A SEBÉSZETI ESZKÖZÖK FEJLŐDÉSE A XV-XVI. SZÁZADBAN KAPRONCZAY KÁROLY
i \ z orvostörténelem, ezen belül a sebészettörténet legszebb és legértékesebb tárgyi emlék anyagát az ó- és középkori ásatásokból előkerült sebészeti kéziműszerek, gyógyászati készülékek és segédanyagok alkotják, amelyek nemcsak adott korok sebészeti kultúrájára adnak t á m p o n t o t , hanem bizonyos műszertípusok elterjedtségét is bizonyítják. A sebé szeti eszközök fejlődéstörténetét, a műszerkincs gazdagodását és kapcsolatát a sebészet szakosodásával pontosan nyomon követhetjük az ó - é s középkori sebészeti kéziratokban, e terület képekkel illusztrált ősnyomtatványaiban. A középkori céhes sebészképzés egyik alapkövetelménye a műszerismeret, a különböző sebészi fogásoknál használatos eszkö zök pontos megnevezése volt, amely formából a n y o m t a t á s korában kinőtt az illusztrált sebészi könyv típusa, ahol a sebész m á r joggal büszke saját műszeralkotásaira, műszer újításaira vagy speciális segédeszközeire. Az orvosi műszer csakhamar illusztrációs anyaga lett nemcsak a sebészkönyveknek, hanem a X V I I I . században megindult — az orvosi karon belül megszervezett — alacso nyabb képesítésű sebészképzés műszerismereti atlaszainak, összefoglaló jellegű kézi könyveinek is. Azonban az egyes sebészeti eszközök múltjára csak akkor történt utalás, ha annak bevezetése neves ó- vagy középkori sebész nevéhez k ö t ő d ö t t , viszont összeha sonlító jellegű fejlődéstörténetet nem közöltek, az egyes alapvető műszertípusok kialakí tását és elterjedését nem követték nyomon. A k é s ő b b i e k b e n a sebészeti műszer fontos illusz trációs anyaga lett az általános és az egyes orvosi szakterületek történetét feltáró orvos történeti m u n k á k n a k , bár általános megnevezésen túl alig utaltak történetükre.
A SEBÉSZET M E G Ú J H O D Á S A A K Ö Z É P K O R B A N A salernói sikola fordításai n y o m á n a görög-római orvosi hagyományok éledtek újjá az európai o r v o s t u d o m á n y b a n , és annak hatására a sebészet is fejlődésnek indult, b á r kibontakozását nagyban korlátozta az az 1263-ból származó pápai edictum, amely az orvosokat eltiltotta a „véres beavatkozásoktól", így kialakult az alacsonyabb képesítésű sebészek rendje. Azonban a görög és az arab sebészeti kéziratok lefordítása n y o m á n a X I I I . században m á r kiemelkedő tudású sebészek m ű k ö d t e k , különböző sebészeti isko lák k ö r v o n a l a z ó d t a k . Ugyanakkor a középkori egyetemek megalakulása csak mélyítette az orvos és a sebész ellentétét, annak ellenére, hogy az állandó h á b o r ú k miatt egyre kere settebb „ s z a k e m b e r " lett a sebész, királyi rendeletek tették lehetővé a sebész céhek m ű k ö dését. A görög-római sebészi hagyományok felelevenítésére 1170 körül a salernói Ruggerio Frugardi (Rogerius) Practica chirurgiae c. munkájával kezdődött, amit Rolando p á r m a i
1
sebész 1220 k ö r ü l kódexébe á t v e t t . Ez H i p p o k r a t é s z sebészi leírásait foglalta ismét össze, művészi szépségű m i n i a t ú r á i v a l igen j ó áttekintést adott a korabeli sebészi ismere tekről. Részletesen szól a sebesült fektetéséről, az orvos vagy sebész elhelyezkedéséről a betegágy mellett, a műszerek előkészítéséről, így részletesen szól a korabeli sebészi eszközökről, alkalmazásukról stb. Ólomszondákról, béltükrökről, klistérekről és katé terekről ad részletes leírást. K ü l ö n ö s figyelmet szentelt a törések fajtáinak, azok helyre állításának, kötözésük és rögzítésük módjainak. Kiemeli, hogy a töréseknél figyelemmel kell lenni, hogy a duzzadt, t ö r ö t t végtagot e l ő b b vászon pólyába kell helyezni, csak a da ganat lelohadása után kell sínbe helyezni. A z utókezelésnél szól a z o k r ó l a végtagnyújtó szerkezetekről (például a Hippokratész-padról), amelyekkel visszahelyezték a kiugrott ízületeket: k ü l ö n szerkezet készült az alsó és a felső végtag helyreállítására, amely szerke zet a középkori végtagnyújtó-gépek mintája lett. Az érvágásnál, a köpölyözésnél, és az égetésnél szintén az ókori mesterek nyomdokain j á r t : az érvágást vékony pengéjű szikékkel végezte, míg a köpölyözésnél az üvegharangos eljárást ismertette. A z égetésnél (kauterizálás) követte Hippokratész tanácsát, e l ő b b az égetendő felületen kirajzolta az erek vonalát, majd olajba m á r t o t t spongyát helyezett a kívánt felületre, és a lassú t ű z ö n hevített, lapos korong vagy g ö m b ö s végződésű vasakkal megkezdte a sérült felület sütését. Az érlekötési eljárás ismerete nélkül főleg vérzéscsilla pításra használták, a szövetek átégetésével