A SZELÍDGESZTENYEKÓR (A SZELÍDGESZTENYE KRIFONEKTRIÁS KÉREGRÁKOSODÁSA) DR. HABIL. RADÓCZ LÁSZLÓ, EGYETEMI DOCENS DEBRECENI EGYETEM ATC NÖVÉNYVÉDELMI TANSZÉK
BEVEZETÉS A Bükkfafélék (Fagaceae) családjába tartozó fafajok: az európai szelídgesztenye (Castanea sativa) és a tölgyfélék (Quercus fajok) egyik legveszedelmesebb betegségét, a kéregnekrózist okozó Cryphonectria parasitica gombát, illetve a kórokozónak a Kárpát-medencei szubpopulációit, valamint az ellene való védekezés lehetőségeit tanulmányozzuk 1992-óta. Az európai szelídgesztenye a legfogékonyabb e gombafaj fertőzésével szemben. Az egyik legvastagabb törzset fejlesztő és leghosszabb életkort elérő hazai fafajok egyike. Magyarországon az Alpokalján, a Zalai- és a Somogyi dombvidéken, a Dunakanyarban, a Mecsekben és környékén egyaránt otthon érzi magát. A mészmentes, valamint káliumban gazdag talajokat kedveli. Egyenes szálú fája könnyen hasad, csaknem füst nélkül ég, bőséges csersav tartalma miatt kiválóan ellenáll a korhadásnak. Mindezek mellett kiváló mézelő- és gyümölcstermő növény. A virágzásban gyűjtött leveleit árnyékos helyen szárítják és mint Castaneae folium hatásos gyógyszer lehet köhögési panaszokra. Termésében nagy mennyiségben találhatók értékes tápanyagok, vitaminok. Hazánkban sütve, főzve, esetleg liszt formájában, valamint édesipari alapanyagként fogyasztjuk. Egyes mediterrán országokban felhasználják még termését lekvárnak, befőttnek, pótkávénak, sőt készítenek belőle édességet és alkoholtartalmú italféleségeket (pl. sör, likőrök) is. A Cryphonectria parasitica gombafaj többek között a szelídgesztenyekór betegség előidézője. Mára már igen nagy jelentőségre tett szert az európai országokban. A gomba a XX. század első éveiben jelent meg az USA keleti partvidékén, ahol közel 50 év alatt szinte a teljes amerikai szelídgesztenye (Castanea dentata) állományt megfertőzte és kiirtotta (kb. 4 millió hektáron). Ezt a „halálos gombát” egy Merkel nevű botanikus figyelte meg először 1904-ben a bronx-i (New York város) állatkert idős gesztenyefáin. Erről az agresszív kórokozóról igen aggasztó hírek érkeztek a tengerentúlról, nagy nyugtalanságot keltve a századelő Európájában. Az észak-amerikai kontinensen kibontakozó járványról az Erdészeti Kísérletek című, a Magyar Kir. Erdészeti Kísérleti Állomás kiadásában megjelenő korabeli szaklap (Európában a legelsők között!) így tudósított:
„A megtámadott fa menthetetlenül veszve van. Murill szerint a gomba a legveszedelmesebbek közé tartozik, nagy gesztenyefát 2-3 év alatt tönkre tud tenni. A betegség ellen eddig nincsen óvószer. A gomba nagyon szívós, a rendesen használt ellenszerek hatástalanok vele szemben, viszont ez a gomba minden egyéb gombát megöl, amelylyel érintkezésbe jut. Murill azt hiszi, hogy ÉszakAmerika összes gesztenyefái el fognak pusztulni, és azt ajánlja, hogy inkább vágják ki azokat, mert megmenteni úgysem lehet őket….Kellő figyelemmel kell tehát kísérni a betegségről szóló híreket, mert hazánk egyik-másik vidékén eléggé fontos szerepe van a szelídgesztenyének. Mindaddig, amíg biztosabb adataink nincsenek, minden eshetőséggel szemben ajánlható, hogy a gesztenyének sem csemetéit, sem pedig termését Amerikából ne hozassuk.” Az említett cikkben megfogalmazott jóslatok sajnos beigazolódtak. A kórokozó felfedezését követően, mintegy 40 év leforgása alatt, szinte teljesen kiirtotta az észak-amerikai kontinens kb. 4 millió hektár kiterjedésű amerikai szelídgesztenye (Castanea