A régi helynevek kutatásának lehetőségei, múltja és távlatai
1. Az onomasztikának önálló tudományszakként/diszciplínaként való felfogását/értelmezését többnyire azzal szokás alátámasztani, hogy e területnek önálló kutatási tárgya van, a tulajdonnév, és ennek az anyagnak a vizsgálatához más tudományágakétól eltérő elveket és saját módszereket használ fel. Akár elfogadjuk ezt az érvelést, akár nem, kétségtelen, hogy számos nép és nyelv múltjának, történetének megismerésében fontos szerepet játszanak a tulajdonnevek, főleg a személy-, különösképpen pedig a helynevek, s ez azt mutatja, hogy a nevek bizonyos értelemben elkülönített elemzésére mindenekelőtt a társadalom történeti szempontú vizsgálatában szükség van. A magyar azok közé a népek és nyelvek közé sorolható, amelyek történetének bizonyos szakaszaiban a tulajdonnevek különlegesen gazdag forrásértékkel bírnak. A magyarság évszázadokig tartó kelet-európai vándorlásai után a 9. század végén elfoglalta a Kárpát-medence területét, s ott a honfoglalást követően fokozatosan letelepülve életmódváltáson ment keresztül: jelentősen átalakult a társadalma, a gazdálkodása és a kultúrája egyaránt. A nyugat-európai keresztényfeudális kultúrkörhöz kapcsolódva a magyarság körében fokozatosan kialakult az írásbeliség, amelynek a korai időszakból fennmaradt emlékei a magyarság történetének kiemelkedően fontos forrásai. Közismert, hogy ebben a kultúrában az írásbeliség nyelve a latin volt, és csak viszonylag lassan, a középkor vége felé közeledve lett egyre általánosabbá a vulgáris nyelvek használata. Az első magyar nyelvű kézzel írott könyvek, a kódexek a 14-15. században jelennek meg, az ezt megelőző korból csak néhány rövidebb, pár száz szót tartalmazó magyar nyelvű szöveg maradt fenn. A 10. századtól kezdődően viszont folyamatosan nő a különféle latin nyelvű jogi iratok (birtokadományozó oklevelek, peres ügyek anyagai, adóösszeírások stb.) száma, amelyek sok tízezernyi magyar nyelvű elemet, döntően tulajdonneveket (hely- és személyneveket) tartalmaznak. Ugyanígy ontják a hasonló jellegű nyelvi anyagot a korabeli történeti munkák, a krónikák és a geszták is. E nyelvi emlékek történeti forrásértéke koraiságuknál fogva érthetően különösen nagy, s ennek megfelelően a magyar tudományosság is jó két évszázada megkülönböztetett figyelmet szentel nekik. Ennek azonban nemcsak előnyei vannak — az eredmények felhalmozódása, egymásra épülése jelentősen gazdagította a múltról való ismereteinket —, hanem vannak bizonyos hátrányai is: az elméleti, módszertani megújulást a nagy kutatási hagyományok bizonyos mértékig le is fékezhetik. A továbbiakban éppen arról kívánok szólni, hogy mely területeken, milyen kérdésekben látom szükségesnek a helynevek kutatásában alkalmazott elméletek és módszerek megújítását. Mindezt annak a reményében teszem, hogy mondanivalóm nem marad 1
meg csupán a magyar névkutatás problematikájánál, hanem általános jellege és irányultsága révén ki is lép e keretek közül, és más nyelvekre vonatkoztatható tanulságokkal is járhat. Ezt a törekvésemet és várakozásomat az a körülmény is erősíti, hogy az uráli nyelvek között a magyar rendelkezik a legrégebbi időkből való írásos emlékekkel és ennek részeként írásban is rögzített helynevekkel. 2. A régi magyar helynevek iránt régtől fogva két tudományág mutat megkülönböztetett figyelmet: a nyelvtudomány a történeti nyelvészeti/nyelvtörténeti vizsgálatok terén, a történettudomány pedig a településtörténeti kutatásokban, valamint a Kárpát-medence 10–15. századi etnikai képének megrajzolásában nem tudja nélkülözni a régi magyar helynevek vallomását. A nyelvtörténeti kutatások a honfoglalás utáni évszázadok magyar nyelvének rekonstruálásában a helynevekre természetesen csak bizonyos részterületeken támaszkodhatnak, ezek azonban a magyar nyelv történetének éppen a legjobban kidolgozott területei: a hang- és helyesírás-történet, az alaktörténet/a morfológia története, valamint a szókincstörténet. A magyar helyesírás-történet vizsgálata a talán legkritikusabb időszakában, a latin betűs írásosság kialakulásakor és a viszonylagos egységesülésének megindulásakor, a 11–12. században csakis a fent említett latin nyelvű nyelvemlékek magyar szórványaira/elemeire támaszkodhat, de az azt követő bő kétszáz évben is — más anyag híján — döntően erre a forrásanyagra kénytelen hagyatkozni. