A Rendalkotmány inkulturációja

Befejezés

A Rendalkotmány inkulturációja

Elmélet és gyakorlat A fentiekben a Rendalkotmányt abból a szempontból elemeztük, hogy miképpen szolgálják az ignáci útmutatások a Társaság tagjává váló személyek lelki és emberi érettségét, a személyes egyensúly megtalálásához és a küldetés betöltéséhez szükséges tulajdonságok kibontakozását. A III–VI. részek jelen interpretációja nem szakított a Rendalkotmány spirituális értelmezésének az 1960-as évek óta jellemző hagyományával,111 mégis új perspektívát nyitott azáltal, hogy egy Ignác által kifejezetten középpontba állított fogalmat, az előrehaladás segítését választottuk értelmezési kulcsként. Így a képzés egyes szakaszain belül meglehetősen konkrét részcélok és gyakorlatias eljárásmódok váltak felismerhetővé, valamint érthetőbbé vált a képzés különböző szakaszainak szerves összefüggése is. Számos jel mutat arra, hogy a Rendalkotmányban kibontakozó ignáci J. Carlos Coupeau SJ: From Inspiration to Invention: Rhetoric in the Constitutions of the Society of Jesus, The Institute of Jesuit Sources, Saint Louis, 2010, 49. és köv.

111

193

Befejezés

szemléletmód nemcsak egybecseng azon célunkkal, hogy jobban segíthessük a fiatal rendtagokat képzésük során, hanem hasonló minőségi változás lehetőségét is magában rejti, mint amilyennek a lelkigyakorlat-adásban lehettünk tanúi az elmúlt fél évszázadban. Mindeközben az is igaz, hogy ha értelmezésünk helyes, akkor szükségképpen kezdetleges is, hiszen az Istenhez vezető út bizonyos fokú megértéséhez elsősorban a szöveg tanulmányozása és más elméleti megfontolások alapján jutottunk el; az előrehaladás dinamikájáról szerzett gyakorlati tapasztalatokra azonban alig támaszkodhattunk, mert a képzés mindennapjaiban a világ sokféle pontján folyamatosan keletkező tapasztalatok megosztása jobbára véletlenszerű és korlátozott. Így azonban a szöveg megértésének nélkülözhetetlen feltétele hiányzik. Posztmodern kulturális környezetünkben ez a hiány különösen élesen jelentkezhet. Előfordulhat, hogy a Rendalkotmány részleteire figyelő, túlságosan idealisztikusnak tűnő „módszer” inkább gyanakvást kelt, mintsem további érdeklődést. A Rendalkotmány iránti figyelmet csak az fogja tartósan fenntartani, ha tapasztaljuk alkalmazásának tényleges gyümölcseit, például ha a jezsuiták jobban segítve érzik magukat; ha az elöljárók arra figyelnek fel, hogy saját munkájuk során bátrabban és érzékenyebben működnek együtt a Lélek kezdeményezéseivel; ha a Társaság több alkalmas tagot őrizhet meg apostoli feladatai ellátására, és így tovább. A Lelkigyakorlatos könyvhöz hasonlóan a Rendalkotmány értelmezése is akkor kaphat lendületet, ha a szöveg figyelmesebb használatát a jezsuita képzésben a vigasztalás jól ismert jelei kísérik majd. A Rendalkotmány értelmezését ugyanúgy a gyakorlati alkalmazás tapasztalatainak kell hitelesítenie, mint ahogyan ez a Lelkigyakorlatos könyv esetében is történt. Amikor az 1950-es évektől jezsuiták kisebb csoportjai a Lelkigyakorlatos könyv olvasásával, fogalmainak és összefüggéseinek elmélyítésével kezdtek foglalkozni, nem pusztán tudományos kutatást kezdeményeztek, hanem az ignáci szöveget szerzője szándékának megfelelően a gyakorlatban is alkalmazni kezdték. A tömör, helyenként kissé enigmatikus szöveg megértésében a személyes lelkigyakorlat-adásban szerzett korai tapasztalataik lendítették őket 194


