A Révai Nagy Lexikonának története

Révay Mór János

A Révai Nagy Lexikonának története (a Nagy Lexikon XX. kötetéből, „A kiadó utószava” c. fejezet különlenyomata)

Budapest, 1927 Révai kiadás

A kiadócég ezzel a huszadik kötettel a Révai Nagy Lexikona befejező kötetét átadja a magyar közönségnek. Volt idő, amikor a közönség azt hitte, hogy ez a mű, mint nem egy hasonló vállalkozás, örökre befejezetlen marad. Nagyobb erőhatalom, mint amilyen a világháború, idegen megszállás és két forradalom, Magyarország oly változatos szerencséjű történetében még sohasem volt. Ha az olvasó még ezeken kívül figyelembe veszi a Révai Lexikont ért különleges csapásokat, amelyek elbeszélése alább következik, a közönség aggodalmát nagyon is érthetőnek fogja találni. Annál nagyobb öröm és büszkeség a kiadócégre, hogy a magyar közönséggel szemben vállalt kötelezettségének mégis eleget tett. A Révai Nagy Lexikonának ez a szerencsés befejezése sok száz tudós magyar ember lelkes és lelkiismeretes munkájának köszönhető, de ma már, amikor nincs többé az élők sorában, elmondhatjuk, hogy ez a mű egy ember, a főszerkesztő, Révay Mór János nélkül soha el nem készült volna. Ő volt az, akiben a megalkotás eszméje megfogant, aki a kivitel módját megtervezte, akinek kezében hosszú éveken át futott össze minden szála a legbonyolultabb szellemi munkaközösségnek, amely Magyarországon valaha létezett és akiben utolsó éveiben az életet már csak az az akarat tartotta fönn, hogy ezt a munkát befejezze. Amikor az utolsó kötet kéziratát sajtóba adta és halálos ágyán megírta a Révai Lexikon utószavát, be kellett hunynia szemét, mielőtt az utolsó kötet megjelenését megérte volna. Ha ezeket a semmiféle emberi ész által előre nem látható nehézségeket tekintjük, amelyek a Nagy Lexikon megjelenése közben fölmerültek, olyan nehézségek, amelyek leküzdésére nemcsak a magyar, de semmiféle más irodalom történetében sem találunk példát, azt kell mondanunk, hogy erre a szervezőképességnek és akaraterőnek csak oly hérosza volt képes, mint Révay Mór János. A munkamegosztás elve a lexikonírásban is fokozatosan terjed, a munkatársak száma egyre szaporodik, ezzel szemben pedig egyre nő a fontossága annak, hogy a szerkesztő jó szervező legyen, hogy legyen érzéke az arányok iránt, hogy tudja megítélni azt, hogy melyik tárgy melyik írónak való és hogy végül tartsa kezét a közönség pulzusán és tudja, hogy mi érdekli a közönséget és mi nem. Mindezek a képességek ebben az időben Magyarországon egyetlen emberben voltak meg teljes mértékben, Révay Mór Jánosban. Amikor a Révai Lexikon megindult, már tapasztalatokban és sikerekben gazdag kiadó volt. Mint egészen fiatal, 25 éves ember, vitt vezető szerepet Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben c. óriási mű megindításában és terjesztésének szervezésében. Ő gondolta ki és hajtotta végre a százkötetes teljes Jókai kiadását. A teljes Mikszáth Kálmán, Eötvös József, Eötvös Károly, Rákosi Viktor, Abonyi Lajos, Ambrus Zoltán, Zola, Dosztojevszkij, továbbá a Klasszikus Regénytár, a Magyar Kereskedők Könyve, a Világkönyvtár, a Mesterművek, a Politika és Társadalom létrejötte, hogy csak a fontosabb sorozatos munkákat említsük, mind az ő nevéhez fűződik. Míg élt, alig volt oly nevezetesebb irodalmi vállalkozás, amelynek vagy kiadásában (Corpus Juris Hungarici, Nagy Képes Világtörténet, stb.), vagy terjesztésében (a Magyar Nemzet Millenniumi története, a Műveltség könyvtára, Magyar Remekírók, Brehm: Állatok világa, stb.) részt ne vett volna. Határtalannak látszó fantázia és nyughatatlan tettvágy dolgozott benne, amelyet azonban vasakarat tartott féken. Senki nálánál jobban nem tudta előre, hogy a közönség mit kíván, de senki nálánál nem volt kevésbé hajlandó a tömegízlésnek gyáva vagy számító engedményeket tenni. Soha olyan könyvet nem adott ki, amelyet rossznak tartott. Gazdag tudása és finom ízlése segítették abban, hogy ítéletében ne tévedjen. De bármennyi és bármilyen kiváló műveket is adott ki, egyik sem nőtt úgy szívéhez, mint a Révai Lexikon, amellyel a valaha élt legnagyobb magyar kiadó betetőzte munkában és sikerekben gazdag pályáját. 2

Halálos ágyán írta meg az utószót nagy művéhez, amelynek befejezését már nem érhette meg. Ennek az utószónak befejezésében ő maga mondja el, hogy Lexikonának, amely százszoros joggal viseli az ő nevét, rendelt alá minden életvágyat, hogy ez foglalkoztatta éjjel-nappal. Mi, akik halálos ágyán láttuk, csak azt mondhatjuk, hogy ez a Lexikon volt végső gondolata, hogy erre vonatkoztak utolsó szavai. Mielőtt azonban ő maga venné át a szót, a kiadócégnek meg kell emlékeznie mindazokról, akik a főszerkesztőt munkájában támogatták. Ezek között első sorban állanak szerkesztőtársai: Kovács Zoltán és Sziklay János. Kovács Zoltán szerkesztő magával hozta a Pallas Lexikonnál szerzett értékes tapasztalatait és mint a Révai Lexikon buzgó fanatikusa, hűségesen kitartott háborúban és békében, jóban és rosszban az eszme szolgálatában az ügy végső diadaláért. Ugyanezt mondhatjuk a másik társszerkesztőről, Sziklay Jánosról, aki mint a Lexikon segédszerkesztője, hosszú írói pályáján szerzett értékes tapasztalatait és egyetemes műveltségét bocsátotta a mű rendelkezésére. Teljes elismerés illeti meg a Révai Lexikon szakszerkesztőit, akik az egész időn át mindenképpen azonosították magukat a munkával és az általuk összeállított szaktudós csoportokkal gondoskodtak arról, hogy szakmájuk méltóan legyen képviselve a Lexikonban. Azt a rendszert követtük ugyanis, hogy a nagyobb szakmákat, amelyeknek megírásához egész sereg szakemberre volt szükség, egy-egy szakszerkesztő kezében összpontosítottuk, amivel azt óhajtottuk elérni, hogy az illető szak ellátása lehetőleg teljes és egyöntetű legyen. A szakszerkesztők maguk válogatták meg munkatársaikat és az egész anyag az ő kezükön keresztül jutott a központi szerkesztőséghez. Ilyen szakszerkesztő, a kisebb-nagyobb szakok ellátására, körülbelül száz volt. A szakmunkatársak a magyar tudományos életnek legjobbjai voltak, akik tele idealizmussal, a nemzeti becsület dolgának tekintették, hogy ez a munka befejezhető legyen és ritka önzetlenséggel, hosszú esztendőkön keresztül a legnagyobb nehézségek közepette tartottak ki zajtalan, íróasztali munkával az ügy mellett. A Révai Lexikonnak összesen 877 munkatársa volt, akikről a következő statisztikát közölhetjük. Volt köztük: egyetemi tanár akadémiai tag miniszter és államtitkár orvos technikus pedagógus filozófus teológus jogász közigazgatási tisztviselő nyelvész történész

149 50 27 33 57 19 2 18 69 19 42 40

katona szociológus politikus geográfus fizikus és matematikus botanikus gazdász állatorvos művész és esztétikus egyéb szakmunkatárs belmunkatárs meghaltak Összesen:

7 44 6 33 20 24 17 8 15 93 13 72 877

Már a fenti összeállításból is megállapítható, hogy a munkatársak nagy számára való tekintettel, nem áll módunkban azok nevét itt felsorolni. Minden egyes lexikon-kötet végén azonban fel vannak sorolva név és szakok szerint azok a tudósok, akik az illető kötetben közremunkáltak.

3

Voltak a Lexikonnak olyan, már elhunyt, jóakaró barátai is, akik ugyan nem írtak cikkeket a Lexikonnak, de minden rendelkezésre álló módon segítették a szerkesztőséget feladatainak teljesítésében, úgy szakmunkatársak kijelölése, mint kefelevonatok olvasása által. Emléküket hálával és kegyelettel őrizzük. Nagy érdemet szereztek maguknak Lexikonunk körül a különböző kormányzati hivatalok, tudományos intézmények, könyvtárak, főiskolák. Külön megemlékezés illeti meg ezen a téren a Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatalt és annak volt és mai igazgatóit, nevezetesen Vargha Gyulát, Buday Lászlót és Kovács Alajost. Ugyancsak hálás elismerés jár dr. Bodnár Gyulának, kartográfiánk tudós és jeles vezetőjének. Meg kell itt emlékeznünk a Pallas Irodalmi és Nyomdai R. T. lelkes és ügybuzgó munkájáról, amelynek Lexikonunk a legmagasabb igényeket is kielégítő megjelenési formáját köszönheti és meg kell emlékeznünk név szerint Radnai Mihályról, a Pallas-nyomda igazgatójáról, Einhorn Mór művezetőről, aki egész a világháború kitöréséig a Lexikon főtördelője volt, Flesch Vilmosról, a későbbi főtördelőről, Riczkó Sándor és Jinda Alajos gépmesterekről. Végül elismeréssel kell megemlékeznünk a terjesztési organizációról és annak minden egyes névtelen katonájáról, akik feladatukul tűzték ki azt az eléggé nem méltányolható munkát, hogy a Lexikont eljuttatják oda, ahová az való: a magyar művelt közönség kezébe. Ennek a lelkes gárdának vezetője Holstein I. Gyula volt, aki időközben szintén már elköltözött az élők sorából. 1927. március hó végén.

4

Most pedig adjuk át a szót Révay Mór Jánosnak: A Révai Lexikon szerkesztési előkészületei 1906-ban kezdődtek, maga a megjelenés 1910ben indult meg, tehát húsz teljes esztendő kellett hozzá, hogy ez a munka befejezést nyerjen – és minő húsz esztendő! Kevés mű van a világirodalomban, amelynek ily súlyos küzdelmet kellett befejezéséig folytatni. Tárgyilagosság Amikor a Lexikon kiadását elhatároztuk, arra a kérdésre kellett válaszolnunk, hogy milyen elvi szempontok vezessenek bennünket vitás kérdések tárgyalásánál. Elsősorban világos volt előttünk, hagy Lexikonunknak, amennyire az emberileg csak lehetséges, tárgyilagosnak kell lenni. Világos volt előttünk, hogy vitás kérdésekben sem szabad rezonálni és kritizálni és egyoldalúan állást foglalni, hanem közölni kell a különböző felfogásokat, higgadtan és tárgyilagosan és a művelt olvasóra rábízni, hogy a különböző nézetek között alkossa meg a maga ítéletét. Tárgyilagosan ismertető, polémiáktól tartózkodó, pártszempontok fölé emelkedő, fölvilágosító és tárgyilagos szellemű ismertetésben látja célját a modern Lexikon. A Lexikon soknemű oly anyagot is felölel, amelyre nézve nem is alakulhatott ki még végleges ítélet. Ilyenek az élő emberek cselekedetei, élő íróknak és művészeknek alkotásai, politikai áramlatok, a kezdeményezés stádiumában levő intézmények és felfedezések, folyamatban levő kutatások és sok hasonnemű olyan dolog, amelyekre vonatkozólag csak sokkal későbbi időpontban fog végleges ítélet kialakulhatni. Mi van a Révai Lexikonban? Hogy a Révai Lexikon mit nyújt, azt legvilágosabban illusztrálja néhány számadat. A Révai Lexikon 20 kötetben 1050 ívet, azaz kereken 17.000 oldalt tartalmaz. A gazdaságosan szedett és a szemet mégis kímélő (erre nemcsak a betűk formájának, hanem a papíros színeinek kiválasztásánál is a legnagyobb gondot fordítottuk), kéthasábos szedés összesen 113.000.000 betűt tesz ki. Hasonlítsuk össze ezt a terjedelmet a nálunk szokásos tudományos művek terjedelmével. Vegyük alapul a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában megjelent közismert köteteket. Ha egy kötet átlagos terjedelmét 400 oldalra számítjuk, ez 322.000 betűt tesz ki. Ha ezt elosztjuk a Révai Lexikon betűinek számával, 351 az eredmény. Azt jelenti ez, hagy a Révai Lexikon terjedelme 351 kötet akadémiai kiadványnak felel meg. Ebben a 351 kötetben a tudomány összes ágai képviselve vannak. Csak példaképpen említjük meg, hogy a növénytanra 12, az állattanra 14½, a földrajzra 49, a művészetre 10½, az orvostudományra 18, a világtörténelemre 21, a magyar történelemre 10½, a vegytanra 7, a jogtudományra 22½ kötet jut. A Révai Lexikon magyarsága Hisszük, hogy ebben a munkában benne van az egész magyarság lelke, élete, költészete, tudománya, művészete, folklórja, nagyjai, hősei és mártírjai. Azt kell kérdeznünk, van-e a magyaron kívül, lélekszámra és nyelvterületre hozzá hasonló nemzet, amely létre tudott hozni oly nagy nemzeti enciklopédiát, amely fel meri venni a versenyt úgy szellemi tartalom, mint technikai kiállítás tekintetében a legműveltebb vezérnemzetek hasonnemű monumentális munkáival?

