Bret Harte:
A Stukeley kastély kísértetei
Csak a hó hiányzott ahhoz, hogy a környék az évszakhoz illő tökéletes képet mutassa, de a Vadnyugat Barbárja jó ideje élt már Angliában, s tudta, az ilyesmi csak ritkán ékesíti a karácsonyi tájat, így hát jókedvűen fogadta a december 24nek háttérül szolgáló alacsony, borongós eget, amelybe halványan karcolódott a kopasz ágak finom csipkézete, és a fenyők árnyéka mintegy állandó keretbe foglalta a Stukeley kastély tornyocskáit és békésen sorakozó kéményeit. Ennek ellenére, a színeknek és a távoli tájnak ebben a kísérteties homályában is, a magas, szürke, szabálytalan épülettömeg körvonalait oly csodálatosnak látta, mint még soha. A kastély mindmáig megőrizte uralmát a táj fölött, s a Vadnyugat Barbárja gyakran úgy érezte, hogy uralja az embereket is, akik felépítették és laktak a falai között, bár mintha most eszelős, értelmetlen módon mély álomba és feledésbe merült volna. Élénken emlékezett egy tavaly őszi házi mulatság hangulatára a kastélyban, ahol az egykori várurak leszármazottai a hosszú galériákon vagy akár a hálószobájuk ajtajában éppolyan idegennek látszottak, mint maga a Barbár. A továbbiakról az útikalauzokban a „Déli Front”, a „Nyugati Front” és a „Nagy Négyszögletes Udvar” képeivel illusztrált leírás található. A kastély állítólag a régi rómaiak táborhelyén épült… ama nagyon is kétes hírű népség táborhelyén, akik mozaikpadlókon rendezett piknikekkel múlatták az időt, s miután nagy vígan kiszórták a zsebükben található aprópénzt, és az edényeiket is szertehajigálták, gyorsan utat építettek a meneküléshez, más életjelet nem hagyva maguk után. Stowe és Dugdale feljegyezte azt a dátumot, amikor egy normann kegyenc királyi engedélyt kapott a kastély „erődítésére”; ugyanezen kastély megjelent karácsonyi üdvözlőlapokon, s a már említett havat kristályporból ragasztották rá; megható leírást olvashattunk róla egy bájos honfitársnőnk, a Keleti Őrszem című lap eleven hangú tudósítója tollából, ki a nőkre jellemző elbűvölő modorban hagyta figyelmen kívül a tényeket, s ugyancsak a nőkre jellemzően rendkívüli figyelmet szentelt a rangoknak és címeknek. A kastély bővelkedett nagy anyagi és szellemi értékeket képviselő faliszőnyegekben, festményekben, páncélöltözetekben, legendákban és kísértetekben. Egyszóval: minden költői igényt kielégített, s a valamirevaló próza is megtalálhatta benne mindazt, amire éppen szüksége volt. Mégis, attól kezdve, hogy egy miniszter erőszakos módon megkaparintotta, a mai napig, amikor a házasság nem kevésbé erőszakos módján egy szívélyes főnemes kezébe került, akit a Vadnyugat Barbárja is jól ismert, valahogy jelentőségteljesebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. „Még a legérzéketlenebb látogató sem állhat meg az udvarban anélkül, hogy át ne járná a borzongató áhítat, amikor végignéz ezeken a történelmi falakon” stb.
