A rendszerváltoztatást követő kormányok politikai és gazdasági teljesítménye II. – A Horn-kormány Kovács János vezető elemző
Kovács János
1
A transzformációs válság társadalmi hatásai nyomán (de nem kizárólagosan ennek köszönhetően) folyamatosan csökkent az Antall-, majd a Boros-kormány népszerűsége, s ezzel párhuzamosan – a rendszerváltoztatással együtt járó új gazdasági viszonyokból következő kiábrándultság miatt – erősödött a gulyáskommunizmus iránti nosztalgia érzése, amit az egykori állampárt jogutódja, az MSZP ki is használt. A Magyar Szocialista Párt választási kampányát, ígéreteinek tartalmát erősen áthatotta az a felismerés, hogy a gazdasági átalakulást kísérő válsághelyzetből fakadó, a társadalom nagy részét eluraló elégedetlenség és bizonytalanság érzésével szemben egy technokrata kormányzást és szociális gondoskodást hirdető kampánnyal célszerű előállni. A „piacgazdasági sokk”, a társadalomban meglévő, állammal szembeni paternalista, helyenként etatista elvárások szintén e stratégia eredményességét vetítették előre. Az 1994-es országgyűlési választásokon sokak meglepetésére a kádári attitűdöket magán viselő utódpárt szerzett biztos többséget. Talán még nagyobb meglepetés volt a jobboldal „szétforgácsolódása”, valamint az SZDSZ opportunista lépése (Magyar Bálint korábbi ígéreteit semmibe véve belevitte a liberálisokat egy szocialista vezetésű koalícióba.) Ezzel lényegében szertefoszlott az SZDSZ harcosan antikommunista imázsa. Ez utóbbi elhatározás valóban „morális öngyilkosságnak” minősült, hiszen a szocialisták Horn Gyulát tették meg miniszterelnöknek, akinek személyére árnyékként vetült az előző rendszerben betöltött, különösen – az ekkor még nem teljes mértékben tisztázott – ’56 utáni szerepe (amivel kapcsolatos értékítéletét a későbbiekben sem kívánta módosítani). Horn Gyula „politikai rehabilitációja”, s az a körülmény, hogy az MSZP ma is egy baloldali ikonként tekint az ő személyére, részben Horn politikai helyzetfelismerésének, részben a határnyitásban (és így a német egyesítésben) játszott, egyébként gyakran túlértékelt szerepének köszönhető. Horn értette
a
„kádári
kisember”
nyelvét,
és
politika-felfogásával,
megjelenésével,
temperamentumával a baloldal számára egy hiteles, máig vállalható szereplővé válhatott, még ha személye (főként múltjából, kisebb részt eszmei hagyatékából adódóan) rendkívüli mértékben megosztó is. Az új Országgyűlésben a szocialisták és a szabad demokraták rendelkeztek minősített többséggel, azonban a nagyobbik kormánypárt politikai okokból gesztust gyakorolt az ellenzék erői felé: ígéretet tett, hogy az ún. sarkalatos (kétharmados) törvényeket az ellenzékkel való kompromisszumkeresés útján módosítják a jövőben. Ez a gesztus nem volt minden tekintetben őszinte, hiszen egyrészt a politika hatalmi logikája általában felülírja az efféle „önmérsékletet”, másrészt köztudott, hogy már a Horn-kormány alatt is folytak egy új Alkotmány létrehozásának előkészületei, igaz, a kérdés végül „lekerült a napirendről”.