5

Szomszédos nemzetek kultúrája És még egyet kell kiemelnünk. Különös értéke munkánknak az, hogy benne feltalálható mindaz az ismeret a szlovák, a szerb, a horvát, a román kultúráról, amelyet eddigelé jóformán egyetlen más enciklopédia sem ölelt fel a maga jelentőségéhez mérten. A régi enciklopédiák munkatársai. Chambers Régente az enciklopédiát egy-két, vagy több, de igen kevés munkatárs segítségével egy-két polihisztor írta és szerkesztette. Így az Ephraim Chambers által 1728-ban kiadott Cyclopaedia, Universal Dictionary of the Arts and Sciences, az első mű, amely enciklopédia név alatt alfabetikus sorrendben van szerkesztve, mindössze három-négy író munkájaként jelentkezik. Az Encyclopédie munkatársai Az Encyclopédie is mindössze néhány embernek munkája. Mert eltekintve egyes specialitásoknak alkalmi íróitól, Diderot-n és D’Alembert-en kívül, akik maguk a cikkek végtelen sorozatát írták meg, alig néhány munkatárs volt segítségükre, persze ezek közt olyanok, mint Rousseau, Voltaire, Euler, Marmontel, Montesquieu, Turgot, Grimm, Holbach báró, stb. Csak a munka későbbi folyamán vettek maguk mellé nagyobb számú munkatársat. A technikai cikkeket, minthogy műszaki szakírók akkor egyáltalában nem állottak rendelkezésre, ezek a zseniális írók akként szerezték meg, hogy a műhelyekben felkeresték az egyes technikák kiváló mestereit és előmunkásait és azok magyarázatai alapján írták meg a szakcikkeket. Az Encyclopaedia Britannica munkatársai A Britannica első kiadása úgy jelentkezett, mintha skót gentlemanek társasága bocsátotta volna közre: „A Society of gentlemen in Scotland.” Tényleg azonban William Smelie maga írta meg az egészet. Csak a második kiadás mellé vettek nagyobb számú munkatársat, míg aztán a Britannica harmadik, már 18 kötetet tartalmazó kiadása 1788 és 1797 között szélesebb munkatársi alapon organizáltatott. Ettől az időtől kezdve, mondja a Britannica szerkesztője, a munkatársak névsora egyúttal a minden egyes szakban legkiválóbb angol és amerikai írók és tudósok névsora. És hozzáfűzi, hogy ez a munka szerves együttműködésévé vált a világ elismert szellemi vezéreinek, az emberi ismeret minden ágában. Ma már az ő 2000, a világ minden tájékáról való nagynevű munkatársával elmondhatja magáról a Britannica, hogy sokkal több lett, mint üzleti esemény, vagy akár nemzeti vállalkozás, a tudománynak nagy nemzetközi munkájává vált. Brockhaus munkatársai A modern lexikon tulajdonképpeni őse Brockhaus éppen azért vált a mai lexikon-típus mintájává, mert már a harmadik és különösen a negyedik kiadástól kezdve a múlt század legelején az anyagot mind több és több szakmunkatárs között osztotta szét és így alakította az elébb kompilatórius módon létrehozott alfabetikus enciklopédiát szaktudósok megbízható munkájává. A munkának 1850-ben megjelent tizedik kiadása igen nagyszámú szaktudós között először sorol fel Horn Ede személyében egy magyar munkatársat is.

6

Magyar példák A magyarok közül a „Közhasznú Esmeretek Tára” 1831-ben mindössze 34 munkatársat sorol fel, a Szent István Társulati Encyclopaedia 1859-ben 138 munkatárssal indul meg és már hangoztatja, hogy „ami enciklopédiánkat még különösen kitűnővé teszi, az a benne közremunkáló honi írók jelessége, száma.” A Somogyi-féle Magyar Lexikon visszaesést mutat e téren, mert egyáltalában nem készült szakmunkatársak segítségével, ennek köszönheti bizonyára kudarcát is, míg azután a Pallas Nagy Lexikona a maga korának legjelesebb tudósai közreműködésével indul meg, mint első modern tudományos magyar enciklopédia. Ezekből látjuk, hogy a modern enciklopédia lényegét az teszi ma már, hogy minden cikket arra illetékes szaktudós írjon. Épp azért ily mű megalkotásának első feltétele oly nagy organizmusnak megteremtése, amelyben az összes tudományszakok képviselői harmonikus munkára egyesülnek egy közös cél szolgálatába. A mi Lexikonunk 877 munkatárs közreműködésével jött létre. A Révai Lexikon munkatársainak együttműködése Bárminő nehézség merült fel, bárminő incidens kedvtelenített el a munka során, mindig felemelt újra és újra a munkatársaknak nagyszerű tudományszeretete és önzetlen lelkessége. Ha voltak is nehézségek néha a kéziratok megszerzése körül, ha voltak is eltérések imitt-amott egyes pontokon, különösen a Lexikon ökonómiájának szempontjából, a szerkesztőség és a munkatársak között, egészben mégis homogén és harmonikus munka gyönyörű képét mutatta a Lexikon, kivált a háború kitöréséig, ami nem kicsinylendő dolog egy oly vállalkozásnál, amelynél 877 ember együttműködéséről van szó. A Révai Lexikon ősei. Apácai Cseri János Az első magyar Lexikon 1653-ban jelent meg Apácai Cseri Jánostól Utrechtben Magyar Encyclopaedia címen. Apácai Cseri János mint jobbágyszülők gyermeke 1625-ben született. A papi pályára lépett és püspöke támogatásával került ki Hollandiába, ahol különféle egyetemeken öt évet töltött, miközben teljesen elsajátította a latin, görög, kaldeai, szíriai, rabbinusi, talmudi, cseh, holland, francia és angol nyelvet, továbbá a maga kora összes tudományait. Noha jó állásban maradhatott volna Hollandiában, ahol megnősült és fia is született, honvágya hazahozta. Itthon, Erdélyben hat évig élte a maga korát megelőző tudós vértanúéletét, a mellőzés és megnemértés minden keserűségét megkóstolva, míg 1659-ben meg nem halt. Idegenből hozott felesége, Aletta Van Der Maet, fiacskájával csakhamar utána halt. Közhasznú Esmeretek Tára Apácai Cseri János Encyclopaediája azonban nem volt alfabetikus, mai értelemben vett lexikon, hanem csak vázlata az összes tudományoknak. Több gyönge kísérlet után az első modern magyar lexikon a Közhasznú Esmeretek Tára volt, tulajdonképpen a német Brockhaus Lexikon fordítása megfelelő magyar kiegészítéssel. Kiadója, Wigand Ottó, teljes mértékben át volt hatva vállalkozása fontosságának tudatától. Munkáját, mint 1830-i előfizetési fölhívásában jelenti, oly olcsóra szabta, „amint ezen vállalkozásra fordított tőkepénze bátorsága csak engedé”. Minthogy a vállalkozáshoz 100.000 forintnyi tőke kellett, előfizetőket keresett és talált is. Az első kötet elején fölsorolja mindazokat a nagyméltóságú, méltóságos, nagyságos, főtisztelendő, tisztelendő, tiszteletes, tudós, tekintetes, nemzetes és vitézlő előfizetőket, akik munkája kiadását lehetővé tették, szám szerint 799-et. Fogadalmat tett, hogy munkája bevégzésében csak a halál akadályozhatja meg. 7

Wigand a szerkesztő és munkatársak kiválasztásában nagyon szerencsétlen volt, aminek következménye a magyar irodalomtörténetben Conversations-lexikon-pör néven ismeretes, hosszas és elkeseredett irodalmi polémia lett. De Wigand ígéretét becsülettel megtartotta. 1834-ben a tizenkettedik kötettel befejezte munkáját, azután pedig összeszedelőzködött, kivándorolt Németországba, ahol ma is virágzó könyvkiadó céget alapított és soha többé feléje sem nézett keserves küzdelmei színterének. Nemzeti Encyclopaedia Utána Vállas Antal kísérlete következik, aki 1848-ban indította meg Nemzeti Encyclopaediáját, de csak az Inánd címszóig jutott el. Az utolsó mondat után csak pontosvessző van és így kellett a szerkesztőnek a szabadságharc zavarai közepette munkáját abbahagynia. Vállas Antal, aki egyébként jeles mathematikus volt és Eötvös József egyetemi tanárrá is kinevezte, azután szintén búcsút vett Magyarországtól, vagy másfél évig kávéültetvényes volt Nicaraguában, azután New Orleans-ba költözött, ott hajózási iskolát nyitott, majd tudományos akadémiát alapított, ennek titkára lett, utána pedig a polgárháborúban Tennessee állam katonai akadémiájának lett igazgatója, a déli államok ügyének bukása után pedig mint szegény ember halt meg New Orleans-ban. Egyetemes Magyar Encyclopaedia Ezt követte a Szent István Egyetemes Magyar Encyclopaediá-ja 1860-ban. A 13 kötetes mű 1876-ban fejeződött be. Sorjában négy szerkesztőt nyűtt el és aránytalanságáról fogalmat nyújt, hogy a 4982 oldalas munkából 2190 oldal jut a nagy alapossággal és részletességgel kidolgozott A betűre és 216 a Sr-tól a Z végéig. Magyar Lexikon Balsikerrel végződött az 1879-ben megindult Magyar Lexikon is. Kiadója füzetekben megjelenő, két kötetes népies munkára gondolt, de amikor az első füzetek üzleti sikerét látta, elhatározta, hogy nagyméretű lexikont fog kiadni. Tartalmilag a munka silány kompiláció volt, az eredetiség, az alaposság és lelkiismeretesség minden nyoma nélkül. Ezt csakhamar a közönség is észrevette, úgy hogy amikor a munka utolsó kötete megjelent, nemcsak Rautmann veszítette el népies irodalmi vállalatokból szerzett igen tetemes vagyonát, hanem még azt a nyomdát is csődbe juttatta, amelynél dolgoztatott. Bukása után Rautmann megszökött Magyarországból és soha többé vissza nem tért. Pallas Nagy Lexikona A csődbejutott nyomdát egy ambiciózus fiatalember, dr. Gerő Lajos váltotta magához és megalapította a Pallas irodalmi és nyomdai részvénytársaságot. Az új vállalat új lexikon kiadását határozta el, még pedig ez alkalommal igazán nagy, modern, a kor színvonalán álló lexikonét. Így indult meg 1897-ben a Pallas Nagy Lexikona, az első olyan magyar lexikon, amely sikerrel vehette föl a versenyt az akkor nálunk nagy mértékben elterjedt német lexikonokkal. Ez a teljesen magyar jellegű mű fölbecsülhetetlen úttörő munkát végzett. A legjelesebb tudósok írták meg, a mű színvonala és nemzeti jellege pedig a közönség teljes elismerését érdemelték ki. Az utolsó kötet programmszerű pontossággal 1896-ban jelent meg. Az erkölcsi siker fölülmúlta még a kiadó várakozását is: 22.000 példányban kelt el ez a hatalmas, 16 kötetes mű. Azonban a financiális eredmény, sajnos, igen jelentékeny deficit volt. Ez a deficit arra késztette a vállalatot, hogy ügyei szanálása kedvéért megváljon ettől a legnagyobb kiadványától és hogy ezt átengedje annak a cégnek, amellyel szemben legnagyobb kötelezettségei voltak, a 8

