerű filmet rendezett, és senkit nem érdekel? Kevesen ér-

140

Ad a g i o

tették meg Rossellini filmjeit. Nem értették, mit csinál, miről beszél. Minél kifinomultabb egy művész, minél árnyaltabb lelki húrokat tud megpendíteni, annál kevesebbekhez szól. Egy akcióhőst mindig többen ismernek, mint Shakespeare alakjait. Van művész, aki a tömegeknek alkot, és van, aki Istennek. Ez utóbbit mindenki oly mértékben érti meg, amennyire az ő lelkében felébredt Isten. Feuchtersleben mondja: „A fény minden szemnek világít, csakhogy nem minden szem tűri a fényt.” A nőnek saját megvalósultsági szintjén álló férfihoz kapcsolódni – nem kihívás fejlődése szempontjából. Stagnálás. A nőnek egyéni érettségi foka alatti társat választani – visszalépés. A gimnazista inkább az óvodába vágyik? Megteheti. De mi keresnivalója ott? Az biztos, hogy mindenben kiemelkedő lesz. Magasan ível majd társai képességei felett. Hatalmaskodásra, öntömjénezésre alkalmat adó állapot ez. Idővel a súlytalan környezetben a könnyedén megoldható feladatok következményeként az ember maga is elveszíti alázattal kiépített képességei javát. Azokat, amelyek kiemelték, és fölébe helyezték annak a szintnek, ahová most kényelemkereső gyengeségből visszalépett. A fejlődés egyetlen lehetősége, ha nőként kivárjuk, hogy ránk találjon az a férfi, aki magasabb szintű megvalósultságával kitágítja számunkra a világot. Ingrid Bergman erre a ritka, bátorságot igénylő útra lépett, amikor Rossellini mellett döntött. Úgy érezte, „elidegeníthetetlen joga, hogy maga döntse el, mit tesz a magánéletével”. Még akkor is, ha a saját fejlődésükre nemet mondó milliók felháborodása közepette volt kénytelen előrelépni. Rövid négy hónap alatt valóban leköszönt a „Hollywood first ladyje” rangjáról. Elkeseredetten küzdött, hogy lánya ne forduljon el érzelmileg teljesen tőle. Férje halogatta a válást, és a gyermek láthatásának megvonásával akarta visszatéríteni magához feleségét. Később fejéhez vágta, hogy Ingrid tönkretette az életét, hogy rég megkaphatta volna professzori kinevezését, ha ez a botrány nem töri ketté a karrierjét. Pedig hivatásunkban akkor szorul kátyúba a kerék, ha az Örök Rend értelmében már eljutottunk a szimbolikus csúcsra, és új területen, új képességeket kellene kiépítenünk. 1949. augusztus 6-án egy római újság, a Giornale Della Sera hírül adta, hogy Ingrid Bergman várandós. Megtermékenyült szellemileg, lelkileg és következésképpen fizikailag is. „Egy nagyjából kéthetes időszakban még az olyan drámai bejelentések is, mint Truman elnöké a hidrogénbom-

ba feltalálásáról és minden várható következményéről, szerény, lapalji jegyzetként szolgáltak az amerikai újságok java részében, s arra voltak jók, hogy aláfessék a fekete, vastag betűs főcímeket, melyek az Ingrid-baby érkezését jövendölgették.” „Azon a nevezetes napon, amikor a New York-i sajtó világgá kürtölte, hogy a házasságon kívül élő Ingrid szép fiúgyermeknek adott életet, Robert Anderson író és színpadi szerző kilépett lakása ajtaján, hogy újságot vásároljon. A legközelebbi standnál egy férfi böngészte éppen a szalagcímet. Robert Anderson fültanúja lett keserű kifakadásának: ’Szóval mégiscsak ócska ribanc volt.’” Ilyen színvonaltalan ítéletet csak az mond, aki képtelen rálátni a Rendre. „1950. március 14–én Edwin C. Johnson coloradói szenátor szólásra emelkedett az Egyesült Államok szenátusában, és olyan elképesztő, kíméletlen támadást intézett egy színésznő és egy filmrendező ellen, amilyenre nem volt példa még e magasztos gyülekezetben. Ingrid Bergman Johnson hite szerint ’merényletet követett el a házasság intézménye ellen’. E színésznőnk ’ma az egyik legnagyobb hatalmú asszony a földön – sajnos, azt kell mondanom, a bűn szolgálatában…’ ’Mikor Rossellini, ez a szerelmi kalóz győzelemittas önelégültséggel visszatért Rómába, nem Lindströmné skalpja lógott az övén, hanem a lelke. Lindströmné, pontosabban, ami belőle megmaradt, ez ideig két gyermeket hozott a világra – az egyik anyátlan lett, a másik törvénytelen.’ Johnson úr elismerte, hogy valamikor Ingrid Bergman volt a kedvenc színésznője… ’Bájos és megértő lénye vonzó személyiséggel párosult és mindenkit elbűvölt: a filmvásznon éppúgy, mint a való életben. Isten kegyes volt Ingrid Bergmanhoz. Mit történt hát? A rettegett elmebetegség, a szkizofrénia tört ki rajta? Valamilyen hipnotikus befolyásnak esett áldozatul? Kislányával szemben tanúsított embertelen viselkedése kétségtelenül kóros elmeállapotra utal… Törvényeink értelmében aljas tettet elkövető külföldi személy amerikai földre nem teheti be a lábát. Lindströmné szándékosan száműzte magát abból az országból, amely jó volt hozzá.’” Ingrid egyre lejjebb csúszott a sikerlistán, és kezdte megközelíteni a teljes „kasszacsőd” szintjét. Női szerepében azonban éppen a nehézségek hatására – egyre emelkedett.

141

Ad a g i o

„Minden áldott nap szidalmaznak az újságban. Nem tudok kinyitni egy képes magazint, nem tudom bekapcsolni a rádiót, hogy azt ne halljam, milyen borzasztó vagyok.” Bergman ekkor Strindberg sorát érzi legtalálóbbnak magára: „Ha nemet mondok, megvernek. Ha igent mondok, megvernek.” „Hála az Úrnak – írja Bergman –, aki egyre vastagabb bőrbe vont engem, nehogy elpusztuljak. Akad ugyanis elég ellenségem, aki, bárhol megjelenik rólam valami kellemetlenség a sajtóban, rögtön elküldi… Nem tudom, elég vastag-e már a bőröm, de idővel biztosan bundát ad rám az Isten.” Ingrid Bergman sohasem volt az a hölgy, aki szerette volna kikerülni az élet keresztje alatti megmérettetést. Humorérzéke és optimizmusa egy percre sem hagyta cserben. „Rendületlenül hiszem – vallja –, hogy vége lesz ennek a szenvedésnek és jó vége lesz. E remény nélkül nehéz lenne átvészelnem ezeket a napokat. Mire vége lesz, a poklot is megjártuk, de talán épp erre volt szükségünk.” Ingrid minden megaláztatása ellenére királynői méltóságában folyamatosan növekedett. Hogyan lehetséges ez? Egy – kivételesen – mélyen látó újságíró így adja meg a választ: „Bár puritán lelkiismerete valószínűleg mindvégig furdalta, Rossellinivel olyan világot fedezett fel, amelyben az emberek többsége nem részesül.” Ingrid Bergman és Roberto Rossellini útjai 1957-ben különváltak. Addigra azon a magas hőfokon, amit kiteljesítő szerelmük jelentett, sikerült átadniuk egymásnak lelki szinten mindazt, amiért találkoztak. Közben a kis Robertino mellé 1952-ben gyönyörű ikerlányok születtek: Ingrid és Isabella. „Mikor megszületett az első – számolt be Ingrid derűsen a nagy eseményről levélben nagylányának, Piának –, olyan mulatságosnak tűnt, ahogy ültek körülöttem az orvosok meg a nővérek és várták a másodikat. Olyan volt, mint a színházban: szünet két felvonás közt.” Nyolc év alatt a házaspár hét filmet készített, de egyik alkotás sem büszkélkedhetett azzal, hogy kiváltotta volna a közönség vagy a kritika egyértelmű elismerését. Bergman a szépséget, félénkséget és a védtelen tisztaságot hirdetni született a földre. Túl királynői volt a naturalisztikus ábrázoláshoz. Rossellini pedig – felesége kivételével – elvből nem szerepeltetett hollywoodi sztárokat a filmjeiben. Márpedig ez olyan kombináció volt, ami egyszerűen nem működhetett hosszú távon. Ingridet ámulat-

ba ejtette és minden alkalommal megrendítette, ahogyan Rossellini az emberi szenvedést képes volt ábrázolni. Ő azonban nem azzal a küldetéssel jött, hogy színésznőként átlagos asszonyok bőrébe bújjon. Nem tehette, mert a láthatatlanban már kinőtte ezt a szerepkört. Ha beáll a sorba, és olyasmihez adja éteri jelenlétét, amit nála kevésbé megvalósult kolléganői voltak hivatottak eljátszani, ki formálta volna meg azokat a hősnőket, akik példája mint fejlődésre sarkalló idea született meg a világirodalomban? Cary Grant már 1946-ban, a Forgószél című közös filmjük után tisztán látta, kivel van dolga az amerikai filmiparnak. „Véleményem szerint – mondta a színész – a Filmakadémiának évről évre Oscar-díjat kellene félretennie Bergman részére. Akár csinál filmet, akár nem.” Rossellini mellett csodálatos boldogságban éppúgy volt része ennek az elbűvölő asszonynak, mint súlyos gondokban. Hogy emberileg e kapcsolatban tovább érett, arra bizonyíték, hogy az első filmjéért, amelyet Amerikában a Rossellini-alkotások után forgatott, rögtön megkapta a New York-i kritikusok díját és a második Oscar-díját. A film témája közvetíti a nagy kérdést, ami a világot évek óta nem hagyja megnyugodni a színésznő lényével kapcsolatban. Anna Csajkovszkij egy züllött, megzavarodott fiatal nő, akit 1920-ban, miután öngyilkosságot kísérelt meg, egy berlini csatornából halászott ki a rendőrség. De ki is valójában ez az Anna? Egy lengyel parasztlány csupán, vagy valóban II. Miklós cár legfiatalabb leánya, a meggyilkolt cári család egyetlen túlélője, Anasztázia hercegnő? „A történelem során kevés nő, vagy akár férfi hozott olyan áldozatot a szerelemért – lelkesedik Louella Parsons, hollywoodi újságíró –, mint a svéd sztár. Példája olyan romantikus párhuzamokat idéz, mint Stuart Mária és Bothwell, Lady Hamilton és Nelson, a walesi herceg és Mrs. Simpson alakja.” Nincs akkora mennyiségű fizikai kincs, ami egy férfit halhatatlanná tenne, ha nem válik szellemivé, és nem tud maga mellett egy kifinomult asszonyt. A puszta fizikai feledhető. Ami legendává emel: a stílus. Az a tudatállapot, amelyben a minőség megelőzi a mennyiséget, a nemes küzdés a puszta eredményt, és a becsület a fényűzést. Heinrich Heine Ízlett a tea című költeményében mintha Roberto Rossellini tenne szerelmi vallomást Ingrid Bergmannak:

A Rossellini-család. Ha a férfi és a feleség szívbõl szerelmesek egymásba, ez jelenti gyermekeik számára is a legnagyobb biztonságot. A család minden tagja lelkileg kinyílik és önmaga legjavát adhatja.

143

Ad a g i o

Ízlett a tea, s vitatárgynak csemegéjük is, a szerelem. Az urak vadul esztetizáltak, a nők finoman, kecsesen. „Plátói legyen!” – követelte a tanácsos úr, a szikár. Nejének epe a lelke, de nyögell, hogy: „Holdsugár!” Kanonok–száj bömböl: „Nem kell túlnyersnek lennie, másképp belerokkan az ember.” „Hogyhogy?” – bámul Licike. „Szeretni szomoru és szép” – a hangja remeg belé: grófnőnk épp nyújtja a csészét a báró úr felé. Lett volna még a szalonban egy hely: a tiéd, szivem. Pedig te tudtad volna, hogy mi a szerelem!

145

Scherzo 1947–1963 ELEGANCIA ÉS TARTALOM

Scherzo

AZ ARANYEMBER ÁRNYÉKA Szép dolog kifaragni egy szobrot és életet adni neki; de még szebb kiformálni egy emberi lelket, és megtölteni igazsággal. – Victor Hugo –

A

VAN DER LINDEN irodájába beküldött lányok között várakozott a tizennyolc éves Audrey Hepburn is. Gyakorlatilag édesanyja cipelte oda, miután hírét vette, hogy a Nederlands in 7 Lessen (Hollandia hét rövid leckében, 1947) rendezője megkérte barátait, küldjenek el hozzá meghallgatásra minden csinos lányt, akit csak ismernek. „Csak bámultam, miközben ő a balettről csevegett – emlékezett vissza van der Linden. – Aztán fölemeltem a telefont és megmondtam a társamnak, hogy abbahagyhatja a lánykeresést. Azt kérdeztem tőle: ’Láttál már valósággá vált álmot? Mert én az imént épp azt láttam.’ Audrey tündökletes volt, kedves és barátságos, csak úgy sugárzott belőle az előkelőség, a jólneveltség, az intelligencia és a finom modor.” A megvalósult nő bármilyen történelmi időben és fizikai körülmények között képes magával ragadó lenni. „Aki hattyútojásból kel ki – írja Andersen –, hattyú marad, ha baromfinép között nevelődik is.” A hattyú – a szolgálattal megvalósított szépség. 1947-ben sok hattyú, s még több hattyújelölt vívta ki, hogy a klasszikus női alak teret nyerjen. Február 12-én Christian Dior csodás átlényegülést indított útjára – véget vetett a rút kiskacsa küllemnek. Dior neve franciául nem véletlenül rímel az aranyra – „or”, sőt barátja, Jean Cocteau egyenesen isteni lénynek eredezteti – „dieu”. „Dior a couture (szabászat) Napóleonja, Nagy Sándora és Caesarja” – mondta róla egyik amerikai rajongója. Alkotásai oly keresettek voltak, hogy az Avenue Montaigne 30ban nem volt ritka az éjfél utáni villanyoltás. 1949-ben egy Gallup-felmérés szerint Dior volt a világ öt legismertebb férfijainak egyike. A fény törvényszerűen árnyékot vet. Amennyire tűz a nap a napfényes oldalon, épp olyan mértékben borzongató az árnyékos oldal. „Akit az istenek el akarnak veszejteni, azt először ígéretes tehetségnek deklarálják” – írja Cyril

Vernon Connoly. Dalcsev megerősíti: „Egy szabad alkotóművész életében a legkínzóbb és legveszélyesebb pillanat az, amikor elismerik.” Dior rendkívül finom, lágyszívű, szerény és legendásan udvarias ember volt. Még az abszolút kezdő varrólánykák előtt is meghajolt. A liftnél félreállt, hogy tanulói szállhassanak be először. Tehetsége, mint a Nap, úgy sugárzott: a leghagyományosabb értékrendben fogant, nőiséget hirdető kollekciói tündöklővé varázsoltak bárkit, aki tartalmilag megérett rájuk. Dior művészi világa a boldog békeidők nosztalgiáját idézte. Ideáit függetleníteni tudta korának fizikai körülményeitől. Esztétikai esszenciájával alig tíz esztendő alatt ráébresztette a nőket a saját külsejükkel szembeni felelősségre. A férfiakat pedig – közvetve – a hölgyekkel szembeni lovagi bánásmódra. Szakrális vonalai az újrafelfedezett viselkedési mintákra rímeltek. Életének árnyékos oldalát a magánszféra jelentette. Azt a napszerűséget, amellyel designerként a Rend utáni tudattalan vágyat divatvonalakban meg tudta fogalmazni, magánemberként nem volt képes megvalósítani. Egész életében édesanyja kisfia maradt. A művész, aki nők millióira hatott, férfiként egyetlen nőt sem volt képes irányítani. Egészen haláláig élt benne a kép az édesanyjáról, mint királynői jelenségről, aki jó éjt puszit ad neki ragyogó selyemszoknyájában, majd elsuhan – indul a bálba. Ha a férfi nem vállalja fel egy párkapcsolatban a Rend szerinti Nap szerepét, akkor magánemberként nem hordozza magában a Fényt. S ha belül sötétség van, kívülről kell a csillogás és a ragyogás. Minél több ember tapsol, annál feledhetőbbnek tűnik az egyetlen hiányából fakadó űr. A ránehezedő magány. A belső Fény hiánya depresszióhoz vezet. Minden lelki mélypontot a Rendből való kívülállásunk okoz. Mivel a nemi szerepnek való megfelelés örök feladat, a depressziós

Cary Grant és Ingrid Bergman. A hittel teli, magabiztos férfi rendíthetetlen erejét Isten szolgálatára és a rábízott védtelen nõ oltalmazására szenteli.

149

Scherzo

ember állapota arra vezethető vissza, hogy férfiként vagy nőként megbukott a másik nemhez fűződő viszonyában. A Természet Rendje szerint szerelmes ember sohasem depressziós. Lelkének boldogsága átsugárzik rajta. A lelkileg összekapcsolódott férfinak és nőnek szükségtelen cukrászdákat látogatnia. Akinek édes a másik, az nem kíván se süteményt, se csokoládét. „Szerelmed az egyetlen aranyad” – mondja Tennyson. Minél magányosabb az ember (akár egy kapcsolatban élve is), annál több aranyat visel. Belső egyensúly hiányában a híresség állapotával együtt járó dicsfény idővel egyre terhelőbbé, nyomasztóbbá válik. A Renden kívül élők nem kapnak Isteni Támogatást. A Teremtő energiájának hiánya szép lassan felőrli az embert. Hisztizni kezd, cirkuszol, paranoiás tüneteket produkál. A depresszió nem hagy kétséget afelől, hogy életvezetésünkkel leváltunk a Teremtő energia-utánpótlásáról. Minél hosszasabb az Örök Mértéken kívüli létezés, annál gyakoribb és örvénylőbb a hangulati mélypont. A magánéleti bukásra hosszú távon nem jelent kiegyenlítést a hivatásbeli siker. Évente kétszer – minden új kollekció bemutatását megelőzően – Dior emberi mélypontot élt át. Megszállottsága munkáját illetően annál erősebbé vált, minél inkább kicsúszott kezéből magánélete. A profi – boldogtalan magánember. Évente ezer új modell; szalon Párizsban, Londonban, New York-ban és Caracasban – ez olyan mértékben követeli a gondolatok specifikus fókuszálását, hogy nem is maradt lehetőség a lényegre: a magánélet Rendhez való lassú visszaigazítására. A depresszív ember gyógyulásának titka a pótcselek-

véssé degradálódott munka mennyiségi csökkentése. A pörgés lelassítása. Hogy figyelmét az Örök Mérték törvényeinek megismerésére fordíthassa. S ezáltal visszataláljon nemi szerepének harmóniájához. A profi semmitől sem fél jobban, mint bensőséges kapcsolatba kerülni a másik nem képviselői közül eggyel. A magánszférában gondokkal küszködő ember ezért – ha éppen nem hódol munkaalkoholizmusának, akkor – széles körű társasági életet él, nagy baráti körben poharazgat. Vagy folyamatosan utazik, mert ha sokan vannak körülötte, átmenetileg elterelődhet figyelme állandósult szorongásáról. Minden Dior-rezidencia személyzetének minden tagja papucsot volt köteles viselni, hogy az idegeiben megviselt művészt a lehető legkevésbé zavarják. Arról, aki a külvilágbéli dicsőségbe menekül az elől a szembesülés elől, hogy nemi szerepében fejletlen maradt, Thackeray így ír: „A hiúság vására nem erkölcsös hely, nem is vidám, csak nagyon zajos.” A Dior-sofőr, Perrotino nemegyszer körözött hosszasan a világhírű háztömb körül az autó hátsó ülésén szorongó művésszel, mert az úgy érezte, képtelen belépni a szalonba és szembesülni az elvárásokkal. Madame Raymonde-ot, „az aranyember” direktriszét az éjszaka közepén gyakran verte fel telefoncsörgés álmából. Mestere volt az, aki ilyenkor nem bírva az elképesztő nyomással, amit magánéleti rendezetlensége terhelt rá, úgy sírt, mint egy kisgyermek. Victor Hugo mondja: „Dicsőség, hírvágy, hadseregek, flották, trónok, koronák: nagy gyermekek játékszerei.” A depresszió gyógyszere a külvilági reflektoroktól való önkéntes visszavonulás.

Stewart Granger és Grace Kelly. A haj a szellem szimbóluma. Valahányszor egy férfi társa hajához ér, tudatilag kívánja hölgyét magához felemelni.

151

Scherzo

AZ ÁRTATLANSÁG RESTAURÁCIÓJA Aki a célt akarja, az akarja az eszközöket is. – Guy de Maupassant –

N

ŐIESSÉG és nőietlenedés, 1947: 1:1. Abban az évben, amikor Christian Dior megalkotta a nőt tündérszerű lénnyé avató kollekcióját, megszületik – a holdi kiteljesedés ellenlábasaként – a gyorstűzhely is. „Nem kell sokáig várnia a meleg vacsorával annak, aki esténként éhesen megy haza a munkából” – dicsérik előre az amerikai Percy Le Baron Spencer által kifejlesztés alatt álló mikrohullámú sütőt, amely – egy év sem telik bele – diadalútjára indul. A tűz a férfi. A családi tűzhely a családfő Szellemi Fényének szimbóluma. A családnak a magasabb szempontú irány kijelölésében a férfi, földi aspektusból az asszony az összetartója. A tűzhely épsége és tisztasága jelképesen mutatja, mennyire tartják tiszteletben otthon a férfi vezető szerepét. A legharmonikusabb állapot szimbóluma a valódi tűzzel melegítő szerkezet – ez megelőlegezi a férfi szellemi fejlődésének lehetőségét. A villanytűzhely – a valódi tűz hiányának következtében – a hűvösebb, intellektuálisan közelítő férfi szimbóluma, aki megelégszik a történések fizikai elbeszélésével és magyarázatával. Lelkének tüzét észérvei oltják el. A mikrohullámú sütő a lecsupaszított matéria színvonala. Az ételkészítés a nő kreatív kibontakozása. A szeretettel főzött vacsora nemcsak a testet, a lelket is feltölti. A család magába fogadja az asszony gondoskodó energiáit. A mikrohullámú sütő nem igényli, hogy a folyamatban a nő lelki és gondolati lényege benne foglaltasson. A mikrohullámú sugarak hatására készült étel energetikailag üres, hiányzik belőle az éltető esszencia – a szívből jövő szeretet. Az a nő, amelyik mikrohullámú sütőre vágyik, nemcsak a főzésnél kerüli a lelki belehelyezkedést. Az életében sem igényli a férfi mélyreható közreműködését. Édesapja vagy édesanyja több beleszólást kap döntéseibe, mint a saját társa. A szülőpárnak az a fele, akin a nő még mindig gyermek módjára csüng, általában feljogosítva érzi magát,

hogy egy saját pár papucsot tartson lánya lakásában. Szabad bejárása van tudatába, lelkébe, otthonába. Gyorsan túl lenni rajta – ez a mikrohullámon főző nő jelszava. Türelem – ez pedig a Rendé. „Csak azért akarunk teret és időt megtakarítani, hogy teret és időt nyerjünk” – tárja fel az ezredfordulóra felerősödött ellentmondást Ludwig Feuerbach. A nő azért van itt a földön, hogy nőiesebbé váljon. Ennek egyedüli módja, hogy nőies tevékenységekben mélyüljön el. Ha – a technikát segítségül hívva – a nőies tennivalókat azért csökkenti le vagy zárja ki az életéből, hogy helyette férfias cselekedetekre maradjon ideje, akkor minden civilizációs vívmányról elmondható, hogy abszolút értelemben hátráltatja az emberi fejlődést. Ha a vacsora mikrohullámú sütőben készül, aligha fog mélyen egymásba kapaszkodni a gyertyafény által megvilágított asztal fölött a férfi és a nő tekintete. A nő mozdulatai csiszolatlanok lesznek, híján minden balerinás könnyedségnek. Bőre pórusai fokozatosan tágulni kezdenek, vonásai eldurvulnak. Ha viszont a nő szerelmére és gyermekeire melegséggel gondolva lelassul, s gondosan, önátadóan készíti a finomságokat a közös étkezésre, ez a lelki csillogás fogja átjárni minden porcikáját és mozdulatát. „A test kecsessége a tudati megértésből származik” – állítja La Rochefoucauld 1665ből. S hogy a nőnek mit kell megértenie ahhoz, hogy lénye légiesen elbűvölővé váljék? A Rend szerinti háttér szerepét. A női fejlődés célja, hogy a nő művészi alkotássá váljon. „A művészi ott kezdődik – tárja fel Segantini –, ahol véget ér a brutális, a mesterkélt vagy a banális.” A mosdatlan szájú, a mesterségesen átszabott vagy kitetovált, a nőiségét a férfi aspektus javára háttérbe szorító nő egyre távolodik attól, hogy artisztikus élményt nyújtson. Nem tud múzsává válni.

Cary Grant és Audrey Hepburn. Az Örök Szerelem titka: a férfinak újra és újra meg kell ejtenie szellemével szíve hölgyét.

153


A legédesebb szerelem azt a nőt találja meg, akiben a nőiség szűzies vetülete még nem halt meg. Aki még képes elpirulni. Aki képes bocsánatot kérni. Aki még lesüti a szemét, ha egy erőteljes férfipillantással találkozik. A férfi rossz helyen kopogtat annál a nőnél, aki vakmerően farkasszemet tud nézni vele. Ott nem neki terem a falkavezér babérja. Audrey Hepburn már harmincnégy éves volt, Oscar-díjas színésznő, amikor a Charade (Nem az vagyok, aki vagyok) című film forgatása előtt életében először találkozott Cary Granttel. A nagy eseményre Párizs egyik előkelő éttermében került sor, ahová Audrey és a rendező, Stanley Donen előbb érkeztek. Amikor Cary belépett, Audrey felállt és így szólt: – Úgy izgulok. – Miért? – kérdezte Grant. – Találkozni veled, együtt dolgozni veled, borzasztóan izgulok. – Ne izgulj, az isten szerelmére! Teljesen fellelkesít, hogy megismerhetlek. Gyere, ülj csak le! Tedd a kezeid az asztalra, tenyérrel fölfelé, hajtsd rájuk a fejed és vegyél néhány mély lélegzetet. Leültek, Audrey feltette a kezeit az asztalra. Előzőleg Donen vörösbort rendelt. Amikor Audrey letette a fejét, felborította az üveget, és a bor végigömlött Grant krémszínű zakóján. „Rettenetesen szégyelltem magam – emlékezik vissza a színésznő. – Borzalmas pillanat volt. A föld alá szerettem volna bújni szégyenemben. Iszonyatosan éreztem magam, és egyfolytában kértem a bocsánatokat… De Cary olyan édes volt. Kortyolt egyet a borából és közömbös arccal levette a zakóját. Eljátszotta – nagyon meggyőző volt –, hogy a foltnak egyszerűen nyoma sem marad majd.” A nő mindig megilletődik attól a férfitól, aki igazán jelent számára valamit. Ám gépiesen közömbös tud maradni akkor, ha a férfi nem jelent kihívást. Audrey így nyilatkozott évekkel később Grantről: „Azt hiszem, ő saját magamnál is jobban megértett engem. Semmi sem kerülte el a figyelmét, és mélyen ismerte az embereket…Ha segített, azt az én tudomásom nélkül tette, oly finoman, hogy riadalmam teljesen elpárolgott. Határtalanul szerettem, mert éreztem, hogy megért. Barátságunkat csodálatossá tette az, hogy hallgatólagos volt. Szélesre tárta karjait, mikor meglátott, és ölelt, és mosolygott, így engedte szabadjára érzelmeit. Ha a világ ellenkező pontjain éltünk is, ez sosem változott.

Ki hinné, hogy Cary sebezhető volt, és felismerte az én sebezhetőségemet is? Ez közös volt bennünk. Csak ő bölcsebben tudott rajta segíteni. Volt valami titokzatos benne, amit sohasem tudtam igazán kitapintani, de azt hiszem, teljes mélységében ismerte az életet. Egyszer egy számomra nagyon fontos dolgot mondott, mikor valószínűleg megint feszült és ideges voltam. Egymás mellett ültünk a következő felvételre várva. Tenyerét rátette az én két kezemre, és így szólt: ’Meg kell tanulnod egy kicsit jobban szeretni önmagadat.’” A szerelemre késszé kell válni. „A szerelem nem olyan ajándék, amit oda lehet adni – írja Tagore. – A szerelem arra vár, hogy jöjjön, aki elfogadja.” Az áttetsző, finom arcbőr és a karcsú derék annak a jele, hogy a nő szereti önmagát és megérett arra, hogy egy igényes férfi fölemelje. Minden a női tudatban dől el. Tennessee Williams Az ifjúság édes madara című művében 1959-ben leszögezi: „A világon a legnagyobb különbség az emberek között az, hogy vannak, akik már átélték vagy most élik a szerelem örömeit; s vannak, akiknek sosem volt, s most sincs ebben részük, s ők csak beteges irigységgel szemlélik a többieket.” Hogy egy nő melyik csoportba tartozik, az azon múlik, milyen képet dédelget önmagáról. Az-e vágyainak netovábbja, hogy egy értékes férfi feleségeként éljen? Vagy az, hogy sikeres legyen sokak szemében a külvilágban? Bár a nők szívesen állítják magukról, hogy e kettő összeegyeztetése nekik nem jelent gondot, olyan nő még nem született a Földre, akire ez igaz is lenne. A mérleg nyelve ide-oda billen. A Nagy Rend értelmében csak az egyik irány vezet boldogsághoz. Az otthon – a nőiség. A külvilág – a maszkulinitás. Aki a férfias világban nőként helyt tud állni, sőt, még az elismerést is learatja, azt otthon vagy senki, vagy egy nőies partner várja. Olyan, aki saját erejét még nem próbálta ki. Ha megtette volna, nem egy férfias nő mellett élne. Hugh Grant, brit színész így nyilatkozik: „A pénz és a hírnév miatt ragadnak rám a nők. Hogy mit tudok adni egy nőnek? Ha elviszek egy lányt vacsorázni, enyém a számla. Észreveszem, ha szép a cipője, jó a haja. És gazdag vagyok, ami nem utolsó szempont.” A tehetős férfit nehéz szolgálni, hiszen a legtöbb, amit adni tud, az az anyagi jólét. A női szolgálat viszont a többletanyagról való lemondás, hogy a férfit szellemi szárnyalá-

154

Scherzo

sában ne akadályozzák lehúzóan a gravitációs, materiális erők. Ha a férfi tudatilag nem emelkedik meg, a nőnek semmiről sem kell a szerelem nevében önfeláldozóan lemondania. Ha szolgálna, a feladat egész lényét igénybe venné. Így azonban fölös energiái maradnak. Ezt a férfias nő egy hivatásban vezeti le. Ha mégis otthon marad – pszichésen még nehezebb helyzetbe hozza magát, mert sehol sem érzi, hogy szükség lenne rá. A pótcselekvésbe való menekülés törvényszerű: vásárlás, internet, tévézés, iszogatás. S önmaga szórakoztatására hódolók után kezd kutatni. A nő elkényelmesedik, ha társa nem követeli tőle a szolgálatot. Amikor a férfinak valami baja esik, és hirtelen odafigyelésre, gondoskodásra lenne szüksége, a nő ismeretlen terepre van hívva, és a szokatlan megmérettetésben megbukik. A férfi téved, ha azt hiszi, hogy a nőt mint egy gépet fel vagy le lehet kapcsolgatni. Ha férje egyszer lekapcsolta az áldozathozatalról, s ezáltal kívül rekesztette a Nagy Renden, a nő zuhanórepülésben él. „A házasságnak egymás kölcsönös, véget nem érő nevelésének kell lennie” – írja Amiel. Ha nem követeljük a szerelmünktől azt, amit a sors feladatként a számára előírt, akkor nem vagyunk a segítői. Hátráltatjuk őt. Ha engedjük, hogy letérjen az útjáról, akkor valójában nem szeretjük. Pusztulásba döntjük. „Szeretni annyi, mint életet adni” – tárja elénk a párkapcsolat lényegét Konfuciusz. Milyen életet? Olyat, amilyet az Örök Mérték előír az ő

számára. A szerelem felelőssége az, hogy eldöntsük, erre képesek vagyunk-e. „A szerelem csak akkor hal meg, ha megszűnik növekedni” – figyelmeztet Pearl S. Buck. Ha az együttlét hamar unalmassá válik, ha folyamatosan külső impulzusokra (barátok, partyk, vásárlás, utazás, tévézés) van szükség ahhoz, hogy elviseljük egymást, akkor ott mind a két ember igyekszik kitérni a másik nevelése elől, azért, hogy őt is békén hagyják. A kapcsolatban, mint búvóhelyen lapítunk, hogy megússzuk a fejlődés megpróbáltatásait. A párkapcsolati nevelés nem a saját értékrendünk és szokásrendszerünk másikra erőltetését jelenti. Hanem azt a szerelmi elhivatottságot, hogy megismerjük társunk Nagy Rend szerinti feladatát, és kevesebbel nem érjük be – ezzel önmagunknak tartozunk –, mint hogy azt megvalósítsa. A szerelem? Ahhoz az állapothoz segíteni valakit, hogy beteljesítse Kierkegaard szavait: „…igazi életművészet, hogy valaki a létezésében a Rendet fejezze ki.” A nő olyan mértékben várhat társától férfiasságot, amennyire ő nőies. Ha egy nő színvonalas férfit szeretne bevonzani az életébe, előbb neki kell áldoznia a nőiség oltárán. Minden olyan gondolat, érzés vagy tevékenység, amely őt maszkulinabbá teszi, csökkenti a belépésre váró férfi szellemi nívóját. Ám ha a nő átadja magát ártatlan, természetes szépségének, a férfi erőteljes és határozott lesz. Így egészítik ki egymást.

155

Scherzo

NEMESSÉGI LEVÉL Az értelmes ember számára a szerelem nem vak, és ha szeret, tudja, kit szeret és miért szeret. – Nyikolaj Vasziljevics Selgunov –

A

Z ÉLETTEL SZEMBENI kötelesség azt igényli, ébredjünk rá, mi dolgunk itt a földön, hogy tudjuk, kik vagyunk, és milyen karakter a mi kiegészítő felünk. „A kötelesség az önkéntesen vállalt törvényszerűség – az ember nemességi levele” – mondja Amiel. Az életét magasabb szempontú rálátással irányító ember a szellemi arisztokrata.

Kétséges rang-e hát szellem, tudás? Homályos származás-e a sugár, Amely az égből homlokomra szállt? Hol van nemesség más ezen kívül? Madách Imre

A szellem e nemességi levele híján látszatrendben élünk. Örök kiszolgáltatottságban. Az áldozat szerepével vagyunk kénytelenek azonosulni: sohasem látjuk előre, mi fog történni velünk. E látszatrend maga a káosz, mert félelemre alapul. A szakrális nemességi levél nélkül az egész inkarnáció tudattalan szorongásban telik el. A rettegés az ismeretlen eredőtől oly erős bennünk, hogy a következménybe, a fizikai rendbe kezdünk el kapaszkodni. Minél inkább kapaszkodunk, annál kicsinyesebbé válunk. „Ha nem áradhat ki, a lélek magába sűrűsödik” – mondja Flaubert. A fizikai rend kicsinység a láthatatlan Rendhez képest. Flaubert így folytatja: „Kicsinységekben a pedánsság elviselhetetlen.” A szőrszálhasogató, hisztiző ember mindig materiális gondol-

Cary Grant és Ingrid Bergman. Az a párkapcsolat, amelyben nem lehet szívbõl kacagni, és amelybõl hiányzik az önfeledt játékosság, nem az egymás iránti bizalomra épül.


kodású. Számára a végtelen még nem nyílt meg. Nem látja önmagát kívülről a Nagy Rendben. Szűk fizikai világának keretei között szorong. Döntéseit nem tudja az Örök Mérték helyénvalóságával mérni, ezért örökösen bizonytalan. Minél inkább bebiztosítjuk magunkat anyagi többlettel, a láthatatlanban annál kaotikusabb az életünk. Miért? Mert a természet Törvényével ellentétesen élünk: az anyagi rendet a spirituális Rend elé akarjuk helyezni. Olyan életfeladattal még nem született ember, hogy matériát halmozzon fel. Arra sem, hogy egyszerre három különböző nyelven mondja ugyanazt gyermekkorától kezdve. A lelki fejlődésünkért vagyunk itt. A szeretetérzésünk növeléséért. A lélek az anyanyelvén kommunikál. A szívnek nincs szüksége egyéb kifejezési módra, mint a szemre és az anyanyelv azon szavaira, amelyek a szeretetet közvetítik. Minden más nyelven megfogalmazott, vagy a matéria szakzsargonját éltető szó gyengíti saját édesanyánkhoz való viszonyunkat. Ovidius így ír a lélek igényéről: „A szeretet mezítelen gyermek; nem jut eszébe, hogy a zsebeit megtöltse pénzzel.” Azzal, hogy gondolatainkat a materiális felhalmozás módjainak vagy idegen édesanyák nyelvének megismerésére fordítjuk, lemaradunk a lényegről. Sainte-Beuve gondolatának válunk példájává: „Mennyi ember meghal, mielőtt megismerkedett volna önmagával.” Mindannyian pontosan annyira félünk sorsunktól, amennyire eltávolodtunk lelkünktől. Mekkora hatalomra próbálunk szert tenni a közösségben, ahol élünk? Minél nagyobb a földi királyság, annál inkább szorul a lélek. Kívül annál nagyobb látszaterő kell, minél kevesebb erő van belül. „Semmi sem fejleszti gyengeségünket inkább, mint az, ha hatalomhoz jutunk” – tárja fel Eötvös József. A hódolók sorát felsorakoztató nő és férfi a legbizonytalanabb a nemi szerepében. A gyermekek sorát alattvalónak szülő nő a legbizonytalanabb anyai szeretetében. A pozícióihoz leginkább ragaszkodó férfi rendelkezik a legingatagabb vezetői tudattal. A népszerűségre törekvő ember tudja a legkevésbé szeretni önmagát. A valóban lényegesre, a láthatón túlira Eötvös József így hívja fel a figyelmünket: „Iparkodjál látni! Bekötött szemmel senki sem járhat egyenesen.” Az egyenes gerinc titka – a szellemi magasságok irányába történő megnyílás. A méltóságnak ellentéte a földi érdek, amelyről szintén Eötvös így ír: „Vigyázzon mindenki

magára, mielőtt meghajlik; nehéz fölegyenesedni.” Minden emberi kapcsolatunk közül a párválasztás a legintenzívebb visszajelzés arról, mire értékeljük magunkat. Ahhoz, hogy tudjuk, kire van szükségünk, először saját lényünket szükséges a maga teljességében megismernünk – ez a hosszú távú boldogság titka. Létünk nem más, mint a saját egészünkre való törekvés folyamata. Az a társ a kiegészítő felünk, aki lelkében az Egészből azokat az elemeket hordozza a felszínen, ami nekünk jelen fejlettségi állapotunkban nem erősségünk. A szellemi arisztokrata nem általában keres nőt vagy férfit. Ő egy bizonyos minőségre akar rátalálni. Nem a testből indul ki, nem a materiális külsőségekből. Nem a földi, az Égi a szempont. Pascal így írja le a szerelmet: „Sohasem a személyt szeretjük, hanem a tulajdonságait.” Az, aki a láthatatlanban lelki kiegészítésünk, a láthatóban is vonzással lesz ránk. A sorsunkért való felelősségvállalás hiányában párkeresésünk nem tudatos, hanem szenvedélyeink vagy észérvek vezetnek a tiszta szív helyett. A felszín mindig a külsőségekből indul ki. Aki nem érett meg a szellemi nemességi levélre, a tudatos kivárásra, az jelöltté válik az álszerelem, a szenvedély csapdájára. Kényelemből azzal adja össze magát, aki ellenállás nélkül először behódol neki. Mivel a legfontosabb életterületen nem hozta meg a méltó áldozatot, azaz nem várta ki az Igaz Szerelmet, a megalkuvás pillanatától kezdve a Rend értelmében élete egyre több területén számíthat kényelmetlenségre. Tudatosság híján mindig a könnyebbet választjuk. Döntéseinket nem lelki tanulnivalóink szellemében hozzuk. A kis biztosat keressük. Az elsősorban anyagilag és testileg mihamarabb kielégítőt. Az élet – életveszélyes. A kiegészítő pólusunknak mi is kiegészítő pólusa vagyunk. Ezért egy ilyen kapcsolatban folyamatos fejlődésre van Rend-elve mind a két fél. Mindennap minden tőlünk telhetőt előhozni magunkból – kevesebb nem elég. Ha leállunk, könnyen kitelik az időnk a másik szemében. A valódi fejlődést ígérő kapcsolatban mindig ott áll a veszély, hogy egyszer kevés lesz, amit adni tudunk, s a másik ellép mellőlünk. A kis biztos esetén a partner behódol fejlettségünknek, és ezáltal bizonyos, hogy ragaszkodni fog. Nem lesz ereje továbblépni, még akkor sem, ha kiderül: számára szenvedés a kapcsolat. Birtoktárgyunkká tesszük őt. Leválasztjuk mindkettőnket a lelki evolúciós fejlődésről. Ő nem inspirál bennünket, mi túl nagy falat vagyunk neki.

158

Scherzo

Mire beléphetne a nekünk Rendelt, a valódi Ő – mivel beérjük a kevesebbel –, lelki nívónkban, s ezáltal küllemünkben már visszacsúsztunk. Ez a magyarázata, hogy boldogtalan házasságokban élő férfiak és nők miért várják reménytelenül, hogy egy napon eljön majd megmentőjük, aki kiemeli őket az elsivárosodott kapcsolatból.

Clemenceau így vélekedik: „Azzal, hogy beszélünk róla, soha nem változtatjuk meg a dolgok állását; fel is kell áldozni magunkat érte.” Ahhoz, hogy egy nívós partner belépjen életünkbe, először nekünk kell eredeti, a megalkuvást önmagához méltatlannak tartó Énünkhöz visszatalálni. Ha ez sikerül, ismét kitágul a világ számunkra, és az élet kínálni kezdi gyönyörűségeit.

159

Scherzo

COROLLE …az ember csak akkor értékeli igazán a boldogságot, ha már a boldogtalanságba is belekóstolt… – Liviu Rebreanu –

A

NAGY RENDET két okból kérdőjelezhetjük meg: intellektusunk hiányából, vagy annak túlműködéséből adódóan. „Arra, hogy bizonyos dolgokat megértsünk, lehet kevés eszünk, de lehet néha felette sok is” – mondja Eötvös. Bármelyik okból tesszük is, csak veszíthetünk. A Renddel való szembefordulás következménye már az ellenszegülés első percétől előrevetíthető. A harcból a szembeszálló nem kerülhet ki győztesen. Abban, hogy Dior 1947-ben divatvonalakba fogalmazta a Tökéletes Nőiséget – intuíciója segítette. Ráhangolódott arra, ami öröktől fogva létezett és örökké élni fog – a Vénusz időtlen létező a világban. Az Eredendő vonalvezetést megéneklő formáit Corolle-nak nevezte el. Ennek magyar fordítása: párta. Anyanyelvünk külön ajándéka, hogy e szó nemcsak botanikai értelemben utal a virág középpontjából sugarasan nyíló színes vagy fehér sziromlevelekre – mint a Hold lelkileg ölelő szimbóluma a Nap körül –, de pártának hívják a magyar lányok fejdíszét, a hajadonság jelképét is. Ez utóbbi jelentése szorosan összecseng az ötvenes évek hangsúlyozta lelki tisztasággal. Sir Cecil Beaton divatfotós, aki VIII. Edward és Wallis esküvői képeit készítve vált kora hősévé – az idő tájt nem volt sikk barátilag kiállni a pár mellett –, így lelkendezett e régi-új divat hozta drámai változásról: „Soha életemben nem láttam ilyen gyönyörű fiatal nőket. A Marie Antoinette hajviseletére emlékeztető frizurák, a kigömbölyödött vonalak, az egészséges porcelánfehér arcszínek, a megemelt keblek és a fűzők… mintha soha nem is lett volna háború!” A szellemi fény, Cristóbal Balenciaga – aki általában megtartotta magának kollégáiról alkotott véleményét – eltúlzottnak találta a bélés gyanánt felhasznált rengeteg anyagot. A felrétegzett tüll, zsákvászon, kanavász következtében az öltözékek olykor akár négy kilót is nyomtak, sőt, estélyi ruhák

esetében nem volt ritka a több mint húsz kilogramm sem. Noha Balenciaga a Rendet képviselte, amikor annak a meggyőződésének adott hangot, hogy „az anyagnak engedni kell, hogy magától szólaljon meg”, e ruhasúlyok kétségtelenül azt jelenítették meg: az anyagi megszorítás után törvényszerű, hogy az inga időlegesen a másik pólus irányába billenjen ki. A legtüzesebb élcet a divatelképzelésében Diortól 180°ra húzódó Coco Chaneltől kapta a mester: „Dior? Ő nem öltözteti, hanem kárpitozza a nőket.” Belle époque (boldog békeidők) – Diornak csak ez járt a fejében. Visszatérni a luxus tradíciójához. „Európának elege van a bombázásból. Európa most tűzijátékra vágyik” – mondogatta. A háború utáni lelkileg összeroppant és csekély anyagi forrásból építkező Európában Dior a női szépséget hívta életre, hogy reményt leheljen a halottaikat gyászoló emberekbe. A divattervező egyetértett Wagnerrel: „A művészet hivatása, hogy pótolja az életet, melyet nélkülözünk.” A szinte kötelező eleganciát hirdető és stilizált New Look formailag is visszaadta a nők igényes és határozott méltóságát. Édessé varázsolta a hölgyeket, akik úgy virítottak, akár a romok alól kikandikáló virág, s szépségükön keresztül Isten érzékelhetővé vált az emberek számára. A nők alig hisznek a szemüknek a felhasznált anyagmennyiség láttán, oly bőkezűen bánik a finom kelmékkel a szabász. Dior a szoknyahosszt a földtől számítva negyven centiméterben határozta meg, s haláláig nem engedte, hogy az térd fölé kerüljön. A designer sikerének egyetlen titka abban rejlett, hogy az általa megformált luxus nemcsak a felhasznált anyagmennyiséget vagy a minőségi textíliát jelentette – ez önmagában még csak a matéria népszerűsítése lett volna. Dior intuitívan szakrális értelemben teremtett luxust: divatvonalakba rajzolta az Örök Mértéket.

Audrey Hepburn Givenchy divatbemutatóján. A belsõ tartással bíró hölgy minden körülmények között képviseli méltóságát. Beszéde, járása, ülésmódja híven tükrözi: örömét leli nõiségében.

161


Hogy miért lehetett Dior népszerűbb, mint az általa is „mindannyiunk mesterének” nevezett Balenciaga? Mert az Avenue Montaigne 30. szolgálta ki azt az emberi vágyat, hogy a nélkülözés után immár jöjjön a látványos anyagmennyiség. A túlzásokat kerülő Balenciaga az Abszolútat képviselte. Csak a ruha követelte anyagbőséggel játszott: a csípő és a keresztcsont környékére egy-egy szimpla redővel varázsolt csodát. Az Avenue George V 10. a szükségletet hirdette a többlettel szemben. „Nincs radikális változás, amíg ez az átmeneti idő véget nem ér” – utalt Balenciaga optimistán a fölösleget halmozni vágyó emberi tudatra. Vajon mit szólna e magas szellemiségű formatervező napjainkban, amikor már a szakrális vonalvezetés is eltűnt, s csak a lecsupaszított materiális bűvészkedés maradt? Balenciaga kifinomultsága jócskán megelőzte a korát. Dioré viszont éppen időszerű volt. A Nagy Rend szerinti forma azért luxus, mert fokozhatatlan. Nem létezik nála különb. A köztudat a luxust tévesen a formával azonosítja, a nagy mennyiséggel és a mesterkélt csillogással. Valójában csak a tartalom megemelkedettsége, a láthatatlan Isteni Értékek képviselése jelenti a luxust. Ez törvényszerűen vonzza be a pompás formát. A díszes külső, amely alantas tartalmat rejt, nem luxus, hanem giccs. Pusztán erőlködés. A Dior-ruhák a felszabadult lelket hirdették, az önmagára talált nő vénuszi örömét. A nő végre azért engedhette át magát lelkifurdalás nélkül a boldogságnak, mert lelkesedésének tárgya az volt, ami egyben a feladata is. A Corolle nemcsak egy, a kecses balerinák szoknyaformáját idéző divatvonal volt. Magasabb szempontból az Életet hordozta. Minden virágba borult. Minden kikerekedett. A lélek, a szem, a szemöldök, a váll, a csípő. A pocak. A nők boldogan ölelték a férfit, és szerelmük gyümölcsét, a kisbabát. Az ötvenes évek csodáját a háború borzalmai közepette átélt szenvedések kristályosították ki. Ha nem került volna olyan mélyre, akkor ilyen magasságokba sem tudott volna szállni a lélek. „A bölcsességet a kiábrándulás hozza meg” – fedi fel Santayana. Az előkelőséget sugárzó anyagok, a Van Cleef & Arpels és Schlumberger fémjelezte elegáns ékszerek mutatják, hogy a nő megszenvedett elbizakodottságáért. Jóvátenni igyekezett világrombolást előidéző bűnét. Azután, hogy a nyomorra kényszerítő időkben alázatosan belátta tévedéseit, és túllépett sötét oldalán, ismét teljes virágzásában pompázhatott.

Bőség köszöntött be a csontig ható ínség után. Ugyanaz a fényűzés korábbi áldozathozatal, és az annak következményeként megszülető alázat híján ingerelhetetlenül közömbös lelkiállapotba sodorta volna az embereket. A pihenés csak munka után édes. A lélek békéje az Isteni Értékekért folytatott küzdelem következménye. A konfliktusok – a fejlődés motorjaként – az élet velejárói. Kiállni önmagunkért annyit jelent, mint megharcolni a nemi szerepünkből következő értékekért. Ha a mindennapjainkban ezt nem merjük megtenni, akkor hiányérzetünk támad. Nincs nő, aki ne vágyna arra, hogy hercegnőként bánjon vele a férfi. Nincs férfi, aki ne áhítaná nemességével és erejével kivívni a szeretett nő ámulatát. Ehhez azonban hercegnővé és lovaggá kell előbb válni. A művésznek Goethe megadja a receptet: „Nagyszerűen akar írni? Legyen nagyszerű!” Nagyszerűen akarunk élni? Legyünk nagyszerűek! Vállaljuk a nagyszerűség próbáit! Engedjük el kicsinyes félelmeinket! Mint a mesében a Hős: küzdjünk meg a hétfejű sárkánnyal! Mindig azzal a fejével, amelyik megkérdőjelezi lelki erőnket, s elhitetni próbálja, hogy férfiként vagy nőként keveset érünk. „Vállald a munkát, amelyre bensőd formálva van” – biztat Emerson. Kizárólag az a férfi aggódik szexuális képességei vagy férfiúi méretei miatt, amelyik tudatilag és lelkileg kicsinyes. Aki elaltatta önmagában a Hőst. Goethe utat mutat a kicsinységük miatt szorongó férfiaknak: „Kicsikkel csak kis dolgok esnek, nagyok tesznek naggyá kicsit.” Ha a bátorságot igénylő, nőiségünket és férfiasságunkat fokozó kihívásoktól visszarettenünk, egyre rosszabbul érezzük magunkat abban a bőrben, amely folyamatosan emlékeztet arra, hogy nemi szerepünkből adódóan hol is kellene diadalt aratnunk. Mit eredményez, ha a nő visszahőköl? Egyre férfiasodó tendenciát gondolatilag, érzelmileg és testileg. A másik nem szolgálatának hiányában kitolódik a házasságkötés, a hivatás elsődlegességet élvez a családdal szemben. A nő fél a gyermekvállalástól, és képtelen megtermékenyülni. A hang durvul, a stílus szögletessé válik, az izmok feszülnek. Megindul a ráncosodás, és fokozódik a szőrnövekedés. A húsos felkar, a megereszkedett keblek, a szétterülő fenék, az elefántláb és a kitágult, rugalmatlan hüvely arról tanúskodik, hogy a nő olyan társat választott, aki nem tudja őt lelkileg megemelni, s akire nem tud felnézni. A deformálódott testrészek harmonizálódása azonnal meg-

162

Scherzo

indul, amint felszámoljuk léthazugságunkat, és nőiségünknek méltó perspektívát nyitunk. A férfi meghátrálását a vitézi, nemes életpróbák elől a fokozatos feminizálódás mutatja. Felnőttként is gyermek módjára kötődik anyjához, aki felé szolgai tisztelettel viszonyul. Szívesen mosogat, főz, takarít (Hold), vasal (Vénusz). Belső harcosság híján kívül látványos izmot épít, nagy autót vásárol, palotát emel, hivatásában birodalmat fejleszt, eszét fitogtatja. Emberi küldetésének ellentmondva materiálisan túlpumpálja magát, s minél inkább bizonygat az anyag síkján, a nők annál inkább semmibe se nézik. A férfi eltúlzott földi kötődése prosztataproblémákban és férfiszervének esztétikai torzulásában csúcsosodik ki. Amiért itt vagyunk a földön, az a lelki mélyülés. Ruskin így int: „…egy napod se múljon el anélkül, hogy magadat valamivel jobbá ne tetted volna; hogy ezt tehesd, először is járj végére annak, hogy mi vagy te most.” „…sok beszéd – szegénység” – tárja fel Mihail Sadoveanu. Ha férfiként és nőként beavatási próbáinkat kikerüljük, a lelkünkben keletkező feszültséget pótcselekvésekkel próbáljuk levezetni. Nem a megfelelő helyen és személlyel vitatjuk meg a kényes kérdést. Baráttól barátig, ismerőstől ismerősig, jóstól jósig űzzük magunkat, és ismételgetjük dagályosan történetünket. Eötvös József ekképpen látja a cselekvéstől visszarettenő, verbalitásba menekülő embert: „Többnyire oly tárgyakról beszélve untatunk másokat leginkább, melyek nekünk a legérdekesebbek.” Az adott időben, az adott helyen az Isteni Rend nevében kiállni a magasabb szintű értékekért az alacsonyabbakat képviselőkkel szemben – ez a feladatunk, ha Noé bárkájában kívánunk maradni. A pótcselekvések mint az ár rántanak magukkal. A pótcselekvés attól válik póttá, hogy tartalmilag semmi köze sincs eredeti vállalásunkhoz. A férfi, aki nem mer kiállni vezetői szerepéért a párkapcsolatában, hiába kardoskodik olyan helyzetekben, ahol felesége ellenállásánál kisebbel találkozik. A valódi kihíváshoz képest feleslegesen üvöltözik az ellenfélre vagy a bíróra a meccsen, szitkozódik autóstársára az utakon, veri meg kicsi, védtelen gyermekét, rúg bele a kutyába, nézi egyik thrillert a másik után, ugrik le gumikötéllel biztosítva a szikláról, merészkedik vad vizekre. S legújabb pótcselekvésként: hiába fizet be az utazási irodák kínálta, jelenleg tűzfészket jelentő, fegyveres konfliktusokkal terhelt országokba néhány napi veszélykeresésre. „Aki jól szenved, kevésbé szenved” – állítja Anatole France. Ott és abban kell helytállnunk, amit a sorsunk

elébünk hoz az Isteni Értékek képviselésére. A pótcselekvéseket a Teremtő energetikailag nem támogatja. Ha az életünkben lelkileg nem fejlődünk, s egy helyben toporgunk, akkor hiába száguldozunk az autónkkal a haladást imitálva. Feleslegesen utazunk kilométerezreket – a lényeget illetően mozdulatlanok maradunk. Életünk szellemi és lelki nívója egyre süllyed. A valódi és pótcselekvésekről France így vélekedik: „…bölcs dolog elviselni a rosszat a jó reményében. Viszont balgaság kitenni magunkat céltalan gyötrelemnek és hiábavaló küszködésnek.” Mindig új játékok után loholni – erre csak akkor marad energiánk, ha nem a Teremtő ránk kirótt Tervét szolgáljuk. Azáltal, hogy mint a kisgyermek elbújunk a nehézségek elől – ha mi nem veszünk róla tudomást, ő sem lát bennünket alapon –, csak növeljük a kihívás intenzitását. Ha eljátsszuk a nagyothallót, a sors hangosabban szól. Később még inkább megemeli a hangját. Első szóra is megbarátkozhatnánk az elkerülhetetlennel, de gyávák vagyunk változtatni. „A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még rosszabbat” – írja Örkény István. Saját konfliktusainkat kell tartalmilag és időben fölvállalni! Kizárólag így válunk méltóvá az Életre. A legutoljára a viktoriánus kor csúcspontját jelentő ruhaforma 1947-ben azért hathatott olyan átütően a divatban, mert tudatilag és érzelmileg is megalapozott volt. A nőkben belső igény született a dédanyáik képviselte életstílus tradíciójára. Újra élvezettel töltötte el őket nemi hovatartozásuk, és lelkesedéssel áldoztak mindennek, ami a leghagyományosabb értékrendszerben fogant. Arra vágytak, ami a boldog békeidők nosztalgiáját hirdette. A külső elegancia titka: a belső igényesség. Minden finom darab csak akkor mutat káprázatosan egy nőn, ha lelki kifinomultsága egyenértékű öltözéke színvonalával. A szűzies hölgy bámulatos az Örök Mérték szerint készült ruhában. Ahelyett, hogy testükből sokat mutattak volna, az ötvenes évek hölgyei ráébredtek, hogy abból csak előnyük származik, ha játszanak a képzelettel. A finom bőr látványa csak itt-ott bukkant elő, de az volt izgalmasabb, ami rejtve maradt. Két olyan évtized között, ahol az egyik pólus a szigorú funkcionalizmust és a szögletességet; a másik a szabadosságot (a hatvanas években a nyugat-európai lakosság fele rajong a nudizmusért) hirdeti, az ötvenes évek hölgye olyan viselkedéssel és öltözékkel kínált romantikát, amely keveset mutatott, de mindent sejtetett.

163

Scherzo

SZOBRÁSZAT ÉS FESTÉSZET Egy férfi tehetsége éppen annyira veszélyezteti a becsületességét, mint ahogyan a szépség veszélyezteti egy nő tisztességét. – Atanasz Dalcsev –

K

ECSES VÉKONYSÁGÁBAN benne volt a reggeli kukoricapehely egészsége, a szappan és a citrom tisztasága, és orcáján a hajnal leheletnyi pírja – jellemezte Truman Capote Holly Golightlyt a Breakfast at Tiffany’s (Álom luxuskivitelben) című regényében. Az ötvenes évek asszonya kívül-belül tisztaságra törekedett. Ő volt a törékeny, ártatlan virágszál, aki türelmesen várja, hogy a férfi telefonáljon. „Ne érj hozzám” – ezt írta magára láthatatlan tintával minden nő visszafogott viselkedésével. Miként a divat művészi színvonalra emelte az öltözködést, s az szobrászattá lett, úgy vált az arc kikészítése is kifinomulttá, mintha egy festővásznon alkotna a művész. A nő egész valójával – külsejével és lelkével – művészi alkotássá lényegült. „Egy jó képnek egy jó cselekedettel kell egyenértékűnek lennie” – írja Van Gogh. S valóban: a nőnek nem volt más dolga, mint létezni a „költészetre és szerelemre szomjas” férfi örömére. A külvilágban csak ritkán tevékenykedett, mert érezte, az szertefoszlatná összefogottságát, azt az energiát, amit szépsége hangsúlyozására volt hivatott fordítani. Az ötvenes évek hölgyének sosem jutott volna eszébe, hogy egy vacsorameghívás alkalmával ő fizesse a számlát. Érezte, neki az a feladata, hogy vonzó legyen és illatos, tudjon meghallgatni, bájosan mosolyogjon és biztatóan kérdezzen. Ha mindezzel a képességgel rendelkezett, a férfi örömmel vállalta föl saját biztonságot nyújtó, oltalmazó minőségét.

Az ötvenes évek Nyugat-Európájában és Amerikájában sokkal több vágott virág fogyott, mint cserepes. Az otthon elképzelhetetlen volt a friss virág édes illata nélkül. A vágott virág – az önfeláldozó Vénusz. Egész létét adja azért, hogy örömöt szerezzen annak, aki gyönyörködni vágyik. Egy virágszál – a tökéletes női lemondás, a kis-én feláldozása. Az a nő, aki nem kedveli, vagy szinte sohasem kap vágott virágot, távol áll az önfeláldozástól. Függeni egy megemelkedett férfitól – ez elképzelhetetlen még számára. Irányítói szerepre tör az emberi kapcsolataiban. Mindenáron bizonyítani vágyik, mennyivel különb annál, akivel éppen egy légtérben van. Imádja dicsérni magát, s környezetétől is elvárja a folyamatosan megnyilvánított elismerést. Az az önátadás, amire egy virág képes az emberért, az ő lelkében még nem született meg a férfiért. Ha nem kap elragadtatott hangú elismerést azokért a tetteiért, amelyek egy nőnek a Természet Rendje szerint alapvető feladatai, akkor egyszerűen megvonja a cselekvést. Ebből tűnik ki, hogy addig sem a maga örömére tette, csak megfelelni vágyásból, és a magasztalás adta hatalomérzetért. Ha a férfi behódol a nő erejének, akkor a nő oly mértékig kibillenhet, hogy már nincs az a hízelgés, ami rávenné őt a hagyományos női szerepkörre. Aki áldozatvállalása miatt sajnálja a vágott virágot, az önmagát sajnálja nőként a Rend szerinti, alárendelődő szerepében.

