A POGÁNYSÁG APOLÓGIÁJA

Ez a dokumentum

A POGÁNYSÁG APOLÓGIÁJA című könyv teljes szövegét tartalmazza, de a szöveg tördelése, a szövegbeosztás, és a betűk formátuma nem azonos a nyomtatott könyvvel

2

Héjjas István

A POGÁNYSÁG APOLÓGIÁJA

Harmadik Évezred Kiadó 2008.

© Dr. Héjjas István 2008

Pogány mítosz sorozat Sorozatszerkesztő: Csörgő Zoltán Műszaki szerkesztő: Ballai Bence Borítóterv: Borbás Márton A borítón Dainichi nyorai a „Nagy nap Buddha” A japán buddhizmus singon irányzatának Központi alakja látható

ISBN 978-963-85810-3-7 Ez a könyv újrahasznosított papírból készült 2

„Ahol a mítoszt mesének tartják, s a kultuszt gyermekded játéknak, ott barbárság honol.” (prof. dr. Popper Péter)

3

4

TARTALOM Bevezetés

5

Az emberiség kockázatai Az ember és a természet viszonya Okok és következmények Gábor Dénes elmélete a lehetséges megoldásról A „GAIA” elmélet A materialista megoldás A monoteista megoldás A „pogány” megoldás

9 10 13 18 21 23 24 25

Mit tanít a materializmus? A materializmus kialakulása Tudomány és materializmus Ellentmondások a materialista tudományban A materializmus társadalmi következményei

27 28 29 33 37

Mit tanít a monoteizmus? A zsidó vallás világképe A kereszténység világképe Az iszlám világképe A keresztény monoteizmus társadalmi következményei

41 43 47 51 56

Mit tanít a pogányság? Sámánizmus Mágikus kultuszok Mágia és szinkronicitás

59 60 68 75

Kínai pogányság Konfucianizmus Taoizmus A Ji King filozófiája

78 79 82 85

Indiai pogányság (brahmanizmus és hinduizmus) Védizmus Brahmanizmus Védikus filozófiák (Darsanák) Mimámszá és Védánta Számkhja és Jóga Nyája és Vaisésika

88 89 91 95 97 100 106

Délkelet-ázsiai pogányság (Buddhizmus)

110 5

Mit tanít a monoteista ezotéria? Kabbala Keresztény misztika Szufi

116 117 123 126

Párhuzamok a tudomány, a pogányság és a monoteista ezotéria között Néhány alapvető párhuzam Az anyag, a tudat, és a hullámfüggvény A hullámfüggvény összeomlása A múlt, a jövő, és a kvantumkáosz

129 130 132 136 138

Lehetünk-e optimisták?

140

Irodalom

142

6

BEVEZETÉS Az európai gondolkodást manapság háromféle világnézeti alapállás határozza meg. Az egyik, amelyet leginkább tekintenek hagyományosnak, az egyetlen személyes teremtő Istenben való hit, amelyet Európában főleg a kereszténység képvisel. A másik ennek több szempontból ellentéte, vagyis az anyagon kívül minden más tényező létezését tagadó modern materializmus. Van azonban egy harmadik út is, amelyet a keresztények általában pogányságnak neveznek. A pogányság gyűjtőfogalom, s mindegyik irányzatának, változatának jellemzője, hogy miközben az anyagi világon túlmutató spirituális valóság létezését tanítja, tagadja, hogy bármiféle isten akkora hatalommal rendelkezhet, hogy az emberek sorsát kénye-kedve szerint irányíthassa. Más szóval: a saját sorsunkat végső soron mi magunk irányítjuk. A pogányság kategóriájába tartozik többek között az indiai brahmanizmus, a buddhizmus, a kínai taoizmus és konfucianizmus, az ősi perzsiai méd mágusok vallása, a perzsa zoroaszter vallás, a szibériai és az indián sámánizmus, s nem utolsó sorban a honfoglaló magyarok keletről hozott ősi vallása is, hogy csak a fontosabbakat említsük. A pogányság minden irányzatában fontos szerepet tölt be a természet tisztelete, vagyis az az elv, amely szerint nem urai vagyunk a természetnek, hanem partnerei és kölcsönös kötelességünk egymást segíteni, mint ahogyan az istenek sem urai az embernek, hanem a természethez hasonlóan olykor barátai, máskor inkább ellenségei. A mai modern világ alapkoncepciója ezzel szemben az, hogy mi vagyunk a világ urai és a természettel azt teszünk amit akarunk, vagyis a saját jólétünk érdekében kihasználhatjuk, kizsákmányolhatjuk, átalakíthatjuk. Ez a koncepció először a kereszténység tanításában kapott kitüntetett szerepet, arra hivatkozva, hogy a Biblia szerint Isten azt az utasítást adta, hogy szaporodjunk és sokasodjunk és vegyük birtokunkba a Földet, a növényeket és állatokat, amelyeknek Isten megbízásából mi vagyunk az urai. Más szóval: a korlátlan hatalommal rendelkező Istennek az ember csupán tehetetlen szolgája, de ez a szolga az Isten felhatalmazása alapján ugyanakkor a természet korlátlan ura is egyben. Így azután tökéletes a hierarchia, s az alá és fölé rendeltség minden szinten érvényesül. 7

A természet birtokbavételét és a földi állatokon és növényeken való uralkodást eleinte korlátozta, hogy az emberi tudomány nem állt megfelelő szinten. A természettudományok fejlődése azonban az embert egyre inkább a természet urává tette, annak minden hátrányos következményével együtt. Ma már egyre inkább úgy látszik, hogy ha a természetet profit érdekekből kizsákmányoló és tönkretevő tendencia tovább folytatódik, ez végül a bioszféra olyan mérvű átalakulását eredményezheti, amely az emberiség kipusztulásához vezethet. Az alábbiakban bemutatjuk, hogy ebből a csapdából nem jelenthet kivezető utat sem a materializmus, sem pedig egy megkövesedett, dogmatikus monoteista hitrendszer, s nagyon valószínű, hogy a probléma megoldását az jelenthetné, ha az emberiség képes lenne visszatérni az ősi „pogány” szemléletmódhoz és értékrendhez. Egy ilyen megoldás nemcsak a természet megőrzését segíthetné elő, hanem jelentősen javíthatná az elidegenedett és depresszióra hajlamos modern ember belső lelki egyensúlyát, s ezen keresztül az emberi élet – nem materiális javakban mérhető – minőségét.

8

AZ EMBERISÉG KOCKÁZATAI A mai modern világban az ember és a természet közötti kapcsolat harmóniája megbomlott. Ennek következményei egyre inkább foglalkoztatják az emberiséget. Egy közeledő katasztrófa rémképe a II. világháború tapasztalatai alapján tovább fokozódott, hiszen úgy látszott, hogy egy atomháború az egész emberi civilizációt nagyon rövid idő alatt képes lehet elpusztítani. Erre utal Enrico Fermi Nobel díjas fizikus 1953-ban megtartott előadása is, amelyben arról beszélt, hogy miért nem lehetséges kapcsolatot teremteni földön kívüli idegen civilizációkkal. Fermi hasonlata szerint, ha a Föld keletkezése óta eltelt időt 24 órának tekintjük, akkor a technikai civilizáció kialakulása az utolsó századmásodpercben történt. Fermi szerint valószínű, hogy egy technikailag fejlett civilizáció néhány évszázad alatt elpusztítja magát, ez pedig a fenti hasonlat szerint csupán egy újabb századmásodpercnek felel meg. Ha a Föld körül elképzelünk egy néhány száz fényév sugarú gömböt, amelyen belül bármelyik bolygó egy fénysebességű hírközlő csatornán a technikai civilizáció élettartamán belül elérhető, akkor elenyészően kicsi annak a valószínűsége, hogy e gömbön belül akad egy másik bolygó, ahol éppen akkor áll fenn a technikai civilizáció, amikor a Földön, vagyis a két bolygón éppen egybe esik az a bizonyos század másodperc.

9

AZ EMBER ÉS A TERMÉSZET VISZONYA Vizsgáljuk meg Fermi elméletét közelebbről, azzal a változtatással, hogy az időbeli arányok szemléletesebbé tétele érdekében a Föld keletkezése óta eltelt időt nem egyetlen napnak, hanem egy teljes évnek tekintjük, és képzeljük el azt is, hogy a Föld történetét gyorsan mozgó űrhajóból szemléljük, ahonnan a relativisztikus idő-dilatáció miatt a Föld keletkezése óta eddig eltelt mintegy 4,6 milliárd év csupán egyetlen évnek tűnik. A látvány ez esetben nagyjából a következő lehetne: Január 1-én kialakul a Föld nevű bolygó, s a forrongó, gőz és gázfelhővel körülvett égitesten sokáig nem létezik semmiféle élet, mígnem március 20. körül a korábban kialakult tengerekben megjelennek az első, nagyon egyszerű szerkezetű mikroorganizmusok. A második félév már mozgalmasabb, mivel július 26. körül megjelennek az első többsejtű élőlények is a tengerekben, azonban egészen november 9-ig kell várni, amíg kialakulnak az első algák és a legegyszerűbb tengeri gerinctelen állatok. Ettől kezdve az események némileg felgyorsulnak. November 14-én a tengerben megjelennek az első mészhéjú puhatestűek, november 16-án a tengeri csigák, ősrákok és szivacsok, november 21-én a páncélos őshalak, korallok, kagylók, egyszerűbb gerincesek és tengeri sünök, a szárazföldön pedig az első mohafélék. Ezt követően november 24. körül kialakulnak a tengeri csillagok és a csontvázas halak, s a szárazföldön megjelennek az első kezdetleges növények, harasztok, majd november 29-én a páfrányok, ősfák és ősrovarok is. A december hónap ennél is mozgalmasabb, hiszen elsején megjelennek a cápák és hüllők, másodikán kialakulnak a kőszén telepek, a szárazföldön megjelennek az első örökzöld erdők és a szárnyas rovarok, Mikuláskor (dec. 6.) kialakulnak a szárazföldön a fenyők, a füvek és a mezők, nyolcadikán a tengerben megjelennek a tengeri gyíkok, a szárazföldön a repülő hüllők és az ősmadarak, kilencedikén pedig a lombhullató fák és bokrok. A dinoszauruszok megjelenése december 10. körül következik be, de ezek mindössze három nap múlva ki is pusztulnak. Közben azonban december 12. körül a szárazföldön megjelennek az első igazi emlős állatok. Mivel egyetlen nap kb. 12.600.000 földi évnek felel meg, innentől kezdve a felgyorsuló eseményeket érdemesebb óráról órára követni: – december 13. 01 óra: megjelennek a tengeri teknőcök – december 14. 13 óra: megjelennek a krokodilok és a maihoz hasonló kétéltűek – december 15. 08 óra: megjelennek az ősvirágok és a maihoz hasonló madarak 10

– december 16. 03 óra: megjelennek az erszényesek ősei – december 17. 17 óra 30 perc: a szárazföldön megjelennek a főemlősök és a gabonafélék – december 20. 21 óra 30 perc: megjelennek a bálnák, a fókák, és a maihoz hasonló halak, valamint a szárazföldi teknősök – december 24. 01 óra 40 perc: megjelennek a majmok – december 25. Karácsony első napja, 06 óra 10 perc: megjelennek a rágcsálók – december 26. Karácsony második napja, 01 óra 10 perc: megjelennek a denevérek – december 27. 05 óra 45 perc: kialakulnak a trópusi dzsungelek, megjelennek a maihoz hasonló virágok és az emberszabású majmok – december 29. 19 óra 50 perc: a mai lánchegységek felgyűrődése, ragadozók megjelenése – december 30. 14 óra 45 perc: az óceánokban megjelennek a cápák, Európa és Ázsia összekapcsolódik, és ezzel kialakulnak a mai kontinensek, és a nagy füves legelőkön megjelennek az első növényevő emlősök Az év utolsó napján az események még gyorsabban követik egymást, ezért innen kezdve már érdemes a másodperceket, sőt a nap vége felé még az ezred másodperceket is figyelembe venni: – december 31. Szilveszter, 18 óra 15 perc 30 másodperc: megjelenik az ősember – december 31. 23 óra 10 perc 40 másodperc: megjelenik a mai típusú ember – december 31. 23 óra 59 perc 05 másodperc: az emberi civilizáció kezdete – december 31. 23 óra 59 perc 46 másodperc: Krisztus születése – december 31. 23 óra 59 perc 58 másodperc: az ipari forradalom kezdete – december 31. 23 óra 59 perc 59 másodperc: egy milliárd ember él a Földön – december 31. 23 óra 59 perc 59 másodperc és kb. 750 ezredmásodperc: a globális környezetszennyezéssel megkezdődik a bioszféra intenzív pusztítása. Ezek után nézzük meg, hogy mi lehet a történet folytatása a most kezdődő második évben: – január 1. 00 óra 00 perc 00 másodperc: a jelen időpont – január 1. 00 óra 00 perc 04 másodperc: az emberiség várható kipusztulásának időpontja – január 1. 00 óra 01 perc 15 másodperc: a bioszféra egyensúlya helyreáll nagyjából azon a szinten, amely megfelel az első év december 20. körüli állapotnak. Ezt követően elvileg lehetséges, hogy néhány nap vagy néhány hét elteltével kialakul egy újabb intelligens élőlényfaj, ahhoz hasonlóan, ahogyan korábban az emberiség is kialakult. 11

Ezen pesszimistának tűnő jóslatnál érdemes figyelembe venni, hogy a prognózis csupán az emberiség nézőpontjából tűnik pesszimistának, hiszen a Földön több millió olyan élőlény faj létezik, amelyek szempontjából a prognózis kifejezetten optimista. A következő fejezetben arra keresünk választ, hogy melyek azok a tényezők, amelyek egy ilyen prognózist valószínűsítenek, s melyek azok a tényezők, amelyek egy ilyen folyamat ellen hathatnak.

12

OKOK ÉS KÖVETKEZMÉNYEK Érdemes megvizsgálni azokat a tényeket, amelyek a fentebbi prognózist alátámasztani látszanak, s azokat az elvi lehetőségeket, amelyek a helyzetet az emberiség szempontjából esetleg kedvező irányba fordíthatják. Az emberi tevékenységből származó természetkárosítás lehet lokális és lehet globális hatású. Bár a lokális hatások következménye egy szűkebb földrajzi környezetben katasztrofális lehet, általában mégsem fenyegeti az emberiséget megsemmisüléssel. Lokális hatásokra példa lehet a talaj, az ivóvíz, a levegő és az élelmiszerek ólom, kén, klór, stb. vegyületekkel való helyi szennyeződése, de ebbe a kategóriába tartozik pl. a csernobili atombaleset is. A globális hatások nagyszámú lokális hatás összegeződése révén alakulhatnak ki. Az emberiség fennmaradását leginkább a tengervíz és a légkör összetételének és fizikai paramétereinek – egymással kölcsönhatásban álló – megváltozása fenyegetheti, amelynek következtében módosulhat az éghajlat és az a kockázat is felmerül, hogy a légkör nem lesz képes hatékonyan kiszűrni a világűrből érkező egészségkárosító sugárzásokat. Mindez szoros kapcsolatban áll a Föld termikus egyensúlyával, amely utóbbi attól függ, hogy egyensúlyban van-e egyfelől a Földre beérkező és a Földön termelődő hőenergia összege másfelől a Földről a világűrbe kiáramló hőenergia mennyisége, vagyis, hogy optimális mértékű-e a bolygónk „hűtése”. A Földet főleg a Nap melegíti, de nem elhanyagolható az a hőenergia sem, ami a Föld belsejében zajló természetes eredetű termonukleáris folyamatokból származik, továbbá az a hőenergia, amelyet az emberi tevékenység termel. A Földön az éghajlat legfontosabb globális paramétere az évi átlagos közepes hőmérséklet. Ennek stabilitása jelentős mértékben függ attól a két hőáramlástól, amelyek egyikében a Föld sugárzó meleget kap a Naptól, a másikban pedig hőenergiát sugároz ki a világűrbe. E két hőenergia áramlás a légkörön halad keresztül. A légkör (atmoszféra) bizonyos sugárzásokat átereszt, másokat elnyel, visszaver, vagy szétszór. A Nap maximális sugárzási intenzitása a zöld színnek megfelelő 0,5 mikron hullámhossz körül van, s az innen érkező besugárzás 60-70%-át a légkör átengedi és az eljut a felszínre, amely a sugárzás kb. 30%-át visszaveri, 70%-át elnyeli és az így felvett hőt magasabb hullámhosszon kisugározza. A Földből kilépő sugárzás legnagyobb intenzitása a szemmel láthatatlan infravörös tartományban 10 mikron hullámhossz körül van. Ennek 60-70%-át a 13

légkör kiereszti a világűrbe, a többit elnyeli, majd az elnyelt energia egy részét visszasugározza a Föld felszínére. A visszasugárzás következménye az „üvegházhatás”, vagyis egy járulékos melegedés az atmoszféramentes állapothoz képest. A Földön az egész bolygóra átlagolt felszíni éves középhőmérséklet kb. +16°C. Ha nem volna üvegház, de a felszín elnyelési tulajdonságai nem változnának, az átlagos hőmérséklet –18°C lenne. Ha az üvegház hatás csökkenne, a hőmérséklet is csökkenne, több víz fagyna meg és mivel a jég és hó sok fényt ver vissza, ez tovább gyorsítaná a lehűlést. Lehetséges, hogy a Marson egykor sűrű légkör és folyékony víz volt, de üvegháza meggyengült és a víz, majd a levegőben lévő széndioxid megfagyott, a maradék levegő jelentős része pedig a világűrbe elillant. A Marson most az átlagos hőmérséklet –60°C, de éjszakánként ez –150°C alá süllyedhet. Az üvegházi egyensúly ellenkező irányban is felborulhat. Ha az üvegházhatás erősödik, a víz fokozott párolgása miatt a levegő páratartalma növekszik és mivel a vízgőz jó infravörös elnyelő, a melegedés erősíti önmagát. Talán hasonló módon vált forró bolygóvá a Vénusz, ahol az átlagos felszíni hőmérséklet kb. +460°C, habár ez üvegház nélkül csak kb. +22°C lenne. Az üvegház stabilitása és rendkívül kényes optimális egyensúlya létfontosságú a bioszférát benépesítő élőlények szempontjából. Az egyensúly kisebb mértékű megbomlása esetén természetes önszabályozó folyamatok – negatív visszacsatolások – gondoskodnak az egyensúly helyreállításáról. Az egyensúlyi állapot nagyobb mértékű megbomlása esetén azonban – egy bizonyos kritikus állapot elérésekor – a negatív visszacsatolások helyett pozitív visszacsatolások lépnek fel és egy önmagát rohamosan felerősítő láncreakciószerű folyamat alakulhat ki. Bár az üvegházi egyensúly elvileg mindkét irányban felborulhat, jelenleg a Földön a melegedési típusú egyensúlyvesztés jelenti a nagyobb kockázatot. A folyamatosan erősödő melegedési folyamat két tényezőből tevődik össze. Az egyik az emberi tevékenységből származó járulékos hőtermelés. Az emberi tevékenységekhez ugyanis energiára van szükség és minden megtermelt és felhasznált energia végül hővé alakul át. A másik melegedési tényező az üvegházi mechanizmus felerősödése oly módon, hogy növekszik a légkörben az infravörös elnyelő vegyületek koncentrációja és emiatt a talajszintről kisugárzott hőenergia egyre kisebb hányada tud csak kijutni a világűrbe. Az üvegház erőssége tehát a légkör infravörös elnyelő képességétől függ. A légkör által az infravörös sugárzásból elnyelt teljes energia mennyiség mintegy 2/3 részét a levegőben található széndioxid nyeli el, de jelentős elnyelő képességgel rendelkezik még a vízgőz, a metán és az ózon, valamint az emberi tevé-

14

kenységek miatt a levegőbe kibocsátott különféle vegyületek, főleg a nitrogénoxidok és a freonok. Az emberi tevékenység jelentősen hozzájárul a széndioxid koncentráció növekedéséhez is, hiszen az ipar és közlekedés évenként mintegy 20 milliárd tonna széndioxidot juttat a levegőbe, ami a légkör teljes széndioxid tartalmának kb. 1%-a. Ennek ellenére a légkör széndioxid tartalma évenként csak mintegy 0,5% mértékben növekszik, mert egyelőre még léteznek bizonyos természetes önszabályozó mechanizmusok, amelyek a növekedési tendenciát mérsékelik. Statisztikai becslések szerint az emberi tevékenységből származó üvegházhatású gázok mintegy 60%-a származik a közúti gépjármű közlekedésből, mintegy 30%-a az energiatermelésből és fűtésből, a fennmaradó 10% pedig az egyéb emberi tevékenységekből, jelentős részben a vegyiparból. A melegedési folyamatot egyelőre még kompenzálni igyekvő egyik legjelentősebb természetes önszabályozó mechanizmus úgy működik, hogy a levegőben feldúsuló széndioxid a levegőben lévő vízgőzzel szénsavat alkot, amely savanyú eső formájában (ez nem azonos a savas esővel!) lehullik és a bazaltot mészkővé és homokká bomlasztja szét és a mészkövet alkotó vegyületben a széntartalma lekötődik. A savanyú eső másik része az óceánokba hullik és különféle tengeráramlatok, főleg a Golf áramlat segítségével a mélyebb tengeri rétegekbe jut le. Egy másik fontos önszabályozás a biológiai visszacsatolás. Ennek lényege, hogy a légköri széndioxid koncentráció és/vagy a hőmérséklet növekedése esetén megváltozik a növények és állatok aránya és a több növény több széndioxidot bont le, mint amennyit a lecsökkent állatállomány termel. Ez utóbbi mechanizmus ma már alig működik, hiszen a Föld biológiai egyensúlyába az ember annyira beleavatkozott, hogy a növények és állatok arányát leginkább a „tervszerű” mezőgazdasági tevékenység határozza meg. Veszélyben van a Golf áramlat is, amely az éghajlatváltozás miatt fokozatosan lassul, s ha egyszer megáll, nem biztos, hogy újra meg tud indulni. Ha a melegedési folyamat elér egy kritikus értéket, a folyamatot erősítő pozitív visszacsatolások túlsúlyba kerülhetnek az önszabályozó mechanizmusokkal szemben és ez a melegedés rohamos gyorsulását eredményezheti. Az egyik legjelentősebb pozitív visszacsatolás abban áll, hogy a melegedés miatt a felszíni vizek párolgása fokozódik, miközben a felmelegedő levegő egyre több vízgőzt képes elnyelni anélkül, hogy az pára formájában kicsapódna. Mivel pedig a vízgőz hatékony infravörös elnyelő, ez tovább fokozza az üvegházhatást és ezzel a melegedést. Egy másik fontos pozitív visszacsatolás az, hogy a melegedés során a hó és jégtakarók elolvadása miatt a talaj fényelnyelő képessége fokozódik, fényvissza-

15

verő képessége csökken, ezért a talaj több hőt nyel el és még jobban felmelegíti a levegőt. A pozitív visszacsatolásokat az emberi tényezők jelentősen erősítik. Mivel az emberiség létszáma növekszik és mindenki magasabb életszínvonalon igyekszik élni, ezért az emberiség egyre több energiát termel és használ fel, s minden megtermelt energia végül hővé alakul át. Statisztikai adatok szerint ugyanis az átlagos életszínvonal annál magasabb, minél nagyobb az egy főre jutó energiafogyasztás. Ráadásul az energiatermelés (beleértve a járművek meghajtásához szükséges energiát is) főleg éghető anyagok elégetése útján történik. A még ki nem bányászott szén, olaj és földgáz széntartalma 4.000 milliárd tonna körül becsülhető. Ha ezt elégetjük, a légkör széndioxid tartalma háromszorosára növekszik. A melegedési tendenciát az is erősíti, hogy az ipar fokozódó nyersanyagszükséglete miatt kiirtják azokat az erdőket, amelyek a légköri széndioxidot lebontják és a szenet lekötik. Ha azt kérdezzük, hogyan lehetne a melegedési folyamatot megállítani, a válasz meglehetősen bizonytalan. Az emberiség létszámának korlátozása nem lehetséges. Nem lehetséges az egy főre jutó materiális igények növekedésének megállítása sem, hiszen a józan önmérsékeltre buzdító minden eddigi kezdeményezés kudarcot vallott. A melegedési folyamat korlátozására esetleg szóba jöhető módszerek közé tartozhat olyan ipari, háztartási és járműmeghajtási megoldások kidolgozása, amelyek kevesebb energia felhasználással nyújtják a megfelelő használati értéket, továbbá olyan energiatermelési eljárások elterjesztése, amelyek nem úgy termelnek energiát, hogy éghető anyagokat égetnek el, s ennek során üvegház gázokat, főleg széndioxidot bocsátanak ki a levegőbe. Ami a széndioxidot nem képező energiatermelési eljárásokat illeti, ezen a téren elsősorban a Nap, a szél és a vízi energia fokozott hasznosítása jöhetne szóba. Ezek különleges előnye még az is, hogy olyan energetikai folyamatokat csapolnak meg, amelyek energiája egyébként is hővé alakult volna át, így gyakorlatilag nem okoznak többlet hőtermelést. Sajnos a Nap és szél erőműveknek van egy igen komoly hátrányuk, nevezetesen, hogy ezek csak akkor termelnek energiát, amikor süt a Nap vagy fúj a szél. Az így megtermelt energiát ezért tárolni kellene, hogy akkor lehessen felhasználni, amikor szükséges. A keletkező hatalmas mennyiségű villamos energia tárolására azonban ma még csak olyan technológiai megoldások állnak rendelkezésre, amelyek nagyon költségesek, környezetkárosítók és fokozottan baleset veszélyesek. Ha pl. a paksi atomerőmű teljesítményének megfelelő „környezetbarát” erőmű egyetlen napi villamos energia termelését akkumulátorokban szeretnénk tá16

rolni, ehhez akkora tárolási kapacitás lenne szükséges, ami megfelel kb. 140 millió darab gépkocsi akkumulátornak. Egy ilyen hatalmas akkumulátor telepben évenként le kellene cserélni és ki kellene selejtezni az akkumulátorok felét és gondoskodni kellene azok megsemmisítésről és az ennek során keletkező veszélyes hulladékok ártalmatlanításáról. Egy ilyen folyamat sokkal nagyobb környezeti problémát jelentene, mint a radioaktív hulladékok kezelése. Márpedig a paksi atomerőmű teljesítménye csak jelentéktelen töredéke a világon működő villamos erőművek összteljesítményének. A széndioxidmentes energiatermelés két reálisan alkalmazható megoldása jelenleg a vízi energia és a nukleáris energia. Ezek közül is főleg az utóbbi, mert ebből lehet kivenni a nagyobb teljesítményt. Mindkettő rendelkezik azonban olyan hátrányokkal, amelyek miatt alkalmazásuk a környezetvédő mozgalmak élénk tiltakozásába ütközik. Ha számba vesszük a műszakilag lehetséges és viszonylag gazdaságosan megvalósítható energiatermelési eljárásokat, meg lehet állapítani, hogy mindegyiknek van – kisebb vagy nagyobb mértékben – káros ökológiai hatása. Még az abszolút „zöldnek” hitt szélerőművekről is kiderült, hogy működésük közben képesek tömegesen elpusztítani a turbinákba beletévedő madarakat. „Tiszta energiaforrás” csak a fantáziában létezik, a valóságban nem. Ezért az energiatermelési probléma megoldása csak olyan kompromisszum árán képzelhető el, amelynek során a sok rossz megoldás közül kell kiválasztani a viszonylag kevésbé rosszakat.

17

GÁBOR DÉNES ELMÉLETE A LEHETSÉGES MEGOLDÁSRÓL Gábor Dénes (1900–1979) magyar származású mérnök, fizikai Nobel Díjas, több tucat találmány kidolgozója, a holográfia felfedezője és a Római Klub aktív tagja, életének utolsó két évtizedében sokat foglalkozott az emberiség várható jövőjével és erről számos publikációja jelent meg. Bár azóta több évtized telt el, s Gábor Dénes idejében még nem lehetett látni azt a hatalmas információs robbanást, amely azóta bekövetkezett, a megállapításainak jelentős része a mai ismereteink alapján is helytállónak látszik. Gábor Dénes gondolatmenetének kiinduló pontja az volt, hogy mivel a tudósok és mérnökök hozták létre azt a fajta világot, amely különbözik minden korábbitól, ezért az ő felelősségük az is, hogy a sorsával törődjenek. Ezt az újfajta világot ugyanis számos félelem, aggodalom, szorongás jellemzi. Az aggodalmak egyik meghatározó forrása Gábor Dénes idejében az volt, hogy a két egymással szembenálló nukleáris szuperhatalom bármikor elpusztíthatja az egész emberiséget. Aggodalmat okozott az is, hogy a gazdasági fejlődésnek nyilvánvalóan vannak növekedési korlátai, s ezek megközelítése során az erőforrások kimerülése és a természeti környezetben okozott károk miatt az emberiség életfeltételei lényegesen rosszabbodhatnak. Az aggodalmakat tovább erősítette a magasan fejlett országok rossz lelkiismerete amiatt, hogy a gazdag és szegény országok közötti szakadék egyre mélyül, s miközben a világ egyik felén az emberek dúskálnak az anyagi javakban, a világ másik felén milliók halnak meg az alapvető élelmiszerek, a tiszta ivóvíz és a gyógyszerek szűkössége miatt. Ami a lehetséges atomháborút illeti, Gábor Dénes szerint ennek a veszélye nem megalapozott, hiszen egy ilyen háború esetén még a vesztes fél is képes utolsó erejével a győztest elpusztítani, s ezért egyik fél sem fog nukleáris háborút megkockáztatni. Más szóval: ha már egyszer tudomásul kell vennünk, hogy vannak atomfegyverek, még mindig az a szerencsésebb eset, ha ezek fele-fele arányban vannak elosztva. Ami pedig a növekedés korlátait és a gazdasági egyenlőtlenségeket illeti, Gábor Dénes szerint a technika fejlettsége alapján reális esély van a szegénység felszámolására. A fejlett ipari országokban azonban a további gazdasági növekedés erőltetése irreális és ésszerűtlen. Az emberiség hosszú távú fennmaradását ugyanis csak valamiféle stacionárius állapot elérése biztosíthatja, s ezért előbbutóbb meg kell állítani az emberiség szaporodását és az ipari fejlődést, valamint 18

azt a fajta történelmet, amelynek lényege a különféle háborúk végeláthatatlan sorozata. Demográfiai, gazdasági és technológiai értelemben tehát el kellene jutni a „nulla növekedés” állapotába. Amit viszont folyamatosan fejleszteni kell, az az innováció. Mégpedig az a fajta innováció, amely nem a gazdagság növelését, hanem az élet minőségének javítását szolgálja. Ezek a célok azonban csak akkor érhetők el, ha az emberiség belép az „érett társadalom” korszakába, vagyis a szellemi, spirituális fejlődése utoléri a technikai fejlődést. Gábor Dénes szerint a modern világ legnagyobb problémája nem a környezetszennyezés, hanem inkább az erőforrások kimerülése. A környezetszennyezést ugyanis meg lehet állítani hatósági intézkedésekkel és erre alkalmas műszaki megoldásokkal, a természeti erőforrások kimerülésére azonban még a „nulla növekedés” esetére sincs használható receptünk, mivel ezt a problémát még az atomenergia fokozott alkalmazásával sem lehet megoldani. Jelentős innovációs erőfeszítéseket kell tenni ezért új, környezet-tiszta, megújuló energiaforrások felkutatása érdekében. Ezzel egyidejűleg fel kellene adni azt a fajta „szemetelő életmódot”, aminek lényege, hogy a fejlett államok polgárai egy-két évenként – gyakran csupán divatból – lecserélik az autójukat, a mosógépüket, a hűtőszekrényüket, a TV készüléküket és számos egyéb un. „tartós” fogyasztási cikket. El kellene érni, hogy ezek valóban tartósak legyenek, s legalább 20-30 évig szolgálják a tulajdonosaikat. Ehhez azonban át kellene alakítani az emberek gondolkodását és ez a nehezebb feladat. Egy másik súlyos probléma az, hogy az automatizálás, a számítástechnika és az informatika rohamos fejlődése miatt az emberek egyre nagyobb hányadának egyre kevesebbet kell dolgoznia és gondolkodnia, s kérdés, hogy ilyen körülmények mellett az ember képes lehet-e arra, hogy továbbra is ember maradjon. Alkalmas-e egyáltalán az ember arra, hogy boldogan éljen egy gazdag és békés világban? Hiszen éppen az emberi agresszivitás és küzdeni akarás emelte az embert abba a pozícióba, hogy a Föld nevű bolygó urává váljon. Az ember ugyanis jól képes alkalmazkodni a nehézségekhez, de gyengén alkalmazkodik a kényelemhez és jóléthez. Ennek eredménye egyfajta társadalmi neurózis, aminek tünetei a céltalanság érzése, a depresszió, valamint a növekvő ingerültség, alkoholizálás, kábítószerezés és bűnözés. A „szabadidő-társadalom” pszichológiai problémáinak egyik lehetséges megoldását Gábor Dénes a hasznos időtöltésben, s ezen belül a művészetekben látja. Ehhez azonban meg kellene változtatni a közgondolkodást, amely ma az anyagi értékeket fontosabbnak tartja a szellemi értékeknél. Ebben a feladatban jelentős szerep hárul az írókra, művészekre, tudósokra, oktatókra, sőt a politikusokra is.

19

Gábor Dénes bíztató jelnek tekinti a „csináld magad” típusú barkácsolás terjedését, azonban szerinte ez nem elegendő. Amatőr kézműves művészeti iskolák és „manufaktúrák” hálózatát kellene létrehozni, amely visszaadná az embereknek a kézi munka örömét. Az ember ugyanis, ha nem dolgozik, elveszítheti emberi mivoltát. Gábor Dénes szép gondolatai igen figyelemre méltóak. Úgy tűnik azonban, hogy a kialakult kedvezőtlen tendenciák miatt ma már ennél többre lenne szükség.

20

A „GAIA” ELMÉLET James E. Lovelock GAIA elméletének alapgondolata az, hogy a földi bioszféra úgy viselkedik, mint egy élőlény. Mint tudjuk, egy magasabb rendű élőlény teste többmilliárd sejtből épül fel, és a sejtek szoros kooperációt alkotnak. Az élőlényekben bonyolult önszabályozó mechanizmusok működnek, amelyek optimális szinten tartják a testhőmérsékletet, a vércukorszintet, a testnedvek pH értékét, a sejteken belül a nátrium, kálium, kalcium és foszfor ionkoncentrációt és számtalan egyéb paramétert, amelyek normálistól való eltérése a szervezet károsodását, sőt pusztulását okozhatja. A szabályozó rendszerek működése a szimbiózisban résztvevő mikroorganizmusok – mint amilyen a bélflóra – hatékony együttműködését is igényli. Egy élőlény életképességéhez nemcsak jól működő belső szabályozásokra van szükség, hanem alkalmas környezeti feltételekre is. Ezért minden élőlény igyekszik a környezetét is megfelelően alakítani. A madarak pl. fészket raknak, az ember pedig házat épít és ruházatot, fegyvereket, járműveket állít elő. Lovelock szerint mindezekre a bioszféra is képes, akárcsak egy igazi élőlény. Ezt támasztja alá, hogy az utóbbi 3 és fél milliárd év során a földi klíma meglepően stabil volt, annak ellenére, hogy a Földet hatalmas természeti katasztrófák érték. Előfordult, hogy a napsugárzás több millió évig a jelenleginél 30%-kal gyengébb volt, s ez akár 50-80 fok hőmérséklet csökkenést is okozhatott volna. Az átlagos éves középhőmérséklet mégsem változott jelentősen, mivel a csökkenő besugárzást az üvegház effektus felerősödése kompenzálta. A tengerekben élő mikroorganizmusok ugyanis több infravörös elnyelő metán gázt bocsátottak ki a levegőbe. Lovelock szerint a földi klíma szabályozásában főleg a mikro élőlények, így baktériumok, penészgombák, moszatok, algák, korallok játsszák a legfontosabb szerepet. Lovelock példaként hozza fel, hogy sokmilliónyi elpusztult korall mészkővázából több kilométer magas és több ezer kilométer hosszú tenger alatti zátonyok épültek fel. Ezek képesek befolyásolni a tengeráramlatokat, sőt a lemeztektonikai folyamatokat is, s ezen keresztül a vulkáni tevékenységet, sőt a kontinensek vándorlását is. Ezen túlmenően a mikro-élőlény populációk túlszaporodása vagy létszámcsökkenése képes jelentősen megváltoztatni a mélytengerek és a magasabb légrétegek közötti gázcserét és ily módon befolyásolni az üvegházhatás erősségét. Lovelock szerint 3 és fél milliárd évvel ezelőtt véletlenül jöhettek létre azok a feltételek, amelyek az életet lehetővé tették. De ami ezután történt, már nem vé21

letlen. A világűrben a rendszeres szupernóva robbanások miatt a csillagközi és bolygóközi térben lebegő porfelhőkben minden lehetséges kémiai elem tömegesen előfordul, s a csillagok közelében a hatalmas intenzitású ionizáló sugárzás hatására ezekből folyamatosan képződik a szerves molekulák óriási választéka. A világegyetem tehát szüntelenül ontja magából a szerves vegyületeket, és ha ezek olyan bolygóra kerülnek, ahol az élethez szükséges klímaviszonyok megvannak, akkor az élet létrejön, s ha már létrejött, akkor az élőlények olyan rendszert alkotnak, amelyek szabályozzák a környezeti feltételeket, hogy az élet fenn is maradhasson. Ebben a folyamatban jelentős szerepet kap a természetes kiválasztódás, amely egyre újabb élőlényfajokat hoz létre, miközben az egyes egyedek sorsával nem törődik. A bioszféra stabilitása érdekében ugyanis szükség lehet arra, hogy egyes élőlények tömegesen elpusztuljanak. Hasonlóan, mint ahogy az emberi szervezet az önmagukat feláldozó fehérvérsejtek tömeges pusztulása árán hárít el egy veszélyes bakteriális fertőzést. Lovelock szerint a bioszférában is létrejöhet „rákos daganat”, vagyis egy élőlény populáció gátlástalan elszaporodása, amely veszélybe sodorhatja a bioszférát. Ez utóbbi ilyenkor a veszélyes populáció megsemmisítésére fogja az erőforrásait mozgósítani. Lovelock szerint a bioszférában hatalmas energiák működnek, s az ember bármit tesz, nem képes a bioszférát megsemmisíteni. Az azonban előfordulhat, hogy a bioszféra önvédelmi mechanizmusa kiküszöböli az embert, mint veszélyes tényezőt. Tudományos felfedezéseink és műszaki találmányaink birtokában ugyanis úgy vélhetjük, hogy mi kísérletezünk a természettel. Pedig lehet, hogy a természet kísérletezik velünk, s a kísérletek eredménye alapján fogja majd eldönteni, hogy szükség van-e egyáltalán emberiségre. Ha a döntés kedvezőtlen, úgy járhatunk, mint az a méhecske, amely önfeledten nyalogatja egy húsevő virág nektárját, mígnem egy megfoghatatlan pillanatban a szerepek megcserélődnek, s ettől kezdve többé már nem a méhecske eszegeti a virágot, hanem a virág eszegeti a méhecskét.

