A SZÉKELY TÁRSADALOM AZ ERDÉLYI FEJEDELEMSÉGBEN

A SZÉKELY TÁRSADALOM AZ ERDÉLYI FEJEDELEMSÉGBEN

Balogh Judit

2008.

1

A székelyek Szapolyai Erdélyében

„Vajda korában vitéz és gondos, az ügyekben serényen eljáró volt, de királyságában semmire sem merészkedett, hanem reszketővé vált. Mindnyájan csodáltuk, hogy a mindenható Isten elvette az ő vitézségét‖1 - Szerémi György Szapolyai Jánosról írott ismert jellemzése egy jelentős fordulatot dokumentál, ami Szapolyai politizálásában bekövetkezett. A székelységgel kapcsolatos viszonyában a források, rendelkezésre álló adatok alapján szintén végbement egy jelentős fordulat. Szapolyai János tevékenysége 1510-től, erdélyi vajdává választásától kezdve érintette a székelyeket. Minthogy Hunyadi János vajdaságától kezdődően az erdélyi vajda egyben betöltötte a székely ispáni tisztséget is, egészen direkt módon avatkozhatott a székely társadalom életébe, annak a székely társadalomnak, amely a 16. század elején a bomlás jeleit kezdte mutatni. A korábbi, zárt társadalmi rend megbomlására utaló jelek a 15. század közepén jelentkeztek először igazán erőteljesen, amikor a Székelyföldön kívül is birtokot szerzett székely főemberek egyre erőszakosabban igyekeztek függő helyzetbe kényszeríteni a legszegényebb székely közrendűeket, valamint a bevándorló idegeneket. Megjelent az inquilinusi réteg tehát, és megindult a korábbi kollektív nemesség szétzilálódása. A székely szabadok közösségéből leváló rétegek indultak el, és ezt a változást elsőként néhány vezető székely család ismerte fel, akik karrierjük stratégiájaként az erőszakoskodást választották, és gyakran szembe fordultak, nem csupán a közszékelyekkel, de a lófőkkel is. A két veszélyeztetett réteg tagjai ezért védelemért Hunyadi Mátyáshoz fordultak, aki vajdájával, Báthory Istvánnal együtt a székely közrendűek és lófők szabadságban való megtartásának az útját választotta, és 1466-ban, majd pedig 1473-ban kiadott okleveleikben is megerősítették a közszékelyek és lófők 1

Idézi Makkai L. 1977. 38. p.

2

szabadságát.2 Mátyás, aki törökkel szembeni védelmi feladatait részben a könnyen mozgósítható székely haderővel kívánta megoldani, olyan keményen fellépett a székelység eljobbágyosítása ellen, hogy a székely előkelők 1492-ben panaszukban olyan mértékűnek ítélték a vajda által alkalmazott erőszakot, hogy szavaik szerint félő, hogy a vajda ki akarja irtani.3 Báthory vajda nem csupán a székely primorokkal szemben erőszakoskodott, de a katonáskodni képtelen közszékelyeket is az udvarhelyi vár szolgálatára rendelte, így lehetetlenné téve, hogy a székely főemberek tegyék szolgálóikká. 1493-ban azonban a főemberek elérték, hogy az uralkodó leváltsa Báthoryt a vajdaságból és a székely ispáni tisztségről,4 II. Ulászló 1499-ben kiadott kiváltságlevele pedig már elsősorban a kialakult helyzetet kívánták állandósítani, mint a székely eljobbágyosodás ellen fellépni.5 A székely közösségen belüli feszültség azonban nem csökkent, 1505-ben és 1506-ban is tartottak székely nemzetgyűlést a vitás kérdések megoldása céljából.6 Az 1506-os, agyagfalvi nemzetgyűlést azonban megelőzte egy székely lázadás.7 A felkelés oka egy azidáig természetes uralkodói utasítás volt. Ulászló ugyanis fia, II. Lajos születésekor régi szokás szerint kivetette a székelyekre az ököradót, amire válaszul a székelyek, akik tekintet nélkül arra, hogy a székely közösség mely rétegébe tartoztak, pusztán azért, mert székely autonómiájukat féltették a királyi hatalomtól, Marosvásárhely mellett táborba szálltak, és az ellenük küldött Tomori Pál seregét először megverték, s csupán komoly áldozatok árán sikerült a felkelést vérbe fojtani.8 A Szerémi fenti idézete szerint vajdaként határozottan cselekvő Szapolyait talán ez a valóban rendkívül feszült helyzet befolyásolta, de erdélyi 2

SZOKl. III. k. 82-87. p., I. k. 220. p. SZOKl. I. k. 272-280. p. 4 SZOKl. I. k. 271. p. 5 SZOKl. I. k. 307. p. 6 SZOKl. VIII. k. 219. p. 7 Szádeczky-Kardoss L. 1927. 103. p. 8 Való igaz, hogy akkor már szinte feledésbe merült az a gyakorlat, amit ekkor felelevenítettek, ezért is hatott olyan drasztikusan a már bomlóban lévő székely közösség számára ez a megterhelés. 3

3

vajdaként és székely ispánként szinte folyamatosan szemben állt a székelyekkel. 1514. október 11-én Brassó panaszára megtiltotta Sepsiszentgyörgynek, hogy vásárt tartson,9 1515 folyamán pedig folyamatosan rendeleteket bocsátott ki a székelység ellen, melyekben utasítja őket, hogy a szászokat zaklatni ne merjék.10 Sőt 1515 januárjában kelt rendelkezése szerint Orbai szék közösségének meghagyta, hogy a székely Béldi Pált, aki az ő segítségükben bízva a brassói és barcasági szászokat háborgatja, segíteni ne merjék, hanem a szászokat oltalmazzák Béldi ellen.11 A vajda és a székelység között meglévő feszültség akkor hatalmasodott el,

amikor

1517

áprilisában

a

király

Szapolyainak

adományozta

a

kézdiszentléleki várat és tartozékait, ezzel megsértve a székelységnek azt az alapvető kiváltságát, amely szerint a ius regium nem hatolt be a Székelyföldre.12 1517 és 1518 folyamán a székelyek, bízva korábbi kiváltságaik jogi érvényében, több pert indítottak a szóban forgó birtok visszaszerzéséért, ami a dicsőszentmártoni Sándor család kihalásával maradt birtokos nélkül.13 Ám míg az addig szokásos eljárás szerint a birtoknak a székely közösségre kellett volna szállania, az uralkodó, illetve képviselője, Szapolyai János vajda és székely ispán ezt a rendet felborítva kisajátította, valamint eladományozta. Egy 1518 februárjában kelt oklevélben somkereki Erdélyi Márton a királyt, Szapolyai Jánost, héderfájai Barlabássy Lénárt és székely alispánt a néhai kézdi Sándos János és fia, Gáspár nemesi birtokainak elidegenítésétől tiltotta el.14 A törvényes tiltakozások azonban – úgy tűnik -, nem vezettek eredményre, sőt 1518 folyamán újabb és újabb, a székelyekkel szemben a szászokat előnyökben részesítő rendeletek láttak napvilágot.15 Ezek az 9

Szádeczky-Kardoss L. i.m. 104. p. SZOKl. III. k. 185, 188, 189. p. 1111 SZOKl. III. k. 187. p. 12 SZOKl. III. k. 192. p. 13 SZOKl. III. k. 193-200. p.14 Uo. 195. p. 15 Uo. 197-198. p. 10

4

intézkedések csak még inkább elmérgesítették a vajda és a székelyek közötti, már amúgy sem túl baráti viszonyt. Mindezek következményeképpen 1519. január 22-én a hét székely szék közönsége Székelykeresztúron tartott gyűléséről értesítette Torda vármegye nemességét, és ebben a levelükben újra felemlegették azt a – már 1515-ben is többször megemlített kötelezettséget, amely a három erdélyi nemzet uniója értelmében a vármegyék nemességére valamint a szászokra hárult. Eszerint – minthogy a vajdától a székelység jogaiban és szabadságában elnyomatást, személyük, javaik és örökségük tekintetében kárt és sérelmeket szenvedtek, – szükséges, hogy összejöjjenek és ezt orvosolják, ezért 1519. február 23-án Tordán gyűljenek össze és tanácskozzanak a további teendőkről.16 Az említett, 1519. esztendő tavaszán a székelység mozgalma olyan komoly méreteket öltött, hogy Szapolyai, amint minderről Budán értesült, a híreket hallva rögtön Erdélybe utazott és a Székelyföldre, Udvarhelyszékre ment,

hogy

a

lázadást

elnyomja.

Fennmaradt

levele,

amelyet

Székelyudvarhelyről írt a szászoknak június 12-én, pünkösd napján. Ebben a levélben, amelyben a felkelés leveréséhez kért katonai segítséget, mégpedig háromszáz lovast és ötven puskás gyalogot, egyértelműen látható, hogy nem a lázadók lecsendesítésének, megbékítésének a szándékával érkezett, hanem katonai akcióra készült.17 A felfegyverkezett székelyek eközben Csíkban egymásnak estek, és, minthogy éppen ebben a székben éltek azok a főemberek, akik a legnagyobb mértékben növelték a közelmúltban a vagyonukat és a leghatározottabban indultak el a székely közösségből való kiválás útján, mint például az Andrássyak vagy az Aporok. Őket a közszékelyek és a velük szövetkezett két másik rendből valók elűzték, megtámadták, a házaikat megrohanták, lerombolták az ingóságaikat, a marháikat pedig felprédálták. A csíki zendülők ezek után átkeltek a Hargitán, leereszkedtek a Homoród folyó 16 17

Uo. 198. p. Szokl. III. k. 201-203. p.

5

völgyében Erdővidék felé, hogy a háromszékiek is csatlakozzanak hozzájuk. Szapolyai János az udvarhelyi táborából indult ellenük Udvarhelyszéken összevont hadaival, és Homoródszentpál valamint Darócz között ütközött meg a székely hadakkal. A véres ütközetben Szapolyai vajda serege győzött. A felkelés elfogott vezetőit kivégeztette, az elmenekültekre szintén büntetés várt; száműzték őket. Szapolyai a felkelés után, mintegy demonstratíve, bejárta a Székelyföldet18, és a száműzöttek birtokait a hozzá hűséges Apor család tagjainak adományozta.19 A szigorú ítélkezés és a kegyetlenségig menő katonai akciók mellett tehát ismét megsértette a székely közösségnek a ius régiummal kapcsolatos jogait Szapolyai a Székelyföld bejárása közben igyekezett a székely közösség ígéretét és a hűségesküjét is kicsikarni, ezért még ugyanebben az esztendőben, 1519 június 27-én a jelenlétében megjelent a székelység három rendje, többek között a primorok között számon tartott Kun Antal,20 és szövetséget kötött Prázsmáron a külső ellenséggel szemben, illetve kimondták azt is, hogy a jövőben minden lázadást és pártütést közös erővel akadályoznak meg.21 Eszerint hogyha valaki közülük hatalmaskodást, gyilkosságot, rablást, gyújtogatást és paráználkodást vesz valahol észre, az ilyet idéztesse a bíró elé és ítéltesse el, és ha az ítélet után a vádlott az felsőbbeknek ellenáll és engedetlen lesz, a sértett fél vigye az ügyét a vajda vagy a székely ispán elé 22, aki ha nem tesz igazságot, hívja segítségül a szék és a szomszéd székek tagjait. A felkelés ügyében hozott ítéletekre még 1521 februárjában, Szent László napján, is visszatért az erdélyi nemzetgyűlés; kimondták, hogy azért végezték illetve száműzték a székely vezetőknek a hadakozásban részt vevő tagjait, mert megszegték a király, valamint a korona iránti hűséget. A 18

Az év július 19-én Csíksomlyó ferences kolostorának a szabadalmait 32 szerzetesre nézve megerősítette=Szokl. I. k. 340-342. p. 19 Szokl. II. k. 7-8. p. Egyes vélemények szerint, például Szádeczky Kardoss Lajos szerint, ekkor kezdődött meg a királyi jognak a Székelyföldre való behatolása, azonban úgy véljük, hogy erre már volt példa ez előtt is, már Szapolyai vajdasága alatt is. 20 Szokl. III. k. 131. p. 21 Szokl. I. k. 337-338. p. 22 Ekkor a székely ispán tisztségét már régóta a vajda viselte, Hunyadi János erdélyi vajdasága óta.

6

kivégzettek között volt többek között a csíki Blaskó János és Imre, a száműzöttek között pedig a nagynevű székely primori családból származó Betz Imre.23 . Mind a prázsmári gyűlés, mind a büntetések módja azt mutatja, hogy Szapolyai vajdaként igyekezett megosztani a székely közösséget, némelyeket maga mellé állítva. A közösség egésze azonban bizalmatlan maradt vele szemben, mert a székely szabadságot féltette a vajdától. Szapolyai minden tisztviselőjének túlkapásait egyenesen a vajda bűnének és kiváltságaik megsértésének tekintették. Így volt ez alig három évvel a felkelést követő büntetések utolsó fejezetének a lezárulása után. Ekkor Sárváry Miklós fogarasi várnagy egy székely nemest, bizonyos Székely Pált ártatlanul fölakasztatta. Emiatt

1524.

november

15-én

az

erdélyi

nemesek

és

székelyek

Marosvásárhelyen gyűlést hívtak össze, ahol legfőbb sérelmükként említették a Székely

Pál

felakasztását,

ám emellett

a

székelység

elnyomását

is

felpanaszolták. Elégtételért és jogorvoslatért Budára készültek küldöttséget meneszteni az uralkodóhoz, és felszólították a szászokat, hogy a három nemzet között fennálló szövetség értelmében együtt harcoljanak a székely szabadság megsértése ellen.24 Az erről szóló iraton több nemes pecsétje található, a vármegyei nemesek közül Apaffy Ferenc, Bánffy Ferenc, Bánffy Farkas, Kendi Gál, Bethlen Elek és Vas Balázs, a székelyek közül Patóchy Miklós, Somkereki Erdélyi Ferenc, Cakó Benedek és Nyújtódi Demeter pecsétje.25 A mohácsi vereség sajátosan új helyzetet teremtett Szapolyai János és a székelyek viszonyában. 1526. november 10-én Szapolyai hatezer fős hadseregét Székesfehérvárra a háromszéki, osdolai Kun Kocsárd, a székely hadak főkapitánya vezette. Hadakozásaiban a későbbiek folyamán is jelen voltak a székelyek, különösen a már előbb említett Kun Kocsárd, 1527-ben Bodó Ferenc, 23

Szokl. II. k. 7-8. p., valamint III. k. 201-202. p. Szokl. III. k. 237. p. 25 Szokl. III. k. 238. p. 24

7

a magyarországi hadak fővezérének seregében is ott voltak, amikor Tokaj, majd pedig Szina mellett csatát veszített. Ott voltak a székely hadak 1528. szeptember 25-én is, a Sárospatak melletti győztes csatában. Istvánfi szerint Báthory István és Czibak Imre mellett Kun Kocsárd várta az erdélyi hadakkal Szapolyai Jánost és kísérte Lippára.26 Az ekkor Ferdinánd által Erdélybe küldött Georg Reicherstorffer ugyan néhány székely a habsburgok mellé állított, számuk azonban a Szapolyai támogatottságához képest nem volt jelentős. 1529. június 22-én is a János király segítségére érkezett moldvai vajda mellett harcoltak Földvárnál, és ezzel döntötték el a csata sorsát.27 Péter vajda azonban, aki Ferdinánddal is szövetséget kötött, minthogy ő neki adományozta segítségéért Bálványos, Csicsókeresztúr, valamint Küküllővár várait, hadaival betört a Székelyföldre és katonáival kirabolta a határszéli székeket Gyergyótól Háromszékig. Az elpusztított területeken élők ekkor robbantottak ki Lázár Ferenc primor vezetésével egy összeesküvést, azzal a céllal, hogy a székelység egészét Ferdinánd mellé állítsák.28 Somlyai Báthori István, a későbbi lengyel király apja, akit Szapolyai János királyi helytartóként küldött Erdélybe, és akit a székely

Kun

Kocsárd

haddal

várt

Kolozsvárnál,

megtorlásként

és

elrettentésképpen is, kivégeztette Lázár Ferencet és szentpáli Kornis főszékelyt, valamint Bögözi Ferencet, és a vagyonukat is elkoboztatta. A trónküzdelmek során a székelység is két táborra szakadt, ám ez nem tartott sokáig. Báthori erős kézzel látott munkához. Marosvásárhelyen országgyűlést tartott, ahol minden tizedik jobbágyot táborba szólította, 1530-ban Erdély meghódoltatásáért harcolt, és a szász városok Szeben kivételével meg is hódoltak, majd 1531-ben, amikor János király személyesen is Erdélybe jött, Szent György napján zsoldos hadat adtak neki a székelyek a szászok ellen, Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én pedig a király koronázására megadták az ökörsütés ajándékát.29 Szapolyai, 26

Istvánfi M. hist. 97. p. Kőváry L. 1859,III. k. 26. p. 28 Uo. 28. p. 29 Uo. 53. p. 27

8

akinek királyként fölöttébb nagy szüksége volt arra, hogy Erdély bármikor mozgósítható hadereje, a székely mellette álljon a szászokkal folytatott küzdelmeiben, most adományokkal jutalmazta ezt a segítséget, és egyben adományai révén meg is erősítette a székely szabadságot, amire a székely közösség nagyon érzékeny volt. Már 1530-ban Kézdivásárhely mezővárosnak adományozott heti vásárokat és évenként három országos vásárt, egy évvel később pedig megerősítette Miklósvárszék 1459-ben szerzett kiváltságait, valamint hűséges hívének, Kun Kocsárdnak adományozta a Hunyad megyei Algyógy birtokát.30Az 1534-ben összeült tordai országgyűlésen31 Kun Kocsárdot az ország főkapitányává választották, aki Patócsi Miklóssal együtt a székelység élén indult el Medgyesre, a Gritti elleni akcióhoz.32 1535. január 2-án a Marosvásárhelyen tartott tartományi gyűlésen a honvédelmi rendelkezései között székely tárgyúakat is találunk.33 A lófő elnevezést már csak a két lóval szolgálókat illették, a szegényebb, de legalább 2 forintot érő ingó vagyonnal rendelkezőket „Siculi inferiores‖-nek nevezték. Ők csupán addig tekinthették magukat a közrendűek fölött állóknak, ameddig képesek voltak lóval hadba vonulni. A közszékelyek csoportjának egy része ugyanígy elszegényedett, és már mint gyalogos székely sem mindig volt képes vállalni a haddal járó kötelezettségeket. Ekkor még azonban ők is hadkötelesek voltak, ám megkülönböztették őket, a „pauperiores Siculi‖ megnevezéssel. Nekik lándzsával, karddal és harci bárddal kellett hadba vonulniuk. Mivel a János király által folytatott harcokban jelentős számú állandóan mozgósítható kontingensekre volt szükség, a rendek kötelezték a székely nemeseket, hogy azokat a földönlakóvá lett székelyeket, akik önként kötötték magukat a szolgálatukra, bocsássák vissza a hadi szolgálatba. Ez az intézkedés egyrészt konstatálta a székelységen belüli differenciálódás tényét, másrészt viszont 30

Szokl. II. k. 24-26. p. Ekkor határozták el Gritti elfogását is. 32 Kőváry L. 1857, I. k. 337. p. 33 MOE. I. k. 613-614. p. 31

9

igyekezett megőrizni a hadra fogható elemeket az uralkodó szolgálatában. Ilyen értelemben szinte visszalépés volt ez a Mátyás korabeli állapotok valamint uralkodói szándékok irányába. Egy évvel később, 1636. május 30-án Maylád István vajda és székely ispán egy ugyancsak a székelységet támogató rendeletet adott ki Udvarhelyszék közösségének a szabad sókereskedésről, amelyben meghagyta az ország közhatóságainak, hogy az udvarhelyszéki székelyeket Segesvár és Kőhalom szász székekben a székely sóval való kereskedésükben – melyet régi bevett szokás szerint szabadon űzhettek – ne háborgassák.34 A székelyekkel szembeni politikai szándék gyökeres változását láthatjuk ebben a rendeletben is. A politikai realitásokkal számoló Szapolyai János, aki vajdaként erélyes kézzel látott hozzá az állandóan lázongó és belső bomlással küszködő székely társadalom megrendszabályozásának és az erdélyi társadalmi közegbe történő beolvasztásához, aki folyamatosan és következetesen a szászokat támogatta a székelyekkel szemben, magyar királlyá választása után, amikor a Ferdinándhoz húzó szászok jelentős veszélyt jelenthettek az erdélyi végeken, visszatért a Mátyás által is folytatott székelypolitika néhány eleméhez. Intézkedéseivel, amelyek ugyan nem voltak tömegesek, ám annál inkább szimbólum erejűek, a székelyek értésére adta, hogy tiszteletben tartja szabadságukat és kiváltságaikat, és mint vitéz katonanéppel bánik velük. Miklósvárszék megerősített kiváltságlevele jó példa erre. A székelység az újra kimondott és megerősített szabadságot a hadi vállalkozásokban való részvételével honorálta, sőt, jelentős mennyiségű ökör beszolgáltatásával érzékeltette, hogy megértette az uralkodó részéről érkezett jelzéseket. Már 1535-ben a marosvásárhelyi székely gyűlésen népfölkelést rendeltek el Szapolyai János mellett, és meghatározták, hogy mint a nemesek, a székely főrendűek is hadra készen állva tartsanak jó lovakat, dárdát, pajzsot, 34

Szokl. II. k. 40-41. p.

10

kardot, a lófők lovat, sisakot, dárdát, pajzsot, kardot, csákányt vagy buzogányt, vagy íjat nyílvesszővel, a szegények pedig legalább tőrt vagy fejszét.35 1536-ban hirtelen nagy szükség is támadt a székely katonaságra, amikor Ferdinánd hadai bevették Szatmárt. Ekkor Szapolyai Kun Kocsárdot küldte a székely haderővel a vár visszavételére.36 Kun Kocsárd maga is ebben a harcban esett el.37 A küzdelmeknek és ezzel a székelység katonai terheinek is egy időre véget vetni látszott az 1538-ban megkötött váradi béke, amelynek értelmében Szapolyainak jutott Erdély és a Tiszántúl. A szultán azonban sereggel indult Moldva és Erdély ellen. Ekkor János király gyűlést hirdetett Tordára, ahol újra csak a székely sereget mozgósították, és Majlád István vajdát a székelyekkel megerősített Ojtozi-szorosba küldte. A szultán azonban csak Moldvát hódoltatta, Erdélyt Szapolyai követei közbenjárása és ajándékai miatt megkímélte. 1540-ben, Maylád István és Balassa Imre összeesküvése idején a székelyek többsége Szapolyai mellé állt, bár a marosvásárhelyi gyűlésen panaszkodtak a rendkívül súlyos adók miatt. Panaszaik szerint az utóbbi években több mint százezer ökröt szolgáltattak be.

38

Ennek ellenére Kornis

Miklós Udvarhelyszékről, Andrássy Márton pedig Csíkszékből székely és szász csapatokat küldött a királyi sereg megerősítésére.39 1541-ben azonban már hadat szolgáltattak Izabella ellen, ami azt mutatja, hogy Maylád agitációja bizonyos körökben eredményes volt.40 Egy esztendővel később, 1542. október 16-án a csíkszentmihályi Sándor Mihály primor viszont Fráter Györggyel volt kapcsolatban, hiszen neki írt levelében a moldvai eseményekről értesítette. 41 Szapolyai János halálakor tehát a székelyek nagy része már nem tekintett sem rá, sem pedig a politikai örökségét képviselő Fráter Györgyre úgy, mint 35

Szádeczky-Kardoss L. 1927. 108. p. Jakab E-Szádeczky L. 1901. 240. p. 37 Kőváry L. 1859. III. k. 51. p. 38 Jakab E-Szádeczky L. 1901. 109. p. 39 Uo. 247. p. 40 TT. 1880. 637. p. 41 Endes M. 1938. 31. p. 36

11

esküdt ellenségre. Ezt pedig annak a székelypolitikának köszönhették, amit 1526 után a királyként a székelyek támogatására igényt tartó Szapolyai és erdélyi vajdái követtek. A történelmi szükségszerűségnek engedő Szapolyai saját vajdai politizálásával tökéletesen szembefordulva szinte visszatért Hunyadi Mátyásnak a katonáskodó székelységet megtartani igyekező és ennek érdekében a székely szabadságjogokat tiszteletben tartó politikájához. A székely társadalom állapota azonban ekkorra tovább romlott, a közösség erőteljesebben differenciálódott. Egyed Ákos szerint Erdély hadszervezetének és a székely katonai rendszernek a módosulásai a 16. század derekán váltak érezhetővé. E módosulások történetének két fontosabb aspektusa van, az egyik elvi, a másik konkrét, gyakorlati jellegű. Az előbbire az 1540-62 között tartott országgyűlési végzésekben találunk adatokat, a másodikra a korabeli eseményeket rögzítő forrásokban.42 A székelységgel szembeni politika megváltozása és a fejedelmi korszakba belépő közszékelység erős rétegződése kiolvasható az 1535. január 2án Marosvásárhelyt tartott tartományi gyűlés honvédelmi rendelkezéseiből. Addigra az előző évtizedek fejlődése egyedül a főemberek csoportját nem osztotta meg. A lovasok közül viszont már csak a két lóval szolgálókat illetik lófő névvel, a náluk szegényebbeket, de legalább 12 Ft érő ingó vagyonnal rendelkezőket ugyanis „alacsonyabb rendű‖-eknek (Siculi inferiores) mondják. Ezeket

csupán

lovas

szolgálatuk

óvja

a

közrendűek

soraiba

való

visszacsúszástól. A közszékelységből még jobbágysorba nem süllyedteket, tényleges anyagi helyzetük alapján, már nem gyalogkatonáknak, hanem „még szegényebbek‖-nek (pauperiores Siculi) nevezik e végzések. Nekik, akár a katonáskodó vármegyei jobbágyoknak, lándzsával, karddal és harci bárddal kellett hadakozniuk.

42

Egyed Á, 1979. 52. p.

12

A közrendűekkel kapcsolatos kérdések közül legfontosabbnak már ekkor a függőségbe került zöm helyzetének rendezése látszott. Az idők változását jelzi e gyűlés határozata. A rendek kötelezték a székely nemeseket, hogy azokat a „földönlakóvá‖ lett székelyeket, akik maguk kötötték magukat jobbágyságra, 15 napon belül bocsássák vissza korábbi szabad állapotukba, hogy szabad emberként a királyt és az országot szolgálják. Azokat a nemeseket, akik az ilyen székelyeket nem bocsátanák el, az ország árulóiként száműzik, és a rendek beleegyezése nélkül a vajda sem kegyelmezhet meg nekik. A fejlődést azonban már ilyen erélyes intézkedésekkel sem lehetett visszafordítani. A következő évtizedek adatai félreérthetetlenül tanúsítják, hogy nem csak az addig „földönlakóvá‖ letteket nem sikerült visszahelyezni (némelyeket esetleg akaratuk ellenére) korábbi közszabadi állapotukba, hanem a közszékelyek jobbágyosodása feltartóztathatatlanul és egyre tömegesebb méretekben tovább folyt. A török veszedelem nemcsak a nemesi szabadsággal élők, hanem a parasztság fegyverbe szólítását is megkívánta. Az államvezetés már a középkori királyság bukása előtt, így 1521-be és1526-ban, eljutott valamennyi fegyverképes jobbágy mozgósításáig. Ez a megoldás Mohács után évtizedekre állandósult, és elmosta a köztudatban a jogi különbséget a személyében katonáskodó jobbágy és a hasonló fegyverzetben táborba szálló közrendű székely között. Például a már idézett 1535. évi országgyűlés előírta, hogy a jobbágy, akinek hat vagy nyolc jármos ökre van, karddal, íjjal és 32 nyílvesszővel, az ennél gazdagabb még pajzzsal és harci bárddal is, a szegényebb pedig dárdával vagy lándzsával és harci bárddal felfegyverkezve vonuljon táborba. Zömmel a paraszti lakosság sorából toborzódtak azok a lovas katonák is, akiket a földesuraknak minden 16 jobbágyuk után a megye zászlója alá kellett küldeniük.

13

Azért ragaszkodtak a székelyek szabadságukhoz és nemességükhöz is, mert ezzel voltaképpen székelységükhöz ragaszkodtak.43 Bonfini szerint a székelyek annyira szabadságszeretők voltak, hogy készebbek lettek volna inkább meghalni, mint adót fizetni.44 Oláh Miklós szintén azt állapította meg, hogy mindnyájan nemeseknek kívánták magukat tartani és ― nem tűrik, hogy valakinek közöttük a többinél nagyobb szabadsága legyen. Közöttük a legkisebbnek is ugyanez a szabadsága van, mint a legnagyobbnak.‖45 Verancsics úgy jellemezte a székelyek nemességét, mint ― amellyel valamennyien büszkélkedhetnek, még ha eke és kapa mellett élik is le életüket, innen szabadságuk, hogy az évi adó fizetésétől és a robottól teljesen mentesek...ha véletlenül valaki szabadságaiknak valami új korlátozását találja ki, fegyverrel is üldözik, s ha elfogják, az országgyűlésen nyilvánosan megölik. 46 Werbőczy a Hármaskönyvben szintén hangsúlyozta, hogy a székelyek mind kiváltságos nemesek voltak, akik teljesen külön törvényekkel és szokásokkal éltek.47 Nemcsak a székelyek maguk tartották magukat nemeseknek, méghozzá ― kiváltképpen való‖ nemeseknek, hanem a külvilág is ezt látta legfőbb jellemvonásaik. 1529-ben is ―főszékelynek‖ titulálták azt a Kornist, akit a Lázár Ferenc-féle összeesküvésben való részvételéért fej- és jószágvesztésre ítéltek.48 A 16. századra pedig a szárhegyi Lázárok a kászoni királybíróságot már családi tulajdonnak tekintették. A Lázárok és az Aporok a középkor végére magánvárakkal is rendelkeztek a Székelyföldön belül, Gyergyóban a Lázár család birtokolta Szárhegy várát49, Kézdiszékben pedig az Aporok voltak

43

A székely identitás problémáiról a későbbiekben még szólunk. Bonfinius Rerum ung. Decades 174. 88. p., idézi SZÁDECZKY KARDOSS L. 1927. 61. p. 45 MAKKAI LÁSZLÓ(szerk.), é. n. 6. p. 46 Uo. 11 13. pp. 47 Idézi SZÁDECZKY KARDOSS L. 1927. 61. p. 48 Endes Miklós. 1938. 29. p. 49 Egy 1508-ban kelt oklevélben, amelyben Esztergomi Székely Ferenc a Székely-Vásárhely mellett fekvő Kisfaludot minden más székely örökségeivel (három lófőséggel) együtt 1000 aranyforintért Lázár Andrásnak eladta, a szerződő Lázár András neve előtt már ott szerepel a Gyergyai vagy Szárhegyaljai előnév is. 44

14

Bálványos várának urai.50 A primorok között Csíkszékben fontos szerepet töltött be a csíkszentmihályi Sándor család is. 1519-ben feltűnik a Kézdi széki Kún Antal, mégpedig szintén primori, azaz székely előkelői minőségében. Egy Prázsmáron megkötött szerződés szerint Szapolyai János erdélyi vajda előtt a székely előkelők megegyeztek arról, hogy a jövőben a Székelyföldön minden pártoskodást és lázadást közös erővel megakadályoznak. A jelen lévő főemberek közül egyedül a Kún Antal nevét ismerjük51. A főemberek töltötték be a diplomáciai feladatokat is, őket választották, mikor a székelyek közül követséget küldtek valahová. A 16. században ilyen esetekben egyre gyakrabban tűnik fel a Béldi család egy-egy tagja is52. Úgy tűnik, hogy a család egyik tagja, Béldi Pál a felemelkedés útját az erőszakos hatalmaskodásban látta, amint az kiderül a Prázsmárral folytatott pereskedéséből is.53 A mezőváros bírái védelemért fordultak Szapolyai János erdélyi vajdához. Külön kell azonban választanunk a nemesi kiváltságoknak a székelyek közt meglévő elemeit. Úgy tűnik ugyanis, hogy, noha annak már a 16. század elejéről is vannak nyomai, hogy a megjelenő adókat a főnépek a köznéppel fizettették54, ez nem jelentette automatikusan a kiváltságok egészének elveszítését. Aki saját telkén gazdálkodott, bármilyen szegény volt is, a székely közösség része maradt és ezzel megőrizte személyi szabadságát, esetleg jogait a közösség-faluközösség életébe való beleszólásra is. Abban az esetben veszítette el szinte székely mivoltát is, hogyha jobbágyi sorba került. Sajnos azonban még ezt is csak meglehetős óvatossággal jelenthetjük ki, a személyi kötődéseknek, 50

SZÁDECZKY-KARDOSS L. 1927. 281-282. p. Uo. 337-339. p. 52 SZÁDECZKY-KARDOSS, 1927. 110. p. 1542 októberében például arra a hírre, hogy Péter moldvai vajda Erdélyre akart törni, a székelyek követeket küldtek hozzá Kún Lázár, Béldi Pál, Mihályfi Ferenc, Dániel Péter, Andrássy Márton és Tamássy Ferenc személyében. 1510-ben egy bizonyos Béldi Pál pereskedik többekkel is, rokonával, majd két román szolgálóval, akik Béldi Pál 200 juhát ellopták. SZOKl. I. k. 321-322. p. 53 SZOKl. I. k. 331. p. 54 Az 1559 nyarán hozott fejedelmi és országgyűlési rendelkezésekből kitűnik, hogy a primorok a székelységre kivetett adót teljesen áthárították a közrendűekre. Szilágyi Sándor Szerk: Erdélyi Országgyűlési Emlékek I-XXI. Bp. 1875-1898. II. k. 118-120. p. 51

15

függéseknek ugyanis roppant széles skálájával találkozunk a székelyek között. A bármiféle szolgálatban állók nagy többsége például rendelkezett saját telekkel, és nem annak a birtokán élt, akinek szolgált. Ezért ezek többsége nem feltétlenül tekintette jobbágynak magát. Megnevezésük is változó, sokszor nem következetes. Az azonban, aki földjét elveszítve valakinek a ―földönlakójává55‖ vált, gyakorlatilag kikerült a székelység szervezőerejét jelentő faluközösségből és veszély fenyegethette székely identitását is. 1562-ig azonban nem fenyegette különösebb veszély a szabad paraszti székely társadalmat Az 1466 után minden forrás által megemlített három székely rend vagy réteg elnevezése meglehetős változatosságot mutatott56, és különösképpen így volt ez a főnépek esetében. A közrendűek elnevezése hol communitas, hol pedites lett, a hivatalviselő középen elhelyezkedő réteg tagjainak elnevezése lófő, lófej, primipili, equites vagy lovas székely lett. Az 1499-es kiváltságlevél értelmében az első rend tagjai azok lehettek, akik legalább három nyílföld székely örökséggel rendelkeztek 57, a valóságban azonban, mint ezt már a korábbiakban is láthattuk, ezt a réteget a hagyomány termelte ki58. Elnevezésük seniores, potiores, primores volt a 55

Az 1499-es kiváltságlevél megemlítette a földönlakókat, és úgy rendelkezett, hogy a földönlakók és azok a szegények, akik nem rendelkeztek 3 forint értékű ingósággal, külső háború alkalmával mentesültek a hadfelkeléstől, csak akkor kellett fegyvert fogniuk, amikor bármely ellenség Erdély területére tört be. SZOKl. III. k. 140. p. Az úgynevezett földönlakókról, a székely jobbágyokról írja Szádeczky-Kardoss Lajos, hogy ―a székely földönlakók a nemesi jobbágytól jogilag főként abban különböztek, hogy személyes szabadságuk megmaradt és szabadon költözködhettek, nem voltak röghöz kötve. Önként vállalt szerződéses kötelezettségben állottak a székely földesúrral, amit tetszés szerint felbonthattak s elszegődhettek máshoz. Szabad költözésük 1562-ig érvényben állott. Az 1555-iki szokás-jog szerint: ―valamely székely szolgálni akart menni, bár más országban is, ki országunknak védelmére nem volt, szabad volt szolgálni menni, de a szerződött szolgát letartóztatták.‖ SZOKl. III. k. 124. p. SZÁDECZKY-KARDOSS L. 1927. 59. p. Szádeczky szerint néhány közszékely már 1466-ban a főemberek védelme alá adta magát. 56 SZÁDECZKY-KARDOSS L. 1927. 56. p. 57 A három rend vagyoni különbségeit hangsúlyozza a hadba vonulási követelmények különbözősége is velük szemben. A 16. század közepéig ugyanis a főnépek fegyverzete kötelezően páncél, sisak, kopja, pajzs és kard volt, a lófőknek már csupán egy könnyű fegyverzetű lovasként kellett hadba vonulniuk, a ló mellett sisak, kopja, pajzs, csákány vagy buzogány valamint íj és nyíl tartozott hozzá hadfelszerelésükhöz. A gyalogság a háborúkba gyakorta kézíjat, gerelyt, tőrt. esetleg csak kiegyenesített kaszát vitt magával. GARDA D. 1994. 70. p. 58 A három székely rend, társadalmi réteg közötti átjárás a hagyományok ellenére is minden bizonnyal lehetséges volt. Az 1554 januárjában Marosvásárhelyen tartott székely nemzetgyűlésen ugyanis, ahol a székelységre kirótt adó fizetéséről határoztak, kimondták, hogy azok az őstől maradt lófők, akik nem Lajos király (II. Lajosról van szó) halála után lettek lófők, mentesek legyenek az adófizetéstől. A mondat azt feltételezi, hogy a 16. században több ízben is előfordulhatott, hogy valamely székely a lófők közé felvétetett. Az arányról ugyan nincs tudomásunk, de a megemlítés azt mutatja, hogy ez nem volt annyira szokatlan jelenség. SZOKl. II. k. 108-109. p. 1559-ben pedig a júniusban tartott országgyűlésen mondták ki, hogy adómentességet élveznek a főnépek és azok a lófők, ―kiknek az ő elejik Mátyás király és egyéb királyok ideibe jámborúl és serényül vitézkedtek és véreket ontották.‖. EOE. II. k. 117, 127. p.

16

leggyakrabban. Emellett azonban, főleg olyan iratokban, amely nem a székelység önkormányzata által létrehozott irat volt, megjelent a nobiles elnevezés is. A legtöbb oklevél a továbbiakban is leginkább a primores kifejezést használta, főképp akkor, amikor a székely főnép egészéről szólt. Ezért nem állíthatjuk, hogy a nobiles cím automatikusan minden primor esetében használatos volt. Éppen ellenkezőleg, feltehetjük, hogy ezt a megnevezést csak bizonyos primorokra alkalmazták. Noha az 1505-ös és 1506-os székely nemzetgyűlések még az egységes székely nemesség mellett foglaltak állást, a 15. századtól kezdődően megszaporodott székely felkelések arra utalnak, hogy feszültség keletkezett a székely társadalmon belül. A felkeléseket elsősorban a székely nemességgel szemben indították, érdemes azonban felfigyelnünk arra a tényre, hogy a székelység, alapvetően szabad paraszti társadalom-jellegéből következően, voltaképpen hasonlóan bánt mindazokkal, akik a jogok és kötelességek szigorú rendjéből kiestek vagy szabadulni próbáltak. Abban az esetben ugyanis, hogyha egy székely elkötötte magát és valóságosan jobbágyi állapotúvá lett59, a székely társadalom már nem tekintette székelynek sem. Ugyanezt tapasztalhatjuk azon városok esetében, akik a 15-16. században sorozatos összeütközésekbe, pereskedésekbe keveredtek a székek közösségével, amikor városi kiváltságaikra hivatkozva igyekeztek kivonni magukat a székely közösségre hárult kötelezettségek alól60. Ugyanilyen indokok alapján érezték a közösségből kiszakadóknak azokat, akik immár nemcsak székelységük miatt számítottak a nemesek közé, és igyekeztek minden eszközzel megakadályozni őket a kiemelkedésben. Ennek eszközéül leggyakrabban a nemesség házainak megdúlását választották, ami sokszor nem terjedt túl pár falu, esetleg egy szék határain Az 1505-ös udvarhelyi székely nemzetgyűlésen megkísérelték visszaállítani, és írásba foglalni a székelység régi jogait. Egy évvel később, az újra jelentkező mozgalom hatására határozatokat hoztak a közszékelyek kárára. 59 60

A székely jobbágyság sajátosságairól a későbbiekben még lesz szó. Erről bővebben Balogh Judit: Székely város a 16-17. században. Miskolc. 1994.

17

1510-ben a csíki és gyergyói székelyek űzték el a nemeseket otthonaikból, 1519ben pedig szintén Csíkszékből indult ki egy felkelés a vajda, Szapolyai János ellen.

Ezeket

1541-ben,

újabb

lázadások

követték.

Előfordult,

hogy

vagyonosabb székelyek álltak az ilyen mozgalmak élére, akik ezért a mozgalmak leverése után elveszítették birtokaikat, őket pedig száműzték. Ez történt 1519-ben is, amikor a száműzöttek birtokait Szapolyai János az Apor családnak adományozta61. A leghatalmasabbá váló primor családok ugyanis főképpen Csík és Háromszék területéről származtak, mint például a Mikó vagy a Lázár családok. A 16. századot vizsgálva ide sorolhatjuk a szintén csíki eredetű és a későbbiekben is jelentős Andrássy családot is. A még jelentősnek számító és udvarhelyszéki Kornis család nem volt ugyanis székely eredetű, Marosszéken pedig a már említett csíki Lázárok szerezték a legnagyobb birtokokat. A székely rendek közül a nemességhez a legközelebb álló réteg, a primori tehát a 16. századra mutat törekvést az elkülönülésre a székely társadalom többi rétegétől. Az elkülönülés ugyanakkor nem volt egyértelmű, hiszen gyakran találjuk azt, hogy a primorok a lófőkkel együtt említtettek meg mint kiváltságos rétegek. Ennek ellenére azonban anyagi erejét és tisztségeit tekintve még a primorok között is viszonylag kevesen számíthatták magukat a valóságos nemesek közé. Noha Szapolyai János halálának az időpontjában még de jure fennállt a székely társadalom kollektív kiváltságainak a rendszere, még „nemes székely nemzet‖-nek nevezték magukat, ám éppen ebben a században gyorsult fel a differenciálódás folyamata, amit Szapolyai vajdai politizálása is siettetni igyekezett. Igaz, hogy királlyá választása után a katonai erő megtartásának az érdekében támogatni próbálta a székely szabadságjogok megőrződésének tendenciáit, ám ez a tevékenység nem tartott húsz évig sem, és olyan időpontban 61

SZOKl. II. k. 7-8. p.

18

folyt, amikor már egy sokkal szétziláltabb székely közösség volt politikájának alanya, mint egy évszázaddal korábban, Mátyás idején. Tevékenysége mindezért, bár kétségkívül érdekes színfoltja a 16. századi székely politizálásnak, mégsem hagyott maradandó nyomokat a székelység állapotaiban.

19

Irodalom BALOGH J. 1994

Balogh Judit: A székely város a 16-17. században. In: Város és társadalom a XVIXVIII. században. Szerk. Faragó Tamás. Miskolc.

