Schultheisz Emil
A scholaristól a doctorig
A ’doctor’ szónak nem kevesebb mint tizenkétféle különböző jelentése van. Ezek közül tulajdonképpen csak kettő vonatkozik az orvosokra: egyik jelentésében mint egyetemi grádus, másik értelemben mint a gyakorló orvost illető megszólítás. Utóbbit illetően a világirodalomban talán a legelső ilyen értelmű, ti. a gyakorló orvost jelölő említését Chaucernél találjuk 1386-ban: „With us ther was a Doctour of Phisyck” (így!). A ’doctor’ itt kétségtelenül nem a tudományos fokozatra, hanem a foglalkozásra utal. (Angliában a teljes jogú orvosok jelentős része nem ’doctor’, hanem csak egy alacsonyabb tudományos fokozattal rendelkezik, megszólításuk azonban: doktor.) A doctor a klasszikus latinból származik és etimológiájának megfelelően (doceo = tanítok) a tanító minden formáját jelenti. Klasszikus latin szövegekben a mai értelemben vett tanítókat, praeceptorokat, a grammatika és a retorika előadóit jelöli. A késői ókorban különösen gyakran találkozunk a doctor armarum (campidoctor) kifejezéssel. A katonák és a gladiátorok oktatóit nevezték így. A korai kereszténység idején a tanító klerikusok a doctorok. A koraközépkorban az egyház gyakran használja a tudós tanító értelmében a doktor elnevezést. Ezt egy a VII. század elejére datált anonim kolostori kézirat, az ún. Regula Magistri is bizonyítja.1 A kolostor apátját „doctor”-nak nevezi, amivel az apát tanítói tekintélyét hangsúlyozva erősíti. A XII. századtól kezdve lesz a tudományokban jártas férfiak epithetonja, megtisztelő cím, többnyire individualizálva, mint pl. doctor angelicus (Aquinói Tamás), doctor subtilis (Duns Scotus), doctor singularis (William Occam), doctor universalis (Albertus Magnus). Doctores conciliinek nevezték azokat a tudós egyházi férfiakat, akik az egyházi zsinatokon szavazati joggal vettek részt. A középkorban, még az egyetemek kialakulása előtt neves skolasztikus tudósokat, később humanistákat tiszteltek meg e címmel: doctor illuminatus (Raimundus Lullus), doctor mirabilis (Roger Bacon). Egyetemi fokozatként mint akadémiai ’doctor’-i címet először a XI. század közepén használták, mint orvostudományi grádust, a salernói egyetem orvosi fakultásán. Az egyetemi orvosi oktatásnak nemcsak formai, de tartalmi szempontból is jelentős 1
Paris, Bibl. Nat. Cod. lat. 12.634
része volt a tudományos fokozatok szigorúan szabályozott rendszere. Maguk a fokozatok az egyetemi oktatásnak konstruktív elemei. „A doktor” és a „magister” (tanító és mester) azokat jelölte, akik a tanulókat, scholarisokat tanították. Kezdetben inkább foglalkozás-megjelölések voltak, mint címek. A korai egyetemek elnevezése magában is tükrözte a tudományos címek mögötti szervezetet és tartalmat. Párizsban az egyetem meghatározó szervezete a tanítók közössége „universitas magistrorum”. Bologna és Padua magát „universitas scholarum”-nak nevezte, a tanulók közössége volt. A későbbi XIV. századi egyetemek, mint Bécs, Prága, Heidelberg a tanulók és tanítók egyeteme, „universitas doctorum, magistrorum et scholarium” volt. A XII. századtól kezdődően, jóllehet kevésbé elterjedt, mint a magister, a különböző tudományok eleinte inkább csak a kánonjog és a római jog, majd a teológia tanárait illeti. Az egyetemek működésének megkezdésétől egyre inkább jelöli azok tanárait. Ez időtől válik az orvosok legmagasabb tudományos grádusává. A XIII. századtól már gyakran találkozunk a „doctoratus” szóval, a magistériummal azonos módon. A század folyamán még mindig érezhető a különbség a fokozat rangjában, mert a jogászokat kizárólag, az orvosokat, az ars fakultást végzetteket ritkábban illetett meg ez a doktori cím. A század