stb. – írja az útikalauz. A Vadnyugat Barbárja bizony megállt az udvarban, végignézett a falakon, de semmiféle borzongató érzés nem járta át. „A kedves vendégben, midőn a galérián szemügyre veszi Stukeley illusztris tulajdonosainak arcvonásait, bizonyára nem mindennapi érzelmek támadnak” stb. stb. – így a derék történész. A Barbárban azonban nem támadtak hasonló érzelmek. És éppen ezért, meg mert reménykedett abban, hogy mégis szert tehet hasonló élményekre, ha nincs körülötte zavaró, idegen társaság, és magára maradhat a kastélyban, megállapodott a szívélyes főnemessel – aki kiváló barbár hajlamokkal rendelkezett, és családjával külföldön szándékozott tölteni az ünnepeket -, hogy eljöhet a kastélyba, és ott magára maradhat karácsony estéjén és másnap is. – Rettenetesen fog ám unatkozni – tette hozzá a házigazda -, bár megkértem a házvezetőnőt, hogy viselje gondját, mégis jobban tenné, ha odaát Audley Friarsben vacsorázna. Ott nagy társaság gyűlik össze, és már ismerik önt; meglátja, az sokkal szórakoztatóbb lesz. És… öö… nézze, önt nem is érdeklik a kísértetek, igaz? Sajnos, sokan hisznek bennük… mármint a tengeren túl. – A Barbár biztosította házigazdáját, hogy az ő érzelemvilága e tekintetben hiányos, majd azonmód megállapodtak, hogy ellátogat Stukeleybe. Ezért nézegette hát december 24-én Barbárunk reményteljesen a tájat, miközben utazótáskájával közeledett az úton. Amikor belépett, a varjak nem károgtak vészjóslóan a csipkés oromzaton. A házvezetőnő, noha nem volt sem „fennkölt”, sem „sudár”, és nem emlegette minduntalan „a néhai lordot, a jelenlegi gróf atyját”, nagyon figyelmesnek és ügyesnek bizonyult. A Barbár természetesen maga választhatta volna ki lakosztályát, de a házvezetőnő még emlékezett az ízlésére a legutóbbi alkalom óta, és úgy gondolta, hogy az a hosszú, kék szoba talán?… Pontosan! A hosszú, alacsony boltíves terem a halványkék faliszőnyeggel, az, amelyik a galéria felé nyílik. Kitűnő! Mindig is kedvelte ezt a szobát. Mivel nem volt birtokában semmiféle döntő bizonyíték, joggal következtethetett arra, hogy ez Angliában az egyetlen tekintélyes terem, amelyben Erzsébet királynő nem hált meg. Az inas kicsomagolta a vendég ruháit, a folyosón elhaló lépteit elnyelte a torony lépcsőházában egy vörös párnás ajtó csukódása, mely úgy hatott, mintha várbörtön csapóajtaja zárulna be, s az egész épület látszólag nyugalomba merült. Csöndesnek bizonnyal csöndes volt, de nem csöndesebb, mint amikor az egyik szárnyában a termek teli voltak vendégekkel, és a lebegő hangok megtörtek a mindent felfogó falakon. Négy óra elmúlt. A Barbár várta, hogy összegyűljenek az árnyak. A fény egyre fogyott az ablakokon túl; a mindent körülölelő fal és a terasz kiugró része fokozatosan szétporladt a sötétben, mintha az éjszaka lassan lebontaná a kastélyt. A szoba falát díszítő faliszőnyegek figurái elhalványultak. A galériát, melyre szobája nyitott ajtajából átlátott, a bordázott ablakok feketével csíkozták, majd hirtelen homályba veszett, mintha füst árasztotta volna el. Semmi sem moccant, semmi sem villant. Valójában az egész egyre lehetetlenebbnek tűnt.
A Barbár meghökkent: öltözködés közben észrevette az ablakból, hogy a nagy díszterem ki van világítva, és amikor lement, elámult, hogy vacsorája magányosan várja egy tölgyfa asztalkán, a rongyos lobogókról és a régi páncélingekről visszaverődő csillárfényben – a Stukeley kastélyt ugyanis jelenlegi gazdája modern felszereléssel látta el. A házvezetőnő bizonyára elolvasta gazdája írásos utasításait. A Barbár ösztönszerűen maga elé képzelte az irományt: „Úgy kezelje, mint ártalmatlan bolondot; nincs mitől tartania.” Udvariasan elhárította a javaslatot, hogy a nagy ebédtermet, a báltermet és a kápolnát kivilágítsák, néhány