tovább. Felismerték, hogy a Lelkigyakorlatos könyv pontos, önmagukban mégis némileg halvány szavai miként utalnak például arra, hogy milyen vigasztalást jelent megkapni egy vágyott kegyelmet, kiszabadulni egy bénító félelem hatalmából vagy Krisztust személyesebben megismerni. Az ignáci örökség felfedezését tehát az ignáci szöveg tanulmányozásának és a lelkigyakorlat-adás tapasztalatának kölcsönhatása hajtotta előre: az ignáci szavakat a lelkigyakorlatos tapasztalat, a lelkigyakorlatos tapasztalatot az ignáci szöveg segített értelmezni. Másképpen megfogalmazva: a jezsuita képzéssel kapcsolatos elméleti felvetésektől kiindulva ignáci örökségünk tanulmányozása elvezetett a Rendalkotmány mai inkulturációjának kérdéséhez. A Rendalkotmány releváns, fontos válaszokat ígér, de ezek csak akkor bontakozhatnak ki teljes gazdagságukban, ha a szöveg tanulmányozása és mai kulturális körülményeink közötti alkalmazása szoros kölcsönhatásba kerül egymással. Egy ilyen folyamat sok ismerős vonást mutathat majd az elmúlt évtizedek lelkigyakorlatos megújulása során tapasztaltakkal, hiszen mai gondolkodásmódunk, összefoglalóan ignáci lelkiségként emlegetett szemléletmódunk is egy ignáci szövegnek, a Lelkigyakorlatos könyvnek az olvasása és alkalmazása közötti kölcsönös egymásra hatás eredménye. A kérdés az, hogy a Lelkigyakorlatos könyv jelentős mértékben megvalósult mai inkulturációja után elmélyülhet-e és hatásosabbá válhat-e a Rendalkotmány mélyebb megértése és befogadása is. A termékeny inkulturációs folyamat első feltétele, hogy – a Lelkigyakorlatos könyv értelmezésében szerzett jártasságunknak megfelelően – elkerüljük az Institutumban talált utasítások betű szerinti érvényesítését, ha mai kulturális körülményeink között ennek nem látjuk értelmét. Ugyanúgy kell azonban törekednünk arra is, hogy a Rendalkotmány inkulturációja ténylegesen elmélyüljön. Ez utóbbi feladat várhatóan hosszú és szívós munkát igényel majd annak érdekében, hogy a Rendalkotmány szemléletmódja valóban ütközhessen mai gyakorlatunkkal, és jezsuita képzésünk kultúráját, szemléletmódját, szokásait hasonlóan meghatározó módon kezdhesse befolyásolni, mint az a Lelkigyakorlatos könyv esetében már megtörtént. A Rendalkotmány belső összefüggései, értékei, útmutatásai így alakíthatják 195

Befejezés

majd ki mai gondolkodás- és életmódunk számára a kreativitás és az ignáci örökségünkhöz való hűség hasonlóan tágas terét, mint amilyennek lelkigyakorlat-adás közben már ma is örülhetünk. A ránk váró ajándékok hasonlók az elmúlt fél évszázadban gondviselésszerűen megtalált kincsekhez, de a várható akadályok sem kisebbek. Láttuk, hogy ezek elméletileg korántsem tűnnek legyőzhetetlennek. A gyakorlatban azonban egy ideig nehézségeket fognak okozni, ezért érdemes még egyszer számot vetni velük.

Leküzdendő akadályok A Rendalkotmány mai inkulturációja előtt álló akadályok közül hármat az előtanulmányokban mutattunk be. A legszembetűnőbb talán a szöveg és a mai gondolkodásmódunk közötti kulturális távolság. Aki az ignáci szöveg gyakorlati alkalmazását keresi, és nem az előrehaladás dinamikájának segítését választja értelmezési kulcsként, könnyen futhat bele feloldhatatlan dilemmákba. Láttuk például a Rendalkotmány előírását, hogy a tanuló rendtagok kettesével járjanak iskolába, máshová pedig csak engedéllyel menjenek [RA 349]. Aki ezt a rendelkezést – amelynek betartása egyébként a szöveghez illesztett jegyzet szerint már nem kötelező – ma szó szerint szeretné érvényesíteni, joggal vonná magára a jezsuita fundamentalizmus „eretnekségének” vádját.112 Ugyanakkor nem veszít-e szem elől valami fontosat Ignác szemléletmódjából a rá bízott tanuló rendtagok vezetésekor az az elöljáró, aki egyszerűen egy régmúlt gondolkodásmód tartozékaként könyveli el és minden további nélkül figyelmen kívül hagyja ezt az ignáci utasítást? Az Istenhez vezető út dinamikájának sok türelmet és figyelmet igénylő jobb megértése segítheti az ehhez hasonló dilemmák feloldását. Ebben az esetben például világossá válhat, hogy a tanuló rend tagok milyen törékeny pszichés-spirituális egyensúlyi helyzetben 112

Philip Endean SJ: Who Do You Say Ignatius Is? Jesuit Fundamentalism and Beyond, Studies in the Spirituality of Jesuits 19 (1987/5) 22.