dentata) állományait. Európai észleléséről az első hivatalos adatok 1938-ból, Olaszországból származnak. A szelídgesztenye kéregrákkal fertőzött terület igen nagy kiterjedésű volt és a kórokozót hamarosan Észak-Olaszország más termőkörzeteiből is jelentették. Egyes korabeli vélemények szerint a kórokozó már sokkal korábban behurcolásra került Európába, de jelenlétét (a nagyarányú károsítások megjelenéséig) elfedte az akkor már igen jelentős tintabetegség (kórokozói: Phytophthora fajok) kártétele. Az ázsiai gesztenye fajok közül éppen a japán gesztenye (Castanea crenata), amely kitűnt a tintabetegség elleni nagyfokú rezisztenciájával, került nagy tömegben az olasz, spanyol, és francia faiskolákba az 1920-as években. A Cryphonectria parasitica azonban meglehetősen gyenge patogenitással rendelkezik az ázsiai gesztenye fajokkal szemben, így ezekkel a növényekkel kerülhetett be a kórokozó Európába, Észak-Amerikán keresztül. E feltevést támasztja alá az a tény is, hogy Spanyolországban a kórokozót először éppen egy ázsiai gesztenye alanyokat használó, kísérleti faiskolában észlelték az akkor még teljesen egészséges európai szelídgesztenye állományok közelében. Az egész európai kontinensre kiterjedő járványt már sehol sem sikerült meggátolni, így Európa újabb és újabb országaiban alakultak ki fertőzési gócok: pl. 1948-ban Franciaországban, 1949-ben Jugoszláviában, 1951-ben Svájcban, 1963-ban Görögországban. A gomba megjelent a Kárpátmedence gesztenyés területein is (pl. 1965-Ausztria, 1969-Magyarország, 1976-Szlovákia, 1984Románia, 2000-Kárpátalja). Az utóbbi években a kórokozót megtalálták a szelídgesztenye elterjedési területének északi határain is (pl. 1993-Németország). Európában jelenleg csupán egyes izolált szelídgesztenye állományok mentesek a kórokozótól (pl. angol csatorna szigetek). E jelenleg
is intenzíven terjedő kórokozó, illetve az általa előidézett betegség mára már az európai szelídgesztenye legjelentősebb pusztítójává vált. Különösen igaz ez a megállapítás az európai járvány „frontországainak” számító közép-kelet európai területekre. Hazánkban a kórokozót először 1969 nyarán, Nemeshetés község (Zala megye) határában találták meg. A gomba jelenlétét ekkor még egyedinek vélték. A kórokozó elterjedtségének pontos felmérését 1970-ben kezdték meg az akkori MÉM Gesztenyevédelmi Laboratóriumának szakemberei. A felderítés során (1974-ig) a kórokozót szinte valamennyi nagyobb magyarországi gesztenyésben, valamint több faiskolában is megtalálták. A kezdeti gyors intézkedések eredményeként (1972-től a kórokozó karantén listára való besorolása, negatív szelekciók) a kórokozó terjedése lelassult. 1976-ban azonban már megtalálták Szlovákiában, sőt 1984-ben Erdélyben is, ahová feltehetőleg Magyarországról terjedt át. A kórokozó megjelenését követően igen erőteljes pusztító hatást fejt ki az egyes szelídgesztenye állományokban. Megfigyeléseink szerint egyes ültetvényekben nem ritka a 90%-os fertőzöttség sem, valamint a megfertőződött fák közel 100%-os mortalitása a fertőzést követő 4-6. évben. A kórokozó képes a Bükkfafélék családjába tartozó más fafajok károsítására is (pl. tölgy fajok) igen komoly potenciális veszélyt jelentve e fontos hazai erdőalkotó fafajokra is. A hazai tölgy fajok fogékonysága sokkal mérsékeltebb az említett kórokozóval szemben. Az egyes tölgyfajok fogékonysága között azonban igen lényeges különbségek vannak. Magyarország erdőterületeinek jelentős részét a nemestölgyek (21,6%) és a csertölgy (11,4%) foglalják el. Az élőfakészletből való részesedésük még ennél is nagyobb arányú (összesen: 28,8%). A legfontosabb közülük a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), amely kiemelkedő ökológiai, illetve gazdasági jelentőséggel bír és erdősült vidékeink közel 13%-át borítja. Ugyan azon fafajok közé tartozik, amelyek korábbi térfoglalásukból sokat veszítettek, de mind a mai napig a mérsékelt égövi lombhullató erdők legértékesebb és legkeresettebb fáinak egyike. A betegség tölgyeken való előfordulásának jelentőségét tovább növeli az a tény is, hogy az EPPO az A/2 típusú karantén kórokozók csoportjába sorolja az illető gombát és csak a mentes területekről javasolja a faanyagok, illetve csemeték importját. A gomba hazánkban is zárlati kórokozónak minősül és az ellene való védekezés minden lehetséges eszközzel kötelező.
A KÓROKOZÓ A növénykórokozó gombák Cryphonectria nemzetségébe tartozó fajok a Föld mérsékelt, szubtrópusi, valamint trópusi régióiban egyaránt megtalálhatók. Az említett nemzetség egyik fontos faja a Cryphonectria parasitica a szelídgesztenyekór, a szelídgesztenye kéregrákosodásának előidézője. A gombát Murrill 1906-ban mint Diaporthe parasitica-t írta le, amely nevet rövidesen Endothia parasitica-ra módosítottak (Anderson és Anderson, 1912). A kórokozó gomba Cryphonectria nemzetségbe sorolását (a termőtest és a spórák jellemzői alapján) 1978-ban végezte el egy Barr nevű mikológus, így született meg a jelenleg is érvényes tudományos név.
A TÜNETEK A kórokozó virulens törzsei által okozott tünetek között leginkább szembetűnő a lombozat, illetve a reprodukciós szervek (pl. virágok, termések) hervadása, rendellenes időben bekövetkező száradása. Ez a tünet leginkább a tenyészidő közepén jelentkezik, élesen elválva az egészséges lombozattól. A fertőzés nyomán elszáradt levelek és termések (a normális lombhullást követően is) akár még évekig a fákon maradhatnak, mivel elszáradásuk nem a természetes élettani folyamatok eredménye. Nem alakulnak ki a lehullatásukhoz szükséges (a növény által hormonálisan szabályozott) leválasztó szövetelemek. Ezek a lombozatban megjelenő „zászlók” már messziről felhívják a figyelmet a kórokozó jelenlétére. A sárguló, száradó részeknél az ágak rákosodásai is megfigyelhetők. Ezek a nekrózisok azok, amelyek a kéreg szöveteinek roncsolásával, a rákos ágrész fölötti részek normális vízforgalmának akadályozásával (leggyakrabban a virágzást követő vízigényes időszakokban) kiváltják a gyors, „forrázás-szerű” hervadást. A fiatal, sima kérgű fákon, illetve ágakon a rákosodás viszonylag hamar fölismerhető. Kezdetben vörösesbarna színű, sárgás duzzanatokkal borított, kissé bemélyedő elszíneződés alakul ki, amely igen jól elkülöníthető az egészséges, olajzöld kéregtől. A felszíni elszíneződés a gomba kéreg alatti telepeinek növekedésével párhuzamosan alakul ki. A fertőzési folyamat előrehaladtával (legtöbbször a behatolás helye körül) a kéreg több vonalban fölrepedezik, és ezzel egyidőben a kórokozó 1,5-3 mm átmérőjű, narancsszínű termőtestei is megjelennek, amelyek először beágyazottak, később kiemelkednek. Az idősebb, repedezett héjkéreggel rendelkező törzsön és ágakon a betegség tünetei a fertőzés korai szakaszában kevésbé ismerhetők fel és össze is téveszthetők egyéb kéregbetegségekkel. A kéregrepedések alján keletkező, narancsszínű tenyésztelepek és micélium alapján azonban a kórokozó jelenléte biztonsággal diagnosztizálható.