22

A MATERIALISTA MEGOLDÁS A materializmus szigorúan tudományos megoldást keres a felmerült problémák megoldására. Mivel úgy vélik, hogy csak egyszer élünk, s ezért az embernek joga van ebben az egyszeri életében mindent megszerezni és minden lehetőséget kiélvezni, amihez csak hozzájuthat, ezért a fő törekvés arra irányul, hogy az emberek materiális igényeinek korlátozása nélkül lehessen a környezet stabilitását biztosítani. Ennek érdekében egyre újabb és egyre „tisztább” energia és nyersanyag forrásokat igyekeznek feltárni, miközben – paradox módon – ösztönzik a gazdasági növekedést és a lakossági fogyasztást. Az a lehetőség általában fel sem merül, hogy az emberek igyekezzenek viszszafogottabb igényekkel, „puritánabb” életmóddal enyhíteni a negatív környezeti hatásokat. Vagy ha ilyesmi felmerül, nem nagyon talál követőkre, mert ez ellenkezik az ipari lobbyk rövid távú anyagi érdekeivel, s ezért minden ilyen kezdeményezést igyekeznek a fogyasztás növelésére buzdító kereskedelmi reklám kampányokkal ellensúlyozni. Ugyanakkor észszerű törekvések tapasztalhatók a népesség növekedésének megfékezésére, mivel nyilvánvaló, hogy a klíma stabilitással kapcsolatos kockázatok egyenes arányban állnak az emberiség létszámával. Az ilyen törekvések is azonban komoly ellenállásba ütköznek egyrészt a kisebb létszámú államok politikai törekvései részéről, másrészt egyes egyházak születésszabályozást tiltó rendelkezései miatt.

23

A MONOTEISTA MEGOLDÁS A monoteista vallások esetén különbséget kell tenni egyfelől az eredeti vallási tanítás, másfelől a vallást képviselő hivatalos egyházak dogmatikai felfogása között. Ez utóbbiak állásfoglalása általában nem nagyon lendíti előre a klímastabilitás kérdését. A népesedés kérdését általában tabuként kezelik. Minden megszülető gyermeket Isten áldásaként üdvözölnek, s a születések bármi módon történő korlátozása általában vallási tilalomba ütközik. Ráadásul a monoteista egyházak egyfajta fatalizmust képviselnek, amely szerint minden, ami történik, Isten akaratából való. Más szóval: az ember tehet, amit akar, akkor is Isten akarata lesz a döntő. Egyébként is előbb-utóbb Isten akaratából bekövetkezik az Utolsó Ítélet, amely a jelenlegi materiális világ pusztulásával jár, s ez ellen úgysem tehetünk semmit. Ugyanakkor van a monoteista egyházak hozzáállásában egy fontos pozitívum, nevezetesen az, hogy az embereket visszafogottabb, puritánabb magatartásra buzdítják, s azt tanítják, hogy a boldogságot elsősorban nem az anyagi javakban és az érzéki élvezetekben, hanem sokkal inkább a szellemi értékekben érdemes keresni. Bár ez a tanítás évszázadokon keresztül pozitívan befolyásolta az emberek életét, ma már a keresztény, zsidó, vagy muszlim hívők többsége sem képes ellenállni a felfokozott fogyasztói társadalom reklámdömpingjének. Úgy érzik, hogy mivel csak egyetlen földi életünk van, érdemes kihasználni azokat az anyagi örömöket is, amelyeket ez a létforma kínál. Egyébként is: a fogyasztói társadalmat is Isten teremtette, hiszen az az Ő akarata nélkül nem is létezhetne.

24

A „POGÁNY” MEGOLDÁS A keresztények által pogánynak nevezett „primitív” társadalmak már évezredekkel ezelőtt tisztában voltak az emberiséget fenyegető veszélyekkel, s igyekeztek olyan társadalmi viselkedési normákat követni, amelyek az ember és természet kapcsolatát hosszú időre stabilizálják. Példaként említhetjük az ősi kínai társadalmat, amely tipikusan képviselheti a klasszikus pogány szemléletmódot, s amely alapvetően két filozófiára épült. Az egyik a Konfucianizmus, a másik a Taoizmus. A Konfucianizmus alapeszméje az, hogy hogyan élhetünk harmóniában az embertársainkkal és a társadalommal. A Taoizmus alapeszméje pedig az, hogy hogyan élhetünk harmóniában a természettel és általában a minket körülvevő világgal. Az ősi Kínában az emberek meglehetősen puritán módon éltek, de azért ez az élet mégis „élhető” volt. Ez annak ellenére igaz, hogy a statisztika puszta számadatai alapján úgy tűnhet, hogy sokkal alacsonyabb volt akkor az emberek átlagos élettartama, mint ma. Az eltérés azonban a lényegesen magasabb csecsemőhalandóságból ered. Aki túlélte az első életévet, az már legalább akkora életkorra számíthatott, mint a mai modern ember. A halálozások oka a legtöbb esetben valamilyen fertőző betegség volt, olykor járványos formában. Mivel nem álltak rendelkezésre antibiotikumok, az áldozatok általában néhány nap alatt meghaltak, s ezalatt sokkal kevesebbet szenvedtek, mint az a mai modern rákbeteg, aki műtétek, sugárkezelések és kemoterápiák évekig tartó sorozata után jut el a meghalásig. Az öröklött betegségek ritkák voltak, mivel a magas csecsemőhalandóság egyfajta természetes kiválasztódás szerepét töltötte be. A fehér hollónál is ritkább volt pl. a fiatalkori cukorbetegség vagy agyvérzés, szemben a mai modern korral, amelyben egyre gyakrabban születnek csecsemők cukorbetegen és olykor 2-3 éves gyermekek halnak meg agyvérzésben. S akkor még nem beszéltünk a neurotikus tünetekről, amelyektől a modern társadalmakban minden másodikharmadik ember szenved. Az ősi Kínában az emberek egészségesebbek voltak és közelebb álltak a természethez és a spiritualitáshoz és ez kárpótolta őket azért, hogy nem rendelkeztek olyan technikai eszközökkel, amelyek a mai ember életét „kényelmesebbé” teszik. A népesség létszáma hosszú évszázadokon keresztül alig változott és a szellemtudományok, valamint a gyógyászati módszerek kivételével a tudomány fejlődését sem tartották kívánatosnak. Kína egyébként sem volt terjeszkedő állam. Amikor a hunok támadása veszélyeztetni kezdte megszokott életüket, a Nagy Fallal vették körül magukat véde25

kezésként. Egy ilyen társadalom elvileg akár több százezer vagy több millió évig is létezhetett volna, szemben a modern nyugati társadalmakkal, amelyek a fejlődés jelszavával párszáz éven belül lakhatatlanná varázsolhatják a bolygónkat. A „primitív” társadalmakat egyébként sem lehet alacsonyabb rendűnek tekinteni, mint a modernt. Maga a primitív szó is valami olyasmit jelent, mint: első, őseredeti. Ha pl. egy áruféleség kiváló minőségű, azt mondjuk rá: príma. A számelméletben prímszámnak nevezik azokat a számokat, amelyek elsődlegesek, vagyis nem állíthatók elő más számok szorzataként, miközben az összes többi szám – az un. összetett számok – prímszámok szorzatai. Az angol nyelvben a miniszterelnököt így nevezik: „prime minister”, vagyis olyan miniszter, aki első az egyenlők között. A primitív pogány társadalmakban nagy tisztelet övezte a négy őselemet. Ezek: a VÍZ, amely nélkül nem létezhet élet, a TŰZ, amely meleget és világosságot ad, s jelképe és elsődleges forrása a Nap, a SZÉL, vagyis a levegő, amely alapvető életfeltételünk és a FÖLD, amelyen élünk és amelyen az élelmiszereinket termeljük. Az európai civilizációban, főleg a kereszténység elterjedése után az őselemek – és ezzel a természet – tiszteletét sikerült lassacskán felszámolni. Jellemző példaként említhető Szent László királyunk rendelkezése, amely szerint a törvény szigorával kell lesújtani azokra, akik pogány módra áldozati szertarásokat mutatnak be folyók, források, fák, sziklák, vagy egyéb természeti képződmények tiszteletére. Ha nem lettek volna ilyen királyaink, akkor talán ma nem lenne szükségünk természet és környezetvédő mozgalmakra. Az európai civilizáció felsőbbrendűségéről szóló hit később tudományos színezetet kapott, főleg az 1800-as évek elején, Hegel munkássága, írásai és egyetemi előadásai alapján, amelyekben azt hirdette, hogy az európai civilizációt szüntelen, gyors, pozitív irányú fejlődés jellemzi, miközben a világ más részein élő primitív színes bőrűek képtelenek fejlődni. Kortársa, a spirituális beállítottságú Schopenhauer hiába próbálta előadásaiban meggyőzni hallgatóságát a távolkeleti „színes bőrűek” ősi örökségét képező filozófiák nagyszerűségéről, nem hallgattak rá. Hogy ma már mennyire nem tiszteljük a természetet, arra példa lehet az a módszer, ahogyan Magyarországon a „szeretet” ünnepe lezajlik. Karácsony előtt kivágnak mintegy kétmillió csemete fenyőfát, ezt a lakásokban különféle színes mütyürökkel feldíszítik, majd egy-két héttel később az összeset kidobják a szemétbe. Amerikában pedig ilyenkor leölnek mintegy 50 millió pulykát, kivéve egyet, amelynek az elnök ünnepélyes ceremónia kíséretében „megkegyelmez”. Érdemes lenne megfontolni nálunk is hasonló gesztust. Például minden évben kijelölhetnénk az erdőben egy fenyőfát, amelynek a köztársasági elnök ünnepélyesen megkegyelmez. 26

MIT TANÍT A MATERIALIZMUS? A materializmus alapelve az, hogy kizárólag az anyag létezik, vagyis az, amit érzékszerveinkkel és műszereinkkel tapasztalhatunk. A materializmus tagadja bármiféle anyagon túli spirituális valóság lehetőségét és azt tanítja, hogy a test fizikai halálával a tudat is véglegesen megszűnik, vagyis nem létezik semmiféle halálon túli létforma. A materializmus állításait egzakt tudományos módon sem igazolni, sem cáfolni nem lehet. Ebben az értelemben a materializmus is egyfajta hit, s alig különbözik bármely dogmatikus vallás hitrendszerétől. Sőt a gyakorlatban a materializmusra igen gyakran a fanatikus vallási türelmetlenség is jellemző, ezért nem túlzás megszállott materialista fundamentalistákról sem beszélni. A materializmus hívei mindezek ellenére azt állítják, hogy meggyőződésük tudományosan megalapozott, sőt ez az egyetlen olyan „izmus”, amelyet a tudomány kétséget kizáróan és minden tekintetben igazol. Hogy ez a felfogás a gyakorlatban mennyire állja meg a helyét azt a következő fejezetekben részletezzük.

27

A MATERIALIZMUS KIALAKULÁSA A materializmus, azaz anyagelvűség, mint bölcseleti-világnézeti koncepció alapvetően az 1700-as évek folyamán alakult ki a francia enciklopédisták tevékenysége nyomán, akik Newton mechanikai elméletéből kiindulva, s azt Leibniz monád elméletével kombinálva alakították ki azt az alapelvet, amely szerint a világ jelenségei – beleértve az emberi tudat működését is – az anyagi részecskék mechanikai mozgására vezethetők vissza. Nem valószínű, hogy a mélyen vallásos Newton ezt az elképzelést helyeselte volna, hiszen ő maga vezette le a saját mechanikai elméletéből azt a gondolatmenetet, nevezetesen a kozmikus instabilitás elméletét, amely szerint szükségszerűen léteznie kell egy mindenható teremtő Istennek, máskülönben a kozmikus természeti rend már összeomlott volna. Ennek ellenére az anyagelvű megközelítés igen gyorsan népszerű lett, olyannyira, hogy amikor a 18/19 századforduló akkori egyik legnagyobb tudósát, Laplace márkit megkérdezte Napóleon császár, hogy miért nem tesz említést az elméletében Istenről, Laplace így válaszolt: „Felség, erre a hipotézisre nem volt szükségem”. Már az 1800-as évek első felében jelentkeztek azonban olyan tudományos tapasztalatok, amelyek vitathatóvá tehették volna a materialista világkép abszolút érvényességét. Ezért azt tudományosan jobban meg kellett alapozni. Ezt a munkát Marx Károly végezte el, aki – a saját szavai szerint – a Hegel féle dialektikát a „feje tetejéről a talpára állítva”, megalkotta a tudományos és történelmi dialektikus materializmust, s ebből levonta azt a következtetést, hogy a világ és ezen belül az emberi társadalom működése, változása, fejlődése szigorú törvényszerűségek szerint zajlik, amiből következik, hogy szükségszerűen be fog következni a világméretű szocializmus és kommunizmus állapota. Hogy ez az elmélet mennyire vált be, azt a történelem alakulása mutatta meg.

28

TUDOMÁNY ÉS MATERIALIZMUS Sokan azonosítják a materializmust a tudományos világnézettel. Ez azonban nagy tévedés. A modern természettudományokban ugyanis ma már olyan sok paradoxon és logikai ellentmondás található, hogy ezek alapján bármilyen világnézet mellett és ellen számos tudományos érvet lehet felhozni. Erre mutat az is, hogy az élvonalbeli tudósok is erősen eltérő világnézetet vallanak és vallásibölcseleti kérdésekről egymással is vitatkoznak. A materializmus rohamos terjedése azért is meglepő lehet, mert az elméleti fizika eredményei alapján ma már az is kérdéses, hogy egyáltalán létezik-e az a valami, amit valamikor anyagnak neveztünk. A fizikai Nobel-díjas Enrico Fermi már 1953-ban tett pl. olyan kijelentést, hogy anyag nincs többé, csak energia, mert amit anyagnak hittünk, az szüntelenül mozgó energiacsomagokból álló komplexum. Ez azonban egyáltalán nem zavarja a meggyőződéses materialistákat, s ez alátámasztja Freud nézetét, amely szerint az ember nem abban hisz, ami észszerű, hanem abban, ami a céljait és vágyait alátámasztja és ezért képes a számára rokonszenves bármilyen nézetrendszerhez racionálisnak látszó érveket kieszelni. A mai modern ember a fogyasztói társadalom árukínálati és reklámdömpingjében él és a vágyai főleg anyagi javak megszerzésére és birtoklására irányulnak, s ehhez a legmegfelelőbb ideológia az ateizmus és materializmus. Ebből a szempontból teljesen közömbös, hogy egy ilyen világnézetet a tudomány képes-e hitelesen alátámasztani. Csak az a fontos, hogy aki hisz benne, annak számára „logikusan” hihető legyen. Példaként hozható fel egy élvonalbeli tudós fizikus, aki belátta, hogy az anyag hagyományos értelmezése tarthatatlan, de ő mégis szeretett volna materialista maradni. Ennek érdekében egyik publikációjában azt javasolta, hogy újra kell értelmezni az anyag fogalmát. Javaslata szerint anyagnak tekintendő minden, ami a fizika kísérleti módszereivel és eszközeivel vizsgálat tárgyává tehető. Ilyen értelemben anyag az energia, a fény, a tér, az idő, sőt, amennyiben létezik és kísérleti úton vizsgálható, maga az Isten is. A materializmus tarthatatlanságát egyébként már Newton kimutatta a már említett kozmikus instabilitás elmélete alapján. Mint tudjuk, Newton volt az, aki felfedezte a gravitációs erőt, vagyis azt, hogy anyagi tárgyak képesek egymásra a távolból, fizikai érintkezés nélkül is erőt kifejteni. Newton egy Euklideszi típusú sem nem táguló sem nem zsugorodó végtelen világegyetemet képzelt el, amelyben a csillagokat a többi csillag gravitációs vonzása tartja a helyén, oly módon, hogy a különféle irányból ható vonzóerők 29

minden egyes csillag esetén éppen egyensúlyban vannak, vagyis az eredőjük zérus. Newton azonban kimutatta, hogy egy ilyen rendszer szükségszerűen instabil, mert ha bármelyik csillag csak egy picit is elmozdul a helyéről, akkor ez az összes többi csillag egyensúlyát is megbolygatja, amiből a rendszer lavinaszerű összeomlása következik. Hogy ez eddig miért nem következett be, annak két magyarázata lehet. Az egyik az, hogy a világ nem létezik öröktől fogva, s bár az összeomlás folyamatban van, még nem volt elég idő arra, hogy be is fejeződjön. Ez esetben azonban a világ nem jöhetett létre magától, tehát azt olyas valaki teremtette, akinek ehhez hatalma volt, vagyis Isten. A másik lehetséges magyarázat az, hogy bár a világ öröktől fogva létezik, egy világfeletti hatalom annak működésébe rendszeresen beleavatkozik és ezzel megakadályozza az összeomlást. Newton szerint ez esetben is fel kell tételezni egy ennek megfelelő hatalom, azaz Isten létezését. A 19. század vége felé merült fel az ötlet, hogy az univerzum nem lehet végtelen. Egy végtelen világegyetemben ugyanis, ha a csillagok átlagos sűrűsége mindenütt azonos, bármilyen irányba is nézünk egy fénysugár mentén, előbbutóbb csillagba ütközünk, amiből az következne, hogy az égboltnak mindenütt egyenlően fényesnek kellene lennie. Ezt a kérdést a relativitáselmélet oldotta meg a folyamatosan táguló görbült téridő feltételezésével, amiből azonban újfent következett, hogy a világ nem létezhet öröktől fogva, s az ősrobbanás elmélettel végső soron visszajutottunk Newton eredeti ötletéhez, csak más megközelítésben. A világ keletkezésével kapcsolatos paradoxonokat tovább fokozta az un. fekete lyukak elmélete, majd megfigyelésekkel történő alátámasztása. Egy fekete lyuk ugyanis a téridő olyan szingularitása, amelynek középpontjában az anyagsűrűség elvileg végtelenül nagy, eseményhorizontján belül pedig az idő visszafelé folyik. Ha ez igaz, az ősrobbanás is egy óriási fekete lyukból kellett, hogy elinduljon. No de vajon ki vagy mi hozta létre ezt a hatalmas fekete lyukat? A fizika törvényeit, s ezen keresztül az univerzum működésének törvényeit az un. természeti állandók határozzák meg. Ezen belül megkülönböztetünk matematikai és fizikai állandókat. Matematikai állandóra példa lehet a π szám, amely megadja az Euklideszi térben elhelyezkedő szabályos kör kerületének és átmérőjének arányát. Fizikai állandóra pedig példa az elektron töltése, a gravitációs állandó, a fénysebesség, stb. A matematikai és fizikai állandók nem függetlenek egymástól, közöttük szoros kapcsolat van, különben nem lehetne leírni a fizikai jelenségeket matematikai egyenletekkel. Ha ismerünk bizonyos természeti állandókat, akkor ezekből újabb állandókat képezhetünk. Például ha összeszorozzuk a fénysebességet a hidrogén atom nyugalmi tömegével, kapunk egy újabb természeti állandót. Feltehető a kérdés, hogy 30

hány „független” természeti állandó létezik, amelyek egyikét sem lehet leszármaztatni a többiből. Erre a kérdésre nincs egyértelmű válasz. Több szaktekintély szerint – jelenlegi ismereteink alapján – a független természeti állandók száma 26, s ezek mindegyike olyan, hogy nem lehet leszármaztatni a másik 25-ből, ezekből azonban le lehet származtatni az összes többi természeti állandót. Felvethető a kérdés, hogyan alakultak ki a természeti állandók. Feltűnő ugyanis ezek igen precíz összehangolása, amely akkora pontosságú, mintha puskával a Földről éppen a közepébe találnánk egy pénzérmének, amely a Holdon hever. Egy ilyen precíz véletlen összehangolódás valószínűsége annyira elenyészően csekély, hogy az számos tudós szerint nem lehet véletlen. Ha ugyanis az alapvető természeti állandók csekély mértékben megváltoznának, akkor a világ másként működne. Hogy hogyan, arra lássunk néhány példát: Előfordulhatna a természeti állandók olyan kombinációja, hogy a csillagok belsejében nem jöhetne létre termonukleáris fúziós reakció, s ezért azok – beleértve a Napot is – nem világítanának, előfordulhatna olyan kombináció, hogy nem jöhetnének létre a hidrogénnél és héliumnál nagyobb tömegszámú atomok, előfordulhatna az is, hogy elvileg létezhetnének ugyan nagyobb tömegszámú atomok, azonban nem jöhetnének létre szupernóvák, amelyek robbanása termeli a fémeket és egyéb nehezebb kémiai elemeket, előfordulhatna, hogy a szénatom nem négy vegyértékű lenne, s emiatt nem képződhetnének szerves molekulák, előfordulhatna az is, hogy a víz nem +4 fokon lenne a legsűrűbb, hanem fagyott állapotban, s ezért a jég nem tudna a víz felszínén úszni, hanem az aljára süllyedne, s emiatt a jelenlegi élővizeinkben nem létezhetne élet, stb. Hogy a természeti állandók éppen olyan kombinációja létezik, amely lehetővé teszi az életet, annak a véletlen valószínűsége nagyjából akkora, mintha valakinek éveken keresztül minden héten telitalálata lenne a lottón. Emiatt több tudós hisz az un. antropikus elvben, amely szerint a természeti állandók kombinációja azért ilyen, hogy létrejöhessen az univerzumban értelmes élet, amely azt megfigyeli. Az antropikus elvnek két változata van. A gyenge antropikus elv szerint számtalan világegyetem keletkezett, s ezekben véletlenszerűen alakultak ki a természeti állandók. Mi olyan világegyetemben élünk, ahol éppen összejöttek a megfelelő paraméter kombinációk, s ezáltal lehetővé vált az életünk. Ez az elgondolás egyfajta kozmológiai darwinizmusként is felfogható. Ezzel szemben az erős antropikus elv szerint létezik egy kozmikus intelligencia, amely szándékosan úgy irányította a természeti állandók kialakulását, hogy az élet létrejöhessen. Még ha figyelmen kívül is hagyjuk a fentiekből leszűrhető következtetéseket, akkor is azt kell megállapítani, hogy a tudomány azért sem képes igazolni a ma31

terializmus abszolút érvényességét, mivel maga is tele van ellentmondásokkal. Ellentmondásban van egymással a klasszikus fizikán belül a Newton féle azonnali távolhatási elv és a Maxwell féle mezőelmélet, a modern fizikán belül a kvantumelmélet és az általános relativitás elmélet, sőt a kétféle relativitás elmélet (a speciális és általános) között is jelentős szakadék tátong. Meglepő módon, az ellentmondások dacára, minden egyes tudományos elmélet jól használható gyakorlati célokra a maga területén. R. Penrose szerint pl. a Newton féle mechanika 7 decimális számjegyig, a kvantumelmélet 11 számjegyig, a relativitáselmélet pedig 14 számjegyig szolgáltat a kísérleti adatokkal egyező eredményeket A felsorolt ellentmondások csupán kiragadott példák. A tudományban a különféle elméletek kölcsönösen egymásra támaszkodnak, de nincs mögöttük közös, általános érvényű megalapozottság. Olyanok, mint az az épület, amelyben egyik tégla tartja a másikat és a másik az egyiket. Nem valószínű, hogy a fizikai paradoxonok valaha is feloldhatók, hiszen az újabb felfedezések egyre újabb paradoxonokat tárnak fel, olyannyira, hogy ma már a tudattól független „objektív” fizikai valóság puszta létezése is kétségesnek látszik. Ezt támasztja alá a Nobel díjas tudósok által több évtizeddel ezelőtt kidolgozott koppenhágai modell is, amely szerint egy fizikai kísérlet eredménye soha nem jósolható meg pontosan, mivel az a kísérleti objektum és a kísérletező személy kölcsönhatása során alakul ki. Az embereket azonban csak arról lehet meggyőzni, amit megértenek. S bár a tudás alapja a megértés, ez utóbbi gyakran nagyon jelentős szellemi erőfeszítést igényel és a mai modern társadalomban a megélhetésért kemény küzdelmet folytató és ezért szellemi kimerültségben szenvedő ember ritkán szánja el magát további szellemi erőfeszítésre. Másokat pedig, akiknek élete kevésbé hajszolt, kényelem szeretetük akadályoz ebben. Így azután az emberek nagy része szívesebben hisz, mint megért. Ez persze régebben is így volt, a különbség csak az, hogy valamikor a vallási tanítóknak és filozófusoknak hittünk, ma pedig inkább a természettudósoknak, közgazdászoknak, orvosoknak, pszichológusoknak, vagy más szakembereknek. A 19. században még a tudományos ismeretek legalább egytized része beépült a művelt emberek gondolkodásába, világnézetébe. Azóta a tudományos ismeretanyag mennyisége nagyságrendekkel megnőtt, de e hatalmas tudás csupán csekély töredéke befolyásolja ma az emberek gondolkodását. Ha nem így lenne, az jelentősen megváltoztathatná a világról alkotott nézeteinket. Rájöhetnénk például arra, hogy az általunk szilárdnak és maradandónak tapasztalt materiális valóságról alkotott képünk jelentős része csupán a tudati működésünk terméke, vagyis lényegében illúzió, amely előítéleteinkből és megmerevedett nézeteinkből táplálkozik.

32

ELLENTMONDÁSOK A MATERIALISTA TUDOMÁNYBAN Ez a fejezet főleg a fizikáról szól, s csupán annak szemléltetésére szolgál, hogy mennyire nincs még ma sem egységes tudományos világképünk. Akik nem különösképpen érdeklődnek a fizika iránt, ezt a fejezetet bátran kihagyhatják, hiszen ez a további gondolatmenetet nem befolyásolja. Akik azonban érdeklődnek a fizika iránt, talán kaphatnak néhány inspirációt arra vonatkozóan, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz a különféle fizikai elméletek. Itt most a fizikai elméletek összehasonlításánál nagyrészt Roger Penrose gondolatmenetét követjük, az alábbi ábra szerint, habár azt egy kissé eltérő módon interpretálva.

A fizika fogalmát itt most főleg a mechanikára korlátozzuk, és ennek megfelelően a fenti ábra szemlélteti azt a nyolc féle elméletet, amelyek a tudomány mai állása szerint elvileg lehetségesek.

33

Az ábra tetején, kiindulási alapként látjuk a Galilei féle fizikát, amely tulajdonképpen még nem tekinthető olyan komplex elméletnek, amely különféle mérnöki feladatok megoldását lehetővé teszi. Ez a fizika még a fénysebességet (c) végtelen nagynak tekintette és nem számolt sem a gravitációs állandóval (g), sem a Planck féle állandóval (h). Ismerte azonban már az erőhatások vektoros összegezésének elvét, vagyis az eredő erő kiszámítását. Tartalmazta a Galilei féle klasszikus relativitás elvet is, amelynek segítségével egymáshoz képest mozgó koordinátarendszerek között át lehetett számítani a mozgó mechanikai tárgyak helyzetét és sebességét. Ezen túlmenően csúszdán végzett golyó gurítási kísérletei alapján Galilei felismerte azt a szabályt is, hogy a mozgó tárgyak igyekeznek megtartani eredeti mozgási állapotukat, s külső erőhatás ennek megváltoztatásához szükséges. Hiányzott azonban még ez utóbbi felismeréssel kapcsolatban az a Newton által később felfedezett matematikai szabály, amely szerint a tárgy mozgásmennyiségének, más néven impulzusának megváltozási sebessége arányos a reá ható erővel. Hogy gyakorlatban is használható mechanikát kapjunk, ehhez a fizikához hozzá kell tenni és hallgatólagosan meg kell előlegezni Newton ez utóbbi felfedezését is. Penrose felfogása szerint ezzel a kiegészítéssel a Galilei féle fizikából le lehet származtatni az összes fizikai elméletet. Ennek gondolatmenete az ábra alapján követhető. A Galilei féle fizikához a gravitációs állandót hozzáadva eljuthatunk a Newton féle klasszikus mechanikához. Ezt Newton eredetileg a bolygómozgások kiszámításához dolgozta ki. Newton a fénysebességet végtelen nagynak tekintette, vagyis a távoli hatások azonnali bekövetkezésével számolt. Ez a mechanika már egészen jól használható, amit igazol, hogy a gépészmérnöki gyakorlatban ma is ezt a mechanikát alkalmazzák. A Newton féle mechanika a tapasztalatok szerint legalább +/–0,00001 % pontos eredményeket ad mind a gépészeti berendezéseknél, mind pedig a Naprendszerünkben mozgó bolygók, holdak, üstökösök, aszteroidák valamint az ember alkotta mesterséges holdak és űrhajók pályájának kiszámításánál. Ilyen pontos számításra a mérnöki gyakorlatban legtöbbször nincs szükség, sőt sok esetben kielégítő lehet a bolygómozgások és műholdak követésénél is. Ha a Galilei féle fizikához képest bevezetjük a korlátozott fénysebesség, mint abszolút határsebesség elvét, eljuthatunk a speciális relativitáselmélethez. Ezt azért nevezte Einstein speciálisnak, mert a Galilei-Newton féle klasszikus relativitás-elv egyfajta speciális továbbfejlesztéseként fogható fel. A klasszikus Galilei féle relativitás-elv ugyanis azt mondta ki, hogy egymáshoz képest egyenletes sebességgel mozgó inercia-rendszerekben a mechanikai törvények változatlan formában érvényesek. Einstein pedig ezt úgy fejlesztette tovább, hogy az egymáshoz képest egyenletes sebességgel mozgó inercia rend34

szerekben valamennyi természeti törvény – beleértve a termodinamikai, optikai és elektrodinamikai törvényeket is – változatlan formában érvényes. A speciális relativitáselmélet nem foglalkozik sem a gravitációval, sem a kvantum-bizonytalansággal. Amivel foglakozik, az az, hogy egymáshoz képest mozgó koordináta rendszerekből nézve eltérő mérőszám adódik a sebességre, a távolságra, az időre és a tömegre. Eszerint egy gyorsan mozgó tárgy tömege nagyobb, mint nyugalmi állapotban, s emiatt a mozgását módosító erő hatására kisebb mértékben változik meg a sebessége, mint ahogyan az a klasszikus mechanikából adódna. Hogy ez a jelenség igazolható legyen, az szükséges, hogy a mérhető változás nagyobb legyen, mint amekkora pontosságot a klasszikus mechanika, valamint a mérőeszközeink biztosítani képesek. Észlelhető mértékű relativisztikus tömegnövekedés, méretváltozás és idődilatáció azonban csak akkor jöhet létre, ha valamilyen tárgy legalább a hangsebesség ezerszeresével mozog. Ember által készített makro-méretű tárgyat azonban eddig még legfeljebb csak 25-30-szoros hangsebességre tudtak felgyorsítani, azt is csak nagy nehézségek árán. Emiatt a gépészmérnöki gyakorlatban a relativitáselmélet nem játszik szerepet. Az elemi részecskék világában azonban előfordulnak fénysebességet megközelítő sebességek, s ha egy elektromos töltésű ilyen részecskét mágneses térrel eltérítünk, a pályájának megváltozása különbözni fog attól, amit a klasszikus fizika jósol, miáltal a relativisztikus effektus kísérletileg igazolható. A Galilei féle fizikából elvileg leszármaztatható Penrose szerint a kvantummechanika is, ha felvesszük a nem zérus értékű Planck állandót, s ezzel megjelenik a kvantumbizonytalanság és a részecskék állapota un. hullámfüggvényekkel írható le. A hullámfüggvény komplex változós függvény, amelynek ha az abszolút értékét négyzetre emeljük, kapunk egy számot, amely megmutatja, hogy a részecske egy meghatározott helyen és pillanatban mekkora valószínűséggel hajlamos kölcsönhatásba lépni. A kölcsönhatás bekövetkezésének műszeres észlelése esetén azonban a mikrofizikai jelenséget felváltja egy makrofizikai jelenség – vagyis maga az észlelés – s ezzel eltűnik a hullámfüggvény. Ezt a jelenséget a hullámfüggvény összeomlásának szokás nevezni. Ami az általános relativitáselméletet illeti, ez bizonyos értelemben leszármaztatható akár a Newton féle klasszikus mechanikából, akár a speciális relativitáselméletből, amint azt az ábrán feltüntetett nyilak mutatják. Ebben az elméletben a Planck féle állandó zérus, de létezik nem zérus értékű gravitációs állandó és véges fénysebesség.

35

A speciális relativitáselméletből vagy a kvantummechanikából elvileg le lehet származtatni a kvantummező elméletet, amelyben a gravitáció nem játszik szerepet, de a fénysebesség véges és a Planck féle hatáskvantum nem zérus. Ezek eddig önmagukban elvileg ellentmondásmentes elméletek. A probléma akkor kezdődik, ha a klasszikus mechanika és a kvantummechanika egyesítését kíséreljük meg. Ekkor juthatnánk az ábrán kérdőjellel (?) jelölt elmélethez, amely egyelőre nem létezik és kétséges, hogy meg fog-e születni egyáltalán. Ennek oka nem csupán a matematikai nehézségekben rejlik. Nem zárható ki, hogy közöttük valóságos logikai ellentmondás áll fenn. A logikai ellentmondás nemcsak valószínű, hanem szinte biztosnak látszik a reménybeli kvantumgravitációs elmélet esetén, amely utóbbi az általános relativitáselmélet, a kvantum-mező elmélet és az ábrán kérdőjellel megjelölt elmélet egyesítése során jöhetne létre. A különféle alkalmazási területekhez tehát különféle fizikai elméletek tartoznak. Ezek jól működnek a saját területükön, de nem jól működnek az ezen kívül eső tartományokban és egymásnak is ellentmondanak. Bele kell tehát esetleg törődni abba, hogy nem ugyanaz a nagy és a kicsi fizikája, ahogyan azt Penrose „A nagy, a kicsi és az emberi elme” című könyvében kifejti. A kérdés csak az, hogy hol a határ a nagy és a kicsi között. Penrose szerint ott a határ, ahol a kicsiből a nagy felé haladva a kvantumfizikai hullámfüggvény összeomlik. E határeset kísérleti meghatározására már eddig is történtek kísérletek. A határ definiálása azért is fontos lenne, mert Penrose feltételezi, hogy a tudat működése is e határesettel kapcsolatos. Véleménye szerint az emberi agysejtek szinopszisaiban található ingerület átvivő csövecskék belső terének mérettartománya éppen e határ közelébe esik, s ezért létrejöhet sok agysejtre szinkronizált időlegesen stabil hullámfüggvény, amelynek előre ki nem számítható összeomlása bizonyos magyarázatot adhat az emberi kreativitásra, kiszámíthatatlanságra és szabad akaratra. Lehet azonban, hogy Penrose mégiscsak téved, s az emberi tudat nem értelmezhető kizárólag az anyag fizikai jelenségei alapján. Az is problémát okozhat, hogy a hullámfüggvény összeomlása nem mindig a „kicsi” határeseténél következik be. Valószínű pl., hogy a naprendszernyi nagyságrendű tömegeket magukba foglaló neutron csillagok és fekete lyukak belsejében lejátszódó folyamatokat nem lehet értelmezni a kvantumfizikai összefüggések mellőzésével, emellett azonban, tekintettel a hatalmas gravitációs térerősségre, mégiscsak szükség lenne az ábrán kérdőjellel jelölt elméletre, sőt alighanem a kvantumgravitációs elméletre is.