196


haladnak útjukon, és mennyire nem mindegy, hogy a személyközi kapcsolatok „ablakán” keresztül milyen kapcsolatot alakítanak ki környezetükkel. Jezsuita kortársaik meghatározó csoportja és az elöljáróktól kapott figyelem egyaránt segítheti őket, hogy érzelmi és szellemi energiáikat az előrehaladás szempontjából leginkább gyümölcsöző feladatokra fordíthassák, és így elkerülhessék az elakadást, a lendület elveszítését jezsuita életük útján. Az inkulturáció további akadályáról árulkodnak az „újjászületésre váró” ignáci kifejezések. Mint láttuk, nem pusztán arról van szó, hogy egyes kifejezések közel ötszáz év alatt elveszítették jelentésbeli gazdagságukat, hanem arról is, hogy a megértés útját elő ítéletté váló felszínes ismeretek zárják el, nehezítve, hogy az ignáci kifejezések ma is korszerűnek ható jelentéstartalommal teljenek meg. E területek további céltudatos kutatására lesz szükség. Csak a jövő mutathatja majd meg, hogy olyan alapvető kifejezések, mint az erény, ki tudnak-e szabadulni a negatív kulturális asszociációk hálójából, és kaphatnak-e a Lelkigyakorlatos könyv egyes kulcskifejezéseihez hasonlóan ma is aktuális, eleven értelmet. Ha igen, akkor közvetlenebbé válhat a ma élő jezsuiták kapcsolata a Rendalkotmány szövegével. Ellenkező esetben rokon értelmű kifejezések alkalmazására lesz szükség, és erények helyett például emberi képességekről lesz érdemes beszélnünk, hasonlóan ahhoz, ahogy kortársaink igényeihez alkalmazkodva szoktunk a Lelkigyakorlatos könyv súlyos ignáci kifejezéseket kerülő, némileg pontatlan szinonimákat alkalmazó, de könnyen érthető átirataihoz fordulni. A Rendalkotmány mai inkulturációját legmélyebben talán az időközben radikálisan megváltozott emberképünk akadályozza. A szöveget a posztmodern gondolkodás számára idegenszerűvé teszi az Ignác korában közismert skolasztikus filozófiai-antropológiai háttér.113 Az ókori görög emberkép és a keresztény spirituális 113

„Commonplaces such as interior/exterior, memory/understanding/will, soul/body or poverty/chastity/obedience, and so forth serve two purposes: they reveal the Scholastic sources of this ideology and insert this discourse into the Western tradition of religious life.” J. Carlos Coupeau: From Inspiration to Invention, i. m., 177.

197

Befejezés

hagyomány szintézise a 13. században Aquinói Szent Tamás nagyszerű szellemi teljesítménye volt. Korunk embere azonban ezt a gondolatvilágot általában hasonlóan anakronisztikusnak érezheti, mint ha a bolygók mozgását a zseniális, ma azonban feleslegesen nyakatekertnek ható ptolemaioszi formulák alapján számítanánk ki. Ennek egyik alapvető oka az, hogy a 16. század óta a fizika, a csillagászat, a biológia és gyakorlatilag minden más tudományág áttért a leíró, statikus szemléletmódról a dinamikus, az időbeli változásokat szervesen beépítő gondolkodási modellekre. Mai gondolkodásmódunk, világképünk egészét meghatározza, hogy a jelenségeket kialakulásuk folyamatában akarjuk megérteni.114 Mivel azonban az emberi személyiség kialakulásának folyamata más tudományágakhoz képest csak jelentős késéssel, Freud munkásságával kezdett érdemben vizsgálhatóvá válni, az emberképet érintő történelmi paradigmaváltás a mai napig sem zárult le. Az elméletek és tapasztalati megfigyelések robbanásszerű mennyiségi gyarapodása ellenére egyelőre nemigen kezd körvonalazódni átfogó, általánosan és gyakorlatiasan használható emberkép. Szinte már természetesnek tekintjük, hogy szemléletmódunkat egymással versengő pszichológiai megközelítésmódok nem feltétlenül összeillő mozaikjai határozzák meg. Egy viszonylag általánosan elfogadott, koherens emberkép hiánya azonban rendkívül megnehezíti nemcsak a szerzetesi képzést, hanem az általánosabb nevelési, társadalmi, erkölcsi és hasonló kérdések megközelítését is. A jezsuita élet megértése szempontjából az antropológiai nehézségeket tetézi, hogy az ember kapcsolata Istennel a ma közismert pszichológiai modellekben általában nem jut szerephez. A szerzete114

„In just the last 150 years, Wells says, nearly every social and natural science has made this transformation from a taxonomic, entity-oriented perception of the phenomena of investigation to a developmental, processoriented perception: in astronomy with La Place (1832); in geology with Lyell (1833); in logic with Hegel (1892) and Feuerbach (1846); in history and political economy with Marx (1931); in biology with Darwin (1889).” Robert Kegan: The Evolving Self, i. m., 13. Lásd: Harry K. Wells: Alienation and dialectical logic, Kansas Journal of Sociology 8 (1972/1) 9.