a finomabb, preparatív eljárásokat a kauterizálással helyettesítették. Ez az eljárás, bár túl drasztikusnak tűnt, gyors és eredményes módszernek bizonyult harctéri körülmények k ö z ö t t , igaz káros — elsősorban sebgyulla dás és gennyesedése — következményekkel j á r t . E kéziratban említés történt a koponyalékelésről is, de elsősorban ókori mesterek eljárásait vázolva fel, így a mellhártyaizzadmányok lecsapolásánál is, amikor vékony, éles penge felszúrásával és katéter bevezetésével ürítették k i a mellüreget, és a lecsapolt váladék helyének kitisztítására meleg bort vagy olajat fecskendeztek be. Rogerius emlí tést tesz hólyagkövek kimetszéséről, szemműtétekről (főleg kifordult szemhéj helyreállítá sára, elülső csarnokba összegyűlt genny levezetésére), valamint a szüléssel kapcsolatos orvosi teendőkről. A z itt ismertetett eljárásoknál az orvos csupán fizikai erővel segíti a világra az újszülöttet, illetve az elhalt magzatokat fogók és d a r a b o l ó ollók segítségével távolítja e l . Rogerius m u n k á j á h o z később magyarázó glosszák készültek (sajnos szerzői ismeret lenek maradtak), de a Glossulae quattuor magistrorum című kézirat sok tekintetben sokkal értékesebb Rogerius munkájánál, hiszen számos eredeti megfigyelést és egyéni módszert is közöl, így sérvműtéteket ír le, bélszorítókról tesz említést, újszerű c s o n k o l ó eszközöket ír le. Például az egész állkapocs szúját a csont teljes eltávolításával szűntették meg. E kézirat és Abulkasim (935—1013) sebészeti m u n k á j á n a k latin fordítása sokáig ú t m u t a t ó k é n t szolgált a korabeli sebészeknek, eljárásaik összesítője és képzésük alapja lett. Á l t a l á b a n e m u n k á k b a n felsorolt műszereket használták, amelyek anyaga — hason lóan az ó k o r i műszerekhez — a bronz és a rozsdamentes fémek voltak. Új korszak kezdetét jelentette Ugone dei Borgognoni de Lucca (1170—1257) és fia, Theodorico Borgognoni (1205—1298) bolognai sebészek — az u t ó b b i püspök — m ű k ö d é 2
3
4
1
2 3 4
Sprengel, K. P. J.: Geschichte der Chirurgie Halle, 1805—1819. 2. köt. Sudhoff, K . és W.: Geschichte der Medizin, Jena, 1922. 1 . m. Huszár György: A magyar Jogászat története. Bp. 1965. Wüstenfeld, J.: Geschichte der arabischen Arzte und Naturforscher Göttingen, 1840.
se, akik nemcsak kiváló sebészek hírében álltak, hanem működésük n y o m á n külön sebé szeti iskola bontakozott k i . Sebészeti gyakorlatuk a görög-római hagyományt ötvözte az arab sebészi ismeretekkel, új műtéti eljárásaik n y o m á n modern irányzatok honosodtak me az e u r ó p a i sebészetben. Például új felfogást képviseltek a trepanálás területén, sebke zelési eljárásaik és előírásaik a sebgyógyulást szolgálták. Hippokratésszal ellentétben, elsőnek ismerték fel, hogy a gyennyesedés a sebgyógyulás legfőbb akadálya, így a sebek állandó tisztántartására törekedtek, noha a gennyesedés kórokozó szerepét nem ismerték fel. A sebeket borral fertőtlenítették és elsőként használták a „sanatio per primam intentionem" meghatározást. Vérzéscsillapításra i z o m d a r a b k á k a t helyeztek a sebekre, leírá saik szerint kerülték a kauterizálást és a sebek s z o n d á z á s á t . Iskolájuk kiemelkedő egyé nisége volt Bruno Longoburgo padovai sebész, a Chirurgia magna (1252), és Guilelmo Saliceto bolognai és veronai sebész ( + 1280), a Summa conservationi és a Cyrugiae c. m u n k á k szerzője. M u n k á i k b a n mestereik tanításait foglalták össze, felfogásukat követve a sebek kezelésére kenőcsöket és tapaszokat ajánlottak, de kiemelkedő sebészi tudásuk valósággal visszaadta a sebészek kezébe a műtéti kést, a kauter helyett a preparatív technikát ajánlották. E felfogás másik kiválósága Lanfranchi (Lanfranco, + 1305) Franciaországban hono sította meg a Borgognoniak elveit: új sebészeti irányzata lett a későbbi párizsi és montpellieri iskolák alapja, amelyek vetekedtek az itáliai sebészet ügyességével és találékony ságával. Lanfranchi spincterotomiával operált végbélsipolyt. Követője Guy de Chauliac (1300—1368), a középkor egyik kiemelkedő sebésze volt. Elsőként alkalmazza a sérvkapu elzárását, erre a célra aranydrótot használt. M i n t az Avignonban élő pápa orvosa, k i t ű n ő leírást ad az ottani pestisjárványról. Megfigyelése szerint azok a betegek gyógyultak meg, akiknek a b u b ó j a elgennyedt. Chauliac mestere Henri de Mondeville volt, aki új szakaszt nyitott a sebészet történetében: 1304-ben körülöltéssel csillapított vérzést. A Borgognoniakat követve felismerte, hogy a végtagok pólyázással vérteleníthetők, és az ischaemia előbb fájdalommentességgel, majd