EGYED Á. 1997.

Egyed

Ákos:

A

korszerűsödő

és

hagyományőrző Erdély. I. k. Csíkszereda, 1997. ENDES M. 1938.

Endes Miklós: Csík- Gyergyó-, Kászon székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig. Bp. 1938. Erdélyi országgyűlési emlékek. Szerk.

EOE.

Szilágyi Sándor. I-XXI. k. Bp. 1875-1898. Erdély öröksége é.n.

Erdély

öröksége.

Erdélyi

emlékírók

Erdélyről. Szerk. Makkai László. I-VII. k. Bp. é.n. GARDA D. 1994.

Garda Dezső: Székely hadszervezet és faluközösség. Gyergyószentmiklós. 1994.

JAKAB

E.-SZÁDECZKY- Jakab

KARDOSS L. 1901.

Elek-Szádeczky-Kardoss

Lajos:

Udvarhely vármegye története a legrégibb időktől 1849-ig. Bp. 1901.

JAKÓ ZS. 1979.

Jakó Zsigmond: A székely társadalom útja a

XIV-XVI.

században.

In:

Székely

felkelés 1595-1596. Előzményei, lefolyása, következményei. Szerk. Benkő Samu, Demény Lajos, Vekov Károly. Bukarest 1979. KŐVÁRY L. 1859-1861

Kőváry László: Erdély történelme. I-VI. k. 20

Pest. 1859-1861. MAKKAI L. 1989

Erdély története. I. k. Szerk. Köpeczi Béla. Bp. 1989.

MOE

Magyar Országgyűlési Emlékek. Szerk. Fraknói Vilmos, Károlyi Árpád. I-XII. Bp. 1874-1917.

SZÁDECZKY-KARDOSS L. Szádeczky-Kardoss

Lajos:

A

székely

1927.

nemzet története és alkotmánya. Bp. 1927.

SZOKl.

Székely oklevéltár. Szerk. Szabó Károly – Szádeczky Lajos – Barabás Samu. Bp. 1872-1934.

SZOKl. új sorozat

Székely oklevéltár. új sorozat. Szerk. Demény Lajos, Pataki József. I-IV. k. Bukarest-Kolozsvár. 1983-1998.

TT

Történelmi Tár

21

Székelyudvarhely városi elitjének kialakulása a 16-17. század fordulóján Az utóbbi években örvendetesen fellendült magyar várostörténeti kutatásban1 szabályos fehér folt a székely városok történetének a vizsgálata. Még akkor is ezt kell mondanunk, ha nemrég jelent meg Pál Judit áttekintése 2. Noha a szerző a munka elején összefoglalja a történetírás székely városokra vonatkozó megállapításait, a figyelme középpontjában a 18-20. század áll. Az utóbbi évtizedek másik, szintén figyelemre méltó székely várostörténete Benkő Elek és kutatótársainak a műve, amely elsődlegesen középkori, régészeti szempontból közelített, elsősorban Székelykeresztúr történetére, ám ebből kiindulva számos fontos és új megállapítást tett a székely városfejlődés tendenciáira vonatkozóan is3. Általában azonban elmondhatjuk, hogy az erdélyi várostörténet kérdései sokkal nagyobb figyelmet kaptak a 18-20. századra vonatkozóan4, mint a középvagy

koraújkorban.

Ennek

az

oka

elsősorban

minden

bizonnyal

a

forrásadottságokban keresendő, valamint a levéltári forrásokhoz való nehezebb hozzáférésben. Mindezek mellett azonban, a Székelyföld városai esetében legalábbis, a városok iránt szinte minimális érdeklődésnek oka lehet a módszertani, tipológiai, terminológiai zavar is. Pál Judit nagyszerűen bemutatja a könyve elején az elnevezéssel kapcsolatos bizonytalanságot, annak a tükrében, hogy a történettudománynak éppen melyik irányzata szemszögéből igyekezett az illető történész megközelíteni a székely városokat. A forrásokban oppidumként megnevezett székely városok ugyanis számos tekintetben eltérő tulajdonságokat mutattak az alföldi mezővárosokhoz képest, hiszen nem állt fölöttük egy 1

A várostörténet először az új- és legújabb kor kutatóinak, főképpen pedig a Hajnal István kör tevékenységének köszönhetően. került a történeti érdeklődés homlokterébe. Az utóbbi években pedig a középkort kutatók Szende Katalin vezetésével adták ki olyan kutatási eredményeiket, amelyek, főképpen módszertani szempontból, megtermékenyítőek lehetnek az egyéb korszakok kutatói számára is. 2 PÁL 2003. 3 BENKŐ – DEMETER – SZÉKELY 1997. 4 EGYED ÁKOSnak az 1981-ben megjelent Falu, város, civilizáció című kötete és a SONKOLY GÁBOR tollából nemrég napvilágot látott Erdély városai a XVIII-XIX. században című kötetek számos új megközelítésmódot vetnek fel Erdély városainak vizsgálatával kapcsolatban.

22

földbirtokos vagy egyházi birtokos uralma, valamint a lakosságuk sem volt jobbágyi állapotú. Kiváltságok tekintetében pedig időnként szélesebb körű jogosítványokkal rendelkeztek, mint alföldi társaik. Benkő Elek 5 mellett Oborni Teréz6 és Pál Judit7 is hivatkozik emellett a székely mezőváros sajátos jogállását mutató jus siculicalisra, ami a mezővárosnak már a kora újkorban is elismert sajátos, székely altípusára utal. Azt a tényt, hogy a székely nem városlakó nép, ezért a székely város mint város, a magyar városokhoz képest meglehetősen nehezen értelmezhető, már a székely történetírás klasszikusai, Orbán Balázs8 mint Szádeczky-Kardoss Lajos9

vagy

Johannes

Connert10

is

megfogalmazták.

Ezért

érdemes

újraértelmezni és több oldalról is megvizsgálni a székely városokkal kapcsolatos ismereteinket, azokat a toposzokat, amelyeket az első székelységgel foglalkozó történetírói munkák megfogalmaztak. Az egyik ilyen toposz a sok közül az a mondat is, hogy Székelyudvarhely esetében az 1562 után felépült Székelytámadt vára a majd két évszázadon keresztül tartó várszolgálat és egyéb kötelezettségek miatt a város fejlődését lelassította, vagy legalábbis fékezte11. A székely periratok alapos elemzése, a település, a közösség rekonstrukciójának a kísérlete, a kutatás új szempontjainak a bevonása azonban azt mutatja, hogy a vár és ezzel a várkatonaság folyamatos jelenléte, bár természetesen lerázandó nyűgöt jelentett az udvarhelyieknek, valójában éppen ezáltal indult meg a város a városiasodás útján, a gazdasági fejlődés útján, és ez segítette egy már városi elitnek nevezhető társadalmi réteg formálódását a 16. század második felében.

5

BENKŐ – DEMETER – SZÉKELY 1997. OBORNI 2006. 7 PÁL 2003. 46-47. p. 8 ORBÁN 1868-1873. 9 SZÁDECZKY 1927. 10 CONNERT 1901. 11 BENKŐ – DEMETER – SZÉKELY 1997. 16-17. p. PÁL 2003. 48. p. 6

23

Közösségi identitás A székely társadalom – vagy ahogyan magukat hívták, a székely nemzet – tagjai önmagukat mint a közösség tagját definiálták12. A 16. század elején azonban egyértelmű jelei mutatkoztak az egységes székely társadalmon belüli feszültségeknek. Megindult és egyre erőteljesebbé vált a kiszakadás ebből a közösségből. Ez a kiszakadás többirányú volt, és a megmaradó székely közösség rendkívül indulatosan reagált rá. Az átalakulás első komolyabb jelei a 15. században mutatkoztak, a folyamat azonban a 17. századra gyorsult fel. A 16. század közepén az Erdélyi Fejedelemség létrejötte már erőteljesen gyorsította ezt a folyamatot, hiszen megnövekedtek a székelység katonai feladatai, sőt egyre nagyobb mértékben vonták be őket az adóterhek viselésébe is. A székely, a kollektivitásból következően, önmagát mint a communitas részét gondolta el. Míg a közösség többsége féltékenyen őrizte a korábbi kereteket, addig mások igyekeztek a közösségi jogaikat megőrizve többletjogosítványokat szerezni. A kiválás azonban lefelé is megtörténhetett. Aki jobbágyul kötötte magát, az valamiképpen sértette a közösség érdekeit. A legerősebb kötődés a falu közössége volt, majd a szék és végül a saját törvényeit meghozó székely nemzet. Aki a katonáskodó és földjét művelő, faluközösségben élő székelység rendjét megbontotta, az nemcsak szabályos erőszakot hívott ki maga ellen, de megeshetett, hogy elveszítette székely identitását is. A székelység, az előbb elmondottak alapján, hangsúlyozottan nem volt városlakó. Nagyobb települései, amennyiben a középkor során egyéb funkciójuk is volt, akkor leginkább a szék összegyülekezési helye, adminisztratív központja szerepét töltötték be13. A 15. században azonban Zsigmond jóvoltából sokan közülük olyan kiváltságokat szereztek, mint a szabad királyi városok, és ezen kiváltságok egy részét az

12

Az identitásvizsgálat bevonása a székely társadalom kutatásába messzemenően pontosította a mikroközösség belső működési mechanizmusairól szerzett eddigi ismereteinket. Erről lásd: BALOGH 2003. 252-265. p. 13 Az a szervezőerő, ami döntő mértékben szerepet játszott a székelyföldi városias jellegű településeknek a szék más települései közül való kiemelkedésében, a közösségszervező funkcióval írható le a legpontosabban.

24

erdélyi fejedelmek is megerősítették14. A város azonban, attól kezdve, hogy városként kezdett viselkedni, kívül rekedt a jogok és kötelezettségek nagyon is szigorú rendszerén, magán a közösségen. A 16–17. század a székely városok számára a székkel szembeni állandó küzdelemben telt. A városlakó ugyanis nem kívánt fejenként katonáskodni, sem viselni a közösség terheit. A közösség pedig igyekezett visszatéríteni a városias képződményeket a saját rendjébe. A legfejlettebbnek tekinthető Marosvásárhely volt a legtipikusabb példa erre, hiszen ott játszódott le a leggyorsabban ez a változás, és ott volt a legmélyrehatóbb, a legteljesebb a kiszakadás is. A 17. század marosvásárhelyi krónikása, a napló- és emlékiratíró Nagy Szabó Ferenc például, maga is székelyként, úgy írt a „székelyekről‖, mint számára idegenekről, ha részvéttel is, de maga és köztük megtéve a distinkciót. A szintén marosvásárhelyi bíró, majd diplomata, Borsos Tamás pedig szabályos megvetéssel számolt be róluk, önmagát mintegy velük szemben definiálva. A székely város lakója tehát kívül került ezen a közösségen. A törvénykezési iratok azt mutatják, hogy a 17. századra a kiszakadás folyamata meggyorsult, illetve voltak olyan csoportok, amelyek esetében ekkorra ez a kiszakadás már végbement. Marosvásárhely a városok között kétségkívül ilyennek tekinthető. A folyamatot, a városi társadalom létrejöttét ezért egy olyan város példáján keresztül modellezzük, amely még a 17. század folyamán is alakulásban volt.

14

Erről lásd: BALOGH 1994.

25

Székelyudvarhely helye a székely városok között Székelyudvarhely az anyaszék, Udvarhelyszék központja, földrajzi értelemben voltaképp az egész Székelyföldnek is a központjában helyezkedik el. Központi

szerepének

köszönhetően

ez

a

település

volt

a

székely

nemzetgyűlésnek a székhelye, a székely közigazgatás központja, valamint a székely főtörvényszék helye15. Már 1357-ben bizonyosan tartottak itt székely nemzetgyűlést16. A városnak a közigazgatásban betöltött központi szerepe miatt itt laktak a székely alispánok, míg az ispánok Görgény várában tartózkodtak. Ezen a helyzeten kívánt változtatni Báthori István vajda 1492-ben, amikor az egykori domonkos kolostor romjain várat építtetett17. A székely városok kiváltságaikat minden bizonnyal Zsigmond városkiváltságolási politikájának köszönhették18. Méretükhöz képest széleskörű kiváltságolások voltak ezek, amelyekre csak következtethetünk például Székelyudvarhely esetében, de úgy tűnik, hogy a székely városok gazdasági súlyukhoz képest nagyobb kiváltságolásban részesültek, mint amire képesek lettek volna. A 16. század előttre vonatkozóan általánosan is elmondható a székely városokra az, hogy alig tudunk valamit a gazdasági szerepükről, iparukról, ha volt, vagy a kereskedelmükről, azok méreteiről, hálózatairól. Gazdasági szerepe tehát mintha nem is lett volna, annyira nem tudunk semmit róla, viszont az anyaszék székhelyeként egyre fontosabb szerepre tett szert a település. 1505-ben itt tartották azt a székely nemzetgyűlést, amin többek között a törvénykezést is szabályozták19. A település központi szerepét mutatja az is, hogy 1562-ben a 15

Az elsőként létrejött, székelyeket tömörítő Telegdi Esperesség központjaként, valamint a székely történeti tudatban betöltött különleges helye miatt egyfajta szakrális központként is tekintettek a városra. 16 SZOKL. I. köt. 64. p. 17 A domonkos rend jelenléte általában fejlettebb városiasságra szokott utalni a középkorban. Ennek némileg ellent mond a középkori Székelyudvarhely eddigi megítélése. 18 KORDÉ 2001. 104. p. 19 SZOKL. III. köt. 108, 159, 306. p.

26

székely seregek itt gyülekeztek, mielőtt hadba indultak volna. János Zsigmond az 1562-es segesvári országgyűlés rendezési pontjaiban, amikor a székelység ellenőrzéséről, mintegy „féken tartásáról‖ rendelkezett, szintén azt a határozatot hozta, hogy a részben közösségszervezési, részben ellenőrzési, részben adóbeszedési feladatokat ellátó Székelytámadt várát itt építsék fel, és a benne székelő várkapitányok innen irányítsák és igazgassák a székelységet 20. Ugyanitt volt a székhelye a hat székely szék főkapitányának is21. Érdekes, hogy amíg a középkorban szokásos ököradót elsősorban Marosvásárhely mellett gyűjtötték össze, addig a kora újkorban az adók összegyűjtésének a helye szintén Székelyudvarhelyre került át. Mindezek a változások természetesen megnövelték a székely mezőváros súlyát, és nyilván nem véletlen, hogy éppen a 16. század során szaporodtak meg a kiváltságai is. A mindenkori erdélyi vezetés a városokban valószínűleg kezdettől fogva természetes szövetségest láthatott a katonáskodó székelység egészével szemben. A székelyek ugyanis könnyen kaphatók voltak kisebb, vagy nagyobb

lázadásokra.

A

fokozatosan

városi

tulajdonságokat

felvevő

Székelyudvarhely, mint minden székely város illetve városi képződmény meglehetősen hamar igyekezett kivonni magát a székely communitas közösségi kötelezettségei, terhei alól, így állandó konfliktusban állt a székkel magával. A fejedelmi támogatók sorát már az anyakirályné, Jagelló Izabella elkezdte, aki Udvarhelynek 1557. november 30-án adta első kiváltságlevelét, amiben minden adótól és rovataltól örökre fölmentette, a portai adó kivételével22. Hangsúlyosnak gondolom az évszámot, ami jól mutatja, hogy a hatalmát instabilnak érző Izabella a székely városokban is szövetségest keresett az erdélyi nemességgel szemben, valamint voltaképpen a székelység egészével szemben is, akik az 1550-es évek elején folyamatosan Fráter György mellé álltak az ő ellenében. Ezt a szövetséget volt hivatott megerősíteni Izabella 20

EOE. II. köt. 203. p. SZOKL. III. köt. 321. p. 22 SZOKL. II. köt. 138-139. p. 21

27

további két, 1558 folyamán kiadott oklevele. Ezekben határozottan utasította Udvarhelyszék „tisztjeit és egész közönségét‖, hogy Udvarhely mezőváros lakosait sem vendégek tartásával, sem a szék által a királyi udvarba küldött követek költségeinek megfizettetésével, sem a szék tisztjeinek fizetendő bírságokkal ne terheljék23. Az oklevél kiadója megjegyezte azt is, hogy mindez az immár királyi mezővárosnak nevezett Székelyudvarhely „régi‖ kiváltságaival ellentétes volna24. Ezt a határozott tiltást Izabella egy hónappal később, 1558. november 10-én újra megismételte, hozzátéve azt is, hogy a szék a várost a közös erdők használatában ne háborgassa, és a város fölött semmilyen hatóságot gyakorolni ne merjen25. Azt a tényt, hogy Székelyudvarhely nem volt egyenlő magával a székkel, János Zsigmond is pontosan tudta. Annak ellenére ugyanis, hogy itt gyűjtötték össze 1562-ben az ellene induló székely sereget, már két esztendő elteltével, 1564 júniusában azt az utasítást adta ki Udvarhely és Keresztúr mezővárosok panaszára, hogy a továbbiakban a két város lakosait kifejezett uralkodói parancs híján senki fizetés nélkül dolgozni ne kényszerítse. Az Udvarhelyre beszállásolt katonák pedig azokat a városlakókat, akiket a házaikból erőszakkal kilakoltattak, haladéktalanul bocsássák vissza26. 1568-ban János Zsigmond Telegdi Mihálynak, a hat székely szék és Székelytámadt vára kapitányának címezte azt a parancslevelét, amelyben felszólította őt, hogy védelmezze Udvarhely mezőváros lakosait a régi szokás szerint és Izabella királyné kiváltságlevele alapján abban a jogukban, hogy a határukban lévő erdőket használják. Ezeknek az erdőknek a használatát ugyanis a szentimrei, betlenfalvi és patakfalvi lakosok folyamatosan akadályozták 27. Ezt a parancsot követte négy nap múlva egy másik, amelyben János Zsigmond mérsékelte az udvarhelyiek terheit, ugyanis kimondta, hogy mivel az 23

SZOKL. II. köt. 146-147. p. Ez a megjegyzés részint arra utal, hogy ekkor már Udvarhely nem csupán a „székely mezőváros‖ titulussal rendelkezett, de királyi mezőváros is volt, részint pedig arra, hogy ezt a kiváltságot „régen‖ szerezte, tehát mindenképpen korábban, mint a 16. század közepe. 25 SZOKL. II. köt. 148. p. 26 SZOKL. III. köt. 321-322. p. 27 SZOKL. III. köt. 329-329. p. 24

28

udvarhelyiek a vár körül sok szolgálatra voltak kötelezve, a király számára szedetett adókat csak Segesvárig kötelesek szállítani28. 1571-ben még János Zsigmond nevéhez fűződik az az oklevél, amelyben a Gyárosfalva nevű települést Udvarhely városához csatolták, a földjeit a várbirtokba bekebelezték és a lakosoknak meghagyták, hogy költözzenek városba29. Feltehetjük, hogy a vár megerősítése és a váruradalom jövedelmének a növelése, a várhoz szolgálók számának a gyarapítása is fontos szempontja lehetett a falvak Udvarhelyhez csatolásának, ám ezzel együtt maga a város is gyarapodott. 1574 decemberében, már Báthori István idejében íródott az a parancslevél, amelyben az akkor még vajdai címet viselő Báthori elrendelte, hogy az Udvarhely városában lakó nemesek és ott házakat örökölt bíró kiváltságosok, akiket ő, vagy az elődje mentett fel, a várost illető közterheket a többi lakossal egyenlően hordozzák, minthogy azokkal egyenlően részesültek a város földjének, rétjeinek és erdeinek használatából30. A következő esztendőben immár Báthori Kristóf vajda csatolta Udvarhely városához az addig az udvarhelyi várhoz tartozott Szentimre nevű falut31. Az egyre jobban növekvő és erősödő város a periratok alapján bevételeinek jelentős részét a Küküllőn épített malom jövedelméből valamint a Piactéren lévő kocsmák bevételéből nyerte. Ez azért is érdekes, mert Udvarhely környékén nem voltak szőlőbirtokok, a bort be kellett vinni a városba. Báthori Zsigmond 1585 januárjában kiadott kiváltságlevelében Bodoni Balázs udvarhelyi várkapitánynak meghagyta, hogy a várost borbeviteli szabadságában tartsa meg és ne gátolja32. Báthori Zsigmond 1595 decemberében újra megerősítette a városnak még Izabellától, 1558-ban kapott kiváltságlevelét, ami

28

SZOKL. III. köt. 329-330. p. Ez a valóban komoly megterhelést jelentő várszolgálat paradox módon minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy Székelyudvarhely lakosai szoros gazdasági kapcsolatba kerültek, főképpen Segesvárszék szász lakosságával. 29 SZOKL. II. köt. 314-315. p. 30 SZOKL. IV. köt. 32. p. 31 SZOKL. IV. köt. 54. p. 32 SZOKL. IV. köt. 94. p.

29

jól mutatja a szék és a közösségből leválni akaró város állandó feszültségét 33. 1599-ben, Mihály vajda betörése idején Udvarhely várát lerombolták, és komoly veszteségeket szenvedett el a város is. 1600-ban a lécfalvi országgyűlésen rendelték el, hogy a vár újjáépítésében Udvarhely, Gyergyó és Háromszék vegyen részt34. 1601. december 31-én, a székely kiváltságokat visszaadó Báthori Zsigmond minden addigi kiváltságaiban és előjogaiban megerősítette a várost35. A szék természetesen nem nyugodott bele könnyen abba, hogy a fejedelmek ilyen erőteljesen támogatták a városokat. Báthory Gábor szükségesnek látta 1609-ben egy olyan oklevél kiadásának, amelyben utasította a székely főkapitányt és a széki kapitányt, hogy oltalmazzák meg Székelyudvarhelyt a hozzá csatolt két falu, Gyárosfalva és Szentimre birtokában.36 Bethlen Gábornak szintén a székkel szemben kellett fellépnie, hogy Udvarhely városától székbeli adót ne követeljenek37. A kiváltságolások hatására, valamint a már a 16. század második felében megindult gazdasági és társadalmi fejlődés eredményeképpen a város érdekérvényesítő képessége is minden bizonnyal erősödött, mert Bethlen Gábor már 1619-ben mérsékelte a főtisztek beszállásolásának a terheit38. 1619ben és 1623-ban a fejedelemnek már a nemesi kiváltságokat hangoztató és erre hivatkozó városlakókkal szemben is fel kellett lépnie39. A későbbi fejedelmi kiváltságolások részint az eddigieket ismételték, részint pedig a fokozatosan beköltöző nemesség és kialakuló városi lakosság viszonyát igyekeztek rendezni.

33

SZOKL. IV. köt. 145-155. p. JAKAB – SZÁDECZKY 1901. 275. p. 35 SZOKL. IV. köt. 154. p. 36 SZOKL. IV. köt. 184-185. p. 37 SZOKL. IV. köt. 196. p. 38 A város ekkortól csak a főkapitánynak tartozott egy napig ellátást adni. SZOKL. IV. köt. 201. p. 39 Ekkor még nem elsősorban a székből beköltözött nemesek követeltek maguknak többletjogosítványokat, hanem bizonyos városlakók úgynevezett városi funduson laktak, mások pedig igyekeztek magukat kivonni a közös terhek alól. A periratok azt mutatják, hogy ezek többsége a 16.17. század fordulóján még nem volt nemesi állapotú. SZOKL. IV. köt. 202, 220-221. o. 34

30

Székelyudvarhely társadalma A székely társadalomról a középkorban általában is meglehetősen keveset tudunk a jelentős forráshiány miatt. A koraújkorra vonatkozóan a székely városi társadalom tekintetében néhány adaton kívül, mint a már régóta ismert 1602-4-es Basta-féle összeírás vagy a Bethlen Gábor által készíttetett 1614-es lustrajegyzék névsora40, a történetírás leginkább későbbi folyamatokból következtetett a 16-17. századi mozgásokra és állapotokra. Ez alapján Szádeczky-Kardoss Lajos azt feltételezte, hogy a székely városok jelentős részében,így Székelyudvarhelyen sem sikerült a városi polgároknak integrálni a „városi rend‖-be a beköltöző nemességet, így a koraújkor a két társadalmi réteg folytonos küzdelmében telt, aminek a végén a nemesség kerekedett felül. Mára több összeírást részleteiben is ismerünk, ami elég jó képet ad a városi lakosságról, a társadalmi mobilitásról a fejedelemség időszakában. Az egyén szintjéig menő mélyfúrásszerű vizsgálatra pedig a hallatlanul gazdag székely széki periratok elemzése révén nyílik lehetőségünk41. A protokollumok elemzése révén nyert eredmények, amelyek több ezer pert tartalmaznak, az egész székelységre

vonatkozóan

gyökeresen

változtathatják

meg

az

eddigi

feltevéseinket. Így van ez Székelyudvarhely esetében is. A perek elemzése révén módunk nyílik rá, hogy rekonstruáljuk a városban lakók térbeli elhelyezkedését, az egyes utcákban lakókat, sőt esetenként nem csak a lakókat, hanem a hozzájuk tartozó zártkerti kaszálókat a szomszédsági viszonyokkal együtt. Mindezek alapján egyrészt azt láthatjuk, hogy a székely város társadalmában sajátos keveredést mutat a tradicionális székely társadalom, a főnépek, lófők, gyalog székelyek, valamint az alakulóban lévő városi társadalom. A helyzetet Udvarhely esetében tovább bonyolította az udvarhelyi vár 1562-es felépítése, és az ebből fakadó társadalmi változások, a várhoz szolgáló katonák letelepítése, akik olyan nagy számban költöztek be a városba, 40 41

SZOKL. ÚJ. KMOL.

31

hogy a 17. században külön „Darabont utca‖ jött létre, ahol zömében ezek a katonák, darabontok laktak. A várban szolgáló katonák azonban nem csupán a Darabont utcába költöztek, hanem a város bármely házában beszállásolhattak. Ezt többnyire erőszakkal tették, az eddig ott lakókat egyszerűen kizárva a házaikból, a várost arra kötelezve, hogy valahol máshol lévő telekkel kárpótolja a kárt szenvedettet42. A korábban már említett két falu Udvarhelyhez csatolásának okai között minden bizonnyal a vár és katonái által elkövetett házelvételek is szerepet játszottak. A társadalmi struktúrát tovább bonyolította János Zsigmond 1562-es segesvári rendezése, amiben a lófők és primorok kivételével a székely társadalom többi tagját a „fejedelem jobbágyai‖-ként nevezték meg. Minden bizonnyal így jártak Székelyudvarhelynek azok a lakosai is, akiket nem soroltak sem a főemberek, sem a lófők közé. A periratok is arról tanúskodnak 1562 és 1601 között, hogy az udvarhelyszékiek többsége a „fejedelem jobbágya‖-ként nevezte meg saját magát. Ezek a sajátosságok meglehetősen megnehezítik a kutató számára a társadalom modellezését. Az első lista, ami a 16. század végén, 1576 körül készült, egy évszám nélküli adólajstrom, amely Udvarhelyen csak fejedelmi jobbágyokat nevezett meg adófizetőként, és összesen 59Ft kifizetett adót regisztrált43. Tekintettel arra, hogy ez az 50 dénáros adó volt és számba véve hogy a perek alapján pontosan tudjuk, hogy ha voltak is olyanok a városban, akik ki tudták fizetni a teljes adóösszeget, ám a többség ennél kevesebbet fizetett, és senki sem fizetett ennél többet, minimálisan 118 adófizető családfőt feltételezhetünk ekkor a mezővárosban. A 16. század végén az állandó pusztítások megtizedelhették a város közösségét, a Basta-féle lustrában ugyanis már csak összesen 82 családfőt írtak össze, aki közül valószínűleg sok, a megelőző években beköltöző lehetett. 42 43

KMOL. II/1C 1589/77. SZOKL. ÚJ. IV. köt. 33-44. p.

32

Eszerint ekkor a városban egy nemes volt, bizonyos Sámbokréty Mihály deák, 15 lófő, 66 szabad székely, 1 drabant és 1 jobbágy. A 66 szabad székely és a korábbi fejedelmi jobbágyok között sok azonosságot találunk, amiből azt következtethetjük, hogy a Báthory Zsigmond-féle 1601. december 31-i kiváltságolás egy csapásra változtatta meg sokak társadalmi állását. Ezek adófizetők maradtak, csak most már „városi rend‖ néven emlegették őket. Sajnos még ez az állításunk sem teljesen igaz a perek tükrében, ugyanis pontosan tudjuk, hogy attól, hogy valakit a „fejedelem jobbágya‖-ként említették, még nem bizonyos, hogy adót is fizetett, ugyanis az adóját a székely városban az döntötte el, hogy az illető „városi fundus‖-on vagy valamilyen okból mentesített telken álló házban lakott44. Ám még ha adófizetésre kötelezett házban lakott is valaki, megtörténhetett, hogy valamilyen speciális okra hivatkozva mégsem fizetett, mint ahogy ezt a számtalan perben a tanúk elmondták45. A Bethlen-féle 1614-es lustra-jegyzék idejére a város lakossága több, mint a kétszeresére növekedett. A nemesek száma a korábbi 1-ről 5-re nőtt, ám egyik család sem játszott a székben jelentős szerepet, még csak a középrétegben sem voltak találhatók46. A lófők száma megkétszereződött, 15-ről 31-re változott. Ugyanígy majdnem duplájára nőtt a városi rend is, a korábbi 66-ról 115-re. Jobbágyok helyett 18 zsellért írtak össze, akik valamely nemes házában éltek, Sámbokréty Miklósnál, Vargyasi Dániel Mihály házában47 és Baczoni Andrásnál, aki a város lelkésze volt. A gyalog székelyként összeírtak közül négyen mondták magukat udvarhelyi lakosnak. A következő nagyobb, 1627-es összeírás idejére a nemesek száma nőtt a leglátványosabban, az 1614-es 5-höz képest már 17-en voltak, és

44

KMOL. II/1C 1589/11. KMOL. II/1E 1589/22. 46 Udvarhelyváros nemesei 1614-ben: Sámbokréty Miklós, Székely István, Pálosi János, Meszej István, Nagy András. 47 Bár a vargyasi Dániel család már ekkor is a szék jelentősebb családjai közé tartozott, az említett Dániel Mihály még csupán házat tartott fenn és bérbe adta azt a városban, ám sem maga, sem a családja nem költözött oda. 45

33

ha még mindig többségben is voltak azok, akiknek a nevét nem lehet megtalálni a szék jelentősebb nemesei között, már akad néhány, szám szerint 5 család, akiknek a széken is súlya volt. Ezek voltak az Ugron család, a Bögözi, az Apor, a vargyasi Dániel család és Székely Mózes, a fejedelem fia. Ha ezekhez hozzáadjuk a nemes özvegyek számát, akkor további 6 főt sorolhatunk ide48. További 20 főt írtak össze, olyanokat, akik ugyan magukat nemesnek titulálták, ám akiknek a nemességét a város nem fogadta el. Ezek mellett még 5 özvegy nevét jegyezték fel. A taxások vagy városi renden lévők száma 1614 és 1627 között már nem növekedett, 104 családfőt számoltak meg, 19 özvegyet, 17 zsellért és 9 jobbágyot. Az 1635-ben, I. Rákóczi György által elrendelt összeírás alkalmával 19 nemes nevét jegyezték fel, 41 lófőét, 9 özvegyet, valamint 100 városlakót. A század első harmadának a végére nagyjából állandóvá váltak az arányok, ami a század folyamán csak nagyon lassan változott olyan módon, hogy egészen lassan növekedett a nemesek aránya, de a városlakók még mindig többen voltak, mint a nemesek. Eddig semmilyen képünk nem volt a középkorra nézve a város gazdaságáról, kézművességéről49. 1628-ra azonban jelentős fejlődés mehetett végbe, ugyanis Bethlen Gábor egy levelében bírsággal sújtotta az udvarhelyi céheket, mert letagadták a jövedelmüket. Az ekkor felsorolt céhek: kalmárszék kerekesek kötélverők

48

A város szerepének a felértékelődését és gazdasági erejének is a növekedését mutatja az, hogy még a korábbi összeírásokban udvarhelyiként jelentős széki nemest nem írtak össze, addig először csak házakat vettek itt olyanok, akik a szék jelentősebb családjaihoz tartoztak, később pedig néhányan már udvarhelyiként is írattak össze. Az ifjabb Székely Mózes például ekkorra már két házzal is rendelkezett a városban. 49 1556-ban már létezett a tímár céh, 1572-ben pedig a fazekasoké. 1579-ben a szűcs céh, 1613-ban a lakatos és pajzskészítő céh, 1630-ban a mészáros céh, 1635-ben a csizmadia céh. = FODOR 1974. 183-184. p.

34

szíjgyártók kovácsok lakatosok vargák tímárok az asztalosok és szabók nem vétkeztek szűrtakácsok posztócsinálók szűcsök rézművesek fazekasok takácsok Gazdasági erejüket tekintve Bethlen, aki ugyanakkor Brassóra 1600Ft bírságot vetett ki, Székelyudvarhelyre 1000Ft-ot, ami azt mutatja, hogy a fejedelem nagyon alapos vizsgálatai alapján maga is úgy látta, hogy az udvarhelyi céhek némelyike jelentős haszonnal működött50. A perekből az derül ki, hogy a városban működött egy, a Küküllőn épített malom, aminek a jövedelme fedezte a város terheinek a jelentős részét 51, a malom bírájának pedig még ezen felül is jó jövedelmet adott. Emellett a város főterén, a piac melletti, főutcának tekinthető Piac utcán szinte minden házban kocsmáltatással is foglalkoztak, és ez szintén olyan jól jövedelmezhetett, hogy noha a város a kocsmajövedelemből a várkapitánynak fizetett, még a maradék is meggazdagította a kocsmatartókat. Évente felmerült ugyanis a periratok szerint, hogy mindazok, akik az említett utcán bírtak házzal, az 50 dénáros adóba az 50 dénár felett fizessenek52. A 16. század utolsó három évtizede alatt úgy tűnik, kialakult egy nagyjából 8-10 családból álló csoport a város élén, akik a piac körül laktak, tehát 50

SZOKL. VI. köt. 79-80. p. KMOL. II/1D 1590/43. 52 KMOL. II/1C 1589/30, 38. 51

35

hasznot húztak a kocsmáltatásból, mint a Nyírő család több tagja, Nyírő András vagy Nyírő Ferenc, Magyari Tamás, Szabó Tamás, a Kósa család több tagja, Szőcs Máté, akit később Nagy Szőcs Máténak is neveztek, ezek közül némelyikről, mint Szabó Tamásról pontosan tudjuk azt is, hogy nyersbőrkereskedéssel is foglalkozott, és a házában még kereskedők is megfordultak, akik leginkább Segesvárra és Segesvárszékbe vitték a nyersbőröket. Egy bizonyos Imre Mester, aki szintén részesült a kocsmákból, a lányára 1000Ft-ot hagyott, az özvegye 100Ft-okat tartott a ládáiban53. Szabó Tamás ugyanígy nagy vagyonnal rendelkezett, Török Lőrinc, aki malom hasznából gazdagodott meg, a székkel szembeni birtokperét is meg tudta nyerni, mert lefizette a széki tisztségviselőket a tanúk elmondásai alapján54. A 16. század végén ezek a meglehetős vagyont gyűjtött és a „fejedelem jobbágyai‖-ként megnevezett székelyudvarhelyiek szinte maffiaszerű klikk-ként vezették a várost, döntöttek telkek osztásáról és újraosztásáról, az 50 dénáros adó kivetéséről. Érdekszövetségüket féltékenyen őrizték, közülük kerültek ki az esküdtek, rotációs rendszerben a főbírók, közülük mentek országgyűlési követnek a városból. Jelen tanulmányban csupán arra szorítkozhatunk, hogy ezt a formálódó elitet meghatározzuk. A periratok tanúsága szerint ekkor telepítették be azt a két utcát, ami a város magját jelentette, legalábbis ekkor bizonyosan sok telek és ház gazdát váltott. A két utca, amely körül megszerveződött a már a székelyföldieknél városiasabb település, a Piac utca és a Botos utca volt. A 16. század második felében a várhoz közelebb lévő Piac utca lett a központ, az itt álló házak a perek szerint szinte mind foglalkoztak kocsmáltatással55. A középkori templom helyét vizsgálva azt mondhatjuk, hogy a koraújkorra végbemehetett némi átrendeződés a központot tekintve. A középkori templomot ugyanis a 17. század folyamán a némi többséget élvező 53

KMOL. II/1E 1590/11. KMOL. II/1C 1589/9. 55 KMOL. II/1F 1590/73. 54

36

katolikusok kapták, míg a reformátusoknak új templomot építettek. Az új református templom az új főtéren, a Piactéren épült fel. A központi helyen lévő Piac utcán tehát olyanok szereztek 1562 után házakat, akik kereskedtek vagy valamiféle iparűzéssel foglalkoztak, de bizonyos, hogy szinte mindannyian hasznot húztak a kocsmáltatásból is. A Piac utcához közel eső Botos utca inkább a reprezentáció színhelye volt. A 16. században még egyetlen templomhoz esett közel, azaz a szakrális tevékenység helyéhez, és ez mintegy elválasztotta a gazdasági tevékenységek helyétől, némi többletjelentőséget adva neki. Nem véletlen tehát, hogy a vármegyei nemesség előszeretettel vásárolt itt házakat, de a városi elit tagjai is igyekeztek itt is házat venni maguknak56. A város

lakossága

mindenképpen

jelentősen

megszaporodhatott

korszakunkban, hiszen megjelent egy jelentős számú katonaság, akik közül sokan le is telepedtek itt. Ennek az emlékét őrzi az eddig említett terület és a vár közé eső területen található Darabont utca. Emellett több falut csatoltak Udvarhelyhez, mint Szentimrét és Szombatfalvát. A két falura egy-egy utcanév utal, ezeket az utcákat a város rögtön „birtokba vette‖, felosztotta, ezáltal a város társadalma „alsóbb‖ rétegeinek a helyét is kijelölte. A város vezetésében 1589-re azok a fejedelmi jobbágyok voltak találhatók, akik egyszerre vettek részt a kézművesiparban, a kereskedelemben és a kocsmáltatásban. Ezek között volt Szabó Tamás, aki a 80-as évek folyamán házzal rendelkezett a Piac utcában és a Botos utcában is volt földje, ezek közül a Botos utcabeliről tudjuk, hogy az a város földjén, „városi funduson‖ volt. Adózni azonban nem adózott utána, ezért a város, hosszas huzavona után, visszaszerezte tőle a Botos utcabeli földterületet57. Szabó Tamásnak a kertjeihez kaszálója is volt, méghozzá a város végén, a Cserehát nevű területen, ahol az elit számos tagja szerzett magának kaszálót. A szénafüvet az említett Szabó Tamás önkényesen foglalta magának az elit több tagjával együtt. A város közössége a 56 57

KMOL. II/1E 1590/40. KMOL. II/1C 1589/21.

37

tanú szerint kivonult a szénafűre, de nem sikerült bármit is elérnie a nagyhatalmú Szabóval szemben58. A várost behálózó birtokain kívül tudjuk róla, hogy kocsmáltatásból is szerezte a vagyonát, ám emellett bőrkereskedelemmel foglalkozott. Több irányban is kereskedett, de elsősorban a szászokról van adatunk. Szabónak saját szász közvetítője volt, akin keresztül például rókabőröket nagy számban adott el59. A városban olyan tekintélyre tett szert, hogy őt küldték az országgyűlésre követnek is. A perben említett, 1589-ben Gyulafehérváron tartott országgyűlésen azt a feladatot kapta, hogy a terhes várszolgálat csökkentését igyekezzen elérni, valamint hogy ne kelljen a kocsmáltatás hasznából a várnak fizetni. A perből kiderül, hogy Szabó kizárólag az utóbbi ügyért emelt szót, mert úgy tűnik, a város vezető klikkjének a gazdasági érdekeit inkább ez sértette, míg a többi terhet valószínűleg áthárították a város alsóbb rétegeire60. Szabó Tamás minden bizonnyal az egyik legnagyobb házzal is rendelkezett a városban, ugyanis az adó beszedésekor valamely, a forrásban nem közölt időpontban Kendi Ferenc nála szállt meg. Ezért cserébe Kendi elengedte a házigazdája adóját, aki ezt követően folytonosan erre a felmentésre hivatkozott, amikor nem fizette azt be61. Szabó Tamás szomszédja volt a Botos utcában Kósa István és Kósa Mihály, akikről a perek keveset mondanak, csupán azt tudjuk, hogy a Cserehátban ők is szereztek földet maguknak, hogy benne voltak a városvezetésben, időnként bírói tisztet is viseltek, és hogy később a város nemesei között tartották őket számon. Ugyanebben a társadalmi csoportban találjuk a bírói tisztséget szintén viselő és a Csereháton valamint a Botosban a Piac utcán szintén kerttel – házzal rendelkező Nagy Szőcs Mátét és Szabó Istvánt is. Ugyanitt volt háza és kertje Török Lőrincnek, aki a város

58

KMOL. II/1C 1589/38. KMOL. II/1E 1590/48. A tanú szerint Tamás uram szállásáról egy szász vitte a rókabőröket, nem csupán a szász területekre, de Gyulafehérvárra is. 60 KMOL. II/1F 1590/83. Literátus Lőrinc vallomásából tudjuk, hogy a város kérdőre vonta az országgyűlésre küldött követét. 61 KMOL. II/1E 1589/53. 59

38

malommestere volt. Az ő szomszédja volt Szabó Vazul, aki szintén volt főbíró a városban. Magyar Tamás is volt főbíró Udvarhelyen, és minden bizonnyal ő is benne volt ebben a városvezető társadalmi csoportban. 1600 előtt mindannyiuk társadalmi státusza a „fejedelem jobbágya‖ volt. Magyar Tamás neve egy olyan perben került elő többek között, ami a már említett „Imreh mester‖ öröksége körül zajlott. Sajnos a per folyamán mindvégig nem derült ki sem „Imreh mester‖ vezetékneve, sem pedig a mestersége62. Özvegyét Basa Balázsné Zsófia asszonynak nevezték, ami azt mutatja, hogy Imreh mester nem lehetett akárki, ha az özvegye korábban a székely nemes Basa Balázs felesége volt. Emellett a perben szereplő örökség összege is mutatja Imreh mester gazdagságát, ugyanis a forrás szerint a házára 1000 forintot hagyott. Még ha feltételezzük, hogy elírás történt, Zsófia asszony ekkor is minimum 80 forintot kapott, az otthoni ládában pedig minimum 100 forint volt, amikor Magyar Tamás, mint Imreh mester lányának a gyámja, elvett ebből 37 forintot. A per szövege arra enged következtetni, hogy ez a „klikk‖ egyfajta uralmat gyakorolt a város fölött és tagjai ezt a hatalmat akár arra is felhasználhatták, hogy gyámja legyenek fiatal gazdag örökösöknek, és ezáltal ne csak kontrollálják a rivális családok vagyonát, hanem hasznot is húzzanak azokból. Ezek a pénzösszegek, amelyek az udvarhelyi elit számára elérhetőek voltak, a széki lófők gazdasági erejét sokszorosan meghaladták. Úgy tűnik tehát, hogy éppen az 1562 utáni nagyjából három évtized alatt átalakult Székelyudvarhely és, főképpen a várnak és a katonaságnak,

valamint

egy

következetes

fejedelmi

várostámogatásnak

köszönhetően, megindult a városiasodás útján. Ezzel párhuzamosan bontakozott ki a nem nemesi, kocsmáltatással foglalkozó, „fejedelem jobbágyai‖-ként megnevezett társadalmi rétegből egy olyan szűk csoport, akik döntően meghatározták a város arculatát, döntöttek a telkek és házak kiosztásának valamint a teherviselés elosztásának a kérdésében. A széki nemesség számára voltaképp csak a 17. században lett vonzóvá a város. Először csak házat 62

KMOL. I/1E 1589/14.