Monaco leendõ hercegnéje. A nõ, aki nem veszítette el nõiségének misztériumát, rendelkezik a Madonna titokzatosságával. A megemelkedettség és a lelki elõkelõség a léttel szembeni alázatból születik.

165


A cserepes virág – köztes állapot. Mivel saját földjében van, nem olyan kiszolgáltatott, mint vágott társai. Áldozata kisebb mértékű. Ő a nő, aki szépségével örömet szerez, ám anyagilag és szexuálisan független kíván maradni. Akár még egy kapcsolaton belül is. Az a nő kedveli kizárólagosan a cserepes virágot, aki kevés energiabefektetéssel szeretne ugyanolyan boldogságra lelni, mint az a nőtársa, akinek gondolata, érzelmei és teste is a férjéé. Aki önmaga értékrendjére nézve a vágottvirág-léttel azonosul, és García Lorca szavait hirdeti: „Egy élet, egy férfi: asszonynak ez a világ.” A minőségi életért minőségi áldozatot kell hozni. „Az ember nagyszerűen élhet ezen a földön, ha tudja, hogyan kell dolgozni és szeretni. Dolgozni azért, akit szeretünk, és szeretni azt, amit dolgozunk” – írja Tolsztoj. A történelem folyamán mindig is a hófehér bőr volt a virág-hölgy éteri finomságának szimbóluma. A sápadtság az intellektuális nő jellemzője. A porcelánbőr, amelyen a lélek tisztasága átsugárzik, az átszellemült hölgy sajátja. A valamennyi lovag szívét megdobogtató hősnő bőre fehér, mint a liliom, a tej vagy a galagonya virága. Egy nő teste akkor lesz törékeny (és nem pusztán vékony), ha a lelke letisztult gyémánttá válik: sebezhető, de erős. Az a nő, aki levédi magát a lelki megrázkódtatások ellen, aki csípőből tüzel, akinek még egyetlen fájdalom sem törte össze a szívét, az a nő lehet csontsovány, de törékeny sohasem. Lehet inas, lehet izmos, lehet csontos, de ha a lelke nem érzékeny, akkor kecsessé nem válik, csak szögletessé. Az érzéketlen jégcsap-nőnek vastag a bőre. Az önátadónak kristálytisztán áttetsző. A porcelánbőr annak a lenyomata, hogy a lélek átvilágítható, nincsenek titkos, sötét foltjai. A nő lelkesedni képes, s fel meri vállalni mélységeit. Amilyen mértékben egy hölgy engedni meri, hogy fájjon, aminek fájnia kell, olyan mértékűek lesznek örömei is. Egységélményt nyújtó orgazmusra – és nem pusztán testi élvezésre – csak az önátadó, törékeny nő képes. Dag Hammarskjöld így tárja fel a női szépséget és boldogságot adó alázat mibenlétét: „Az alázat éppúgy ellentéte a megalázkodásnak, mint a fölénynek. Aki alázatos, az nem hasonlítja magát össze semmivel. Biztos önmaga valóságában, ezért sem jobb vagy rosszabb, sem nagyobb vagy kisebb, mint bármi más a Mindenségben. Egyszerűen van. Semmiség – mégis egy Mindennel.”

A női lét örömeiben élő nőt nem húzza le az anyag. A férfi szolgálata a nő pupilláinak misztikus mélységet és különös csillogást kölcsönöz, mert az áldozathozatal mindig tudati emelkedéssel jár. A tisztaságot feltáró fehérség – a szeretet hatására átlényegült szépség. Az a nő, aki megnyitja szívét egy érett, küzdeni képes férfinak, ezáltal a Teremtő előtt is megnyitja lelkét. A szépség nem más, mint Isten visszfénye bennünk. A finom és tiszta hölgy, aki lényével a férfit feladatára, ereje fölülmúlására ébreszti, folyamatosan szépül. Az érdekből, hatalomvágyból házasodó asszony fokozatosan csúnyul, hiszen nem lelkesíti a férfi iránt érzett szerelem. S hogy mit érez, miközben eljátssza, hogy szeret? Victor Hugo megadja a választ: „Gyűlöljük azt, akinek a szemébe hazudunk.” Marsiglio Ficino reneszánsz kori tudós a Szépség, a Jóság és az Igazság hármasát hirdette: az emberek között kibontakozó szerelem nem más, mint az Isteni Szeretet, így a házastársi ragaszkodás is – ha szerelemre és nem önérdekre épül – Isten szeretetét tükrözi. A házassági hűségre a férfi „a nő szépségén keresztül van meghívva”. Ha a nő nem szerelmes a társába, vonzása fakulni fog, és csak idő kérdése, mikor lép be a szellemi és lelki űrbe a harmadik. Ha a férfi és a nő között nincsen láthatatlan kötés, fizikailag építhetnek közös házat, életre hívhatnak kapcsolatuk jeléül gyermekeket, indíthatnak közös vállalkozást, még sincs valódi közük egymáshoz. A nő, aki anyagi biztonságért házasodik – lefelé indul. Ha nála megvalósulatlanabb férfit próbál szolgálni – úgyszintén. A felfelé vezető út: szellemi célokért élő férfit szolgálni egész lényével. Az anyagi igényű nő, aki a férfitól materiális kényeztetést vár, nem szerelmes a férfiba. Büntetése a lelkileg nívótlan évekért szépségének elvesztése lesz, bőrének durvulása és testének férfias darabossága. Ráadásnak: soha véget nem érő diéta. A nő, aki a párjától materiális kincseket csikar ki, vagy csontvékony, vagy állandóan számlálja növekvő kilóit. A karcsú, rugalmas test – akár az orsó. A szitakötő alkat, a darázsderék, amely az indák hajlékonyságával és légies mozgással társul, koplalás vagy állandó evés nélkül annak a nőnek a sajátja, aki megelégszik a megvalósultsági szintjének kijáró anyagmennyiséggel. A diétázó nő – akár fogyókúrán, akár hízókúrán van – a szükségleténél több matériát akar. Máter szerepében diszharmonikus. Lénye nem

166

Scherzo

jelent érzelmi biztonságot, mert tudata folyamatosan az anyagi többlet körül forog. A diéta a mohó természet álcája: a nő olyannak akar látszani, mintha megvetné az anyagi élvezeteket. Mintha magas homlokáért és nem vastag pénztárcájáért, befolyásos családjáért, felduzzasztott lexikális ismereteiért vagy vonzó külsejéért lenne a férje mellett. Éteri finomságú testet a Rend szerinti szükséglettel való tudatos beérés varázsol. Hiába próbál ki egy nő százféle módszert testvonalainak finomítására, kortyolgatja az ecetet, nyeli egymás után a citromot és koplal vagy eszik a rosszullétig – anyagtól azt nem várhatja, ami a lelke síkján dől el. Az angyali törékenység az angyali szív következménye. Egy élet, egy férfi – de az szerelemből. A Dior-ruhák súlya, a halcsont fűzők és a mozgást nehezítő szoknyák a „mozdulatlan virág” képét, a női hűséget, a nemes férfi melletti kitartást szimbolizálták. Mindez akkoriban meglehetősen felbosszantotta a megsemmisítő ítéleteiről híres divattervezőt, Coco Chanelt és a hozzá hasonló, női szerepüktől elrugaszkodott nőket, akik mozgásszabadságot követeltek a divatban és az életben egyaránt. Egyetlen nő sem szabadabb, mint az, aki a Természet Rendje szerint egy férfi mellett megtalálja a lelki beteljesülést. Egyetlen nő sem él nagyobb rabságban, mint az, amelyik azt hiszi, hogy a férfitól való függetlenség az ő kiteljesedése. A nőt Isten a férfira, a Napra bízta. A nő a megemelkedett férfi vezetése nélkül elveszett. Csak a szerelmes nő hordoz csillagot a szemében. Neki – miként Vörösmarty Mihály írja – „nincs sötét és homály”. Ő képes beszélgetni – szavak nélkül, pusztán a tekintete ragyogása által. A lelki mélységeket nem ismerő nő folyamatosan fecseg. Pedig Vörösmarty feltárja:

Nem érez, ki érez Szavakkal mondhatót. De ő csak beszél részletekbe menően. A konkrétumokról. Tekintete nem a másik tekintetét kutatja, hanem az anyagot sóvárogja. Nyáltermelése gyakran fokozott, „csurog a nyála” az édes élvezetekért. Távol áll még lélekben a szolgálattól.

A napszerű, önmaga és szerettei létéért Isten előtt felelősséget vállaló férfi – arany. Coco Chanel „a nő nyaka nem páncélszekrény” felkiáltással a bizsukat részesítette előnyben. Arra biztatta a nőket, hogy a valódi ékszereikkel is úgy bánjanak, mintha azok hamisak volnának. „Az utánzat szebb, mint az igazi – vallotta Chanel. – A hamis ékszer igazibb az igazinál.” Nyújthat-e egy, a bizsuval analóg gyermekded férfi anyagi látszatcsillogásával nagyobb biztonságérzetet, mint a Teremtő támogatásában részesülő, szellemileg érett férfitársa? Nemes férfi hiányában a nő körül akár tömegesen donghatnak a fajsúlytalan hímek, ő legbelül mégis magányosnak érzi magát. Az értékes férfival véget nem érő lelki szárnyalás az élet. A szellemileg fel nem ébredt partner mellett monoton a lét, ezernyi, látszólag izgalmas pótcselekvés ellenére is a depresszió érzése lengi körül folyamatosan a nő lelkét. Vajon rá meri-e bízni magát egy megemelkedett férfi vezetésére az a nő, aki ugyanazt vallja, mint amit Coco egész életében ismételgetett: „Azért dolgozom ennyit, mert félek az unalomtól”? A virágillat – a Vénusz. Chanel minden poétikusság nélkül egy törzskönyvi számot (N°5) ad elnevezésül a világ első, mesterséges parfümjének, nyíltan felvállalva annak szintetikus jellegét. Megtagadva a nő lényegét, azt állítja: „Egy nő nem virág. Miért illatozzék úgy, mint a virágok?” Megteszi női utcai viseletnek az addig csak férfi alsónemű gyártására használt jersey-t. Haját fiúsan rövidre vágatja, férfinadrágot visel, az érzelmek összefogottságát szimbolizáló fűzőt félredobja, s napozással sötétre barnítja a bőrét. Szinte mindennel szembefordult, ami a Rend értelmében a női boldogság záloga. A forradalmár a halála előtti utolsó tv-interjújában mélyen barázdált arccal és csontig lesoványodva keserűséggel a hangjában nyilatkozott: „Az a nő, akit nem szeretnek, egy senki. Nem számít, hány éves. Lehet fiatal, idős, anya, szerető, bármi. Ha nem szereti valaki, akkor elveszett ember… Ha valaki olyan magányos az életben, mint én, akkor ha nem vigyáz, körülötte minden undorítóan elviselhetetlenné válhat. Az a nő, akinek nincs férje, sajnálatra méltó. Nem láthatja olyannak az életet, amilyen az élet valójában, és a nő hazugságban él.”

167

Scherzo

PILLANGÓ-KISASSZONY Az idő, melyet Isten mindenikünk számára kiszab, olyan, mint egy értékes szövetdarab; mindenki úgy hímezi ki, ahogyan csak telik tőle. – Anatole France –

A

NŐ HÍMZÉSE a szépsége. A férfi motívuma a küzdőereje. A nőnek kötelessége szépnek és vonzónak lennie ahhoz, hogy hiánytalanul betölthesse Isten által előírt hivatását – ebben minden kor minden gondolkodója egyetértett. A hölgynek egyszerre kell az érzéki és a mennyei báj archetípusává válnia. Ha a nő csak érzéki – testileg eltúlzottan nyitott, s nem ad teret a férfi hódító igényének.

Vadállatúl rohan a kéj után, A méltóságot arcáról letépi És megvetetten sárban ténfereg. Madách Imre

Az ágyékorientált nő a szellemi és lelki összekapcsolódást mint felvezetést hárítja, azt várja a férfitól, hogy térjen rögtön a tárgyra. Földhözragadtsága következtében összetéveszti a szerelem csodálatos szív-szikráját a testi megkívánással vagy az elhalmozó ajándékokkal, a férfiasságot a lerohanó tempóval. Kljucsevszkij ezt vallja: „A heves szenvedélyek mögött csupán gyenge akarat rejtőzik.” Victor Hugo a férfi szemszögéből állítja: „…fiatalembernél az igaz szerelem első tünete a megilletődöttség.” A léleknek időre van szüksége az elragadó élmény feldolgozásához. Ha a test gyorsan mozdul, akkor azt nem a szeretet és az érzelmi belehelyezkedés vezérli. Victor Hugo így folytatja gondolatát a mély érzelem mutatójáról: „…leánynál a vakmerőség.” Az a bátorság, hogy feladja eltúlzott anyagi biztonságát és lemond a tartalékról a férfi szellemi szárnyalása érdekében. Földi szempontból vakmerőségnek tűnik nőként azt az egyetlen vezérelvet követni: azzá leszek, amivé a nemes férfi kíván formálni. Ez a szív szava. A földi érdekeket szolgáló józan ész erről lebeszélni próbál.

Az eltúlzott mennyei vetületet hordozó nő – utópia. Ő a testetlenséget vágyja.

Fonnyadni hagyja meddő bájait, Mástól s magától elrabolva a kéjt. Madách Imre

Menekül a fizikai realizálás elől. Istenre hivatkozva legszívesebben kizárná az anyagot: nem tud bánni a pénzzel, ízetlenül főz, nincs gyengédség abban, ahogy megsimogat, hárítja a testi szerelmet, a gyermekvállalást. Mindez irreális a háromdimenziós világban. Öltözködése csupa leplezés, feszélyezi, ha női vonalai felsejlenek. Táplálkozással próbálja elérni – mindhiába – a tisztulást: általában vegetáriánus, kúrát kúra követ, tart az E-számoktól, s kizárólag ökotermesztésből vásárol. Nem tudja betölteni a máter szerepet. A külső tisztaság utáni eszeveszett vágy mindig tisztátalan belsőt takar. Elfojtást. Önáltatást. Aki pusztán fizikai tisztulásra vágyik, az léthazugságban él. Önmaga megalkuvásából van elege. Azért fél a földi táplálékokkal járó mérgektől, mert mérgelődését visszanyeli. Gondolatai és érzései tisztátalanok. A külső tisztaság még nem jelent tiszta embert. A testi tisztulás csak a tudati letisztulás után következhet. Ha átlátjuk a Rendet, és a világhoz való viszonyulásunkban elkezdünk a Magasabb Törvények szerint élni, akkor válik időszerűvé, hogy fizikailag is a legtisztábbra törekedjünk. Ha valaki ezt fordítva csinálja, az a Rendből való kibillentségének biztos jele. A test nem válhat előbb áttetszővé, mint ahogy a tudatot átvilágítja az Isteni Fény. Amíg a láthatatlan régiónkban sötétség uralkodik, a fizikait hiába tisztogatjuk – csak idő kérdése, mikor rendeződik vissza arra az állapotra, amikor újra híven azt tükrözi, amilyen tisztátalanok valójában vagyunk.

Jeannie Patchett. A Vénusz bájosan kéreti magát, mert belülrõl fakadóan az Örök Mértékhez igazodik. Legbensõbb érzéseit csak a méltó férfinak tárja fel.

169


Igazság, Jóság, Szépség – e három együtt a Tisztaság. Az érzéki nőtípust a bombanő személyesítette meg a negyvenes években: kéjsóvár testtartás, kihívó magamutogatás, testhez tapadó öltözet. Tekintete a testit ígéri és áhítja. Nincs benne mélység. Hiába vékony – nem éteri. Hiányzik a Jóságon alapuló lelki önátadás átlényegültsége. A vamp a vámpír női megtestesítője (még a szóeredet is azonos). Leszívja a férfi energiáit, és cserébe nem ad semmit, hiszen önimádó. Áldozatát el nem engedi, tudja magáról, hogy egyedül életképtelen. Miért? Mert megveti azokat a női áldozatvállalásokat, amelyek révén a Teremtő energiával támogathatná. Amelyek által feltöltődhetne. Amikor nincs férfi a láthatáron, marad az édesség, az alkohol, a kávé, a cigaretta, s az önösség csúcspontjaként a kábítószer. Ha férfiként vagy nőként boldogtalanok vagyunk, akkor minden hobbi a kábítószer szerepét tölti be életünkben. Ha a sors leállít a hobbi űzésében – például lesérülünk, vagy korlátozottabbá válnak anyagi lehetőségeink –, és az örömérzetnek a legutolsó valószínűsége is kihuny, akkor élőhalottá válunk. A női vámpír nőiségét annyira nem becsüli, hogy a férfi kénye-kedve szerint bánhat vele. Az érzéki nő sorsa a férfi morális nívójától függ. Ez azért veszélyes, mert méltóságteljes férfi ilyen kapcsolatra nem vállalkozik. A nő csak eljátssza az öntudatost, valójában reszket a lelke. Robert Redford férfias szerepében így pirít a szépségét anyagi érdekből éppen eladni készülő Nathalie Woodra a This property is condemned (Ez a ház bontásra vár) című filmben: „Ha valóban csinosnak tartaná magát, nem lenne senki tulajdona, a maga ura lenne.” Amíg nem lép be az eszményi férfi, a nő a maga ura kell hogy legyen, különben szétszórja női értékeit, és így energetikailag kiszolgáltatottá válik. Ha a nő nem tartja be a Kozmikus Szabályokat életében, és saját női méltósága által nem tudja megteremteni erőegyensúlyát, akkor szükségszerűen szexuális megszállottsággal próbál energiát nyerni partnerétől. Az a férfi azonban, aki a lecsupaszított testiségre kapható, szintén nem a Rend értelmében szervezi életét. Ha két ilyen, a Teremtő Energiájából alig részesülő ember létesít nemi kapcsolatot, egymástól szinte versengve szívják az energiát. Az őrjöngő szenvedély mindig energiahiányon alapul. Az ilyen együttlétet végtelen kimerültség és kiüresedettség követi. Ha a nő a testiség útján nem tud energiát zsákmányol-

ni, akkor hárpia válik belőle: ordít, kiabál, rikácsol. A másik összerezzen, ő pedig kihasítja az energiát. Minden kapcsolatban az a megvalósulatlanabb fél, aki hajszolja a szexualitást. Amelyikőjük energetikailag kiegyensúlyozottabb, az félreértheti, és szeretetnek vélheti a másik szexuális kapaszkodását. A szexuális követelőzés azonban nem azonos a szeret-kezéssel. A rajongó partner lefelé húz. A magasabb szintű fél zsákmány, mert az alacsonyabb megvalósultságú kihörpinti belőle az életesszenciát, hiszen a szexuális energia az életenergiával egyenlő. A zsákmányolt energia az eltérő rezgésszám miatt a habzsoló számára jószerivel beépíthetetlen, ezért valódi töltődés nem történik. A szexfüggő ember nem energiatöbblettel rendelkezik, lerohanó tempójának látszata mögött valójában koldus. Újra meg újra sóvárog. Az energetikailag lehúzó szexualitás leleplezői: a pár utána hullafáradt lesz, rágyújt, uralhatatlan álmosság, csillapíthatatlan éhség- vagy szomjúságérzet tör rá. Két egymásra hangolódott szív testi szinten összesimulással teljesedik ki. A körkörös szeretetáramlásban lelkünk belesimul a Teljességbe. Az a nő, aki nem inspirálja emberi méltóságra a férfit, és nem vállal anyagi áldozatokat társa szellemi fejlődése érdekében, akárhogy domborítja is formás női vonalait, belül erőtlen, gyermeteg marad. A szépség fizikai mutogatása öncélú, és függőségi helyzetbe hozza a nőt közönségétől. Muszorgszkij így ír a nővel analóg művészetről: „A puszta szépség művészi ábrázolása a maga anyagi jelentésében: egyszerű gyermekesség, és a művészet gyermekkorára vall.” Az ötvenes évek férfija képessé vált szellemileg, lelkileg és testileg magáévá tenni a nőt, asszonya pedig önfeláldozásával hozta el magának a megváltást. Lelki érettségével megszépítette az életet, elixírt jelentett a küzdeni megtanult férfi számára. A szakrális ruhavonalak szigorúan előírt testtartást is jelentettek egyben. Nemcsak az öltözködés, a viselkedéskultúra is kifinomultságot hordozott. A balett kecsessége? A deréknál bővülő szoknyákon és a fehér hattyúnyakat hangsúlyozó feltűzött frizurákon túl a mozdulatokon is átsugárzott. A derékszögnél lentebb nem engedett állvonal, a szárnyacskákként tartott vállak és karok, a karcsúságot hangsúlyozó, megemelt tartás és a láb IV. balettpozíciója csak fokozták a tudatilag egyébként is megalapozott légiességet. Poetry in Motion (Költészet a mozgása) – énekelte

170

Scherzo

bele az örökkévalóságba a hölgyek újrafelfedezett kecsességét Johnny Tillotson. A nők tartása, járása akár egy balerináé – s a férfiak ezt nagyra értékelték. „Mintha zenére lépdelne” – írja Audrey Hepburn légiességéről Warren G. Harris, a Paramount Pictures egykori marketingigazgatója. A nők igyekeztek minden hirtelen mozdulatot kerülni. Nem volt miért kapkodniuk: megtalálták önmagukat. Lenyugodott lelkük visszafogottságot eredményezett, megbízhatóságról üzent. Noha testükből a nappali viselettel sokat eltakartak, lelkük kitörő vidámsága üdeséget, huncutságot lopott az arcukra. „Aranyos és pikáns” orcácskák hirdették az újonnan felfedezett boldogságot, ami – szó szerint – rózsaszínné változtatta a világot. „Think pink” – gondolkozzunk rózsaszínben, adták ki a jelszót a női magazinok, s a hatás oly frenetikus volt, hogy filmtémává lett. A Funny Face (Édespofa) című Audrey Hepburn-Fred Astaire zenés filmben a manökenek kecses hajladozásukkal csodás tearózsakertet keltettek életre. A rózsaszín a Vénusz, a szerelem színe. Ezért is írhatta egy romantika kori író találóan: „Aki égszínkék kalapot visel, nyugodtan álmodozhat, de aki rózsaszínt, annak tilos könnyekre fakadnia.” A rózsaszín maga az indirektség – vallomás. A pirulással a nő elárulja, hogy elcsábítható és huncut, ám a kezdeményezést átengedi. A direkt nők sosem pirulnak, mert el sem jutnak az időt húzó gyönyörfokozásig. Amikor a nő

lelkileg színtelenné válik, s már nem is ismeri a szeméremre utaló természetes arcpírt, akkor túl sok arcpirosítót használ. Grégoire de Nazianze középkori gondolkodó szerint az asszonyt egyetlen szín képes felmenteni, s ez a szendeség adta pironkodás, a „tiszteletre méltó arcpír, mely a szüzek és férjezettek arcába szökik”. A Marsnak ez a szabályozhatatlan reakciója a lélek felébredt állapotának tévedhetetlen jelölője. Sosem hazudik; mindent elárul. Az elfogódottságból fakadó arcpír szavak nélkül biztatja a férfit, mert arról szól: a nőnek szégyenérzetet jelentene, ha ő lépne először. A férfi mellett átélhető, s mindent átható biztonságérzetben csak annak a nőnek lehet része, aki elég erős ahhoz, hogy fel merje vállalni Isten előtti védtelenségét. Aki nem akarja túlzott mennyiségű matériával önmagát bebiztosítani, s ezzel a „jól vagyok” látszatát kelteni. Noha az ötvenes években kifejezésre jutó szakralitás manapság még újra felfedezésére vár, Sandy Linter sminkmester, aki sok mai sztár arcát festi ki, így nyilatkozik: „Amikor a hírességeket sminkelem, legtöbbjük Audrey Hepburnre kíván hasonlítani.” Vajon miért? Visszaemlékezések szerint Audrey Hepburn lefegyverzően barátságos hölgy volt. Még filmen keresztül is úgy érezték a nézők, hogy csak rájuk néz, és viszontszereti őket. Jelenléte megnyugtatóan hatott, mellette senki sem szorongott, mert feloldó lényények hatására környezete a legjavát hozta felszínre önmagából.

171

Scherzo

MINDENT A SZERELEMÉRT! Egy nő legyen finom, lágy, ne akarja nekem bebizonyítani, hogy ő a Koncz Gábor, mert az én vagyok! – Koncz Gábor –

S

ZEMEI állandóan könnyesek (esendőség), álla pedig örökösen előreszegett (akaraterő) – írta a Time magazin a hatvanas évek elején Audrey Hepburnről. „A kicsiny, szelíd tündér külseje mögött erős akarat és elhatározás rejlik” – így Robert Flemyng rendező. Széppé a Jóság tesz. Jóvá az Igazság. Az Igazság, azaz a Rend képviseletéhez pedig tudatosságon alapuló erő kell. Ha a nő az erejét a maszkulin hatalmaskodásra használja, nem marad energiája a Rend képviseletére. Lelke nem tud jóságossá válni, s ezáltal szépsége megfakul. Akaratunkat egyetlen cél irányába kell rendíthetetlenül megfeszítenünk: az Örök Mérték képviseletére. Minden más: akaratosság és önzés. A „majd besétálsz te az én utcámba”-gondolkodásnak semmi köze a Rendhez. Puszta hatalomgyakorlás. A Törvény megtestesítése arról ismerszik fel, hogy környezetünkre egyéni példamutatásunkkal hatunk. Ha a tudás birtokában nem vagyunk saját életünk mintájával hitelesek, bármit mondhatunk, az – térítés. Ha a Rendtől a passzív kényelembe, az önsajnálatba burkolt hatalmaskodásba húzódunk vissza, akkor tokát növesztünk. Ha direkt ráhatással erőszakoljuk rá magunkat környezetünkre, akkor önzőségünk kiugró állcsúcsban testesül meg. Egyik esetben sem a Törvényt, csak saját akaratunkat képviseljük. A Rendet reprezentáló erő távolról sem erőszakoskodó. Csupa alázat egy magasabb rendezőelvvel kapcsolatosan. Az Isteni Létezés mindig megható. A szolgálat előtt fejet hajtó nő szeme folyamatosan párás. A nedves szem a női odaadás előjele. A nő a Víz. A Víz az érzelem. A harmonikus hölgy a sima felületű tóhoz hasonlatos: átlátszó, tiszta, visszatükröző. „Semmi sem olyan piszkos, mint egy piszkos liliom” – idéztük Renard-t a Vénuszról. Semmi sem olyan üres, mint

egy üres úszómedence – mondhatjuk a Holdról. A férfi számára nincs fájdalmasabb, mint egy érzelmek nélküli, lelkileg kiszáradt nő. Aki éppen azt tagadja meg, amit ér. „Grace Kellynek volt a legszebb profilja és a legszebb orra. Megláttam az arcélét és beleszerettem – meséli évtizedekkel a nagy pillanat után Oleg Cassini, az orosz származású arisztokrata tervező, Jackie Kennedy divattanácsadója és ruháinak kreátora, aki egy időben fontos szerepet töltött be a későbbi monacói hercegné életében. – Elárasztottam virágokkal. Hatalmas vörös rózsacsokrokat küldtem neki. Plátói kapcsolat volt közöttünk, bár a modern időkben az ilyesmi nagyon különös. Kevés férfi elég türelmes ahhoz, hogy sokáig várjon a szerelme meghódítására. Pedig senki sem mondhatja, hogy meghódította egy nő szívét, ha nem küzd érte…” Cassini küzdelme eredménnyel járt: „Ki tudtam olvasni a szeméből, hogy döntött, a tekintete azt mondta, hogy igen.” A tervező nagy playboy hírében állott, akinek ráadásul először fel kellett volna bontania házasságát ahhoz, hogy feleségül vehesse Grace-t. A nők körében aratott sikerének híre megelőzte a lánykérésre érkező Cassinit. A lelkesedés legkisebb jelét sem mutató Kelly szülők végül arra kérték, hogy hat hónapig ne találkozzon a lányukkal. Ám Grace már egy hét múlva telefonált Cassininek. „Annyira boldog voltam – emlékezik a designer –, hogy rohantam és beleugrottam a medencébe. Sajnos nem volt benne víz. Ezért eltört az orrom. Még mindig látszik a nyoma. Több darabra tört, óriásira dagadt.” A végső szakításra 1956 januárjában került sor. A Staten Island-i kompon (víz!) Grace Kelly közölte, feleségül megy Rainier-hez. – De hát még csak most ismerted meg – próbálkozott Cassini –, és máris szerelmes vagy belé? – Nem, de majd megtanulom szeretni – hangzott a válasz.

Audrey Hepburn. Az igényes hölgy gyönyörû és nagyszabású álomképeket fest lelkében. Sohasem szerencsét próbál a szerelemmel – hû marad önmagához és ideáihoz élete nagy döntéseiben.

173

Scherzo

Az üres medence szimbolikusan előrevetítette, hogy a világ egyik legszebb nőjének szíve nem volt telve annyi szeretettel, amennyit Cassini szerelme igényelt volna. Grace Kelly ezekkel a szavakkal nyugtatta a tervezőt: „Annyira szerettelek, amennyire csak képes vagyok szeretni egy férfit.” A designer mégis üres medencét talált maga körül, mert a gyönyörű Grace már elzárta az érzelmei kútját, csak Cassini ezt nem vette észre. Az önmagáért való szépségről szól Kosztolányi:

A pompa ez. Részvéttelen, derült Magába forduló tökéletesség. Az érzelmileg kiszáradt nők nem tudnak a szívükre hallgatni, mert az odaadásnál is erősebb bennük a hatalmaskodás utáni vágy. A dicsőségkeresés ellentétes a szeretettel. A száraz lelkű nő mutatója, hogy bőre vízhiányos, különösen az arcán, a kezén és a lábfején. Párválasztásakor az eszére hallgat. Szabadulni akar egy előző, szellemileg, lelkileg vagy fizikailag nyomorúságos élethelyzetből, s fejével dönt. Megragadja az ésszerű alkalmat. A menekülés – erőtlenség. A csúnyulás előszele, mert iránya ellentétes a fejlődés Rendjével. A türelmes, méltó kiváráshoz erő kell. Ennek jutalmaként tágul a lélek, szépül a test. Nő valódi szerelmet csak nála megvalósultabb férfi iránt érezhet. Alacsonyabb szintű iránt a szenvedély és az érdek hajtja. Ha a nő érzelmileg üres és nem szerelmes, nem képes szolgálni. Az ilyen kapcsolatba a férfinak beletörik a bicskája, mert a nő tudattalanul letörni igyekszik férfiasságát. Az orr és a pénisz a Mars szimbóluma. Ha a férfi – a nő testi valójától elalélt állapotában – beleegyezik, hogy egy iránta szerelmet nem érző nő mégis beléphessen az életébe, akkor lelkileg hamarosan összetörik. „Sok állat akkor kerül puskavégre, vagy válik ragadozók prédájává, amikor az ösztöne hajtja” – mondja Italo Svevo a hímségről. A testi élvezetek csak ideig-óráig tudják kiegyenlíteni a láthatatlan különbséget. A férfi elveszíti lelkesedését az élet iránt, küzdőképessége rohamosan csökken. A nő a szerelem érzése által válik a férfi múzsájává. A szerelmet nem ismerő asszony nem inspirálja a férfit. A puszta létezésével – a láthatatlanban magasabb rezgésszámával – szinte megbénítja, tehetetlenné teszi párját. A férfi mellette folyamatos kisebbrendűségi érzéssel küzd. Ahelyett, hogy a nő társát buzdítaná önmagához képest többre, saját magát

szolgáltatja ki a férfi meglévő képességeivel. „Szegénykém, csak így tudja kifejezni a szeretetét” – mondja a nő férje régen megunt mozdulataira, de ahhoz nem mozgósít erőt magában, hogy múzsaként mást, többet igényeljen. Ebből derül ki, hogy a nő ugyan panaszkodik a külvilágnak, de belül maga sem akarja a változást. Élvezi az uralmát. A testi alapon választó férfi rövid időn belül csüggedni kezd. „Lógó orral” él. Sorsa ellenkezője annak a fejlődésnek, amiről Jókai így ír: „A szerelem sok embert kényszerített már életre valóvá lenni.” Hogy egy kis odafigyelést kicsikarjon, sajnáltatni kezdi magát feleségével. A vitéz helyett egy lelkileg és testileg töpörödő ember áll a nő előtt. Egy gyermeki státuszba hátráló, sajnálatra méltóságában egyre idegesítőbb hím, aki nem elnyeri, hanem kunyerálja a nő odafigyelését. Zsörtölődik a feleség, nyafog a férj. Azt illetően, hogy hogyan állhatunk a házastársi szerelem dolgában, Gorkij felvetése elgondolkodtató: „Én édes Istenem, mennyi tömérdek ember él a földön, és mind a maga panaszát nyögi! De hol vannak az örvendezők?” A Marsában megszégyenített férfi elveszíti férfiúi koncentráló erejét. A részvétlen nő minden megnyilvánulása egy orrba vágással ér fel a férjének. Sebesüléskor az orr felduzzadása analóg a sértett férfi szexuális pótkapcsolataival. Minél kevésbé sikerül megnyerni a vágyott nő elismerését, annál nagyobb mennyiségben szükségesek a külső viszonyok – vagy azok ábrándja. A külső kapcsolatok petárdái akkor durrognak, ha a férfi érzelmileg magába zárkózik. Belül minden szívtipró magányos. Keresi a magához illő nőt, miközben képtelen kilépni a házasságából. Miért? Mert az alacsonyabb rezgésű fél nem tudja kimondani, hogy tényleg vége. Fenyegetőzhet, könyöröghet, de a magasabb rezgésűt nem tudja ebben sem meghaladni. Egy kapcsolat végére a pontot kizárólag a fejlettebb fél teheti. A fejletlenebb csak játszmázgathat. A nem szerelmen alapuló házasságokban a párok ritkán beszélgetnek. Ha mégis, akkor – az anyagról vagy másokról. Kettejük lelki kapcsolata – a lényeg – tabu. Egyikőjük sem mer szembenézni az ürességgel, amiben a napi fizikai pörgésen túl élnek. Bill és Hillary Clinton házassága „azon alapul – írja Christine Ockrent francia életrajzíró –, hogy sok mindenről nem vesznek tudomást: soha nem mondják el egymásnak, de nem is akarják megismerni a teljes igazságot. Egyikük sem törekszik rá. Hillary egyszer s mindenkorra

Grace Kelly. A hölgy, akinek lelke hangszer, nem éri be kevesebbel, mint azzal a férfival, aki a legmesésebb dallamokat képes elõvarázsolni lényébõl.

175


elhatározta, hogy Bill szexuális félrelépései nem tartoznak a képbe, rá nem vonatkoznak: eredetüket a serdülőkorban kell keresni, a kiegyensúlyozatlanságban, amelyet a gyermekkori traumák, az apa hiánya, a szegénység, a brutalitás és az alkohol okozott.” Annak a nőnek, aki olyan férjet választ, aki fölött erőt gyakorolhat, az árnyékos oldal folyamatosan a férfi munkaalkoholizmusában, poharazgatásában, félrelépéseiben, játékszenvedélyében vagy kábítószerezésében ölt testet. A férfi próbálkozásai csak további aduászokat adnak felesége kezébe: érzelmileg zsarolhatja a lelkifurdalással küszködő férfit. A férfi gyengeségét a nő újfent saját javára fordíthatja. Ő a megdicsőült szent asszony. A hatalmaskodó nő a szoknyavadász férfihoz vonzódik. John Husted és a káprázatos Jacqueline Bouvier (a későbbi Mrs. Kennedy) eljegyzése, amelyet a férfi a „tiszta és szűzies” jelzőkkel illetett, csupán néhány hónapig tartott. A fiatalember egyáltalán nem ahhoz a férfitípushoz tartozott, aki Jackie-t vonzotta. Nem szerette a fékeveszett partykat, nem fordult meg a szoknyák után az utcán, s „egész lényéből az sugárzott – írja Ronald D. Gerste, az amerikai elnökök élettörténetével foglalkozó német író –, hogy amolyan hagyományos, hűen gondoskodó férj lesz belőle”. Mivel a szellemi férfi felett hatalmaskodni nem lehet, az önmaga fölényét biztosítani vágyó nő ösztönösen anyagilag tehetős férfit választ. Hétköznapi értelemben nagyravágyónak tartják az ilyen nőt, ám a látható materiális becsvágyánál is nagyobb a férfi feletti diadalmaskodás vágya. John Husted fájdalmasan vallja be magáról: „Anyagilag nem voltam igazán jó fogás.” A hatalomérzetért cserébe feladni a lelki boldogságot – ez csak a szerelemnek magát át nem adó nő alkuja lehet. A gyenge férfi mutatója, hogy nem hagy ki egyetlen ingyen lehetőséget sem: se nőben, se más élvezetekben. Mindenütt ott lenni, ahol két cintányért összeütnek, folyamatosan társaságban mutatkozni – ez a tartással nem bíró, következésképp gerincdeformitással küszködő ember szokása. A talmi csillogás buktatóira hívja fel a figyelmet Robert Browning:

…Alkalom adta, ti megragadtátok, Ám hol az alkalom, ott ül az átok. A érdekkapcsolatban a nő hiába bír hatalommal a férfi felett, közben nem él át lelki boldogságot. Boldogtalanságá-

nak az oka, hogy Törvény Értelemben mégis a férfi parányi ereje dönti el, milyen lesz a házasság iránya, minősége. A nem szerelmen alapuló házasság nem a Rend szerint való. Ahol az egyik szív hátat fordít a másiknak, ott hamarosan látható anyagi kötelékek kellenek, hogy a pár tovább áltathassa magát az összetartozást illetően. Amikor a nő először megérzi, hogy többé már nem tud behódolni a férfinak, amikor a férfi először ráébred, hogy többé nem tudja uralni a nőt, akkor kell a Törvény szerint szeretettel elengedni a párkapcsolatból a másikat. Ha ezt a lépést megtesszük, fellélegzünk. A lélek fölszabadul, újra megnyílik a kapu a fejlődésre. A szerelem hiányára a mennyiségi törekvés utal: a szükségleten felüli anyagi jólét, illetve a sokszámú gyermek. A szív még alvó állapotban van. Kizárólag a férfi tudati emelkedése ébreszt elismerést a nőben. A nem szellemi férfi és az unalmas könyv analógiáját Oscar Wilde így festi le: „Ha pedig egy könyvet nem lehet újra meg újra elolvasván élvezni, hát az első olvasásnak sincs már valami sok értelme.” A csüggedő – s ezáltal potenciáját egyre veszítő – férfi egyetlen gyógyszere, ha kitűz egy olyan, az életfeladatával analógiában álló, nemes, anyagi érdektől mentes célt, amely lehetőséget ad a megpróbáltatásra. A gyenge férfi a láthatatlanban a nő kitartottja. Ebben a helyzetben nem sok értelme van kikérni a férfi véleményét az élet nagy döntései előtt. Férfi módjára ezeket a nő meghozza maga. A szellemileg gyenge férfira csak anyagilag lehet számítani. S ha még úgy sem, a kapcsolat a nő önbecsülésének mélypontját, elférfiasodásának csúcspontját jelöli. A férfi erejének szétforgácsolása káoszhoz, kifulladáshoz vezet. Csak az Ég felé emelkedéssel, az összefogottságot érlelő próbák sora után válhat egy önmagából kiábrándult férfi teremtővé, optimistává. „Az optimista egyáltalán nem az, aki soha nem szenvedett, hanem az, aki átélte és legyőzte a kétségbeesést” – írja Szkrjabin. A társában szerelemre nem talált nő nihilbe sodorja a kapcsolatot kezdettől testi vonzásra építő férfit. Szeretni nem lehet megtanulni. Szeretni – a szív szentsége. Tanulni – a fej elhatározása. Alacsonyabb szintű férfiért nem lehet áldozatot hozni, mert nő szerelmet csak a nála megvalósultabb társ iránt érezhet. „Egy asszony, aki fel tudja sorolni, mi minden fontosabb neki, mint az, hogy ő adjon enni annak, akit szeret,

176

Scherzo

hogy jelen legyen, amikor az ételt megkóstolja, mert arcáról azonnal le akarja olvasni, nem hiányzik-e neki belőle só vagy valami más fűszer – aki nő létére képes egy ilyen felsorolásra, annak fogalma sincs arról, hogy mit jelent szeretni.” Ancsel Éva

A nőnek egyetlen, társán kívül eső vállalása sem áldozathozatal, csupán pótcselekvés. A fogyókúra, az újabb diploma, a vezető beosztás, a keserves éjszakák, az üresen kongó nappalok, a sok gyermek ellátása – erőlködés,

mely ráadásul értelmetlen, mert nem válthatja ki azt, amiért megszületett a nő: egy férfiért odaadni mindent. A nem szerelemből házasuló asszony élete csupa hiábavaló gyötrődés. Üresen járó motor. A nő szeretetképességében a nála érettebb férfi mellett tud fejlődni. „Az érdekek könnyebben kezelhetők, mint az érzelmek!” – vallja Martin du Gard. Így igaz. Ám az ember a szeretetképességében való fejlődéséért született le a Földre. Az a nap, amelyen a nő nem tett semmit az imádott férfiért, illetve a férfi Istenért, üres lap az élet könyvében.

177

Scherzo

FELJÁRAT LEFELÉ Mit ér, ha nagy vagy, gigászi nagy, ha birodalmak császára vagy, de bús szívedben örök a fagy? – Hans Christian Andersen –

A

ZON A REGGELEN, amikor a titkosszolgálat emberei körbevették a Hyannis Port-i házat, hogy védjék az új elnököt és családját, Jackie Kennedy nem osztozott a család megingathatatlan optimizmusában. Joseph P. Kennedy gyermekeinek túl könnyen teljesültek a vágyai, a küzdelem legparányibb súlya nélkül. Még meg sem tudták fogalmazni igazán elképzelésüket, apjuk – amennyiben az ábránd egybeesett azzal, amit ő elképzelt számukra – máris valóságot csinált álmukból. Az apa volt az ifjú Kennedyek életének kohéziója és építésze. Az egész klánból Jackie volt az egyetlen, akinek derengeni kezdett a felismerés, mibe fog kerülni neki és kis családjuknak Jack elnöksége. Az, hogy ennek egyáltalán lelki ára lesz, csak Jackie-ben ötlött fel. Érezte: minden sikernek megvan a maga árnyoldala. „Az ösztöne azt súgta, ki innen – írja Pamela Clarke Keogh, amerikai stílusszakértő. – El a Kennedyektől és az ő beszűkült szemmel néző kivagyiságuktól. Hátat fordítani, legalább most egy kicsit, annak, ami rá vár. First lady! Alig volt még harmincegy éves. A súly agyonnyomta őt. Magára kapott egy esőkabátot és kirobogott az ajtón. Jacques Lowe, a klánt a nagy napon megörökíteni érkezett fotós Jackie után nézett az ablakon és látta, hogy az asszony elindul a tengerhez. Éppen szemerkélni kezdett.”

Jackie Kennedy. Hogy egy hölgy rátaláljon létének méltó útjára, ahhoz egy nemes férfinak kell önmagát feladva behódolnia.


Életünknek azon döntései, amikor a szívünk messzire vágyna, fejünk azonban hideg észérvekkel benne tart a szituációban, s bizonygatjuk magunknak: „jó lesz az, majd meglátod” – tévútra visznek bennünket. Látszólag, a földi sikereket tekintve felfelé indulunk, a láthatatlanban azonban értéktelenebbek leszünk. Amikor szívünk belesimulna az érzelmi kiteljesedést kínáló helyzetbe, de a fejünk ellentmond neki, mert azt ismételgeti, hogy mérhetően rosszul fogunk járni, ez a megtorpanás a másik formája a lelki visszafejlődésnek. Csak ha a szívünkre hallgatunk, akkor lehetünk boldogok. „A szív és az értelem ellentmondásában a szívedre hallgass” – üzeni örök érvénnyel Vivekánanda. Lowe így emlékezik a sorsfordító őszi napra: „Bár Jackie éppúgy régóta várta ezt a pillanatot, mint a család többi tagja, most mégis megrémítette a valóság, hogy first lady lett.” Jackie rémületének alapja valójában az a fájdalmas felismerés volt, hogy first ladyként már a lehetetlennel vált egyenlővé, hogy kiléphessen abból a házasságból, amelynek harmonizálására régóta nem látott perspektívát. Túl hosszasan halogatta a döntést, s gyávaságának eredményeként rabságra ítélte magát. Akár csak azok a boldogtalan asszonyok, akik a valódi szívlépés megtétele helyett az időközben megszületett gyerek, a felvett építkezési kölcsön, a közös vállalkozás mögé bújtatják női bizonytalanságukat. Az egész házban csak Lowe-nek tűnt fel, hogy Jackie hiányzik. Látta, amint egy riporter odarohan az asszonyhoz és gratulál. „Jackie kezet nyújtott, de azonnal továbbment. Senki sem figyelt rá, senki sem vette észre, hogy nincs jelen. Mindenki a győzelem mámorában úszott a háromévnyi vágyakozás után.” „Jackie mélyet sóhajtott, és továbbsétált a homokban – folytatja Keogh. – Neki alapvetően nem volt igénye arra, hogy elnyerje a szemlélődők elismerését. Bízott az intelligenciájában és abban a veleszületett, istenadta képességében, hogy bármit kitűzött, azt megvalósította. A kezét mélyen a zsebébe csúsztatta, amikor a szél a hajába borzolt. Arra gondolt, egész eddigi élete ebben a percben csúcsosodik ki: itt sétál a Hyannis Port-i parton egyedül, kedvenc esőkabátjában, és tudja, hogy élete fordulóponthoz érkezett.” Ha Jackie gondolatban még túl is lépett házassága megoldatlanságán, ott voltak a first lady teendői: „Tudta, hogy harcolni kell majd a saját, a gyerekei és a férje szabad teréért. Ha nem teszi, lehetetlen lesz normális életet élniük a

Fehér Házban, ahol a titkosszolgálat és a sok talpnyaló veszi majd körül őket. És a női riporterek – ezek a hárpiák a legrosszabbak! – majd tudni akarják, hogy mit evett, hogyan tornázott, kinek a ruháit viseli. Függetlenül Jack véleményétől, csak annyit fog a nyilvánosság tudtára hozni, amennyi feltétlenül kötelező, egy szikrányival sem többet. A Jackkel való házasságkötése óta rálátott, mit tud tenni az emberrel az, ha kirakatban él. Ha az ember nem vigyáz, a nyilvános szereplés karikatúrát csinál belőle, azzá válik, amit az emberek olvasni akarnak róla.” A megfelelni vágyás, valakinek az elvárásaihoz való igazodás csak akkor építő, ha az, akinek elismerését szeretnénk kivívni, megvalósultabb nálunk és a Rendet képviseli. Isten Törvényét. A tömeg nem a Rendet testesíti meg. Istenhez csak az egyes ember fordulhat a maga lecsendesültségében. Ha a nő nála megvalósulatlanabb férfinak kíván megfelelni, rövid időn belül szétesik a személyisége. Victor Hugo írja: „Zsarnokság alatt a rend: élet – lélek nélkül.” Ha a nő érett férfi irányítására bízza magát, Isten közelébe emelkedhet és szépül, méltóságteljessé válik. A férfi, ha az anyagi érdekeknek óhajt eleget tenni, akkor puhul. Akkor biztosan számíthat rá, hogy egy nő fölébe kerekedik, s lezárja az utat szellemi emelkedése előtt. A férfi, aki a külvilágnak vagy a nőnek akar bizonyítani, még csak biológiailag felnőtt, szellemileg nem. A szellemi férfi nem olvad bele a tömegbe, hanem a sokaság előtt lámpással kezében utat mutat, hogyan léphet ki az egyes ember a profán lét sötétségéből. A férfi, aki nem egyéniség, erő hiányában Hőssé nem válhat. A tömegigénnyel megegyező értékrendet hirdető ember – hím. Önálló gondolkodóvá a Rend feltárásával válhatunk. Az emberiség mára elfordult az Örök Mértéktől. Ma csodabogárnak számít az, aki az Isteni Törvényt ismeri és éli. A tudati káosz egyéni felszámolására Komjáthy Jenő költő ekképpen ad útmutatást:

Rossz a világ? Légy jó tehát magad! Üres a lét? Adj tartalmat neki! Az ember szolga mind? Légy te szabad! Hídd sorsodat bátor versenyre ki! A francia nők „mon chou”-nak szólítják álmaik lovagját. Ez szó szerinti fordításban így hangzik: „én káposztám”. A káposzta mint növény a Merkúr megfelelője. A Merkúr testrésze az agy és az idegrendszer, amely a szellem közvetí-

180

Scherzo

tője. A francia nő kifinomult érzékenységének nincsen párja a világon. A nőt már az is édessé teszi, ha várja és feltételezi a szellemi irányítást a férfitól. A nívós férfi tudja, mi kell a nőnek ahhoz, hogy emberileg fejlődjék, és ezáltal jól érezze magát. A minőségi férfi minden szempontból, még az öltözködés kérdésében is biztos útmutatással szolgál. A divat szakrális vonalai férfi designerek közvetítésével kerültek napvilágra. S hogy a legkiválóbb tervezők mely városban alkottak? Természetesen Párizsban, ahol a levegőben még ott élt a nő elismerése a férfi vezető szerepe iránt. A tiszta tudatú férfi együtt vallja Emile Durkheimmel: „Az egyénnek nemcsak időről időre, hanem életének minden pillanatában tisztában kell lennie azzal, hogy tettei valamilyen célt szolgálnak…” Ha nem Istent, akkor a káoszt. Ami anyagi, az véges, tehát megunható. A matéria nem tud megújulni, mindig másik kell belőle. A szellem végtelen. A férfi csak akkor tud a piedesztálon maradni, ha az anyagi többletből a szellemi magasságokba emelkedik. Szárnyalóan megemelkedett ideái újra és újra megejtik a nőt. Ha a férfi nem tudja tudatilag tágítani a teret, akkor fizikailag próbálja: kiterjeszti a vállalkozását, bővíti a házát, növeli a testsúlyát, felhalmozza a pénzét és összevissza utazik. A beszűkült tudatú ember a világ bármely tájára megy is, csak annyit tud befogadni, amennyi a világa itthon is lenne. Leginkább az anyagra fókuszál. Róla írja Jules Renard: „A világjáró. Mesél, és egy negyedóra alatt elveszi a kedvem a föld felétől.” A feljárat lefelé: az anyagért, a földi hatalmi pozícióért áldozni a Lelki Nemességet. A profánért a Szentet. 1961-ben Jackie Kennedy a parton sétálva intuitívan megérezte az elkövetkező évek drámáját. Noha az 1947-ben kezdődő Isteni Mértékhez való visszatalálás férfi-női és családi idilljét az amerikaiak számára ő és az elnök testesítették meg, számukra ez erőn felüli feladatnak bizonyult, mert valójában nem volt biztosítva hozzá alapként az élet esszenciája: a házastársi boldogság. „…ha valaki hosszabb időn át két arcot visel, egyet a tömeg, a másikat a maga használatára, okvetlenül összezavarodik, és maga sem tudja már, melyik az igazi” – írja Hawthorne. Jackie már a Fehér Házba költözést követő első napokban merénylettől tartott. Újra és újra felötlött benne a kép, hogy előbb vagy utóbb mindannyiukat szitává lövik. A lövés – a Plútó földi kifejeződése. A Plútó az Isteni Akarat előtti végső fejethajtás. Az ember totális transzformáci-

ója a Rendre. Minél magasabb szintű közszereplést vállalunk, annál inkább szükséges, hogy életünknek mértéke a Rend legyen. Ha ez önszántunkból nem sikerül, félelmeink segítenek. Mindig azon az életterületen kell fejlődnünk, amit félelmünk, rettegésünk tárgya szimbolizál. Amit már megoldottunk, vagy ami még nem időszerű feladat, annak rémképe fel sem merül. Jackie Kennedy lelövéstől való félelme azt jelezte, hogy férje és ő magasabb hatalmi pozícióba kerültek, mint amilyen mértékben lelkükben és magánéletükben az Isteni Rend közelébe emelkedtek. A példa, amit csodálatos és magával ragadó lényükkel ösztönösen sugalltak, tudatilag nem volt megalapozva. Jackie Örök Mérték szerinti viselkedése intuitív volt, s hiányzott a Törvény ismerete: az, hogy egy párkapcsolatban a férfinak kell megvalósultabbnak lennie. Az embereknek példaképekre van szükségük. A Kennedy házaspár megpróbált helytállni, ám a belül megvalósított Rend hiányában a milliók előtti csillogásért fájdalmas magánéleti és emberi árat kellett fizetniük. Az elnök beiktatásának napján dermesztő hideg volt. A külső fagy csak rámutatott a jégcsapokra a házaspár szívében, amelyek felolvasztásához az elkövetkezendő két évben sem volt elegendő belső lelkesedésük. „Úgy cselekszünk – írja Charles Kingsley –, mintha az élet legfontosabb követelménye a kényelem és a fényűzés lenne, holott ahhoz, hogy igazán boldogok legyünk, elegendő bármi, ami lelkesedéssel tölt el bennünket.” John Kennedy személyiségéből hiányzott a célratörőkészség. A földi világ első számú világi emberének pozíciója egyenesen púp volt a saját hátán, mert lelkileg még nem volt olyan mély, szellemi ereje pedig nem volt olyan tág, mint amit tisztsége megkívánt volna. Életének irányvonalát mindenekelőtt apja nagyravágyása határozta meg. A kettes számú koordinátor Jackie volt. John Kennedy közel sem vágyta úgy a hatalmat és a dicsőséget, mint apja és hitvese. Kennedy az eszével, de nem a szívével állt népe élén. Lelke mindig máshol járt, mint az az énje, aki millióknak integetett. Boldogságot csak abban találunk, ami a szívünk választása szerint való. „Az öröm nem a tőlünk független dolgokban rejtőzködik – hanem bennünk” – mondja Richard Wagner. Az elnök, akit a gyilkos golyó a fején talált el, a Fehér Házban eltöltött hónapjait ki sem bírta volna, ha nem bújhat méltóságteljesen tündöklő felesége mögé. Életének

181

Scherzo

utolsó napján is azért utazott golyóbiztos, zárt limuzin helyett nyitott autóban, hogy az emberek a maga teljes szépségében láthassák Jackie-t. Kennedy biztos volt benne, hogy a küszöbön álló 1964-es elnökválasztási harc nyitányaként választott forró hangulatú Texasban fiatal feleségének már puszta lénye megnyerő lesz, és asszonya elragadtatást fog kelteni. A lövések eldördülte után Kennedy Jackie karjaiba esik. Utoljára még átéli az ölelést, amely számára mindig is a biztonságot jelentette, ám ellentmondott a Rendnek megfelelő férfi-nő erőfelállásnak. Ahol a Nap a Hold adottságai és képességei mögé bújik, ott nincs a férfi részéről szellemi vezetés. Nincs a férfiúi szerepben méltóságteljesség még akkor sem, ha a napszerű, világi pozíciót tálcán kínálja az – apa vagyona. Törvényszerű, hogy Jackie-t élete legnehezebb perceiben férje mindig magára hagyta, hisz a Nap teherbíró képessége jóval kisebb volt, mint feleségéé. Jack és Jackie Kennedy életének lépcsői csak látszólag vezettek felfelé. Hogy életük feljárat volt lefelé, azt „Dr. Jókedv” szükségessége is bizonyította. Ha képességeinket meghaladja az a pozíció, amelynek csillogása rabságban tart, akkor királyságunk tiszavirág-életű lesz. Dr. Max Jacobson az az orvos, tanácsolták a Kennedy házaspárnak, aki ismeri az „enyhet adó” mesterséges módszert a stressz, a kimerültség és a fájdalom elviselésére. Attól, amiben szívvel-lélekkel benne vagyunk, ami a mi rezgésünk szerinti tevékenység, soha nem fáradunk el. Éppen ellenkezőleg: föltöltődünk általa és energikussá válunk. Attól, ami hatalomérzettel ugyan elkápráztat bennünket, de erőnket meghaladja, depresszióssá válunk. A Kennedy házaspárnak nem volt ereje megállni és azt mondani: innentől túl nagy a hatalom ára, nem éri meg tovább folytatni.

A létezés számukra megszűnt örömnek lenni. Hivatalos útjaikat már csak Jacobson injekcióival voltak képesek végigcsinálni. Az elnököt és Jackie-t amfetaminnal kezelte rendszeressé váló kísérőjük. Néhány órán át istennek érzik magukat – azután összeomlanak. A hivatalos teendőkön túli órákban levertségét Jackie megszállott cigarettázással és vásárlással, Jack alkohollal és más nők karjaiban keresett szexszel próbálta ideig-óráig elviselhetővé tenni. Amit a közvélemény túlfűtött szexualitásként emleget, az valójában nem más, mint a végtelen boldogtalanság másodpercekre történő látszatfeloldása. A szexfüggőség a vállalt útról való letérés, a Rendből való kiszakadás következménye. Életvitelünkkel már annyira torkig vagyunk, hogy legszívesebben vulgárisan kitörnénk, ám szellemileg és verbálisan nem merjük felvállalni az ellenállást, helyette lecsúsztatjuk a feszültséget testünk alsó régiójába: mindenkivel enyhítünk a felgyülemlett slájmmal analóg testi késztetésen, aki csak engedi magát. Ha életünkben az olyan vigasztaló pótcselekvések, mint a falánkság, dohányzás, édességfalás, vásárlási láz, alkoholizálás, internet- és mobiltelefon-függőség, játékszenvedély, szexmánia, drogozás, vagy a sikeréhség és az állandó bizonyítási vágy fokozatosan elmaradnak – nem szaporodnak és nem cserélődnek ki egymás által –, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az életfeladatunknak megfelelő helyünkre kerültünk. „…a hatalom mindig megront, és ezért egyetlen emberi lénynek vagy csoportnak sem szabad túl sokat és túl sokáig juttatni belőle” – üzeni Aldous Huxley. A Kennedy házaspár: két káprázatosan tehetséges ember, akik elveszítették a Mértéket. Látszólag a világ tetején tündököltek. Valójában – pótcselekvéseik mutatták – mérhetetlen, feneketlen űr tátongott alattuk. Létezésük zuhanássá vált.

A Kennedy házaspár. Ha a férfi megengedi, hogy a nõ stratégiailag irányt szabjon, ahelyett, hogy múzsaként támogatná õt, akkor teremtõerejét kockáztatja.

183

Scherzo

KAVICS VAGY GYÉMÁNT? A legmagasztosabb dicsőség a gyalázatból fakad. – Victor Hugo –

A

Z EMBERI ZUHANÁST egyetlen módon állíthatjuk meg: ha anyagit áldozunk a Magasztos Világszemléletért. A Rendre való rálátásért pontosan annyi materiális javunkat kell föláldoznunk, amennyit fejlettségi szintünk megkövetel. Amikor az anyagi többletről való lemondás Rend szerinti pillanata eljön, a veszteséget akkor is át kell élnünk, ha önszántunkból szeretnénk azt megúszni. Aki saját akaratából tudatosan áldozza fel anyagi fölöslegét, az a láthatatlanban, emberileg előrelép. Ez az egyetlen út a megistenüléshez. Aki az anyagi áldozattól a sorsa felszólítása ellenére visszahőköl, a veszteséget ellenállásától függetlenül elszenvedi, ám a láthatatlanban ráadásul zuhan. Ami a láthatóban hátrányosnak tűnik, az a láthatatlanban dicsőséget hoz – amennyiben önként vállaltuk a materiális hátrányt, s célunk a Rendhez való közelebb lépés, az emberhez méltóbb, Isteni Kihívásokban helytállást vállaló élet. Minden olyan „áldozat”, amit nem az Isteni Törvény értelmében hozunk: bukásunkhoz vezet, mert saját dicsőségünkre adakozunk, tudattalanul attól tartva, hogy az adott hátrányos helyzetbe mi is belekerülhetünk. Az adakozás – önsajnálkozás. Miért sajnáljuk magunkat? Mert pontosan olyan tudati kibillentségben élünk, ami ahhoz a diszharmonikus állapothoz vezethet, amit most pénz segítségével próbálunk meg kiradíroztatni a világ palettájáról. Az emberi kibillentségből fakadó fájdalmas helyzeteket matériával nem lehet harmonizálni. Kizárólag tudati átalakulással válthatjuk meg a sorsunkat. Az Isteni Rend megismerése és megélése által. Aki önmagát és másokat az Örök Törvény feltárásához segíti hozzá azáltal, hogy anyagi áldozatot hoz az ősi tudás minél mélyebb megismeréséért és közvetítéséért, az emelkedhet Isten közelébe.