végére alakul a collegium doctorum, a középkori olasz egyetemek institutioja. Tagjai a regentes és non regentes doctorok egyaránt lehettek. Testületként csak a vizsgák ellenőrzése volt a feladata. A legkorábbi és egyben legnevezetesebb doktori kollégiumokat a bolognai egyetemen találjuk 1291-ben, ahol a jogi doktorok külön kollégiuma mellett az orvosoknak és az ars fakultás doktorainak közös kollégiuma volt. A doktori vizsgára bocsátásban meghatározó véleményező szerepük a különböző korokban változott. Itálián kívüli egyetemeken jogállásuk hasonló volt a bolognaihoz. Tagjai között bizonyos rangbéli különbség jelentkezett az előadások tartására, tehát a curriculumra vonatkozóan. A „doctor regens” volt a legfontosabb, következésképpen legtekintélyesebb tárgyak tanára. Ő tartotta az ún. rendes előadásokat, s többnyire ő elnökölt a disputatiokon. A „doctores non regentes” mintegy rendkívüli tanárokként működtek a tanszéket betöltő doktor, később professzor mellett. Többnyire délután tartották előadásaikat. A „doctor” cím viselője a tudományos életben, de a társadalomban is – minden tisztelet és jog, „summos honores privilegia” birtokosa lett. Ez tette lehetővé, hogy teljes jogú tagja legyen annak a testületnek, melyet az egyetemen előadhatott, taníthatott és vizsgáztathatott. Meg kell jegyezni, hogy a fakultások maguk is egy bizonyos hierarchiába illeszkedtek. Ebben a rangsorban az élen a teológiai fakultás állt, második a jogi kar, ezt követi az orvosi, majd az ars, a későbbi filozófiai kar. Ezt a rangsort a középkortól a XX. század közepéig megtartották
az európai tudományegyetemek. Minthogy a korai egyetemek a nekik otthont adó városnak nemcsak tekintélyét emelték, de gazdasági előnyökhöz is juttatták, jelentős privilégiumokat kaptak. Az adómentességen kívül főleg az önálló bíráskodás volt különösen fontos. Ezeknek a privilégiumoknak a megerősítése, illetve maga a privilégium-adományozás pápai, illetve császári jog volt. A későközépkorban ezeket a jogokat már az egyetem alapításánál biztosítani akarták. Szokásjoggá vált tehát a pápai-császári alapítási engedély, mely a XV. század elejétől már elengedhetetlen feltétele volt az egyetemalapításnak. Ezekkel együtt járt az egyetemi fokozatok odaítélésének joga is, utóbbi az egész keresztény középkor folyamán általános érvényű volt. A doktori fokozat arra is feljogosította a cím viselőjét, hogy minden egyetemen előadhasson. Ez a „ius ubique docendi” a középkori–renaissance-kori egyetem, az európai tudományos élet egyik jellegzetessége. A tanítás szabadságának ez a joga, „licentia docendi” a licenciátus terminusnak az eredete. Az egyetemen belül a tanításra való felhatalmazást a venia legendit már alacsonyabb grádus birtokában is megadták. A tudományos fokozat a „gradus” elnevezés már maga is jelzi, hogy az egyes titulusokat fokozatosan, lépcsőzetes sorrendben lehetett megszerezni. Először, meghatározott aktussal egyetem csak a XIII. században alapíttatott. Az a körülmény, mely szerint a XIII. század második felében már teljesen egyértelmű volt, hogy az egyetem létesítése az uralkodók vagy a pápa prerogatívája, arra késztetett néhány régebbi, már a XII. században a szokásjog révén működő egyetemet, hogy formális királyi megerősítésért folyamodjék, vagy egy pápai bullával növelje statútumban rögzített tekintélyét. Ez az eljárás nem mindig volt tisztán alaki, mert az ezzel együtt adományozott ius ubique docendi végül is Európa-szerte érvényes megerősítést kapott. A ius ublque docendi a XIV. századtól az egyetemek egyik legfontosabb jogi eleme lett. Tanárok és tanulók szabad mozgása a tudományok terjedésének és a curriculum fejlődésének