Révai Testvéreknek. Dr. Gerő Lajos pedig, levonva vállalkozása anyagi kudarcának következményeit, búcsút vett Magyarországtól és új életet kezdett Amerikában. Ez volt az összes magyar lexikonoknak tragikus története. A Révai Nagy Lexikona megindításának gondolata Méltán felmerül az a kérdés, hogy ily előzmények után, alig egy évtized múlva, mi lehetett alapja új nagy Lexikon közrebocsátásának. Mire alapítottuk azt a hitet, hogy nekünk sikerülni fog az, amibe az eddigiek mind belebuktak? Miből merítettünk bátorságot oly feladat megoldására, amely eddig megoldhatatlannak bizonyult? Elhatározásunk reális alapokon nyugodott. Mindenek előtt éppen a Pallas Lexikon tapasztalataiból azt a meggyőződést merítettük, hogy a lexikon szükséges és hasznos volta átment már a köztudatba, hogy a Pallas Lexikon terjesztése érdekében kifejtett országos, nagyszabású propaganda kellőleg előkészítette a talajt, hogy a lexikont, mint olyant közszükségletnek sikerült elfogadtatni a magyar közönséggel. A számítás alapja Abból a propagatív tevékenységből, melyet éppen a Révai Intézet fejtett ki a Pallas Lexikon széleskörű elterjesztése érdekében, az a meggyőződés érlelődött meg bennünk, hogy sikerült immár a mesterséget azzá a művészetté fejleszteni, amely megtalálja mindig az utakat és módokat arra, hogy a közönségben felkeltse valami irányban, valamely termék érdekében a valóságos szükséglet érzetét. Ez azonban még gyenge alap lett volna egymagában az elindulásra. Az Intézet azonfelül is abban a meggyőződésben volt, hogy felismerte azokat a hibákat, amelyek részben téves kalkuláció folytán, részben a keresztülvitel tekintetében a Pallas Lexikonát passzív vállalattá tették és hogy ezek elkerülésével immár nyugodtan indítható meg a siker minden kilátásával új magyar enciklopédia. Hiszen magának a Pallasnak nagy elterjedése és kulturális hatása is garanciája volt annak, hogy a közműveltség a múlt század utolsó tizedében és e század első tizedében annyira emelkedett, annyira megerősödött, hogy most már eredménnyel valósítható meg az, ami húsz évvel ezelőtt még vakmerőség számba ment. Igen alapos számításokat eszközöltünk, amelyek végeredménye az volt, hogy hazánkban az értelmi kereseti pályákon évenként most már annyi ember lép ki az életbe, hogy legalább 3000-re tehető azoknak évenkénti száma, akiknek lexikonra szükségük van. Ezen az alapon kiszámítottuk, hogy a Pallas Lexikonának több éven át való teljes hiánya folytán, új Lexikonunknak már a megindulás évében legalább 15.000 vevője lesz, hogy a hat évre tervezett megjelentetés minden további évében 3000-3000 példány lesz elhelyezhető, hogy ennek folytán a befejezésig 33.000 példányt, de 10 éven belül minden esetre 40.000 példányt fogunk a munkából elhelyezhetni. Ez a maximuma annak, amire magyar műnek, magyar kiadónak számítania szabad volt, ezzel a számmal be kellett érni, ezen a példánymennyiségen belül kellett az összes felmerülhető költségeket számba venni és bekalkulálni és a legális vállalati nyereséget is ezen számon belül kellett és lehetett remélni. A számítás realitása Számításaink teljesen reális alapon mozogtak, nem csalódtunk bennük semmi tekintetben, mert amidőn 1914-ben Lexikonunkat a világháború katasztrófája érte, a munka mintegy 26.000 példányban volt elhelyezettnek tekinthető és a rákövetkező években minden bizonnyal elértük volna, ha túl nem szárnyaltuk volna a preliminált példányszámot, ha közbe nem jön a háború.

9

De midőn egyfelől ezek a józan alapon való számítások nyugtattak meg afelől, hogy sem az intézetet, sem az ilyen vállalat körül természetesen csoportosuló egyéb tényezőket, sem az írókat és tudósokat, sem a technikai előállítás körül alkalmazottakat és igénybevetteket nem visszük bele valamely kockázatos vállalkozásba – nem rettentett el minket magyar elődeink eddigi kudarca sem, mert alaposan áttanulmányozván a külföldi nagy lexikonok fejlődésének történetét is, arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ez az igen nagy kaliberű könyvtípus minden országban bizonyos fejlődési törvényeknek van alávetve és mindenütt csak küzdelmesen tud, nagy nehézségeket legyőzve, diadalra jutni. Külföldi példák. Az Encyclopédie kiadása Az Encyclopédie-nek 1762-ben, amikor a XVII-ik kötetét kiadta, mindössze 4250 előfizetője volt. Igaz, hogy csak vidéken és külföldön terjeszthették szabadon; Párisban és Versaillesban különböző tilalmak folytán csak titokban oszthatták szét a példányokat. Voltaképpeni nagy anyagi sikereit csak a későbbi utánnyomásokkal érte el. Az 1779-ben Genfben készült új kiadás utolsó kötetének végszavát a kiadó ezekkel a szavakkal zárja le: „Minthogy nem maradt birtokunkban egyetlen példány sem az Encyclopédie-ből, felkérjük azokat a személyeket, akiknek kedvük volna ezt a nagy munkát megszerezni, hogy ne terheljék magukat hozzánk intézendő levelezéssel.” Az Encyclopaedia Britannica kiadása A Britannica első kiadásai egyik kiadótól a másikhoz vándoroltak át, anélkül, hogy nagyobb sikerre tudtak volna vergődni. Mindegyik megkísérelte új és új munkatársakkal és váltakozó rendszerrel a munka népszerűsítését, azonban az 1800-ban megjelent harmadik kiadása mindössze 5000 példánnyal kezdődött és 12.000 példányos eladással fejeződött be. A negyedik kiadás már 20 kötetes mű volt, 1250 példánnyal kezdődött és 4000 példánnyal fejeződött be, amikor is a kiadó az egész copyrightet, a nyomási materiálét és minden fennmaradt példányt mindössze 20.000 fontért adta el új vállalkozónak. A hatodik kiadás után Constable kiadó csődbe jutván, árverésen kerültek eladásra értékei és a Britannica copyrightjeit, minden hozzávaló tartozékot 6150 fontért vette meg Thomas Allan, aki azután a hetedik kiadást bocsátotta közre 21 kötetben. A nyolcadik kiadás, amely Angliának legnagyobb íróit egyesítette magába és már 344 munkatársat sorol fel, megint más kiadó kezén van, úgyszintén a kilencedik kiadás is, amikor azután a Cambridge University Press birtokába jut. A Britannica nagy anyagi sikerei attól az időponttól számíthatók, amikor 1898-ban a világhírű londoni Times óriási reklámszervezettel és a munka árának felére való leszállításával páratlan népszerűséget biztosított a műnek és a 24 kötetes munkát 9 pótkötettel megtoldva, mint kilencedik és tizedik kiadást, félmillió példányban terjesztette el. A Britannica-nak tizenegyedik kiadásából 300.000 példány kelt el és a kiadó biztosra veszi, hogy ezt a kiadást is a supplement kötetekkel együtt nem kevesebb, mint egy félmillió példányban fogja elhelyezhetni. 1926-ban újabb három pótkötettel jelent meg a tizenharmadik kiadás. Ilyen volt kereskedelmi pályafutása egy angol enciklopédiának, amelynek első hat kiadása hat kiadót vitt bele a bukásba. Brockhaus kiadásai Anyagilag kevesebb válsággal kellett küzdenie a Brockhaus lexikonának, amelynek első kiadásai is igen érdekes számokat tüntetnek fel.

10

A legelső kiadásokról nem rendelkezem pontos adatokkal; az ötödik, 10 kötetes kiadás 12.000 példányban jelent meg, azután utánnyomatott másodszor és harmadszor is 10.000-10.000 példányban, 1818-21-ig, a hatodik 10 kötetes kiadás és a hetedik kiadás is először 12.000, azután 14.000 példányban nyomatott, mindössze tehát 26.000 példányban. A nyolcadik kiadás 12 kötettel 31.000 példányban, a kilencedik kiadás 15 kötettel 1850-ben szintén 30.000 példányban jelent meg. Meyer kiadásai Mi, a magyar lexikonainkkal tehát ott tartottunk kb. a Révai Lexikon megindulásakor, ahol a Brockhaus Lexikon a múlt század közepén tartott. Azóta ez a Lexikon igen nagy példányszámban terjedt el, ezek pontos adatai azonban nem közölhetők. Ellenben pontos, mert a kiadótól származó adat az, hogy Meyer lexikonának első hat kiadása együttvéve több mint egymillió példányban terjedt el. Ebből az egymillióból magára ennek a műnek negyedik kiadására, arra, amely a Pallas Lexikon kiadásának idejére esik, több, mint 400.000 példány jut. Larousse. Nelson A francia Larousse keletkezése óta a mai napig 250.000 példányban talált elhelyezést, a kisebb alakúak közül a 25 kötetes Nelson-féle enciklopédia több mint félmillió példányban terjedt el. Svéd példa Ránk, magyarokra nézve talán mindezeknél érdekesebb azonban az összehasonlítás oly országgal, amely népesedési viszonyai tekintetében hozzánk közelebb áll. Ilyen Svédország, amelynek mintegy 6.000.000 lakosa van, de azok jóformán mind svédek és közművelődés tekintetében felettünk állnak, mert hiszen az írni-olvasni nem tudók száma alig 2%. A hatmilliós svéd nemzetet tehát lexikonfelvevő képessége szempontjából bátran összehasonlíthatjuk a tízmilliós magyarsággal. A nagy svéd lexikon eredetileg hat kötetre volt tervezve és 7000 előfizetővel indult meg. Miután a költségek tetemesen meghaladták a kiadó előzetes számításait, ez kénytelen volt a munkát egy erre a célra alapított részvénytársaságnak átadni, amely azonban csak a svéd állam tekintélyes anyagi támogatása mellett (évenként 5000 korona) folytathatta és fejezhette be a művet 1893-ban, akként, hogy abból 6 helyett 18 kötet lett és 3 év helyett 18 év alatt készült el. Az összveszteség félmillió svéd koronánál nagyobb volt. Mindamellett 1902-ben új részvénytársaságot alapítottak, amelynek sikerült a munka új kiadását 40.000 előfizetővel megindítani, most van folyamatban a munka harmadik kiadása, mely 20 kötetre van tervezve és 10 év alatt fog megjelenni. A Révai Lexikon megindítása időpontjának kiválasztása Ezek a példák és mintaképek bátorítottak fel minket arra, hogy a magyar elődök kudarcai ellenére is, higyjük azt, hogy a bekövetkezett kulturális és közgazdasági fejlődés hazánkban is immár megteremtette egy ily nagy vállalkozás sikerének lehetőségét, ha a múltból levont tanulságokat szorgosabban figyelembe vesszük. Legfontosabbnak azonban azt tartottuk, hogy a kellő időpontot válasszuk meg a munka megindítására, mert akkori meggyőződésünk szerint egy ilyen munkát csak szélcsendes időben szabad közrebocsátani, akkor, amikor a közönség eszmekörét semmiféle más nagy dolog nem foglalja le és idegeit semminemű válság nem korbácsolja fel. Fontosnak látszott ez előttünk, különösen oly országban, ahol a közönség túl nagy mértékben reagál politikai eseményekre és ahol egyes emberre is nagy mértékben visszahatnak a gazdasági válságok. 11