39

vásároltak ott, és kiadták azokat a busás bérleti díjak reményében, majd a század folyamán indult meg a beköltözés és ezzel a városi elit is átalakult. Már az 1627es összeírást elemezve is látható az az ekkor még csak lassan induló folyamat, aminek a folyamán a 16. század végén a városi elitbe emelkedettek közül néhány család – minden bizonnyal azok, akik örökössel rendelkeztek és örökíthető mesterséggel is bírtak – a nemesek között íratott össze. E szerint a „nemesként a városban‖ státusz folyamatosan vált kívánatossá és a felemelkedés egyik lehetséges elemévé. Az 1627-ben nemesként összeírt 17 udvarhelyi között ott volt a Nyírő család két tagja, a Szabó család és a Kósa család egy-egy tagja is, olyan nemesi családok mellett, mint az Ugron, Bögözi, vagy Apor. Összegezve elmondható, hogy Székelyudvarhely várossá válási folyamata a 16. század második felében jelentősen felgyorsult, amiben a vár megítélésének meghatározó szerepe volt. Kitermelődött a város elitje is, ami évtizedekig meg tudta határozni Székelyudvarhely arculatát és a városi élet kereteit, a település szerkezetét is.

40

Irodalom BALOGH 1994.

BALOGH JUDIT: A székely város a 16-17. században In: Város és társadalom a XVII-XVIII. században. A Miskolci Egyetem történettudományi tanszékeinek konferenciáján elhangzott előadások anyaga. Mályi, 1992. december 15-16. Miskolc, 1994. (Studia Miskolcinensia, 1.).

BALOGH 2003.

BALOGH JUDIT: Összetartó erők és leváló elemek a 17. századi székely társadalomban. in: Mikrotörténelem: Vívmányok és korlátok. A Hajnal István Kör – Társadalomtörténeti Egyesület 1999. évi miskolci konferenciájának előadásai. Miskolc, 2003.

BENKŐ –

BENKŐ ELEK – DEMETER ISTVÁN – SZÉKELY ATTILA:

DEMETER –

Középkori mezőváros a Székelyföldön. Kolozsvár. 1997.

SZÉKELY 1997. CONNERT 1901.

JOHANNES CONNERT: A székelyek intézményei a legrégibb időktől az 1562-iki átalakulásig. Kolozsvár, 1901.

EGYED 1981.

EGYED ÁKOS: Falu, város, civilizáció. Tanulmányok a jobbágyfelszabadítás és a kapitalizmus történetéből Erdélyben 1848-1914. Bukarest, 1981.

EOE.

Erdélyi országgyűlési emlékek. Szerk: SZILÁGYI SÁNDOR. IXXI. Budapest, 1875-1898.

FODOR 1974.

FODOR LÁSZLÓ: Adatok a székelyudvarhelyi céhek bomlásának kérdéséhez. In: A székelykeresztúri Múzeum 25 éves évfordulója ünnepi tudományos ülésszakán elhangzott

41

tanulmányok és közlemények. Csíkszereda, 1974. JAKAB –

JAKAB ELEK – SZÁDECZKY-KARDOSS LAJOS: Udvarhely

SZÁDECZKY

vármegye története a legrégibb időktől 1849-ig. Budapest,

1901.

1901.

KMOL.

A Román Országos Levéltár Kolozs megyei Igazgatósága, Kolozsvár. Udvarhelyszék, Protokollumok. I-IV.

KORDÉ 2001.

KORDÉ ZOLTÁN: A középkori székelység. Krónikák és oklevelek a középkori székelyekről. Csíkszereda, 2001.

OBORNI 2006.

OBORNI TERÉZ: A fejedelemség-kori erdélyi várostörténet kérdéseiről. In: Urbs magyar várostörténeti évkönyv. Budapest, 2006.

ORBÁN 1868-

ORBÁN BALÁZS: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti,

1873.

természetrajzi s népismei szempontból. I-VI. Pest, 18681873.

PÁL 2003.

PÁL JUDIT: Városfejlődés a Székelyföldön. Csíkszereda, 2003.

SONKOLY 2001.

SONKOLY GÁBOR: Erdély városai a XVIII-XIX. században. Budapest, 2001.

SZÁDECZKY

SZÁDECZKY-KARDOSS LAJOS: A székely nemzet története és

1927.

alkotmánya. Budapest, 1927.

SZOKL.

Székely oklevéltár. Szerk. SZABÓ KÁROLY – SZÁDECZKY LAJOS – BARABÁS SAMU. I-VIII. Budapest, 1872-1934.

42

SZOKL. ÚJ.

Székely Oklevéltár Új sorozat Szerk: DEMÉNY LAJOS – PATAKI JÓZSEF. I-IV. Bukarest – Kolozsvár, 1983-1998.

43

Székely nemesi karrierlehetőségek Bocskai István korában

A Bocskai István tevékenységével és politikai befolyásával jellemezhető időszak1 Erdélyben a politikai elit nagymértékű átrendeződésének az időszaka volt. Családok tűntek el a politikai palettáról, mások pedig éppen ekkor kezdtek felemelkedni, ha némelyek csak rövid időre is.2 Ez a periódus a székely társadalom felső rétege számára is az átlagosnál több lehetőséget kínált a felemelkedésre és az országos politikában való megragadásra.3 A 16. század végi székely társadalmon belül a felemelkedésnek háromféle stratégiája lehetett, amelyeket aztán számos módon lehetett megvalósítani. Mind a székely társadalom akkori állapota, mind az erdélyi közállapotok bőven adtak lehetőséget a mobilitásra, amennyiben ezt a felemelkedni vágyók képesek voltak megragadni. Ezért a székelyek számára nyitott volt az országos politikába való felemelkedés lehetősége. Ez nem járt együtt szükségszerűen a Székelyföldön belüli jelentős birtok- vagy tekintélynövekedéssel, ugyanis előfordult, hogy az ilyen családok tagjai mind a birtokaik tekintetében, mind pedig a házasodásukkal kívül kerültek a székely közösségen.4 Tipikusan ilyennek tekinthető a Bogáthi család karrierje, de voltaképpen ide sorolhatjuk a Kornis család egyik ágának, a ruszkai Kornisoknak a karrierépítési technikáit is. Mások viszont a „külső‖ karriert összekötötték egy nagyon tudatos Székelyföldön belüli hatalomkoncentrációval. Ennek a mestere a Kornis család másik ágának, a szentpáli Kornisoknak egyik legizgalmasabb alakja, Kornis Farkas volt. Ő mind 1

Jelen tanulmányban nem csupán a Bocskai-felkelés időszakának a karrierlehetőségeit vizsgálom, hanem azt az időintervallumot, amikor Bocskai István jelen volt Erdély politikai életében, tehát nagyjából az 1580 és 1606 közé eső periódust. Mivel azonban sem 1606-ból, sem 1608-ból nem ismeretes fennmaradt székely összeírás, a 16. század eleji állapotok felméréséhez felhasználom az 1614-es Bethlen Gábor-féle székely összeírás adatait is. 2 Erről az időszakról a társadalmi elit változásait vizsgálja Horn Ildikó: Az erdélyi hármastanács kormányzata.= Századok, 2006. 4. sz. 883-924. 3 A segesvári végzést követő időszakot általában az autonómia csorbulásával, az általános társadalmi pusztulással szokta jellemezni a szakirodalom. Jelen tanulmányban éppen arra szeretnék rámutatni, hogy a székely székeken belüli mozgásoknak megvolt a tere, és hogy a kínálkozó lehetőségekkel a formálódó székely nemesség hogyan tudott élni. 4 Balogh Judit: A székely nemesség kialakulásának folyamata. Kolozsvár, 2005. 133-139.

44

katonai teljesítményét, mind unitárius voltát és kapcsolatait, mind pedig a hatalmaskodást felhasználta eszközül annak érdekében, hogy befolyását, hatalmát és birtokainak a méretét jelentőssé növelje. Jelen tanulmányban kísérletet teszünk arra, hogy a Bocskai István időszakában a székely társadalom elitje számára adódó karrierlehetőségeket megvizsgáljuk egy-egy példán keresztül. Mivel ez a dolgozat egy nagyobb kutatás részeredményeit foglalja össze, amely kutatás az udvarhelyszéki székely társadalommal foglalkozik, a tanulmány példái is udvarhelyszékiek. Érdekes sajátság azonban, hogy Bocskai felkelése idején talán minden korábbi és későbbi eseményhez képest is jelentősebb szerepet játszott nem pusztán a székelység egésze, hanem kifejezetten az udvarhelyszéki székelység. Indokolt tehát, hogy alaposan szemügyre vegyük Udvarhelyszék nemességét, valamint azt, hogy mennyiben alakult át a 16. század második felében-végén, azaz éppen Bocskai tevékenységének az időszakában. A 16. század elejéről már hozzávetőleg pontos listáink vannak a székely primokról. Az 1505-ös udvarhelyi nemzetgyűlés végzéseinek végén szerepel egy lajstrom.5 Eszerint a primorok közé tartozott ekkor:, Benedekfi János és Péter, Bíró Akadács Mihály, Fanchali Balázs, Kaczai Antal, Kedei Kelemen, Kedei Ferenc, Lengyelfalvi Boldizsár, Lokodi Péter, Márkus Balázs, Nyujtódi Pál, Patakfalvi Lukács, Kelemen és Péter, Szombatfalvi Gergely valamint Vágási Imre. Természetesen ez nem a teljes névsor, csupán a nemzetgyűlésen jelenlévőké. Például nem volt jelen Bögözi János primor, aki 1505-ben Udvarhelyszék kapitánya volt. Az 1506-ban Agyagfalván tartott székely nemzetgyűlésen az előbb felsoroltaknál jóval kevesebben voltak jelen.6 Gyanítható, hogy a minden bizonnyal nem mindig teljesen egyértelmű kategóriák miatt az 1506-ban felsoroltak inkább tartoztak állandó jelleggel a 5 6

Székely Oklevéltár (továbbiakban SZOkl.) I. k. 308. SZOkl. I. k. 316.

45

primorok közé, míg a többiek inkább a lófők között voltak megtalálhatók. A Székelyföldre beköltözöttnek számító Kornis család egy tagját már 1529-ben főszékelynek titulálták, és a 16. század első fele során feltűnt még a primorok között a Geréb család valamint több ízben is a vargyasi Dánielek és a Petki család is. Mivel témánk Bocskai István kora karrierlehetőségeinek a vizsgálata, nem célunk a 16. századi társadalmi változások részletes elemzése. A 16. század eleji állapotok regisztrálásával pusztán felvillantani kívánjuk a változás irányait valamint az eredeti helyzetet, amihez képest az elmozdulások történtek. A következő fontos állomás 1566,7 amikor számunkra fontos lajstrom készült. Ez az összeírás, amely újra az udvarhelyszéki primorokat vette számba, minden bizonnyal 1566. július 11-e előtt készült azokról, akik János Zsigmond háborúiban harcoltak. Ebből az időszakból két listával is rendelkezünk, egymáshoz nagyon hasonlóakkal. Az egyik szerint a hadi vállalkozásokban részt vett Kornis Mihály, Kornis Farkas, Petki Mihály, Geréb János, Geréb Boldizsár és György, Jánosi Péter, Nyujtódi györgy, Petki Bálint, Dániel Péter, Balassy Ferenc, Benedekffy István, Benedekffy Péter, Kachay Mihály, Geréb János, Begessy János és Andochy Lőrinc. A másik névsort azért közöljük, mert témánk szempontjából fontos különbségeket mutat. Ebben szerepel Kornis Mihály, Petki Mihály, Jánosi Péter, Bogáti Boldizsár, Geréb Boldizsár, Geréb György, Balassi Ferenc, Petki Bálint, Benedekffy István, Benedekffy Péter, Dániel Péter, Kaczai Mihály, Bögözi János, Andocsi Lőrinc, Antalffy Mátyás, Gálfi János, Geréb János, Márton János, Márton Deák, More Gábor szolgái, Dániel Ferenc képében. A két névsor a legtöbb ponton megegyezik, ám mégis olyan sok lényeges eleme más, hogy szükséges foglalkoznunk velük. Mivel nem ismerjük a két forrás keletkezésének a pontos dátumát, ezért az is elképzelhető, hogy két külön hadi cselekmény dokumentálásaként készült. Ha pedig ez a hipotézisünk igaz, akkor az éppen 7

SZOkl. II. k. 194-195.

46

ekkortájt induló és Bocskai alatt megerősödő székely karrierek egyik fontos stratégiai eleméhez szolgál lényeges adalékkal. A Petki család mindkét tagja mindkét listán szerepelt, tehát feltevésünk szerint a harcok jelentős részében vett részt. Nem lehet véletlen tehát, hogy még ugyanekkor, 1566-ban János Zsigmond nagy székely jobbágyadományai 8 alkalmával éppen ők kapták a legnagyobb számú jobbágyot.9

A Geréb család több tagjának a neve is

megtalálható mindkét forrás szövegében, az ő családjuk is jelentős adományban részesült, csakúgy, mint Kaczai Mihály, aki, bár udvarhelyszékiként írták össze, Marosszéken kapott jobbágyokat, 23 háznyit. A Kornisok közül csupán Mihály volt jelen mindkét alkalommal. Az adományokból is ő részesült, mégpedig harmadik legjelentősebb adományosként.10 A hadakozás tehát a fentiek értelmében elsőrendű karrierépítő elem volt a székely primorok számára az országos politikában is, és feltehetjük, hogy a következő századra megerősödő székely primori családok karrierje itt kapta meg azt az alapot, amire a későbbiekben is építhettek. Noha természetesen mindez kevés volt egy valóban komoly karrierhez, az induláshoz, úgy tűnik, elég lehetett. Ha ugyanis összevetjük az 1566-os listát azzal a forrással,11 ami 1576-ban készült12, számos összefüggés kimutatható a tíz évvel korábbi katonai szolgálatvállalás valamint a későbbi gazdagodás, hatalomnövekedés között, ugyanakkor az is látható, hogy a katonáskodáshoz mint alaphoz egyesek esetében további karrierformáló elemek járulhattak. Látható például, hogy a harcokban gyakran részt vevő Kornis Mihály bár egészen vagyonossá vált, hiszen a második legnagyobb összeget kellett fizetnie13 a szék nemesei közül, saját testvére, a kevesebb harcban kitűnt Kornis Farkas több mint kétszer annyit fizetett ugyanekkor.14 Az elsők között találjuk annak a Petki családnak az egyik tagját, Petki Mihályt, aki a hatvanas 8

Uo. 208-210. 44 ház jobbágyot 10 22 ház jobbágyot kapott 11 SZOkl. IV. k. 37-46. 12 A forrás az dénáros adót fizetők összeírása, jó képet ad a vagyoni állapotról a széken belül. 13 Negyven dénárt 14 Nyolcvanöt forintot 9

47

évek

háborúiban

élen

járva,

a

hadjáratok

végén

a

legjelentősebb

birtokadományban részesült, szinte kétszer annyit, mint az utána következő.15 Az adóösszeírás tíz legtöbbet fizető nemese közül mindössze hárman nem vettek részt János Zsigmond háborúiban, vagy legalábbis nem szerepeltek az utána készült lajstromban, ám a legtöbben mindkettőben megtalálhatóak.16 Érdekes módon az ősi primori családok közül némelyek, mint a Dániel és a Nyujtódi család tagjai meglehetősen hátul szerepelnek az összeírásban, Dániel Péter a tizenhatodik, Nyujtódi György a tizenhetedik helyen. Az előbb említett adóösszeírás és János Zsigmond adományozásainak az időpontja közé beékelődött még egy hallatlanul fontos dátum, ami a katonáskodó székelységjó részének a karrierjét jelentősen befolyásolta, ez pedig az 1575-ös kerelőszentpáli csata.17 Nem szándékunk bővebben foglalkozni vele, csak megemlítjük, hogy ez törte derékba többek között a csíki székely és addig jelentősnek számító Andrássy család pályáját Erdélyben, viszont jelentős birtokadományokat jelentett mindazoknak, akik nem a vesztes Bekes Gáspár mellé álltak, mint a székely nemesség és az egész székelység nagyobb része, 18

hanem az előbb már említett Kornis Mihályhoz hasonlóan Báthory István

mellett sorakoztak fel. Ez adott újabb lendületet például a szentdemeteri Nyujtódi családnak is amikor 1576. február 3-án kifefejezetten a Bekes Gáspár elleni hadakozás alkalmával szerzett érdemeiérrt kapott Nyujtódi György Szentdemeteren jobbágytelkeket.19 15

Korábban már említettük, 44 ház jobbágyról volt szó. Az adóösszeírás legtöbbet fizető nemesei: Kornis Farkas Kornis Mihály Petki Mihály Csákány György More Gábor özvegye Bogáthi Boldizsár Jánosi Péter Geréb János Nagy Ferenc özvegye Kecseti Gáspár 17 Erről bővebben: Horn Ildikó: Az unitárius elit stratégiái. In. Tündérkert útvesztői. Szerk. Horn Ildikó, Bp., 2006. 18 Balogh Judit: im. 64. 19 SZOkl. IV. k. 47. 16

48

A hetvenes évek második felében valamint a nyolcvanas évek folyamán Udvarhelyszék nemessége közül többeknek jelentős mértékben nőtt a tekintélye, egyrészt az előbb említett években (1566, 1575) tanúsított hűségük és szolgálatuk következtében, másrészt vagy családi kapcsolatok, vagy a széken belüli hatalmaskodás eredményeképpen. A századforduló idejére két család emelkedett ki az udvarhelyszéki primorok közül, vagyongyarapodásuk nemcsak széki viszonyokat tekintve volt szembetűnő, de egész Erdély politikájában jelentős szerepet játszottak. Mindkét család „külső‖, azaz nem székely eredetűnek tekinthető.20Ezek a Kornis és a Petki család. A Kornis család 16. századi karrierjének „külső‖ elemeiről, azaz a katonai szolgálatról, a fejedelmi adományokról már az előzőekben volt szó. A Kornis-testvérpár úgy vonult be a történelembe, mint Kornis Mihály, a birtokgyűjtő, Kornis Farkas pedig a nagytudású unitárius mecénás.21 Amennyiben csak az adományokat nézzük, ez az állítás teljesen helytállónak mutatkozik, ugyanis Kornis Mihály 1566 után 1567-ben és 69-ben22 is birtokokhoz jutott János Zsigmond jóvoltából mind Udvarhely-, mind pedig Marosszéken. Közben 1567-ben őt bízza meg az uralkodó az udvarhelyszéki adó beszedésével is,23 1570-ben bírói feladatot látott el,24 1571-ben pedig március 20-án személyes meghívót kapott a gyulafehérvári országgyűlésre25, ami egyértelműen jelzi az országos politikában elfoglalt helyét. Valószínűleg az ő közbenjárására nevezte ki már Báthory István Petki Mihály mellé főkirálybírónak öccsét, Kornis Farkast.261571 június 10-én Báthory biztosának nevezi egy parancslevél, amelyben Cseffei Jánossal azt az utasítást kapta, hogy szervezze meg Udvarhelyszék összeírását.27 1574-től a

20

A székely közösség zártságának és a beköltözők kiemelkedési lehetőségei ellentmondásainak a vizsgálata szétfeszítené a tanulmány kereteit, ezért egy másik tanulmányban szeretnék foglalkozni vele. 21 Így emlékezett meg róla Vass Miklós, a családról készült mindeddig legteljesebb összefoglalásában. Vass Miklós: A homoródszentpáli Kornis család.= Turul, 1909. 22 SZOkl. II. 267. 23 Uo. 212. 24 Uo. 301. 25 Uo. 320. 26 SZOkl. III. 334. 27 Uo. 335.

49

székely sókamar ispáni tisztét is betöltötte. Ura minden bizonnyal elégedett lehetett a szolgálataival, különösképpen a Kerelőszentpál idején tapasztalt hűségével, mert 1578-ban neki juttatta az utód nélkül meghalt Lázár Ferenc marosszéki birtokait.28Még ugyanebben az esztendőben újabb jelentős adományt kapott, ezúttal Udvarhelyszéken, mégpedig a Bekes mellett harcolt Alard Ferenc és Andrássy Péter birtokaiból.291582-ben bekövetkezett halála előtt nem sokkal ugyan egy bonyolult pereskedésbe keveredett, de ettől eltekintve a felsoroltak egy elég töretlenül felfelé ívelő karrier állomásait mutatják. A dolog érdekessége, hogy, bár Udvarhelyszéken is szerzett nem kevés birtokot, a szék belső életét tükröző periratokban30 nem jelent meg többször vagy más szerepben, mint egy teljesen átlagos székely primor. Úgy tűnik mindebből, hogy karrierjét elsősorban az országos politikában igyekezett építeni, és kevésbé figyelt arra, hogy magát a széki adminisztrációban is előtérbe helyezze, vagy hogy birtokadományainak hatalmaskodással adjon nyomatékot. Egyetlen esetben találkozunk még életében a nevével a periratokban. 1577-ben egyszerű jobbágytartóként szerepelt egy perirat szövegében, Csákány Balázzsal mint szintén udvarhelyszéki jobbágytartóval együtt.31Az iratból sejthető, hogy Kornis Mihály sókamarai ispánként állította a ravai közszékelyek egy részét a saját szolgálatába, akiknek megengedte, hogy szabadon használják a sókamarához tartozó erdők és mezők egy részét.32 A Kornis Mihályt váltó sókamarai ispán, Váradi Kis Pál deák azonban valószínűleg sérelmesnek találta a korábbi gyakorlatot, mert ezt akadályozni igyekezett, és az említett területekre „idegeneket telepített‖, sajnos nem tudjuk, hogy honnan. Kornis Mihály pedig, ravai jobbágyainak a panaszára lerombolta a telepítést és elűzte a betelepítetteket.33 Minden bizonnyal ez lehetett volna az első olyan alkalom, 28

Vass Miklós: im. 189. Uo. 190. 30 A Román Országos Levéltár Kolozs megyei Igazgatósága, Kolozsvár (továbbiakban KmOL). Udvarhelyszék Protokollumok. II/1. K-II/2. F. 31 Uo. II/1. A. 54. 32 A székely jobbágyi állapot bonyolult voltáról: Balogh Judit: im. 8-10. 33 Vass Miklós: im. 192. 29

50

amikor Kornis Mihály az eddig csak „kívül‖ szerzett tekintélyét és hatalmát a széken belül is használhatta, ám ennek a folyamatnak a kibontakozását 1582-ben bekövetkezett halála megakasztotta. 1592-ben és 1596-ban, tehát több évvel halála után még előfordult a neve a perek szövegeiben,34 a tisztségére való hivatkozással, mintegy időhatározóként. Ez, vagyis az emléke megőrzése már mutatja az átlagosnál nagyobb hatalmát. Az országos karriert a székelyföldivel egészen mesterien ötvözte Kornis Mihály öccse, Farkas, aki, bár már jelen volt János Zsigmond hadaiban 1566-ban, karrierjének az építését csak 1571 után kezdte meg, amikor Petki Mihály mellett Udvarhelyszék királybírája lett. Ezt a tisztségét haláláig töltötte be és bátyjával ellentétben mindent elkövetett, hogy a belőle fakadó, széken belüli karrierépítési lehetőségeket messzemenően kiaknázza. Minthogy Kornis Farkas mecénási és az országos politikában folytatott tevékenységét az utóbbi években alaposan feltárta Horn Ildikó35, most elsősorban a széken belüli hatalomgyarapodását szeretném részletezni. A következetesen Báthory-párti Kornis Farkas 1575-ben részesült először saját jogon, tehát nem testvérével együtt birtokadományban, méghozzá ez évben rögtön két ízben is megadományozták.36Március 9-én a marosszéki Udvarfalván kapott

egy

részjószágot,

október

4-én

pedig

az

udvarhelyszéki

Homoródvárosfalván egy telket. Minthogy az 1576-os adóösszeírás alkalmával már őt találták a széken a legnagyobb adófizetőnek az összeírók, azt kell feltételeznünk, hogy azokat a falvakat és birtokokat, amiket az összeírás megnevez, javarészt hatalmaskodással vagy egyéb olyan módokon szerezte, amikhez felhasználta királybírói hivatalát. Mivel az összeírás évében Kornis Mihály még élt, így nyilvánvaló, hogy az általa szerzett birttokok-birtokrészek az ő tulajdonaként írattak össze. Hogy mégis Farkas fizetett több adót, ebből arra 34

KmOL. II//2. B. 422/6. Horn Ildikó: Az unitárius elit stratégiái. In. Tündérkertt útvesztői. Bp., 2006. 36 Magyar Országos Levéltár (továbbiakban MOL). F. I. K. 263. 35

51

következtethetünk, hogy ekkorra már azokat a birtokokat, amelyekre csak 1585, 1589 és 1591 folyamán szerzett adományleveleket, már ezidőtájt is, legalább részben, birtokolta.37 A székelyföldi periratokban ennek a nyomai 1590-től kezdtek feltűnni, akkor viszont szinte évről évre, folyamatosan. A perek egyértelműen azt mutatják, hogy egyrészt Kornis Farkas komoly klientúrarendszert kezdett kiépíteni, másrészt igyekezett minden közösségi szabályozás alá eső gazdasági folyamatra rátenni a kezét. Az már korábban is szokás volt, hogy a királybíró maga választotta a vicekirálybírót,38 látható azonban, hogy Kornis Farkas tudatosan ügyelt arra, hogy az általa befolyásolt hivatalokkal a saját függőségébe vonja a primori réteg jó néhány tagját. Ezt láthatjuk Fosztó Imre, Nyujtódi György vagy a Bögözi család és Kornis Farkas viszonyában. 1590-ben például Fosztó Imre hajtotta végre Kornis Farkasnak azt az utasítását, amely a salétrom árusítását kívánta szabályozni olyan módon, hogy az eladó, bizonyos fülei Dakó Gergely csak Kornisnak adhassa el a salétromot. 39A dokumentum szerint a bíró a közösségi szabadságot pártfogolta, és Dakónak adott igazat Kornissal szemben, azonban feltehetjük, hogy ez az ügy csak az volt, ami eljutott a perig, míg számos esetben érvényesült Kornis akarata. Ennél is érdekesebb az a még ugyanebben az esztendőben kezdődött per, amelyben egy bírság behajtásának a körülményeiről volt szó. Az 1590-ben, szent Erzsébet napja előtt kezdett per annyira izgalmas, hogy minden eleme külön tanulmányt érdemelne. A királybíró ugyanis a be nem fizetett adók ügyében behajtókat küldött ki, akiknek a bírságot is be kellett hajtaniuk.40Kornis Farkast jelen esetben másik kliense, Nyujtódi Demeter vicekirálybíró képviselte. Noha a szék

37

1585. február 5-én Kornis Farkas Homoródszentmártonban egy jobbágyot nyert, 1589. május 5-én Dályában egy kúriát, 1591. március 1-én pedig Homoród-Jánosfalván, Újfalun, Oklándon, Karácsonfalván, Almáson, Lövétén, Oláhfaluban, Szentmártonban, Lokodon, Bágyban és Vargyason részjószágaira új adományt szerzett. Az említett adományok: MOL. F. I. K.281, II. k. 478, 480. 38 Pál-Antal Sándor: 39 KmOL. Protokollumok. II/1. F. 207. 40 A bírság behajtói, akik minden eljárás esetében hárman voltak, a dúló néven szerepeltek a periratokban a 16. században és a következőben is. A tisztség annyira archaikus, hogy gyanítjuk, a kifejezés és tartalma is szoros kapcsolatban lehetett a megdúlás szokásával, ami a Székelyföldön különösen is szívesen gyakorolt szokás, jogi aktus volt.

52

döntése érrtelmében az adót a székely főembereknek és a lófőknek is be kellett fizetniük, a lófők ezt a döntést a székely szabadságra sérelmesnek találták. Úgy ítélték meg, hogy a szék vezetése, kifejezetten Kornis Farkas a lófő szabadságot semmibe veszi. Ezeket egy levélben megírták Báthory Zsigmond fejedelemnek is. A per szövege szerint a levelet éppen azok a kőrispataki lófők írták alá, akiknek a vezetőihez, bizonyos Gothart Kovácshoz és Gothart Balázshoz vonultak a dúlók a bírságot behajtani. Feltehetjük tehát, hogy az intézkedés nem egy szimpla pénzbehajtás volt csupán, hanem tudatos megfélemlítés, aféle erődemonstráció a Kornis Farkas és klientúrája részéről. Ha a későbbi évekből készült térképeken (1614) a Kornis-birtokokat vizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy Kőrispatak a környező településekkel együtt bekerült a Kornis-érdekszférába. Ez tehát azt mutatja, hogy milyen fázisai lehettek a Kornis Farkas-féle hatalomkiterjesztésnek. Emellett azt is láthatjuk, hogy a lófők, mint a közösségi szabadságjogok védelmezői, akár a komolyabb szervezkedéstől sem riadtak vissza, hogy megpróbálják megőrizni korábbi szabadságukat. Kornis Farkas neve tíz esztendő alatt évente több perben is feltűnt, többek között úgy

is,

mint

területek

névadója,

amit,

mint

az

1600-ban

említett

Homoródszentmárton határában lévő Bereczket, „Kornis Farkas foglalása‖-ként emlegettek.41 Számos gyermeke közül a mi szempontunkból a lányok a lényegesebbek, akiket szisztematikusan udvarhelyszéki főemberekhez adott feleségül, ezzel is szélesítve a széken belüli befolyását. Anna lánya Székely Mózes felesége lett, aki a korban a legnagyobb karriert futotta be pusztán katonai teljesítménye segítségével, és végül Kornis Kata ahhoz a Petki Jánoshoz ment feleségül, akinek apja, Mihály a Kornis Farkas királybíró-társa volt. Judit ugyan már a Kornis Farkas halála után kötött házasságot Péchi Simonnal, ám feltehetjük, hogy a nagy szervezőnek a hatása még ebben is benne lehetett.

41

KmOL. Protokollum. II/2. F. 633/11.

53

A széken belül tehát voltaképpen három síkon is kimutathatóak Kornis Farkas rendkívül tudatos hatalomnövelésének az elemei. A térképmellékleten jól látható, hogy a lófőkkel és közszékelyekkel szemben alkalmazott hatalmaskodás és egyéb nyomásgyakorlás földrajzilag is megtervezett irányokat mutatott, vagyis igyekezett egy tömbben kialakítani birtokstruktúráját. Emellett a primori réteg kevésbé vagyonos rétegét különösen vicekirálybíróság adományozása révén klientúrájába vonta. A főemberek közül többekkel, mint például a Bogáthiakkal eddig is családi kapcsolatban állt. Ezt erősítette meg lányai kiházasítása révén. Kornis Farkast a vele szemben bizalmatlan Mihály vajda ölette meg. Jól látta, hogy Kornis a kulcsává vált az egész Udvarhelyszéknek. Nem véletlen azt sem, hogy örökségét éppen egyik veje, Székely Mózes igyekezett folytatni, akinek sikerült az erdélyi nemesség nagy részét csatasorba állítani 1603-ban a Brassó melleti csatában. Székely Mózes ekkor maga is elesett, az „ügy‖, Erdély államiságának a megtartása újra csak nyitott kérdéssé vált. A Kornis-klientúra azonban minden bizonnyal élénken őrizte „Farkas uram‖ stratégiájának az emlékét, és a 16. század utolsó évtizedében felépített „széki birodalom‖ könnyedén mozgósítható volt akkor, amikor 1605-ben Petki János Bocskai István hűségére hívta először az udvarhelyi, majd az ő segítségükkel az egész székelységet.42 Bocskai, aki Báthori Zsigmond első embereként minden bizonnyal figyelemmel kísérte a Kornis-család emelkedését, jól számított Petki felemelésével. A Kornis-iskolán nevelkedett ifjú Petki igyekezett a szászok megnyerésében is fejedelme segítségére lenni, ám ennél fontosabb volt az, hogy egy olyan klientúra-rendszert és hatalmi struktúrát működtetett, ami behálózta szinte az egész Udvarhelyszéket. Kornis Judit férje, Péchi Simon szintén már Bocskai udvarában elkezdte karrierje építését, ő titkárként majd később kancellárként inkább az országos politikában való karrierlehetőségeket igyekezett kiaknázni, és csak az ebből 42

Erről: Szádeczky Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Bp., 1927. 165-167.

54

fakadó előnyöket érvényesítette a széken belül, például sókamarai ispánként, mint azt Kornis Mihály is tette korábban. A hatalmasra duzzadt Kornis-vagyon egyetlen életben maradt fiú-örököse, Kornis Ferenc apjának elsősorban azt a karrierstrtégiáját követte, amit a széken belül alkalmazott. Meglehetősen erőszakos jobbágyosítóként43 volt ismeretes, valamint számos, valamely perben elmarasztalt közszékely helyett vállalta a büntetés kifizetését, amennyiben neki elkötötték magukat. Az 1614-es összeírás adatai azt mutatják,44 hogy a 16. század második felében induló székely nemesi karriereknek jelentős lökést adtak a nagy erdélyi kataklizmák és a megújuló háborúk. A fejedelem korára székely-kérdésben is komoly tapasztalatokat szerző Bocskai István meg tudta tartani az addig felemelkedetteket és lehetőségeket tudott adni a karrierek továbbépítésére, mint ahogyan ez például a már említett Péchi Simon esetében történt. Bőséges lehetőséget adott emellett új, katonai alapú pályák elindulására is, mint ahogyan azt a testőrkapitány, Geréb András példája mutatta. Az általunk bemutatott korszak hallatlan mobilitásával megteremtette a modelljeit a székely nemesi karriereknek. Bocskainak a székely szabadságot megerősítő rendelkezései pedig szándékuk szerint azt a nyugodtabb közeget voltak hivatottak kialakítani, ahol a már megindult karrierek tovább növekedhettek. A Kornis Farkaséhoz hasonló tudatosságú hatalomépítéssel azonban a 17. században alig találkozunk. A következő térképek a hatalomkoncentráció térbeli megjelenését ábrázolja Udvarhelyszéken.

43

Kornis Ferenc jobbágyainak a vallomásai: KmOL. Székely Láda. Fond m 16. 213-270. Az 1614-es lustra szerint a legtöbb jobbággyal rendelkező udvarhelyszéki nemesek listája: Kornis Ferenc: 252 jobbágy, Balássi Ferenc: 180 jobbágy, Geréb András: 108 jobbágy, Petki Jánosné: 100 jobbágy, Ugron Pál: 58 jobbágy, Péchi Simon: 57 jobbágy. Az adatok kizárólag az Udvarhelyszéken belül birtokolt jobbágyokat jelölik. 44

55

Térképek

56

57

58

59

60

61

62

63

64

65

66

67

68

69

70

71

72

73

A Székelyek Báthory Gábor fejedelemsége idején

Báthory Gábor,1 aki egy katonáskodó népréteggel, a hajdúsággal szövetkezve szerezte meg a fejedelmi címet, egész uralma alatt a legtöbb találékonyságot és politikai alkalmasságot a katonáskodó néprétegekkel szemben folytatott politikájában mutatta. Egyfelől követte a Báthory Zsigmond, Bocskai István és Rákóczi

Zsigmond

által

megkezdett

utat,

másrészt

megpróbált

még

tudatosabban cselekedni a székelyekkel szemben, a helyi viszonyokat talán minden elődjénél inkább figyelembe véve. Már uralma kezdetén, 1608. január 10-én Erdélybe érkezett Bethlen Gábor, aki Báthory leveleit vitte Petki János székely kapitányhoz és a székely urakhoz, amiben együttműködést ajánlott föl.2 A márciusi országgyűlésen nyolc pontos választási feltételei közé is bekerült az eddig

nem

ismert

formula,

miszerint

„az

egész

székelységet

régi

szabadságokban, melyben ennek előtte való fejedelmek az olta, mióta Sigmond fejedelem újonnan az szabadságot megadta nekik, megtartották minden rendiben Ő nagysága is megtartsa‖.3 Báthory Gábor elsődleges célja Bocskaihoz hasonlóan egy erős székely katonaság megteremtése volt, ezért a legtöbb intézkedése a katonáskodó tömegek jobbágyi szolgálattól való megőrzésére irányult. Egyrészt igyekezett A Báthory Gáborral kapcsolatban a történeti tudatban fennálló kép olyannyira negatív, annyira rajta van a dilettantizmus bélyege, hogy még a legalaposabb pozitivista elemző, Szádeczky-Kardoss Lajos is viszonylag kevés szó veszteget rá, sőt székely politikájának jelenlegi kutatója, Demény Lajos is csak említést tesz róla. Sajnos egyikük sem méltatja ennek a politizálásnak a pozitívumait, azt, hogy voltaképpen Báthory Gábor teremtette meg az alapot mindahhoz, amit Bethlen Gábor csupán folytatott és néhány ponton kiegészített. Történetírásunkból még mindig hiányzik egy árnyalt Báthory-kép megrajzolása. Demény Lajos szerint „Az sem vitte nyugvópontra a kérdést, hogy Báthori Gábor a szolgálatában álló székelységet megkülönböztetett szabadságokban részesítette. Ennek ellenére kísért a gondolat, hogy éppen az ő idejében fogalmazódtak meg a kérdés megnyugtatóbb megoldásának mélyebbre nyúló elképzelései [!!!] … az addigi eljárások és intézkedések sem a belső feszültség további fokozódását, sem a székely katonaelemnek mind nagyobb méreteket öltő jobbágyosodással kapcsolatos s az ország számára oly súlyos következményekkel járó lemorzsolódását megállítani nem tudták." DEMÉNY L. 1993. 2–4. 2 TT XIII. 95: „Kérjük kegyelmedet ... mint jóakaró bizodalmas uramat, barátomat, legyen hiteles és foganatos az ő kegyelme szava kegyelmednél. Az mit én szómmal kegyelmednek megmond, kegyelmed bocsássa jó válasszal, kegyelmednek megszolgálom.‖ 3 EOE VI. 90. 1

74

megóvni őket a földesúri-nemesi erőszaktól, másrészt az eddiginél nagyobb számú rangemeléssel egy masszív középréteg létrehozására törekedett. Ezért szaporodtak meg az ő idejében a nemesítő levelek mellett a lófősítő kiváltságolások is. Míg tehát Rákóczi Zsigmond, aki karrierjét maga is szívós felfelé törekvésének köszönhette, elsősorban a nemességet kívánta erősíteni és maga mellé állítani, akkor is, ha meg akarta őrizni a visszaadott székely szabadságot, addig az előkelő családban született Báthory Gábor nem érzett együtt a jobbágyosító székely urakkal úgy, mint elődje, sokkal inkább a nagyobb számú középrétegre szándékozott támaszkodni, és mind nemesítő, mind lófősítő leveleivel ezt a célt szolgálta. Már az 1608 szeptemberi országgyűlésen elrendelte ennek értelmében, hogy mivel sok székely azzal menekült az ország szolgálatából, hogy jobbágyul kötötte magát, ezért a székely generális tartson vizsgálatot és foglalja vissza ura kezéből az ilyeneket, és állítsa vissza abba a rendbe, ahová korábban tartozott. Ha pedig ismét jobbágyul kötné magát, halállal bűnhődjék.4 Még ugyanekkor kiadott rendelkezésében megtiltotta, hogy a nemesek vagy a lófők szabad székelyeket jobbággyá tegyenek, mert ha mégis ezt tennék, akkor azt a jobbágyot kötelesek voltak a kincstári jobbágyok közé szolgáltatni, és emellett 500 forint bírságot fizetni.5 Ez a földesúrtól való visszarendelés vagy confiscatió meg is történt, ami általánosságban nem kedvezett az alakuló székely nemességnek. Fejedelmi biztosok érkeztek a Székelyföldre, aki először összeírták a lekötött jobbágyokat, majd pedig visszafoglalták őket a kincstár számára. A nemesség egésze azonban, főleg Báthory Gábor uralmának a kezdetén, mégsem volt ellenséges az új fejedelemmel, ugyanis a hozzá hű nemeseknek ő maga is adományozott jobbágyokat,6 és speciális kiváltságokkal a székelyek nagy részét maga mellett

4

EOE VI. 113. SZOkl. VI. 28. 6 SZOkl. VI. 26-28. 5

75

tudhatta.7 Petki János lemondása után a székely főkapitányi posztra 1608. április 11-én ruszkai Kornis Boldizsárt nevezte ki.8 Ekkor Udvarhelyszék főemberei voltak Petki János, aki továbbra is a szék főkapitánya maradt, valamint Balássy Ferenc, Péchi Simon, Ughron Pál, Orbán István, Lippai András, Nagy Máté, Pálffy Ferenc, András Mózes, és melléjük újonnan választották 1608-ban Kornis Ferencet, Benedekfi Jánost és Fosztó Imrét.9 1610-ben Balássy Ferenc volt a szék királybírája, az alkirálybíró pedig Dániel Mihály. Két esztendő múlva a főtisztek

választásakor

főkapitánnyá

Némethy

Gergelyt

választották,

főkirálybíróvá idősebb Balássy Ferencet (véczkei), alkapitánnyá Dániel Mihályt és alkirálybíróvá Ughron Pált10. Assessorok lettek Bögözi András, Thiboldi György, Orbán István, Nyírő András, Dersi Péter, Benczér Ferenc, Kovács Antal, Pálfi Ferenc és Bernáth Lukács, jegyzőnek pedig Orbán Jánost választották11. Csík-, Gyergyó- és Kászonszék alkapitányává 1611-ben nevezte ki Báthory hídvégi Mikó Ferencet, aki 1613-tól ugyanott főkapitány lett.12 A korábbi katonai összeírásokban többen is szerepeltek, ami azt mutatja, hogy a katonai felemelkedésre ekkor nagy lehetőség kínálkozott. Az 1608-as Báthory által kiadott rendelkezések átgondolt székelypolitikát mutattak. Egyrészt már ekkor több adományt is adott híveinek, mint például 1608 áprilisában Pálosi János nevű kancelláriai írnoknak valamint testvérének, Pálosi Literáti Ferencnek Udvarhelyen lévő két és Jánosfalván lévő egy házát minden közteher viselése alól felmentette.13 Az év májusában Péchi Simon 7

Rugonfalvi Kiss István szerint „Egyetlen erdélyi fejedelem sem jutott olyan közel a székelyek szivéhez.‖ RUGONFALVI KISS. 1939. I. 303. A háromszéki székelység kérésére pedig bekerült az országgyűlési iratok közé az a mondat, hogy „Minekünk mindnyájunknak örök siralom az ő felsége keserves halála.‖ EOE VI. 515. 8 MOL. F. szekció, Liber Regius Gabrielis Bathory (a továbbiakban LibReg.) V. 5–6. fol. 9 JAKAB E.–SZÁDECZKY L. 1901. 320. 10 Többek esetében, de Ughron Pálnál egészen látványosan kirajzolódik egy rohamosan felfelé ívelő karrier, ami ekkor indult el. 11 JAKAB E.–SZÁDECZKY L. 1901. 326. 12 Endes Miklós szerint Csík, mint a többi székely szék, ekkor is a gyrás székekben élte a maga alkotmányos életét, itt iktatták be a főtiszteket; annak, aki nem tetszett, szigorú szavakban volt része, például Mikó Ferencnek vacsárcsi Fodor Bálint lófő mondott meglehetősen kemény kritikát. Érdekes ezzel kapcsolatban felfigyelni, hogy még a székely közösségből már kiemelkedő Mikó család is bírálható volt a közösség által, a köztük lévő távolság tehát most sem érte el a vármegyékben szokásosat. ENDES M. 1938. 102. 13 LibReg. Gabrielis Bathory, V. 6. f.