A kavics-ember magába zárja a fényt, mert csak saját félelmére akar gyógyírt. A gyémánt-ember szétárasztja a tudást, hogy akinek a lelke megnyílt már a Magasztosra, az részesülhessen belőle. Minden ember, akinek tériszonya van, aki retteg hidakon átmenni vagy fél repülőgépre ülni, szellemi színvonala alatt, megalkuvásban él. Ha a láthatatlanban megelégszünk a jóval a nívónk alatti párkapcsolattal, hivatással, barátokkal, szabadidős tevékenységekkel, akkor minden megemelkedésre szólító felhívás a láthatóban rettegéssel tölt el. Ahhoz, hogy megszűnjön félelmünk a fizikai zuhanástól, a láthatatlanban, a nemi szerepünkben kell megemelkednünk. Aki tudatilag nem emeli létét Isten felé, az a láthatatlanban megbukik. A szellemi és lelki zuhanást anyagi gyarapodással, intellektuális erőlködéssel próbáljuk ellensúlyozni, s nyugtatgatjuk magunkat: lám, mégis vagyok valaki. Minél szélesebben építkezünk a matéria síkján vízszintesen, nőként annál tiszteletlenebbül bánnak velünk a férfiak, legyünk bármily jól öltözöttek is. Gustave Flaubert francia regényíró a kurtizánokat, kokottokat, félvilági nőket és táncosnőket „híres vízszinteseknek” nevezte. Minden olyan nő, akinek eladó a Vénusza, ellenállás nélkül kerül vízszintes helyzetbe. Az őt emelni nem vágyó férfi kezei közé. Ha a férfi teremtőereje az anyagi, azaz a horizontális irányba terjed ki, és tudatilag nem emeli életét az Ég felé, miként is emelkedhetne teremtő férfiúi szerve az ég felé? Azt, hogy hogyan viszonyul egy érett, magabiztos férfi egy törékeny, tiszteletre méltó nőhöz, a Funny Face (Édespofa) című film felvételén történtek jól példázzák. Audrey Hepburn korábban nem találkozott Fred Astaire-rel. Ragaszkodott hozzá, hogy az első találkozás előtt táncórákat vegyen egy tanártól, és visszanyerje régi formáját. Az Astaire-rel történő várva várt megismerkedés napja Audrey szemszögéből

Fred Astaire és Audrey Hepburn. A körülmények gravitációjától csak úgy tudunk mentesülni, ha engedünk szívünk szárnyaló vágyának. Fölszabadultságunk határtalan boldogság-tartományba juttat.

185

Scherzo

így festett: „Elég volt egyetlen pillantást vetnem erre a kellemes, elegáns és elismert legendára ahhoz, hogy ólomnak érezzem a testem, és a szívem a kétballábamba süllyedjen. Aztán egyszer csak egy kezet éreztem a derekamon és utánozhatatlan könnyedségével Fred szó szerint levett a lábamról… Hogy sokat gyakoroltunk, az enyhe kifejezés. Órákon, órákon és órákon át gyakoroltunk. De olyan könnyű volt vele. Olyan káprázatosan nyugodt volt, hogy az ember azt kívánta, bárcsak soha ne hagynánk abba.” Nagyvonalúvá és elnézővé csak azon az életterületen tudunk válni, ahol emberileg megvalósultak vagyunk. A kicsinyesség nem karakter, hanem emberi fejlettség kérdése. A gondolati, érzelmi és testi rugalmatlanság a megvalósulatlan lélek igája. A megvalósultság mutatója az, hogy az adott életterületen utánunk jövőket szeretetteljesen segítjük a fejlődésben. A fejletlenség arról ismerszik meg, hogy féltékenységet érzünk, rosszindulatot táplálunk, alantas kritikával illetünk bárkit, aki az Egyetemes Törvény értelmében nyilvánul meg. Akit bírálunk, akivel gáncsoskodunk, annál emberileg biztosan éretlenebbek vagyunk azt illetően, amit nem szívlelünk benne.

A megbocsátás adományát csak abban az esetben tudjuk gyakorolni, ha emberileg fejlettebbek vagyunk a másiknál, azaz már átégtünk azon az életpróbán, amelyet ő most tanulandó feladatként éppen átél. Arról, hogy hogyan viszonyult a saját művészi értékeinek tudatában lévő Astaire Audrey-hoz, Stanley Donen, a rendező így mesélt: „Arra készültünk, hogy felvegyük a S’ Wonderful duettjének hanganyagát. Ez volt az első eset, hogy Audrey egy nagy zenekar előtt állt Freddel, úgyhogy igen kényelmetlenül és zavarban érezte magát, de ez bárki mással is megesett volna. Én benn ültem a keverőfülkében, ők kinn voltak a színpadon, és Audrey valamit elrontott, amire én beszóltam, hogy ’Álljunk meg’. Elnézést kért, aztán újra kezdtük. Megint elvétette, amire ő állt le és ő kérte, hogy kezdjük újra. Amikor harmadszor láttunk a felvételnek, és ismét hibázott, Fred beszállt és szándékosan elrontott valamit. ’Jaj, elnézést. Elszúrtam. Meg tudnánk csinálni még egyszer?’ – kérdezte Fred. Valami fantasztikus volt. Nem vagyok benne biztos, hogy Audrey rájött. Fred fantasztikus volt.”

Audrey Hepburn lecsendesült tudatállapotában a Wall Streeten a Sabrina címû film forgatásán. Még akkor is, ha körülöttünk mindenki rohan, rátalálhatunk Isteni Önvalónkra és fölismerhetjük, hogy vállalt utunkon haladunk-e.

187

Scherzo

A FÉRFI: A NŐ SZÉPSÉGÉNEK ZÁLOGA A nőket a szerelem nemcsak érdekessé teszi, hanem meg is szépíti. A nő akkor szép igazán, ha boldog, és akkor boldog, ha érzi, hogy szeretik. – Rippl-Rónai József –

A

FÉRFI akkor szereti a nőt, ha követel tőle. Mit? Nem direktbe a maga fizikai szükségleteinek kielégítését. Azt következményként kapja meg. Hanem azt, ami a Rend értelmében a nőt még nőiesebbé teszi: a lelki odaadást. Csak a nő behódolási vágyát folyamatosan fenntartó férfi érdemli ki az olyan bókot, mint amit Cary Grant kap Audrey Hepburntől a Charade (Nem az vagyok, aki vagyok) című filmben. Audrey rákérdez Grantre: „Tudod, mi a hibád?”, majd rögtön meg is válaszolja: „Hogy nincs hibád.” Azt, hogy a férfi miként juthat abba a kegyelmi állapotba, hogy asszonya megszakítás nélkül követésre érdemesnek tartsa útmutatásait, Csehov így tárja fel: „A szabad és elmélyedt gondolkodás, amely az élet megértésére törekszik, és a világ gyarló hiúságain való teljes fölülemelkedés: két olyan áldás, amelynél nagyobbat ember sohasem ismert.” Az anyagi felfogású férfiból úgy válhat szellemi távlatokat nyitó gondolkodó, ha ráébred, hogy nem a hírnév, nem a ragyogás a fő. Hanem mi? Az, hogy a férfi az életfeladatai felvállalásával járó nehézségek és az azokat kísérő gáncsoskodások közepette is tűrjön és rendíthetetlenül haladjon a sorsa által kijelölt útján. A férfi vesztét eltúlzott materiális vágyai idézik elő. Rippl-Rónai művészetre vonatkozó gondolata a férfi anyagi túlkapásának árnyékára is rávilágít: „…minél nagyobb a kép, annál közelebb áll ahhoz, hogy ne lehessen jó.” Belső eleganciára a nő csak mélyen gondolkodó férfi mellett tehet szert. A felszínes, a látványvilágon túl nem látó, a világban pusztán nézelődő férfi mellett csak a külső eleganciára nyílhat esély. Mindaz, ami most egy szép nőben az Örök Mérték szerint való, amit benne most vonzónak érzékelünk, azt valamikor egy nála megvalósultabb férfi hatására hozta felszín-

re önmagában. Az egyetlen hatékonysággal bíró szépségrecept így hangzik: angyali türelemmel várd ki álmaid lovagját, és hódolj be neki teljes lényeddel. A test a lélek színpada. A nő gondolatai és érzései formálják vonásait és alakját. Az arányok harmóniáját, „a jól elrendezett összhangot” – ahogy azt Agnolo Firenzuola 1540-ben A hölgyek szépségéről című művében nevezte – az határozza meg, hogy mennyire szeretetteljesek egy hölgy gondolatai és mennyire együttérző a szíve. Valamennyi, az Örök Mértéket valaha is kutató teoretikus megegyezik abban, hogy a női arc vonzereje a hosszú nyakban, a vékony és ovális arcformában, a magas homlokban, az egyenes és keskeny orrban és a parányi ajkakban rejlik. Ha a nő képes alárendelődni, kicsinek és törékenynek fogja érezni magát a férfi szellemi nagyságához képest. A szellemi és lelki behódolás alkatilag a filigránság irányába tökéletesíti a nőt. Az eredmény: belső elegancia által érlelt testi karcsúság. Ha a nő anyányivá növekszik a láthatatlanban, mert máterként pártfogol egy emberi minőségében nála gyengébb férfit (fiatalabbat, alacsonyabbat, megvalósulatlanabbat), akkor alakja deformálódni kezd. Vagy csak kőkemény fogyókúrával, vagy már azzal sem képes kontroll alatt tartani vonalait. Az asszony jelképes nagy köténye, amely a mögéje bújó gyámoltalan férfit az élet kihívásai elől elrejti, a nő fizikai terebélyesedésében válik nyilvánvalóvá. A férfi egyre inkább a nő durcás kisfiaként játszik az anyagi játékországban. Egyre távolodik a Rendtől s a Hős előtt Örök Mértékként álló küzdeni vágyástól. Az élet nagy kérdéseiben mindinkább bizonytalan, és nincs ereje osztozni Thomas Woodrow Wilson lelkes útkeresésében: „Mondjátok meg, mi a helyes, és én küzdeni fogok érte!”

Cary Grant. A férfinak a Teremtõvel szembeni kötelessége, hogy amíg lelkileg tiszta asszonyára rá nem talál, addig ne ragadjon le. Igényeivel tartsa Isten közelségében magát.

189


A konfrontációtól visszariadó férfi édesanyján vagy feleségén túli, világi bástyája a földi törvény és a politika. Mivel a gyenge férfi nem hisz önmaga teremtőerejében, tehetetlen. Gyengeségének összes szenvedélyével vetíti ki hitét a fizikai biztonságot ígérő világi hatalomra. Az erős férfi önmagába veti hitét, nem függ földi hatalmaktól. Saját életében ő az úr, napszerűségével, teremtőerejével beragyogja, és áldásaival halmozza el szeretteit és közvetlen környezetét. Az Egyetemes Törvény értelmében minden anyagi vagy erkölcsi veszteséget azért kell átélnünk, mert korábban bennünket nem illető többletet halmoztunk fel. A tartalék az elkényelmesedés szimbóluma. A férfi nem kényelemre, hanem harcra született. Ha emberi megmérettetéseiben a harcot szemtől szemben nem meri felvállalni, akkor félelmében a be nem fektetett férfiúi energiával azonos mértékű materiális védőbástyát épít. A rettegésből felhalmozott anyag nem a szükséglet kielégítésére szolgál, így csak idő kérdése, a tulajdonost mikor fogja materiális többletét illetően veszteség érni. A sors által rámért áldozat éppen akkora lesz, amilyen mértékben meghátrált a leszületése előtt maga által felvállalt életfeladata elől. Amennyiben még a sorscsapás után sem áll ki Hősként, s izzad, csaknem belehalva – néha talán egy kicsit bele is halva – az elodázott tennivalókba, akkor újabb veszteségekre számíthat. A férfi, akinek ügyei azért nem sikerülnek, mert – Joseph Conrad szavaival – „egyszerűen semmit se tud tenni, se nagyot, se kicsit…”, az ügyvédek örök kuncsaftja. Alternatívaként ő maga tanulja ki a jogot, hogy annak nevében követelje vissza jogtalanul azt, ami korábban sem illette meg őt. A kényelembe süllyedt, a nő szoknyája vagy a paragrafusok mögé bújó férfinak üzeni Reviczky Gyula, hogy mindennek, ami ér bennünket, az okozói mi vagyunk. A külvilág csak bevégzi, amire a láthatatlanban mi adunk parancsot.

Úgy tekints az emberekre, Hogy a föld se jó, se ferde; Se gyönyör, se bú tanyája, Csak magadnak képe, mása. A Férfi léte – a küzdés. A férfi, aki az életben kikíméli magát, elnőiesedik és egyenesen tart a homoszexualitás felé. A Nő – az odaadás. A nő, aki az életben férfiakat meghazudtoló keménységgel küzd önmaga előtérbe helyezéséért, maszkulinná válik, s egyenesen tart a leszbikusság felé.

„Legyőzhetetlen az, ki hittel száll a harcba” – vallja Alekszandru Vlahută. A gyenge férfi legfőbb jellemvonása, hogy nincs hite. Rendszerint a munkájába menekül, ahol a dolgok pontosan kiszámíthatóak, s ahol elegendő a használati értéket nézni. A rutin és a mennyiség felel meg a szellemi éretlenséget jellemző praktikus gondolkodásnak. Az élet mint minőségi érték a Rend ismeretének hiányában valóban kiszámíthatatlan. Az élet – Rend. Aki meg akarja ismerni létének értelmét, annak először a Rendet kell tudatába és szívébe beengednie. A lét a Rend ismeretének és betartásának hiányában puszta vegetáció. Aki az Isteni Törvények élése helyett a földi joghoz fordul, az az életet nem befogadja, hanem félelmében támadja. Magasabb szempontból nézve a pusztulást hirdeti. Mindig attól tart, hogy becsapják. Aki nem bízik embertársaiban – mint a rákos sejt –, leválik az Egységről. Magányos lesz, s joggal tart a rákos megbetegedésektől. Aki nem látja szintézisben saját határait egy megemelkedett perspektívából, az fél embertársaitól, hogy kárt okoznak neki. A „kár” valójában nem más, mint a túlfeszített határok visszarendezése a Mértékre. A legrémisztőbb a világban a Teljességnek az a része, amely felszíni tudatunk határain kívül esik, amire még sötétség vetül. A Rend a fény. A valóság számunkra még fel nem tárt elemeire kizárólag a Rend ismeretében láthatunk rá. Csak az Örök Mérték segítségével világíthatjuk át a sötétséget. A sötétséget, az ismeretlent nem áll módunkban kontrollálni, ezért félelmetes. Megemelkedett gondolkodás híján nem tudjuk róla, milyen tanulnivalót tartogat a számunkra, s milyen formában. Miért tiltakozunk a Rend megismerése ellen? Két oka van: a múlt és a jövő. A tét a jelen. A megismert Rend fényében egész addig felépített és biztosnak látszó világunk kártyavárként omolhat össze. Kiderül, hogy életünk önigazolások halmaza, léthazugság volt csupán. A legnagyobb lelkierő szükséges ahhoz, hogy belássuk, méltatlan helyzetek sora a létünk. Szembesülnünk kell azzal, hogy nincsen emberi tartásunk, mert magánéletünkben és hivatásunkban időn túl húzzuk azt, ami egykor időszerű, s ezért szép volt. Legnagyobb büszkeségeinkről kiderül, hogy emberi fejlettségünkhöz képest alulvállalások. Képzelt nagyságunk hirtelen összezsugorodik. Ezt a felismerést szeretnénk elkerülni.

190

Scherzo

A Rend azt is átvilágítja, hogy a jövő olyan kihívásokat tartogat, amelyeknek csak az eddig kiépített határainkat túllépő áldozathozatal árán felelhetünk meg. Gyengeségből, kényelemkeresésből visszariadunk a méltóságot építő próbáktól. Azzal áltatjuk magunkat, hogy amit nem látunk, az nincs is. Az ismeretlen feladatokhoz minden erőnket mozgósítani kell, s az eredményt nem övezi majd látványos elismerés. A babérkoszorú azért nem kerül a fejünkre, mert a fejlődést kívánó élethelyzetekben még az első lépéseket tesszük. A már ismerős területeken a rutin olcsó cukorral kecsegtet, mivel az számunkra már bejáratott út. Rilke együttérzően írja: „Ki nem ült szíve függönye előtt szorongva?” Eddig a nézőtéren szenderegtünk kényelembe süppedve, most a Fővilágosító bevilágítja a színpadot. Felgördül a függöny, s nincs már haladék, el kell játszanunk a szerepet, amit a Rendező ránk szabott. Szerepünk nem más, mint az életfeladatunk, amit mi magunk vállaltunk a köztes létben. „Mindig a tudatlanok küszködnek” – mondja Shaw. A konkrétumokban gondolkodó embernek semmi sem olyan elviselhetetlen, mint a bizonytalanság. A tudatlanság felszámolásának módja az, ha a Rend ismeretében, az ősbizalom érzésére támaszkodva farkasszemet nézünk félelmünk tárgyával. „A pesszimizmus hangulat, az optimizmus akarat” – írja Alain. A gyenge, pesszimista férfi nem mer kiállni, hogy megmérkőzzön tudatlansága, saját sötétsége lényeivel. Egyre hátrál. Visszahőkölésének eredménye, hogy félelmének szférája egyre hatalmasabbá válik. Végül már senkiben, semmiben sem bízik, mindenkivel szemben levédi magát. Arról, aki életét valamilyen szempontból érinti, a gyáva férfi információt gyűjt. Az információ csak annak hatalom, aki fegyverként akarja majd felhasználni. Arra az eshetőségre, ha egyszer ő maradna alul… A nívótlan férfi emberi éretlenségét zsarnoksággal palástolja. Eljátssza a szigorút, ám Komjáthy Jenő fellebbenti a fátylat e belül reszkető erőtlenségről:

…lehet e gyávább, mint a zsarnok, Ki félelemből büntetett? A zsarnokokban szolgaszív ver, A zsarnok és a szolga egy.

A zsenge férfi a magánéletének puszta szemlélője. Nézi, mint egy filmet, amibe nincs ereje beleszólni; vagy harsányan túljátssza szerepét, s így próbálja elterelni a figyelmet belső gyengeségéről. Mivel a pénz az egyedüli megfogható valóság számára, a szeretet rovására is emellett dönt. Látni csak akkor kezdené életét, ha az Örök Mérték szerint harcossá válna. Nem hajtana érdekből fejet. Addig példája marad Ignotus állításának: „Hányan nem tudják akarni, amit szeretnének!” A világban csak azt látjuk szépnek, amin már átégtünk. Ami beépült lelkünk térképére. Ami még előttünk áll – attól félünk. Minél kevésbé válaszolunk az élet kínálta megmérettetési lehetőségekre, a fejlődnivalónkból annál kevesebb rész van mögöttünk, s annál több előttünk. A kihívásoktól újra és újra visszariadó ember félelme a legnagyobb. Szinte mindent stresszként él meg. Az élet szépségeit fejletlensége javarészt lezárja előle. Még ha anyagilag mindene megvan, akkor is pesszimista. Na és akkor mi van? – ez a szavajárása. A sötéten látó embernek karikás a szeme, és előszeretettel visel sötét napszemüveget, ül lesötétített szobában vagy autóban. „Nézni valamit merőben más dolog, mint látni – mondja Oscar Wilde. – Semmit sem látunk, amíg a szépségét nem látjuk.” A pesszimista férfi a nőbe kapaszkodik. Az asszony, aki e játékba sajnálatnak álcázott hatalmaskodásból belemegy és anyáskodni kezd, búcsút inthet szépségének. Aki támogatja, hogy őmögé férfi bújjék, az hízik. Teste lassan szétfolyik. A nő, aki lelkileg elfordul az éretlen társtól, de fizikailag benne marad a kapcsolatban, csontosodik, aszottá válik, elfonnyad. A férfi azt csinál felőle, amit akar, csak őt hagyja békén. A csontsovány nő sem szellemileg, sem érzelmileg nem társa a férfinak. Csupán azokra a világi előnyökre pályázik, amelyekhez a férfi jelenti a csatornát. A nagy, széles, vastag száj nőnél és férfinál egyaránt a habzsolás, a mohó bekebelezés jelképe. Az információ Fénnyé válik annak a birtokában, aki általa új szemszögből, őszintébben látja – önmagát. A sorsát fel nem vállaló ember nem lehet eredeti, példaértékű, mert a láthatóban bármily látványos is léte, a láthatatlanban emberileg zuhan. A nemi szerepünkben való kiteljesedés eszköz létünk grandiózus céljához, a szeretetképességben való növekedéshez. Annak, hogy férfiként vagy nőként alászállunk, legbiztosabb mutatója, hogy egyre ellenségesebben szemléljük a világot és benne társunkat. Amikor megszűnünk

191

Scherzo

érdeklődni a másik nem mint a bennünket kiegészítő pólus iránt, már teljesen magunkba fordultunk. Nőként torkig vagyunk nőietlenségünkkel, férfiként megvetjük magunkat a maszkulinitás hiányáért. Az önmagunkból való kiábrándulás biztos jele, hogy szeretetképességünk elaludt. Lebénulunk, annyira félünk szellemi erő híján az ismeretlentől, ami felszólít a nemi szerepünkben való fejlődésre. „Minden könyv két osztályba sorolható: a ma és az örökkévalóság könyveire” – írja Ruskin. Aki életét az örökkévalóság könyveként írja, az a boldogság felé halad. Aki belefullad a ma anyagi konkrétságába, az a boldogtalanságot éli. Csak a kiteljesedés csodáját ismerve érthetjük meg Amielt: „A személyes anyagi érdek csak az állatiság továbbélése bennünk: az emberség az emberben önzetlenséggel kezdődik.” Fizikális előnyt akarni célként, s ezért mosolyogni vagy adakozni – ez a lélek halála. Afelé fordulni jószívűen, aki a tudatunkat képes kitágítani a Rendre – a lélek feltámadása. A nálunk emberileg megvalósulatlanabbnak anyagi támogatást nyújtani hatalomgyakorlás és önérdek. Hátráltatás. A hálálkodás megvásárlásával alattvalókat toborzunk. Az utánunk jövőknek szellemi támogatást adni: a megemelkedésükhöz, fejlődésükhöz vezet. Ez a valódi önzetlenség: a szeretet. Az emberi fejlettségükben bennünket megelőzők felé a Rend értelmében fizikai szintű áldozatot szükséges hoznunk. Ennek az önzetlenségnek a jutalma: az anyagi túlbiztosítás helyett az emberi magabiztosság, a tartás, a belső és külső szépülés, a nemesedés.

A történelem folyamán minden kimagasló szellemiségű ember felett a kisszerű gondolkodású tömeg félelemből ítélkezik. Beszűkült nézőpontjukból akarnak útmutatást adni egy náluk tágasabb szellemi horizontú gondolkodónak.

…egy fejjel nagyobb Mint polgártársai, s azt nem tűrhetik. Madách Imre

Miért nem tűrhetik? Mert a szellem embere az ő lelki töpörödöttségükre tart tükröt. Azért próbálják lerángatni a saját szintjükre, mert élő lelkiismeretként a puszta lényével az egyéni fejlődés elkerülhetetlenségére hívja fel a figyelmet. Ez a tömegemberben lelki szorultsága miatt gyűlöletet és hisztériát vált ki. Szeretni tanít az, aki óceánokat nyitott meg magában, miközben a körülötte élők még egy könnycseppet is szégyellnek ejteni. A lélekember azért áll elöl, mert embertársaitól különbül kiállta a maga életpróbáit. Vlahută így festi le a lelki érés folyamatát:

Hány könny csordul le, míg egy születő folyam, Egy új forrás vize a napvilágra léphet, S ragyogva, fényesen megindul, zúgva árad – Győztes várakozás! – a szabad óceánnak? Önzetlen szeretetre a nálunk megvalósultabb ember taníthat bennünket. Rodin ennyit üzen a lelki napfényre várakozóknak: „Hódoló tisztelettel szeressétek azokat a mestereket, akik előttetek járnak.”

Paul Newman és Joanne Woodward. Az a nõ, aki bensõséges viszonyban él saját nõiségével, csak egy olyan férfinak hajlandó alárendelni magát, akiben megbízik és akire fölnéz.

193

Scherzo

A NŐ: A FÉRFI HANGSZERE Csak zenésznek beszélj a zenéről. – Kínai bölcsesség –

R

EX HARRISON eleinte másként gondolta. Már ezerhat alkalommal lépett színpadra Higgins professzorként New York és London közönsége előtt. Rendszeresen Julie Andrews volt az ő Fair Ladyje. A színész jobban örült volna, ha a filmben is összeszokott kettősük játszhat. George Cukor alkotásában kapcsolata Audrey Hepburnnel szívélyes, de elég hűvös módon indult, hisz Audrey-nak semmi tapasztalata nem volt a szerepben. A forgatás előrehaladtával azonban a „Hepburn Elizájából áradó naivitás és üdeség – írja Warren G. Harris – arra ösztönözte Harrisont, hogy sokkal érzékenyebb, lendületesebb alakítást nyújtson, és ne csupán a színpadi figura gyenge utánzatát hozza, ami egy filmben végzetes lett volna.” A nő feladata, hogy múzsai bájával a kialakult rutinjánál magasabb rendű minőségre, szellemi eredetiségre inspirálja a férfit. A középszerűen gondolkodó nő erre képtelen. „Csak amiben mi magunk hiszünk, azt hiszik el nekünk mások” – írja Gutzkow. A nőnek hinnie kell a férfi erejében ahhoz, hogy múzsájává szegődjön. Lelkesednie kell partnere tehetségéért. Szerelmet kell éreznie a férfi iránt. A múzsa – a Vénusz ereje. Minél kifinomultabb lelkületű egy hölgy lénye, annál teljesebb örömforrás a férfi számára. Ha egy nő megemelkedett férfira vágyik, szeretetképességének mértéke dönti el, realizálódhat-e a kapcsolat egy, az Egyetemes Bölcsesség szerint élő férfival. A hölgy szeretetének mélysége szépségében nyilvánul meg. Két azonos szinten megvalósult nő közül a férfi ösztönösen mindig a szebbiket választja. A küldetéstudattal élő férfi a mutatós, de alacsonyabb emberi nívóval bíró nő helyett – önnön tudatos fejlődése érdekében – az esetleg kevésbé látványos, de magasabb fejlettségéből adódóan számára mégis vonzóbb hölgyet választja. Ha a külvilág nem érzékeli a láthatatlan nívóbeli különbséget, értetlenül áll a férfi döntése előtt.

A lelki evolúció szempontjából a nő legfőbb célja, hogy minél magasabb megvalósultsági szinten minél vonzóbb szépség váljék belőle. Egy múzsaértékű nőn – állítják a gondolkodók – három dolognak kell feltétlenül feketének lennie: a szemének, a szemöldökének és a szempillájának. A szem minél sötétebb árnyalatú, tulajdonosa annál mélyrehatóbb lelkiség lehetőségét hordozza. A világos szem a felszínes, világi értékek után kutat. A sötét tónusú szem közeli inkarnációban átélt mély fájdalomról vall. „Sokat tapasztaltunk, ha sokat éreztünk” – mondja Anatole France. A számos próbán átégett asszony szebbnek találja a világot, mint az, aki örökösen kikímélte magát. Következésképp kevesebbet zsémbelődik, és gyakrabban mosolyog szívből. Az Isteni Fény az emberi próbáinkban való hősies helytállás által ébred fel bennünk. Reviczky Gyula gondolata férfira és nőre egyaránt vonatkozik: „Ki szomorú nem volt, az mind pogány.” A sokat szenvedett asszony mélyebben megérti a kihívásokon átégő társát. A szépség teoretikusainak előírása szerint a szemöldöknek tökéletes ívet kell rajzolnia a tág szemek fölé. Az ötvenes évek szemöldökét Diva Arch-nak (sztárívnek) nevezték. A háború előtti kiszedett szemöldökkel szemben most az Örök Mérték szerinti sűrű, eredeti szemöldök volt az igéző. A harmincas évek félárbocra engedett tekintete helyett a nő lelkesedését kerek, csillogó szempárok hordozták. A szemünk Nap-szerv. Formailag minél kerekebb, s a tekintet minél teltebb, annál harmonikusabb lelkiséget közvetít. A szem minél inkább hasonlít a napkorong formálta teljes körre, annál tisztábban jelzi: tulajdonosa törekszik befogadni a valóság egészét és van elég belső ereje ahhoz, hogy merjen rálátni arra, amit néz. A kerek női szempár ígérete: a hölgy elfogadja a férfi napszerű vezető szerepét, s képes a férfi iránti tiszteletét kifejezni.

Audrey Hepburn. Egy szellemi férfinak történõ önmegadás a nõ számára az Életet jelenti. Maradéktalan föltárulkozásában a hölgynek teljes hittel kell bíznia abban, hogy a szerelem által több lesz, mint azelõtt volt.

195

Scherzo

Az ötvenes éveket a The Age of the Eyebrow (a szemöldök korszaká)-nak is nevezik, mivel a szemöldök vált az arc fókuszává. Formája tökéletesen megfelelt az Örök Szépségeszménynek: diadalív volt, amely tudati igényességből épült. A természetesen hagyott szálak tanúskodtak a nő tudati erejéről. Íve az írisz feletti középső ponton állt a legmagasabban, jelezve, hogy a nő látásmódja a szellemvilág Isteni Régiója felé emelkedett. Még szőke haj esetén is sötétebbre volt színezve, mutatva a tudati összefogottságot (a fekete a Szaturnusz színe) és a körvonalazott elképzelést a hölgy leendő Napjáról. Az ívelt, de gazdag szemöldök arról üzen, hogy a nő ugyan hajlékony gondolatilag, de az őt ért szellemi impulzusokat képes megszűrni. Így csak annak adja be a derekát, aki világlátásával megejtette őt. Az egyenes szemöldök esetén a nő kevésbé képes a gondolati és érzelmi megemelkedésre, látásmódja elvágólagos, saját tudati határát nehezen lépi túl. Az egyenes szemöldök merev derékkal párosul. Audrey Hepburn szemöldöke volt az ötvenes évek kvintesszenciája. Audrey egész lénye a balettról, a légiességről szólt, s szemöldöke is ezt a könnyed levegőbe emelkedést fejezte ki. Egészen kislány korától kifejlesztette azt a képességet, hogy a nehéz időkben addig, amíg konkrétan nem tudott tenni a dolgok megváltoztatásáért, nem süppedt bele az önsajnálatba, hanem időről időre megemelkedett egyfajta álomvilágba, amely repítette őt föl, föl a magasba. A hétköznapi, realista embereknek éppen e gondolati szárnyalás híján nem ívelt a szemöldökük. A mesébe illő ötvenes években a csillag kifejezés, amelyre a Diva Arch utalt, több szempontból is helytálló volt. A nők elfoglalták Isteni Rend szerinti helyüket, azaz állócsillaggá váltak. Megbízhatóak voltak, békések, a nyugodt háttér reménységét hordozták. Amikor a hatvanas években a függetlenségi vágyaik hatására elmozdultak őrhelyükről, a családi tűzhely mellől, hullócsillaggá váltak, és szemöldökük is fokozatosan egyenesebbé alakult. A Diva Arch azt is kifejezte, hogy a hölgy az elérhetetlenség illúzióját keltette maga körül, és az ártatlanság piedesztáljára helyezte nőiségét. Minden vágya az volt, hogy egy férfi fölemelje magához. A szemöldök természetes íve egyfajta felfelé szárnyaló, magasba röppenő vénuszi madárka képét sugallta.

Az őzike- vagy balerinatekintet divatja javarészt Párizsból származott, és a klasszikus balett arckikészítéséből merítette ihletét. A balerinák sminkje magába foglalta a l’oeil de biche-t, azaz az őzikeszemet, amelyet először Etienne Aubrey párizsi sminkes álmodott színpadra. 1957-ben A hattyúk tava koreográfiáját táncoló Dame Margot Fonteyn fellépősminkje szinte már semmiben sem különbözött attól, ahogyan nők milliói festették magukat az utcán. Bár az őzikeszerű szem megfestése hordozott magában némi mesterkéltséget – a szem külső vonalát egy pontos, vastag, fekete tushúzással kifelé és felfelé kanyarították –, az eredmény kétségtelenül nőies volt. A tekintet védelmezést és oltalmazást várt, nem volt támadó vagy metsző. A női lélek mélységét és átszellemülni vágyását fejezte ki. Az őziketekintet azért igézhette meg a férfiak szívét, mert a nők látásmódjának szélesedéséről vallott. Azt a hölgyi vágyat fejezte ki, hogy saját alapvető igényeinek kielégítése után világát kiterjessze társára. Az ötvenes évek hölgye odafigyelt a férfira. A nő látókörének szimbolikus bővítése feltételezte, hogy feleségként engedi szárnyalni a férfit, és a család anyagi szükségleteinek biztosítása utáni világmegváltó elképzeléseiben képes támogatni párját. Az őzikeszemű hölgy a Hőst áhítja a férfiban, azt a szellemi embert, aki érdemes az ő tiszteletére és odaadására. Társadalmi szempontból mindaz, amit az őziketekintet felfestése kifejezett, óriási nyereség volt. Egy-egy nemzet dicső korszakát jelentette, mert a társadalom olyan családokból állt össze, ahol a férfi és nő szerelemben, közös életértékek, közös szellemiség és morál közepette vezette életét. „…ha a tipikus magánélet nem áll magas színvonalon, egy nemzet sem érdemli meg, hogy többet törődjünk vele, mint a tenger fövenyével” – üzeni Santayana. Mivel az emberek legkisebb közössége, a család az egymás iránti elkötelezettségre épült, ez az emberi magatartás vált nyilvánvalóvá társadalmi szinten is. Annak, hogy akár egy többmilliós nemzet is egy családdá válik lelkileg, ha a társadalom alapja, a férfi és a nő jól érzi magát a bőrében, megható példáját mutatta a történelem 1963-ban, Kennedy elnök halálakor. Az emberek úgy zokogtak, mintha saját családtagjukat veszítették volna el.

Grace Kelly. A vénuszi nõ olyképpen mutatja be magát, mint egy mûalkotást. Fokozza természetes szépségét, hogy minél jobban megfeleljen megemelkedett világlátású férje nõiség-ideáljának.

197

Scherzo

URAM, LEGYEN MEG A TE AKARATOD! …nem a ház szerez tiszteletet urának, hanem az úr a házának. – Cicero –

A

FÉRFI SZELLEME és a nő szépsége Isten létének végső bizonyossága. E csoda nem végcél, hanem eszköz. A szolgálatra. Amint a két nem bármelyik képviselője visszaél vele és saját, egyéni érdekére, önmaga kiszolgáltatására használja, Istent visszaszorítja magában. Kezdetét veszi a magasságokból aláhulló láthatatlan emberi összeomlás. A nőnek legfőbb értéke az a férfi, akibe szerelmes. A férfi legfőbb értéke Istennel való kapcsolata. A férfi szelleme és a nő szépsége ha házasságban összekapcsolódik, a Teremtő mosolyog általuk a földre. A Teljességet élhetik. Az Isteni Rendtől legtávolabb sodródva, és ezáltal lelkileg a legszorultabb helyzetben a hátrányos külsővel bíró nő és a materiális gondolkodású férfi él. Kettősük a szolgálat megtagadásának következményeként már súlyos lelki rabság. Az anyagi férfi, hogy tudati szűkösségét enyhítse, ösztönösen bájos nőt keres társául, aki – szépségének mértékében – Teremtő Fényét elhozza majd életébe. A férfiasság hierarchiájában legkevesebb erővel az a materiális gondolkodású férfi bír, akinek felesége a legtávolabbról sem gyönyörű. A női hierarchia alsó fokán az a nő áll, aki elveszítette önmagában Istent és megcsúnyult. A rezonancia törvénye alapján társként akkor is férfiatlan lelkületű partnert fog bevonzani, ha a gyengeség tetszetős külsőbe van csomagolva. Ha egy férfinak a szépsége vagy a testi vonzereje a legkelendőbb tulajdonsága, akkor biztosan nem szellemi, mert visszaretten az élet csatáitól. Minden házasságban az összekapcsolódás pillanatától a férfi fejlettsége kezdi meghatározni a nő további szépségét. Ha egy szép nő nem kívánja elveszíteni szeme és vonásai tündöklését, szellemi társ szolgálatára kell szegődnie. Nem elég egy férjet várva várnia. Az urát kell kivárnia.

Ha egy férfi szellemileg megemelkedetté kíván válni, Isten szolgálatába kell állnia. Így nemesedhet az Úr akaratának földi helytartójává. A tömegember nem a Teremtőt, hanem a matériát szolgálja. A matéria massza, ezért egyéniséget nem ad. „A legkeresettebb erény a társadalomban az egyformaság” – írja keserűen Emerson, s hozzáteszi: „Az egész világtörténelem könnyen feloldódik néhány nagy ember erőteljes és komoly életrajzává.” A szellemi férfinak – és a mellette élő nőnek – számolnia kell azzal, hogy egyéni gondolkodása és a Rendet megvalósító életvitele az emberek többségének ellenállásába fog ütközni. Akik érdekkapcsolatokban élnek, önmaguk elől is letagadott irigységből a megemelkedettséget kigúnyolják. Legkevesebb, hogy a rezonancia hiányában a küzdést hirdető férfit kiközösítik. Aki pedig nagyon távol él Isten akaratától, tudattalan lelkifurdalásában üldözni kezdi a kibillentségére tükröt tartót. „Az igazi bölcsek természetéhez tartozik, hogy magukra haragítják a többi embert… Az elmélkedő lelkek gondolata mindenkor és mindenütt megbotránkozásra szolgált” – írja Anatole France. A tucatember abból indul ki, amit lát. Az életet a matéria szemszögéből közelíti meg. A szellemiség – vallja Henri Bergson – „abban áll, hogy megfordítsuk a gondolkozás munkájának megszokott irányát”. A szellemi ember a Teremtő láthatatlan létezéséből vezeti le a létet. A két gondolkodásmód 180°-ra húzódik egymástól, s a polaritás törvényének értelmében csak az egyik igaz. Attól, hogy az Örök Mértéktől eltérőt jelen időminőségünkben többen képviselik, még nem válik valósággá. Komjáthy Jenő átérzi a szellemi ember magányának fájdalmát:

Óh gyujtsatok rokon világot! Én látok; ti is lássatok!

Cary Grant és Ingrid Bergman. Uram legyen meg a Te akaratod! A szellemileg erõs férfi Isten Akaratának rendezõdik alá. A szelíd nõ tiszteletreméltó, nemes ura magasabb szempontú akaratának engedelmeskedik.

199


Azt, hogy minden materiális gondolkodású férfi álmodik a Hős-létről, amelyhez a szellemiért való lelkesedés vezet el, Anatole France így tárja fel: „Valamennyiünkben él egy Don Quijote és egy Sancho Panza; figyeljük szavukat, s még ha Sancho tanácsát követjük is, csodálni mindig Don Quijotét kell csodálnunk…” Minden szép nő a maga Don Quijotéjéről ábrándozik. A kérdés csak az, elég állhatatos-e kivárni eszményképe megtestesítőjét. Hogy miről ismerszik fel a pusztán földi kalandokat hajhászó, még tudati homályban élő férfi, azt Berczik Árpád drámaíró tárja fel: „A gavallér legszükségesebb kellékei a tiszta gallér és a flegma.” A szellemi ember nem a tömegigényt kielégítő élethelyzetekben lép színre, s biztos, hogy a gavallér lesújtó véleménnyel lesz róla. A gavallér a divatos cselekedetek és anyagi javak embere. Felhalmoz mindent és belefolyik mindenbe, ami éppen a menő kategóriába sorolható. Még hivatásában is a Rendből kifordult társadalom küzdést könnyítő igényeit szolgálja. A szellem embere az Örök Mértéket követi, és Pierre Renoirral együtt vallja: „…a divat kegyetlen úr, utadban áll, hogy ne tudd meglátni az Örök Értékűt.” A gavallér minden szempontból modern, stílusai a tömegízléssel változnak. Eredeti akar lenni, amit a szokatlannal, meghökkentővel azonosít. Pedig eredetinek lenni nem más, mint az Eredendő, öröktől fogva jelen lévő értékeket képviselni. Manet így biztatja a szellemiséget önmagában felébresztő embert: „Tedd a dolgod, az emberek pedig hadd beszéljenek.” Mivel a csúnya nő lelkében elaltatta Istent, nem rezonál a szellemi férfira. Ahhoz, hogy megemelkedett férfihoz kapcsolódhasson, először saját sorsa irányáról kell döntenie. Szépségével ugyan már nem hatalmaskodhat, de két további lehetősége még mindig maradt: élezheti intellektusát vagy gyűjthet anyagi javakat, s így kerülhet – foglalkozásából adódóan – ismét uralmi pozícióba. Nemi szerepében már megbukott – erről tanúskodik külseje –, de a jelenben újra dönthet: elindul-e nőies tudattal, tevékenyen a szépülés felé, s kivárja az őt magához emelő férfit, vagy a további csúnyuláshoz vezető utat választja, s férfi módjára ismét karrierjében bizonygat. A külsőleg kevésbé tetszetős nő számára a szépülés azáltal nyílik meg, hogy egy materiális gondolkodású férfinak segít rátalálni a szellemi megemelkedésre. Ennek módja, hogy lemond az anyagi többletet érintő vágyáról, mert az továbbra is a matériához kötné a férfit. Ha a férfi tudati energiái nem süllyednek az anyagi felesleg megszerzésébe, az így felszaba-

dult cselekvőkészségét egy nemes cél szolgálatába tudja állítani. Ha a nő e lemondásra nem képes, George Sand gondolatára válik jelöltté: „…egy nő tehetsége szépség nélkül… csak balsorsot ád, meddő harcot és szenvedést.” Kierkegaard így fogalmaz: „a nő – másért való lét.” Ám elég erős-e ahhoz az asszony, hogy ameddig ura, a szellemi férfi a térben van, folyamatosan csak rá figyeljen? A materiális tudatú férfi mellett a nőnek elegendő társa fizikai igényeit kiszolgálni, a férfi utána szívesen visszavonul önmaga külön bejáratú örömeihez. A megemelkedett férfi folyamatosan adni akar. Neki a mondanivalójára kell figyelni. A nívós férj gondolataira a nő nem rezonálhat rutinból, mivel csak az anyagi férfi beszél folyamatosan konkrét emberekről és helyzetekről, a legkisebb részletekig taglalva a láthatót. Ha a nő nem is figyel oda a tények bő lére eresztett áradatára, akkor is meg tudja egy gépies „ahá”-val nyugtatni partnerét. A szellemi férfi magasabb szintű üzeneteinek ívét lépésről lépésre kell a nőnek követnie ahhoz, hogy méltó társként tudjon kapcsolódni. A materiális gondolkodás a rutinnal analóg. Bejáratott szokások rendszeres, horizontális ismétlődése tölti ki az életet. Vertikálisan berozsdásodott a lét. A minőségi férfi mutatója, hogy mindig spontán, mert emberileg folyamatosan fejlődik: szárnyal és mélyül. Ami tegnap elegendő volt, az mára már kevés. A nőnek képtelenség előre felkészülnie a férfi egyre mélyülő lényegére. A mélyebb tartalom új formai megjelenésére az asszony csak úgy lehet befogadó, hogy ő is folyamatosan megemelkedett állapotban él, s hagyja magát tovább emelni a férfi által. A Teremtőt szolgáló férfi mellett a nő megállás nélküli fejlődésre van felszólítva. Csak az önmagát az erős férfi irányítására rábízni merő asszony éli az „Uram, legyen meg a te akaratod!” női arcot megszépítő óráit. Annak a nőnek, aki még a női lét legalacsonyabb síkján, a házimunkában sem éri utol magát, csak anyagi igényű férfi kínálkozik. „Nem az a mester, aki sokat csinál, hanem aki jól csinálja” – avat be Anatole France. A színvonalas férfi nemcsak fizikai szinten igényes, hanem lelkileg és gondolatilag is. Mindenből a legnemesebbet vonzza, hiszen életét a legmagasabbhoz méri: a Teremtő Akaratához. Az anyagi férfi úgy tör a materiális nívóra, hogy közben nemi szerepét illetően igénytelen marad, nem vállalja fel a férfias küzdelmeket. Pedig France is megüzeni férfitársainak: „Nincs olyan emberi érték, ami ne került volna könnybe és vérbe.”

200

Scherzo

A szellemi férfi materiális nívókeresését folyamatosan fejlődő emberi minősége teszi megalapozottá. Nem lépi túl egyéni szükségleteit. Csak ami létezéséhez elengedhetetlen, azt vonja be életébe, de azt a mennyiségileg keveset – kiváló minőségben. Elsősorban párkapcsolatára igényes. Az egyetlen nő, akihez életét köti, a legodaadóbb legyen, amilyet csak férfiúi megvalósultságával bevonzani képes. Amíg a minőségi nőt nem találja meg, inkább egyedül él és tovább keres. Lelkében és szellemében szabad marad. Hű Istenhez. Nem hajlik meg egy zsarnokoskodó nő játszmái előtt. A materiális ember a szabadságát nem a lelkében, hanem a pénze által keresi. Az „Uram, legyen meg a te akaratod!” – emberhez méltó szabadságát összetéveszti a matéria mint eszköz által megvásárolható szabadossággal. Az „azt csinálok, amit akarok” tudati és lelki széteséshez vezet. Az ember csak addig teheti azt, amit akar, amíg a Rendnek megfelelően él. A kozmoszban minden körülmények között végül a Teremtő akarata érvényesül. Az emberi szabadság abban áll, hogy eldönthetjük: mi is azt akarjuk-e, ami számunkra elő van írva, vagy öntörvényűsködni kezdünk. „A boldogság tudománya: szeretni kötelességünket és abban keresni a magunk örömét” – üzeni Renan. Ha a Törvénnyel szembefordulunk, az fájdalmas következményeket von maga után. Az ember szabadon cselekedhet, de a következmények meghatározottak. Hiába ámítjuk magunkat, hogy anyagilag függetlenek vagyunk mindentől és mindenkitől, ha egyszer a műtőasztalon fekszünk, feleségünk más férfi után vágyakozik, vagy elveszítjük gyermekünket. A Rendből való kilépés, az öntörvényűség két legelterjedtebb formája, hogy hátat fordítunk a nemi szerepünkből következő kihívásoknak, illetve, hogy több anyagit kívánunk, mint amennyi a szükséglet szerint járna nekünk. „A szegény, aki semmire sem vágyik – írja France –, birtokában van a legnagyobb kincsnek: maga magának. A gazdag, aki eped valami után, nyomorult rabszolga.” Az Istenire vágyni – függetlenség. A matériára vágyni – függőség. „A kívánkozásnak – folytatja France –, még a legártatlanabbnak is, megvan az a rossz tulajdonsága, hogy más valakinek a hatalma alá vet és elveszi függetlenségünket.” Csak az arcát Isten felé fordító férfi látja meg a nő láthatatlan értékeit. A materiális férfi a nő testénél

nem lát tovább. Csak azt babrálja. Tagore szavait kizárólag a megemelkedett férfi vágyik visszhangozni, hiszen csak ő képes szellemi iránymutatásával a szép nőt még szebbé varázsolni. A nő szépségének ígérete a férfi homloka mögött van.

Te nem tudod, hogy mily szép, amit adtál, és nem tudod, hogy szebb vagy önmagadnál. A nő csak minőségi férfi hatására tehet szert a gondolkodók által magasztalt szűzies fehérségre. A kéznek, a mindig apró fogaknak, valamint a bőrnek kivétel nélkül fehérnek kell lennie. Ez utóbbinak oly áttetszőnek, miként azt a reneszánsz esztétikája lefestette: „látni lehet, amint a bor lefolyik a torkon, amikor a szépség iszik.” Az ötvenes évek szépségeszménye a porcelánfehér bőr volt. A fehér a Hold színe: a visszafogott hozzáállást, a visszatükrözés női vágyát fejezi ki. Azt, hogy a hölgy kész behódolni a férfias férfinak. A fehér, áttetsző bőr mindig is a kifinomultság és az arisztokratikus megjelenés közvetítője volt. A nők életért és férfiért való lelkesedése a háború után oly felfokozottá vált, hogy az arcpirosító teljes egészében eltűnt a pipereasztalkáról. Megvalósult a szépség teoretikusainak harmadik alapelve: pirossá váltak – ahogy illik – az ajkak, az orca és a körmök. Nem elsősorban a festés, hanem az életörömmel teli vér által. A nő ajkát a természet vörösre színezi, ha száját a férfi dicséretére nyitja. Arca rózsaszínes pírt kap, ha a férfi megdobogtatja a szívét. Körmei meleg színűek, ha nem akar minden férfit, akit csak képes, megkaparintani. Csupán egyet vágyik – szolgálni. A nő kedvese lelkének ablakán zörgetett. – Ki az? – kérdezte a férfi. – Én vagyok – mondta a nő. – Akkor még nem léphetsz be. Ez a világ nem elég nagy neked és nekem. A függetlenségi vágyában egyszerre csak megzabolázott nő hosszú időn át töprengett kedvese szavain. Végül szolgálatra kész szívvel megtért. – Ki kér bebocsátást? – Te. A szív kapuja megnyílt.

201

Scherzo

SZEPLŐTELENÜL …ha az uralkodó lelkében nincs rend, Rendben nem lehet az ő birodalma sem. – Ezra Pound –

J

OHN KENNEDY szóhoz sem jutott. Kívül-belül „formatervezett” felesége ezúttal minden eddiginél nagyobb meglepetést okozott. Mint eddig minden alkalommal, amikor meglátta az irdatlanul nagy összegről szóló számlákat, hogy Jackie mennyit költött ruhákra, cipőkre, ékszerre, tehetetlenségében Jack éktelen haragra gerjedt. 1961 júliusában Givenchy három hónapra kalkulált végösszege nem kevesebb, mint négyezer dollárra rúgott. „Összehasonlításként érdemes megemlíteni – írja Pamela Clarke Keogh –, hogy Mary Gallagher, a first lady személyi titkára egy egész évre (a hétvégéket is beleszámítva!) keresett négyezer-nyolcszáz dollárt.” „Jól öltözöttnek kell lennem, Jack – érvelt az asszony. – Csak így nem vetek rád rossz fényt. Mint közszereplőnek, megalázó lenne neked, ha engem valami elnyűtt, régi háziruhában fotóznának. Mindenki azt mondaná, a feleséged trehány, és nem szavaznának rád.” Kétségtelen, hogy John Kennedy lubickolt felesége művészi és esztétikai megvalósultságában. Joe Kennedy, John apja tisztában volt azzal, hogy fia népszerűsége javarészt Jackie-n és annak öltözködési stílusán múlik. A nők imádták az ifjú Mrs. Kennedyt. Olyanná akartak válni, mint ő. Jackie „mindent magában hordozott, amit az amerikai arisztokráciáról az emberek elképzeltek – írja Keogh. – A Vassarban, Amerika első lányfőiskoláján folytatta tanulmányait, kitűnően beszélt franciául, és remek rókavadász volt. Még az előkelőségek névjegyzékében, a Social Registerben is szere-

pelt a neve. Elsőként Joe Kennedy ismerte be, hogy Jackie stílusosabb volt, mint a Kennedyek, ezért is beszélte rá a fiát, hogy vegye Jackie-t feleségül – ő volt a tökéletes politikusfeleség.” Egy nő öltözködési stílusa mindig a férjéről vall. Ha a férfi kihívó ruhákba öltözteti feleségét, s ráadásul imádja, ha a nő pirosban jár, akkor biztos, hogy dicsekedni akar annak domborulataival. Ez esetben mutogatnivaló birtoktárgyának tekinti a nőt, és férfiként bizonytalan mellette. (A piros a Mars, a férfias tűz színe.) Baudelaire így érzékelteti, hogyan viszonyul az önmagából kiábrándult férfi a nőhöz: „…únt szívem örök oltára vagy!” Elvenni a nőt még csak sikerült neki, de a puszta férfiassága kevés ahhoz, hogy meg is tartsa. A kirakatnők nem tudnak felnézni társukra, s a férfinak tetsző „mindent megmutatni” stílust tudattalanul abban a reményben követik, hátha megakad rajtuk egy erős férfi szeme, aki lovag módjára kiemeli őket a haldokló kapcsolatból. Ám a szellemileg igényes férfi nem választ olyan nőt, aki demonstratívan a testét tartja legnagyobb ütőkártyájának, mert tudja, ez kevés érzelmet takar. A túl sok testi mindig kiszorítja a lelkit. Ha egy feleség az Örök Mérték szerinti ruhadarabokban pompázik férje oldalán, ez arról vall, hogy a hölgy nőiségét illetően jól érzi magát szerelme mellett, és hogy a férfi társának tekinti a nőt, akit megfelelő önbizalommal irányít. Ha egy nő ruhatára vagy ékszerkészlete szélsőséges mértékig duzzad, akkor nem lelkesedik a férje iránt, boldogta-

Jackie Kennedy (balra). Cary Grant és Audrey Hepburn (fent). Femme inspiratrice – a nõ életfontosságú, múzsai szerepe, hogy lényével inspiráljon, szelíd lélekkel jelen legyen és nyitott szívvel befogadja ura szellemi fényét.

203


lan a kapcsolatban. Bizonytalan önmagában a lelki értékeit illetően. Minden öltözék szimbolikusan egy új bőr. A nő szeretne magasabb szempontból nőként megújulni, de mivel nem szellemi férfi mellett él, nem tudja, hogyan tegye. Marad a legalsó szint, a fizikai – a „mintha valami új történne” önbecsapása. Ugyanezt a felfokozott tudati megújulásra törekvést fejezi ki, ha valaki mindennap hajat mos, vagy naponta használ bőrradírt. Szeretné levedleni, lemosni azoknak a szituációknak a hatását, amelyeket érdekből magára erőltet, de nincs ereje, hogy életvitelén alapjaiban változtasson. A következményt próbálja ledörzsölni, de az okot megszüntetni gyáva. A partnertől való tudattalan szabadulási vágyat fejezi ki az is, ha az intim együttlét után azonnal a fürdőszobába igyekszünk. Ha egy nő feltűnően sok cipőt vásárol, szeretne életében túllépni egy már nem időszerű viselkedésen. Mivel a láb az ösztön szimbóluma, a nő olyankor tér ki dobozokkal megrakodva egy cipőszalonból, ha méltatlan férfinak adja oda ékességét, a testét. Nemegyszer az is elegendő, ha csak gondolatban vágyik önmaga érettségénél alacsonyabb nívójú férfira. Amennyiben egy férj elfoglalja a párkapcsolatban az irányítói szerepét, és nem riad vissza a marsikus konfliktusoktól sem asszonyát, sem a külvilágot illetően, akkor felesége egyre mélyebb belső, lelki intelligenciával bír. Ha a férfi folyamatosan kiáll a benne élő Isten méltóságáért, akkor egyre finomabb rezgésű felesége csak eszköznek tekinti a ruhatára adta külső eleganciát. Amikor benső értékei nem emelik a nőt magasba, akkor kívül mennyiségi csillogás szükségeltetik. A lélek világának elértéktelenedésével egyenes arányban áll az anyag világának felértékelődése. A pénzen vett hamis kifinomultságról Hendrik Petrus Berlage holland építész így vall: „Pénzért mindent meg lehet vásárolni, a művészetet is… Minél több pénz, annál ’értékesebb’ művészet, és itt jön az ok és az okozat végzetes felcserélése: ami pénzbe kerül, az már művészet…” A pénz csak akkor válik mérőeszközzé, ha nincs megkülönböztető képességünk, mert nem ismerjük az Örök Mértéket. Megkülönböztetni – ez azt feltételezi, ismerjük mind a két választási lehetőséget, amelyek közül az egyik különb a másiknál. A mai kor embere a materiális megközelítést ismeri, a dolgok árát. A másik oldal, a Rend, a dolgok Isteni Mértékkel megközelíthető értéke ismeretlen. Csak a Rend-

re való rálátással nyílik meg az áldás: az a szabadság, hogy dönthetünk. Amíg csak a materiális oldalt ismerjük, rabok vagyunk, bármennyi is van birtokunkban az anyagi fizetőeszközből. Ekkor valóban beleeshetünk abba a csapdába, hogy elhisszük, anyagilag minél többe kerül valami, annál értékesebb. Az a férfi, aki maga rendelkezik indokolatlanul nagy, s vonalaiban az Örök Mértéktől eltávolodott ruhatárral, vagy a mellette élő nő várja a megújulását újabb és újabb fazonú öltözékeitől – mivel tucatszám vásárol – tucatember. Akit nagy mennyiségű anyag köt a földhöz, az nem tud megemelkedni, különösen akkor nem, ha még a spiritualitást is módszerré degradálja materiális vadászatai sikeréhez. Azokról, akik a spiritualitást csupán szemfényvesztésre használják, ezt üzeni Anatole France: „…az embereket nem cselekedeteikből kell megítélni, hanem …sokkal inkább titkos gondolataik és legmélyebb szándékaik szerint.” Nincs köze annak a tudásnak a spiritualitáshoz, amely nem a humánumban fejleszt bennünket, amivel nem Isten Tervét szolgáljuk, hanem intellektuális hatalom és fizikai birodalom építéséhez segít. Jelenleg eljutottunk arra a tudati mélypontra, hogy korunk emberének – ha egyáltalán túllát a matérián – a spiritualitás puszta kirándulás az anyagból, nem pedig létének alapja. Addig találja érdekesnek, amíg érdekeit szolgálja. Amíg látványos fölényt biztosít azokkal szemben, akik teljesen az anyag kiszolgáltatottjaiként élnek. Amint azonban a megszerzett tudás birtokában saját élete megoldatlanságaira kezd rálátni, visszaretten. Kafkát idézi: „Nem, a szabadságot nem akartam. Csak menekvést.” Amikor saját és nem a mások életének megreformálására kerül sor, akkor derül ki, hogy mekkora a valódi szellemi erőnk. „Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud” – írja Weöres Sándor, ám a lélek fajsúlya azon a ponton mérettetik meg, amikor tudásunk birtokában önmagunk léthazugságait kell felszámolni: az életünket gyökeresen megváltoztatni és Isteni Alapokra helyezni. Ez törvényszerűen fizikai áldozathozatallal jár. Ekkor dől el, hogy csak kacérkodtunke, vagy valóban felébredt szívünkben Isten. Ibsen így ír kiábrándultságában az embert az anyaghoz visszaterelő kishitűségről:

204

Az ember: ember. Az is marad. A szellem! – vallja, hirdeti szó-erővel. S csak azt becsüli, amit megfoghat ököllel.