egy idő elteltével igen nagyfokú fájdalommal jár. Ezt az észlelését az amputációk esetében hasznosította. Bevezette a zárt sebkezelést, a sebészi tisztaság híve volt, alkoholos kötéseket javasolt. A francia sebészek közül kiemelkedett még Pierre Franco (1500—1570), akit talán az u t ó k o r kissé háttérbe szorított Paré mellett. Franco elsőként alkalmazta a sérvkapu tágítását, hogy ezzel megakadályozza a bélkacs elhalását. Igen j ó módszereket dolgozott k i a hólyagkőmetszésre, amelyet könyvében (Petit traité, 1556) részletesen leírt. Az előbb említett sebészek aránylag csekély a n a t ó m i a i ismeretekkel rendelkeztek, ezt a t u d á s u k a t sebészi gyakorlatukban sajátították el. Éppen a sebészet fellendítését segítette a X V I . század anatómiai szemlélete, és az, hogy kiemelkedő tudású a n a t ó m u sok (így Vaselius is) folytattak sebészi gyakorlatot. P é l d á u l Alphonso Ferri (1500—1560) húgycsőszűkületre szondát is szerkesztett, Mariano Santi di Barletta (1489—1550) a k ő metszés specialistája lett, Brunschwyg és Johannes Gersdorf hadisebészek alapos a n a t ó miai tudással is rendelkeztek Az a n a t ó m i a i szemlélet és tudás térhódítását a sebészet területén legjobban Ambroise Paré (1517—1590) sebészi gyakorlata jelképezi, aki éppen ennek t u d a t á b a n alakította ki mesteri műtéti technikáját (pl. az érlekötés, a trepanálás vonatkozásában), leleményes 5
8,7
5 G 7
Pazzini, A.: Storia delVarte sanitaria del/a origini a oggi. Roma, 1970. Mayer K. Ferenc: Az orvostudomány története. Bp. 1927. Szumowski, W : Az orvostudomány története. Bp. 1939.
sebészeti eszközöket és műszereket szerkesztett, amelyek alapját képezték a X V í í — X V I I I . század műszerkincsének, s további műszerújítások kiindulópontja lett. Az előbb említett sebészek m u n k á i alapvetően fontosak a X V — X V I . század sebészeti műszerkincsének feltárása szempontjából, hiszen a szerzők nemcsak saját és m á s o k eljá rásait ismertették, hanem az egyes fogásokhoz vagy beavatkozásokhoz saját eszközeiket is ajánlották. Gersdorf, Brunschwyg és Paré m u n k á i e két évszázad legszebb és legtöké letesebb, képekkel illusztrált összefoglalásai, amelyek teljes tárát adják a korabeli sebé szeti m ű s z e r t á r n a k .
A T R E P A N Á L Á S ESZKÖZEI Már az ó k o r b a n is a legfejlettebb műszertárral, mint a sebészeti technika csúcsa, a tre panálás rendelkezett, amelynek hatása szinte töretlenül a X V — X V I . századig tartott. Hippokratész trepanálási elvei és eljárásai valójában a kosi orvosi iskola felfogását öszszegezték, amelyben kitűnően ötvöződött az egyiptomi diagnosztika készsége az égei ten geri trepanációs technikával. E felfogás és a Hippokratész által ajánlott technika a kopo nyacsontok sérüléseiből indult k i , amely megkülönböztetett egyszerű repedést, bonyolult törést és a mélybe b e n y o m ó d o t t koponyatörést. A kosi iskola főleg az első két csoporttal foglalkozott, részletes ú t m u t a t ó t dolgozott k i , amelybe beletartozott az orvos gondos vizsgálata, a törésvonalak pontos feltárása, de nem riadt vissza a sebek esetleges kitágí tását ól sem. Pontosan meghatározták a beavatkozás szükségességének időpontját, b á r nem győzték eléggé óvni az orvosokat a káros és végzetes következményektől. Hippokra tész felfogása, óvatossága ellenére, radikális szemléletre vall, ezt bizonyítják sebkezelési javaslatai is. Hippokratész műtéti eljárása a trepanáláskor csupán a koponyalemez eltávolításából áll, de óvatosságból nem nyúlt az agyállományhoz. Ez az óvatosság hűen tükrözte a görög orvosok azon szemléletét (Platon n y o m á n ) , amely a lélek székhelyét az agyhoz k ö t ö t t e , így annak bolygatása vagy károsítása az emberi lélekkel szemben jóvátehetetlen. Ez a fel fogás h a t á r t szabott a koponyasebészetnek, viszont Arisztotelész szemlélete — a lélek székhelye a szív — távlatokat nyitott a trepanálási eljárásoknál, ami legjobban a római o r v o s t u d o m á n y n a k az aggyal kapcsolatos vizsgálódásaiban t ü r k ö z ő d i k . Hippokratész eszközei technikai tökéletesedést t ü k r ö z t e k az égei tengeri trepnálási technikával szemben, bár az általa ajánlott k o p o n y a f ú r ó — zsinórral vagy csak a két te nyér k ö z ö t t mozgatva használták — rendkívül hasonlít a m e z o p o t á m i a i (a századfordulón feltárt Babilonban előkerült) ásatások s o r á n napvilágra hozott rövid nyelű, bronzból készült k o p o n y a f ú r ó h o z . A Hippokratész-féle korongfúró henger alakú volt, a hengeren belül bronz fúróheggyel, amely körül fűrészes fémperem helyezkedett el. A fémhegy átfúr ta a csontot, a szaggatott perem pedig kitágította a nyílást. A csont kiemelésére k ü l ö n b ö ző fémeszközöket, például emelőket, s z o n d á k a t és csipeszeket használtak. Ugyancsak fogók és csipeszek segítségével távolították el a szilánkosan törött koponyalemezcket; a bőrfelület és a lágyrészek átvágására finoman kiművelt bronzkéseket használtak. E tech nikához a r ó m a i o r v o s t u d o m á n y m á r alig tett hozzá valamit, viszont Galenosz és Celsus működésében az alexandriai iskola aggyal kapcsolatos megfigyelései és kísérletei tük8