Ebből kiindulva, halasztottuk el három esztendőn át egymás után a munka megindítását, az első évben azért, mert 1907 nyarán Amerikában az újabb korban példátlan pénz krízis ütött ki, amely azután szeptember és október havában Európa összes tőzsdéin nagy pánikot váltott ki. 1908 tavaszán azért, mert a törökországi zavargások, az ifjú törökök uralomra jutása és az ennek folytán foganatosított annexió maga után vonta a Monarchia hadseregének részleges mozgósítását, 1909-ben pedig azért, mert ennek az évnek tavaszán ütött ki teljes mértékben az a magyar belpolitikai válság, amely maga után vonta a koalíciós kormány lemondását, a párt bomlását és a magyar közéletet hónapokon át tartó feszült válságok bizonytalanságának tette ki. Mi ezeket akkor igen nagy dolgoknak tartottuk a Lexikon szempontjából, nem sejtve azt, hogy lesz idő, amikor az ilyen dolgok parányi kicsiségeknek fognak feltűnni azokkal a világtörténeti fontosságú konvulziókkal szemben, amelyek későbben következtek be. A Révai Lexikon megindítása Mikor azután 1910-ben az ország többsége a munkapárt megalakulását helyeselni látszott és a Khuen-Héderváry-kormány alatt valamely állandóságra volt kilátás a politikai életben és arra, hogy a közállapotokban mutatkozó nyugtalanság megszűnik, 1910 augusztus 5-én kezdettük meg a Nagy Lexikon szedését és ennek az évnek őszén indítottuk meg a munkát. Dagadó vitorlákkal indultunk neki a munkának és kezdettük meg igen gondos előkészítés után közrebocsátását és terjesztését. Munkánkat zavartalanul folytattuk is minden nagyobb nehézség nélkül, a XI-ik kötet megjelenéséig, 1914. július 28-ig, a világháború kitöréséig. A világháború kitörése A világtörténetnek ez a legnagyobb katasztrófája semmiféle irodalmi vállalkozásra nem volt oly megsemmisítő hatással, mint a Révai Lexikonra. Az első pillanatban már nagy elhatározás elé állított minket. Folytassuk-e a munkát vagy függesszük-e fel a háború lezajlásáig. Az utóbbi látszott célszerűbbnek, mert hiszen nem volt senki ebben az országban, ki a háborúnak akkora terjedelmére és akkora méreteire gondolt volna. Ha abban az időben megszavaztattuk volna valami formában ennek az országnak egész lakosságát, azt hiszem, egyöntetűen az a nézet jutott volna megnyilatkozásra, hogy a háború nem tarthat soká. Emellett a közfelfogás mellett mindenki egész rövid lefolyású háborúra számított és mi nemcsak ezért tartottuk volna célszerűnek a munka ideiglenes felfüggesztését és a normális állapotok visszatérésének bevárását, hanem azért is, mert hiszen a mi munkánknak feldolgozni, regisztrálnia kellett immár a háború eseményeit is, be kellett tehát várnunk, míg azok lezajlanak. Utána is jártunk, mit tesznek mások, a külföldiek, ebben a helyzetben és akkor kitűnt, hogy a mi munkánk az egész világon az egyetlen folyamatban levő nagy lexikon, amely a háború kitörésének időpontjára esik. Volt valamikor hasonló helyzet, amikor az 1870-iki francianémet háború kitört és akkor a röviddel ezelőtt megindult Spamer-féle lexikon első kötetének közrebocsátása után egyszerűen abbahagyta megjelenését, csak a háború után indult meg újra. Más ok is szólt amellett, hogy függesszük fel a munka megjelentetését, az, hogy a háború kitörésének pillanatában egyszerre megszakadt az az egész ezer ágú hálózat, amely a nemzeteket egymással összekapcsolta és amely oly magától értetődő módon közvetítette egymás között a különböző irodalmi és tudományos forrásokat, folyóiratokat, évkönyveket, repertóriumokat. Egyszerre bedugult minden forrás. Egyszerre megszűnt a kapcsolat Párissal, Londonnal, Rómával, de még Berlinnel, Lipcsével is, hiszen a postának és a vasútnak más célú rendeltetése volt. Megbénult a nemzet szellemi élete, megszűnt vérkeringése.

12

Úgy látszik, ezért és nehogy a gazdasági élet folytonossága csorbát szenvedjen, az akkori magyar kormány felszólítást intézett az összes számbajövő tényezőkhöz, hogy mindenki folytassa a munkát, minden rendelkezésre álló eszközzel biztosítsa a munka folytonosságát, ne álljon meg a gyár, az üzem, a bolt, a kereskedelem és az ipar, ne álljon meg a termelés és az értékesítés, sőt ellenkezőleg, mindenki törekedjék minél intenzívebben dolgozni, a nemzet vérkeringését fenntartani, mert csak így lehet a munkástársadalomnak további megélhetését biztosítani. Különös súlyt helyezett a kormány arra, hogy a kulturális munka ne álljon meg és minket különlegesen is felszólított arra, hogy a vállalatunkhoz, illetve a Lexikonhoz kapcsolt sok száz exisztenciának, szerkesztőknek, munkatársaknak, nyomdászoknak, cinkografusoknak, kartografusoknak, könyvkötőknek, tisztviselőknek, stb.-nek a munka folytatása a háború alatt is módot nyújtson a megélhetésre. Ezek a fontos szempontok, valamint az, hogy az igen nagy munkával és tőkebefektetéssel létesített nagyszabású organizációt együtt tarthassuk és a munka folyamatosságát biztosíthassuk, azt az elhatározást érlelte meg bennünk, hogy a Lexikont, a felmerülő nehézségek ellenére is, mégis folytatni fogjuk. A külfölddel megszakad a szellemi érintkezés Nem számítottunk arra, hogy ugyanannak a kormánynak másrendbeli intézkedései ezt nekünk mennyire meg fogják nehezíteni. Mert amidőn utat és módot találtunk arra, hogy az összes külföldi irodalmi anyagot egy milánói bizományos útján mégis megkaphassuk, akkor a kereskedelmi minisztérium rendeletet adott ki, hogy minden külföldi folyóirat a posta által visszatartandó és a címzettnek ki nem adandó. Ennek a rendelkezésnek bizonyára megvoltak a maga természetes politikai indokai, mi mégis úgy gondoltuk, hogy reánk nem alkalmazható szigorúan ez a paragrafus, mert mi, ha a Lexikont folytatni akarjuk, semmiképpen nem nélkülözhetjük a külföldi enciklopédikus folyóiratokat, mint különösen az akkori idők eseményeinek és aktualitásainak egyedüli kútforrásait és kértük, hogy a részünkre beérkező küldeményeket szolgáltassák ki nekünk, mivel mi azokat egyéb célra nem használhatjuk, mint a Lexikonban való feldolgozásra és mindenképpen kezeskedünk arról, hogy ezáltal nem fognak csorbát szenvedni azok a felsőbbrendű állami szempontok, amelyek a külföldi szellemi termékek általános kiosztásának ellenőrzését és betiltását indokolják. Egy időre célt is értünk, de utóbb azután tejesen kiapadtak ezek a forrásaink, úgy hogy szükségképpen kényszerültünk a lexikonmunkálatokat beszüntetni. A közönség és munkatársak a munka folytatását kívánják Ellenben hova-tovább érkeztek hozzánk a közönség részéről, előfizetőink részéről felszólítások, hogy a Lexikon folytatólagos köteteit jelentessük meg, mert éppen a világháború kapcsán felvetődő geográfiai, történeti, gazdasági, néprajzi, stb. kérdések arra késztetik a publikumot, hogy a lexikont fokozottabb mértékben használja. És megemlítésre méltó az is, hogy még munkatársaink közül is sokan, akik itthon maradtak, kérték, hogy osszuk szét közöttük a további anyagot, mert a háború okozta izgalmak között foglalkozni óhajtanak a Lexikon munkájával, amely kiválókép alkalmas volt arra, hogy azokban az izgalmas időkben szabad idejüket ezzel a szellemi munkával töltsék ki. Mindezek figyelembevételével szilárddá vált az elhatározás a Lexikon folytatására és lehető gyors befejezésére, mégpedig akként, hogy a világháború eseményei is minden kötetben a megjelenés napjáig fel legyenek dolgozva, az illető betűk szerint már fel nem dolgozhatók pedig összegyűjtve, a világháború címszó részére rezerváltassanak. Ilyen szempontok figyelembevételével bocsátottuk közre 1915 április havában a XII-ik, 1915 szeptember havában a XIII-ik és 1916 május havában a XIV-ik kötetet.

13

Munkatársak, szedők, kartografusok és előfizetők bevonulása Ekkor azonban teljesen megszűnt a munka folytatásának lehetősége, dacára annak, hogy munkatársaink segítségével még további két kötet anyagának mintegy háromnegyed része el volt készítve, sőt ki is volt szedve. De az egyéb akadályok oly mértékben tornyosultak, hogy teljesen kizárt dolog volt, akárcsak egy újabb kötetnek is közrebocsátása. A háború előrehaladtával bevonultak mind többen és többen nemcsak munkatársaink közül, de azok is, akikre a technikai elkészítés feladata hárult. Bevonultak a szedők és a nyomdászok. Behívták összes kartografusainkat, még azokat is, akik katonai szolgálatra alkalmatlanok voltak, mert ezekre a vezérkarnak volt szüksége katonai térképészeti munkák elvégzésére. Bevonult nagy része előfizetőinknek is, úgyhogy a háború alatt eddig is kinyomott köteteinket csak korlátolt példányszámban bocsáthattuk közre, az ezutániakat pedig már csak oly csekély példányszámban nyomathattuk volna, amely szinte kizárja a gazdaságos előállítást. Elmaradtak, illetőleg a minimumra redukálódtak természetesen a megrendelők befizetései is és ami bejött, azt a megmaradt személyzet létfentartására kellett fordítani. Szállítási és szerkesztési nehézségek Lehetetlenné vált azonban a háború következtében történt intézkedések során a köteteknek postai szállítása is és így a folytatólagos köteteket el sem juttathattuk volna a megrendelőkhöz. De ha mindezen a nehézségen valahogy segíthettünk volna is, két dolog volt, amely teljesen kizárta a további publikációt. Az egyik az, hogy a hazai irodalmi kútforrások is bedugultak, olyanok, amiknek hiányát semminemű utánjárással nem lehetett pótolni, a statisztikai évkönyvek, a közállapotokról szóló kormányjelentések, a helységnévtár, tiszti címtár, a bibliográfia, a mindennemű almanachok, mindezek hiányában a szerkesztést alig lehetett tovább folytatni. Elfogy a vászon De ráadásul még oly dolog is történt, amely fizikailag illuzórikussá tette mindennemű erőlködésünket. Végleg elfogyott ugyanis a Lexikon köteteinek bekötéséhez szükséges vászon. Idejekorán gondoskodtunk ugyan ennek a Németországban készülő vászonnak kellő mennyiségben való biztosításáról, a Lexikon összes hátralevő köteteihez szükségeit vászonmennyiség el is készült egy bambergi gyárban, az egyetlen gyárban az egész kontinensen, amely ennek a különleges alkatú vászonnak elkészítésére alkalmas volt, de midőn az elkészített anyag leszállítására felhívtuk a gyárat, azt az értesítést kaptuk, hogy közben a német katonai főhatóság kívánságára a német birodalmi kormány egy rendeletet adott ki, amely szerint mindennemű textiláruknak kivitele szigorúan meg van tiltva. Ennek folytán a gyár felszólít minket, hogy járjunk közben kormányunk útján a megfelelő német birodalmi kormányhivataloknál, hogy a mi lexikonvásznunkat szabadítsák fel e rendelkezés alól, illetve engedjék meg annak kivitelét és elszállítását, minthogy ez a vászonmennyiség különös apreturájánál és színénél fogva amúgy sem lehet alkalmas katonai célokra. Mi mindent elkövettünk a vászon megszerzése érdekében, ami csak lehetséges. A magyar kormány az akkori közös külügyminisztérium útján igen beható előterjesztéssel fordult a német kormányhoz, személyes közbenjárással igen melegen támogatta az ügyet berlini nagykövetségünk is, különleges jóindulattal még a porosz kultuszminisztérium is közbevetette magát érdekünkben, de a német katonai főhatóság merev álláspontjából engedni semmiképen nem akart és többszörös előterjesztésnek és személyes tárgyalásnak is az volt a végeredménye, hogy a rendelet elvi alapjához ragaszkodva, vásznunk kivitelét semmi szín alatt meg nem engedte. Ez a tilalom minket teljes tehetetlenségre kárhoztatott, ez volt fő oka annak, hogy a Lexikont 1916 májusán túl nem folytathattuk.