Scherzo

„Csak a stílus ad életet” – vallja Sainte-Beuve, ám a stílus Isten Örök Mértékének követéséből fakad. Aki letér a Törvény útjáról, az – legyen bármily káprázatos is a csomagolás – stílustalan. „Életöröm és teremtőkedv… a kettő voltaképp: egy” – üzeni Ibsen. Örömöt csak abban a hivatásban találunk, amely a Törvény szerint fejlettségi szintünknek megfelelő. Aki nem szereti azt a tevékenységet, amivel kenyerét keresi, az bizonyosan nincs a helyén, s a Teremtő életenergiájából nem részesül. A nő, aki olyan férfi mellett él, akit fáraszt a hivatása, hamarosan szellemi és lelki nihilben találja magát. A férfinak nem marad ereje se a nő fejlődésének biztosítására, se a védelmezésére. Az ötvenes évek asszonya jól érezte magát a bőrében, mert a Teremtés szépségét átélő férfi volt a társa. A férfi tüzét szeplők jelzik. A nő szűziességét szeplőtelensége. Az öltözködésben megjelenő Isteni Egyértelműség a II. világháború után a megemelkedett lelki alapokon nyugvó párkapcsolati egyértelműséggel mutatott párhuzamot. Alapjaiban volt megvalósítva a Rend. A láthatatlan megemelkedést a választékos, Eredendő Formát idéző öltözködési stílus is bizonyította. „Egy néger kisfiú nézte a léggömbárust a vásárban. Az árus jó üzletember lévén eloldozott egy piros lufit, amely felszállt a magasba, és egy sereg reménybeli fiatal vásárlót vonzott oda. Aztán felengedett egy kéket, majd egy sárgát és végül egy fehéret is. Egymás után felszálltak a magasba, mígnem eltűntek a szem elől. A kis néger egy darabig álldogált egy fekete léggömb előtt, majd megkérdezte: – Uram, ha elengedné a feketét is, az is felszállna olyan magasra, mint a többi? A léggömbárus megértően mosolygott rá. Eloldotta a fekete lufi zsinegét, és miközben az felszállt a magasba, így szólt: – Kisfiam, nem a színe, hanem ami belül van, az emeli a magasba.” Anthony de Mello

A háború utáni évtized arckikészítésének és öltözködésének is ugyanaz volt a jelszava: alapozás. „Alapok nél-

kül minden csak félig kész marad, a divat is” – hangsúlyozta Christian Dior. Az öltözködésben az alapokat a fűző, a make up-ban – ha a bőr nem volt szeplőtelenül fehér – a porcelánárnyalat adta. A nő oly mértékben volt bizonyos nemi szerepében, hogy minden, amit a magasabb szempontú Vénusz épít, jól állt neki. Belső harmóniája birtokában ő viselte az öltözéket és nem fordítva. A vonalak valóban lelkének meghosszabbításai voltak. A ruha formája a női kisugárzás része volt. Az Örök Mérték csak a lelki megvalósultságában elöl járó nőn pompázhat a maga költői esztétikájában, mert kiegészül a lelki intelligenciáról tanúskodó testbeszéddel, a kifinomult gesztusokkal, a lágy arckifejezéssel és a méltóságról valló testtartással. Elsa Schiaparelli olasz származású divattervezőnő, aki 1934-ben Párizs szívében, a Place Vendôme-on, Napóleon győzelmi szobrával átellenben nyitotta meg couture szalonját, ezt vallotta: „Ha belép valahová egy nő, és azt hallja, milyen csodás a ruhája, rosszul választotta meg öltözékét. Ha viszont nyomban megjegyzik: ’Milyen gyönyörű ez a nő!’, biztos lehet benne, hogy jól öltözött.” A jólöltözöttség kritériuma, hogy az öltözék finomsága és saját lelki kifinomultságunk szinkronban legyen. Így a kettő viszonyában az ember tűnik ki először. Ekkor érdemeljük ki a „Milyen csinos vagy!” bókot. Ha az öltözékünkkel alulértékeljük magunkat, az embereket zavarba hozza a kisugárzásunk és a ruha minősége közötti különbség. A „Milyen csinos a ruhád!” dicséretnek egyáltalán nem vehető felkiáltást akkor kapjuk, ha az öltözetünk szín- és formavilága vénuszibb, mint érzelemvilágunk. Minden nő akkor a legcsinosabb, ha öltözéke aktuális lelkivilágát tükrözi. Az ártatlanság korának asszonya egész lényével az összefogott nőiséget hirdette, a szellem, a lélek és a test együttrezgését. Lágy volt, de nem szétesett. Graciőz, de nem erőtlen. Megvalósultságával kiérdemelte, hogy a legjelesebb tervezők kezét Isten irányítsa. A mai kor asszonya ezt nem mondhatja el magáról. Ami a jelenkor híres designerjeinek műhelyéből kikerül, az javarészt távol áll az Örök Mértéktől. Kizárólag a nő lelkének megnyílása és szellemi férfi iránti szolgálata segítheti őt abban, hogy ne váljon a Renden kívül helyezkedő divatdiktátorok és plasztikai sebészek bábujává.

205

Scherzo

VARÁZSDERÉK Ha méltóságunk nem szenved csorbát, a többi nem sokat számít. – Anatole France –

E

GYSZER VOLT, hol nem volt – kezdődik az édes mese Audrey Hepburn Sabrina című filmjében. A kedves kis cselédlányt, aki egy nagy fa tetején ülve sóvárogva lesi a „Sachs-ruhák és Tiffany-ékszerek káprázatos bemutatóját”, apja Párizsba küldi főzőtanfolyamra, hogy segítsen lányának kilábalni reménytelennek tűnő szerelméből. A divat fővárosában Sabrina újra megtalálja lelki derűjét, és kitanulja a női szépészet tudományát is. Amikor új frizurájával és sikkes kosztümjében az immár bábból kibújt szépséges pillangó visszatér Long Island-re, a vágyott férfiú azonmód beleszeret. 1954-ben Sabrina Fairchild nők millióinak átváltozását testesítette meg a nőietlen módon – gyerekesen – keresett boldogságtól a női lét lelki és fizikai kiteljesedésébe. A gyermekből királylánnyá avanzsált nő – tekintetének mélységén túl – darázsderekáról ismerszik meg. A homokóra alkatnak, a csípő, mell és derék egymáshoz viszonyított harmonikus arányának eléréséhez a holdi Jóság (mell), a vénuszi Szépség (derék), és a jupiteri Igazság (csípő) harmóniája szükségeltetik. Aki keble méretével nincs kibékülve, az a feltétel nélküli, elengedő szeretet helyett szenvedélyesen birtokolni vágyja a férfit. Érzi, hogy sem gondolatilag, sem érzelmileg nincsenek közös hullámhosszon, fizikailag azonban képtelen társáról leválni. Amint a férfit mint zsákmányt biztonságban tudja – az már úgysem tud önállóan létezni, annyira függ feleségétől –, a nő birtokló önzését gyermekeire terjeszti ki. Anyaként oly mértékben köti őket magához érzelmi zsarolással – „Senki sem fog téged így szeretni és megérteni” –, illetve fizikai kényeztetéssel, hogy eléri, gyermekei eltúlzott intenzitással csüngjenek rajta. A megereszkedett mell az eltúlzott gondolati és érzelmi gravitáció, a méltatlan arányú Föld-tudat következménye. A nő abban a tévhitben él, hogy ő jó feleség és jó anya, miköz-

ben pusztán a fizikai szükségletekre korlátozódik gondoskodása. Azoknak a nőknek, akik a házasságukban mártírnak tartják magukat, lelkileg kivágynak, de fizikálisan benne maradnak, nem lehet esztétikus a mellük. A mell szépsége a lelki kiteljesedés függvénye. A formátlan keblű nő máshová vágyódik, más férfi melletti kiteljesedésre, de nem mer lépni, mert abból anyagi vesztesége származna. Inkább a lelkét áldozza, csak ne legyen kevesebb a matéria. A lelke szabadságra hívó szavát pedig szerelmes regényekkel vagy szappanoperákkal hallgattatja el. Pierre Curie-vel addig egyetért, hogy: „Az életet álommá kell alakítani…”, ahhoz azonban túl kényelmes, hogy a francia gondolkodó ideájának második részét is képviselje: „…s álmunkból valóságot formálni.” Ahogy önmagát, úgy családját is a fizikai otthonhoz szögezi. A gravitációt szellemileg és lelkileg kiegyensúlyozni képtelen röghözkötöttség lógó, megereszkedett testrészekben nyilvánul meg. Az ötvenes évek fűződivatjának egyik érdeme az volt, hogy az érzelmek fészkét, a mellet is hangsúlyozta. Hogy a derék ne csak karcsúnak, de hosszúnak is látsszék, a kebleket megemelték. A mell optikai fentebb kerülése azt szimbolizálja, hogy a nő engedte szárnyalni a férfit, arra törekedett, hogy szerelme iránt ne legyen lehúzó, követelőző. Azok a nők, akiknek melle még melltartóban is ráhullik a tüdő alsó részét fedő bőrre, olyan férfival élnek, akivel képtelenek valódi kommunikációra a szellemi és lelki szintkülönbségből adódóan. A derék a nő vénuszi odaadásának szimbóluma. A feleség derékbősége mutatja, mennyire bízik meg férje értékítéletében, és mennyire meri társára bízni magát. A századforduló óta nem volt olyan definiált a női alak, mint a II. világháború után. A fűző testi szorítását minden nő önként viselte, függetlenül attól, hogy alkatilag szüksége volt-e rá vagy sem. Tudattalanul minden hölgy azt a ké-

Audrey Hepburn. Hogy a nõ nem pusztán kacérkodik a gondolattal, hanem valóban belépett a Szerelem Birodalmába, azt törékeny ívû derekának az életpróbák alatt sem változó karcsúsága mutatja.

207


pet szerette volna kialakítani magáról, hogy ő jámboran hajlik a férfi szavára, mert olyan társat választott, aki követésre méltó nagyság. Miből sejthette volna a férfi az első randevúk alkalmával, hogy a szorosra húzott derék mögött valóban saját érdekeiről lemondani kész lelkecske piheg-e? Ha megnézte volna a hölgy felkarját. Ha a felkar törékeny szárnyacskákra emlékeztet, a férfi a ruha alatt kecses vonalakra, a közös életükben pedig az ő szavát megfogadó tiszteletre számíthat. Ha a felkar húsos, a fehérnemű levételekor egyenes derékvonalra és kis pocakra számíthat. Az életben pedig derekasan helytálló asszonyra, aki mellett nagy harcok árán vívhatja majd ki a derék vitéz szerepét. Az asszony nem könnyen fogja beadni a derekát, és nehéz lesz táncba vinni. A vastag derekú nő önérzeteskedő, valójában azonban nincsen női önbizalma. Ha egészséges önértékeléssel bírna, akkor erős férfi mellett élne, akinek lesné a szavát, akinek kedvére vágyna tenni. A nő, aki a derekára szedi a centiket, önző. A magyar nyelv tréfás mondása is utal erre: „megszedi a derekát” mondják arra, aki több ételt vesz magához a kelleténél, s ugyancsak jóllakik. Csak a maga örömére koncentrál. Ő akar nagy lenni. A derékban széles nőnek, mivel magától nem hajlik a Rend szerinti női odaadásra, a férfi önkéntelenül is szeretné letörni a derekát. A karcsú, hajlékony, de erős derék – női méltóság. A megvastagodott, tömb-derék az alkalmazkodás hiánya – gőg. Minden nő értékét a mellette élő férfi nívója mutatja meg. Az emberiség történetében a nyugat-európai és amerikai ötvenes évek idézték utoljára az ártatlanság korát. A szűzies összhatás megrajzolásában az idő tájt fontos szerepet kapott a krinolin (a női szoknya merev alábélelése), amely a csípőnél kehely formájúra emelte a szoknyarészt. Szinte lehetetlenné tette az elsietett testi vágyak kiélését. Azt az örök férfiúi ábrándot testesítette meg, amely minden erős férfi szívében ott él a szent nőről: hogy az első ostromokra nemet mondjon. Minden szerelmet érző férfi titkon vágyik a testi visszautasításra, hogy újabb és újabb marsikus csatákban mérhesse fel a nő feletti hódító erejét. Lassan bevenni a várat, és közben ellenállásba ütközni. Lassan kiélvezni az édes megadást. Annak a nőnek, akinek csípőkörvonala aránytalanul széles, vagy akinek combjai a belső oldalon összeérnek, nem okoz gondot az önmegtartóztatás. Ő nem szívesen nyílik meg tudatilag és lelkileg, ezért testileg is levédi magát. Csí-

pője egy húsból épített krinolin. Az ilyen testalkat az inkarnációk hosszú során úgy alakul ki, hogy a nő testileg olyan férfiaknak tárja fel szemérmét, akikkel nem érez gondolati és érzelmi rokonságot, csak fizikai előnyöket remél. Ahogy tudatában és szívében lehatárolódik, a test – a lélek színpadaként – a láthatatlan pajzs mintájára felépíti a fizikai pajzsot. A nő nem vár a férfitól felelősségvállalást és védelmezést, megvalósítja azt ő maga magának. Úgy tesz, mintha odaadná magát, ám széles combjai még akkor is biztonságos sorompót alkotnak a férfi Marsa előtt, amikor a nő látszólag már a befogadó vénuszi testpozícióban van. A női szentség materiális eladása következményként gyermeteg férjet eredményez, aki a kevéssel is megelégszik. Az igénytelen férfira a nő sohasem számíthat. Ám alaptalan lenne ezt kizárólag a férfi számlájára írni – a nő teste elárulja: ő is így akarja. Az ártatlanság korának illata – így volt ez a viktoriánus korban és az ötvenes években is –: a levendula. Tiszta, friss, megnyugtató. A levendula fájdalom- és vérzéscsillapító hatású. Ez utal a nő áldásértékű feladatára, ami nem más, mint a férfi külvilági harcokban szerzett lelki sebeinek begyógyítása. Hiába van tisztában a férfi Hašek igazságával – „…minden katonának tudnia kell, hogy minél többet lövöldöz rá az ellenség, annál jobban fogy az ellenség muníciókészlete. Minden lövés, amit egy ellenséges katona lead terád, csökkenti az ő harcképességét” –, a vérző szívet meg kell nyugtatni. A középkorban a lovagok nemegyszer vadlevendula-mezőkön vívtak csatákat, és a szerzett sebeket a növénnyel fertőtlenítették. Távol voltak otthonuktól és asszonyuk törődésétől. A levendula köztudottan elriasztja a molylepkéket. A molylepke megjelenésének magyarázata az, hogy a szükségletünknél több anyagot halmoztunk fel magunk körül. A Rend értelmében a molylepke hivatott használhatatlanná tenni a többletet. Azok a nők, akik eltúlzott materiális igényekkel bírnak – s így bajt hoznak a férfira –, nem állhatják a levendula illatát. Julius Caesar levendulával és rózsaszirmokkal hintette be termeit a fertőzések, járványok elkerülésére. A fizikai fertőzés mindig a tudati tisztátalanság, a testi és materiális vágyak egyoldalú, lelkiség nélküli kiélésének következménye. Sohasem maga a cselekedet, hanem a szándék dönti el a következményt. A fertőzés elkerülésének egyetlen módja az érzelmileg megemelkedett, tudatilag tiszta indíttatás. A szereteten alapuló, szerelmes kapcsolódásban nem ütheti fel fejét semminemű fertőzés. Minden otthont ékesí-

208

Scherzo

tenie kellene egy levendulakoszorúnak, hogy szüntelenül figyelmeztesse az asszonyt, szeretet nélküli, anyagi követelőzésével ne fertőzze meg férjét, ne rántsa le annak szellemi szárnyalását. A szimbólumok nyelvén a férfi teremtőerejének elismerése a házban ősidők óta a sáfrányos szeklicéből kötött koszorú. Az esküvőjén valaha minden menyasszony kapott a barátnőjétől egy sáfránykoszorút. E nászajándék a tűzhely fölé akasztva narancsos színével a Napra és a szellem tüzére emlékeztette a ház asszonyát. Újra és újra férje szolgálatára serkentette, hogy el ne felejtse, ki is létének értelme. A tűzhelyen ugyan a nő főz, de hogy milyen ételt és hány fogást készítsen, a hierarchiában felette álló férfi határozza meg. A koszorú nem engedte elfeledni a Rend szerinti feladatvállalást: a fizikai kivitelezés a nő szertartása, ám a magasabb útmutatás a férfitól származik. „Amíg friss volt, az étel színesítésére, ízesítésére is le-lecsíptek belőle – írja Gulyás Judit szakértő –, de mert megkötötte a főzés közben keletkezett párát, szagokat, sőt kormot is, szagelszívóként, légfrissítőként is jó szolgálatot tett.” A férfi szellemi megemelő impulzusa nélkül a nő nem adhat mást, mint ami lényege: máterként törvényszerűen enged az anyag örvénylő, lehúzó vonzásának. Letisztázatlan gondolatait és érzelmeit a napszerű, nemes férfi átvilágítja és ideájával – akárcsak a sáfránykoszorú az ételszagot – megtisztítja. A férfival analóg Nap fertőtlenítő hatásának köszönhető az is, hogy a napsütésben szárított, frissen mosott ruha illata és érintése minden más szárítási módhoz képest fölemelőbb. A napon száradó, kifüggesztett ruhák a nő Napjától való függőségi helyzetét szimbolizálják. E függőségi helyzetnek a lényege az, hogy a nőt, aki közvetlenül nem tud szellemileg Istenhez kapcsolódni, a Rend rábízza egy nála megvalósultabb férfi vezetésére, aki magához emeli őt, így biztosítva fejlődését. A jang az irányító, a jin a felzárkózó. A Rendet nem ismerő ember e függőségi helyzetet úgy értelmezi, a nő arra való, hogy a férfi fizikailag ágyba vigye

saját kénye-kedve szerint. A háttérszerepet tévesen a szexuális kiszolgálással és megszégyenítéssel azonosítja. Az alárendeződő helyzet a nő lelki szirmot bontásának záloga, a hölggyé érés alapja. Ha a nő nem akar emberileg fejlődni, hanem meglévő képességeivel akar a férfi fölébe kerülni, akkor önmagánál kevésbé megvalósult hímet fog választani. Ettől azonban a Rend még Rend marad. Egy férfi csak akkor alázza meg a nőt, csak akkor emel kezet feleségére, ha a Törvénynek ellentmondva ő, a férj került alulra. A férfi ösztönösen vissza akarja állítani a Rendet. Amikor az ötvenes években az első amerikai szárítógépek megjelentek, a reklámok kihasználták az angol nyelvnek azt a szójátékát, hogy a „pin-up girl” kifejezés egyszerre jelenti a háborús traumákat szexuális gondolatokkal feledtető félmeztelen poszternőt, illetve a ruhákat a napra száradni kiteregető fiatalasszonyt. A szavaknak az a játéka, amely alapján a Rend hamisan állítható be, amely összetöri az emberlét értelmének képét és káoszt teremt, csak a sötét tudatú ember élvezete lehet. „A sötétség a sötétséget segíti” – írja Victor Hugo azokról a tömegvéleményt formáló, szellemileg törpe férfiakról, akik nem a Törvény összefüggésében nyilatkoznak meg, hanem a nihilhez vezető öntörvényűség szócsövei. A gondolati sötétség a Szentet profánná süllyeszti. Vajon mit szólt volna Victor Hugo A nyomorultak című regényének megjelenése (1862) után nem egészen száz évvel a Good Housekeeping című női magazin hirdetésében arra a megsüllyedt tudatú utalásra, miszerint az a nő, aki tereget, pusztán a férfi szexuális cicababája? „Don’t be a pin-up girl” – Ne légy cicababa/Ne légy olyan nő, aki tereget – így indít a reklám, majd tovább buzdít a női boldogtalansághoz vezető, férfival való szembeszállásra: „Ne légy a mosónap ’pin-up girl’- je. Ne törődj vele, hogy éppen milyen az idő, és felejtsd el a szabadban való teregetés hátfájást okozó gürcölését! Dobd el a ruhacsipeszeidet! A ruhacsipesz az alantas munka jelvénye. A modern nők a ruháikat

Gregory Peck és Audrey Hepburn. A férfi szellemi nagysága rendezett hajkoronájában, határozott, tiszta tekintetében, impozáns testalkatában és legfõképpen hölgyének megejtésében nyilvánul meg.

209


gondtalanul (carefree!) Hamiltonnal szárítják.” (Hamilton automata ruhaszárító gép hirdetése 1950-ből.) Azok a nők, akik szárítógépet használnak, párkapcsolatukban éppen a lényegben, a folyamat megtisztító Nap-hatásában nem részesülnek. Mihamarabb a száraz végeredményt vágyják. A Nap energiája – vagy télen a fűtőtest – helyett gépben szárító nők a férfiban sem a Szellemi Fényt és Szellemi Tüzet áhítják. Csak a mielőbb érzékelhető mennyiségi produktumot. Kész férfit akarnak, a királyfit, de nem egy fehér lovon. Az ő hercegük minél több lóerővel rendelkezzék. A maga ütemében zajló folyamat – a lelkiség. A mesterségesen felgyorsított folyamat eredménye – a szárazság. Az ember a földre a lelkiségben való fejlődéséért születik. A lélek tágulása szempontjából elsőrendű feladatunk, hogy átadjuk magunkat a folyamatoknak. Hogy létünk minden lépésével, cselekedetével érzelmileg azonosuljunk. Az eredmény hajszolása a töpörödött lélek szorultságából fakad. Csak a folyamatokon való átégés ad boldogságérzetet, ezért, ha megvásároljuk az eredményt, az biztosan érzelmi kiüresedéshez vezet. A lelkileg kiüresedett ember depressziós. Az „Add meg Uramisten, de azonnal!” életfelfogás a fejlődéssel ellentétes irány, mert kikerüli a lelkiséget. A folyamatok siettetése lelketlenséghez vezet. A túl gyorsan és túl könnyen elért eredményt éppen az érzelmi azonosulás hiányában nem becsüljük. Még akkor sem, ha korábban vágytunk rá. Megkapjuk, és nem érzünk semmit. A Rend értelmében mindent akkor vonzunk be életünkbe, amikor lelkünk megérett rá. A lelket nem lehet siettetni. Ha a fizikait felgyorsítjuk, a lélek visszavonul. Miről ismerszik fel, ha lelkünk menekülni vágyik egy helyzetből? Kapkodunk, beszédünk hadaróvá válik, légzésünk felületes lesz, és feltűnő gyakorisággal pislogunk. A lelki beállítottságú és az anyagi gondolkodású ember útra kél. Autóval haladnak, a materiális megy elöl, időnként a visszapillantó tükörben ellenőrizve, ott van-e még mögötte a társa. Egyszer csak nem látja már útitársa autóját. A leállósávban lassan visszatolatva megpillantja az álló járművet, de a vezető nincs benne. Az út szélén ül, tekintetét a napraforgótábla felé fordítva. – Hát te mit csinálsz itt? Miért álltál le? – kérdezi az anyagi ember. – Túl gyorsan haladtunk, megvárom, amíg a lelkem utolér.

A szerelmi beteljesülés siettetésének ára a lelki összekapcsolódás föláldozása. Következménye a férfi és a nő szerelmi boldogtalansága. Korai magömléssel az a férfi küszködik, aki az élet minden területén csak a látványos durranást akarja. Kizárólag a gyorsan jött bombasztikusat hajtja. Amit az ágyban kudarcként átél, az csak leképeződése a Rendből kiszakadt hozzáállásnak. A rohanó nő számára is az ágyban érkezik el az Igazság pillanata. Csak a száraz eredményt akarja mihamarabb? Úgy jó, ha az események pörögnek? A hálószoba négy fala között derül ki legfájdalmasabban, mennyire ellentmond az Örök Mértéknek, ha meg akarjuk spórolni a lelki belehelyezkedést. A nő teste még át sem itatódott érzelmekkel, még fel sem készült a befogadásra, máris rászakad a férfi végkifejlete. A hálószobai események csak a nappaliban történtek ismétlődései. A lelkiséget nélkülöző férfi nemcsak magját, az egész megoldatlan életét ráönti a nőre. Az eredménycentrikusság és az érzelemmentes testiség egy tőről fakad. A produktumorientált férfi púp a nő hátán. A száraz hüvely arról szól, hogy a felpörgetett nő sosincs benne élete folyamataiban. Száraz vénuszisága következménye annak, hogy az alkotás folyamatát nem élvezi. Mirelitből, sebtiben főz. Felszínesen kommunikál és imád telefonálni, ahol a szemkontaktus – a lelkiség közvetítője – nem szükségeltetik. Egyszerre vásárol be egy egész hónapra. Nincs türelme kivárni a varrónő által alakjára öntött csodák érési folyamatát, inkább beszalad egy bevásárlóközpontba és készruhát akaszt le a fogasról. Amit Mainbocher, a chicagói születésű párizsi divattervező egykor az amerikai nőkre mondott, az mára majdnem minden nőre érvényessé vált és nemcsak a divat szempontjából: „Az amerikai nők állandó rohanásban élnek. A ruhát, amit ma fognak megvenni, már tegnap viselni akarták.” A pörgésben élő nő mindent csak letudni szeretne. A száraz érzelemvilág a lelki történéseket időhiányra való hivatkozással iktatja ki. A nő saját pörgését és kapkodását kapja vissza az ágyban – a férfi is idő előtt letudja a nő örömeinek gondját. Ha a felgyorsított eredmény elérése az élet más területén sem okoz örömöt, miért éppen a hálószobában okozna? A nő, aki nem ismeri a lelki orgazmust, a testit sem ismeri. A férfi, aki nem ismeri a szellemi orgazmust, testileg is csak átélés nélkül ejakulál.

210

Scherzo

A hálószobai extázis titka, hogy a nőnek és a férfinak le kell lassulnia, s csak olyan tevékenységeket vállalnia az életben, amelyekkel lépésről lépésre érzelmileg azonosulni tudnak. Amiben örömüket lelik. Amelyek által lelkük végtelen dimenziókba léphet. Ha szeretkezés után rágyújtunk, eszünk, nassolunk, akkor az együttlétben meg nem talált örömünket keressük. Vigaszra szorulunk lelki, s ennek következtében testi kudarcunk után. „Ha a házban nincs szeretet, akkor semmi sincs” – mondja Ezra Pound. Ha a férfinak és a nőnek csak nagy ritkán, vagy akkor sem jut eszébe meglepetést okozni a másiknak, vagy kitalálni valami váratlan örömet okozó kedvességet, nem figyelnek egymásra. Ha egy házaspár túl sűrűn lepi meg látványos ajándékokkal egymást, akkor szellemileg és lelkileg hiányos az összekapcsolódásuk, és az űrt fizikaival próbálják betömni. Az ajándéktárgy szimbolikus jelentése mutatja, hol éreznek a társak tudattalan lelkifurdalást a másikkal szemben. Ha a férj rendszeresen fehérneműt vásárol feleségének, akkor az intimitás hiányzik a lelkéből. Ha arany ékszereket, akkor szellemileg nem tud irányt mutatni a nőnek. Ha számtalan művészeti tárgyat vásárol, akkor az udvarlás művészetében vannak hiányosságai. Ha folyamatosan utaztatja a nőt, akkor gondolataival nem tudja reptetni. A bölcsesség a lenyugodott percek ajándéka. A bölcsességet nélkülöző, felszínes, anyagi javait vagy intellektusát fitogtató férfi élethez való hozzáállásáról ezt írja Anatole France: „Aki okoskodik, sohasem fog repülni.” Minél többet utazunk repülőgépen, gondolkodásunk annál földhözragadtabb, lelkünket annál inkább beszorítjuk az anyagi érdek aranykalitkájába. „Az utazás a bolondok Paradicsoma” – fogalmaz könyörtelen őszinteséggel Ralph Waldo Emerson. Az események pörgése megsemmisíti a pillanat szépségét. A pörgős nő ruhatára tele van tévedésből vásárolt

darabokkal. Róla mondja életvitele analógiáján Christian Dior: „Többre értékel három új ruhát, mint egy igényeset.” Az ötvenes évek Amerikájában és Nyugat-Európájában az emberek a Természet tempójára bízták magukat. Hogy miért találkozunk ekkortájt oly sok csinos nővel, fess férfival, s miért a friss vidámság jut e korszakról eszünkbe, arra Emilijan Sztanev bolgár regényíró adja meg a választ: „Az ember akkor fiatalodik meg, amikor a lelke szabad.” Az intenzív ráncosodás – lelki rabság. A férfiak imádták az ötvenes évek női darázsderekát, és jól érezték magukat abban a marsikus szerepben, amire az édes nádszálak hajlékonyságukkal serkentették őket. Amikor a rózsabimbó formáját is idéző homokóra alkat hangsúlyozása lazulni kezdett, az a nők kezdődő ellenállását fejezte ki nemi szerepükkel szemben. A rózsakoszorú az ókorban a „legszentebb és legdicsőbb” jutalma volt. A férfiak kétségbeestek jutalmuk enyészete láttán. A Madonna a nők szívében lehunyta a szemét. Elhagyták Rend szerinti őrhelyüket. Amikor 1958 tavaszán megjelent a zsákruha, fájdalomhullám söpört végig a férfitársadalmon. A szépségre kiéhezett szemű férfihad váratlanul fogkrémes tubusra emlékeztető női vonalakkal találta szemben magát. „Az elénk táruló látvány felbőszítő volt – kommentálta keserűen egy újságcikkben kora férfiúi fájdalmát Bernard Roschu. – Magyarázhattak nekünk bő divatvonalról (loose look), más néven laza sziluettről (relaxed silhouette), a férfiaknak ez csak ’a szomorú zsák’ volt, ’a derék nélküli derék’.” A felhördülés olyan széles körű lett, hogy Adlai Stevenson amerikai politikus a Demokrata Párt női szervezetének kétezer tagja előtt a következő kinyilatkoztatást tette kétségbeesésében: „A zsákruha forrása – Moszkva. Célja, hogy elégedetlenséget és panaszáradatot indítson el.”

211

Scherzo

PÉLDAÉRTÉKKEL Nem magyarázható meg semmivel az, mit szépséggel vagy stílussal meg lehet magyarázni. ˆ – Vitezslav Nezval –

A

Z ELTÚLZOTT ERŐSZAKOSSÁG, a veszekedés, a támadó akarat egyértelműen nőietlen vonás – szólította meg a tinédzser lányok lelkiismeretét 1957-ben a Seventeen amerikai tinimagazin. – Lehet, hogy te ehhez az eszközhöz szoktál folyamodni, de az elképzelhetetlen, hogy közben kellemesen is érzed magad… Az szabály, hogy az üzleti életben és a házasságban egyaránt fel kell valakinek vállalnia a vezető szerepet. Ám a férfi-nő kapcsolatban kizárt, hogy egy nő parancsolgathasson egy igazi férfinak. Christian Dior szerint a divatot illetően csak két életkor létezik: az ifjú leány és a felnőtt hölgy. Ő maga az utóbbi korosztály eleganciájának kibontakoztatására tette fel életét. Amennyiben az anya méltó példával, hitelesen jár elöl, lányából is finom jelenség válhat. Az ellenkező eset arról vall, hogy a nő nem szereti lányát. Se férjét. És legkevésbé önmagát. Egy anya legfőbb feladata lánya irányába a női lét szépségének hirdetése, a jin pólussal való azonosulás. Öltözéke pontos lenyomata annak, hogy mit gondol magáról. Azon belül is különösen három elem: amit a fején, a kezén és a lábán visel. „Hogy új ruhát ölt-e magára vagy olyasmit visel, ami már régóta ott bújik ruhásszekrényében, az mindegy. De ne feledje: a végső titok a kiegészítőkben rejlik – figyelmezteti olvasóit a Glamour magazin 1951-ben. – A kis dolgok nagy jelentőséggel bírnak. Valójában a kiegészítők teszik egy nő megjelenését káprázatossá.” Dior ugyanezt hangsúlyozta: minden öltözéknek legyen valami különlegessége. Egy bross, nyári melegben egy kiskendő lazán a nyak körül, szőrmedíszítés hűvösebb napokon, vagy csak egy ragyogóan kifehérített zsebkendő a zsebben. Az anya, aki nem tartja fontosnak a kiegészítőket, tudattalanul arra tanítja lányát, hogy a körítés nem fontos. Hogy

az életben direktnek és célratörőnek kell lenni. A részletekre nem adó nő teste szögletes formájú, mert nem veszi a fáradságot, hogy megismerje, mire vágynak a nívós férfiak, és hogy tudatosan törekedjen olyanná válni. A látvány, ami az igényes férfi szemét vonzza, ívelt és lekerekített. Akárcsak a nő stílusa, aki ilyen testet mondhat magáénak. A kiegészítőkre való odafigyelés azt a nőt fárasztja, akinek lelkében még nem ébredt fel a személyesség. Ő mindenkinek akar tetszeni, s ehhez nem apró trükköket, hanem közönséges látványosságokat hív segítségül. Az apróságokra nem ügyelő nőtől félnek a férfiak, mert lelke olyan érzéketlen, hogy a finom szerelmi rezdüléseket észre sem veszi. Mellette a férfinak minimum hét nyelven kell beszélnie, mert a nő a szerelem nyelvét nem érti. A körítést a divatban figyelmen kívül hagyó nő nem igényli a romantikát, az udvarlást. Zavarja, ha a férfi szépeket mond vagy virággal lepi meg. „A jó ízlés és a közönséges humor ellentmondanak egymásnak, pont úgy, mint a szűzies szemérem és a kurtizán” – írta 1953-ban Malcolm Muggeridge a Time-ban. A közönségének és nem egy férfinak élő nő minden lelki mélységet viccel próbál elütni, és gyakran ironikus a humora. Emerson 1860-ban így fogalmaz: „Minden különleges mértékű szépség akár férfiban, akár nőben a Moralitásból fakad.” Moralitás nélkül nincs szellemiség. Szellemiség nélkül pedig nincs szellemesség. A szellemtelen humor csúnyává tesz. Az apró rezdülésekre éretlen nő nem ragadja meg a férfi képzeletét, ezért a szellemi férfit eleve kizárja az életéből. Emerson vallja a tartalomnélküliségről: „A dolgok lehetnek csinosak, kecsesek, gazdagok, elegánsak, jó kinézetűek, de amíg a képzeletet nem szólítják meg, gyönyörködtetni nem tudnak.” A gyönyörű – a testin túli finom rezgésnél kezdődik.

Grace Kelly. Amikor a szemérem, a szelídség, a kedvesség és a jóság visszafogott eleganciával társul, a hölgy varázslatos erõvel bír, és a férfiból védelmezõ lovagiasságot hív elõ.

213


Nem a pacsirta fontos, csak a dal, Mely a nem múló, szent összhangba hal. Juhász Gyula

A gyönyörű – a lelki összekapcsolódás képességéből fakad. Az anya akkor adja a legértékesebb útravalót lányának, ha úgy szereti annak édesapját, ahogyan Lev Tolsztoj írja: „A szép szeretet abban áll, hogy magának az érzésnek és megnyilatkozásának a szépségét szeretjük.” A szeretet zsákutcája, ha arra vágyunk, hogy bennünket szeressenek. Ez biztosan magányhoz vezet. Ugyanilyen tévút, ha azért teszünk valaki kedvére, hogy így csikarjunk ki szeretetet tőle a magunk irányába. Abszolút értelemben mind a két mód lelki torzulást eredményez, az pedig törvényszerűen csúnyulásba torkollik. Az önfeláldozás nem a személyiségünk, hanem az önzésünk feláldozása. A valódi szeretet az, amikor azért szeretünk, mert szeretni nekünk jó. Az okoz boldogságot, hogy társunk boldog, és azért hozunk áldozatot, mert belső késztetést érzünk rá. Az önfeláldozás az, ami a nőt gyönyörűvé varázsolja. A részletekre odafigyelő asszony úgy alakítja életét, hogy társának tükörképe legyen. Elképzelhetetlen, hogy úgy térjen haza megrakodva az élelmiszer-áruházból, hogy kosarában ne lapulnának ott férje kedvencei. „Nincsen csúnya nő, csak lusta” – hangoztatta Helena Rubinstein, a szépségipar nagyasszonya a My Life for Beauty (Életem a szépség szolgálatában) című írásában. Szorgalmasnak azonban nem elsősorban a fizikai szépítkezés terén, sokkal inkább a férfihoz való lelki odafordulást illetően kell mutatkozni. Az a nő, akit fáraszt a férfi szellemi, lelki és fizikai igényeire való odafigyelés, akárhány partnert vonz is be az életébe, a kiteljesítő boldogságot nem ismeri meg. „Ha büszke akarsz lenni a lányodra – írja Charlotte Brontë –, …akkor szerezz neki érdeklődésének megfelelő elfoglaltságot, amely majd fölébe emeli a kacérkodásnak, taktikázásnak, bajkeverő pletykázásnak.” A férfi rezdüléseire való odafigyelés egy életre szóló feladat. A nő beszorítva érzi magát, ha szorong a teljes önfeláldozástól. Ha önmaga vágyainak kielégítésére szűkült egy nő lelke, akkor testét szűk, feszes ruhákba erőlteti bele. „Amikor a tengerparti randevúra készülődve kedvenc nadrágod jut elsőként eszedbe, ne csak azt gondold végig, hogy ez az alkalomhoz, hanem azt is, hogy alkatodhoz illő viselet lesz-e – tanácsolja 1959-ben a lányoknak a Charm magazin. – Ha viszonylag könnyen bele tudsz bújni, akkor minden rend-

ben. Ha viszont bele kell magadat szuszakolnod és folytonosan igazgatnod, húzkodnod kell, jobban teszed, ha valami mást öltesz magadra. Lényeges, hogy természetesen és kellemesen érezd magad, hiszen ezen dől el egy lány megjelenésének esztétikája.” Amikor az édesanya észreveszi, hogy lánya túlságosan testre feszülő holmit visel, akkor az adott testrész szimbolikus jelentéséből kiindulva meg tudja fejteni, gyermeke melyik életterületen szorong, miben tart a megmérettetéstől, hol érzi magát beszorítva. Dior arra biztatta a nőket, hogy „ismerjék meg önmagukat”, s döntsék el, melyik szín, melyik fazon és melyik méret áll a legtökéletesebben. A nő, aki nem ismeri, hogyan hangsúlyozhatja testének előnyös pontjait, s miként rejtheti el esetleges hátrányait, biztos, hogy önmaga benső világáról sem valódi képet dédelget. A test a lélek színpada. Aki fizikai valóját analógiás gondolkodással képes szemlélni, az folyamatosan tudatosíthatja, mi zajlik lelkében és tudattalanjában. Rálát, hogy milyen ember ő valójában. Dior nem kedvelte a kifinomultságnak álcázott mesterkélt viselkedést. „Az extravagancia, a kihívó öltözködés az elegancia ellentéte” – hangoztatta. Mind a személyiség, mind a jólöltözöttség fő motívumának a kifinomult egyszerűséget tekintette. Az exkluzivitást csak annyiban értékelte, amennyiben az a nő személyiségéből következett, nem pedig felvett szerep volt. Érzékenyen reagált a ruha és viselőjének eltérő rezgésére, ha az a ruha javára, azaz falsul dőlt el. Állította viszont, hogy még egy konfekcióruha is exkluzívvá értékelődhet, ha azt egy meggyőző személyiségű nő viseli, akinek lelki intelligenciája átsugárzik a formán. Dior szépségtanácsai részének tekintette, hogy felhívja a hölgyek figyelmét öltözékeik gondos ápolására. Azon az életterületen, amelyiknek megfelelő ruhadarabunkat nem tisztogatjuk odaadóan, tisztátalan gondolatokkal és érzelmekkel, tisztázatlan szituációban élünk. A francia mester természetes arcfestést tanácsolt, s nagyra becsülte a rúzsozás szépségformáló értékét. A porcelánfehér bőr magasabb szempontú alapja az volt, hogy a nő minden műviséget kizárt az életéből. A konyha a Holdnak megfelelő tér az otthonunkban. Ott, ahol a konyha műanyag kellékekkel van felszerelve, az egymás iránti érzelmek is csak műviek, megjátszottak. Az áttetsző, fehér bőr fehér, kerek formájú porcelánt feltételez a díszesen terített asztalon. A szögletesre formált tányér vagy színes, netán fekete porcelán ellentmond a gömbölyű és tiszta lelkiségnek.

214

Scherzo

Dior nem kedvelte a rikító színű körömlakkot, a hölgyeknek inkább a természetes színeket ajánlotta. Egy megfelelő szabású mandzsetta azonban csodát tehet, hogy a hosszúkás, szép kezek még kifinomultabbnak tűnjenek – tartotta a designer. A megkapó formájú gallér pedig gyönyörű keretbe foglalhat egy arcot, és kecsesebbé tehet egy feltűzött frizurával tovább hangsúlyozott, hófehér hattyúnyakat. Az ötvenes évek ártatlanságának szimbóluma a makulátlanul fehér gallér volt. Dior a ruhánál és a kiegészítőknél is fontosabbnak tartotta az illatot. Az illat a nő testi valóján túli, éteri esszenciáját szólítja meg. A megemelkedettségre nem vágyó, földhözragadt nő vagy zavaróan sok parfümöt permetez magára, vagy sohasem használja az éteriség eme varázsát. „Az illat fontos része egy nő vonzerejének” – állította Dior, aki azzal a tanáccsal látta el szalonja vendégeit, hogy saját testük illatosításán túl házuk bensejében, különösen hálószobájukban folyamodjanak e nagyvonalú megoldáshoz. „A táska helyes megválasztása a jó ízlés biztos jele” – hangoztatta a mester, aki sajnálatosnak tartotta, hogy a legtöbb nő a szükségesnél kevesebb táskával rendelkezik. „Egy nő viselheti ugyanazt a ruhát egész nap – mondogatta –, de nem ugyanazokkal a kiegészítőkkel. Egy hölgynek nem illik ugyanazt a kézitáskát hordania reggeltől estig.” Három kiegészítő volt, ami nélkül egy tiszteletre méltó asszony nem hagyhatta el a házat: ékszer – a bross, illetve a gyöngyből készült nyaklánc és fülbevaló szinte kötelező volt –, kalap és kesztyű. Az ötvenes években még a pulóver-kardigán együtteséhez is gyöngysort és kesztyűt viseltek a hölgyek. A kesztyű a nő ragadozó hajlamát hivatott enyhíteni. A direktbe markolás ellentmond a holdi türelemnek és kivárásnak, illetve a vénuszi éteriségnek. A kalap mint a koronacsakra lefedője azt fejezi ki, hogy a nő nem akarja magának a főnök, a „fejes” szerepét a kapcsolatban. Az ötvenes évek volt az emberiség történetében az utolsó periódus, amikor a tervezők modelljeiket kalappal együtt álmodták meg. A kalap vénuszibb megfelelője a – funkcionálisan nyitott tetejű autókban való utazáskor viselt – négyszögletű selyemsál volt, amit a hölgyek háromszögbe hajtva hordtak a fejükön. A viselet analógiában állt azzal, hogy a hölgy a vezető melletti ülésen foglalt helyet. A kis kendő széleit gya-

korta az áll alatt keresztezték és a tarkón kötötték meg, mintegy csuklyát formázva a fejükre. Amikor a hatvanas években a pápa engedélyezte, hogy az asszonyok fejfedő nélkül léphessenek be a misére – s nemcsak a férfi szellemével, de Isten nagyságával kapcsolatban se fejezzék ki, hogy tisztában vannak vele, hol a helyük –, a Rend végképp felborult. A nők a kezükbe vették a gyeplőt és az autó kormányát. E hatalomátvételt kizárólag a szellemi férfival – vagy ahogyan az ötvenes években nevezték, az igazi férfival (real man) – kapcsolatban voltak képtelenek keresztülvinni. Az, hogy napjainkban a nők tömeges arányban tudhatják magukénak a főnök szerepét a családban és a munkában egyaránt, azt mutatja, hogy a férfiak elkényelmesedtek. Tudatuk megsüllyedt. Az anyagi világ kínálta játékországban szeretnének játszani. Beárnyékolódott a Rend ismerete, a Szellem Fénye. Nem az Isteni Helytállás, hanem az anyagi kényelem biztosítása vált életcéllá. A fiúk méltó férfivá nevelésének kudarcát Nietzsche így fogalmazza meg: „Legbiztosabban azzal ronthatunk el egy ifjút, ha arra oktatjuk, hogy többre becsülje a vele egyformán gondolkodót a másképpen gondolkodónál.” A férfi szellemisége – a Rend ismerete. Ha fiúgyermekünknek engedjük, hogy azt kövesse, amit rutinból ma a többség tesz, akkor nyájösztönt követő, materiális gondolkodású hím fog válni belőle. Ő majd ugyanúgy nem fogja tudni megzabolázni asszonyát, ahogyan édesapja se tudja édesanyját. Úttörővé, példaképpé nem válhat. Ha a férfi kimagasló szellemiséggé fejlődik, a spirituális szépség átsugárzik rajta, s testi arányai is nagyságot sugallnak. Arisztotelész így ír a szakralitásból eredő, méltóságteljes megjelenésről: „Az egyénből áradó szépség alapfeltétele a megfelelő testmagasság; az alacsony emberek lehetnek bájosak és elegánsak, de szépek soha.” A fiúgyermek, aki nyalánkságokkal vigasztalja magát, és órákat tölt külseje szépítgetésével a fürdőszobában, a küzdés helyett a vénuszi önkényeztetés, a mélységek helyett a külsőségek felé tart. A sötétségbe veszett, beszűkült lélek már nem rezonáns a magasabb rendű értékekre. Miről ismerszik meg a megzuhant tudatú ember? William Congreve adja meg a választ: „A szépség és a bátorság az a két erény, amelyek felé a beszűkült lelkek félnek bámulattal és tisztelettel adózni”.

215

Scherzo

LELKI ARISZTOKRÁCIA Legszívesebben azzal dicsekszünk, ami hiányzik belőlünk. – Akutagava Rjunoszuke –

A

FILMVÁSZON VAMPJAI meghátráltak ez előtt a fénysugár előtt, amely áthatolt a gyéren megvilágított vágyak homályán – írja Audrey Hepburnről Berndt Schulz A mozi halhatatlanjai című könyvében. – Ez a kecses teremtés, aki szexszimbólumnak nem elég vaskos, de annál hatalmasabb a jóra serkentés megtestesüléseként; akit bája és szelídsége ellenállhatatlanná tesz; … ráébresztette a kérges szívűeket önmagukra, valódi emberi tartalékaikra… A felcserélhető félmeztelenek ellenlábasaként ő a felöltözött, mással nem pótolható társnő volt, tartózkodóan öntudatos, fejlett karakterű; egyéniség a szerelem terén. Amit a bikinis szexbombáknál akkor talált meg az ember, ha már túl sokat ivott, azt a Paramount új csillagánál tiszta tudattal is meglelte. Őrá nem kellett titkos megvetéssel nézni. Aki az éjjeliszekrényén tartotta a képét, abban a jobbik énje kerekedett felül. Azóta, hogy hamvasan és szűziesen végiglépdelt a mozivászon tájain, a szexuális robusztusság elveszítette vonzását. Audrey Hepburn lénye egész pályafutása alatt a „hercegnő” és „királynő” motívumot ébresztette az emberek szívében. „Miközben a vágást felügyeltem – emlékezett William Wyler, a Római vakáció rendezője –, az a ritka érzésem támadt, hogy tényleg valami különlegesben van részem. Audrey egy valódi hercegnő, akiben annyi tartás van… Tudtam, hogy hamarosan az egész világ belészerelmesedik, mint ahogyan tettük mi is mindannyian a stábból.” „Olyan aurája volt, mint egy valódi hercegnőnek – írja Warren G. Harris. – Valaki még hallotta is, hogy Erzsébet királynő édesanyja – miután bemutatták Audrey-nak egy film Londonban rendezett díszelőadásán – azt suttogja a lányának: ’Ő is közülünk való!’” Mi lehet az a káprázat, ami egy egész világot arra késztet, hogy egy fiatal teremtést, aki pozícióját tekintve nem ren-

delkezik uralkodói trónnal, királynőinek érezzen? Mi az a titok, ami fejedelmeknek kijáró tiszteletet ébreszt bennünk egy látszólag hétköznapi halandó iránt? A nemesség – belülről fakad. A külvilágban, körülmények szintjén azt vonzzuk be, ami emberi fejlődésünk körének jelenlegi lépéséhez elengedhetetlen. Ami annak a megéléséhez segít, amit önmagunkban még nem teremtettünk meg. Aki belső méltóságát már megvalósította, az az emberekből őszinte hódolatot vált ki. Anélkül is fejet hajtanak előtte, hogy egy földi státusz hierarchiájából adódóan felettük állna. Aki belső nemességgel rendelkezik, annak már nincs szüksége a nemesség külső eszközeire. „A mély gyökerű fák nőnek magasra” – írja Frédéric Mistral. A mély – a lelkiség dimenziója. A magas – a szellem terjedési iránya. Azok az emberek, akik emberi próbáikon átégve mélységes tapasztalatokra tettek szert, s ezáltal szeretetképességükben fejlődtek, megértőek és elfogadóak lettek. Ők Isten kiválasztottjai, hogy az emberiség példaképévé emelkedjenek. Ők azok, akiknek már nem szükséges fizikai trón ahhoz, hogy szellemi elöljárókként éljenek közöttünk. „Amilyen a gyökér, olyan a szára…” – vallja Reymont. Pontosan annyi az emberi értékünk, amennyi szeretet van a szívünkben. Csak a mélyen érző ember lehet bátor, úttörő képviselője a Rendnek. „A lélek, amely mélységesen és erősen szeret, nem lehet gyáva” – tárja fel de Amicis a szeretet mindent legyőző erejét. Audrey Hepburn mélyen érző lélek volt. A felszínes szemlélő tévedésből azt gondolhatja, arisztokratikus megjelenését édesanyja bárói hátterének vagy a balettos tapasztalatainak köszönheti.

Audrey Hepburn. A férfi szívének királynõjévé csak az a hölgy válhat, aki érzékenységét és sebezhetõségét fölvállalva nõiségében gyönyörûséget talál.

217


A külsőség, a földi származás csak körítés. Hogy kik vagyunk, az valójában belül dől el. Az a gyönyörű tartás, amivel Audrey Hepburn, Ingrid Bergman, Grace Kelly vagy Jackie Kennedy rendelkezett, korábbi életekben épült ki azáltal, hogy emberi viselkedésükben rendíthetetlenül tartották magukat az Isteni Rendhez. Azt a lelki hátteret, amely egy férfit vagy egy nőt arisztokratikussá varázsol, Gregory Peck így vázolja fel Audrey Hepburnre való visszaemlékezésében: „Audrey jószívű teremtés volt, nem volt szívében semmi kisstílűség vagy alantasság. Ez jellem dolga. Neki pedig csodás jelleme volt, azt hiszem, ezt érezték rajta az emberek. Mentes volt minden olyasmitől, amit gyakorta tapasztal az ember a sztárok világában. Audrey soha senkit nem támadott hátba, nem élt vissza a hatalmával. Soha nem kicsinyeskedett és senkiről sem pletykált. Nagyon kedveltem őt. Szerettem Audrey-t. Nem volt nehéz őt szeretni.” A nagyság emberi tulajdonságai nélkül lehet valaki akármilyen földi pozícióban, élhet bármekkora világi gazdagság közepette, családja által magáénak mondhat vagy megvásárolhat nemesi bizonylatokat – mindezen külsőség közepette is szánalomra méltó szűkösségben él, ha tudata és szíve szegényes. A külső nemesség látványos jelei csak addig kellenek bizonyságul, míg a nagyságot a lelkünkben láthatatlanul önfeláldozással fel nem ébresztjük. A lelki nagyság jele a sugárzó tekintet és az optimista nyitottság az emberi mélységekre. A lelki ember puszta lényével jobbá avatja környezetét. A szemei és nem egyéb földi hívságai azok, amik vonzzák a tekintetet. Egy hercegnő értékű nőnek sohasem a keblét vagy a tomporát veszi észre az ember. Ahhoz, hogy egy nő öltözködésével ne legyen kihívó, hogy ruhatára fő darabjai ne a szűk miniszoknyák és a merész dekoltázst mutató topok legyenek, először el kell érkeznie abba a fejlettségi állapotba, hogy ráébredjen: szemeiben csillognak kincsei. A beszűkült tekintet, a fekete napszemüveg, a pesszimista kritika, a felszínes örömök hajhászása, az örökös félelem attól, hogy becsapnak, biztos mutatói a lélek szűkösségének. Végül a legfélreérthetetlenebb jel: a nyögvenyelős erőlködés, hogy materiálisan többet mutassunk, mint ami a Rend szerint megilletne bennünket. Audrey-ban – akár csak Ingrid Bergmanban – ott élt az Isteni Lelkesedés a megemelkedett értékek iránt. Úrhölgy viselkedésük azért nem emlékeztetett szexbombára, mert önmagukat nem elsősorban testükkel, hanem lelkükkel azonosították. „Olyan természetes és spontán kíváncsiság-

gal reagált mindenre – mondja William Wyler Hepburnről –, hogy nekem, a mogorva veteránnak, könnybe lábadt a szemem, miközben néztem őt.” Audrey-ról sokan elmondták, hogy lényével teljesen elütött az akkor uralkodó hollywoodi ideáloktól. Ám a tömegember újfent a külsőségekből indult ki. Azt emlegették, hogy az új csillag nem szőke, vagy hogy nem dús keblű. Audrey a láthatatlanban, a lelki kifinomultságban és emberi megvalósultságában ütött el kora díváitól, ám egy átlagos szemlélő kizárt, hogy észreveszi a szív gazdagságát. Milliók ismerték, de kevesen érzékelték a bőrön túli világból átsugárzó szépséges rezgését. A mély lelkület arról ismerszik meg, hogy születése pillanatától, már kisgyermekkorában is oly meleg szeretettel néz a világra, hogy az ember úgy érzi, szinte megtisztul, ha egy percre is ebben a tekintetben fürödhet. Arisztokrata családba akkor születünk, ha a lelki arisztokrácia még nem része lényünknek. Amikor a fenségesség még nem vált alapjává viselkedésünknek. Uralkodóházban világra jönni – ez ahhoz segítő körülmény, hogy tanulhassuk és gyakorolhassuk a méltóságot. Még nem elsősorban a személyiségünk az, ami tiszteletet parancsol vagy csodálatot kelt, hanem az előkelő környezet és a hatalmat biztosító tisztség. Ha most élünk, és nem visszaélünk e számunkra megadatott földi kiváltsággal, akkor képesek leszünk megvalósítani a lelki előkelőséget, s jelen inkarnációnkban emberileg emelkedünk. Az uralkodói rangot és feladatkört korábbi, alázatos sorsvállalás eredményeként érhetjük el. Az emberi megvalósultságnak és az Isteni Rend előtti fejethajtásnak egy még magasabb fokozata az, amikor a tisztelettel párosult hódolat társadalmi pozíciónktól függetlenül is kijár nekünk. Amint megszületik a láthatatlan gazdagság, már nem szükséges a látványos fizikai pompa ahhoz, hogy feljebbvalójának érezzen bennünket környezetünk. A hatalom – szolgálat. Az angol „minister” szó eredeti jelentése: szolga. Aki az életben Isten nagyságát szolgálja, az a láthatatlanban lelke nagyságával már fölötte áll azon embertársainak, akik még önmaguk földi nagyságát építik a látható bűvkörében, s fizikai gazdagsággal próbálják bizonygatni – mindhiába – nemességüket. „Minden művész az életrajzát írja” – vallja Henry Havelock Ellis angol pszichológus. Minden színész az életét játssza.

218

Scherzo

A színművész minden szerepe egy-egy üzenet arról, hol tart emberileg. Mindig pontosan olyan karaktert alakít, aki ő maga – a láthatatlanban. A magánemberként a színészt tudatalattijában éppen azok a problémák foglalkoztatják, amelyeket a színpadon vagy a filmvásznon – csak látszólag egy kitalált személy bőrébe bújva – megjelenít. Audrey Hepburn első filmfőszerepében nem véletlenül alakított egy hercegnőt, Annát, s az alakítás nem véletlenül volt olyan valósághű, hogy bár Audrey sosem tanulta a színészetet, a világ elismeréseként azonnal meghozta számára az Oscar-díjat. Audrey Hepburn már előző életében felépítette arisztokratikus külsejét, törékeny alakját, szinte nem is evilági auráját. Az élet alapszimbóluma a kör, a saját magába visszatérő energia. A kör a szellemet jelképezi, hiszen az élet a Szellemi Fényen alapul. Az egyes inkarnációk célja, hogy áldozatvállalással, az anyagi többletről való lemondással egyre nagyobb fényt gyújtsunk tudatunkban. A fény – az Ég. A Férfi. A sötétség – a Föld. A Nő. A nőnek önmagában nincsen fénye. Belső sugárzását a férfi iránti lelki odaadása ébreszti föl. Minél inkább a földi ragyogás a célunk, tudatunk annál sötétebb, hiszen abszolút értelemben egymásnak ellentmondó, Rend-ellenes dologra vágyakozunk. Fényt csak szellemi magasságokba emelkedve vagyunk képesek magunkba engedni. „A jóság az a fényforrás, mely pillanatokra be-bevilágítja az emberi lélek sötétjét” – tárja fel Italo Svevo. Amikor belépünk az egyes inkarnációkba, s felvesszük a fejlődés fonalát, emberi célkitűzésünk fogja eldönteni, értékes lesz-e magasabb szempontból a létünk. Az élet olyan lehetőség a fejlődésre, amely mindenkinek megadatik. Ha emelkedünk, mert önmagunk fizikai szintű érdekéről lemondva áldozatokat hozunk, akkor a következő percben, illetve a következő létbe lépésnél e jótettek fényessége fog kísérni bennünket. Amennyiben egyéni érdekeinket embertársaink fejlődésének rovására is kierőszakoljuk, a következő percben, illetve a következő létbe lépéskor e sötétség következményét kell viselnünk. Senki sem a körülmények áldozata. Minden embert önmaga tettei érnek utol, még akkor is, ha menekülés közben felölti egy újabb test álruháját. Az élet – Rend. Bármily életképtelenség a Renddel való szembeszállásból következik.

Az élet hajóját az Örök Törvény kormányozza. Joseph Conrad üzeni: „A hajókkal sosincs baj, csak az emberekkel, akik rajtuk vannak!” Audrey fényessége arról vallott, hogy a Rendnek megfelelően élte előző inkarnációját. Minden inkarnáció legfőbb feladata a nemi szerepnek megfelelő helytállás. Ő nőként hozott példa értékű döntést a lényeget illetően. Megtalálta helyét, s abban szolgált. Minden szép ember előző életének jósága által lesz széppé. Minél káprázatosabb, átlényegültebb, éteribb a szépsége, annál magasabb színvonalú volt az áldozat, amit hozott. Egy hölgynek szépségével együtt növekszik felelőssége is, hogy tud-e bánni esztétikumával, meg tudja-e őrizni tartását, nemességét a földi, anyagi siker és népszerűség felszínes csábításai közepette. Az egyre megvalósultabb lélek egyre fajsúlyosabb feladatokkal, egyre nagyobb kihívásokkal szembesül, melyek során megint eldől, hogy a próbákat kiállva tovább emelkedik és szépül-e, vagy a könnyű és olcsó csábításnak engedve visszacsúszik, esetleg egyenesen zuhanni kezd. Az önmagával elégedetlen, megcsúnyult ember visszautasította a Rendet. Nem adott magából, s nemi szerepét illetően megbukott. A férfiként vagy nőként kallódó lélek, aki személyesen nem kötődik senkihez, vágyja az egyedüllétet, de retteg a magánytól. Azáltal, hogy a Törvénynek saját akaratából ellene fordult, önszántából kilépett az Egységből. Önálló, élősködő sejt lett, akiben szeretetkötődése elhalványult. „Vannak fanyar, keserű és mohó természetű szívek – írja Martin du Gard –, amelyek hasonlóképpen fanyarrá és keserűvé tesznek mindent, amit bekebeleznek.” Ez a magyarázata, miért kerüljük a Rendből kilépett embert. A boldogsághoz vezető út: lemondani saját érdekünkről, hiszen – Gorkij szavaival – „az ember küzdelmes helyzetekben érzi magát a legjobban”. „Nem realista az, aki nem hisz a csodákban” – mondogatta Audrey Hepburn. Éteri jellemmé az formálta, hogy korábbi hercegnői pozíciójában megfoghatatlanná vált a társadalmi konvenciók szemszögéből, és lelkét nem tudta rabságban tartani a földi előny ígérete. A Rendnek megfelelően cselekedett, nem úgy, mint a filmbéli Anna hercegnő. Érett megkülönböztető képessége Bierce, amerikai elbeszélő igazságára rímelt: „Taps? A közhelyek visszhangja.”