A betegség elhatalmasodásával a megtámadott kéregrész teljesen elhal és felszakadozva leválik. Egy-egy fertőzött fán általában több rákos seb is kialakulhat, leggyakrabban a vázágakon, a törzsön és az ágvillákban, de megfigyeléseink szerint gyakori a gyökérnyaki részek fertőződése is. Ez utóbbi tünet különösen a csemeték és fiatal oltványok esetében lehet jellemző. Fiatal fákon, illetve csemetéken a fertőzés helyén gyakori a kéreg besüppedése (sőt fel is repedezhet), de a farésztől való elválása nem jellemző. Ez nagyban megnehezítheti a fertőződött szaporítóanyagok korai felismerését. A kórokozó a zöld hajtásrészeket, a leveleket és a virágokat nem fertőzi, de a termés felülete gyakran szennyeződhet a gomba spóráival.
A BETEGSÉG LEFOLYÁSA A kórokozó gomba sebparazita. Ez azt jelenti, hogy a mechanikai hatásra (pl. sérülések), vagy természetes úton kialakuló sebzésekbe, illetve kéregrepedésekbe bekerülő gombaspóra indítja el a fertőzést. A betegség lefolyásában szerepet kap az is, hogy a megjelenő gombatelepek szélein erős savas kémhatás alakul ki, ami tovább roncsolja az egészséges kéregszöveteket. A gomba a gesztenyekéreg alkotóit (pl. cseranyagok) képes tápanyagforrásként hasznosítani. A fertőzést követő lappangási időszak (az időjárástól függően) 3-6 hét. Ezután megjelennek az első termőtestek (piknídiumok) amelyekből spórák (konídiumok) milliói törnek elő. E spórák szóródása már 3 °C fölött beindul és kb. csak 35 °C feletti hőmérsékletnél áll le. Mivel szóródásukhoz elég lehet az esti vagy a reggeli harmat által biztosított nedvesség is, így a tenyészidőben akár 150 napig is szóródhatnak folyamatosan a spórák. Egy-egy esős periódus után nem ritka, hogy ez a spóraszóródás akár napi 14 órán át is tart. A kórokozó képes az elhalt növényi részeken is sokáig fennmaradni, sőt szaporodni is. Nagy mennyiségben termelődhetnek a spórák a lehullott ágdarabokon, a kivágott, ölberakott gesztenyefákon is. A spórák terjedési képessége akár az 50 km-t is elérheti éves szinten, melynek a szél és a különféle állati vektorok (pl. madarak, ízeltlábúak) a leggyakoribb terjesztői.
VÉDEKEZÉSI LEHETŐSÉGEK –
Növény-egészségügyi előírások: A Cryphonectria parasitica kórokozót, amely a szelídgesztenyekór előidézője, és amely mára az európai szelídgesztenye fennmaradását veszélyezteti az EPPO (Európai Növényegészségügyi Szervezet) a karantén kórokozók csoportjába sorolta és csak a betegségtől mentes régiókból javasolja gesztenye, illetve tölgy fajok faanyagainak, illetve csemetéinek importját. Az említett gomba Magyarországon is zárlati károsítónak minősül és az ellene való védekezés (minden lehetséges eszközzel) kötelező. A fertőzött faanyagok szállítására, felhasználására, a szaporítóanyagok és a termések importjára, valamint a kötelezően meghatározott mechanikai védekezések végrehajtására vonatkozó előírások következetes betartásával a kórokozó kártétele mérsékelhető, illetve az egyéb védekezési célú beavatkozások hatékonysága nagyban növelhető.