óra múlva azonban ott bolyongott a folyosón egy szál gyertyával, és a kísérlete iránt növekvő kétséggel. A kastély mindeddig nem tárt elébe olyasmit, amit már eddig is ne látott volna zsivajgó társaságban és fényes napvilágnál. Kezdett unalmassá válni a dolog… Ekkor a megforduló szél fellibbentette a ködfüggönyt, és a telihold megvilágította a galéria alsó részén függő képeket, mesterséges életre keltve a Van Dyck festette lábakat, abroncsos szoknyákat és ujjakat, melyek senkit sem hozhattak zavarba, oly kimondhatatlanul kecsesek, finomak és ártatlanok voltak. Miközben a vendég végigbandukolt a galérián, az volt az érzése, hogy ő maga kísértetiesebb jelenség, mint a festett figurák, s hogy azok talán még tiltakozhatnak is a jelenléte ellen. Titkon azt kívánta, bárcsak találkozna eggyel is a képeken látott vitézek közül, hogy összehasonlíthatná a festett ujjakat azok eredetijével. Arra is emlékezett, hogy egy vitrinben őrzött, hímzett kesztyűről és egy falon függő páncélruháról nem lehetett eldönteni, hogy – a maga nemében – melyik szárnyalja túl a másikat: az előbbi finomsága vetekedett az utóbbi fenségével. Az a régen dédelgetett vágya is teljesült, hogy magára öltsön egyet a mellvértek és páncélsisakok közül, melyek ott hevertek egy tölgyfa padon. Szemmel láthatóan egyre jobban unta magát. A mellvérttel és a sisakkal felékesítve, fásultan és – mint a későbbiekben majd kiderül – igen meggondolatlanul belesüppedt egy új stílusú székbe, és álmatag elmélkedésnek adta át magát. Vajon mi vonzotta ide a holtakat? S ha történetesen vonzza is őket valami az élőkön kívül, akik a Barbár szerint mindig hajlamosabbak a múlt bebarangolására, egy kialakult világnézettel rendelkező kísértet nem emelné-e fel szavát a gyűjtemény ellen, melyet utóda ebben a galériában felhalmozott? Amott az a selyembe-páncélba öltözött félkegyelmű kegyetlenül megkínozta tulajdon vérrokonát, aki csak néhány ablakmélyedéssel arrébb függ, bőrbe és páncélba bújtatva. Vajon ők szívesen találkoznának ezen a helyen? S ha emberi gyengéik velük szálltak a sírba, mi vonzhatja őket ide egyáltalán? S ha nem őket – akkor kiket? A vendég hirtelen meghökkent. A galéria túlsó végén kinyílt az ajtó! Nem óvatosan vagy zajtalanul, hanem egészen hétköznapi módon. Egy sereg árnyalak özönlött be rajta régmúlt idők díszes öltözékeiben. Nem suhantak,
nem libegtek – egyszerűen csak betrappoltak, sután és idegenkedve, s szájukat tátva a csodálkozástól. Az élen valamiféle libériás komornyik haladt, aki egynéhányszor megállt, hogy megmutassa és elmagyarázza a teremben levő tárgyakat. Hitetlenkedő gondolat villant át a Barbár agyán. Bár esztelenségnek, lehetetlennek látszott, mégis valóság volt a tünemény: kísértetek vettek részt szünidei kiránduláson, s egy kísértet-idegenvezető kalauzolta őket a Stukeley kastélyban! És ahogy kimért, monoton hangja szétáradt a karácsonyi levegőben, jól hallatszott, hogy – ráadásul – nem is a kastélyban található régiségeket, hanem a kastély modern technikai felszerelését mutogatja! - Ez itten, kísértetek, egy villanyos csengettyű, amelyik a mi jó öreg kürtszavunk és a hallban strázsáló cseléd szokásos „Vár valaki odaki?” kiáltásának helyébe lépett, amihez hajdan, hús-vér korunkban már úgy hozzászoktunk. – A Barbár rögtön felfedezte, mennyire vértelen volt az az úgynevezett középkori zsargon, amelyről annyit olvasott. - Figyeljék csak ezt a gombot, kérem! Megnyomom szépen, így ni, s a konyhában azonnal megszólal egy csengő, amely aztán cifra betűkkel mutatja a nevét ennek a galériának – ahogy később látni fogjuk. Na, fiúk, lányok, ki nyomja meg aztat a gombot? Talán a nagysága? – fordult az idegenvezető egy fátylas, tornyos süveget viselő, kuncogó csitrihez. - Márpedig én amondó