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a helyesírás-történettől elszakíthatatlan hangtörténeti vizsgálatoknak is kiemelt figyelemben részesített időszaka e fenti korszak, mivel e téren rendkívül intenzív változások mentek végbe akkortájt a magyar nyelvben. A korszakból fennmaradt helynévi adatoknak a hang- és helyesírás-történeti kutatásokban való felhasználását azonban két tényező — egy elvi és egy gyakorlati jellegű — jelentősen akadályozza. A régi helynevek felhasználásának komoly korlátját jelenti az a körülmény, hogy az adatok nincsenek kellőképpen feltárva és a nyelvészeti kutatás rendelkezésére bocsátva. A különböző korokból való forráskiadványok jórészt hozzáférhetővé teszik ugyan őket, de ezekből — ezúttal nem is tekintve az anyagközlések számos filológiai nehézségét és egyenetlenségét — az azonos típusú adatok legfeljebb csak egy-egy jelenségre vonatkozóan és igen hosszadalmas munkával emelhetők ki. Nem véletlen tehát, hogy a magyar hang- és helyesírástörténeti munkák inkább csak szemezgetnek e hatalmas helynévi adattömegből. Ennek következtében viszont nem alakulhat ki egységes képünk arról, hogy az egyes jelenségekhez tartozó adatállomány egésze milyen tendenciákat, időbeli és területi különbségeket stb. mutat. Az ilyen jellegű átfogó jelenségvizsgálatoknak fontos alapfeltétele, hogy elkészüljön egy a korai helynévanyagra vonatkozó szótár és hozzá kapcsolódó számítógépes adatbázis, amely a teljességre törekvően, 2
nyelvészeti szempontok érvényesítésével adja közre a helynévi adatokat.1 A régi helyneveknek a hang- és helyesírás-történeti kutatásokban való felhasználását ezen túl — mint említettem — egy elméleti probléma is nehezíti. Ez abból fakad, hogy a helyneveket a nyelvtörténészek általában a nyelv állandóbb, maradandóbb, kevésbé változékony elemei közé sorolják. Ennek hangtörténeti vonatkozását a magyar névkutatók általában úgy fogalmazzák meg, hogy a helynevek hangalakja kevésbé van alávetve a változásoknak, mint a közneveké, azaz a helynevek — funkciójukból adódóan — hangtörténeti tekintetben archaikus jellegűek, s ily módon kevésbé alkalmasak a hangváltozási jelenségek szemléltetésére, az általános változási tendenciák felmérésére. Megítélésem szerint e felfogásból is következik, hogy a hang- és helyesírás-történeti munkák messze nem arányaiknak megfelelően támaszkodnak a helynevekre a 10–15. század nyelvi változásainak vizsgálatában. A helynevek archaikus jellegének gondolatát valamilyen formában szinte minden kutató hangoztatja, ám e tételt sem elméleti alapon, sem a nyelvemlékek átfogó empirikus elemzésére támaszkodva nem bizonyította senki sem. Joggal tehető fel azonban az a kérdés, hogy vajon a helynevek hangalaki változásában olykor valóban megmutatkozó „szabálytalanságok” nem a nevekben esetleg meglévő (morfo)fonológiai sajátosságokból, specifikumokból adódnak-e. Ennek vizsgálata főleg újabb kori és élő helynévanyag elemzése révén kecsegtethet eredménnyel, ám emellett természetesen nem nélkülözhető a régi helynévkincs hangtörténeti szempontú szisztematikus áttekintése sem. Úgy látom, hogy csakis a fentiekben bemutatott két kutatási feltétel — az említett elméleti és gyakorlati szempont — teljesülése esetén várhatjuk azt, hogy a helynevek hangtörténeti elemzése terén előbbre léphetünk. Ez azonban alapvető hatással lehet a magyar hangtörténet egészéről vallott felfogásunkra is. A helynevek morfológiai elemzése terén kedvezőbb a helyzet, mivel a kutatók a nevek etimológiai vizsgálatával összhangban régóta nagy figyelmet fordítanak a nevek sajátos morfológiai jellegének bemutatására is. E téren fontos követelménynek látom azonban, hogy a helynevek morfológiai modelljeinek jellemzése a közszói szóalkotás eszközeivel való összevetésben történjen meg, hogy ezek kapcsolatrendszerét, összefüggő és elkülönülő történeti fejlődését minél sokrétűbben jellemezni tudjuk. A helynevek a szókincstörténet egészének is fontos forrásai, mivel a nevek igen gyakran közszói elemeket is tartalmaznak. A szótörténet és az etimológia erre az eddigiekben is nagy hansúlyt fektetett, ám egy korai magyar helynévszótár 1