alapvető feltétele. Ugyanakkor tévedés volna azt hinni, hogy ez a jog a középkori egyetemeket egymással szorosan összekötő kapcsot jelentett volna. Valójában egyes egyetemek nem szívesen fogadták a ius ubique docendi szupranacionális implikációját. Különösen áll ez a legrégebbi alapítású, ill. kialakulású egyetemekre, melyek ebben, bár tévesen, de pozíciójuk és privilégiumaik veszélyeztetését látták. Ez magyarázza azt, hogy IX. Gergely pápa brevéje az 1229-ben alapított toulouse-i egyetem megerősítő bullája a ius ubique docendi-re is kiterjed (1233). Ennek kapcsán meg kellett nyugtatni a párizsi egyetem tanárait, hogy ez az intézkedés nem ellenük irányul, hogy
Párizs privilégiumait garantálja.2 Az említett tanítási jogkiterjesztés még kevésbé jelentette a tudományos grádus kölcsönös elismerésének megkönnyítését. Ha az előadás jogát már nem is vitatták, vagy legalábbis nem gyakran, a grádust és a grádussal járó jogokat új vizsga nélkül gyakran nem fogadták el. A csaknem azonos tananyag, az előírt könyvek egyező volta sem volt minden egyetemen elegendő a teljes elismeréshez. Erre vonatkozik az oxfordi egyetem részletes szabályozása.3 A szabályozás a kontinens többi egyetemén is hasonló volt. Nem kétséges, hogy az új vizsgához való ragaszkodásnak financiális oka is volt. A középkorban sem csak a tudomány szeretete vezette azokat, akik egyetemi grádusra pályáztak. A XIII. századtól kezdődően, bár nem volt conditio sine qua non-ja, mégis inkább lehetett magasabb egyházi funkcióba jutni magisteri fokozat birtokában. A lectoroktól ezt többnyire meg is követelték. Rövid úton, némi támogatással a pápa brevében, vagy bullában adományozta a magister, gyakrabban doctor címet. Ezeknek a ’doctores bullati’-nak (doctores sub camino) nem volt előadási joga, de igényt sem tartottak erre. A studium generale tanulóinak másik ilyen lényeges privilégiuma, hogy egyházi javadalmaikat élvezhették tanulmányaik idején. Ez – a XIII. századtól már Európa-szerte elterjedt jog – az egyetem egyházi benefíciummal rendelkező orvos-tanárait is megilleti éppúgy, mint a jogászt vagy teológust. Noha ez nem minden egyetemen volt általánosan élvezetti jog, pápai engedélyt nem volt nagyon nehéz kérni és kapni. Az egyházi benefícium élvezetének joga anélkül, hogy a tanárnak, még ha klerikus, sőt sacerdos volt is, egyházi funkciót kelljen teljesíteni, lehetővé tette, hogy minden idejét a tudomány művelésére és átadására fordíthassa. Így az akkor nem nagy létszámú tanári testület, valójában néhány magister licentiatus és doctor igazi akadémiai feladatát látta el. A doktorok társadalmi tekintélye az egyetemtől független privilégiumokban is megnyilvánultak, olyan privilégiumokban, mely őket valójában a kor nemességének rangjára emelte, amint azt a párizsi példa is mutatja. A XV. században a párizsi egyetem szekularizációja már teljes volt. Az anyakönyvek szerint a fakultás tagjai és hallgatóik zöme a felsőbb városi polgárságból került ki. Társadalmi beilleszkedésük tendenciája a nemesség irányába mutatott. A fakultások jelvénye, az orvosié is, a címer lett, jogaik mindinkább a nemesség jogaival egyezőek lettek. I. Ferenc francia király 1533-ban az egyetem doktorainak lovagi címet és jelleget adományozott. A doktori címet már az effektív nemességadományozást megelőzően mintegy nemesi predikátumnak tekintették, aminek nyilvános jele a ruhaviselési rendben rögzített előírás. A középkorban sem csak a tudomány szeretete vezette azokat, akik egyetemi grádusra 2 3
Chartularium Universitatis Parisiensis. (Chart. Uni. Par.) I. p. 101. Statuta Antiqua Universitatis Oxoniensis ’De resumentibus’. Oxford, 1931. pp. 53–54.