–
Mechanikai védekezés: Az ültetvények, illetve az erdő jellegű gesztenyés területek megfelelő ápolása, a körültekintően alkalmazott termesztéstechnológia nagyban javíthatják az egyéb kezelések hatékonyságát. A technológiai
ajánlásokban
szereplő
mechanikai
védekezési
műveletek
következetes
végrehajtásával, a vadjárta helyeken hatékony vadriasztással (pl. a vadak által okozott kéregsérülések mértékének csökkentésével) a kórokozó kártétele jelentősen mérsékelhető. Az eddigi tapasztalatok alapján azonban kijelenthető, hogy a mechanikai védekezések pontos végrehajtása sem képes önmagában, hosszú távon a kórokozó járványszerű fellépését megakadályozni.
–
Kémiai védekezés: A szelídgesztenyekór ellen továbbra sem ismert hatékony kémiai védekezési eljárás. Igen nehéz a (egyébként laboratóriumi körülmények között hatásos) gombaölő kémiai hatóanyagokat a kéregbe juttatni. A több szakkönyvben javasolt eljárások (pl. a kéreg lemosó permetezése réztartalmú szerekkel, rügypattanás előtt) csak átmenetileg jelent jó megoldást. Mivel a kórokozó sebparazita, így a tenyészidő bármely szakaszában képes a kérgen természetes, vagy mesterséges úton keletkezett sebeken át fertőzni. Több kutató találta eredményesnek egy-egy igen értékes, idős fa kezelését törzsinjektálással felszívódó (szisztémikus) gombaölő hatóanyagokat juttatva a kéregbe. Az injektálások rendszeres végrehajtásával egy-egy fa megmenthető, azonban a kezelések idő- és költségigényesek, valamint a kórokozó fokozatosan kialakuló rezisztenciájára utaló jelek voltak megfigyelhetők.
–
Rezisztens fajták, hibridek nemesítése: A kórokozó ázsiai eredetét valószínűsíti az a tény is, hogy a japán (Castanea crenata), illetve a kínai gesztenye (Castanea mollissima) toleránsnak bizonyultak vele szemben. Az évszázadok során e fafajok valószínűleg együtt fejlődhettek a kórokozó ázsiai populációival (koevolúciós kapcsolat).A nemesítési programokban is az ázsiai fafajok ellenálló képességét igyekeztek a helyi fajtákba, hibridekbe beépíteni. Európában elsőként, Svájcban 1950-es évek elején egy igen intenzív nemesítési program indult hasonló céllal. Az 1951-1981 közötti időszakban több mint 120 ezer európai és ázsiai eredetű gesztenyefa ellenálló képességét vizsgálták, mesterséges fertőzésekkel. A vegetatív szaporítás és a keresztezések módszereinek kombinálásával olyan „termőhelyre adaptált” euro-ázsiai fajhibridek előállítására törekedtek, amelyek az európai éghajlati viszonyokat is jól tűrik, valamint megfelelő rezisztencia szinttel rendelkeznek a kórokozóval szemben. Az USA-ban is igen hamar megindultak a különféle szelekciós, illetve nemesítési programok. Már 1922-ben, az Amerikai Mezőgazdasági Minisztérium (USDA) támogatásával intenzív keresztezési programokba kezdtek Connecticut államban. A kísérletek során sikerült is néhány közepes rezisztenciájú hibridet (pl. Crane, Orrin) előállítani a köztermesztés számára. Sajnos ezek a nemesítési programok ez idáig egyik földrészen sem tudtak olyan átütő eredményeket elérni, amelyek képesek a szelídgesztenyekór probléma végleges és hatékony megoldására.