Ilyen céllal készült és jelent meg a közelmúltban FEHÉRTÓI KATALINnak az „Árpád-kori személynévtár. 1000–1301.” (Bp., 2004) című munkája, amely a címében jelzett időhatárok között Magyarországon keletkezett forrásokban fennmaradt összes személynevet közreadja. A korai magyar helynévkincs hasonló jellegű közzétételére debreceni kutatók vállalkoztak, munkájuk első része sajtó alatt van.
3
elkészülte e téren is módosíthatná az eredményeket: elsősorban az adatolás koraiságát, bőségét és megbízhatóságát illetően, másrészt pedig az egyes nyelvi elemek nyelvföldrajzi és nyelvrétegbeli helyzetét illetően. (E kérdések sikeres megválaszolása azonban más, később érintendő problémák tisztázásától is nagy mértékben függ.) 3. Az itt bemutatott, a közvetlen nyelvészeti hasznosítást érintő körülményeknél is súlyosabbak azonban azok a problémák, amelyek a helyneveknek a történettudomány érdeklődési körében való felhasználásával függnek össze. A neveket a történészek egyrészt saját tudományuk kutatási eszközeivel és módszereivel vizsgálják, amelyben a filológiai eljárásoknak fontos szerepük van. Ha például egy település neve megjelenik valamely forrásban, akkor az nagy valószínűséggel a helység adott korbeli meglétére utal. Az ilyen esetekben a történész feladata abban áll, hogy megállapítsa a kérdéses forrás keletkezésének idejét, eredetiségét és hitelességét, azonosítsa a benne található helynévi adatokat, és lokalizálja a kérdéses helységeket.2 A helynevek pontos adatolása nélkülözhetetlen a történeti földrajzi, a településtörténeti vizsgálatokban, ám egy névnek valamely forrásban való említése természetesen csupán arról tájékoztat bennünket, hogy az adott időben a kérdéses település már létezett. Mivel mind a források fennmaradásában, mind a nevek első írásos rögzítéségben nagyon sok a véletlenszerűség, a történésznek más eszközöket kell keresnie, hogy meghatározza a települések keletkezésének a korát és az ott élő lakosság etnikumát. E fontos kérdések megválaszolásához (amelyeknek — mint láttuk — a magyarság történetére vonatkozóan különösen a 10–14. században van nagy jelentőségük) a magyar történettudomány mintegy másfél évszázad óta elsősorban a nyelvtörténeti és névtani kutatások eredményeit használja fel. A kutatások itt abból a nyilvánvaló tényből indulnak ki, hogy az egyes helyneveknek — mint bármely más nyelvi elemnek is — a keletkezése mindig valamely konkrét nyelvhez köthető. Azt is nyilvánvaló ténynek tekintik továbbá, hogy egy terület helynévkincse mindig az ott élő néptől származik, az ő nyelvéből vezethető le, ily módon tehát a helyneveknek etnikumjelölő szerepük van. Az ilyen irányú hasznosíthatóság megítélésem szerint nagy mértékben motiválta a helynevek etimológiai elemzésével való foglalkozást, amely a magyar névtani kutatások legfontosabb vonulatává fejlődött. E sorba tartozik a magyar helynévkutatás első korszerű tudományos szintézise, MELICH JÁNOS „A honfoglaláskori Magyarország” (Bp., 1925–1929) című munkája, amely címében is jelezte e kutatási irány végső célját. A magyar helynévtörténeti kutatásokat be2
Ezt a feladatot az elmúlt évtizedekben egy kiváló magyar történész, GYÖRFFY GYÖRGY több tízezer helynévi adatra vonatkozóan elvégezte, és az ország mintegy kétharmad részét tárgyaló 10–14. századi történeti földrajzában (Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. 1–4. Bp., 1963–1998) hasznosította.