u
10
8
Gurlt, E. : Geschichte der Chirurgie. Berlin, 1898. I — H l . köt. Katona Ferenc: Az agysebészet története. Bp. 1963. id P a c i n i i 9
m
röződtek, eszközeik sokáig használatosak voltak. Galenosz a koponya „átmetszésére" olyan kést szerkesztett, amelynek tompa vége és felfelé hajló éle belülről kifelé i r á n y u l ó metszést tett lehetővé, így nem sértette meg az a g y h á r t y á t . Ugyancsak nevéhez fűződik t ö b b csontkiemelésre szolgáló fogó, csipesz és e m e l ő megszerkesztése, amelyek egyben a csontszélek letördelésére és lereszelésére is alkalmasak v o l t a k . Finom, késhez hason lító és felfelé hajló csonfűrésze a babiloni á s a t á s o k n á l talált hasonló trepanáló-fűrész változata, amelytől csak annyiban különbözik, hogy vége lekerített és jóval kisebb. Celsus továbbfejlesztette a Hippokratész-féle fúrót: olyant szerkesztett, amelyben cserélni lehe tett a korongfúrófejeket. A z arab o r v o s t u d o m á n y követte a görög-római trepanálási h a g y o m á n y o k a t , szinte töretlenül használta eszköztárát, csupán a kézi perforátorhoz szerkesztett védőperemet (agyhártyavédős perforator), megalkotta a h á r o m á g ú szigonyra emlékeztető kézifúrót. Trepanálási eljárásaikat nagyban korlátozta Rhazes és A l i Abbas elgondolása, amely a lélek székhelyét szintén az agyba helyezte, sőt valóságos szeleprendszerhez hasonlí totta az agy működését, ahol az a g y k a m r á b a n áramlik a gondolat, valósul meg a lélek akarata. Rendkívül óvatosan trepanáltak, ó v a k o d t a k az agyhártya megsértésétől, s ő t roncsolt részeket sem távolítottak e l . A z előbbi trepanálási eszközök képezték azt a középkori műszerkincset is, amelyet Rogerius és követői használtak, amit csak az aeginai Paulus „keresztmetszője" egészített ki. Eljárása szerint a fejbőrt kereszt alakban felmetszették, a kötőszövetes burkot vésővel lefejtették a csontról, a törésvonal mentén s z a b a d d á tették a koponya felületét, majd a törésvonal két végén egy-egy lyukat fúrtak és a furatok között kézi fűrésszel t á r t á k fel a koponyát. A trepanálás szükségessége szempontjából is a görög-római hagyományokat k ö v e t ték: általában vérömlenyek levezetésére, látásromlással együttjáró agynycmásfokozódásnál alkalmazták. A trepanálás technikai megújhodása Hugo és Theodorico Borgo gnoni nevéhez fűződik, akik roncsolt agyállományrészleteket távolítottak el. Bár m e g o l d á suk korukban túlzott merészségnek számított és ellentmondott Rogerius felfogásának, de ezzel a sebfertőzést kívánták megakadályozni. A Borgognoniak, valamint tanítványaik (Salcieto és Lanfranchi) új alapelveket valósítottak meg a trepanálás technikájában, és számos műszerféleséget is alkottak. A fájdalomcsillapítás problémáját csak úgy t u d t á k kiküszöbölni, hogy a beavatkozás i d ő t a r t a m á t rövidítették le, olyan szerkezeteket és műszereket alkottak, amelyek lerövidítették a koponyafúrás és a csonteltávolítás idejét. Rohamosan fejlődött a fúró és emelő szerkezet, számos változat került a sebészi gyakor latba. A X V I . században a francia és német területen nagy népszerűségnek örvendett az állványos perforator, amelynek közhasznú változatát Hildanus alkotta meg. Lényege a következő: a koponyacsonthoz igazodó, csavarokkal és csuklókkal szabályozható, k é t vagy h á r o m l á b a s állvány, amelynek tengelyében — szárnyas csavarral m o z g a t h a t ó — egyenes perforátort helyeztek e l . Ennek „ ő s t í p u s á t " Guy de Chauliacnál is megtalál hatjuk, de az ő állványos perforátora merev szerkezet volt, csak bizonyos esetekben lehe tett alkalmazni. Ezt tette könnyebbé Hildanus megoldása, hiszen állítható lábaival b á r 11
12
13
11
15
16
17
1 1 1 2 1 3 1 4 1 5 l c 1 7
Heister, L . : Chirurgie, in welcher aller, was zu Wundarzney. Nürnberg, 1763. Fritze, E. : Kisded sebészi eszköztár: (Ford, és összeáll. Bugát Pál) Buda, 1837. Chelius, M . J. Chirurgia. (Ford.: Bugát Pál) Buda, 1836. Gurlt i . m. Pazzini i . m. Gurlt i . m. Chauliac, G.: Chirurgia. Venetii, 1537.