198


si élet megértését így mai emberképünk nem segítheti olyan hatásosan, mint a Szent Ignác korában általánosan elfogadott antropológiai szemléletmód, amelyet a jezsuitáknak meg kellett ismerniük („A teo lógián tanítsák […] Szent Tamás skolasztikus tanítását” [RA 464]). A Rendalkotmány inkulturációjának antropológiai akadályát ezért kíséreltük meg első megközelítésben egy egyszerű, további pontosításra szoruló modell, a környező világra négy „ablakon” át megnyíló ember képével áthidalni. Nyilvánvaló, hogy ez a modell a ma ismert pszichológiai személyiségmodellekhez és motivációs elméletekhez képest meglehetősen kidolgozatlan. Az ignáci lelkiségben járatos olvasó a maga részéről talán azon ütközhet meg, hogy az ignáci emberképen belül mennyire meghatározó szerepet tulajdonítunk a Két Zászló elmélkedés hármas lépcsőjének, amely a mai írásokban ritkán kap központi szerepet. Mégis: a Lelkigyakorlatos könyvben gyökerező modell a szerzetesi hagyomány meghatározó vonulatával, a „hármas kívánsággal” éppen olyan közvetlenül kapcsolatba hozható, mint számos modern fejlődéspszichológiai elmélettel, amelyek jól kiegészíthetik egyszerű modellünk hiányosságait. Az ignáci emberkép kapcsolati modelljét így éppen egyszerűsége teszi alkalmassá arra, hogy lelkiségi és pszichológiai szempontokat összefüggésbe hozzon egymással. A noviciátusi próbaidőt például egyszerre érthetjük meg mint a spirituális küzdelem iskoláját és mint a személyközi kapcsolatokban szerzett sebek gyógyulásának helyét, sőt világossá válhat az is, hogy a kettő úgy tartozik össze, mint egy érme két oldala. Hermeneutikai megfontolásaink közé tartozott, hogy a szöveg értelmezésében az alkalmazás gyakorlata segíthet. A Rendalkotmányra is érvényes tehát az ignáci írások jellegzetessége, mely szerint a szöveget olyan mértékben értjük meg, amennyire alkalmazni tudjuk és hasznosnak találjuk.115 Sajnos ez a tény nemcsak előnyt jelent, hanem újabb akadályt is. A képzéssel kapcsolatos tapasztalatok értékelése, megosztása és összegzése ugyanis jóval nehezebb „We need a fundamental hermeneutical reflection […]. According to Ignatius the texts do not exist alone and apart from their usefulness, from a »profit« to be drawn from them.” Patrick Goujon SJ: Pilgrims of Research, i. m., 52.

115

199

Befejezés

feladat, mint amilyen a lelkigyakorlat-adók fél évszázaddal ezelőtti tapasztalatcseréje volt. Míg a lelkigyakorlatos folyamat néhány nap vagy hét alatt lejátszódik és kiértékelhetővé válik, addig a képzés egy-egy szakaszában elmélyülő dinamika gyümölcsei csak sok év távlatában válnak láthatóvá, ami a tapasztalatok leszűrését jóval időigényesebbé teszi. Míg egy-egy provinciában, egy-egy lelkigyakorlatos házban általában több jezsuita kísér lelkigyakorlatokat, addig a novíciusmesterek, a tanulmányi házak elöljárói és a terciamesterek általában egymástól nagy távolságra tevékenykednek és legfeljebb évenkénti találkozókon láthatják egymást. Míg lelkigyakorlatot általában élete végéig adhat valaki, folyamatosan finomítva tapasztalatait, addig a képzésben általában csak néhány évre kap szerepet egy-egy jezsuita, majd más területen működik tovább, és csak elvétve jut lehetősége a képzésben szerzett tapasztalatait mások számára rendszerezni.116 Szintén akadályozza a tapasztalatok folyamatos kiértékelését, hogy egyelőre a Rendalkotmány kevéssé tölti be szerepét a tapasztalatok megosztásának strukturálásában. Míg a lelkigyakorlatos tapasztalatok megosztására magától értetődően használjuk a Lelkigyakorlatos könyv kategóriáit, fogalmait és belső összefüggésrendszerét, addig a képzési tapasztalatok értékelésének keretét általában nem a Rendalkotmány adja, hanem valamilyen aktuális probléma megoldásának sürgető igénye. Ilyenkor inkább a Társaság mai dokumentumaira, máshonnan átvett mintákra, saját korábbi tapasztalatainkra, általános spirituális vagy pszichológiai tudásunkra szoktunk támaszkodni, ami az adott helyzetben segítséget jelent, de tapasztalatcseréink ritkán jelentenek hozzájárulást a Rendalkotmány mai inkulturációjához, és a különböző részterületek közötti nagyobb összefüggések nehezebben rajzolódhatnak ki. A képzési tapasztalatoknak tehát nem pusztán bővebb megosztására kell törekedni, hanem arra is, hogy ismereteinket a Rendalkotmánynak megfelelő gondolati keretben rend116