Kovács János
2
Az új kormány programja koalíciós megállapodások és az SZDSZ által kiharcolt „garanciák” mentén formálódott (a liberálisok emellett persze súlyukhoz képest meglehetősen erős pozíciókat alkudtak ki a kormányban). Az utódpárt ezzel a megállapodással igyekezett eloszlatni minden társadalmi aggályt a demokratikus meggyőződésének hiányával kapcsolatosan, illetve egyfajta „legitimációs többletet” szerezni. Bihari Mihály a koalíciós megállapodás tartalmát elemezve a következő megállapításra jut: „A koalíciós megállapodás tartalmilag elfogadta a hatékony piacgazdaság kialakításának liberális koncepcióját, hozzáépítve a szociális gondoskodás szociáldemokrata értékeit. A megállapodás fenntartotta a parlamenti demokrácia, a versengő többpártrendszer, az alkotmányos jogállam intézményrendszerét. […] A koalíciós megállapodás ugyanakkor egy válságkezelő és gazdaságfejlesztési program is volt. Mint válságkezelő program egyértelmű és lényegileg reális diagnózisra épült, az örökölt, az átalakulási és az MDF-kormány által előidézett válság megoldására vonatkozóan. Ez a válságkezelő program a rendszerváltást követő és a rendszerváltást mintegy befejező kormányzati program volt.”1 A jogállam struktúrájában valóban nem hozott visszarendeződést az állampárti jogutód visszatérése, viszont a politikai kultúra demokratizálódásának, a politikai és társadalmi törésvonalak elmélyülésének terén tartós következményekkel járt, nem beszélve arról a körülményről, hogy az állampárti diktatúra működtetőinek, az ’56-os forradalom leverésében és az azt követő megtorlásokban résztvevő személyeknek az elszámoltatása, jogi felelősségre vonása hosszú időre lehetetlenné vált. Bár a kampányban és azt követően is az MSZP előszeretettel alkalmazta a szociális demagógia eszközét (pl. amikor Horn Gyula 3 forint 60 filléres kenyeret ígért, vagy ingyenes repülőjegyet a nyugdíjasoknak), a kormánynak csakhamar szembe kellett néznie a gazdasági realitásokkal. Az állami szociális háló, a társadalom széles tömegei részéről mutatkozó paternalizmus iránti igény – amit csak tápláltak az MSZP ígéretei és az országgyűlési választásokat követő hónapok szociális bőkezűsége (szociális ellátások, rokkantsági járadék, gyermekgondozási segély emelése) – hamar összeütközésbe került mind a koalíciós partner piacpárti, az egyéni felelősségen
alapuló
társadalom-
és
gazdaságfilozófiai
elképzeléseivel,
mind
a
megvalósíthatóság, a fiskális politika lehetőségeivel. Ez az erőteljes kontraszt szükségképpen manifesztálódott: az akkori pénzügyminiszter nevét viselő ún. Bokros-csomag (1995) intézkedéseiben ütközött ki.
1
Bihari, 2005. 465. o.
Kovács János
3
Az első 100 nap2 A Horn-kormány 1994. július 19-én tartotta alakuló ülését, amin megbízták a kulturális és az igazságügyi minisztert a médiatörvény előkészítésének meggyorsításával, tárgyaltak BősNagymaros és a világkiállítás helyzetéről (az új kormány 1994. július 29-én úgy döntött, hogy nem javasolja Budapest részvételét az 1996-os, Béccsel közösen rendezendő világkiállításon, amit később az Országgyűlés is szentesített). Az átadás-átvétel mintegy kötelező kellékeként, s később is visszatérő politikai motívumaként a Belügyminisztérium elkezdte az előző kormányok privatizációs gyakorlatának visszásságait vizsgálni. Horn Gyula ugyanakkor a politikai felelősség megállapításán nem kívánt túllépni, így az állami vagyonkezelés visszamenőleges vizsgálatának fő célja nem büntetőjogi eljárások megindítása volt. A kormányfő ezzel is gesztust kívánt gyakorolni, illetve jelezni az ellenzék irányába, hogy nem kíván leszámolni politikai ellenfeleivel. Az első intézkedések között felülvizsgálták az 1990-1994 között született, többnyire bizalmas és titkos minősítésű háromezres kormányhatározatok gyűjteményét. A Horn-kormány – tanulva elődei hibájából – a későbbi népszerűtlen intézkedések generálta széleskörű társadalmi tiltakozási
hullám
kialakulását
megakadályozandó
társadalmi-gazdasági
megállapodást
kezdeményezett a szakaszervezetekkel és a munkaadókkal. 1994 augusztusában a folyó fizetési mérleg hiányának további romlása miatt a kormány az MNB-vel egyetértésben 8 százalékkal leértékelte a forintot. Ezzel a lépéssel lassították az ország eladósodásának ütemét, miközben segítették az export bővülését. A kormányzás első negyedévét olyan népszerű döntések jellemezték, mint a nyugdíjrendszerű szociális ellátások és a gyermekgondozási segély jövedelempótlékának emelése, vagy a rokkantsági járadéknak, az átmeneti járadéknak, a vakok rendszeres szociális segélyének az emelése.
