A rutén kérdés Hajdudorogon* =
Magyar
Világ 1906. évf. 20. sz. Petronius
álnév alatt.
=
Mikor Ausztria sakktábláján a különböző népfajok kölcsönös sakkban tartása végett „nemzetiségeket" kerestek: a mult század kellő közepén gróf Stadion államminiszter volt az az osztrák Kolumbus Kristóf, aki Gácsországban a rutén nemzetiséget fölfedezte. Gróf Apponyi Albertnek a Kisfaludy-Társaság közgyűlésén tartott nagyszabású beköszöntő felolvasása óta mindnyájan tudjuk, hogy a fantázia és az esztétika nagy szerepet játszik a politikában. Tudta ezt már gróf Stadion is, de biz ő csak aféle fűzfapoéta — rimgyártó volt s ebben kimerült a politikája. A z volt előtte a feladat, hogy diszszonanciát teremtsen a lengyelek latin és a „rutének" görög szertartása közt, akiket eladdig Bécsben meglehetős jó rímben „Pollaken und Rusniakeri'-eknek csúfoltak. Ennek az összhangnak megzavarása végett gróf Stadion ez utóbbiakat a szintén görög ritusu oláhokkal akarta rímes összhangba hozni, de nagyon sokat adott az euphoniára s a Wallachen-re nem találta elég jó rímnek a Rusniaken-1. Mint tudós férfiú, a római és a kánoni jogot vette hát segítségül s az előbbiből (felülve III. Napoleon császárnak, aki időközben a moldva és oláh fejedelemségeket Románia elnevezés alatt egyesítette) kissé franciás bécsi dialektussal kiböngészte a Rumaenen-1, a kánoni jogból pedig kiböngészte a Ruthenen-1. És heuréka — úgy találta, hogy a kettő pompásan rímel egymással. A rossznyelvű Sacher-Masoch hírneves német novellista, ki mint gácsországí születésü, nagyon jól ismerte és szerette a velünk hitsorsos ottani papi családokat s ezekről több rokonszenves novellát is írt, tréfából kisütötte, hogy gróf Stadion a rutén
42 elnevezést tulaj donképen nem a kánoni jogból, hanem egyesen a bibliából merítette. Még pedig azon helyes vagy helytelen jogvélelem alapján, mintha ez a köztudomás szerint felette vallásos nép a bibliabeli Ruth nevű, szigorú erkölcseiről ismeretes szép özvegy ivadéka volna. A mi gácsországi hitsorsosaink eleinte furcsa arcot vágtak az új elnevezéshez, mivelhogy annak — mint a mi tudós nyelvészünk és történészünk, Zsatkovics Kálmán állítja, — az ő nyelvükön valamelyes lekicsinylő értelme volna. Később azonban szokott nagy loyalitásuknál fogva belenyugodtak ebbe az elnevezésbe és úgy segítettek magukon, hogy ezt az elnevezést csak kifelé használják, amikor t. i. szalon kabátban járnak és németül beszélnek, maguk közt azonban régi ruszin nevüket mai napig megtartották. Magyarországban egy igen tiszteletre méltó és a mi kárpátalji népünket lelkéből szerető, de idegen származású férfiúnak, Egan Edének jutott a kétes szerencse, hogy e népben a magyarországi rutén nemzetiséget felfedezze. Nem csoda, ha tájékozatlan volt a mi viszonyaink körűi, mert a nagy Rákóczi Ferenc gens clementissimája az 1896. évi ezredéves ünnepségekig teljesen feledésbe merült s egy egészen új honfoglaló vagy honmentő nemzedéknek kellett jönnie, hogy a Kárpátok bércei közt a mi szláv ajkú, de magyar érzelmű s az idők során elszegényedett népünket és annak hazafias papságát felfedezze. Szegény Egan