–
Biotechnológiai módszerek: Új távlatokat nyithat (a nemesítési programokban is) a biotechológia módszereinek alkalmazása. Amennyiben sikerül az ázsiai fafajokban a rezisztencia kialakításáért felelős géneket beazonosítani, ezek beépítése az európai, illetve az észak-amerikai fajták genetikai állományába (a modern géntechnológiai eszközök alkalmazásával) lehetővé válik. További eredményes védekezési mód lehet egyes antagonista mikroorganizmusok felhasználása a kórokozóval szemben. Egyes kísérletekben komposztot használtak nyomókötésben a C. parasitica által okozott kéregrákosodások felületén. Kb. 6 hónap elteltével ezen nekrózisok gyógyulása volt megfigyelhető. Hasonló eredmények születtek más megfigyelések alapján is, amelyekben szerves anyagban gazdag, magas humusztartalmú talajokat használtak hasonló célra. A vizsgálatok részletes elemzésekor kiderült, hogy hasonló jelenség sterilizált komposzt, illetve talaj esetén nem volt tapasztalható. Számos antagonista baktérium- és gombafajt (főleg Trichoderma fajokat) sikerült a kezelésekre használt anyagokból izolálni. Az elmúlt közel száz év e témakört érintő szakirodalmának részletes tanulmányozása és saját tapasztalataink alapján is úgy véljük, hogy jelenleg egyetlen igazán hatásos, nagy területen is
gazdaságosan végrehajtható védekezési mód alkalmazható a már fertőződött állományokban, a szelídgesztenye e legveszélyesebbnek tartott kórokozójával szemben. Az a biológiai módszer, amelyben a kórokozó legyengült (ún. hipovirulens) törzseit használják a parazita által előidézett károk mérséklésére, illetve megszüntetésére. Számos európai országban (pl. Franciaország, Görögország, Olaszország, Portugália, Svájc, Spanyolország, Szlovákia) valamint az USA több államában bizonyította eredményességét és nagy területen való gazdaságos kivitelezhetőségét.
A HIPOVIRULENCIA Olaszországban (Genova környékén) 1950-ben egy olyan szelídgesztenye állományt fedeztek fel, amely az erős fertőzöttsége ellenére (a fák több mint 80%-a fertőzött volt) „meglepően egészségesnek mutatkozott”. A területen igen nagy számban fordultak begyógyult (kalluszosodott) nekrózisok, amelyek addig csak ázsiai gesztenyefajok esetében voltak megfigyelhetők. A kutatók azt feltételezték, hogy e spontán gyógyulások az újonnan képződött gyökérsarjak megnövekedett rezisztenciájából, vagy a kórokozó megbetegítő képességének (virulenciájának) csökkenéséből eredeztethetők. Ez utóbbi feltevés helyességét bizonyították francia kutatók, akik 1964-ben ezekből a „természetes úton begyógyult” kéregrákosodásokból a kórokozó abnormális morfológiájú egyedeit tudták kitenyészteni. Ezek a gombatelepek mind morfológiájukban (pl. szín, alak, gombafonalak formái), mind szaporodó képességükben erősen különböztek a kórokozó virulens „normál” izolátumaitól. Az ilyen törzsek (amelyeket később hipovirulensnek neveztek el) megbetegítő képességükben is jelentősen különböztek az addig talált gombatörzsektől. A kutatók bebizonyították, hogy a hipovirulencia jelenség előidézője a gombasejtek plazmájában található és könnyen átadódhat két gombatörzs között. Ez teremtette meg az alapját annak, hogy a „vad” virulens gombatörzsekből védekezésre alkalmas hipovirulens törzseket is lehessen előállítani. Később (1975-ben) amerikai kutatók