A Bokros-csomag A Bokros-csomagot 1995. március 12-én jelentették be. A takarékossági, megszorító eszközökkel operáló kiigazítási csomag az ország fizetőképességének garantálása érdekében, a csúszó leértékelés és a vámpótlék bevezetésével, a közszférában bérbefagyasztással, az oktatási, egészségügyi és szociális ágazatoktól elvont tételekkel (és korábban államilag finanszírozott szolgáltatások fizetőssé tételével), végső soron a jövedelmek átcsoportosításával igyekezett kezelni a nyomasztó gazdasági helyzetet. Igaz ugyanakkor, hogy ez az intézkedési csomag számos negatív hozadékkal járt (és itt nem kizárólag annak rendkívül káros társadalmi vetületéről kell beszélnünk): a restriktív intézkedések következtében „a GDP növekedése 2
Mit műveltek a kormányok 100 nap alatt?: http://index.hu/belfold/2010/valasztas/szimbolikzus_intezkedesek_a_kormanyok_elso_100_napjan/
Kovács János
4
gyakorlatilag megállt, az infláció felszökött 10 százalékponttal 28 százalékra, az exportdinamika megtört, éppen megfeleződött, 16,6 százalékról lement 8,3 százalékra. A hazai vállalkozói szektorban volt óriási a visszaesés, s a körbetartozás kialakulása következtében vállalkozások sokasága ment csődbe”.3 Mindezen intézkedések mellett az egyensúly javítását volt hivatott előmozdítani a privatizáció felgyorsítása is. Érdemes megjegyezni, hogy a privatizáció mértékét nemcsak fiskális szükségletek indokolták, de a kormány gazdaságfilozófiája is, ami egybevágott a nyugati
recepttel
(„dereguláció,
liberalizáció,
privatizáció”),
a
neoliberális
gazdasági
paradigmával. A Bokros-csomag gazdasági, makrogazdasági eredményei tehát ellentmondásosak voltak, társadalompolitikai vetülete, társadalmi-szociális hatásai pedig kifejezetten negatívak, mi több, maradandónak bizonyultak. A Horn-kormány a külpolitika terén a főbb hangsúlyokat tekintve folytatta az elődje által megkezdett utat: mind az euro-atlanti integráció, mind a szomszédos országokkal való megbékélés (magyar-szlovák és magyar-román alapszerződés, horvát-magyar kisebbségi egyezmény megkötése) célja fókuszban maradt. Az antalli külpolitika nemzetpolitikai jelentőségű harmadik pillére, a határon túli magyar közösségek támogatásának célja azonban egy időre háttérbe szorult. Az ország Washingtoni Szerződéshez való csatlakozásáról (a NATOtagságról) népszavazás döntött (1997. november 16.), ahol a szavazásra jogosult polgárok kevesebb, mint fele (~49%) jelent meg, azonban az érvényesen szavazók több mint 85 százaléka igennel szavazott. Szintén fontos megemlíteni az állam és az egyház kapcsolatát rendező ún. vatikáni szerződés aláírását (1997), melynek folyományaként az egyház-finanszírozásról és az előző rendszerben államosított egyházi vagyon egy részének visszaadásáról született döntés. Ez a megállapodás a magyar állam és az Apostoli Szentszék között köttetett, de mintaként szolgált a többi egyházzal való „kiegyezés” tekintetében is. A ciklus közepére, második felére a koalíció népszerűségét igencsak megtépázzák különféle korrupciós, illetve korrupciógyanús ügyek (legnagyobb visszhangja a Tocsik-ügynek van), valamint a közbiztonság katasztrofális állapota (Kuncze Gábor a belügyminiszter). A kormány népszerűségvesztéséből a koalíciós pártok eltérő mértékben részesednek: a liberálisok a ciklus végére elveszítik szavazóbázisuk tetemes részét. E tendenciák ellenére a választásokra készülő ország polgárainak jelentős része az MSZP győzelmére számít, amit megerősítenek a közvélemény-kutatások is.4
3
Áldás vagy átok a Bokros-csomag? – Gazdag László kontra Petschnig Mária Zita értékelése: http://fn.hir24.hu/gazdasag/2009/03/11/aldas_vagy_atok_volt 4 Debreczeni, 2002. 333. o.
Kovács János
5
Felhasznált irodalom Kötetek: Bihari Mihály: Magyar politika 1944-2004 – Politikai és hatalmi viszonyok. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. Debreczeni József: Orbán Viktor. Osiris Kiadó, Budapest, 2002.
Internetes hivatkozások: Áldás vagy átok a Bokros-csomag? – Gazdag László kontra Petschnig Mária Zita értékelése: http://fn.hir24.hu/gazdasag/2009/03/11/aldas_vagy_atok_volt Mit műveltek a kormányok 100 nap alatt?: http://index.hu/belfold/2010/valasztas/szimbolikzus_intezkedesek_a_kormanyok_elso_100_na pjan/
Kovács János
6