4
tetőző mű a 20. század utolsó évtizedeire készült el: KISS LAJOS 1978-ban, majd jelentősen kibővítve 1988-ban jelentette meg „Földrajzi nevek etimológiai szótára” című kézikönyvét (Bp., 1., ill. 4. kiadás). A helynevek eredetének vizsgálata, nyelvhez kötése, a nevekben meglévő elemek nyelvi azonosítása s ezek változásainak bemutatása alapján a nyelvi (s ennek révén az etnikai) azonosítás elvégezhető ugyan, ám mindez nem ad kellő támpontot ahhoz, hogy egy terület benépesülésének kronológiai viszonyait is tisztázza: ehhez más módszerek alkalmazására, másfajta nyelvészeti vizsgálatokra van szükség. E módszereket a 20. század második harmadában KNIEZSA ISTVÁN alakította ki. A kutatók már őt megelőzően is felismerték, hogy a helynevek különböző nyelvi-szemantikai típusokba sorolhatók, KNIEZSA ezeket rendszerbe állította, és az egyes típusokat kronológiai szempontból is jellemezte.3 Megállapította, hogy a különböző névtípusok más-más korra jellemzőek, s e típusjegyek alapján a nevek kronológiai értékkel ruházhatók fel, azaz bizonyos nevek keletkezésének kora megállapítható a forrásokban való előfordulásuktól függetlenül is. Ha például a honfoglaló magyar törzsek valamelyikének nevéből alakult településnévvel (Megyer, Tarján, Keszi stb.) van dolgunk, akkor arról Kniezsa szerint első említésétől függetlenül tudható, hogy a 11. század előtt keletkezett, mivel az e névtípusba tartozó nevek csakis akkor jöhettek létre. Ugyanígy elmondható az -i képzős nevekről (Apáti < apát ’abbat’, Kovácsi < kovács ’kuznyec’), hogy a 11–12. század közötti időszakból valók. KNIEZSA nagyon határozott állásfoglalása e kronológiai kérdésekben leginkább ahhoz hasonlítható, ahogyan a 19. század nyelvtörténészei a hangváltozási törvényszerűségek kivétel nélküliségéről beszéltek. S ahogyan e törvényeket is a későbbiekben távolról sem kivétel nélküli tendenciaként mutatták be a szakemberek, ugyanúgy oldották a kutatók a KNIEZSA által felállított merev kronológiai határokat is. KÁZMÉR MIKLÓS például a -falu ’selo, d’erevn’a’ utótagot tartalmazó nevekről alkotott árnyaltabb képet monográfiájában,4 MEZŐ ANDRÁS pedig a templomcímből való, ún. patrociniumi nevekről állított fel új kronológiát.5 Legerősebben azonban egy történész, KRISTÓ GYULA támadta már az 1970-es évektől ezt a módszert,6 számos olyan adatot bemutatva, amely a KNIEZSA-féle kronológiát cáfolja. Ennél is fontosabb volt azonban az az elvi kifogása, amely e szerinte bizonytalanul megragadható nyelvi kategóriáknak a településtörténetben való közvetlen felhasználását érintette. Érvelésének lényege abban áll, hogy mivel 3
Különösen az alábbi két munkája említhető ebben az összefüggésben: Magyarország népei a XI. században. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján. 1–3. Szerk. Serédi Jusztinián. Bp., 1938. 2: 365–472. Keletmagyarország helynevei. In: Magyarok és románok. I–II. Szerk. Deér József–Gáldi László. Bp., 1943–1944. 111–313. 4 A „falu” a magyar helynevekben. XIII–XIX. század. Bp., 1970. 5 A templomcím a magyar helységnevekben. 11–15. század. Bp., 1996. 6 Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához. Szeged, 1976.