14

Megjegyzem, hogy amidőn a háború befejeztével első dolgom volt Németországba utazni, hogy a gyárban visszatartott vásznat most már birtokba vehessem, kitűnt, hogy a sok ezer folyóméternyi vászonból egyetlen méter sem volt meg, az egész szőrén-szálán eltűnt, senki sem tudta, hová és merre és így elpusztult ránk nézve ez a mai koronavalutában sokmilliárdos érték. A Révai Lexikon kiadása abbamarad, a szerkesztési munka folytatódik Ezek után a lesújtó események után a munka folytathatóságának egyelőre minden reménye nélkül, szemben a teljes bizonytalansággal és a háború befejezésének kilátástalanságával, mégis fenntartottuk, ha szűk keretben is, a szerkesztőségi organizmust és folytattuk a munkának legalább azt a részét, amely biztosíthatta az újrafelvételt. Folytattuk teljes erővel az anyaggyűjtést és törekedtünk mindenképen biztosítani, különösen a háború által felvetett tárgyi és személyi anyagnak megszerzését. Lemondunk az előfizetőkről De mialatt a végeláthatatlan háború megemésztette a nemzetnek jóformán minden anyagi értékét és beállott az a horribilis drágaság, mely az összes ipari és mezőgazdasági cikkeket sújtotta, világossá vált, hogy a Lexikon előállításához szükséges anyagok, a papír, ólom, festék, különböző vegyszerek, enyv, vászon, stb. stb., ha valamikor a Lexikon mégis folytatható lenne, nem lesznek beszerezhetők azon az áron, amelyet annak idején a kiadói kalkuláció alapjává tettünk. Számolni kellett a munkabéreknek is már akkor jelentkező folytonos emelkedésével és így az előállítási költségek oly mérvű szaporodásával, amelyek lehetetlenné teendik majd a lexikon-köteteknek azon bolti, illetve előfizetési áron való közrebocsátását, amelynek alapulvételével a példányok elhelyeztettek. Minthogy a Lexikon majdnem összes példányai írásos megállapodás útján fix összegért, havi részletfizetési módozatok mellett voltak a közönség körében elhelyezve, igen nagy vívódások után súlyos lépésre kellett magát a kiadóvállalatnak elhatároznia. Biztosnak látván, hogy nem lesz képes a Lexikon folytatólagos köteteit, ha azokat egyáltalában valamikor ki fogja adhatni, azon az áron juttatni el a megrendelőkhöz, amely nekik a megrendelési okmányban biztosítva volt, a maga részéről meg akarván szabadulni ettől a kötelezettségtől és minthogy akkor még a később felmerült gazdasági lehetetlenülés gondolatát senki sem ismerte, ez a szabadulás másként nem történhetett meg, mint hogy egyszersmind az egész lexikon-előfizető közönséget fel kellett oldania a további átvételi kötelezettség alól. Az 1918 március 15-én a rendelőkhöz szétküldött körlevél útján – páratlan eset a könyv történetében – egyszerre lemondottunk mintegy 26.000 előfizetőről, mindenkinek elhatározására és akaratnyilvánítására bízván, óhajtja-e annakidején az esetleg megjelenendő folytatólagos köteteket átvenni, az átvétel esetére bizonyos kedvezményeket biztosítva nekik. De számolnunk kellett azzal a körülménnyel is, hogy lesznek, akik a létrejött ügyletnek ily egyoldalú felbontásába nem hajlandók beleegyezni és ezért kötelezettséget vállaltunk arra, hogy mindazoktól, akik a vis major által indokolt közlésünket tudomásul venni nem óhajtják, készséggel visszavesszük az összes eddig szállított lexikonköteteket, teljes mértékben megtérítvén a kifogástalan állapotban beérkező kötetekért a befizetett teljes összegeket. Belementünk ebbe a kockázatos nyilatkozatba, mert mégsem tehettük fel, hogy sokan akarnának szabadulni az értékes munkától és mert bíztunk a lexikonhívek optimizmusában és abban, hogy a munka folytatásának lehetőségében ők sem fognak kételkedni. Ebben a feltevésben nem is csalódtunk. Kevesen – talán 150-en – küldték vissza a példányaikat.

15

A proletárdiktatúra Csak néhány szóval kell beszámolnom a Lexikon sorsáról a proletárdiktatúra alatt. A nagy nemzeti szerencsétlenség csodálatosképpen nem érintette a Lexikont. A népbiztosok szerencsére nem nyúltak hozzá. Bizonyára annyira célttévesztettnek, értéktelennek tekintették, hogy nem tartották méltónak a Lexikon folytatásának gondolatával foglalkozni, amikor a szocializált üzemben annak uraivá váltak. Érdekes dolog, hogy munkatársaink anélkül, hogy megbeszéltük volna, annyira féltették a Lexikont, hogy amint később kiderült, sokan közülük, jelesen a nagy szakmák képviselői, az egész lexikonanyagot a proletárdiktatúra alatt különböző helyeken, nagyrészt az egyetemi intézetek pincéiben és mindenféle búvóhelyeken rejtették el, biztonságos megőrzésük érdekében. Mikor azután később a lexikon munkálatok újrafelvételénél szükség volt ezekre az anyagokra, ezeket nem minden nehézség nélkül, régi bútorok elfeledett rejtekfiókjaiból, szénládák és farakások mögül kellett előkotorászni. A papír odavész Ellenben nyomot hagyott Lexikonunk történetében a proletárdiktatúra azáltal, hogy igénybevette, „elsajátította”, mondjuk elrabolta, a Lexikon részére elraktározott papíros jelentékeny részét, abból a célból, hogy azon kinyomassa a sietve magyarra fordított Marx: Das Kapital című művét, Bucharin művét és egyéb irodalmi vállalkozásait. Ha szellemileg ment is maradt a Lexikon a proletárdiktatúra áldásaitól, anyagilag igen nagy kárt szenvedett azáltal, hogy a Lexikon hátralevő kötetei részére rezervált papírosának jelentékeny részét, természetesen mindennemű megtérítés nélkül, eltulajdonította és felhasználta. A Nagy Lexikonnak még egyedül fennmaradó nagy vagyoni értéke az a nagy papírmennyiség volt, amely a hátralevő kötetek részére előre elkészítve, a nyomdai raktárban tároltatott. Az akkori nagy papírínség mellett úgy vigyáztunk erre a kincsre, mint szemünk fényére. A háború befejezését követő idő, mint köztudomású, a magyar könyvkiadásra nézve eddig páratlanul kedvező konjunkturális korszaknak mutatkozott. A felébredt olvasókedv a kiadókat új és újabb könyvek kiadására biztatta és oly termékenység jelei mutatkoztak, aminőre még példa nem volt irodalmunk életében. Csak a rendkívüli papírhiány állott útjában a legnagyobb mérvű produktivitásnak, ez volt az az idő, amidőn igen drága pénzen, akkori értékben kg-ként 6, 7, 8 koronáért a legrosszabb minőségű svéd papirost szerezték be kiadóink és lapjaink, hogy ezen könyveket és lapokat nyomathassanak. Úgy hiszem, papiros dolgában az egész Monarchia területén egyedülálló kincs volt az a papírmennyiség, amely Lexikonunk részére még a diktatúra fosztogatása után is a mi birtokunkban rezerválva volt. Akik tudtak róla, minduntalan biztattak, használjuk fel ezt a papírt biztos sikerű könyvek előállítására, majd pótolni fogjuk, amikor a rendes viszonyok beállanak. Mi nem akartunk engedni semmiféle csábításnak, mert szentségnek tartottuk ezt a nagy papírmennyiséget és vétkeztünk volna a Lexikon szent ügye ellen, ha akár csak egy ívet átengedünk belőle más célra. Akkor azután jöttek idegen szirénhangok, akik nagy összegeket ajánlottak fel kisebbnagyobb papírmennyiségért, engedjük át, megfizetik sokszorosát az eredeti vételárnak, sőt garanciát vállalnak, hogy bizonyos idő multán elkészíttethetjük ezt a papirost ugyanazon minőségben és oly árakon, amelyek bőségesen kifutják a most felajánlott vételárból. Mi hajthatatlanok maradtunk, egyetlen ívet senkinek át nem engedtünk és még jobban óvtuk, őriztük és gondoztuk a mi nagy kincsünket.

16

Akkor azután a román megszállás alatti zavarban felelőtlen elemek jelentek meg a nyomdai helyiségekben, észrevették az ott elraktározott különböző remek, szép papírjainkat, különösen az illusztrációk nyomására alkalmas és akkor páratlan értékű krétázott és illusztrációs nyomású papírokat és se szó se beszéd, kocsira rakatták és elvitték a még meglevő papírunknak igen nagy és legértékesebb részét. A helyzet reménytelensége Itt álltunk tehát egy szép napon szárnyaszegetten, vászon nélkül, papír nélkül, előfizetők nélkül, pénz nélkül, hitel nélkül, ország nélkül, csonka Lexikonunkkal, azzal a nagy kérdéssel szemben, hogy most már mi lesz e munka további sorsa. Lesz-e egyáltalán folytatása, vagy el fog-e enyészni, mint egy emlék a dicsőséges múltra? Akkor már négy esztendeje múlt, hogy a Lexikon szünetelt és minden jel arra mutatott, hogy a közönség lassan beletörődött abba a gondolatba, hogy nem is fog soha többé folytatódni. Hiszen az általános drágaság oly mérveket öltött, hogy mindenki, még laikus ember is, csak azt kombinálhatta, hogy lehetetlen lesz a még hátralevő köteteket kihozni, mert nem lesz, aki megfizethesse. Mind kevesebb kérdezősködés és reklamáció jött a kiadóhivatalhoz. De legjellemzőbb tünet az volt, hogy hónapról-hónapra, évről-évre nőtt a réginek, a Pallas Lexikonnak a forgalmi ára. Keresett cikk lett a könyvpiacon. Háború előtt 20-30 koronáért lehetett egy teljes példányt kapni, a háború alatt 70-80 aranykoronára ment fel az ára, most már 4-5.000.000 papírkoronát fizettek egy teljes példányért. Ellenben a Révai Nagy Lexikonát ebben az időben egyáltalában nem lehetett eladni. Ha nagyritkán antiquáriusi úton gazdát cserélt egy ilyen csonka Lexikon, az csak mélyen a bolti áron alul történhetett (I-XIV. kötetig mintegy 900.000 koronáért). A munka elvesztette értékét a közönség szemében, amint hogy egy csonka lexikonnak a könyvkedvelő szemében nem is lehet becse. Trianon Eközben vártuk, hogy mi lesz az ország sorsa. Erre a válasz a trianoni béke volt. Ez a béke azonban nem jelenti a magyarság pusztulását. Nemzetek sohasem halnak meg, ha ragaszkodnak ahhoz, ami őket nemzetekké teszi, a nemzeti nyelvhez és a nemzeti kultúrához. A remény visszatér A teljes összeomlás után mégis csak ébredezni kezdett az élet, mégis csak élni kezdett a remény, visszatért a hit a nemzetben, a bizalom a jövőbe és az az elhatározás töltötte el a lelkeket, hogy erős és foganatos munkával kell biztosítani a jövőt. Elhatározzuk a Révai Lexikon folytatását Mi önmagunkban, lelkünk mélyén, sohasem adtuk fel a reményt, hogy a Lexikont folytatni fogjuk. Hiszen állandóan óvtuk annak meglevő készleteit, gondoztuk az előállításhoz szükséges technikai eszközöket, még mindig fenntartottuk a szerkesztőséget, állandóan kiegészítettük az anyagot, evidenciában tartottuk az egész munkatársi apparátust és ügyelettel voltunk az adminisztratív kereteknek is lehető fenntartására – mi voltunk az egyedüliek, akik bíztunk, hogy meglesz még a befejezés lehetősége. Mert közönség és munkatársak arról végleg letettek. Kitűnt ez akkor, amikor hatévi teljes szünetelés után mi vetettük fel a lexikonproblémát és egyrészt tanácskozásokat indítottunk meg a Lexikont terjesztő főbizományosokkal, annak a