76

kapott új adományt a birtokaira, amely megerősítette az összes szentpéteri birtokát az ottani nemesi udvarral és udvarházzal, a berkenyei házát és birtokát.14 Ugyanazon a napon a fejedelem kiadott egy nemesítő levelet is, mégpedig bizonyos Borsai György és mindkét nemű örökösei számára, akit közrendi állapotából Erdély és Magyarország valóságos nemesei közé emelt és neki címert adományozott.15 Ugyancsak májusban megnemesítő és címert adományozó oklevelet kapott panaszi Nagy Máté, Bertalan és János is.16 Csernátoni Végh Pált is (Kendi István tanácsos familiárisát) és általa testvéreit, Mártont és Andrást Báthory Gábor az 1608. június 29-én Gyulafehérváron kiadott oklevele által a köznépi sorból kivette és nemessé tette, ezzel együtt címeradományban is részesítette, valamint csernátoni házaikat mentesítette.17 Ugyanígy nemesség és címeradományban részesült az év során még tisztelendő Zentkirály

Balázs,

Sepsiszentkirály

egyházának

lelkésze.18

Az

egyéni

kiváltságolások mellett székely közösségek korábbi helyzetét is igyekezett megszilárdítani a fejedelem, így 1608. május 10-én kelt oklevelében Kászonszék férfilakossága kapott különleges jogosítványokat. Arra hivatkozva, hogy a szék férfiainak nagy feladatot jelentett háborúk esetén a Moldva felől Erdélybe vezető utak és ösvények őrzése, megengedte, hogy háborúk esetén az itteni férfiak helyben maradhassanak.19 Ugyanígy, a határvédelmet fontosnak tartva erősítette meg Csíkszeredának az Izabella királyné által adott kiváltságlevelét is20. Egy 1609-es kiváltságlevélből értesülhetünk arról, hogy egy bizottság a Székelyföldön azokat, akik önként vagy a halálbüntetéstől való félelmükben jobbágyok lettek, kinyomozta, hogy őket a kincstár kezébe adhassa. Ezeket a

14

Uo. 10. f. Uo. 10. f. 16 Uo. 51. f. 17 Uo. 65. f. 18 Uo. 95. f. 19 Az oklevélben Báthory Gábor arra is hivatkozott, hogy ezt a kiváltságot már elődei, mint például Hunyadi Mátyás is megadták a kászoniaknak. IMREH I.–PATAKI J. 1992. 12. 20 ENDES M. 1938. 102. 15

77

jobbágyokat kincstári jobbágyokká tették, és 1609-ben elkezdte Báthory Gábor az eladományozásukat. Például ilyen jobbágyokat kapott 1609. július 20-án Balásy Mihály is.21 Ez a fajta jobbágyadományozás 1601 és 1609 között szünetelt, feltehetjük, hogy a hívei megjutalmazása mellett az is célja lehetett Báthory Gábornak, hogy az elmúlt években megnövekedett erőszakoskodások, melyeknek egyik, talán legfontosabb célja a székely nemesek jobbágyszerzése volt, némileg nyugvópontra jussanak. Báthory Gábor egész uralma alatt mindvégi fontosnak tartotta a székely haderőt, ezért nála a nemesítések mellett megszaporodtak a primipilátust biztosító oklevelek is. Ez azonban gyakran csak a személyi függéstől mentett meg egyes székelyeket és nem sorolta őket a nemesek közé, tehát ezekkel az oklevelekkel nagy számuk ellenére sincs mód e dolgozatban foglalkozni.22 A következőkben adott nemességek, új adományok, kiváltságok azt mutatják, hogy bár Báthory előszeretettel adott armálisokat a köznép vagy a lófői rend tagjainak, ügyelt arra is, hogy szövetségesei maradjanak a főemberek is. Ezért olyan oklevelek is bőven vannak a Királyi Könyvek adományai között, amelyek célja kifejezetten a rangemelés vagy annak megtartása volt, mint például az 1609 februárjában kelt privilégium, ez Sebestyén István pixidáriust emelte a köznépi állapotból az igazi nemesek közé és látta el címeradománnyal, valamint a marosszéki Bánd faluban lévő házát minden szolgáltatás alól mentesítette.23 A nemesség megőrzése volt a célja a szintén Bánd faluban élő Egerházi Balázs számára adott nemesség- és címeradománynak, a kedvezményezett ugyanis az oklevél szerint már eredetileg is nemes volt, ez az adomány csupán megerősítette ebben az állapotában.24 Még ugyanekkor kapott hasonló típusú oklevelet a sepsiszentkirályi Erdeo Márton, aki korábban nem volt nemes, 25 és mások, akiknek a nevei a legtöbb esetben a pár év múlva készült lustra21

CONNERT J. 1906. 160–161. Erről lásd BALOGH. J. 1991. passim 23 LibReg. V. 60. f. 24 Uo. 62–63. f. 25 Uo. 77. f. 22

78

jegyzékben már nem bizonyos, hogy a nemesek között szerepeltek. Mellettük azonban Báthory nagy becsben tartotta a székek főembereit is. 1609. február 16án adományozta a szentléleki Mattius Jánosnak, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék kapitányának és testvérének, Péternek szolgálataikért Stresa és Kerczesora falvakat, amelyek addig a fogarasi várhoz tartoztak.26 Ugyanígy adományban részesült ekkor Udvarhelyszék főkirálybírája, véczkei Balássy Ferenc, akinek és fiainak, Ferencnek, Udvarhelyszék, és Mihálynak, Marosszék kapitányának Báthory részjószágokat adott Szentdemeteren, Véckén, Székelyszálláson, Etéden, Újfalun, Andrásfalván és Szovátán.27 Nem sokkal később újabb adománylevélben ugyanők kaptak részjogokat Szentdemeteren, Véckén, Székelyszálláson, Magyaróson, Etéden, Csöbön, Bordoson, Siklódon, Újfalun, Andrásfalván és Szovátán.28 Ugyanebben az esztendőben zabolai Mikes Zsigmondnak jobbágyul engedte pávai Bene Istvánt, aki előbb a Székelyföldre küldött biztosai előtt szabad székelyként adatott ki, de most Mikes Zsigmond birtokán lakik.29 Ekkor kapott új adományt Kornis Ferenc is, Edőszentgyörgyön, Csókfalván és Havadtőn lévő részjószágaira.30 Így adományozott gálfalvi Ozdi Gergelynek

is

új

adományt,

mégpedig

Gálfalva,

Monyát

(másképp

Boldogasszonyfalva), Bós, Szentlászló, Szentrontás, Lőrincfalva, Nyárádtő, Lukafalva és Selye marosszéki falvakban lévő birtokaihoz.31 1613-ben szintén egy jelentős székely család, az imecsfalvi Imecsek részesültek adományban, amikor a fejedelem elrendelte Tholdalagi Mihály háromszéki alkirálybírónak és több nemesnek, hogy Imecs Mózes ártatlanul elfoglalt részjószágát Imecs Lászlónak adassák vissza hilibi Gál Jánostól.32 A későbbi évek egyik legtöbb jobbággyal bíró székely főembere, Dersi János is ekkor alapozta meg a vagyonát, 1609. október 20-án új adományt kapott Báthory Gábortól 26

Uo. 198. f. Uo. VI. 271. f. 28 Uo. 394. f. 29 SZOkl. VI. 27. 30 LibReg. VI. 412. f. 31 SZOkl. VI. 30–31. 32 Uo. 36–37. 27

79

Boncházán, Mikházán, Remetén, Szovátán, Kendőn és Csíkfalván lévő részjószágaira.33 A katonai teljesítményt is előszeretettel honorálta a fejedelem különböző adományokkal. Minden bizonnyal ezért nemesítette meg andrásfalvi Pálfy Jánost, akinek a neve már korábban is feltűnt a hadak vezetői között,34 adott kiváltságlevelet csikfalvi Csányi Györgynek, akinek új adományt adott Csíkszentmártonban lévő részjószágára,35 Bibarczfalvy Jánosnak, akinek Bibarcfalván jobbágyokat adományozott,36 Kun Jánosnak, akinek Marosszéken több faluban jobbágyokat adott,37 és aki a későbbiek során is jelen volt a marosszéki nemesek között, Barlabássy Ferencnek, akinek kétszer is új adományt adott, először Hódoson és Ekemezőn, majd pedig Mikházán, Köszvényesen, Etéden és Kakucson lévő részjószágaira,38 Bakó Imrének, akinek új adományt adott Csíkfalván lévő részjószágaira,39 Bakó Máténak, akinek szintén új adományt adott Jobbágytelkén és Hodoson lévő részjószágaira, 40 de ugyanilyen

szempontok

vezették

akkor

is,

amikor

1611

júniusában

harmincnyolc testőr gyalogját nemesítette meg, akik Háromszék különböző településein,

Sepsiszentgyörgyön,

Illyefalván,

Szotyoron,

Killyénben,

Szentkirályon, Zoltánban és Borzován laktak.41 Ilyen közösségi kiváltságot többet is találunk ebben az időszakban, ugyanis bizonyos esetekben a fejedelem – a nemességnek tett engedmények ellenére is – velük szemben igyekezett megvédeni bizonyos székely közösségeket. A brassói csatában mutatott 33

LibReg. VI. 418. f. Uo. 451. f. 35 Uo. 417. f. 36 Uo. 374. f. 37 Uo. 334. f. 38 Uo. V. 31. f. és VI. 417. f. 39 Uo. VI. 422. f. 40 Uo. 421. f. 41 A testőr-gyalogok származási helyei: Sepsiszentgyörgy: Vajda Márton, Nyerges Tamás, Deák Benedek, Szabó István, Márk István, Márk Pál, Márk János, Sylvester András, Koss Boldizsár, Kók János, Czakó János, Pokol Mihály, Marthon György, Kuthy András, Pataki Mihály, Szotyor: Molnár Máté, Szentkirály: Ábrahám (Killyéni István), Ágoston Tamás, Kis András, Illyefalva: Szász Gáspár, Kerekes Miklós, Elekes János, Elekes Lukács, Séra János, Szachva Péter, Kordes Pál, Nagy Simon, Dobos János, Dobos György, Benkő János, Zayson Mihály, Dancz János, Danch Péter, Katona István, Zylvassy János, Killyén: Molnár Miklós, Zoltán: Ördög Mihály, Mihály Pál, Borzova: Bene Balázs. SZOkl. VI. 138–140. 34

80

hősiességükért a háromszéki lófőket kivette a törvényes teherviselés kötelezettsége alól, ám a nagy tiltakozás miatt ezt a rendelkezését az 1612 májusi országgyűlésen megsemmisítették, mivel „a pénzadásból és egyéb teherviselésből a köztük való nemesség és székelység közül magokat kivonták‖.42 A nemesség ebben a kérdésben közösségként viselkedett, és határozottan, a szék községével összefogva lépett fel a kiválni szándékozó lófőséggel szemben. Máskor Székelyudvarhely városát kívánta megoltalmazni Báthorynak az az oklevele, amelyben elrendelte, hogy a székely város maradjon meg a korábban a székely generális által neki rendelt két falu, Gyárosfalva és Szentimre birtokában és a nemesség ne zaklassa emiatt.43 Emellett Kézdivásárhely kiváltságait is megerősítette és kibővítette.44 Több kiváltságot is adott Marosvásárhelynek,45 ezek közül a legérdekesebb, amikor a város közössége viselkedett nemesként, hiszen a nekik adományozott oklevél szövege szerint a város bíráinak, esküdtjeinek valamint lakosainak új adományt adott a Bordoson,

Székelyfalván

és

Szentannán

lévő

részjószágokra.46

Külön

kiváltságot kapott a két Oláhfalu lakossága is, akiket „minden rovatal, rendes és rendkívüli adó, segély és kamaranyereség, vetéseikből és majorság földeikből tized, kilenced és papibér fizetésétől, köz- és részleges hadi fölkelésekben való részvételtől mentté és szabaddá tette, de azon föltétel alatt, hogy ők minden évben 1000 szál deszkát legyenek kötelesek maguk költségükön és munkájuk által ... a fejedelem számára beszállítani‖.47 Összegezve megállapíthatjuk, hogy a székelypolitika Báthory Gábor idején öltött olyan formát, amit többé-kevésbé utódai is követendőnek láttak. Uralomra jutásakor szigorúan megtiltotta ugyan az újonnan történő jobbágyul kötéseket, ám a későbbiekben egyrészt maga is adományozott jobbágyokat, másrészt

42

EOE VI. 229. SZOkl. IV. 184. 44 Uo. 174. 45 LibReg. V. 79. f 46 Uo. VI. 415. f. 47 Közli JAKAB E.–SZÁDECZKY L. 1901. 322–323. 43

81

elsősorban nem tiltásokkal kívánta féken tartani a jobbágyosodás folyamatát, hanem rangemelésekkel szándékozott megakadályozni az elszegényedő vagy szegényebb székelységnek a jobbágyi sorba süllyedését. Szigorú parancsai ellenére, amelyeket fejedelemmé választásakor fogalmazott meg, gyakran ő maga is hozzájárult ahhoz, hogy némelyek elkössék magukat, amint 1613. január 2-án Marosvásárhelyen kiadott oklevélben látható, amelyben a marosszéki Lőrincfalván lakó Menyhárt György bíró és felesége jobbágyul kötötték magukat gálfalvi Ozdi Györgynek, Marosszék jegyzőjének. Az elkötés okaként azt fogalmazták meg, hogy Ozdi Gergely megoltalmazza őket különösképpen a lőrincfalviak ellen, akik személyükben háborgatták őket, minthogy idegen és gyámoltalan emberek voltak. Ozdi Gergely megígérte, hogy támogatja és oltalmazza őket, és ha Menyhárték ehhez a megállapodáshoz nem tartanák magukat, akkor Ozdi Gergely és minden utódja, örököse mindenhol megtalálhatják őket, és mint jobbágyokat engedetlenségért megbüntethessék őket, és ez ellen ne használhasson semminemű fejedelmi megkegyelmezés.48 Ez a jobbágyul kötés voltaképpen szinte prototípusává vált az elkövetkező évek ilyen gyakorlatának. Az évszám persze árulkodó, ugyanis 1613 Báthory Gábor fejedelemségének utolsó esztendeje volt, a folyamatos háborúskodás és hadi készültség, valamint a külső és belső ellenség pusztításának az ideje a székelység számára. A megnövekedett haditerhek és emellett a pusztítások sok esetben már önmagukban is elegendőek voltak arra, hogy valaki elkösse magát egy főember szolgálatában. Ehhez járult ebben az esetben, és még sok más esetben is a székely társadalom mint közösség sajátos összetartó ereje, kohéziója, ami többek között abban is megnyilvánult, mint erről a későbbiekben majd még szó lesz, hogy a közösség nehezen tűrte meg maga között az idegeneket. Ilyen idegen volt minden kívülről jött, legyen az nemes vagy szabad állapotú, esetleg jobbágy, de ugyanilyen idegenné vált minden kiválni szándékozó is, ha a közösség rovására törekedett egyéni kiváltságokra vagy 48

SZOkl. VI. 35–36.

82

magántulajdon szerzésére. Az ilyen idegeneket pedig nemcsak hogy nem tartották magukkal egyenrangúaknak, de egyenesen ellenségesen viselkedtek velük, a legtöbbször fizikailag is bántalmazták őket. Valószínűsíthetjük, hogy ebben az esetben is hasonló viselkedésről lehetett szó. A fejedelmi magatartása, úgy tűnik, megengedő volt az ilyen esetekben, de nem csupán az uralma végén, hiszen annak ellenére, hogy határozottan fellépett a jobbágyosítás ellen, már 1609-ben maga is adományozott jobbágyokat, és híveinek is megengedte, hogy saját jobbágyaikat a továbbiakban is bírhassák. Így járt el a Csíkszék területén lévő Szentimrén lakó Hadnagy János esetében is, akiknek a jobbágyait már 1609-ben bírni engedte,49 vagy Kelemen Mihály esetében, akinek Csicsón, Madéfalván, Csíkrákoson valamint Ménaságon adományozott jobbágyokat.50 Kilyén Tamásnak Csíkszentmártonban, Vadadon Torboszlón, Ehéden és Ernyén lévő részjószágaira adott ki új adománylevelet,51 szentrontási Bereczki Máténak pedig hűséges szolgálataiért rögtön visszaadta azokat a jobbágyait, akiket rövid ideje a fiskus számára konfiskáltak, hármat Szentrontáson, egyet Torboszlón, egyet Szovátán, egyet Havadtőn, kettőt Gegesen, egyet Szentlászlón (Marosszék), akiket elmondása szerint régóta bírt, de akikről az ezzel kapcsolatos okiratai hiányoztak.52 A marosvásárhelyi Békési János, felesége Borsos Judit és fiuk, Békési István szintén hűséges szolgálatért kapott újra megnemesítő címeres levelet, amely által Marosvásárhelyen lévő két házukat minden köztehertől mentesítette,53 csakúgy, mint a szintén marosvásárhelyi Koncz Mihályt, akinek új adományt adott Marosvásárhelyen lévő kúriájára, Meggyesfalván kúriával, Bodoson, Erdőszentgyörgyön valamint Keresztúron lévő részjószágaira.54

49

Uo. 26. LibReg. VI. 377. f. Az adományozás 1609. október 13-án történt. 51 LibReg. VI. 413. f. 52 SZOkl. VI. 28. 53 SZOkl. VI. 30–31. 54 LibReg. VI. 416. f. 50

83

Az adományozásokban tehát nagyon is különböző szempontok érvényesültek, a fejedelem igyekezett a személyes szolgálat vagy hűség alapján kiváltságolni, ami által azonban a székelyek nagy részét sikerült maga mellé állítania. Nem véletlen, hogy hadi vállalkozásaiban is elsősorban rájuk számított és nem is alaptalanul. Szilágyi Sándor a brassói csatáról írva állapítja meg, hogy a legrosszabb helyen, mert mocsaras és árkos is volt, állt a jobbszárny, „Bedő István, Begröli István, Béldi Kelemen, Dániel Mihály és Geréb Andrástól vezetett székelység a hitetlen, de kitűnő katonai tehetséggel bíró Rácz György vezérlete alatt.‖55 A székelyek nagy része a nemességtől a közemberig mellette állott, és bár a Bethlen Gáborral történt szakítás után néhány Bethlennel tartó főembert hűtlenség miatt fej- és jószágvesztésre ítélt (ezeknek Bethlennel együtt menekülniük kellett, s majd csak 1614-ben tértek vissza56), a többség mégis mindvégig kitartott mellette, ami azt mutatja, hogy elégedett volt azzal a politikával, amit Báthory Gábor folytatott velük szemben. A nemesség támogatása és a nekik juttatott adományok mellett a Királyi Könyvek oklevelei között a legtöbb primipilátusi és peditatusi oklevél kiadása a Báthory nevéhez fűződik. Tehát igaz ugyan hogy, különösen az 1612–1613-as esztendőkben a harcok miatt sokan kötötték magukat egy-egy főember szolgálatába,57 sokan viszont az említett kiváltságok miatt voltak képesek megmaradni a szabad állapotú székelyek között. A nemesség helyzete szintén kedvezően alakult, mert a fejedelemnek tett szolgálatainak fejében jelentős adományokra számíthatott. 1609-ben nekik kedvezett elsősorban az a törvény is, hogy a székelyek pereit a régi időkhöz hasonlóan a székely helyeken intézzék, ne pedig a fejedelmi táblán,58 így még nagyobb hatalomra és befolyásra tudtak szert tenni a saját közösségükben, és ezáltal mintegy visszakapták azt az autoritást, amit az 1562-

55

SZILÁGYI S. 1867. 139. Csíkból ilyenek voltak Petki János, Kálnoki János, Kálnoki Benedek, Bernárd Ferenc, Damokos István és Damokos Ferenc 57 Erről lásd: BALOGH J. 1991. 21–28. 58 EOE VI. 194. 56

84

es segesvári végzésben elvettek tőlük, és amit évtizedeken át nem sikerült visszaszerezniük. A székely társadalom belső helyzete tehát, úgy tűnik, éppen Báthory Gábor fejedelemsége alatt konszolidálódott, legalábbis abban a tekintetben, hogy a köztük lévő feszültségeket kívülről nem gerjesztették. Így kialakulhattak az adott közösség természetes erővonalai, még annak ellenére is, hogy a közösségen belül ható erőket Báthory nem minden esetben tisztelte. Ha figyelembe vesszük azt, hogy több esetben adományozott városlakó székely nemeseknek kiváltságokat, azt kell mondanunk, hogy a közösség és a nemesség közül a nemesség támogatását választotta. Az erőszakos jobbágyul kötések továbbra sem szűntek meg, de ezekkel szemben a szabad székelyek már nem felkeléssel igyekeztek védekezni. Ezzel elhárult a székely felkelés veszélye is a fejedelemség feje fölül. A nemesség is körvonalazódni kezdett, ugyanis az ekkor birtokot vagy adományt kapott székelyek, valamint azok, akik katonai vagy egyéb vezető funkciókat töltöttek be, a későbbiek során megmaradtak a nemesek között és a karrierjüket sok esetben tovább tudták építeni. A későbbiek során készített lustra-jegyzékekből látható, hogy többen éppen azok közül lettek a legtöbb jobbággyal bíró jobbágytartók, akik ezekben az években emelkedtek fel vagy kezdtek felemelkedni.

85

Lippai András, a székely hadnagy története Székely nemesi karrier a 17. században A nemesi karrier-történetek kutatása jelen korunkban a történeti vizsgálódások fókuszában van. Nem véletlenül, hiszen az egyes személyes karrierek feltárása nagyszerűen képet adhat egy adott társadalom belső életéről, a közösségen belüli hatalmi viszonyok finom hálózatáról, arról a sajátos klientúra-rendszerről, ami az egyes karrierek elemzése nélkül nem derül ki, esetleg sejtéseink lehetnek róla. A középkori és koraújkori magyar nemesi társadalom karrier-lehetőségeivel az utóbbi időben többen foglalkoztak. A késő középkori udvari nemesség karrierépítésének a módjait elemezte Fügedi Erik,1 Kubinyi András,2 és ezt a sort folytatta Pálffy Géza3 a koraújkorra vonatkozóan. Péter Katalinnak az arisztokrácia kapcsolatrendszerére irányuló vizsgálatai, valamint az Esterházymonográfiája is ugyanebbe a vonulatba sorolható.4 Ugyanígy a koraújkori erdélyi elit karrierjeinek a feltárásával foglalkozik Horn Ildikó, 5 sőt, bár hangsúlyok a 18. századra kerülnek, tehát az Erdélyi Fejedelemség önállóságának a megszüntetése utáni időszakra, a Kálnokyak történetének a vizsgálatával ezt tette Tüdős S. Kinga is.6 Míg azonban valamennyien az elit karrierlehetőségeit és pályaívét vizsgálták, ebben a tanulmányban a nemessé válás illetve a nemesi társadalomban való megmaradás esélyeinek a vizsgálatára kerülhet sor csupán. A székely társadalom ugyanis éppen ebben az időszakban érkezett el alakulásának ahhoz a szakaszához, amikor közülük többeknek is módja nyílt arra, hogy az országos elit soraiba emelkedjenek. A székely nemesi társadalom kialakulásának az időszaka a 17. század volt. Az önálló Erdélyi 1

Fügedi Erik: A 15. századi magyar arisztokrácia mobilitása. Bp. 1970. Kubinyi András: Bárók a királyi tanácsban Mátyás és II. Ulászló idején. Századok 122 (1988) 147-215. 3 Pálffy Géza: A bécsi udvar és a magyar rendek a 16. században. Történelmi Szemle XLI (1999)/3-4 331-369. 4 Péter Katalin: Esterházy Miklós. (Magyar história) Bp. 1985. 5 Horn Ildikó: Tündérkert útvesztői. Bp. 2005. 6 Tüdős S. Kinga: Székely főnemesi életmód a XVII. század alkonyán. Bukarest-Kolozsvár. 1998. 2

86

Fejedelemség történetének ebben a szakaszában egy-egy székely család akár hosszabb időn át is birtokolt országos méltóságokat, vagy szerzett komoly birtokadományokat a fejedelmektől. Egészen nagyívű karrier volt például a Béldi családé, amely a 17. század utolsó harmadában bontakozott ki, de fontos megemlítenünk a már Bocskai alatt is jelentősnek számító Petkieket, valamint a Bethlen Gábor által a maga „kreatúrájának‖ tekintett Mikókat, vagy a szintén Báthory és Bethlen uralma alatt fontos diplomáciai feladatokat és kapitányi tisztségeket kapott udvarhelyszéki Balassákat. Ezeknek a családoknak mindegyike ősi primori családnak tekinthető, csakúgy, mint az inkább a 17. század legvégén felemelkedő Aporok vagy Mikesek, akik már a fejedelemség létrejötte előtt is rendelkeztek, ha nem is jelentős méretű vármegyei birtokokkal, tehát nem csupán a Székelyföldön belül tekintették őket nemeseknek. Az ősi eredet és a vármegyei birtoklás ellenére azonban ezeket a felemelkedéseket nem tekinthetjük általánosnak, és csak a nem székely eredetű, de itt birtokos Kornis család az, akik a fejedelemség ideje alatt mindvégig meg tudtak maradni Erdély jelentősebb családjai között. Az eddig említett családok egyike sem mérhető azonban a Kornisok kivételével a korszak országos nemeseihez sem a birtok méretét, sem a jobbágyok számát, sem pedig életmódjukat tekintve. Fontos adalékokkal szolgáltak e tekintetben Tüdős S. Kinga kutatásai, aki elsősorban Háromszék nemességét vizsgálta.7 A székely társadalom túlnyomó többsége azonban nem tartozott sem a Kornisok, sem a Mikók közé. A 16. századra ugyan megőrizték a társadalom szerkezetének archaikus struktúráit, ám ezek a keretek már jó száz éven keresztül folyamatosan szétesőben voltak. Ezt a bomlási folyamatot már sokan modellezték, számos indokot megemlítve, amelyek között megtalálhatóak a belső folyamatok és a külső hatások egyaránt.8 A keretek szétesése azt eredményezte, hogy a korábbi társadalmi rétegek bizonytalanná váltak. A 7 8

Tüdős S. Kinga: Főnemes i.m. Demény Lajos, Jakó Zsigmond

87

tradicionálisan hármas tagolódású székely társadalom primor-lófő-köznép hármasa mellett megjelentek a jobbágyéhoz hasonlító társadalmi csoportok, valamint a primor elnevezés mellett egyre gyakrabban használták a nobilis megnevezést is. János Zsigmond 1562-es végzései még jobban összekuszálták a társadalmi struktúrát. A 16. század második felének állandó bizonytalanságai és felkelései között az addigi neves primor családok is elveszíthették korábbi jelentőségüket, mind anyagi erejüket, mind pedig politikai hatásukat tekintve. A 17. század elején a székely társadalom visszakapta azokat a szabadságjogait, kiváltságait, amelyekért a 16. század második felében küzdött. Az 1599-ben Mihály vajda,9 1601-ben pedig Báthory Zsigmond által visszaadott kiváltságokat mind Bocskai István, mind pedig Rákóczi Zsigmond, majd pedig Báthory Gábor is tiszteletben tartották. Azt mondhatjuk, hogy valójában Bocskai István

rendelkezései

erősítették

meg

Báthory

Zsigmond

1601-es

szabadságlevelét.10 A 16. század végére, 17. század elejére az Erdély élén állók, úgy tűnik, hogy legalábbis egy időre feladták azt a rendezési törekvést, ami János Zsigmond segesvári törvénycikkeiben öltött testet,11 vagyis hogy betagozzák az alapvetően nem feudális tagolású székelységet a korabeli erdélyi társadalmi rendbe. Erre a törekvésre a székelyek állandó felkelésekkel válaszoltak. A székely szabadság visszaadása nemcsak ezt a társadalmi instabilitást állította helyre, hanem ezzel nyert a mindenkori fejedelem egy nagyjából 10 000 főre tehető, könnyen mozgósítható katonai kontingenst. A 17. századi háborúkban pedig erre a 10 000 fős seregre még akkor is szüksége volt,

9

Demény Lajos: A székelyek és Mihály vajda. 1593-1601. Bukarest. 1977. Balogh Judit: A székelyek Bocskai Erdélyében. Miskolc. 2006 (Megjelenés alatt) Bocskai István fejedelemként szembefordult korábbi székelypolitikájával, és az egyéni kiváltságolások révén igyekezett megtartani a székelyek katonai erejét. A nem egészen két esztendő tevékenysége átfogó, a székely társadalom egészére irányuló koncepciót nem mutat. Az általa adott kiváltságok mintegy 90 százaléka ugyanis lófősítés, és csak elenyésző számban találunk nemesítéseket. Ez egyértelműen mutatja, hogy biztosítani kívánta a székelységnek egyébként is legnagyobb számú rétegének a megmaradását, azoknak, akik a hadi vállalkozások terheit személyesen viselték. 11 Jakó Zsigmond: A székely társadalom útja a XVI-XVII. században. In: Székely felkelés 1595-1596. Szerk. Benkő Samu – Demény Lajos – Vekov Károly. Bukarest. 1979. 19. 10

88

ha a székely haderő ekkorra már nehezen vette fel a versenyt egy hasonló létszámú korszerű sereggel. Az elsődleges szempont tehát, ami a fejedelmeket vezérelte, amikor szorgalmazták a székely szabadság megőrzését, éppen ez a bizonyos katonai megfontolás lehetett. Ezt láthatjuk a Bocskai István által Petky János székely főkapitánynak írott levelekben,12 de ugyanez a törekvés tükröződik Bethlen Gábornak a székelységgel kapcsolatos rendelkezéseiben is.13 Így azt mondhatjuk, hogy bár igaz az, hogy a harmincéves háború során a hadi eseményekben

részt

vevő

székelység

jelentősége

a hajdúság

mellett

visszaszorult,14 mégis érdekében állott a fejedelmeknek egy állandó haderő fenntartása,

ezért

folyamatosan

igyekeztek

megtartani

a

székelységet

visszakapott szabadságaiban. A társadalmon belüli mozgások azonban éppen a 17. században mutatják az átrendeződést, amelynek során a korábbi kollektivitás, kollektív nemesség helyére lépett az egyéni kiváltságolások fontossága. A kiváltság- vagy adománylevelek azonban, amint az általában is lenni szokott, többnyire csak megerősítették, mintegy láthatóvá tették azt a folyamatot, ami a társadalmon belül már lezajlott vagy éppen lezajlóban volt. A jelen tanulmány Lippai András udvarhelyszéki nemes karrierjének a történetét mutatja be, akinek a felemelkedése cseppben a tengerként remekül szemlélteti a székely nemesség 17. századi karrierlehetőségeit, az egyén viselkedését a közösségben, valamint a közösség reakcióit vele szemben, de nemcsak vele szemben, hanem azokkal szemben is, akik valamilyen formában a klientúrarendszerében hozzá közel helyezkednek el. Lippai András neve először 1604-ben tűnik fel az általam eddig felderített forrásokban, mint az udvarhelyszéki lófők egyik kapitánya. Az összeírás 1604 március 15-én készült,15 és a lófők felsorolása előtt 15 udvarhelyszéki nemes 12

Erdélyi Történelmi Adatok. Szerk. Mikó Imre – Szabó Károly. IV. Kolozsvár. 1862. 341-350. Demény Lajos: Bethlen Gábor székely politikája. 1993. Kézirat. 14 Nagy László: A magyar hadsereg és hadművészet a harmincéves háborúban. Bp. 1972. 15 Székely Oklevéltár. Új sorozat (a továbbiakban: SZOKL). Szerk. Demény Lajos – Pataki József – Tüdős S. Kinga. IV. Kolozsvár. 1998. 154. 13

89

szerepel. A nemesek között nem található még meg a Lippai András neve. A lófők egyik jelentős létszámú, mintegy 56 falu lófőit tömörítő hadtestének a hadnagyaként találkozunk vele először. Minthogy Lippai családnév a székelység között nem nagyon fordult elő, a származását tekintve két lehetséges verzióval számolhatunk. Vagy vármegyei, tehát nem székely eredetű személyről van szó, vagy pedig, és az én hipotézisem szerint ez a változat állhat közelebb a valósághoz, Lippai eredetileg székely volt. Az általa vezetett falvak között a felsorolásban elsőként Bogártfalva (vagy Bogárdfalva, Bogárfalva) neve szerepel. A későbbiekben ennek a falunak lesz nemcsak a lakosa, hanem szinte mindenható nemese is, tehát meglehet, hogy lófőként ebből a faluból származott, csak végvári szolgálatra került Lippára, és katonai érdemeiért nyerte el a kitüntető hadnagyi méltóságot. Teóriánkat alátámasztja az is, hogy ekkor több székely lófő, többek között bogárdfalvi lakos neve mellett is szerepel az a megjegyzés, hogy lippai szolgálaton,16 tehát úgy tűnik, hogy nem lett volna egyedi jelenség, amennyiben egy bogárdfalvi székely lófő a lippai végvári vitézkedés után Lippai előnévvel tért volna vissza, és végvári tetteiért cserébe kapta volna a karrier lehetőségét jelentő hadnagyi tisztséget.17Amennyiben figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a székely társadalom legfőbb jellemzője a katonáskodás, hiszen a fejenkénti katonai szolgálatért cserében kapta kollektív szabadságjogait, akkor mindenképpen érdekesnek tarthatjuk azt, hogy a 16-17. század

fordulóján

folyamatosan

fegyverben

lévő,

állandóan

hadi

vállalkozásokban részt vevő székelység tagjai végvári katonai szolgálatot vállaltak. Ráadásul egy olyan végvárban tették ezt, ami földrajzi értelemben meglehetősen távol esett a székelyek lakhelyétől. Bizonnyal nem véletlen az, hogy a katonáskodáshoz jól értő, vitézi voltára büszke18 székelyek éppen katonai 16

1604-ben Demeter Ferenc neve után szerepelt ez a megjegyzés. uo. 154. Teóriánkat nagy mértékben erősítené, ha sikerülne fellelni egy olyan végvári katona-összeírást, amit ezidőtájt Lippán készítettek, erre azonban a tanulmány megírásának idejéig nem sikerült rábukkannom. 18 A székely periratokban rendkívül sokat mondó és a székelység sajátos időérzékelését mutatja az, hogy amennyiben igyekeznek meghatározni egy-egy esemény időpontját, nagyon gyakran használják támpontként a hadi eseményeket. Identitásuk központi eleme volt tehát a hadakozás, a katonai szolgálat, és még az idő múlását is a hadjáratok szerint mérték. 17

90

tehetségüket igyekeztek használni felemelkedésük érdekében, még akkor is, ha például a Basta által elrendelt lustrán sokan hiányoztak és az általa elrendelt katonai szolgálat alól is igyekeztek kibújni. Az a katonai szolgálat ugyanis, ami székelyként kötelező volt a számukra, végvári katonaként a kenyérkeresetet jelenthette. Itt találunk tehát egy fontos momentumot, ami a székelyek karrierjét megalapozhatta, ez pedig a Székelyföldön kívüli, leginkább végvári katonai szolgálat vállalása. Úgy tűnik, hogy sok esetben a szokásos székely hadi feladatok ellátása koránt sem járt a felemelkedés olyan esélyével, mint egy frekventáltabbnak számító végvárban vállalt katonáskodás.19 Ezen az úton ugyanis az illető székely éppen saját közege felé kerekedhetett és kaphatott magas katonai vezetői címeket. A hadnagyság azonban csak esély volt a felemelkedésre és az egyéni ügyességtől nagy mértékben függött az, hogy mi lesz az illető további sorsa. Az udvarhelyszéki lófők másik hadnagya Lippai András mellett bizonyos zetelaki Nagy Máté volt. Az a tény, hogy ő bizonyosan székely volt, erősítheti teóriánkat Lippai székely származásáról is. Nagy Máténak a nevét azonban nem találjuk meg az 1614-es lustrajegyzékben.20 Lehetséges, hogy a hadban meghalt, vagy a következő tíz évben valamikor, ám az bizonyos, hogy amennyiben túlélte is a hadat, nem tudta olyan módon a saját hasznára fordítani a hadnagysággal járó előnyöket, mint azt Lippai tette, mert Nagy utódai, ha voltak, sem emelkedtek a közösség fölé. Lippai Andrásnak a hadi eseményekben tanúsított cselekedeteiről nem tudunk semmit. A hadnagyi cím nem is elsősorban vagy nem kizárólagosan a katonai sikerekért cserébe kapott adományok révén volt a karrierépítés eszköze. A hadnagy a közösségen belül volt nagy úr azáltal, hogy saját hatáskörén belül „menthetett‖ ki némelyeket a hadi szolgálattal járó megterhelések alól.21 Ezek 19

Különösképpen így lehetett ez 1601 és 1605 között, a tökéletes létbizonytalanság időszakában, amikor nemcsak a Székelyföldön, de Erdély-szerte éhínség és pusztulás volt. 20 SZOKL. IV. 319. 21 Az a kitétel, hogy „kapitánya/hadnagya mentette‖, a 17. század elejétől kezd el szerepelni az összeírásokban, és a 18. századig folyamatosan, sőt egyre nagyobb mértékben, egyre többször találjuk a lustra-jegyzékekben. Ez

91

természetesen valamiképpen honorálták az illető hadnagy ilyetén szolgálatait. Amennyiben volt, akkor megfelelő pénzösszeggel vagy annak megfelelő értékű lóval, egyébbel, ám a legtöbbször éppen azok kényszerültek rá, hogy a hadból való kimentésüket kérjék, akiknek az anyagi ereje nem engedte meg a hadba vonulást. Ezért ezek a leggyakrabban a saját szolgálatukat ajánlották fel. Már korábbi kutatásaim alapján is kirajzolódott a székely jobbágynak nevezett kategória számos sajátossága.22 Ezek között az egyik, talán legérdekesebb az, hogy a klasszikus jobbágyi állapothoz a leginkább az avitici, vagyis az ősjobbágyi kategória hasonlít, bár még az ő esetükben is gyakori, hogy az illető mindvégig a saját lófő telkéről szolgál. A többi jobbágyi csoport jóval mobilabb az ősjobbágyoknál, azaz nagyon sokszor megtörténik, hogy csak egy-egy hadjárat idejére kötik el magukat, azaz lépnek egy sajátos, a jobbágyihoz hasonló szolgálatba, ám az esetek többségében továbbra is a saját lófő-telkükről szolgálnak. Az, hogy a hadjáratot követően tovább is szolgálatban maradnak vagy nem, többnyire a jobbágytartótól függ, de a faluközösség ereje is fontos szempont az ilyen esetekben. A legmobilabb kategória a subiugati vagy fejekötött jobbágyok kategóriája, ők a szolgálatuk leteltével visszakerülhettek valamely, a szabad székelyeket jelölő kategóriába. A hadi valamint egyéb terhek elől nemcsak a közszékelyek, de gyakran a lófők is vállaltak ilyen típusú szolgálatokat. Társadalmi állásuk bizonytalan voltára jellemző, hogy időnként a szolgáló népek között tüntették fel őket, máshol azonban továbbra is eredeti rendi állásuknak megfelelő kategóriában, nevük után viszont megemlítették, hogy „szolga mostan‖, „… jobbágya‖, vagy „jobbágyi szolgálatban‖. Jól mutatja Lippai Andrásnak a közösségen belül elért hatalmát és befolyását az, hogy 1614-ben Oroszhegy faluban összesen nyolc olyan libertinust írtak össze,

azt mutatja, hogy a 17. század elején még talán csak ösztönösen, vagy néhány élelmesebb katonai vezető által gyakorolt klientúra-építés egyre tudatosabbá válik, egyre többen jönnek rá, hogy a hadnagyság, a kapitányi jogok révén befolyást gyakorolhatnak a környezetükre. Erről Imreh István: Székelyek a múló időben. Bp. 1987. 74118. 22 Balogh Judit: A székely nemesség kialakulásának folyamata a 17. század első felében. (Erdélyi Tudományos Füzetek 254). Kolozsvár. 2005.