Lásd például Wilkie Au SJ: By Way of the Heart. Toward a Holistic Christian Spirituality, Paulist Press, New Jersey, 1989.

200


szerezzük, így is lehetőséget adva az ignáci szövegnek arra, hogy szemléletmódunkra tényleges átalakító hatással legyen.

Néhány várható gyümölcs A Rendalkotmány mélyebb inkulturációjának gyümölcseit nem láthatjuk előre. Mégis sejthetjük, hogy a lelkigyakorlatos megújuláshoz hasonlóan vezethet majd életmódunk nem erőszakos, mégis határozott átalakulásához. Az Institutum szerinti Istenhez vezető út mélyebb ismerete a lelkigyakorlatos útnál közvetlenebb hatással lehet életünkre, befolyásolva azt, hogy a jezsuiták miként tekintenek céljaikra, egymásra, saját magukra, vagy hogy kívülállók – például a belépés iránt érdeklődők – hogyan látják a rendet. Mai kifejezéssel szólva identitástudatunk lényegi kérdéseihez jutunk el. Jezsuita identitásunk közelmúltbeli, teológiailag pontos és költőien szép kifejtését117 Rendalkotmányunk vizsgálata nemcsak alátámasztja, hanem gyakorlatiasabb jelleggel is felruházza. Ha a Rendalkotmányban kirajzolódó Istenhez vezető úton tudatosabban segítjük előrehaladni rendtársainkat, akkor egyéni és közösségi identitástudatunk erősödhet majd meg, valahogy úgy, mint ahogy a lelkigyakorlatos út szokta megszilárdítani a keresztény identitástudatot, a Krisztus mellett elkötelezett élet vágyát és gyakorlatát. A rend jövője szempontjából alapvető tehát a kérdés, hogy az Istenhez vezető út tapasztalatát egyik nemzedék át tudja-e adni a másiknak. Olyan feladat ez, amely ismét a Társaság kezdeteihez vezet vissza: „igyekeztünk vázlatosan előadni az általunk választott életmódot. Ezt most azért tettük, hogy röviden összefoglalva tájékoztassuk az életmódunk felől tudakozódókat, valamint utódainkat is, ha Isten

117

Lásd: 2. határozat. Tüzeket szító tűz: Fedezzük fel újra karizmánkat, in: A Jézus Társasága 35. Általános Rendgyűlésének határozatai, i. m.

201

Befejezés

akaratából lennének valamikor olyanok, akik követik ezt az utat (imitatores vnquam habebimus huius viae).” [Formula Instituti 9]

Az Istenhez vezető út ismeretét az úton már korábban elindult nemzedék adhatja át az utána következőnek. A rendi képzésnek ez alapvető célja, és a Rendalkotmány mélyebb recepciójának legközvetlenebb gyümölcseit várhatóan itt találjuk majd. Novíciusmesterek, elöljárók és harmadik próbaidős mesterek tudatosabban alakíthatják majd kapcsolatukat a rájuk bízott jezsuitákkal, ha a lelkigyakorlatozó és a lelkigyakorlat-adó közötti kapcsolat néhány jellemzője erősebben mutatkozhat meg viszonyukban. A szóhasználatban, a metakommunikációban és a konkrét interakciókban is világosabbá válhat, hogy olyan segítő kapcsolatról van szó, amelynek tétje a jobb előrehaladás. A fiatal rendtagok számára világosabban megfogalmazható lesz, hogy milyen cél érdekében rendelik alá magukat egy másik jezsuita autoritásának. Könnyebbé válik a tekintély személyes, mégis céltudatos, határozott, a lelkigyakorlatokból ismert stílusban történő gyakorlása, mert az előrehaladni vágyó jezsuita nem annyira az életébe való illetéktelen „beleszólásként”, mint inkább az előrehaladásához kapott segítségként fogja megtapasztalni az elöljáró kéréseit. A képzés egyes szakaszaiban pontosabban megfogalmazott személyes fejlődési célok csökkenthetik a diffúz szorongást („hogyan fogok kitartani ebben az életformában?”), és biztonságos támpontokat adhatnak, felkészítésként a következő útszakaszok végigjárására. A hiteles, Isten szeretetében gyökerező motivációk erősödésével visszaszorulhatnak a szorongásból vagy céltalanságból fakadó pótcselekvések, a fogadalmakkal ellentétes viselkedésformák. A képzésért felelős jezsuiták kezébe hasonló „térkép” kerülhet, mint amilyenre lelkigyakorlat-adás közben ma is tudnak támaszkodni. Világosabban felismerhetik a jeleit annak, hogy egy-egy képzési szakaszt mikor lehet lezárni – hasonlóképpen ahhoz, amint a harmincnapos lelkigyakorlatban kell meghatározott feltételeknek teljesülniük ahhoz, hogy valaki tovább léphessen egy következő hétre. Végeredményben az elöljárók gyakorlatias, az ignáci örökséggel eleven kapcsolatban álló eszközöket 202