17

kérdésnek lehető eldöntésére, lehet-e vajjon megkockáztatni a munka folytatólagos köteteinek kiadását, lehet-e vajjon számítani arra, hogy az eddigi kötetek birtokosai megvegyék a hiányzó, illetve folytatólag kiadandó köteteket. Másfelől félénk és tapogatódzó kísérleteket tettünk arra, hogy egyes munkatársi csoportokkal felvegyük újra az összeköttetést és tájékoztassuk magunkat a tekintetben, minőnek látja a helyzetet a tudományos világ a megváltozott körülmények között. Mindenfelől aggályokkal, kétségekkel találkoztunk, minden oldalról rámutattak a kétségtelenül fennforgó szellemi akadályokra és a valószínű anyagi nehézségekre. De mi úgy éreztük, hogy nagy nemzeti kincset kell megóvnunk, illetőleg az általános összeomlásból átmentenünk, vállalt kötelezettséget kell teljesítenünk, becsületbeli adósságot kell beváltanunk és nem törődve az aggályokkal és nem hajtva a Cassandra-szózatokra – elszántuk magunkat a lehetetlennek látszó dologra: a Révai Lexikon folytatására. Mindenekelőtt elhatározta a kiadóintézet, hogy összes erkölcsi erejét, egész anyagi készültségét, minden vagyonát, ötven év óta összegyűjtött tartalékait, egész hitelét, szóval mindenét kizárólag erre a vállalatra szánja, ezt akarja becsülettel befejezni, ennek áldozza fel minden időleges konjunktúra kiaknázását, erre az egy pontra koncentrálja minden tevékenységét. A szerkesztési munka nehézségei Az anyagi rész biztosításánál is sokkal nehezebb feladat előtt állottunk azonban, amikor a munka folytatólagos szerkesztésének előkészületeihez hozzáfogtunk. Mindenekelőtt értesítenünk kellett a munkatársakat, hogy a szerkesztési munkálatokat újra megindítjuk és fel kellett kérnünk őket, hogy a régi lelkesedéssel és odaadással támogassanak bennünket. Azután csoportonként tanácskozásra kértük munkatársainkat, hogy megállapíthassuk azokat az alapelveket, melyek a Lexikon további szerkesztése kapcsán a változott viszonyok mellett figyelembe lesznek veendők. Amikor a folytatásra vonatkozó elhatározás megérlelődött bennünk, a Lexikonnak O-R-ig terjedő része nagyrészt ki volt szedve. Ez maradt ránk a háborúból. De e cikkek kiszedése óta igen nagyot fordult a világ, úgy, hogy alig volt szak, amelynek cikkei módosításra, kiegészítésre, változtatásra ne szorultak volna. Ezenfelül a világtörténelmi eseményeknek talán még soha nem látott gyorsasággal egymásra toluló sokasága számtalan új cikk, számtalan új címszó felvételét tette szükségessé, ellenben régi cikkek megrostálását indokolta, mert hiszen a viszonyok változásával meg változtak a figyelembe veendő szempontok is. Külföldi lexikonok küzdelmei a megjelenésért a háború után Legjobban megvilágítja a magyar Nagy Lexikonnak a háború után való folytatása és befejezése jelentőségét a következő két tény: A nagyhírű Meyer 1921 szeptember havában hirdette, hogy nagy művének új kiadását 1922 elején indítja meg. Azt is hirdette, hogy a fegyverszünet megkötésekor, tehát három esztendővel előbb már hozzá is fogott a szerkesztéshez. Ez idő alatt 2-3 kötetnek anyaga el is készült, sok millió márka költséget fordítottak a munkára és mégis 1922 október havában arról értesítette a kiadó a nagy mű munkatársait, hogy az összes jól megfontolt körülmények a Lexikon kiadásának lehetetlenségét mutatják a papírárak és előállítási költségek nagysága és a valutaromlás folytán. A kiadó felkéri munkatársait, szüntessék be előmunkálataikat, küldjék vissza a kezükben levő előkészítő és feldolgozandó anyagot és tekintsék a kiadóhivatallal megkötött szerződést feloldottnak, mert a Lexikon nem fog megjelenni.

18

Brockhaus csak kis négykötetes lexikonnal mert előállani, hogy mégis valamely formában a piacon maradjon addig, míg a nagy lexikon új kiadását megindíthatja valamely távolabbi időpontban. A Britannica szerkesztője a háború után közzétett három kiegészítő kötet előszavában beismeri, hogy ha a törzsmunka nem jelent volna meg már 1910-ben, akkor nem lehetett volna egyáltalában most újra kiadni, egyéb okoktól eltekintve azért sem, mert előállítása annyival többe került volna és árát annyival magasabbra kellett volna megszabni, hogy nem lett volna közönség, amely képes volna azt megszerezni. Szerencsének mondja, hogy a Britannica a háború előtti években készült el és hogy azt most néhány pótkötettel képes a kor színvonalán megtartani. A Révai Lexikon befejezésének jelentősége Íme, nálunknál kulturális és anyagi tekintetben sokkal gazdagabb és fejlettebb országok nem voltak képesek lexikonaikat kiadni, illetve befejezni, amikor mi a felében maradt munkát a háború alatt és a háború után mégis csak befejezésre juttattuk. A szerkesztőség a közönség szeretetét kéri a Révai Lexikon számára Íme, képesek voltunk példátlan nehézségek leküzdésével ily nagy munkát befejezni akkor, amikor nagy külföldi kísérletek mindjárt kezdetben megrekedtek. A Révai Lexikont értékelte és kegyeibe fogadta a tegnapi magyarság, a háború előtti művelt közönség, de kell, hogy jelentősége mellett hitvallomást tegyünk ismét és ismét, hogy nemzetnevelő fontosságát elismerje a mai nemzedék és tekintélyében megbízzék a holnapi nemzedék is. A Révai Lexikon nem készült a kultúrstatisztika, hanem az élet részére. Kell, hogy jövője legyen, a magyarság életével és fejlődésével összefüggő jövője. Ezért kell, hogy odaálljunk a nemzet elé, amely számára ezt a munkát megalkottuk és elismerést igényeljünk munkánknak. Igenis igényeljünk, mert azt hisszük, jogunk van rá. Amíg dolgoztunk, szerényen a háttérbe vonulva, semmit sem szóltunk, sem bajainkat fel nem panaszoltuk, sem munkánkat nem dicsértük, sem fel nem kínáltuk senkinek, hanem vártunk erre a pillanatra. A Révai Lexikonnak szüksége van a nagy magyar közönség egyetemes elismerésére és szeretetére, mert csak ez az a levegő, amelyben élhet. A tudósok a közönség részére írták és szerkesztették ezt a munkát, ha nem lesz rezonanciálja, eltévesztette a célját, elsorvad, elpusztul. Ez a munka a jelen pillanatban csak a szó hétköznapi értelmében van befejezve, mert ez a munka nem állhat meg soha. Mikor Meyerék nagy lexikonuk új VII-ik kiadásának első köteteit most végre közzétették 1925 november havában, ezeket olvasom egy igen előkelő német szaklapban: „Olyan tett ez, amelyért a kiadót nem lehet eléggé nagyrabecsülni nyomasztó gazdasági viszonyaink közepette. Becsületbeli kötelessége egész német népünknek, hogy a Meyer-Lexikon új kiadását támogassa.” És midőn 1902-ben a Britannica X-ik kiadásának megindítását jelzi, egyúttal közli: „A ‘campagne’-t 1902 novemberében díszlakoma vezette be, amelynél a vendégek névsora olyan volt, mint egy Lord Mayor banketten. Anglia összes nagyjai egybegyűltek, hogy az Encyclopaedia Britannica dicsőségét zengjék.” Sokat kérek-e, amikor annak a munkának megbecsülését kérem a magyar közönségtől, amelyet magyar tudás és magyar tetterő teremtett meg és amelyre a magyar legalább is oly büszke lehet, mint a német és az angol a magáéra? 19

A nagy mű a maga teljességében itt van előttünk, az emberek befejezték munkájukat, leteszik a szerszámot és elvonulnak. De én, akinek az a hivatás jutott osztályrészül, hogy vezessem ezt a munkát és aki hosszú éveken át egyedül viseltem érte a felelősséget, úgy a szellemi kialakulásért, mint az anyagi helyzetért, én nem vonulhatok el, mielőtt mély köszönetemet ki nem fejeztem mindazok iránt, akik a munka megalkotásában segítettek. Végszó Az ember voltaképpen gyermekkora impresszióinak, erős benyomásainak hatása alatt áll mindenkoron, élete végéig. Az én legerősebb gyermekkori impresszióm egy létrához kapcsolódik. Édesatyám könyvkereskedésében, amelyen mi gyermekek ide-oda mászkáltunk és kutattuk a könyveket a felső polcokon. Ott láttam meg és bámultam meg azt a sokkötetű könyvkolosszust, melynek minden kötetére a Brockhaus neve volt arany betűkkel rányomva. És megtörtént, hogy egy nyári délután ez a Brockhaus személyesen jelent meg a kis felsőmagyarországi könyvkereskedésben és miután engem látott meg először, leszólított a létráról és édesapám után tudakozódott. Megfogta a kezemet, átadta névjegyét, amelyre neve, Heinrich Brockhaus, volt rányomtatva. Tizenkét éves létemre is meghatódva éreztem, hogy nagy pillanat az, amikor a világhírű Brockhaussal szemben állok. Ekkor határoztam el gyermeki érzéssel, hogy híres ember akarok lenni. Olyan, mint ez a Brockhaus. És akkor fogant meg gyermeki fantáziámban, hogy majd csinálok én is olyan nagy könyvkolosszust, mint ő. Híres ember ugyan nem lett belőlem, de a magyar Brockhaus itt van és most boldognak vallom magamat, hogy készen, befejezetten átadhatom a magyar közönségnek. Ennek a munkának szenteltem egész életemet, ennek szólt minden gondolatom, ehhez irányítottam minden olvasmányomat, ennek minden tanulmányomat, ennek rendeltem alá minden egyéb életvágyat, ez töltött el az alkotás vágyával, ez foglalkoztatott éjjel és nappal – és minél több volt a nehézség és a kudarc és minél több akadály állott az utamban, minél több krízis és katasztrófa ért, annál több daccal és elszántsággal törtem a kitűzött cél felé. Az Isteni Gondviselés elérnem engedte a célt, a gyermekkori álom megvalósult, az ifjúkori ábránd testet öltött. Kevés ember mondhatja el magáról, hogy elérte élete kitűzött célját. Én elértem. Most már elvonulhatok, utódaimra hagyván a munkát és a vele járó kötelességeket, hogy tovább tartsák fenn és gondozzák, védjék és ápolják, hogy majd felújulva teljes fényében kibontakozhassék annak idején, mint az egész osztatlan és halhatatlan magyarság legmonumentálisabb kultúrkincse. 1926 június hó végén.

20

1927 április 6-án „Készen van a lexikon...” Rövid kis hír. Olyan, mint mind a többi az újságban. Nem rendőri, nem napihír, nem valami sikkasztás vagy gyilkolási szenzáció. Sem valami kiabáló, nagy fekete betűkkel nyomott, hátborzongató – szerelmi dráma. Az irodalmi rovatban, egyszerűen, szürkén szerénykedik. Sokan észre se veszik. Keresztülsiklik a szemük rajta. S ha látják is, nem érdekli őket. S akiket érdekel, mert várják, mert szükségük van rá, azok nyugodtan és egyszerűen tudomásul veszik, hogy íme megjött, itt van az utolsó kötet is. Itt van a mankó, amelyre támaszkodhatnak, ha arra szorul a tudásuk. Megjött, itt van a csendes, a hű barát, a hallgatag, a türelmes segítő, aki mindenre válaszol, amit csak tudni akarnak tőle. És nem árulja el soha, ha a tudásukat belőle merítik. Ha valami imponáló szakképzettséget csillogtat valaki és respektust kelt vele hallgatósága előtt, – nem jelentkezik, nem leplezi le az illetőt, hogy nem önszerezte tudásnak, nagy és hosszú tanulmányoknak eredményét élvezik itt most, hanem a lexikon valamelyik szaktudósa tudományának összesűrített kivonatát hallgathatják. Szóval segít – és hallgat. S ezért talán azoknak a körében, akik igénybe szokták venni segítségét, akik rá vannak szorulva, akik tehát értékelni is tudják, azoknál örvendetes emóciót is vált ki a tudat, hogy berukkolt az aranyosan csillogó lexikon-hadseregbe az utolsó katona is. Teljes a létszám. Ez a hadsereg azonban nem indul ostromra. Várja türelemmel, megadással, hogy őt ostromolják meg. Mert ez a hivatása. S mikor a lexikon-munkatársak, a szerkesztők letették a tollat, a befejező pont után, mikor az utolsó ívet vették ki a nyomdában a gépből, mikor a könyvkötő, kiadta kezéből a végső simítás után az utolsó kötetet, talán mindegyikük, akiknek része volt a munkában, akár szellemileg, akár technikailag, valamiféle formában, – mindegyikük megállt talán egy pillanatra. Talán megilletődéssel gondolt arra az emberre, aki ennek a műnek megteremtője, tervezője, szerkesztője, kiadója – lelke volt. Arra az emberre, aki az egész óriási, imponáló, mindent körülfogó tudását, nagy látókörű műveltségét, tehetségét, invencióját, energiáját beléje fektette. Arra, aki föláldozta érte erejét, egészségét, életét... Nem volt még talán 10 éves sem. Abban a korban, amikor a normális gyerekek cukrászok vagy kéményseprők, királyok vagy kalauzok akarnak lenni, ő, a kis fantaszta – könyvkiadásról álmodott! Megmosolyogták a nagyok. Nevetséges ötlet volt egy gyermek részéről! A kisfiú azonban még többet produkált a komikum terén. Olyan kiadó akar lenni, aki meg fogja csinálni Magyarországnak a nagy Lexikont! Olyant, amilyent Brockhaus vagy Meyer csináltak Németországnak. Olyan szép nagy köteteket, amilyenek sorjában állnak édesapja könyvszekrényében s amelyeket ő annyira szeret nézegetni! A nagyok még jobban mosolyogtak. A gyerek még komolyabb lett. És nem gyógyult ki ebből a komolyságából – élete végéig. Amit 10 éves korában elhatározott, azt véghez is vitte. A fantasztikumból valóság lett. De fantasztikus volt, verejtéktől, belső vértől csepegő az út is, melyet megjárt! Kifogyhatatlan türelemre, energiára, hitre, bizalomra a Gondviselésben és saját magában, lehetetlen mennyiségű optimizmusra, leírhatatlan idealizmusra volt szüksége a megindulásnál, a folytatásnál, hogy százszor össze ne roskadjon, hogy ki ne ejtse kezéből a kultúrának magasan lobogtatott zászlaját.