219

Scherzo

CSIPKERÓZSIKA ÁLMA: ÉBREDÉSE …csak önmaga iránt van az embernek kötelessége. – Roger Martin du Gard –

A

RÓMAI VAKÁCIÓ egy olyan uralkodónő története, akinek egyszer csak elege lesz a protokollból és az unalmas fogadásokból. Érzelmileg már nem tud azonosulni azokkal az emberekkel, akik a száraz, minden lelkiséget és személyességet nélkülöző, lecsupaszított, földi pompa előtt hajlonganak. Anna hercegnő megszökik a palotából, s mint Csipkerózsikájára a királyfi, úgy talál rá Joe Bradley újságíró (Gregory Peck) a parkban. A hercegnő mélységes álomba merült: szimbolikusan egy boldogabb, kiteljesedett életről álmodik. A férfi és a hercegnő egymásba szeretnek. Ám míg a filmbéli Anna visszatér a lelkét addig is fojtogató palotába, addig Audrey jelen szépsége arról tanúskodik, hogy annak idején neki volt lelkiereje másként dönteni. Ha a szív szava a korábbi inkarnációban nem egy férfi szerelme előtti behódolásban nyilvánult volna meg, akkor most Audrey nem lehetett volna ennyire „alig valóságos” jelenség. Az éteri nő a lelki megemelkedettség által lesz azzá. Hepburn valószínűtlenül könnyed lénye azt sugallta, valamikor a múltjában már fölé emelkedett a látható valóság illúziójának. Ugyanez húzódott Ingrid Bergman áttetsző káprázata mögött, ám ő ebben az inkarnációjában ismét továbblépett: újra mindent föláldozott a szerelem oltárán. A láthatatlan értékek, a lélek szava volt az, amit követett. Jelképes hercegnővé úgy válhat egy hölgy, hogy – a filmbéli Annával ellentétben – az urára és annak szolgálatára mond igent. Nemmel válaszol viszont a csillogó világi trónra, bármilyen földi előnnyel is kecsegtessen az. Ellenáll a parancsnoki szerepnek, amit a világi tisztség kínál. Csak így válhat egy nő – és ezt árasztotta Bergman vagy Hepburn – minden törékenysége és sebezhetősége ellenére rendíthetetlen tartással bíró, szabad hölggyé. A nő nem akkor boldog, ha független, miként az emancipáció követői gondolják. Hiszen boldogságot

nem találhat akkor, ha anyagilag és testileg lehatárolódik a férfiról. Egy hölgy helye hierarchikusan imádott urához képest alatta, horizontálisan pedig mögötte van. Az otthon világában, a Hold udvarában teljesedhet ki. Szabadnak az a hölgy mondhatja magát, akinek sikerült a külvilági csillogás vonzása alól felszabadulnia, azaz lemondani önálló napszerű hatalmáról. A Rend értelmében sötétségben csak akkor nem marad, ha engedi egy nála megvalósultabb férfinak, hogy az szelleme fényével, Napjával bearanyozza az ő hölgyi létét. Minden nő rab, aki önmaga akarja képviselni a napságot. Ez a Rend értelmében visszájára fordul: a nő lelke rideggé és hűvössé válik. Minden hölgy lelke fölszabadul, akit átmelegít a férfi Napja, szelleme egy életen keresztül. Minden szép nő előző inkarnációjában a szerelem vagy egyéni csillogás dilemmájában eljutott a lényegig: a lélek szavára hallgatott. Szíve hangját követte, és ahhoz a férfihoz simult, aki iránt szerelme felébredt. Ezért a boldogságért semmi földi ár nem volt elég nagy. Anna hercegnő trónörökösként maszkulin szerepet vállal. Napszerűen ragyog egy királyság uralkodójaként. Trónja a modern nő főnöki, parancsnoki székével analóg. Ennek ára az, hogy feladja női mivoltát és vágyát a szerelemben való kiteljesedésre. A férfi melletti szárnyalásra született madárka önként vágja le szárnyait. Ez a nő „kasztrációja”. Ezáltal mit veszít? A női lelket szimbolizáló testrészeit: kebleit, petefészkét, méhét. Mindezt mi miatt? Mert lemond a lelki szárnyalásról egy olyan férfi oldalán, akire fel tudna nézni, csak azért, hogy nála megvalósulatlanabb emberek őrá nézzenek fel. Ha a nadrágot a nő viseli, a magánéletbe partnerként – a polaritás törvényének értelmében – egy nőies férfi vagy egy másik nő léphet be.

Gregory Peck és Audrey Hepburn. A férfi álma egy olyan társ, aki õt holdként visszatükrözi. A hölgyi türelem és hûség a férfit nagy tettek felvállalására inspirálja, mert Hõsként a hátország feltétel nélküli támogatását érezheti.

221


Audrey Hepburnről és Ingrid Bergmanról mindenkinek egy édes, törékeny madárka jutott eszébe, mert lényüknek már része volt az a lelki szabadság, amit egy szellemi férfi mellett tapasztalhattak meg valamikor. Hogy ebben az életükben hogyan döntöttek? Hogy folytatták-e a szerelmi szárnyalást, vagy a rabságot választották egy aranykalitkában s zuhanni kezdtek? Ez legkésőbb a következő élet körülményeiben fog láthatóvá válni. Anna hercegnő történetének folytatását számos uralkodóház drámájában írta meg az élet. „Átok ül ezeken a családokon” – áltatja magát álmagyarázatokkal az, aki nem bír szembesülni a valóság egészével. Az uralkodócsaládokba született és központi szerepbe került emberektől – éppen a magasabb szellemi gondolkozást feltételező napszerű pozíciójukból adódóan – sorsuk az átlagnál is több méltóságot követel. Ha ők fordulnak szembe a Renddel, a következmény súlyosabb. Minden példaértékkel bíró hölgy, akit nők milliói utánoztak az ötvenes években, azáltal vált ideállá, hogy korábban tudatosan a feminin oldalt választotta. A világ legragyogóbb asszonyai a férfi fényét engedik át magukon, és dacolnak minden világi elvárással. „Bárki elhitte Audreyról, hogy valódi hercegnő – említi William Wyler. – Ha az életben sosem láttad volna, s csak úgy besétálna a térbe, azt hinnéd, egy hercegnő érkezett.” Nőként férfipozícióban nem válhatunk felnőtté, mindig gyermekek maradunk, mert saját nemi szerepünket illetően azt várjuk el környezetünktől, hogy nézzék el: nem vagyunk elég odaadóak, háziasak, finomak, kecsesek. Férfiként feminin helyzetekben nem válhatunk felnőtté, mert a férfiúi teendőink terén nem vállalunk felelősséget. Gyermek módjára reméljük, hogy mulasztásainkkal – a szellemi idea, az irányítás, oltalmazás és bátorság hiányával – senki sem szembesít majd. A Renddel történő szembefordulás szellemileg felelőtlen gyermekké tesz, hiába is hivatkozunk társadalmi pozíciónkra, vagy vagyunk a láthatóban biológiai korunkat tekintve felnőttek. Victor Hugo ezt az ellentmondást így fogalmazza meg: „Vannak, akiknek megvan az öregségük, de nincs meg az érettségük.” A tudati gyermekség legfőbb mutatója az öntörvényűség: senkihez sem alkalmazkodunk, elvárjuk, hogy mindenki ránk legyen tekintettel. Szellemileg erőtlenek vagyunk, ezért fáraszt bennünket a Rendhez való igazodás. „Semmi, amit az ember szeret, nem lehet terhére” – írja Panova szovjet drámaírónő. Akinek az Isteni Mérték szerint való élet még nyomaiban is

ismeretlen – mivel Isten ott él minden emberben és Isten maga a szeretet –, az önmagát nem szereti. Akinek saját maga a terhére van, azt fárasztja a többi ember is. Minél kisebb a lélek, annál gyermetegebb a gazdája, még akkor is, ha a materiális világ egy specializálódott területén ő a legelismertebb profi. Minél kevesebb szellemi erővel bír valaki, annál inkább ellenségeskedik. „Ahol a szeretet véget ér, ott kezdődik a gyűlölet” – írja Tolsztoj arról, hogy a két pólus között nem létezik átmeneti állapot. Vagy az egyiket éljük, vagy a másikat. A sötét tudat nem a Rendet képviseli. A másokkal perlekedő ember szava nem követésre méltó. Aki ellenségeskedésben él és ellenségeskedést provokál, annak szívében még nem ébredt fel Isten, mutasson bármily látszatboldogságot is kifelé. „Nincs veszedelmesebb tunyaság, mint az, amely munkálkodik” – írja Eötvös József a saját életéért felelősséget nem vállaló, ezért mások életében kutakodó és ítélkező emberről. Anna hercegnő – noha gyönyörű nő – tudatilag, legbelül gyermek. Tanácsadók és nevelőnők serege gyámkodik felette. Az életnek azon a területén, ahol önmagunk képességei nem elegendőek feladataink ellátására, biztosan gyermeki státuszba sorolódunk vissza. A külső segítők száma – házvezetőnő, tanácsadó, ügyvédek, testőrök – mutatja gyermetegségünk mértékét. Anna hercegnő női energiáival az uralkodói Napnak és Marsnak csak halvány másolatát élheti meg. Ráadásul amíg erőit arra fordítja, hogy nőként helytálljon a maszkulin póluson, elengedi azt, amiért megszületett: a Hold Jóságát és a Vénusz Szépségét. Anna életében a Hold az esti órákban elfogyasztott tej, a Vénusz a hozzá járó sütemény formájában jelenik meg. Kívülről csak azt vesszük magunkhoz, ami belül hiányzik. Minden túlzásba vitt fogyasztás azt jelenti, hogy az adott étel vagy ital energiája lelki szinten rendezetlen. Az eltúlzott tejtermékfogyasztás a Hold, a túlzott édességevés a Vénusz érzelmi megélésének mond ellent. Szeretetet adni nem akarunk, csak kapni szeretnénk, azt is a legkönnyebben megszerezhető formában. Úgy tűnhet, mintha a film végére az uralkodónő öntudatos, kötelességét vállaló trónörökössé lépne elő, aki a gyámkodást igénylő gyermeki állapotból felnőtté válik és szembeszegül környezetével („Nem! Se tejet, se kekszet!”), ám ez csak látszólagos győzelem. A felelősséget a nemi szerepünk szerinti viselkedésben kell felvállalnunk! Csak ha ettől visszarettenünk, akkor me-

222

Scherzo

nekülünk önbecsapásból a másokért érzett felelősségvállalás hangoztatásához. Noha úgy tűnik, Annában egész népéért él felelősségvállalás – s ez a felszínen becsülendő –, mivel női mivoltáért nem vállal felelősséget, alapok nélkül marad, s így kérdésessé válik a hivatásában való helytállása is. Az életünkben minden életterület harmóniája azon múlik, hogy a nemünket illetően mennyire valósítottuk meg a Rendet tudatunkban és lelkünkben. Az a férfi, aki önmagáért, saját férfilétéért nem tud kiállni, a nőt sem tudja megvédelmezni. Csak önvakságára utal, ha szellemi erő híján azt ígéri, hogy egy életen keresztül vigyáz majd asszonyára, s amíg ő él, a nőt semmi baj nem érheti. A férfinak először önmagáért kell felelősséget vállalnia: Napként és Marsként. Útmutatást kell adnia a nőnek, hogy ő is felelősségre ébredjen önmagával kapcsolatban: Holdként és Vénuszként. Csak két, saját nemi szerepében és létében szellemi s lelki felelősséggel bíró ember vállalhat a Rend értelmében felelősséget egy harmadikért, a gyermekért. Annak szellemi, érzelmi és fizikai fejlődéséért. Ha egy férfi mellett nincs ellenkező nemű társ, vagy ha több is van; ha egy házasság meddő vagy orgonasípszerűen érkeznek a gyermekek; ha a hivatásunkban nyolc óránál többet töltünk a magánélet vagy a fizikai világot elengedő álomvilág nyolc órájának rovására – ez az önmagunkkal kapcsolatos felelősség megoldatlanságát mutatja. A Római vakáció egy tanmese arról, hogy egy nő feladja azt, amiért megszületett. Bár megízleli a boldogságot, mégis elengedi a személyes magánéletet azért, ami a Rend értelmében nem lehet elsődleges feladata: a személytelen kötelességért. A helyzet ellentmondásos volta előrevetíti a hercegnő boldogtalanságát. Ha még a mélyebb emóciók sem elegendőek, hogy egy nő a szerelmet válassza, akkor nem játszódik le szívében a hölgyi szolgálat felvállalásához szükséges katarzis.

A pozícióhoz való ragaszkodás mindig a magánélet előli menekvést leplezi, legyen bármilyen grandiózus vagy közösségi szempontból jótékonynak látszó a státusz. A dac, amivel Anna hercegnő elutasítja a Vénusz és a Hold legutolsó, táplálékkénti formáit is, valójában nem erőről, hanem a nőiség utolsó szalmaszálának elengedéséről tanúskodik. Még annyi Vénuszt és Holdat is fél magába engedni, amennyit egy darabka édesség és egy pohár tej jelent. Egy nő a Nap szerepre nem kap Isteni Támogatást, mindenképpen azokra szorul, akik e téren otthon vannak: a férfiakra. A férfi előtt tehát a nőnek így is, úgy is fejet kell hajtania. Nem kiteljesítőbb-e hát, ha azt szerelemből, az odaadás édes vágyával teszi? S egy olyan férfi előtt, aki hozzá tudja őt segíti ahhoz, hogy női szerepében fejlődhessen? Anna hercegnő kapott az élettől egy lehetőséget. Megszökhetett volna egy számára idejétmúlt, a Rendnek ellentmondó állapotból. Igaz Hölgyi erőpróbát kínált a sorsa. Ő megijedt a szerelem és Joe Bradley lényének kihívásától. Bátorság, önmaga nőiségébe vetett hite és az Isteni Mértékre való vágyakozás híján Anna visszatorpant. Amiért a Római vakációt mégis sokan imádnivaló filmnek tartják, az Audrey Hepburn bájának és Gregory Peck megvalósultságának érdeme. A szépség kötelez. Minél vonzóbb a külsőnk, annál nagyobb felelősség, hogy milyen üzeneteket közvetítünk a világ felé, hisz a környezet megszavazza a bizalmat. Audrey Hepburnnek azért hittük el, hogy a Rend ellenében választott női sors is fájdalmasan szép lehet, mert meggyőző erejét pontosan abból az útból merítette, amely egykor nem Anna példáját követte. Amihez a filmbéli hercegnőnek nem volt ereje, azt Audrey annak idején hasonló választás előtt állva megvalósította. Ennek az elkötelezettségnek az ajándékát 1929. május 4-e és 1993. január 20a között egy egész világ élvezhette. Itt volt közöttünk egy hölgy, aki példát mutatott arra, milyen káprázatosan szép lehet valaki, aki az Örök Mérték szerint dönt élete legfontosabb útelágazásánál.

223

Scherzo

A SZIVÁRVÁNY FELETT Ha boldog akarsz lenni – légy az! – Lev Tolsztoj –

M

ÁR VAGY ÖTÖDJÉRE hangzott fel: „Csapó!” Könnyek még sehol. Audrey és Gregory Peck az autóban ülnek, és a búcsújelenet pillanatának ihletettségére várnak. Hepburn tudja, most sírnia kellene, hiszen Anna hercegnő élete – valószínűleg – egyetlen igaz szerelmét engedi útjára. Tehát Isten veled! „Most pedig sírjál, mint akinek a szíve szakad meg!” – adta ki a rendezői utasítást Wyler. „Nem tudtam igazi könnyeket sírni, egyszerűen nem ment” – emlékezik vissza Audrey. „Na, ebből elég! – csattant fel a sokadik próbálkozásra az Audrey-hoz egyébként nagyon is lágyszívű rendező. – A jó ég megáldjon, sírsz már vagy nem!? Nincs kedvem itt ácsorogni egész éjjel!” Hepburnt úgy kiborította, hogy Wyler ilyen dühös rá, hogy sírva fakadt. Így aztán végül felvették a jelenetet. Későbbi interjúiban szárazon maradt szemeit Audrey azzal magyarázta, hogy ő „egyáltalán nem volt profi”. Az ok valójában sokkal mélyebben keresendő. Audrey tekintetének mélysége korábbi inkarnációk fájdalmas tapasztalatairól, szépsége pedig az ezekben való női helytállásáról tanúskodott. Anna hercegnő döntése a filmben a hideg ész szava volt a szív forró vágya felett. Az érzelmeket eltiporta az egyéni dicsőség óhaja. Márpedig a könnyek érzelmekről tanúskodnak. Audrey ösztönösen érezte, hogy az érdekorientált döntéseknél nincs helye az elkeseredésnek, mert ha a szerelemtől a búcsú valóban mélyen fájna, akkor nem létezik az a világi erő, amely kimondatná az Isten hozzád!-ot. Audrey becsületesen alakított: nem Annát, a Rendet formálta meg. Aki ilyen helyzetben könnyeket ejt, az csak önzőségből teszi. Azt sajnálja, hogy nem lakhat jól a kecske is, miközGregory Peck és Audrey Hepburn. Amíg egy nõ életébe nem lép be a Teremtõ Tervét megvalósító férfi, addig a nõ önmagát próbálja naggyá tenni. A szerelmes hölgy urának tekinti a férfit, és szívbõl válaszolja: Igen.


ben a káposztát mindenáron meg akarja menteni. Egy fenékkel két lovat megülni – ez képtelenség a kétpólusú világban. Az érdek mellett döntő szituációkban a panaszkodás és a pityergés hiteltelen. Arról a kapzsiságról tanúskodik, hogy jól szeretnénk járni: a földi sikert és a lélekmelengető érzelmeket egyszerre megélni. A szív szavára hallgató önzetlen szerelem azonban nem egyeztethető össze az ész szavára működő középpontba vágyás önzésével. A búcsúszituáció Anna hercegnő önösségéről szólt. Önmagát helyezte előtérbe, nem a férfit. Erre egy lelkileg megvalósult, őszinte lény nem tud érzelmi reakciót adni. Az önzés – kemény és fagyos. A szerelem – gyengéd és tüzes. „Minél több tavaszt élek meg – írja Booker T. Washington –, annál tisztábban látom, hogy az egyedüli dolog, amiért élni és meghalni érdemes: az a kegy, ha valakit boldogabbá s hasznosabbá tehetünk. Aki valaha is megkísérli fölemelni embertársait, nem érzi, hogy áldozatot hoz.” Anna hercegnő nem hozott áldozatot. Ezért nem is találhatta meg a boldogságot. A női boldogságérzet az érzelmek felvállalásából fakad. „Ha a szivárványt akarod látni, előtte át kell hatolnod az eső függönyén” – üzeni nőtársainak Dolly Parton, amerikai színésznő. Anna hercegnő nem bírta elengedni fejedelmi szerepét, pedig csak így találhatta volna meg hölgyi méltóságát. „Elengedhetetlen feltétele a boldogságnak, hogy legyenek olyan anyagi dolgok, amelyeket nélkülözni kényszerülünk” – szól Bertrand Russell. A hercegnő éppen ellenkezőleg, a lélek nélkülözése mellett dönt a matéria, a világi oldal javára. A biztos boldogtalansághoz vezető receptet követi: nő létére cserbenhagyja az erejéről tanúbizonyságot tevő férfit. A Joe Bradley típusú társ mellett természetesen számos megszokott világi előnyről kell lemondania a nőnek. Ám az, amit cserébe kap – a szellemi emelkedettségen alapuló szerelem biztonságát –, mindenért kárpótolja a hitében gazdag nőt. Miként lehet az anyagi többlet elengedésével mégis tudatilag egyensúlyban maradni? Ralph Waldo Emerson megadta a receptet, amikor így írt barátjáról, Henry David Thoreauról: „Tudatában volt annak is, miként legyen szegény a nyomor vagy a sikktelenség legcsekélyebb jele nélkül… Úgy vált gazdaggá, hogy szükségleteit szállította lejjebb.” Az anyagi javaink szükségleten túli részéről csak akkor vagyunk képesek lemondani, ha az űrt a szerelem és szeretet érzése tölti ki. Amikor a tudatunk és a szívünk gazdagabbá válik,

egyszerre csak nincs szükségünk külső vagyonra. Még testi szükségleteink is engednek követelőzésükből. Reggie Lampert (Audrey Hepburn) és Peter Joshua (Cary Grant) egy hajón vacsoráznak a Charade (Nem az vagyok, aki vagyok) című filmben, amikor Joshua megszólal: – A taxiban alig tudtam türtőztetni magam, hogy hozzád ne érjek. Reggie csodálkozó szemekkel mered rá, hiszen eddig a férfi mást sem tett, mint hogy megpróbálta eltántorítani az ő szerelmét, hiába futott kitartóan ideálja után. Eddig úgy tűnt, csak ő találja ellenállhatatlannak a másikat. – Látnod kellene az arcodat – szólal meg újra Joshua, ahogy a nő megbabonázottan néz rá. – Mi a baj vele? – kérdezi Reggie anélkül, hogy egy percre is képes lenne a tekintetét levenni a férfiról. – Szép – válaszol szeretetteljes mosollyal Peter. A hölgy kiejti kezéből az evőeszközt, oly hihetetlennek találja, hogy mindez megtörténhetik vele. – Most mi a baj? – kérdezi a férfi a boldogságtól minden aktivitását elveszített Reggie-t. – Már nem vagyok éhes – válaszolja a nő egy romantikával megtelt lélek ragyogó arcával, és összetalálkozik önfeledt mosolyuk. A nőt egy érett férfi szerelme tudja eljuttatni abba az állapotba, amit Reggie Lampert, a Charade hősnője átél. A nő, aki boldog egy férfi mellett, diéta nélkül sem hízik vagy veszít a súlyából. Nem fáj a csípője és nincsenek epe- és májproblémái. A nő, aki nem a férje fényessé válására, hanem több matériára vágyik, mohóságának következményét gyermeke túlsúlyában, csípőficamában, sárgaságában kell hogy megtapasztalja. Az asszony, aki egy férfi oldalán a létezés örömét éli, anyagilag csak a szükségletet igényli, mert biztonságban érzi magát. Adottságai és alakja legjavát adja, s szellemi fejlődésre képes gyermekeket nevel. Ha viszont ő hordja a nadrágot, lelke nyomorúságának arányában kezdi el hajszolni az anyagot. Szekrényébe bepillantva csak nadrágokat vagy a női méltóság hiányát eláruló miniszoknyákat találunk. Hogy tudattalan emberi nívónk milyen, és a láthatatlanban mennyire vagyunk fejlettek, azt a mellettünk élő társ szellemi és lelki megvalósultsága mutatja meg. Arra az emberi minőségre rezonálunk, akivel összekötjük életünket. A társunkban válik láthatóvá, mekkora az értékünk férfiként vagy nőként.

226

Scherzo

„…Amikor az emberek magukhoz veszik a Fényt, az bensőjükből ragyog elő – írja Albert Schweitzer. – Így ismerhetjük meg egymást, amint a sötétben botorkálunk…” Az a mérték, ahogy társunk lénye követi az Isteni Fényt, a Rendet, megmutatja, mennyi fény él bennünk. Ha anyagi javainkban minőségibb, márkásabb, finomabb rezgésű darabokra törekszünk, mint a társunk lelki kifinomultsága, ez a színvonalbeli különbség a látható és a láthatatlan minőség között tudati és érzelmi feszültségként jelenik meg. Minél színvonalasabb anyagi javakat engedhetünk meg magunknak, miközben szeretetképességünkben és önzetlenségünkben nem növekszünk – s ezt példázza társunk fejletlen emberi színvonala és éretlen viselkedése –, annál depressziósabbá válunk. Nemi szerepét illetően férfiként vagy nőként az gondol a legkevesebbet önmagáról, aki annyira fél az ellenkező nemtől, az élet másik pólusától, hogy – a fejlődésre való kihívás hárításaként – csak saját nemének képviselőit, azokat is csak szenvedélyből engedi közel magához. Ha a világ egyik felétől való rettegésünket anyagi forrású „azt csinálok, amit akarok”-önbecsapással tetézzük, az érzelmi mélypontok és az önmegvetés elkerülhetetlen. Amit az emelkedés első lépéseként tehetünk, az az, hogy a külvilágban nem akarunk többet mutatni annál, mint akik valójában vagyunk. Az anyagi felhalmozás építette fal lebontásával környezetünk közelebb léphet lelkünkhöz, és eljuthatunk abba a megnyugtató lelkiállapotba, amikor már nem kell megvásárolnunk az emberek szeretetét. Akinek takargatnivalója van, az félelmében távol tartja magától em-

bertársait. Önigazolásként mindenféle kritikával illeti őket. Csak ha a körülöttünk élőket közel engedjük szívünkhöz, úgy juthatunk el Victor Hugo felismeréséhez: „Az életben az a legnagyobb boldogság, ha meggyőződhetünk róla, hogy önmagunkért szeretnek, vagy pontosabban szeretnek bennünket, annak ellenére, hogy önmagunk vagyunk.” Ha a biztonságot a pénzünk által várjuk, sohasem lesz részünk abban, hogy legyen mellettünk valaki, aki akkor is velünk tart, amikor az egész világ ellenünk fordul. Amíg mi fukarkodunk a dicsérő szavakkal, tükörként mások is visszatartják elismerésüket velünk kapcsolatban.

Annyi mosoly, ölelés Fönnakad a világ ág-bogán. József Attila

A legboldogabb házasság az, ahol szinte egymást túlszárnyalva fejezzük ki elragadtatásunkat egymásért. A harmonikus kapcsolat alapja, hogy szerelmünk egyben a legjobb barátunk is. A férfi, aki folyamatosan emelkedik szellemileg, s egyre szélesebb rálátással bír a Rendre, tudatosan vezeti életét a szellemi fejlődés irányába. A tudatilag felnőtt férfinak szükségtelen a nő útmutatása. Ő irányítja szíve hölgyét is. Ha a férfi olyan asszonyra lel, aki őt holdi módon visszatükrözi, mint Victor Hugót öreg kabátja, az asszony a legtöbbet kapja: felnőhet a férfi barátságára. „A kabátom és én jól megvagyunk egymással. Magára ölti ráncaimat, soha nem okoz nekem bánatot, felveszi valamennyi torzságomat, engedékenyen követi mozgásomat, és csakis azért érzem a jelenlétét, mert melegen tart…”

227

Scherzo

ÁLMODNI CAMELOTRÓL Az élet nem tartozik nekünk semmivel – viszont mi egész valónkkal tartozunk neki. Az egyedüli, valódi boldogság abból fakad, ha meghatározott, nemes cél érdekében tevékenykedhetünk. – William Cowper –

V

IHAROS ÉJSZAKA VOLT, amikor Theodore White újságíró gépkocsijával a Cape Cod-i Kennedy-birtok felé tartott – írja Ronald D. Gerste. – Esőköpenyes titkosszolgálati ügynökök világítottak be a kocsiba, aztán továbbengedték. Már várták. Röviddel azelőtt hívta fel és kérette magához Jacqueline Kennedy. A tapasztalt riporter pedig jól tudta, hogy ez lesz élete nagy interjúja. Péntek este volt, 1963. november 29-e. Egy héttel korábban gyilkolták meg Dallasban John Fitzgerald Kennedyt, az Amerikai Egyesült Államok elnökét… White órákig figyelmesen hallgatta Jackie-t, majd visszavonult a Hyannis Port-i pompás birtok egyik kicsiny szobájába, és az írógép előtt munkához látott. White tisztában volt vele, hogy a Life magazin szerkesztőségében izgatottan várják az anyagát, az évszázad sztoriját, s hogy a nyomdagépek egyedül miatta állnak készenlétben, és a legenda miatt, melynek ezen a mennydörgéstől hangos éjszakán kellett végérvényesen megszilárdulnia. Mert Jackie a beszélgetés során egy dolog felől nem hagyott kétséget: a Kennedy-éveknek Camelot fényében kell tündökölniük az utókor számára. Jackie Kennedy halhatatlan méltóságának titka, hogy – legyen bármennyi emberi gyarlósága is – nem engedte, hogy a világ elfeledje: mivégre is létezik. Amerika egykori first ladyje ösztönösen érzett rá a Rendre. Emberi fejlettségében ugyan meghaladta férjét, s ezért nem tudott felnézni rá, ám annak tudatában volt, hogy miként neki magának, úgy emberek millióinak is arra van szüksége, hogy egy idillikus kép szerint éljenek. Az az eszmény, amelyet minden ember tudattalanul is keres: az Isteni Rend alapját képező mintaszerű párkapcsolat. Egy élet-

erős, bölcs, szellemes, méltóságteljes férfi, oldalán egy kivételes művészi érzékkel megáldott, gyönyörű, békés, őt istenítő asszonnyal. Az asszony, akinek létét kitölti társa szolgálata, nem istápol másokat. Egyetlen Szent Cél érdekében összpontosítja energiáit: férje szellemi emelkedéséhez kíván méltó hátteret biztosítani. Jackie ellentétben például Eleanor Roosevelttel vagy a monacói Gracia Patriciával, ahogy Grace Kellyt hercegnéként nevezték, cseppet sem foglalkozott társadalmi problémákkal, humanitárius ügyekkel. Ő volt a first ladyk között az arisztokrata. Férje iránti tudattalan elkötelezettsége és a Rendnek való megfelelés bizonyítja Jackie személyiségének erejét. Ennek köszönheti, hogy noha Kennedy elnökségét az utókor a csalás, az ámítás, a korrupció és a politikai prostitúció rémálmával azonosítja, ő a szépség, az elegancia és a stílusérzék legendájaként él tovább. Jackie Kennedy tudatalatti Rendhez való vonzódásának következménye, hogy Amerikában a Kennedy-elnökség két éve a mai napig jobban foglalkoztatja az embereket, mint bármely más politikai korszak. Jackie lényének köszönhető, hogy az emberek nem akarják meglátni a fényesen csillogó, eszményi külső mögött meghúzódó, minden erkölcsi érzéket nélkülöző árnyakat. 1963-ban John Kennedy halálával lezárult az 1947-től tartó, Örök Mértéket tudattalanul kereső korszak Amerikában és Nyugat-Európában. E korszak méltó záróakkordja volt, ahogyan Jackie Kennedy önmagán felülemelkedve férjét legendává emelte. A halálos lövéseket követően szinte egyik pillanatról a másikra a köré az ember köré, akinek számos gyöngéje és hibája volt, mítoszt kerekített. Jackie ösztönösen ismét a Rend szerint cselekedett. Piedesztálra

John és Jaqueline Kennedy az elnökválasztást követõ reggelen. Másokon csak az segíthet, aki a maga személyes boldogságáról le nem mondott.

229

Scherzo

helyezte férjét, s mivel a Rend felé örök emberi vágy hajt mindannyiunkat, a tömeg nem érzékelte, hogy az özvegy egy olyan emberből farag bálványt, aki erejében messze elmaradt felesége képességeitől, s így alapjaiban volt hiteltelen a Hős szerepére. Jackie halott férjének méltó temetést kívánt. Kikövetelte, hogy az arlingtoni Nemzeti Temetőben helyezzék örök nyugalomra, és hogy örökmécses lobogjon sírján. A legapróbb részletekig kidolgozta a temetési szertartás menetét, megmondta, miként kell viselkedniük a gyerekeknek apjuk koporsója mellett. Azt akarta, hogy minden amerikai könnyekig meghatódjon. Az egész világ együtt gyászolt a fekete Givenchy-ruhába öltözött, lefátyolozott Jackie-vel. Látszólag Kennedytől búcsúztak, valójában egy korszaktól, amelyben a világnak egy jelentős hányada próbált meg a Törvényekre ugyan még rá nem ébredve, de tudattalanul a Rend szerint élni. Jackie kifogyhatatlan energiáját, a legkisebb részletekre is kiterjedő figyelmét mi sem bizonyítja jobban, mint gyászruhája elkészíttetése: „Megkérdezte – emlékezik vissza a tervező, Hubert de Givenchy –, hogy rá tudnám-e varrni a ruha nyakára gyöngysorát. Igen – válaszoltam. – Ha lehajolok és megcsókolom, nem akarom, hogy az arcához ütődjön – indokolta kérését. Elképzelhetetlen, hogy bárki más ilyesmire gondoljon. Ezekben a nehéz pillanatokban is azt kívánta, hogy minden tökéletes legyen.” A Kennedy-legendának meg kell erősödnie – tartotta Jackie. Ha ezt olyan férfi személye köré varázsolja, aki emberileg megérett Hőssé válni, a Camelot-víziót sohasem lett volna később alap megtámadni, mert a hivatalos változat nem különbözött volna a valóságtól. A Kennedy-éveket Camelot fényében tüntették fel az utókor számára. Azáltal, hogy a Fehér Házat a kora középkori Camelot várához, az elnököt pedig Artúr királyhoz hasonlíttatta, Jackie felkínálta a férfiaknak a jobbá válás lehetőségét.

A mítosz felélesztésével példaképet állított az amerikai férfiak elé. Mintát mutatott arra, hogy szellemi fejlődéssel Hősként meg lehet váltani a világ romlottságát, az átlagemberek intrikáit és a nyers erőszakot. Artúr király a legjobbakat és a legbátrabbakat gyűjtötte össze a kerekasztal köré, s első volt ő a legnemesebb lovagok között. A férfiaknak szellemi barátokra, harcostársakra van szükségük, akikkel összefoghatnak az Isteni Rend képviseletére. Akikkel egy nyelvet, a nemes szellemi küzdők nyelvét beszélik. Herman Melville és Nathaniel Hawthorne a XIX. században a legmagasabb rendű, az emberhez egyedül méltó találkozást valósította meg: „…A te szíved ver az én mellkasomban, az enyém pedig a tiedben és mindkettőnké Istenében – írja barátjának Melville. – Ebben a pillanatban kimondhatatlan biztonságérzés van bennem azzal kapcsolatban, hogy te meg fogod érteni ezt a könyvet.” A férfiúi barátság, melyet egy jobb világról alkotott idea köt össze, egyben a férfierő próbája is. „Nem finomkodóan kívánom kezelni barátaimat, de sokkal inkább a legnyersebb hévvel – vallja igényesen Emerson. – Ha azok valódiak, akkor nem üvegszálak vagy jégvirágok, hanem a legszilárdabb dolgok, amit csak ismerünk.” Az idillre vágyódó Jackie Kennedy, a tiszta sugárzású Audrey Hepburn, a szerelemért az egész világgal szembeforduló Ingrid Bergman együtt hitt a férfi Megváltást ígérő Napjában. Louisa May Alcott gondolatán az ő lelkesültségük is átsugárzik: „Leghőbb vágyaim valahol odafent a napsugarakkal lejtenek táncot. Elérni talán sohasem fogom őket, ám pillantásom fölemelhetem hozzájuk, gyönyörködhetem szépségükben, hihetek bennük – s megkísérelhetem követni őket.” E három kimagasló megvalósultságú hölgy hozzásegítette a világot a fejlődéshez, mert felelevenítették: egy röpke boldog pillanatig létezett egy Camelot, s hogy csak rajtunk múlik, mikor ébred fel újra – immár Örökre.

Cary Grant. Aki naggyá akar lenni, mindent kockára tesz. A hiteles példamutatás sokkal többet ér, mint az elõírás.

231

Scherzo

A FEHÉR ÉS A FEKETE KIRÁLY Írmagját se tűrd magadban semmiféle érvényesülési szándéknak. Mert ahogy előbbre törtetsz az életben, úgy csúszol vissza önmagadban. – Weöres Sándor –

M

IKÖZBEN a Római vakáció Anna hercegnője megbukik nőként, mert a népszerűséget választja – „A népszerűség: aprópénzre váltott dicsőség” – véleményezi Victor Hugo –, addig Joe Bradley a tudattalanul tiszta szándékú királyfiból a materiális előny árnyékán átégve tudatos fehér királlyá változik. Minden mesében és mitológiai történetben a nő legfőbb vonzereje a türelme. A szűz leány az, aki vár. Ő a türelem szobra. Nem is kél igazán életre addig, amíg el nem jön érte a királyfi fehér lovon. A ló a Jupiter, a magasabb szempontú gondolkodás, az anyagi mohóságon való felülemelkedés, a hit, a szintetikus látásmód kifejezője. Az a szellemiség, ami a férfit a máter, a nő fölé és a Teremtő közelébe emeli. A fehér szín a fehér mágiára utal. Arra, hogy a férfi legfőbb törekvése, hogy Istent szolgálja, neki tetszően éljen, és az Ő Rendjére törekedjen itt a földön. A fehér mágus ráébreszt: a megoldás benned van, és hozzásegít, hogy azt megtaláld – old. A fekete mágus azt állítja magáról: csak én tudom megoldani a problémádat – köt. Ha a királyfi feketében érkezik, akkor önös érdekeit, anyagi előnyeit, testi indítékait tartja szem előtt. A fehér királyfi kiállja a próbákat, megküzd a nehézségekkel, a harcban királlyá érik, s így nyeri el Madonnája kezét. A fekete királyfi megpróbálja megúszni a kihívásokat. Megvásárolja a megoldásokat, és szemei biztonságot ígérő napszerű csillogása helyett összeszűkült, szenvedélyes, szinte levetkőztető pillantással földi kincseket csillogtat arája előtt. Az a férfi, aki idő előtt és nagyobbat akar szakítani, mint amit magasabb szempontból megérdemel, a rezonancia törvénye szerint olyan nőt fog választani, aki maga is mihamarabb, a legkevesebb emberi befektetéssel kíván cél-

ba érni. A fekete királyfi jelszava: „Azt csinálok, amit akarok.” Ebben társa az Amazon. A szűzleány a fehér királlyal fog egybekelni. A férfi odaadóan küzd, a nő odaadóan vár. A fehér király credója: „Uram, legyen meg a te akaratod!” Az érzékeny nő számára a szüzesség lelkiállapot, a testi érintetlenség elvesztése után is megtartott létezésmód. Minden férfi olyan társra vágyik, aki egész életében „érintetlen menyasszony” marad lelke láthatatlan régióiban. A megvalósulás késleltetésének képessége mind a férfinál, mind a nőnél az érettség ismertetőjele. A királynak, aki biztos férfiúi értékeiben, van ereje és joga követelni asszonyától a bibliai alapigazságot: „A szeretet sokat kibír.” Az erényes nő boldog, ha bebizonyíthatja ezt urának. Amikor Joe Bradley egy parkban megtalálja a szökése előtti nyugtatóinjekcióktól kábultan alvó Csipkerózsikáját, emberi segítőkészségétől és a férfiúi védelmezés vágyától indíttatva magával viszi lakásába. A lány kiszolgáltatott helyzetével már ekkor, tudattalan hősként sem él vissza. Csak másnap, az újságokban közölt fényképből jön rá, ki is bájos vendége valójában. Ekkor suhintja meg a szükséglettel eddig beérő fehér királyfit a fekete herceg eszköztára: megszimatolja a nagy interjú és az abból következő materiális előny lehetőségét. A világos és a sötét oldal egyaránt jelen van mindannyiunkban, s emberi szabadságunk abban áll, hogy dönthetünk, melyiket választjuk. Ha a sötét irány mellett határozunk, elveszítjük Isteni Szabadságunkat. Rabságunk és szorultságunk mértékét az mutatja, hogy mennyire válunk öntörvényűvé, és mennyire élünk szabadosan, a Rendtől eltérően. A sötét oldalon elsikkad szintetikus rálátásunk az életünkre, mindig csak az éppen soron következő, azonnali előnyt ígérő lépésben gondolkodunk. A specializálódott tudat következménye a csőlátás.

Gregory Peck. A Nap tudati tisztaságán alapuló rettenthetetlen marsi megvalósítás – ez a hõsi lét. A világ javára csak abban lehetünk, amiben hiszünk, és amiért Igaz nemességgel küzdünk.

233


Joe Bradley rábeszéli az önmagát iskolakerülő diáklánynak álcázó hercegnőt, hogy csavarogjanak egyet Rómában. A nagy pénz reményében megfűzi fényképész barátját, Irvint, hogy finanszírozza meg a hercegnővel töltött napját, és kövesse őket mindenhova mini-fényképezőgépe lencséjével. Anna, aki meg van győződve inkognitójáról, belemegy a játékba. Élvezi, hogy életében először azt teheti, amit a szíve diktál. A film – noha Audrey Hepburn tüneményes kisugárzása mindenkit magával ragad – elsősorban azoknak a női nézőknek a kedvence, akik egyéni életükben a családi és társadalmi szféra maszkulin elvárásai szerint élnek, akik a siker és köztetszés gépies elérése közben teljesen lemondanak lelki vágyaikról. Tőlük kérdezi Flaubert: „Nem gondolod, hogy csak azt kell végrehajtanunk, amire a szívünk késztet? A gyáva, aki kiáll a porondra, mert a barátai unszolják, és azt mondják neki: ’Kell!’, pedig semmi kedve a dologhoz, és az egészet ostobaságnak tartja, voltaképpen sokkal szánalmasabb, mint az a gyávának bélyegzett, aki lelkierővel viseli a sértést és nyugodtan otthon marad.” Hogy Bradley nem csúszhat bele a fekete király sötét ármányaiba, már a film közben is érezzük. Az a játékos és fölemelő bajtársiasság, amely Irvinnel összekapcsolja, csak a megemelkedett férfi sajátja lehet. William Wyler csodálatos képi kifejezési módot talál az életteli, férfias energiák megmutatására: a Bradley és Irvin jelenetekben sokkal több a kameramozgás, mint az újságíró Annához fűződő, egyre mélyülő kapcsolatának érzékeltetése közben. Amikor Joe ráébred, hogy beleszeretett a hercegkisasszonyba, e nemes érzés által jobb emberré válik, s a hölgy szerelme életre kelti benne a fehér királyt, aki immár tudatosan utasítja el a sötét csalást, s válik ellenpéldájává mindannak, ami körülötte zajlik, s amiről Victor Hugo így ír: „Szomorú társadalomban élünk. Sikert mindenáron: ezt a tanítást csöpögteti belénk a ránk nehezedő romlottság.” A nő két síkon segítheti hozzá a férfit az élethez. Az egyik, amikor múzsaként szerelmes lelkével inspirálja a férfit, hogy az ellendülhessen a földtől, és fölemelkedhessen a magasabb szellemi dimenziókba, a másik, amikor csatornaként áldozza testét, hogy a fiú leszülethessen a földi világba. Hogy Joe Bradley tudatossá nemesedése példaértékű, azt barátja, Irvin fejlődése mutatja. Ő is belátja Flaubert szavait: „Aki mindig csillogni akar, elaljasodik; aki minden hordóra fölmászik, lealacsonyítja magát.”

Átmenetileg mind a két férfi pénzveszteséget él át, ám cserébe szellemük és lelkük szabadságra talál. Értékes emberré, önmaguk szemében erős, megvilágosodott férfivá érnek. A ma nemeslelkűségét nem söpri el a holnap esetleges anyagi nehézségeinek árnyéka. A két férfi – noha gyakorlatilag egy fillérjük sem marad – megfogadja John Newton útmutatását: „Könnyűszerrel boldogulhatsz, ha minden áldott nap csupán az aznapra elrendeltetett terhet cipeled. Ám képtelen leszel megbirkózni vele, ha a tegnap terhét nem veted le válladról, és egyre ott hurcolod magaddal, sőt, mindennek tetejébe odacsapod hozzá a holnap terheit is jó előre…” A fekete király a jövő anyagi terhein már a mában görcsöl. Félelmében be akarja biztosítani fizikailag azt is, ami még el sem érkezett. Materiálisan többet akar, mint amennyi ma a Rend értelmében időszerű lenne. A többlet mindig csak az Isteni Fényesség védelmező energiáján túli, sötét dimenziókba lépve biztosítható. A sötétség oly mértékben lepte el már tudatunkat, amilyen arányban materiálisan biztosítottuk a holnaputánt is – a jövő évet, a későbbi életszakaszt, a gyermekünk jövőjét, az unokák megélhetését. Martin du Gard arra hívja fel a figyelmet, hogy emberi méltóságunkat veszítjük el, ha nem ébredünk rá önmagunk teremtőerejére: „Különösen az örökölt pénz mérgez. Amit az ember nem maga keresett meg…” A többlet hiányától való rettegés a férfit fekete királlyá minősíti vissza. A fehér király Hamvas Bélával együtt vallja: „Az embernek minél többje van, annál szegényebb.” Csak a Teremtő Rendjének szolgálata és az Anna hercegnőhöz hasonlatos éteri rezgésű hölgy oldott lénye hozhatja ki a férfiból énjének legjavát, a fehér királyt. A matériába ragadt, birtokló nő a férfit leválasztja Isten közelségéből, és ezzel a fekete királyság sötét katlanjába taszítja. Anna bűne, hogy noha Bradleyben elindítja a csodálatos metamorfózist, ő maga visszakozik, és nem meri felvállalni a fehér király melletti láthatatlan hercegnői szerepet. „…A köztetszés – pedig igazság szerint ez adná az ’érmeket’ – tulajdonképpen az egyéniség, a különvalóság végét jelzi” – írja Rippl-Rónai József. Anna visszatér népéhez, az arctalan tömeghez. Épp azt a képességét veszíti el, amivel nőként az Isteni Rendet szolgálhatná: a személyes odafordulást. Mély lelki azonosulás és fizikai lemondás híján a nő múzsai lénye beárnyékolódik. A mohó asszony nem méltó a fehér királlyá érett, megemelkedett férfi figyelmére. A fehér király hitvallását Epiktétosz így fogalmazza meg:

234

Scherzo

…az életben úgy kell viselkedni, mint a lakomán: körülhordoznak egy tálat – éppen hozzád ér –, nyújtsd ki a kezed és szerényen vegyél belőle. Ha elmegy melletted, ne állítsd meg! Ha meg nem jön, ne fürkéssz utána sóvár tekintettel, hanem várj türelemmel, amíg hozzád ér! Így viselkedj a gyerekkel, az asszonnyal, a hivatalokkal, a vagyonnal szemben is, s méltó leszel arra, hogy az istenek asztaltársa légy. Ha pedig az eléd tett ételekből nem veszel, hanem eltekintesz fölöttük, akkor nemcsak a lakomájukon veszel részt, hanem együtt fogsz uralkodni az istenekkel. Így cselekedtek Diogenés, Hérakleitos és társaik: méltán ’isteniek’ voltak, és úgy is nevezték őket.

235

Scherzo

AKINEK MÉGSEM SIKERÜLT: MARGIT HERCEGNŐ Ha érünk valamit, a sikert hajszolni annyi, mint tetszés szerint elrontani, és dicsőségre törtetni annyi, mint végérvényesen elveszíteni magunkat. – Gustave Flaubert –

A

MIKOR 1953. AUGUSZTUS 27-ÉN Angliában és az Egyesült Államokban játszani kezdték a Római vakáció című filmet, a premierhez több történelmi aktualitás is kapcsolódott. 1947 óta az angol anyanyelvű országokban éltek-haltak a királyi családok történeteiért. Egy olyan történelmi korszakban, amikor a férfiak és a nők egyaránt lényük legjavát törekedtek felszínre hozni, és az Istennek leginkább tetsző viselkedésminta szerint kezdtek élni, egyáltalán nem volt meglepő, hogy forrásként földi fenségek – a hagyományok szerint Istenhez legközelebb álló kiválasztottak – fejedelmi tartását tanulmányozták. Minél megemelkedettebb egy ember szellemisége, annál inkább vonzódik a kifinomult lelkekhez. A hétköznapi ember is lehet olyan magabiztos viselkedésű és emelkedett gondolkodású, mint egy trónnal bíró személyiség – ez volt az ötvenes évek emberi tökéletességre törekvésének alapideája. Nagy népszerűségnek örvendett hát minden olyan hír, amikor egy herceg vagy hercegnő földi halandóval került kapcsolatba. 1953-ban Joe Bradley a filmvásznon bebizonyította, hogy hétköznapi származása ellenére is eszményi társa leMargit és családja. A gyermekvállalás akkor válik áldássá, ha a pár a szerelem szentségében él. A nõnek a férjét kell a szerelem tüzével istenítenie ahhoz, hogy képes legyen egyenletes szeretettel fordulni gyermekei felé.


hetne Anna hercegnőnek, hiszen férfiként rendelkezett már mindazzal a tartással és határozottsággal, ami által trón nélkül is királlyá emelkedhet. Megvalósultságában megelőzte a fejedelmi viselkedést udvari körökben még most gyakorló Anna hercegnőt. A film bemutatójának idején az újságok egy élet írta, „hercegnő és polgári személy” között szövődött románc hírével teltek meg. II. Erzsébet királynő eleven, nyughatatlan és rivaldafényre méltó húga, Margit hercegnő halálosan beleszeretett apja, VI. György király adjutánsába. A „sziporkázó királyi tűzijáték” – ahogy Margitot nevezték – egy elvált családapa, Peter Townsend repülőtiszt ellenállhatatlan férfiúi bűvkörébe került. Ám Angliában akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy egy királyi fenség házasságot kössön egy polgári származású illetővel, aki ráadásul egyszer már házas volt. Margit éppolyan útelágazáshoz érkezett, mint a Római vakáció elbűvölő hercegnője. Választania kellett: a királyi előjogok biztosította pazar életmód, a fényes jólét, vagy egy kevésbé látványos, ám a női lét egyetlen valódi értelmére, a szerelemre épülő feleségi szerep között. Margit hercegnő 1955 októberében nyilvánosan lemondott álmairól. Arról az útról, amiért mint minden nő, ő is leszületett ebbe a világba. Egészségesek és derűs lelkűek csak akkor maradhatunk, ha azon az úton haladunk, amit leszületésünk előtt kijelöltünk magunknak. A hercegnő az ellenkező irány mellett döntött, és sorsa megmutatta, milyen következményei vannak, ha a szívünk helyett az eszünkre hallgatunk. Ha egy életre szóló boldogság helyett pillanatok múló mámorát választjuk. Ha a szolgálat helyett a rivaldafény mellett döntünk. Margit belelépett abba a csapdába, amiről Hawthorne így ír: „Van valami olyan megingathatatlan és ellenállhatatlanul lenyűgöző a bevett rang és tekintélyes vagyon együttes külső megjelenésében, hogy puszta létezésük már jogot is biztosít elismertetésükhöz; legalábbis a jog megtévesztő látszatát…” Margit – nem követve nagybátyja, VIII. Edward tradíciókkal szakító, de emberhez méltó példáját – a „királyi család, az anglikán egyház és az arisztokrácia nyomására” hivatkozott és arra, hogy rangja miatt kellett lemondania a szerelemről. Ehhez a ranghoz azonban senki más, mint ő ragaszkodott. A ranghoz jobban, mint az érzelmi üdvözüléshez. Pedig „nem pihenhet meg senki önárnyékában” – írja Eötvös József a folyamatos fejlődés szükségességéről.

Giles Townsend, egykori szerelmének fia tisztán látta a hercegnő tudattalan mozgatórugóit: „Margaret tudta, hogy elveszítené az összes királyi előjogát, és valószínűleg külföldön kellene élnie” – nyilatkozta később Margit meghátrálásának okairól. A hercegnő két napszerű dolog közül csak az egyik mellett foglalhatott állást. A fényűző keretek közötti egyéni tündöklés volt az egyik – a Rendnek ellentmondóan. A másik egy férjjelölt, aki egész életében szerelmével oltalmazná őt – a Rendnek megfelelően. Miként a Római vakációban a tüneményes arcú Anna, Margit is jobban bízott az anyagi pompa (a gazdagságot minden emberi erőfeszítés nélkül biztosította neki vér szerinti származása), mint a lélek (nőként szolgálnia kellett volna a férfit, hogy kiérdemelje annak odafordulását) varázserejében. Tudatos rálátás nélkül mindig a méltatlant választjuk. Flaubert így biztat: „…csak a szenvedéseink által érünk valamit, mert minden szenvedés többre törekvés.” Margit lénye valóban rivaldafényt érdemelt, ám ezt női példamutatásával lett volna hivatott kiérdemelni. Asszonyi méltósága lett volna a trónja. Minden, nem a Rendnek megfelelő döntésünk dominóelvszerűen borítja fel életünk összes további útjelző tábláját. Míg végül összekuszálódott tudattal már azt sem látjuk, hol tartunk, és hogyan tudnánk kitalálni a sötét erdőből. Anna hercegnő döntésének kétségbeejtő következményeit a néző csak azért nem mérlegelte, mert Audrey angyali ragyogása olyan magával ragadó és úgy lebilincsel, hogy a The End felirat után is csak az ő sugárzása, szeme, mosolya, édes, törékeny termete marad az emlékezetünkben. Elhisszük, ha ez a földreszállt tünemény így döntött, hát biztosan így jobb neki. A megvalósultságot szépségükben hordozó emberek mágikus erővel bírnak, és akármit is képviselnek, a kisugárzás által rabul ejtett környezetük elfogadja és helyesli azt. Megemelkedett rálátással azonban az Annára filmen kívül váró jövőt Margit hercegnő életének analógiája maradéktalanul példázza. Az angol hercegnő alakította élőben a folytatást. Természetesen puszta szenvedélyből, pillanatnyi fellángolásból hozott döntéssel egyetlen nőnek sem szabad sutba dobni mindent, amit addig saját erejéből épített. Ám akkor, ha az életünkben megjelenő férfi minden kétséget kizáróan a Nagy Szerelem, akkor nem létezik nagyobb női tévedés, mint az, ha nem adunk fel érte mindent, hogy holdi

238

Scherzo

követőjévé válhassunk. Margit hercegnő életének összes későbbi tragédiája – a nem a Rendnek megfelelőt választás ára – megváltható lett volna, ha női sorsáról a mindent meghatározó pillanatban odaadással dönt. A hercegnő 1960 májusában a Westminster székesegyházban házasságot kötött Anthony Armstrong-Jones fényképésszel, a későbbi Lord Snowdonnal. A hercegnő lelkében az utóbb a társasági élet legnevesebb fotósává váló férfi dacos reakciónak számított. Végül is utolérte a sorsa: polgári személyhez kötötte életét, ám nem ahhoz, akivel lelke karmikusan összefűzte. Mivel szerelemről szó sem volt köztük, az 1978-ban hivatalosan is kimondott válásig mind a két fél saját külön életét élte. A válás után Margit még inkább belevetette magát az önpusztító világi életbe, s megint utolérte sorsa: botrányhős lett, ám emberi zuhanása és nem női emelkedése következtében. Ivott, dohányzott, kiégett lélekkel szeretőket váltogatott. Nőként mire tartotta magát? A férfira való felnézés holdi vágya olyan távol állt már lényétől, hogy leghosszabb ideig egy hozzá képest gyermeknek számító, nála tizenhét évvel fiatalabb playboyjal bírta ki a kapcsolatot. Ha egy nő fiatalabb férfival köti össze életét, a férfi akkor is holdi, gyermeki szerepbe kerül kettejük viszonyában, ha a külvilágban napszerű pozíciót tölt be. A nő Nap-fölényét csak tovább fokozza, ha a férfi saját életének semmilyen szintjén sem vállal felelősséget. Mivel szívének egyetlenjét elengedte, Margit állandó csalódások közepette élt, ami még kicsapongóbb életre, még több whiskyre, féktelen partyra és nikotinra éheztette ki. 1985 januárjában rákgyanúval kórházba szállították, ahol eltávolították a fél tüdejét. A tüdő a Merkúr energia testrésze, egészsége kommunikációnk szeretetteljességét mutatja. Légzőszervünk betegsége rávilágít, hogy emberi kapcsolataink nem lelkiségen, hanem érdeken alapulnak. „Ha beteg a tüdő, kezeld a szívet” – tárja fel a magasabb szintű összefüggést Martin du Gard. Margit nehezen bírt egy levegőt szívni azokkal, akiket csupán fényes életmódja terelt az útjába. Eino Leino, finn költő ekképpen ír az érdekkapcsolatok boldogtalanságáról:

A szív igazán nem is örül, ha sanda szemek veszik körül. A dohányzással szimbolikusan önálló levegőhöz akarunk jutni, a füst kiengedésével pedig tudattalanul „fú-

junk” környezetünkre. Hiába a látszatfényekkel teli élet, börtönben érezzük magunkat, a lelkünk szabadságra vágyik. Hét évvel később Margit tüdőgyulladást kapott. E betegség annak jelképe, hogy valamit elodázhatatlanul ki szeretnénk mondani, ám már a gondolatától is begyulladunk annak, hogy őszinteségünknek mi lenne a következménye. Ezért a lényegről mégsem szólunk. A kimondásra váró energia ott feszül belül. Állandó beszélhetnékünk van, és kommunikációnk egyre feszültebb, egyre agresszívabb a tehetetlen dühtől. Margit híres volt arról, hogy „néha szándékosan gonosz volt”. Nem csoda, hisz betegségeinek metaforái mutatták, hogy életének szinte egyetlen eleme sem volt már, ami azt a láthatatlan útitervet követte volna, amit szellemlényként felvállalt. Hatvanhét évesen, 1998 februárjában szélütés érte. A szélütés a cselekvésbe át nem tett gondolatok feszítő erejének következménye. Eltervezzük, mit hogyan fogunk kivitelezni, ám félünk a következményektől. Gondolatban minden apró részletet kidolgozunk, elképzeljük az egész történetet – de amikor a megvalósításra kerülhetne a sor (Mars), akkor félelemből visszakozunk. Az ér a túlzott belső nyomás (Mars) hatására ott pattan el, ahol eszünkkel már réges-régen blokkoljuk az energiát: a fejünkben. A gyógyírt Hawthorne így vázolja: „Milyen gyógyító erő van abban, hogy el kell végeznünk valamit! Csodálatos képességek rejlenek bennünk, és nem is tudunk róluk!” A következő évben Margit nyaralója fürdőszobájában leforrázta mindkét lábát. A lábak az anyaghoz, a testiséghez, az ösztönvilághoz való viszonyunk szimbolikus mutatói. A víz az érzelem. A túl hideg víz fagyos lelkületre vall. Ha forró, emésztő szenvedélyre. Aki leforrázza a lábát, az még mindig a fényűző anyagi világ, a felszínes, szenvedélyes kapcsolatok irányába akar – időszerűtlen – lépéseket tenni. Azt hiszi, hogy pénzzel mindent megoldhat. Akárcsak Holly Golightly a Breakfast at Tiffany’s (Álom luxuskivitelben) című filmben: „Tudja, vannak napok, amikor teljesen kiborulok. Ez nem rosszkedv. Rosszkedvű az ember akkor lesz, ha elkezd hízni, vagy ha esik az eső – ez egyszerű szomorúság. De ha kiborulok, az szörnyű. Hirtelen félni kezdek és fogalmam sincs, hogy mitől… Ha rám jön ez a kiborulás, egyedül az segít rajtam, ha taxiba vágom magam és Tiffanyhoz megyek. Az mindig azonnal meg szokott nyugtatni. Imádom, mert csendes és elegáns hely, ott nem történhet az emberrel semmi baj.”

239

Scherzo

Ha valaki, hát Margit hercegnő tudta, micsoda önáltatás mindez. S tudta Coco Chanel is, aki élete vége felé már annyira félt egyedül maradni szíve szeretetlenségével, hogy beköltözött a párizsi Ritz Hotelbe, hátha a külső csillogás segít elterelni figyelmét lelkiismeretének hangjáról. Harmadik szélütése után Margit szinte teljesen megvakult. A vakságban a sors elveszi tőlünk a „sápadt kincsek”, az anyagi luxus látványába történő menekülés lehetőségét. Szemünk világát akkor veszítjük el, ha eltúlzott mértékig veszünk bele a tartalom nélküli formába. „Sok vak van, de közülük hány vakult meg a fénytől?” – teszi fel a megvilágító kérdést Lucian Blaga. A látvány oly fontossá válik, hogy habzsolni kezdjük, anélkül, hogy érzelmileg megérintene bennünket. Minden anyagi szépség annyit ér, amennyire megszólítja a lelkünket. Más dolog, ha egy művészi alkotás, egy festmény, egy szobor hatására katartikus élményt élünk át és különb emberré válunk, és más, ha először mindössze annyi jut róla eszünkbe, hogy ezt azonnal meg kell vásárolnunk, mert a mienk kell hogy legyen. Ilyen művészi alkotásnak tekinthető életünk bármelyik területe. Hogyan juthatunk el addig, hogy nőként romlani kezdjen a látásunk, esetleg elveszítsük a szemünk világát? A dioptriák akkor kezdenek növekedni, ha a férfiban, akihez kapcsolódunk, nem a férfias tartalmat segítjük felszínre – a Nap megbízhatóságát és a Mars bátorságát –, pusztán magával ragad a férfi vénuszi szépsége vagy autója, háza, öltönye szabása. A forma csak a tartalommal együtt válik Istenivé. Tartalom nélkül beszűkíti a lelket. Ha a lelkünk fekete, akkor látásmódunk is elsötétül. Már a legkisebb dioptria is arról üzen, nem lelkileg kapcsolódunk, csak anyagi érdekből. Margitot olyan depresszió gyötörte, hogy alig jelent már meg a nyilvánosság előtt. A sorscsapások arra ösztönöznek, hogy – bár kényszerűségből – de végre befelé forduljunk. „Ha egy kemény, hideg szívű ember… ritkán vagy sohasem néz lelke mélyére, és makacsul a közvélemény tükrében csillogó érdemei alapján ítéli meg önmagát, aligalig juthat igaz önismeretre, csak úgy, ha elveszti becsületét és minden értékét” – tárja fel a Törvényt Hawthorne. A szem megbetegedése a külső csillogás élvezetének, vagy a túlzottan racionális gondolkodásnak egyenes következménye. Rákényszeríti az embert, hogy saját belső lelkivilágát tárja fel, merjen szembenézni tévedéseivel, és – amíg az élet lehetőséget ad rá – korrigálja őket. Hol járt

már Margit az édes szerelem „rózsaszín szemüvegén” át látott teljességet kínáló perspektívától, amit Peter Townsend mellett élhetett volna át?! Margit sötéten látta a világot. Kizárólag fekete napszemüvegben lépett ki otthona ajtaján. A fekete a depresszió színe. Amikor már semmi reménysugár nem süt át tudatunkon, elsötétül számunkra a világ. Hogy a külvilág eltúlzott fürkészése után sikerül-e valóban befelé figyelnünk és szellemi rálátásunkat fejlesztenünk, megváltoztatnunk a „hiszem, ha látom” hozzáállásunkat, és a mindennapokban új haladási irányt kijelölnünk, az mutatja, hogy állapotunk javul-e. Margit 2000-től csak tolókocsiban tudott mozogni. Trónja kerekesszékké változott. Feladta, hogy önálló lépéseket tegyen élete átfordítására. Az irányítást végül – ismét csak utolérte végzete – át kellett adnia másnak. Aki a tolókocsi képletes kormányát fogta, attól függött, Margaret merre tarthat. Milyen csodálatos lehetett volna, ha a hercegnő önszántából, ennyi küszködés nélkül lett volna képes átadni sorsa napszerű irányítását az arra kijelölt férfinak! A sorsfeladat a Rend értelmében áldozatok árán, szenvedés útján valósítható meg. A szenvedésnek teremtőereje van, ha átégünk rajta, erősebbek leszünk. A szenvedés nemesít. Általa Hőssé válunk. Nem panaszkodunk, a Teremtőre bízzuk magunkat. Megpróbáltatásainkat érett lélekkel képesek vagyunk magunkban feldolgozni. „Felnőtt az – írja Ancsel Éva –, aki már nem kér kegyelmet.” A küszködésnek – ellentétben a szenvedés nemesítő katarzisával – lefokozó hatása van, tartásunkat megtöri. Sárba tipor. A szenvedés akkor válik küszködéssé, ha lelkileg nem azonosulunk azzal, amiben éppen benne vagyunk. A küszködés megalkuvásra épül. A lelki terméketlenségben nyomorulttá aszalódunk. Állandóan sír a szánk, panaszkodunk, s ezáltal terhünket másokra ruházzuk, hogy mi pillanatnyilag megkönnyebbüljünk. A gyermeteg, hiábavaló küszködést önigazolásként választjuk, hogy megússzuk az életfeladatként felvállalt felnőtté avató szenvedést. Az élet iskolájában a fájdalom a tanítómester, nem értünk semmit, amíg nem szenvedtünk. Margit hercegnő 2002. február 8-án kapta a földi szempontból végzetes, negyedik szélütését. Tehetséggel, szépséggel és kiváltsággal indult földi pályája. A legfontosabb kihívásra megfutamodással válaszolt. Attól kezdve vesszőfutássá lett az élete. Önmaga elől menekült. Hiába engedhetett

Peter Townsend. Ahhoz, hogy a férfi elnyerje választottja kezét, azt kell követelnie, amiért a nõ eredendõen létezik: a holdi önfeláldozást és a vénuszi behódolást. Ennél kevesebbel férfihoz méltatlan megelégednie.