pályáztak. A XIII. századtól kezdődően, bár nem volt conditio sine qua non-ja, mégis inkább lehetett magasabb egyházi funkcióba jutni magisteri fokozat birtokában. A lectoroktól ezt többnyire meg is követelték. Rövid úton, némi támogatással a pápa brevében, vagy bullában adományozta a magister, gyakran a ’doctor’ címet. Ezeknek a doctores bullatinak (doctores sub camino) nem volt előadási joga, de igényt sem tartottak erre. Gúnynévként használták a XVI. században a doctor chartaceust. Azokat a tanárokat csúfolták így, akik előadásaikban csak a papírra vetett szöveget olvasták fel, elhanyagolva a magyarázatot. A ’doctor’-i cím még századokon keresztül megszerezhető volt az egyetemeken kívül is. Ilyeténképpen való adományozása kezdetben pápai privilégium volt. Elsősorban teológiai, de nemritkán jogi, sőt orvosdoktorokat is avatott a pápa. Angliában, amikor VIII. Henrik 1535-ben elszakadt Rómától, a canterburyi érsekre ruházta az egyetemen kívüli doktorrá kreálás addigi pápai privilégiumát. Jogilag ez az ún. „MD Lambeth” (Doctor of Medicine, Lambeth az érsek londoni palotája) még ma is érvényes, jóllehet nem használatos. Az utolsó Lambeth-doktorátust 1880-ban adományozták egy, a szociális munkában kitűnt orvosnak. Németországban egy időben a császárok is adományoztak – ugyancsak függetlenül az egyetemektől – doktori diplomát, rajta függő pecsétjükkel (bulla). Az ily módon inaugurált doctorok neve doctores bullati, megkülönböztetésül az egyetemi tanulmányokat végzett, szabályszerűen promoveált doctoroktól. Az oxfordi egyetem (1167-ben alapították) már a XII. század végén teológiai, majd a XIII. században orvosi és jogi doktorokat avatott. A világon először itt vezették be a zenetudományi doktorátust; itt lett Joseph Haydn 1795-ben doctor musicae. Ha az 1276-ban alapított veszprémi teológiai főiskolát még nem is tekinthetjük teljes egyetemnek, Nagy Lajos alatt 1367-ben, szinte egy időben a krakkói és a bécsi universitasszal, már létrejön az első magyar studium generale Pécsett. Azt, aki a pécsi egyetemen a tanítás jogát (licentia docendi) meg akarja szerezni, a megfelelő fakultás doktorai és magisterei bemutatják. A püspök vagy a káptalani helytartó a jelöltet az egyetemi szokásoknak megfelelően vizsgáztatják. Ha a vizsgán alkalmasnak bizonyult, ’doctor’-i címmel ruházták fel. Az ilyen doktorok és magisterek nemcsak a pécsi, hanem bármely más egyetemen is – külön vizsga nélkül – taníthattak. A ’doctor’-i fokozatot, a baccalaureatus és licentiatus, illetve magister előztek meg. Olaszországban a XIV. századig a magister és a doctor egyenrangú fokozatok voltak. A filozófusok és teológusok gyakrabban a magisteri, az orvosok inkább a ’doctor’-i címet viselték.
A legújabb időkben a doktori cím vált általánossá. A magisteri titulus nemigen használatos. Kivétel a ma is adományozott gyógyszerészi fokozat (magister pharmaciae). Újabban, angol mintára, ismét használják a magisteri címet befejezett, de tudományos értekezést nem produkált egyetemi stúdium jelölésére. Miután a doktorrá avatás hosszú, fáradtságos és költséges tanulmányok befejezését jelentette, érthető annak ünnepélyes volta. Annál is inkább, mert a XIII–XVI. században a doctorokat rögtön megillette az egyetemi tanítás joga is. Bár az ünnepélyes avatás már a XIV. században szokás volt, a „promotio” kifejezéssel először csak 1520-ban találkozunk, amint azt Rashdall írja. Ugyancsak ebben az időben kezdték adományozni a nagyalakú doktori diplomákat is. Addig a promotio megtörténtét rövid levéllel igazolták. Többnyire erre sem igen volt szükség, a doktori viselet félreérthetetlenül hirdette a tudós mivoltát. Hogy a XVII. században hogyan folyt le a promotio, arról tudós hazánkfia, Páriz Pápai Ferenc számol be, akit 1674 októberében avattak Bázelben az orvostudományok doktorává (naplóját Dézsi Lajos közli).4 1674. szeptember 6-án jelentkezett vizsgára Bauhinnál, az egyetem orvosi kara akkori decanusánál, s a doktori szigorlatok díjaként 17 tallért és 2 aranyforintot fizetett. Ezt követő egy hét múlva volt az első szigorlata az „universa mediciná”-ból. Ezt a vizsgát Burckhardt professzor előtt tette le. Ezután egy elméleti (de materia medica) és