36

A MATERIALIZMUS TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI Egy régi novellában szerepel egy amerikai kisváros, ahol mindenki el van adósodva és minden vállalkozás csőd szélén áll. Egyszer idegen érkezik a városba, és látván a siralmas helyzetet, kölcsön ad a kocsmárosnak egy gyűrött, tintafoltos százdollárost azzal, hogy ha jobb idők jönnek, majd megadja. A kocsmáros a bankban felváltja a százdollárost és kifizeti az adósságait. A hitelezők a kapott pénzből megadják tartozásaikat, s a százdollárnyi összeg a városban többször körbejár, s minden adósság rendeződik. Ezután nagy fellendülés kezdődik, új vállalkozások alakulnak, megélénkül az idegenforgalom, s a volt kocsmáros – immár multimilliomos szállodatulajdonos – meg is küldi kamatostól az adósságát egykori jótevőjének. A pénz tovább forog, s egyszer a szálloda pénztárába bekerül egy gyűrött, tintafoltos százdolláros. A tulajdonos ráismer és elteszi emlékbe. Később, amikor egy ismerősének megmutatja a féltve őrzött ereklyét, az nagyító üveget vesz elő és megállapítja, hogy a bankjegy hamis. Kiderül, hogy a pénz „placebo” volt. De a fellendülést már nem lehet visszacsinálni. A dolog persze fordítva is működik. A reménytelenséget sugárzó gondolkodás olykor egészen katasztrofális következményekkel járhat. Ez egyaránt vonatkozik a társadalomra és az egyes emberek egészségére, szellemi és fizikai állapotára, vagyis az emberi tudat és az anyagi test közötti kölcsönhatás minden szinten érvényesül. Az emberekben egyébként is – tudatosan vagy tudattalanul – régóta él a hiedelem, hogy a gondolataink megvalósulnak és életre kelnek. Több mint 2 és fél évezreddel ezelőtt pl. kikacagták Jeremiás prófétát, amikor azt jövendölte, hogy a Babiloni hadsereg elfoglalja és kifosztja Jeruzsálemet, lerombolja a falait, sőt még a templomot is, és a barbár katonák összetörik a Frigyládát és Mózes kőtábláit, majd a lakosság jelentős részét – főleg a szakembereket – Babilonba deportálják. Amikor pedig a jóslat beteljesedett, a prófétát okolták a történtekért, olyannyira, hogy csaknem meglincselték. Az ókorban és még a középkorban is egyes országokban az volt a szokás, hogy kivégezték azt a hírnököt, aki egy elveszített csatáról értesítette az uralkodót. Hallgatólagosan azt feltételezték, hogy ő okozta a bajt. Ezek az esetek persze az irreális túlzások közé sorolandók, az azonban régóta közismert, hogy az emberi test állapota, szervi betegség, testi sérülés, fájdalom, mérgek és drogok jelentősen befolyásolják az emberi tudatot. A fordított irányú hatást az utóbbi évtizedekben kezdik felfedezni. A stress-kutatás és a pszicho37

szomatikus megbetegedésekről szerzett tapasztalatok megmutatták, hogy a testi betegségek, sőt az üzemi, közlekedési és háztartási balesetek többségében is a lelki tényezők jelentős szerepet játszanak. Emberi konfliktusok és depresszió esetén az ember könnyebben kap fertőzést, nagyobb az esélye a daganatos és az érrendszeri megbetegedésekre és a balesetekre is. Az emberi kapcsolatok pozitív megváltozása esetén pedig gyógyíthatatlannak hitt betegek meglepő, csodával határos gyógyulásai fordulnak elő. A modern társadalmakban számos társadalmi baj és feszültség forrása az önző, anyagias gondolkodás. Mindenki szeretné önmaga céljait megvalósítani anélkül, hogy másokkal törődnie kellene. Ez persze az elidegenedés képzetét alakítja ki az emberekben, amellyel szemben többféle védekezési mód alakult ki. Ezek közé tartozik a magánéletét teljesen feladó karrier hajszoló munkamániás ugyanúgy, mint a kábítószer rabjává váló narkomániás. Az alkohol, kábítószer és szerencse játék függés mellett a pszichiátriai gyakorlatban egyre gyakrabban jelennek meg olyan szakkifejezések, mint pl. számítógép függés, Internet függés, mobiltelefon függés, stb., s ezek kezelésére ma már kidolgozott terápiás eljárások léteznek. Még az 1980-as években néhány szociológus rejtett magnetofonokkal felszerelkezve megjelent egy elegáns állófogadáson és titokban felvették a résztvevők magánbeszélgetéseit és kielemezték az elhangzott szavak gyakoriságát. Ezek között volt kb. 100 olyan gyakori szó, hogy ezekből került ki a beszélgetések során kimondott szavak 90%-a. A leggyakoribb szó ez volt: „Én”. Ezt követték az én szó különféle ragozott és prepozíciós alakjai, mint pl.: enyém, nekem, hozzám, tőlem, velem, nélkülem, stb. Olyan civilizációban élünk, ahol a legfontosabb az „Én”, vagyis az „Ego”. Az „Én” fontosságát mutatja az angol nyelv helyesírási szabálya is, amely szerint az „Én” szót a mondat közepén is mindig nagybetűvel kell írni, a többi személyes névmást viszont kicsivel. Valamikor régen, ha az utcán rosszul lett valaki, a járókelők igyekeztek segíteni. Manapság bárki meghalhat az utcán szívrohamban, anélkül, hogy a többieket ez érdekelné, hiszen mindenki el van foglalva a saját egójával, s minden energiájukat leköti az „önmegvalósítás”. Ami az emberi önteltséget és önimádatot illet, érdemes idézni Julius Evola olasz filozófus megállapítását. Eszerint a középkorban az ember Istent imádta. A reneszánsz idején rájöttünk, hogy előnyösebb, ha az Isten helyett önmagunkat imádjuk, vagyis az Embert, s ma ezt nevezzük humanizmusnak. Bár Evola a véleményét valamikor a két világháború között írta le, sok szempontból ma is aktuális. Az önmegvalósítás és önmegismerés modern divatját a pszichológusok és pszichiáterek terjesztették el abban a reményben, hogy ha az ember jobban meg38

ismeri és kifejezheti önmagát, ezzel megszűnnek vagy legalábbis enyhülnek a neurotikus tünetei. Popper Péter szerint azonban az önmegvalósításhoz és önmegismeréshez fűzött pszichoterápiás várakozások csalódást okoztak. Ha ugyanis megismerjük önmagunkat, attól még nem leszünk boldogabbak és nem lesz nagyobb a belső harmóniánk. Legfeljebb az történhet, hogy egy önmagáról keveset tudó neurotikusból egy önmagáról sokkal többet tudó neurotikus lesz. A probléma nem új. Állítólag, amikor indiai bölcsek elolvasták a Delphoi jósda feliratát: „Ismerd meg önmagad”, a feliratot nevetségesnek tartották. Úgy vélték, először az isteneket kell megismerni, mert e nélkül önmagunk megismerése reménytelen. Ami pedig a belső harmóniát illeti, ahhoz nem elég az önismeret, hanem a tudatunk pozitív átalakítása, magasabb szellemi és morális szint megvalósítása szükséges. Márpedig a modern ember „önmegvalósítása” ezzel éppen ellentétes irányú, s elsősorban az önző individuális érdekek érvényre juttatását célozza. A modern „fogyasztói” társadalom tipikus jellegzetessége az emberi mohóság irreálisan magas szintje. Mindenki mindent meg szeretne magának szerezni, lehetőleg minél olcsóbban és minél gyorsabban, hiszen „csak egyszer élünk”. Ez az oka a felfokozott vásárlási láznak. Statisztikai felmérések szerint pl. egy amerikai szülő hetenként átlagosan 42 percet tölt a gyerekeivel, miközben legalább 360 percet fordít vásárlásra. Nem különben más a helyzet a többi fejlett fogyasztói társadalomban. A modern „fogyasztói” társadalom további jellegzetessége az, hogy mindenki rohan. Régebben éltek olyanok, akik 100 éves korukig a szomszéd faluig sem jutottak el, mégis egészségesek és elégedettek voltak. Manapság senki nem érzi jól magát ott, ahol van, mindenki máshol akar lenni, lehetőleg minél távolabb és minél gyorsabban. Ez is egyik oka lehet az országúti száguldozásnak és a növekvő turizmusnak. Bármilyen messzire is utazunk azonban, általában kiderül, hogy ettől sem lettünk boldogabbak. Ki elől menekülünk? Talán saját magunk elől? Pedig akárhová rohanunk, saját magunkat nem hagyhatjuk otthon. A modern gondolkodásmód kiterjed a politika területére is. Jellemző pl. ahogyan a „politika” szó jelentését a különböző korokban definiálják. A klasszikus kínai, sőt a klasszikus görög megfogalmazás szerint is a politika annak a művészete, hogy hogyan lehet egy országot bölcsen kormányozni úgy, hogy az az állampolgárok javát szolgálja. A mai modern megfogalmazás szerint viszont a politika annak tudománya, hogy hogyan lehet a hatalmat megszerezni és hogyan lehet a megszerzett hatalmat minél tovább megtartani. Az állampolgárok javáról szó sem esik. Ami pedig a materializmus tudományos megalapozottságát illeti, az erősen vitatható.

39

A materializmusban lehet hinni, de semmiképpen nem állítható, hogy ez az egyetlen lehetséges világmagyarázat, s hogy éppen ez az, amit a tudomány kizárólagosan hitelesít. Ugyanakkor a materializmus az az ideológia, amely jelentős szerepet játszott a 20. századi történelem borzalmaiban. S ez az az ideológia, amely a természeti erőforrások rohamos felélésének egyik legjelentősebb hajtóereje. Nem valószínű, hogy az emberiség problémái materialista alapon megoldhatók lennének. A megoldáshoz ugyanis át kellene alakítani az emberiség gondolkodásmódját. Ez pedig csak akkor volna lehetséges, ha képesek lennénk olyan morális alapelveket követni, amelyek örök érvényességét mindenki elfogadja. Az eddigi tapasztalat szerint azonban a materializmus ilyen erkölcsi értékrendet kínálni nem képes.

40

Mit tanít a monoteizmus? A monoteizmus alapgondolata az, hogy öröktől fogva létezik egy korlátlan hatalommal felruházott személyes Isten, aki egyszer, valamilyen okból, amelyet az ember úgysem érthet meg, megteremtette a világot és benne az embert, s egyúttal megalkotta a természet működésének törvényeit és szigorú büntetés terhe mellett előírta az ember számára a követendő viselkedési és erkölcsi normákat. A monoteista vallások „történeti” vallások, vagyis szerepel bennük jól definiálható kezdet és vég, szemben a „pogány” vallásokkal, amelyek a természet örök körfogását fogadják el. Mivel a monoteista vallások fokozottan alkalmasak politikai ideológiák alátámasztására, ezért az idők folyamán a hatalmi érdekekkel való összefonódás jelentősen felhígította és átértelmezte ezen vallások mondanivalóját. Élesen külön kell tehát választani két dolgot. Az egyik, hogy mi volt az a tanítás, amelyet a vallásalapító annak idején hirdetett. A másik, hogy hogyan interpretálják ezt a tanítást az önmagukat kizárólagosan autentikusnak beállító hivatalos egyházak. Ami az eredeti tanításokat illeti, ezek pontos rekonstrukciója ma már nehézségekbe ütközik, hiszen a különféle egyházi zsinatok az egykori feljegyzéseket, szakrális szövegeket több alkalommal átválogatták, a nekik nem tetszőket kiselejtezték, érvénytelennek nyilvánították. Mégis azt lehet megállapítani, hogy a vallásalapítók szándéka erkölcsileg tiszta volt, s olyan spirituális igazságokat közvetítettek, amelyek a kor emberéhez szóltak az akkori gondolkodásnak megfelelő megfogalmazásban. Ezek a tanítások és morális elvek azonban nehezen egyeztethetők össze a jelenlegi egyházak hivatalos doktrínáival, külsőségeivel és működésével. Gondoljuk csak el, mit szólna ma Jézus Krisztus, ha a minden anyagi javaikról lemondott, koldus-szegény, mezítlábas tanítványai kíséretében betévedne egy arannyal és drága műkincsekkel díszített templomba. Kérdés, hogy egyáltalán beengednék-e őket. Ha a monoteizmus kialakulását nyomon követjük, könnyen eljuthatunk arra a következtetésre, hogy az ember, aki egykor, az ősi időkben, még képes volt a természet és a spirituális valóság közvetlen tapasztalására, akkor kezdett el hinni felsőbbrendű istenekben, amikor ez a képessége hanyatlani kezdett. E szellemi hanyatlás csúcspontja pedig a monoteizmus mai formája, amelyben már maguk a papok sem tudnak igazán hinni. Ezután már csak a nihilista materializmus következhet, amely a szellemi valóság még megmaradt homályos fogalmát is lassan kiküszöböli a modern ember gondolkodásából. 41

Mindezek alapján a monoteizmus nem tekinthető a vallási gondolkodás csúcspontjának. Sokkal inkább az emberiség spirituális hanyatlásának egyik tüneteként értelmezhető, s könnyen lehet, hogy a monoteista vallások alapítói és prófétái eredetileg éppen ezt a szellemi hanyatlást igyekeztek megállítani, abból kiindulva, hogy ha a spirituális valóságtól eltávolodott ember még legalább hajlandó lenne elfogadni egy személyes teremtő, büntető és jutalmazó Isten létezését, ez esetleg visszafordíthatja a hanyatlást. A hivatalos monoteista egyházakon belül vagy azok mellett az idők folyamán kialakultak különféle „ezoterikus” irányzatok. Ezek célja az Istennel való közvetlen személyes kapcsolat megteremtése, kikapcsolva és megkerülve a hivatalos papságot, mint közvetítő közeget. A monoteista egyházak azonban nem vették jó néven a hivatalos papi hierarchia kizárólagos közvetítő szerepének megkérdőjelezését, vagyis a „szolgálati út” megkerülését, és igyekeztek fellépni az ezoterikus mozgalmakkal szemben. A fellépés módja a különféle egyházakban széles skálán mozgott, s az enyhe rosszallástól egészen az „eretnekek” fizikai megsemmisítéséig terjedt. A következő fejezetekben a monoteista vallások hivatalos dogmatikai alapelvei mellett kitérünk az ezoterikus vonulatokra is.

42

A ZSIDÓ VALLÁS VILÁGKÉPE A zsidó vallás a monoteista vallások őstípusa, eredeti formája. Szinte azt is mondhatnánk, hogy ez az a vallás, amely teljes következetességgel monoteista, s amelyből az összes többi monoteista vallás leszármaztatható. Ugyanakkor a monoteista vallások egyházai között ez tekinthető leginkább toleránsnak, hiszen megengedték a szent szövegek értelmezésével kapcsolatos vitákat, sőt az ezoteriát sem üldözték, csupán az ilyesmivel való foglalkozást arra alkalmas, magas felkészültségű teológiai tudósokra igyekeztek korlátozni. A zsidó vallás bibliája az Ószövetség. Ennek szövegei a Kr.e. II. és I. évezred során íródtak. Eredeti nyelve túlnyomórészt héber, de a babiloni fogság során és ezt követően keletkezett szövegek egy része arámi, illetve ógörög nyelven íródott. Az Ószövetség három fő részre tagolható, ezek: 1.) A Tóra, vagyis a Törvény, amely Mózes öt könyvét tartalmazza. 2.) A Nebiím, vagyis a próféták, bírák és királyok könyvei, amelyek főleg a zsidó nép történetét beszélik el a Kánaánba való bevonulás után. 3.) A Kethubím, vagyis a zsoltárok, példabeszédek, siralmak, krónikák, stb. gyűjteménye. A legfontosabb ezek közül kétségtelenül a Tóra (görög neve: Pentateuchus), amelyben az egyes könyvek a következők: I. Genezis, vagyis a Teremtés Könyve, amely elbeszéli a világ teremtését, Ádám és Éva bűnbeesését és kiűzetését az Édenből, az özönvíz és Noé bárkájának történetét, Ábrahám, Izsák és Izmael származását, József történetét és a zsidók áttelepülését Egyiptomba. II. Exodus, vagyis a Kivonulás, ez elbeszéli Mózes születését, az egyiptomi tíz csapást, a sivatagi bolyongást, a két kőtábla és a Tíz Parancsolat történetét, a Frigyláda elkészítését. III. Leviticus, vagyis a Leviták Törvényei az áldozatok, szertartások és ünnepek rendjéről. A leviták Lévi leszármazottjai voltak, ők alkották a papságot, végezték az áldozati szertartásokat, s őrizték a Frigyládát. IV. Numeri, vagyis Számok. Tartalmazza a sivatagi vándorlás során elvégzett népszámlálások lebonyolítását és adatait. V. Deuteronómium, vagyis a Második Törvénykönyv, azaz a Mózesi törvények összefoglalása, továbbá bevonulás Kánaán földjére, Mózes jövendölései és halála. Az Ószövetségi hagyomány szerint Isten a világot hat nap alatt teremtette. Ezt követően az első ember párra, vagyis Ádámra és Évára bízta a teremtett vi43

lágot, azzal, hogy szaporodjanak és sokasodjanak, vegyék birtokukba a természetet, s uralkodjanak az állatokon és növényeken. Ádám és Éva azonban a tilalom ellenére evett a tudás fájának gyümölcséből (amely fát általában almafaként szokás ábrázolni, bár ezt a bibliai szöveg nem támasztja alá), s ezzel magukra vonták Isten haragját, aki kiűzte őket a Paradicsomból. Ezt követően az emberiség valóban elkezdett szaporodni, azonban rendszeresen megsértették Isten törvényeit, és emiatt különféle büntetéseket kellett elszenvedniük. Végül Isten megelégelte az ilyen magatartást és az emberiség elpusztítását határozta el. Ennek módja pedig az Özönvíz volt, amely több más ókori hagyományban is, pl. a babilóniai Gilgames eposzban, továbbá az indiai, sumér és akkád mitológiában is szerepel, vagyis reális történeti alapja lehet. Mivel azonban Isten mégsem akarta a teljes megsemmisülést, Noéval bárkát építtetett, amelyben valamennyi élőlényből el lett helyezve egy-egy továbbszaporodásra alkalmas pár. Ennek alapján tehát minden ma élő ember Noé leszármazottja. Isten ezután a saját kozmikus tervének megvalósítására szövetséget kívánt kötni az emberekkel. Az első szövetség Ábrahámmal jött létre. Ábrahámot először Isten próbára tette oly módon, hogy saját fiának, Izsáknak megölésére szólította fel, majd miután látta, hogy Ábrahám erre is hajlandó, megváltoztatta a döntését és megkímélte Izsák életét. A hagyomány szerint Izsáktól származik az összes zsidó nemzetség, Ábrahám másik fiától, Izmaeltől pedig származnak az arabok. A zsidók sokáig Kánanán földjén éltek, s egy nagy éhínség alkalmával vándoroltak át Egyiptomba a Kr.e 17. század körül. Ezt készítette elő a biblia szerint József csodálatos története, akit féltékeny testvérei először meg akartak ölni, majd eladták egy egyiptomi rabszolga kereskedőnek. József azonban később csodálatos álomfejtő képességének köszönhetően a fáraó bizalmasa lett és segíteni tudott régi családjának és a népének. A zsidókat eleinte barátságosan fogadták Egyiptomban. Később zsarnok fáraók léptek trónra, akik egyre inkább rabszolgának tekintették a zsidókat. A Kr.e. 13. szd. körül került sor a zsidók kivonulására Mózes vezetésével. Ezt követte a 40 évig tartó sivatagi bolyongás, amelynek során Isten megerősítette az Ábrahámmal kötött korábbi szövetséget és Mózesnek átadta a Sinai hegyen a két kőtáblát, amely tartalmazta Isten Tíz Parancsolatát. A Kánaánba való megérkezés előtt Mózes meghalt. Később létrejött két egymással rivalizáló zsidó állam, Izrael és Júdea. Izrael a szomszédjaival való rendszeres hadakozások során lassan felmorzsolódott, Júdeát pedig a babiloni hadsereg foglalta el és a Kr.e. 8. és 6. század közötti időszakban a lakosság jelentős részét Babilonba áttelepítette. Ez volt az un. 44

babiloni fogság időszaka, amelynek során a babiloni zsidóság egy része feladta a héber anyanyelvét és áttért az arámi nyelv használatára. Egyes ószövetségi próféták szövege emiatt arámi nyelven íródott. A Kr.e. 6. szd. közepe táján, Kürosz király uralma alatt a terjeszkedő Perzsia elfoglalta Babilont és a zsidók visszatérhettek Júdeába. A Kr.e 4. században azután III. Alexandrosz (Nagy Sándor) makedón uralkodó hadjárata során a Perzsa birodalom felbomlott, s a Mediterrán térségben bekövetkezett az un. hellenisztikus korszak, amikor a művelt emberek nyelve a görög lett. Ez lehet az oka annak is, hogy egyes késői ószövetségi szövegek görög nyelven íródtak. Szükségessé vált ugyanakkor a korábbi ószövetségi szövegek görög fordítása is. Az első fordítás az un. Septuaginta (vagyis a „hetvenek fordítása”), amely a hagyomány szerint a Kr.e. 3. században úgy keletkezett, hogy Egyiptom uralkodójának főkönyvtárosa megkérte a Jeruzsálemi főpapot, küldjön tudósokat, akik a Tórát szakszerűen lefordítják. Meg is érkezett Alexandriába 72 tudós, akik Pharos szigetén külön cellákban végezték a fordítást, majd egybevetették az eredményt. Azóta készült több latin nyelvű fordítás, sőt az ószövetséget számos egyéb nyelvre is lefordították. Ami a zsidó vallás tanítását illeti, ennek alapja Isten korlátlan hatalma, s szövetsége a kiválasztott zsidó néppel. Sokan úgy gondolják, hogy a zsidók istene szigorú, sőt kegyetlen isten, aki kíméletlenül megtorolja, ha valaki megszegi a parancsait. Sőt, szokás ezt a vallást szembe állítani a kereszténységgel, amely a szeretet hirdeti, szemben a „fogat fogért, szemet szemért” ószövetségi elvvel. Ez azonban félreértésen alapul. Mózes könyveiben ugyanis jelentős hangsúlyt kap az embertársainkkal, sőt a többi teremtett lénnyel szembeni jóindulat követelménye. Egy helyütt pl. ez a megfogalmazás szerepel: „Ha az ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni.” Más szóval: érezd át a másik szenvedését és bánj vele jóindulattal. Nem kell, hogy szeresd. Akár utálhatod is. De ne bántsd, és segíts, ha bajban van. Ez a felfogás mindenestre kevésbé képmutató, mint az egykori keresztény inkvizítoroké, akik puszta „jóindulatból”, hogy „megmentsék a bűnös lelkét”, kerékbe törték és elégették a szerencsétleneket. Ami pedig Mózes törvényeit illeti, az alapelv az, hogy „ha büntettek, olyan mértékben büntessetek, amilyen bűnt elszenvedtetek.” Mózes V/19:21. szerint: „életet életért, szemet szemért, fogat fogért, ….” Gondoljunk csak arra, hogy Magyarországon I. (Szent) István idején a tyúktolvajok kezét levágták. Ha Mózes törvényeit alkalmazták volna, ilyesmi nem fordulhatott volna elő. Az alapelv ugyanis ez esetben: szemet szemért, fogat fogért, tyúkot tyúkért. Vagyis, ha valaki tyúkot lop, ezzel olyan jogtalan helyzet áll

45

elő, amelyben a tolvaj gazdagodik, a károsult pedig szegényebb lesz egy tyúkkal. A mózesi ítélet ennek megfordítása lehetne, vagyis, hogy a tolvaj legyen szegényebb, az eredeti károsult pedig a kiállt sérelmének és a vesztesége miatti elkeseredésének ellensúlyozására legyen gazdagabb egy tyúkkal. Más szóval: a tolvaj szolgáltassa vissza az ellopott tyúkot, s adjon kárpótlásul egy további tyúkot. Ez mindenképpen humánusabb, mint a kézlevágás.

46

A KERESZTÉNYSÉG VILÁGKÉPE A kereszténységet egy Jézus nevű zsidó rabbi alapította mintegy két évezreddel ezelőtt. Később nevezték Őt Krisztusnak és Messiásnak is. E szavak jelentése: megváltó, illetve szabadító. Itt kell megemlíteni, hogy a rabbi nem volt azonos a levita pappal. A rabbi eredetileg a vallás és a törvény magyarázatával foglalkozó filozofikus beállítottságú bölcs tanítómester volt, bár később, az idők folyamán a rabbik egyre inkább ellátták a papi feladatokat is. Jézus idejében az un szadduceusok alkották a főpapságot, míg a hivatalos papságtól függetlenül tevékenykedő un. farizeusok között találjuk a rabbikat. Bár Jézus is a farizeusok közé tartozott, mégis gyakran bírálta őket képmutató magatartásuk miatt. A Messiás eljövetelét már Malakiás próféta megjövendölte, s érkezését Keresztelő János is előkészítette és ezek alapján egyes követői Jézust az ószövetségi Illés próféta reinkarnációjának tekintették és úgy remélték, ő fogja a zsidó népet felszabadítani a római elnyomás alól. Jézus küldetése azonban nem a világi hatalom megszerzésére irányult. Ezt többször is kifejtette, amikor azt tanította, hogy az Ő országa nem ebből a világból való. Jézus állítólag szűztől született egy jászolban és a születését különös előjelek előzték meg. Ilyen volt többek között az un. Betlehemi csillag. Születése után az első látogatók között találjuk a „Napkeleti Bölcseket”, akik később „Három Királyok” elnevezéssel vonultak be a népi hagyományba. A Jézus születésekor a jászolhoz több ezer kilométer távolságból szinte azonnal megérkező perzsiai vagy indiai bölcsek váratlan megjelenése a mai napig tisztázatlan. Amikor Jézus először találkozott Keresztelő Jánossal, már igen mélyreható ismeretekkel rendelkezett a Mózesi tanításban. Hogy honnan szerezte a tudását, homály fedi. Egyes feltételezések szerint 14 éves korától az aszkétikus életvitelű esszénus szerzetesek között élt, tanult és meditált. Jézus többször kifejtette, hogy nem célja új vallást alapítani, hanem az ősi zsidó vallást kívánja megtisztítani annak időközben felszedett negatív tulajdonságaitól. Egy helyütt kifejezetten azt a kijelentést teszi, hogy az Ő feladata nem a mózesi törvények eltörlése, hanem azok beteljesítése, hiteles megvalósítása. Jézus rendkívüli hatásához jelentősen hozzájárult önként vállalt kereszthalála és feltámadása. Egyes kutatók szerint Júdás szerepe is előre megrendezett volt, hiszen teljesen értelmetlen lett volna a Júdás csók, mint áruló jel egy olyan közismert személy esetén, mint Jézus volt Jeruzsálemben. 47

Prof. Dr. Popper Péter egyenesen azt feltételezi, hogy Júdás csókja – feltéve, hogy ténylegesen megtörtént – érzelmes búcsúcsók lehetett. Jézus halálra ítélése feltehetően politikai indíttatású volt. A zelóták, vagyis a római uralom ellen erőszakos módszerekkel küzdő fundamentalista zsidó radikálisok ugyanis csalódtak Jézusban, amiért nem kívánt élére állni egy felkelésnek és ezért azt terjesztették róla, hogy lévén a legendás Dávid és Salamon királyok vérszerinti leszármazottja, trónkövetelőként fog fellépni. Jézus könnyen megvédhette volna magát, de nem tette. Ennek ellenére még Ponthius Pilátus is vétlennek tartotta, s ezért, közeledvén Húsvét ünnepe, amely az Egyiptomból való kivonulás emlékére a legnagyobb zsidó ünnepnek számított, a tömegtől megkérdezte, hogy az elitéltek közül ki kapjon amnesztiát. A tömeg ekkor Bar Abbas nevét kiáltozta, akit azért ítéltek el, mert a radikális zelóta mozgalom egyik prominens vezetője volt. Jézus eredeti tanításáról keveset tudunk. Beszédeit csak részben jegyezték le, s ezek nagy részét is az első Niceai zsinaton apokrifnak nyilvánították és jelentős részüket megsemmisítették. A bibliában található viszonylag legteljesebb Jézusi szöveg az un. Hegyi Beszéd, amely főleg az Istennek tetsző magatartás alapelveit ismerteti. Jézus korában Júdeában a köznép az arámi nyelvet használta. A hébert ekkor már kifejezetten szakrális nyelvnek tekintették, s főleg vallási szertartásokon alkalmazták. Hogy a tanítást a köznép jobban megértse, Jézus a beszédeit arameus nyelven adta elő, s ezen a nyelven születtek a feljegyzések is. A jelenleg ismert Újszövetségi Szentírás szövegterjedelme alig tizedrésze az Ószövetségnek, így, ha valaki kezébe vesz egy teljes Bibliát, az a benyomása támadhat, hogy az Újszövetség csupán egyfajta függelék vagy utóirat az Ószövetség végén. A kereszténység először a római rabszolgák között terjedt el, de voltak követői az egyszerű köznép, vagyis a plebejusok között is. A Római Birodalom ebben az időben ugyancsak kétnyelvű volt. A művelt középosztály görögül beszélt, az utca embere latinul. A latint sokáig egyfajta külvárosi szlengként kezelték és nem foglalkoztak komolyan azzal, hogy fontos szövegeket latinra is le kellene fordítani. A korai keresztények azonban sokkal jobban tudtak latinul, mint görögül. Emiatt szükségessé vált a teljes Biblia latin fordítása. Az első ilyen, nem túl jó minőségű ólatin fordítás az un. ITALA, amely a Kr.u. 2. században készült. A hitelesebb és választékosabb nyelvezetű fordítás a VULGATA. Ezt a 4. században készítette Szt. Jeromos, aki óriási munkával az ószövetségi könyveket közvetlenül héberből és arámiból, az újszövetséget pedig eredeti görögből és arámiból fordította.

48

Sajnos az Újszövetségnek csupán kis részét teszi ki a Jézus életével és tanításával foglalkozó négy evangélium, a szöveg nagyobb része az apostolok működésének leírását és levelezésüket tartalmazza. Jogos tehát a gyanú, hogy amit keresztény tanításként ismerünk, az nem annyira Jézus, mint inkább Pál Apostol valamint a Niceai Zsinaton résztvevő egyházatyák alkotása. Pál apostol eredeti neve Saul, aki a Gamaliel rabbi által vezetett rabbi képző iskola sikeres elvégzése után római katonatiszti pályára lépett és fontos feladatának tekintette a keresztények üldözését. Egyszer azonban a Damaszkuszi úton Jézus látomásként megjelent előtte, s beszélgetésük nyomán Jézus követője lett. Így vált Sauluszból Paulusz. Pál Apostol ezután katonai alapossággal megszervezte a római egyházat, amely később a nyugati kereszténység központjává vált. Ez volt a harcias kereszténység kezdete. Ezzel függ össze a keresztények üldözése is. A rómaiak ugyanis – furcsa módon – azért üldözték a keresztényeket, mert ateistáknak tekintették őket. A keresztények ugyanis kizárólag a saját istenüket tisztelték, a római isteneket nem. A kereszténység hivatalos ideológiájába az idők folyamán jelentős hellenisztikus filozófiai hatás is beépült. A keresztények gyakran hivatkoznak arra, hogy a kereszténység a szeretet vallása, a keresztények Istene jóságos, szemben a zsidó vallás szigorú és büntető Istenével. Ennek bizonyítékaként szokás felhozni Jézus kijelentését, amelyben azt tanácsolja, hogy szeressük az embertársainkat legalább annyira, mint saját magunkat. Jézus azonban ezzel csupán szó szerint idézte Mózest, a Leviticus (Mózes III.) 19. fejezet 18. bekezdéséből. Miután az eredetileg üldözött kereszténységből Nagy Konstantin császár rendelkezése nyomán a 4. században a Római Birodalomban hivatalos államvallás lett, a kereszténység kettős utat követett. Ennek lényege: szeretet a hittársak iránt és fanatikus harci kedv azokkal szemben, akik nem hajlandók elfogadni Krisztus tanítását. Ideológiai konfliktusok időközben az egyházon belül is felmerültek. A 11. században bekövetkezett a keleti ortodox irányzat leválása, a 16. század folyamán pedig több protestáns irányzat szakadt ki a katolikus egyházból. A katolikus szó jelentése: egyetemes. Más szóval ez az egyetlen igazán autentikus krisztusi egyház, s ez kifejezésre jut a Római Pápa csalhatatlanságában is. Hogy ezt a csalhatatlanságot mennyire lehet komolyan venni, azzal kapcsolatban azonban felmerülhetnek bizonyos kétségek. Galileo Galileit pl. a „szent” Inkvizíció pápai jóváhagyással megkínozta, Giordano Brunot pedig elevenen máglyán elégettette, amiért a kor ezen kiváló tudósai a Kopernikuszi elveket támogatták.

49

A kereszténység agresszivitása a szimbólumokban is megnyilvánul. A legfontosabb szimbólum a kereszt, amely kivégző eszközt ábrázol. Képzeljük el, mi lenne, ha egy vallási tanítót akasztással vagy lenyakazással kivégeznének, vagy bombamerényletnek esne áldozatul, s a követői ezután legfontosabb jelképüknek az akasztófát, a nyaktilót, vagy a plasztikbombát használnák. A keresztény ideológiában a „félreértésre” okot adó apokrifok kiiktatása után is maradt néhány zavaró ellentmondás. János evangéliuma pl. több helyen az eretneknek számító gnosztikus elveket követi, feleleveníti a görög Logosz = Ige fogalmát, amelynek testet öltése hozza létre az anyagot, és több helyen található benne célzás a reikarnációra is. A kereszténység mai hivatalos dogmatikája szerint a halál után a lélek a mennybe, a tisztítótűzbe vagy a pokolba jut, teste porrá lesz, de az idők végeztével Isten a testet feltámasztja és az ismét egyesül a lélekkel. A keresztény ember tehát nem hisz az anyagtól független szellemi létezésben, a létezést kizárólag anyagi testben tudja elképzelni. A testi feltámadás dogmája alapján szinte azt mondhatjuk, hogy a mai kereszténységet már csak egy hajszál választja el a materializmustól. A kereszténységgel kapcsolatos további paradoxonok között említhető az a tétel, hogy Jézus a kereszthalállal megváltotta a bűneinket. Más szóval: ha bűnt követünk el, azt legfeljebb meg kell bánni, de bűnhődni nem kell, hiszen a számla előre ki van helyettünk fizetve. Persze azért a bűnök súlya nem egyforma. Az öngyilkosság pl. nagyobb bűn, mint a másokkal szembeni tömeggyilkosság, mivel a megbánásra ez esetben nincs mód. Esetleg az is feltűnő lehet, hogy a szexualitás nagyobb bűnnek számít, mint az emberölés. Az is kérdéses, hogy ha a korlátlan hatalommal rendelkező Isten az embert eleve bűnösnek teremtette, akkor mennyire lehetünk felelősek a bűneinkért, s van-e egyáltalán értelme az erkölcs fogalmának. Az is aránytalannak tűnik, hogy korlátozott mennyiségű bűnökért végtelen ideig tartó büntetés jár. Ez legalábbis megkérdőjelezi azt, hogy az Isten valóban igazságosnak tekinthető. Sokan azt is furcsának találhatják, hogy habár minden keresztény a mennyországba szeretne jutni, de azért mégsem akar senki meghalni, sőt a halált helyrehozhatatlan tragédiaként élik át, s lehetőleg kerülik a hamvasztásos temetést, hogy ha majd az utolsó ítéletnél fel kell támadni, ez kevesebb problémát okozzon Istennek. Ha Jézus újra feltámadna, s megint hirdetni kezdené az eredeti tanítását, a hivatalos egyházi dogmatikán nevelkedett keresztények valószínűleg valamiféle különc, habókos pogánynak vélnék, akit érdemes lenne megtéríteni az egyedül üdvözítő krisztusi hitre.

50

AZ ISZLÁM VILÁGKÉPE Az iszlám vallást Mohamed alapította. Követői muszlimnak nevezik magukat. Az Európában elterjedt muzulmán és mohamedán megnevezéseket helytelennek tartják. Az iszlám szó jelentése: Isten iránti teljes odaadás. A muszlim szó jelentése: aki aláveti magát Istennek. Sokan úgy vélik, az iszlám a kereszténység egyfajta megreformálása. Ez azonban nem megalapozott. Bizonyos értelemben ugyanis az iszlám sokkal inkább lehetne a zsidó vallás arab változata, mint a kereszténység továbbfejlesztése, ugyanis hiányoznak belőle a Pál apostoli újítások és a szentháromságot is elutasítja. Az iszlám felfogása szerint Mohamed nem alkotott új vallást, csak végleges formát adott az Ádám óta létező egyetemes ősvallásnak. A Korán szerint ugyanis Ádám, Noé, Lót, Ábrahám, Izmael, Izsák, József, Jákob, Mózes, Áron, Dávid, Illés, Salamon, Jób, Jónás, Zakariás, Keresztelő János és Jézus is helyes úton jártak és Mohamed tanítását készítették elő. Ha az iszlám lényegét egyetlen mondatban akarnánk összefoglalni, ezt mondhatnánk: Nincs más Isten Allahon kívül, és Mohamed Allah autentikus küldöttje, vagyis a tanítás hiteles közvetítője. A iszlám persze a valóságban sokkal bonyolultabb. A vallásalapító, Mohamed 570. június 8-án született Mekkában és 632-ben ugyanazon a napon halt meg. Mohamed fiatal korától kezdve szeretett magányosan elmélkedni, s később, házassága után, minden évben rendszeresen visszavonult meditálni a Mekka közelében lévő Híra hegyen lévő egyik barlangba. Itt kapta az első kinyilatkoztatást Gábriel arkangyal közvetítésével, 610-ben, 40 éves korában. Ebben a látomásban Gábriel arkangyal egy teleírt selyemkendőt mutatott neki, amely a küldetését tartalmazta. Ezt az élményét először csak a feleségével osztotta meg, aki felismerte ennek fontosságát. Később további kinyilatkoztatásokat kapott és ebbe már a barátait is beavatta. A kinyilatkoztatás nyilvános kihirdetésére 613-ban került sor. Mohamed híveinek tábora ezután növekedni kezdett. Mekkában azonban üldözni kezdték Mohamed híveit, ezért Mohamed 622. június 16-án a követőivel együtt Medinába vándorolt. Ez volt az un. Hidzsra, amely az iszlám időszámítás kezdete. Az évforduló azonban az európai időszámítás szerint nem mindig ugyanarra a napra esik, mivel az iszlám időszámítás hold-hónapokban számol. 51

Mohamed egyezséget kötött Medina vezetőivel. Ezt a megállapodást a Medinai Alkotmány tartalmazza, amelyet hosszú ideig az iszlám állam működésének alapelveként tartottak számon. A Mekka és Medina közötti feszültség ezután növekedett, míg végül háború tört ki közöttük, amelynek során Mohamed hívei 630-ban elfoglalták és meghódították Mekkát. A Mekkába való visszatérés után Mohamed megtisztítja a Kába szentélyét a bálványképektől és ezzel az iszlám központjává teszi. Maga a Kába kocka alakú templom, vagy inkább szentély, amelynek falaiba szent kövek vannak befalazva. Ezek közül a legfontosabb az un. Fekete Kő (talán meteorit), amelyhez az arabok ősidők óta zarándokolnak. A Kábát ugyanis a hagyomány szerint maga Ádám építette, Ábrahám pedig újjáépítette. 632-ben bekövetkezett Mohamed halála. Utódja két évig Abu Bakr volt, de ez nem mindenkinek tetszett és az utódlási viszályok miatt az idők folyamán több kisebb közösség is levált, majd végül az egyház szétszakadt a kisebb siíta és a nagyobb létszámú szunnita irányzatra. Az iszlám legszentebb könyve a Korán (Al Quran), amely a hagyomány szerint isteni kinyilatkoztatások gyűjteménye, sőt Isten (Allah) legvégső kinyilatkoztatása. A Koránban szerepel Isten jósága és dicsőítése, példák Isten jóindulatáról, a végítélet, a mennyország, a pokol, a muszlim hívő kötelességei, az imádkozás és adakozás fontossága, a gazdagság elutasítása, stb. Mohamed a Korán szövegét részben diktálta, de egy részét a követői írták le utólag, emlékezetből. A Korán végleges szövege 653-ban lett összeállítva. A Korán fejezetekre van osztva, egy-egy fejezet neve: Szúra. Vannak mekkai és medinai szúrák, attól függően, hogy a Gábrieltől kapott sugalmazás melyik városban történt. A Koránt kiegészítik még további szövegek, nevezetesen: A Szunna tartalmazza a prófétai szokásjogot, a Saría a muszlim vallásjogot, a Fiqh a muszlim teológiát, a Hadisz pedig a próféta mondásainak gyűjteményét. Az iszlám teológia szerint Isten a világot a semmiből teremtette és bármikor megszüntetheti. A tanítást Ábrahámnak nyilatkoztatta ki először, aki igazi monoteista volt, mert nem tulajdonított társat Istennek. Ábrahám fiai közül Izmael az arabok, Izsák pedig a zsidók ősatyja. Isten Izmael számára szentélyként hozta létre a mekkai Kábát, Izsák számára pedig megalapította a Jeruzsálemi templomot. Isten hatalma korlátlan, lényege kifürkészhetetlen, ezért megbocsát, akinek akar, és megbünteti azt, akit akar. Ádámot Isten agyagból és vízből alkotta, majd lelket lehelt belé. Az emberiséget pedig Ádám gerincéből hozta létre, s trónusa alatt elhelyezte az emberi lel52

keket. Ezek várnak, amíg elérkezik születésük ideje. A hallállal a test és lélek ismét elválik, a végítélet napján pedig a feltámadott testtel újra egyesül. Így azután voltaképen mindenkinek 3 élete van: születés előtti, földi és halál utáni. Amikor valaki meghal, Munkar és Nakir angyalok kikérdezik az elhunytat. A gonoszak szenvednek, a jók megpillanthatják a paradicsomot, a semlegesek pedig a sírban maradnak a végső feltámadásig. A próféták és mártírok azonban közvetlenül a mennybe kerülnek. A végső ítélet csak a világ végekor esedékes. A Korán tanítása szerint léteznek angyalok, ördögök és szellemek, és létezik a testi feltámadás is. A legfontosabb arkangyalok: Gábriel, aki a kinyilatkoztatást hozta, Mihály, aki az esőt és az emberek táplálékát biztosítja, Rafael, aki a végítélet harsonáját fújja, továbbá Azrael, a halál angyala. Eredetileg a sátán is angyal volt, de kiűzetett Isten közeléből. Léteznek még un. dzsinnek. Ezek halandó szellemlények, de különleges erőket birtokolnak. A világot Isten az ember kedvéért hozta létre. Ádám és Éva azonban kiűzetett a Paradicsomból. Isten később megbocsátott nekik, s ezt követően csak 200 év múlva találkoztak újra egymással. Ádám örömkönnyei ekkor színezték feketére a Kába kövét. Az első próféta Ádám volt, aki megértette Isten igazságát. Iszlám felfogás szerint a Tóra, a Zsoltárok és az Evangélium is Gábriel által közölt kinyilatkoztatásnak tekintendő, ezért Mohamed az ó és új szövetségi próféták hagyományai útján Ábrahám ősi vallását követi aki tökéletesen alávetette magát az Isten (Allah) akaratának. Az iszlám hagyomány szerint, miközben Mózes 40 napot töltött a Sínai (Hóreb) hegyen és megkapta a kinyilatkoztatást, népe aranyborjút készített és azt imádták. Ennek büntetéseként kellett 40 évig a sivatagban bolyongani. Az iszlám hagyomány szerint Jézust nem feszítették keresztre, halála tévhit, mivel helyette más halt meg, egy hozzá hasonló kinézetű, de azt a látszatot keltették, mintha ő lett volna az áldozat. Az iszlám tagadja azt is, hogy a jóságos Isten olyan parancsot adott volna Ábrahámnak, hogy áldozza fel a saját fiát. Ábrahámot a sátán megtévesztette, amikor azt hitte, hogy fel kell áldoznia a fiát, aki azonban nem Izsák volt, ahogyan azt a zsidók és keresztények hiszik, hanem Izmael. Isten azonban közbelépett és megakadályozta a véres áldozatot, hiszen nem engedhette megölni az ő küldöttét. Ábrahám ezután Mekkába ment és fiával, Izmaellel megalapították a Kába szentélyt az istentiszteletek színhelyéül. Az arab muszlimok őse ezért Izmael. Az iszlám hívőkre öt fő vallási kötelesség vonatkozik. Ennek arab neve: Arkan al iszlam 53