5
a helynevek keletkezését és változását távolról sem a társadalom történetét lényegi módon befolyásoló tényezők alakítják, történettudományi bizonyító anyagként is sokkal kevésbé használhatók fel, mint ahogy az eddigiekben történt. A történettudomány részéről érkezett bírálatokon túl más, nyelvészeti-névtani eredmények is módosították KNIEZSA történeti helynév-tipológiai vizsgálati módszerét. Ezek összegzéseként az 1990-es évek elején jómagam tettem javaslatot egy új, több szintű tipológia létrehozására.7 Ennek alapját az a RUDOLF ŠRÁMEK, cseh névkutató által kidolgozott, lényegében strukturális szemléletű névelméleti felfogás adja,8 amelyet a finn EERO KIVINIEMI fejlesztett tovább.9 Ez a megközelítés névmodellek segítségével írja le az egyes helyneveket, úgy is, mint a névrendszer egészének meghatározott elemeit. Ennek az elméleti keretnek az a fő újítása, hogy több szintű tipológiaként következetesen szétválasztja a nevek funkcionálisszemantikai és lexikális-morfológiai elemzésének síkját. Ennek eredményeként megszüntethetővé válik a korábbi tipológiák heterogenitása, szemléleti kevertsége, és a két elemzési szint kategóriáinak egymáshoz való viszonya is sikeresen ábrázolható. Ezt az elemzési módszert én magam nem csupán alkalmaztam a magyar nyelvre, hanem azzal is kiegészítettem, hogy a leíró szemléletű kategóriákhoz hozzákapcsoltam a nevek keletkezéstörténeti folyamatát megragadó nyelvészeti fogalmakat is. Ezáltal a helynevek állománya és az egyes nevek maguk is nemcsak statikus mivoltukban válnak megragadhatóvá, hanem változásuk dinamikája is bemutatható. E szemlélet érvényesítését nagyban segítené, ha a továbbiakban a névtörténeti tipológia nemcsak a nevek keletkezésére lenne tekintettel, hanem bemutatná a nevek sajátos nyelvi változásainak típusait, rendszerét is. E felfogás szakít azzal a hagyományos tétellel, amely szerint a helynevek közszavakra / appellatívumokra vezethetők vissza, és a nevek keletkezését és változását a mindenkori helynévrendszer által meghatározott folyamatnak fogja föl. Ezzel együtt a nevek keletkezését nem valamiféle fokozatos tulajdonnevesülési / tulajdonnévvé válási folyamatnak láttatja, amelynek során különféle közszói alakulatokból kristályosodnak ki a helynevek, hanem tudatos névalkotó-névadó tevékenységnek tekinti a helynévadást. Ennek elméleti következményeként felértékelődnek azok a mozzanatok, amelyek a névalkotók és névhasználók szerepéhez kapcsolódnak. Mindezt úgy is értelmezhetjük, hogy az alapvetően strukturalista szemléletű modellelmélet pragmatikai, szocio- és pszicholingvisztikai, kognitív nyelvészeti szempontokkal egészül ki. Ezen a téren az utóbbi időben — más indíttatásból ugyan, az etimológiai kutatások felől közelítve — BENKŐ LORÁND végzett úttörő munkát, elsősorban annak kapcsán, hogy az első magyar történeti tárgyú könyvnek, a 13. század ele7 8 9
6
Helynevek nyelvi elemzése. Debrecen, 1993. Zum Begriff „Modell” und „System” in der Toponomastik. In: Onoma 1972/73: 55–75. Paikannimien rakennetyypeistä. Helsinki, 1975.