mikor használni lehetett. E szerkezet mellett t o v á b b r a is használatban maradt a kézi perforator, amelynek számos változata maradt f e n n . Viszont az állványos perforátort csak a X V I . század közepéig használták, hamarosan felváltotta a Paré-féle cserélhető, íves szerkezetű („amerikaner-típusú") k o r o n g f ú r ó . A z állványos perforátorból alakult ki (első m e g o l d á s a Andrea della Croicenél l á t h a t ó ) az állványos csontemelő, amelynek tökéletes v á l t o z a t á t szintén P a r é könyvében l á t h a t j u k . Az új állványos szerkezetek mellett a Hippokratész-féle korongfúró továbbra is hasz nálatban maradt: csak a Borgognoniak m ű s z e r t á r á b a n tűnik fel az a megoldás, hogy a különböző á t m é r ő j ű sorozatokat szilárdan nyeles szerkezethez rögzítették, így 5-6 tagból álló sorozatokat h a s z n á l t a k . Andrea della Croice, a Borgognoni-féle sorozat könnyebb h a s z n á l a t a miatt, az egyes korongfúrófejeket egyenes fémrúdra (másik végén szárnyas kézifogó volt) csavarta fel, de e csavaros megoldás a Paré-féle íves szerkezet egyik előfutára lett. A kor szakirodalmában széles választékát találjuk a csontreszelőknek, a finomabb átmetszésre szolgáló hegyes vagy tompa, egyik vagy mindkét oldalán élezett késeknek, a sarló alakú vagy enyhén hajlított fűrészeknek, amelyek anyaga bronz vagy rozsdamentes acél volt. A fogó-rész c s o n t b ó l , az egyszerűbbek esetében fából ké szült, művészi kivitelük a kor stílusát és a készítők ízlését tükrözte. A t r e p a n á l á s eszközei P a r é műszertárában tökéletesedtek, műszereinek zöme a X I X . század közepéig változatlan állapotban a sebészek gyakorlatában maradt. A trepanálás eszközei P a r é műtéti technikáját követték, hiszen e téren rendkívül radikális sebésznek bizonyult: minden esetben a koponya feltárását választotta, ha a koponyacsont m ö g ö t t gennygyülemet gyanított. A koponya feltárásakor a kemény hártya és a csont közé — egyénileg szerkesztett — tompa végű szondát vezetett, amelyen keresztül levezette a váladékot, az esetleg bennmaradt gennyes folyadékot olajjal kimosta. A mélybe benyo módott impressziós törésekhez, a csontszilánkok kiemelésére, különleges fogókat és különböző — egyenes, lekerekített vagy belül recézett — csipeszeket szerkesztett. A gyor sabb műtéti technika érdekében teljesen elvetette az állványos perforator használatát, helyettesítésére szerkesztette meg a róla elnevezett íves, cserélhető fejű korongfúrót. E típus elődje kétségtelenül a Hippokratész-féle, azóta több változatban is m ó d o s í t o t t , koronás k c r o n g f ú r ó , valamint a m á r említett állvágyos csontkiemelő. A csontszélek lecsipkedésére szerkesztette meg az ú n . „ m a d á r o r r o t " , amely csavaros szerkezettel sza bályozható, m a d á r c s ő r r e emlékeztető, két e g y m á s b a csúsztatható fémszerkezet volt. Egyszerűbb műszerújításai közé tartozott a keresztmetsző-kése, a vésőhöz hasonlító, a k o p o n y a h á r t y a eltávolítására szolgáló szikéje, a dárdához hasonlító kis csontfűrésze, valamint a m i n d k é t végén kifelé hajlított csontemelője. Ugyancsak közhasznúvá vált a sebészek k ö z ö t t P a r é — kalapácshoz hasonló — csontkaparója és biztonsági koronggal ellátott kézi perforátora i s . Valóban P a r é működése n y o m á n a koponyasebészet hatalmas lendületet kapott, ú j a b b radikális eljárásokra ösztönözve a sebészeket. Egyik követője, Alcasar m á r 1575-ben azt az elvet vallotta, hogy minden agyon belüli vérömleny esetében feltétlenül szükséges a trepanálás, a k o r t á r s Andrea della Croice pedig sebészeti könyvében (1573) külön fejeze tet szentelt a koponyelékeléseknek, és hatalmas műszeranyagot — k ö z ö t t ü k saját és m á s o k elsősorban P a r é eszközeit — mutatta be. Viszont meg kell jegyeznünk, hogy s z á m o s 18
19
20
21
22
1 8 1 9 2 0 2 1 22
Gurlt i . m. Paré, A . : Wund-Arzney oder ArzneySpiegel. Francofurti, 1601. Pazzini i . m. Fritze i. m. Gurlt i . m.