felült az új honfoglalóknak, akik — mióta a német, oláh és tót nem akarja „úgy, mint régen" süvegelni a magyart, — mindenáron egy hazafias mintanemzetiséget kerestek, amely ezt a németek, oláhok és tótok helyett megtegye; főleg pedig ne akadékoskodjék a szükséges képviselői mandátumok rendelkezésre bocsátásánál. Pedig hát mindenkinek tudnia kellene, hogy a mi szláv ajkú gör. kath. népünknek éppen abban állott mindenkor a hazafisága, hogy Bécs minden csalogatása ellenére soha se volt hajlandó külön politikai nemzetiséggé kialakulni. Lehet azonban, hogy Egant nem az új honfoglaló magyarok, hanem azok a bevándorlottak vezették tévútra, akiket Vámbéri terminológiájával kazároknak szokás nevezni. Ezeknek persze régi hazájukban, Oroszországban, szerzett rossz tapasztalataik révén túlságosan imponált népünk régi „orosz" elnevezése. Kevésbbé imponálhatott azonban nekik a gácsországi vándorútjukon
43 megismert rutén elnevezés. A keresett új nemzetiségnek ezt az elnevezését tehát okkal-móddal talán ők szuggerálták, hogy ilyeténképen egy bizonyos membri deminutioval hasonlatossá tegyék őket magukhoz. Bármint álljon a dolog, tény, hogy a mi papságunk és szláv ajkú népünk eleinte hajlott a „honmentő" magyar sajtó által lelkesen felkarolt divatnak. Hajdudorog azonban és vele az összes gör. kath. magyarság sehogy sem akart meghódolni ennek az újdonságnak. Azt a fej csonkítást, hogy őket vallásuk révén oroszoknak csúfolták, még csak elviselték valahogy; de erősen lázadoztak az ellen, hogy e helyett a rutén elnevezésben rejlő tagcsonkítás vallásuk révén rájuk is kiterjesztessék. Megemlékezve továbbá a mi gyönyörű amboni imánknak arról a mondásáról, hogy „minden áldás felülről jön": a gyanakvó hajdúk nem minden alap nélkül, a rutén elnevezés szuggerálását nem a kazároknak, hanem egyenesen — Bécsnek tulajdonították, azzal a politikai célzattal, hogy eltűntesse a határdombot, mely magyar hazánk északkeleti részeit Gácsországtól és Bukovinától elválasztja. Végre pedig kiszivárgott, hogy a lembergí rutén érsek Rómában a rutén patriarchai cím elnyerése végett lépéseket tett. Ilyen körülmények között bizonyos eszmekapcsolatok és felmerült tünetek révén a gör. kath. magyarok méltán azt kérdezték maguktól, hogy: mi lesz akkor a magyar liturgiával, ha ez így halad tovább?! Megbízták tehát vezérüket, hogy az országos katholikus autonomiai kongresszusban nyilt ülésen tiltakozzék a rutén elnevezés ellen, ami meg is történt.*) Ez a tiltakozás eleinte rossz vért szült Ungváron, de amikor a Vezér azt egy, a hazai sajtóhoz intézett nyilt levélben is megújította és behatóan megokolta,**) megnyíltak a szemek és a tiltakozás Ungváron is visszhangra talált. A z akkori magyar kormány sehogy sem tudott lelkesedni a gör. kath. magyarok lelki szüksége iránt, de a sajtópolemia még sem kerülte el a kormányelnök, Széli Kálmán figyelmét. Magához hivatta tehát vezérünket. De mikor ez jelentkezett, Szélit annyira körülfogták — mint mindig — a honmentő hirlapirók, hogy csak öt percnyi kihallgatást adhatott a Vezérnek. Ezt az ") Lásd a függelékben. " ) L á s d a függelékben.