241

Scherzo

meg minden világi kincset magának – egyre hátrányosabbá vált a külseje. Nem az évek előrehaladása miatt – lelke örök fájdalma miatt. Tudat alatt sosem bocsátotta meg ma-

gának, hogy nem volt bátorsága felvállalni a nehézségekkel teli, szolgálattal kikövezett, ám lelki kiteljesedéshez és szépüléshez vezető valódi szerelmet.

Venit summa dies… Eljön mindenkinek a pillanat, Mikor egészen egyedül marad, Mikor mellette senki, semmi más, És nem segít se átok, se sirás. Az élet távol, a halál közel, Bűnt, balgaságot semmi sem föd el, Mikor az ember az Írás szerint Megméretik és megítéltetik. Eltűnnek a boldog káprázatok, Minden, mi az életnek színt adott. Kialszik a remények csillaga, S a lélek van a pusztában maga. Juhász Gyula

243

Allegro 1963–NAPJAINKIG SEM TARTALOM, SEM ELEGANCIA

Allegro

A MENNYEI-ÉN Az ember olyan, amilyen a boldogságról alkotott elképzelése. – Vaszilij Alekszandrovics Szuhomlinszkij –

T

E NEM VAGY KÉPES jól érezni magad. A kalandvágynak egy szikrája sincs benned – vágja a férje fejéhez kétségbeesetten Corie (Jane Fonda) a Barefoot in the Park (Mezítláb a parkban) című vígjátékban. Alig néhány napja kötöttek szerelemből házasságot. – Tudod, mi vagy te, Paul? Néző. Igen, néző. Kétféle ember van a világon. Van, aki csinálja, és van, aki nézi. Te egész este csak bámultál. Én csináltam. – Igen – válaszolja a Robert Redford alakította Paul Bratter. – És kicsit nehezebb volt nézni, amit te csináltál, mint neked csinálni, amit én néztem. Neil Simon 1967-ben megfilmesített színdarabja az ötvenes és a hatvanas évek egymásnak ellentmondó értékrendjét világítja meg. 1963-mal a Rend öntudatlan keresése javarészt befejeződött. A materiális bőség, a gazdasági fellendülés újfent azt az illúziót keltette az addig Moralitás felé tartó emberekben, hogy fölötte állnak a Mennyei Törvényeknek. Az ember ismét fékevesztetten tobzódott az anyagban, és az Isteni Rend ellen fordult. Felnőtt a háború utáni baby-boom nemzedék, és szülei viselkedéskultúrája ellen fordult. „Ha az emberek rosszat mondanak gyermekeidről, rólad mondanak rosszat” – állítja Szuhomlinszkij. A hatvanas évek fiatal generációja azért kezdett harcot a Rend és a Mérték ellen, mert szüleik csak ösztönösen, tudattalanul kerestek egy nemesebb utat a háború utáni szenvedésből. Rátaláltak az Örök Mértékre, ám azt nem képviselték tudatosan. Szellemileg nem ismerték a Rendet, ezért nem tudták gyermeküknek hitelesen feltárni az élet választási lehetőségeit. Eltúlzott anyagi gyarapodás és testiség, vagy szellemi emelkedés és lelki boldogság? Amit intuitívan a Renddel analóg módon indítottak, azt az évek előrehaladtával kezdte elárasz-

tani a materiális többlet. A lelki szárnyalás felett ismét győzött a gravitáció. Az emberi léleknek szárnyai vannak, és természetes állapotában emelkedik Isten felé, föl a magasba. Az emelkedésnek egyetlen feltétele van: az embernek először le kell mondani a lehúzó erővel bíró anyagi tartalékairól. „A szellem akkor lesz szabaddá, ha többé támaszt nem keres” – írja Kafka az anyag lehúzó erejéről. Amilyen mértékben viszszahőkölünk a materiális lemondástól, olyan mértékben veszítjük el szárnyalási képességünket és a tudati tágulás lehetőségét. A szárnyaszegett, földön vergődő embernek már csak a kábítószer jut. Mesterkélt élethez mesterséges repítőszer társul. Az út, amely látszólag könnyebb, hisz nem jár fizikai áldozathozatallal, a lelket áldozza fel. A régi korok emberei tisztában voltak e Törvénnyel. Hogy ne váljanak áldozattá, önként áldoztak. Vallási szertartások keretében materiális áldozatot mutattak be Istennek, hogy kifejezzék a kevesebb anyagi fölötti örömüket és hálájukat az ebből következő harmonikus életérzésért. Ha nem az Isteni Rend szerint irányították a sorsukat, az elkövetett bűnökért bűnbánati áldozatot tartottak. Áldozati adomány lehetett minden, ami az ember megélhetését szolgálta. Fizikai táplálékot adtak cserébe a szellemi és lelki táplálékért. A Mérték szerint élni – alázatgyakorlat. „Az engedelmesség többet ér, mint az áldozat; a szófogadás értékesebb a kosok hájánál” – hangoztatja Sámuel próféta. Aki a Magasztos szerint irányítja létét, az eleve nem vesz magához a szükségleténél több matériát. Tudatos lemondásával betartja a Mértéket. Mindenkinek kielégülhetne az egyéni szükséglete, ha az Egység-érzetét elvesztett ember az anyagi többletet nem la-

Robert Redford és Jane Fonda. A férfiigény a szárnyalás, a nõ a nehézkedés. A férfi magasabb ideáival felébresztheti asszonya angyali természetét.

247

Allegro

pátolná magához. Jézus a szükséglettel beérő életvezetést hangsúlyozta, amikor a régi próféták tanítását hirdette: Isten inkább irgalmasságot akar, mint áldozatot. Aki nagyobb mennyiségű anyagra tesz szert, mint amennyi az egyéni létfenntartásának kielégítéséhez szükséges lenne, annak a többletet a Törvény értelmében föl kell áldoznia Istennek, azaz minden olyan embernek, aki szellemileg megvalósultabb, mint ő, akiben Isten Fénye nagyobb mértékben ragyog, mint őbenne. A megemelkedett ember cserébe a lámpás lángjaként világítja be az utat a határtalan boldogság felé. Aki emberi megvalósultságában utánunk következik, annak szellemi és lelki útmutatást, tudati megvilágosodást kell nyújtanunk. Feltárni a Rend szerinti létezést, hogy támogassuk őt az Isteni Teljesség felé, a Fény irányába. Hiteles példamutatással és bölcs eligazítással szükséges segítenünk az utánunk jövőket, hogy kiemelkedhessenek az anyag sötétségéből, az alvilágból. Jézus hangsúlyozta: fizikai áldozatot tiszta szívvel kell hozni, nem azért, hogy haszon származzon belőle. Fizikai áldozatot kizárólag Isten felé kell tennünk, azaz a nálunk szellemileg fejlettebb ember felé. Ha emberileg megvalósulatlanabb embertársaink irányába anyagi támogatást nyújtunk, ez a Törvénnyel ellentétes, sötét irány, mert tudatosan vagy tudattalanul hatalmaskodni kívánunk felettük. Ami egyszer a láthatatlanban hierarchikusan már megvalósult, azt nem kell a láthatóban demonstrálni. Ha a láthatatlan fejlettségünket anyagi támogatással láthatóvá degradáljuk, akkor törvényszerűen zuhanni kezdünk a láthatatlanban. A láthatóban hamarosan az alá kerülünk, akit a Renddel ellentétes eszközzel, anyagilag támogattunk. Ha a materiális többletet megtartjuk magunknak, és az áldozathozatalnak Isten felé hátat fordítunk, ha önként semmi fizikait nem ajánlunk föl szellemi és lelki fejlődésünkért, akkor a Sorsnak nem marad más lehetősége, mint hogy bennünket tegyen meg áldozatul. Az önző ember mindig azt veszíti el, amit a leginkább meg szeretne tartani. A már időszerűtlen anyagi vágyainkat el kell engednünk ahhoz, hogy a lélek fel tudjon szabadulni. A kis-én horizontális, földi növekedést kíván, a Mennyei-Én megemelkedésre ihlet. Ami nem emelkedik, az visszacsúszik. Stagnálás a Rend értelmében nem létezik, mert az élet maga a változás.

Pótcselekvéseink beszűkült, megsüllyedt lelkiállapotról árulkodnak. Minél több pótcselekvés van az életünkben, annál inkább a Rend és Isten ellen élünk. A materiális ember, aki tagadja a Teremtő létezését, egyik pótcselekvésből a másikba zuhan. „Az embernek két fő bűne van, amelyre az összes többi visszavezethető – írja Kafka –: a türelmetlenség és a tunyaság. Türelmetlenség miatt űzték ki a Paradicsomból, s a tunyaság miatt nem kerül vissza.” Az ember türelmetlen a materiális tobzódást illetően, és tunya az Isteni Renddel szemben. Az emberiség történelmében csak egyszer fordulhatott elő, hogy a Rend ellenében élő, az anyagi dőzsölést választó ember önmaga és javai helyett másvalakit áldozhatott fel azért, hogy kiengesztelje Istent az emberhez méltatlan, a lelket fullasztó életmódjáért. Jézus kereszthalála volt az első és az utolsó áldozat, amikor a szeretetlenségbe zuhant ember nem önmaga fizetett meg bűneiért. A mai kor embere hiába kiált Barabást, az önmagára vonatkozó, fájdalmas következményeket már el kell szenvednie. Az egyes ember minél tudatosabban ég át a szenvedésen, annál minőségibb boldogságban lehet része. A megnemesedett lélek a legteljesebb szeretet és szerelem átélésére válik nyitottá. A végső elszámolásnál Isten minden ember lelkét olyan mértékben mentheti ki az alvilágból, amilyen mértékben az egyén őrá, a Teremtőre rezonál. Azaz amilyen mértékben felébred bennünk az Isteni Mérték. A sötét, önző lélek és az anyagra szűkült tudat nem képes rezonálni az Isteni Fényre. Mivel Isten az élet ura, az élet kerékkötői, azaz az áldozathozataltól visszariadók – s így a sötétséget támogatók – a Törvény értelmében nem térhetnek meg az örök hajlékba. A végső elszámolás: az élet egyenlege. Csak a megsüllyedt tudat szűkül le egyetlen életre és bizakodik abban, hogy nem lesz következménye az „azt csinálok, amit akarok” önös kényelemkeresésének. A Rend – Isten akarata. Az „Uram, legyen meg a te akaratod!” a tökéletes szabadság, a Renddel való azonosulás. Ezt az elengedettséget megélni csak az képes, aki a mulandó órákat az örökkévalósághoz igazítja. Minden élet egy lehetőség arra, hogy megtanuljunk a láthatatlan hierarchia szerint élni, ahol Isten áll az ember felett, a megnemesedett tudatú férfi a nő fölött, a szellem és a lélek pedig az anyag fölött. A Rend ellenében élni azt jelenti, hogy tagadjuk e láthatatlan hierarchiát. A hatvanas években valódi mozgalom-

Grace Kelly néhány pillanat múlva megkezdi új életét Monaco hercegnéjeként. A szüzesség a nõ számára lelkiállapot, nem pedig testi vetület. Tisztává és ártatlanná az érzelmi megemelkedés avat.

249


má vált a Rend tudattalan elutasítása. A fiatalok – a szülőktől kapott hiteles szellemi útmutatás híján – irtóztak az Örök Mértéket hirdető konvencióktól, és szemtelenül – szó szerint megemelkedett rálátás híján – gúnyolták az Eredendő Értékeket. Nem látták át, hogy a Rend a kiteljesedést hozó élet alapja. Mivel az Isteni Törvényt elítélték, tudatuk a matériára szűkült. Az életet – bármily szabadosságot engedtek is meg maguknak – egyre elviselhetetlenebb rabságnak érezték, és kikívánkoztak belőle. A mindennapok nihiljéből való kilépést – az utazásnak minden formáját kipróbálva – világcsavargással, LSD-vel és marihuánával próbálták megvalósítani. Mivel azonban mindenhova Istent tagadó valójukat vitték, a szellemi teljesség hiányában életük egy folyamatos fizikai impulzusüldözéssé vált. A valós életben történő felelősségvállalás elől hallucinációkba menekültek. Juhász Gyula analógiája így szól az élet örömeit nem saját megemelkedettségükben keresőkről: „Sokan azért szeretik és azért írják a fantasztikus regényeket, mivel nincsen fantáziájuk.” A pótcselekvések hatására átmenetileg feldobódunk, ám utána szinte tehetetlen roncsként csapódunk bele a földbe. A szellemi megemelkedés valódi szárnyaláshoz vezet, ahonnan újabb és újabb magasságokba emelkedhetünk. Sri Ramana Maharshi üzeni a világjáróknak: „Amilyen te vagy, olyan a világ is. Anélkül, hogy megértenéd önmagad, mi haszna a világ megértésével próbálkozni?” A hatvanas évek nagy divatja volt a keleti kultúrák felfedezése, az Indiába történő utazás. Ha az ott is felszínesen keresett spiritualitás valódi, Rend szerinti impulzusként hatott volna, amely elvezet a tudat tágulásához, a férfiként és nőként való magabiztos megnyilvánuláshoz, akkor a fiatalok nem folyamodtak volna újra és újra a kábítószerhez. Kizárólag az önmagunk láthatatlan bensejében tett tudatos utazás az, ami visszavezet a boldogságot ígérő Isteni Önvalónkhoz. Csak így érkezhetünk el a függetlenségnek és a szabadságnak abba az állapotába, amelyről Juhász Gyula ezt állítja: „Minden méltóságtól megfoszthatnak, de emberi méltóságomtól nem.” A „kreativitás” és a „szabadság” volt a hatvanas évek jelszava. Minden emberi cselekvés annyit ér, amennyire a Rendet szolgálja és Isten felé emel. Mivel a hatvanas évek gondolkodásmódja alapvetően kérdőjelezte meg a Mértéket és ezáltal a láthatatlan hierarchiát, az akkori aktivitás többnyire a káoszt építette. A kreativitás fals módon a Rend addig kialakult formáinak szétrombolását jelentette. A szabadság

pedig nem volt több, mint a lelki kiégéshez vezető szabadosság, amelyben már a szélsőségek sem jelentettek ingert. A Mezítláb a parkban Corie-ja e tudati káoszt, a cselekvés a cselekvésért öncélúságát hirdeti. Azt veti a Rendet képviselő férje szemére, hogy – mivel az értékek rombolásában nem vesz részt – pusztán néző az életben. A láthatatlan Isteni Törvény belül nem hangos szóval, demostrációval és harsánysággal épül. Mindenki maga találhat rá lecsendesülten, magába merülten, és attól fogva kincsként óvja, védelmezi. Ami hangos és csinnadrattával tarkított, annak a lélekhez nincsen köze. A Rendet nem szolgálja csak a rendíthetetlen hittel bíró ember.

Csak a Fény az, mi el nem veszhet ez óriási zűrzavarban, a teremtésben volt a kezdet s a világ benne halhatatlan. Ivan Vazov

A kifinomult viselkedést és az etikettet megvető hippiket idézi Corie, amikor a fékevesztett szabadosság hiányát kéri számon a méltóságát minden szituációban megtartani igyekvő férjén: „Képtelen vagy elengedni magad akár egy estére is. Nem mondom, hogy kispolgár, de iszonyúan kimért és leereszkedő vagy… Mindig jól öltözött vagy, mindig jól nézel ki, mindig tudod, mit kell mondani. Kis híján tökéletes vagy” – hangjában kétségbeesés és rémület, hisz tart attól az erőfeszítéstől, amit emberi fejlődésében fel kell mutatnia, ha e mellett az igényes férfi mellett kíván maradni. „Mielőtt elvettél, azt hittem, nyakkendőben alszol…” – vágja oda Paulnak. Egy férfi nyakkendője önmaga férfiasságáról alkotott képéről árulkodik. A hatvanas évek férfiai nem viseltek nyakkendőt, nyitott ingnyakkal jártak, vagy nőies zsabóval díszítették ingüket. Ennek megfelelően volt férfias a hozzáállásuk is a világ fejlődéséhez. Kívül látványosan harcoltak a békéért, s közben belül a vénuszi irányba történő kibillenés következményeként elveszítették lelki békéjüket. A hatvanas években a férfi nem tudta betölteni a szellemi vezető szerepét, csúszott vissza a matériába. A „pin-up” lányok mintájára szép lassan megjelentek a férfitestfotók. A levegőben egyre érett egy újabb felhívás katonaként a Mars bizonyítására – ez volt Vietnam. Paul Bratter a Rend érdekében és nem a Rend ellen akart cselekedni. Nyakkendője a férfias, vertikális tenniakarás szimbóluma volt. A szellemi irányítást felvállaló

250

Allegro

maszkulinitásnak ellentmond a vízszintesség: a kényelem és luxus vágyára utaló selyemsál, vagy a bonbonos ajándékdobozra emlékeztető csokornyakkendő. A nyári hőségben a férfi nyakkendője éppolyan nemi szerepből következő áldozathozatal, mint a nőnek a harisnya – mindkettő kifejezi viselője tartását.

A hatvanas években kezdődő és az ezredfordulóra felerősödő emberi devalválódás és tudati sötétedés Goethe gondolatát idézi: „Az ideáloktól megfosztott világban a szörnyek uralkodnak.” Az Eredendő Rend helyreállítására az ezredforduló embere hivatott az Örök Mértékhez történő tudati visszarendeződésével.

251

Allegro

LOLITA Egy ember valóságos értékét az mutatja, milyen mértékben sikerült felszabadítania magát a kis-én alól. – Albert Einstein –

A

ZT, HOGY JANE FONDA Corie-ja vonzódott mindahhoz a tradicionális értékhez, amit férje, Paul képviselt, bizonyítja lelkesedése az otthonalapításért. Amikor a nászút végén Paul a hotelből egyenesen a munkahelyére siet, Corie új, még üresen álló otthonuk felé veszi az irányt. Egy nagy csokor virággal lépdel önfeledten az utcán a ház felé, a kapucsengőre a nevek helyett ennyit ír: Bratter szerelmespár, és örömében megcsókolja a kulcsot, mielőtt belép a lépcsőházba. Hogy e nap ünnep számára, azt a bőröndből elsőként elővett üveg pezsgő behűtése mutatja, s ugyanabból a bőröndből a ruhák közül fahasábok kerülnek elő a pici kandallóba. E boldogságos készülődés a férj első, közös otthonukba való hazaérkezése előtt a magasabb szempontú Törvényről üzent azoknak a fiataloknak, akik a hatvanas évek tudati zűrzavarában megtagadták a házasságot, a hűséget, a nemi szerepekből következő viselkedésmintákat, s akik az otthon intim melege helyett kommunákban keresték hiábavalóan a szerelmet. A szabad szenvedély elmélete hódított, amely nemcsak a férfi-nő hierarchikus viszonyát rúgta fel, de a jin és jang kapcsolódását is. Két jin vagy két jang akarta elsöpörni az ellentétes pólusok vonzására épülő Rendet. Az érzelem, a lelki belehelyezkedés csöpögős kispolgári hozzáállásnak számított. A hatvanas évek gondolkodásmódja nem akart tudomást venni arról, hogy az ember szellemi és lelki lény. Az érzéketlenné, ingerelhetetlenné vált lélek finom rezdülésekre már nem reagált. Csak a lázadó, dacos tettre adott életjelet. A távlatnélküliség a „most, itt, és mindegy, hogy kivel” hozzáállásában testesült meg. Kizárólag az azonnali cselekvés adott némi fontosságérzetet. A pillanatnyi kielégülés mohó hajtottsága nem gondolt a következményekkel.

Redford jogosan mondja a Mezítláb a parkban egyik üzeneteként: „A házassághoz talán nem elég a vérvizsgálat. Talán azt is meg kellene vizsgálni, benőtt-e a partnerek agyalágya és hogy érzelmileg elég érettek-e.” Az haute couture-t mindössze négyezer elegáns nő tartotta életben a hatvanas évekig. Ekkor azonban eltűnik a Hölgy. A mindennapi nyelvben mind gyakrabban fordul elő a „lány” és nem a „nő”, a „baby” és nem a „lady”. A férfi elnőiesedése az újonnan kialakuló anyagi jólét által változást hozott az addig tudattalanul a Rend szerinti hierarchiára épített házasságokba. A férj nem mert követelni, mert egyre inkább érezte, kisugárzása híján van annak a férfias határozottságnak, amely előtt egy asszony kész behódolni. A nő alárendelődő holdi szerepe egyre lazult lelkileg és fizikailag is: a háztartásokban rohamosan terjedő, a női gondoskodást pótolni hivatott gépek elmosták a holdi kötelességtudatot. A divatszalonok bezárása a nő önmaga iránti igényességének leáldozását jelentette. A holdi Jóságra épülő Vénusz a férfihoz való lelki odafordulás hiányában elveszíti belső eleganciáját. A nő a nála megvalósultabb férfi felé megnyilvánított szolgálat hiányában esélytelen a hölgyi méltóságra. Nem vállal felelősséget létéért. Életével megszűnik Istennek felelni. Anyagi többletre akkor teszünk szert, ha hátat fordítunk alapvető földi küldetésünknek, a nemi szerepünk szerinti tennivalóknak. Minden, a szükségleténél több matériával rendelkező ember fokozottan fél a másik nemtől. A függetlenségvágy abból fakad, hogy önmagunk szerepében bizonytalanok vagyunk, s félünk, hogy erre fény derül. A nőiségében, azaz szolgálókészségében ingatag nő anyagi tartalékot halmoz, és gyenge, azaz szellemtelen férfit keres. A szellemtelen férfitól már csak egy lépés a leszbikusság. A férfi ugyanis a Szellem Fényétől lesz Férfi.

Audrey Hepburn. Téved a nõ, ha azt hiszi, szakmai sikere vagy pozíciója kívánatosabbá teszi egy értékes férfi szemében. Amit egy nívós férfi igényel egy nõben, az a szellemi érzék, a mély lelkiség és a kecses alak.

253


A férfi, aki nem biztos saját kiállásában, arról ismerszik meg, hogy matériát gyűjt és hitetlen. Kerüli megvalósultabb férfitársait, és retteg a tudattól, hogy létezhet egy láthatatlan világ és Isten. Minél nagyobb anyagi biztonságot épít, annál inkább fél a nőtől, és attól, hogy az csúfot űz majd férfiatlanságából. Az anyagi birodalmat építő törekvés szükségszerűen homoszexualitásba torkollik. A férfi puhul, a nő keményedik. Sean O’Casey ezt írja a nő helyett pénzt simogató férfiról: „A pénz egyformán pénz mindenkinek a zsebében, nem úgy mint a lány, akinek a szépsége akkor borul virágba, ha igazi férfi öleli.” A kifinomult nő megnyeréséhez Hőssé kell válni. A nővel analóg pénz megszerzéséhez a Hérosz-minőség nem szükségeltetik. Minél többje van „az élettelen nőből”, a pénzből, annál kevésbé Hős típus egy férfi. Csak hősködik. A zsugori, kisstílű férfi, aki folyton aranyát számolgatja, a nőnek sem enged szabadságot. Rövid pórázon tartja, féltékenyen őrzi partnerét, aki gyakran már fuldoklik a friss levegő hiányában. A megvalósulatlan férfi munkatársaknak és barátoknak csak nála gyengébb kvalitású embereket válogat, a nála szellemileg erősebb embertársaiban nem bízik. Hogy miért? Kafka adja meg a választ: „Viszonylag könnyű bízni valakiben, amikor egyidejűleg szemmel tartjuk, vagy legalábbis szemmel tarthatjuk. Talán távolból is bízhatunk valakiben, de egy odú belsejéből tökéletesen bízni egy kint levőben, lehetetlen.” Aki tudatilag szűkebb, az tart a tágabb gondolatvilágú embertársaitól. A két tudathatár közötti különbség arányában hiszi, hogy a másik becsapja őt. Minél szűkebb a látásmódja valakinek, annál nagyobb az esély, hogy körülötte mindenki megvalósultabb, így számos dologtól és embertől retteg. A megvalósultabbaktól való láthatatlan félelem a magyarázata a fegyver- és testőrtartásnak, a számtalan biztonsági intézkedésnek. A nők rettegése a női szerepben való megbukástól a feminizmusba torkollott. A férfi félelme a Rendért való marsikus küzdéstől a háborúellenes tüntetésekben csúcsosodott ki. Békeharcos: eleve ellentmondásos fogalom. A békéért nem kívül kell harcolni, hanem megteremteni – belül. Saját nemünk feladatainak elfogadása hozza el a megbékélést önmagunkkal. A hatvanas években felerősödött nemi szereppel kapcsolatos félelmeken azóta semmit sem oldott az, hogy több évtizede a két nem kerüli egymást, s csak ideig-óráig, rövid

percekre mer egyesülni a szenvedélytől hajtva. A másikkal szembeni pánik egyértelmű jele a lerohanó szexualitás. Az önmagában bizonyos ember nem keres kapaszkodót mindenáron egy másik testben, hanem értékeli a szemek bársonyát és a hang csendes aranyát. A szellemi önállóság a felnőttség fokmérője. Lehetővé teszi, hogy ne csak tömegben érezzük biztonságban magunkat. A hatvanas évek jelszava a kellemesség volt. „Örömet okozni magunknak” – ebben fogalmazódott meg az emberi életcél. Aki az életben kívül csak a napos oldalt keresi, annak belül a lelkében folyamatos az árnyék hidege, és szíve vacog. A boldogtalanság biztos jele önmagunk anyagi kényeztetése. A Rend nem a pátyolgatásról, hanem a szolgálat szépségéről szól. A szellemi és lelki odaadáson alapuló fizikai szolgálat a világon semmihez sem fogható Teljességérzetet ad. Aki a másikért való élettel mint céllal nem képes megbarátkozni önmagában, az külsőségekkel próbálja csitítani lelkiismeretét. A kis-én tejben-vajban fürösztése a Hold szimbóluma, a tudatilag gyermeki státusz mutatója. A gyermek még önző. Neki még nincs szolgálnivalója. Mindenki az ő kedvét keresi. A biológiai felnőttnek ezt a kényeztetést már meg kell vásárolnia. Minél nagyobb tutujgatásra vágyik, annál több pénzt kell összegyűjtenie. A gyermetegség végső bizonyítéka, ha párkapcsolatát is szerzi – megvásárol valakit pénzével. A hetvenes évek egyenesen az „én évtizedévé” válik. Le az ízléssel! Tilos a tilalom! Ünnepeljünk! Tom Wolfe amerikai író és újságíró találóan így kereszteli: Me Decade, azaz a nekem és az engem évtizedének hívja. Csak a kis-én számít. Hol vagyunk már az Egységtől?! Az Egységérzés az Isteni Rend betartásán alapszik. A kötelesség annak átélése, hogy kötelesek vagyunk mások fejlődéséért tenni. A hatvanas és hetvenes évek a maga társadalomból történő kivonulásával nem volt különb, mint egy gyermeki dackorszak az Isteni Mértékkel szemben. E szellemi gyermetegséget egyértelműen tükrözte a nők kinézete. A lélek visszahúzódott, a test és a testiség, a kisén önzése került előtérbe. Juhász Gyula régi-új gondolata érzékelteti a kor női megjelenése mögötti láthatatlan lehúzó erőt: „A régi naivák a fiatal ártatlanságot ábrázolták, az új naivák a fiatal romlottságot.” A látványforradalom majdnem olyan erőteljes, mint 1947-ben. Ám a különbség egy egész világ: míg Dior a Rend

254

Allegro

felé fordította az emberi lelkeket, a hatvanas évek a bizonytalanságot hozták el. „Fiú vagy lány?” – teszi föl a kérdést a Paris Match Twiggy címlapfotója alatt. Az 1920-as éveket idéző kisfiús imázs jön divatba a nőies vonalak helyett. A csont és bőr nimfácskák mintha Vlagyimir Nabokov Lolita (1959) című regényéből lépnének elő. Nemi szerepükben való bizonytalanságukkal a nemi szerepükben letisztázatlan férfiakat vonzzák: a szellemiséget nélkülöző, intellektuálisan túlműködő, anyagilag tehetős, olykor kifejezetten több évtizeddel idősebb hímeket. „…a keselyű csőrénél is rettentőbb egy kis szőke lány, aki öreg szívet szaggat” – Maupassant tehetetlen kifakadása újra időszerűvé vált. A nőiséget illető zöldfülűséget és lelki mélységekben való tapasztalatlanságot a hatvanas évek lányai szögletes modorral leplezték. A test sovány volt, de csak annyira törékeny, amennyi melegség lapult a szívben. Ha a szív üres és hideg, akkor a test csontos és kemény. A véznaságon nem sugárzik át lelki finomság. A lélek tükre, a szem úgy festett, mintha egy kislány játszott volna édesanyja sminkkészletével. A lányok „úgy kidekorálják a szemüket, mintha egy karácsonyfát akarnának feldíszíteni” – írja a kor szépségideáljáról Robyn Cosio Los Angeles-i sminkszakértő A szemöldök című könyvében. A szem körül gyakran pompáznak odafestett virágok, mint „tudattágító motívumok”. Külsőségekre csak akkor van szükség, ha belül a tartalom hiányzik. A férfias nő sosincs virágos jókedvében. Akinek a tudata nem fogja át szintézisben a világot, annak szeme csak szegmenseket lát, mintha sárral bekent ablakon próbálna kilátni. Minél szűkebb a rálátás, annál inkább nagyítani vágyjuk a szemet. A lányok óriási műszempillákat ragasztottak, mert a férfi melletti kötelességvállalás nélkül pusztán formailag próbálták imitálni azt, amit esszenciálisan csak a Rend szerinti női szerep varázsolhatott volna szemükbe és szemük köré. A smink további kelléke az alapozó, amelynek úgy kell fednie a bőrt, hogy azt a látszatot keltse: az arcra semmi sincs felkenve. Az összhatásnak bababőr simaságúnak kell lennie! A hatvanas évek lányai rúzst alig, annál több szájfényt használnak, mintha szájuk egy kicsit mindig nyálas lenne. A nedvesség akkor jelenik meg látható formában a száj körül – akár a túlzott nyáltermelés, akár a mesterséges szájfény hatására –, ha a kommunikáció nem szeretetteljes, ha eltúlzott a kritikai hajlam, és a „semmi sem jó” pesszimizmusában élünk.

A férfi akkor fordul az italhoz, a tüzes vízhez, ha a nőtől nem kap melegséggel telt érzelmeket. Az alkoholizáló férfi nem szerelemittas. A nő hideg csókja helyett inkább az üveg száját választja. 1964: Adieu Dior! Mary Quant Londonban bemutatja a miniszoknyát. Amikor 1966-ban Jackie Kennedy is megjelenik a megkurtított ruhadarabban, a New York Times így kommentálja: „Mostantól biztosan garantálható, hogy a miniszoknyának lesz jövője.” André Courréges párizsi divattervező hatására a lányok a körömcipőt lapos csizmára váltják. „Csak a lapos sarok teszi lehetővé, hogy a nő kapcsolatban maradjon a földdel és a realitással” – állította a tervező, akit mint „Le Corbusier of fashion” (a divat Corbusier-je) emlegettek a minden női íveltséget kiegyenesítő geometrikus formái, és az űrutazás eufóriáját kifejező, fehér és ezüst, laboratóriumi hidegségű öltözékei miatt. A nő cipőjének magas sarka az emelkedettség iránti vágy kifejezője. A nő mintegy demonstrálja a férfi felé: vágyik arra, hogy társa fölemelje őt. A szoknyához viselt lapos sarok a nő földhözragadt, testorientált gondolkodását, a tűsarok pedig uralkodói hajlamát fejezi ki. 1966-ban Yves Saint Laurent előhozakodik a női szmokinggal, amely a nyakkendővel kiegészítve a nő Rendből való kisiklásának végső jele. A férfi módjára gondolkodó lány azért fél a nemek hierarchiájától, mert nem viseli el az alárendeződés gondolatát. Ő akar mindent kontrollálni. Ha nem lehet ő felül, azt a lealacsonyító szolgasággal, a rabsággal azonosítja. A szexualitásban nem mer alul lenni. Fél gyermeket szülni, mert nemcsak a függőségtől, a felelősségtől is tart. E rettegést a hatvanas-hetvenes években a kommunák közös gyermeknevelése próbálta oldani, napjainkban a nagymamák és a bébiszitterek foglalkoztatása. A gyermek világra hozatalára a Rendből kilépett nő tudatában az is árnyékot vet, hogy amíg otthon marad, saját jövedelem hiányában ki van szolgáltatva férjének. Ha a férfi és a nő lelkileg kapcsolódik, tökéletes bizalommal vannak egymás iránt. „…a magukban nem bízó emberek mással szemben bizalmatlanságra hajlamosak” – írja Adler. Ha a kapcsolat pusztán szenvedélyen vagy érdeken alapul, akkor a nő vagy nem marad otthon a gyermekkel, vagy jó előre megkeresi, és biztonsági tartalékként tárolja azt az összeget, amit nemi szerepében való bizonytalansága megkíván. A hölgy, aki hisz női értékében, mer kérni a férfitól. Ha azonban egy nő a saját maga összegyűjtötte matériától vár-

255

Allegro

ja biztonságát, és nem a férfi szellemi teremtőerejétől, akkor ahhoz a férfihoz, aki nem tudja őt meggyőzni ennek ellenkezőjéről, nem is lenne szabad hozzámennie. Azt a férfit, aki nem képes visszaterelni a nőt a Rendhez, a nő sohasem fogja tisztelni. Az önmagunkba vagy társunkba vetett bizalom teljes hiánya a házassági szerződésben csúcsosodik ki. A szerződésnek biztosan nem lesz olyan pontja, hogy kötelesek a szerződő felek a másikat lélekből szeretni. Hogy a pusztán negyvenöt kilós, tizenhat éves Twiggy önmaga nőiségében mennyire bizonytalan volt, az mutatja, hogy mindössze három év alatt annyi pénzt keresett, hogy tizenkilenc évesen nyugdíjba vonulhatott. A kérdés csak az, milyen életcél éltette ezután. „Ne törekedj gazdagságra! Ha megszerzed, megöl az unalom” – figyelmeztet a francia festő, Pierre Renoir. A nők harcias emancipációs törekvései a nőiségüktől való félelemből fakadtak, a férfi szolgálatának hárításából. A szeretet kimutatása ellen lázadni szűkkeblűségről vall, s egyben emberhez méltatlan. Még 1970-ben is azzal borzolta a kedélyeket Germaine Greer, az Angliában élő ausztrál kutatónő, hogy „a nő a házasságban megkövetelt szolgaságtól női eunuchhá válik”. 1975 januárjában újságcím, hogy Londonban azért tüntetnek a nők, mert egy mulató pultjánál csak férfiak fogyaszthatnak italt. Hová tűnt ezeknek a békétlen nőknek a szívéből a szeretet? Hová tűnt a kielé-

gítő szerelem? Ramuz ezt állítja: „Ha az ember szeret valakit, mindent könnyűnek talál. A nap fényesebb, a virágok szebbek, az emberek jobbak.” A lélekből történő odafigyelés az imádott férfira a hölgynek minden percét kitölti. Csak a boldogtalan amazonnak jut eszébe, hogy harsányan férfias jogokért harcoljon. A hölgy minden női jogot megkap otthon, hogy királynőnek érezhesse magát. Szépsége, nyitott szíve, föloldódást hozó mosolya és szerető ölelése az intimitás perceiben csendben elhozza neki a valódi boldogságot. Míg a Mérték szerinti szerepükkel elégedetlenkedő nőtársai az utcán személytelenül, kiabálva, női méltóságukban megtépázva követelik azt, amit ha megkapnak, csak még inkább kibillennek a Rendből, és még távolabb kerülnek a szerelemtől. „…a legostobább egyszersmind a leglármásabb is” – tárja fel Molnár Ferenc az összefüggést. Amikor a Mezítláb a parkban Corie-ja ráébred női tévedésére, édesanyjához (Mildred Natwick) fordul tanácsért: „– Nem tudom, mit akar. Nem tudom, hogy tehetném boldoggá. Mit csináljak, anya? – Igazán egyszerű – válaszol a mama. – Annyi az egész, hogy egy kicsit alkalmazkodj hozzá. Ne csak magadra gondolj… Találd ki a gondolatait, engedd, hogy érezze, milyen fontos. Ha erre képes vagy, boldog és csodálatos lesz a házasságotok. Jó, ha száz közül egy ilyen. Ti legyetek az az egy, édesem.”

A Kennedy házaspár Caroline-nal. A szerelmi kötõdés nem intellektuális, hanem szellemi, lelki és fizikai élmény. Azok felett a nõk felett, akik elsõsorban intellektusukra büszkék, kötõdések nélkül múlnak el az évek.

257

Allegro

A GENTLEMAN … az ormokra nem hívják az embert: oda fel kell kapaszkodni. – Edouard Manet –

A

BARÁTNŐM antibébi tablettát szed. És én ettől most boldogabb vagyok? – ez a férfidilemma késztette elgondolkozásra 1967-ben a Tween, az első német tinimagazin olvasóit. A hirdetés egy szeretkezés utáni pár fényképét használja illusztrációként, ahol a férfi a hátán fekszik, és az ég felé néz elmerengve. A lány mellette pajkosan pillant a fényképezőgép lencséjébe. Noha a Teremtő a Teljességet képviseli, a két pólus szempontjából Istent elsődlegesen az aktív, kezdeményező, irányító szereppel azonosítjuk. Az Úr földi helytartója az úr, a gentleman. A Földön a teremtésről a Törvény szerint a férfi dönt. Azt, hogy egy kapcsolat mikor érett meg arra, hogy abba egy gyermek leszülessen, a férfi hivatott eldönteni szellemi rálátása segítségével. A nő földi szempontok szerint mérlegel, és önkéntelenül is arra törekszik, ami neki kellemes, vagy amit az érdeke diktál. A nőt kizárólag a megemelkedett férfi tudja kiemelni a fizikai kényelem vagy a hatalmaskodási vágy „most akarom” állapotából. A férfinak kell áldozathozatalra késztetnie a nőt, és biztos kézzel irányítania a szükséglettel való beérés irányába. A szintetikus gondolkodású férfi az átlátóképessége segítségével megszűri a nő praktikáit. A materiális tudatú férfi beleesik a nőbe – és annak csapdájába. Ha az élet nagy kérdéseiben a férfi átadja a döntés jogát asszonyának, akkor lemond a Teremtő ráruházott tervének kivitelezéséről, és megszűnik úrnak, gentlemannek lenni. Minden férfi Istenhez való kapcsolódásának bizonyítéka az, ha képes egy nőt magához fölemelni. Ha olyan tiszteletet ébreszt a nőben, hogy az örömmel szolgálja őt. A férfi, aki nem irányítja szellemileg a nőt, akinek a nő akaratilag nem rendeződik alá, öltözzön bármilyen elegánsan, úriember nem lehet.

Az úriember az Úr szolgája és nem a nőé. A nő a férfié, a férfi Istené. Az úriember nem engedi be a hetedik szobába kedvesét. Megtartja saját szféráját, bensőjének azt a magját, amivel kizárólag Isten rendelkezhet. A nő ide nem nyerhet betekintést. Az első hat szobában azonban a férfinak meg kell harcolnia a vezető szerepért, mert oda a nő is bejáratos. Az első hat szobában nemes küzdelem folyik a két pólus között. Itt történik egymás átvilágítása. A fejlődésre való kölcsönös késztetés. Ha a férfi itt átengedi az irányítást, a hetedik szobába történő megemelkedése csak álomkép vagy önbecsapás marad. Hiú ábránd. Az első hat szobában az úriember Molnár Ferenc útmutatását követi: „Sose akarjon hazugsággal operálni egy asszonynál. Ez egyértelmű azzal, hogy kiszolgáltatja magát neki.” A férfit, aki nem tudja kivívni a tekintélyt, a nő gyengének és gyávának tartja. „A hazugság a gyengék fegyvere” – üzeni Jókai azon férfitársainak, akik csak megúszni akarják hitvesükkel a konfliktust. A férfi szavainak súlya szelleme megemelkedettségéből fakad. A materiális férfi gondolatai súlytalanok. Minden anyagi gondolkodású férfi, aki valaha is volt már nős, belülről ismeri, mily keservről üzen Mark Twain, amikor ezt állítja: „…az asszonyok a legvilágosabb, legértelmesebb indítványt sem képesek vita nélkül elfogadni; pontosabban: a férjes asszonyok.” Egy házasság nagy döntéseinél az úriember otthonában nem érvényesülhet az, hogy az utolsó szó az asszonyé. A férfinak a nő szemében pontosan akkora súlya van, amekkorára láthatatlan hetedik szobáját alkotja. A hetedik szoba az Ég felé emelkedés színtere. Semmi másnak, csak a férfi és a Teremtő találkozásának tanúja. A férfi a hetedik szobában, lecsendesülten a Teremtő közelébe emelkedve

Cary Grant. Az úriember nemesebbé válásának óhaja a hittel teli, ég felé emelt, nyitott tekintetében, míg a materiális férfi vágya a földi látványosságokat fürkészõ pillantásában fejezõdik ki.

259


láthatja át tisztán a világ azon megtévesztő tévútjait, amelyekre Dickens így utal: „… a hamis szándék néha az igazság, sőt a vallás leplével álcázza magát.” A hetedik szoba a férfi folyamatos önnön teremtésének színhelye. „Önmagunkká válni?... De hiszen csak olyan mértékben válhatunk azzá, amennyire megteremtjük magunkat” – írja Mauriac. A teremtőerő a Teremtőtől ered. A férfi, aki nem építi meg hetedik szobáját és nem keresi a Teremtő közelségét, nem tud önálló alkotást létrehozni, csak másolja a rutint és a már népszerűt. Debussy a zenész szemszögéből erről így vall: „Általában: a zenészek csak azt a muzsikát hallják, melyet tanult kezek vetettek papírra, sosem azt, mely magában a természetben olvasható. Pedig a napkeltét megnézni többet ér, mint hallgatni a Pastorale szimfóniát.” Hogy a férfi Napja valóban megerősödjön, hogy minden nap egy új Nap-kelte legyen, ahhoz a férfinak folyamatos tudati megújulásra van szüksége. A Mezítláb a parkban szerelmespárja jelképesen a hatodik emeleten lakik. Felettük egy üvegtető, keskeny párkánnyal – a hetedik szoba szimbóluma. Amikor a házastársi veszekedés után Corie belátja tévedését – „Én a régi Pault akarom. Ő nem papucs. Erős, határozott és megvéd engem” –, a férfi bátorságát bizonyítandó, felmászik a tetőre. Miközben Corie megvallja, hogy szereti és megígéri, hogy ezután minden úgy történik majd, ahogy férje akarja, a férfi fizikailag is abba a magasságba emelkedik, ahol a láthatatlanban első, még bizonytalan lépéseit teszi. A hetedik szoba – a teremtés koronájáé. Bár Paul megijed a magasságtól és tériszonya pánikká változtatja a szellemi nagyságot szimbolizáló állapotot, az első lépést kétségtelenül megtette. A Teremtővel való szellemi kapcsolat az egyetlen lehetőség, hogy a férfi megemelkedetten lásson rá a világ középszerűségére, ne pedig a földszinten szorongva játssza el, hogy ő az élet császára, s áltassa magát azzal, milyen magasan van. A hetedik szoba adja a férfi valódi tekintélyét. Lehet a férfinak bármekkora földi kincstára, vagy bármily éles intellektusa, ha nincs hetedik szobája, valójában nem úriember, mert nincs köze az Úrhoz. Az a férfi, aki nem válik szellemileg gentlemanné, azaz megemelkedett úrrá, földi látványossággal próbálja láthatatlan hiányát kompenzálni. Nincs az a hatalom és jómód, ami valakit úriemberré avathat. A XVIII. században élt angol filozófus, Edmund Burke ezt írja egy barátjának: „A király

bárkit nemesi rangra emelhet, de gentlemant senkiből sem faraghat.” A valódi úriember kisugárzása által még ruha nélkül is az. Az anyagi javai révén önjelölt gentleman ármányain könnyen átlát minden nála szellemileg megvalósultabb férfitársa. Bertrand Russell mindössze ennyiben foglalta össze az ötvenes években Churchill kormányának külügyminiszteri posztján álló Anthony Eden jellemzését: „Nem gentleman. Ahhoz túlságosan jól öltözött.” A hetedik szobába még fel nem merészkedő férfi tart a szellemi rálátással bíró úriembertől. Szeretné a feljebbvalót mindenáron „emberibbnek” látni, a maga szintjére lehúzni, alattvalójává formálni. Ám a teremtés koronája tudati erejét a Teremtőtől kapja, ezért értékrendje megingathatatlan. Ő az Úr támogatását keresi, bármily küzdelmet felvállal, hogy bizonyítsa: érett a Teremtő bizalmára. Ettől az odaszánástól válik az Úr emberévé – úriemberré. Az úriember társa az úrinő. Az a hölgy, aki szolgálja, mert urának tekinti az Örök Mérték szerint élő férfit. Az úrinőnek nem férje, hanem ura van. Az úriember viselkedését az amerikai származású író, a világfi Nick Yapp így vázolja fel: „…az úriemberséghez nem elég a megfelelő öltözködés. Megfelelően is kell viselkedni. Egy gentleman ugyanis ízig-vérig becsületes, és mindig azt teszi, ami a helyes. Gondoskodik arról, hogy a nők és a gyermekek mentőcsónakokba kerüljenek, ő maga pedig a léket kapott hajón marad és elsüllyed. Soha nem üti lovát, vagy árulja el barátját. Tudja, mikor vágyik egy hölgy társaságra, és mikor maradna szívesebben egyedül. Inkább egyetlen pohár pezsgőt iszik, mint egy üveg olcsó bort. Sohasem udvariatlan, legyen bármilyen szemtelen vagy goromba is vele valaki, aki alacsonyabb rangú.” A szolgálni kész hölgy tiszteletét az úriember érdemli ki. Egy nőstény igen, egy hölgy már nem hódol be annak a férfinak, akinek világa még a földszint, s akire Lodojdamba mongol regényíró igazsága érvényes: „A gyávák csak a gyengékkel meg a szegényekkel szemben bátrak. Az erőstől akármilyen sértést lenyelnek.” Jelenleg akárhányadik szobába is bejáratos a férfi, arra született, hogy egy szobával előrébb lépve közelebb kerüljön Istenhez. Hogy szelleme emelkedjen. A nő, aki mellett tudatilag erős férfi áll, nem gyűjti maga köré az anyagot. Boldogságát megtalálja a férfi gyönyörködtető lényében, gondolatainak tisztaságában. Az erős férfi mellett élő

260

Allegro

hölgy visszafogott viselkedése Jókai ideáját idézi: „A hitvesi boldogság nem keres dicsekvést.” A nő múzsai értéke abban áll, hogy a férfit olyan gondolkodókkal ismerteti meg, akik szellemi fejlettségükben legalább ott, vagy előrébb tartanak, mint férje. Az élet kivételes ajándéka, ha egy férfi elnyerheti egy nála megvalósultabb férfitársa odafordulását vagy barátságát. Az pedig a legritkább és legbecsesebb Isteni Kegy, ha itt a Földön olyan emberi kapcsolattal ajándékoz meg sorsunk, amelyben szellemi vezetőnkre találhatunk. Arra, aki a hetedik szobába is bejáratos. Férfi félelmei leküzdéséért, önmaga

fejlődéséért nem tehet többet, a nő szépüléséért, társa iránti szeretetében nem adhat nagyobbat, mint hogy mindennél jobban becsüli a láthatatlan gazdagságot, amivel egy ilyen úriember lénye megajándékoz. Életünk legnagyobb értéke az a szellemi ember, aki által tudatilag megemelkedhetünk. Vivekánanda ekképpen üzen az emberiségnek: „Ha rendelkezünk Isten három legnagyobb ajándékával, az emberi testtel, a szabadság iránti heves vággyal és olyasvalaki segítségével, aki eljutott a Célhoz, és képes megmutatni az utat, akkor megszabadulásunk bizonyos.”

261

Allegro

A LÉT, HA MEDDŐ Mindenben kételkedni és mindent elhinni: két egyaránt kényelmes megoldás, hogy felmentsük magunkat a gondolkodás alól. – Jules Henri Poincaré –

A

Z EMBER BOLDOGTALANSÁGA ősidők óta abból fakad, hogy kételkedni látszik a mindent irányító, láthatatlan Rendben, és teljes tudatával elhiszi, hogy a valóság annyi, amennyit öt érzékszervével érzékel. A szellemi ember biztonsága: Istenbe vetett rendíthetetlen hite. Az anyagi gondolkodású ember biztonsága az, amit bekebelez: megeszik, orrába beszippant, saját fülével hall, két szemével lát és amit megfog, megmarkol. Az úriember láthatatlan névjegye: humánuma. Az anyagi embernek névjegykártyája van, bizonygatnia kell, hogy mit és kit mondhat magáénak. Ha szellemünk kiteljesedett és lelkünk megtelt szeretettel, nem félünk az egyedülléttől, és nem szorongunk. Ha viszont gyermek módjára azt várjuk, hogy a környezetünk csak velünk foglalkozzék, mert bennünket fáraszt a többiekre való odafigyelés, akkor szorongás lesz úrrá rajtunk, ha éppen nincs körülöttünk valaki, akin hatalmat gyakorolhatunk. A szeretetképességében fejletlen ember vagy emberkerülő, vagy nagy társasági életet él. A sok barát nem barát – tartja a mondás. Nagy társaságban csak felszínes kapcsolódásra van mód. Mély, személyes kontaktus csak az egyes emberrel, lecsendesedett térben, meghitt pillanatban alakulhat ki. Így találkozhat össze két szív. Két emberen túl minél nagyobb a társaság, annál felszínesebb a beszéd, a pillantás, a puszi, az érintés. Csak a mél-

Jackie és kislánya, Caroline. A szellem emberébõl válik a legtiszteletreméltóbb apa. A szerelmes, férjét istenítõ hölgy lesz a legodaadóbb édesanya. Egymáshoz tartozásuk édes gyümölcse egy reményteljes gyermek.


tóságát elveszített ember engedi magához a bensőségességet nélkülöző közeledést. A tartással bíró ember nem szándékoltan távolságtartó. Aurája az, a lényéből sugárzó szellemiség, amely lelassítja környezetét abban a törekvésében, hogy fizikai érintéssel, tartalmatlan fecsegéssel, bájolgó pillantással be akarja őt kebelezni. Hogy emberi kapcsolataink mennyire tiszteletteljesek, az a mi megemelkedettségünkön múlik. Az Isteni Értékeket hordozó ember megválogatja, kire és mire áldoz idejéből és energiájából. A lélek mélységét keresi a szemekben. Az önmaga méltóságát még fel nem épített ember szellemi gyengeségéből fakadóan könnyen csábítható és megvásárolható. A fizikai kellemességet és érdeket szolgáló kapcsolatainkban kimerülünk, elfáradunk. Ha életünk ilyen energiaelvonó külvilágbéli viszonyokra épül, nem marad erőnk a személyes kontaktusokra. Vagy társ nélkül maradunk, vagy ritka találkozókra szorítkozó partnerkapcsolatot tartunk fenn. Ha mégis van családunk – rájuk már szinte nem is futja életerőnkből. Olyan tevékenységekhez folyamodunk, amelyekbe nem szükséges annyi szeretetenergiát plántálni, mint társunkba vagy gyerekeinkbe kellene. A lelkileg kiüresedett ember első számú mentsvára az állat. Minden háziállat gazdája meghosszabbítása. Az állat három energiatesttel rendelkezik: a látható fizikain túl van még éteri, illetve asztrálteste. Az ember négy léttagozattal bír. A fizikai, éteri és asztráltestén kívül – s ez adja a szabad döntés lehetőségét – önálló szellemi testtel is rendelkezik. Amikor egy állatot magunkhoz veszünk, a Teremtő leválasztja közvetlen szellemi irányító elvéről, és a sorsa feletti felelősséget ránk bízza. Szellemtestének hiányát a miénk fogja betölteni. Ez a magyarázata, hogy a kis kedvenc és gazdája között hamarosan fizikai hasonlóság is fölfedezhető. Mindkettőjüket ugyanaz a szellemi energia mozgatja. Nem csoda, hogy az állat érzi, mikor szomorú és mikor gondtalan gazdája. Az azonos szellemi impulzus következtében pontosan úgy viselkedik, mint a gazdi. Az „egy állatot könnyebb szeretni, mint egy embert” mondás a lelki kiüresedésből fakad. Érdekkapcsolataink mennyiségileg nyomasztóvá váltak. Lelki kapcsolatot nincs erőnk kiépíteni, még egy miénktől eltérő karaktert már képtelenek lennénk elviselni magunk körül. Ezért az ember, aki torkig van, egy őt szolgai módon lekopírozó állatot enged csak magához. Az emberi környezettől való szabadulás következő módja a növények eltúlzott gondozása és becézgetése. A növény

két testtel rendelkezik: a látható fizikaival és az éterivel. Már asztrális, érzelmi megnyilvánulással sem bír, s igen kevés odafigyeléssel beéri. Semmilyen ellenvetése sincs. Az emberi magába fordulás végső pontja az anyaggyűjtés. Az anyag csak fizikai testtel rendelkezik, ezért a legkisebb gondoskodást igényli a háromdimenziós világban. Létezése még annyi rizikót sem hordoz, mint egy növényé: nem fog elhervadni. A matérián belül az önzés csúcsa a pénz. Még a port sem kell letörölni róla. Akármilyen piszkos, elégedettséget vált ki. A gyermekvállalás – önzetlenség. A meddőség – önzés. Ha a lélek visszahúzódik bennünk, nincs minek táplálnia a láthatatlanban a kis jövevényt. Az ember szellemi és lelki lény. Egyetlen gyermeknek sem elegendő, hogy pusztán enni kap, vagy tele van a szobája játékokkal, vagy hogy harminc pár cipővel rendelkezik. Az úriember, a szellem embere a legjobb apa. A férfit imádó és szolgáló hölgy a legjobb anya. A nem szerelemből született gyermekét az anya nem tudja tiszta szívéből szeretni. Amikor az önösség, a fizikai szerzés és az emberektől való irtózás egy lélekben túlcsordul, önmaga kezdi tudattalanul hárítani, hogy módja legyen életre hívni valakit, aki szeretetigényével folyamatos odafordulásra késztetné őt. A meddőség a totális magunkba fordulás. Mint egy tank haladunk a fizikai szerzésben előre, átgázolva bárkin, aki utunkba kerül. Mivel minden emberi kapcsolatunk a további fizikai gazdagodás reményében köttetik, nem várható, hogy pontosan a házastársunkat választjuk majd mély, érzelmi vonzalom alapján. Amikor a lélek fuldoklik, csak a fizikai marad: a tetszetős külső és a csinos bankbetét. A sokat ígérő családi háttér. A szerelmet – két lélek összetalálkozását – összetévesztjük a szenvedéllyel. Az önző ember a hálószobában is csak a maga kielégülését hajtja. Nem a másikban oldódik fel, örömérzetét nem az adja, ahogy a másik megérinti. A magába fordult ember pontos technikai útmutatóval szolgál, kipróbált módszerekkel, hogy neki hogyan jó. Nem a szerelme által kezdeményezett öleléstől olvad el, hanem ő utasítgatja társát, mint eszközt, hogy mit hogyan csináljon. Az önző ember szorong. Mindig attól fél, hogy valami kellemetlen, kényelmetlen éri. Szorongását gyakori szexuális aktussal vezeti le, a kényelmét minél több anyag felhalmozásával próbálja biztosítani.

264

Allegro

Az élet – szolgálat. A szolgálat: a kihívásokban való helytállás. Kényelemben élni, a kellemeset keresni – illetve nőként szépnek, férfiként úriembernek lenni egyszerre nem lehet. A szépséget és a gentlemanállapotot nem lehet megszerezni. Ide csak elérkezni lehet – áldozattal. „Minél inkább ellened vannak a körülmények, annál erőteljesebben nyilvánul meg belső erőd” – tárja fel Vivekánanda. A meddő nő és a meddő férfi újra és újra visszariad a tudatos áldozathozataltól. Az áldozat nem azonos a nálunk megvalósulatlanabbak felé történő adakozással. A terméketlen ember tudatilag terméketlen. A szellem nemzőerejét nem ereszti át magán. Akárhány esztendős, nemi szerepében még önmaga is gyermek, a háttérben egy fizikai gondoskodást biztosító szülővel, vagy egy napi 10-14 órás, a fizikai biztonság ígéretét hordozó munkahellyel. A meddő nő csúnya vagy csúnyul. A meddő férfi emberi megvalósultságához képest anyagi gondolkozású. A láthatatlanban való hitetlensége blokkolja teremtőerejét. A nő feladata – a Föld, a matéria analógiáján – az, hogy fizikai világra segítsen egy gyermeket, hogy testét önzetlenül csatornaként átengedje egy másik lélek földre születéséhez. A nő, aki jól érzi magát otthona négy fala között (Föld), és szívesen nyilvánítja meg szerető gondoskodását (Víz) a férje iránt, nem meddő. A pörgő nő (Tűz és Levegő) gyakran folyamodik örökbefogadáshoz, vagy ha mégis sikerül gyermeket vállalnia, az terhére van külvilágbéli, látványos „önmegvalósításában”. Mély lelki kapcsolatot – ahogy a világon senkivel – gyermekével sem épít ki. A férfi termékenységének alapja az Isteni Rend ismerete és betartása. „Embert formáló hitre van szükségünk. Férfiakra van szükségünk! Vasizommal és acélidegekkel bíró férfiakra van szükségünk!” – jelöli ki az utat Vivekánanda. A férfi nívós utódlása szellemi gazdagságán múlik. Magjának minősége – gondolatainak magvassága. Minden férfi spermiumszáma Szellemi Teremtőereje elvesztésének mértékében csökken. Az anyagi gondolkodású, felszínes érzelmi világú, azaz gyermeteg férfinak a legalacsonyabb a spermiumszáma.

A férfi elsődleges feladata, hogy szellemileg segítsen az újjászületéshez. Elsősorban a mellette élő nőt emelje méltóságában és női önbecsülésében. Másodsorban az utána jövő, nála spirituálisan megvalósulatlanabb férfiakat segítse önmaguk belső erejére rátalálni. „Aki erejét nem pazarolja, hanem úrrá lesz rajta, az hivatott vezetni az embereket – írja Yesudian. – Hatalmas, termékeny befolyását szétárasztja…, és az élen jár. Gondolatai termékeny erőként hatolnak az emberi közösség szívébe, és a férfiakat s nőket bátorságtól és erőtől vezérelt tettekre buzdítják. Szavai felráznak. Tettei felszabadítanak. Már puszta érintése is felszabadítja az embert.” A férfi, aki szelleme által kozmikus állampolgárrá válik, aki szintézisben tud rávilágítani az élet mozgatórugóira, bizonyítja szellemi nemzőképességét. Miután szellemileg megtermékenyítette a nőt, és hozzájárult környezete emberi továbblépéséhez, már nem lesz akadálya, hogy fizikailag is apává váljon és színvonalas gyermeket neveljen. „A szellemi ember olyan, mint egy óriás a törpék között. Nincs földi erő, amitől függne, csak halhatatlan Szellemiségétől függ, és ez az, ami őt legyőzhetetlenné teszi a földön” – üzeni Yesudian. A meddő férfi valójában szellemileg terméketlen. Az anyag fogságában vergődik. Minél beszorítottabb a lelke, annál kicsinyesebb és annál kevésbé potens. A meddő férfi – zsugori. Birtoktárgyának tekinti nemcsak a matériát, a mátert is. Leszűkíti a nő életterét. Szűk szellemének testi megnyilvánulásaként elégedetlen férfiasságával. A Marsa miatt szorongó férfi bizonygat. Hajtja a nőket, és közben fecsérli a szellem hiányában amúgy is kevéske magját. A materiális férfi a feleségét pótanyjának (máter) tekinti – ezt kifejezvén „anyukámnak” vagy „mamának” szólítja –, ami egyben jelzi is a nőtől való függőségét. A nő uralkodhat fölötte. A termékeny férfi irányító, és szellemi nagysága által behódoltatja a nőt. Jelképesen trónra emeli magát és Yesudiant idézi: „Harcosnak születtem, engedj hát a végsőkig harcolni, jobbomban a félelemnélküliség kardjával, bal kezemben az ítélőképesség pajzsával.”