92

akiknek a neve után ez állt: „ Ez esztendeon hadtol valo oltalomert Lyppay Andrasnak szolgaltak‖. 23 Lippai ekkorra már Bogárfalván nobilisként íratott össze,24 és összesen 21 jobbágyával a szék nemesei között a 13. helyen állott. A faluban ő volt az egyetlen nemes, sőt a környék összes faluját tekintve is. A jobbágyai között nem találunk ősjobbágyot, tehát minden bizonnyal mindegyiket az összeírást megelőző években szerezte. Bogárfalván összeírt négy jobbágya közül kettőnek a neve mellett található: „most leottek job‖,25amiből arra következtethetünk, hogy az összeírást megelőző két-három év valamelyikében álltak a Lippai András szolgálatába. Lippai András nemesítő levelét nem ismerjük. A Királyi Könyvekben két oklevélben fordult elő a neve. Az elsőt 1612. október 25-én Báthory Gábortól kapta, birtokot és sóbányát szerezve ezzel az udvarhelyszéki Sófalván.26 Ebben a címei között már ott szerepelt a nobilis, tehát amennyiben létezett nemesítő oklevél, akkor annak mindenképpen ez előtt kellett keletkeznie.27 Nem sokkal ez után, 1613. december 28-án Lippai András Bethlen Gábortól megerősítő oklevelet is szerzett a Báthory Gábortól kapott adományra. 28 A periratokban is az 1610-es években tűnik fel Lippai András. 1612-ben alperese volt egy pernek, amit a szintén udvarhelyszéki Szentléleken lakó Szász János indított ellene.29 A felperes panasza szerint Lippai erőszakkal elfoglalta az egyik örökségét Szentléleken. 1615-ben újabb per részese, ezúttal a felperese volt Lippai András, aki az udvarhelyszéki Keresztúrfalván lakó jobbágyának a 23

SZOKL. IV. 320. uo. 325. 25 uo. 325. 26 MOL. F1 – Gyulafehérvári Káptalan Országos Levéltára – Libri regii – 10. 77. 27 A székely összeírások, lustra-jegyzékek bejegyzéseiben, valamint a periratokban is azt láthatjuk, hogy sem az összeírók, sem a periratok készítői nem voltak következetesek a címeket, társadalmi besorolásokat illetően. Mivel pedig a 17. században, különösen annak az első felében még párhuzamosan használták mind az archaikusabb primor, mind a nemes megnevezést, úgy tűnik, hogy a közösség nem feltétlenül igényelte a nemesítő okiratot ahhoz, hogy valakit nemesnek tituláljanak. Sok esetben azok, akik valamely lustrában a nemesek között szerepeltek, pár esztendő múltán már a lófők között írattak össze. 28 MOL. i.m. 76-78. 29 Román Országos Levéltár Kolozs megyei Igazgatósága, Kolozsvár. Udvarhelyszék levéltára, Székely Láda Fond m 16. (a továbbiakban: KmOL) Protokollumok. IV/3. 1612/219. 24

93

bántalmazása ügyében pereskedik. A periratból megtudjuk, hogy ennek a jobbágyának a csűrét istállóstul és búzástul felgyújtották és az leégett.30 A két per, azt mondhatjuk, a két legjellemzőbb pertípus azon székelyek esetében, akik megindultak a közösségből való kiválás útján. Mindkét típussal sokat találkozunk a protokollumokban. Az egyik az erőszakos foglalás példája. Ezt általában már akkor teszi a közösségből kiváló, amikor megindult a korábbi társadalmi közegéből való kiválás útján. A konkrét esetben pontosan tudjuk, hogy Szentlélek faluból több lófőt is „mentett‖ a hadból Lippai András, akik minden bizonnyal lófő-telekkel igyekeztek ezt a „szívességet‖ honorálni. Mivel a székely közösségnek jogában állt az, hogy a gazdátlanul hagyott székely örökséget újraossza, minden bizonnyal megpróbálták egy ilyen lófő-örökséggel megfizetni Lippait. Az örökségért azonban jelentkezett egy örökös, bizonyos Szász János,31 így a „foglalás‖ nem lehetett zökkenőmentes, ugyanis a közösség minden eszközével igyekezett megakadályozni a kiválást, vagyis azt a törekvést, ha valaki a saját korábbi társadalmi pozícióját akarta megváltoztatni. Ám nemcsak a leválóval szemben lépett föl erőszakosan a székely falu közössége, hanem mindazokkal szemben is, akik az ő szolgálatába álltak vagy a klientúrarendszerébe igyekeztek tartozni. Ezt mutatja a második per, amikor nem magával Lippai Andrással szemben léptek fel, hanem a jobbágyát, illetve annak a telkét támadták meg.32 A dolog minden bizonnyal azért váltott ki ellenérzést a közösség tagjaiból, mert a perben megnevezett jobbágy, bizonyos Lőrincz János neve mellé az 1614-es összeírás33 alkalmával még azt írták, hogy az illető, csakúgy, mint Lippai András legtöbb jobbágya, nemrég még szabad székely volt, azaz minden bizonnyal maga Lippai állította őt a szolgálatába. A dolog érdekessége, hogy a perbe hívott minden bizonnyal lófő rendű volt, és az egyik

30

KmOL. i.m. IV/3. 1615/325 KmOL. i.m. IV/3. 1612/219. A felperes lófő-telke a perben foglalt telekkel szomszédos volt. 32 uo. 1615/325. 33 SZOKL. IV. 356. 31

94

szolgálója, bizonyos Márton volt a Lőrincz János csűrének és istállójának a felgyújtója. A közösség tehát akár fizikai bántalmazással, akár a ház, épületek lerombolásával „büntetett‖ a közösségből való kiszakadásért nemcsak azt, aki gazdagodni kezdett és birtokokat, jobbágyokat szerzett, hanem mindazokat is, akik hozzá szegődtek valamilyen formában, azaz a jobbágyai vagy csak a kliensei lettek. A házak lerombolása, „megdúlása‖ régi székely közösségi büntetési módnak tekinthető.34 Különösen gyakran éltek vele a 16. század folyamán, akkor főképpen a bebíró, nem székely birtokosok házai ellen fordult a székely közösség dühe. Ez a „közösségi düh‖ azonban sosem tekinthető valamiféle hirtelen érzelmi felindultságnak, sokkal inkább egy ősi szokás nagyon is tudatos gyakorlásának, valamiféle közös tudás szinte szimbolikus megőrződésének.

Minthogy

a

székely

társadalom

magát

elsősorban

közösségként definiálta, a „megdúlást‖ azokkal szemben alkalmazták, akik megsértették ezt a közösségi önértelmezést. A 17. században sok esetben a belülről kifelé törekvőkkel szembeni szokásos eljárás volt ez, a periratok szerint nem kevés esetben, bár legalább ilyen arányú volt a testi bántalmazás is. Lippai András kliensi rendszerének a legelső tagja minden bizonnyal az a Fancsali János lehetett, akinek a neve 1622-ben bukkant fel a periratokban, és aztán meglehetősen gyakran szerepelt bennük. Az 1622-ben indított per felperese volt bogárdfalvi Fancsali János, az alperese pedig a bogárdfalvi bíró a falu képében.35 A perirat tanúsága szerint Fancsali János a házához a falutól nyílföldet kért. Az eset mindennaposnak tekinthető. A korszak, vagyis a 17. század első fele tele volt ilyen perekkel, amelyekben az általában lófőrenden lévő felperes azért hívta bíróság elé a falut, illetve a falu képében a bírót, mert a falu megtagadta tőle a nyílföld kiosztását, ami a lófőtelekhez a falu nyílföldjeinek évenkénti újraosztásakor automatikusan járt volna. 34 35

Balogh Judit: A székely nemesség. i.m. 53. KmOL. i.m. IV/6. 1622/73.

95

A perből magából ugyan egyértelműen nem derült ki a nyílföld megtagadásának az oka, ám a Fancsali Jánossal kapcsolatosan fennmaradt többi oklevél tartalma alapján következtethetünk rá. Már ebből a periratból is kiderül, hogy Fancsali János egyik szomszédja maga Lippai András volt. Azt is tudjuk, hogy az 1610es évek első felében Fancsali János még nem Bogárfalván lakott, hiszen egyrészt a családja két perben is érdekelt volt ekkor, és mind a testvére, Fancsali Kelemen, mind pedig ő maga Farkaslakán lakott a periratok szerint,36 emellett szerepelt az 1614-es lustrajegyzékben is, ahol mind ő, mind a testvére lófőként voltak összeírva.37 Ráadásul a Fancsali János ellen indított perből az is kiderül, hogy sajátos kapcsolat volt közte és Lippai András között, ugyanis Fancsali annak a Gergely Györgynek vette el a feleségét, akinek a szolgálója felgyújtotta a Lippai jobbágyának a csűrjét. Fancsali Jánosnak tehát az egész Gergely család ellenfele volt bizonyos örökségek miatt, csakúgy, mint Lippai Andrásnak. Ráadásul Fancsali Kelemen annak idején az 1604-ben készült lista szerint bizonyosan Lippai András hadnagysága alatt szolgált, a Fancsali család és Lippai András sok szálon kimutatható és régtől való kapcsolata kétségtelen.38 Valamikor 1614 és 1622 között költözhetett Fancsali János Bogárfalvára, és nyilván nem véletlen, hogy éppen Lippai András mellett kapott földet. Azt feltételezhetjük, hogy maga Lippai adományozta neki a perben is említett telket. Feltehetjük, hogy Fancsali pár próbálkozás után perre vita a faluval való konfliktusát, tehát azt valószínűsíthetjük, hogy 1619-20 környékén történhetett az átköltözés. Bár Farkaslaka és Bogárfalva egymáshoz közel elhelyezkedő falvak, a bogárfalviak mégis idegennek tekintették azt a Fancsali Jánost, aki Lippai András kedvezményezettjeként érkezett és gyakorolni kívánta közöttük lófői jogait, hiszen így nyilatkozott a perben: „Ez meg nevezet hazamhoz kivánok nil 36

uo. 1610/1: ebben a perben Fancsali János testvére, Kelemen volt a felperes, és egy lovának az elpusztítása miatt perelt, 1612/5: itt Fancsali János alperesként szerepelt. 37 SZOKL. IV. 326. 38 SZOKL. IV. 158.

96

foldet ugi a mint egy lófő nembeli embernek szoktak adni.‖39 A falu, mint minden más esetben, igyekezett ennek ellenállni és ha Lippai András ellen a hatalma miatt nem sikerült is, legalább a hozzá kapcsolódók ellen fellépni. Az sem lehet véletlen, hogy a falu bírója, Bogádfalvi Mihály ebben a perben alperesként teljesen egyetértett a falu községével. Ez ugyanis az ilyen típusú, falutól nyílföldet követelő perekben nem mindig volt így, sok esetben a bíró megvallotta, hogy ő adna, de a faluval szemben ő sem tehet semmit. 40A székely közösségek vezető tisztségviselői között a rangsorban ugyanis a bírót minden esetben megelőzte a katonai vezető, tehát a polgári ügyekben illetékes bíró tekintélye a falu közösségében nem volt jelentős. Itt azonban a bíró maga is a Lippai András táborának ellenzőjeként lépett fel, sőt némileg a közösségi ellenállás szervezőjeként. A szokatlan jelenség magyarázata minden bizonnyal a Bogárdfalvi család korábbi társadalmi helyzetében keresendő. 1566-ban ugyanis egy Bogárdfalvi Mihály nevű személyt Bogárfalva nemeseként írtak össze.

41

Feltehető tehát, hogy a rendi szerepét megtartani nem tudó Bogárdfalvi család némi ellenszenvvel viseltetett a gyorsan felemelkedett Lippai András és köre irányában, akik talán éppen az ő, talán kevésbé dinamikusan épülő karrierjüket keresztezték. Ráadásul, amint az egy 1624-es per szövegéből kiderül, 1620-ban Bogárdfalvi Mihály bizonyosan a Lippai András szolgálatában állott, és bár ekkor már a lófők között írták össze, a perben magát még akkor is nemesként említette.42 1623-ban az év folyamán meghalt Lippai András. Sem végrendelete, ha volt, sem pedig vagyonleltára, amennyiben létezett, nem maradt ránk. A halálakor megindult és hosszú éveken át egyre csak dagadó perfolyam azonban rendkívül érdekes információkat tartalmaz vele valamint a közösségben elfoglalt helyével kapcsolatosan. 1623-tól egészen 1629-ig folyamatosan újabb beadványokkal 39

KmOL. i.m. IV/6. 1622/73 Balogh Judit: A székely nemesség. i.m. 8. 41 Demény Lajos: XVI. századi kiadatlan székely összeírások. In: Emlékkönyv Imreh István nyolcvanadik születésnapjára. Kolozsvár. 1999. 149-164. 42 KmOL. i.m. IV/6. 1624/101. 40

97

bővült az a perfolyam,43 amelynek az alperese minden esetben a már említett Fancsali János volt, akiről megtudjuk a protokollumokból azt is, hogy mivel Lippai András gyermektelenül halt meg, Fancsalit nevezte meg az örökösének. Érdekes az is, hogy 1622-ig Fancsalit egyértelműen primipilusnak, azaz lófőnek nevezte minden forrás, míg 1623-ban hirtelen, minthogy a nemes Lippai András örököse lett, a nobilis címet használták vele kapcsolatban. A nemesi címmel kapcsolatosan korábban tett megjegyzésünkre kell megint csak hivatkoznunk, hiszen Fancsali János nemesi levele sem ismeretes, és előéletét, addigi helyzetét tekintve azt mondhatjuk, hogy bizonyosan csak a közvélekedés ragasztotta rá egy rövid ideig a nobilis megnevezést. Örökösi szerepe is meglehetősen homályban marad, azt ugyanis egyetlen perirat sem említi, hogy vajon milyen módon vált Fancsali a Lippai András örökösévé. Sem végrendeletet, sem örökbe fogadást nem emlegetnek ugyanis. Mégis, e bizonytalanságok ellenére is az bizonyosnak látszik, hogy az addigi legbensőbb kliens, Lippai leghűségesebb híve igyekezett a saját felemelkedése eszközévé tenni örökségét, és Lippai nemesi titulusát is átvenni. Ám ez csak 1626-ig volt így, amikor a periratok szövegében újra visszatértek a primipilus cím használatához, és ugyanebben a kategóriában találjuk Fancsalit az 1627-es összeírás alkalmával is.44 Az 1623-ban, Lippai András halálával szinte egy időben kezdődtek a perek, amelyeknek jóformán csak a szereplői mások, a „séma‖, vagyis a perek tárgya nagyon is hasonló. Sebestyén András, Udvarhely városában lakó, városi renden lévő ember például azért hívta perbe Fancsali Jánost, mert a felesége első férje valamikor adott Lippai Andrásnak egy lovat, és most annak az árát kéri az alperestől, mivel ő lett Lippai András minden javainak az örököse.45 A perirat további részéből kiderül, hogy a ló Lippai általi megszerzése a hadban történt, azaz minden bizonnyal ekkor is hadnagyi hatalmát használta ki Lippai. Fondor Ferenc ülkei ugyancsak 43

KmOL. i.m. IV/6. 1623/79-117. SZOKL. IV. 745. 45 KmOL. i.m. IV/6. 1623/75. 44

98

egy lovat adott Lippai Andrásnak, méghozzá zablástól, és állítása szerint a ló áráért kialkudott 15 forintból csupán ötöt adott meg az örökhagyó, tehát a többit Fancsali Jánoson követeli, „mint hogy minden iouay Lippay Andrasnak az I-ra marattak, ugy mint ház, örökség, marha penz és egieb..‖46 Ugyanígy, pénzt és lovat követelt Fancsalitól a farkaslaki Mihály János,47 a bogárfalvi Bogárdfalvi Mihály,48 Andrássy Péter,49 a szentléleki Sándor Barabásné Orsolya,50 a farkaslaki Farkaslaki Mátyás.51 Érdekes módon a közösség Lippai Andrással szembeni indulatai Fancsali Jánossal szemben törtek ki, ezt a tényt jól mutatja az az 1626-ban kelt perirat, amiben bizonyos Csíki László hívta perbe Fancsalit.52 A felperes szerint Fancsali János teljesen érthetetlen okból őt megtámadta és ha segítség nem érkezik, akkor bizonyosan meg is ölte volna. Csíki László 1614-ben Farkaslakán lófőként íratott össze. Mivel pedig a Lippai András és köre kiemelkedését éppen a lófők nézték a leginkább rossz szemmel, minthogy ők voltak a leginkább védelmezői a korábbi kollektivitás eszméjének, nem csodálkozhatunk a tettlegességen, ami amúgy is meglehetősen gyakorinak számított a korban a székelység körében. A hosszadalmas pereskedés legfőbb tanulsága az volt, hogy Fancsali János újra és újra azt bizonygatta, hogy nem maradt rá annyi érték, amennyit a felperesek több falura rúgó tábora követelt rajta. Egy dolog mindenesetre bizonyos: az 1627-es lustrában már újra csupán lófőként szerepelt, és a későbbiekben sem sikerült feljebb emelkednie. Feltehető, hogy Lippai katonai vezetői tekintélye és befolyása, valamint személyes kapcsolatai is kellettek volna ahhoz, hogy a viszonylag rövid idő alatt megszerzett pozíciót utódja, örököse is képes legyen megtartani. 46

uo. 79. uo. 83. 48 uo. 101. 49 uo. 93. 50 uo. 99. 51 uo. 117. 52 uo. 97. 47

99

Azt viszont még mindenképpen meg kell említenünk, hogy az összeírásokban még évekkel a Lippai András halála után is az ő neve szerepelt a falu nemeseként. Az 1627-es összeírást még mindössze négy esztendővel 1623, Lippai halálának az időpontja után végezték el. Ebben az esetben még nem meglepő az, hogy a falu lakosai az összeírók kérdésére ezt a választ adták. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy még a jobbágyait is megnevezték. Elképzelhető, hogy éppen az örökítésre tett próbálkozás, Fancsali János jelenléte és tevékenysége tartotta egyben a vagyont és az addig birtokolt jobbágyokat is, bár ennek nyomát az összeírás szövege nem mutatja. Ami azonban egyértelműen érzékelteti Lippai András hatalmát és befolyását, az az 1635-ös összeírás.53 Mert bár itt már megjegyezték a neve mellett, hogy már meghalt, de még 12 évvel a halála után is őt tüntették fel Bogárfalva nobilisaként. Összegezve megállapíthatjuk, hogy a székelység számára a felemelkedés legkézenfekvőbb útja a 17. században is a katonáskodás volt. Új elem viszont, hogy néhány évig tartó végvári katonai szolgálat megfelelő alapot teremthetett ahhoz, hogy sikeres végvári katonaként visszatérve jelentős tisztségek váljanak elérhetővé a Székelyföldön belül. A kezdethez a „lökést‖ tehát valamiféle külső tényező megadhatta, jelen esetben ez a végvári katonaság volt. Lippai András, amennyiben igaznak bizonyul az a feltételezésünk, hogy eredetileg székely származású volt, nevével részben egy új identitást is szerzett, ami megkönnyítette a számára a kiválást, és a közösség számára is, hogy új tisztségeit elfogadja. Természetesen koránt sem minden idegenbe távozott székely emelkedett fel, de ez a lépés adhatott egy esélyt erre. A hadnagyság és a katonai vezetésnek a hadi vállalkozásokban való gyakorlása szintén újabb segítséget jelentett, talán a legjelentősebbet ahhoz, hogy a katonai befolyás érvényesítése révén most már a saját mikroközösségének tagjait vonja hatalma alá. Itt megint azt láthatjuk, hogy bár ez a momentum rendkívüli esélyt jelentett a felemelkedésre, mégsem éltek vele mindannyian, tehát itt is szükség 53

SZOKL. V. Kolozsvár. 1999. 260.

100

volt az egyéni ügyességre, fel kellett ismerni a lehetőségeket. Az összeírások azt mutatják, hogy az a Lippai András, aki ősjobbágyokkal egyáltalán nem rendelkezett és jobbágyai vallomása alapján a legtöbben azért álltak a szolgálatába, mert a had elől mentette őket, a befolyását meg tudta tartani, sőt minden bizonnyal növelni is, hiszen a haláláig folyamatosan képes volt ezt „használni‖ a saját gyarapodására. Jobbágyai számát tekintve 1614-re 21 jobbágyával Udvarhelyszéken a 13. helyen volt a jobbágytartók között,54 úgy, hogy az ekkor már országos tisztséget betöltő Péchy Simonnak ugyanekkor 57, 55 Balassi Mihálynak pedig 40 jobbágya volt. Ezzel Marosszéken a 11, Háromszéken a 21. helyen állt, közvetlenül a 22 jobbágyot bíró Kamuti Farkas után, Csík- Gyergyó- és Kászonszéken pedig a 7. ugyanannyi jobbággyal, mint amennyivel Apor Lázár rendelkezett, tehát székelyföldi viszonylatban ez mindenképpen jelentősnek volt tekinthető. Lippai András tehetséges klientúra-építő is volt, és a perek szerint, ha pártfogoltjait támadták is, igyekezett azokat megvédeni a közösséggel szemben. Ezen kívül nyilván lehetett személyes rábeszélő képessége is, hiszen csak így képzelhető el, hogy ilyen mértékben képes volt gyarapítani a vagyonát. Érdekesség, hogy Lippai mennyire a katonai befolyását helyezte előtérbe még a jobbágyszerzések esetében is, szinte ellentétben sokakkal, akik éppen ekkoriban folyton hatalmaskodásaikkal, erőszakkal gyűjtöttek a szolgálatukba sokakat a székely köznép vagy szegény lófők soraiból. A karrierépítés tekintetében ugyanakkor ez a féloldalas, tehát csupán a katonai tekintélyre alapozott hatalomkoncentráció mutatja éppen Lippai András homo novus-voltát és ezzel együtt tapasztalatlanságát is a székely elit soraiban, mert tekintélyét mindvégig a hadnagyságtól remélte, nem kezdett el hatalmaskodni, nem vett fel primori attitűdöket, nem konvertálta megszerzett hatalmát a klasszikus székely nemesi 54

A székek jobbágytartóinak táblázatai: Balogh Judit: A székely nemesség. i.m. 145-212. Természetesen az országos méltóságot betöltők és a jelentősebb székely nemesek nem kizárólag a Székelyföldön belül rendelkeztek jobbágyokkal, ám az értékek a székely társadalmon belüli arányokat így is szemléltetni tudják. 55

101

viselkedéssé. Ez a hiány mindenképpen megnehezítette a Fancsali János szerepét is. Mindezekkel együtt is az ügyes katona, Lippai András tehát tehetségesen választotta meg a felemelkedése útját és élni is tudott az adódó lehetőségekkel. Évek alatt emelkedett magasra, és ha emelkedésének a motívumai nagyrészt ismertek is, feltételezhetjük, hogy egyéb mentalitástörténeti elemek is közrejátszhattak ebben. Ilyen lehetett a vallási-felekezeti kérdés, amit csak sejthetünk a rendelkezésre álló források alapján. A periratok általában sem utalnak vallásos cselekedetekre, még a szóhasználat szintjén sem, így Lippai Andrással kapcsolatosan sem deríthető föl a protokollumokból semmi ilyesmi. Az egyháztörténeti adatok azonban lehetséges, hogy árnyalhatnák az eddig ismert képet. Különösen azért, mert a Királyi Könyvekben található két adománylevél tanúsága szerint Péchy Simonnak mindkét adomány kiadásához köze volt. A szintén Udvarhelyszéken birtokos Péchy számára a felekezeti kötődések is szerepet játszhattak abban, hogy „kijárta‖ földije, Lippai András számára a sóadományt. Amíg azonban egyéb forrásos bizonyítékunk nincs akár a településnek, akár magának Lippainak a felekezeti hovatartozására ebben a mindahány közül felekezetileg legszínesebb székben, addig mindezt csak feltételezésnek

tekinthetjük.

Ugyanígy

nem

tudunk

semmit

Lippai

házasodásáról, amennyiben volt felesége. Gyermeke mindenesetre nem volt, vagy nem érte meg a felnőtt kort, így nem lehetett az örököse. Jelen ismereteink szerint Lippai András karrierépítésének ez utóbbi, az örökös hiánya volt a leggyengébb pontja. Vér szerinti örökös híján ugyanis karrierje nem emelhette a családját a székely nemesség soraiba, pontosabban éppen a nemesség soraiban való megkapaszkodás esélye veszett el. Így halálával ennek az ügyes „self-made man‖-nek a karrierje nem lett más, mint egy remek, ám folytatás nélkül maradt kezdet, a székely nemesi karrierépítés 17. századi útjai közül egynek, talán a legjárhatóbbnak az ígéretes kísérlete.

102

II. Rákóczi György és a székelyek1

I. II. Rákóczi György székelypolitikájáról meglehetősen keveset tudunk. A történeti irodalom mindeddig leginkább a lengyel hadjáratra koncentrált2, és ez a „kudarc‖ mint mindent megbélyegző eleme hatalmaskodott el a fejedelem megítélésén. A vele foglalkozó történészek ebből kifolyólag elsősorban arra szorítkoztak, hogy elítéljék vagy felmentsék őt illetve a politikáját. Annak ellenére így van ez, hogy mind Szádeczky3, mind pedig Jakab Elek4 megállapította, hogy mind az Országgyűlési Emlékek5, mind pedig a Királyi Könyvek6 tele van székely vonatkozású rendelkezésekkel. A kérdéses forrásokat tanulmányozva hallatlanul érdekes kép tárul a kutató elé: II. Rákóczi György minden fejedelemnél nagyobb számban kiváltságolta a székelyeket, és a székelyekkel kapcsolatos rendelkezései egy elég átgondolt, szakértő politikát mutatnak. Az embernek óhatatlanul is az az érzése, hogy az eddigi meglehetősen is sommás Rákóczi-kép finomításra, kiegészítésre szorul, a székelypolitika tekintetében legalábbis bizonyosan. Ezért jelen tanulmány két kérdés megválaszolását kísérli meg. Egyrészt arra kerestem választ, hogy létezett-e fejedelmi székelypolitika II. Rákóczi György uralma alatt, ez a politika milyen sajátosságokkal rendelkezett és létezett-e előzménye. Másrészt pedig arra voltam kíváncsi, hogy a székely társadalom milyen „állapotban‖ volt az ifjabb Rákóczi György idején, mennyire volt mobil, illetve hogy ez a mobilitás milyen irányba mutatott. Látható-e valamilyen átstrukturálódás a társadalom bármely 1

A tanulmány megírására a Bolyai-Ösztöndíj támogatásával került sor. A legutóbb e témában megjelent kötet ugyanezt a sémát közli Gebei Sándor: II. Rákóczi György külpolitikája, de úgy tűnik szabályosan, mintha uralma tucatnyi esztendeje alatt semmi mást nem tett volna II. Rákóczi György, csak a lengyel hadjáratot vezette, majd pedig a törökkel harcolt. B. Szabó János: II. Rákóczi György 1658. évi török háborúja. In: Hadtörténelmi közlemények, 2001./2-3 sz. Erdély és az északkeleti háború. Levelek és okiratok. I-II. k. (Szerk.: Szilágyi Sándor) Bp. 1890-1891. Szilágyi Sándor: II. Rákóczi György. Bp. 1891. Szilágyi Sándor: II. Rákóczi György lengyel hadjárata 1657-ben. In. Rajzok és tanulmányok. II. k. Bp. 1875. Tóth József: II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratának diplomáciai előzményei. Szatmár. 1912. 3 Szádeczky – Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Bp. 1927. 4 Jakab Elek – Szádeczky – Kardoss Lajos: Udvarhely vármegye története a legrégibb időktől 1849-ig. Bp. 1901. 5 Erdélyi Országgyűlési Emlékek. Szerk. Szilágyi Sándor, I-XXI. Bp. 1875. A továbbiakban: EOE. 6 Erdélyi Királyi Könyvek – Magyar Országos Levéltár, Erdélyi Fejedelmi Kancellária, Libri regii. A továbbiakban: MOL F 1 LR. 2

103

szegmensében, ha igen, akkor ez mennyiben érintette a székelység egészét. A két alapkérdést pedig összekötve azt vizsgáltam, hogy a fejedelmi cselekvés mennyire követte a társadalomváltozásait. II. A 17. század folyamán a székelységgel kapcsolatos fejedelmi politizálás egyik alapeleme a kiváltságolások révén történő rangemelés volt, ami által megtartható volt a székelyek jó része a hadra fogható állapotában7. A nagyszámú egyéni kiváltságolás elsőként Báthory Istvánhoz köthető8, aki ugyan kifejezetten a székelyekkel szemben állva kezdte meg uralkodását, ám később, lengyel királyként vezetett hadjárataiban nagyszámú székely csapattestek harcoltak, és az itt tanúsított hűség és katonai kiválóság sok székely karrier elindítója lett 9. Ugyanezt láthatjuk Bocskai István, majd Rákóczi Zsigmond és Báthory Gábor fejedelemsége idején is10. A 17. század székely összeírásai közül a legtöbbet emlegetett a Bethlen által elrendelt 1614-es székely lustra11. Ez a korral foglalkozó történészek közös véleménye szerint abban különbözött az időről időre megtartott lustrálásoktól, hogy nem csupán a hadra fogható székelyek számának a felmérése céljából készült12. 1614-ben Bethlen Gábor figyelmének a középpontjába a 17. század kezdetétől, a kollektív nemesség visszaadása óta újra megszaporodott székely jobbágyi réteg vizsgálata került. A lustra készítői a jobbágyi kategórián belül számos alcsoportot különböztettek meg, ezáltal a legaprólékosabban feltárva az illető székely jobbágyok társadalmi helyzetét, jobbágyi állapotának a régiségét. 7

Az a törekvés jószerivel már Hunyadi Mátyás uralkodása óta alapeleme volt a székelységgel szembeni politizálásnak. Az 1562-es segesvári rendezést követő mintegy negyven év legfőbb tanulsága az volt, hogy a közösségi jogok elvétele teljesen instabillá tette a székely társadalmat, amely bármikor kész volt a lázadásra, mindazok oldalán, akik az elvett kiváltságok visszaadását ígérték. A 16. század végére egyértelművé vált a segesvári határozatok csődje, és már 1599-ben Vitéz Mihály, majd 1601. december 31-én Báthory Zsigmond is visszaadta a korábban megvont kiváltságokat. Ezt a rendelkezést Bocskai is megerősítette, és a 17. század során a fejedelmek ebben a szellemben kezelték a székely társadalmat. Erről: Balogh Judit: A székely nemesség kialakulásának folyamata a 17. század első felében. Kolozsvár, 2005. 21-48. o. 8 U. o. 65-66. o. 9 Szádeczky – Kardoss Lajos: I. m. 131. o. 10 Balogh Judit: I. m. 77-95. o. 11 Székely oklevéltár. Új sorozat. Szerk: Demény Lajos. IV. k. Kolozsvár, 1998. A továbbiakban: Szokl. 12 Imreh István – Pataki József: A székely falu gazdasági – társadalmi szerkezete s XVI. század végén és a XVII. század elején. In. Székely felkelés 1595-1596. Előzményei, lefolyása, következményei. Szerk: Benkő Samu, Demény Lajos, Vekov Károly. 146-190. o.

104

Emellett a legtöbb esetben azt is megkérdezték a subiugati, azaz a fejekötött kategóriába tartozóktól, akik a legkevésbé régóta tartoztak a jobbágyok közé, hogy miért kötötték el magukat, azaz milyen okból lettek jobbágyokká13. Kiss András véleménye szerint mivel az összeírás láthatóan nem a katonáskodók felmérésére koncentrált, hanem éppen ellenkezőleg, a jobbágyokat kívánta vizsgálni, nem tartozik a lustrák közé14. Az 1614-es lustra szorosan illeszkedett Bethlen Gábor székelypolitikájába, aki minden bizonnyal az összeírás eredményeinek alapos elemzése után döntött úgy, hogy megadóztatja azokat, akik nem viselték a fejenkénti katonáskodás terheit 15. Az 1614-es lustra helyét, szerepét és az összeírás történetét tehát meglehetős alapossággal feltárták, különösen az utóbbi évtizedekben született munkákban16. Ennél jóval kevesebb figyelem fordult az 1635-ös, I. Rákóczi György által elrendelt székely lustrára17. Demény Lajosnak a lustra kiadásához írt bevezetőjében találunk számos fontos adalékot az összeírás körülményeire vonatkozóan18. Ebből egyértelműen látható az, amire mind ez ideig nem nagyon koncentrált a koraújkori Erdély történetét kutató szakma, vagyis hogy I. Rákóczi György, elődeihez hasonlóan, szintén megkülönböztetett figyelemmel kísérte a székely társadalom alakulását. Az a tény, hogy a fejedelem személyesen is jelen volt a lustrálás időszakában a Székelyföldön, jól példázza ezt. Mivel a tanulmány keretei között nem célunk I. Rákóczi György eddig feltáratlan székelypolitikájának a részletes elemzése, itt csupán fel szeretnénk hívni a figyelmet arra, hogy belpolitikájának ez a szelete is számos, eddig kellően nem feltárt elemet tartalmaz. Az 1635-ös lustra pedig a 17. századi 13

Az adott válaszok alapján már ebben az összeírásban is látható volt az, hogy az úgynevezett „subiugati‖ kategória tagjai közül meglehetősen sokan pusztán ideiglenesen, egy-egy hadjárat idejére kívánták elkötni magukat, és a később készült lustrák tanúsága szerint ezek jó 50%-a nem is maradt meg a jobbágyi állapotban. 14 Kiss András szíves szóbeli közlése 15 Balogh Judit. I. m. 97-111. o. 16 Imreh István – Pataki József: I. m.; Demény Lajos: A fejedelmi székely politika és a székelyföldi népességösszeírások. (1575-1627). Tüdős S. Kinga: A háromszéki hadköteles székelység társadalmi rétegződése 1635ben. In: Történelmi Szemle, 1986. 17 Örvendetes, hogy Demény Lajos forráskiadásaként ma már hozzáférhető. Székely Oklevéltár Új sorozat V. k. Kolozsvár, 1999. 18 Szokl. Új sorozat. V. k. Kolozsvár, 1999. Bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Demény Lajos, 5-12. o.

105

összeírások között bízvást az 1614-es mellé tehető, amennyiben a fejedelem fokozott figyelmével kísérve készült és amennyiben hosszú távú fejedelmi székelypolitika alakulását határozta meg. Olyannyira így van ez, hogy még II. Rákóczi György székelyekkel kapcsolatos rendelkezései is több ízben nyúltak vissza az 1635-ös lustrához. I. Rákóczi György 1635-ben, tehát fejedelemsége első harmadában döntött a székely társadalom állapotainak a feltárása mellett, és jelenlegi ismereteink alapján azt feltételezhetjük, hogy az öreg Rákóczi a katonai erőt, a viszonylag állandó és nagy számú hadsereget igyekezett megőrizni. Ő maga, Bethlennel ellentétben, nem a katonáskodásból kiesettek megadóztatásában látta annak az esélyét, hogy a valódi, vagy ideiglenes jobbágyi sorba kerültek, visszakerüljenek a szabad paraszti – katonai állapotba, hanem az erőteljes kiváltságolást, a lófősítést és a nemesítést gyakorolta19. Ebből a szempontból kétségtelenül az apa politikáját követte fia. II. Rákóczi György fejedelemségének az első kilenc esztendejében egészen kivételesen nagy számban kiváltságolt székelyeket20. Már 1648-ban is találunk egy általa lófősített székelyt21, 1649-től pedig egészen 56-ig folyamatosan nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy megtartsa és megerősítse a katonai szolgálatot teljesítőket. Már 1649-ben 55 székely kapott kiváltságot, 1650-ben 92, 1651-ben és 1652-ben 18, 1653-ban 31, 1654-ben 12, 1655-ben 821(!), 1656-ban 7, 1657-ben a lengyel hadjárat esztendejében már nem tudunk székelyeknek adott kiváltságlevélről, sem a következő három évben. Ekkorra azonban már annyira nagy népszerűségnek örvendett II. Rákóczi György, hogy még utolsó, szászfenesi csatájában is mellette álltak, főképp a csíkiak, a csata után bekövetkezett halálakor pedig nem akarták elhinni azt, hogy a szeretett

19

Szádeczky egy helyütt megjegyzi, hogy ismeretei szerint nem vagy alig sikerül behajtani a székelyekre kivetett adót. Szádeczky-Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya. Bp. 1927. 251. o. 20 MOL F 1 LR XXIV-XXVI. k. 21 MOL F 1 LR XXIV. k. 55. o.

106

fejedelmük nincs többé22. Az 1655-ig állandóan folytatódó lófősítések és nemesítések egy rendkívül tudatos készülődést mutatnak, ami a hadra fogható székelyek számának szisztematikus növelésére, megerősítésére irányult. Az ilyen nagy számú kiváltságolás teljesen egyedülálló volt az erdélyi fejedelmek között, a híresen székelybarát politikát folytatókat is beleértve. Az arányokat jól érzékelteti az, hogy a Királyi Könyvek összesen 101 kiváltságolásról számoltak be az anyai ágon székely származású Bethlen Gábor fejedelemségének egész idejére vonatkozóan23. II. Rákóczi György összesen 981 kiváltságolása majd a tízszerese volt ennek. A második „újdonság‖ a székely kiváltságok nagy száma mellett II. Rákóczi György politikájában az volt, hogy míg elődei döntő mértékben nemesítő leveleket állítottak ki, a lófősítésekkel szemben, addig nála ez az irány megfordult, és 344 nemesítése mellett 517 székelynek adományozott lófőséget. A fenti adatokból is látható, hogy II. Rákóczi György elsődleges célja egy masszív katonáskodó középréteg megőrzése volt. Emellett fontosnak tartotta a székely autonómia még meglévő elemeinek a hangsúlyozását is. Több ízben kinyilvánította a székely önkormányzat integritását a fejedelemsége elején, 1652-ben és 1653-ban is. 1652-ben fia fejedelemmé választásakor tette ezt a gesztust szeretett székelyeinek, amikor a fejedelemmé választási feltételek közé is beiktatták azt24, hogy a fejedelem „kapitányokat, királybírókat, generálisokat magok nemzetébűl és köztük lakókat adjon közikbe… a királybíráknak pedig választások a székek szabadságában álljon‖25. Ezt a kiváltságot a fejedelem minden bizonnyal sarkalatosnak tartotta, mert ugyanezt az elvet hangsúlyozta többek között az 1653-ban összeállított törvénykönyv ide vonatkozó pontja is26.

22

Endes Miklós: Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig. Bp. 1994. 120. o. 23 Balogh Judit. I. m. 115-119. o. 24 14. feltétel 25 EOE XI. k. 143. p. 26 Az Approbata Constitutio törvénycikkeinek az elemzését lásd később.

107

Bár II. Rákóczi György előszeretettel hangsúlyozta a királybírák választásának a szabadságát a székelyek között, mégis tudjuk, hogy fokozottan ügyelt rá, hogy hozzá hű királybírákat válasszanak a székely székekben, és ezért hajlandó volt a személyes befolyását is latba vetni, nyomást gyakorolni a választásra. Erre utalt 1653. december 29-én kelt rendelete, amelyben leszögezte, hogy bár tudja, hogy a királybírák választása a szék joga, de a fejedelem ajánlásának az intézménye eddig is létezett, ezért ő Vargyasi Dániel Ferencet javasolta Udvarhelyszék királybírájául. Még ugyanekkor a szék meg is választotta a fejedelem által ajánlott székely főembert27. A székelyek hűségének biztosítása egyrészt a hozzá hű főemberek pozícióba juttatása révén, másrészt számukra kedvező rendeletek meghozatala által fontos volt Rákóczi számára. Már 1649-ben azzal kezdte önálló uralmát, hogy a fejedelmek egy régi adósságát törlesztette, amikor megígérte, hogy a még 1562ben

az

udvarhelyi

tulajdonosaiknak

várhoz

visszaadja,

foglalt mihelyt

magánbirtokokat az

arra

való

kifizeti,

vagy

a

jogosultságukat

bebizonyítják28. Egy négy esztendővel későbbi országgyűlési végzés tudósít arról, hogy a vállaltak teljesítése valóban megkezdődött, ugyanis az 1653/XII. törvénycikkben az országgyűlés megköszönte a fejedelemnek, hogy némelyek szántóföldjeiket és rétjeiket visszakapták, ám ekkor még sok birtok volt a fiskus kezén, és újra kérték a fejedelmet, hogy azokat is szolgáltassák vissza29. A lófő, illetve a lóval szolgáló középréteg kialakításának a törekvését tükrözi az az 1651-es rendelkezés, amelyben a székely darabontokat igyekezett kiváltságaik tekintetében a lófőkhöz közelíteni. A XXIII. törvénycikk szerint a fejedelem nekik is sót ígért adatni, azzal a feltétellel, hogy ők is teljesítsék azt, amit mások, azaz hogy 1 kősóért 1 pénzt fizessenek30. 27

Jakab Elek– Szádeczky Lajos: Udvarhely vármegye története a legrégibb időktől 1849-ig. Csíkszereda, 1994. 380. o. 28 EOE XI. k. 8-17. o. 29 EOE XI. 165. o. 30 EOE XI. 130. o.

108

Ugyanazt a törekvést láthatjuk viszont akkor, amikor külön kedvezményeket adott azoknak a gyalog puskásoknak, akik lóval való szolgálatra kötelezték magukat. Ezt onnan tudjuk, hogy az 1656-os országgyűlés azzal a problémával került szembe, hogy ezeknek a kedvezményeknek a hatására sokan íratták magukat a lóval szolgálók közé, emiatt csökkent a veres darabontok száma, és nem maradt, aki a bírói feladatokat ellássa a székely falvakban. Ezért a XVII. törvénycikk kimondta, hogy a továbbiakban a veres darabontokkal az újonnan alakult lovas puskás rend és a régi primipilusok is viseljék a falusi bíróságot31. A székely városok kiváltságolására is találunk példát II. Rákóczi György fejedelemsége alatt. 1649 októberében Csíkszeredát erősítette meg mezővárosi státusában32, majd pedig november 4-én a szintén csíkszeredai csizmadia céh privilégiumát33. Ugyanebben az esztendőben erősítette meg a kézdivásárhelyi fazekasok céhszabályait is34. Már apja életében, 1645 aug. 4-éről ismerünk II. Rákóczi György olyan rendelkezését, amelyet Segesvár tanácsához intézett, és amelyben meghagyta nekik, hogy a hadjáratok elől a szászok felé szökő székelyeket fogják el és a széki tisztek kezébe adják35. 1652-ben az udvarhelyszéki Korondon, Sófalván és Parajdon lakó solymárok adó- és hadmentességi kiváltságait erősítette meg36, 1656-ban pedig a szintén udvarhelyszéki Mikházán letelepített és ott kolostort épített bosnyák ferenceseket vette védelmébe37. A székely városoknak adott kiváltságok száma és jelentősége mindazonáltal eltörpült a katonáskodó székelyek megnyerésére hozott rendelkezések mellett. 31

EOE XI. 236-37. o. LR XXIV. 250. o. 33 LR XXIV. 186. o. 34 1649 febr. 16, XXIV 123. o. 35 Szokl. IV. köt. 281. o. 36 Szokl. IV. k. 287. o. 37 Szokl. IV. k. 289. o. 1656 ápr. 10. 32

109

Úgy tűnik, hogy nemcsak apja, de az ifjabb Rákóczi György is alaposan tanulmányozta a már említett, 1635-ös lustrát, amit akkora körültekintéssel készítettek el, hogy az összeírók magukkal vitték a korábban készült lustrákat is, hogy összehasonlíthassák a korukbeli állapotokat a korábbiakkal38. A lófői rend megtartásának az előtérbe kerülése éppen abból, az 1635-ös lustrából vezethető le. Amennyiben ugyanis megnézzük a lófők számarányának a változását, azt láthatjuk, hogy ennek a rendnek a csökkenése egészen drámai volt, a gyalog székelyek száma jelentősen megnőtt, a lóval katonáskodóké pedig erősen lecsökkent, sok helyen nullára. Háromszék székei közül Sepsiszéken az arányok a 14-es lustrához képest jelentős eltolódást mutatnak39.

38 39

Demény Lajos. I. m. 10. o. A táblázat összesítéseinek forrása Szokl. Új sorozat V. k.