kaphatnak kezükbe ahhoz, hogy rendtársaikat a jezsuita élet útján segítsék, és a várható nehézségekre előre felkészítsék. A Társaság egésze számára a Rendalkotmány mélyebb inkul turációjának további gyümölcse lehet, hogy rugalmasabban és hatékonyabban tud válaszolni a nyugati világban végbemenő kulturális átalakulásra. A szerzetesi életet választó mai fiatalokat az előző nemzedéktől megkülönböztetni látszik az a vágy, hogy személyes életükhöz a szerzetesi élet intézményes formáitól is határozottabb és konkrétabb segítséget kapjanak.118 Jelenlegi jezsuita életünk és eljárásmódunk azonban mintha e szempontból inkább még a 20. század második felének kulturális érzékenységét tükrözné. Az akkori általános tekintélyi válságban a jezsuita élet több hagyományos gyakorlata gyerekesnek tűnt és elutasítást váltott ki, és úgy látszott, hogy a Lélek szerinti életet inkább a tekintély rendkívül óvatos gyakorlása, az intézményes ridegséget sugalló kötöttségek feloldása segíti jobban. Napjainkban a tekintélyi válságnak koránt sincs vége, ezzel párhuzamosan azonban érezhetően erősödik a hiteles tekintélyszemélyek utáni vágy is. Akik széthullott társadalomban, védett családi háttér nélkül nőttek fel, azok életük célját keresve sokszor ismerik fel, hogy mennyire hiányzik az erejük céljaik eléréséhez. Szabadságuk korlátait már nem annyira rideg intézményekben és 118

„Although these [vocation promotion] practices can have a positive impact on attracting and retaining new members, the research suggests that it is the example of members and the characteristics of the institute that have the most influence on the decision to enter a particular institute. The most successful institutes in terms of attracting and retaining new members at this time are those that follow a more traditional style of religious life in which members live together in community and participate in daily Eucharist, pray the Divine Office, and engage in devotional practices together. They also wear a religious habit, work together in common apostolates, and are explicit about their fidelity to the Church and the teachings of the Magisterium. All of these characteristics are especially attractive to the young people who are entering religious life today.” Mary E. Bendyna RSM – Mary L. Gautier: Recent Vocations to Religious Life: A Report for the National Religious Vocation Conference, Center for Applied Research in the Apostolate (CARA), Georgetown University, Washington, 2009, 127.