Az öt kötelesség pedig a következő: saháda: hitvallás, tanúságtétel, hogy Allah az egyetlen isten és Mohamed a prófétája 2. szalát: imádság, istentisztelet 3. zakát: alamizsna adás 4. szijám: böjt minden évben a szent Ramadán hónapban 5. haddzs: mekkai zarándoklat, legalább egyszer az életben, ilyenkor 7-szer körüljárják a Kábát Később ezt kiegészítették egy hatodik kötelezettséggel is, ez pedig a dzsihád, vagyis a szent háború, a hitetlenek legyőzése. Ezt kezdetben főleg a védekező háborúkra értették. Későbbi értelmezés szerint a nem iszlám népeket meg kell hódítani és velük adót kell fizettetni. A meghódított területen élő zsidókat és keresztényeket meg lehet hagyni a hitükben, mert ezek közel állnak az igaz hithez, de a többieket meg kell téríteni. Az iszlám vallási követelmények enyhébbek, mint a keresztény és zsidó vallásban. Fennáll azonban az alkohol, a disznóhús és a vér fogyasztásának tilalma. A Korán tiltja az uzsorát is, amely szerint: „amit kamatra adtak kölcsön, az nem kamatozik Allahnál”. Az iszlám gondolkodásmód egyik fontos jellegzetessége a fatalizmus, amelyet többnyire az idő és/vagy sors jelentésű ad-dahr szóval jelölnek. Ha ugyanis Isten mindent előre elrendezett, akkor abba az embernek nem lehet beleszólása. Bármi is történik, az Allah akarata szerint van. Allah azonban jóindulatú. Ezt fejezi ki Allah 99 csodálatos neve, amelyeket rózsafüzér (szubha) segítségével szoktak recitálni. Az Iszlám filozófia, misztika és ezotéria kialakulására hatással volt a hellenizmus, valamint az indiai, zoroaszter és keresztény bölcselet. Az Iszlám filozófia szerint nincsenek természeti törvények, mert amit annak hiszünk, az csupán Isten azon szokásából ered, hogy gyakran hasonlóan cselekszik. Allah azonban bármikor meggondolhatja magát, s ilyenkor a korábbi szokásától eltérően cselekszik. Ezt tekintik úgy az emberek, mint csodát. Az Iszlám filozófia legnagyobb paradoxonja az, hogy bár az emberi akarat alá van vetve Isten akaratának, vagyis csak az történhet, amit Allah akar, de az ember mégis felelős a tetteiért. Az ortodox iszlám teológiával szemben kialakult az iszlám misztika, amelyben elmélyedés, extázis segítségével közvetlenül igyekeztek Istenhez eljutni, a papok közbenjárása nélkül. Ebbe a kategóriába sorolhatjuk a szúfikat, a táncoló és üvöltő derviseket és fakírokat is. Mivel a misztikus mozgalmak gyakran kerültek konfliktusba a hivatalos egyházzal, ez időnként egyes kisebb létszámú szekták leszakadásával járt. Az első szekta távozása már röviddel Mohamed halála után, 656-ban megtörtént. 1.

54

Az iszlám a történelem folyamán gyakran került kapcsolatba az európai kereszténységgel, így többek között a 8-15 században a hispániai muszlim uralom idején, a 11-13 században a keresztes háborúk során, valamint a 14-17 században az Európa felé irányuló oszmán-török terjeszkedés alkalmával. A közhiedelemmel ellentétben nyugat-európában a görög kultúra először nem Bizáncból, hanem a hispániai muszlim államból terjedt el. Az arabok a görög tudományt és filozófiát tovább fejlesztették és kidolgozták pl. az algebra tudományát, a gömbi geometria és az analitikus geometria alapelveit is. 1110 előtt nyugat-európában alig tudtak valamit az Arisztotelészi logikáról és a görög filozófiáról. Ezeket először Ibn Rusd arab filozófus munkájából ismerték meg. Az eredeti görög műveket csak Bizánc eleste (1453) után kezdték tanulmányozni. Ibn Rusd műve jelentős hatással volt Aquinói Tamás (1226-1274) gondolkodására is.

55

A KERESZTÉNY MONOTEIZMUS TÁRSADALMI KÖVETKEZMÉNYEI A természeti erőforrások egyre gyorsuló felhabzsolásának mentalitása az európai keresztény kultúrából indult ki és innen terjedt el a világ többi részén, elsősorban a nyugat-európai országok volt gyarmatain, amelyek lakossága megtanulta a „fehér ember” szokásait, s a függetlenné válás után most ugyanezeket a viselkedési modelleket igyekeznek megvalósítani, ugyanazt a materialista értékrendet átvenni. Érdemes megvizsgálni, hogy milyen folyamatok vezettek a jelenlegi helyzet kialakulásához. Ehhez vissza kell mennünk az ókorba, egészen a Római Birodalom korszakáig. Ez azért indokolt, mert Európának nemcsak zsidó-keresztény gyökerei vannak, hanem görög-római gyökerei is, és ez utóbbiak is jelentős súlylyal esnek latba. Mint tudjuk, a Római Birodalom agresszív, terjeszkedő birodalom volt, amelyben a legfontosabb erőforrást a rabszolgák munkája jelentette. A rabszolgák utánpótlásához állandóan háborúzni kellett. Egyes történészek szerint mindegyik civilizáció keresztül megy rabszolgatartó fejlődési szakaszon, ez azonban vitatható. Az ókori Kínában és Indiában pl., bár a rabszolgaság intézménye szórványosan előfordult, azonban ennek gazdasági jelentősége másodrendű volt, s ezért nem is kényszerültek állandó hódító hadakozásra. A Római Birodalom stabilitása a Kr.u. 4. században kezdett komolyan meginogni. Aktuálissá vált a rabszolgaság felváltása a feudális rendszerrel, ráadásul az addig üldözött kereszténység egyre szélesebb körben terjedt, immár nemcsak a rabszolgák, hanem a római polgárok között is, s ez indokolttá tett egy jelentős „paradigmaváltást”. Ezt a szükségszerűséget ismerte fel Nagy Konstantin római császár, amikor a kereszténységet először legalizálta, majd hivatalos államvallássá tette. Ráadásul a kereszténységet úgy kellett átformálni, hogy az tökéletesen megfeleljen a rómi birodalmi érdekeknek. Ez a manőver nem ment könnyen. A hatalmi-politikai szempontok jelentősen átszínezték a következményeket, s feltehetően ennek a legnagyobb vesztese éppen Jézus tanítása lett. Több problémával kellett ugyanis megküzdeni. Az egyik az volt, hogy a hagyományos római henoteista vallás hívei képesek legyenek minél könnyebben elfogadni az új vallást. Ennek érdekében egyes pogány hagyományokat át kellett menteni az új vallásba, s bizonyos ünnepek időpontját is célszerű volt ehhez igazítani.

56

Ebben az időben Rómában a legnépszerűbb isten Mithrász, vagyis a Napisten volt. Az ő megszentelt napja volt a vasárnap. A korábbi megszentelt munkaszüneti nap, vagyis a sabbat, azaz szombat szerepét átvette ezért a vasárnap. Ennek nyoma a mai napig fellelhető egyes európai nyelvek szóhasználatában (pl. az angol Sunday megnevezésben). Egy másik probléma az volt, hogy a megrögzött „pogányok” megtérítése és/vagy megfélemlítése érdekében egyfajta dezinformációs kampánnyal le kellett járatni a régi görög-római isteneket és vallási hagyományokat. Ekkor lett a nyájakat és állatcsordákat védelmező kecskeszarvú, patás Pán istenből sátán, a hajósokat oltalmazó Poszeidón (latin Neptunusz) isten háromágú szigonyából az ördög vasvillája, s a természetgyógyász javasasszonyok csúcsos sapkájából a boszorkányság szimbóluma. Mindezen szempontok jelentősen befolyásolták a Niceai zsinat működését is, amelyben jelentős számú keresztény iratot, többek között evangéliumokat minősítettek apokrifnak és semmisítették meg ezeket. Szempont volt az is, hogy a Bibliában ne szerepeljen semmiféle utalás az esetleges újraszületésre (reinkarnáció), mivel ha az emberek úgy tudják, hogy csak ez az egyetlen földi életük van, akkor könnyebb lehet őket fegyelmezni. Egyébként is komoly megoldandó feladatnak látszott az, hogy az egyház közreműködésével hogyan lehet a birodalmi válságtünetek következtében lázadozó állampolgárokat minél inkább kontroll alatt tartani. Mivel ebben az időben még nem volt rádió, televízió, mobil telefon, lehallgató készülék, GPS, stb., az észszerű megoldás a pszichológiai nyomás fokozása lehetett. Ehhez azonban szükség volt az egyház hatékony közreműködésére, amely így fontos hatalmi tényezővé vált. A pszichológiai nyomás módszerében jelentős szerepet játszott a gyónás intézménye, amelyen keresztül be lehetett avatkozni az egyes emberek legtitkosabb magánéletébe. Hogy ez igazán hatékony legyen, célszerű volt bűnösnek nyilvánítani számos olyan emberi cselekvést, amelyet korábban természetesnek tekintettek. Ezek között is kiemelt szerepet kapott a szexualitás, pontosabban annak korlátozása. Az egyházi dogmatika ugyanis súlyos bűnnek tekintette az olyan szexuális magatartást, amely nem kifejezetten utódok nemzését szolgálja. Ennek megfelelően a mai napig bűnnek számít pl. a fogamzásgátlás, sőt egyes papok szerint még az is, ha valaki az utód nemzés céljából végzett szexet élvezni meri. Freud egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy az egész európai civilizáció a szexuális elfojtás következményeként jött létre, mivel az elfojtott szexualitásból eredő neurotikus tünetek egyik levezetési módja volt a kreatív alkotás, de levezetési mód volt a kegyetlen gyilkolás is, amint azt a középkori háborúk és az Inkvizíció történetéből ismerjük. 57

Freud azt is kilátásba helyezte, hogy az évezredes elfojtás következménye olyan robbanás lehet, amely megsemmisítheti az egész európai kultúrát, így azután kiönthetjük a fürdővízzel együtt a gyereket is. Freud jóslata szerencsére nem vált be, de azért nem álltunk messze egy ilyen lehetőségtől. Itt érdemes idézni pl. a náci Németország egyik magas beosztású vezetőjének kijelentését, amely szerint, ha meghallja a szót, hogy kultúra, a zsebébe nyúl és kibiztosítja a pisztolyát. A középkori elfojtás elleni modern lázadás további tünete egyrészt a szexuális szabadosság, vagyis átesés a ló túlsó oldalára, másrészt a mindenféle vallást és spirituális valóságot tagadó materializmus és ateizmus. Ami a szexuális szabadosságot illeti, érdemes hangsúlyozni, hogy a szexualitás az ősi kultúrákban szent dolog volt, amelynek szakrális jelentősége abban állt, hogy minden teremtő erőt és aktivitást a férfi és női princípium egyesítésére vezettek vissza. Ez a gondolat nemcsak a pogány kultúrákban volt így, hanem a monoteista vallások eredeti szellemiségében is. Nem véletlen, hogy a zsidó hagyomány Atya-Anya Istenről beszél, mivel éppen ez a kétneműség teszi lehetővé a korlátlan teremtő hatalmat. Az iszlám sem tekinti a szexualitást elítélendőnek, amit az is mutat, hogy számos hagyomány foglalkozik Mohamed próféta szerelmi kapcsolataival. A keresztény evangéliumokban sem találunk Jézus részéről semmiféle olyan kijelentést, amely a szexualitást bűnnek nyilvánítja. A pogány istenek és szellemlények szerelmi kalandjairól pedig számos mitológiai történet szól a világ minden régiójában. Bár a protestantizmus sokat enyhített a római vallás dogmatikus merevségén, a problémát nem tudta teljesen kiküszöbölni. Az azonban nem véletlen, hogy a tudományos fejlődés igazi motorja évszázadokon keresztül a protestáns világ volt, mivel ezekben az országokban az egyház nem avatkozott bele tudományos kérdésekbe. Az sem lehet véletlen, hogy a tudományos kiválóságok között jelentős számban vannak olyanok, akik a zsidó vallás hagyományain nevelkedtek, ahol a dogmatikus tabuk kevésbé akadályozták a kreatív gondolkodást. Az elfojtás elleni lázadás egyik negatív következménye egyébként a keresztény hagyományokra épülő modern társadalomban éppen az, hogy a korábban „szent teremtőerőként” tisztelt szexualitás üzleti árucikké silányosodott. Ráadásul a kereszténység is és a materializmus is azt tartja, hogy csak egyszer élünk, s amit ebben az életünkben nem tudunk magunknak megszerezni, arról örökre le kell mondanunk. Ezért a legtöbb embert még a Mennyország lehetősége sem kárpótolja, mivel sokan ezt olyan unalmas helynek képzelik, ahol meg vagyunk fosztva minden olyan szórakozástól, ami pedig jelenleg a rendelkezésünkre áll. Ennek gyakorlati következményét már Pompadour asszony megfogalmazta a 18. században, híressé vált „utánunk az özönvíz” mondásával. 58

MIT TANÍT A POGÁNYSÁG? A „pogány” szó eredete vitatható. Egyes nyelvészek a „falusi” jelentésű latin paganus szóból származtatják, de vannak olyanok is, akik szerint a szanszkrit bhagavan szóból származik. Ez utóbbi jelentése: szent, magasztos, tiszteletre méltó. Ezt az álláspontot vallotta Kőrösi Csoma Sándor is. Az utóbbi magyarázat nagyon elgondolkodtató. Így nevezték ugyanis az ősi Indiában azokat a tanításokat és tanítómestereket, amelyek/akik magas rendű spirituális és morális üzeneteket közvetítettek az emberiség felé. Amikor megjelent Európában a kereszténység, ezeket a tanításokat tűzzelvassal üldözték, s mindenkit az örök kárhozattal fenyegettek, aki az ilyen utat követni merészeli. Ezzel a pogány jelző olyan szavak szinonimájává süllyedt, mint eretnek, istentagadó, erkölcstelen, bűnöző, stb. Az emberiség „pogány” múltja azonban hatalmas kulturális és építészeti alkotásokat hagyott az emberiségre. Pogányok építették többek között az egyiptomi és amerikai piramisokat, a Kínai Nagy Falat, Szemirámisz függőkertjét, a Rhodoszi Kolosszust és Stonehenge kőoszlopait. Pogányok dolgozták ki az ókori görög filozófiát, és az ősi kínai és hindu filozófiákat is, amelyek évezredekkel előzték meg az európai civilizációt. Az alábbiakban a pogány megnevezést nem pejoratív értelemben használjuk, és a sokféle pogánynak minősített irányzat közül főleg azokkal foglakozunk, amelyek pozitív morális és spirituális üzenetet hordoznak és a természettel való harmóniára, s nem annak öncélú kizsákmányolására inspirálnak.

59

SÁMÁNIZMUS A Sámánizmus gyűjtőfogalom. Olyan ősi vallási hiedelemrendszer megjelölésére szolgál, amely széles körűen elterjedt Szibériában és belső Ázsiában, de hasonlóval találkozhatunk az afrikai, amerikai indián, észak-európai, ausztráliai és csendes-óceáni népeknél, sőt a magyar őshagyományban is. A sámánizmus központi szereplője a sámán, aki a közösség egyfajta szakrális, szellemi vezetője. Szerepe azonban nem azonos a pappal. Fő feladata, hogy közvetítsen az emberek világa és a szellemek világa között, s teszi ezt mindig a közösség érdekében. Szakértők szerint a sámán szó a 18. században kerülhetett orosz közvetítéssel Európába, s feltehetően a mandzsu saman vagy xaman szóból származtatatható, eredeti jelentése: az, aki tud. Egy másik elmélet szerint a sámán szó a szanszkrit sramana vagy páli szamana szóból származik, ezek jelentése: szerzetes, illetve aszkéta. A sámán helyi megnevezése természetesen a különböző nyelvű népeknél eltérő. Így pl. a sámán finnül: tietöjö, a lappoknál: noita, magyarul pedig: táltos. A sámánizmus eredete Van olyan elmélet, amely szerint a sámánizmus volt az emberiség ősvallása, s keletkezése még a kőkorszakba, akár 20-30 ezer évnél is régebbre tehető. Ezt alátámasztani látszanak azok a barlangi sziklarajzok, amelyek állatbőrbe öltözött vadászokat ábrázolnak. Az ősi vadász társadalmakra jellemző volt az animizmus, amely szerint az egész természet, s annak minden egyes akár élő akár élettelen része lélekkel rendelkezik és ezért a vadász kötelessége, hogy a szükségből leölt állatnak vissza adja a lelkét, hiszen csak a húsára van szüksége. Ezért a vadászatok után általában engesztelő áldozati szertartásokat rendeztek, s ezzel jelképesen helyreállították a természet általuk megbolygatott rendjét. A sámánizmus legalapvetőbb alapszabálya: tisztelet minden élő iránt. Azonban nem csupán az embereket, állatokat, növényeket és szerves anyagokból álló egyéb organikus szervezeteket tekintették élőnek, hanem a földet, a vizet, a levegőt, a tüzet, a sziklákat, a köveket, az égitesteket (Napot, Holdat, Csillagokat, üstökösöket) sőt a fényt és az árnyékot is. A sámánizmus szerint el kell fogadni mindent és mindenkit olyannak, amilyen, mivel egyetlen valódi tanítómester létezik, s ez maga a természet, amelytől a sámán is a tudását kapja. Észak-Amerikában jelenleg is létezik egy indián törzs, akiknek egyik szertartása során faágakból összeállított kunyhóban köveket hevítenek. A kunyhót szak60

rális előírások szerint fűzfa vagy mogyorófa ágakból készítik. Ehhez először le kell vágniuk a szükséges faágakat. Erre a célra különlegesen megtisztított késeket készítenek elő, majd megidézik a kiválasztott fa szellemét, s megkérik, engedje meg néhány ág lemetszését. Ha a fa szelleme ezt nem engedélyezi, másik fát keresnek. Teljes fát kivágniuk tilos. Maga a szertartás úgy zajlik, hogy a felhevített köveket vízzel lelocsolják, majd az égtájakhoz és őselemekhez szóló énekeket énekelnek, végül négykézláb kimásznak a kunyhóból. A kunyhó ugyanis a szertartásban az anyaméhet jelképezi és az egész szertartás célja egyfajta szellemi újraszületés. A hagyomány szerint a sámán képes tudatosan, akaratlagosan előidézni egyfajta extatikus állapotot, s megváltozott tudatállapotban utazást tenni a szellem lények világában, s ezek lakóival kapcsolatba lépni. Ezt azonban soha nem valamiféle turista kirándulás céljából teszi, hanem kizárólag a közösség érdekében, pl. ily módon akarja meggyógyítani a törzs valamelyik tagját. A sámán, amikor valamilyen baj elhárításán fáradozik, önfeláldozó módon magára vállalja az ezzel járó kockázatot, fájdalmat, megpróbáltatást, szenvedést is. Van olyan sámánista irányzat, amely szerint az embernek két lelke van. Az egyik szorosan kapcsolódik a testhez és attól csak a halállal válik külön. A másik viszont kiléphet a testből akár az éjszakai álom, akár egyéb módon előálló önkívületi állapot során, mint amilyen az extázis és a manapság egyre népszerűbb halál-közeli élmény. Állítólag a magyar őshagyomány is ismeri ez utóbbi típusú lelket, amelyet eredetileg árnyékléleknek neveztek. Van olyan vélemény, amely szerint az „isa” szóból származó „izé” szavunk is ezzel kapcsolatos. A Halotti beszédben ugyanis az „isa pur és homuv vogymuk” kifejezésben az isa szó lelket jelenthet. Az egész kifejezés értelme ezzel: „lélek, por és hamu vagyunk”, szemben az általánosan elfogadott „bizony por és hamu vagyunk” jelentéssel, amely utóbbi tipikusan lélek-tagadó materialista kijelentés lenne, márpedig ilyesmi távol állhatott az egykori magyarok vallásos gondolkodásmódjától. A lélek kettőségéről szóló elméletet egyes régészeti leletek és sziklarajzok is igazolni látszanak, már amennyiben a régészek helyesen értelmezik azokat. Az mindenesetre kétségtelen, hogy az ősi vadásznépek olykor hatalmas sziklák előtt végeztek állat-szertartásokat és ezeket a sziklákon is megörökítették. A sámán hit szerint az őseink valamikor fent jártak az égben, s ugyanide jut a sámán is lélek-utazása folyamán, de előfordulhat az is, hogy le kell szállnia az alsóbb régiókba, ahol az ártó szellemek lakoznak.

61

A hármas világ A sámán hit szerint a világ három szintre osztható, s van felső, középső és alsó világ. A felső és alsó világ azonban, vagyis azok a világok, ahol a szellemek lakoznak, további rétegekből állnak. Az ember a középső világban lakik, s ennek közepén, vagyis a Föld köldökénél égig érő fa található, amely a sarkcsillag felé nyúlik ki és amelynek gyökerei és lombozata összekapcsolja a három világot, pontosabban a világ három szintjét. Egy ilyen égig érő világfa sematikus indián ábrázolása látható a mellékelt rajzon. A sámán hitet követők azonban soha nem hitték, hogy ez az égig érő fa a fizikai valóságban is „objektíve” létezik. Az égig érő fa csupán szimbólum, annak a közlekedési útnak a jelképe, amelyen a sámán a lélekutazása során a világok különféle szintjeire eljuthat. Ezen a ponton a sámánista hagyomány bizonyos analógiákat mutat egyrészt az indiai jógában, másrészt a buddhizmusban definiált meditációs szintek illetve fokozatok között. Érdemes megemlíteni, hogy a világ hármas tagolása gyakran szerepel a sámándobok díszítő mintázatain is. A hármas világ elmélete szerint az alsó világban lakó ártó szellemek engesztelő áldozattal nyerhetők meg, ehhez azonban a sámánnak le kell ereszkednie ebbe a világba, ami nem kis kockázattal jár. A felső világ ezzel szemben a segítő szellemek és istenek lakóhelye. De azért ide sem könnyű eljutni. Az erőfeszítés azonban nem kerülhető meg, hiszen az ember csak úgy juthat természet feletti képességekhez, ha túlemelkedik az érzékszervi úton tapasztalható anyagi világon és – képletesen szólva – megmássza az égig érő fát. A sámán kiválasztása és beavatása A sámán hit szerint régen az ősök fent jártak az égben és a sámánősök közreműködése a jövendő sámán kiválasztásában is jelentős szerephez jut. A sámán hivatás ugyanis öröklődik, de nem okvetlenül vérségi leszármazás alapján, hanem inkább úgy, hogy a halott sámán szelleme választja ki az erre alkalmas utódot, s veszi rá arra, hogy kövesse a sámáni hivatást, de a sámánjelölt kezdetben ellenáll a hívásnak, s csak később fogadja el, hogy neki ez a sorsa. Ezen a ponton a sámán jelölt kiválasztottsága emlékeztet az Ószövetségi próféták kiválasztására, akiket az Isten jelölt ki a feladatra. Gondoljunk csak Jónás prófétára, aki addig ellenkezett, hogy egyszer csak egy cethal gyomrában találta magát, s miután csodának köszönhetően kiszabadult, most már hajlandó volt teljesíteni a rászabott küldetést. 62

A sámán jelölt alkalmassága nemcsak azt jelenti, hogy a kiválasztott személy rendelkezik megfelelő szellemi és fizikai képességekkel, hanem azt is, hogy morálisan alkalmas a feladatra. Ez azt jelenti, hogy a sámán soha nem követheti a saját személyes önző érdekeit, hanem a képességeit és tudását mindig kizárólag a közösség javára használja. Van olyan felfogás, amely szerint a sámánjelölt az ősöktől örökli a képességet, de olyan is, hogy a képességet az istenektől kapja az ember. Bárhogyan is van, a kiválasztottal közölni kell valahogy, hogy ő a jelölt. Ennek első jele az lehet, hogy a kiválasztott megbetegszik, un. sámánbetegséget kap, pl. epileptikus rohamai vannak. A kiválasztottság jele lehet ugyanakkor valamilyen születési rendellenesség is, pl. ha a csecsemő eggyel több újjal vagy foggal születik, vagy ha gyermekkorától fogva különcként viselkedik, pl. a többi gyerektől félre vonulva magányosan elmélkedik. Állítólag Ady Endre is fölös újjal született és emiatt sokan táltosok leszármazottjának tartották. A beavatási szertartás során a jelölt látszólag eszméletlen, miközben belül megrázó élményeket él át, s ezzel megtapasztalja a halál közelségét, de úgy is mondhatjuk, hogy halál-közeli élményeket él át. Az ilyesmi nem ritka más ősi beavatásoknál sem. Paul Brunton szerint pl. nevetséges az a magyarázat, amely szerint az Egyiptomi piramisokat síremléknek szánták. A királyokat ugyanis általában nem a piramisokban temették el, hanem a Királyok Völgyében. A piramisba temetkezés csak kivételesen fordult elő. Keresztény templomokban is szoktak szarkofágok lenni, mégsem tekinti senki a templomot temetkezési helynek. Brunton szerint a piramisok erődítmények voltak, amelyekben végre lehetett hajtani olyan hosszadalmas beavatási eljárásokat, amelyek váratlan megzavarása a jelölt halálát okozhatta volna. Ennek a kockázatnak a sámán jelölt is ki lehet téve. Az extázis állapotában ugyanis átéli a saját testének feldaraboltatását, szétszaggatását, majd a testrészek újra egyesítését, miközben a szellemek elviszik a lelkét a felső világba, s felülről szemléli, hogy a testével mi történik. A halál-közeli állapot megtapasztalása után a sámán jelölt kigyógyul a sámánbetegségből, s ezzel – legalábbis jelképesen – újjászületik. Ennek során belső lelki egyensúlya helyreáll, sőt olyannyira megerősödik, hogy ezután képes lesz másokon is segíteni. A beavatás természetesen kockázattal is jár. Előfordulhat, hogy a jelölt nem képes elviselni az átélt megpróbáltatást és kialakul benne valamilyen súlyos ideg vagy elme betegség. Ilyenkor természetesen másik jelöltet kell keresni.

63

A sámán tudása A közösség a sámánt tudós személynek tekinti, akitől tanácsokat, olykor döntéseket vár. Ha a sámán mindennek meg akar felelni, magas szintre kell fejlesztenie a tudását. Meg kell ismernie pl. az istenek világát és a világok különféle szintjein található szellemek fajtáit, a velük történő bánásmód és kommunikáció módszereit. Ennek segítségével képes a sámán a közeledő veszélyeket megtudakolni, s a közösséget fenyegető katasztrófákat elhárítani. Ezzel kapcsolatban érdemes emlékezetünkbe idézni a 2004. Karácsony másnapján bekövetkezett délkelet-Ázsiai földrengést és szökőárat, amely mintegy 300 ezer ember halálát okozta. Állat áldozat azonban alig akadt. Az állatok megérezték a közeledő veszélyt és időben biztonságos helyre menekültek. Valamikor az ember természetes tulajdonságai közé tartozott az ilyen megérzés, a sámánok pedig különlegesen magas szinten birtokolták ezt a képességet. A civilizáció hatására azonban mára kialudt a lelkünkben ez a képesség. Ha elromlik a mobil telefonunk, a rádiónk és a TV készülékünk és üzemzavar miatt nem működik az Internet kapcsolat sem, kiszolgáltatottá és védtelenné válunk. A sámán életében a szellemekkel való kapcsolat két alkalommal játszik fontos szerepet. Az egyik a beavatás, a másik pedig a beavatott sámánként elvégzendő lélek-utazások a szertartások alkalmával. Már a beavatás alkalmával a sámán mellé szegődik egy állat alakú segítő szellem, amely vezeti a jelöltet a lélek-utazásokon. Ez a szellem lehet pl. farkas, medve, holló vagy sirály alakú, de a különféle sámán kultúrákban még sokféle állat szellem létezik, s a segítő szellem típusa igazodik a jelölt, illetve a sámán lelki alkatához. A szertartás körülményei és kellékei A sámán legfontosabb szertartási kellékei a ruházat és a sámándob. A ruházat főleg a sámánt segítő állat-szellemtől függ, annak alakját és/vagy színeit és/vagy jelképeit hordozza. Egyes sámánok két féle öltözéket is használtak attól függően, hogy a felső vagy alsó szellemvilágba szándékoztak-e utazni. A dob szerepe az volt, hogy annak ütemes dobolása segítette a sámánt a révület elérésében és az utazásban. A dob kerete valamilyen különlegesen kiválasztott fa kérgéből készült, miután engedélyt kértek a fa szellemétől a kéreg egy darabjának felhasználására. A kiválasztott fa egyébként az égig érő fa, vagyis az égboltot tartó sátorrúd jelképe is volt egyben. A dob mintegy a sámán járműve volt a lélek-utazáson, s gazdagon díszítették különféle szakrális jelképekkel, ahhoz hasonlóakkal, mint amilyenek a tibeti 64

mandalák. Számos sámándobon találhatók pl. csillagtérképek, az őselemek jelképei és számos egyéb szakrális szimbólum. Az előző lapon látható kép egy indián sámánköpeny hátának díszítését mutatja, Hoppál Mihály gyűjtésből (a szerző engedélyével): Ezen a képen ugyanebből a gyűjteményből egy szibériai sámándob rajzolata látható. A dob membránja annak az állatnak a bőréből készült, amelynek szelleme a sámán segítője volt. Mivel a dobnak saját szelleme is volt, azt fel kellett ébreszteni a szertartás előtt. Ez általában úgy történt, hogy a dobot tűz fölé tartották, miáltal a rajta kifeszített állatbőr feszesebbé vált, hangja élénkebb lett. A szertartást olykor hosszadalmas előkészületek előzték meg. Ennek során a sámán tisztító rítusokon vett részt, majd magányba vonult és böjtölt. A szertartás megkezdése előtt a sámán magára öltötte a sámán öltözetet, magához vette a szükséges kellékeket és jelvényeket és a segédjével együtt megjelent a közösség előtt. A szertartás énekkel és dobolással kezdődik, ezzel megidézik, meghívják a segítő szellemet, majd az egyre gyorsuló dobolás és tánc hatására a sámán extázis jellegű megváltozott tudatállapotba kerül. Itt érdemes megemlíteni, hogy hasonló módon idézik elő a megváltozott tudat állapotot az iszlám vallás táncoló dervisei is. A modern pszichológia is kimutatta, hogy ezzel a módszerrel hipnózishoz hasonló állapot idézhető elő. A szertartások célja A sámán-hit szerint az evilági és a másvilági szférák között szoros összefüggés van. Jung szerint azt mondhatnánk, hogy közöttük szinkronicitási kapcsolat áll fenn. A közösséget érintő problémákat, mint amilyenek az árvíz, aszály, éhínség, fertőző betegségek, felhőszakadás, hóakadályok, sáskajárás, stb. nem lehetséges csupán a materiális világ keretein belül megoldani, a bajokat elhárítani. A szellemvilággal is fel kell venni a kapcsolatot, ha fel kívánjuk deríteni a bajok forrását, gyökerét, s azokat ki akarjuk küszöbölni. Előfordulhat pl., hogy a csapásokat valamelyik szellem okozza, mivel a törzs, vagy annak valamelyik tagja olyasmit cselekedett, amellyel megsértett egy szellemet, és amíg ki nem engesztelik, pl. a neki felajánlott áldozattal, addig hiába fáradozunk a probléma „materiális” megoldásán.

65

Előfordulhatott pl., hogy a vadászat céljául szolgáló állatcsordák vonulása elmaradt, és ez jelentős élelmiszerhiányt okozott. Ilyen esetben az állatok gazdaszellemétől kellett megtudni hollétüket, s azt, hogy nem érte-e a szellemet valamilyen sérelem. A sámán feladata volt az is, hogy eltávolítsa a beteg emberből a betegséget okozó szellemet, vagy leszálljon az alvilágba és visszahozza onnan az öntudatlan beteg lelkét, de az is, hogy elkísérje a halott lelkét a másvilágra, s bátorságot adjon neki a reá váró megpróbáltatások elviseléséhez. A sámánok feladata még a szájhagyomány őrzése, és gyakran a költő és énekmondó szerepét is betöltik. Számon tartják a nemzetségi leszármazási történeteket és ezzel erősítik a törzsben az összetartozás és identitás megőrzését. A sámán feladata volt az is, hogy jósoljon, vagyis megtudakolja a szellemektől a várható jövőt, hogy a törzs tagjai arra felkészülhessenek. A jóslás megbízhatósága egyben a sámán próbatétele is volt, hiszen ha a jóslatai nem váltak be, az azt jelentette, hogy nem volt képes kialakítani a szellemekkel a megfelelő együttműködést. A jóslás célja többféle lehetett. Pl. meg kellett tudakolni a szertartások legmegfelelőbb időpontját és helyét, az időjárást, a születendő gyermek sorsát, az elveszett állatok hollétét és azt is, hogy milyen lesz a halfogás vagy a vadászat eredménye. A ciklikus idő Bár a sámán-hit különféle változatai alakultak ki a különböző földrajzi területeken, ezek mindegyike magán viseli a legfontosabb alapvető jellegzetességeket. Ezek közé tartozik az is, hogy az idő nem a kezdetektől a vég felé halad, hanem szüntelenül körbe fordul. A világban ugyanis állandóan jelen vannak a teremtő, felépítő és elbontó folyamatok. Ez világosan megfigyelhető az évszakok változásában, de a nappalok és éjszakák váltakozásában is. A csillagos ég is körbe forog felettünk és az égitestek állása úgy viszonyul a természeti erőkhöz, mint az óra az időhöz. Maga az idő azonban szüntelen folyamat, és az óra csupán mutatja, hogy mi történik az idővel. Az óra tehát csak jelző eszköz és nem azonos az idővel, mint ahogyan a térkép sem azonos azzal a várossal, amelyet ábrázol. A materiális síkon az érzékszerveinkkel tapasztalható történések, erőhatások csupán a valóság egyik felét mutatják, a másik fele azonban a másik világban zajlik, és ezek összefüggése nélkül nem lehetünk képesek megérteni, hogy mi miért történik.