44 öt percet is a miniszterelnöki palota és a belügyminisztériumi épület közti rendes sétájából szakította ki, de ez elég volt arra, hogy a Munkácson székelő „Rutén segélyző kirendeltség" cégtábláját tüstént levétesse és e helyett a „Hegyvidéki segélyző kirendeltség" cím használatát elrendelje. Ezt követőleg kissé heves szóváltás volt Vezérünk és az akkori földmívelésügyi miniszter közt. Ez a szóváltás körülbelül így hangzott: Miniszter: A magyar nemzet rokonszenve ezer esztendő óta most először fordul önök, rutének felé s ezt önök azzal viszonozzák, hogy veszekesznek maguk közt. Vigyázzanak, mert ezt az eljárásukat a történelem meg fogja bélyegezni. Vezér: Először is én és megbízóim magyarok vagyunk, nem pedig rutének; de a mi száv ajkú gör. kath. népünk sem akar semmit sem tudni a gácsországi ruténekről. Másodszor, nem ezer esztendeje annak, hogy Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos a mi felvidéki népünket szívébe zárta s az epigonok hibája, hogy később ezt a népet elfelejtették és hagyták tönkre menni. Harmadszor pedig történeti tény, hogy az oláh nemzetiséget a „magyar vallás" terjesztésének balul kiütött célzatával Rákóczi György alapította meg; vigyázzon tehát a magyar kormány, hogy a rutén nemzetiség megalapítására irányúló kísérletezése miatt a történelem szigorú Ítélete ellene ne fordúljon. Különben pedig mi, görög katholikusok, nem veszekszünk, hanem kissé hangosan gondolkozunk, mert már ez minálunk így szokás s ezt is csak azok a bizonyos honfoglalók okozták. Miniszter: No, no. Hiszen én csak éppen azt akarom mondám, hogy a rutén kirendeltséget, mint ilyet, már megszüntettem s remélem, hogy a hitsorsosaik javára megindított közgazdasági akcióm nemes és hazafias célját önök is helyeslik. Vezér: Teljes szívből. Miniszter: Arra kérem tehát, menjen le Dorogra és csillapítsa le a nyakas hajdúkat. Vezér: Ezer örömmel. December 4-én ugyanis templomünnep lesz Dorogon s ez alkalommal ott akarjuk megtartani a hálaadó ünnepélyt római zarándoklatunk sikeréért. A lezajlott hálaadó ünnep igen vonzó formában van megírva a gör. kath. magyarok római zarándoklatáról szóló hivatalos emlékkönyvben, de az a bizonyos „lecsillapítás" távolról sem ment olyan simán, mint a leírásból hinni lehetne.
45 Farkas Győző városi főjegyző vendégszerető házában gyűltünk össze bizalmas értekezletre s nagy volt a ribillió, amikor a Vezér a díszebéden tartandó hivatalos felköszöntők programmjának megbeszélésénél azt indítványozta, hogy a pápa, a király, a hercegprimás és püspökeink után az első felköszöntő a földmívelésügyi miniszterre, mint a hegyvidéki segélyző akció kezdeményezőjére és legfőbb vezetőjére szóljon s hogy erről a minisztert meleg hangú táviratban értesítsük. A bizalmas értekezletnek felette zajos volt a lefolyása. A dorogiak mindent felhoztak az indítvány ellen, ami a kormányhatóságilag propagált rutén divat ellen akár általában a magyarság, akár in specie a magyar liturgia szempontjából felhozható volt. Hiába magyarázta a vezér, hogy most már vége szakadt a hivatalos propagálásnak; a dorogiak váltig azt hajtották, hogy már késő, mert meg van a baj és ennek a t. magyar kormány az oka. Még a jólelkű Farkas Pali bácsi is, aki — ámbár híres rókavadász volt, de a rókákon és nyulakon kívül soha még a légynek sem ártott életében — még ő is tűzbe jött és imígyen szónokolt: — Szó sincs róla, hogy mi ne örömest látnók, hogy felvidéki hitsorsosaink