jéről, ismeretlen mester tollából fennmaradt latin nyelvű gesztának / krónikának (Anonymus: Gesta Hungarorum) és az általa képviselt kor névviszonyainak a felderítésével foglalkozott.10 BENKŐ érdeklődését az motiválta, hogy e mű évszázadok óta meghatározó jelentőséggel bír a tulajdonnevek történeti felhasználása terén, ám interpretációja számos elavult, elméleti és módszertani szempontból is túlhaladott felfogással terhes. Ezen a helyzeten BENKŐ úgy kíván javítani, hogy rendkívül aprólékos filológiai munkával elemzi a nyelvemlék egyes szórványait, megkísérli felderíti azok rögzítésének körülményeit. E kutatómunkában kitüntetett szerep jut a geszta ismeretlen szerzőjének, akinek feltárja a korabeli érdekviszonyait, bemutatja műveltségét, országismeretét, azaz mindazon tényezőket, amelyek nyelvhasználatát és így az általa említett tulajdonnevek alkalmazását is befolyásolhatták. BENKŐ LORÁND mintaadó módon egyetlen, igaz kulcsfontosságú forráson mutatja be azt a rendkívül összetett elemzési módszert, amelyet a kutatásnak szélesebb körű anyagra, más korokra vonatkozóan is követnie kellene. A BENKŐéhez hasonló felfogást jelent az is, ha fokozottan törekszünk a már fent említett pragmatikai, szocio- és pszicholingvisztikai, valamint kognitív szempontoknak a névkutatásban való erőteljesebb megjelenítésére. Ezeknek a viszonylag újabb kutatási területeknek a történeti névkutatásban való alkalmazása bármennyire kézenfekvőnek is tűnik, mégsem mondható, hogy egyszerű feladat lenne. Az elsőrendű teendőnek azt tarthatjuk, hogy e tudományágak általános tapasztalatait a nevekre vonatkoztatva aktualizáljuk. Ez azonban nem pusztán elméleti adaptációt kell, hogy jelentsen, hanem empirikus kutatásokat is feltétlenül megkövetel. Az élőnyelvi anyag vizsgálata során megismerhető névhasználati és névismereti szabályszerűségek feltárása történeti tanulságokkal is járhat. Különösen fontos e vonatkozásban a mai magyar nyelvben meglévő változók tanulmányozása a helynevek terén, amely e nyelvi részrendszer mozgásformáira enged következtetni. Fontos ismereteket adhat emellett a névhasználatnak a két- és többnyelvűség körülményei között történő elemzése is, mivel közismert, hogy a helynevek a nyelvi kölcsönzési folyamatokban mint a szókincs igen mozgékony része vesznek részt. Az élő nyelvhasználat vizsgálatának eredményeit régóta és sok területen kamatoztatják — csakúgy, mint más nyelvek esetében — a magyar nyelvtörténet kutatói, ezért különösen meglepő, hogy ezt a módszertani elvet a történeti névkutatás alig-alig alkalmazza. Pedig az élőnyelvi szociolingvisztikai, pszicholingvisztikai stb. kutatások eredményei alapján számos olyan alapelv újrafogalmazható lenne, amely hosszú idők óta meghatározza történeti névkutatásunk fő irányait és eredményeit. A továbbiakban azt szeretném röviden áttekinteni, hogy melyek azok 10
E tekintetben BENKŐ LORÁNDnak különösen két munkájára hívhatjuk fel a figyelmet: Név és történelem. Tanulmányok az Árpád-korról. Bp., 1998., valamint Beszélnek a múlt nevei. Tanulmányok az Árpád-kori tulajdonnevekről. Bp., 2003.