21

Nincs olyan csapás, amelytől megkíméltettünk, – nincs olyan baj, veszedelem, mely ne érte volna az országunkat a lexikon megfogamzásától kezdve – a befejezéséig. Hiszen, már indulásakor, igen kis országnak készült! Roppant kicsi volt a művelt vagy művelődni akaró közönség száma, már akkor is. De Úristen, mi lett azóta abból a kis országból? Ma úgy hívjuk az akkori „kis” országot, hogy a „nagy, a boldog” Magyarország! Háború, forradalom, spanyoljárvány, Kun Béla hordáinak pusztítása, megszállás és kifosztás, mind, mind a lexikon készülésének ideje alatt tört reánk. A háború természetesen fölborított mindent. Elvitte a munkatársakat, a munkásokat, az olvasókat, az előfizetőket. A „forradalom”, a kommunizmus, pusztított mindent, ami anyagi, ami erkölcsi érték volt, ami hagyomány, ami tradíció, ami tekintélyt tartó és főképpen ami nemzeti irányú, hazafias tendenciájú volt. Nem hagyott meg semmit sem, ami nem szegődött a destruktív rombolás szolgálatába. És aztán jött a „béke”! Trianon! Soha háborúnak még jobb, kitűnőbben preparált melegágyat nem készítettek, mint ezzel a legkegyetlenebb, legembertelenebb, legesztelenebb karikatúrájával egy békekötésnek! Még pirkadni sem kezdett a hajnal. Még a romok eltakarítására is alig lehetett gondolni. Még kevésbé az építésre. Az emberek még kábultak voltak. Még nem nyerték vissza a bizalmukat. Még nem mertek hinni sorsuknak, a közös sorsnak a javulásában. Csak a „fantaszta” mozdult meg. Ő, szegény, úgy érezte, hogy neki nincs olyan sok ideje a várásra, neki sietni kell nagy művét befejezni, a 10 éves korában magának kitűzött – s a háború által megakasztott és annyira hátráltatott életcéljához beérkezni. Mikor még teljes lethargiában volt a megnyomorított, vérző, kis, csonka, 14 vármegyés Magyarország, a lexikon szerkesztője, kiadója – már nekilátott újból a munkának! Az emberek ámultak, bámultak ilyen merészség, ilyen vakmerőség, ilyen fanatizmus láttán! Ő nem törődött semmivel, senkivel. Ő ment, egyenesen, a maga útján, a cél felé. Ott, ahol abbahagyta, ott folytatta. De ez a folytatás szörnyűségesen elölről kezdés volt! Amennyivel kisebb lett az ország területe, a népessége, amennyire elpusztultak, megfogyatkoztak, – megszállt, elszakított területre kerültek a bevált munkatársak, annyival hatványozódott, szinte a lehetetlenségig fokozódott a munka előállításának nehézsége – úgy szellemi, mint technikai tekintetben. Leírhatatlan, szinte lebírhatatlan küzdelem volt anyaggal, viszonyokkal, emberekkel, körülményekkel. A Lexikon megindítása annak idején nagy és komoly munka volt. Most, testet-lelket ölő, pusztító hajsza, elképzelhetetlen küszködés. Megváltozott minden. A legnagyobb nehézséggel újra össze kellett szedni az anyagot. Újra összeállítani, toborozni, kiválogatni a munkatársak táborát. A kidűltek, vagy a kifáradtak, vagy az elpusztultak helyett újakat állítani. A már földolgozott anyagot megszerezni, lehetőleg onnan is, ahol az írójuk már egyesült az anyafölddel és itthon vagy külföldön aludta a hősi halált haltak remélhetőleg boldog és nyugodt álmát. Az újakat instruálni kellett, főképpen pedig a szerkesztő-kiadó fanatikus lelkesedéséből, buzgalmából egy részt beléjök oltani. Legyenek ők is áthatva a kötelességtudó munkának attól a mámorától, amely nélkül, ilyen időkben, ilyen viszonyok mellett, ilyen hatalmas mű nem születhetik meg. Szuggerálni kellett beléjük a hitet, amely ő benne lobogó lánggal égett, hogy ez a lexikont teremtő, verejtékes munka a legerősebb hazafias cselekedet az integritás védelmében, annak a visszaszerzésében. Ez a lexikon, amely a legtökéletesebb ország elpusztítás után, a legnagyobb erkölcsi, és anya-

22

gi elnyomatás közepette születik meg, ez van hivatva megmutatni a nyugati államoknak, az egész művelt külföldnek, pártfogó barátainknak, ellenünk agyarkodó ellenségeinknek Magyarország nagy kultúrfölényét! De nemcsak a körülmények változtak meg. Nemcsak a pénzbeli viszonyok romlottak le teljesen. A megszállott területek valóságos blokádja miatt nemcsak a szükséges anyagok voltak csak a legnagyobb nehézséggel, a legsúlyosabb anyagi áldozatok árán beszerezhetők. Az emberek, a munkatársak is megváltoztak. Megkeményedett a lelkük. Kihalt többé-kevésbé belőlük az idealizmus, a lelkesedési képesség. Túlságosan megtépázták az embereket – az átélt viharok. A vezetőjük volt köztük korban talán a legidősebb. Lelki rugékonyságban, hazafias lelkesedésben, fanatizmusban, idealizmusban ő volt a legfiatalabb. Ő maga dolgozott éjjel-nappal. Nem ismert nyugalmat. Nem ismert pihenést. A munka, a saját munkája, az még nem viselte volna meg annyira szegény, leromlott egészségű testét. A hajsza, a küzdelem, a néha eredménytelen biztatás, az izgalom a gyakran sikertelen kéziratbehajtások miatt, a lázas nyugtalanság, hogy nem halad a munka kellőképpen, nem fog elkészülni idejében, ez volt az, ami főképpen megőrölte, aláásta betegségtől már sajnos, amúgy is kikezdett fizikumát! Ha észrevette, hogy munkatársai nem lelkesednek annyira a munkájukért, mint ahogy ő azt szerette volna, ha nem respektálták azt annyira, mint ahogy ő azt elvárta volna tőlük, – ez fájt neki nagyon. Figyelmeztetést, tárgyilagos megjegyzést, kritikát szívesen, köszönettel fogadott. De ha valaki, szerinte ok nélkül, bántotta a lexikont, nem beszélt róla olyan tisztelettel, elismeréssel, mint amilyent az ő véleménye szerint megérdemelt volna, ez jobban bántotta őt, mint valami a saját személyében érő sérelem, vagy bántalom. Ő a lexikonban a legjobbat, a legtökéletesebbet akarta adni, – kifogástalant, hibátlant! Úgy remélte megcsinálhatni, hogy azon senki, semmi kivetni valót ne találjon. Annyira bízott benne, hogy akkor is hozzá fordult, amikor a saját vagy családja egészségéről volt szó. Az ember, ha beteg, csak a legmegbízhatóbb orvoshoz forduljon. Ki lehet megbízhatóbb, mim az, akire egy lexikoncikk megírását bízzák! A selectió akkor történik, amikor oda választják meg a munkatársat. Ezután már biztosra lehet menni, onnan a megfelelőt kiválasztani - fölkeresni. Ez volt az ő meggyőződése, szent hite. A lexikon volt az ő szemében a tabu, amelyhez nyúlni szentségtörő kézzel nem szabad. Dolgozott és dolgoztatott. A saját munkája élvezet volt neki. A másokénak sürgetése fáradtság. Esetleges eredménytelen hajszolása: kín és szenvedés. Mentől jobban közeledett a befejezéshez, annál lázasabb erőkifejtést produkált. Az epedő szerelmes lovag nem várja nagyobb türelmetlenséggel a pillanatot, amikor végre valahára karjaiba zárhatja szíve választottját, mint ő várta azt a momentumot, amikor a befejezett lexikont átadhatja a használatnak. Amikor azt mondhatja: Íme, itt van! Én megcsináltam! Legjobb tudásommal, legjobb erőmmel és akaratommal! Ti meg használjátok! Becsüljétek meg, szeressétek! Azt hiszem – megérdemli!... Ez volt minden gondolata, állandó óhaja, vágya. Ez foglalta el éjjel és nappal. Még az ágya melletti kis asztalok is tele voltak papírszeletekkel. Ezekre jegyezte éjjel, álmatlansága ideje alatt eszébe jutó, a lexikonra vonatkozó gondolatait, ötleteit. Inkább az álmot irtotta ki szemeiből az írással, semhogy egy akkor támadt ötletét engedte volna veszendőbe menni – a lexikon kárára. Végre elérkezett az utolsó erőfeszítés ideje. Az utolsó, a pótkötet. A mindent összefoglaló, a mindent revideáló, az időközben beállott változásokat regisztráló. Minden erejét, minden energiáját össze kellett szednie, hogy ez az utolsó kötet is méltó legyen a többihez, az egész nagy mű méltó az ő elképzeléséhez.

23

Ehhez erő kellett. Neki, sajnos, nem volt ebből túl sok. Segíteni, pótolni kellett. A minden szépért, jóért, nemesért dobogó nagy szíve testileg erősen gyöngülni kezdett. Túlságosan igénybe volt véve mindig. Túl soknak juttatott belőle. Ez volt a nagy, a hosszú munka ideje alatt a lelkesedés tüzének a motorja is. Sürgős szükség volt reparatúrára. Pár heti kúrára készült. Előbb azonban mindent el akart rendezni, hogy a munka távollétében fönnakadást ne szenvedjen. Hogy nyomhassák és küldhessék utána az íveket, amelyeket ő még a legszigorúbb kúrája alatt is, ágyban fekve állandóan javítgatott. De ő tovább ment ennél. Ez a munka már megvolt. Ő előre dolgozott. Megírta az utolsó, a pótkötethez a zárószót. Annak szánta, de valóságos kis essay lett belőle. A lexikon keletkezésének – Kálváriájának története. „Kiírta magából” végre, mint ahogy ő szokta volt mondani, a sok izgalmat, a nagy erőfeszítést, a rettenetes hajszát, a már-már csüggedést, új erőrekapást, és végül a megérkezés örömét. Értékes és érdekes tanulmány lett belőle. Jellemző a hangulatra, amelyből született, hogy írása, illetőleg diktálása napjaiban, nem egyszer mondogatta magában: „Anfangs wollt’ ich schier verzagen, und ich dacht’, ich trug es nie, und ich hab es doch getragen, aber fraget nur nicht wie!...” Még egy más célja is volt ezzel a tanulmányával. Két részre osztani, két előadást akart belőle tartani. Szinte gyermekes naivsággal és örömmel készült erre. Hadd tudja meg a világ, most, hogy készen van, hogy mi volt ez, micsoda munka, micsoda föladat, micsoda emberfölötti erőlködés és küszködés. Milyen, szinte lebírhatatlannak látszó akadályokat kellett leteperni, micsoda lépten-nyomon fölbukkanó torlaszokat az útból elhengeríteni! Milyen fölemelő, milyen boldogító érzés lesz az ilyen óriási, az emberi erőt megőrlő munkát befejezve tudni, a közhasználatnak átadni! S még szóbelileg is előadni azoknak, akik nem tudják, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mi volt az, micsoda cselekedet volt ezt a munkát, a tudott viszonyok és körülmények között, megcsinálni, létrehozni! Azután pedig össze akarta hívni a lexikon munkatársait. Azokat is, akikkel sose volt baja, akikről mindig a legnagyobb elismerés hangján beszélt, meg azokat is, akikkel a sok hátralék, a sok állandó sürgetés, hajszolás szüksége miatt, gyakran hadilábon állt. Mindnyájukat összegyűjteni, meghívni, egyesíteni akarta egy nagy megvendégelésre. Még egyszer, utoljára kezet akart szorítani azokkal, akikkel annyi éven át együtt dolgozott – harmóniában, megértéssel. Békejobbot nyújtani azoknak is, akik szerinte nem fogták föl elég komolyan a dolgukat. Akik nem mérlegelték kellőképpen a horderejét annak, hogy mi az, ha egy késlekedő munkatárs, egy-egy be nem hajtható kézirat miatt, megáll az egész óriási mű gépezete és kiszámíthatatlan, fantasztikus dimenziójú károkat okoz vele. Most már mindnyájukat egyforma szeretettel akarta köszönteni. Mint egy megbocsátó, elnéző, jó apa – a gyermekeit, úgy akarta ő a munkatársait, még egyszer utoljára maga köré gyűjteni. Megköszönni segítségüket. Szeretettel elbúcsúzni tőlük. És azután következett volna programmjának leghihetetlenebb pontja! Pihenni akart menni, életében először! Elutazni, beteg fizikumát gondozni, korrekturákat nem végezni, embereket, – munkájukat nem hajszolni, – élni, azaz pihenni. Úgyis mondta, hogy re bene gesta – kivándorolni... Ez volt a programmja. Csak rövid pár nap választotta már el az utazástól, amelytől erőt remélt kapni az utolsó fölvonáshoz. Hogy képes legyen annak minden pontját programmjához híven véghez vinni. A kalendárium nyarat mutatott. Az időjárás, sajnos, a télihez volt közelebb. Ő ezt nem érezte. A nagy, belső izgalom fűtötte őt. Hogyne! Hiszen közeledni látta, már csak egy-két hónap választotta el őt attól a perctől, amikor vágyainak netovábbja, gyerekkorának álma, férfikorának maga elé tűzött életcélja beteljesül. Hiába volt minden tartóztatás, hogy ne menjen ki