egy gyakorlati tételt jelöltek ki, melyekről másnap félórás szabadelőadást kellett tartania. Ezt követte a szorosabb értelemben vett szigorlat (examen rigorosum), majd három hét múlva a disputatio inauguralis, melyhez kinyomtatott disszertációt kellett benyújtania.5 Ezen nemcsak az egyetem professzorai, a fakultás bekebelezett doctorai s hallgatói – akik közül a disszertáció opponensei is kikerültek – vettek részt, hanem a nagyközönség is. Végül két hét múlva megtörtént az ünnepélyes avatás. Az egyetem tanácsa, élén a rectorral, a felavatandókkal együtt a nagytemplomba ment, ahol a doctorandusok üdvéért imádkoztak. Az egyetem aulájába visszatérve, a promoveálást végző tanár, a promotor felolvasta a jelöltek életrajzát. Ennek befejeztével a jelöltekhez intézett üdvözlő versek hangzottak el. Majd az egyetem pedellusa a vicecancellariushoz vezette őket, aki előtt letették az orvosi esküt. A vicecancellarius beszédet intézett hozzájuk, és medicinae licentiatus-szá avatta a jelölteket. Csak ezután következett az egyetem tanácsa előtt a ’medicinae doctor’-rá avatás. A doctorandusnak átadták a doktori jelvényeket (ornamenta): a köpenyt (cappa), a doktori kalapot (biretum doctorale), a gyűrűt (annulus 4
Dézsi Lajos: Magyar iró és könyvnyomtató a XVII. században. 1–2. Misztótfalusi Kis Miklós, Pápai Páriz Ferenc. Bp., 1899. Ráth Mór. 332 p. 5 Három kóresetet tárgyaló disszertációjának címe: Disputatio inauguralis tribus consiliis medicis absoluta (Basel, 1674)
doctoralis), valamint egy könyvet, többnyire Hippokrates ’Aforizmá’-it. A szertartást ünnepélyes lakoma (convivium doctorale) fejezte be. Egyes nagyobb hírű egyetemeken még a XVIII. században is hatalmas összegbe került a promotio. Így Bécsben 1749-ig az orvosdoktorrá avatás 100 aranyba, Oxfordban 100 fontba került. Legnagyobb ára a doktori diplomának Párizsban volt, ahol Monteil 5000 frankra teszi a promotio költségeit. A doktori disszertáció kinyomtatása, ami ugyancsak a jelölt saját költségén történt, még csak növelte a kiadásokat. Akiknek nem volt meg az anyagi lehetőségük, illetve nem törekedtek egyetemi pályafutásra, s nem akartak előadni, beérték a teljes orvosi gyakorlatra jogosító, de jóval olcsóbban megszerezhető licentiatusszal. A stúdium fokozatos jellege megszabta a tanulmányait végző bizonyos fokozatot, vagy fokozatokat már elért scholaris előadási jogát. A már tárgyalt és később még említendő artes studium befejeztével orvosi tanulmányokat végző studiosus két év után a baccalaureus címet szerezhette meg, ezzel a fokozattal már segíthette tanárait az artes fakultás előadásaiban, magán az orvosi karon e szempontból jelentősége nem volt. Ezt a fokozatot többnyire ki is hagyták, és egyenesen a licentiatusra törekedtek, hogy a magisterium megszerzése után a doctori promotioval fejezzék be tanulmányaik formai részét. Mind a magisteri promotiohoz, mind a doktorrá kreáláshoz szükséges volt, hogy az előírt és szabályszerűen abszolvált, öt-hat éves stúdium alatt több rendes és egy-két rendkívüli disputation való sikeres részvételét igazolja, úgy is, mint respondens és úgy is mint opponens. Ezután bocsátották vizsgára. Maga a vizsga is többlépcsős, először az előzetes vizsga, az ún. „examen privatum” letételére kapott a tanuló engedélyt. Ezen megfelelvén mutatta be a dékán a jelöltet a cancellarnak, aki megadta az engedélyt a nyilvános vizsgára, egyúttal megszabta annak időpontját. A sikeres vizsga után ítélte oda az egyetem cancellarja a katedrára lépés jogát, „licentia catedram consequendi”, hogy most már magán a katedrán ünnepélyesen lefolyó vitában védhesse meg disszertációját. Ha a disputatio sikeres volt, a respondens licentiatusnak nevezhette magát, és a doctori promotio vagy creatio ünnepélyes eljárása akár még aznap kezdetét vehette. Az új licentiatus ill. doctor ezzel az aktussal bekerült a tanításra jogosultak körébe. Miután a licentiatus a tanítás jogát már megadta, a XVI. század közepétől a doctori promotio jogával egyre kevesebben éltek. A doctori cím és méltóság gyakran azt a célt szolgálta, hogy viselője az országban udvarban, városban tudásához méltó magas tisztséget tölthessen be. Examen eredetileg a törvényszéki bírósági vizsgálatot jelenti, a klasszikus latinból átvett kifejezés, melynek középlatin formája examinatio (examinare, examinator) a XIII. századtól