110

Sepsiszék

Sepsiszentkirály

29

21

Angyalos

28

11

Helyiség

Lófő Gyalog

Gidófalva

57

7

Baczon

17

77

Besenyő

8

0

Bodos

1

28

Árkos

44

23

Barót

9

72

Étfalva

13

31

Köpecz

15

68

Zoltán

6

0

Miklósvára

3

4

Kőröspatak

23

0

Bölön

19

89

Kálnok

17

3

Nagyajta

5

32

Martonos

8

5

Szárazajta

22

44

Fotos

12

3

Középajta

16

50

Zalán

24

8

Feldoboly

19

23

Kilyén

18

8

Kisborosnyó

2

8

Sepsiszentgyörgy 14

5

Nagyborosnyó

29

31

Szemerja

15

21

Egerpatak

24

12

Szotyor

4

19

Szacsva

13

12

Bodok

19

20

Mogyorós

16

4

Málnás

1

10

Lisznyó

19

23

Oltszem

2

5

Eresztevény

6

12

Összesen

812

908

Bikfalva

77

29

Komolló

8

3

Réty

16

5

Kökös

32

9

Helyiség

Lófő Gyalog

Uzon

28

44

Barátos

26

37

Sepsiszentiván

20

8

Hilib

2

23

Aldoboly

27

21

Kórós

9

24

Ilyefalva

27

0

Papolcz

30

31

Orbaiszék

111

Zágon

54

Bélafalva

5

17

Imecsfalva 7

18

Esztelnek

18

29

Gelencze

12

40

Kurtapatak

10

2

Zabola

32

48

Csomortán

3

8

Páva

11

50

Almás

19

12

Kovászna

87

73

Oroszfalu

2

21

Haraj

0

8

Lemhény

37

47

Páké

11

22

Osdola

16

86

Összesen

254

428

Nyujtód

20

5

Szászfalva

3

19

Martonos

3

7

Sárfalva

5

29

27

Kézdiszék Helyiség

Lófő Gyalog

Szentkatolna

33

10

Bita

1

7

Hatolyka

34

8

Maksa

19

3

Martonfalva

9

5

Dálnok

82

37

Összesen

719

557

Léczfalva

36

23

Alsócsernáton

48

20

Matisfalva

2

1

Markosfalva

15

15

Helyiség

Lófő Gyalog

Albis

31

13

Kölpény

3

0

Felsőcsernáton 26

21

Szereda

30

16

Ikafalva

16

28

Szeredaszentanna

0

5

Futásfalva

27

8

Andrásfalva

8

16

Alsótorja

132

0

Seprőd

1

5

Felsőtorja

32

2

Tompa

7

1

Szentlélek

14

46

Makfalva

30

70

Polyán

21

28

Kibéd

94

37

Marosszék

112

Sóváradgya

7

49

Bő

6

3

Kendő

10

2

Mogyorós

31

27

Abod

11

37

Markod

10

14

Szentimre

19

37

Berekeresztúr

5

5

Geges

7

28

Bere

12

10

Szováta

1

17

Torboszló

16

9

Demeterfalva

1

15

Nagyadorján

2

3

Szentistván

7

14

Kisadorján

1

0

Czokfalva

4

40

Siketfalva

5

0

Erdőszentgyörgy

1

7

Gálfalva

23

8

Havadtő

2

20

Rigmány

0

12

Selye

8

26

Iszló

7

5

Remete

9

30

Vadasd

1

21

Szentsimon

11

2

Havad

3

10

Köszvényes

3

30

Szentlőrinc

1

0

Szentbenedek

2

2

Monyat

3

1

Mikháza

8

14

Szentgericze

4

28

Demjénháza

9

13

Hodos

6

16

Szövérd

12

10

Ehed

8

8

Kelementelke

1

17

Vadad

5

8

Gyalakuta

2

5

Szentlászló

4

19

Búzaháza

3

6

Vecze

1

0

Czikfalva

3

14

Kál

5

11

Jobbágytelke

18

22

Baczkamadaras

14

19

Jobbágyfalva

3

3

Iklánd

8

13

Csikszentmárton

0

7

Agárd

0

5

Maja

13

16

Vaja

10

10

Szentrontás

16

15

Göcz

2

6 113

Székes

4

12

Csitszentiván

3

5

Czeid

1

16

Bergenye

4

8

Nagyernye

11

31

Kölpény

1

15

Kebele

5

6

Szabéd

10

25

Kebeleszentiván

1

1

Bözed

1

11

Jed

6

10

Mezőmadaras

5

21

Somosd

7

24

Kövesd

0

5

Bos

0

6

Hoczó

0

4

Ákosfalva

11

9

Bánd

3

31

Cserefalva

1

6

Csávás

0

14

Harasztkerék

10

24

Sámsond

4

20

Bálintfalva

2

2

Galambod

4

16

Kisgörgény

12

11

Udvarfalva

0

8

Czokafalva

0

4

Koronka

2

12

Kakasd

0

8

Összesen

696

1447

Káposztásszentmiklós 1

22

Bodon

1

11

Czibafalva

0

8

Fintaháza

2

16

Folyfalva

6

18

Karaczonfalva

1

12

Szentmárton

12

19

Lukafalva

7

14

Kénos

6

10

Illenczfalva

2

15

Gyepes

5

8

Nyárádtő

2

4

Abástfalva

10

11

Fele

1

16

Almás

13

51

Meggyesfalva

0

1

Lövéte

4

63

Panit

5

19

Karácsonfalva

5

32

Lőrinczfalva

3

7

Oklánd

6

23

Udvarhelyszék Helyiség

Lófő Gyal og

114

Vargyas

15

56

Miklósfalva

1

2

Száldobos

8

14

Ozdfalva

1

6

Bardóczfalva

7

0

Szentlászló

1

3

Füle

22

17

Sándorfalva

0

2

Hermány

2

31

Telekfalva

11

30

Kisbaczon

4

19

Patakfalva

2

19

Telegdibaczon

17

18

Arvatfalva

2

5

Bibarczfalva

9

12

Felsőboldogasszonyfalva 5

6

Olasztelek

8

20

Betlenfalva

7

14

Homoródújfalu

0

13

Fenyéd

3

9

Városfalva

7

14

Küküllőkeményfalva

11

15

Jánosfalva

9

10

Máréfalva

5

37

Szentpál

2

13

Kadiczfalva

5

10

Recsenyéd

1

2

Tibold

0

5

Lokod

9

9

Szentkirály

13

16

Bágy

24

9

Szenttamás

4

8

Dálya

19

27

Ilke

7

25

Ege

5

11

Oroszhegy

16

46

Jastfalva

5

0

Fancsal

10

1

Kányád

0

7

Bogárfalva

8

8

Ders

15

30

Szentlélek

7

32

Musna

5

25

Farkaslaka

11

33

Matisfalva

0

8

Pálfalva

7

12

Agyagfalva

12

33

Várallya

11

5

Deczfalva

1

1

Korond

11

8

Bögöz

12

15

Összesen

438

988

115

Lófő

Gyalog

Összesen

Udvarhelyszék

438 (30,7%)

988 (69,3%)

1426

Marosszék

696 (32,5%)

1447 (67,5%)

2143

Sepsiszék

812 (47,2%)

908 (52,8%)

1720

Orbaiszék

254 (37,2%)

428 (62,8%)

682

Kézdiszék

719 (56,3%)

557 (43,7%)

1276

Összesen

2919 (40,3%)

4328 (59,7%)

7247

A legjelentősebb különbség Udvarhelyszéken és Marosszéken volt, Háromszék három széke közül pedig Kézdiszék volt az a kivétel, ahol a lófők voltak többségben, majd 200 fővel. Sajnos Csík-, Gyergyó- és Kászonszék lustrajegyzékét nem ismerjük, pedig azért is érdekes lenne ez az adat, mert a kiváltságoltak; a nemesítettek és a lófősítettek között feltűnően nagy számban voltak csíki székelyek. Az adatokból többek között arra a következtetésre is juthatunk, hogy a székely székek közül éppen Udvarhelyszék és Marosszék voltak azok, amelyekben a társadalmi átrendeződés a leginkább előrehaladott volt már ekkor, noha nem ugyanazt az utat járta be a két szék. Udvarhelyszéken 116

jött létre a 16. század második felében, a 17. század első felére egy olyan nemesi társadalom, amelynek több tagja már gazdasági erejét tekintve is képes volt beleemelkedni az erdélyi nemességbe. Marosszéken viszont nagyon nagy számú nemesi társadalom formálódott, amelynek tagjai inkább emlékeztettek egy nem túl jelentős kisnemességre. Mindkét esetben viszont a székely katonaságot és a székely identitást leginkább jellemző lófői rend fogyatkozott meg a leginkább, és alakulóban volt egy masszív gyalog székely közösség, akik talán már nem elsősorban a katonáskodást tekintették fő tevékenységüknek, hanem inkább emlékeztettek egy szabad paraszti társadalmi rétegre. Feltehetjük, hogy a lóval szolgálók számának ez a lustrában is látható megfogyatkozása késztette a fejedelmet arra, hogy ezt a réteget igyekezzen támogatni. Ezt tette a kiemelkedő számú lófőség – adományozással. Emellett persze ügyelt arra, hogy a székely főemberek, főtisztek között egy hozzá feltétlenül hűséges réteget alakítson ki. Ezt részben a nekik juttatott kiváltságokkal, adományokkal, részben olyan tisztségekbe helyezéssel érte el, ami hasznot és karriert hozhatott a megadományozottnak. 1649-ben Petki István volt a csíki kapitány, aki már az év nyarán komoly diplomáciai feladatokat látott el, kémei a lengyel és török – tatár, kozák hadak állásáról tudósítottak1. Ugyanígy Csík-, Gyergyó- és Kászonszék főkirálybírója, alcsernátoni Damokos Tamás is külön megbízatást kapott 1653. augusztus 31én, ugyanis neki kellett megszerveznie a Moldva felé vezető határvédelmet, és az ő feladata volt az is, hogy kenyeret küldjön Moldvába az erdélyi hadak számára2. Ugyanebben az esztendőben, 1649. november 14-én vállalt II. Rákóczi György kötelezettséget 7000 magyar forintról főbejárója, Béldi Pál és örökösei számára, a Kékedi Zsigmondtól végrendeletileg a Béldi családnak hagyott Belső – Szolnok megyei hat falu zálogának a megváltása fejében, miután a zálogos 1 2

Szokl IV. k. 186. o. Szokl. VI. k. 196. o.

117

falvakat apja a kincstár számára visszafoglaltatta, de a váltság összegét nem fizette meg3. II. Rákóczi György hatalmas mennyiségű székely kiváltságolása között arányait tekintve elenyésző a birtokadományok száma a nemesítésekhez és a lófősítésekhez képest. 1651. május elsején kelt az az oklevél, amiben a fejedelem az utód nélkül meghalt szentpáli Kornis Ferenc birtokainak egy részét adományozta a szintén udvarhelyszéki Rédei Jánosnak és mindkét nemű örököseinek4. 1652 márciusában bögözi Farkas Ferencnek adományozta azt a bögözi birtokot a királyi jogával együtt, amit Márkosfalvi Márton fia, Ádám birtokolt5. Egy év múlva a kisfaludi Kecseti Zsigmond kapta meg Kisfalud birtokát 6, és még ugyanezen évben további három adományozást ismerünk, egyrészt udvarhelyi Hajdú Péter felesége, ábránfalvi Kata nemes asszony kapott Fenyéden két egész jobbágy telket7, másrészt Boldogasszonyfalván a korábban Péchi Simon által tulajdonolt birtokok egy részét osztotta újra Rákóczi Román István nevű puskásának egyrészt egy kőházat és nemesi udvart, másrészt egy oláht adott örökös jobbágyul8. 1654-ben a gagyi Pálffy család tagjai, András, István és Miklós kaptak egy nemesi udvart Ozdfalván és több birtokrészt Bikafalván, Egéren, Recsenyéden, Farkaslakán, egy nemesi házat Székelyudvarhelyen, valamint azokat a szántóföldeket, amelyeket Márkosfalvi Márton szerzett, és mindazoknak a Bögöz határához tartozó és Ozdfalva felé eső szántóföldeknek a felét, amelyek Márkosfalvi Ádámról szálltak a fiskusra9. Még ugyanebben az esztendőben született meg az az adománylevél, amelyben a fejedelem ábránfalvi Ugron

3

Szokl. IV. k. 187. o. MOL F 1 LR XXV. k. 464-465. o. Szent-Pál birtokát, a nemesi ház és udvar felével, Városfalván, Jánosfalván, Recsenyéden, Szentmártonban, Lövétén, Lokodon, Bágyban, Almáson, Karácsonfalván, Oklándon, Gyepesen, Új falun, Oláhfalun, Remetén, Vargyason, Dályán és Musnán lévő birtokokkal, az udvarhelyi háznak és nemesi udvarnak egész harmadrészét a Botos utcában. 5 MOL F 1 LR. XXV. k. 566-567. o. 6 MOL F 1 LR. XXVI. k. 79-80. o. 7 U. o. 210-211. o. 8 U. o. 219. o., 224-225. o. 9 U. o. 300-301. o. 4

118

Jánosnak, Istvánnak és Mihálynak adott Kisfaludon két egész jobbágytelket két jobbággyal

együtt,

valamint

azokat

a

birtokokat,

szántóföldeket,

majorságföldeket, réteket és erdőket, szintén Kisfaludon, amiket régebben Márkosfalvi Márton bírt. Emellett részjószágokat is kaptak Kányádon, Jásfalván, Lövétén és Móréfalván10. A Királyi Könyvekben fennmaradt birtokadományok közös jellemzője, hogy mind udvarhelyszéki birtokokra vonatkozott és ugyancsak udvarhelyszékieknek adatott. Udvarhelyszék főkirálybírájául vargyasi Dániel Ferencet javasolta a fejedelem és mellette állott, valamint a későbbiekben is támogatta mind őt, mind pedig a családját. 1654-ben Udvarhelyszék főkapitánya volt gyerőmonostori Kemény Boldizsár, a két alkirálybíró patakfalvi Ferenci István és gagyi Pálffi András. 1657-ben a dési parciális országgyűlésen az udvarhelyszéki két követ között volt vargyasi Dániel Ferenc főkirálybíró, Farkas Ferenc és Ugron János székülők és Ugron István, valamint Pálffi András alkirálybírók. Az 1655. január 20-ai kolozsvári országgyűlésen szintén részt vett Dániel Ferenc főkirálybíró és Kemény Boldizsár főkapitány is. A főemberek által ajánlottakat Rákóczi is, mint elődei, természetesen szintén kiváltságolta, például így járt el 1650. március 8-án, amikor derzsi Molnár Mihályt Kemény Boldizsár ajánlására nemesítette meg. Kemény Boldizsár amellett, hogy Udvarhelyszék főkapitánya volt, a fejedelem lovászmestere tisztjét is betöltötte. 1655. március 9 – én vargyasi Német Vencelnek adott II. Rákóczi György címeres nemeslevelet Dániel János közbenjárására. A vargyasi Dániel családból Ferenc volt Udvarhelyszék főkirálybírája. Dániel János pedig a fejedelem főudvarmestere volt11 Az előbb említett ábránfalvi Ugronok szintén a fejedelem pártfogását élvezték, hiszen nekik juttatott adományuk mellett 1655ben Rákóczi az Ugron András által a jobbágyságból elbocsátott Gál Balázst,

10 11

U. o. 341-342. o. MOL F 1 LR. XXIV. k. 491. o.

119

valamint annak Ferenc és András fiait is címeres nemeslevélben részeltette12. Még a székek alkirálybíróit is megadományozta. 1654-ben gagyi Pálffy Andrásnak és családjának juttatott egy nemesi udvart és több birtokadományt13. Ugyanez év áprilisában pedig ábránfalvi Ugron Jánost, Istvánt és Mihályt adományozta meg két egész jobbágytelekkel 14. A fentiek jól mutatják, hogy II. Rákóczi György tudatosan látta el kedvezményekkel a székek tisztségviselőit, még az alkirálybírákat is, ezzel a saját hívévé téve mindazokat, akik a székely közösség szervezői, irányítói voltak. A székelység egészének szóló, a gesztusnál jóval jelentősebb határozat született az 1650-es országgyűlésen. Az 1650/XXIX törvénycikk, amely vissza kívánta hozni az ősi székely törvényeket a székely örökség eladása kérdésekben. Eszerint mindaz, aki székely örökséget akart eladni, azt először a rokonoknak, majd pedig a szomszédoknak volt köteles felkínálni, és csak ezek után adhatta el másoknak is. Azt is kikötötték, hogy a székelyek örökségét ne lehessen az értékén felül eladni. A vitézlő rendet kötelezték arra is, hogy az örökségét nem adhatta el, csak elzálogosíthatta. Ugyanígy védelmezte a hadi szolgálatban lévők örökségét a törvény, vagyis az éppen hadban lévők örökségét csak a tisztek tudtával lehetett eladni15.

Az

ősi,

a

székely

közösségi

identitás

megőrzését

erősítő

rendelkezésekkel, a régi kiváltságok felelevenítésével a fejedelem remekül ráérzett a kollektivitására, mint öndefiníciója döntő elemére büszke székely társadalomnak a legfőbb igényeire. A híres Approbaták ennek a politikának a legteljesebb megfogalmazását adták16. Az 1653-ban elkészült Approbata Constitutiones külön és rendkívüli alapossággal foglalkozott a székelység jogainak és kötelezettségeinek a körülírásával. Az első artikulusban újra kimondták azt a már említett jogot, ami

12

MOL F 1 LR. XXIV. k. 542-543. o. MOL F 1 LR. XXIV. k. 300-301 o. 14 MOL F 1 LR. XXIV. k. 341-420 o. 15 EOE XI. 78-80. o. 16 Approbata Constitutiok. Ford.: Kolosvári Sándor, Óvári Kelemen. In.: Magyar Törvénytár, 1540-1848. évi erdélyi törvények. Bp. 1900. 140-149. o. 13

120

a főtisztek egyikének, a főkirálybíró választásának az autonómiájára vonatkozott. Eszerint a székelység között kapitányokat állítani a fejedelmek autoritása volt, míg a főkirálybírákat a székek választották. Az ősi vadászati, havasokon legeltetési, bőrök adásvételére, szükség szerinti sóhasználatra vonatkozó kiváltságok, amelyeket itt ősi szabadságokként említettek, újra megerősíttettek. A II. Rákóczi György egész politikáját jellemző törekvés, a katonáskodó rétegek megtartására vonatkozó rendelkezés volt a IV Artikulus, amely ismét kimondta, hogy „a székely darabontokat „vagy egyéb közrendet‖ a főrend nem „nyomorgathatja‖‖ Törvénykönyvhöz nem igazán „illően‖ a Titulus LXXVI Artikulus XII. egy szabályos történet leírását tartalmazza, ami mintegy indoklását adta a fejedelem által követett székelypolitikának. E szerint a politika irányvonala az „öreg‖ Rákóczi Györgytől származott, aki érzékelve a katonáskodó székely középréteg (lófők, darabontok) számának a csökkenését valamint a felemelkedő székely főnép erőszakoskodását, a problémát úgy próbálta megoldani, hogy 1635-ben egy összeírást rendelt el a székelyek között, és ez alkalommal saját maga is a Székelyföldre ment, hogy ott személyesen is megvizsgálja a székely társadalom helyzetét és meghallgassa a panaszukat. A Bethlen Gábor által készíttetett, hasonló alapossággal összeírt lustrától ez a lajstrom alapvető különbözőségeket mutat. Míg ugyanis Bethlen Gábor elsődleges célja 1614-ben az volt, hogy a székely jobbágyosodás mértékét és alapvető okait feltárja, addig I. Rákóczi György a hagyományos lustrák szabályait inkább követve a katonai szolgálatot teljesíteni képeseket mérte fel. Ugyanide, a XII Artikulusba bemásolták az előbb említettek leírása mellett azt a választ is, amit I. Rákóczi György bocsátott ki az elé járult székelyek panaszaira. Figyelemre méltó tehát és az Approbata természetére nézve is érdekes adalék,

121

hogy egy aktuális kérdésre adott aktuális válaszlevelet is beemelték abba a törvénykönyvbe, ami a erdélyi jogszokást volt hivatva írásba foglalni17. Az öt pontból álló 1635-ös okiratot mindazonáltal valószínűleg egy erős súlyú fejedelmi határozatnak szánta a kiadó. A harmadik pont jól mutatja a határozott szándékot arra nézve, hogy a még zászlók alatt szolgáló székely haderőt minden eszközzel meg kívánták őrizni. A középréteg, a lófők megerősítését célozta a negyedik pontban emlegetett lófő és darabonti örökség megtartásának a szándéka is, amikor azt mondták ki, hogy szabad lófő vagy darabonti örökséget, ha fiú ágon megszakadás történne, akkor se lehessen leányágon jobbágy örökséggé tenni, hanem mindenképpen katonai szolgálatot teljesítő székely vehesse meg. Ez a nem is túl rövid, de annál fontosabb rész az Approbatában jól mutatja II. Rákóczi György székelypolitikáját és annak a gyökereit is. Az „ifjabb‖ Rákóczi székelyekkel kapcsolatos viselkedése ugyanis

szinte

fejedelemsége kezdete előtt már egyértelmű és határozott volt, rendelkezéseit, kiváltságolásait tekintve nem látható törés vagy bizonytalanság, vagy irányváltás. Nyilvánvaló tehát, hogy 1648-49 előttre vezethető vissza a koncepció kialakulása. Az Approbata Constitutio imént említett részlete igazolja is azt a feltevésünket, hogy az új irány, a lófőréteg, vagy ahogyan egyre gyakrabban nevezték, a „vitézlő rend‖ mindenáron való megtartása és szilárd identitásának a kialakítása volt a cél. Érdekes, hogy I. Rákóczi Györgyöt sem úgy ismerjük, mint a székelyek különösebben nagy barátját, mégis már az uralma elejének tekinthető 1635-ös évben világos tervvel rendelkezett a székelykérdésben. Eszerint először is meg kívánta tartani a zászlók alatt a székely lófőket, vagyis a lóval katonáskodókat. Jól látható a változás, ami a Báthori Gábor és Bethlen Gábor korszakához képest végbement: míg Bethlen nagy számban „recuperáltatott‖ gyalog székelyeket is a jobbágyi állapotból, 17

Törvénykönyvbe nem való elemként szóról szóra szerepel az említett levele I. Rákóczi Györgynek, ami kétségtelenül arra enged következtetni, hogy fia maga is székelypolitikája vezérelvének tekintette mindazt, amit az „öreg‖ Rákóczi egy aktuális kérvényre válaszolt.

122

addig a két Rákóczi már alig beszélt a gyalog székelységről, sokkal inkább a lófőkről, darabontokról. Belőlük kívántak létrehozni egy többé-kevésbé egységes és a hajdúkhoz hasonlóan hasznos lovas kontingenst és előszeretettel nevezték azt „vitézlő rend‖-nek. Ez természetesen nem azért történt, mert a pedites réteg eltűnt volna. Éppen ellenkezőleg. Az 1635-ös lustra azt mutatja, hogy jelentősen megnőtt 1614-hez képest a gyalog székelyek aránya, és bizonyos településeken szinte eltűnt a lóval katonáskodni képes középréteg, ami katonai szempontból kétségtelenül hasznosabb és ütőképesebb volt a gyalogoknál. Ezért a Rákócziak székelypolitikája arra irányult, hogy a talán legklasszikusabb székely társadalmi csoportot erősítse, mégpedig a lófőket. Most azonban már nem volt szó arról a törekvésről, amit János Zsigmond rendezési tervében láttunk. Ő ugyanis 1562-ben mind a primorokat, mind pedig a lófőket nemeseknek kívánta tekinteni. Mostanra már jogi értelemben sem tekintették egységesnek – egyenlőnek a két réteget. Jól mutatja ezt az Approbata több törvénycikke is. A II. Artikulus például kimondta, hogy a nemesség régi kiváltságait megtartva a szokott helyeken vadászhatott, ott legeltethetett és a havasokon szabadon adhatta-vehette a bőröket. A III. Artikulus a vadászat és a legeltetés jogát ugyan a lófőknek is megadta, ám a bőrök adásvételét nem engedélyezte. Ugyanezt a különbségtételt figyelhetjük meg a székely nemesek és lófők, darabontok öröksége között. A XVI. Artikulus tiltotta a jobbágyoktól való vásárlást, de nem engedte meg ezt a vitézlő rend esetében sem. A „vitézlő rend‖-nek tehát nem állott szabadságában az örökségének az eladása, nem rendelkezett a jobbágyai fölött olyan kiváltságokkal, mint a székely nemesség. Ez is mutatja, hogy a korabeli székely „rendek‖ „lassan átalakultak‖, a primorokból jogaik és viselkedésük tartalmát tekintve is nemesek lettek, valamint a székely jobbágyi réteg is egyre inkább emlékeztetett a vármegyékben található jobbágyságra. Összefoglalva azt mondhatjuk II. Rákóczi György székelypolitikájáról, hogy az egy hallatlanul tudatos, koncepciózus szegmense volt a fejedelmi politizálásnak. 123

Az Approbata egyértelmű bizonyítékot szolgáltat arra, hogy ennek a politikának a kezdete 1635-ben keresendő, amikor I. Rákóczi György egyrészt felmérte a székely társadalom arányait, másrészt kialakította az új irányvonalat. Ennek a legfőbb jellemzője, hogy nagyon finoman nyúlt a kérdéshez. Azokat az alapvető változásokat, amelyek a megelőző századokban lezajlottak, tényként kezelte. Nem kívánta tehát visszaállítani az eredeti, vagy az eredetinek tekintett állapotokat, hanem a már végbement változásokat megtartva, azokhoz igazodva igyekezett kialakítani egy, a hajdúkatonasághoz közelítő harcértékű katonai kontingenst. Bethlen Gábornak a 30 éves háborúban folytatott csatái azt mutatták ugyanis, hogy a hajdúk nagyobb hatásfokkal voltak képesek részt venni a hadjáratokban18. Az 1635-ös lustrajegyzék talán legfőbb tapasztalata az lehetett, hogy érzékelhetővé vált a közszékelyek, tehát a gyalogos katonai szolgálatot teljesítők számának nagy mértékű növekedése a lófői rend rovására. Az a tény, hogy több faluban is szinte megszűnt a lófők rendje, még inkább csökkentette az amúgy sem túl korszerű székely haderő harcértékét. A cél tehát a lóval szolgálatot teljesítők rendjének a megerősítése lehetett, legalábbis II. Rákóczi György hatalomra kerülésétől kezdve ez olvasható ki a rendeletek és kiváltságolások rendszeréből. A székely társdalommal kapcsolatban egyre többször használt új kifejezés, a „vitézlő rend‖ jól jelzi az új politika lényegét, amely a darabonti réteggel igyekezett egybeolvasztani és számos kiváltsággal körülbástyázni a lóval katonáskodók társadalmi rétegét. Így érthető, hogy miért lehetett elsöprő többségben II. Rákóczi György kiváltságolásai között a lófősítés. A tudatos intézkedéseknek megvolt a gyümölcse már 1653-55-re, hiszen a moldvai konfliktusban egyértelműen a székelyekre támaszkodott a fejedelem. A ploiesti és stroesti csatamezőkön jutalomképpen adott egészen rendkívüli mennyiségű székely kiváltság, amelynek nagyobb része szintén lófősítés, kisebb része pedig 18

Nagy László: Székelyek a hadak útján. Budapest, 2001. 97-109. o.

124

nemesítés volt, jól mutatja a fejedelem és a székelyek nagyon szoros kapcsolatát és az általa követett székelypolitika eredményes voltát. A fejedelem nem csupán a vitézlő rendet erősítette meg, hanem a közvetlen környezete, a fejedelmi udvar is tele volt székely tisztségviselőkkel. A székely nemességnek az erdélyi nemességben elfoglalt súlya tekintetében jelentős különbség mutatkozik a 16. és a 17. század között. A 16. század második felében, a 17. század elején az erdélyi nemesi elitbe jobbára udvarhelyszéki székely primorok kerültek, elég, hogyha csak a Kornis családra gondolunk vagy Péchy Simon, esetleg Székely Mózes karrierjére. A Kornis család fiúágon kihalt, Péchy Simonnak lányai voltak, ráadásul mindkét család felekezetét tekintve az unitárius

illetve

a

szombatos

vallás

híve

volt.

Ezek

a

felekezeti

meghatározottságok János Zsigmond idején természetesen előnyt jelentettek, ám később inkább hátrányt, különösen a vallási tekintetben ortodox református, I. Rákóczi György idején. A csíki székely anyától született Bethlen Gábor új homo novus – réteget emelt fel maga köré, és talán csíki származásának is része lehetett abban a közös száműzetés mellett, hogy éppen egy háromszéki – csíki família, a Mikó lett a „creatúrája‖, fejedelmi udvara egyik legfontosabb szereplője. A Bethlent követő évtizedekben ez a tendencia tovább folytatódott, azaz azok a családok, amelyek az elit soraiba emelkedtek, egyértelműen a Csíkés Háromszékben honos családok voltak. Ezek voltak a Mikók, majd a Béldiek, a Petkiek, a Mikesek és a Lázárok. Érdekes megemlítenünk, hogy ezeknek a családoknak a többsége hithű katolikus volt, és a súlyuk nemcsak megmaradt a század utolsó évtizedeiben, hanem még növekedett is, különösképpen, ha a Béldi családra gondolunk. Mindezeket összegezve elmondható, hogy II. Rákóczi György a székelyekkel kapcsolatban mindvégig következetes társadalompolitikát követett. Ez rövid távon a számára kétségtelen hasznot hozott, hosszú távon pedig meghatározta a székely társadalom alakulásának irányát a század egészére.

125

A székely társadalom A székely nemesség karrierépítésének az egyik fontos állomása volt a széki főtisztségek megszerzése. Azt mondhatjuk, hogy jószerivel a széki vezető pozíciók lehettek az összekötő kapocs a székely elit és az országos elit között. A székely székek főkapitányi posztjának a betöltése a 17. század folyamán a mindenkori erdélyi fejedelem jogköre volt. A főkapitányság tehát lehetett ugyan annak is az eredménye, hogy valaki a széken belül csinált „karriert‖, de pusztán annak is, hogy a fejedelem környezetébe kerülve, mintegy a Székelyföldön kívül építette a karrierjét. A század folyamán mindkettőre találunk példát 19, mégis azt mondhatjuk, hogy a főkapitányság megszerzésének az elsődleges feltétele a fejedelemmel vagy fejedelmi udvarral kialakított jó kapcsolat volt. Ugyanakkor a főkirálybíró választása, ahogy ezt az Approbata Constitutio törvénycikkei is mutatják, elméletileg megmaradt a szék kezében. Azok a fejedelmek azonban, akik határozottan igyekeztek beleszólni a székely társadalom ügyeibe, időről időre fontosnak tartották, hogy hozzájuk feltétlenül hű emberek kerüljenek a főkirálybírói székekbe is. Valószínűsíthetjük, hogy voltak a fejedelmi politika megvalósítása

szempontjából

frekventáltabb

székek,

ahol

a

főtisztek

választására még nagyobb hangsúlyt fektetett az uralkodó. Ezt feltételezhetjük Udvarhelyszék, az úgynevezett anyaszék esetében II. Rákóczi György uralma alatt. Tudjuk, hogy a hadba vonuló székelyek gyakorta gyűltek össze Székelyudvarhely mellett, hogy itt volt a székely főkapitány székhelye, valamint hogy itt gyűjtötték össze a székelységről beszedett adót is. Mindezek mellett Udvarhelyszék volt a hagyományos központja a „székely nemzet‖ egészének is. Ezek alapján valószínűsíthetjük, hogy Rákóczi kiemelt gondot fordított arra, hogy Udvarhelyszék vezetőivel szót tudjon érteni. Ezért szólt bele egyértelműen 1653-ban a szék főkirálybíró-választásába, és gyakorolt nyomást annak 19

A Mikó család egyértelműen a fejedelmi udvarhoz fűződő, nevezetesen a Bethlen Gáborhoz fűződő viszonyának köszönhette az emelkedését, míg a Petki vagy Béldi család a széken belül is koncentrálta a hatalmát.

126

érdekében, hogy a korábbi évtized folyamán felemelkedett vargyasi Dániel család egyik tagját, Ferencet válasszák Udvarhelyszék főkirálybírájának. Az 1650-es évek folyamán a szék főkapitánya gyerőmonostori Kemény Boldizsár volt. Érdekes, hogy a kezdeti figyelem ellenére mégsem Udvarhelyszék lett a fejedelem legfőbb szövetségese, hanem Háromszék, valamint Csík-, Gyergyóés Kászonszék. Háromszék főkapitánya II. Rákóczi György fejedelemsége kezdetén már zabolai Basa Tamás volt, akinek a megnyerése érdekében már 1649 novemberében megadományozta őt a fiatal fejedelem, Zabolán kúriát, Kovásznán malmot kapott, Páván pedig részjószágokat20. A következő év áprilisából származik Basa Tamás kapitányi kinevezése21. 1653-ban még bizonyosan ő volt a főkapitány, de valamilyen konfliktusba keveredhetett a fejedelemmel,

legalábbis

Pertityvity

Horvát

Kozma

leírásából

erre

következtethetünk22. Az bizonyos, hogy az 1655-ös hadjárat idején már Mikes Kelemen volt a szék főkapitánya. Háromszék főkirálybírói tisztségét egy szintén nem olyan régen felemelkedett család szerezte meg, a Béldiek, ugyanis 1645 novemberében még Béldi Jánost említették meg Basa Tamás mellett a szék főtisztjeként23, őt pedig Béldi Pál követte 1655-től. 1655-ben uzoni Béldi Pál Háromszék főkirálybírójaként a prázsmáriakkal kötött egyezséget a Tatrang vizének új mederbe tereléséről és az ebből fakadó birtokhatár változásokról. Az 1650-es évek közepére Béldi Pál egészen kivételes karriert futott be, ugyanis az évtized közepére az egész székelység gyülekezőhelyévé vált a háromszéki főkirálybíró birtoka, aki a székely csapatok főparancsnoka és fejedelmi tanácsos is volt, és ekkorra már kétségtelenül ő lett a legtekintélyesebb székely főúr. Sajnos ennek a rangemelkedésnek még nem ismerjük minden apró részletét, remélhető, hogy a széki periratok feldolgozása révén ehhez is közelebb tudunk

20

MOL F 1 LR. XXIV. k. 199. o. MOL F 1 LR. XXV. k. 165. o. 22 „Zabolai Basa Tamásra és vejére, osdolai Kun Istvánra régtől nehézsége Rákóczi Györgynek.‖ 23 SZOKL IV. k. 282. o. 21

127

jutni24. Az azonban tény, hogy a Csíkszékben 1657-ben lezajlott nemességellenes megmozdulás perében feljegyzett egyik szereplőről megemlítették, hogy Béldi Pál jobbágya volt25. A folyamathoz hasonlók Udvarhelyszéken a 17. század legelején játszódtak le, amikor a kollektivitást védelmezve, a közösségi mivoltot az identitás részének tekintő udvarhelyszéki székelyek akár erőszak árán is készek voltak megakadályozni azt, hogy valaki kiváljon ebből a kollektivitásból26. Ezek szerint Csík- és Kászonszék társadalma most ért el addig a pontig az átalakulás útján, amikor némelyek elég erősekké váltak ahhoz, hogy kiválóként nemesi karriert építsenek. 1645 márciusában már egy Béldi, mégpedig Béldi János volt Basa Tamás mellett Háromszék főtisztje27. 1649-ben, II. Rákóczi György fejedelemségének az elején pedig már Béldi Pált említették a fejedelem

főbejárójaként28.

Háromszék

főkirálybírójaként

a

hadi

vállalkozásokból is kivette a részét, 1658-ban pedig tatár fogságba került29. Háromszék mellett a másik, ekkoriban jelentőssé vált szék Csík-, Gyergyó- és Kászonszék volt, amelynek a kapitányi tisztét Petki István töltötte be. II. Rákóczi György jobbkeze, fejedelmi tanácsos és főudvarmester volt, aki 1653ban és 1655-ben is hűségesen harcolt az erdélyi seregben. Petki István folyton jelen volt a politikában30. 1649-ben már csíki kapitány volt, ebben a minőségében állandóan kapcsolatban állt a fejedelemmel. A szék belső életében is személyesen részt vett, 1650. október 24-én például ő elnökölt Csíkszeredán azon a székgyűlésen, ahol Csíkszék konstitúcióit alkották meg. Érdemes felfigyelni itt arra, hogy Petki a katonai ügyek felelőseként volt jelen itt úgy,

24

A Bolyai-ösztöndíj keretein belül a kutatási program a 17. századi székely periratok vizsgálata, amely választ adhat a még nyitott kérdésekre. 25 Szokl. VI. k. 207. o. 26 Erről Balogh Judit: I. m. 133-138. o. 27 Szokl. IV. k. 282. o. 28 Szokl. IV. k. 187. o. 29 Szokl. V. k. 125. o. 30 Noha az itt szereplő királyhalmi Petki család minden bizonnyal rokoni szálakkal kötődött a 16. század végén – 17. század elején az udvarhelyszéki sőt az egész erdélyi társadalmi elitbe emelkedő dersi Petkiekkel, a mi szempontunkból mégis külön családként értelmezhetőek a birtokaik elhelyezkedése, a nemesi előnevük valamint az általuk betöltött tisztségek másik székhez való kötődése miatt.

128

hogy a főkirálybírót nem is említették meg31. Feltehetjük, hogy Petki személyes hatalma ekkor jóval túlszárnyalta a főkirálybíróét, ami Háromszéken, Béldi Pál főkirálybírósága idején éppen fordítva volt. A személyes és széken belüli hatalom tehát minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy ki mire használta fel a saját főtisztségét. 1651. március 14-én Petki Istvánt legfőbb udvari és belső tanácsosként említették. 1651. november 14-én egy perben vett részt, mégpedig egy ugyanolyan típusú perben, mint amit 1657-ben Béldi Pállal kapcsolatban jegyeztek fel. Ebből megtudjuk, hogy Petki István Mikó Ferencné örököseként jelentős földterületekhez jutott. Annak a Mikó Ferencnek a feleségéről volt itt szó, mint örökhagyóról, akit Bethlen Gábor emelt fel és adományozott meg. Az ő örökségének a sorsáról tudunk meg néhány részletet akkor, amikor a perirat elmondja, hogy Menaság faluban a Pottiand nevezetű terület is a Petki által örökölt Mikó-örökséghez tartozott, ám a pottiandi emberek „zaklatták‖ Petki Istvánt, vagyis nem engedték, hogy „békében bírja‖32. Ugyanazt az erőszakos fellépést látjuk itt is a kiemelkedőkkel szemben, mint fél évszázada Udvarhelyszéken, vagy pár év múlva Béldi Pál esetében. 1653-ban a Lupul moldvai vajda ellen indított hadjáratban Mikes Mihály mellett Petki István játszotta a fő szerepet33. Szucsáva ostromakor ugyan Szalárdi leírása szerint a székelyek alulmaradtak a kozákokkal szemben, ám maga a hadjárat egyértelmű sikerrel végződött, amiben oroszlánrészt vállaltak a székelyek. 1655-ben II. Rákóczi György Konstantin Basarab segítségére újra hadba szállt, és seregében megint csak jelen volt Petki István, most már vejével, Lázár Istvánnal együtt34. Ekkor már Petkit a fejedelem főudvarmestereként említették35. Petki István csíki főkapitány vejével, az akkorra csíki főkirálybírói tisztet megszerző Lázár Istvánnal együtt a lengyel hadjárat után is a fejedelem híve 31

Szokl. IV. k. 191. o. Sándor család levéltára. I. 96-100. o. Idézi Endes Miklós. I. m. 112. o. 33 Szokl. IV. k. 96-100. o. 34 Endes Miklós: I. m. 113. o. 35 Endes Miklós: I. m. 112. o. 32

129

maradt. Az év júliusában őt nevezte ki Rákóczi Barcsai Ákos mellett fejedelmi biztosnak,

ebben

a

minőségében

küldte

parancsát

Csík-Gyergyó-

és

Kászonszékhez, hogy küldjenek követeket a gyulafehérvári országgyűlésre36. Minden bizonnyal jelentős szerepet vállalt abban, hogy Csíkszék a tatár fogság ellenére is Rákóczi mellé állt. Petki 1659 júniusában egyszerre volt CsíkGyergyó- és Kászonszék főkapitánya, valamint a fejedelem legfőbb udvari és belső tanácsosa. Emellett a csíkszentsimoni Endes Mihályt saját familiárisaként nevezte meg37. Az biztos, hogy tudatos karrierépítésről beszélhetünk az ő esetében. A Mikó-vagyon örököseként természetesen tudatában volt a családi kapcsolatok rendkívüli fontosságának, és még fiú-örökös híján is olyan kapcsolatrendszert hozott létre, amelynek tagjai a 17. század végén a politikai élet élvonalába kerültek, a székely társadalom elitjébe emelkedtek. Leányát, Petki Katát Lázár Istvánnal házasította össze, aki Lázár István és Székely Ilona fia volt, és 1651-ben már a gyergyói lovasok hadnagya lett. Lázár István csakúgy, mint majd egy évszázaddal korábban az udvarhelyszéki Kornis Farkas, kiterjedt levelezést folytatott Magyarország és Erdély nemeseivel, valamint Moldva és Havasalföld főuraival. Veje Kálnoky Sámuel volt, aki a 18. században vált a székely nemesség mértékadó szereplőjévé. Petki István ügyelt arra, hogy vejének, Lázár Istvánnak a karrierjét minden tekintetben menedzselje. 1655-ben magával vitte a Basarab havasalföldi vajda segítségére indított hadjáratba. A szék főkirálybírói tiszte egészen 1657-ig alsócsernátoni Damokos Tamás kezében volt. A neve sorozatosan felmerül az oklevelekben, például 1652-53 folyamán az ő feladata volt a határszélek megerősítése. 1657-ben, még főkirálybíróként ő is részt vett a lengyel hadjáratban, és ő is tatár fogságba került. A kiváltásáért folytatott folyamatos levelezése ellenére csak tíz évnyi

36 37

Szokl. IV. k. 292. o. Endes Miklós: I. m. 118. o.

130

fogság után szabadult társaival együtt38. Őt követte a főkirálybíróságban Petki István veje, Lázár István, akit apósa bevezetett mind a székelyföldi, mind pedig az erdélyi nemesi elitbe. A gyergyói lovasok százados hadnagya is volt, sőt a csíki kapitányságot is viselte akkor, amikor Petki István helytartói megbízatást kapott a fejedelemtől. Ekkorra Lázár gyámja lett a tatár fogságban levő Damokos Tamás gyermekeinek, és ennek a révén abban a csíkszeredai várban lakott, amit Damokos a felesége által szerzett, aki hidvégi Mikó József özvegye volt. 1658 februárjában II. Rákóczi György már elsőrendű „aulae familiaris‖ának nevezte a fiatal Lázárt, ami gyors rangemelkedését mutatja. II. Rákóczi György uralma alatt tehát a fejedelmi politika elsődleges partnerei a háromszéki és a csíki székelyek voltak, amit jól mutat Mikes Mihály kancellári tisztsége is, valamint az, hogy ezek a székely vezetők minden hadi vállalkozásban jelen voltak. Sajnos ebből az időből nem rendelkezünk teljes körű és mindenre kiterjedő összeírással, ezért csak bizonyos következtetéseket tudunk megtenni az 1635-ös lustra által regisztrált állapothoz képest. 1635-ben még úgy tűnik, hogy egyértelműen Udvarhelyszék nemessége rendelkezett a legnagyobb anyagi erővel. Az átrendeződés azonban már ekkor is érezhető volt, amennyiben a korábban legjelentősebb családok esetében csak az özvegyet írták össze, sőt Kornis Ferencné még innen is hiányzott. Petki Jánosné neve mellett mindössze két lovat írtak össze, Balassi Ferencné neve mellett pedig egyet sem. A legtöbb lovat tartó ekkor a 17. század első harmadában gyorsan emelkedő Ugron család egyik tagja, Pál volt 22 lóval, őt követte az ekkor már jócskán a fénykorán túl lévő Pécsi Simon 16 lóval és a még éppen emelkedő vargyasi Dániel Mihály 10 lóval. Rédei Jánost, akinek II. Rákóczi György jelentős birtokokat adományozott, ekkor még ló nélkül írták össze, míg a szintén megadományozott Farkas Ferencet 6 lóval. Háromszéken ekkor még Nemes Tamás bírt a legtöbb, 22 lóval, már ekkor ugyanannyival, mint az Udvarhelyszéken vezető Ugron, őt követte Béldi János, ekkor még 12 lóval. 38

SZOKL VI. k. 227. o.