műszer, még P a r é műszertárában is, egyéni eszköz volt, csekély része maradt meg a sebé szi gyakorlatban.
A Z Á L T A L Á N O S ÉS K A T O N A I SEBÉSZET E S Z K Ö Z E I A X V — X V I . század sebészi gyakorlata elsősorban a görög-római és az arab sebészeti felfogást tükrözte, amely főleg a sebek ellátására, a t ö r ö t t végtagok helyreállítására korlá tozódott, és csak igen súlyos esetekben — az érlekötés és a fájdalomcsillapítás ismerete hiányában — folyamodtak komolyabb beavatkozáshoz. Az a m p u t á l á s , a csonkítás vagy például a trepanálás ritka sebészi beavatkozások s o r á b a tartozott, így az általános sebészi eszköztárak műszerei elsősorban a lőtt vagy szúrt sebek kitisztítására és összevarrására, az idegen testek eltávolítására és a vérzéscsillapításra korlátozódtak. A z utóbbiakra az égetővasakat alkalmazták, míg a sebellátás eszközei a csipeszek, a k ü l ö n b ö z ő formájú fogók, varróeszközök és kések voltak. A z égetővasak használata ugyan általános volt, de káros, elsősorban sebgyulladást okozó hatása miatt m á r a X I V . században más megol d á s o k a t kerestek. Például Leonardo Bertapalgia ( + 1460) padovai egyetemi tanár pontos leírást adott a véredényekről, gondosan meghatározta azok lekötési módjait, bár módszere nem került be a sebészi gyakorlatba, és csak P a r é m ű k ö d é s e n y o m á n terjedt el az érlekötési e l j á r á s . A X I V . századtól a sebészi gyakorlat legfontosabb kérdése az idegen testek eltávolí tása lett, elsősorban a lőfegyverek elterjedése miatt. A lágy vagy csontszöveti rétegekbe beékelődött puskagolyók vagy szilánkok eltávolítására kezdetben azt a hagyományos módszert alkalmazták, amit nyílhegyek kivételekor alkalmaztak: egyéni eszközökkel — belül recézett felületű —, ollós formájú fogókkal vagy csipeszekkel megragadták és kitépték a f é m d a r a b o k a t . A vérzés csillapítására kauterizáltak, ami viszont súlyos szö vetkárosodást és gennyesedést okozott. A gennyesedést kezdetben a puskapor fertőző tulajdonságának vélték, így alaposabb égetésnek vetették alá a lőtt sebeket. Marcellus Cumanus m á r a X I V . században híres V a d e m e c u m á b a n bebizonyította, hogy a puskapor nem idéz elő fertőzést, így nem kell a lőtt sebeket kauterizálni. Pfolspeúdt és Brunschwyg m u n k á i b a n m á r a sebek kimosására bort ajánlott, és különleges szerkezeteket mutattak be a különböző típusú golyók és fémtestek kihúzására. Általában hosszú szárú és szoro san z á r ó fogók voltak, de ezekkel csak a lágy részből lehetett eltávolítani a fémtesteket. A csontok közé beékelődött f é m d a r a b o k a t előbb v é k o n y fémrúddal megfúrták, amelyre zsineget kötöttek és ennek segítségével kirántották. Gersdorf könyvében m á r kombi nált fogót mutatott be: ennek legfontosabb része egy csavaros végű fémrúd, amit a seb feltárása után a fémtestbe fúrtak, majd óvatosan a f é m r ú d r a helyeztek egy belül fogazott, ollós formájú fogót, és ennek szorító hatásával távolították el a beékelődött idegen testet. A sok egyéni eszköz mellett m á r a X V I . század elejétől elterjedt fogalom volt az ú n . fogós csavaró vagy más néven a köpenyes golyófogó: hosszú és egyenes fémcsőben spirálos fogós szerkezet nyugszik. A felső végén levő csavaró segítségével a csőből négy lapátos, kacsacsőr-formájú golyófogó csavarható k i , amely tetszés szerinti tágulatban és szorításban megragadta az idegen testet és az a testből óvatosan kiemelhetővé vált. Sajnos 23
24
25
26
2 3 2 4 2 5 2 6
Szumowski i. m. Brunschwyg, H . : Das Buch der Wund-Arzney. Strassburg, 1497. Gurlt i . m. Gersdorf, H . : Feldtbuch der Wundarzney. Strassburg, 1517.