7
a kérdések és területek, amelyeken a hagyományos alapelvek felülvizsgálatának és az újfajta megközelítések alkalmazásának az igénye leginkább fölmerül. 4. A nyelvtörténeti kutatások az oklevelek egyes magyar nyelvű elemeit, így a bennük lévő helyneveket is többnyire csak mint a magyar nyelv elemeit általában vizsgálta. Szükség van azonban ezeknek a differenciáltabb szemléletére is, az egyes nevek nyelvi hátterének felderítésére, másként fogalmazva: névszociológiai helyzetének felmérésére. A történettudomány és a nyelvtörténetírás ma azt az általános véleményt vallja, hogy az oklevelek helynevei — magának az oklevélnek a jogbiztosító szerepéből adódóan — annak a helynek a nyelvi jellegzetességeit tükrözik, amelyre vonatkoznak, amelyet megneveznek, így ennek megfelelően elsőrendű nyelvjárástörténeti/dialektológiai forrásnak számítanak. Korábban viszont az volt a kutatók általános véleménye, hogy az oklevelekben található magyar helynevek az oklevél írójának egyéni nyelvhasználatát jellemzik. E kétfajta szemléleti mód egyoldalúságát megszüntetve azt mondhatjuk, hogy az oklevelek magyar elemei között mindkét fent említett nyelvi közeghez tartozó szavak előfordulhatnak. Ezek szétválasztása azonban nagyon nehéz, mivel nem támaszkodhatunk másra, csakis maguknak a forrásoknak a szövegére. A kérdés megítélésében abból kell kiindulni, hogy az oklevelek szerzői magasan képzett középkori értelmiségiek voltak, akik hosszú tanulás során sajátították el e jogi iratok megalkotásának szabályait. A szabályok alkalmazására azonban nemcsak az oklevelek latin alapszövegének létrehozásában törekedtek, hanem az abban elhelyezett magyar elemek használatában is. Az oklevélírók munkamódszerének felderítése elsősorban azt követeli meg tőlünk, hogy az eddiginél jóval nagyobb figyelmet fordítsunk a magyar elemeknek a latin szöveghez való viszonyára, a szövegbe illesztés jellegzetes eljárásmódjaira. Ennek vizsgálata nemcsak nemcsak az oklevélíró nyelvhasználatának mélyebb felderítését segíti elő, hanem lehetővé teszi a nevek nyelvi szerkezetének pontosabb megismerését is. Kétségtelen, hogy az oklevelek magyar elemeinek használatában bizonyos szabályszerűségeket figyelhetünk meg, ami azt mutatja, hogy az oklevélírók egyfajta norma kialakítására törekedtek. Ez azt jelenti, hogy az oklevélírók a nevek rögzítésekor nemcsak a helyi nyelvhasználat jellegzetességeit igyekeztek visszaadni, hanem saját nyelvi befolyásukat is érvényesítették munkájuk során. Az oklevélírói norma követése nyilvánul meg abban, hogy az oklevélírók bizonyos magyar helyneveket latin fordításban adnak meg. Ezek megjelenését a szakemberek korábban inkább a kétnyelvű szöveg alkotása során fellépő pszicholingvisztikai körülményekkel magyarázták, ám a jelenséget nemigen lehet véletlenszerűnek tartani, mivel jól kitapintható szabályszerűségek mutatkoznak meg benne. A nagyobb folyók neve például szinte mindig latinul szerepel: így a Dunát Danubiusként említik a magyar Duna helyett, de ha az egyes szakaszait jelzővel jelölik 8
meg, többnyire magyarul áll a név: Lassú-Duna ’orosz fordításban’. Ugyanígy latinul említik a nagyobb egyházi és közigazgatási központok neveit, és vannak olyan esetek is, amikor a név szerkezeti típusa határozza meg a latin nyelven történő használatot. Az oklevélírás szabályai más oldalról viszont azt is megengedték, hogy olyan szavakat is magyarul említsenek a szövegben, amelyeknek — nem lévén tulajdonnevek — inkább a latinul való használata illenék a szövegbe. Ilyenek például a birtokok határleírásában gyakran szereplő fanevek, és ilyenek azok a földrajzi köznevek is, amelyek a tulajdonképpeni helynevek mellett állva a megnevezett hely fajtáját jelölik meg. E szavak közül egyesek (mint például a s különben szláv eredetű patak ’reka’ és a bérc ’versina’) olyan gyakran használatosak, hogy szinte a középkori magyarországi latin oklevélnyelv jövevényszavainak is tekinthetők. Bizonyos eljárásokkal tehát az oklevelek magyar nyelvű elemei közül kiszűrhetők azok, amelyek az oklevélírók nyelvi befolyását, hatását mutatják. A források helyneveinek nagy többsége azonban olyan név, amely a nyelvhasználók szélesebb köréhez köthető. Ezek nyelvi hátterének, névszociológiai