131

Basa Tamásnak 9, Mikes Benedeknek és Damokos Istvánnak 5 lova volt ekkor. Mind az Aporok, mind a Lázárok, mind pedig a Kálnokiak ekkor még csupán 23 lóval mustráltak. A tudatosan használt házassági stratégiák, amik a Petkieket, Lázárokat, Damokosokat és Kálnokiakat már ekkor rokonokká tették, valamint a komoly katonai áldozatok azonban egy olyan fejedelem esetében, aki szinte uralma kezdetétől a fontos hadjárataira készült, átrajzolta a székely klienseinek a struktúráját. Az említett családok katonai pozíciójuk révén egyrészt szorosra fűzték viszonyukat a fejedelmi udvarral, másrészt kiegészítették a hatalmukat a székely társadalmon belül is. Az előbbiekből is látható, hogy a 16 – 17. század folyamán állandóan mobil székely társadalom a Rákócziak uralma alatt is folytonos mozgásban volt. A korábban jelentősnek számító családok némelyike kihalt39, mások veszítettek a súlyukból. Erősen úgy tűnik, hogy a legnagyobb változásokat ekkoriban Csíkszék élte át. A kiváltságolások legnagyobb száma is ehhez a székhez köthető, valamint a csíki katonaság volt jelen mindvégig II. Rákóczi György nagy számú hadjárataiban is. A szék főtisztjei pedig egészen közeli viszonyban voltak a fejedelemmel. A tényt, hogy nagy társadalmi mozgások zajlottak ebben a székben mutatja a már a lengyel hadjárat idején kirobbant mozgalom, valamint az a perfolyam, ami a Mikó Ferenc birtokszerzései miatt indult és II. Rákóczi György uralma idején még javában tartott. 1651. november 14 – én Csíkcsicsón született például az az okirat, amely tanúsítja, hogy királyhalmi Petki István csíki főkapitány pereskedett egy földterületért. Ezt ugyan nem ő maga szerezte, hanem Mikó Ferenc, és Petki csak örökösként tett szert a birtokra, ám éppen ez a tény mutatja, hogy milyen hosszú időbe telt, míg a helyiek el tudták fogadni egy székely nemesnek az átlagosnál gyorsabb gazdagodását és hatalmának növekedését. Nyilván ezzel, a Csíkszékben korábban nem ennyire jellemző nagyarányú társadalmi mozgással van összefüggésben az is, hogy 1657. július

39

homoród-szentpáli Kornisok

132

15-én feljegyezték a „nemesség ellen izgató‖ csíkszéki Gall Ferenc és Varga Mihály nevét, akik közül az utóbbi „uzoni Béldi Pál jobbágyai‖-ként40 szerepelt. Az összeírások székely társadalma Az 1635-ös összeírást követően, bár meglehetősen sok lustra-jegyzék maradt ránk, ezek valójában kifejezetten katonai felmérések, amelyek egy-egy szék valamely katonáskodó rétegének az állapotát kívánták felmérni. Ezért a társadalom egészéről csak hozzávetőleges képet alkothatunk ezek alapján41. A leghasznosabbak és legsokatmondóbbak éppen ezért nem a szimpla székely hadköteles lustrák, hanem azok a források, amelyek a hadból felmentetteket vagy valamilyen okból távolmaradottakat vették számba. A nagy 1635-ös felmérés után készült ugyanaz év július 17-én Bétfalván egy összeírás Alia Sámuel udvarhelyszéki főkapitány beiktatása alkalmából42. A következő, 1636-os esztendőben két marosszéki összeírást ismerünk, amit Tholdalagi Mihály széki főkapitány rendelt el, külön a nemesekét és főnépekét, és külön a gyalogpuskásokét és a szabadokét43. 1637. szeptember 25-én a hadköteles udvarhelyszékiek közül mindazokat írták össze, akik távolmaradtak a hadi szemlétől44. Ezután pár évből nem ismerünk lustrát, a következő csupán az aranyosszéki hadkötelesek összeírása, 1642. március 17-én keletkezett45. A következő, 1643-as év novemberében a csíki, gyergyói és kászonszéki hadköteles férfiak névsorát állították össze, mellette azokét is, akik nem vállaltak szolgálatot46.

40

Szokl. VI. k. 207. o. A Székely Oklevéltár új sorozatának VI. és VII. kötetei tartalmazzák az 1635-ös összeírást követő lustrajegyzékeket. VI. k.: Kolozsvár, 2000. VII. k. Kolozsvár, 2004. 42 Szokl. Új sorozat. VI. k. 11-38. o. 43 U. o. 39-67. o. 44 U. o. 68-88. o. 45 U. o. 89-146. o. 46 U. o. 147-286. o. 41

133

Ezután újra hiányzanak a lustrák 3 éven át. 1647-ben Marosszék hadkötelezetteit írták össze47, majd újabb 6 év múltán, már II. Rákóczi György fejedelem időszakában megint megszaporodtak a lustrák. A hagyományos katonalisták mellett azonban megjelentek, sőt túlsúlyba kerültek azok az összeírások, amelyekben azoknak a neveit találjuk, akik nem vettek részt az egyes hadi eseményekben. Mivel a 35-ös lustrát követő és fennmaradt összeírások egyike sem volt teljes, vagy a székely társadalom egészét érintő, magáról a székelységről, a székely társadalom egészéről a részt nem vevők listája többet elmond. A hadból kimaradtak nevei mellett ugyanis azt is feltüntették, hogy milyen ok miatt nem vett részt az illető a hadjáratban. Különösen sok információt tartalmaz az 1653. december 20-án Homoródszentmártonban keletkezett szöveg, amely az ebben az esztendőben a moldvai hadjáratból kimaradtakat vette számba48. 1654. július 18-án a gyergyói hadkötelezetteket írták össze49, 1655-ben a havasalföldi hadjárat idején újra csak az udvarhelyszékiekről kapunk információkat abból a három részletben készült lustrából, ami szintén a hadból hiányzók neveit tartalmazta50. II. Rákóczi György fejedelemsége időszakából még további három összeírást ismerünk. 1658. november 16-án a gyergyói főemberek, lófők, darabontok és jobbágyok összeírása készült el egy adóösszeírással együtt51. 1659-től további kettő, az előzőekhez hasonlóan részleges összeírás maradt fenn, a kézdiszékieké valamint az aranyosszékieké52. Mivel a hadban résztvevők jegyzékei a II. Rákóczi György fejedelemségének ideje alatt csupán részlegesek voltak, a székelység egészére nézve nagyon kevés következtetést vonhatunk le ezek vizsgálatából.

47

U. o. 287-306. o. U. o. 307-348. o. 49 Szokl. Új sorozat. VII. k. Kolozsvár, 2004. 120-123. o. 50 U. o. 124-141. o. 51 U. o. 142-154. o. 52 U. o. 155-160. o. 48

134

Az 1654. július 18-án Gyergyóban készült jegyzék adatait sajnos még az 1635ös, teljesnek tartott lustra adataival sem tudjuk összehasonlítani, mivel éppen a Csík, Gyergyó és Kászon székek adatai nem maradtak fenn az összeírásból. Ezért az 1614-es számokkal tudjuk összevetni. Ez a pontosan 40 esztendő jelentős változásokat hozott a gyergyói székely települések társadalmi struktúrájában. A Bethlen Gábor idején összeírt egyetlen nemessel szemben 1654-ben éppen ez a társadalmi csoport volt, ami egészen rendkívüli mértékben megszaporodott, ugyanis a legtöbb településen a nemesek kategóriája lett a legnagyobb. Újfaluban 26 nemest írtak össze, mindössze 15 gyalogos székely mellett, Alfaluban 9 nemest 31 pixidarius mellett, Tekerőpatakon és Kilyénfalván 27 nemest, és mindössze 5 solymárt, Csomafalván 10 nemest és 15 puskást, Szárhegyen 49 nemest, Szentmiklóson 72 nemest és 19 gyalogot, valamint 2 őrállót, Disznófalván 12 nemest és 23 gyalogot, Remetén pedig 12 nemest. A legérdekesebb változás, hogy Gyergyóban 1654-re eltűntek a lófők, és mindazok, akik korábban a primipilus kategóriában szerepeltek, most a nobiles megnevezést viselték. Az 1614-ben egyetlen nemesként összeírt Lázár István volt az egyetlen, akinek a neve mögé 1654-ben is odakerült az „Uram‖ szócska, ami primor voltára és a többi nemesnél jelentősebb hatalmára, befolyására, társadalmi állására utalt. 1658. november 16-ával újabb lustrajegyzék maradt ránk, amely szintén a gyergyóiakból írta össze a katonáskodás valamint az adófizetés szempontjából. A falvak neveihez rendelt névsorokból látható, hogy ekkorra az 1654-ben nemesnek összeírtak közül sokan már csak a lovas puskások vagy a darabontok között szerepeltek. Valószínűnek tarthatjuk, hogy az 1654-ben regisztrált, irreálisan nagy számú nemes a moldvai hadjáratban adományozott nemesítések eredménye volt, és már a következő négy esztendőben már elkezdődött a „normalizálódás‖,

vagy

„visszarendeződés‖,

vagyis

mindazok,

akik

a

kiváltságolás ellenére sem tudtak megragadni a nemesi státuszban, a lóval

135

katonáskodók közé kerültek, ami a hadi vállalkozások szempontjából kedvezőbb volt a fejedelemnek, mint ha a gyalog székelyek számát gyarapították volna. Az 1658-as gyergyói összeírás egyben adóösszeírás is volt, amelyben feltüntették az összeírtak által kötelezően fizetett adók összegét. A lista alapján úgy tűnik, hogy a gyergyói társadalom szinte egésze hasonló gazdasági erővel rendelkezett, beleértve a jobbágyként összeírtak jó részét is. A Lázár István által vezetett „száz‖ tagjai például egyetlen özvegy kivételével mindannyian két forintot voltak kötelesek fizetni. A másik katonai vezető, Gábor Deák által vezetett „száz‖ tagjai közül hatan fizettek kevesebbet, de két özvegy kivételével 1-2 dénárral volt csupán kevesebb az, amit ők fizetni tudtak. A külön összeírt lovas puskások között ugyanaz volt az arány, azaz valamennyien ki tudták fizetni a két forintot, csakúgy, mint a darabontok csoportja. A jobbágyok között egy név mellett szerepel a kitétel, hogy valaki „megh adta …‖, egy özvegy fizetett egy tallért, egy jobbágy pedig 1 forintot és 77 dénárt fizetett. Ez a koránt sem teljes kép a tendenciák némelyikét azért sejteni engedi. Egyrészt azt láthatjuk Gyergyó példáján, hogy a székely társadalom jelentős része anyagi erő és életmód tekintetében leginkább egy masszív szabad paraszti társadalomra emlékeztetett a XVII. század derekán is, ugyanakkor az adatok alapján látható, hogy minden bizonnyal itt is végbement az a máshol is kimutatható változás, hogy a legnagyobb pusztulást 1614 és az 1650-es évek között, sőt már néhol 1635-re is, a lófő-rend szenvedte el. Az 1614-ben még legmasszívabb primipilus réteg már 1635-re nagy mértékben csökkent. A csökkenés okai között felsorolhatjuk a folyamatos hadakozás leginkább rájuk nehezedő terhét valamint az ebből fakadó elszegényedést, ami a ló fenntartását már lehetetlenné tette, ám kétségtelen, hogy a pusztulás még így is szembetűnő. Udvarhelyszékre

vonatkozóan

mindkét,

az

50-es

évekből

fennmaradt

összeírásban azt vették számba, hogy kik maradtak távol a hadi eseményekből. A két összeírás a lengyel hadjáratot megelőző két sikeres háború idején készült. Talán nem csupán véletlen, hogy Gyergyóból két katonai összeírás, 136

Udvarhelyszékről pedig épp a hadba el nem mentek lajstroma maradt ránk. Feltehető, hogy Udvarhelyszék székelysége az átlagnál nagyobb mértékben vonta ki magát a hadkötelezettségből, ugyanis a források döntő többsége is a hadjáratokban Háromszék és Csík- Gyergyó- Kászon-széknek a többi széket meghaladó szerepvállalásáról számolt be. 1653. december 20-án Homoródszentmártonban az azévi moldvai hadjáratból távol maradt udvarhelyszékieket vették számba, 1655-ben53 pedig a havasalföldi hadjáratból hiányzókat. A két lista közül az első jóval terjedelmesebb, minden bizonnyal alaposabb is. Vizsgálata révén a székely társadalom alakulásának számos,

rendkívül

fontos

mozzanatát

érhetjük

tetten.

Az

első

és

legszembetűnőbb az a szokás, ami úgy tűnik, éppen a 17. század során lett egyre inkább gyakorlattá54, hogy a mindenkori katonai vezetőknek jogukban állt felmentést adni a hadba menetel alól. Bár feltehetjük még azt is, hogy azon nemesek is katonai vezetők voltak, akiknek a neve mellett ezt külön nem tüntették fel, 57 fő távolmaradásának okaként bizonyosan egy hadnagy mentesítése szerepelt. A minden bizonnyal már a 17. század előtt is ismert eljárás ebben az időszakban válhatott karrierépítő elemmé, a társadalmi felemelkedés eszközévé. Ennek két módja volt. Az egyik, hogy a felmentést kérők valamilyen ellenszolgáltatást ígértek és adtak a „mentésért‖, a legtöbb esetben egy lovat, pl. Farkas Ferenc kapott, vagy akár valamennyi pénzt. Például egy agyagfalvi „mentett‖ Ugron István uramnak 15 forintot fizetett. A leggyakrabban azonban nem anyagi természetű ellenszolgáltatást találunk a lustrában, hanem azt, hogy a hadnagy valamilyen, nehezen definiálható személyi függésbe vonta a felmentésért folyamodókat. Míg a század elején az ilyen esetekben a hadnagy jobbágya lett az illető, addig az 1650-es években határozottan nem használták a jobbágy kifejezést, hanem a „szolgája‖ kifejezést alkalmazták. Hozzá kell tennünk, hogy az 1654-es összeírásban jobbágyi 53

június 30-án Malomfalván, július 2-án Rugonfalván, július 13-án Vargyason vagy ekkor már jobban dokumentálták, mindenesetre tény, hogy a további összeírások vagy oklevelek sem utalnak a szokás korábbi jelenlétére 54

137

kategóriák közt szereplő „subiugati‖ csoport mindig meglehetősen mobilnak számított, könnyen kikerülhettek belőle az itt összeírtak. 1650 után a jobbágy megnevezést teljesen felváltotta a „szolgája‖ kifejezés, ami egy tágabb és még nehezebben meghatározható függést jelent. Azokban az esetekben, amikor odaírták az összeírók, hogy hadnagya mentette, nem minden esetben tudjuk, hogy teljes egészében a hadnagy szolgálatába állt a felmentett, sőt az is megtörtént, hogy fiát, vagy a testvérét adta a hadnagy szolgálatába. Máskor csak az szerepel a neve mögött, hogy „hadnagya mentette‖, és nem tudható, hogy az rögtön a szolgálatba lépést jelentette-e. Kecseti Zsigmond esetében, aki a legtöbb, szám szerint 8 felmentést intézte el, mindössze egyetlen felmentettről tudjuk egészen bizonyosan, hogy már akkor szolgája volt, vagy szolgája lett Kecsetinek. Pálfi András hadnagy 7 mentettjéből 2 fő volt már ekkor a szolgája bizonyosan, Sándor Gergely 6 mentettjéből 1, Osvát Mihály 5 mentettjéből szintén kettő. Feltehetjük ugyanakkor, hogy ez a „szívesség‖ lehetőséget adott egy kliensi rendszer kiépítésére, ami a székely közösségen belüli felemelkedés első számú eszköze volt. A hadnagyok esetében a mentettek száma 4 és 8 között volt, és még a gyalogosok hadnagyának is lehetősége volt nála szolgálók gyűjtésére ezáltal, amint ezt Osvát Mihály gyalog hadnagy példája bizonyítja. Az általa mentett 5 székelyből kettőről tudjuk, hogy a szolgája volt, vagy lett a hadnagynak. Négy olyan személy szerepel a lustrában, ahol a mentést a vicehadnagy intézte. A had alóli felmentést kieszközlők sorában nemcsak hadnagyokat vagy vicehadnagyokat találunk, hanem olyan főembereket is, akik vagy a szék főemberei, vagy valamely székely szék főemberei, vagy nem is székely nemesek voltak. A legnagyobb számú, 27 székely felmentése vargyasi Dániel Jánoshoz köthető, aki udvarhelyszéki nemes volt, és testvére annak a vargyasi Dániel Ferencnek, akit éppen 1653-ban választottak, nem kis fejedelmi nyomással a szék főszolgabírájává. A főkirálybíró Dániel Ferenc saját maga 9 székely katona felmentését intézte el, akik közül heten bizonyosan a szolgálatába álltak. A Dániel János által mentett 27 fő olyan sok, hogy azt 138

mutatja, a Dánielek éppen ezekben az évtizedekben indultak el a karrierépítés útján. A helyi társadalomban már ekkor meglévő meghatározó szerepüket azért is lehetett nehéz kiterjeszteni országos szereppé, mert a család nagyobbik része még ekkor is unitárius volt. A következő kategória azoké volt, akik 8-11 főt mentettek. Ezek között volt Bethlen Ferencné a 11 szolgájával, akik közül volt olyan, akik a „Bethlenné asszonyom darabontja‖-ként említtettek. Egy másik főkirálybíró, alcsernátoni Damokos Tamás Csík-Gyergyó-Kászonszék főkirálybírája volt. Az általa mentett tíz székely közül mindegyik az ő táborába ment katonáskodni. Rajtuk kívül Rédei Jánosról tudjuk, hogy az általa mentett székelyek közül volt, aki a zsoldosa lett. Ugyanez történt Ugron István esetében és az „Apafiné asszonyom‖ által mentesítettek között is volt olyan, aki Apafiné darabontja lett. A Kemény János vezetése alatt álló seregben négy udvarhelyszéki székely is harcolt, akiket a széken belüli katonáskodás alól ő mentett fel. Már a század elején is látunk arra, igaz, viszonylag ritka példát, hogy a katonáskodó székely társadalom tagja a Székelyföldön kívüli katonai szolgálat révén igyekezett a karrierjét építeni.55 Úgy látszik, hogy a katonáskodásban jártas székelyek szívesen kamatoztatták a velük született, vagy székelyként szerzett képességeiket a székelységen kívül. Ez olyan közeg volt, ahol talán egyszerűbb volt kitűnni, a hadi sikerek révén felemelkedni, és utána immár egy megindult karrierrel hazatérni, majd pedig azt tovább építeni. Damokos Tamás maga ugyan székely nemes volt, de a család birtokai nem Udvarhelyszéken belül helyezkedtek el, sőt a tisztsége szerint sem Udvarhelyszékhez kötődött. Feltehetjük tehát, hogy a had alóli mentesítés a karrierépítés eszköze volt illetve lehetett mind a mentesített, mind pedig a felmentett számára. A felmentetteknek kevesebb, mint 10%-a esetében találtam a nyomát betegségnek vagy szegénységnek. Nagyjából 30% esetében bizonytalan, hogy milyen okok 55

Balogh Judit: Egy székely nemesi karrier a 17. században, Lippai András, a székely hadnagy története. In: Századok 2006/4. 973-984. o.

139

késztették a főemberek szolgálatába, ám a szolgálat tartalmának definiálhatatlan volta inkább utal egy kliensi rendszerre, amely a társadalom alsó rétegének is lehetőséget adott a felfelé való elmozdulásra, a felmentést kieszközlőknek pedig egyre nagyobb befolyást engedett a székely közösségen belül, ami persze előbb, vagy utóbb anyagi hasznot is jelentett, vagy jelenthetett. A felmentéseket végzők között volt 1653-ban az eddig említetteken kívül Ferenczi István 11 esettel, Rédei János 9 esettel, Bethlen János 8 esettel, Haller István és Farkas Ferenc 7-7 esettel. Rédeiné asszony 5 felmentést intézett el, egy bizonyos „Petki uram‖ kettőt, Kemény János négyet, Ugron István és Ugron János hármat, Apafi Boldizsár, Haller János, Apafi Györgyné, Haller Pál, Mikes János, Tholdalagi Ferenc, Mikes György és Apafi Balázs egyet. A katonáskodó székelység számának növelését szem előtt tartó II. Rákóczi György fejedelem uralma alatt a székek közül a katonai terheket ezek szerint a legkevésbé kedvvel vállaló Udvarhelyszéken 1655-ben, a havasalföldi hadjárat idején újabb lustrajegyzéket készítettek. A feladat újra csak a hadban részt nem vettek összeírása volt. A lustra minden bizonnyal kevésbé alapos, mint az azt megelőző, 1653-as. A nevek mellett a távolmaradás okait a korábbiaknál rövidebben említették meg. A hiányzások okai is változtak. A hiányzók jelentős hányada most ugyanis betegség, sérülés, „nyomorú állapot‖ miatt nem vett részt a hadjáratban. Feltételezhetjük, hogy ebben jelentős része volt a két évvel korábbi moldvai hadi vállalkozásnak is. A betegségek mellett most eltörpült a mások általi mentések száma. Sok esetben a mentesítettek száma csupán csak fele, vagy harmada volt azoknak, akik erőtlenség miatt maradtak otthon. Érdekesség, de a társadalom működését jól mutatja, hogy a kapitányok olyan esetekben is mentesítést adtak, hogyha az indok az volt, hogy az illető székely még nőtlen, vagy ha a hadra kelés időpontjában apró gyermekeket nevelt, sőt még akkor is, ha a felesége megbetegedett. Lehetséges, hogy a lustrában megjelölt indokok mögött egyéb kliensi kapcsolatok is meghúzódhattak, ám már maga a tény, hogy ezek az indokok egy 140

összeírásban megjelenhettek, arra utal, hogy akár ezek is lehettek a felmentés okai. Rugonfalván egy bizonyos Rózsa Istók neve mellett szerepelt, hogy „szegény rezidenciátlan, nőtelen tizenhat esztendős legény‖56. Ebben az esetben azonban a nőtlen mivolt is elégséges indok lehetett a távolmaradáshoz. Egy másik, Agyagfalván összeírt székelyről azt jegyezték fel, hogy „fél adózó‖,57 Bözödújfaluból pedig Gergely Ferencről állapította meg a szöveg, hogy „hadba nem ment, jószága nincs‖.58 Udvarhely városában a tíz összeírtból mindössze egyetlen esetben szerepelt az illető neve mellett, hogy „nyomorult vén zsellér, háza nincs‖.59 Kőrispatakon Elekes Györgyről írták, hogy „disznópásztor, rezidenciátlan‖.60 Keményfalván Incze Gergely is „csorda pásztor, sem háza, semmije nincs‖.61 A településenként átlagosan 7-8 felmentett közül tehát maximum egy esetben említették a szegénységet, általában olyan esetben, ha az illető több testvérével kényszerült osztozni az apai örökségen, és saját házzal nem rendelkezett. Ha ilyen helyzetben ugyanazon a portán maradt, ahol a testvére, akkor nem voltak mindketten kötelesek a hadban megjelenni, a felmentés tehát automatikus volt.62 Az előbb említett 7-8 fős átlagból tehát 1655-ben a felmentettek valamivel több, mint a fele maradt otthon valamilyen sérülés, betegség, vagy öregség miatt. Több, mint 25%-ukat „mentette‖ valaki, az esetek többségében a közvetlen katonai vezetőjük, vagy a szék valamelyik tekintélyesebb nemese, akiknek vagy a szolgálatába álltak ők, esetleg a családtagjaik, vagy pedig valamilyen ellenszolgáltatást nyújtottak, lovat, vagy valamilyen pénzösszeget. Az 1653-as összeírással szemben azonban ilyen ellenszolgáltatást 1651-ben nem jegyeztek fel. Kevesebb, mint 25%-ban a

56

SZOKL. VII. köt. 126. o. u. o. 127. o. 58 u. o. 128. o. 59 u. o. 128. o. 60 u. o. 129. o. 61 u. o. 129. o. 62 Demény Lajos: A közszékelyek 1595-1596. évi felkelése. In.: Székely felkelés 1595-1596. Előzményei, lefolyása, következményei. Szerk. Benkő Samu, Demény Lajos, Vekov Károly. Bukarest, 1979. 97. o. 57

141

felmentettek zsoldost adtak, vagy a saját szolgájukat küldték el maguk helyett. Ezzel az indoklással már 1653-ban is találkoztunk. Azoknak a száma, akiknek a neve mellett a szegénységet tüntették fel a hiányzások indokaként, nem érte el a 10%-ot, hiszen számos település volt, ahol egyetlen ilyen esetet sem regisztráltak. A felmentéseket kieszközlők személyét – az összeírásnak a korábbiakhoz képest pontatlanabb volta miatt – nehezebb azonosítani, mint az 1653-as lustra esetében. Sajnos vannak olyanok is, akiknek csak a monogramját, vagy csak a vezetéknevét

rögzítették,

ezért

maradnak

bizonytalanságok

az

azonos

vezetéknevűek körében. Ennek ellenére azt megállapíthatjuk, hogy a legtöbb mentességet a hadnagyok adták. 77 hadnagy általi felmentésre mindössze 12 mások általi mentesítés jutott. A nem hadnagyok közül egy esetben magától a fejedelemtől származott a felmentés, mellette megtalálható volt két ízben a széki kapitány, egyszer a Bánffi család, egyszer Haller János mentesítése. Egyszer egy kék darabont, más esetben egy fejedelmi ajtónálló eszközölte ki a hadból való távolmaradást. A két esztendővel korábbi lustrához képest azoknak a névsora, akik a felmentést szerzők között nem hadnagyként említtettek, jelentősen átalakult. 1655-re hiányzott közülük a legtöbb, akikkel korábban találkoztunk. Ilyen volt a Dániel család minden tagja, az Apafiak, Kemény János, Bethlen Ferencné, a Rédeiek, Haller István, Haller Pál, a Petkiek, a Mikesek, vagy Tholdalagi Ferenc is.63 A hadnagyok között természetesen többen voltak, akik már 1653-ban is a katonai vezetők között szerepeltek. Ilyen volt a Szombatfalvi uram néven említett hadnagy, aki most is, korábban is 4-4 felmentést adott, ám nem ugyanazoknak, akiknek 1655-ben, valamint Balás András, aki az 53-as 5höz képest most 4 embert mentesített, Lajos Gergely, akihez 53-ban 2, 55-ben

63

A főúri családok, mint amilyennek az Apafiakat, a Keményeket vagy a Hallereket tekinthetjük, nem szorultak rá, hogy a felmentéseket felhasználják a karrierstratégiájuk részeként. Éppen ellenkezőleg, az ő szolgálatukba állni egy székely katonának jelenthetett első lépcsőt a felemelkedésben. A Dániel család viszont a 40-es években, majd az 50-es évek elején építette ki a saját klientúra rendszerét a széken belül. A tény, hogy 1655-ben nem jártak közben senki felmentése ügyében, a forrás pontatlanságai mellett azt is jelentheti, hogy ekkorra a figyelmük más irányba fordult.

142

pedig 4 mentesítést jegyeztek fel, Magh András, aki az 53-as 5-tel szemben most csak3 fő távolmaradását engedélyezte, Osváth Mihály gyaloghadnagy, 53-ban 5, 55-ben 2 felmentéssel, Zolia Pál mindkétszer 2 felmentéssel, Zolia Gergely előbb 3, majd 4 felmentéssel, Kecseti Zsigmond előbb 8, majd csupán 3 felmentéssel, Pál Deák először 1, majd 2 felmentéssel, Pálfi András előbb 7, majd 4 felmentéssel, Szentkirályi mindkét ízben 1-1 felmentéssel, Török Ferenc először 6, majd pedig 3 felmentéssel, Pakot Sándor először 3, majd 4 felmentéssel, Lajos István előbb 1, majd 4 felmentéssel, Orbán Zsigmond előbb 3, majd 4 felmentéssel, Kovács Péter először 5, majd 3 felmentéssel, Gálfi Mihály először 2, majd 7 felmentéssel, majd Gombos Mihály előbb 4, majd 3 felmentéssel. Az előbbiekből is látható, hogy a katonai vezetők személye két esztendő alatt nem változott jelentős mértékben. Voltaképpen csak egyetlen új nevet találunk azok között, akik nagyobb számú felmentést intéztek el, ez pedig Bíró Pál, akinek a nevét rögtön 7 felmentési ügynél jegyezték fel az összeírók. Az 55-ben felmentettek nevei azonban nem egyeztek meg az 53-ban felmentettekkel, sőt még a valaki szolgálatába elszegődők nevei sem egyeztek meg 53-ban és 55-ben, jóllehet két összeírás között rendkívül rövid idő telt el. Ez a tény tovább erősíti azt a feltevést, miszerint ezek a szolgálatvállalások, pusztán időlegesek voltak, esetenként még a korábbi „subiugati‖ jobbágyi kategória esetében is, nem is beszélve a mostani szolgálat vagy szolga megnevezésekkel illetett állapotról, ami még inkább szükségessé teszi a „klientúra‖ kifejezés bevezetését, a székely társadalom belső viszonyainak a modellezését. A II. Rákóczi György fejedelemségének az időszaka alatt készült és ránk maradt lustra-jegyzékek, bár részben hiányos adatai alapján a székely társadalom 17. század közepi állapotára vonatkozóan számos következtetést levonhatunk. Ezek egyike az, hogyha az összeírások készítésével kapcsolatban fel tudunk tételezni valamiféle célzottságot, azaz nem csupán azt gondoljuk, hogy mindenhol készültek egyforma összeírások, csak nem mindenhol maradt fenn, akkor 143

lehetséges, hogy a székek közül Udvarhelyszék székelysége kevésbé vállalta a hadakozás terheit, mint a többi székely szék. A hadból való távol maradottakra vonatkozó lustrákat ebből

az időből ugyanis

csak

Udvarhelyszékkel

kapcsolatosan ismerjük. Ez pedig utalhat Udvarhelyszék társadalmának sajátos átalakulására,

legalábbis

a

szék

helyzetének

a

megváltozására.

Az

udvarhelyszéki nemesség a 16. század második felében sikeresen részesévé vált az országos nemességnek, különösen a szentpáli Kornisok és a család holdudvarába tartozó, valamint a székben is érdekelt nemesek.64 Ez a tendencia részben természetes okokra is visszavezethetően a 17. század közepén jelentősen megváltozott. A szentpáli Kornis család fiúágon kihalt, tehát nem maradt férfi, aki a Kornisok érdek-érvényesítésében részt vállalhatott volna. Ugyanez történt I. Rákóczi György idején a Bethlen Gábor uralma alatt még főkapitány és diplomáciai tisztségeket is betöltő Balassiakkal is. 1635-ben a lovak száma alapján már nem is ők, hanem Ugron Pál vezetett a szék nemesei között, hiszen ekkor már csak Balassi Ferencnét és Petki Jánosnét írták össze, Kornis Ferencné pedig meg sem jelent. Őt követte Péchi Simon 16 lóval, majd vargyasi Dániel Mihály 10 lóval. Bár a lovak száma nem is az egyetlen és a leginkább irányadó valamely család rangjának a megállapításakor, ez esetben mégis meglehetősen pontosan leírja a hatalmi viszonyokat. A 35-ös állapotokat mutató lustra szerint az eddig gazdasági és politikai fölénnyel rendelkező udvarhelyszéki nemesek mellé megkezdte a fölzárkózást a háromszéki nemesség néhány tagja, úgy, mint Nemes Tamás széki főkapitány, akinek 24 lovát említették, Béldi Pál, akinek 12, Basa Tamás, akinek 9, valamint Damokos István és Mikes Benedek, akiknek 5-5 lovát jegyezték fel. A marosszéki nemesség jelentős része a lustra szerint csak 12 lóval rendelkezett, míg a csíki nemesekről készült összeírást nem ismerjük. Az egyéb adatok alapján azonban feltehető, hogy a csíki családok közül is volt legalább 1-2 család, amely ekkorra szintén elindult a felemelkedés útján. Az

64

Horn Ildikó: Az unitárius elit stratégiái. (1575-1603.) In: Tündérország útvesztői, Bp. 2005. 88-101. o.

144

anyagi ereje tekintetében nagyon egységesnek mutatkozó Gyergyószékben például ilyen lehetett a Lázár család. A hiányos és nem minden részletre kiterjedő összeírások azt mutatják, hogy Háromszék elitje egyre jobban jelen volt az országos elit soraiban, akár a korábbi udvarhelyszéki családok rovására is. A fejedelem egyre nagyobb mértékben támaszkodott e két szék katonáskodóira, ami egyre szorosabbra fűzte a kapcsolatát a székek katonai vezetőivel, akik részben ennek révén is egyre erőteljesebben fogtak a saját karrierjük építésébe a széken belül is. Olyan családok emelkedtek fel ekkor, mint a Béldi, a Mikes, a Mikó, a csíki Petkiek. Ezen családok némelyike a széken belüli székelység közül is szerzett klienseket, amint ezt jól mutatta az 53-as udvarhelyi lustra. Sajnos a gyergyói adóösszeíráson kívül az időszakról ilyesmit alig ismerünk. Gyergyószék a legkevésbé sűrűn lakott és a legkevésbé differenciált széke volt a Székelyföldnek, ám ennek ellenére figyelemre méltó az a tény, hogy a szék szinte minden társadalmi rétegbe tartozója képes volt befizetni a 2 Ft-os adót. Ez igazolni látszik Imreh Istvánnak65 azt a teóriáját, amely szerint a székelységet leginkább egy szabad paraszti társadalomhoz érdemes hasonlítani. Az összeírások tehát egyrészt némi székek közötti átrendeződést mutatnak, nagyszerűen mutatják a folyamatosan létező és folyamatosan alakuló kliensi rendszereket, valamint azt az éppen ekkor felgyorsuló folyamatot, aminek a vége egy új székely elit beemelkedése és megragadása volt az országos nemesség soraiban. II. Rákóczi Györgynek még a többi erdélyi fejedelmet tekintve is tudatosnak nevezhető székelypolitikája egyrészt sikeres volt abban a tekintetben, hogy az uralma idejére létrehozott egy hozzá hű székely vezető réteget, akik megfelelő számú székely katonai kontingenst tudtak mozgósítani, másrészt jó érzékkel emelte fel Csík és Háromszék ambiciózus elitjét az országos politikába.

65

Imreh István szíves szóbeli közlése.

145

A székelyek II. Rákóczi Ferenc Erdélyében

A székely társadalom a 17. század elején még jobbára azért küzdött, hogy korábbi szabadságjogait, amit összefoglaló néven kollektív nemességként említettek, visszaszerezze és megtarthassa. A kollektív nemesség minden egyes székelyre érvényes kiváltságaiból azonban éppen ebben a században bontakoztak ki azok a kiváltságok, amelyek már nem terjedtek ki a székely közösség egészére. A század elején visszakapott közösségi jogok mellett a korábbi

legfelső

réteg

tagjai,

az

egykori

primori

családok

egyéni

adományleveleket is szereztek birtokaikra, és többen kaptak nemesítő okleveleket is. Az újra kimondott közösségi szabadság már nem volt elegendő többé ahhoz, hogy a székely közösség tagját megmentse attól, hogy elszegényedése vagy más miatt jobbágyi sorba süllyedjen. A korábban csak elvétve előforduló jobbágyul kötések hol erőszak, hogy szegénység miatt egyre gyakoribbá váltak, így kialakult a székely jobbágyok rétege. A jobbágyosodás a 16. század első felében, a fejedelemség létrejöttének az időszakában gyorsult fel, és ez arra késztette az erdélyi fejedelmeket, hogy reagáljanak a székely társadalmon belül létrejött új helyzetre. A területileg a Magyar Királyság korábbi területénél jóval kisebb Erdély immár nem engedhette meg magának azt, hogy a székely társadalom korábbi adómentességét megőrizze, ezért egyre többször vonták be őket az adóterhek viselésébe. A megnövekedett adóterhek azonban csak felgyorsították azt a folyamatot, amely már korábban megindult, ez pedig a székelyek alsó rétegének jobbágyul kötése volt. A gyalogosan katonáskodók közül sokan jutottak olyan helyzetbe, hogy nem tudták viselni a hadi szolgálatot és az adózás megterheléseit együtt, ezért mindezek elől jobbágyul kötötték magukat. A 16. század közepén az 1562-es segesvári országgyűlésen

János

Zsigmond

fejedelem erre

úgy

válaszolt,

hogy

határozataival felszámolta a székely társadalom korábbi közösségi kiváltságait, a 146

kollektív nemességet és a belső autonómiát. Ezáltal a korábbi székely nemes fogalom is átalakult, hiszen az országgyűlés határozatainak értelmében ezen túl a nemesi kiváltságok a székely társadalom két felső rétegének, a primoroknak és a lófőknek a kiváltságaivá lettek. A székelység nemesnek tartott rétege azonban a legalsó rétegekkel egyetértésben, noha más-más okokból, ellene volt a segesvári végzésnek, és a 16. század második fele állandó feszültséget eredményezett mind a székelységen belül, mind pedig a székelyek és a fejedelmi hatalom között. A székely közösség minden tagja és minden csoportja érzékenyen és ellenségesen reagált arra a kormányzati törekvésre, amely kívülről óhajtott beleszólni ennek a közösségnek a nagyon is élő rendjébe. Még akkor is így volt ez, ha a fejedelmi határozat voltaképpen csak követni próbálta azt a folyamatot, amely a székely közösségen belül megindult, vagyis hogy a katonai alapokon szerveződött és kiváltságolt szabadokból álló társadalomban megjelentek a feudális függőségre emlékeztető, igaz, sajátos formában érvényre jutó kapcsolatrendszerek is. A közösség azonban egyfelől elutasítással reagált a változásokra, másfelől egy belső zavarral, ami a viszonyok és viszonyrendszerek bizonytalanná válását mutatta. A kormányzat szempontjából mindez úgy jelentkezett, hogy nem tudta használni a székely haderőt és emellett a remélt adó sem folyt be a kincstárba. A székelyföldi nemesnek titulált réteg tagjai sem voltak elégedettek a hozott döntésekkel. A felső réteg tagjai, akik döntően a korábbi primori családok tagjai voltak, és már korábban is a vármegyei nemesség részének tekintettek, a hatalom behatolását a Székelyföldre az addigi tekintélyük és rangjuk csorbításának tekintették. Egyrészt azáltal, hogy a korábban általuk ellátott tisztségeket most az uralkodói tisztségviselők kezébe adták, így a főemberek elestek ezen tisztségek jövedelmétől és a hozzájuk kapcsolódó hatalomtól is. Másrészt az a korábbi kiváltság, amelynek értelmében a ius regium ezidáig de jure nem hatolt be a Székelyföldre, korlátlan lehetőséget biztosított a székelyek elsői számára a közösségen belül hatalmuk növelésére. A kiváltság megszüntetésével más nemesek is lehetőséget kaptak arra, hogy 147

birtokot szerezzenek a székelységen belül, ezáltal szintén a főemberek korábbi hatalmát csökkentve. Az 1562-ben nemesnek titulált csoport másik, nagyobb része, a korábbi lófők ugyancsak ellenezték ezt a rendezést. Igaz, hogy nem kellett adót fizetniük és szabad állapotúak maradtak, sőt a nemesek közé sorolták őket, ám mivel a társadalomban elfoglalt helyük a mustrákon résztvevő fejedelmi tisztviselők döntésétől függött, akik sok szegényebb lófőt is besoroltak a legalsó, immár a fejedelem jobbágyaiként számon tartott rétegbe. Az egzisztenciális bizonytalanság és a lófőket a falu népével összekötő azonos életforma is közrejátszhatott abban, hogy a lófők lettek a székely közösség legerőteljesebb védelmezői. Az állandó feszültségek a 16. század végére világossá tették, hogy a kormányzat majd fél évszázadon át követett székelypolitikája nem vezetett eredményre, ezért a tizenöt éves háború állandó küzdelmei is szükségessé tették azt, hogy megpróbálják visszaállítani a székely katonaság korábbi harcértékét. Leginkább ez a törekvés vezethette először Báthory Zsigmondot, majd Bocskai Istvánt és Báthory Gábort is, hogy ismételten kiadott szabadságleveleikben helyreállítsák a korábban elvett székely szabadságjogokat és az autonómia jelentősebb elemeit is. A 17. század elejére tehát a székely közösség többé-kevésbé visszaszerezte korábbi nemesi jogait, és Bethlen Gábor fejedelemségének időszakára kialakultak azok a külső és belső keretek, amiken belül megindulhatott egyfajta fejlődés. A 17. század végén a fejedelemség önállóságának megszűnte után a vezető székely családok is bárói, grófi címeket kaptak, tehát az ország nemességének elitjébe emelkedtek, és ekkorra nagyjából létre is jött az a csoport, amely a székely nemesi társadalom címet viselte. A régi családok illetve a felemelkedett, többnyire katonai vezetők lettek azok, akik alapjai lettek az alakuló nemesi társadalomnak. A nemes kifejezést ekkorra, a Bethlen Gábor-féle lustrák idejére már csak ezekre a székelyekre 148

használták, akik éppen személyesen kapott adományaik, okleveleik birtokában, maguk is nemesnek tekintették magukat, ezáltal némileg elkülönültek és igyekeztek is elkülönülni a székely közösség mindenkire kiterjedő jogokat és kötelességeket tartalmazó rendjétől. A nemes kifejezés tehát, úgy tűnik, a székelységen belül éppen ezekben az esztendőkben nyerte el egy olyan formáját, amikor egy világosan megkülönböztethető csoportot kezdtek érteni alatta, még akkor is, ha természetesen ennek a csoportnak is változott a legalsó rétege az elszegényedések stb. által. A székelység alapvetően közösségi volta miatt azonban a nemességnek ez a formálódása, azaz a közösségről való leválása terhes volt konfliktusokkal. Ennek ellenére a székelység, igaz, a fejedelmek hathatós támogatásával, de mindenképpen őrizte még közösségi identitását, az autonómiából fakadó bizonyos jogosítványokat is, tehát biztosítva volt egy belső fejlődés. A Habsburg-uralommal elsőként az autonómia sérült. 1691-ben I. Lipót Diplomájának a 14. cikkelye szerint a királybíró és kapitánya választása látszólag a székely székek kezében maradtak, ám valójában a szék jelölhetett és a jóváhagyás már minden esetben a helytartó tanács kezében volt. A korábbi, vezető réteggé vált és legjelentősebb vagyont nyerő székely nemesek csoportja is átrendeződött némileg, a Habsburg-udvarbeli forgolódás ugyanis újabb családokat emelt fel. Ehhez felhasználták a katolikusságukat is, ami végre lehetőséget adott a karrierépítésre Erdélyben is. Így lehetséges, hogy három olyan család tagjai emelkedtek fel a többiek fölé, akik a 17. század folyamán nem voltak a legelsők között, még akkor sem, ha családjaik a legősibb primori családok közül valók. Ezek Apor István, Mikes Mihály, valamint Kálnoki Sámuel voltak. Közülük altorjai Apor István emelkedett a legmagasabbra, ő a katolikusok világi vezére volt, Csíkszék főkapitánya és főkirálybírája, királyi kincstartó. A leghamarabb ő szerzett grófi címet. Mikes Mihály szintén a Diplomának köszönhette karrierjét, ugyanis 1691-től 149

Háromszék főkapitánya volt, ítélőmester, kormányszéki tanácsos, 1700-tól pedig Belső-Szolnok vármegye főispánja is. Kálnoki Sámuel Háromszék főkirálybírája volt, emellett kancellár. Látjuk tehát, hogy néhányan, megragadva az új idők adta lehetőségeket, roppant hamar alkalmazkodni tudtak, és megkezdték családjaik karrierjének az építését. A döntő többség azonban – beleértve a primori, vagy most már inkább nemesi réteget is – még mindig nehezen fogadta el a székelység korábbi autonómiájának megszüntetését, és még mindig erőteljes volt a közgondolkodásban a közösség és a szabadság eszménye. Jól példázza ezt például az 1694-es tatár betörés Felcsíkban. Az eset előzménye az volt, hogy a csíkiak minden módon igyekeztek megszabadulni a rájuk küldött Habsburg katonaságtól, amely egyfelől a közrendet volt hivatva biztosítani, másfelől a hágók őrzése is a feladatai közé tartozott. A szék főkapitánya, Apor István ekkor már meglehetősen ritkán tartózkodott a székeken, helyette az ügyeket alkapitánya, a szintén primori családból származó Sándor János intézte. Az alkapitány egész Csíkszék kérését tolmácsolta, amikor arra kérte Aport, eszközölje ki, hogy ne szállítsanak rájuk német katonaságot, minthogy a hágók őrzését ők maguk is képesek ellátni. A tatárok, akik hírét vették annak, hogy Csíkot nem őrzi császári haderő, 1694. február 13-án és 15-én is betörtek Felcsíkba.1 A támadások során kb. 12.000 embert hurcoltak fogságba, akiket később jelentős váltságdíj fejében engedtek szabadon.2 Az elfogottak között volt többek között az említett Sándor János alkapitány és egész családja is. Azt, hogy a Sándor-család birtokainak a száma nem lehetett kevés, abból a perfolyamból tudjuk, amelyet Apor Istvánnal folytatott a család. Apor István ugyanis vállalta a tatár fogságból való kiváltásukat a birtokaik egy részének a lefoglalása fejében.3 A két család később

1

Endes M. 164. Benkő József: Transilvania specialis. I. 343-347. 3 Sándor-család levéltára, I. 158-160. 2

150

hosszan pereskedett e birtokaik miatt.4 Apor István a rang mellé tehát igyekezett megszerezni primor-társai birtokainak egy részét is. Apor tipikus leváló eleme volt a székely társadalomnak, aki immár nem tekintette magára nézve kötelezőnek a korábbi közösségi konszenzust, hanem – úgy tűnik – folyton felrúgta azt. Ezt mutatja egy pár évvel későbbi eset, ami már nagyon közel esik a Rákóczi-szabadságharchoz. Ezekben az esztendőkben Apor István a korábbi székely szokásjogot megsértve, egyszerre töltötte be a szék főkapitányi és főkirálybírói tisztét is. Miután 1699-ben, a székelység nagy részének állandó panaszai miatt végül a főkirálybíróságról lemondott, akkor, szintén a szokásjogot felborítva, maga kívánta megszabni, hogy ki kövesse őt ebben a tisztségben, és maga helyett Henter Benedeket jelölte. A szék azonban régi szokását követve választott, mégpedig Lázár Ferencet. Apor István erre rendkívül indulatos levélben üzente meg a szék tisztjeinek, Sándor Jánosnak, Tamás deáknak, Csató Jánosnak és a többieknek, hogy amennyiben nem Henter Benedek lesz Csík főkirálybírája, akkor kidobatja őket tisztségükből. A fenyegetések hatására végül meg is választották Henter Benedeket, Lázár Ferenc pedig, mintegy kárpótlásul, 1702. márc. 9-én I. Lipót gróffá tette, valamint egy új tisztséget kreált a számára; ő lett Csík, Gyergyó és Kászonszék inspektora. Mindezek figyelembe vételével azt mondhatjuk, hogy II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának kiterjedése Erdélyre azzal kecsegtetett, hogy ezen felül mód lesz megtorolni a székely közösség kiváltságain esett sérelmeket. Ezért nem csodálkozhatunk azon, amit Cserei Mihály írt az egyébként általa sem túlzottan kedvelt Apor István birtokainak a sorsáról a szabadságharc alatt. Cserei szerint ugyanis „Apor Istvánnak Csíkban minden jószágát és javait elprédálták.‖5 Ez pedig nem csak illetve itt elsősorban nem kuruc módi volt. Sokkal inkább azt a régi székely szokást elevenítették ekkor fel, amely szerint aki megpróbált 4

A per iratai szerint Apor István olyan birtokokat is elfoglalt az általa adott kölcsönösszeg fejében, ami nem szerepelt a megegyezésben, ez, nevezetesen a Sándorok lázárfalvi birtoka képezte közöttük a vita tárgyát, amit Sándor Jánosné tanúk előtt visszafoglalt. Uo. 184. 5 Cserei Mihály Históriája. 280.