eredete nem k ö t h e t ő személyhez, viszont Gersdorf könyvében l á t h a t ó ilyen fogó is. amint a harctéren a sebész éppen egy sebesült katona melléből távolít el segítségével fém testet. Tagcsonkolásnál elég változatos műszertárat használtak: k ü l ö n — általában sarló formájú — kést használtak körmetszésre, egyenes, kétélű, hegyes kést a tölcsérmet szésre, rövid és hegyes késeket a csontközi átmetszésekre, de a X V I . század derekán meg jelenik P a r é karélyos csonkoló kése, míg csont fűrészelésnél az ívfűrészt ( h a s o n l ó k a t találtak a Pompei ásatásoknál is) és a Paré használta kés formájú egyik oldalán fogazott félkész fűrészeket alkalmazták. A csontszilánkok eltávolítására egyéni fogók és csipeszek jelentek meg, valamint széles k ö r b e n kezdték használni Paré csontkaparóját a c s o n t h á r tya eltávolítására. Paré érlekötési eljárása előtt a vérzés csillapítására általában bőrszíja kat használtak az erek leszorítására, de a X V I . században elterjedt Paré érszorítója is, amely szorosan záró fémszerkezet volt, szorító felületeit textillel vagy szarvasbőrrel borították. Ugyancsak elterjedt forma volt az egyszerű, ún. peckes érnyomó is, amely a végtagra tekert bőrszíjat egy fémrudacska segítségével húzta össze és rögzítette. Az előbbi műszerek mellett széles választékban jelentkeztek a különböző vágó és szúró eszközök, melyek segítségével keléseket és begyulladt sebeket nyitottak meg. Varróesz közeik m é g ősi formákat mutattak: általában egyenes vagy enyhén hajlított tűket hasz náltak, b á r m á r megjelent a nyúlajak-műtéteknél Paré füles tűje, amelyet a k ö r ü l t e k e r t varrathoz alkalmazott. Ez u t ó b b i műtéttel kapcsolatban kell megemlíteni Paré nyúlajak tartóját, ajak- és szegőollóját is. A korabeli sebészi eszköztár aránylag gazdagnak m o n d h a t ó a foghúzók tekintetében, bár a X V . században még sok az ősi forma: így széles körben használták még Celsus foggyökerek kihúzására szolgáló ún. t ő k ö r ö m j é t , amely derékszögben meghajlított kacsa csőrhöz hasonlító, belső felületén recézett és hegyesen végződő fogó volt, vagy az ú n . m a d á r o r r o t . Ez papagájcsőrhöz hasonló, amellyel metszőfogakat tudtak e l t á v o l í t a n i . A foghúzást és általában a fogbetegségek ismeretét nagyban gazdagították a X V — X V I . század alapos anatómiai k u t a t á s a i , így Leonardo da Vinci pontos leírást adott az emberi fogakról, a fogak helyéről és az arc- és szemüreghez, valamint az ajak izomzatához viszo nyítva. Vesalius pedig részletes meghatározásokat közölt a fogakról, ismertette a fogbél üreget, majd Fallopius (1523—1562) megkülönböztette a fogzománcot a dentittől. Eustacchi (1510—1574) pedig külön könyvet (Libellus de dentibus, 1563) írt a fogakról, alakjukról, anatómiájukról és kezelésükről. Nyomdokain j á r t a francia H é m a r d , aki fogászati anatómiájával (1582) közelebb hozta az anatómiai vizsgálódást a gyakorlathoz. Ez annál fontosabb volt, hiszen a korabeli gyakorlat szerint a szuvas fogakat kitördelték, a gyökereket pedig érintetlenül hagyták. Ez ellen m á r a X V I . század eleji sebészi irodalom (Gersdorf, Brunschwyg stb.) is élesen kikelt; könyveikben k ü l ö n b ö z ő típusú, b á r az ó k o riakhoz h a s o n l ó foghúzókat ajánlottak, pl. a gyökerek kiemelésére Celsus gyökérhúzóját. Az újabb fogászati eszközök megszerkesztésében is P a r é j á r t az élen, aki sebészeti köny vében pontosan elkülönítő kórisméjét adta a pulpitises és a gangaraenás pericdontitisnek. Ismerte a sérült fogak rögzítését, foglalkozott transplantációval is. Nevéhez fűződik a hosszú ideig alkalmazott pelikán megszerkesztése, emelővel és fogóval gyökereket t á v o lított el, konzerváláshoz reszelőt használt, a szuvas üregeket „vitriololaj"-jal és kiégetés27
28
29
30
2 7 2 8 2 9 3 0
i. m. Gurlt i . m. Fritze i . m. 1 . m.