helyzetének tisztázása még a fent bemutatott eljárásnál is fontosabb, gazdagabb tanulságokkal járó feladat, különösen azért, mert szélesebb körű következtetéseket is szokás építeni e vizsgálatokra. Korábban már említettem, hogy a nevek etimológiai interpretációja régóta etnikai következtetések alapjául szolgál: a Kárpát-medence korai népességi viszonyainak feltárása jórészt e vizsgálatokra támaszkodik. Ez az eljárás azonban két súlyos módszertani hibát is takar. Egyrészt nem veszi figyelembe, hogy az oklevélbeli előfordulás mindig a korabeli nyelvhasználatot rögzíti, és csak áttételesen, sokszor nagy időbeli különbséggel van kapcsolatban a névadási helyzettel és a nevet adó nyelvvel, etnikummal. A tihanyi apátság 1055-ből való alapító levelében például legnagyobb tavunk neve Balatin ~ Bolatin formában szerepel, s ez arra utal, hogy magyar névhasználók ajkáról jegyezték le, noha a név eredetileg valamely szláv nyelvből (a blato ’mocsár’ szóból) magyarázható. A szláv névadók ellenére tehát a név 1055-ben magyarok jelenlétére utal. A példa azt mutatja, hogy a helynevek esetében a névadók és a névhasználók körének elkülönítésére feltétlenül és következetesen törekednünk kell, noha ez nem mindig egyszerű, sőt sokszor gyakorlatilag megoldhatatlan feladat, mivel a nevekben megragadható nyelvi jellegzetességek nem mindig fejezik ki ezt a különbséget. Ez a kérdés viszont arra irányítja rá a figyelmünket, hogy a nyelvi kölcsönzések újabb kori viszonyainak tüzetesebb vizsgálata e téren számos olyan tanulsággal járhat, ami a múltra vonatkozóan is fontos támpontokat adhat számunkra. A másik módszertani hiba abban áll, hogy a helynévadást — konkrét ismeretek híján — mindig a név által jelölt terület környezeteében élő népességhez kötjük. Az újabb kori névanyag vizsgálata itt azzal a módszertani tanulsággal jár, 9
hogy hogy a különböző névfajták esetén különböző kommunikációs szükségletekkel, eltérő névadási helyzettel és ebből következően más-más névadói körrel kell számolnunk. A települések elnevezése esetében természetszerűen jóval nagyobb jelentősége van a társadalmi, gazdasági és kulturális szempontoknak, mint például a természeti nevek (folyónevek, hegynevek stb.) kialakulásában. Ennek megfelelően a településnevek körében sokkal inkább számolhatunk az egyén névadói szerepével, ami a név nyelvi-etnikai értékelése szempontjából nagyon fontos, bár a ilyen irányú felhasználhatóságot jelentősen korlátozó körülmény. E kritériumok alapján valójában elkészíthető egy olyan tipológia, amely a különböző helynévcsoportoknak az eltérő névszociológiai helyzetét mutaja be, s amely alapján pontosabban láthatjuk a neveknek az etnikai vizsgálatokban való felhasználhatóságát. Ebben a tipológiában különösen nagy figyelmet kell fordítani az eddig kevésbé kutatott mikrotoponimákra (köztük a legnagyobb csoportot alkotó víz- és hegynevekre), és feltétlenül külön hely illeti meg azokat a helyneveket, amelyek népek, néprészek és törzsek nevéből alakultak. 5. Az előadásomban említett gondok, eredmények és távlatok megítélésem szerint a mai magyar helynévkutatás legfontosabb kérdései közé tartoznak. Ám a magyar névkutatás problémái mögött olyan általános kérdések állnak, amelyek nem válaszolhatók meg csupán az adott nyelv keretein belül maradva. Fontos támaszt jelentenek a munkában az általános névelmélet tételei, amelyek azonban az egyes nyelvek kutatási tapasztalataiból kristályosodnak ki. Az általam említett pragmatikai, szocio- és pszicholingvisztikai, kognitív nyelvészeti vonatkozásokban azonban számos kérdés még nincs tisztázva, alapvető névtani tételek nincsenek megfogalmazva. Az uráli nyelvek helyzetének e szempontból vett azonosságai és különbségei kedvező feltételeket teremtenek a tekintetben, hogy az egyes nyelvekben elvégzett kutatómunka tanulságai ne csupán a nemzeti tudományok keretei között maradjanak meg, hanem egymást kölcsönösen kiegészítve, pontosítva beépüljenek az általános érvényű vizsgálati elvek és módszerek közé. Előadásommal az uráli nyelvek kutatóit e célok érdekében a fokozott együttgondolkodásra és együttműködésre is szerettem volna buzdítani. Őszintén remélem, hogy nem sikertelenül. HOFFMANN ISTVÁN
10