203

Befejezés

személytelen rendszerekben, mint inkább saját személyükben és a külső támogatás hiányában látják. Azok számára, akik a szerzetesi hivatást választják, ezért válhatnak vonzóvá a határozottságot sugalló, kemény korlátokat állító, külsőségeket és szabálytartást hangsúlyozó közösségek. A külső szemlélő előtt nem maradnak rejtve a kompenzációs biztonságkeresés veszélyei, és nyilvánvaló az is, hogy a jelenség bár pszichológiailag érthető, fájdalmas zsákutcákba vezethet. A nyugati társadalom nagy kulturális ingája most mintha visszafelé lendülne, és ellenkező előjellel ugyan, mégis hasonló látszatmegoldások születhetnek, mint akkoriban, amikor az 1968-as nemzedéket vezette a szabadságkeresés – önmagában egyébként hiteles – vágya terméketlen, önközpontú viselkedésformákhoz a sok naiv jó szándék ellenére is. Ilyen gyökeres kulturális átalakulás közepette egy szerzetesközösség akkor őrizheti meg hitelességét, akkor vonzhat magához új tagokat, ha a kulturális kihívásra érdemi választ tud adni. Fennmaradását nem alapozhatja sem arra, hogy lekezelően vagy támadóan elutasítja a „konzervatív” tendenciákat, sem arra, hogy külsőséges elemek hangsúlyozásával igyekszik megfelelni a kulturális elvárásoknak. Ebben a helyzetben ignáci örökségünk in kulturációjának folytatódása hiteles előrelépést ígér, hiszen In stitutumunkat nem éri váratlanul az igény, hogy törékenyebb lelki alkatú fiatalok fejlődéséhez jezsuita életük első éveiben erősebb, nagyobb biztonságérzetet adó struktúrákra lehet szükség. A Rendalkotmány inkulturációja úgy segíthet karakteresebb támogató közeget kialakítani fiatal jezsuiták számára, hogy az ne csak felületes biztonságérzetet adjon egy bizonytalan kor szorongásra hajlamos gyermekeinek, hanem valóban a benső szabadság kialakulását segítse az egyénnek leginkább megfelelő módon. A Rendalkotmány inkulturációjának várható gyümölcseit mérlegelve még egyszer érdemes visszagondolnunk a 20. század lelkigyakorlatos megújulására. Jezsuita elődeink megértették, hogy jezsuita és világi kortársaik egyszerre keresik Istent és személyes szabadságukat, és ebben segítségre van szükségük, mert az általános intézményi válság közepette a jezsuita és egyházi élet in204


tézményes formáiban a korábbinál kevésbé találnak támaszt. A társadalmi változások forgatagában jelentkező spirituális igényre nem adtak divatos, de felszínes válaszokat, hanem a Lelkigyakorlatos könyv kitartó, gondos értelmezésével nyitottak Istent kereső kortársaik előtt sokak számára járható, hiteles utat. Munkájuk eredményeként a jezsuita rend elkerülhette, hogy identitását a korábbi évtizedekben rögzült, és már anakronisztikusnak bizonyuló eljárásmódokra alapozza, és sikerült csökkenteni a környező kultúrával kötött kényszerű kompromisszumokban való feloldódás veszélyét is. A lelkigyakorlatos út a jezsuiták identitásának alapvető építőelemévé vált. A lelkigyakorlatos megújulás azért lehetett eredményes, mert a Lelkigyakorlatos könyvet tanulmányozó elődeink nem pusztán sokáig elfeledett ignáci módszerekre találtak rá, hanem ignáci hagyományunk kultúrateremtő erejét is megtapasztalhatták. Hatásos lelkigyakorlatos „ellenkulturális közeget” tudtak létrehozni, amelyben a spirituális szomjúságra hiteles válaszok születhettek. A személyesen kísért lelkigyakorlat egyik fontos jellemzője volt például a posztmodern társadalom tekintélyi válságának észrevétlen „felfüggesztődése”. A lelkigyakorlatozó átélheti, hogy a tekintély gyakorlása egyértelműen az ő előrehaladását szolgálja, a lelkigyakorlat adója pedig erőszakmentesen, szükség esetén mégis hatásosan gyakorolhatja segítő célú autoritását. A különleges „kegyelmi állapot” a lelkigyakorlatozó és kísérője között elsősorban a lelkigyakorlat néhány napjára vagy hetére jön létre, és általában döntő szerepet kap abban, hogy a lelkigyakorlatozó által vágyott gyümölcsök megteremhetnek. Hasonló kultúrateremtő erőt ígér a Rendalkotmány 21. századi mélyebb recepciója. A Rendalkotmány hatásosabb inkulturációja nyomán biztonságosabb „ellenkulturális közeggé”119 válhat a jezsuita élet egésze, de elsősorban a képzés, és így a jezsuita és elöljárója erősebb kölcsönös bizalommal működhetnek együtt az Istenhez 119

Küldetésünk: A Jézus Társasága 34. általános rendgyűlésének dokumentumai, JTMR, Budapest, 1996, § 120.