sel kezelte. A szájpadláshasadék elzárására obturátort szerkesztett, a fogpótlást csontból faragott fogakkal oldotta meg, amiket ezüst vagy aranydrót segítségével kapcsolt a meg levő fogakhoz. A z e l ő b b ismertetett sebészeti eszközök a mindennapi gyakorlat eszközei voltak, míg a ritkaság számba m e n ő beavatkozások műszertára is jelentősen gazdagodott az adott korban. A szemészeti műtéteknél még mindig inkább Celsus hályogtűit a l k a l m a z t á k , de m á r a X V I . század elején megjelent az általános sebészeti gyakorlatban Aquapendente szemhéjtartója, valamint t ö b b kezdetleges hályogkés. A ritka beavatkozások s o r á b a tar tozott a kőmetszés, amelynek műszertára P a r é kombinált tágítójával és Hildanus — a köpenyes golyófogó elvén m ű k ö d ő — kőfogós-tágítójával gazdagodott. Ez u t ó b b i négy hosszúkás lapátból és az ezeket m o z g a t ó csavaros szerkezetből állt, így egyszerre vált tágítóvá és fogóvá. A különböző tágítok — hosszú és rövid nyelűek, egy—vagy t ö b b l a p á tosak — általában végbéltágításnál voltak használatban, amikor a sebész aranyeret vagy sipolyt égetett ki. (Ilyent közöl Gersdorf munkájában.) M é g a kőmetszésnél kell megem lítenünk P a r é görbe kőfogóját, és kanalát, lyuggatott húgycsapját és k ü l ö n b ö z ő katéter sorozatait. A z előbbi műszerekhez képest rendkívül szegényes a szülészet eszköztára. Igaz m é g a X V — X V I . században ismeretlen volt a szülést segítő fogó, amely forradalmasította e szakágat, de a tárgyalt korszakban a gyakorlat rendelkezésére állt a csavaros m é h t á g í t ó , a k ü r e t t a , a méhlepények eltávolítására szolgáló csipeszek és fogók, valamint n é h á n y kezdetleges darabolóeszköz, amelyekkel az elhalt magzatot távolították el. Viszont a sebészkönyvek állandóan hivatkoznak a szülőszékre, mint a szülés fontos k e l l é k é r e . A X V — X V I . századi sebészkönyvek érdekes fejezete foglalkozik azokkal a mechani kus készülékekkel, melyek segítségével ficamokat, kiugrott végtagokat és gerincrándulá sokat helyeztek vissza. Általában egyéni szerkezetek voltak, sokban hasonlítottak H i p pokratész padjához, kerekes és hengeres elven alapultak. K ü l ö n - k ü l ö n szerkezetet alkot tak az alsó, illetve a felső végtag helyreállítására, valamint a megrövidült végtagok nyúj tására. Gersdorf és Brunschwyg m u n k á j a bővelkedik az ilyen szerkezetekben, b á r a mindennapos sebészi gyakorlatban nem váltak általánossá. P a r é is használt n y ú j t ó szer kezeteket, és könnyen kivitelezhető m ű v é g t a g o k a t is ajánlott, melyek a részben vagy egész ben csonkolt végtagok pótlását szolgálták. 31
32
33
34
Zusammenfassung Die Entwicklung der europäischen Chirurgie wurde neben der Neubelebung der griechisch— römischen Tradition durch die Übersetzung der arabischen chirurgischen Quellen beträchtlich beeinflußt. Die lateinische Übersetzung der Chirurgie des Abulkasim (936—1013) war für die Chirurgen lange Zeit hindurch maßgebend. Eine neue Epoche trat mit der Tätigkeit der zwei Borgognis — Hugo Borgogni de Lucca und Theodorico Borgogni (1205—1298) ein, die die grie chisch—römischen Traditionen mit den arabischen Kenntnissen verschmolzen und durch ihre ausgezeichnete Technik und neuen Instrumente die „Schule" zu Bologna gründeten. Ihre Nachah mer legierten nicht nur die Technik mit anatomischen Kenntnissen, sondern vereinfachten die
Huszár i . m. Fritze i . m Paré, A : Oeuvres. Paris, 1575. Roesslin, Eustacchius : Der Schwangeren Frawen und Hebammen Rosengarten. Strassburg, 1513
chirurgischen Eingriffe durch inventiöxe neue chirurgische Geräte und Werkzeuge. Die Arbeiten von Gersdorf, Brunschwyg, Hildanus und Paré beinhalten die vollständigsten Zusammenfassun gen der chirurgischen Instrumentarien des XV. und X V I . Jahrhunderts. Im Altertum besaßen die Trepanationen die entwickeltsten Instrumentarien, ihre Bohrer, Meißel und andere Werkzeuge bildeten für Hildanus und Paré die wichtigsten Grundlagen zu den technischen Vervollständigungen, die s s. bis Ende des vergangenen Jahrhunderts in fast unveränderter Form erhalten blieben. Der bedeutendste Chirurg zugleich Konstrukteur dieses Zeitalters war A. Paré (1517—1590), dessen chirurgische Praxis auch ein Beweis dafür ist, daß seine technischen Neuerungen die chirurgischen Eingriffe vervollkommnen konnten und für lange Zeit die Werkzeuge des chirurgischen Eingriffes bestimmten. K. KAPRONCZAY, M . A., Dr. phil. Head of Department of the Semmelweis Medical Historical Museum, Library and Archives, Secretary of the Hungarian Society for the History of Medicine Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Budapest, Apród u. 1/3, Hungary, H-1013