66

Az ősi kultúrák közvetlenül kapcsolatban álltak a természettel, s olyan dolgok iránt is fogékonyak voltak, amelyek kívül esnek a modern ember látóterén, tapasztalási lehetőségein. Az idő ciklikus természetét fejezi ki Paulinyi Tamás „évszakok tánca” című költeménye, amely a Szintézis Szabadegyetemen hangzott el zenei kísérettel 2004-ben, s amelynek egy részlete a természet szüntelen körforgását regéli el, amint az itt az alábbiakban olvasható: Jönnek a nappalok Jönnek az éjek ….. Kerek az élet, kerek a lét A kicsiből nagy lesz A nagyból kicsinyke Kerek az élet, kerek a lét

67

MÁGIKUS KULTUSZOK A sámán és a mágus nem ugyanaz, még ha közöttük a határ olykor elmosódni is látszik. Közöttük két alapvető különbség van, nevezetesen: A sámánt az ősök és szellemek választják ki a jelölt akarata ellenére, aki végül kénytelen elfogadni és vállalni a rárótt feladatot. A mágus-pap ezzel szemben maga választja tudatosan a hivatását és elhatározása alapján megtanulja, elsajátítja és begyakorolja a „szakmát”, mint ahogy a cipész, a kőműves vagy a cukrász is megtanulja a mesterséget, bár elvileg választhatott volna más mesterséget is. A sámán lélekutazásokat végez a felső és alsó szellemvilágokban és ily módon befolyásolja a természeti erőket uraló szellemeket. A mágus nem végez lélekutazást. Ő birtokában van a megfelelő varázsigéknek és kellékeknek, és képes szakszerűen kommunikálni a szellemi hatalmakkal. Van azonban a sámánizmus és a mágia között egy lényeges hasonlóság is, az, hogy a szellemeket és isteneket nem tekintik magasabbrendű lényeknek, hanem az ember egyenrangú partnereiként kezelik. Eszerint az ember beavatkozása a szellemek világába lehet akár hasznos, akár ártalmas, akárcsak a szellemek és istenek beavatkozása az emberek világába. Ez teszi lehetővé, hogy a szellemekkel és istenségekkel alkudozni lehet, sőt, bizonyos értelemben még zsarolhatók is. A mágikus kultuszok kialakulása A mágikus kultuszok valószínűleg később alakultak ki, mint a sámánizmus, és sokáig azzal együtt léteztek, sőt a világ sok térségében ma is együtt léteznek. Az ókori mágikus kultuszokra példa lehet az egyiptomi ősvallás, a perzsiai méd mágusok vallása, valamint ennek Zoroaszter által megreformált változata. A mágikus kultuszok közé sorolhatjuk az ősi indiai bráhminista szertartásokat is, amelyekben a Rig Véda varázsigéi segítségével igyekeztek jósolni, betegeket gyógyítani, s befolyásolni az időjárást, vagy a természet különféle működéseit. Ezeket az eljárásokat a szanszkrit nyelvű Mimámszá Szútra részletezi, amely szerint a bráhmin papoktól elvárt kötelesség volt az is, hogy újra meg újra ki kellett mondani a Brahmanból kiáramlott istenségek neveit, s ezzel ismételten meg kellett őket teremteni. Úgy tartották, ha ezt nem teszik, az istenségek elveszíthetik a létalapjukat és ezzel az általuk teremtett világ kihullhat a teremtettségből. A bráhmin pap, amikor a varázsigéket (mantrákat) ismételgetve újrateremti az isteneket, Brahman nevében jár el, hiszen kicsiben megismétli a világ szavak által történő teremtését, amelyben maga a Brahman volt a teremtő Ige. 68

A mágikus kultuszok elterjedése azonban azt is jelentette, hogy meglazult a kapcsolat az ember, a természet és a spirituális valóság között. Nem voltak többé sámánok, akik lélekutazást végeztek, helyette az emberek a papok közvetítésével, varázsigék felhasználásával kommunikáltak a természet erőit működtető spirituális lényekkel. Olyan ez, mint amikor valaki mobil telefonon kommunikál az istenekkel. Később azonban ez a lehetőség is lassan elenyészett, s megjelentek a tételes, dogmatikus vallások, amelyekben a rituálék már csak külsőséges formaságok, s maguk a papok sem tudják, mit miért tesznek. Különös módon a nyugati típusú felvilágosult ember ezt a folyamatot fejlődésnek érzi. Mágikus szertartások A mágikus kultuszokhoz – akárcsak a sámánizmushoz – hozzátartozott a természet tisztelete. Ebben gyakran szerepet játszottak bizonyos kiemelt szimbolikus jelentőségű állatok, növények, fák, patakok, stb. A kelta mágusok, a druidák pl. különös tiszteletben tartották a cserfákat. Úgy gondolták, hogy a természet erőivel és az azokat megszemélyesítő, irányító, uraló szellem lényekkel kölcsönösen jó kapcsolatban kell lenni, mert ez közös érdekünk. A természet tisztelete kiterjedt a különféle csillagok, égitestek, üstökösök, szivárványok és rendkívüli égi jelenségek tiszteletére is. A mágikus varázslatokról azt feltételezték, hogy azok bizonyos analógia alapján működnek, hiszen maga a világ sem más, mint egyfajta varázslat. Ha pl. elvégezünk bizonyos szertartásokat valakinek a képével, akkor ez az illető sorsára, egészségére is hatással van. Ily módon lehet valakit gyógyítani, de lehet neki ártani is. Ez a magyarázata annak, hogy egyes „primitív” törzsek tagjai nem engedik magukat lefényképezni. Ha ugyanis valaki birtokba veszi az „arcukat”, árthat nekik. A mágikus elképzelések egyik tipikus szereplője a tündér, aki csodás lény és szemfényvesztő varázsló, s magát különféle alakokká változtatja, s képes eltűnni és ismét előtűnni. A mágusok hittek a lélekvándorlásban, s ebben gyakorlatilag megegyezik valamennyi pogány tradíció. Még Julius Caesar is feljegyezte, hogy a kelták papjai a lélekvándorlást tanították. A lélekvándorlásra utaló kijelentések szerepet kaptak a kereszténység korai szövegeiben is, bár a kanonikus biblia összeállításánál a Niceai Zsinaton ezeket a részeket igyekeztek törölni, ennek ellenére egyes helyeken, pl. János evangéliumában több ide vonatkozó szövegrészt benne felejtettek. A mágikus kultuszok közé sorolhatjuk a kaldeusok, vagyis a babilóniai csillagászok és jósok tudományát is. 69

Mágia az európai középkorban A mágikus kultuszok maradványai mind a mai napig tovább élnek az európai kultúrában, annak ellenére, hogy a középkorban tűzzel-vassal igyekeztek kiirtani az ilyen hagyományokat. Szerencsére ma már az európai civilizáció sokkal toleránsabb ebben a tekintetben. A kelta-druida pogány mítoszokat elevenítik fel az olyan mai irodalmi alkotások és filmek, mint a Gyűrűk Ura, vagy a Harry Potter. A középkorban a mágikus kultuszok üldözése kegyetlen és embertelen módon zajlott. 1282-ben pl. I. Edward angol király máglyára küldte a walesi bárdokat, vagyis a druida papok egyik csoportját. Erről Arany János is írt balladát. Lengyelországban 1386-ban Jagello király kivágatta és elégettette a szent erdőket. Egy német törvény úgy rendelkezett, hogy akik valamely fánál vagy kőnél fogadalmat tettek, vagy fogadalmukat lerótták, ha bűnbocsánatért jönnek, egyházi személyek három, világiak másfél évig vezekeljenek. A Roueni Zsinat határozata szerint szigorúan felelősségre kell vonni, ha valaki fáknál, forrásoknál vagy köveknél, miként az oltárnál, áldozatot mutatna be. A tiltások ellenére a pogány mágikus hagyományok egész Európában titokban tovább éltek. A Corpus Hermeticum című mű, amely Alexandriából származó ezoterikus írások ókori gyűjteménye, s amelyet kb. a Kr.u. 1-3 századokban állítottak össze, titkos olvasmány volt számos Európai keresztény országban. A mágikus kultuszokat művelő, üldözésnek kitett közösségek közé sorolható a templomosok és rózsakeresztesek (FRC = Fraternitas Rosae Cricis) rendje, de még az alkimisták is, akik gyakran szintén üldözésnek voltak kitéve. A középkorban titokban terjesztették Hermész Triszmegisztosz fiához, Tothoz írott intelmeit is. A mágikus hagyományok közé sorolható a Szent Grál legendája is. A Szent Grál az apokrif Nikodémusz evangélium szerint az az edény, amelyben a monda szerint Jézus megmártotta a kezét, majd amelybe arimatiai József felfogta Jézus kiömlő vérét. Ugyancsak ide illik Faust legendája. Eszerint Dr. Johannes Faust, (kb. 14851540) állítólag szövetséget kötött az ördöggel és tőle tanulta a mágikus tudományokat, amelyeket famulusával, J. Wagnerrel együtt gyakorolt Wittenbergben és Heidelbergben. A mágikus kultuszok hagyománya a középkorban különféle díszítő mintázatokban is megjelent. Példaként a következő oldalon látható vázlatos rajz szemlélteti egy kb. 11. században épült Cremona környéki templom padozatán látható mozaik képet. 70

A középen látható bűvös négyzet kinagyítva:

S

A

T

O

R

A

R

E

P

O

T

E

N

E

T

O

P

E

R

A

R

O

T

A

S

A bűvös négyszög jelentésének magyarázatára több féle elmélet született, de a valódi jelentését ma sem ismerik. Másik példa a makrokozmosz és mikrokozmosz egységét és analógiáját ábrázoló középkori ábra, amely ugyancsak a mágikus hagyományokra utal. A mágiával rokoníthatók Nostradamus (Michel de Nostre-Dame, kb. 1503-1566) francia orvos jövendölései, valamint Paracelsus (Theophrastus von Hohenheim, kb. 1493-1541) svájci orvos tevékenysége is. Azt is feljegyezték, hogy élete végén maga Newton is foglalkozott ezotériával és alkímiával. Valószínűleg a mágikus kultuszokra vezethető vissza a Phoenix madár középkorban népszerű ógörög és/vagy egyiptomi eredetű legendája is. A Phoenix a hagyomány szerint 500 évig él, s amikor közeledik a halála, elkészíti a saját máglyáját, elégeti magát, és a hamvakból újjászületik. A Phoenix a szellem légiességét és halhatatlanságát, valamint a reinkarnációt szimbolizálja, amelynek egy középkori ábrázolását a mellékelt ábra szemlélteti. A mágikus hagyományok élnek tovább számos népi babonában, mint amilyenek a ráolvasás, a szemmel verés és a szerelmi varázslatok. Mágikus hagyományokat őriz a tarot kártya, a varázsvessző tudománya és a varázstükör története pl. a Hófehérkéről szóló mesében. 71

Mágia a magyar történelemben Mireisz László valószínűnek tartja, hogy a honfoglaló magyarok ősi vallása nem sámánizmus, hanem alapvetően mágikus kultusz volt, amely a perzsiai méd mágusok hagyományaiból alakult ki. Maga a magyar szó is eredetileg így hangzott: magiar, amely a mágia szóból származhat. Mint tudjuk, a Kr.e. 6 században, Kűrosz uralkodása idején, aki a méd és perzsa népeket egyesítette, a Perzsa birodalomban eleinte a méd mágus-papok alkották a papi rendet. Ezek azonban Zoroaszter vallási reformja után fokozatosan kiszorultak Perzsiából és szétszóródtak. Zoroaszter nevének jelentése: „az arany ragyogása”. Zoroaszter tanítását az Aveszta néven ismert szakrális szöveggyűjtemény tartalmazza, amely azonban végleges formáját feltehetően csak Kr.u. 220-240 körül érte el. Ez elfogadja egy világteremtő isten (Ahura-Mazda) létezését. Ennek ellenére Zoroaszter vallása mágikus kultusz volt, amely a négy őselem tiszteletében első helyre tette a tűz tiszteletét, és ezért a szertartásaikon fontos szerepet kapott a tűzimádás rítusa. Amikor Dareiosz (Kr.e. 522-485) átvette a hatalmat, üldözni kezdte a mágusokat. Xerxész idején (Kr.e. 480 körül) már Zoroaszter vallása volt az államvallás, de a méd mágusok nyomai még megtalálhatók voltak. A Perzsiából kivándorolt mágusok egy része a közel keletre jutott, a Földközi Tenger partvidékére, más részük Indiába, harmadik részük pedig észak felé vándorolt. Mireisz szerint elképzelhető, hogy a negyedik indiai Véda, az Atharva Véda a mágusok műve. Ennek keletkezését ugyanis éppen a Kr.e. 6. szd. körüli időszakra teszik. Korábban ugyanis a bráhmin papok csak három védát ismertek, ezért úgy nevezték őket, hogy a hármas tudás birtokosai. Az Atharva Védát Indiában valóban szokás a mágusok védájának nevezni. Mireisz László feltételezése szerint az északra vándorolt mágusok szövetségre léptek egyes hun törzsekkel. Maga a hun szó sokáig a nemzetközi szóhasználatban a különféle szibériai nomád népek gyűjtő megnevezése volt. A mágusokkal szövetkezett törzsek fokozatosan felvették a Perzsiából származó mágus papok vallását, vagyis a „magiar” vallást, s ettől kezdve magiarnak, azaz magyarnak nevezték magukat, mint ahogyan az arabok muszlimnak nevezik magukat a vallásuk után. A honfoglalás óta azonban az európai népek Magyarországot továbbra is hunországnak nevezik, amint az Magyarország és a magyar nép különféle megnevezéseiből is kitűnik (ld. pl. Hungary, Hongrois, Vengrija, Ungarisch, Ungarese, stb.). A magyarok viszont továbbra is a magyar megnevezést használják, annak

72

ellenére, hogy honfoglaló őseink között a „magiarok” csak jelentéktelen kisebbségben lehettek, s a többiek különféle egyéb törzsekből tevődtek össze. A mágus vallású magyarok számos vallási szokást és rítust hoztak magukkal. Ilyen volt a tűz imádata. Minden ház belsejében égett a szent tűz, de oda csak a családhoz közel álló személyek léphettek be. Innen származhat Mireisz szerint a háztűznézés kifejezés is. Lehet, hogy a Mireisz féle elméletben van valamennyi igazság. Az is elképzelhető azonban, hogy a honfoglaló magyaroknak egyáltalán nem volt közös, egységes ősvallásuk, hanem mindegyik törzs a saját vallását követte. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a kárpát-medencei Magyarország első évszázadában feltűnően nagy volt a vallásszabadság és a mások vallása iránti tolerancia. Magyarországra azonban ebben az időszakban igen erős „geopolitikai nyomás” nehezedett, így lassanként meg kellett barátkozni a kereszténység gondolatával. Kezdetben ezt valamiféle hintapolitikaként képzelték el. Géza fejedelem ki is jelentette, hogy „elég nagy úr vagyok ahhoz, hogy két istennek is áldozhassak”. Úgy tűnik, ez mégsem volt elég, így azután 1000-ben I. István államvallássá nyilvánította a Rómából importált kereszténységet, s egyúttal végrehajtott egy radikális rendszerváltást, amelynek során Magyarország államformáját nagyfejedelemségből királysággá alakította át. Ezt követően megkezdődött a pogány kultuszok üldözése, amely azonban nem járt teljes sikerrel. Bizonyos pogány hagyományok továbbra is fennmaradtak. I. András idejében egy Theophülaktosz nevű görög utazó pl. feljegyezte, hogy a magyarok „…bolondul tisztelik vala a tüzet, becsülik az eget, a levegőt, és a vizet, és énekeket mondanak a földnek…” Szent László rendeletet adott ki, amely szerint: „Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékot visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.” Miután 1184-ben a Veronai Zsinat az eretnekek elleni nemzetközi fellépésről határozott, 1221-ben Magyarországon is megalakult a Domonkos rend, amely hasonló szerepet töltött be hazánkban, mint a 20. század diktatúráiban a politikai rendőrségek. A Kassai Kódex beszámol pl. az 1222-1520 időszakban lezajlott, halálos ítélettel végződő, magyarországi boszorkány perekről. Érdemes külön megemlékezni Özséb atyáról, aki 1246-ban megalapította a Pálos rendet, befogadta és pártfogásba vette az üldözötteket és ezzel sok életet mentett meg. A pogány kultuszok évszázadok múltán is tovább éltek. Erre utal az 1595. évi Medgyesi Zsinat határozata, amely szerint: „Akik varázslókhoz, jósokhoz fordulnak, hogy valamilyen betegségre tőle kérjenek orvosságot és enyhülést, azokat meg kell fosztani az úrvacsora élvezetétől.” 73

Mindezen tiltások ellenére a mágikus kultuszok hagyománya még a 20. században is fellelhető a magyar irodalomban és a népi hagyományokban. Ennek illusztrálására álljon itt egy idézet Komjáthy Jenő költeményéből: „Pogány vagyok. Nincs bennem semmi Alázatos, tömjénszagú, Zsolozsma, zsoltár, istenesdi Nem ejti lelkemet rabul” És még két sor József Attilától is: „Hol vagy erős pogány sereg, Hős Vata, bálványos berek?”

74

MÁGIA ÉS SZINKRONICITÁS A mágikus felfogás szerint a világban minden mindennel összefügg. Léteznek ezért olyan szoros kapcsolatok, amelyekben egyes dolgok, tárgyak, események, jelenségek kölcsönösen befolyásolják egymást, bár a racionális logika szerint közöttük oksági kapcsolat nem állhat fenn. Ehhez nagyon hasonló gondolattal találkozunk a C. G. Jung által kidolgozott szinkronicitás elméletben, amely szerint bizonyos események és történések feltűnően nagy gyakorisággal fordulnak elő együtt annak ellenére, hogy közöttük ok-okozati összefüggés nem mutatható ki. Jung példaként hozza fel, hogy amikor heves vitába keveredett Freuddal – éppen a szinkronicitás értelmezésével kapcsolatban – s az indulatok magasra csaptak, kettérepedt a szobában lévő szekrény vastag tölgyfa ajtaja. Jung a szinkronicitásnak tulajdonítja azt is, hogy a horoszkópokból adódó prognózisok túl gyakran igazolódnak be ahhoz, hogy azt csupán a puszta véletlennek lehessen tulajdonítani. Jung szerint a csillagos égbolt olyan, mint egy hatalmas óra, amelyen az égitestek a mutatók. Maga a horo-scop szóösszetétel is ezt jelenti: óra számlap. Az égbolton minden egyes „mutató” megvalósít bizonyos ciklikusságot. Számos bolygó keringési ideje, valamint a tengely körüli forgásának ciklusideje feltűnő módon egybe esik az emberi szervezetben és pszichében lezajló különféle folyamatok ciklusidejével. A kozmoszban minden olyan periódusidő előfordul, amely az ember életében is szerepet játszik. Jung hosszasan levelezett a fizikai Nobel díjas Wolfgang Paulival is a kérdésről és a levelezésük eredményeként arra a megállapításra jutottak, hogy a szinkronicitás elmélet nem áll ellentmondásban a kvantumelmélettel. Annál is inkább, mert a részecskefizikában is tapasztalható ehhez hasonló jelenség. Ez utóbbit így nevezik: EPR paradoxon. Az EPR Einstein, Podolsky és Rosen neveinek rövidítése, mivel ők fedezték fel a jelenség elméleti lehetőségét. Erre jó példa az a jelenség, amikor valamilyen kölcsönhatási reakcióban egyszerre keletkezik két fényrészecske (foton) és ezek fénysebességgel száguldanak ellentétes irányban, és bármilyen messzire távolodnak egymástól, a polarizációs állapotuk egyforma marad annak ellenére, hogy közöttük nem léphet fel kommunikáció, hiszen annak a fény terjedési sebességénél gyorsabban kellene működnie, ami azonban a relativitáselmélet szerint nem lehetséges. A jelenség mégis létezik, mint ahogyan azt az utóbbi években kísérletekkel is igazolták. Ilyen iker-foton pár keletkezése lép fel pl. akkor, ha egy elektron kölcsönhatásba lép antirészecske párjával, az un. pozitronnal, amint azt a következő lapon látható vázlatrajz szemlélteti. 75

Ilyenkor a két részecske robbanásszerű jelenség során megsemmisül és keletkezik két egyenként 512 keV energiájú gamma foton, amelyek ellentétes irányban fénysebességgel távolodnak, miközben a polarizációs állapotuk egyforma marad. Érdemes megemlíteni, hogy a két foton pályája egy egyenest jelöl ki, és ha ugyanazon a helyen több ilyen annihiláció lép fel, akkor több egymást metsző egyenes keletkezik, amelyek metszéspontja kijelöli a kölcsönhatások helyét. Ezen az elven működik pl. egy igen hatékony orvosi diagnosztikai eljárás, nevezetesen a pozitron-emissziós tomográfia (PET), amely többek között daganatok lokalizálására alkalmas. Wolfgang Pauliról azt is feljegyezték, hogy ha megjelent egy fizikai laboratóriumban, ott rövidesen minden műszer felmondta a szolgálatot. Egyszer fizikusok kísérleteztek Koppenhágában, s valamilyen elektromos zavar miatt fél óráig a műszerek használhatatlanok voltak. Valaki megjegyezte, olyan ez, mintha itt lenne dr. Pauli. Később kiderült, hogy Pauli professzor úr éppen átutazott a városon és a vonata fél óráig vesztegelt az állomáson. A szinkronicitás gyakran nagyobb léptékben is érvényesül. Az 1830-as években megszületett pl. egy igen jelentős matematikai felfedezés a nem Euklideszi típusú görbült terek geometriájáról. Abban az időben ez csupán elvont elméleti spekulációnak látszott, s csak évtizedekkel később, a 20. század elején, a relativitás elmélet kidolgozásakor derült ki ennek fontos, sőt nélkülözhetetlen valódi fizikai jelentősége. Ebben a matematikai felfedezésben azonban az a különös, hogy azt három matematikus egyszerre fedezte fel, egymástól több ezer kilométer távolságban, egymástól függetlenül. A három matematikus pedig: a magyar Bolyai János, a német Karl Friedrich Gauss és az orosz Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkij. Másik példaként említhetjük a Kr.e. 6. századot, amikor úgy tűnik, hogy az egész világon egyfajta szellemi-spirituális válság kezdett kibontakozni. Ebben a helyzetben a világ különböző helyein egymástól függetlenül megjelentek nagy formátumú tanítómesterek és vallás alapítók, akik újra közelebb hozták a spirituális valóságot az emberekhez. Ebben az időszakban élt és működött pl. egymástól függetlenül Görögországban Püthagorász, Perzsiában Zoroaszter, Indiában Buddha, Kínában Lao-Ce, hogy csak a fontosabbakat említsük. A szinkronicitás lehetséges magyarázataként szolgálhat R. A. Wilson fizikuspszichológus szerint az általa kidolgozott kvantumpszichológia elmélet. Eszerint az anyagi világ legmélyebb rétege, vagyis a szemmel láthatatlan mikrorészecskék világa – a kvantumfizikai törvényeknek köszönhetően – kölcsönhatásban 76

van az emberi tudattal, s ez a kölcsönhatás is egyfajta nem lokális kapcsolat, hasonló, mint amilyen az említett EPR paradoxon foton-párjai között lép fel. Az anyag kvantumfizikai szintje ugyanis úgy viszonyul az általunk tapasztalható makro-világhoz, akárcsak az emberi tudattalan a tudathoz. A tudattalan a háttérben, rejtve működik, de az onnan kiinduló impulzusok szüntelenül befolyásolják az emberi magatartást. Hasonlóan, a mikrorészecskék világában működő kvantumkáoszból is szüntelenül lavina szerű folyamatok gyűrűznek a makrovilág felé és felerősödve jelentősen befolyásolhatják a makrofizikai jelenségeket. Bizonyos értelemben a szinkronicitás kozmikus szinten is tapasztalható. Az élet létezése ugyanis a természet működését meghatározó alapvető fizikai állandók pontos összehangolásának köszönhető, amint azt egy korábbi fejezetben már kifejtettük. Amit itt elmondtunk, az csupán a jéghegy csúcsa. A világban szüntelenül jelen vannak a képtelenül valószínűtlen, csaknem lehetetlen egybeesések, s ezek gyakran megnyilvánulnak az emberi kapcsolatokban, álmokban, véletlen találkozásokban, véletlennek tűnő eseményekben, olykor fájdalmas csapásokban, amelyek döntő fordulatokat hozhatnak az életünkbe, s csak jóval később döbbenünk rá, hogy mi is volt mindennek az értelme. Akárhogyan is van, a természeti állandók összehangolása és a véletlennek tűnő sorsfordító események mögött is jogosan feltételezhetünk valamiféle háttérben működő tudatos intelligenciát.

77

KÍNAI POGÁNYSÁG Az ősi kínai társadalom felépítése és működése a hosszú idejű stabilitást szolgálta. Ragaszkodtak a hagyományokhoz, nem pártolták a tudomány fejlődését, s igyekeztek a társadalmat változatlan formában megtartani, hogy az korlátlan ideig fennmaradhasson. Mentalitásukra jellemző volt, hogy nem folytattak terjeszkedő, gyarmatosító politikát, és amikor a határaikon kívülről katonai támadások érték a birodalmat, ez ellen a jól ismert Nagy Fal felépítésével igyekeztek védekezni. Felfogásuk szerint a kínai császár Isten földi megbízottja volt, akinek nem az a feladata, hogy folyton intézkedjen, szervezzen, modernizáljon, átalakítson, hanem az, hogy igyekezzen a kialakult viszonyokat változatlan formában megőrizni, s a birodalmat ugyanolyan állapotban adni tovább az utódjainak, ahogyan azt átvette. A bibliai tálentomokról szóló példabeszéd hasonlatát követve, az ő szerepe volt az, hogy elássa a kapott tálentomot, ahelyett, hogy kamatoztatná, s ha majd el kell vele számolni, képes legyen azt újra előásni. Keresztény felfogás szerint ez a lehető legfelelőtlenebb magatartás, a tradicionális kínai felfogás szerint viszont ez az igazán helyes eljárás. A stabilitás megőrzése azonban csak úgy lehetséges, ha sikerül kialakítani egyfelől az embertársainkkal, másfelől a természettel egy olyan harmonikus kapcsolatot, amely hosszú távon képes fennmaradni. A harmónia azonban nem jelent valamiféle befagyott mozdulatlanságot, hanem inkább azt, hogy a világban működő egymással ellentétes hatások, erők, tendenciák között szüntelenül egyensúlyozni kell, akárcsak a kötéltáncos a kötélen. A bölcsesség pedig abban áll, ha ezt az egyensúlyozást a lehető legkisebb erőfeszítéssel, a természet rendjét meg nem zavaró minimális beavatkozással lehet elérni. Felfogásuk szerint a szépség sem más, mint harmónia. S ha sikerül a világot szépnek megtartani, akkor annak belső harmóniája sem sérül. Ezt az elvet követik a különféle kínai bölcseletek is, mint a konfucianizmus, a taoizmus, s a Ji King értelmezéséhez fűzött filozófiai magyarázatok.

78

Konfucianizmus A konfucianizmus olyan pogány erkölcsi-filozófiai doktrína, amely a társadalom belső harmóniájával foglalkozik. Az elnevezés Konfuciusz nevéből származik, amely a kínai Kung-fu-ce név latinosított változata. Kung-fu-ce valamikor az Kr.e. 6. században élt, s nagyjából Lao-ce, Buddha, Zarathusztra és Püthagorasz kortársa lehetett. Konfuciusz feladatának tekintette, hogy az ősi kínai bölcsesség hagyományait továbbítsa az utókornak. Ennek lényegét az un. öt kanonikus könyv (wu king) fejezi ki, nevezetesen: Ji King, azaz Változások Könyve, amely állítólag Fu Hi császár idejében keletkezett még valamikor a Kr.e. 30. században, vagyis mintegy ötezer évvel ezelőtt. Si King, vagyis Dalok Könyve, amely Konfuciusz által összeválogatott, főleg erkölcsi tanulságokat és filozófiai gondolatokat tartalmazó ősi eredetű énekeket tartalmaz. Su King, Írások Könyve, amely olyan iratok gyűjteménye, amely a nagy császárok rendeleteit, nyilatkozatait és az állami élettel kapcsolatos különféle dokumentumokat tartalmazza. Csun Ciu, Tavasz és Ősz, amelynek tárgya Konfucius szülőföldjének története, az ott történtek bírálata és a levonható tanulságok Li Ki, azaz Szertartások Feljegyzései. Ez tartalmazza a kínai társadalom különféle vallási és társadalmi rítusait, a viselkedési szokásokat és illemtani követelményeket. A konfuciánus filozófia további fontos alapművei az un. négy klasszikus könyv (Szí Su), nevezetesen: Lun Jü, amely Konfuciusz és tanítványai közötti párbeszédek gyűjteménye. Ta Hio, a Nagy Tanítás, amely rövid erkölcstani értekezés. Csung Jung, a Közép Mozdulatlansága, amely arról szól, hogy a bölcs legfontosabb tulajdonsága a belső higgadtság és lelki kiegyensúlyozottság és ezt minden körülmények között meg kell őriznie. Meng Csí, amely Konfuciusz egyik követőjének, és a konfuciánus tanok továbbfejlesztőjének, nevezetesen Menciusznak tanításait tartalmazza. A kanonikus és klasszikus konfuciánus írásokat jelentős kommentár irodalom egészíti ki. A konfuciánus filozófia lényegében morálfilozófiai rendszer, amely elsősorban a társadalmi együttélés etikai és viselkedési normáit igyekszik megfogalmazni. A konfuciánus etika alapelve az, hogy az ember a természeténél fogva alapvetően jó, s a rosszasága csupán abból fakad, hogy nem képes belátni a cselek79

véseinek következményeit. Az univerzum működése ugyanis harmonikus, ezért az univerzum részét képező ember is szükségszerűen ilyen. Az ember belső harmóniáját azonban a benne rejlő zavaró tényezők megbolygathatják. A nevelés célja ezért az embert megtanítani a helyes ismeretekre. Konfuciusz szerint a világot elsősorban a hagyományok szorgalmas tanulmányozásával lehet megérteni. Törekedni kell ezért az elmúlt idők történelmi nagyjainak és szentjeinek követésére és meg kell tanulni a történelmet, hogy abból okulni lehessen. Konfuciusz szerint a szülők iránti tisztelet és szeretet az alapja minden erénynek, s a kegyelet és az engedelmesség alapozza meg a társadalom harmóniáját és belső stabilitását. Az ember öt legfontosabb erénye pedig a méltóság, a nagylelkűség, az őszinteség, a szorgalom és a jóindulat. Konfuciusz nagy jelentőséget tulajdonított a hagyományos társadalmi szertartásoknak, etikettnek, viselkedési normáknak, amelyek lényege – szerinte – a kölcsönös tisztelet, az udvariasság, az önuralom, valamint a műveletlen viselkedés elkerülése, továbbá a hagyományok által kialakított társadalmi érintkezési formák, szokások és szertartások megtartása. Konfuciusz szüntelenül hangsúlyozza az illem fontosságát, mert szerinte a tiszteletadás illem nélkül csupán talpnyalás, az óvatosság illem nélkül félénkség, a bátorság pedig jó modor nélkül egyszerűen csak gorombaság. Konfuciusz szerint a helyes viselkedés gyakorlati alapszabálya úgy is megfogalmazható, hogy soha ne tegyünk másokkal szemben olyasmit, amit nem szeretnénk, hogy velünk tegyék meg. Ezért a jóságot jósággal jutalmazza az ember, ha azonban a rosszat is jósággal viszonozzuk, akkor az az erkölcs fellazulásához vezethet. Konfuciusz szerint csak harmonikusan működő stabil államban lehetnek az emberek boldogok, ezért az államérdek mindig kiemelt fontosságú. A társadalmi konvenciók betartásának a fő célja, hogy az állam és a társadalom stabilitása ne sérüljön. Ennek érdekében megfelelő neveléssel a népet az erkölcs magas fokára kell emelni és az állampolgárokból nemes jellemeket kell faragni. A nemes jellem példaképe az a bölcs, aki egyesíti magában a tökéletes önfegyelmet és az embertársai iránti helyes magatartást. A nemes uralkodó jóindulatú és igazságos a népről való gondoskodásában, olyan, mint a sarkcsillag, amely mindig a helyén marad, miközben a csillagok körülötte forognak. A tömegek számára pedig az uralkodók, fejedelmek és állami tisztségviselők magatartása szolgál mintaként. Konfuciusz mélységesen hitt egy harmonikus világrend létezésében, ezt azonban nem valamiféle istennek vagy más felsőbb hatalomnak tulajdonította,

80

hanem úgy vélte, hogy az magának az univerzumnak természetes és öröktől létező tulajdonsága. A későbbi idők folyamán a konfucianizmus kezdte az államvallás szerepét betölteni, magába olvasztva bizonyos taoista és buddhista elemeket, azonban ebben a szerepében soha nem vált Kínában egyeduralkodóvá. Vallásként elterjedt ugyanakkor csaknem egész Kelet-Ázsiában és Japánban, s a mai napig sok helyen találhatók konfuciánus templomok és szentélyek. A konfucianizmus vallásos változata szerint az ember anyagból és értelemből (lélekből) áll. Az anyag finomabb része az életerő, durvábbik része pedig a fizikai test. A lélek is két összetevőből áll. Közülük a magasabb rendű az értelem, vagyis az intelligencia, amelynek segítségével az ember képes gondolkodni és a valóságot megismerni. A másik, az alacsonyabb rendű, az érzékelés (látás, hallás, stb.) képességét szolgáltatja. A halál azt jelenti, hogy a magasabbrendű lélek elhagyja a testet és visszatér az Égbe, ahonnan eredetileg származott. Az alacsonyabb rendű lélek pedig a testtel együtt visszatér a földhöz, amelyből eredt.

81

Taoizmus A Taoizmus témája az ember és a természet közötti harmónia. Írásbeli megfogalmazása nagyon hiányos, mivel ebben az irányzatban az ismeretek személyes átadása jelenti a tanítvány számára az elsőrendű ismeretforrást. A Taoizmus legfontosabb forrásmunkája a „Tao Te King”, amelynek szerzője, Lao-ce, feltehetően a Kr.e. 6. században élt és ezért Buddha kortársa lehetett. További fontos forrásmunkának számítanak Csuang-ce (kb. Kr.e. 4. szd.) és Lieh-ce (kb. Kr.e. 3. szd.) írásai. A Taoizmus szerint az Ég, a Föld és az Ember az egységes univerzum alkotó részei. Ezek egymással szüntelen kölcsönhatásban vannak és viselkedésüket mindenre kiterjedő törvény szabályozza. Ez a törvény a Tao, amely azonban anélkül hat, hogy aktívan működne. A Tao ugyanis önmagában passzív és nem tapasztalható. A Tao egyúttal utat is jelent, amely megszabja a világ működését, folyását. Maga a jelenleg tapasztalható univerzum úgy keletkezett, úgy lépett át a nemlétből a megnyilvánult lét állapotába, hogy megbomlott benne az egység és létrejött a kettősség. Ezt fejezi ki a Jang és Jin ellentét pár. Az ellentét azonban látszólagos, mivel Jang és Jin továbbra is egységet alkot és kölcsönösen feltételezi egymást. A taoizmus fontos szimbóluma az un. Tai-csi ábra. Maga a Tai-csi szimbólum az ábra közepén hullámvonallal két részre osztott kör, amelyben az egyik rész sötét, a másik világos. Ahol a sötét rész legszélesebb, van benne egy világos petty, a világos rész legszélesebb helyén pedig egy sötét petty. Ha az ábrát megforgatjuk, szemléltethetjük a Jang és Jin váltakozásának törvényét. Amikor ugyanis bármelyik tényező eléri a maximumot, vagyis a legszélesebb lesz, megjelenik benne az ellentétes tényező csírája, vagyis fehér mezőben a fekete, fekete mezőben a fehér petty. A Jang és Jin pólusok közötti ingadozás olyan, mint egy forgó mozgás vetülete. Ha ugyanis valami körpályán mozog, azt a körpálya síkjából kívülről bárhonnan is nézzük, ide-oda lengő objektumnak tűnik. A fenti ábrán a Tai-csi szimbólum körül un. trigramok láthatók, amelyek a Jang és Jin elemek kombinációit szemléltetik. (Jang = folytonos vonal, Jin = megszakított vonal). Vegyük észre, hogy az egymással szemben elhelyezkedő trigramok éppen egymás ellentétei, vagyis azokban a Jang és Jin elemek felcserélődnek. A Tai-csi 180 fokos, azaz fél fordulata ugyanis azt jelenti, hogy minden az ellentétébe fordul. A hagyomány szerint a Jang az erős, férfias, aktív, teremtő, energikus tényezőket, a Jin pedig a passzív, nőies, befogadó tényezőket szimbolizálja. Más né82

zőpontból a Jang jelenti a racionalitást, a Jin az érzelmeket, Jang a királyt, Jin a filozófust, stb. A Jang-Jin elv szerint hullámhegy után hullámvölgy, hullámvölgy után hullámhegy következik. A bölcs ezért nem bízza el magát a sikerben és nem esik kétségbe a bajban. Tudja, hogy csak az történhet, aminek a Tao törvénye szerint történnie kell. A Jang-Jin elvből az is következik, hogy a Tao rendjébe való minden beavatkozás ellentétes irányú visszahatást vált ki. Ezért, ha el akarunk érni valamit, jobban tesszük, ha az ellenkezőjével kezdjük. Ha össze akarunk nyomni valamit, először tágítsuk ki, ha gyengíteni akarunk valamit, először erősítsük meg, ha meg akarunk tartani valamit, először engedjük el, stb. A taoizmus magatartási szabályai a természettel és az emberi környezetünkkel való harmóniát célozzák. E szerint semmit nem szabad erőltetni, hanem ki kell várni, míg a dolgok a Tao törvényei szerint visszatérnek a helyes mederbe. Ennek egyik megfogalmazása az u.n. Wu-Wei, aminek jelentése: cselekvés nemcselekvés által. Ez azonban nem pusztán passzivitás, hanem olyan magatartás, amikor együtt haladunk a Tao folyamával és kerülünk annak menetébe bármiféle erőszakos beavatkozást. A Wu-Wei olyan cselekvési mód, amikor sikerül a világban ható ellentétes erők játékában elcsípni egy egyensúlyszerű pillanatot, amikor minimális beavatkozással lehet a dolgokat megfelelő irányba terelni. A Wu-Wei szimbóluma a víz, amely bár a leglágyabb anyag és alázatosságában mindig a legmélyebb helyre törekszik, mégis képes kivájni és elporlasztani a köveket. A „Tao Te King” második szava: Te. Ezt gyakran erénynek fordítják, de inkább azt a hatóerőt jelenti, amely által a Tao működik. A Te nem állandóan hat. Csak olyankor nyilvánul meg, ha a dolgok folyása el akar térni a Tao által kijelölt úttól. A Taoizmus hagyományai szerint a tanítást szavakban továbbadni nem lehet. A dolgok megértése csak közvetlen intuitív belátással lehetséges. Erre szolgál az un. Wen-Ta, amely olyan kérdés-felelet módszer, amely hozzásegíti a tanítványt az intuitív belátáshoz. A tudás átadása a dolgok negatív megközelítésével történik. Ennek példája lehet az úszás oktatása. Ha valakit meg akarnak tanítani úszni, az úszómester megmutatja, hogyan kell ezt csinálni. Ezután a tanítvány próbálkozhat, de a mester időnként rászól, hogy amit csinál az „nem az”. A tanítvány pedig addig próbálkozik, amíg végre a mester azt mondja: „Na látod, hát ez az!” Ugyanilyen módszert alkalmaznak a taoista tanítás átadásakor is. Személyes kapcsolat mester és tanítvány között nem nélkülözhető. Amit erről szavakban el lehet mondani, vagy le lehet írni, az „nem az”. 83