bizonyították, hogy a hipovirulens törzsek sejtjeiben kettősszálú RNS található (dsRNA), amely egyértelműen egy gombákat fertőző vírusnak (mikovírus) tulajdonítható. Megállapították továbbá, hogy amennyiben a hipovirulens törzsek elvesztik sejtjeikből (vagy mesterségesen blokkolják bennük) ezeket a vírusrészecskéket, akkor minden esetben újra virulensekké válnak. A hipovirulens törzsek nagy területeken való alkalmazásának elsődleges célja: a természetes önszabályozó mechanizmus szétterjedésének felgyorsítása, illetve a viszonylag gyors gyógyulások révén a már fertőződött állományok megmentése. A szabadföldi biológiai védelmi kezelések DélFranciaországban kezdődtek meg. Az 1967-1972 közötti időszakban 12 szelídgesztenye ültetvény kezelését végezték el egyetlen hipovirulens törzs felhasználásával. A kezelések meglepően jó eredményeket hoztak. A kezelt fák több mint 70%-a gyógyult meg, szemben a kezeletlen, kontroll fák közel 90%-os pusztulásával. A szabadföldi védekezések hatékonyságának értékelésekor az is
kiderült továbbá, hogy a kezelt fák körül a hipovirulens törzsek természetes szétterjedése is érzékelhető. Ez a szétterjedés egy kb. 5-10 méter sugarú körben volt megfigyelhető a kezelt fák körül, a kezelést követő 4-5. évben. Számítások alapján ez a természetes szétterjedés (2 méter/év sugarú növekedéssel számolva) egyetlen fa kezelését követő 10. évben akár a 0,13 ha-os területet is lefedheti. Az európai eredmények alapján az észak-amerikai kontinensen is megindultak a szabadföldi alkalmazások. E kezelések egyik legszebb példája a Connecticut-i Mezőgazdasági Kutató Állomás kísérleti farmján (Lockwood farm., Hamden) kialakított amerikai szelídgesztenye ültetvény. A közel 300 db csemetét 3 éves korában telepítették jelenlegi helyére, 1976-ban. A fokozatosan kialakuló rákosodások kezelése 4 éven keresztül, az 1978-81-ig terjedő időszakban történt, európai (francia és olasz) hipovirulens törzsek felhasználásával. Ezt követően (a szokásos mechanikai ápolási munkák kivételével) már nem történt védekezési célú beavatkozás az ültetvényben. Ez a szépen termő és jó állapotú ültetvény mint a biológiai kontroll szabadföldi megvalósulásának és a kórokozó populációban kialakuló biológiai egyensúly önszabályozó működésének egyik kiváló példájaként ismert világszerte. A sikeres szabadföldi alkalmazások azt eredményezték, hogy több országban (pl. USA, Franciaország, Görögország, Olaszország, Szlovákia) már ipari méretekben történik a hipovirulens törzseket tartalmazó készítmények (pl. paszták, pelletek) előállítása és forgalmazása. Az 1992-ben megkezdett hazai vizsgálataink során meghatároztuk a magyarországi C. parasitica populációk rokonsági viszonyait. Sikerrel izoláltunk magyarországi hipovirulens törzseket és kimutattuk bennük a kettősszálú RNS formákat. Az 1997-ben megkezdett szabadföldi védekezési programokban (pl. Ágfalva és Pécsvárad-Zengővárkony térségében) igen jó gyógyulási eredményeket kaptunk (a kezelt fák 80-90 %-os gyógyulása) és meghatároztuk a felhasznált hipovirulens törzsek természetes szétterjedésének mértékét is. Az eredmények térképszerű megjelenítésével lehetővé vált az egyes termőhelyekre adaptált, szabadföldi védekezésre alkalmas hipovirulens törzsek előállítása, formulázása Magyarországon is.