265

Allegro

MARGARÉTA Mindent feláldozhatunk az igazságért, de az igazságot semmiért sem áldozhatjuk fel! – Vivekánanda –

A

Z 1960-AS ÉVEK és napjaink tömeges mértékű kábítószer-fogyasztása azt tanúsítja, hogy egy-egy gazdasági fellendülés közepette az anyag annyira lehúz, hogy az ember soha nem látott arányban kezd el vágyakozni a szellemi megemelkedésre. Mivel azonban a matériáig terjedő tudata röghöz köti, a repülést is csak anyagi eszközzel tudja elképzelni. Kábítószerhez folyamodni biztos jelzés arra, hogy az ember elvesztette istenhitét és a Rendet önmagában. A hatvanas évek és az ezredforduló tömeges vonzódása a spiritualitás felé még nem az Örök Mértékhez való visszatalálás, csupán pótcselekvés. Kirándulás a fizikain túli világba. Egy „mintha” attitűd. Csak annyira érdeklődünk a láthatatlan iránt, hogy az még ne kérdőjelezze meg ragaszkodásunkat életünk időszerűtlen szereplőihez, és ne késztessen gyökeres változásra az anyagi felhalmozást illetően. A valódi megoldás: a Rendhez való visszatalálás a nemi szerepeket, illetve a szellem és az anyag viszonyát illetően. Az ember láthatatlantól való félelmének oka az, hogy a Rend ismeretében megalkuvásokra épülő életében rendet kellene teremtenie. Felszámolni léthazugságait, anyagi többletre törekvő érdekkapcsolatait, felszabadítani lelkét. Olyan hivatást választani, ami nem lemeríti, hanem feltölti. Nem áltatni magát azzal, hogy ez csak egy átmeneti periódus, s egyszer majd váltani fog, lelki igényét követve. A Rend értelmében nem kell tartanunk attól, hogy a szívünk szerint választott hivatás nem fedezi egyéni szükségleteinket. A Törvény ismeretében nem elégedhetünk meg kevesebbel, csak azzal a társsal, aki iránt ki nem hunyó szerelmi lelkesedésünk folyamatos emberi fejlődésre késztet. A szenvedélyesen induló kapcsolatból hamar elmúlik a „szerelem”, mert sohasem volt az több, mint a testi és egyéb fizikai vágyak egyéni kielégítése egy másik szereplő által. A test hamarosan megszűnik kívánni a másik testet, mert az anyag törvényszerű-

en csak véges érdekességű impulzusokat képes biztosítani. Ezt a pillanatot szoktuk úgy értékelni: „elmúlt a szerelem”. Két lélek összetalálkozása – szerelem örökké. Két test egymásba kapaszkodása szellemi és lelki távlatok nélkül – szenvedély, amely szükségszerűen kihuny. Soha olyan mértékű kiábrándultságot nem élt át a két nem egymás iránt, mint éppen a hatvanas években és most az ezredfordulón. Féktelen szabadságnak gondoljuk azt, ami valójában elfojtott félelem a másik nemtől. Mivel rettegünk a lelki odaadástól, testileg bármilyen kunsztra képesek vagyunk, csak azt a védtelenséget, amit a lelki föltárulkozás jelentene, át ne kelljen élnünk. Ezt a szorongással teli állapotot hisszük szabadságnak. Minél mélyebbre temettük lelkünket az anyag alá, annál szélsőségesebb pótcselekvésekbe menekülünk, annál „szabadabbnak” hisszük magunkat. Amit anyagi szabadságnak vélünk, az a legnagyobb rabság. A szellem és anyag egyensúlyából kibillenni, s csak a matéria pólusán élni, törvényszerűen kiszolgáltatott helyzetbe hoz a szellemi pólussal szemben. Tartani kezdünk a nálunk megvalósultabb embertársainktól, félelmünkben kizárjuk őket az életünkből, így leállítjuk saját szellemi, s ezáltal emberi fejlődésünket. Ha a másik pólustól való rettegés végleg betemetni látszik lelkünket, akkor visszacsúszunk a polaritásból. E szorult, veszteséges lelkiállapotban, a szív kiteljesedésének képtelenségében a szenvedélyek irányítanak. Ha az életnek minden terén meghátrálunk a nemi szerepünknek megfelelő feladatok elől, akkor már a homoszexualitás felé vezető úton járunk. Ha a férfi önmagában nem teremti meg a férfipólust, akkor törvényszerű, hogy a férfit szenvedélyesen önmagán kívül fogja keresni. Ha a nő viselkedése és hivatása a direktséget hangsúlyozza, akkor a lágy, odaadó nőt kívül fogja szenvedélyesen kutatni.

Audrey Hepburn. Behódolásának vágya ott sejlik a nõ alakjában. Minden törékeny nõ vágyik arra, hogy egy szellemileg erõs férfiban urát tisztelhesse. Minden férfi szeretné, ha egy finom hölgy Hõsnek tekintené õt.

267


A hatvanas évek szexuális forradalma és az ezredforduló nemiséget illető szabadossága a párkapcsolat lelki mélységétől való félelem kinyilatkoztatása. A feminizmus és az azonos neműek kapcsolatának jogaiért folytatott harc a polaritásban megnyilvánuló Rend tagadása, a két pólus hierarchiájának és kiegészülésének Isteni Törvénye ellen fordulás. A hippik mindent ellepő virágmotívuma, a százszorszép és a margaréta mint tömegével megjelenő szimbólum a korszak lelki sivárosodását fejezte ki. Kívülről az szükséges mennyiségileg, ami belül még nagyon hiányzik a lélek térképéről. A virág hajba tűzésének tömegdivatja gondolati békétlenségre utal: a haj tudatunk jelképe, a virág a vénuszi békesség szimbóluma. Ha a virágot a gomblyukba tűzzük, a lélek szimbolikus helye fölé, az a tudattalan érzelmi ellenállás enyhítésére szolgál. A virág a kézben, a virággal történő felvonulás a simogatás, az ölelés szeretetteljességének pótszere. Az udvarlás idején az a lovag kedveskedik virággal szerelmének, aki nem akar idő előtt testi ölelkezésre törekedni. A margaréta és a százszorszép közepén a sárga esszencia szimbolizálja a Napot. A fehér sziromvirágok a holdi ölelés jelképei. A férfit, a teremtés koronáját a nő minden oldalról kiszolgálni, kedveskedni teremtetett. A szerelmi aktusban szintén a nő kelyhe öleli körbe a férfi teremtő szervét. Az élet csírája a férfitól származik, és a nő gondoskodására van bízva. Ha a nő férfias jogokra és életvitelre tör, meghalnak a sziromvirágok. Ha a férfi elnőiesedik, mivé lesz a szellemi esszencia? Yesudian üzeni a férfiaknak: „Sohase feledkezz meg arról, hogy a benned lévő szellemiség király. Szellemiség vagy, viselkedj tehát királyhoz méltóan.” Az ősi szerepek büntetlenül nem cserélhetőek fel. A nők tündöklési vágyát, a központi szerepre való törekvést felfokozott napimádatuk jelzi. A fehér bőr a holdiság metaforája, amely a Napot, a férfit kívülről várja. A nő, aki maga szeretne napszerűvé válni, mert nem meri rábízni magát egy férfira, az önátadástól való félelmét erőteljes barna bőrszínével fejezi ki. Miután a nő a szellemi Napot hordozó férfitól visszaretten, a nap- vagy szoláriumbarnított nő mellett gyenge, hitetlen, kitartást nem ismerő partnert találunk. A hatvanas évek lányai szívükön kívül demonstrálták a lelki békét megjelenítő virágmotívumot. A virágmintás anyagok divatjának következtében egész testükön szirmot

bontottak. Valódi megnyílás a férfi iránt azonban nem történt. A hiányzó vénuszi energiát – a Rendnek ellentmondva – a férfiak pótolták: hosszúra növesztették hajukat, feminin fazonú, mintás inget viseltek, amit a nyaknál kigombolva hagytak, megfeledkeztek a nyakkendőről, és szellemi útmutatás helyett az ösztönt kezdték hangsúlyozni testre feszülő, szűk nadrágjaikban. A hatvanas évek végére a kibillent férfiak már otthonosan érezték magukat a Vénuszt idéző selyem és szatén, illetve a Hold jellegű sifon anyagokban. Fodrokkal, masnikkal, csipkével kezdték díszíteni testüket. Míg a férfiról azt hittük, hogy nő, a nők úgy néztek ki, mintha férfiak lennének. Isten és a férfi előtti fejet hajtás hiányában a kalap visszavonhatatlanul eltűnt a süllyesztőben. A hatvanas évektől kezdve haszontalannak ítélt kiegészítővé vált, akárcsak a kesztyű. Ha valami került a lányok fejére, az a butcher’s boy cap, azaz a simléderes, szemellenzős „hentesinas”-sapka volt. A név arra utal, hogy a lányok oly érzéketlenül próbálták széttrancsírozni az ősi tradíciót, akár csak a hentes a húst. A hetyke kis sapka alatt a rövid haj jobban mutatott, mint a vízesést szimbolizáló és gazdag érzelemvilágot ígérő hosszú hajzuhatag. Az érzelmi összefogottságból fakadó méltóság a múlté. A fűzőnek búcsút mondott a lány, s vele a melltartónak is. A melltartó az egy férfihoz tartozás szimbóluma. Senki nem válhat csak úgy ajándékként szemlélőjévé annak, amit az intim percekben a szeretett férfinak tár fel a szemérmes nő. A melltartó kiiktatása azt fejezi ki, hogy az érzelem többé nem kiváltság, bármikor, bárkivel, bárhol kész a nő szenvedélyből kapcsolódni. Aki méltatlan eszközökkel közönséget vonz, az csakhamar közönségessé válik. A közönséges nő hölgyi mivoltában gyermeteg. A hatvanas évek lányainak gyermeki önzését a csámpás, az egymás felé forduló lábfejekkel történő állás és járás is mutatta. Hol volt már a hölgyi kecsességet kifejező IV. balerinapóz?! A hippikorszak búcsút intett a harisnyatartónak, s ezzel a visszafogott ülésmódnak, az egymáshoz simított lábszárakkal és az egyenes derékkal. A lányok hosszú szárú alsóneműt kezdtek viselni, ami a legrövidebb szoknyával is hordható volt, és viselője bátran elheverhetett benne a kanapén anélkül, hogy szoknyája fellibbenése látszólag bármilyen titkot is feltárt volna. E pantynek nevezett fiús fehérnemű azonban már régen nem volt fehér. A holdi szüzesség kifejezése helyett élénk színekben pompázott, jelképesen bizonyítva, hogy bár az ajtó nyitva állt több férfi előtt is, a nőnek korántsem telt nagy öröme a köszönés nélkül távozókban. Ha

268

Allegro

nem színes a lelki benyomás, az eseménybe a színt az alsónemű árnyalata viszi. Minél erőteljesebb és élénkebb a kis alsónemű, annál szürkébb az élmény. A panty kiszorulását a harisnyanadrág hozta el. Azzal, hogy egybefüggően simult a lábra, őszintén feltárta a szabad szerelmet hirdető nő szorongását a férfiaktól. A harisnyanadrág a Vénusz férfiasítása, a lélek zártságának és a testi védekezésnek öltözékbeli kifejeződése. A harisnyanadrágnál csak a női nadrágviselet tükrözi jobban a férfi előtti megnyílás félelmét. Az a nő, aki a szoknya viselését határozottan elutasítja, rohamléptekben halad a leszbikusság felé. Hogy a hatvanas évek harsányan hirdetett „mindent lehet” állapotából a nő mégis elvágyódott máshová, az az utópiát kifejező műanyag ruhák által vált nyilvánvalóvá. A nők lelke messzire vágyott abból, amiben eljátszották, hogy jól érzik magukat. A számos, bőrnek ható műanyagba burkolt lány mintha egy másik bolygóra készült volna. A fehér, az ezüst és a fényes lakk kombinációja egyfajta

súlytalanság illúzióját keltette a nagyon is földhözragadt, matériával kibélelt világban. Az ezredforduló reklámjainak fémes csillogása szintén a mai kor anyagba ragadtságára világít rá, és azt a téves képzetet kelti, mintha a technikai haladás képes lenne felfrissíteni a lelket, és perspektívát nyitni a jövőre. A gépesítés menekülés az érzelmi kiteljesedés elől. A gépesítés gépembereket szül. Az ember kiteljesedetten boldog jövőjének egyetlen lehetősége, ha visszatalál az Örök Mértékhez. Az űrlényekre emlékeztető öltözködés az ember lelkének elgépiesedését, a rutinra szűkült tudatot tükrözi. Szívünk őszinte vágya szerint élni, felvállalni valódi énünket – ez a saját utunkra való visszatalálás egyedüli módja. Victor Hugo szavainak igazságát a hatvanas évek is tömegesen igazolták, de a francia író felhívása sohasem volt aktuálisabb, mint ma: „…az embernek érzelmekre is szüksége van, mert gyengédség és szeretet nélkül az élet csupán afféle lélektelen …gépezet.”

269

Allegro

MINT EGY GÉP …az a kő, amely az embereket egy örvény fenekén fogva tartja; amaz örvény fenekén, amelyet a „sötétség birodalmának” neveztünk… a kő: az anyagi függés. – Nyikolaj Alekszandrovics Dobroljubov –

E

D FINE ÜZLETEMBER a World Trade Center északi tornyában dolgozott a 78. emeleten. A repülőgép becsapódása után a róla készült fotó bejárta az egész világot. A Fortune gazdasági magazinban így írtak róla: „Ez az ember még a nemzet legtragikusabb napján sem feledkezett meg az aktatáskájáról.” „Amikor kijutottam az épületből – emlékezik Fine –, az órámra néztem, és arra gondoltam: talán még elérem a következő tárgyalást.” Amikor a körülöttünk lévő emberi szenvedés, az éppen kettétörő emberi sors sem tud eltántorítani az anyagi világ és benne saját érdekünk kiszolgálásától, akkor megszűnünk embernek lenni, géppé degradálódunk. Az igaz ember ismertetőjele a humánum. Az emberségben való fejlődésre születünk a földre, s lelkünknek csupán annyi része emelkedhet meg halálunk után az Isteni Szférába, amennyire szeretet- és együttérző képességünk távozásunkig növekedik. Lényünk többi része az anyagi világgal azonos sötétség birodalmában marad. Minél kevesebb humánum él egy emberben, annál inkább szorong, és annál nagyobb halálfélelemben tengődik tudattalan lelkifurdalása miatt. Akinek tériszonya van, a többletanyagi elengedését kívánó szellemi megemelkedéstől fél. A bezártságtól és a mélységektől, pincétől, barlangtól, földalattitól való rettegést a mély érzelmek elutasítása váltja ki. Az Isteni Rend szolgálata méltóságot ad, felfelé emel és boldogságérzettel tölt el. A lélek tágul a végtelenre, s ablaka, a szem egyre kinyíltabb, kerekebb. A tekintet mély és jóságos érzelmekről vall. Megnyugvást és megújulást hoz benne megfürödni. A szervilizmus – az anyag érdekből történő szolgálása – a szemet összeszűkíti. A szuggeráló hüllőtekintetből hidegség, féltékenység, irigység áramlik. Juhász Gyula Szemek cí-

mű versében így sóhajt föl az Istent önmagában elveszített ember láttán:

Én néha nem tudok szemekbe nézni. Vannak galád, kicsinyes, zöld szemek, Melyekben nem loboghat semmi égi, Melyekben hínár él és szenny remeg. Szemek, melyektől kisgyerekkoromban Nehéz volt álmom, s félős éjszakám, Szemek, melyek e földi szép pokolban, vígan ragyognak és bajt hozva rám. Szemek, melyekben üzletek világa Sárgásan ég, és zöldesen lobog, Melyektől fölriadnak álmodók. Ó, idegen szemek hideg parázsa, Hadd nézzek napba, holdba részegen, Melyek szüzek, tiszták, mint mély szemem. Az Isteni Értékek, az Egység ellenében a saját, önös anyagi előnyért történő megalkuvás – gerinctelenség. Minden hátfájás mögött az érdekből kiinduló, színlelt kedvesség áll. A szervilizmus a Magasztos Értékeket és az emberséget darabokra töri szét. A test a lélek színpada: a lélek beszorítottságát a test elhasználódása kíséri.

Van csömöröm, nagy irtózásom S egy beteg, fonnyadt derekam. Ady Endre

Az anyag kiszolgálására szegődött ember szép akar lenni és jól akar élni.

Audrey Hepburn. Az éteri finomság és az átszellemült szépség a mûvészet életté valósulása.

271


A Rend szolgálatához fölnőtt ember jó kíván lenni és szépen óhajt élni. A megsüllyedt tudat nem látja be, hogy a szépség az Örök Mérték betartásából fakad. Szépnek lenni és jól élni – ez alapvető ellentmondás. A „jól élni” eleve mértéktelenség, mert a létszükséglet feletti anyagmennyiségre utal. Ezt csak úgy tudjuk magunknak begyűjteni, ha úgy alakítjuk, hogy mások szükségletének egy része is hozzánk folyjon be. A „jól élni” – az alázat hiánya. Az Isteni Egység tagadása. Az ősi tudástól való elfordulás. Az anyagtól akkor várjuk az üdvözülést, ha nincs rálátásunk a Rendre. „…nem akarom megmagyarázni a világot. Több okból. Először is, mert nem értem” – üzeni őszintén az elsötétedett, elbizonytalanodott tudatról Márai Sándor. A Rendet nem ismerő férfi nem lehet úriember, csak sznob. A percben, amikor megvilágíttatik, mire használtuk drága életünket, életpályánk a szándék alapján kerül megméretésre. A világon minden a láthatatlanban dől el. A látható: következmény. A tett látható, tehát következmény. A szándék láthatatlan. Amennyiben a szándék nemes, az ember, ha a tett balul üt ki, akkor is tiszta marad a láthatatlanban Isten előtt. Ha a szándék alantas, az Isteni-Énünkhöz méltatlan. Mindegy, hogy a tett mily szépen van becsomagolva, a bukás a láthatatlanban elkerülhetetlen. Az idő mutatja meg, ki mennyit ér. Minél több alkalommal zajlik a láthatatlanban morális zuhanás egy ember életében, annál nagyobb lelkifurdalás, s tudattalan szorongás kíséri mindennapjait. Annál intenzívebb a végső elszámolástól való rettegése. Hogy mit érez, arról Márai így ír: „Meg fogok halni, és nem voltam soha boldog. Nem volt egyetlen jó napom, egyetlenegy, amikor lazának, könnyűnek, bűntelennek éreztem volna magam.” Aki léthazugságaival nem tud szembenézni, az pótcselekvésekbe menekül. A léthazugság mértékét az alantas, nyerészkedő szándék és a szépen becsomagolt külső különbsége adja. A hétköznapi pörgés azt jelenti, egy pillanatra sem merünk leülni és szembenézni azzal, akik belső hangunk szerint vagyunk. A feldolgozatlan, Rend elleni lépéseink elfojtásra kerülnek és a tudattalanban duzzadnak. A tudattalan félelmek mind abból a lelkifurdalásból fakadnak, hogy valakinek tudatosan kárt okoztunk, csak azért, hogy mi jól járjunk. Minél jobban virágzik egy anyagi vál-

lalkozás, annál nagyobb mögötte az anti-humánum és a tudat alatti félelem a sors kiegyenlítő lépéseitől. A test szintjén a fel nem dolgozott félelmek fészke a vastagbél. Minden, részvét hiányában vegetáló élet székrekedéshez és vastagbél-problémákhoz vezet. A pörgésbe menekülő ember vastagbelében panganak a feldolgozatlan tapasztalások által blokkolt energiák. A test a lélek színpada. Ha életünkben nem tudunk felhagyni önzőségünkkel, azzal, hogy milyen érzéketlenül vágunk a másik húsába, akkor hiába tartunk húsmentes diétát és leszünk vegetáriánusok. Amivel nem nézünk szembe, az energiák szintjén ott pang a vastagbélben. Miként nem tudunk elengedni egyetlen anyagi előnyt sem, és minden materiális kincset magunknak akarunk, tudattalanul éppúgy nem engedjük eltávozni a matériát sem szervezetünkből. A humánum az Isteni Fény. Az anyag a sötétség, a megfagyott fény. A sötét szín elnyeli a fényt. Aki életét a sötétség birodalmában, a sötét anyag bekebelezésével tölti, az a sötét szín minden megtestesüléséhez vonzódik. Kedvenc színe a barna és a fekete. Öltözékben, autóban, lakberendezésben egyaránt. Vonzódik a gyéren megvilágított terekhez. Magába szippant mindent, ami sötét. Imádja az olyan sötét árnyalatú ételeket, mint a csokoládé, feketekávé. A sötét tisztátalanhoz való ragaszkodása nyilvánul meg abban is, hogy székletét nem meri elengedni. A szellemi emberhez viszonyítva Kafka így festi le az anyagi embert: „Némelyek a napra mutatva tagadják a nyomorúságot, ő a napot tagadja meg a nyomorúságra utalva.” Vannak hivatások, amelyek emberközpontúak. Vannak kenyérkeresetek, amelyek anyagközpontúak. Aki a materiális növekedést a lelki és szellemi kiteljesedése elébe állítja, annak az a szándéka, hogy a másik eszén túljárjon, és ő előnyösebb helyzetbe jusson. Azok a foglalkozások, amelyeknek alapvető követelménye az érzelmek kizárása és a lecsupaszított tényekhez való ragaszkodás, az ember elgépiesedéséhez vezetnek. „A tárgyilagosság a legteljesebb magány” – üzeni Osvát Ernő. Mindannyiunkban oly mértékben él együttérzés környezetünk szenvedésével, amilyen mértékben Isten felébredt a lelkünkben. Az embertársaink gyarlósága feletti elnézés, és tragédiájuk, fájdalmuk átérzése – Isteni Képesség. Az anyag szolgálatának tudati és lelki sötétjében eljuthatunk oda, hogy körülöttünk emberek százai visítoznak a rémülettől és követnek el öngyilkosságot, mi mégis csak rápil-

272

Allegro

lantunk az óránkra, és elsietünk a következő – valakinek újabb lelki megsemmisülést okozó – anyagközpontú tárgyalásunkra. „…nem a tárgy, hanem az ember a cél” – a konstruktivista művész, Moholy-Nagy László magasabb szempontból világít rá földi létünk értelmére: az embernek meg kell haladnia az anyagot a lélek elé helyező szemléletmódját. Az emberi tragédiák érzéketlen hallgatása, közlése, szemlélése a géppé alacsonyodó ember legfőbb tünete. A hírműsorok véres jeleneteinek, az akciófilmeknek, a thrillereknek vacsora közbeni nézése csak a lelkileg kiüresedett embernek elviselhető. „Azoknak, akik képtelenek a szeretetre, semmi sem fáj igazán” – tárja fel Mauriac. Aki érzelmileg belehelyezkedik annak a sorsába, akinek tragédiáját éppen szemtanúként követi, az átmenetileg másodpercek látványától is éppúgy megsemmisül, mint az, aki elszenvedi. A boldog embert boldogsággal tölti el mások boldogságának szemlélése. „Akinek jó szíve van, azt az öröm látványa boldoggá teszi” – írja Flaubert. Csak a boldogtalan, önmaga lelki igényeiről lemondó ember élvezi mások szenvedését, mert azt a felsőbbrendűségi érzést ébreszti benne, hogy ahhoz képest, amit lát és amiről hall, az ő élete különb. A tömeges boldogtalanságba torkolló léthazugság áll a hátterében annak, hogy a televíziós csatornák műsorkínálatából az emberi szenvedést bemutató programok dicsekedhetnek a legnagyobb nézettséggel. A nézőjénél is boldogtalanabb a magánélete annak, aki ilyen műsorok készítésére vállalkozik. Az elgépiesedő embernek szenvtelen a hangja és az arca. Szájának csak alsó ajakrészét mozgatja, orcája és felső ajka, amely a fej érzelmi zónája, mozdulatlan marad. Emocionális kívülállását ez a rezzenéstelen ábrázat bizonyítja legjobban. A legnagyobb anyagi haszonra pókerarccal lehet szert tenni. „A közlés módja és az, amit közölnek, egy és ugyanaz” – írja Marshall McLuhan kanadai filozófus. A gép-ember kényelmetlenséget átmenetileg is csak anyagi haszon érdekében vállal. Emberi kapcsolataiban gyanakvó, saját nemi szerepét illetően gyáva. Az emberiség sorsán és saját életünkön csak akkor tudunk Isteni Értelemben, azaz szellemileg és lelkileg javítani, ha akkor is vállaljuk a továbblépést, ha az anyagilag kifejezet-

ten hátrányos, vagy ha előre tudjuk, hogy materiális veszteség fog érni. Az a megfoghatatlan, fizikai előnyszerzéssel még el nem altatott vágy hajt bennünket, amiről Ruskin így ír: „…az emberiség lényeges ösztönei: a Rend szeretete és a Jóság szeretete.” A tudatosan vállalt anyagi apadást törvényszerűen szellemi és lelki növekedés követi. A boldogság átélése. Az anyagi többlet magunkhoz vételének ára a tudati beszűkülés és az érzelmi elsivárosodás. A depresszió átélése. A szép élet misztériumára Dosztojevszkij így ébreszt rá: „Gyermekeim, ó, drága barátaim, ne féljenek az élettől! Olyan szép az élet, amikor valami jót és igazat cselekszik az ember!” Belülről mosolyogni és szívből kacagni csak a lelki ember tud. A pókerarc mindig depressziós, azaz zuhanórepülésben lévő lelket takar. Édes élet hiányában cukorbeteggé válunk. Minden olyan ember és társadalom, amely mások szenvedésének látványát élvezi, bukásra van ítélve. A Római Birodalom lakomái és orgiái közben további ingerként emberek ölték egymást az asztaltól néhány méterre. Az együttérző képesség elvesztésének szempontjából nem felmentés a mai kor emberének, hogy ezt az esetek többségében nem élőben, hanem a tv képernyőjén keresztül élvezi. Az elgépiesedett ember nem állhatja a lelki ember közelségét, mert annak lelkes kisugárzása tudattalanul emlékezteti saját érzelmi szűkösségére. A gép-embert ezért gépemberek veszik körül, akik megvásárolhatók. A pénzen vehető lélek már annyira dermedt, hogy sosem emlékeztet saját nyomorúságunkra. Ahogy nem emlékeztetnek az állatok, a növények és a tárgyak sem, amelyekhez – pontosan ezen elévülhetetlen érdemeik alapján – a gép-ember felfokozottan vonzódik. Sigrid Undset norvég írónő vallja: „Némelyek a virágokat és az állatokat szeretik, mert felebarátjukat nem képesek megérteni.” Az ember annyi, amennyit akkor ér, ha elvesszük tőle minden anyagi meghosszabbítását. A boldog élet boldogságos emlékek tárháza. A múltra csak a lélek emlékezik. Az anyagi ismereteket az agy tárolja. Lehetünk bármilyen zseniálisak a földi tudást illetően, ha múltunkból nem tudunk felidézni kiteljesedett pillana-

Gary Cooper és Audrey Hepburn. A hölgy belsõ tisztaságot sugárzó lénye a férfi lelkének lecsendesítõje. Az önmaguk fejlõdésébe és a másik erejébe vetett hitben a legmélyebb kapcsolat bontakozhat ki férfi és nõ között.

273


tokat, akkor ez annak a jele, hogy nem a lelkünk vágya szerint éltünk. Valójában üresen pörgettük életünket. Az amnézia mint betegség csak láthatóvá teszi, ami a láthatatlanban eddig is nyilvánvaló volt: az anyagi érdek és az ösztön oly mértékig ellepte lelkünket, hogy élményhiányban szenvedünk és érzelmileg szinte megérinthetetlenné váltunk. Aki úgy érzi, szalad az idő, és afölött sopánkodik, hogy milyen hamar megöregszik, az az amnézia felé tart, hiszen nem volt és nincs életének olyan pillanata, amelybe bele tudna örömteljesen helyezkedni. Minél szögletesebbek a formák, amelyek között létezésünket fenntartjuk, minél inkább vonz a fémes csillogás, minél több időt töltünk személytelen szállodai szobákban otthonunk helyett, minél mániákusabb a külső rend irán-

ti kényszeres igényünk, minél erőteljesebb életünkben az a tendencia, hogy az érzelmüket felvállaló embereket bolondnak nézzük és kihasználjuk – annál boldogtalanabbak vagyunk. A világ megszűnik kereknek lenni számunkra. Szögletesek mozdulataink, elvágólagosak gondolataink. Aki az apró lépések helyett „nagyot akar szakítani”, az a szolgálatra, a fejlődés alapvető törvényére mond nemet. „Az élhetőség számít, nem a boldogság átélése” – hangoztatja a gép-ember, míg végül leszorítja létezését a puszta funkcióra. Ez az út vezet az autizmushoz. A gép-ember gyógyírját, a fokozatos fejlődés elfogadását Albert Camus így fogalmazza meg: „A magaslatok felé törő küzdelem egymaga elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet. Nincs kétség: Sziszüphosz boldog volt.”

274

Allegro

SZERETVE LENNI Ha életet akarsz és kívánsz, adj saját életedből, adj életedből fenntartás és meggondolás nélkül, ha azt kívánod, hogy az élet szabadon és bőségben megnyíljon előtted: amíg önző érdekeidben senyvedsz, még nem vagy benne az életben, kívül állsz és néző vagy, és nézője vagy az élet örömének is; csak akkor tiéd az élet, ha benne vagy, adsz és magadat feladod. – Hamvas Béla –

A

MIKOR A FÉRFI és a nő lélekben eltávolodik egymástól, akkor fizikálisan is nagyobb térre lesz szükségük. A How to Steal a Million? (Hogyan lopjunk egy milliót?) című filmben az Audrey Hepburn alakította Nicole Bonnett és a Peter O’Toole formálta Simon Dermott szerelme egy icipici múzeumi raktárfülkében bontakozik ki. A szűk tér egymás iránti szeretet és türelem híján pattanásig kiéleződött feszültségek forrása lehet, amit ha elfojtunk, a bőrön pattanások, vörösödések formájában mutatja meg magát. Amikor haditervük véghezvitele után Nicolenak és Dermottnak el kell hagynia az aprócska szerelmi fészket, Audrey még egy pillanatra visszalép, és szemét szerelmesen körbejáratja szíve lángra lobbanásának színterén. Az az odaadó pillantás több, mint hiteles. A raktárfülkejelenetet alig tizenegy nap alatt vették fel, egyetlen hangos szó nélkül, annál több kacagással. Volt, hogy a felvétel kellős közepén tört ki valamelyikőjükből a nevetés. Az egyik jelenetben, miután Audrey önfeledt kacagásai miatt háromszor kellett a felvételt leállítani, O’Toole egyenesen könyörgött a színésznőnek, hogy menjen olyan helyre, ahol nem láthatják egymást, mert ha csak rápillant, elfogja a nevetőgörcs. „Ezt a két embert néha nem lehet leállítani – mondta játékos meg-

rovással a hangjában az olykor-olykor majdnem őrületbe kergetett rendező, William Wyler. – Az egyetlen probléma csak az, hogy majdnem minden jelenetben együtt játszanak.” Amíg két ember, akik az élet színpadán játszanak együtt, derűsen és fesztelenül élvezik egymás társaságát bármilyen szűkös térben, addig biztosak lehetnek benne, lelkük a láthatatlanban együtt szárnyal. Az emberi léptéket túllépő terek a szeretetlenségtől konganak. Ha egy házaspár vagy egy család eltúlzott méretű otthonba költözik, akkor összetartozásuk már csak felszíni. Lelkileg nincs közük egymáshoz, nem egymással, csak egymás mellett élnek. A hatvanas-hetvenes években teret hódító táncot, a twistet már nem a partner karjában, hanem egyedül, tőle eltávolodva volt szokás ropni. A nő, mint a férfi ölelésétől életre kelő állócsillag, megszűnt létezni. Míg a nő archetípusa az ötvenes évek divatfotóin a szűzies elegancia képviseletében fejedelmi pózokban, királynői kisugárzással és balerina-lábtartással köszönt vissza, addig a hatvanas évektől a „live action”, azaz a mozgásban lévő nő képe lett elfogadott. A nő nemcsak hogy elmozdult a megbízható háttérszerepből, de önzőségét sem rejtette véka alá: a nyitottságot szimbolizáló IV. balerina lábpóz eleganciáját az egymás felé forduló lábfejek kislányos

Danny Kaye és Grace Kelly. A szerelemre talált, holdiságára és vénusziságára ráébredt nõ önmagát nem közvetlenül, hanem a férfiból kiváltott kép alapján érzékeli. Az önátadó hölgy szívesen játszik a férfival, és elsimítja homlokáról a ráncokat.

275

Allegro

kapni akarása váltotta fel. A biológiailag felnőtt nő gyermekkorba való tudati visszavágyódását fejezte ki a lánykák esetlenségét idéző térdzokni is. A lelkében gyermeteg nő, aki fél nőiségét felelősséggel felvállalni, a férfi szolgálata elől munkájába menekül. A férfi biztonságot nyújtó napszerűsége helyett a nő a külvilágban önmaga keresi a csillogást. Lelkiismeretét azzal próbálja elaltatni, hogy fogadkozik: nemsokára eljön majd az idő, amikor teljes lényével csak a családra és születendő gyermekére fog koncentrálni. A párkapcsolat és gyermekvállalás alapja, hogy szeretetet tudjunk adni. A gyermeknő legfőbb jellemzője: kielégíthetetlen szeretetéhsége. A szeretetéhség nem más, mint önmagunk megvetése azért, mert megalkuvásokkal teli az életünk. Azt, aki gyűlöli magát, mert nemi szerepének ellentmondva szervezi mindennapjait, nem lehet kívülről megvigasztalni. Naiv elképzelés azt gondolni, hogy egy napon majd ez a „ti szeressetek engem” magától megszűnik, mert egyszer csak a nő elég szeretetet kapott és telítődött az érzéssel. „…mintha valamilyen megfontoláson vagy elhatározáson múlna, hogy szeretünk valakit! ’Szeress!’ Mintha egy elkárhozott könyörögne: ’Ments meg!’ Mintha egy halálra sebzett kiáltozna: ’Segítség!’ De hiszen akarok, akarok, akarok segíteni… Nesze, egy pohár víz! Nesze, pénz! Nesze, gyöngédség! A többit, ami kell hozzá, hogy szeresselek, úgyis csak te adhatod.” Márai Sándor

Az önmagunk és környezetünk iránt megnyilvánított szeretet alapja, hogy az élet minden területén a szívünk szavát kövessük megalkuvás nélkül. Méltatlan párkapcsolatban és sikerért hajszolt, elhivatottság nélkül vállalt feladatokban nem lehetünk önmagunk. A Jóság az Igazságra épül. A szeretet bázisa az igaz élet: igaz szívünkből választani és nem adni lentebb az eszményképnél. Minden hosszan tartó kompromisszum gyűlöletet szül, s minél alapvetőbb élethelyzetben kötjük – párkapcsolat, hivatás, szabadidő eltöltése –, annál boldogtalanabbá tesz. „A boldogtalan ember – tárja fel Csehov – egoista, dühös, igazságtalan, kegyetlen, és még az ostobánál is kevésbé hajlamos embertársai megértésére.” A boldog embernek nincs kínzó szeretetéhsége, mert Isteni Energiával töltött. Mitől? Attól, hogy képes a való-

ságot olyanná formálni, mint ahogyan legszebb álmaiban megjelenik. „Az élet egyenest az ideáljainkon mérhető, és azok megszűntével szűnik meg” – vallja Heinrich Mann. A boldogtalan ember attól vált boldogtalanná, hogy elvesztette eszményeit és álmait. Már nem tud lelkesedni az ideálokért. A megkeseredettség a megélhetésre és az anyagi nívóra hivatkozik. A boldogság nem szenvedés és gondok nélküli élet, a boldogság a lélek állapota. Ha a lelki megemelkedettséget nem ismerjük, a létet tőlünk független, megváltoztathatatlan óriásnak érezzük, amely agyonnyom, hacsak nem pörgünk egyfolytában, hogy bizonyítsuk, mi is vagyunk valakik. A törpe lélek állandó kitörési vággyal küszködik. A szűkkeblűség látványos érvényesüléssel próbál revánsot venni a boldogtalanságáért. Ahelyett, hogy követeljük a szeretetet, nekünk kellene szeretetre méltóvá válnunk. A bármi áron való siker űzése helyett szívünk hangjára kellene hallgatnunk, hogy életünk minden percében csak olyasmivel foglalkozzunk, aminek véghezvitele közben szeretni tudjuk magunkat. „Mindenki menjen arra, amerre szíve dobogása küldi” – üzeni Paul Klee. Ha önmagunk döntései és tettei iránt nem tudunk elismeréssel lenni, kétségbeesetten várjuk a szeretetet a külvilágtól. Tudattalanul minél inkább megvetjük magunkat azért, hogy a materiális csillogásért morálisan mit vagyunk képesek odadobni, annál görcsösebben ragaszkodunk mindenhez és mindenkihez, mert a fizikaiba szeretnénk belekapaszkodni a láthatatlan zuhanás közben. A boldogtalan ember terhére van a környezetének, amely mint egy zsákot, úgy cipeli a hátán. Az önmagát nem szerető ember szeretetet csak az önmagát becsülőtől kaphat. Pillanatnyi szenvedélyes extázist az önmagát megvetőtől is. Ha az önmaga iránt megvetést érző férfi vagy nő a környezetében nem talál olyan valakit, aki szeretetével oldani képes az ő tudattalan öngyűlöletét, akkor hízni kezd, vagy összeaszalódik. Minden fogyókúra és diéta egy katartikus életfordulat helyett végbevitt, magasabb szempontból értelmetlen kínlódás. Aki csak folyamatos ételmegvonással képes fenntartani alakja arányosságát, az szeretetlenségében elért egy olyan mértéket, amikor őszinte odafordulással már senki felé sincs környezetében. Ha testünk nem hízással jelez, szeretetlenségünk legszembetűnőbben na-

Paul Newman és Joanne Woodward egy felvétel szünetében meglesett bensõséges pillanata. Kielégíteni csak az képes, aki csigázni képes. Ez a szerelem misztériuma.

277


rancsbőrben, a szem körüli szarkalábakban és az arc-nyakdekoltázs ráncosodásában lesz láthatóvá. Keménykedő viselkedésünkkel elriasztjuk azokat a szívembereket, akik ráébreszthetnének az élet valódi gazdagságára, akikről Eduard Mörike írja: „Ha derék, kiváló emberek jelenlétükkel kis időre felélénkítették házunkat, és szellemük lobogásával lelkünket is felhevítették, ha bőségesen élveztük általuk a vendéglátás örömeit, úgy búcsújuk után mindig üressé válik a világ.” Az önmaga iránt megvetést érző ember függ a másik szeretetmegnyilvánulásától. Nem a maga ura. Nem szabad. Mivel nem tesz morálisan becsülendő lépéseket, amelyek által felvehetné a kozmikus szeretetenergiát, szélsőséges hangulatváltozások között kínlódik. Ha éppen kap a külvilágtól szeretetet, akkor átmenetileg jókedvű. Ha azonban a szívember, aki környezetében él, éppen most töltekezik Isteni Energiával valamilyen méltóságteljes cselekvés által, és nem tud felé fordulni, akkor a szeretettelen ember a végletek között hánykolódó dühkitöréseket produkál, vagy letargiába esik. Fáradt, kimerült, rosszkedvű. Amit szeszélyes viselkedésnek nevezünk, az valójában a szeretetadás képtelenségének ismertetőjele. Amikor szívembert már nem tudunk bevonzani életünkbe, nyughatatlanná válunk. Feszültségoldásként marad az édesség, a nyugtató, a cigaretta, az alkohol, a kábítószer vagy a túlhajszolt szexualitás… Az azonnali kielégülést követelő testi vágy azonban gyakran megijeszti a lerohant partnert. „…a vágy szörnyeteggé változtatja a testünkhöz közeledőt, úgy, hogy rá sem ismerünk” – tárja fel Mauriac. Az érzelmi kötődés annál gyengébb, minél több mesterséges oldószer van egyszerre jelen. A túlfűtött testiség vagy – a sors leállítása utáni – érzéki ridegség fagyott lelket takar. Az önmagával elégedetlen ember nem lehet szerelmes, csak szenvedélyes. Aki nem szerelmes magába a létbe, az nem érezhet kiteljesedést egyetlen ember iránt. Ha a belső hangunk sugallatát figyelmen kívül hagyva benne maradunk olyan élethelyzetekben, amelyek nem a szívünk szerint valók, életünk vizsgaszituációi előtt különösen felfokozódik feszültségoldási vágyunk. 1960-ban John Kennedy és Richard Nixon választási párbeszédét a televízió jóvoltából közel 120 millió amerikai követte figyelemmel. „Mindössze kilencven perccel az adás kezdése előtt – írja Ronald D. Gerste – Kennedy a hotelszobájá-

ban még egy call-girlt fogadott – miközben Nixon már sokadszorra olvasta végig idegesen jegyzeteit.” A lelki békében élő embernek nem kell a szomszédba menni egy kis vidámságért. A boldogtalannak nincs humorérzéke és fél, hogy gúnyt űznek belőle. Anekdotát rosszul mesél, mert idő előtt lelövi a poént. J. B. West, a Fehér Ház főkomornyikja így jellemezte Mrs. Kennedyt: „Általában jókedvű volt, néha pikírt és roppantul intelligens, olykor viszont naiv és bornírt, és nem mutatott érzéket a humor iránt. Jól éreztük magunkat a társaságában, de egyikünk sem mert bizalmas lenni vele. Értett hozzá, hogy távolságtartó legyen.” A szellemileg erőtlen, mélyebb lelki rezdülésekre képtelen férfi a rezonancia törvénye alapján az érzelmileg hűvösebb és metszően okos nőhöz vonzódik. A direktség a szellemi és lelki gyengeség jele. A gyenge ember törvényszerűen boldogtalan. Se türelme, se odafigyelése nincs a másikra, adni nem, csak kapni akar. Habzsol. A lekerekítés és a rejtőzködés vágya idegen tőle. Nem vezet fel semmit, rögtön a tárgyra tér. Az érzelmek megnyilvánítását, a lassú rávezetést csöpögősnek minősíti, neki nincs szüksége ilyesféle „lelkizésre”. Egyik ifjúkori barátja, Rip Horton a következőképpen körvonalazta John Kennedy nőkhöz való viszonyát. „Nem tudok olyan esetről, hogy valaha is időt szánt volna arra, hogy udvaroljon egy lánynak. Minden kapcsolata felületes volt, tulajdonképpen nem érdekelte a partnere. Mélyebb érzésekről szó sem lehetett. Azt hiszem, ami az érzelmeket illeti, tökéletesen közömbös volt… Igen, meg mernék esküdni rá, hogy sohasem volt szerelmes, sohasem kedveskedett egy lánynak azzal, hogy az milyen elragadó, milyen csinos vagy kedves. Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy ilyesmit mondott volna akár csak egy nőnek is… Nem volt az az érzelmes típus.” Ha szeretetet csak kapni akarunk, akkor egoistának bizonyulunk a hálószobában is. Donald D. Gerste ezt írja: „…a színésznő Angie Dickinson állítólag azt mondta egyszer, hogy John F. Kennedyvel töltötte élete legizgalmasabb hét percét.” A célorientált cselekvések emberéről írja Tolsztoj: „Az ember nem él – siet.” Aki állandóan pörög, hiába éri el a vágyott célt, annak az ő számára nincs értéke, mert az odáig vezető utat nem küzdötte végig. A szüntelenül meztelenkedő, a társ felé odafigyelést csak a szexualitásban mutató nő képtelen az orgazmusra.

278

Allegro

„Ha keresünk valamit, és meg is találjuk, öröm tölti el szívünket. S minél tovább tart, és minél nehezebb a keresés, annál nagyobb az öröm” – tárja fel a folyamat szépségét Lodojdamba. Minél érzéketlenebbé váltunk, annál több a pótcselekvés a hétköznapjainkban. Direktségéből adódóan az önmagát értékelni nem tudó ember képtelen titkot tartani, mert lelki teherbíró képessége fejletlen. A beszédhangja éles és durva, nincs benne lelki ívelés, s a közlés javarészt igékben történik. Nem a „ki mit érez”, hanem a „ki mit csinál” a támpont. A felszínes érzelem a szépséget egy mély tekintetben, egy szenvedélymentes, lágy érintésben, egy kedves szó bársonyában alig vagy egyáltalán nem fedezi fel. Ha nemi szerepünkben kevés önbizalommal rendelkezünk, s ezért be akarjuk habzsolni az éppen adódó elisme-

rést, szégyenérzet jár át bennünket, amikor másnap felébredünk. Részlet Márai Sándor A reggeli című írásából: „Az éjszaka után, melynek sötét leplei alatt feltakarták meztelenségüket, a szálloda napos reggelizőerkélyén találkoztak. A nő mézet kent fel a kettévágott tejeszsömlyére, a férfi gyümölcsöt evett és tányérját nézte. Láttam őket éjjel, vacsora után, eltűnni az éjszaka kapujában, s láttam őket most, amint megint feltűntek a nappal egyezményei között, kölnivízszagúan, megfürdötten, sportruhában. A férfi túlzottan, hangsúlyozottan udvarias volt a reggelinél; a nő komoly és szertartásos. …De a nő még nem tudta, hány cukorral issza a teát a férfi. Még csak egymás testét ismerték, ezért, lehajtott fejjel, zavartan mosolyogtak és szégyenkeztek.”

279

Allegro

SÓTALAN KÖNNYEK …a zűrzavarnak is … tiszta rend az álma! ˆ – Alexandru Vlahuta –

N

INCS SEMMI ÉRZÉKED az izgalmas élet iránt – fakadt ki Jane Fonda Corie-ja a Mezítláb a parkban című film házastársi veszekedésében. – A múlt csütörtökön sem voltál hajlandó velem mezítláb sétálni a parkban. Miért? – Egyszerű. Tizenhét fok volt – válaszolja nyugodt hangon Redford. – Hát ez az. Logikus, nagyon ésszerű, és cseppet sem érdekes. A hatvanas évektől kezdve érdekesnek az számított, ami egzotikumot és excentricitást hordozott. Nem volt többé egyetlen és üdvözítő irányzat sem a viselkedésben, sem az öltözködésben. A szélsőséges és öncélú eredetieskedés beárnyékolta a szakralitást. Az eredetieskedő ember nem eredeti. Az I. világháború nem hozta el oly mértékben a Rendhez való visszatalálást, hogy az emberiségnek ne lett volna szüksége egy még erőteljesebb alázatgyakorlatra: a II. világháborúra. 1947 felszínre hozta az Örök Mértéket, s az emberek minden fizikai eszközt megragadtak arra, hogy kifejezzék a Rend iránti tudattalan vonzalmukat. Másfél évtized jutott az Isteni Szépségből, majd – mintha a férfiak és a nők elfáradtak volna a Tökéletest képviselni – a Rendet lebontó tudati zűrzavar tett pontot a Magasztos csodájának megélésére. „A szép mindig érdekes, de az érdekes nem mindig szép” – mondja Veres Péter. Ami Istennek tetsző, az szép, mert a Teremtő energiája építi. A káosz nem Istentől ered, ezért nem lehet szép. Az excentrikus ember nem tud mély lelki katarzisokat átélni, hogy abból Jóság fakadjon, mert tudati energiája éppen önmaga középponttól való eltávolodására összpontosul. A feltűnőségre törekvő nem lehet elmélyült. Az ötvenes évek összefogott külseje Rendre törekvő belsőt takart.

„A nőkből rossz divattervező válik. A nőknek a divattal kapcsolatosan az az egyetlen feladatuk, hogy viseljék” – állította Jacques Fath francia divattervező. A megemelkedett szellemiségű férfi az Isteni Mérték szerinti vonalakat álmodja papírra. A női tervező a férfi királynőjét praktikus darabokba kényszeríti. A hatvanas évektől a divattervezés színpadát ellepték a nők: Mary Quant (miniszoknya), Biba (az 1930-as évek hollywoodi stílusának felelevenítése), Vivien Westwood (1992-ben a Buckingham-palotában a királynő teadélutánjára alsónemű nélkül érkezett) és Katherine Hamnet (szétszaggatott farmernadrág és politikai jelszavakkal díszített pólók). A Rend és az elegancia felrúgása hírnevet hozhat, ám boldogságot soha. A Time magazin szerint Coco Chanel évi jövedelme halálának évében 160 millió dollár volt. Utolsó hálószobájának falait mégsem díszítették életteli festmények. Olyan fehéren és csupaszon álltak, akárcsak egy zárda cellája. A Renddel szembeforduló nő nem a Magasztoshoz, hanem az alantashoz vonzódik. Kiabál a jogokért, amik a Mérték szerint a férfit illetik meg, miközben elmegy a Teremtő neki szánt lehetőségei mellett. Az Eredendő Női Létet rabságnak ítéli, szabadulni szeretne. A nő, aki hátat fordít a Törvénynek, kirívó akar lenni. Audrey Hepburn dallamos beszédhangja meglágyította az emberek szívét. Stanley Donen rendező úgy írja le, hogy Audrey hangja „rendkívül kulturált, kiejtése pedig csodálatos volt. Audrey soha nem emelte fel a hangját, ez pedig magához vonzotta az embereket, akik kénytelenek voltak odaadóan figyelni rá, de ezt szívesen tették.” Jackie Kennedynek suttogó hangja volt, és ösztönösen is elbűvölően viselkedett, de amit a fejébe vett, azt módszeresen és tántoríthatatlanul végigcsinálta. Minden kérése után

Jackie Kennedy Párizsban. A nõ öltözetének anyag-, szín-, és formaválasztása lelke kifinomultságának pontos lenyomata. A nõ ruházata elárulja, felkészült-e arra, hogy életébe beléphessen a magasztos eszményekért küzdõ férfi.

281


magabiztosan odabiggyesztette, hogy „kérem” és „köszönöm”, a környezetében dolgozók azonban tisztában voltak vele, jobban teszik, ha Jackie kéréseit inkább udvarias utasításként fogják fel. A kiabáló nő bizonytalan önmaga holdi és vénuszi értékeiben, és ezért tör férfias babérokra. A Hölgy tudja, éppen a Rend szerinti helyének elfoglalásában rejlik az ő magabiztossága és ereje. Amit hangos szóval kell kierőszakolnunk, amiért követelőznünk kell, az biztosan nem illet meg bennünket.

Az értékes ember nem vitázik A vitázó ember nem értékes. Lao-Ce

Hogy nőiségünkben mennyi örömöt találunk, azt fizikai meghosszabbításaink mutatják: szemünk fényessége, bőrünk simasága, öltözékünk eleganciája, lakásunk otthonossága. A hatvanas évek dala – „Fiú-e vagy lány / Fiú virággal hajban / vagy lány bő szárú nadrágban?” – aligha hagy kérdőjelet afelől, hogy magánéletileg megtalálták-e a boldogságot azok a fiatalok, akik az életben csak a kellemeset és kényelmeset keresték, miközben tagadtak mindent, amiért az Isteni Törvény szerint áldozatot kellett volna hozni. A hippik szedett-vedett öltözéke a tudati összefogottság hiányáról vallott. Lazaságuk nem volt más, mint az Örök Mérték tagadása, az Isteni Értelem nélkül való lét. „Egy férfi felszállt a buszra, és egy fiatalember mellett kapott helyett, aki szemmel láthatóan hippi volt. Csak az egyik lábán volt cipő. – Látom, elveszítetted az egyik cipődet, fiam. – Nem, öregem – jött a válasz – találtam egyet.” Anthony de Mello

Akárcsak most az ezredfordulón, a hatvanas-hetvenes években is a folyamatos horizontális mozgás szorította háttérbe a Rend keresésének vágyát, a szellemi megemelkedést. Világjárás útján csak akkor szükségeltetik új impulzusokhoz jutnunk, ha a láthatatlanban nincsenek emelkedett, távlatokat nyitó gondolataink. Ha arra kényszerülünk, hogy folyamatos utazással próbáljuk életünket érdekessé tenni, akkor nem szívünk szerinti párkapcsolatban élünk, és nem a lelkünk választotta hivatást folytatjuk.

Ha valóban megéljük mindennapjainkban az emberi kihívásokat és erőinket a nehézségek megoldására mozgósítjuk, akkor nem vágyunk már a személyes életfeladatunkat nem érintő népek életvitelével foglalkozni. „Azt kívánom, hogy éld meg az életed minden egyes napját” – mondta Jonathan Swift. Ha a jelent magasságában és mélységében éljük, vízszintesen nem kívánjuk átlépni határainkat. A Rend vertikális koncentrációval közelíthető meg. A horizontális mozgástér csak a tudati összefogottság rovására növelhető. Narciso Rodriguez, amerikai divattervező, aki 2002-ben az év divattervezője cím várományosa, így beszél világjáró tapasztalatairól az In Style magazinban: „A sok utazástól elveszítettem a fókuszáló képességemet. Mint egy megszállott utaztam Párizsba, onnan Olaszországba, visszafelé megálltam Spanyolországban, aztán négy nap Manhattanben, és már újra készíthettem az útlevelem. A művészi munkám egyértelműen kárát látta mindannak, hogy ébredésnél már azt sem tudtam, melyik városban vagyok, hogy egyik időzónából a másikba szédelegtem, elnyomott az álom délben, és felébredtem az éjszaka közepén és rájöttem, hogy csak most van egy kis időm vázlatokat rajzolni. Otthont akartam, egyetlen helyet.” Újra megtalált belső nyugalmát sokan félreértelmezik, szarkasztikusan, szinte lesajnálóan tekintenek rá, mint a kisfiúra, akinek örömérzetéhez annyi is elegendő, hogy mindent megkapott a cukorkásüzletből a szülinapjára. Rodriguez azonban megingathatatlan, mert megtapasztalta a tudatilag szétforgácsoló utazgatás árnyékos oldalát. Csak azért, mert manapság rohanva és pörögve divatos élni, nem áll vissza a sorba. „A továbblépéshez szükséges inspiráló fájdalmakat az ember egy helyben maradva is megkapja az élettől. Nem kell még külön rátenni egy lapáttal. Elegendő, ha figyelem az embereket az utcán, vagy beülök kedvenc kávézómba és nézem a nőket. Vannak, akik szinte úton a munkába fejezik be felöltözködésüket és vannak, akikről lerí, hogy már előző este gondosan összeválogatták és kiakasztották mindazt, ami most rajtuk látható.” Hogy a hetvenes évek fordulójára hol állt már a nő attól az igényességtől, amit Jackie Kennedy gondosan kivasalt harisnyái képviseltek – ruháinak ápolását külön személyzet látta el –, azt mutatja a kor mondása: „A legjobb ízlés a rossz ízlés.” Az eleganciának teljesen nyoma veszett, szinte szégyellnie kellett magát annak, aki kitartott az Örök Mérték vonalai mellett. Az anyák, akiknek felelősségük lett volna

282

Allegro

példaértékkel mintát mutatni a méltóságteljes viselkedést is kifejező öltözködésre, azt gondolták, akkor haladnak a korral és úgy lesznek „up to date”-ek, ha ők követik lányaik Rendből való kifordultságát. A „jófej” anya elveszítette a Törvény szerinti feladatának képviseletét. Az anyaság, a Hold a Jóságra való ösztönzés, a jó modorra való rávezetés. Az anya feladata, hogy gyermekének példát mutasson a lelki mélységről. Az anyák dolga megelőzni, hogy a felnövekvő nemzedék sós könnyekkel sirassa az érzelmi felszínesség törvényszerűen boldogtalan következményeit. A Rend ellen, a magasabb szempontból nem minket illető szerepekért hullatott könnyek a düh könnyei. A kis-én,

a földi érdekek nem sírást, hanem zokogást gerjesztenek. Az önzés könnyei mindig sósak. Az együttérzésből, a másik fájdalmának átérzéséből fakadó könnycseppek – sótalanok. Szinte édesek. A tiszteletreméltóság a legtöbb, amit anya képviselhet a lánya felé. A Mezítláb a parkban című film Corie-ja vallhatja magát bármilyen forradalmi gondolkodónak, amikor anyja szemérmére a legkisebb gyanú is vetül, abba lelkileg teljesen belebetegszik. Egyetlen gyermek sincs, aki lelke mélyén, tudattalanul édesanyjában ne a kiegyensúlyozott hölgyet akarná látni, az Örök Mérték királynőjét vágyná tisztelni.

283

Allegro

AZ OLÜMPOSZ LEJTŐJÉN Nem valamennyi, hanem csak az erkölcsi széppel párosult gyönyört kell választanunk. – Lactantius –

A

Z ÖREGEDÉSTŐL csak az a nő fél, öregebbnek és nem érettebbnek csak az érzi magát, aki lelkileg nincs benne az életében. Beéri a póttal, mert elhiteti magával, hogy a valódit nem kaphatja meg. Minden megalkuvásra épülő kapcsolat – öregít. A plasztikai sebészet és a szépségszalonok alkalmazottai akkor válnak egy nő életének központi szereplőivé, ha a nő félelmében az egyedülléttől nem várja ki az eszményi férfit. Ha belemegy a testiségre lecsupaszított kapcsolatba, mert az ölelés, a babusgatás hiányzik, és nem az Ő érintése, az Ő simogatása. A második vagy sokadik legjobbal csak az a nő elégszik meg, akinek lelke személytelenné vált. Aki nem érzékeny, csak érzékenykedik. A hölgyi finomodás alapja, hogy olyan férfit válasszunk, akinek lénye kihívást jelent, hogy túllépve jelenlegi emberi értékeinken, újabbakat hozzunk magunkban a felszínre. Tudatilag mindenki olyan korú, amennyi napot, hónapot, évet a lelke igénye szerint élt. Ha a külső, hivatalos életkor és a belső megélés időtartama különbözik, az üresen tovatűnt napok, hónapok, évek képezik boldogtalanságunk mértékét. Minél több időt éltünk a szívünk szavára hallgatva, annál érettebb és kiteljesedettebb a lelkünk. Minél inkább megtagadtuk vágyainkat, annál gyermekibb a lényünk. Mivel az emberek többsége nem azzal él párkapcsolatban, akit valóban szeretni tudna, és nem azt a hivatást végzi, amihez kedvet érezne, a civilizáció egy nagy, vigaszt ígérő játszótér, ahol a pénz a csörgő, a felhalmozott birtoktárgyaink a játékszerek.

Cary Grant és Ingrid Bergman. A férfi akkor lehet bizonyos abban, hogy a Hõs szerepét tölti be egy nõ életében, ha õáltala hölgye szebb lesz, és teljes biztonságban érzi magát.


Az öregedéstől mindenki boldogtalanságának arányában fél. Aki életét a szívére hagyatkozva éli, az nem retteg az évek múlásától, hiszen lelke egyre gazdagabbá válik. Öregedni akkor kezdünk, ha blokkoljuk magunkban az Isteni Energiát, és nem az életfeladatunk szerint élünk. Minden férfinak és minden nőnek az életben maradását a nála megvalósultabb emberek szellemi húzóereje biztosítja. Akinek lelke még sohasem lelt olyan emberre, amilyenről Dosztojevszkij ír, annak az évek előrehaladásáról csak az öregedés jut eszébe: „Van úgy, hogy találkozunk valakivel, talán sohase láttuk addig, de alighogy rápillantunk, érdekel, még mielőtt egy szót is váltottunk volna.” Aki nem ez alapján az érzés alapján választja emberi kapcsolatait, annak Thomas Merton ezt üzeni: „A legnagyobb kísértés, ami embert érhet, hogy túl kevéssel beéri.” A hölgy, aki a világon csak egyetlen férfi felé suttogja finomságát, a bájosságával gyakorol vonzerőt. A szakrális ruhavonalak csak azon a nőn mutatnak jól, aki tudja, mire van szüksége lelkének a boldogsághoz, és ennek alapján szervezi az életét. Aki nem egy öltözéktől várja, hogy szexivé varázsolja, mert ő már az. A szexisségét a ruhájától, és nem lelke gazdagságától remélő nő szobányi gardróbjával a materiális gondolkodású férfiakra gyakorol vonzerőt. Az önmagát becsülő hölgy az öltözékét arra használja, hogy női értékeit megfelelő, visszafogott eleganciával tálalja a világ felé. A nő, aki nem érzi otthon magát a terítés művészetében (Hold), öltözékében (Vénusz) sem képes a Szentet képviselni.

Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában. Petőfi Sándor

A hetvenes évek lányai otthont javarészt ki sem alakítottak. Az asztal hívogató megterítése, illetve a női vonzerő ajándékként való becsomagolása elveszett a kommunák egyszerű, szinte nomád életvitelre törekvése mögött. A fiatalok mezítláb jártak vagy puritán szandálban – erre utal a Mezítláb a parkban filmcím. A megemelkedési vágy mélyen szunnyadt a lelkekben: minden tagadás tárgya lett, ami a tiszteletreméltóság utolsó cseppjét is hordozta. Az öltözködési stílus az Isteni Életre való képtelenségről vallott, hiszen a nemi szerepet illetően a férfi szinte nem volt megkülönböztethető a nőtől. Amikor nemünket öltözékünkkel rejtegetni kezdjük, az a felelősségvállalás hárítása, a gyermeklétbe való időszerűt-

len visszavágyakozás jele. A hippik öltözékei – a bő ing, a bő szárú lennadrág, a mindent elleplező ruhák, a batikolt pólók, a megfakult bársonyból készült lógó sziluettek, a hímzett kabátok, az indiai sálak, a szedett-vedett hacukák – az élet, a párkapcsolat, a család összefogásának hiányáról vallottak. A kiegészítők nyers, megformálatlan darabok voltak, amelyek a keleti miszticizmus vagy a bennszülött amerikai indiánok stílusjegyeit hordozták. A virág az ollót régen látott hajban és az orrfacsaró, nehéz pacsuli olaj, melyet az éteriséget hordozó parfüm helyett használtak, a szellem és a lélek ápolatlanságát tükrözte. A test unisex öltözékkel való leplezése a gátlásos, a szexualitásból – annak túlhajtása miatt – kiábrándult ember mentsvára. A hippik az Örök Mérték szerinti vonalvezetést a kispolgári individualizmussal azonosították, s e fölött állónak vallották magukat. Figyelmen kívül hagyták, hogy a Rend értelmében csak egyéni fejlődés létezik. Mindenki önmaga Rendhez való viszonyulásáért felel. A hetvenes évek gondolati káosza a felelősség hárításából fakadt. A felelősség – felelni Istennek. Molnár Ferenc ekképpen ír az önmagunkkal való szembenézés kínjáról: „A végletekig elmegyünk, ha az illúzióinkat bántják. S miután az illúzió alapjában véve nem más, mint egy kellemes hazugság, hajlandóak vagyunk akár tíz kellemetlent is hazudni, csak az az egy kellemes megmaradjon. Hazugságból élünk és hazugsággal védekezünk.” A nemi szerepnek megfelelő feladatok felvállalása a szellemi, lelki és testi tisztaság alapja. Az erőteljes testszag a menekülés jele. A hippikorszak egy mesterséges tisztulási vágyról szólt, amely természetszerűleg nem jöhetett létre, hiszen felcserélődtek a pólusok, amelyek így egymás karikatúráivá váltak. Az Eredendő a másik póluson eredetieskedővé válik. A férfi volt a nő, a nő a férfi. Az egyéni életfeladatra való koncentrálás helyett a nyugati civilizációba született férfi és nő keleti tanokkal kacérkodott. A társ felé kimutatott személyes érzelmek helyett a két nem a hódításba fektetett legparányibb energia nélkül létesített szexuális kapcsolatokat. A külső szemrevalóság helyett – a szem a szellemiség mutatója – a tudati megfáradtságról üzenő, a nemtörődömségből fakadó csúnyulás következett be. Természetes tisztulás ott, ahol a Rend tagadása veti meg a lábát, nem lehetséges. A legszebb, amit átélhetünk, önmagunk titokzatosságának feltárása.

286

Allegro

Ha magunk elől menekülünk, az élet szépségét hagyjuk veszni. Saját szépülésünk elé állítunk sorompót. Ha a gyarlóságaink felszámolása árán nem növeljük a belső Fényt, akkor a külvilágban törünk elismerésre. Anthony Quinn amerikai színész így emlékezik arra a misztériumra, akit Ingrid Bergmannak hívtak: „Azt, akiből belülről árad a Fény, hidegen hagyja, hogy hol vannak a reflektorok.” A nő, aki az utcán azért tüntet, hogy jogait tekintve férfivá válhasson, nőként nem fedezte még fel lelke csillogását. Tekintete üres, mert azt a csodás képességet a reménykedésre, ami az Isteni Rendbe való beilleszkedésből fakad, elvesztette. A nőiségében kiégett, értéktelen nő képtelen lelkileg magas szintű életminőségre. A hetvenes évekre a férfi saját tudatában elfedte Istent, s ezáltal emberileg olyan kiszolgáltatottá vált, hogy a nő nem tudott a továbbiakban felnézni rá. Ahogy a férfi Istent, a nő a férfit taszította le hierarchikus pozíciójáról. Mi több, a nő a megvalósultságában felette álló nőtársait is leparancsolta a maguk Olümposzáról: még a hollywoodi sztárok is lemondtak esztétikailag tetszetős külsejükről, és próbáltak elvegyülni az igénytelenséget hirdető tömegben. A farmer, az egykori földművesnadrág mint a nonkonformisták uniformisa bárhol elfogadott viseletté vált, hivatalban, egyetemen. A divatnak megfelelően minél kopottabb volt, annál inkább kifejezte a kor elanyagiasodott földszemléletét. Az ember napról napra veszített szellemlény tudatából. A férfi és a nő egyformán ápolatlan, sivár és lehangoló látványt nyújtott. A másik nemhez való mély lelki vonzódásnak nyoma sem maradt. A nőnek férfiként, a férfinak nőként megszűnik Isteni Vonzása. A farmerban járó nők úgy festettek, mintha sohasem váltanának öltözéket. Eleganciára vágyó vénuszi énjüket megtagadták. Nem csoda, ha nem kívántak életet adni gyermekeknek, hisz a léttel, úgy ahogy volt, torkig voltak. A női

tudat elsötétülésének mélypontja 1977-ben érkezett el, amikor Diane Keaton Woody Allen Annie Hall című filmjében önbizalomhiányát szemüveg, férfikalap, férfimellény, férfiing, nyakkendő, két mérettel nagyobb férfizakó és eggyel nagyobb férfinadrág mögé próbálta elrejteni. A neurotikus Annie Hall jelmezeit Ralph Lauren tervezte, aki – Dior Rend szerinti útmutatásával ellentétesen – szellemi rálátásának hiányában nők millióinak kínált az öltözködésben is megnyilvánuló kibúvót a nőiség fölvállalása alól. A Rend ellenében működő aktivitás magasabb szempontból az ember pusztulásához vezet. Az Örök Mértéket szolgáló tehetség az életet hirdeti. A hatvanas-hetvenes évek a fogamzásgátló tablettáról, az ötvenes évek a baby-boomról szólt. A férfi és a nő mind a mai napig nem talált vissza Eredendő Önmagához. Dress for Success (Öltözködj a siker érdekében) – adta ki a jelszót a nőknek a hetvenes évek végén a sikerre vágyók bibliájaként forgatott könyv. Nem a maga örömére, csak a karrierje érdekében a nő ismét teret engedett a szoknyának. Ha férfias célokra használjuk a nőiség eszközeit, akkor elveszítik Szentségüket. A nő szemellenzős gondolatiságát, borúlátását napszemüveg viselésével árulta el. Általánosan elfogadott kiegészítő volt a világot sötéten láttató, a szellemi nap fényét kizáró napszemüveg hajráf gyanánt a fejtetőre, a koronacsakrára tolva. A szándék az elsődleges, a tett következmény. Ha férfias érvényesülési vágy húzódik mozgatórugóként a nőies kellékek felsorakoztatása mögött, akkor a nőből lehet, hogy remek menedzser fog válni, de odaadó feleség és önfeláldozó anya aligha. Amennyiben a szépséges külső a nőiséggel való belső lelki megbékélésből fakad, akkor a hölgy varázslatos feleség és csodálatos mami lesz, ám menedzserként biztosan nem válik sikeressé.

Gary Cooper és Audrey Hepburn. Az elõkelõ szépségû hölgy nem kezdeményez, a megvalósítás nem az õ feladata. Õ az indítékokról gondoskodik: viselkedésével, megjelenésével, öltözködésével.

287


Örömöt csak a Törvény által bennünket megillető élethelyzetekben találhatunk. Ezek az erkölcsileg megtámogatott gyönyörök az embert magasra emelik.

A nőket a férfiak tizennégy éves koruktól kezdve úrnőknek szólítják. Látják már most, hogy semmi más lehetőségük nincs, csak az, hogy feleségül mehetnek a férfiakhoz; elkezdik tehát magukat csinosítgatni és minden reményüket abba vetik. Érdemes tehát megértetni velük, hogy semmi másért nem becsüljük őket, hanem csak azért, ha szerényeknek és szemérmeseknek mutatkoznak. Epiktétosz

A Rend által nekünk szánt örömforrásokon túl akkor lépünk, immorális vágyakat akkor építünk, ha nem vagyunk a helyünkön, és nem azonosulunk egyéni feladatainkkal. A magasabb szempontból nem bennünket illető örömök lelki kiégéshez, emberi tragédiákhoz vezetnek és depresszióba taszítanak. A legmélységesebb örömforrás az önfeláldozás. „Hogy mindenütt csak az anyagi hasznot keresse, ez illik legkevésbé az emelkedett lelkületű és a szabad emberhez” – szól Arisztotelész örökérvényű üzenete. Egy férfi minél kevésbé áldozza létét az Isteni Rend képviseletére, annál nőiesebb. Egy nő minél kevésbé talál örömöt egy szellemi férfi szolgálatában, annál férfiasabb. A nőies, gyenge férfi könnyen kigúnyolás tárgyává válhat. Ám ha egy nő férfit alakít, manapság elismerést vált

ki. A nőies férfi erőtlen. A férfias nő a felszínen erősnek tűnik. A gyenge férfival packázik a környezete, a hatalmaskodó nőt azonban gyávaságból nem merik csúfolni. Az egész társadalmat átfogó gondolati sötétségre vall, hogy nem látjuk: az ellenkező nem szerepében csak erőlködhet valaki, de erőssé nem válhat. Miért dicsérjük a nőt azért, hogy felrúgja az Isteni Rendet? A környezete fél a főnöki nőtől, és csak rettegésből hajbókol. E szolgalelkűségben az Igazság beárnyékolódik. A vezetésre törő nő mindig magányos és sohasem tudja biztosan, valóban őt, vagy csak pozícióját szeretik-e. Társa is félelméből indítva próbál a kedvében járni. Sokkal több nőt becéznek tudattalan félelemérzetből – Ágika, Marika, Katika –, mint hölgyet, aki alkalmazkodó, bájos lényével eleve oldottá teszi azt, akivel kapcsolatba lép. A férfi rettegése végül potenciájának vagy nemzőképességének elvesztésében kerül felszínre. Láthatóvá válik az, ami a láthatatlanban már régóta zajlik: a nő „lemossa” a férfit, aki alárendelődött helyzetében már csak a tányérokat és a ruhákat mossa. Hogy feleségét és a kialakult helyzetet tudattalanul mégis hárítja, azt allergiája árulja el. Egyetlen férfi sem születik úgy, hogy egy egész életre szólóan homoszexuális. Egy nő sem jön világra eleve leszbikusan egész sorsát determinálva. A Sorsunk a kezünkben van. Mindennap tudatosan tenni kell azért, hogy a nemi szerepnek megfelelő viselkedésminta belülről fakadó igénnyé váljék.

288

Allegro

JÓ ESTÉT, MRS. … Aki jót tett, hallgasson, beszéljen róla, aki kapta. –Seneca –

É

GESD EL a melltartódat! – adták ki a feminista vezetők a jelszót a hatvanas években. Ellenállásra buzdították nőtársaikat a hagyományos hölgyi szereppel, a biztonságot kínáló, ölelő háttér megvalósításával szemben. A melltartó holdi ruhadarab. Úgy öleli körül a szeretet fészkét, a keblet, akárcsak az otthon négy fala a családot. Az a nő, aki nem visel melltartót, a fészek melegét sem kívánja megteremteni. Az intim ruhadarab elégetése a szenvedélyt hangsúlyozta a holdi, feltétel nélküli, egyenletes szeretetáramoltatással szemben. Tűzre lobbantani azt, ami eredendően Víz – ez alapvetően ellentmond a Rendnek. A Tűz férfipólus, a Víz női. Ha a férfit a nő tartja el, és a háztartási munkákat a férfi végzi, ha a férj marad otthon, míg a nő karrierjét építi, akkor a szerepek eleve nem a Törvény szerint valók. Azok a nők, akik a Tűz energiát saját maguknak kívánják kisajátítani, és a külvilágban harcolnak, nem képesek estére Vízzé változni. A két pólus nem váltogatható gombnyomásra. Mindenkinek le kell tennie a voksát az egyik mellett, ám boldogságérzettel csak az jár, ha a Rend által nekünk kijelölt pólus mellett döntünk. Csak annak a nőnek van jó estéje, aki a Holddal azonosulni képes. A napszerűségre törekvő nő késő estig dolgozik, ha hazaér, szorongását itallal vagy édességgel oldja, vagy felszínes beszélgetésekkel telefonon. Az alváshoz, a holdi álomvilágba szenderüléshez altató tablettára van szüksége. Az álmoknak történő önátadás a férfi karjaiban való elolvadás kistestvére, az altató viszont a frigiditásé.

A Víz feláldozásával a feministák a Tűz megnyilvánulásait követelték: a férfiakkal egyenlő státuszt, egyenlő jogokat a munkában, a fizetésben, a továbbtanulásban. A Víz-hölgy, az érzelmeit a szerettei lelki épülésére áramoltató nő érdeklődését mindez nem köti le. Nem perzseli a férfiasodás vágya. Az a nő azonban, aki érzelmei őszinte kifejezésére képtelen, aki bárkit közel engedni magához csak a szenvedély hevében képes, megfelelő kibújási lehetőséget látott a női lágyság elől a férfias keménységben. Ami nem a Rend szerint való, az az ember szabad akaratával ugyan megvalósítható átmenetileg, de a tévedésért az ár óriási lesz. A lágyságot hárító nő eredendően lágy szervei éppúgy bekeményednek, mint a lelke. A lélekben blokkolt szeretetenergia a test különböző részein csomósodásban, cisztákban, ödémákban, vizesedésekben, végül rákos elváltozásokban jelenik meg. Az elmúlt évtizedek megdöbbentő mellrákstatisztikáját azok a nők növelték, akik a hatvanas évek feminista gondolataival azonosultak, és háborogtak saját sorsuk ellen. A női léttel és annak feladataival való szembefordulás a hatvanas évekre olyan ijesztő mértéket öltött, hogy a feministák a Szentírást kezdték támadni, arra hivatkozva, hogy az „férfiközpontú”. Isten üzenetének módosításán túl az Egyesült Államok alkotmányát is célba vették. Semmi Magasztos meggyalázásától sem riadtak vissza, csak hogy elérjék a nők „törvényes egyenlőségét”. A földi törvények eredendően a magasabb szempontú Isteni Törvény leképeződései.

Audrey Hepburn. Egy bensõséges és mély kapcsolat azzal alapozódik meg, hogy a nõ elszánja magát: megbízik a férfiban és rábízza egész valóját. Enélkül az odaszánás nélkül hiába kötik be a fejét.

289

Allegro

1970-ben a Kongresszus ugyan elfogadta az egyenlő jogokról szóló törvényjavaslatot, ám az államok nem támogatták kellő mértékig, így az 1789-ben megszületett alkotmány megmenekült a gondolati sötétség lehúzó hatásától. Az angol nyelvben azonban számos változást eredményezett az, hogy a nők tudatilag és lelkileg megszűntek nőnek lenni. Ha egy foglalkozás eredendően férfi által betöltendő, mert a Nap vagy Mars energiában való fejlődést segíti, azt az angol nyelv a -man (férfi) végződéssel egyértelműsítette. A női mozgalmak hatására a nyelv elveszítette ezen Ősi Szentségét. A policeman (rendőr) police officer lett, a chairman (elnök) chair person, csak azért, mert a nők hárították a Vénuszt és a Holdat. A magyar nyelvben a -nő toldalékkal egészülnek ki azok a foglalkozást jelző főnevek, amelyek eredendően a férfiak privilégiumát jelölték, így nyelvünkben még visszakövetkeztethető a Nap és Mars előjoga: bíró, tanár, ügyvéd, ápoló (pap, aki a lelken könnyít), orvos. Azon tevékenységek esetében, amelyeket Isten küldötteként a külvilágban a férfiak hivatottak elvégezni, az angol mondat alanya ősidőktől kezdve a he (férfira utaló személyes névmás) volt. Ma ehelyett a he/she (férfi és női személyes névmás) konkrét kiírása vagy (s)he kerül a mondat elejére, mert a nők nem bírnak megbékélni a gondolattal, hogy ők az otthon, és nem a külvilág királynői. Az oldalbordára, a feleség szerepre a magyar nyelvben a -né végződés utal, kifejezve, hogy a Nap mögé, mint vezető energia mögé felsorakozik a követő Hold. Az a nő, aki hatalmaskodni szeretne a férfin és belőle próbál Holdat faragni, eleve gyermeteg álláspontot képvisel. Időn túl húzódó gyermeki privilégium keresésére utal, hogy lánykori neve megtartásával – amelynek vezetékneve apja Napját képezi le –, férje ellenében továbbra is csak apjában bízik. A feleség szerep ellenében apuci kislánya kíván maradni. A köztes állapot, a férfi vezetékneve (szellemi vezető) és a nő keresztneve (földi rész) azt jelzi, hogy – bár férjezetté vált – a nő még mindig nem meri teljes egészében társára bízni magát. Nem tud feloldódni férje szolgálatában, nem tud azonosulni a férj gondolkodásmódjával. A nő, aki nem tartja elég erősnek társát, és nem mer alárendeződni, valamit megtart magából. A férfi vezetékneve után álló keresztnév azt mutatja, hogy az asszony saját függetlenségéről nem mond le. A nő asszonynevében a vezetéknév képviseli az Isteni Szellemet, a Napot, ezért minden nőnek alapos megisme-

rés után lenne csak szabad eldönteni, valóban elfogadja-e Istenének a hőn áhított férfit. A szenvedély érzése vagy az érdek a szolgálathoz nem elég. Az angol és amerikai nő, aki tudattalanul már a házasságkötés pillanatában sem tartja tiszteletre méltónak a férfit, aki mellett áll, a Mrs. helyett Ms.-t biggyeszt neve elé. A Mrs. a Mr. meghosszabbítása, azaz a nő oldalborda-mivoltára utal. A Ms.-ből azonban nem derül ki, hogy a nő férjezett (Mrs.) vagy hajadon (Miss), lévén, hogy e két szó összevonásából született. A férfinak sokat mond leendő felesége szolgálatkészségéről az, mennyire veti magát alá a nevét illetően. Az a nő, aki nem hódol be szellemileg és lelkileg, a fizikaiban is önállóságát fogja hirdetni: nevében, vagy a karikagyűrű viselésének hárításában. A szellemi férfi világos tudatával felelős Istennek. Hogy a szelleme fényét kire vetíti rá, azt előre mérlegelnie kell az asszony hálás feléfordulása és önfeláldozó készsége alapján. A nő, aki nem szenteli magát a férfinak, mert nem hisz a férfi mellett átélhető szépülésben és belső békességben, aki nem hálás azért, amit kap, nem érdemli meg a nemes gondolkodású férfit. Az Egy gyilkosság anatómiája című filmben 1959-ben a James Stewart alakította védőügyvéd a következő tanáccsal látja el emberöléssel vádolt védence kikapós feleségét: „Hordjon szoknyát és fűzőt!” Egy szellemi férfi neve, az általa felesége ujjára húzott karikagyűrű, a térdet éppen takaró szoknya és a melltartó a jó asszony látható ismérvei. A nők viselkedésbeli és öltözködésbeli méltóságának építéséhez a Rendet tudatosan képviselő, vagy a Mértékre legalább ösztönösen ráérző férfiakra van szükség, akik – felszámolva a kaotikus sokféleséget – visszavezetnek az Eredendő Szépséghez. „A divat vulgárissá vált” – fakadt ki Cristóbal Balenciaga 1968-ban. Ha az öltözködés közönségessé válik, az csak azért lehetséges, mert az öltözéket viselő nő lett közönséges. A nőt a Teremtő a férfira bízta. Hogy a nő visszalépett, az azt feltételezi, hogy az őt irányító férfi is visszacsúszott szellemi magasságából. Az ötvenes évek Föld-indulása, azaz a nők elindulása a férfi vezetésével a szakralitás felé, a hatvanas évek végére Föld-rengésbe csapott át. Minden összeomlott. A divat azóta is keresi az ő Balenciagáját. A Szellemi Megváltó itt él közöttünk.

Ingrid Bergman és kisfia, Robertino. Ha a nõ boldog párkapcsolatában, akkor minden terhet könnyedén visel. Egy házasság tartóssága szempontjából a közös érdeklõdésnél fontosabbak a közös emberi értékek.

291

Allegro

LEJÁRAT FÖLFELÉ …a lét úgy teljesedik ki, hogy bukni látszik… – Robert Browning –

A

Z EMBER LELKÉBEN két én lakik. Egyik a Mennyei Szférával összekötő Isteni-Én, a szabadság megvalósítója. Ő a Nagy Rend megismeréséhez és Istenhez vezérel bennünket. Másik énünk, a kis-én a földi szférában való eligazodásra, tájékozódásra szolgál. Ha a szerelem hőfokán égünk valakiért vagy valamiért, akkor Isten vezérel bennünket. Isteni-Énünk a végtelenre nyitja meg lelkünket. A szerelemérzés hatására fölfelé emelkedünk, jobbá válunk. Ez a lélek eredendő állapota. Az egyetlen valódi, emberhez méltó természetes létezésmód. Lelkünk eggyé válik Isteni Önvalónkkal, istenhitünk és az önmagunkba vetett hit egy és ugyanaz. Bármire képessé válunk. Ez az állapot kizárólag a Teremtő iránti feltétlen alázattal marad fenn. Amint elbízzuk magunkat, és láthatatlan lelki nagyságunkat a láthatóban demonstrálni akarjuk, Isteni-énünkhöz méltatlan helyzetbe kerülünk. Alászállunk. Alantas törekvésünkre a Rend értelmében a továbbiakban Isteni Támogatást nem kapunk. A Mennyei Kapcsolat megszakad. Ekkor lép színre megmentőnek álcázva magát a kis-én. Mivel a kis-énnek az Égi Szférába nincs bejárása, az ellentétes irányt képviseli: a láthatatlanban lefelé húz. Földi hatalmat, anyagi gazdagságot, erőfeszítés nélküli látványos eredményeket, élvezeteket ígér. Ha ezek közül bármelyiket elfogadjuk, már nem vagyunk szeretetteljes állapotban, és kis-énünk alárendelt szerepén túllépve átveszi az irányítást: lefelé húzza lelkünket. A földi alku ára a határtalan boldogságérzet elvesztése, a szerelem nélküli lét. Eltűnik a lelkesedés tüze, a lélek vacog. Anyaggal próbálunk takarózni. Minél távolabb kerülünk Istentől, annál inkább fázunk, annál több takaró anyagra van szükségünk, ami ugyan a testet burkolja, de a Mennyei Szférát eltakarja.

Az anyag ekkor eszköz helyett céllá válik, életünkben felborul a Rend, és káosz keletkezik. A jelenkor zűrzavara abból fakad, hogy tömegesen szakadtunk le az Isteni Szféráról, és engedtük át az irányítást a földi-énünknek. Az anyagot a Teremtő helyébe állítottuk, s az ebből fakadó zuhanásban eljutottunk a legmélyebb pontra. Mivel ennél mélyebben már nincs, lefelé tovább hiába próbálkozunk. Az anyag rabságából való szabadulásunk egyedüli módja, ha az anyagi többletről lemondva elindulunk a szellem szárnyán fölfelé. Isteni adományunk, hogy választhatunk, melyik énünkkel és milyen mértékben azonosulunk. Emberi megvalósultsági szintünk attól függ, hányszor és milyen mértékig döntöttünk a hatalom mellett a Teremtő előtti alázat rovására. A bukott, önző léleknek a kis-én a szövetségese. Ha átengedjük neki az irányítást, gondolkodásunkat a világ egyik pólusára, a matériára szűkíti, s attól fogva földi rabok vagyunk. Megemelkedett szellemi rálátás nélkül a fogság még csak fel sem tűnik, mert a földi-én egy illuzionista: anyagi reptető szerekkel manipulál (pénz, alkohol, kábítószer, túlműködő intellektus, világi siker, utazások…), és az ezek által elkápráztatott tudatot vonzó aranykalitkába csábítja. Minél több pótszerre és földi csillogásra vágyunk, annál nagyobb mértékig vette át földi-énünk szívünk hangja helyett az életünk feletti irányítást. Egyre többet fogyasztunk a csábító kínálatból, és egyre mélyebben ágyazódunk bele az illúzióba. Az ember figyelme így terelődik el az Örök Életről a mulandó órákra, a szellemi szabadságról az anyagi függőségre. A Szentről a profánra. Az áldozathozataltól visszariadó lélek biztosan az anyagot választja. Isteni Lényegünket a földi káprázat nem érinti. Szívünknek nincsenek anyagi szükségletei – csak szeretni vá-

Audrey Hepburn. A szellem iránti alázat szépít, elegánssá varázsol, és boldogságba emel.

293


gyik. Azért születtünk a földre, hogy szeretetképességünkben fejlődve Istenhez hasonlatossá váljunk: áldozatok árán visszaemelkedhessünk Hozzá és megistenüljünk. Isten maga a szeretet. Mindannyiunknak olyan mértékű boldogságban van részünk, amilyen magasra lelkünk szárnyalni képes, azaz: minél több matériát áldozunk fel lelkünk szabadságának oltárán. A lélek, akár a léghajó, a földi feleslegről való lemondás árán száll szabadon. Mindig a nehezebb, szenvedésekkel kikövezett úton fejlődhetünk a nemesedés irányába. A könnyebb út csillogó, és fizikai biztonsággal kecsegtet, de beszűkíti a lelket, ezért biztosan hanyatlást eredményez. Szabadon határozhatunk, hogy a két irány közül melyiket választjuk: fölfelé vagy lefelé tartunk? Tehetségünk olyan mértékű, amennyire felébredt lelkünkben Isten. Megvalósultságunk folyamatosan döntés elé állít: a Teremtő Tervét szolgáljuk, vagy öncélúan hatalmat gyakorolunk Isteni Képességünkkel. A földi látszatvilágban a fekete mágusnak szalad a szekere, aki anyagi többletével hatalmaskodik a nála megvalósulatlanabb embertársai felett. Az anyagi sötétségbe a Fényt példamutatásával a fehér mágus hozza el. A tudatilag lesüllyedt emberiségnek addig van esélye, amíg létezik olyan megemelkedett lélekkel rendelkező ember, aki nem kötött és nem köt alkut, aki minden körülmények között a Teremtő Tervét szolgálja. Rendíthetetlensége maga a Fény. „A valóság a lélek, az illúzió a világ. Rettenetes, hogy mi fordítva élünk. Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb és ’tényszerű’. Holott csak formája a léleknek, mint a pohár víznek a pohár. A valóság csodálatosan rugalmas! Add Istenem, hogy minél inkább a valóságban éljek. Akkor még a halál sem üthet sebet rajtam. El kell veszítenünk a világot? Ó, nem! Csupán a látszatát kell elveszítenünk, hogy szívünkre szoríthassuk lényegét.” Pilinszky János

A kis-én a boldogság határtalanságát nem ismeri, csak másodpercek kielégülését, s kielégülései számával méri az életet. Aki a kis-éntől és az anyagi javaktól várja a boldogságot, az alapvetően zsákutcába jutott. Nem érti, miért feszült folyamatosan, s hogy ritka kielégüléseit miért követik egyre félelmetesebb depresszív állapotok.

Az anyag alapvető tulajdonsága, hogy véges. Az örömérzet, amelyben általa részünk lehet, következésképp szintén határos. A materiális gondolkodású ember azt hiszi, ahhoz, hogy örömérzetének időtartamát növelje, a megszerzett anyag mennyiségét kell növelnie. A kielégülésérzet hosszúsága és a matéria mennyisége azonban a Törvény értelmében nem egyenesen, hanem fordítottan arányos. „…a boldogtalanság sohasem a nélkülözésből, hanem a nagy bőségből ered” – segít feltárni Lev Tolsztoj az Igazságot. Farkasétvággyal falni az életet – ez a Rendet mindenestől felborítani próbáló életvitel vezéreszméje. Kizárólag a Mennyei-Én megemelkedése, az Igazság (szellem), a Jóság (lélek), és a Szépség (test) együttes esszenciája ébreszti fel bennünk a hajlamot az Isteni Impulzusok tartós és mély befogadására. Az anyagi felhalmozás kizárja a fogékonyságot az Igazságra, a Jóságra és a Szépségre. Az ember szellemi és lelki lény. A többletmatéria maga alá temeti valódi, Isteni-Énünket. Ha a föld, az anyag ellepi tudatunkat, akkor fulladozni kezdünk, mert elzárjuk magunkat az Isteni Ige, a prána elől. Minden légzőszervi megbetegedés a kapzsiságunk következménye. Aki elföldeli magát, az élőhalottá változik. Aki az anyagi világgal azonosítja magát, az már életében földdé lesz. Ha képesek vagyunk lehántani magunkról a földet, akkor jutunk közelebb lelkünkhöz, a szeretethez, létünk értelméhez. A láthatóban minden tudatos lemondással indukált veszteség és hátrány a láthatatlanban emelkedéshez vezet. Az anyag egyik földi képviselője a só. Megköti a vizet (érzelem), azaz a materiális kapzsiság és az érdekből fenntartott emberi kapcsolatok meggátolják lelkünkben a szeretet érzését. Amíg a birtokunkba kaparintott matéria (Föld) mennyisége meghaladja a szükségletünket, addig a szeretetből (Víz) önmagunk és mások iránt mit sem érzékelünk. Amit szeretésnek hiszünk, az nem más, mint az önző, öntörvényű szenvedély és birtoklási vágy. Víz helyett a megfagyott jég. Az önző ember pedig a jég hátán is megél… A szeretetérzet felébresztésének módja az, hogy tudatosan olyan cselekedetekkel töltjük meg mindennapjainkat, amelyek által emberileg – és nem szakemberileg – többnek érezhetjük magunkat. Az önmagunk iránt érzett szeretet az egyetlen út a többletmatéria elengedéséhez, a jeges szív felolvasztásához.

294

Allegro

„A sóbaba ezer mérföldeket vándorolt, mígnem elért a tengerhez. Nagyon lenyűgözte az a különlegesen mozgó tömeg, amihez foghatót addig még sehol sem látott. – Ki vagy te? – kérdezte a sóbaba a tengert. A tenger mosolyogva válaszolta: – Gyere be, és megtudod. A baba belegázolt a tengerbe. Minél beljebb került, annál inkább elolvadt. Már csak egy pici darab maradt belőle. Mielőtt teljesen elolvadt volna, örömteli hangon felkiáltott: – Most már tudom, hogy ki vagyok!” Anthony de Mello

Az emberi lét értelme, hogy az anyagi világba történő leszületésünk után elragadtatott lelkesedéssel adjuk át magunkat mindannak, amivel életfeladatunk szerint most kapcsolatba kell kerülnünk. Az emberhez az a méltó, hogy mindenhez, amibe belefog, a szerelem érzésének hőfokával közeledjen. Csak az tud szerelembe esni egy ember iránt, aki az életbe magába szerelmes. A mindennapokat gyötrelemnek megélő ember a párkapcsolatában önző módon viselkedik, követeli, hogy őt szeressék. Ha azonban minden iránt képesek vagyunk a szerelem lángjával lobogni, akkor lelkünk visszaemelkedik Isteni-Énünkhöz eredendő otthonába, a láthatatlan világba. Ez a szabadság. „Kevesebbet hordasz, könnyebben jársz” – üzeni Gorkij. Az anyag lehúzó erejét csak a tudatos szárnyalási vágy győzheti le. Amíg földi emelkedést kívánunk, folyamatosan szorongunk, hiszen ez az állapot átmeneti. Az anyag véges, így a bukás törvényszerű. A földi trónus – rabság. Szakadatlanul lekötelezettjei vagyunk azoknak, akik vállukra emelik, majd viszik trónszékünket. Minél magasabbra kerülünk, annál több lehúzó erőt kell ahhoz lefizetni, hogy cserébe azok felverjék ázsiónkat. Ha mi nem akarunk birtokolni, lekötelezni másokat, senki sem tud majd bennünket. Az Égbe emelő láthatatlan trón pontosan olyan magas, amekkoráról a földön nem kényszerből, hanem önként, tudatosan lemondunk. Az égi trónus építése a lélek emelkedése. A földi kirakatélet a lélek süllyedése. „Fénye felé ki-ki egymaga megy az éjben” – üzeni Victor Hugo azoknak, akik körülményeikre hivatkozva áltatják

magukat az Isteni Rend útjáról való letérésüket illetően. Aki Isteni-Énjét tudatosan építi, az sohasem válik a körülmények rabjává. A körülmény az egyik pólus. A Rend a másik. Az ember szabad döntésével mindig e két pólus közül választhat. Ha többször egymás után választjuk a Rendnek ellentmondó körülménypólust, akkor a sorsunkkal ellentétesen haladunk. Mint a pókhálóba, úgy belegabalyodunk a magával rántó, földi kényelmet ígérő, az Igaz melletti kiállást feledtető pólusba. A Rend irányába csak fizikai áldozathozatal árán léphetünk. „Életre vágyom, szenvedésre!” – kiáltja Lermontov, egyenlőségjelet téve a boldog lét és a fájdalom önkéntes felvállalása közé. Hiába áltatjuk azzal magunkat, hogy csak még egy ideig választjuk a Renddel ellentétes irányt, s majd utána igazodunk a Mértékhez. Minél inkább letérünk az Isteni Útról, annál nehezebb visszatalálni. Az élet túl becses lehetőség ahhoz, hogy arra pazaroljuk drága napjainkat, hogy Isten Tervével ellentétesen anyagi többletet gyűjtsünk, s megfeledkezzünk a lényegről: a szeretetünkben való növekedésért jöttünk a Földre. Amikor a Renddel ellentétes irányra a sorscsapások sorompói, vagy egy nálunk szellemileg fejlettebb embertársunk felhívja a figyelmünket, akkor időhúzás nélkül pontot kell tennünk a kis-énünk hatalmát duzzasztó törekvéseinkre. A sötét erdőből lassan találunk vissza az útelágazáshoz. Amikor szellemileg kikristályosodik a megfelelő irány, és érzelmileg azonosulni tudunk vele, akkor a Rend fizikailag is utánarendezi, megújítja a körülményeket. Ha egy nő hölgyként fejlődik, s szíve minden dobbanásával színvonalas férfira vágyik, akkor a nemes férfi be fog lépni az életébe. Ha azonban először fizikailag akar magáénak tudni valakit, s tudatilag-lelkileg nem készül fel a hölgyi odaadó szerepre, akkor egy lehúzó partner mellett fog gyötrődni a beszorítottságtól. A minőségi eredmény nem előzheti meg az áldozatvállalást. Áldozatvállalás nélkül csak a megalkuvás megszégyenítő színvonaltalansága következhet. A legnagyobb szabadságfok, ha azt valósítjuk meg folyamatos anyagi lemondással, amit életfeladatként leszületésünk előtt felvállaltunk. Ha rabnak érezzük magunkat, az biztos jel arra, hogy nem volt benne élettervünkben az, amiben most élünk. A

295

Allegro

fejlődés legnagyobb hátráltatója, ha időn túl maradunk benne abban a helyzetben, amivel már régen semmi dolgunk. A rabság érzése azt mutatja, letértünk utunkról. Minden csak addig időszerű, amíg tudati és lelki szárnyalással jár. Amikor az önzőség vagy gyűlölet első jelét megtapasztaljuk önmagunkban, a Rend értelmében azonnal tovább kell lépnünk. Aki önösségébe visszahúzódva anyagi többletet halmoz fel, minél nagyobb a tartaléka, és minél inkább fél annak elvesztésétől, annál régebben él időszerűtlen kapcsolatokban. Boldogok csak akkor lehetünk, ha minden többletünkről lemondunk. A szükségleten túl begyűjtött matéria a bölcsesség hiányára és gyűlölködő érzelmekre vall: szellemi és érzelmi beszűkülésre. „A gyűlölet a gyengék haragja” – mondja Daudet. A gyűlölet felszámolásának módja, hogy ráébredünk saját szellemi és lelkierőnkre. Felvállaljuk a nemi szerepünkből adódó, eddig halogatott feladatainkat. A két pólust egyszerre nem választhatjuk: a sok anyag és a boldogság – egymásnak ellentmond. Aki tudatosan éri be kevés, de minőségi fizikaival, az szellemileg magas, tiszteletre méltó nézőpontot képvisel, és emelkedett érzelmű, szeretetet árasztó szívet hordoz. A példaértékű, Rend értelmében irányított élet környezetünk szellemi vezetőjévé avat. Az Isteni Fény, amit magunkba beengedünk, rajtunk keresztül mások sorsának sötét zugait is átvilágítja. „…a világosság az erősek szavából születik” – vallja Istrati. Az ember minél inkább törekszik az Igazságra, annál tudatosabban él. Az Igazság megszüli a Jóságot, a Jóság a Szépséget, így válik emelkedetté a lélek. Csak a szellemi rálátás következtében megnövekedett szeretetérzet az, amely képessé tesz az anyagi többletről való lemondásra. „Legfelső Élmény: Valahányszor mentesülni tudsz körülményeidtől: határtalan ragyogásként kibontakozik benned a végleges állapot, melyben azonos élet és halál. A végső ajándék: mozdulatlan tánc, ízen-túli édesség, mely semmivel sem mérhető.” Weöres Sándor

A férfi Isten iránt érzett elragadtatása által kerülhet a Legfelső Élmény állapotába. A nőt az Egységélménybe a Legfelső Élmény állapotában élő férfi iránt érzett szerelme röpíti.

Cary Grant és Ingrid Bergman. Az az érzés teljesedhet szívszerelemmé, amely a lelket a végtelenre tárja. Férfi és nõ számára ez az egyetlen méltó létezésmód.


Ha a férfi a Magasztosra hivatkozva csak az Ég felé figyel, elszáll. Elveszíti belső egyensúlyát. Ha életéből kizárja a Földet, a nőt – gyökértelenné válik. Amennyiben a férfi kizárólag a nő, a Föld felé mutat elragadtatást, akkor viszont beleragad az anyagba, a gyökérrel válik azonossá. A férfiharmónia egyedüli kulcsa, ha a teremtés koronája a Teremtő iránt érzett megemelkedettségének hőjével épít szerelmet egy, az Isteni Szépséget hordozó hölgy köré.

Anélkül, hogy egy megemelkedett férfi rátalálna, egyetlen nő sem ismerheti a szerelmet és a beteljesülést. A szerelem Isteni Kiteljesedettségében elengedetté válunk. Biztosan szívszerelemben élünk, ha elengedjük kis-énünk vágyait, hatalmi pozíciónkat, anyagi többletünket. A fizikai szem számára úgy tűnik, lefelé tartunk, pedig valójában Isteni-Énünk segítségével elindultunk fölfelé.

Az ember Örök vágya a Teljesség átélése. A világ ezernyi látszatmegoldást kínál, de legbelül mindannyian tudjuk, hogy csak egyetlen Igaz Út létezik. A lejárat fölfelé: a Szerelem. A Szerelem a Megváltás.

298

Allegro

Viszontlátásra, – mondom és megyek. Robognak vonatok és életek – Bennem legbelül valami remeg. Mert nem tudom, Sohasem tudhatom, Szoríthatom-e még Azt a kezet, amit elengedek. Viszontlátásra – mondom mégis, mégis, Viszontlátásra – holnap. Hogyha nem holnap, hát holnapután, Vagy ha nem akkor, hát majd azután, És ha azután sem, – talán egy év múlva, S ha még akkor sem, – hát ezer év múlva. Viszontlátásra földnek porában, Viszontlátásra az égi sugárban, Viszontlátásra a hold udvarán, Vagy a tejút valamely csillagán, Vidám viszontlátásra mégis, mégis. Reményik Sándor: Viszontlátásra



I RO DA L M I I S M E RT E TŐ Adler, Alfred (1870–1937) osztrák ideggyógyász és pszichológus Ady Endre (1877–1919) költő és publicista Akutagava Rjunoszuke (1892–1927) japán elbeszélő Alain (Émile Chartier 1868–1951) francia tanár, aforizmaszerző, esszéíró Alcott, Louisa May (1832–1888) amerikai írónő Amiel, Henri–Frédéric (1821–1881) svájci francia filozófus és esszéíró Ancsel Éva (1927–1993) filozófus, egyetemi tanár Andersen, Hans Christian (1805–1875) dán költő és elbeszélő Angelus Silesius („sziléziai hírnök” 1624–1677) német misztikus író, költő, orvosdoktor Arisztotelész (Kr.e. 384–322) az antik világ legnagyobb gondolkodója, a görög tudomány rendszerezője Babits Mihály (l883–1941) költő, regény- és tanulmányíró Baudelaire, Charles (1821–1867) francia költő Belinszkij, Visszarion Grigorjevics (1811–1848) orosz esztéta Berczik Árpád (1842–1919) drámaíró Bergson, Henri (1859–1941) francia filozófus Berlage, Hendrik Petrus (1856–1934) a modern holland építészet úttörője Bierce, Ambrose Gwinett (1842–1914?) amerikai elbeszélő Blaga, Lucian (1895–1961) román költő, filozófus, drámaíró Brontë, Charlotte (1816–1855) angol írónő Browning, Robert (1812–1889) angol költő Buck, Pearl S. (1892–1873) amerikai írónő Busoni, Ferruccio Benvenuto (1866–1924) olasz–német zeneszerző és zeneesztéta Butler, Samuel (1835–1902) angol prózaíró Camus, Albert (1913–1960) francia regényíró, esszéista Capote, Truman (1924–1984) amerikai író Capus, Alfred (1858–1922) francia regény- és drámaíró Cicero, Marcus Tullius (Kr.e. 106–43) római szónok, politikus, filozófus és a latin nyelv művésze Clemenceau, Georges (1841–1929) francia politikus Connoly, Cyril Vernon ((1903–1974) angol író, kritikus Congreve, William (1670–1729) angol színműíró Conrad, Joseph (1857–1924) lengyel származású angol regényíró Cowper, William (1731–1800) angol költő Curie, Marie (Maria Skłodoswka 1867–1934) lengyel származású Franciaországban élt fizikus, vegyész Curie, Pierre (1859–1906) francia fizikus Cvetajeva, Marina Ivanovna (1892–1941) orosz költőnő Csehov, Anton Pavlovics (1860–1904) orosz elbeszélő, drámaíró Dalcsev, Atanasz (1904–1978) bolgár költő és prózaíró Daudet, Alphonse (1840–1897) francia elbeszélő De Amicis, Edmondo (1846–1908) olasz költő és prózaíró Debussy, Claude Achille (1862–1918) francia zeneszerző De Mello, Anthony (1931–1987) jezsuita atya

Dickens, Charles (1812–1870) angol regényíró Dobroljubov, Nyikolaj Alekszandrovics (1836–1861) orosz irodalomkritikus Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics (1821–1881) orosz regényíró, elbeszélő Durkheim, Émile (1858–1917) francia szociológus Eckhart mester (1260–1328) német domonkos teológus, bibliamagyarázó, misztikus gondolkodó, a párizsi egyetem professzora Egry József (1883–1951) festőművész Einstein, Albert (1879–1955) német fizikus Eliot, George (Mary Ann Evans, később Cross 1819–1880) angol írónő Ellis, Henry Havelock (1859–1939) angol író, pszichológus Emerson, Ralph Waldo (1803–1883) amerikai filozófus, költő, esszéíró Eötvös József báró (1813–1871) író és államférfi Epiktétosz (Kr. u. 50–138) római filozófus Feuchtersleben, Ernst (1806–1849) német orvos, költő Feuerbach, Ludwig (1804–1872) német filozófus Flaubert, Gustave (1821–1880) francia regényíró Fontane, Theodor (1819–1898) német regényíró Fontenelle, Bernard Le Bovier, sicur de (1657–1757) francia író, bölcselő, a felvilágosodás egyik úttörője France, Anatole (Thibault 1844–1924) francia regényíró García Lorca, Federico (1898–1936) spanyol költő, drámaíró és grafikus Géraldy, Paul (1885–1983) francia költő, színpadi szerző Gibran, Khalil (1883–1931) arab születésű költő, filozófus, író Goethe, Johann Wolfgang (1749–1832) német költő, dráma- és regényíró Gogh, Vincent van (1853–1890) holland festőművész Goncsarov, Ivan Alekszandrovics (1812–1891) orosz regényíró Gorkij, Makszim (1868–1936) szovjet-orosz regény- és drámaíró, publicista Grün, Anastasius (1806–1876) osztrák költő Gutzkow, Karl (1811–1878) német regény- és drámaíró, publicista Gyökössy Endre (1913–1997) református lelkész, író, költő, pasztoralpszichológus Halas, František (1901–1949) cseh költő Hammarskjöld, Dag (1905–1961) svéd politikus, az ENSZ főtitkára (1953–1961) Hamvas Béla (1897–1968) író, filozófus Hašek, Jaroslav (1883–1923) cseh regényíró, elbeszélő Hawthorne, Nathaniel (1804–1864) amerikai regényíró Heine, Heinrich (1797–1856) német költő Hundertwasser, Fritz (1928–2000) osztrák festő Hugo, Victor (1802–1885) francia költő, regény- és drámaíró Huxley, Aldous Leonard (1894–1963) angol regény- és esszéíró Ibsen, Henrik (1828–1906) norvég drámaíró Ignotus (Veigelsberg Hugó 1869–1949) író, kritikus, szerkesztő

303


Istrati, Panait (1884–1935) román regényíró, elbeszélő, publicista Jókai Mór (1825–1904) regényíró, elbeszélő Jovanović Zmaj, Jovan (1833–1904) szerb költő József Attila (1905–1937) költő Juhász Gyula (1883–1937) költő Kafka, Franz (1883–1924) német nyelvű cseh regényíró és elbeszélő Kapijev, Effendi (1909–1944) szovjet író Keats, John (1795–1821) angol költő Kierkegaard, Sören (1813–1855) dán filozófus, teológus Kingsley, Charles (1819–1875) angol író és pap, Viktória királynő személyes lelkésze Klee, Paul (1879–1940) svájci német festő Kljucsevszkij, Vaszilij Oszipovics (1841–1911) orosz történész Komjáthy Jenő (1858–1895) költő Koncz Gábor színész, rendező Konfuciusz (Kr. e. 551–479) kínai filozófus Lactantius (250–317?) afrikai származású rétor Lao–ce („idős gyermek” Kr. e. VII. sz.) a filozófiai taoizmus megalapítója Kínában La Rochefoucauld (1613–1680) francia író és moralista Lec, Stanisław Jerzy (1909–1966) lengyel költő és aforizmaszerző Leino, Eino (1878–1926) finn költő Lincoln, Abraham (1809–1865) amerikai államférfi, az Egyesült Államok tizenhatodik elnöke Lindberg, Anne Morrow (1906–2001) amerikai pilóta, írónő, Charles Lindberg felesége Lodojdamba, Csadravalin (1917–1969) mongol regényíró Lu Hszin (1881–1936) kínai író Machiavelli, Niccolo (1469–1527) firenzei államférfi és politikai író Maharshi, Sri Ramana (1879–1950) indiai filozófus, szellemi vezető Madách Imre (1823–1864) költő, drámaíró Malevics, Kazimir (1878–1935) orosz festő Manet, Edouard (1832–1883) francia festő Mann, Heinrich (1871–1950) német regény– és esszéíró Márai Sándor (1900–1989) író, költő, újságíró Martin du Gard, Roger (1881–1958) francia regényíró Maupassant, Guy de (1850–1893) francia novellista és regényíró Mauriac, François (1885–1970) francia regényíró McLuhan, Marshall (1911–1981) kanadai filozófus Melville, Herman (1819–1891) amerikai regényíró Merton, Thomas (1915–1968) amerikai író, költő, esszéíró, trappista szerzetes Mill, John Stuart (1806–1873) angol filozófus, közgazdász Milne, Alan Alexander (1882–1956) angol gyermekkönyv író Mistral, Frédéric (1830–1914) provanszál költő Moholy-Nagy László (1895–1946) festő, művészetteoretikus Molnár Ferenc (1878–1952) drámaíró és elbeszélő Montaigne, Michel de (1533–1592) francia esszéíró Móra Ferenc (1879–1934) regényíró, elbeszélő, publicista Móricz Zsigmond (1879–1942) regényíró, novellista, drámaíró Mörike, Eduard (1804–1875) német költő és elbeszélő Musil, Robert (1880–1942) osztrák regényíró

Muszorgszkij, Mogyeszt Petrovics (1839–1881) orosz zeneszerző Nezval, Vitězslav (1900–1958) cseh író, költő Newton, John (1725–1807) angol lelkész Nietzsche, Friedrich (1844–1900) német filozófus, költő Nogaret, Guillaume de (1260/65–1314) francia királyi bíró O’Casey, Sean (1880–1964) ír drámaíró Osvát Ernő (1877–1929) író, szerkesztő Ovidius (Kr.e. 43 – Kr.u. 17 vagy 18) római lírikus, költő Örkény István (1912–1979) drámaíró és novellista Panova, Vera Fjodorovna (1905–1973) szovjet regény- és drámaírónő Pascal, Blaise (1632–1662) francia matematikus, fizikus és filozófus Péterfy Jenő (1850–1899) irodalomkritikus, esztéta Petőfi Sándor (1823–1849) költő Poe, Edgar Allan (1809–1849) amerikai költő és elbeszélő Poincaré, Jules Henri (1854–1912) francia matematikus Pound, Ezra (1885–1972) amerikai költő Proust, Marcel (1871–1922) francia regényíró Publilius Syrus (Kr.e. I. sz.) szír származású római író és színész Rámakrisna (1834–1886) hindu szektaalapító Ramuz, Charles–Ferdinand (1878–1947) svájci francia író Rebreanu, Liviu (1885–1944) román elbeszélő és színműíró Reményik Sándor (1890–1941) romániai magyar költő Renan, Ernest (1823–1892) francia író Renard, Jules (1864–1910) francia regény- és drámaíró Renoir, Pierre Auguste (1841–1919) francia festő Reviczky Gyula (1855–1889) költő Reymont, Vładislaw Stanisław (1867–1925) lengyel regényíró Rilke, Rainer Maria (1875–1926) osztrák költő Rippl–Rónai József (1861–1927) festő Rodin, Auguste (1840–1917) francia szobrász Ruskin, John (1819–1900) angol esztéta, társadalomfilozófus és szociológus Russel, Bertrand (1872–1970) angol matematikus és filozófus Sadoveanu, Mihail (1880–1961) román regényíró Sainte–Beuve, Charles–Augustin de (1804–1869) francia író Saint–Exupéry, Antoine de (1900–1944) francia regényíró Sand, George (Aurore Dupin 1804–1876) francia írónő Santayana, George A. N. (1863–1952) amerikai filozófus Sartre, Jean–Paul (1905–1980) francia filozófus, regény– és drámaíró Schweitzer, Albert (1875–1966) német orvos, orgonaművész, zenetudós, teológus Segantini, Giovanni (1858–1899) olasz festő Selgunov, Nyikolaj Vasziljevics (1824–1891) orosz író Seneca, (Kr. u. 4–65) római politikus és filozófus Senger, Gerti osztrák szexuálpszichológusnő Shakespeare, William (1564–1616) angol költő és drámaíró Shaw, George Bernard (1856–1950) angol dráma– és regényíró Simon, Neil Marvin (1927– ) amerikai vígjátékíró Sitwell, Osbert (1892–1969) angol költő és regényíró Steinbeck, John (1902–1968) amerikai regényíró Stevenson, Adlai (1900–1965) amerikai politikus Strindberg, Johan August (1849–1912) svéd dráma- és regényíró, elbeszélő

304


Svevo, Italo (1861–1928) olasz regényíró Swift, Jonathan (1667–1745) ír író Szabó Lőrinc (1900–1957) költő Szkrjabin, Alekszandr Nyikolajevics (1872–1915) orosz zeneszerző Sztanev, Emilijan (1907–1979) bolgár regényíró, elbeszélő Szuhomlinszkij,Vaszilij Alekszandrovics (1918–1970) szovjet pedagógus Tagore, Rabindranáth (1861–1941) bengáli nyelvű indiai költő és író Tennyson, Alfred, Lord (1809–1892) angol költő Thackeray, William Makepeace (1811–1863) angol regényíró Thoreau, Henry David (1817–1862) amerikai költő, esszéíró Tolsztoj, Alekszej Nyikolajevics (1883–1945) szovjet-orosz regényíró, drámaíró és elbeszélő Töröcsik Mari színésznő Turgenyev, Ivan Szergejevics (1818–1883) orosz elbeszélő Twain, Mark (Samuel Langhorne Clemens 1835–1910) amerikai regényíró, humorista Undset, Sigrid (1882–1949) norvég regényírónő Váci Mihály (1924–1970) költő Vajda János (1827–1897) költő Vazov, Ivan (1850–1921) bolgár költő és elbeszélő

Velde, Henry van de (1863–1957) belga építész, festő, iparművész Veres Péter (1897–1970) politikus, író Vivekánanda (1863–1902) bengáli származású indiai vallásújító Vlahută, Alexandru (1858–1919) román költő Voltaire (Francois–Marie Arouet 1694–1778) francia író, filozófus és történész Vörösmarty Mihály (1800–1855) költő, drámaíró, kritikus Vreeland, Diana (1901–1989) a Harper’s Bazaar és az amerikai Vogue főszerkesztője Wagner, Richard (1813–1883) német zeneszerző Washington, Booker Taliferro (1856–1915) afrikai származású amerikai tanár Weöres Sándor (1913–1989) költő, műfordító, drámaíró, bölcsészdoktor Wilde, Oscar (1854–1900) ír származású angol költő, prózaés drámaíró Williams, Tennessee (1914–1983) amerikai drámaíró Wilson, Thomas Woodrow (1856–1924) az Egyesült Államok huszonnyolcadik elnöke Yesudian, Selvarajan (1916–1998) indiai orvos-bölcselő

305



A KÉPEK FORRÁSJEGYZÉKE RED DOT 

114. oldal: Paul Newman és Joanne Woodward 130. oldal: Richard Benjamin és Paula Prentiss 192. oldal: Paul Newman és Joanne Woodward 230. oldal: Cary Grant 258. oldal: Cary Grant 276. oldal: Paul Newman és Joanne Woodward

Audrey Hepburn Children’s Foundation: 203. oldal: Cary Grant és Audrey Hepburn 273. oldal: Gary Cooper és Audrey Hepburn Audrey Hepburn Estate, Tolochenaz: címlapfotó 69. oldal: Audrey Hepburn 209. oldal: Gregory Peck és Audrey Hepburn 287. oldal: Gary Cooper és Audrey Hepburn 300-301. oldal: Audrey Hepburn Carol Publishing Group: 52. oldal: Ingrid Bergman 118. oldal: Gary Cooper és Ingrid Bergman 144. oldal: Ingrid Bergman Cinetext: 12. oldal: Audrey Hepburn 14. oldal: Audrey Hepburn 34. oldal: John és Jackie Kennedy 184. oldal: Fred Astaire és Audrey Hepburn 232. oldal: Gregory Peck DPA: 240. oldal: Peter Townsend The Everett Collection: 66. oldal: Grace Kelly 150. oldal: Stewart Granger és Grace Kelly 289. oldal: Audrey Hepburn Globe: 24. oldal: Gregory és Veronique Peck 30. oldal: Audrey Hepburn 36. oldal: Rainier herceg és Grace Kelly 46. oldal: Cary Grant 48. oldal: William Holden és Audrey Hepburn 54. oldal: Gösta Ekman és Ingrid Bergman 78. oldal: Robert Redford 89. oldal: VIII. Edward és Wallis Simpson 106. oldal: Billy Wilder és Jack Lemmon

J.F.K. Library, Boston: 73. oldal: Jackie Kennedy és kislánya, Caroline Kobal Collection: 62. oldal: Gary Cooper és Ingrid Bergman 70. oldal: Gary Cooper és Grace Kelly 126. oldal: Paul Newman és Joanne Woodward 132. oldal: Audrey Hepburn 220. oldal: Gregory Peck és Audrey Hepburn 246. oldal: Robert Redford és Jane Fonda Mondadori: 16. oldal: Gary Cooper és Ingrid Bergman 60. oldal: Gary Cooper 110. oldal: Ingrid Bergman 188. oldal: Cary Grant The Museum of Modern Art: 44. oldal: Stewart Granger és Grace Kelly Photo AP: 138. oldal: Roberto Rossellini és Ingrid Bergman Photofest: 38. oldal: Rainier herceg és Grace Kelly 275. oldal: Danny Kaye és Grace Kelly Photos 12: 8. oldal: Gary Cooper és Ingrid Bergman 98. oldal: Jelenet a Casablanca című filmből 148. oldal: Cary Grant és Ingrid Bergman 156. oldal: Cary Grant és Ingrid Bergman 224. oldal: Gregory Peck és Audrey Hepburn Popperfoto: 164. oldal: Grace Kelly

307


Uffizi Képtár, Firenze: 21. oldal: L. Cranach: Éva (1528) 165. odal: Filippo Lippi: Madonna (1465)

202. oldal: Jackie Kennedy 228. oldal: John és Jackie Kennedy 236. oldal: Margit hercegnő családi körben 242. oldal: Margit hercegnő 256. oldal: A Kennedy család 290. oldal: Ingrid Bergman és gyermeke, Robertino 284. oldal: Cary Grant és Ingrid Bergman 296. oldal: Cary Grant és Ingrid Bergman

Ullstein Bilderdienst: 86. oldal: VIII. Edward és Wallis Simpson Warner Brothers: 74. oldal: Cary Grant és Ingrid Bergman Zuma: 58. oldal: Cary Grant 94. oldal: Humphrey Bogart és Ingrid Bergman 152. oldal: Cary Grant és Audrey Hepburn 172. oldal: Audrey Hepburn 194. oldal: Audrey Hepburn 198. oldal: Cary Grant és Ingrid Bergman 252. oldal: Audrey Hepburn 270. oldal: Audrey Hepburn

Outline: 7. oldal: Paul Newman 51. odal: Harrison Ford HUNGART  3. oldal: Audrey Hepburn/Gina Lollobrigida 20. oldal: Dior Bar kosztümje/Willy Maywald 26. oldal: George Sanders és Ingrid Bergman/Roberto Rossellini 42. oldal: Jackie Kennedy/Marylin Silverstone 102. oldal: Audrey Hepburn/Inge Morath 104. oldal: Audrey Hepburn/Philippe Halsmann 122. oldal: Audrey Hepburn és Edith Head/Bob Willoughby 160. oldal: Audrey Hepburn/Marc Riboud 168. oldal: Jeannie Patchett/Norman Parkinson 182. oldal: John és Jackie Kennedy/Cecil Stoughton 186. oldal: Audrey Hepburn/Dennis Stock 206. oldal: Audrey Hepburn/Bob Willoughby 214. oldal: Grace Kelly/Milton H. Greene 216. oldal: Audrey Hepburn/Bob Willoughby 250. oldal: Grace Kelly esküvője előtt/Howell Conant 262. oldal: Jackie és Caroline Kennedy/Mark Shaw 266. oldal: Audrey Hepburn/Bob Willoughby 280. oldal: Jackie Kennedy/Harry Benson 292. oldal: Audrey Hepburn/Gérard Decaux

GRAND  Corbis Images: 4-5. oldal: Ingrid Bergman 10. oldal: Cary Grant 56. oldal: Ingrid Bergman 82. oldal: Ingrid Bergman 100. oldal: Ingrid Bergman 116. oldal: Harrison Ford 132. oldal: Grace Kelly 134. oldal: Roberto Rossellini és Ingrid Bergman 142. oldal: A Rossellini család 176. oldal: Grace Kelly 178. oldal: Jackie Kennedy 196. oldal: Grace Kelly

308

A szépség szimfóniája

Recommend Documents