Ha azt kérdezzük, mi az a magasabbrendű intuitív tudás, amit szavakban nem lehet kifejezni, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a Wu és Yu fogalmával kapcsolatos. A Wu azt jelenti: nemlétező, a Yu pedig: létező. Ezek azonban nem azonosak a nincs és a van fogalmával. Wu és Yu a dolgok két lehetséges állapota. Yu az, ami megnyilvánult és ezért tapasztalható, Wu pedig a nem tapasztalható lappangó potencialitás, vagyis az, ami pillanatnyilag a nemlétben tartózkodik. A Jang és Jin ellentétpárok is úgy váltogatják egymást, hogy amikor az egyik megnyilvánult, vagyis Yu, akkor a másik látens, nemlétező, vagyis Wu. A jelenségeket alkotó Jang és Jin ellentétpárok a Wu és Yu állapotok között ingadoznak, ezért az ilyen jelenségre azt mondhatjuk, hogy az Wu is és Yu is egyszerre. A valódi Wu tudás azonban arra vonatkozik, ami a köznapi világban soha nem nyilvánul meg, mégis létezik. Erre a végső abszolútumra a Yu és Wu fogalma nem alkalmazható, inkább azt mondhatjuk rá, hogy sem nem Wu, sem nem Yu. Ennek megismerését azonban gátolja az „okosság”, vagyis az analizáló, spekulatív okoskodás. A taoizmushoz tartozik még a Hsziang-Seng elmélete. Ennek jelentése: kölcsönös eredeztetés. Eszerint a tapasztalható jelenségek kölcsönösen előidézik egymást és nincs mögöttük végső ok. Így pl. az univerzum teremti a tudatot és a tudat hozza létre az univerzumot. Emiatt a tapasztalható jelenségek nem teljesen valóságosak, létük feltételekhez kötött, viszonylagos és múlandó. A kölcsönös eredeztetés gondolata fejeződik ki szimbolikus formában az öt elemi tényezőről (Wu-Hszing) szóló tanításban. Eszerint a FA táplálja a Tüzet, a TŰZ-ből hamu lesz és ez táplálja a Földet, a FÖLD bányáiból származik az érc (vagyis a fém), az ÉRC vonzza a harmatot, vagyis a Vizet, a VÍZ pedig élteti a Fát, és ezzel a kör bezárul

84

A Ji King filozófiája Európában általában úgy tartják, hogy az ősi kínai „orákulum”, a Ji King, vagyis a Változások Könyve egyfajta jóslási eljárás segédeszköze. Ez azonban csak részben igaz. A hagyományos kínai felfogás szerint a sorsunk nincs előre „megírva”, csupán tendenciák vannak, amelyekhez vagy alkalmazkodunk, vagy nem, s ezáltal jelentősen befolyásolhatjuk a sorsunkat. A Ji King arra szolgál, hogy felismerjük pillanatnyi tényleges helyzetünket és tanácsot kapjunk, hogy milyen magatartást érdemes követni. A Ji King szemléletmódja összekapcsolódik a tradicionális kínai Konfuciánus és Taoista szemléletmóddal. Ezek szerint az Ég, a Föld és az Ember a szüntelenül változó, átalakuló, s mégis tökéletesen egységes univerzum alkotó részei, amelyek egymással szüntelen kölcsönhatásban vannak és működésüket a Tao törvénye szabályozza. Az embernek két lehetősége van. Az egyik, hogy együtt halad a Tao által meghatározott áramlással. A másik, hogy szembeszegül és összeütközik vele. Az utóbbi esetben azonban a személyes emberi sors katasztrófába torkollhat és sok szenvedést hozhat Mint említettük, a Tao úgy működik, hogy benne a Jang és Jin princípiumok örök mérkőzése zajlik. Jang és Jin eredetileg egy hegy napos és árnyékos oldalát jelentette. Ezek a szerepek azonban folyton változnak. A délelőtt napos oldal délutánra árnyékos lesz és viszont. Jang és Jin szüntelenül váltogatják egymást. A Jang-Jin elv azt is jelenti, hogy az ellentétek kölcsönösen feltételezik egymást. Nem létezhet olyan világ, amelyben csak öröm van szenvedés nélkül, csak meleg van hideg nélkül, csak egészség van betegség nélkül, csak jó és szép van rossz és csúnya nélkül, csak lét van nemlét nélkül, stb. A Tao működési rendje az un. Lí, amely ismétlődő mintázatokban nyilvánul meg, úgy, hogy a kozmikus rend az alacsonyabb szintű rendetlenségekből tevődik össze, s a világ működése mögött a különféle ellentét párok Jang és Jin elemeinek egymásba átalakuló kombinációi állnak. Hasonló mintázatok egyszerre több helyen is megjelenhetnek és emiatt a világ jelenségei – kozmikus és humán szinten egyaránt – számos analógiát és szinkronizmust mutatnak. A Ji King a mintázatok „alapegységét” három Jang/Jin elemből álló trigrammal szemlélteti. Minden egyes trigram három egymás feletti vonalat tartalmaz. A folyamatos vonal a Jang, a megszakított a Jin tényezőt jelenti A lehetséges nyolcféle trigram jelölése, kínai neve, magyar megnevezése és a hozzájuk tartozó égtáj a következő lapon látható. E táblázatban egymás mellett láthatók az ellentétpárok, mint pl. Menny és Föld, Tűz és Víz, stb. Megfigyelhető, hogy ezek trigramjai egymás „komplemensei”, vagyis az egyik a másikból úgy képezhető, hogy a Jang elemeket Jinre, a Jin elemeket Jangra cseréljük. 85

Az emberi sors pillanatnyi helyzetét a Ji King egy-egy hexagrammal szemlélteti. Egy hexagram úgy jön létre, hogy két trigramot egymás fölé helyezünk, miáltal hat vonalból álló ábrát kapunk. Az itt látható hexagram pl. úgy keletkezett, hogy a „VÍZ” trigramra ráültettük a „HEGYSÉG” trigramját. E hexagram jelentése: „lázadó ifjúság”. Mivel a 8 trigram lehetséges párosítása 8*8=64 módon lehetséges, ezért a Ji King 64 féle hexagramhoz adja meg annak szimbolikus jelentését és iránymutatást ad, hogy a hexagram által jellemzett emberi szituációban mi a legcélszerűbb magatartás. A módszerben persze mégiscsak van bizonyos „jóslási” elem, hiszen a megfelelő hexagram kiválasztása sorshuzással, pénzfeldobással, vagy más „véletlenszerű” módszerrel történik. Fontos megjegyezni, hogy a hexagramok sorrendje a Ji Kingben nem véletlenszerű és nem önkényes. A sorrend követi a Jang-Jin elv logikáját. Az egymást követő hexagramok általában vagy egymás komplemensei, vagy úgy képezhetők, hogy az eredeti hexagramot fejtetőre állítjuk, kifejezve ezzel azt, hogy az egymást követő emberi szituációkban a Jang és Jin tényezők általában helyet cserélnek, vagy önmaguk ellentétébe átfordulnak. A teljesség kedvéért a következő lapon található táblázat szemlélteti a trigram párokból képezhető hexagramok sorszámait, amelyek megadják, ahogyan azok a Ji Kingben egymást követik. Az egyes sorszámok jelentése bármelyik Ji King könyvben megtalálható. Itt csupán szemelvényként idézünk néhányat: 5. Menny fölött a Víz trigramja, jelentése: türelem 7. Víz fölött a Föld trigramja, jelentése: hadsereg 10. Folyó fölött a Menny trigramja, jelentése: óvatos séta 16. Föld fölött a Mennydörgés trigramja, jelentése: lelkesedés 20. Föld fölött a Szél trigramja, jelentése: vizsgálat, tanulmányozás 86

24. Mennydörgés fölött a Föld trigramja, jelentése: visszatérés 28. Szél fölött a Folyó trigramja, jelentése: nagy élmény és tapasztalás 32. Szél fölött a Mennydörgés trigramja, jelentése: állandóság 37. Tűz fölött a Szél trigramja, jelentése: család 44. Szél fölött a Menny trigramja, jelentése: találkozás 52. Hegy fölött a Hegy trigramja, jelentése: pihenés 56. Hegy fölött a Tűz trigramja, jelentése: utazás 58. Folyó fölött a Folyó trigramja, jelentése: boldogság Az alábbi táblázatban feltüntetett számok azt mutatják, hogy a trigram párokból képezhető hexagramok milyen sorszámmal szerepelnek a Ji King szövegében. Amint már említettük, a hexagramok sorrendje nem önkényes, az fontos szimbolikus jelentőséggel bír.

Menny

Föld

Tűz

Víz

Folyó

Hegy

Szél

Mennydörgés

felső trigram

1 12 13 6 10 33 44 25

11 2 36 7 19 15 46 24

14 35 30 64 38 56 50 21

5 8 63 29 60 39 48 3

43 45 49 47 58 31 28 17

26 23 22 4 41 52 18 27

9 20 37 59 61 53 57 42

34 16 55 40 54 62 32 51

alsó trigram Menny Föld Tűz Víz Folyó Hegy Szél Mennydörgés

87

INDIAI POGÁNYSÁG (BRAHMANIZMUS ÉS HINDUIZMUS) A brahmanizmus és hinduizmus kifejezés a hindu vallás megjelölésére szolgál és ezek bizonyos értelemben egymás szinonimái. Amennyiben mégis megkülönböztetik, brahmanizmuson e vallási rendszer 2-3 ezer év előtti változatát, míg hinduizmuson annak későbbi fejlődési változatát szokás érteni. A brahmanizmus vagy hinduizmus azonban nem egységes vallás, hanem sokkal inkább olyan vallások gyűjteménye, amelyek bizonyos alapvető elvekben egyet értenek. Ilyen alapelvnek tekinthető a reinkarnáció, vagyis az ismétlődő újraszületésekről szóló doktrína, továbbá a karma fogalma. Ez utóbbi azt jelenti, hogy minden cselekvésünknek következménye van, amely akár a jelenlegi, akár a következő életünkben visszahat reánk, vagyis azt kapjuk jutalmul vagy büntetésként, amit másokkal cselekszünk. Ugyanakkor a hindu vallás gyakorlatilag nem foglalkozik a bűn fogalmával, hiszen a cselekvéseink jutalmát vagy büntetését a karma törvénye biztosítja, olyannyira, hogy abba még az istenek sem szólhatnak bele. Bűn és erény helyett ezért inkább negatív és pozitív hatású karmikus cselekvésekről szokás beszélni. Mint tudjuk, az európai ember számára az a parancs, hogy legyünk jók, általában azzal egészül ki, hogy különben számíthatunk Isten megtorlására. Az indiai ember számára pedig az indokolja a jóságot, hogy egyrészt a helytelen cselekedeteknek negatív karmikus következményük van, másrészt az ilyen magatartás az emberek megvetését váltja ki, s ezért szégyenletes dolog. Más szóval: Európában a bűn és bűnhődés tudata fékezi az embert, keleten pedig inkább a szégyentől és a karmikus következményektől való félelem. A reinkarnáció és a karma törvényének elfogadása esetén tulajdonképpen az egyes ember belátására van bízva, hogy ezeket a szabályokat úgy tekinti-e, hogy az egy vagy több isten műve, vagy úgy, hogy ez egyetemes érvényű természeti és/vagy erkölcsi törvény. Ugyanakkor szerepel ebben a rendszerben egy fogalom, nevezetesen a Szanátana Dharma, vagyis az Örök Törvény, amely bizonyos értelemben a kínai Tao analógiája lehetne, s amely a világ működésének ezeket a szabályait öröktől fogva meghatározza. A hindu vallási gondolkodásmód kialakulásában alapvetően három szakaszt lehet megkülönböztetni. Az első az un. védizmus, a második a brahmanizmus, a harmadik pedig a védikus filozófiák, vagyis a darsanák kialakulása.

88

Védizmus A védizmus egyik fontos szimbóluma lehet az egykor Prajága néven ismert város, mai nevén Allahabad. Itt folyik össze India két nagy folyója, nevezetesen a Gangesz és a Brahmaputra, hiszen az ind vallás is két komponensből alakult ki, egyfelől az Indiai őslakók, másfelől Kr.e 2000. körül a szubkontinens északnyugati hágóin keresztül Indiába bevándorolt árja népek vallásából. A szanszkrit árja és az ennek megfelelő páli nyelvű arija szó jelentése: nemes. Így nevezték magukat az Indiába bevándorolt indogermán törzsek, amelyek eredete minden valószínűség szerint a görög, latin és germán kultúrával rokon. A bevándorlók különbnek tekintették magukat az őslakosoknál, s társadalmi elkülönültségük vezetett a kasztrendszer kialakulásához. Először a bráhmin papság, majd a harcos arisztokrata ksatria rend különült el a társadalom többi részétől, és később létrejött a városi kézműves és kereskedő polgárok vaisja kasztja, valamint a főleg földműveléssel foglalkozó paraszti súdra kaszt is. A kasztrendszer az európai ember számára igazságtalannak tűnhet, azonban figyelembe kell venni, hogy az indiai kasztrendszer nem sokban különbözik a középkori európai társadalmi tagozódástól, hiszen abban is voltak nemesek, jobbágyok, városi polgárok és létezett a papok, szerzetesek rendje is. Indiában ugyanakkor a karma törvényének tulajdonították azt, hogy ki milyen kasztba születik bele, s ez elvileg lehetővé tette a későbbi inkarnációk során más kasztokba való átkerülést. A hindu vallás ősi szövegei, a Védák, szakrális himnuszok gyűjteményéből alakultak ki. A versek (szúkták, szamhiták) végleges formájukat Kr.e. 1500-1000 körül nyerték el. Ezután keletkeztek a prózai művek, nevezetesen a bráhmanák, áranjakák és upanisadok. Az utóbbiak kialakulása azonban már a brahmanizmus korába esik. A Védák közül a legrégebbi a Rig Véda. A megnevezés feltehetően a rics szóból eredhet, ennek jelentése: mágikus fény. A többi Véda csupán a Rig Véda kiegészítése. A Száma véda mágikus énekek gyűjteménye. A megnevezés a száman szóból ered, aminek jelentése: dal/dallam. A Jadzsur Véda főleg mágikus varázsigék, un. mantrák gyűjteménye. A Jadzsusz szó jelentése: ima, tiszteletadás. A legkésőbbi az Atharva Véda, amely feltehetően csak a Kr.e. 6 században alakult ki, s az sincs kizárva, hogy perzsa eredetű. Az atharvan szó egyébként azt a papi rendet jelentette, amelynek feladata volt az áldozati tűz meggyújtása. A bráhmin papok sokáig csak az előző három Védával foglalkoztak és szakrális tudásukat így nevezték: „trají vidjá” azaz hármas tudás. 89

A védikus irodalom két részre tagolható. Az egyik az un. Srúti, vagyis maga a szakrális kinyilatkoztatás. A másik az un. Szmriti, amely hiteles és bölcs tanítómesterek reánk hagyományozott kiegészítései, magyarázatai a Srúti jobb megértése céljából. Ezek voltaképpen a Védák kommentárjai. Műfaji csoportosításuk szerint ezek általában szútrák, sásztrák vagy puránák. A védizmus voltaképpen mágikus kultusz volt, amelyben az istenek egyenrangú partnereink, akikre hatni lehet, hiszen kölcsönösen függünk egymástól. Ennek megfelelően a védizmusban az un. isten-emberek sem ritkák, mint amilyenek Purusa, Jáma és Pradzsápati. Itt kell azonban megjegyezni, hogy a Purusa fogalma, amely szó eredeti jelentése: ember, a később kialakult számkhja bölcseletben más értelmet kapott. Az ősi védikus rendszer 33 istent ismert. Ezek közül a legfontosabbak: – Varuna, a csillagos egek, a Hold és a tengerek ura. Alakját általában a perzsa Ahura és/vagy a görög-latin Oranosz / Uránusz istennel szokták azonosnak tekinteni, – Mitra, a Nap és a béke istene, Varuna testvére, a perzsa eredetű hellén naphérosz Mithrász megfelelője a védikus mitológiában, – Agni, a tűz istene, – Indra, a legyőzhetetlen, – Rudra, a mennydörgés üvöltő istene, akinek későbbi neve: Síva. Van ezeken kívül istene a beszédnek és szavaknak, a mezőknek, a mesterségeknek, imáknak, a haragnak, a szerelemnek, stb. A védikus néphit szerint az istenek mellett titánok (aszura), démonok (szahamúla) és különféle rendű és rangú szellemek is vannak, akik különféle természeti képződmények, pl. fák, patakok, állatok, hegyek, stb. védelmezői. A védizmus kulcsszereplője a mágus pap, aki egyenrangú félként tárgyal az istenekkel, valamint a védelmező és ártó szellemekkel. Ebben a korszakban a szertartások főleg kérésekről és engesztelő áldozatokról szólnak, a hálaadó rítus ritka, csaknem ismeretlen.

90

Brahmanizmus A fejlődés második korszaka a brahmanizmus, amelyben az árják és a dravida őslakosok vallása egységessé válik, a Védák, legalábbis a három régebbi Véda szövege végleges formát ölt és a kasztrendszer is felveszi azt a módosulatát, amely évezredeken keresztül meghatározta India társadalmi szerkezetét. Ennek kialakulását a vallástörténészek általában a Kr.e. 1000–800 közötti időszakra teszik. Ebben az időszakban alakul ki számos, főleg prózai illetve versekkel kevert prózai védikus szöveg, nevezetesen a bráhmanák és az áranjakák, s a legfontosabbak, vagyis az upanisadok. Az upa-ni-sad szóösszetétel közel ülést vagy mellé ülést jelent, ami a mester és tanítvány közötti bizalmas, ezoterikus szellemi kapcsolatra utal. Az ilyen szövegek több nemzedék munkájának eredményei, s szerzőjük nem nevezhető meg. Ebben az időben még egyébként sem létezett copy-right, a szerzők nem kívántak hasznot szerezni művükből, mivel úgy gondolták, hogy ők nem alkottak semmit, hanem csak tovább adtak és/vagy lejegyeztek egy ősi szakrális tudást. A bráhmanizmus szellemiségének megértése szempontjából az upanisadok közül alighanem a legfontosabbak a Számavédához tartózó Cshándógja és a Jadzsurvédához tartozó Brihadáranjaka upanisad. Ebben az időszakban a hindu panteon is átalakult. Ennek során a világ leghatalmasabb istenének, Varuna kultuszának helyét átveszi két teremtőisten, nevezetesen Visvakarman, a világteremtő, és Pradzsápati, a teremtmények ura. Itt fontos azonban megjegyezni, hogy a hindu panteon sem a régebbi, sem a mai formájában nem tekinthető politeizmusnak, hanem az – akárcsak a hellenisztikus görög-római vallás – inkább henoteizmus, amelyben bár több isten van, de ezek közül hol az egyik, hol a másik a leghatalmasabb. Visvakarman és Pradzsápati mellett a harmadik fontos szereplő Purusa, a kozmikus istenember, a tökéletes ember archetípusa, amely később, a számkhja filozófiában az ember önvalója, azaz valódi énje szerepét tölti be, s aki változatlan marad a létforgatagban és nem érinti születés és halál. Védikus analógiája az átman. Ebben az időben jelenik meg a hindu gondolkodásban a 3 guna, vagyis a tapasztalható jelenségeket alkotó 3 minőségi összetevő fogalma is. Ezek: – a tamasz a súlyosság, sötétség, tehetetlenség, – a radzsasz a mozgékonyság, szenvedélyesség, energikusság, – a szattva pedig a könnyűség, világosság, szellemiség reprezentánsa. A tamasz a növényvilágban, a radzsasz pedig az állatvilágban dominál. Az emberi létforma célja, hogy a szattva érvényre jusson a másik két elemmel szemben. 91

A fentebb említett három istenség analógiájára alakult ki később az istenhármasság, az un. Trimurti fogalma. A szó jelentése: három arc, vagyis ugyanannak a végső valóságnak három megszemélyesített megnyilvánulási formája, amint azt az ábrázolás szemlélteti: A trimurti tagjai: – Brahman, aki a szellemi, szattvikus attribútumokat személyesíti meg. Szimbóluma az ég. Az emberben lévő vetülete az átman, vagyis az ember valódi önvalója. Az utóbbi szó jelentései: élet, lélegzet, ember, és analógiája az életet hordozó energia áramlat, az un. prána – Visnu, akinek reinkarnációi többek között Krisna és Ráma, a tamaszikus, tehetetlenség jellegű tulajdonságok megszemélyesítője. Szimbóluma a föld. Ő az, aki fenntartja a megteremtett világ rendjét, aki megtámasztja az ég boltozatát. – Síva, akinek régebbi neve Rudra, a pusztító és újrateremtő, az energikus, szenvedélyes radzsaszikus tulajdonságokat reprezentálja. Szimbóluma a levegő. Síva isten a változó világ megszemélyesítője, és ezért gyakran Kozmikus Táncosként ábrázolják, aki a táncával fenntartja a sokrétű jelenségeket és ezzel minden dolgot egyesít, belekényszerítvén mindent a tánc közös ritmusába, amelynek során a világ jelenségei számtalan formában szüntelenül keletkeznek, feloszlanak és egymásba átalakulnak. Fontos isteni személyiség még Káli, az idő istenasszonya, Síva felesége, aki elvégzi a pusztítás munkáját. Káli és Síva annyira együvé tartoznak, hogy nem számít szentségtörésnek szexuális egyesülésben történő ábrázolásuk sem. Visnu szerepe a fenntartás, a táplálás. A szó kapcsolatba hozható a vaisja kaszt elnevezésével, amely a gazdasági tevékenységekkel foglalkozó társadalmi rendeket jelöli, akiknek feladata a társadalom jólétének biztosítása. A legfelsőbb istenség a Brahman, amely szó semleges nemű és elsősorban a személytelen kozmikus intelligencia aspektust jelöli, míg a Brahmá változat hímnemű és a manifeszt személyes főistent jelöli. A szó nem tévesztendő össze a bráhmin, bráhman, és brahmana szavakkal, amely megjelölések a vallás, a papság és a szerzetesek megnevezésére szolgálnak. Az abszolút isten tehát Brahman, akinek három arculata Brahmá, Visnu és 92

Síva. Ennek megfelelően a hindu teológia szerint Brahman „advaita”, azaz kettősség nélküli, vagyis nincsenek benne ellentétek, akárcsak a kínai Tao-ban. A brahmanizmus fontos jellemzője volt ebben a korszakban a mantrizmus, vagyis a szómágia. Eszerint a szavak teremtik a jelenségeket, hiszen Brahman is úgy hozta létre a világot, hogy kimondta a dolgok nevét, amelyek ezután manifesztálódtak. (v.ö. „Kezdetben volt az Ige…”) A teremtő hang neve sabda, s ezt az éter (ákása) közvetíti. A mantrákban jelentős szerepet kaptak a tudatra különleges hatást gyakorló őshangok, az ádimantrák. Ilyenek pl. ÓM, HÚM, SZVAHÁ, stb. A bráhminizmusban fontos szerepet töltött be a dharma és a karma fogalma. A dharma emberi kötelességet, sorsot, hivatást, küldetést is jelent, s a hagyomány szerint mindenkinek megvan a maga kijelölt élethivatása és jobb, ha valaki elbukik a maga kötelességének útján, mint hogyha sikert érne el olyan úton, amely nem az ő útja. Az életcélok (sásztrák) természetesen különbözők lehetnek. Az ember törekedhet pl. anyagi javakra (artha), vágyak kielégítésére (káma), kötelességének teljesítésére (dharma), vagy az anyagi létformából való kiszabadulásra (móksa), és az a kívánatos, ha az újraszületések körforgása során az ember szellemi fejlődése a magasabb célok irányába mutat. A dharma ellentéte az un. adharma, vagyis a szembeszegülés a lét egyetemes törvényével, amely negatív karmikus következményekkel jár. Ekkor jelenik meg a hindu gondolkodásban a természet, az un. prakriti fogalma is, amely utóbbi ugyancsak alkalmazkodik a dharma törvényéhez. A számkhja bölcseletben aktív szellemi tényezőt jelent, aki/amely megteremti azokat a jelenségeket, amelyeket a purusa látni szeretne. A prakriti nemcsak a durva anyagot produkálja, hanem az érzékszervi úton nem tapasztalhatóakat is, mint amilyen a tér, az idő és a gondolat, és ezek a látszólag különböző dolgok szerves egységet alkotnak. A karma a cselekvések, aktivitások visszaható következménye, amely nem más, mint a Brahmanból kiáradó prakriti rezgése és három szinten érvényesülhet, ezek: Szahadzsa karma = univerzális karma Aisa karma = isteni karma Dzsaiva karma = az élőlények karmája A karma úgy működik, hogy a cselekvési szabadságot korlátozza. Minél szűkebb a ketrec, annál kellemetlenebbül érezzük magunkat. A sorsunk két összetevője pedig a szándék, amely a szabad akaratunktól függ és a lehetőség, amelyet a karma törvénye korlátoz. A megszabadulás pedig azt jelenti, hogy a karma már nem korlátozza többé a szabadságunkat.

93

Az egyes emberek karmája természetesen nem független egymástól, még ha annak is látszik. Olyan ez, mint amikor egy keresztrejtvényben egy T betű önálló egyéniségnek hiszi magát, pedig csupán csak egyik betűje a függőleges KELET és a vízszintes NYUGAT szónak. A dharma és karma törvényei alapján a taoizmushoz hasonlóan a brahmanizmusban is érvényesül az a koncepció, amely szerint a makrokozmosz harmóniája az alacsonyabb szintű rendetlenségekből tevődik össze.

94

Védikus filozófiák (Darsanák) A darsana szó jelentése: szemlélet, illetve szemléletmód. Kifejezi azt, hogy a Védák tanítását több nézőpontból lehet megközelíteni, vagyis annak több egymással egyenrangú interpretációja lehetséges, s ezek mindegyike helyesnek bizonyulhat, akkor is, ha a köznapi szemlélet, a „józan paraszti ész” közöttük logikai ellentmondásokat vél felfedezni. Darsanáknak nevezik azokat a filozófiai elméleteket, amelyek elismerik a Védák, azaz a „hallott kinyilatkoztatás” (srúti) tévedhetetlenségét. A darsanák elsősorban a Védákhoz csatolt – sőt egyes szerzők szerint a Védák szerves részét képező – upanisadokra épülnek, s azok alapján értelmezik a védikus tanítást. Hat darsana van, ezek megnevezései: Nyája, Vaisésika, Számkhja, Jóga, Védánta és Mimámszá. A darsanák lényegének kifejtése egy-egy szútra formájában történt. Ezek szerzőiről a nevükön kívül alig tudunk valamit. Ráadásul a szútrák szövegének egy része elveszett, ezért számos kérdés tisztázása csak más művek hivatkozásai alapján lehetséges. A tanítás lényegét egyébként is nehéz lenne csupán a szútrákból megismerni, hiszen az csak a tanítás rendkívül tömör, szinte tartalomjegyzékszerű összefoglalása, mintegy emlékeztetőül a tanítómester számára, hogy mi az a tudás, amit át kell adnia a tanítványoknak. Maga a szútra szó is valami ilyesmit jelet: fonal, illetve vezérfonal. Bár a hat darsana mindegyike ugyanazon kinyilatkoztatásra hivatkozva vallja ortodoxnak önmagát, és ismeri el ilyennek a másik ötöt is, mégis a bennük kifejtett tanítások számos kérdésben egymásnak ellentmondani látszanak. Van azonban néhány olyan alapvető tézis, amelyben mindegyik irányzat egyetért, amelyet mindegyik elfogad és alapvető igazságnak ismer el. Így mindegyik elfogadja azt az alapkoncepciót, amely szerint mindannyiunkban létezik egy magasabb rendű én (átman, vagy purusa), amely túléli a fizikai test halálát és újraszületések (reinkarnációk) sorozatán keresztül ismételten visszakerül a teremtett anyagi világba. Az újraszületések ezen körforgását nevezik létforgatagnak (szamszára), amely utóbbi gyakori szakrális szimbóluma a kanyargó és önmagába visszatérő vonalból álló ábra. A darsanák egyet értenek abban is, hogy a teremtett anyagi világban lehetséges mindenfajta létezés (bhava) szükségszerűen szenvedéssel jár. A szenvedés (duhkha) pedig mindig valamilyen tökéletlenség, vagy rendellenesség következménye, s a teremtett világokban (bhava) rendszeresen és szükségszerűen fellép. 95

Valamennyi darsana szerint a teremtett létben tapasztalható szenvedés nem valamiféle isteni büntetés eredménye, hanem annak oka kizárólag önmagunkban van. A karma törvénye szerint ugyanis a szenvedés nem más, mint saját korábbi cselekvéseink visszaható következménye. Mivel a szenvedés problémája az anyagi világ keretein belül nem oldható meg, ezért a megoldás csak az lehet, ha a szellem képes végleg elkülönülni a testtől és ezáltal kiszabadulni a teremtett világokban zajló létforgatagból. A darsanák tanítása szerint a szenvedést okozó karmikus cselekvéseink oka elsősorban nem a gonoszság és rosszindulat, hanem a tudatlanság, pontosabban a hamis tudás, amelynek hatása alatt félreismerjük a valóságot, s ezért a cselekvéseinknek általában nem az lesz a következménye, mint amire számítunk. A darsanák ezért egyet értenek abban, hogy a szenvedésből kivezető út a tudáson keresztül vezet, mivel nincs senki, aki minket megmenthetne, vagy aki helyettünk magára vállalná a cselekvéseink karmikus következményeit. Ugyanakkor a helyes tudás birtokában képesek lehetünk a magunk erejéből kiszabadulni a szenvedések körforgásából. A megszabadító magasabb tudás (dnyána) segítségével ugyanis felszámolható a hamis tudás (avidjá) és megszüntethetők az ezzel együtt járó karmikus hatású tudati szennyeződések is, mint amilyenek a mohóság, a gyűlölet, stb. E magasabb tudás megszerzése azonban csak önfeláldozó és kitartó szellemi fejlődés útján lehetséges. A szútrákban lefektetett tanítás ezért elsősorban nem arról szól, hogy milyen a végső valóság, hanem sokkal inkább arról, hogy milyen személyes erőfeszítések árán lehet annak megismeréséhez eljutni.

96

Mimámszá és Védánta A klasszikus brahmanizmus eredetileg mágikus kultusz volt. A filozófus bölcsek között azonban vitákat váltott ki annak értelmezése, hogy a mágikus rítusok milyen módon gyakorolnak hatást a materiális világra. E hatásmechanizmus értelmezését tűzte ki célul a védikus mimámszá bölcselet, amely azonban később részévé vált annak az egységes bölcseleti felfogásnak, amely a védánta filozófiával együtt alkotja a bráhmin vallás alapelveit. A mimámszá bölcselet lényegét a Mimámszá-Szútra ismerteti, ennek szerzője Dzsaiminí, aki feltehetően a Kr.e. 3. században élt. A mimámszá szó jelentése: vizsgálat, megvitatás. Így nevezték azt az eljárást, amelynek során kétértelműnek látszó szövegeket elemeztek annak eldöntése érdekében, hogy bizonyos értelmezések nem ellenkeznek-e az eredeti szöveg szellemével. Az eredeti szöveg itt természetesen a Véda, vagyis maga csalhatatlan a kinyilatkoztatás. A mimámszá bölcseletet kiegészíti a Védánta bölcselet. A szó jelentése: a Véda vége, vagyis annak végső mondanivalója. A vonatkozó szútra címe: Védánta-Szútra, más néven Brahma-Szútra. Szerzője Bádarájana. Hogy mikor élt, bizonytalan, legvalószínűbbnek Kr.e. 5. század látszik. A szútra eredeti szövege elveszett. Fennmaradt viszont Samkara és Rámánudzsa kommentárja. A védánta és mimámszá egységes felfogása szerint a szenvedés jellegű létforgatagból való megszabaduláshoz vezető bölcsesség-tudásnak két fokozata van. Az alacsonyabb tudás, vagyis az apara-vidjá a Védák úgynevezett karmakánda részében található. A magasabb tudás, vagyis para-vidjá a Védák dnyánakánda részében van lefektetve. A mimámszá tárgya az alacsonyabb tudás, a vedántáé a magasabb tudás. A jelző nélküli mimámszát gyakran így is nevezik: púrva-mimámszá vagyis az első, azaz korábbi mimámszá, míg a védánta másik elnevezése: uttaramimámszá azaz felsőbb mimámszá. A hagyomány szerint a védánta tanulmányozása előtt a mimámszát kell tanulmányozni. A mimámszá megértéséhez azonban célszerű ismerni a védánta fogalmait. A tudás két szintjéhez a brahman két megnyilvánulási formája tartozik. Az egyik a minőségekkel felruházott szaguna-brahman, aki kreatív, aktív és teremtő hatalommal (sakti) rendelkezik. Az alacsonyabb tudás szintjén, vagyis a hamis tudás (avidjá) és illúzió (májá) hatása alatt álló köznapi ember számára ez az az Isten, aki őt teremtette.

97

A magasabb tudás aspektusából tapasztalható minőségnélküli nirgunabrahman ezzel szemben változatlan és nem írható le semmiféle jellemző tulajdonsággal, hiszen létező is és nemlétező is egyszerre. A hagyomány szerint a tudás megszerzése érdekében a bráhmin fiataloknak a Védák kijelölt részeit kívülről meg kellett tanulniuk. Ez úgy történt, hogy minden nap újabb és újabb verseket tanítottak meg számukra, a szövegek valódi értelmét azonban csak akkor árulták el nekik, amikor azt már kívülről tudták. Érdemes megemlíteni, hogy a Védák szövegét eredetileg azért kezdték leírni mintegy 3.000 évvel ezelőtt, mert a bráhmin papok jövendölése szerint az emberiség szellemi hanyatlása miatt rövidesen nem lesznek már olyanok, akik képesek hosszú szövegeket kívülről megtanulni. A mimámszá fő témája a karmikus, szakrális kötelességek, vagyis az isteneknek szóló áldozatok módszertani előírásai. A bráhmin papok számára minden egyes naphoz tartozott valamilyen áldozati tevékenység, úgyhogy az áldozatok rendjét naptár helyett is használták. Egyes több részből álló szertartások hosszú ideig, akár évekig is eltartottak. A rítusok mágikus hatása tekintetében Dzsaiminí szerint az eredmény a végrehajtott cselekvések közvetlen következménye, míg Bádarájana szerint ilyen esetekben a rítusok hatása Brahman megszemélyesített megnyilvánulása, vagyis maga Brahmá cselekszik. A védánta monisztikus bölcselet, legalábbis a Samkara féle értelmezés szerint, amely kettősség nélküli (advaita) védántáról beszél. A védánta két kulcsfogalma: átman és brahman. Az átman az egyéni lélek, amelyet így is neveznek: dzsívátman. Az átmannak van egy kozmikus szintű, univerzális megjelenése is. Ez a paramátman, amely azonos brahmannal. A brahman szó semleges nemű és nem azonos a személyes teremtő istennel, aki brahman személyes arculata, s neve ilyenkor a hímnemű Brahmá. A végső valóság az, hogy dzsívátman és paramátman illetve átman és brahman azonosak, ezek csak a hamis tudat (avidjá) miatt látszanak különbözőnek. Ezt fejezi ki a Csándóghja Upanisad refrénje, a közismert „Tat tvam aszi”, aminek jelentése: „az te vagy”. Más szóval: ismerd föl, hogy azonos vagy brahmannal és ezen keresztül mindennel és mindenkivel. A brahman szó jelentése: ima, fohász. Ugyanakkor Brahman Brihaszpatit, vagyis a Beszéd Urát is jelenti. Brahman jelenti magát a kiejtett szót is. Brahman az az ősok, amelyből hang formájában kirobban, kipattan, kiárad az abszolút teremtő erő, amely a világot létrehozza. Brahman tehát maga a Teremtő Ige, amely megnevezi a dolgokat, amelyek azután tapasztalható formában manifesztálódnak. A Brihadáranjaka-Upanisad II. fejezetében található hasonlatok szerint a világ és a sokféle lény úgy származik brahmanból, mint a kipattanó szikrák a tűz98

ből, vagy mint a pókháló a pók által kibocsátott szálból, vagy mint a haj az ember fejéből, így a végső lényegük azonos. A teremtett világ azonban csupán egyfajta varázslat, illúzió (májá), amely csak a hamis tudás hatása alatt látszik valóságosnak. Brahman teremtő hatalma (sakti) ezért alapvetően illúzió-teremtő hatalom. Olyan, mint a bűvész hatalma a közönség felett. A teremtés külső megnyilvánulása voltaképpen brahman megfeledkezése önmagáról. Ehhez azonban szükség van közönségre. Ezt biztosítja az átman elkülönülése brahmantól, vagyis az átman megfeledkezése önmagáról, ami nem más, mint a teremtés belső aspektusa. Amíg ez az állapot tart, a személytelen brahman átalakul személyes teremtő Istenné, Brahmává. Az avidjá általános megszűnésekor Brahmá ismét visszaalakul brahmanná. Ez azt is jelenti, hogy teljes megszabadulás csak akkor lehetséges, ha valamenynyi átman (dzsívátman) megszabadul. Egyéni, elkülönült üdvözülés valójában nem létezik. Ennek ellenére az individuális átman úgy érzi, hogy újraszületések sorozatán keresztül vándorol a létforgatagban és a megszabadulást is egyénileg tapasztalja. A realitás benyomását keltő teremtett világ rendelkezik a hihetőség kellékeivel, vagyis van logikusnak látszó felépítése és működése, és a viselkedése bizonyos korlátok között többé-kevésbé kiszámítható. Ez azt jelenti, hogy a teremtett világban érvényesül az okság, aminek egyik tapasztalható jele a karma törvénye, amely annyira következetes, hogy karmikus következményként az ember akár az istenek világába is felemelkedhet, ám csak korlátozott időtartamra, hiszen a világkorszak (kalpa) végén még maga Brahmá is visszaalakul brahmanná és feloszlatja a teremtett világot. A karmikus eredetű létkörforgást a hamis tudás hatására az ember vándorlásnak érzi, amelynek során a durva fizikai test (szthúla-saríra) pusztulása után az átman járműként (ásraja) használva a szubtilis testet (szúksma-saríra) halad újabb születés felé.