24

hidegben, szélben, ködben, esőben! Az ő lelkében napsugár derengett. Nem akart tudomást venni a külső, zord időről. El kell mennie egy utolsó lexikon-összejövetelre. Hogy tudna különben elutazni? Ha Isten mentsen megbetegszik, mondták neki, akkor éppenséggel nem fog tudni el utazni. Nem fog megbetegedni – mondá ő. És elment. Egy ember, aki úgy telítve volt optimizmussal, mint ő, hogyan hihette volna az, hogyan képzelhette volna az, hogyan tarthatta volna lehetségesnek az, hogy éppen akkor döntsék le, amikor egy életnek hatalmas nagy munkája után – arasznyira van már a céltól?! Hogyan hihette volna, hogy sors ilyen tragikusan kegyetlen tudna lenni, hogy elhívjon valakit a földi életből, anélkül, hogy emberfeletti küszködésének eredményét, jutalmát, a bevégzett óriási munka fölemelő tudatának örömét, az átadás gyönyörűségét csak egy percig is élvezhette volna! Úgy gondolta bizonyára, hogy ő nem vétkezhetett annyit, hogy így büntessék! Rosszul gondolta! Aminek szentelte az életét, – az vitte el! Ő nem látta, a lelke nem érezte a külső rossz, nedves, hideg időt. Őt fűtötte a belső izgalom. A teste, sajnos, annál inkább reagált rá! És – nem is tudott ellentállni az időjárás alattomos támadásának... Hazahozta magával a halált okozó kórt... Három nap alatt végzett vele... Elmaradtak az elképzelt, és óh, annyira megérdemelt örömök. Elmaradt a leghihetetlenebb programmszáma, a pihenése, még e földön. Először életében pihent, amikor megszűnt élni, a koporsóban, majd az anyaföldben... Agyondolgozta magát. Hősi halált halt – a kultúráért! A műve ittmaradt. Ő elment. Egy ember ment el, s kettőnek az élete szűnt meg. Az övé testileg omlott össze, s egyesült az anyafölddel. A másiknak a teste ittmaradt. Csak a lelke tört össze. Ez a másik az elköltözöttnek az élettársa volt. Küzdelmeinek osztályosa. A felesége. Az volt és semmi más. Neki ez volt a hivatása. Neki ez volt az életcélja. Ő volt a gyönge repkény, mely felkúszott az erős tölgyre. Ha vihar rázta a fát, megszenvedte ő is. Ha apró élősdiek rágicsáltak kérgén, fájt neki is. Ha jutott néha-néha egy kis napfény a fának, mohón élvezte a repkény is. S mert sokkal több, nagyobb, gyakoribb volt a vihar, mint az áldásos napsugár, hát szegény asszonynak az életében is több volt az izgalom és a bú, mint az öröm és a vígság. Ami az úrnak fájt, az fájt neki is. És duplán. A magáé külön – meg az uráé. Mindakettő együtt. Meg aztán volt az asszonynak egy félelmetes vetélytársa is. Nem hébe-hóba, rövidebb vagy hosszabb lejárattal, amint az már előfordul a legjobb házasságokban is. Amikor is a férj – kikirándul, egyszer-máskor, a házassági hűség berkeiből. De bűnbánólag-vezeklőleg tér oda vissza. Itt egy vetélytárs uralkodott. Mindig és állandóan. Lefoglalta a férfinak majd minden gondolatát. Az ideje pedig – egészen az övé volt. És az a fonák helyzet állt elő, hogy a szegény asszony nemcsak tudott a vetélytársáról, nemcsak ismerte őt, de leghőbb óhaja, vágya volt a vetélytárs prosperálása! Mert tudta, hogy ettől függ az ura jóléte, nyugodalma, boldogsága. S mert szerette az urát, minden szépet és jót kívánt – a vetélytársának. És most, amikor végre-valahára egészen közel volt ahhoz, hogy megszabaduljon tőle, hogy visszakapja az urát, most a kegyetlen sors az urától fosztotta meg! Mert ez a vetélytárs, aki az maradt a Megboldogult utolsó lehelletéig, mert még utolsó gondolatai, szavai is az Elköltözöttnek szinte kivétel nélkül neki szóltak, – ez a vetélytárs – a „Lexikon” volt! Ez a vetélytárs, aki annyi hosszú esztendőn át lefoglalta a férj minden idejét, erejét, az most elvitte a kultúra szempontjából is alig pótolható értékes életét, – az asszonyának – mindenét!

25

S a rendkívüli, az észbontó nagy fájdalom talán mentségül szolgálhat az asszony számára, hogy lázadni, perbe szánni mert a Teremtővel. Uram, Istenem, hogy lehettél ily kegyetlen?! És ha már ennek így kellett lennie és neki el kellett mennie, miért maradtam én itt – egyedül? Egyedül, és mégis borzasztó társaságban! Annak a rémes tudatnak a társaságában, hogy Ő – így ment el! Elment anélkül, hogy a beteljesedés örömének egyetlen boldog percét élvezhette volna! Ezt tudni, szívetfacsaró, lelket tépő szörnyűség! Ha még legalább egy pár hónapot tölt e földön, akkor hitvesének, mindig, mindenkor és mindenképpen rettenetes fájdalma, azzal a tudattal lett volna mégis kisebb, hogy az Eltávozott elérte élete célját és boldogan hunyta le jóságos szemeit. Egyre ezt hajtogatta! Ezt mondták ajkai. Ezt érezte, a kínok kínjával – a szíve. Pedig hányszor könyörgött térden állva az asszony, amikor egy-egy mementó jött, legtöbbnyire munkatúlerőltetés folytán beállott betegség alakjában: „Uram Istenem, csak ezt ne tedd Vele, velem! Ha már mennie kell Neki, hagyd itt e földön legalább addig, amíg befejezte nagy művét, amíg elérte kitűzött életcélját! Hagyd addig, amíg élvezett egy pár boldog percet utána. Ha már így határoztál, szólítsd el azután, de velem együtt! Ne büntess engem oly szörnyű kegyetlenül, hogy megérnem kellessen az Ő távozását, anélkül, hogy láttam volna az Ő boldogságát!” Úgy látszik sok és nagy lehetett a bűne szegény asszonynak! Mert éppen azt a borzasztó sorsot, amelytől legjobban rettegett, azt mérte reá a Teremtő. Elvitte a mindenekfelett szeretett urát. Elvitte Őt, anélkül, hogy küzdelemteljes, verejtékes, vergődéses életének befejezése előtt a megnyugvásnak, az örömnek kis, jótékonyan melengető napsugarában részesítette volna. Ő elvégezte munkáját mindvégig. Olyan lelkiismeretességgel, olyan hihetetlen buzgalommal, olyan óriási tudással, olyan nagy koncepcióval, soha nem csüggedő kitartással, mint amilyenre csak ő volt képes! Azt a munkát, amelyet ő, aki maga volt a megtestesült szerénység, ő maga is mégis kellőképpen tudott értékelni és fölbecsülni. Pár nappal megbetegedése előtt mondta feleségének, pillanatra megállva lázas munkálkodásában, hogy: ezt a munkát, amelyet én most csinálok, 10 ember nem tudná elvégezni!” Egészen bizonyos, hogy ez így is volt. S e hatalmas munka után, a neki busásan kijáró, az annyira megérdemelt, áhítozott, az Ő számára annyira remélt, de elmaradt szerény kis öröm, – óriási fájdalommá változott át az asszony részére, az ő szívében. Itt maradt egyedül. Úgy érezte, hogy nem bírja el a küzdelmet. Mennie kell neki is! Vele, utána! Mi keresnivalója van már neki e földön? Az örömöt, a boldogságot az urával együtt eltemették odakint, a sírba – a halottak közé... Mi vár reá más, itt, az élők között, mint szenvedés, mint kín és fájdalom? A csapás oly nagy volt, oly váratlan, oly vehemenciával sújtott le rá, hogy nem csoda, hogy belekábult. Ha bűn volt is, de csoda nem volt, az első gondolata: Menekülni! Szökni innen! Futni utána! Utolérni! Vele menni! Csak itten nem maradni egyedül! Hogyan is lehet olyan kimondhatatlan szörnyűséget, olyan borzalmat elképzelni, hogy két embernek teljesen összefonódott, összeforrt életét egyszerre kettévágják! S a két emberből egy maradjon vissza, véresen, sebektől borítva az elválasztó operációtól. Kettőnek a fele egy, mondja a mathematika. Ezúttal csődöt mondott ez a pozitív tudomány is. Nem maradt itt a valóságban – semmi! Csak egy tehetetlen, életképtelen roncs.

26

Amikor a legeslegnagyobb szüksége lett volna segítségre, szerető, megértő támaszra, olyanra, amilyen Ő volt mindig, akkor nem volt itt Ő. Hiszen éppen Ő, az Ő elköltözése, az Ő távozása a földről, ütötte ezt a soha be nem hegedő, örökké vérző sebet – az asszonyának a szívén! Begubózta magát az asszony kínjainak fonalába. Várta a segítséget, – a megsemmisülést... Majd heroikus erőmegfeszítéssel próbált föltápászkodni. Mindent megkísérelt, hogy kibírja a számára most legnehezebbet, a legsúlyosabbat, – az életet. Magyarázgatták neki szamaritánus, jóságos barátai, hogy nemcsak magamagával szemben követ el bűnt, ha megszökik. Vele szemben is! Mit szól majd Ő odafönn, ha számon kéri tőle, hogy mi van a művével? Hiszen, ha földi életükben egy-egy félórára egymástól távol voltak, hát megindult a kölcsönös kikérdezés, mit csináltál? hol voltál? mondd el fiam! Mit fog majd most felelni az asszony, ha megkérdezi tőle, hogy rendben ment-e minden, az Ő akarata szerint történt-e minden, úgy, ahogy Ő azt elgondolta, kívánta? S ő nem fog tudni felelni e kérdésekre, mert megszökött a földi életből. Be kell majd vallania, hogy nem volt már több ereje, energiája, kitartása várni, élni. S így persze az urának még a földi életében kifejezett óhaját sem tudta teljesíteni, – nem tudta „az emlékét sem ápolni.” – Mit szólna Ő mindehhez? Az asszony tehát összeszedte megmaradt erejének minden morzsáját, energiájának. – Küzdött hősiesen – a nappalokon. Vergődött, sírt, zokogott az éjszakákon. Az elsírt könnyekből patak válhatott volna. Az elszenvedett, az elkínlódott fájdalom oly nagy, oly súlyos volt, hogy tömegbe rakva, materializálva heggyé nőhetett volna. De itt maradt. – Várt. – Kért, könyörgött azoknál, akik az Ő életében hűséges munkatársai voltak Neki, hogy dolgozzanak, igyekezzenek a kis hátralékot mentől jobban, mentől alaposabban, mentől gyorsabban elkészíteni! Úgy végezzék munkájukat, hogy az méltó legyen Ő hozzá, az Ő munkájához, az Ő nagy művéhez! Hogy ne lássék meg a munkán, hogy elhívták Őt, a megteremtőjét, – az utolsó fejezet előtt!... Amint készült a munka – úgy fogyott az asszony ereje. A lelki fájdalom, a szenvedés, – birkóznak a testtel. És végül legyűrik azt. Most már nem fog kelleni megszökni. Mire elkészül a munka ott, elfogy remélhetőleg – az erő itt... „Készen van a lexikon”. ... Most már elmehet az asszony...

27