kezdve fordul elő az egyetemi írásokban. Itt már a tudományos vizsgát jelenti, melynek eredményes letétele, absolválása jogosít egyetemi fokozatra. Az examinatio kifejezés mellett a vizsgára, vizsgáztatásra vonatkozó, a statutumokban előforduló kifejezések, melyek valamennyi fakultáson, így az orvosin is felbukkannak, temptamen (amiből a XVIII. századi tentamen lesz) és a disputatio temptativa. Szabályozott vizsgarend először a párizsi egyetem ars és teologiai fakultásán jelenik meg 1215-ben. Néhány évvel később már az oxfordi egyetemen, a bolognai egyetem jogi és a montpellieri egyetem orvosi fakultásán is használatos. Ettől kezdve az egyetemeken az examina a curriculum constitutiv részét képezik. A vizsga a magisterek számára a legfőbb eszköz volt, hogy az egyetemen a tantárgyukkal kapcsolatos formai és tartalmi kérdések irányításának, sőt a promotio ellenőrzésének jogát is maguknak biztosítsák, hogy hallgatóik, később kollégáik későbbi magatartását és hűségét kontrollálják. Az előírt tanulmányi idő igazolása, a díjak lefizetése után jelentkezhetett a kifogástalan erkölcsű studiosus vizsgára. A vizsga maga mindenekelőtt szóbeli részből, a disputatioból állott. Jó eredménye többnyire biztosított, mert az előzetes kiválasztás igen körültekintő, csak jóképességű, a gyakorló disputatiokon tudásukat már bizonyító scholarisok bocsáttattak vizsgára. A vizsga elnöke eredetileg a cancellar, aki a vizsga feletti felügyeletet gyakorolta. A fokozat adományozásának joga is a cancellaré. Az egyház képviselőjeként őrködött minden tan tisztaságán. A vizsgabizottságok gyakorlati irányítását azonban már a kezdetektől fogva biztosították maguknak a magisterek, ők szabályozták és határozták meg a részleteket és állították össze a sikeresen absolváltak ranglistáját is. A disputatio a középkori és koraújkori egyetem minden fakultásán az oktatás integráns része, a lectio kiegészítője, a stúdium egy szakaszának befejező momentuma. Legfontosabb metodikai instrumentumát, a szillogizmust az aristotelesi dialektikából merítette. Már a legkorábbi egyetemi források (1208, 1211) a lectio mellett említik magát a vitát. A magister számára a disputatio – mint a lectio része – bizonyos, korlátozott lehetőséget nyújtott, hogy a kommentátorok auktoritásától némileg függetlenítse magát, és legalább kérdés formájában fejthesse ki saját véleményét, amit a tantételre vonatkozó hivatalos determinációjában nem mindig tehetett meg. A disputatio nemcsak az elméleti előadáshoz kapcsolódó oktatási forma, hanem a tanulók gyakorlati felkészítését segítő eljárás. A baccalaureatust már elért scholarisok számára, akik respondensként – mai értelemben opponensként – argumentáltak. Ebben a
formában a disputatio olyan részét képezi a vizsgáztatásnak, mely feltétele a vizsgára bocsátásnak. Valójában a hivatalos és a promotios vizsgák is elsősorban disputatioból álltak. A XV. században jelentőségük csökkent, tartalmuk, formájuk gyakran torzult és ezért a humanisták a késői skolasztika, főként a nominalizmus visszásságának tartották. A könyvnyomtatás a disputatiokon alapuló disszertációk megjelenéséhez vezetett. A XVI. századtól kezdve a tézisek már csak nyomtatva jelennek meg. Az első ismert tézisnyomtatvány Lipcséből származik, 1512-ből. A korai tézisnyomtatványok még csak egylapos írásban sorolják fel a jelölt, az ún. respondens 10–15 rövid tézisét. Ezekhez fűzhetnek kérdéseket diákok, tanárok egyaránt. A lényeg azonban a kijelölt opponensek ellenvetéseinek cáfolata, a tézisek megvédése. A disputatio rendjét és módját az egyetemi statutumok újra részletesen szabályozták. A későbbiekben a már terjedelmes disszertációk, annak a tanárnak intenciója alapján készültek, akinek elnöklete alatt folyt maga a védés is. Igen ritkán fordult elő és külön is fel kellett a nyomtatványon tüntetni, ha a disputatio sine praeside elnök nélkül történt. Ezeknek a disszertációknak tudományos értéke messze több, mint azt annak vizsga jellege indokolná. A választott, ill. kijelölt tézisekben tükröződik a kor