205

Befejezés

vezető úton a minél lendületesebb előrehaladás érdekében. Egy ilyen, az előrehaladást egyértelműen szolgáló „ellenkulturális mikrokozmoszban” várhatóan hasonlóképpen veszítenek erejükből a liberális és konzervatív nézetek általában terméketlen konfliktusai, mint ahogy lelkigyakorlat-adóként is tapasztaljuk, hogy a lelkigyakorlatos dinamika elmélyülésével az ideológiai kérdések viszonylag könnyen kezelhetővé válnak. A valóságos közeledés az élő Istenhez az ideológiai különbségeknél mélyebb, megrendítőbb élmény, és nem megoszt, hanem közösséget teremt, megfelelően az első rendtársak azon meggyőződésének, mely szerint a Társaság Institutumát követve „különféleképpen ítélő” emberek találhatnak „akadálytalanul járható” közös utat [Delib. 1]. Az ignáci szemléletmód mélyebb elsajátítása nemcsak jezsuiták, hanem más szerzetesek számára is biztató távlatokat nyithat meg. Az ignáci emberkép kapcsolati modellje, mely képes a mo nasztikus tapasztalatra visszamenő elemeket alapvető fejlődéspszichológiai ismeretekkel kapcsolatba hozni, a világi és a szerzetesi élet dinamikáját egyaránt meg tudja világítani. Lehetővé teszi, hogy mindkét életállapotban vonzó, a személyiségben rejlő lehetőségeket kifejlesztő, a nagyobb szabadság és szeretet felé vezető utat lássunk. A II. vatikáni zsinat előtti gondolkodásmódot, mely a szerzetesi életben a „tökéletesség útját”, a világi életben pedig a „parancsok útját” látta, jogosan éri ma a kritika, hogy általa a világi életút könnyen másodrangúvá fokozódhatott le. Időközben azonban a szerzetesi életutat kezdi fenyegetni az a veszély, hogy a mai emberképünket akarva-akaratlanul meghatározó pszichológiai elméletek fényében másodrangúnak minősül, hiszen az evangéliumi tanácsok szerint élő ember életéből szükségszerűen hiányozni látszanak az emberi érettség kialakulásának olyan alapvetőnek tekintett feltételei, mint a megküzdés az anyagi önállóságért, a kizárólagos intimitás, a szexuális élet vagy akár a teremtő erők önálló, értékességtudatot adó kibontakoztatása. Az ignáci emberkép kapcsolati modellje a mai gondolkodásmódú ember számára is szemléletessé teheti, hogy miként bontakoztatja ki és strukturálja az emberben rejlő képességeket a szerzetesi élet útja, a világi 206


élethez képest gyökeresen más dinamika szerint, mégis céltudatosan és viszonylag rövid idő alatt vezetve jelentős belső szabadságra és emberi-lelki érettségre azokat, akik lendületesen haladnak rajta előre. Amint a II. vatikáni zsinat óta tisztábban látjuk a világiak életének alapvető teológiai jelentőségét, úgy rajzolja fel a Rendalkotmány a szerzetesi életút alapvető antropológiai összefüggéseit, amelyek ismerete nélkül a gyakorlatban a mégoly világos teológiai, krisztológiai érvek is erőtlenek maradnának. A Rendalkotmány gondosan kidolgozott, de még mélyebb befogadásra váró szövege a személyes kreativitás és a megfontolt megkülönböztetés terét nyitja meg számunkra annak érdekében, hogy az ignáci Istenhez vezető úton felelősségteljesebben tudjuk segíteni rendtársainkat. Amint a lelkigyakorlatos folyamat alapos ismerete lehetővé teszi, hogy „a lelkigyakorlatokat aszerint alkalmazzuk, hogy milyen az adottsága, azaz életkora, képzettsége vagy tehetsége annak, aki a lelkigyakorlatokat elvégezni akarja” [Lgy. 18], ugyanúgy teszi lehetővé az Institutum szerinti Istenhez vezető út alapos ismerete, hogy az oly különböző életkorú, képességű, kulturális hátterű jelentkezők számára a képzés újszerű, a korábban megszokottnál megfelelőbb formáira találhassunk rá. Az ignáci Istenhez vezető út tanulmányozása nem ígér azonnali megoldásokat a posztmodern kor minden kihívására, amelyekkel a jezsuita élet és különösen a képzés naponta szembesít bennünket. Közel ötszáz éves Rendalkotmányunk jobb megértése azonban segíthet, hogy egyre szaporodó kérdéseinkre ne egymástól független válaszokat keressünk, hanem egy Istenhez vezető, az embert mélyen átformáló dinamika szerves részeként kezeljük őket, valahogy úgy, mint ahogy a lelkigyakorlatos úton is előkerülhetnek a legkonkrétabb 21. századi élethelyzetek is anélkül, hogy a spirituális dinamika egészét felváltaná az aktuális személyes problémák kezelésének végeláthatatlan egymásutánja. Hála Szent Ignác előrelátó gondosságának, lelkiségünk gyakorlatában új távlatok nyílhatnak meg, ha könyvespolcainkról íróasztalunkra, közvetlenül a Lelkigyakorlatos könyv mellé kerül a Rendalkotmány is. *** 207

A Rendalkotmány inkulturációja

Recommend Documents