vagyok, Maudlin, jó lesz, ha vigyázol! Ez ugyanaz az ósdi trükk, mint azok a nyavalyás kapcsolók, amik a kezed ügyébe kerültek tavaly pünkösdkor, amikor itt jártál – jegyezte meg a társaságból egy vén kópé. - Nem, kérem – felelte az idegenvezető nagy komolyan -, ez nem az a galvanikus-mágneses masina, amelyik őlordsága könyvtárában van, és gyerekeknek való játékszer csupán. De van ám itt sokkal újabb találmány is! Kinyitom ezt a kis ajtót, elfordítom a kallantyút – kapcsolónak hívják -, s ahogy önök is láthatják, a galéria máris fényárban úszik. A gyülekezet harsány üvöltésben tört ki a megdöbbenéstől. Szörnyű remegés futott végig a Barbáron, ahogy az átható, elviselhetetlen, tizenkilencedik századi fény hirtelen elömlött ezeknek a múltból idetévedt turistáknak felfelé fordított, üres szemén, álmatag arcán. De a kísértetek tekintetében nem villant válasz az övére. - Mint a nap! – kapkodott levegő után egy szürke köpenyes öregasszony. - No, itt az ideje végre, hogy felocsúdjunk, és megrakjuk a tüzet – szólalt meg a vén kópé. A teremőr fenséges türelemmel mosolygott. - Mire kellhet nekik az az ócska lámpás, ha ilyen ragyogó a világítás? – érdeklődött egy sárga zekés lovászinas, és egy III. Edward korabeli szarvaslámpára mutatott. - Tudja, az úgy van – kezdte a teremőr leereszkedő közvetlenséggel -, hogy manapság ezek az emberek rajonganak a „különlegességekért” meg az „antik”
holmiért, őlordsága is valami ötven fontot adott ezért a lámpásért. A mai népek azért látogatnak el ide, hogy ezeket megcsodálják… csakúgy, mint maguk is. - Nekem van egy törött lábú sámlim odahaza; olcsón átengedem őlordságának, mondjuk öt fontért – szellemeskedett a mókamester. - Ez a kópé nem is tudja, hogy mennyire igazat beszél. Mert van ám itt még ennél is merészebb tréfa! Jó emberek, méltóztassanak megtekinteni amott azt a ládikát – mutatott egy tölgyfa dobozra. - De hisz ez csak egy ócska vacak! – kiáltott fel Maudlin. – Ezt a ládát tavaly eszkábálták a Wardour Streeten, és őlordsága száz fontot adott érte. Nézzék meg ezeket a műféreg rágta műlyukakat! De ezeket ám fúróval csinálták! A teremtésit, mi aztán tudjuk, milyenek a valódi féreg rágta lyukak! Félelmetes vigyor ült ki a kísértethad arcára, miközben néma nevetéssel a láda köré gyűltek. - Szíveskedjenek errébb fáradni, és megtekinteni a könyvtárban ezt a fonográfot – egy bizonyos Edison fundálta ki, egy amerikai ipse. Ez a masina száz évre elraktározza és frissen tartja a hangot. Csudálatos ez, kérem! - Marhaság – mondta a kópé. Majd odafordult a vihogó Maudlinhoz, és ezt suttogta: - Már a múltkor is láttam, őlordsága ültette el a bogarat a fülembe, hogy belehadarjak valamit ebbe a svindlibe itt ni. Képzeld csak el, a vén róka bekasszíroz fejenként hat pennyt egy kis incselkedésért ezzel a zenedobozzal! - Nem tudna most is mutatni valami új kollekciót a vitézek meg az úrnők ruháiból? – kérdezte Maudlin az idegenvezetőtől. – Igazán elragadó volt múltkor az a parádé a budoárokban! Azok a divatos selyemköntösök és alsószoknyák!… - Ezen a karácsonyon nincs vendégsereg – fecsegett a teremőr. – Őlordsága idén nem ünnepel, csak az az újonnan jött félkegyelmű van itt, akit őlordsága maga küldött ide. Egész nap a gondolataiba merülve lézengett a folyosón, ahogy az ilyen félcédulások szoktak, ha magukra hagyják őket. Egy perce még itt volt, holmi fura bohócruhában, amit a maga ízlése szerint választott ki, és azt hiszi, hogy meg tud nevettetni vele. Maguk nem láthatják őt, mert nincsenek a birtokában annak a képességnek, amely jog szerint az én rettegett hivatalommal jár. Természetfölötti képesség ez… s mások nem is juthatnak a birtokába, hacsak… - Hacsak? Drága jó gondnokunk, könyörgök, beszéljen! – rimánkodott a szürke köpenyes asszonyság. - Hacsak le nem szúrnak még egy shillinget! Senki sem szólt. A szégyenlősebb kísértetek közül néhány a zsebébe süllyesztette a kezét, és félszegen elfordította a fejét. A Barbár egy percnyi