99

Számkhja és Jóga A monisztikus védánta és mimámszá bölcseletektől eltérően a számkhja és a jóga dualiszikus felfogású. Azonban az Európában megszokott dualista filozófiákkal szemben itt nem az anyag és a szellem, illetve a test és a lélek dualizmusáról van szó. A számkhja-jóga dualizmusában a dualizmus mindkét tényezője szellemi természetű. Az egyik tényező, a purusa, passzív, permanens, változatlan, szemlélődő szellem, amely hasonló szerepet tölt be a számkhjában, mint a védánta és mimámszá bölcseletekben az átman, azzal az eltéréssel, hogy a purusa sohasem cselekszik. A másik tényező, a prakriti, aktív, cselekvő, a világ dolgaiba belemerülő, sőt azokat teremtő szellemiség, amely létrehozza mindazokat a jelenségeket, amelyeket a purusa látni szeretne. Ebben az értelemben a prakriti bizonyos értelemben analógiája lehetne a brahman fogalmának. A Számkhja-Szútra szerzője, Kapila feltehetően a Kr.e. 7. vagy 6. században élt. A szútra eredeti szövege elveszett. A jelenleg ismert változat a Kr.u. 13-14. században készülhetett. Ismeretes még a Kr.u. 4–6. század körüli időszakból származó 69 versszakos Számkhja-Káriká, amelynek szerzője Ísvara-Krisna, kommentátora Gaudapáda. Létezik egy további kideríthetetlen korú szöveg is, nevezetesen a Tattva-Szamásza. Nem zárható ki, hogy ez megegyezik az eredeti Számkhja-Szútra szövegével. A Jóga-Szútra szerzője Patanydzsali, aki feltehetően a Kr.e. 4. században élt, a jelenleg ismert szöveg azonban kb. a Kr.u. 1. századból származik. A jógabölcselet további alapvető forrásmunkájának szokás tekinteni a Kr.e. vagy Kr.u. 1. században leírt Bhagavad-Gítá szövegét, valamint a Jóga-Szútra Vjásza-féle kommentárját is. Mint említettük, a számkhja dualista bölcselet, s a dualizmus két szereplője a purusa és a prakriti. Minden élőlényhez tartozik egy purusa. Ez az ő valódi önazonossága, felsőbb ÉN-je. A purusa csak szemlélni tud, cselekedni nem. Minden, amit a purusa láthat, s minden, amiről úgy véli, hogy ő cselekszi, csupán a prakriti produktuma, színjátéka. Ebbe a színjátékba a purusa annyira belemerül és belefeledkezik, hogy együtt szenved és együtt örül a történésekkel, s a karmikus következményeket olyannyira átéli, mintha azok ténylegesen vele történnének meg, pedig kizárólag a prakriti hozza létre a tapasztalható világ jelenségeit, a testünket, sőt az értelmünket, gondolatainkat, személyiségünket, emlékeinket is, stb. A purusa nem rab, de nem is szabad mindaddig, amíg a prakriti előadásába belefeledkezvén azt valóságnak hiszi és azzal önmagát azonosítja. Így azután a purusa a létforgatagban tulajdonképpen nem is vándorol. A prakriti az, aki a 100

purusák számára megjeleníti az újraszületések élményét, eljátszva az örömet és a szenvedést, a karmikus következményeket, a korlátozottságot és a megszabadulást is. A számkhja szerint is a megszabadulás csak a hamis tudás (avidjá) felszámolása útján lehetséges. Amíg hiszünk a saját fizikai természetünkben és az anyagi világ realitásában, addig a hamis tudás rabjai maradunk és szenvedünk, mert a prakriti színjátéka következetes, s a karmikus következményeket is élethűen előadja. Ha felismerjük, hogy a prakriti az, aki helyettünk cselekszik, aki öl és megöletik, aki örül és szenved, vagyis ha a purusa megkülönbözteti magát attól, ami nem önmaga, akkor a varázslat (májá) szertefoszlik és bekövetkezik a megszabadulás. A megszabadulás útja tehát az, hogy a purusa, mint önvaló elhatárolja magát attól, ami nem ő. A kulcsmondat tehát így hangzik: „Az nem Te vagy!” Ismerd föl, hogy a külvilág nem te vagy, hogy a vagyonod, a családi házad, az autód, a ruhád nem te vagy, hogy a kezed, lábad, tested nem te vagy, hogy az érzéseid, a gondolataid, az indulataid, a vágyaid, az emlékeid mind-mind nem te vagy! Ami a tradicionális hindu jóga bölcseletet illet, ez elfogadja a számkhja elméletét a purusáról és prakritiről és azzal foglalkozik, hogy hogyan lehet a gyakorlatban eljutni a megszabadulásig. A Bhagavad-Gítá V/4. szerint olyan a különbség számkhja és jóga között, mint az elméleti szaktudás és a gyakorlatban végrehajtott munka között. Előző nélkül nem lehet eredményes az utóbbi, s az utóbbi nélkül nincs értelme az előbbinek. A hagyomány szerint a jóga tudományát eredetileg Krisna tanította Vivaszvatnak, ez Manunak, utóbbi Iksvákunak és tőle tanulták azután a királyi bölcsek és adták tovább. A jóga szó a szanszkrit judzs igéből ered, amelynek számos jelentése van, így többek között: igába fog, hozzáerősít, összekapcsol, elkészít, működésbe hoz, végrehajt, teljesít, rögzít, odafordul, ráirányít, koncentrál, birtokba vesz, stb. A Jóga-Szútra I/2. verse a jógát így definiálja: „Jógas-csitta-vritti-niródhah”. Ennek értelme valami ilyesmi: „A jóga a fegyelmezetlenül csapongó tudat megfegyelmezése.” A jógában megjelenik egy olyan fogalom, amely a számkhjából hiányzik, nevezetesen az Isten, azaz Ísvara fogalma. Bár a számkhja szerint is a prakriti bármit képes megteremteni, amit a purusa látni szeretne, így többek között isteneket is, sőt tételesen fel is sorol összesen 13 tipikus istenséget, azonban a jógában nem valamiféle prakriti által teremtett istenségről van szó.

101

Ísvara nem a prakriti produktuma, de nem is világteremtő Isten, hanem egy fajta purusa, mégpedig az első és legmagasabb rendű purusa, akit nem érinthet semmiféle karmikus következmény. Ísvara önmaga is belemerül a létforgatagba, vagyis végrehajtja a prakrititől való függést, ám ezt nem tudatlanságból teszi, hanem a többi lény iránti szeretetből és könyörületességből, azért, hogy ily módon segíthesse őket a megszabadulásban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a többi lény mellőzheti a saját szellemi erőfeszítést. A szenvedés ugyanis nem Ísvara büntetése, hanem karmikus következmény és a saját karmájával mindenkinek magának kell megbirkóznia. A jóga szerint a tudat (csitta) állapota, illetve fegyelmezettségi szintje ötféle lehet, s ezek: 1. múdhá: tompa, zavarodott 2. ksipta: szétszórt, csapongó 3. viksipta: izgatott, feszített 4. ékágra: egypontú, koncentrált 5. niruddha: lefogott, tökéletesen fegyelmezett A jóga definíciójában a csitta jelentése: tudat, a csitta-vritti pedig tudati aktivitást jelent, amely magában foglalja a gondolkodás, a képzelődés és az emlékezés működését. Maga a vritti szó olyasmit jelent, mint működés, tevékenység. A csitta-vritti tehát egyszerre jelent tudattartalmat és tudati tevékenységet. A hindu gondolkodásmód szerint ezek nem különbözőek, hiszen statikus dolgok nem létezhetnek. Minden mozog, működik. A tudattartalom ezért a tudat aktív működése által létrehozott jelenség. A jóga tanítása szerint a megszabadulás, vagyis a prakrititől való függetlenség csak akkor lehetséges, ha a tudatot tökéletesen uraljuk. Ez a tudattartalmak, vagyis a tudati működések, örvénylések (csitta-vritti) kiküszöbölését jelenti. A jóga gyakorlásának pedig éppen ez a célja. A tudat megfegyelmezése nyomán jöhet létre a szellemi elmélyedés, az ún. szamádhi, amely nem valamiféle önkívületi állapot, hanem az éber figyelem elfordítása a külvilágtól. A jóga a kitűzött célt nyolc fokozaton keresztül kívánja megvalósítani. A nyolc fokozat nem csak azt jelenti, hogy ezeket egymás után rendre meg kell valósítani, hanem azt is, hogy valamennyi fokozatot párhuzamosan és rendszeresen gyakorolni kell. A nyolc fokozat a következő: 1. jama = erkölcsi tilalmak 2. nijama = erkölcsi kötelességek 3. ászana = sajátos testhelyzetek 4. pránájáma = légzésszabályozás 5. pratjáhára = a tudat visszavonása a külvilágról 6. dháraná = koncentráció, szellemi összpontosítás 102

7. dhjána = szellemi elmélyedés, meditáció 8. szamádhi = a szellemi elmélyedés olyan szintje, amelyben az észlelés alanyának és tárgyának egysége tapasztalható. Az első két tétel azokat az erkölcsi követelményeket adja meg, amelyek nélkül nem lehetséges a tiszta, kiegyensúlyozott, koncentrált tudat állapot elérése. Az erkölcsi követelmények magukban foglalják minden olyan cselekvés tilalmát, amelyekkel más lényeknek szenvedést okozhatunk, s azokat az önnevelési követelményeket, amelyek alapján felszámolhatjuk magunkban az anyagi javakhoz való túlzott kötödést, képesek vagyunk elfogadni a sorsunkat és képesek vagyunk odaadó szeretetet érezni más lények, valamint Ísvara iránt. Az ászanák, vagyis a különleges testhelyzetek gyakorlása azt célozza, hogy képesek legyünk nyugodt, mozdulatlan állapotban tartózkodni a testi és szellemi ellazultság, oldottság állapotában, amely az elmélyedés egyik fontos feltétele. A pránájáma a légzés szabályozása. A lélegzés az a testi funkció, amely öntudatlanul is működik, de tudatosan is befolyásolható. Ezért különösen alkalmas lehet arra, hogy ezen keresztül kiterjesszük uralmunkat az öntudatlan testi működésekre. A pránájáma legfontosabb célja a tudati szennyeződések és zavaró tényezők kitisztítása, vagyis a meditációra való felkészülés. A pratjáhára az érzékek és a tudat visszavonása a külvilágról a figyelem befelé fordítása révén. Az egyes érzékeknek a külvilágtól való elfordítása öt lépésben történik, amelyek során a jógi rendre megszünteti a szaglás, ízlelés, látás, tapintás és hallás külvilághoz való kapcsolódását. A koncentráció (dháraná), vagyis a szellemi összpontosítás már tulajdonképpen egyfajta meditáció, amelyben a tudat oly mértékű fegyelme valósul meg, hogy a figyelem tartósan egyetlen érzelmileg közömbös dologra irányul, miközben az egyéb zavaró tudattartalmak fokozatosan elcsillapodnak. Koncentráció céljára gyakran különleges képeket használnak, amelyek hosszas szemlélése után azt a jógi már becsukott szemmel is maga előtt látja és képes a figyelmét folyamatosan arra összpontosítani. Egy ilyen ősi meditációs ábra itt látható. A dhjána a szubtilis megismerő elmélyedés, azaz meditáció. Ennek elsajátításához már személyes tanítómester útmutatása szükséges. A szamádhi a meditáció legfelső szintje, amelynek jellemzője a teljesen egypontú tudatállapot. Ilyenkor az egyetlen célpont kivételével valamennyi zavaró tudattartalom (szanszkára) kiküszöbölődik. Az idők folyamán a jóga különféle módozatai alakultak ki. Nem biztos azonban, hogy ezek bármelyikével végig lehet járni a megszabadulásig vezető teljes utat. Ez azt jelenti, hogy ha egy út már nem vezet tovább, akkor utat kell váltani, 103

ezt azonban addig nem érdemes megtenni, amíg a saját korábbi utunk még járható. A legfontosabb jóga irányzatok (többek között) a következők: karma jóga, amely a pozitív karmikus cselekvésekre, valamint az ezekhez tartozó morálisan tiszta tudatállapot megvalósítására irányul bhakti jóga, amelynek lényege az Ísvara iránti, sőt az összes élőlény iránti odaadó szeretet, valamint az Ísvara-tudatállapot átélése mantra jóga, amelyben a tudat megtisztítása és az elmélyedés elérése mantrák ismételgetésével történik dnyána jóga, amelynek célja a felülemelkedett belátó bölcsesség kialakítása dhjána jóga, amely az önfegyelmezés és a mély meditáció gyakorlására irányul tantrikus jóga, amelyben a gyakorló különféle istenségeket imaginál, illetve vizualizál, majd tudatosítja ezek jelenség mivoltát, a jelenséget szétoszlatja és ezáltal jut el a dolgok természetének tapasztalati megértéséhez csakra jóga, amelynek során a jógi a teremtő erők tudatosítására és uralására törekszik a szubtilis testben lévő erőközpontok, illetve energiaörvénylések (csakrák) befolyásolása útján A csakra jóga alapjául szolgáló ezoterikus anatómia, vagyis az energiavezetékekkel (nádikkal) összekötött csakrákról szóló brahminista tanítás még a hat önálló darsana kialakulását megelőző időből származik. A csakrák (erőközpontok) és nádik (energia csatornák) elhelyezkedését a mellékelt ábra szemlélteti. A hét csakra, ezek helye, szimbóluma és a velük kapcsolatban álló létformák a hagyomány szerint a következők: (i) Szahaszrára-csakra. Helye: a fejtető felett. Szimbóluma: ezerlevelű lótusz. Kapcsolódó létforma: Brahman világa. (ii) Ádnyá-csakra. Helye: a két szemöldök között. Szimbóluma: kétlevelű lótusz. Kapcsolódó létforma: az istenségek világa. (iii) Visuddhi-csakra. Helye: a gerincoszlop előtt a nyak magasságában. Szimbóluma: tizenhat levelű lótusz. Kapcsolódó létforma: a titánok világa. (iv) Anáhata-csakra. Helye: a gerincoszlopon a szív magasságában. Szimbóluma: tizenkét levelű lótusz. Kapcsolódó létforma: az emberek világa. (v) Manipúra-csakra. Helye: a gerincoszlop előtt a köldök magasságában. Szimbóluma: tízlevelű lótusz. Kapcsolódó létforma: az állatvilág. (vi) Szvádhisthána-csakra. Helye: a gerincoszlop alsó vége felett két ujjnyival. Szimbóluma: hatlevelű lótusz. Kapcsolódó létforma: a nyughatatlan lelkek (préták) világa. 104

(vii) Múládhára-csakra. Helye: a gerincoszlop alsó végénél. Szimbóluma: négylevelű lótusz. Kapcsolódó létforma: a poklok világa. A hét csakrát egy függőleges központi nádi az ún. szusumná köti össze, mellette kanyarog két további fő nádi, nevezetesen az idá és a pingalá amelyek a szusumnát a csakráknál keresztezik. A szubtilis (finomanyagi) testben ezen kívül még több ezer mellék-nádi található. A csakrákat és nádikat manipuláló jóga módszereket azonban óvatosan kell kezelni, mert ezeknél félrevezető fantáziák léphetnek fel és számos egyéb veszéllyel járhatnak.

105

Nyája és Vaisésika Szemben a védánta és mimámszá monizmusával, valamint a számkhja és jóga dualizmusával, a nyája és vaisésika bölcseletekre a pluralizmus jellemző. Ez azt jelenti, hogy a jelenségek mögött több egymástól függetlenül létező végső „szubsztanciát” feltételeznek. A nyája alapvetően logikaelméleti beállítottságú, s elsősorban azt vizsgálja, hogyan lehet következtetéseket levonni és a kijelentéseket logikai érveléssel alátámasztani. A vaisésika inkább ismeretelméleti jellegű, s főleg azzal foglalkozik, hogy melyek azok a dolgok, amelyeket megismerhetünk. Mindkét irányzat azonban kifejezetten védikus alapon áll, s vizsgálódásaik célja megkeresni az utat, amely kivezet a kényszerű újraszületések forgatagából. Az idők folyamán a nyája és vaisésika bölcseletek egybe olvadtak és egyetlen közös filozófiai irányzatot alkottak. A nyája bölcselet alapműve a Nyája-Szútra. Feltételezett szerzője Gótama, aki valószínűleg a Kr.e. 6. vagy 5. században élt. A Vaisésika-Szútra szerzője Kanáda, aki Gótama kortársa lehetett, de a jelenleg ismert szöveg Kr.u. 6-8. század körüli, tehát nem biztos, hogy pontosan megegyezik az eredeti változattal. A nyája és a vaisésika voltaképpen skolasztikus bölcselet. Témájuk: az, amit és ahogyan tudni lehet a külső és a belső világról, vagyis hogy mit lehet a világból észlelni, miből, hogyan és mire lehet következtetni, melyek az észlelés és a következtetés lehetőségei és korlátai. Gótama így határozza meg a nyája tanulmányozásának célját: nihsréjasza, vagyis az, aminél nincs jobb. Ez pedig a megszabadulást jelenti, vagyis a félelem megszüntetését és a vágynélküliséget, aminek érdekében le kell mondani mindenről, még a karmikus jutalomról is. Megszabadulni a nyája szerint is a magasabb bölcsesség-tudás birtokában lehet. A nyája azonban csak keveset mond arról a tudásról, amelyet meg kell szerezni. Ehelyett inkább a tudás megszerzésének módját igyekszik megmutatni. A nyája a tanítását úgy építi fel, hogy meghatároz különféle kategóriákat és ezeket a lehető legpontosabban definiálja. Ennek során a kategóriák három csoportját különbözteti meg, nevezetesen: 1. alapkategóriák, vagyis egyrészt a megismerés módszerei, másrészt a megismerhető legfontosabb dolgok. 2. a következtetés elemei és logikai szabályai 3. a mások meggyőzésére alkalmas érvelés módszerei és szabályai Az alapkategóriákon belül a nyája elsőként a megismerés módszereivel foglalkozik, amelyet a nyája így nevez: a tudás forrásai, szanszkritul: pramána. A nyája szerint ennek négy fő típusa van, nevezetesen: (1) a személyes tapasztalás, 106

(2) a logikai alapműveletekkel történő formális logikai következtetés, (3) az öszszehasonlítás, vagyis az analógiára épülő következtetés, valamint (4) a csalhatatlan védikus kinyilatkoztatás. A Nyája-Szútra természetesen ezeket a megismerési módozatokat és azok különféle változatait beható részletességgel elemzi. Lévén a nyája ortodox védikus irányzat, azt lehetne várni, hogy a védikus kinyilatkoztatást illeti meg az első hely. Gótama mégis az utolsó helyre sorolta. E mögött az a mély meggyőződés áll, hogy amit a védikus kinyilatkoztatás állít, az azonos azzal, amit tapasztalás és következtetés útján is megtudhatunk. A másik fontos alapkategória-csoport a tudás tárgyai, szanszkritul: praméja. Ez azokat a jelenségeket jelenti, amelyeket a tudás segítségével meg lehet ismerni, vagyis ide tartozik mindaz az ismeret, ami a négyféle pramána segítségével megszerezhető. A nyája a megismerhető dolgokat két csoportba osztja, s eszerint a tudás tárgyai ok vagy következmény típusúak lehetnek. Az ok típusú tárgyak közé tartozik a nyája szerint a halhatatlan egyéni lélek (átman), az intellektus (buddhi), az elme (manasz), az öt őselemből képződött anyagi tárgyak (ártha), az ember cselekvő és érzékelő képességei (indrija) és az emberi test (sarira) Itt kell megemlíteni azt is, hogy a nyája is, mint a legtöbb hindu bölcselet nem négy, hanem öt őselemet ismer, ezek: föld (prithiví), víz (ápasz), tűz (tédzsasz), szél (váju) és éter (ákása), amely utóbbi hordozza a láthatatlan erőtereket és közvetíti a hangok értelmét. A következmény típusú tárgyak bizonyos mentális és/vagy fizikai állapotokra és/vagy aktivitásokra vonatkoznak, ezek: a tévedés, mint a hamis tudás eredménye, továbbá az ebből eredő cselekvés, az újraszületés, a karmikus következmények, s ennek eredményeként a szenvedés, végül a megszabadulás, amely iránti törekvés a szenvedés eredetének felismerésétől függ. A nyája szerint ezek a tényezők azért fontosak, mert ezek határozzák meg az okok és következmények azon láncolatát, amelyek során a szellemi fejlődésünk eredményeként eljuthatunk a megszabadulásig. A Nyája Szútra tételesen kifejti ezen fogalmak értelmét, valamint a logikai következtetés formális szabályait, ahhoz hasonlóan, ahogyan azt a klasszikus görög filozófiában annak idején Arisztotelész tette. Emiatt több orientalista szaktekintély úgy véli, hogy már kettő és fél ezer évvel ezelőtt is létezhetett egyfajta szellemi kapcsolat India és a görög civilizáció között. Bár a hinduknál a hittérítés és ideológiai propaganda csaknem ismeretlen volt, és nem törekedtek arra, hogy álláspontjuk helyességéről minél több embert meggyőzzenek, de azért mégis előfordultak olyan éles bölcseleti viták, amelyek 107

során a szemben álló felek nem teljesen tisztességes érvelési módszereket is alkalmaztak. A Nyája Szútra ezért részletesen ismerteti azokat a vitatkozási módszereket is, amelyekre ilyen helyzetekben számítani lehet. Ami a vaisésika bölcseletet illet, ez feltételezi a nyája előzetes ismeretét. A vaisésika főleg azzal foglalkozik, hogy mire vonatkozik az a tudás, amit megszerezhetünk. A Vaisésika Szútra szerint minden, amit megismerhetünk, besorolható a hat fő kategória valamelyikébe. Ezek a következők: a szubsztanciák, vagyis az 5 őselem, továbbá a tér, az idő, a lélek (átman) és az elme (manasz) a minőségek (gunák), amelyek a szubsztanciákhoz tartoznak, ilyenek pl.: szag, íz, szín, forma, érinthetőség, hallhatóság, mennyiség, kiterjedés, stb. a működések (karmák), ilyenek pl.: emelkedés, fejlődés, kibontakozás, hanyatlás, degenerálódás, összehúzódás, besűrűsödés, szétáradás, felhígulás, helyváltoztatás, stb. az általános fajta-jellegű tulajdonságok, amelyek egy csoport minden tagjára jellemzőek. a specifikus egyedi jellegű tulajdonságok, amelyek megkülönböztetik az egyedet a csoport többi tagjától a dolgok összetartozása, szétválaszthatatlansága, vagyis a dolgok között fennálló olyan szoros kapcsolat, amelynek alapján azok kölcsönösen feltételezik egymás létezését, mint pl. apa és fiú, rész és egész, ok és okozat, lét és nemlét, jó és rossz, stb. A gyakorlatban a vaisésika rendszerben egy további kategóriát is használtak, s ez a nemlét, vagyis a dolgok olyan állapota, amikor nem nyilvánulnak meg tapasztalható manifeszt formában, valamint ennek ellentéte, az, ami nemlét nélküli, vagyis nem tud nem létezni. Ez utóbbi fogalom természetesen magasabb spirituális tényezőkre értendő. A vaisésika bölcselet további jellegzetessége az atom (szanszkritul: anu), vagyis a jelenségek végső építőelemének fogalma, és ez analógiát mutat a görög Demokrítosz atom fogalmával is. A vaisésika szerint az atom önmagában örök, az atomokból összetevődő képződmények azonban nem örökkévalóak. Van szimpla atom és dupla atom, ezek azonban önmagukban nem tapasztalhatók. Az észlelhetőség feltétele legalább három darab dupla atom összekapcsolódása. Az éter (ákása) az atom belsejében is jelen van, mert annyira finom és szubtilis, hogy jelenlétével nem foglalja el más dolgok helyét. Az atom kérdésében a nyája és a vaisésika álláspontja ellentétes a többi hindu irányzat felfogásával, amelyek szerint feloszthatjuk ugyan a dolgokat atomokra, ekkor azonban előbb-utóbb kiderül, hogy azok még tovább is oszthatók. 108

Ismételten hangsúlyozni kell, hogy bár a nyája és a vaisésika kifejezetten spekulatív bölcseletek, a spekulatív okoskodás célja azonban megtalálni az utat, amelynek segítségével el lehet érni a megvilágosodott bölcsességet, s ennek birtokában ki lehet szabadulni a szenvedés jellegű létforgatagból.

109

DÉLKELET-ÁZSIAI POGÁNYSÁG (BUDDHIZMUS) A Buddhizmus kifejezés a szanszkrit BUDDHI szóból ered, amelynek jelentése: józan tiszta értelem, intellektus. A történelmi Buddha mintegy 2 és fél ezer évvel ezelőtt élt Indiában, s a hagyomány szerint azért kapta a Buddha nevet, mert elérvén a megvilágosodást, tökéletesen a birtokában volt a Buddhi, vagyis a tiszta értelem, s ezért képes volt átlátni és megérteni a valóságot. A Buddhizmus európai szemmel nézve különös vallás. Nem alkalmazhatók rá azok a jellegzetességek, amelyek az általunk megszokott vallások tulajdonságai. Ezért sokan a Buddhizmust, legalábbis annak eredeti legkonzervatívabb formáját nem is vallásnak, hanem inkább életfilozófiának tekintik és ebben a tekintetben a kínai Taoizmussal és Konfucianizmussal rokonítják. Buddha soha nem állította magáról, hogy magasabb rendű lény, vagy hogy valamiféle Isten vagy más felsőbb hatalom prófétája, és a tanítását sem tekintette csalhatatlan kinyilatkoztatásnak. Azt sem állította, hogy tanítása az egyedül üdvözítő igazság, sőt arra buzdította követőit, ismerjék meg a többi tanítást és csak azután döntsék el, melyik utat tartják a maguk számára megfelelőnek. Buddha elutasított mindenféle dogmatizmust. Nem használt olyan kategóriákat, mint jó és rossz, és nem írta elő, hogy mit kell tenni, csupán azt állította, hogy amit teszünk másokkal, azt előbb-utóbb mi magunk is visszakapjuk. Buddha tagadta, hogy létezhetne bármiféle korlátlan hatalommal felruházott világteremtő isten, hiszen egy ilyen feltételezés értelmetlenné tenné az erkölcs fogalmát. Ha ugyanis az isten bűnösnek teremti az embert, akkor az ember nem lehet felelős a cselekvéseiért. A Buddhizmusban a bűn fogalma nem is fordul elő. A Buddhizmus szerint nem létezik örök kárhozat és örök mennyország, mivel véges hatású cselekvéseknek nem lehet végtelen következménye. A Buddhizmus soha nem akadályozta a tudomány fejlődését, amint tette ezt számos vallás. Éppen ellenkezőleg, támogatta és támogatja a tudományt, hiszen azt tanítja, hogy a tudás vezetheti ki az embert a szenvedések ismétlődő körforgásából. A Buddhizmus nem hisz egy örökkévaló változatlan lélek létezésében sem, de azért azt sem tagadja, hogy van az emberben valami örökkévaló. Buddha azt is mondta, hogy senki ne fogadja el az ő tanítását kritika nélkül, csak akkor, ha saját maga meggyőződött annak helyességéről. 110

A buddhizmus eredete A Buddhizmus alapítója, a történelmi Buddha (kb. Kr.e. 560-480) az ÉszakKelet-Indiai Kapilavatthu közelében született. Eredeti neve: Sziddhártha Gótama. Apja a Sákhja nemzetség királya volt. Sziddhártha Gótama katonai nevelést kapott és egészen 29 éves koráig kényelemben és fényűzésben élt. Ekkor azonban elhagyta családját és a vándor szerzetesi életet választotta. Eleinte számkhja és jóga tanulmányokat folytatott, majd egyedül folytatta szellemi gyakorlatait és végül egy hosszan tartó meditáció során érte el a megvilágosodást. A tanítás első kihirdetésére Benáreszben került sor. Ez volt a nevezetes „Benáreszi Beszéd”, amellyel megforgatta a „Tan Kerekét”. Ez utóbbi neve: Dharmacsakra, egyik szokásos szimbolikus ábrázolása itt látható. Az ábrázolás természetesen későbbi korszakból származik, amit az ábra közepén lévő Tai-Csí szimbólum is jelez, utalva a Taoizmussal való bizonyos analógiákra. A történelmi Buddha másik gyakori megnevezése: Sákhjamuni, aminek jelentése: a Sákhja nemzetség Bölcse. Buddha egy gyakori ábrázolása az un. bhúmiszparsa testtartás, amint az a képen látható. Ebben Buddha a jobb kezével a talajt érinti, jelképezve, hogy bölcsessége és szellemi ereje birtokában még a durva anyag fölött is uralkodni képes. Buddha követői kezdetben vándor aszkétaként éltek, később azonban több helyen létesültek buddhista kolostorok. Élete során Buddha gyalog bejárta Indiát, mindenütt tanított és rendszeresen látogatta a kolostorokat. Halála előtt Buddha utolsó üzenete az volt, hogy a tanítványai törekedjenek kitartóan az igazság megismerésére, személyesen győződjenek meg minden tanítás helyességéről, és csupán a tekintély kedvéért ne fogadjanak el semmiféle kijelentést. Buddha halála után a testét elhamvasztották, s a hamvait különféle közösségek között szétosztották. Ezek emlékműveket, un. sztúpákat építettek és ebben helyezték el a hamvakat. A sztúpa felépítése mély szimbólikus jelentést hordoz, amelynek részleteire itt nem térünk ki. Azt azonban érdemes tudni, hogy jelenleg is a Buddhizmus egyik gyakori szakrális építménye a sztúpa, amely számos Buddhista kolostorban megtalálható, s még ha nem is rejti Buddha hamvait, egyfajta oltár szerepét tölti be. Egy sztúpa jellegzetes megjelenési formája a következő lapon látható. 111

A Buddhista tanítás legautentikusabb forrása a Páli Kánon, amelynek szanszkrit neve: Tripitaka, páliul: Tipitaka. A szó jelentése: Három Kosár, vagyis három szöveggyűjtemény. A Buddhista tanítás (szanszkrit: Dharma, páli: Dhamma) legalapvetőbb doktrinái közé sorolhatók elsősorban: a Négy Nemes Igazság, a Nemes Nyolcas Ösvény, a Függő Keletkezés, az Én-telenség és az Öt Erkölcsi Törvény megnevezésű tanítások. A Négy Nemes Igazság a Buddhizmus talán legfontosabb alapgondolata. Az első nemes igazság azt mondja ki, hogy a teremtett világban való bármiféle létezés szenvedéssel jár. A Második Nemes Igazság szerint a szenvedéseink oka a sóvárgó vágyakozásunk, s ezért a szenvedés oka önmagunkban van, hiszen a szenvedéshez vezető karmánkat a vágyainkkal hozzuk létre. A vágyaink és szenvedélyeink kapcsolatban állnak a hamis tudással, amelynek hatására összetévesztjük az illúziót a valósággal. Vágy és hamis tudás kölcsönösen erősíti egymást. A Harmadik Nemes Igazság szerint a szenvedést úgy lehet megszüntetni, ha sikerül felszámolni a vágyainkat és a szenvedélyeinket. A Negyedik Nemes Igazság azt mondja ki, hogy a szenvedés megszüntetéséhez vezető út az un. Nemes Nyolcrétű Ösvény, más szóval: Nyolcas Út. A Nemes Nyolcrétű Ösvény Buddha útmutatása arra vonatkozóan, hogyan lehet a gyakorlatban végig járni a szenvedéstől való megszabaduláshoz vezető utat. A Nemes Nyolcrétű Ösvény nyolc féle tevékenység illetve magatartási forma gyakorlásából áll. Ennek első tagja a Helyes Megértés, Szemlélet illetve Felfogás, amelynek birtokában képesek lehetünk úgy látni a dolgokat, ahogyan azok a valóságban vannak. A Nemes Nyolcas Ösvény második tagja a Helyes Gondolkodás, Elhatározás és Szándék arra vonatkozóan, hogy végig akarjuk járni az utat. A Nemes Nyolcas Ösvény harmadik eleme a Helyes Beszéd. Ez azt jelenti, hogy kerüljük a hazugságot, a rágalmat, a durva beszédet és a felesleges fecsegést. A Nemes Nyolcas Ösvény negyedik eleme a Helyes Cselekvés, amely szerint nem ölünk meg más lényeket, nem okozunk másoknak szándékosan szenvedést, nem vesszük el másoktól azt, amit nem önként adnak oda, és tartózkodunk az olyan szexuális magatartástól, ami másoknak fájdalmat és szenvedést okozhat.

112

A Nemes Nyolcas Ösvény ötödik eleme a Helyes Életmód. Ez azt jelenti, hogy a megélhetésünkhöz olyan foglalkozást választunk, ami nem okoz más lényeknek szenvedést. A Nemes Nyolcas Ösvény utolsó három eleme a Meditáció, amely a tudat uralásának különféle fokozatait jelenti és magában foglalja a kitartó gyakorlást, a figyelem tökéletesen éber összpontosítását és a szellemi elmélyedést. A Függő keletkezés tanítása szerint a szenvedésjellegű létforgatagba való bezártságunk oka egy önmagát szüntelenül gerjesztő keletkezési folyamat. E keletkezési láncolat elemei egymástól függő módon jönnek létre és az elemek láncolata gyűrű-szerűen záródó hurkot alkot, amelyben az egyes elemek – közvetlen vagy közvetett módon – önmaguk ismételt megjelenését okozzák. A Függő Keletkezés első láncszeme a hamis tudat, vagyis a valóság félre ismerése. A második láncszemet a hamis tudat hatására kialakuló tudati indíttatások, akaratlan belső impulzusok képezik. A harmadik láncszem a kettősség tudat, vagy a megkülönböztető tudat. A negyedik láncszem a lélek és test kettőssége. Az ötödik láncszem a hatrétű érzékelési alap, vagyis az ötféle érzékelési képesség és az elme (manasz). A hatodik láncszem az érzékelés, vagyis érintkezés az érzékelhető külső világgal. A hetedik láncszem az érzések minősítése aszerint, hogy azok kellemesek, kellemetlenek vagy közömbösek. A nyolcadik láncszem a mohó, sóvárgó vágyakozás, amely a kellemes érzések erősítésére és a kellemetlen érzések megszüntetésére irányul. A kilencedik láncszem a kötődés, vagyis az, hogy görcsösen ragaszkodunk a vágyaink tárgyaihoz. A tizedik láncszem a létesülés, vagyis a bekerülés és ott ragadás a teremtett anyagi világban. A tizenegyedik láncszem az ismétlődő újbóli megszületés. Végül a tizenkettedik láncszem az öregség, a pusztulás és halál, mint a tapasztalható szenvedések legfontosabb közvetlen tényezői és a karmikus következmények gyümölcsei. Ez utóbbi tovább erősíti a hamis tudatot, vagyis visszahat az első láncszemre, és ezzel a kör bezárul. Buddha szerint ha ki akarunk szabadulni a létforgatagból, a Függő Keletkezés láncát kell széttörni. Ami az Én-nélküliség, vagyis a személyiség tagadásának tanítását illet, ez volt talán a legélesebb vita téma a buddhisták és a konzervatív bráhmin papság között. Ellentétben ugyanis a Védikus tanítással, amelyben kulcsszerepet játszik egyfajta halhatatlan, felsőbbrendű Én, Buddha szerint nincs bennünk maradandó személyiség. Amit Én-nek tekintünk, az változékony és múlandó összetett képződmény. A megszabaduláshoz ezért Buddha szerint az Én-t nem megerősíteni, „önmegvalósítani” kell, hanem felszámolni, mert éppen ez a szellemi fejlődés legnagyobb akadálya. E tanítás alapgondolata azonban nem volt teljesen új, hiszen 113

a Védikus bölcselet is megkérdőjelezte a tapasztalható világ realitását, és ennek részeként azt is, hogy azonosak vagyunk azzal, akinek hisszük magunkat. Meg voltak azonban győződve arról, hogy valóságosan létezik egy felsőbb rendű Én, amely nem azonos azzal a tudati képződménnyel, amelyet egónknak tekintünk. Buddha szerint viszont a személyiségünk létezése csupán igazolhatatlan feltevés. Buddha egy vitában pl. egyszer azt mondta, hogy „Téves a felfogás, amely szerint az Én a halál után elpusztul, mert akkor nem lenne, ami a karmikus következményeket hordozza, azonban téves az a felfogás is, hogy az Én a halál után tovább él, mert akkor változatlannak kellene maradnia”. Buddha tanítása szerint az ember – teste és személyisége egyaránt – szüntelenül változó olyan összetett képződmény, amely előbb-utóbb széthullik. Emiatt létünk feltételektől függ és nem abszolút. Más szóval, bizonyos értelemben, minden pillanatban meghalunk és újra keletkezünk. Buddha egy másik előadása szerint lényünk Név és Alak (Náma és Rúpa) kombinációja. A Név és Alak a szellemiség és testiség együttesét jelenti. A szellemiség megnevezi a dolgokat, amik a testiségben formát öltenek. A Náma-Rúpa azonban szüntelenül változik, átalakul, ezért nem abszolút entitás, hanem viszonylagos jelenség. Olyan, mint az a pont, ahol a továbbgördülő kocsikerék pillanatnyilag az utat érinti. Az Én-nélküliség és a Függő keletkezés filozófiai elmélete igen bonyolult, összetett, ezért aki komolyabban érdeklődik e témák iránt, az irodalomjegyzékben találhat olyan műveket, amelyek e kérdéseket részletesebben kifejtik. A Buddhizmusban az erkölcsi szabályok gyakorlásának több célja van. Ezek közé tartozik a karmikus adósság csökkentése és fokozatos felszámolása, továbbá a tudat megtisztítása az illúzióktól, vágyaktól, szenvedélyektől és indulatoktól a tiszta éber és koncentrált tudatállapot elérése érdekében. Ezek az erkölcsi követelmények elsősorban azt jelentik, hogy nem okozunk szándékosan szenvedést. Az öt buddhista erkölcsi szabály a következő: 1. ahimszá = nem ártás, amely szerint tilos más élőlényeket elpusztítani, vagy nekik szenvedést okozni. 2. szatja = igazmondás, amely szerint nem szabad hazudni és rágalmazni. 3. asztéja = az el nem tulajdonítás elve, amely kimondja, hogy nem szabad lopni, rabolni, illetve zsarolással, csellel, fondorlattal, vagy más módon elvenni másoktól azt, amit nem kívánnak önként, saját szándékukból és szabad akaratukból odaadni. 4. brahmacsárija = szexuális tisztaság, amely szerint tilos az olyan szexuális magatartás, amellyel más lényeknek ártunk, azoknak fájdalmat, szenvedést, szomorúságot okozunk. 5. szurámatta = a józanság elve, amely tiltja a kábító, bódító és részegítő italok és ételek fogyasztását. 114

Szamszára és nirvána Buddha szerint az újraszületések szakadatlan körforgása szenvedéssel jár, s a szenvedés kiküszöbölése csak úgy lehetséges, ha a körforgásból megszabadulunk és elérjük a Nirvána állapotát. A megszabadulás feltétele valamennyi tudati szennyeződés kiküszöbölése, felégetése, ellobbantása. A szanszkrit Nirvána (páli: Nibbána) szó ezt jelenti: ellobbanás. Ezen szó Europai nyelvekre való lefordítása számos téves értelmezésre adott lehetőséget. Egy időben több európai orientalista a Buddhizmust – részben tájékozatlanságból, részben szándékos lejáratási céllal – a nihilizmussal azonosította, amelynek célja a megsemmisülés. Buddha tanítása azonban az ilyen vélekedést nem támasztja alá. A bódhiszattva eszmény A buddhizmus az idők folyamán két fő irányzatba ágazott el. Az egyik a konzervatív hínajána, a másik a liberálisabb mahájána buddhizmus. A hínajána jelentése: kis szekér, illetve keskeny ösvény, a mahájána jelentése pedig: nagy szekér illetve széles út, amelyen sokan tudnak egyszerre közlekedni. Míg a hínajána példaképe a megszabadulásra magányosan törekvő szent remete, az un. arahat, addig a mahájána példaképe a Bódhiszattva, aki bár képes lenne kiszabadulni a létforgatagból, ezt nem teszi, hanem továbbra is itt marad, hogy hozzásegítse a szabaduláshoz a szenvedő lényeket. A Bódhiszattvákat gyakran lótuszvirág kelyhében ábrázolják. A lótusz a Buddhizmus fontos szimbóluma, amely a szennyes mocsárból emelkedik ki, mégis tiszta marad. A Bódhiszattva ideál egyik megtestesülése a Mahájána buddhizmusban Avalokitésvara, akit ezer fejjel és ezer kézzel ábrázolnak, s mindegyik tenyerében egy-egy szem van, hogy minden szenvedést észrevegyen és mindenkin segíteni tudjon. Avalokitésvara nevének jelentése: „Úr, aki könyörülettel lenéz”.

