A SZENTÉLYEK SZENTÉLYE, JERUZSÁLEM, I. SZ. 70. AUGUSZTUS A fejek zúgva szálltak át a Templom fala fölött. Közülük több tucatnyi otromba madárrajként, tátott szájjal, nyitott szemmel és remegô húscafatokkal ott, ahol a fejet durván elválasztották a nyaktól. Némelyik a Nôk udvarában hullott a földre, és ritmustalan dobszóként puffant a koromtól fekete köveken, ahonnan az öregek és a gyerekek rémülten szaladtak szanaszét. Mások távolabb jutottak, átrepültek a Nicanor kapu felett, Izrael udvarába, ahol óriás jégdarabokként záporoztak a nagy Holokauszt-oltár körül. Néhány pedig még távolabb repülve magának a Templom szívének, a Mishkan falának és tetejének csapódott, amelyek úgy zúgtak, mintha fizikai fájdalmat éreznének. – Rohadékok – tört ki a fiúból, és a kétségbeesés könynyei csípték zafírkék szemét. – Rohadék római fattyúk! A Templom egyik bástyájáról lenézett a légiósok tömegére. Akár a hangyák, úgy nyüzsögtek alatta, fegyverük és páncélzatuk csillogott a dühös tûzfényben. Kiáltozásuk betöltötte az éjszakát, összekeveredett az ostromgépek zajával, a dobok dübörgésével, a haldoklók sikolyával, és mindezt még a faltörô kosok dörrenése tetézte. A fiú úgy érezte, lassan az egész világ darabokra hullik.
11
Jeruzsálemi H 576 press.indd 11
11/17/14 8:25 AM
– Könyörülj rajtam, Uram! – suttogta a zsoltárt. – Lásd meg az én nyomorúságomat, amely gyûlölôim miatt van, Te, aki felemelsz engem a halál kapuiból. Az ostromgyûrû hatodik hónapja fojtogatta a várost, akár egy garrotte, lassan kiszorítva belôle az életet. A négy római légió, amelyet segédcsapatok katonáinak ezrei duzzasztottak föl, elôbb a Scopus-hegyet és az Olajfák hegyét foglalta el, majd feltartóztathatatlanul nyomult beljebb, szétverve a védvonalakat, hátrébb szorítva és a központba kényszerítve a zsidókat. Rengetegen haltak meg, amikor megpróbálták visszaverni a támadókat. Lekaszabolták vagy keresztre feszítették ôket a városfalakon és szerte a Kidron-völgyben, ahol már annyi volt a keselyû, hogy a napot is eltakarták. Mindenütt a halál szaga érzôdött, ez a maró, mindent átható bûz, amely tûzként égette az orrlyukakat. Kilenc nappal ezelôtt esett el az Antonia erôd, hat nappal azután pedig a Templom külsô udvarai és oszlopsorai. Most már csak a megerôsített Belsô-Templom maradt a védôk kezén, ahol a város egykor büszke lakosságának maradéka zsúfolódott össze, akár a halak a hordóban. Koszosan, éhezve, patkányt és bôrt falva, saját vizeletüket szürcsölve kínzó szomjukban. De még így is harcoltak, kétségbeesetten és reményt vesztve küzdöttek. Köveket, égô gerendákat dobáltak a támadókra, és néha kitörtek, kiverve a rómaiakat a külsô udvarokból, hogy aztán hatalmas veszteségek árán kénytelenek legyenek visszavonulni. A fiú két bátyja is meghalt a legutóbbi ilyen kitörésnél, lemészárolták ôket, amikor megpróbáltak lerombolni egy római ostromgépet. Ki tudja, talán az ô levágott fejük is azok között volt, amelyeket átlôttek a falakon a Templomba. – Vivat Titus! Vincet Roma! Vivat Titus! A rómaiak hangja morajlott alatta. Egyre hangosabban kiáltozták tábornokuknak, Titusnak, Vespasianus császár
12
Jeruzsálemi H 576 press.indd 12
11/17/14 8:25 AM