színvonalának megfelelő nem ritkán név szerint hivatkozott irodalom, s a nem utolsó sorban az elnöklő, tehát a munkát kezdettől irányító professzor szemlélete. Az évszázadok folyamán igen sok disszertációról derült ki, hogy az gyakran a magának a tanárnak szellemi terméke. A disputatiokon való elnöklés nemcsak joga volt a professzoroknak, hanem kötelessége is, amint az a legtöbb egyetem statutumában olvasható. A tübingeni egyetem 1497. évi statutuma előírja, hogy minden egyetemi előadó, magister vagy doctor, évente egy disputatiot köteles vezetni. Az 1538. évi előírás már évi négy alkalomról szól. Az elnöklő doctor regens és a professzor szerepét meghatározó jelző a „moderator prudentissimus”. A vitában résztvevő doktorok elnevezése, ez vonatkozott a magisterekre is „domini doctores”, ill. „magistri disputatori”. A XV. századtól kezdve az eredetileg az egyházatyák korából származó, az egyetemen tartott, szélesebb publikumhoz szóló nyilvános vitákon a következő századokban már nemcsak az egyetem tanárai és diákjai vettek részt, hanem minden érdeklődő jelen lehetett. Ezekből alakultak a reneszánsz és a reformáció látványos, csaknem színjátéknak tűnő disputatioi. Az orvosképzés szempontjából ennek a formának jelentősége alig volt. Azok az orvosok, akik ezeken a vitákon aktívan vettek részt, többnyire filozófusi minőségükben vitáztak. Az egyetemi élet gyakorló nem examinativ disputatioi ezzel szemben a nyilvánosság teljes kizárásával zajlottak, ezeken még más fakultások tagjai sem vettek részt. Legtöbb
egyetemen ezeket szombaton este tartották, innen az elnevezés: Disputatio Sabbatica. Az ars fakultáson végzett tanulmányokat befejező sikeres vizsga után kapta meg a jelölt a baccalaureus címet. Baccalaureus = baccalaurius = baccalarius középlatin szó, eredetileg egy baccalaria, vidéki telek tulajdonosa Rómában. A koraközépkorban az alsóbb szintű klérus elnevezése, ez utóbbiból lett a XIII. század elején a legalacsonyabb egyetemi fokozat elnevezése. A következő fokozatot a studiosus a magasabb fakultások stúdiuma után szerezhette meg. A magister szó messze az egyetemek működését megelőzően a koraközépkorban a hét szabad művészet mestere, magister septem artis liberalis. A Karoling-reneszánsz a XII. század tanulási, tanítási megújhodása számos iskolaalapításhoz vezetett. Az alapító vagy kezdeményező gyakran önállóan működő magisterek voltak. A magister universitatis előde az iskolát vezető tanító, az iskolamester, magister scholarum. A tudós tanító, képzett férfiú értelmében vett magister szóval Magyarországon már a XII. században találkozunk, amint azt Hajnal István írja ’Írástörténet az írásbeliség felújulása korából’ című művében.6 A XIV. századi egyetemeken a magister már a végzett stúdium után előadásokra feljogosított rendes tanár, gyakran a tárgy egyetlen rendes előadója, a magister regens, aki minden oktatási, vizsgáztatási és előadói joggal rendelkezik, amit az egyetemi statutumok előírnak. A magister a kar bekebelezett tagja, de legalábbis azokkal egyenjogú. A XIII. század második felétől a magisteri cím egyre inkább válik a curriculumot, illetve a jogokat illetően, valamint a funkciót tekintve a doctor szinonimájává. A különbség inkább tekintélyi, mint tartalombéli. Ma már ritkán, többnyire a katolikus teologiai fakultáson előírt egyetemi fokozat a licentiatus. Mivel az egyház szigorúan őrizte tanítási monopóliumát az alapítás, nem ritkán a tanítás jogát is a megyéspüspök vagy az illetékes apát engedélyéhez kötötték. Utóbbinak feltétele egy, a tudást bizonyító vizsga, valamint hűségeskü letétele – és persze némi díj lefizetése volt. Az 1179-ben tartott III. lateráni zsinat 18. kánonja mindezt részletesen szabályozta. A XIII. századtól kezdődően a licentiatus megadásának joga hosszú időn át állandó vita lett az egyház és az egyetemek magisterei között, akik nem voltak hajlandók külön esküt tenni a helyi egyházi hatóságok előtt és még a díjfizetés elől is elzárkóztak. Ugyanakkor ragaszkodtak ahhoz, hogy az előírt vizsgán az egyetem magisterei is részt vehessenek. Pápai 6
Hajnal István: Írástörténet az írásbeliség felújulása korából. Bp., 1921. Budavári Tudományos Társaság. p. 78.