megkönnyebbülést érzett, majd belényilallt a megsértett hiúság. Egy kicsit tartott a kísértetektől. Igaz, hogy ez zsarolás, de azért csak megér az ő személye még egy shillinget! - Nagyon kevés díszes holmit hozott magával a kastélyba – folytatta az idegenvezető -, de van itt valami, amit az utazótáskáján találtam. – A Barbár legmélyebb felháborodására az idegenvezető egyszer csak előhúzta a kalapja alól a Barbár rugós cilinderjét. – Az ördögbe is, ez vajon mi a csuda? Ezt a rejtélyt fejtsék meg nekem! Rajta – törjék csak a fejüket! Értelmetlen találgatás következett, mikor a mester a magasba emelte a kalapot. Majd egy bűvészmozdulattal hirtelen a karimába helyezte hüvelykujját, kioldotta a rugót, és eleresztette a kalapot. A társaság ismét némán nevetett, mint az előbb. - Ez itten – kalap! – jelentette ki az idegenvezető nagyképűen. - Hé, adja csak ide – kiáltott Maudlin. Érdeklődve vette kezébe, megvizsgálta, majd egy hirtelen kacér mozdulattal fejéhez emelte, mintha fel akarná próbálni. Az idegenvezető váratlanul, rémülten előugrott, hogy megakadályozza. Ebben a pillanatban a Barbár még meghökkentőbb felfedezést tett. Hogyan és miért, nem tudta volna megmondani, de bizonyos volt benne, hogy ha ez a fiatal lány felveszi az ő fejfedőjét, az éppolyan hatással lesz rá, mint amilyet őbelőle az acélsisak és a mellvért váltott ki, vagyis: kölcsönösen láthatóvá válnak egymás számára – a lány éppúgy látja majd őt, mint ahogyan ő látja a lányt és a társait! Megpróbált felkelni, de már késő volt. A lány lehajolt, így sikerült kisiklania az idegenvezető karmai közül, s a Barbár felé fordulva, fejébe csapta a kalapot. Amaz jól látta a lány szemében a felismerés, a meglepetés, a hirtelen félelem villanását. A lány felsikoltott, a Barbár összerezzent, felugrott – és felébredt! De hát mi ez? Egymaga volt a holdvilágos galériában, a kísérteties alakok, azokban a fura öltözékekben, eltűntek. Már magához tért álmából, de az igazi ébrenlét első pillanatában megesküdött volna, hogy valami még ott maradt! Egy rémült valami a szeme láttára menekült – menekült ebből a modern világból -, és amíg bámult utána, még hallotta a galéria ajtaja mögött eltűnő selyem susogását, zizegését. Halkan az ajtóhoz ment. Ó! Nem kétséges, elfelejtette bezárni; légvonat vagy gyors huzat nyithatta ki. Erre a zajra ébredt fel. Mi több, ugyanaz a zaj lehetett kiváltó oka is a látomásnak. Még néhány pillanatig figyelmesen hallgatózott. Csupán a házvezetőnő szobája felőli ajtó csapódásának fojtott visszhangját hallhatta odalentről. Elmosolyodott azon, hogy az iménti hihetetlen látomás valószerűbb volt, mint ez az önmagában oly megszokott hang.
Másnap délután mégis úgy döntött, hogy átmegy Audley Friarsbe, karácsonyi ebédre. A vendégszerető házigazda szívélyesen üdvözölte: – Hanem, tudja-e, drága barátom – kezdte, amikor egy percre kettesben maradtak -, ha magától nem jön, bizony átküldtem volna magáért. A dolog úgy áll, hogy A… megírta nekünk, hogy maga itt van és kísértetekre vadászik, vagy valami efféle, s attól tartok, hogy a hír elterjedt a társaság ifjú tagjai között is. Két leányzó, nem árulom el, melyik kettő, az éjjel belopakodott a kastélyba, hogy valamiképp magára ijesszen, Önt, uram, egyáltalán nem látták, de – Istenemre! – úgy látszik, ők maguk ijedtek meg a legjobban, mert azt állítják, hogy valami szörnyeteg üldögélt a galériában, tetőtől talpig páncélban. Borzasztó jó tréfa, igaz-e? Persze ön, uram, nem vett észre semmit, ugye? - Nem – felelte a Barbár csendesen.
Gera Judit fordítása