fiának nevét. A falak másik oldalán a védôk ellenkórusba kezdtek, ôk is vezetôik, Giskalai János és Simon BarGiora nevét kiáltották. De a hangjuk gyenge volt. A szájuk kiszáradt, tüdejük erôtlen, és amúgy is nehéz volt nagy lelkesedést érezni azok iránt, akik a pletyka szerint saját életükért cserébe már megalkudtak a rómaiakkal. Vagy fél percig kiáltoztak csak, aztán lassan elhalt a hangjuk. A fiú kavicsot vett elô tunikája zsebébôl, és szopogatni kezdte, próbált megfeledkezni arról, mennyire szomjas. Dávid volt a neve, ô volt Judah, a borkészítô fia. A nagy felkelés elôtt a családja egy szôlôben dolgozott Betlehem mellett a teraszos hegyoldalon. Ezek a rubinvörös szôlôszemek adták a legkönnyebb, legfinomabb bort, amit valaha is kóstolt, olyan volt, akár a napfény a tavaszi reggeleken, akár az árnyas tamarinduszligetekben cirógató szellô. A fiú segített a szüretelésben, a szôlôpréselésben, és mindig megnevettette, ahogyan a gyümölcs szétolvadt a lábai alatt, levével vérvörösre festve a bôrét. Azóta a préseket szétzúzták, a szôlôt felégették, a családja halott. Egyedül volt a világon, és tizenkét évesen már egy nálánál ötször idôsebb férfi fájdalmát hordozta. – Jönnek! Vigyázzatok! A bástyákon végigfutott a kiáltás. A római segédcsapatok újabb hulláma indult meg a Templom falai ellen, fejük fölé emelve ostromlétráikat, hogy a tûz pokoli fényénél olybá tûnt, mintha tucatnyi hatalmas százlábú kúszna a földön. Kétségbeesett kôzápor hullott rájuk, mire a támadók néhány pillanatra meginogtak, aztán újra megindultak, elérték a falat, és fölemelték a létrákat. Mindegyiket két ember fogta a földön, míg egy tucatnyi másik rudakkal emelte a magasba és támasztotta a párkánynak. Katonák tömege mászott fölfelé a Templom oldalán, mint valami tintafekete, emelkedô dagály.
13
Jeruzsálemi H 576 press.indd 13
11/17/14 8:25 AM
A fiú kiköpte a kavicsot, felkapott egy jókora követ a lábánál heverô halomból, bôrparittyájába tette, és áthajolt a párkányon. Ügyet sem vetve a gonoszul sziszegô nyílvesszôkre, célpontot keresett. Mellette egy asszony, azok egyike, akik kiálltak a falakra segíteni a férfiaknak, hátratántorodott. Szigonyvégû hajítódárda hatolt át a torkán, vér csorgott végig a kezén. A fiú ügyet sem vetett rá, tovább keresgélt az ellenség sorai közt, míg végül megpillantott egy római zászlóvivôt, kezében az Apollinaris, a Tizenötödik Légió jelével. A fiú a fogát csikorgatva forgatni kezdte a parittyát a feje fölött, szemét le nem vette célpontjáról. Egy kör, kettô, három. Hátulról megragadták a karját. A fiú megperdült, kirúgott, szabad kezével ütött. – Dávid! Én vagyok az! Eleazar. Eleazar, az aranymíves! Nagydarab, szakállas férfi állt mögötte. Övében súlyos vaskalapács, a fején véres kötés. A fiú leengedte a kezét. – Eleazár! Azt hittem, hogy egy… – Római vagyok? – a férfi szomorkásan elnevette magát, és elengedte a gyerek karját. – Annyira azért csak nincs rossz szagom. – Eltaláltam volna a zászlóvivôjüket – korholta a fiú. – Könnyû lövés lett volna. Betörtem volna a nyavalyás koponyáját! A férfi ismét felnevetett, ezúttal melegebb volt a hangja. – Biztos vagyok benne. Mindenki tudja, hogy az egész országban Dávid Bar-Judah bánik a legjobban a paritytyával. De most fontosabb dolgod van. Körülnézett, aztán halkabban folytatta: – Mátyás küldött érted. – Mátyás? – a fiú szeme elkerekedett. – A fô… A férfi tenyere a gyerek szájára tapadt, és az aranymíves ismét körülnézett.