151

valamilyen módon kiszakadni a közösség jogainak és kötelességeinek a szorításából, azt a közösség, ha csak tehette, megbüntette. Úgymond „megdúlták‖ a házát, azaz mintegy intő példaként lerombolták a birtokán álló épületeket. A közösségi eszme legfőbb hordozói a székelység között legnagyobb számban jelen levő lófők voltak. A 16-17. század folyamán is ők voltak a vezetői és ők adták a legnagyobb tömegét a különböző felkeléseknek, jóllehet az 1562-es segesvári végzések őket a nemesek kategóriájába sorolták. Ugyanakkor azonban a helyzetük meglehetősen bizonytalan volt, hiszen bármikor elindulhattak a gyalogok közé süllyedés útján. Mivel pedig ők viselték a katonáskodás terheit is, nagyon gyakran találjuk az összeírásokban a megjegyzést a nevük mellett: „szolga mostan‖. Már a 17. század folyamán is ők védték leginkább a közösséget, akár erőszakkal is. A székelyföldi peres iratok között feltűnően sok, az erdélyi és országos átlagot is meghaladóan sok az erőszakosságról, testi sértésről szóló per. Ezeknek a legfőbb szereplői a lófők voltak. Ugyanezt találjuk a Rákóczi-szabadságharc idején, például amikor 1711. január 7-én Sándor Mihály és nemes delnei Csató János felcsíki hites assessorok a Moldvába menekültek erőszakoskodásáról tartottak tanúvallatást CsíkSzépvízen.6 Amikor 1704. augusztus 27-én Gyergyóban összeírták a szabadságharc katonáit, a 49 felsorolt névből 36 tartozott a lófők, lóval katonáskodók közé. 1704. márciusában, amikor Thoroczkai István tudósítást kért a csíkszékiektől, és fegyveres segítséget ígért nekik, a levelének a címzettjei szintén a lófők voltak, szentmártoni Hozo Ferenc, Potyó Gergely, Bocskor István csekefalvi Gothár János, Gothár Péter, valamint szentsimoni Veress István, Veress Mihály és Veress János.7 Egy nem sokkal később keletkezett, szintén Thoroczkai Istvántól származó és ugyancsak az előbb említetteknek küldött levélben a levél írója 6 7

Székely Oklevéltár VII. 195. Uo. 172.

152

Henter Mihály uram felől érdeklődik.8 Nem csupán Háromszék alkapitányának esetében, de Lázár Ferenccel kapcsolatban is tudjuk, hogy a szék közössége szabályosan rákényszerítette arra, hogy Rákóczi kurucainak az oldalára álljon. Az 1703-ban a bonchidai ütközetnél még elmenekülő Henter Mihályt 1704 tavaszán már Thoroczkai István keresi levelei és a lófők útján.9 A források adatai szerint a szabadságharc legfőbb terhét elsősorban a szabad állapotú székelyek, közülük is főként a lófők viselték. A lófőségből a katonai alapokon szerveződött társadalomban a 17. század során jó eséllyel léphetett feljebb valaki, ám ez volt az a réteg is, ahonnan lecsúszni is lehetett. Rákóczi Ferenccel a Rákóczi név és a fejedelemség felélesztése természetes módon

idézte

fel

a

székely

szabadságot,

illetve

villantotta

fel

a

visszaszerzésének az esélyeit. A Székelyföldön állomásozó császári seregek is leginkább az ő birtokaikat veszélyeztették. A jobban felszerelt katonaság jelenléte pedig előrevetítette a leendő erdélyi reformját is, amikor meg szükségtelenné válhat a székely könnyűlovasság. A tatárok betörésekor mutatott készületlenségük, valamint a székelyek Holdvilág melletti veresége valóban azt is mutatta, hogy a székelység hadereje fölött némileg eljárt az idő. Ez éppen elég indítékkal szolgált ahhoz, hogy a lófők bekapcsolódjanak a szabadságharc küzdelmeibe. A kortárs vargyasi Dániel István is úgy látta, hogy háromszék és Csík népét a kurucok, „a Magyar nemzet ősi szabadsága visszaállítása színe alatt megnyervén és Rákóczi részére csábítván‖ állították maguk mellé.10 Ugyanezt fogalmazta meg a székelyek 1704. március 14-én keletkezett „barcasági kiáltványa‖: „Intünk és kérünk, sőt kényszerítünk is e hazából való akármilyen nemzetből álló igaz haza fiait… közönségesen velünk együtt fegyvert fogni‖.11 A lófők aránya a 17. század folyamán az egész Székelyföldön 20 % körül mozgott, és annak ellenére is, hogy éppen közülük haltak meg a legtöbben 8

Uo. 180. Uo.101. 10 Imreh István – Pataki József: Kászonszéki krónika 1650-1750, 39. 11 Uo. 40. 9

153

a harcokban, nagyjából ugyanezt az arányt mutatták a 18. század első harmadában is. Az összeírásokban azonban már nem csak ilyen néven szerepeltek 1-2 lóval, hanem egy új kategória is megjelent, a lovas puskásoké, ám még 1729-ben is ismert és használt volt a lófő megnevezés. A jobbágyok és a zsellérek rétege az előbbieknél is problémásabb és nehezebben körülhatárolható. A jobbágyok között ugyanis sok kategóriát felsorolnak az összeírások. A klasszikus jobbágyhoz legjobban az úgynevezett ősjobbágy életformája, terhei és helyzete hasonlítható, azonban nem ők képezték a jobbágyok többségét. A legnagyobb számú az ú. n. fejekötött kategória volt, ám egyszersmind ez volt a legmobilabb is, ugyanis ide tartoztak egyrészt azok, akiket az ambiciózus szomszéd nemes vagy lófő erőszakkal tett a maga jobbágyává, másrészt azok is, akiket valamiféle büntetés alóli kiváltásként tesznek jobbággyá, valamint azok is, akik csupán alkalomszerűen, egy-egy hadjárat terhei ellen menekültek a szolgálatba. A fejekötöttek jelentős része ezek miatt nem is tekintette magát valódi jobbágynak, és igyekeztek mindent megtenni a helyzet állandósulása ellen. A csoport tehát folyton veszített a létszámából, ám újakkal is bővült. A 18. század kezdetén például sokan szolgáltak Apor István jobbágyaként olyanok, akiknek családtagjait Apor István váltotta ki a tatár fogságból. Közülük a legtöbben bizonyosan nem akartak megmaradni ebben az állapotban, és a szabadságharchoz való csatlakozás utat nyitott a felszabadulásukhoz. Elsősorban ők fogadták örömmel Forgách Simon 1705. augusztus 24-én megjelent pátensét, amelyben a hadseregében szolgáló jobbágyok családjait felmentette a jobbágyi szolgáltatások alól.12 Ezek száma azonban a székely társadalom egészén belül nem volt túl jelentős. Ilyen tartalmú pátenst adott ki 1707. június 3-án Ónodon maga a fejedelem is. Csík- Gyergyóés Kászonszék 1707 őszén hozott végzéseiben, amelyeket a haza védelmére hoztak, ugyanakkor az szerepelt, hogy „némely atyámfiai szegődött szolgái még most azzal fenyegetőznek, hogy ha más országra kelletik menni, el nem mennek. 12

Székely oklevéltár VII. 128.

154

Végeztük azért, hogy akár itt a székben, akár idegen országba legyen a szolgatartó ember, a szolga tartozzék maga kötelessége szerint gazdája mellett híven szolgálni.‖ Mivel a fejekötött jobbágyok között mindig nagy számban voltak olyanok, akik éppen a had elől kötötték el magukat, természetes, hogy eszük ágában sem volt a haditerheket is vállalni. Jól látható ez már 1703-ban, amikor sorra panaszkodtak a katonai parancsnokok a magukat a katonai szolgálat alól kihúzókra. Amikor Rabutin Pekry Lőrinc udvarhelyszéki főkapitányt Balázsfalva mellé, Mikes Mihályt Háromszékre, Thoroczkai Istvánt a Szamos mellé, Sándor Jánost pedig Csíkba rendelte, azt tapasztalták, hogy aki csak tehette, kihúzta magát a táborba szállás alól. A tehetősebbek vagy megváltották magukat, vagy maguk helyett „hópénzért‖ másokat állítottak, vagy némelyek lovukat is eladták, hogy „azzal a szolgálattul magukat liberálhassák‖. Ebben a jelenségben nem csupán a császári hadakban való szolgálattal szembeni ellenérzés, hanem ez a régi szokás is szerepet játszott. A jobbágyság számaránya mindvégig, 1614 és 1721 között a zselléreket is beleszámítva 26-27%-os volt. A kategóriával kapcsolatos bizonytalanságot is mutatja, hogy még 1713-ban és 1715-ben is voltak olyan lófők, akiket bár a lófők között írtak össze, de nevük mögött ott szerepelt a megjegyzés, miszerint szolgáltak. Így volt ez Péter Mihály lányával, aki primipiaként szolgált 1713-ban, vagy a primipius Máté Sámuellel 1715-ben, aki „szolgaságra obligálá magát‖. Tehát noha 1705-ben Forgách Simon azt írta, hogy a jobbágyok „II. Rákóczi Ferenc mellett jelesen fogtak fegyvert, és azoltátul fogva táborozván magukat dicsíretesen viselték‖ mégis a szabad állapotúakhoz képest kisebb mértékben vettek részt a hadakozásban. Amikor 1709. április 27-én a főkormányszék parancsára összeírták azokat az udvarhelyszéki jobbágyokat, akik „ezekben a revolutiokban elmentenek kurucságra és most is oda vadnak‖, kiderült, hogy falvanként átlagosan maximum ketten voltak jelen. Azt a tényt, hogy a székelység egészét a Rákóczi szabadságharc újra mozgósította a kollektív szabadság visszaszerzése vagy megőrzése érdekében, 155

mutatja az is, hogy nem csak a társadalom különböző rétegei reagáltak különböző lelkesedéssel, de eltérő számban és arányban vettek részt a harcokban az egyes székek is. Az az Aranyosszék, amely területileg sem kötődött szervesen a székelységhez, és a 16-17. század nagy küzdelmeiből is nagyrészt kimaradt, most sem képviselt jelentős erőt a harcokban. A külvilághoz a leginkább hasonlítani kezdő Marosszék és Háromszék szintén kevésbé voltak jelen a harcokban, mint az az Udvarhelyszék és Csíkszék, amelyek a leginkább megőrizték a közösségi hagyományukat, és amelyek még 1709 után, a főkormányszék működésének a visszaállítása után is szervezkedtek, ahogyan azt Cserei Mihálytól megtudjuk. A szabadságharc végeztével 1711-ben, a szatmári béke után megszűnt a székelyek általános hadkötelezettsége, ezáltal minden jogi alapja is közösségi kiváltságaiknak. Bár van olyan történészi vélemény, mely szerint egyfajta büntetés volt mindez a szabadságharc alatti aktív részvételért, ám valójában ez a rendezés is része volt annak a folyamatnak, amely a székely társadalom számos ponton meglehetősen anakronisztikus viszonyait volt hivatva betagozni a Habsburg Birodalomba, és amely már a Diplomával kezdetét vette. Ez ellen való tiltakozás, egyfajta utolsó próbálkozás volt a székelység bekapcsolódása a Rákóczi-szabadságharcba. Minthogy a székely társadalom egésze részt vett valamilyen formában a küzdelmekben, a vezetők közül némelyek elmenekültek, mások pedig a harcok ideje alatt haltak meg. A székek korábban legfontosabb tisztsége a főkapitányé volt, megelőzve a főkirálybírókat is. Tekintélye pedig még ennél is nagyobb volt, mert végső soron ő dönthetett a hadból való felmentésekről, és minden egyéb katonai eseményről. A tisztség már a Diploma kiadásától kezdődően veszített korábbi rangjából és szerepéből a székely társadalmon belül, ugyanis nem kizárólag székely főemberekkel töltötték be.13 Nem volt székely Aranyosszék főkapitánya, Thoroczkai István, sem Pekry Lőrinc, udvarhelyszéki főkapitány. Székely volt viszont Apor István 13

Ez már korábban is előfordult, különösképpen az1562-es segesvári végzéseket követő majd’ fél évszázad folyamán. A 17. század során azonban ezzel ellentétesen, inkább újra az vált gyakorlattá, hogy a fejedelmek igyekeztek ismét székely főkapitányokat és egyéb főtiszteket állítani a székek élére.

156

csíki főkapitány, valamint Mikes Mihály háromszéki főkapitány, igaz, hogy őket tekintették a Habsburg-házhoz leghűségesebb székely főuraknak. A katonák állomásoztatása a Székelyföldön már szintén egyértelműen mutatta a közelgő változást. Már a szabadságharc előtt megjelent az adóztatás, ami, bármilyen kuszának és összevisszának tűnik is, mégis rendkívül tudatos és koncepciózus volt már a szabadságharc idején is, amikor éppen a főkormányszék tudta kiterjeszteni a hatalmát a Székelyföldre. Ugyanezt mutatja az is, hogy, bár hivatalosan nem számolták fel a főkapitányi tisztségeket, mégis, azzal, hogy nem választottak újakat 1711 után, ez a tisztség magától eltűnt. A legutolsó főkapitány Kálnoki Ádám volt, akit már 1708-ban neveztek ki csíki főkapitánynak, de a hivatalát csak később foglalhatta el, és akkor sem tudott már olyan hatalmat gyakorolni, mint a korábbi főkapitányok. 1713-ig helyette minden intézkedési jog a főkirálybíró, Bornemissza János kezében volt, és csak miután őt kinevezték az erdélyi kancellária élére, akkor jutott Kálnoki némi szerephez. Az 1711-es szabályozás, bármennyire is szomorú mérföldköve a székely történelemnek, mégis egy logikus átalakulás része volt. Személyes karrierek nem törtek derékba ezzel együtt, legalábbis a szabadságharc előtt megindult nemesi karrierek esetében nincsen erről szó. A

székely

és

erdélyi

nemesség

szabadságharcban

való

szerepvállalásának egyébként is volt némi sajátos íze, amennyiben Rákóczi parancsnokai valójában nem bíztak bennük, és ezért jelentősebb önálló feladatokat sem adtak nekik. Ennek ellenére a székely nemesség jelentős része, az Apor családon kívül szinte az egésze részt vett a szabadságharc küzdelmeiben, még Apor Péterről is tudjuk, hogy találkozott a fejedelemmel. Annak ellenére is, hogy úgy tűnt, hogy sokak csillaga a Diploma által fémjelzett új rendszerben, a guberniumi keretek között is emelkedni kezdett, a fejedelem mellett találjuk Mikes Mihályt, a Lázár családból Ferencet és Jánost, a Henter 157

család több tagját, Kálnoki Sámuel fiát, Kálnoki Pétert, a vargyasi Dániel családnak pedig szinte valamennyi tagját valamint Petky Dávidot és Mikó Jánost is.14 Többen, mint például Mikes vagy Lázár Ferenc, kitüntetett feladatokat láttak el, többek között Lázár Ferenc vitte Rákóczi fejedelmi diplomáját Szeged alá. A Rákóczi-szabadságharcban tanúsított székely részvétel sajátos záróakkordja volt a 16-17. században folytatott, az egykor volt kollektív szabadságjogok és ezzel közösségi önértelmezés megtartására vagy inkább visszaszerzésére irányuló kísérleteknek. Mivel azonban a székely társadalomból a leváló elemek elkülönülése és önértelmezése már jóval egyértelműbben megtörtént, mint másfél századdal korábban, az 1562-es segesvári rendezési kísérlet idején, a székelység fellépése sem volt olyan erőteljes és egyértelmű, mint 1562 után volt tapasztalható. A székely nemesség egy jelentős csoportja találta meg identitását az országos nemesség körében, a városok közül némelyek, például Marosvásárhely is egyértelműen kifelé tartott a székely kollektivitásból.

14

A székely nemesség pártállásáról bizonyos esetekben nehéz képet kapnunk, 1708 előtt például azt írja Cserei Mihály, hogy azért lázított ellene, mert Csereit a németek nevezték ki főtisztnek. Egy 1711-ben készült listában ugyanakkor azok között szerepel, akik a császár hűségén maradtak. Könnyen lehet azonban, hogy némelyek, karrierjük érdekében elérték, hogy a nevük ezek között a nevek között szerepeljen.

158

„Náj modi” és Erdély — a tárgyak világa a 17. századi Erdély főúri udvaraiban

Jelen dolgozat1 vizsgálódása elsődlegesen arra irányult, hogy fellelhető-e valamiféle párhuzam az Erdélyi Fejedelemségben a nemesség rétegződése és ezeknek a fogyasztási cikkekhez, használati tárgyakhoz való viszonya között. A kutatáshoz rendelkezésre álló források csak részben lehettek a különböző inventáriumok, hagyatéki leltárak, valamint a végrendeletek 2, mert ezek csupán a felsorolás szintjén érintik az illető nemes tulajdonában levő tárgyakat, eszközöket. Vizsgálódásunk célja elsősorban annak kiderítése volt, hogy milyen szimbolikus jelentést nyertek a különböző tárgyak a fejedelemség nemeseinek az életében, milyen mértékben voltak fogékonyak a luxus – valamint az élvezeti cikkek iránt, mennyire voltak nyitottak a „divat‖ újításaival szemben, valamint, hogy ebben a viszonyulásban, elfogadásban, vagy visszautasításban mennyire játszott

szerepet

az

illető

nemesnek

az

erdélyi

nemesi

társadalom

rétegződésében elfoglalt helye, nemesi státuszának viszonylagos régi vagy újabb volta. Éppen ezért a 17. század folyamán örvendetesen megszaporodott naplók, emlékiratok, történetírói munkák, még inkább a meglévő levelezések, valamint a peres iratok szolgáltattak adatot, szempontokat ezekhez a kérdésekhez. Az Erdélyi Fejedelemség Tündérkert megnevezését, már amennyiben ezt a meglehetős változékonyságra, szinte kiismerhetetlenségre értjük, nyugodtan alkalmazhatjuk a 16–17. századi erdélyi nemesség esetében is, ugyanis elég nehezen megfogható. Rendisége fejletlen, a társadalom csúcsán lévő családok pedig elég jelentős mértékben változnak, még a 17. századon belül is. Mindehhez hozzátehetjük azt is, hogy a fejedelemségben a vezető szereppel, a 1

A tanulmány megjelenését a Bolyai Ösztöndíj támogatta. KmOL = A Román Országos Levéltár Kolozs megyei Igazgatósága, Kolozsvár. Udvarhelyszék levéltára, Székely Láda Fond m 16. Udvarhelyszék Protokollumok. 1610-1633. IV/3. A témában mind vagyonleltárakat, mind pedig végrendeletek Tüdős S. Kingának a forráskiadásai tártak a nyilvánosság elé. In: Tüdősné Simon Kinga: Székely főnemesi életmód a XVII. század alkonyán. Kolozsvár, 1998. 2

159

legnagyobb befolyással a politikai és egyéb eseményekre gyakorta nem a történeti Erdélyben birtokos nemesek bírtak. Alig beszélhetünk olyan családról, amely a fejedelemség fennállásának nagyjából másfélszáz éve alatt végig jelen lett volna a befolyásosok között. Apor Péter írja, hogy „Gyermekkoromban hallottam, hogy egy grófnak Magyarországon megvolt öt-hatszáz jobbágya, s azt tartották grófnak, mert Erdélyben, az mint odafel írám, több gróf nem vala gyermekkorban gróf Csáki Lászlónál, Erdélyben úrnak azt tarttották, az kinek háromszáz, jó fő embernek, az kinek száz ház jobbágya vagy ad minimum hetven, vagy hatvan, most némelyek, az kik az úri titulust könnyen felvesz, s ha valaki fel nem adja, megharagusznak, két-három jobbágya alig vagyon, az egyik bíró, az másik kulcsár, az harmadik szabados annyival adós az ilyen úr uram, ha meg akarnák venni rajta, bizony a dolmánya sem maradna meg.‖3 „Gyermekkoromban pedig gróf több nem vala keresztszegi Csáky Lászlónál, nagyságos urak penig voltanak ezek: Haller Pál és János testvér atyafiak, Haller György, Bánfi György, Gyulaffi László, Kornis Gáspár, Kemény János, László és Simon testvératyafiak, Wesselényi Pál, Serédi Benedek és Orlai Miklós, de ez magyarországi úr volt. Legelsőbben azért Leopoldus császár érdemre adá az római sz. irodalombéli grófi titulust széki Teleki Mihálynak, az ország generálisának, több sok kegyelmességivel egyetemben, azért, hogy az kereszténység győzedelmes lévén az pogányságon, Erdélyt vér nélkül az magyar korona alá visszaszerzé. Azután gróffá lőn Pekri Lőrinc, azután rátóthi Gyulaffi László; bárókká lőnek altorjai Apor István és zabolai Mikes Mihály. Azután két esztendővel grófokká lőnek losonczi Bánfi György, az gubernátor, és az Bethlen-ház; ugyanakkor Bethlen Miklós, az erdélyi főkancellárius szerzette meg híre nélkül altorjai Apor Istvánnak az grófságot; ismét grófoká lőnek köröspataki Kálnoki Sámuel és zabolai Mikes Mihály, Petki Dávid; Száva Mihály ugyanaz tájban lőn báróvá.‖4 3 4

APOR Péter: Metamorphosis Transilvaniae. Bukarest, 1978. 71. o. APOR: i. m. 26. o.

160

A 16. századról szólva pedig így írt: „Gróf vala hajdan Zápolyai János, de negyven kővára vala az magyar korona alatt; gróf vala Homonnai Bálint, de fel mér vala tenni hadakozásból az erdélyi fejedelemmel; grófok valának az Báthoriak, de egész táborokat állítanak vala fel; hrf vala Rhédei Ferenc, az ki az máramarosi domíniumot bírta, mert egy szolgájának száz ház jobbágyot ajándékozott – de most olyan grófok is vagynak némelyek Erdélyben, hogy ha száz jobbágyot elajándékozna, alig maradna ötven magának –, azonkívül hintókra s aranyos kardokra fizet vala az udvari népének; ma sok báró vagyon Erdélyben, az kik magoknak is egy-két hintót alig tudnak tartani; nemhogy hintóra s aranyos kardra fizetnének, hanem két-három rongyos szolgával alig koszognak.‖5 Korának talán legszélesebb látókörű erdélyi nemese, az Európát végigjárt Bethlen Miklós, családjáról, azaz édesanyjáról szólva így fogalmazott: „jószága volt az erdélyi állapothoz képest úri‖. Az Erdélyben jelentősnek számító nemesi családok közül a 16. század folyamán nem vettek részt mindannyian egyformán aktívan a fejedelmi politikában, ami természetesen eredményezte, hogy mivel nem mindenki forgolódott

folyamatosan

a

gyulafehérvári

udvarban,

a

gazdagodás,

presztízsnövekedés, karrierépítés számos lehetőségét is elmulasztották. Ebben a fejedelmek sajátos viselkedésmódja és udvarépítése is szerepet játszott. Míg ugyanis öreg Rákóczi Zsigmond kifejezetten az erdélyi nemességre épített, és részben ezt tette az őt követő Báthori Gábor is fejedelemsége legelején, ám az 1610-es merénylet után a régebbi erdélyi nemesség tagjai – Kendi, Kornis, stb. – váltak kegyvesztetté és tűntek el rövidebb-hoszabb időre a politikából és ezáltal kiestek a karrierépítésből is. Bethlen Gábor udvara – ahogyan később maga írja – elsősorban a „saját creaturáin‖ nyugodott, ő emelte fel és adományozta meg a Mikó, a Tholdalagi, és más székely családokat is, akiket ezáltal legalább félig-meddig igyekezett 5

APOR: i.m. 27-28. o.

161

felemelni a nemesek soraiba. A székely családok némelyikét (pl. Apor, Kálnoki, Béldi, Lázár, Mikó, Mikes) a 17. század második felében-végén már szintén ott említették a fontosabb erdélyi nemesi családok között, ennek ellenére ezek a családok valójában anyagi erejüket tekintve meglehetősen gyengék voltak, ami jobbágyaik és birtokaik számában is tükröződött. Rákóczi György voltaképp többnyire a korábban már felemelkedettekre épített, Apafi Mihály idején pedig újra megjelenik egy új vezető réteg Teleki Mihály, Bánffy Dénes és Béldi Pál személyében. Ha azt vizsgáljuk, hogy a meglehetősen vegyes és kis anyagi erővel rendelkező erdélyi nemesség számára mik jelképezik a gazdagságot, a főnemességhez tartozást, akkor először az épített környezet, a kastély vagy udvarház meglétét kell vizsgálnunk, noha a dolgozat ezt nem szándékozott túlzottan részletezni. Már a 16. század közepétől erőteljesen folyt az udvarházak, várak átépítése, kibővítése reneszánsz stílusban. A Kendi család Morvécs várát modernizálta, az Apafiak Ebesfalvát építették ki, a Kornisok Husztot. A Bethlenek Keresden, Bonyhán építkeztek.6 A 17. század folyamán mindez tovább folytatódott. A Kornisok szentbenedeki kastélyukat építették, építkezett Bethlen Miklós, Haller Gábor, Teleki Mihály, a század végén Kálnoki Sámuel, Béldi Pál, Bánffy Dénes és mások is.7 Ezeknél az építkezéseknél azonban mind pompájában, mind anyagi erejét, számát tekintve nagyobbak voltak azok az építkezések, amelyeket főleg I. Rákóczi György és Bethlen Gábor kezdeményeztek és vittek véghez. A kastélybelsőket elég jól rekonstruálhatjuk az inventáriumokból. Ezekből hatalmas különbség mutatkozik a fejedelmi építésű kastélyok, udvarházak és a többi nemesi udvarház között. Arra, hogy az építkezésre az Erdélyben található mesterek nem voltak felkészülve, jó példa Bethlen Miklós utalása, aki magáról azt írta, hogy „Az építésre nagy hajlandóságom vala… nagy bajom, sok gond és 6 7

MAKKAI László–MÓCSY András: Erdély története. I. A kezdetektől 1606-ig. Bp., 1986. 504. o. MAKKAI László–SZÁSZ Zoltán (szerk.): Erdély története II. 1606-tól 1830-ig. Bp., 1986. 931–935. o.

162

bosszúságom volt, jó ahhoz tudós mesterembereket nem kaphattam Erdélyben mert az igen szűk volt.8 A székely nemesi családok udvarházainak inventáriumait részben még gondosan őrzik a romániai levéltárak, ám minthogy egyre több hozzáférhető, a családi vagyonleltárakból és végrendeletekből az derül ki, hogy a nemesi – főképpen pedig a székely nemesi – lakások berendezésüket tekintve kevéssé különböznek a paraszti lakásbelsőktől. Érdekes, hogy szinte alig találunk utalást még a 17. század legvégén is a leltárakban a csempekályhákról, jóllehet a Bethlen Gábor által betelepített és Erdélyben

csak

„újkeresztény‖-ként

emlegetett

cseh-morva

anabaptista

kézművesek részben itt állították elő a kályhák hozzávalóit. Az embernek az a benyomása, hogy szinte az egyetlen megrendelő a mindenkori fejedelem volt. Olyan „kézikönyvről‖, amely a korban divatos lakberendezési, mennyezetfestési szokásokat bemutatná, az egész 17. századból egyetlen helyről, az ifjú Rákóczi Zsigmond egyik leveléből értesülünk. Az erdélyi magyar és székely nemességnek sem a levelezésében, sem naplóiban, emlékirataiban vagy úti beszámolóiban nincsen szó arról, hogy észrevették volna a modern építkezés vagy lakberendezés elemeit az egyetlen Bethlen Miklóst kivéve. Sem Haller Gábor, sem Kemény János, sem Tholdalagi Mihály, sem Mikó Ferenc, Boros Tamás vagy Kornis Gáspár írásaiban nem bukkan fel egyetlen erre vonatkozó utalás. Ehhez képest meglepő, hogy a fejedelemmé lett családok tagjai – I. Rákóczi György, Bethlen Gábor vagy Apafi Mihály milyen örömét lelte lakókörnyezetének a szépítésében, még annak ellenére is, hogy tudjuk, például az Apafi család mindvégig jelen volt Erdély nemes családjai között. A házak, lakóterek berendezésében az asztalok, székek és ágyak a leírások szerint

„paraszt formán vannak csinálva‖ és csak rendkívül ritkán vannak

beborítva. Üvegholmi vagy tükör már elég gyakran előfordul még a székely 8

BETHLEN Miklós élete leírása magától: In: Kemény János és Bethlen Miklós művei. Bp., 1980. 502. o.

163

nemesek házainak a leírásaiban is, bár megint csak igaz az, hogy a 17. század második felében-végén szinte megnő a számuk. A falak díszítése viszont eléggé elterjedt gyakorlat volt, a szőnyegek származási helye döntötte el az értékeket. A török követségben forgolódóknál viszonylag jelentős számú török eredetű szőnyeg található. A berendezési tárgyak közül szinte minden a praktikumot szolgálta, a divat vagy a „más‖ elfogadása az erdélyi nemesek esetében alig látható. A palota, kastély, vár vagy udvarház mérete tehát már lehetett némileg a főúri létmód valamiféle jelképe, bár tény, hogy a pompakedvelés a 17. század folyamán szinte kizárólag a fejedelemmé lett családoknál jelenik meg Erdélyben. Ebben a tekintetben Bethlen Gábor állt az élen, ami azért figyelemre méltó, mert a három leginkább pompakedvelő fejedelem közül ő jött rangban a legalulról és nagyon hamar, ám elsősorban fejedelemmé választása révén jutott az előkelők sorába. Az érdekesség a hatalmas űr, ami a fejedelmi udvar fényűzése és az erdélyi főurak környezetének luxusigényei között volt. További érdekesség, hogy úgy tűnik, ezt tartották természetesnek. Aki megpróbálta felvenni a versenyt a fejedelemmel – mint a 17. század második felében Bánffy Dénes és Béldi Pál – azok az erdélyi társadalom bizonyos mértékű megvetésével találták szeme magukat. Így írt Bánffyról Cserei Mihály, de ugyanígy értékelte a „cifraságokat‖ Apor Péter is. Cserei a históriájában azt írja, hogy Bánffy Dénes „nagyobb nagyobb splendorral kezdé a maga udvarát szerelni úgy, hogy a fejedelem udvarát adresszálja oda, nem számol annyit pompával.‖9 A főurak egyértelmű jellemzője, egyfajta státusz-szimbólum a levelek és önéletírások szerint hintó. A felfogásában erőteljesen konzervatívnak tekinthető Apor Péternél vagy Cserei Mihálynál éppen úgy, mint a luxus és új holmik iránt különösen érzékeny Bethlen Gábor vagy I. Rákóczi György esetében. Apor Péter szerint „az hintó igen ritka volt, hanem az közönséges fő embereknek nagy bőrös kocsijok volt, az hátulja mindenkor lógós, némelyiknek az elei is szintén 9

CSEREI Mihály: Erdély históriája. Bp., 1983. 112. o.

164

olyan volt, mint az hintónak az dereka, csak fedele nem volt, egyéb minden alkalmatossága az egy fedelin kívül;… Vesselényi Opál uram ajándékozott volt Apaffi Mihály öreg fejedelemnek egy német hintót, jut eszemben, hogy Szebenben gyermekekül úgy jártunk nézni, mintha csudalátni mentünk volna, elmenvén az híre, hogy a fejedelemnek német hintaja vagyon… némelyeknek az belső

borítékja

volt;

…

szattyánbőrből,

némelyeknek

gordoványból,

némelyeknek karmazsinból, némelyeknek jóféle posztóból; az fejedelemnek bársonyból (az fejedelem hintajának az orsói is aranyosak voltanak‖.10 Az a fajta alaposság és részletesség, amivel Apor Péter talán a legnagyobb teret szenteli a hintók leírásának, szintén sejteti az erdélyi nemesség szemében státusszimbólumként elfoglalt helyét. Ugyanilyen részletességgel számolt be Kemény János is Bethlen Gábor hintójáról, amit Brandenburgi Katalinnal való házasságkötésére készíttetett a fejedelem. Kemény számára az elegancia és az előkelőség netovábbja a hintó jelenti a főúri pompát. Kemény János: „az hercegmenyasszony hintóban ültetteték, melyet készíttetett vala néki az fejedelem,

veres

bársonyos

vala

mindenütt

az

szokott

helyeken

és

szkófiumarannyal gazdagon megvarrva, melyeket Konstancinápolyban varrottak vala; minden vaseszközzel az holott lenni szoktak, megaranyozott ezüsttel burítottak; hámjai az lovaknak veres bársonyosak és varrottak, hámhúzói hasonlóképpen, és mindazok aranyfonállal elegy selymes rojtosok;…‖11 Még I. Rákóczi György fejedelem is, családi levelezésében időről időre visszatér a hintóira; „Az én új hintómat, édesem ott hagyjad most Váradon jó gondviselés ott, parancsolván igen erősen Ibrányi uramnak felőle.‖12 Cserei azzal szemléltette Bánffy Dénes fejedelmet is megszégyenítő urizálását „mikor utazott, nagy készülettel és sok hintókkal, társzekerekkel járva.‖ A főúri státusz egyik legfontosabb jellemzője a fegyver, méghozzá a díszesen kimunkált fegyver. Ez annyira fontosnak tűnik, hogy az egyetlen, ami 10 11 12

APOR Péter: I. m. 79–80. o. KEMÉNY János önéletírása. In: Kemény János és Bethlen Miklós művei. Bp., 1980. 63. o. SZILÁGYI Sándor: I. Rákóczi György nejének Lorántffy Zsuzsannának levelezése. Történeti Lapok, 1876. III. évf. 53. o.

165

Kemény János figyelmét külföldön igazán felkelti, olyannyira, hogy maga is fegyvert csináltat magának. Ugyanígy Bethlen Gábor jellemzésében az egyik legfontosabb Kemény számára, hogy „katona szerszámokban gyönyörködő ember vala‖13 A hintó- és lófelszerelés, a ló és fegyver alapvető fontosságú és a főnemesi mivolt egyértelmű bizonyítéka. A Bethlen Gábor halálának körülményeiről megemlékező Kemény János a Bethlen által eladományozott holmik között főképpen ezeket említi meg, ő maga is ezt kapja. Uzoni Béldi Pál fegyverkészletében is számos aranyozott gondos munkát igénylő fegyver volt található, szárhegyi Lázár Ferenc udvarházában az arany- és ezüstneműs ládákban van jó pár díszfegyver. Kálnoki Sámuelnek is sok fegyvere van, bár nagyon díszeset nem találunk az inventáriumában. A levelezésekből és emlékiratokból úgy tűnik, hogy az öltözködés szintén erősen konzervatív, mind a férfiaké, mind a nőké. Mind Apor, mind Bethlen Miklós, mind Kemény János fontosnak tartotta megjegyezni azt az asszonyemberi öltözetet, amely a kebleket nem takarja. Kemény kedves adomát mesélt Mikó Ferencről, akit ez meglehetősen megigézett. A köntösök és ruházati cikkek olyan jellegzetesek, hogy Kemény János úgy ítélte meg, külföldön mindenki tudta a ruhájukról, hogy ők magyarok. A 17. század utolsó két-három évtizedéig alig van jelen, hogy bármilyen külföldi „módi‖ szerinti ruhadarab megjelenne; a külföldről hazatérőket, legyen az Haller vagy Bethlen, kigúnyolják, olykor meg is verik, vagy veréssel fenyegetik. Azt követően azonban megállíthatatlanul tör előre a nyugati életmód és divat, amely előbb a főnemesek, majd az erdélyi társadalom alsóbb rétegeinek mindennapi életét is lassanként átformálja. A dolgozat elején feltett kérdésekre adható válasz tehát az, hogy az erdélyi társadalom legfelső rétege volt hallatlanul fogékony az újra, a luxusra, az akár külföldi divatokra is. A nemesi társadalomnak azonban még ez a rétege is őrizte 13

KEMÉNY: i. m. 123. o.

166

a konzervatív struktúrához való alkalmazkodás képességét, hiszen mind a ruházat, mind a státuszszimbólumnak számító eszközök, tárgyak tekintetében maguk is a társadalom korábbi szokásait követték. Az egzotikumok iránt érdeklődő Rákóczi György és a divatot figyelemmel kísérő Lorántffy Zsuzsanna azonban éppen úgy belesimult a hagyományokat őrző Erdély szokásvilágába, mint Kemény János vagy Apor Péter és a többiek. A legfogékonyabb az új iránt Bethlen Miklós volt, ő is elsősorban az építkezés tekintetében. Erdély bekapcsolódása a Habsburg Birodalomba egy csapásra változtatta meg a korábbi bezártságból

fakadó

tradícionalizmust

a

tárgyakhoz

való

viszonyulás

tekintetében is. A Bécshez kötődő karrierstratégiák a „náj módi‖-nak a korábbi úzust gyökeresen átalakító megjelenését eredményezték, és ezáltal a tárgyak a korábbinál nagyobb mértékben váltak a társadalmi státusz kifejezőjévé is.

167

Tartalomjegyzék A székelyek Szapolyai Erdélyében ............................................................................................ 2 Irodalom ............................................................................................................................... 20 Székelyudvarhely városi elitjének kialakulása a 16-17. század fordulóján ............................. 22 Közösségi identitás ............................................................................................................... 24 Székelyudvarhely helye a székely városok között ............................................................... 26 Székelyudvarhely társadalma ............................................................................................... 31 Irodalom ............................................................................................................................... 41 Székely nemesi karrierlehetőségek Bocskai István korában .................................................... 44 Térképek ............................................................................................................................... 56 A Székelyek Báthory Gábor fejedelemsége idején .................................................................. 74 Lippai András, a székely hadnagy története ............................................................................. 86 II. Rákóczi György és a székelyek ......................................................................................... 103 A székelyek II. Rákóczi Ferenc Erdélyében .......................................................................... 146 „Náj modi‖ és Erdély — a tárgyak világa a 17. századi Erdély főúri udvaraiban ................. 159

168