intervencióra a párizsi egyetem magisterei ezt a jogot megkapták. Az egyetemmel kapcsolatosan a licentiatust említő első oklevél a bolognai egyetem számára 1219-ben megküldött pápai bulla, mely a vizsgáztatás engedélyezésének jogáról szól. Itt még nem fokozatként szerepel. A baccalaureátust az egyetem ítélte oda, a licentiatust az egyházi főhatóság, adott esetben az uralkodó képviseletében az egyetem cancellarja adományozta, aki a pápai autoritást is képviselte. Mivel a pápa minden studium generale felett gyakorolta a legfőbb felügyeletet, a grádus ennek következtében az egész keresztény világban elismert fokozat lett. Végső soron innen ered a ius ubique docendi, a mindenütt való tanítás joga is. A grádusok összefüggtek a didaktikai mozzanatokkal. A korai egyetemnek két alapvető didaktikai formája volt. A „lectio” (németül ma is Vorlesung az elnevezése) a szó eredeti jelentésének megfelelően egy autoritativ szövegnek a tanár által való felolvasása, előadása, esetenként diktálása, valamint magyarázata, kommentálása. A tankönyv felolvasása (lectio) és magyarázata (kommentár) együttesen maga az előadás. A középkori egyetemek orvosi fakultásainak általában két rendes tanszéke volt: egy a theoria és egy a practica számára. Ezeknek a katedráknak a betöltői álltak a hierarchiában elől: professor primarius, publicus ordinarius. Ők tartották délelőttönként a nagyobb jelentőségű előadásokat, „lectio ordinaria”-t. A hierarchiában őket követő doctorok, illetve magisterek feladata a délutáni előadások megtartása volt. Ők a mai értelemben vett extraordináriusként működtek. A tankönyveket is az előadásoknak megfelelően rendes és rendkívüli opusokra, ill. kommentárokra osztották. Ez a fajta munkamegosztás már inkább a későközépkori-koraújkori egyetemet jellemzi. Hangsúlyozni kell, hogy a középkor folyamán minden tanárnak, legyen az magister regens, vagy non regens, minden tárgyat bírnia, szükség szerint előadnia, tehát minden kötelező tankönyvet ismernie kellett. Nemcsak az előadott tárgyak cseréje, a katedrák váltása is természetes velejárója volt a curriculum egészét tanítani hivatott tanároknak. A mai értelemben specializált magister, doctor ismeretlen volt, noha tudjuk, hogy csaknem mindegyiknek megvolt az a tárgya, melynek tudományát leginkább művelte. A másik didaktikai forma a már ismertetett disputatio. Az előadások kapcsán, a curriculumban gyakran találkozunk a „lector” szóval. Nem grádust, hanem funkciót jelentett a lector = drató megjelölés, mellyel az egyetemi curriculumban rendszeresen találkozunk. A korai egyházban annak az alacsonyabb rangú klerikusnak a megjelölése, aki meghatározott liturgikus szöveget olvasott fel. A VII. századtól az a szerzetes a rendházban, vagy egy studiosus a kollégiumban, aki a refektóriumba olvasta az alkalomra előírt textust. A XIII. század szóhasználatában jelenik meg a fogalom az egyházi
functiotól függetlenül az iskolával, tanítással összefüggésben. A szerzetesrendek szabályai előírják és meghatározzák annak a tanárnak a szerepét, aki a konvent ars és teologiai stúdiumait irányítja. Ez a lector többnyire magister gradussal rendelkezett, segítségére a sublector volt. Az egyetemi lectorok munkájukat fokozattól függetlenül végezhették. Gyakran a mai értelemben vett előadói formában. Az egyetemi írások gyakran említik a lectura fontosságát. A lector lehetett doctor, magister, de akár csak baccalauratus is, aki egy tantárgy egy részét olvasta fel, adta elő (pl. lector sententiarius). Egyes statutumokban, a curriculumhoz fűzött magyarázatban a lector egyszerűen csak az előadást tartó doctor, vagy magister actu legenst jelenti. Az egyetemi fokozatok csekély, nem lényegbevágó eltérésekkel mind a mai napig megőrizték jelentésüket és jelentőségüket.