14
Jeruzsálemi H 576 press.indd 14
11/17/14 8:25 AM
– Halkan! – sziszegte. – Ezek fontos dolgok. Titkos dolgok. Simon és János nem örülnének, ha tudnák, hogy mi történik a jóváhagyásuk nélkül. A fiú szemében zavar tükrözôdött, nem értette, mirôl beszél a férfi. Az aranymíves nem is próbálta megmagyarázni, csak ránézett, hogy lássa, a gyerek felfogta-e a szavait, aztán kézen fogta és elindult vele. Végigmentek a mellvéden, majd egy keskeny lépcsôn le a Nôk udvarába. Talpuk alatt remegett a kô: a római faltörô kosok megújult erôvel támadták a Templom kapuit. – Gyorsan! A falak már nem bírják soká – sürgette a fiút. Átsiettek az udvaron, kerülgették a kockaköveken szanaszét heverô fejeket, köröttük nyílvesszôk sziszegtek. A túloldalon fölmentek tizenöt lépcsôfokot a Nicanor kapuhoz, és átmentek a második nyitott térségen, ahol koheniták sokasága ôrjöngve mutatott be áldozatot. Ruhájuk fekete volt a koromtól, jajveszékelésük csaknem elnyomta a dühöngô csata zaját: Ó, Uram, elhagytál minket, megtörted védelmünket, Haragszol ránk; Ó, segíts meg minket! Tôled reng a föld, tôled szakadt föl, Tüntesd el szakadékait, gyógyítsd be sebeit! Átvágtak ezen az udvaron is, és lementek tizenkét lépcsôfokot a Mishkan elôcsarnokához. A masszív homlokzat szirtként emelkedett föléjük, amelyrôl csodálatos, színarany szôlôfürtök csüngtek alá. Eleazár itt megállt. A fiúhoz fordult, és leguggolt, hogy egy magasságban legyen a szemük. – Én eddig mehetek. Csak a koheniták meg a fôpap léphetnek a szentélybe.
15
Jeruzsálemi H 576 press.indd 15
11/17/14 8:25 AM
– És én? – bizonytalanság csendült a gyerek hangjában – Én sem mehetek be. – Neked szabad. Mátyás azt mondta, hogy most vészhelyzet van. Az Úr megérti. – Megszorította a fiú vállát. – Ne félj, Dávid! Tiszta a szíved. Nem eshet bajod. A gyerek szemébe nézett, aztán felállt, és biztatásként eltolta a hatalmas kapu, az ezüstoszlopok és a hímzett, vörös, kék és bíbor selyemfüggöny felé. – Menj hát! Az Úr legyen veled. A fiú visszanézett a lángoló égbolt elôtt kirajzolódó alakra, aztán megfordult, és a függönyt félretolva belépett az oszlopcsarnokba. A padló csiszolt márvány volt, és a mennyezet olyan magasan, hogy valósággal elveszett az árnyékban. Itt hûvös csend volt, és édes, mámorító illat töltötte be a levegôt. A csata elhalványult és eltûnt, mintha egy másik világban zajlana. – Halljad, Izrael! Az Örökkévaló a mi Istenünk, az Örökkévaló egy... – suttogta. A mély tisztelettôl áthatva megállt egy pillanatra, aztán lassan továbbindult a terem túlvége felé. Léptei nem keltettek zajt a fehér márványon. Elôtte álltak a Templom szent tárgyai – az ószövetségi frigysátor szentélyében aranyasztalra kitett tizenkét kenyér, az arany füstölôoltár, a nagy, hétágú menóra – és mögötte a remegô, áttetszô selyem, a bejárat a debírhez, a szentélyek szentélyéhez, ahová egyetlen ember sem léphet be a fôpap kivételével, és ô is csak egyszer egy évben, az Engesztelés napján. – Üdvözlégy, Dávid. Már vártalak – szólalt meg egy hang. Mátyás, a fôpap lépett ki a sötétbôl. Égkék palástot viselt, vörös és arany szalaggal átkötve, a fején vékony diadémot, és mellkasán az ephodot, a szent mellvértet, Izrael tizenkét törzsét jelképezô tizenkét drágakôvel. Mély barázdák szabdalták az arcát, hosszú szakálla fehér volt.
16
Jeruzsálemi H 576 press.indd 16
11/17/14 8:25 AM