boldogúlnak; de mint igaz negyvennyolcasok, nem viseltethetünk bizalommal egy olyan közösügyes kormány iránt, amely, mikor kötelességszerűleg gondoskodott felvidéki hitsorsosaink testi Ínségéről, ugyanakkor nem jutott eszébe gondoskodni a mi lelki Ínségünkről is, holott pedig erre soha sem lett volna jobb alkalma és püspökeink igen jól megértették volna, ha causalis nexust csinált volna a hegyvidéki segélyző akció és a — magyar liturgia közt. A szónok utolsó szavaira még a pecsovics hírben álló Vezér is bólintott a fejével, ami azt jelentette, hogy ez igaz. A dorogiak diadalmámorban úsztak s még Pásztélyi Jenőt is alig hallgatták meg, aki pedig megígérte, hogy a dorogi határ szélén fekvő amerikai berendezésű dohánytelepén nagy áldomást rendez, ha teljesítik a Vezér kívánságát. Ezt a farmot, mivelhogy nagyon messze fekszik a város közepétől, még soha senki sem látta a dorogiak közül, még maga Pásztélyi Jenő sem, csak a zsidó bérlő hozott hírt róla angáriaként, tehát mindenki kíváncsi volt egyszer meglátni, még Pásztélyi Jenő is, a tulajdonos. De ez se hatott. Végre felkelt a Vezér és ünnepélyes hangon ezeket mondotta: — Én már kétszer kapituláltam a dorogiak előtt. Először
46 akkor, amikor elfogadtam tőletek a Magyar Liturgia zászlóját csak úgy kölcsönbe. Másodszor akkor, amikor a szent mise három orosz mondatával leszavaztatok. Most rajtatok a sor, én ezennel visszaadom a zászlót és e perctől fogva nem vagyok vezéretek, ha most nem engedtek. Farkas Pali bácsi nagyon elérzékenyedett erre a kemény beszédre s hirtelen lecsillapodva, csendesen mormogta, hogy: — Ez már más, ez már más. Farkas Győző, a szíves házigazda, hivatalos állása ellenére is titokban szintén negyvennyolcas volt, de azért ő is ráhagyta és a többiek is, hogy bizony ez már más. A Vezér nagyon büszke lett erre a diadalára, majdnem olyan büszke, mint amikor közvetlenül a római zarándoklat előtt megjelent Hajdudorogon s egy szavára több mint negyven hajdú jelentkezett a zarándoklatra. De szüksége is volt a Vezérnek erre a második diadalra, mert ezzel lekvittelte azt a két vereséget, amit az imént elpanaszolt. Szent lett tehát a béke s az értekezlet kiosztotta a szerepeket. Rabár Endrének, akkor országgyűlési képviselőnek és az érsekújvári Kossuth-ünnepély rendezőjének jutott osztályrészül, hogy a földmívelésügyi minisztert felköszöntse. Meg is felelt a feladatának szépen és derekasan. Nem szólt egy szót sem a ruténekről, de annál többet Rákóczi népéről, a legtöbbet pedig magáról a miniszterről. Farkas Győző állva hallgatta végig a beszédet és óvatosságból vérben forgó szemekkel fascinálta a hajdúkat, hogy hát aztán erősen éljenezzenek. Lett is olyan dörgő éljenzés, akár csak ha még mindig XIII. Leo pápát éljenezték volna. A dorogiak ugyanis soha sem fogják Leo pápának elfelejteni, hogy anno 1900. olyan kegyteljesen hallgatta meg püspökeinket, mikor azok „ex hac occasione" velünk együtt a magyar liturgiát is beajánlották előtte, meg hogy aztán a szent atya Vezérünkkel együtt a dorogi papot és általa híveit is megáldotta. Farkas Győző nemesen állt bosszút Rabár Endrén, amiért őt a római zarándoklat alkalmával kiszorította a pápai áldásból. A z üdvözlő távirat még a díszebéd alatt elment a földmívelésügyi miniszternek s Vezérünk még Hajdudorogon időzött, mikor a miniszter köszönő sürgönye megérkezett. így oldottuk meg Hajdudorogon a nehéz és bonyodalmas rutén kérdést, békében és testvéri szeretetben.