115

MIT TANÍT A MONOTEISTA EZOTÉRIA? A monoteista vallások hívei közül egyesek úgy érezték, hogy közéjük és az Isten, illetve az általa reprezentált spirituális valóság közé ékelődő papi hierarchia egyre inkább elválasztja őket Istentől. Márpedig jó lenne Istenhez közelebb kerülni, s a puszta hiten túlmenően Isten közelségét személyesen tapasztalni. Feltehetően ez a kívánság alakította ki a monoteista vallások keretein belül, olykor azon is túllépve a különféle misztikus-ezoterikus mozgalmakat. A hivatalos egyházak papsága természetesen nem nézte jó szemmel az ilyen kezdeményezéseket, s tőlük telhetően igyekeztek akadályozni, de legalábbis korlátozni az ilyen irányzatok kialakulását. A különféle vallások esetén ennek konkrét megnyilvánulása nagyon különbözőképpen alakult. A zsidó vallás, és az iszlám is sikeresen alakított ki működőképes békés együttélést, a kereszténységen belül azonban súlyos konfliktusok is felmerültek. Az mindenképpen megállapítható, hogy a monoteista háttérből kibontakozott ezoterikus-misztikus kezdeményezések egy része magas spirituális és morális szintű felismeréseket hordoz, s ezekben számos analógia fedezhető fel az un. „pogány” tanításokkal.

116

KABBALA A kabbala az ószövetségre épülő tradicionális zsidó misztika elmélete. A kabbala szó eredeti jelentése: kapni, felfedni, befogadni, értelme pedig: olyan tudás, amelyben feltárul nemcsak a saját belső természetünk, hanem az ezzel analóg makrokozmosz valódi természete is. A kabbala a monoteista rendszereken belül a legjobban kidolgozott misztikus elmélet. Megállapításai számos egyezést mutatnak a modern mélylélektan eredményeivel is. Leo Schaya szerint a kabbala az idők kezdete óta rejtve lévő titkok olyan tárháza, amely csak a nagy tudású beavatottak számára értelmezhető. A kabbala elmélete arra a feltételezésre épül, amely szerint Mózes első négy könyve erre alkalmas rejtjelezéssel tartalmazza azt az ősi ezoterikus tudást, amelyet Isten Mózesnek átadott a Tíz Parancsolattal együtt, de amelyet Mózes nem hirdetett ki nyilvánosan a közösség előtt. A kabbala legfontosabb forrásmunkái a következők: – Széfer Jecira, magyarul az Alakzat Könyve. Ez feltehetően a Kr.u. 1. évszázadban keletkezett, valószínű szerzője Akiba rabbi. – Zóhár, vagyis a Ragyogás Könyve, valószínű szerzője Akiba tanítványa, Simon bej Johaj rabbi, – Széfer Bahir, a Tündöklő Fény Könyve, kb. a Kr.u. 14. századból, valószínű szerzője a spanyol Moses de Leon rabbi A hagyomány szerint Isten először az angyalokat tanította meg a kabbalára, majd később szövetséget kötött Ábrahámmal és felfedte előtte a titkos bölcsességet. Ezt Isten szent neve fejezi ki: Jahve, amely így íródik: IHVH Ábrahám tovább adta a tudást Izsáknak és Jákóbnak, s ez később József birtokába került, de ő már nem tudta tovább adni, mert idő előtt meghalt. Ezzel azonban a titkos tudás mégsem veszett el teljesen, mert annak egy részét Ábrahám leírta és az írást egy barlangban elrejtette. A hagyomány szerint ez a szöveg volt eredetileg a „Széfer Jecira” Később Mózes a 10 parancsolattal együtt a titkos tanítást ismét megkapta Istentől, majd amikor az első négy könyvében leírta az exoterikus tudást, ebben, de főleg az első két könyvben, vagyis a Genezisben és az Exodusban rejtjelezve bele kódolta az ezoterikus tudást is. Mózes ezután erre alkalmas bölcsekből megalakította a beavatottak titkos társaságát és átadta nekik a rejtjelezés kulcsát. E titkos társaság tagjai azután később Ábrahám feljegyzéseit is megtalálták. A titkos tanítás megfejtésének tudománya az un. Gematria. Eszerint a rejtjelezés a héber betűk számértékével kapcsolatos. Ezek összege adja egy-egy szó értékét. Az azonos értékű szavak pedig egymást magyarázzák, mivel az általuk 117

megnevezett dolgok között rejtett kapcsolat van. Ezen túlmenően az egyes betűkhöz is társul önálló jelentés. Pl. az első betű az alef, s ennek lehetséges rejtett jelentései: ház, tartó, univerzum, levegő, ökör. Az ortodox zsidó tekintélyek eleinte veszélyesnek tartották a kabbala tanulmányozását és azt csak a jól képzett rabbiknak engedélyezték. A kabbala iránti érdeklődés Európában a 18. században lendült fel ismét, amikor megalakult a haszidizmusnak nevezett mozgalom. Megalapítója: Israel Eliezer, más neveken Baal Sem Tov, illetve röviden Best. A kabbala elmélete szerint a rejtjelezés visszafejtése 4 szinten lehetséges és rendkívüli odaadó kitartást igényel. A zsidó ezotéria igen nagy értelmezési szabadságot enged meg, ezért az eltérő értelmezések nem tilosak, akkor sem, ha azok között a köznapi gondolkodás szerint logikai ellentmondást vélünk felfedezni. A valóság ugyanis különféle nézőpontokból különbözőnek mutatkozhat. Ebben a tekintetben a kaballisztika hasonló toleranciát mutat, mint a keleti vallások. Összehasonlításul érdemes idézni egy történetet Buddháról. Buddha egyik beszéde után a tanítványok vitatkozni kezdtek a beszéd értelmén és két pártra szakadva nem tudtak megegyezni. Végül megkérdezték Buddhát, melyik félnek van igaza. Buddha válasza az volt, hogy a beszédének ezer különféle értelmezése lehetséges és mindegyik értelmezés helyes. Ugyanakkor szomorúan tapasztalja, hogy a tanítványok ezen a két értelmezésen vitatkoznak, s megfeledkeznek a lehetséges többi 998 értelmezésről. Ide kívánkozik még egy hasonló történet egy bölcs rabbiról, akinek két tanítványa szintén nem tudott egyetértésre jutni egy fontos teológiai kérdésben, és a rabbihoz fordultak döntésért. Először az egyik tanítvány adta elő a saját álláspontját és a rabbi igazat adott neki. Azután a másik tanítvány is kifejtette a maga álláspontját, és a rabbi azt mondta, hogy neki is igaza van. Ekkor megszólalt egy harmadik tanítvány: „De rabbi, mind a két félnek nem lehet egyszerre igaza!” Mire a rabbi: „Fiam, neked is igazad van.” A kabbala voltaképpen a mágia egyik formája, s célja, hogy több szeretet és megértés legyen a világban. A kabbala szerint a világban egyfajta mágikus alapelv érvényesül, amely szerint minden mindennel kapcsolatban áll és egymással kölcsönhatásban van, s éppen ez teszi lehetővé, hogy önmagunk és egyben a világ megjavításán fáradozhassunk. A kabbalisztikus zsidó hagyományban ezért eredendő bűn helyett inkább eredendő kegyelemről szokás beszélni. A kabbala szerint Isten kétnemű, a teremtés atyja és anyja is egyben, és szellemi erejének női megjelenését így nevezik: Sekiná. A „mint ahogy fent, úgy lent” elv alapján pedig az Atya-Anya Isten voltaképpen azonos magával a teremtéssel. Isten valódi nevét azonban nem szabad kimondani, ezért, amikor a szakrális szövegek recitálásánál Isten nevéhez érnek, helyette azt mondják: Adonáj 118

A kabbalista elmélet szerint a fizikai test mellett létezik éteri test is, alacsonyabb és magasabb asztráltest, sőt különféle energia testek, stb. Ezek folyamatosan mennek át egymásba, nincs közöttük éles határ. Különös figyelmet érdemel a kabbala szempontjából az is, hogy a Genezisben Isten neve Elohim, az Exodusban pedig, amikor már a világ meg volt teremtve, Jehova. Az emberi tudat és az univerzum egyfajta térképét alkotja a kabbalisztika talán legfontosabb ábrája, az un. életfa-térkép, amely 11 szférát és 22 kapcsolatot ábrázol, amint az itt látható. Az életfa-térkép kifejezi a különböző tudatállapotok közötti kapcsolatokat, de a makrokozmosz szintű kapcsolatokat is. Az Élet Fája a tudat és az univerzum összefüggéseit feltáró szimbolikus diagram. Az ábrán látható körök gömböket, un. szefirákat vagy latinosabban szférákat jelentenek, amelyeket egymást a térben nem keresztező, hanem elkerülő csatornák kötnek össze. Az Életfa térkép 11 szférája és 22 kapcsolata jelenti egyrészt a különböző tudatállapotok közötti kapcsolatokat, másrészt az ezekkel analóg makrokozmosz szintű kapcsolatokat is. A szférákhoz szokás számokat és színeket is hozzárendelni. A hagyomány szerint minden egyes szférán belül van egy-egy teljes fa, és ez a hierarchia több szinten folytatódik. Az egyes szférák és a hozzájuk kapcsolódó szimbólumok, analógiák, mikro és makro szintű megfelelések a következők: (1) Keter, jelentése: korona, a hozzá tartozó bolygó a Plútó, s képviseli a világon túli hatásokat, a felsőbb ént, az isteni önvalót, az egységet és egységesülést, a szellemi energiát és az egyetemes szellemet, amelynek szikrája a centrum, vagyis a (6) Tiferet. (2) Hokmá, azaz bölcsesség, bolygója a Neptun, jelentése: szellemi cél és akarat (3) Biná, vagyis értelem, megértés, valamint a nem fizikai jellegű (Plátoni) szeretet, továbbá a (belső) csend és titoktartás.

119

(4) Heszed, jelentései: könyörület, szeretet, béke, bőség, öntudat, bolygója a Jupiter. (5) Gebúrá: hatalom, akarat, erő, céltudatosság és ítélkezés, bolygója a Mars. (6) Tiferet: szépség, harmónia, a hozzá tartozó égitest a Nap, jelentései pedig fény, szív, koncentrált tudat, centrum, tiszta öntudat (tudatmező). (7) Nécá: győzelem, érzelmek, érzések, bolygója a Vénusz, megfelelései pedig a szerelem, az önzetlenség, a művészi alkotóerő, az érzelmek, a látás, a szív, szimbóluma az őselemek közül a tűz. (8) Hód: pompa, ragyogás, gondolkodás, gondolatok, bolygója a Merkúr, a hozzá tartozó fogalmak az igazság, a világosság, a szaglás, szimbóluma a levegő mint elem. (9) Jeszód: alap, a hozzá tartozó égitest a Hold, megfelelései a tudattalan, az asztrális és szexuális energiák, az indulatok, az ízlelés, és a víz elem. (10) Malkut: királyság (földi), menyasszony, test, érzékszervek, külvilág, megkülönböztetés, fizikai aktivitás, gyógyulás, bolygója a Föld, megfelelései az érzetek, a tapintás, a föld elem. Az Élet-Fa mögött a háttérben lebegő, szám és kapcsolat nélküli szefira a Dát, amely a mögöttes, rejtőző, titkos tudást jelképezi, ezen keresztül lehet átjutni a fa másik oldalára, bolygója az Uránusz. Az életfa elemeinek különféle lehetséges csoportosításai a humán lét különféle aspektusainak kapcsolatát reprezentálják. Az egyik ilyen csoportosítás a három háromszög szimbolikája. E háromszögek a következők: A felső háromszög neve: Mennyei Háromszög. Ezt a Keter (1), a Hokmá (2) és a Biná (3) szférák, valamint az ezeket összekötő kapcsolatok alkotják. Jelenti az egyetemes szellemet, a kollektív pszichét, a kozmikus intelligenciát. A középső háromszög a Heszed (4), a Gebúrá (5) és a Tiferet (6) együttese. Ez nem más, mint az egyéni lélek, vagyis az egyetemes szellem szikrája az emberben Az alsó háromszög elemei a Nécá (7), a Hód (8) és a Jeszód (9). Ez maga a személyiség, amely testből, érzelmekből és gondolatokból tevődik össze. A kabbalisztika szerint a DÁT szintjén szakadék tátong a felső és alsó világ között, s ez okozza a bajokat és szenvedéseket a világban. Univerzális szinten az életfa a négy világot szimbolizálja. Ezek a következők: (I) Acilut, ezt a (Keter (1) és Hokmá (2) alkotja. Ez a teremtő lényegiség, vagyis a kétnemű Atya-Anya Isten világa, egyúttal a Teremtő és akarata, s a tiszta szellem világa, ahonnan minden ered, analógiája a tűz elem. (II) Briá, ez azonos a Biná (3) szefirával. Ez a befogadó lényegiség, a tiszta szellem, és az arkangyalok világa, a Teremtő befogadó aspektusa, analógiája a víz elem, vagyis a tűz elem ellensúlyozása 120

(III) Jecirá, ennek összetevői a Heszed (4), a Gebúrá (5), a Tiferet (6), a Nécá (7), a Hód (8) és a Jeszód (9). Ez az alaköltés és az angyalok világa. Ezen belül a Heszed és a Gebúrá a lélek mélyén található archetípusok, a Tiferet maga az emberi lélek, a személyiség pedig a Nécá, Hód és a Jeszód. Analógiája a levegő elem, vagyis a Teremtő lehelete, amely a manifesztálódott anyagi világot megteremti. (IV) Assziá, ez azonos a Malkut (10) szefirával. Ez az anyagi szinten való manifesztálódás szintje, vagyis az emberek és a fizikai valóság világa. Analógiája a föld elem. Az életfa számtalan analógiát mutat más ezoterikus, mágikus és misztikus tanításokkal. A szférákat pl. 22 út köti össze, s ez megfeleltethető a héber abc 22 betűjének, s a tarotban a 22 nagy arkánumnak, továbbá a tarot 4 színe megfelel a 4 világnak, a 10 szféra az 1-10 számozott lapoknak a kis arkánumban, stb. Maga a Tarot egyébként valószínűleg az egyiptomi mitológiából ered és megnevezése feltehetően Ta-Urt istennő nevéből származik, aki a teremtés ciklusainak istennője volt, szimbóluma a viziló. Ezen keresztül kapcsolat feltételezhető a kabbalisztika, a tarot és Hermész Triszmegisztosz tanítása között is. Több féle analógia mutatható ki a kabbalisztika és a tradicionális indiai jóga között is. Így pl. az életfa függőleges 3 oszlopa megfelel a jógában a 3 fő nádinak. Az Élet Fájának 7 síkja van, s ez megfelel a 7 csakrának. A 7 síkot a következő szefirák alkotják: I. Keter II. Hokmá és Biná III. Heszed és Gebúrá IV. Tiferet V. Nécá és Hód VI. Jeszód VII. Malkut Analógia mutatható ki a hindu számkhja bölcseletben szereplő három minőségi összetevő (guna) és a kabbalisztikus három háromszög szimbolikája között is. Eszerint a felső (mennyei) háromszög szattvikus, a középső radzsaszikus, az alsó háromszög pedig tamaszikus tulajdonságú. Analógia áll fenn a kínai Jang-Jin elvvel is, több vonatkozásban. Mint tudjuk, a Jang és Jin aktív és passzív ellentét párokat jelöl, s a tudat és az univerzum harmóniája ezek optimális egyensúlyától függ. A kabbala szerint is a jobb és baloldali szférák között meg kell teremteni a harmonikus egyensúlyt. Ilyen párok pl.: A Heszed és Gebúrá, amelyek a szeretet és akarat őstípusai, valamint a Hód és Nécá, vagyis a gondolkodás és érzelem megfelelői. Az egyensúlyi központ pedig a Tiferet, vagyis a centrum, a szív, a fény, a tiszta öntudat. 121

Az ellentétek egységére és a mikrokozmosz/makrokozmosz analógiájára utal az is, hogy a kabbala szerint voltaképpen a Keter a Malkutban van, a Malkut pedig a Keterben, de más módon. Analógia áll fenn egyes szefirák és a négy őselem között is. Eszerint a tűzhöz tartozik a Nécá, a vízhez a Jeszód, a levegőhöz a Hód, a földhöz pedig a Malkút A kabbala szerint a földi életen kívül léteznek más létszintek, dimenziók, s ezekben különféle lények, pl. angyalok találhatók. Itt mindennek megvan a maga angyala, sőt őrangyala, isteni lehelete és minden mindennel szüntelenül kapcsolatban áll. Ezért, amikor magunkat gyógyítjuk, az egész bolygót egészségesebbé tesszük. Az orvosnak is az legyen a jelmondata, hogy: „Orvos először gyógyítsd meg önmagad.” A kabbala nem tagadja sem a reinkarnáció, sem a karmikus hatások lehetőségét, sőt számos kabbalista úgy tartja, hogy minden inkarnációhoz tartozik valamilyen fontos feladat, amelyben meg kell tanulnunk a leckét, hogy tovább léphessünk a szellemi fejlődésünkben, miközben a jó és rossz cselekedeteink túlélnek minket, és hatással vannak a világ működésére. A kabbalisztikában is fontos szerepet kap a belső imádság, vagyis a meditáció (kavvaná), amelynek célja a gondolatok lecsillapítása, a belső beszélgetés és vitatkozás kikapcsolása, amely különféle énjeink, alszemélyiségeink között zajlik A kabbalista gyógyítás alapelve pedig az, hogy a disszonanciát harmóniával, a fájdalmat bölcsességgel kell kiegészíteni, ahelyett, hogy megpróbáljuk elnyomni.

122

KERESZTÉNY MISZTIKA A kereszténységen belül az ezoterikus, misztikus kezdeményezéseket két fő csoportba sorolhatjuk. Az egyik az ókori eredetű gnózis, a másik a középkori misztika. A gnózis alapgondolata voltaképpen az, hogy a teremtéssel valami el lett rontva. Eredetileg ugyanis tisztán szellemi lények voltunk, majd az anyag megjelenésével a szellem lebukott az anyagi világba és annak fogja lett. A megváltás pedig nem más, mint kiszabadulás az anyag fogságából és visszatérés a tiszta szellemi létállapotba. Ebben a tekintetben a gnózis figyelemreméltó párhuzamokat mutat a tradicionális hindu számkhja filozófiával. A hasonlóság abban is megmutatkozik, hogy a gnosztikusok szerint a megváltáshoz nemcsak hit kell, hanem meg kell szerezni a magasabb bölcsesség tudást. A gnózis talán legfontosabb irányzata a Mani által megalapított maniheizmus. Mani állítólag több évet töltött Indiában a Kr.u. 3. század közepén és ezt követően kezdte hirdetni tanítását. Figyelemreméltó Alexandriai Origenész (Kr.u. 3. szd.) véleménye is, aki szerint Jézus tanítványai nem minden tanítást adtak tovább az utókornak, vagyis léteznek titkos, ezoterikus tanítások, amit csak a beavatottak tudnak. Van olyan nézet, amely szerint a leginkább beavatott tanítvány éppen Tamás apostol volt. A „hitetlen Tamás” legendája eszerint nem megalapozott. Szimbolikusan kell ugyanis érteni azt a történetet, hogy Tamás Jézus sebeibe tette az ujját. Ez ugyanis azt fejezheti ki, hogy éppen ő volt az, aki személyes tapasztalatokat szerzett mindarról, amiről Jézus beszélt. Tamás beavatottságát látszik alátámasztani az is, hogy később Indiában keresztény gyülekezetet szervezett, sőt egyes tudósítások szerint ott jelenleg is élnek un. „Tamás-keresztények”. Az is feltűnő, hogy bár az apokrif Tamás Evangélium tartalmaz legtöbbet Jézus kijelentéseiből, éppen ez volt az az evangélium, amelyet 325-ben, az első Niceai Zsinaton az akkori egyházatyák szinte elsőként távolítottak el a „hiteles” szövegek közül. A középkori miszticizmus más úton járt, mint a gnózis. Elismerték Isten teremtő tevékenységének pozitív jellegét. Módszerük pedig az volt, hogy mély meditációban igyekeztek közelebb jutni Istenhez, megtapasztalni tudatuk kapcsolatát. A meditáció szót azonban nem használták. Helyette Ávilai Szent Teréz általában a „belső imádság” kifejezést alkalmazza. Az első igazi misztikus alighanem Meister Eckhart, azaz Eckhart Mester lehetett a 13-14. századforduló idején. Egy ideig a Szászországi Dominikánus Rend rendfőnöke volt, de később összeütközésbe került a renddel és eretnekség123

gel vádolták. Módszerei a misztikus megtapasztalás, a lélek kiüresítése, a lélek csendje, s ezen keresztül Isten intuitív megismerése. Jelentős misztikus gondolkodó volt a 16. században Spanyolországban Ávilai Szent Teréz és tanítványa, Keresztes Szent János, eredeti nevén: Juan de la Cruz. Módszerük, már amennyire írásaikból ezt ki lehet bogozni, sok hasonlóságot mutat a Patandzsáli féle tradicionális indiai jógával. A gnózishoz és a misztikához az egyház nagyon ellenségesen viszonyult. A maniheusokat fegyveres katonák üldözték, a középkori misztikusok pedig ki voltak téve az Inkvizíció zaklatásának. Eckhart Mestert például még a dominikánus rend sem tudta megvédeni az Inkvizíciótól, s hogy nem került sor az elítélésére, az csupán gyanús körülmények között bekövetkezett váratlan halálának volt köszönhető. Ávilai Szent Teréz és Keresztes Szent János ugyancsak ki voltak téve az Inkvizíció önkényének. Jellemző, ahogy Ávilai Teréz a Belső várkastély c. könyvében leírja meditatív tapasztalatait. Egy darabig a leírás korrekt, majd egy ponton megszakad. Ekkor olyan megjegyzés következik, hogy amit ezután tapasztalt, azt nem írja le, sőt a gyóntató papjának sem meri elmondani, mert fél, hogy az majd „félreérti” és feljelenti az Inkvizíciónál. A középkorban, sőt az újkor kezdetén is számos olyan gondolkodó élt, s több olyan mozgalom alakult, amelyek a spirituális valóság közvetlen megismerésére törekedtek, s ennek során általában kisebb-nagyobb mértékben eltávolodtak a hivatalos egyházi dogmatikától. Ide sorolhatjuk többek között a rózsakereszteseket, a késői templomosokat, sőt egyes szabadkőműves páholyokat is, valamint több kiváló tudóst, mint amilyen a híres gyógyító, Paracelsus (Aureolus Theophrastus von Hohenheim, 1483-1541) volt. Titkos tanításokkal, misztikával, mágiával, alkímiával, ezotériával, stb. foglalkozott számos nagy művész, tudós és gondolkodó, még olyan nagyságok is, mint Kopernikusz, Kepler, Galilei és Newton, valamint a művészek közül többek között Sandro Botticelli, Leonardo da Vinci és Victor Hugo, hogy csak néhány fontosabbat említsünk. Az egyház fellépése azonban egyre keményebb lett. A középkori és koraújkori boszorkány és eretnek üldözések áldozatainak száma a legóvatosabb becslések szerint is milliós nagyságrendű. Az Inkvizíció csaknem 8 évszázados terrorja csak a 19. század elején fejeződött be, amikor Napóleon hadserege tüzérségi harcok árán elfoglalta az Inkvizíció utolsó madridi erődítményét és kiszabadították a félig agyonkínzott, láncra vert szerencsétlen foglyokat. A francia katonákat a látvány annyira megrázta, hogy állítólag elkezdték kipróbálni a borzalmas kínzóeszközöket az elfogott dominikánus inkvizítorokon, s ezt csak a császár szigorú parancsára voltak hajlandók abbahagyni. 124

Az egyház és az ezotéria csaknem két évezredes küzdelmének eredményeként a kereszténységben ma már nem létezik semmiféle ezotéria. Csak dogmatika van, amelyben a keresztényeknek gondolkodás nélkül hinniük kell, ha nem akarnak a pogány eretnekség bűnébe esni, és emiatt az örök kárhozatra jutni.

125

SZUFI A szufi az iszlám misztikája, vagyis olyan szellemi út (Tariquah), amely az Istennel való közvetlen kapcsolatot célozza, erre alkalmas megváltozott tudatállapotok segítségével. Másfelől a szufizmus olyan komplex eszme rendszer, amely metafizikai, kozmológiai, ontológiai és pszichológiai tényezőkből áll. A szufizmus módszere a meditáció és az aszkézis, s ezen keresztül a misztikus útkeresés, amelynek célja közvetlenül eljutni Istenhez. Maga a szufi megnevezés a gyapjú jelentésű szúf szóra vezethető vissza, mivel a szufi aszkéták gyakran gyapjúba öltöztek. A szufi szellemi út első fontosabb művelője Haszan al-Baszri (643-728) volt, de az első szervezett szufi rendek csak a 10-12. század körül alakultak meg. A szufi tanítását több középkori muszlim bölcs fejlesztette tovább és fejtette ki írásaiban, többnyire példabeszédekben és tanító célú rövid, gyakran aforizma tömörségű történeteken keresztül. A legnevezetesebbek ezek közül: El-Gazáli, Omár Khajjám, Nisápuri Attár, Mohi Ed-Din El-Arabi, Sirázi Szádi, Hákim Dzsámi, Hákim Szanáj és Dzselál Ed-Din Rumi. E bölcsek egybehangzó álláspontja szerint a valódi tudás nem pusztán információk halmaza. Ezért a művelt ember is lehet ostoba. A valódi tudás pedig a valóság megértése. Bár a szufista törekvéseket az ortodox iszlám papság nem mindig nézte jó szemmel, sőt időnként a szufizmus hívei ki voltak téve az iszlám fanatikusok durva támadásainak is, ezeket a törekvéseket az iszlám végül is eltűrte, s a hivatalos egyházi-vallási irányvonallal párhuzamosan futó egyfajta különcködésnek tekintette. A szufi valódi szellemi háttere természetesen sokkal mélyebb annál, hogy valamiféle öncélú különcködésnek lehessen tekinteni. A szufi szerint a Korán szószerinti értelmezése mellett létezik egy nem mindenki számára elérhető titkos jelentés is. E tanítás szerint az ember a teremtéskor alászállt az anyagi világba, de innen ismét fel kell emelkednie és ennek során el kell jusson Isten végső valóságának (adh-Dhát) megtapasztalásáig. Közben azonban végig kell járni a lét minden szintjét, mert csak így képes a szellem felébredni a szunnyadó, feledékeny állapotából és visszaemlékezni Istennel való eredeti kapcsolatára. Ez az út pedig befelé vezet, a teljes önmegismerés irányába. A szufi út során a különféle minőségű dolgokat egylényegűvé kell transzformálni, pl. a testet szellemivé, s a szellemet testivé, de egyre finomabb szinteken. Ennek során két alapvető gyakorlás játszik szerepet, nevezetesen: a „dzikr”, vagyis rendszeres megemlékezés Istenről, pl. Allah kilencvenkilenc nevének is126

mételt kimondása révén, továbbá a „szamá”, azaz a misztikus tapasztalások előidézése. A szufi alapgondolata tehát az egység (Tawhid), amely szerint az Isten nem lehet a világtól teljesen különböző, vagyis azzal egységet alkot. Ugyanakkor Isten bizonyos értelemben különbözik is a világtól, sőt a szufi tanítása szerint Isten és a materiális világ hierarchia szintjei között még különféle létformák illetve valóságszintek is léteznek, s éppen a létezés e köztes szintjei kötik össze a fizikai világot és a transzcendens archetípusokat. Ez teszi lehetővé az idealizmus és realizmus közötti szintézis megteremtését is, úgy tekintve, hogy a két ellentmondónak látszó megközelítés csupán a valóság egy-egy darabja. A szufi célja pedig ismét megtalálni az elveszettnek hitt egységet, vagyis elérni a tisztaság és teljesség őseredeti paradicsomi állapotát, s integrálódni abba teljességbe, amely az egyetemes ember (al-Insan al-kamil) természetének lényege. Abu-said szerint szufinak lenni azt jelenti, hogy az ember megszabadul a belé rögzött előítéletektől és nem próbál kitérni a sorsa elől. Az idők folyamán a szufi négy fő irányzata, pontosabban rendje alakult ki. E rendek tanítómesterei az un. dervisek, akik a mélyebb tudás birtokában vannak. A szufi négy fő rendje a következő: A Csiszti rend Szíriában alakult a 10. században. Alapítója Abu-Iszhák Csiszti, akit Mohamed Próféta egyenes ági leszármazottjának tekintenek. A rend életében kiemelt fontosságú volt a zene. Feljegyezték, hogy idegen városba érkezéskor hangos dob és fuvola játékkal vonzották maguk köré az érdeklődőket, majd mély értelmű beavató történetekkel és példabeszédekkel tanították az embereket. A Kádiriták rendje a Kászpi tenger környékén alakult a 12. században. Alapítója Abdal-Kádir. Tanításuk a későbbi európai rózsakeresztesek tanításához hasonlított. Fő jellemzője az extázis szerű tudatállapotok előidézése. A Szuhravardi rendet Záj Ed-Din Dzsáhib Szuhravardi alapította a 12. században, Perzsia környékén. Oktatási anyagaik főleg legendákból és tanító mesékből állnak, de alkalmazták a mély meditációs technikákat is misztikus tapasztalások előidézése céljából. A Naksbandi rend feltehetően a 14. században jöhetett létre valahol középÁzsiában, eredetileg Kajagán dervis iskola megnevezéssel. Legfontosabb tanítómestere Khaja Bahá Ed-Din Naksband. A rend derviseit szokás nevezni a tervezés mestereinek is. A rend tagjai a nyilvánosság előtt nem viseltek megkülönböztető öltözéket és a viselkedésük sem árulta el hovatartozásukat. Bizonyos értelemben tehát titkos rend volt, méghozzá olyan, amely feltehetően a tudás legmagasabb szintjét birtokolta, hiszen – eléggé meglepő módon – elismert joguk volt a tanítványokat bármelyik dervis-rend tanaiba beavatni. 127

A szufi szellemiségre jellemző volt, hogy nem sokra becsülték a tételes vallások dogmatikáját. Az egyik szufi dervis pl. egyszer úgy nyilatkozott, teljesen mindegy, hogy kinek mi a vallása, vagy hogy egyáltalán van-e valamilyen vallása. A cél ugyanis az ember szellemi és morális tökéletesedése és végső soron minden vallás mélyebb tanítása ezt célozza. Így azután senkinek nincs joga ahhoz, hogy a vallása alapján különbnek, vagy kiválasztottnak tekintse önmagát. Mindegyik szufi irányzatban fontos szerepet kap a tanítványi lánc, vagyis az adeptusok láncolatán keresztül generációkon át személyesen továbbhagyományozott tanítás. Fontos szerepet játszott a dervisek hagyományában az igénytelenség, az anyagi javakról való lemondás és a mások iránti jóindulat, még abban az esetben is, ha az illető „nem érdemli meg” a jóindulatot. Egy szufi példabeszéd szerint egyszer egy dervis házába beosont egy tolvaj, de ott nem talált semmi értékeset. Már csalódottan indulni készült, amikor a dervis felébredt, s utána dobta egyetlen takaróját, amiben aludt, hogy a tolvaj ne távozzon üres kézzel. Egy szufi mondás szerint: „Aki nem tudja, milyen szolgálni, az azt sem tudhatja, milyen mesternek lenni.”

128

PÁRHUZAMOK A TUDOMÁNY, A POGÁNYSÁG ÉS A MONOTEISTA EZOTÉRIA KÖZÖTT Sok jel mutat arra, hogy ha az emberiség a pogánynak tartott hagyományos értékrend szerint rendezné be az életét, kevesebb gondot okozna a természet károsodása és sokkal kisebb lenne az emberiség fennmaradását veszélyeztető ökológiai kockázat. Ellenvetésként ugyanakkor sokan fel fogják vetni, hogy ehhez viszont el kellene fogadni egy tudományosan meg nem alapozott naiv és primitív hiedelemrendszert. Ez a vélekedés azonban nem megalapozott. A 20. században ugyanis gyökeresen átalakult a természettudományos világképünk, és nagyon sok jel mutat arra, hogy ezek a „naiv és primitív” hiedelmek jelentős mértékben összhangban vannak a legújabb tudományos eredményekkel. Az ősi szakrális szövegekben ugyanis számos olyan kijelentéssel találkozhatunk, amelyek alapján az embernek az a benyomása támadhat, hogy az ókori pogány bölcsek már több ezer évvel ezelőtt alaposan ismerhették a relativitáselmélet, a kvantumfizika, a mélylélektan, a genetika, a káoszelmélet, a logikaelmélet, stb. mai eredményeit.

129

NÉHÁNY ALAPVETŐ PÁRHUZAM A modern tudomány és az ősi távolkeleti vallási bölcseletek közötti megdöbbentő analógiákról részletesen írtam a „Buddha és a részecskegyorsító” című könyvemben. Itt most csupán néhány olyan tényt foglalok össze, amelyek arra mutatnak, hogy az ősi „pogány” vallási bölcseletek, sőt a monoteista vallásokhoz kapcsolódó misztikus, ezoterikus tanítások is olyan elveket fogalmaznak meg, amelyek szigorúan tudományos szempontból sem cáfolhatók. Lényeges arra is emlékeztetni, hogy míg a tudományos elméletek számos megfigyelés és kísérlet eredményeinek feldolgozása útján alakultak ki, addig pl. az ősi távolkeleti vallás-bölcseleti tanítások leginkább személyes meditatív tapasztalások során jöttek létre. Az egyik fontos párhuzam úgy fogalmazható meg, hogy voltaképpen minden az ürességből származik. A buddhista mádhjamika bölcselet szerint, de Buddha eredeti tanítása szerint is, az egész tapasztalható valóság alapvetően üresség (súnjata) természetű. Az ürességből tűnnek elő az elemi létösszetevők, un. dharmák, amelyek felbukkanásukkal egyre újabb dharmák felbukkanását provokálják, miközben önmaguk visszasüllyednek a nemlétbe, pontosabban a lappangó potencialitás állapotába, ahonnan bármikor ismételten manifesztálódhatnak. A kvantumfizika szerint a légüres tér, vagyis a vákuum a lét és nemlét között ide-oda átbillenő részecskék óceánja, amelyben az un. vákuumfluktuáció során szüntelenül tömegesen keletkeznek részecske-antirészecske párok, s ezek azután ismét rekombinálódva újra meg újra nyomtalanul eltűnnek az ürességben. Az üresség jelentőségét hangsúlyozza a taoista és védikus bölcselet is, amikor a meditációban a tudat tökéletes kiüresítését szorgalmazzák, sőt egyes modern pszichológiai irányzatok is, mint pl. a Roberto Assagioli által kidolgozott pszichoszintézis terápia, amelyben a páciens többek között arra törekszik, hogy önmagát a kiüresített tudatmezővel érezze azonosnak. Egy további fontos párhuzam a mozgás és a létezés azonossága. Az ősi pogány távolkeleti vallási bölcseletek ismételten kinyilvánítják, hogy a tapasztalható dolgok csupán az állandó változás állapotában képesek létezni. Más szóval: csak a mozgás létezik, s a dolgok csak jelenségek. Hasonló ez ahhoz, ahogyan a fürdőkád lefolyójában kavargó víz stabil, álló tölcsérnek látszik. A védikus jóga tanítása szerint minden, amit tapasztalhatunk, tudattartalom, de egy tudattartalom soha nem valami dolog, hanem inkább folyamat, olyasmi, mint a hullámok a víz tetején, amelyek csak akkor létezhetnek, ha azokat valami 130

mozgásban tartja, s ha a vizet semmi nem zavarja, a hullámok maguktól elenyésznek. A kvantumfizika szerint az elemi részecskéket nem lehet megállítani, mert mozdulatlan állapotban nem képesek létezni. Minél kisebb helyre próbálunk egy részecskét lokalizálni, az annál nagyobb sebességgel fog mozogni. A modern tudomány és a tradicionális pogány tanítások abban is egyet értenek, hogy minden tapasztalható jelenség egységet alkot. Az egész Univerzum megértése a modern tudomány szerint is csak tökéletesen holisztikus megközelítésben lehetséges. Semmit nem ragadhatunk ki összefüggéseiből, mivel az csak a teljes (univerzális) rendszer többi részével való kölcsönhatásban tud létezni és működni. Ernst Mach szerint, ha tőlünk százmillió fényévre egy galaxis megszűnne létezni, az egész univerzumban megváltozna a gravitációs állandó és a Föld letérne megszokott Nap körüli pályájáról. Max Born Nobel díjas fizikus szerint a kvantumfizika alapvető törvényeit sértené, ha létezhetnének egyoldalú hatások. Ez azt jelenti, hogy ha bármely A objektum hatást gyakorol egy B objektumra, akkor a B objektum is fejt ki valamilyen hatást az A objektumra, még ha ez utóbbi hatás olykor esetleg annyira csekély mértékű, hogy nem mérhető. Ha pl. felnézünk a Holdra, az hatással van reánk, amiből következik, hogy mi is gyakoroltunk valamekkora hatást a Holdra. A hindu védánta bölcselet szerint minden egységet alkot. Felsőbb Énünk, az átman, lényegében azonos Brahmannal, vagyis az univerzális kozmikus tudattal, amely utóbbi hozza létre azokat a jelenségeket, amelyeket a tudatunktól függetlennek tűnő „objektív” világként tapasztalunk. A Buddhista jógácsára bölcselet szerint is a tapasztalható világot voltaképpen mi magunk teremtjük magunk köré (kollektív) tudatunk aktivitása által, így azután mindig olyan világot látunk magunk körül, amilyet megérdemlünk.

131

AZ ANYAG, A TUDAT, ÉS A HULLÁMFÜGGVÉNY Anyag, lélek, tudat, test és szellem kapcsolata a bölcselet talán legfontosabb örök kérdése. A materialista monizmus kizárólag az anyag létezését hajlandó elfogadni. Eszerint a lelki-szellemi megnyilvánulások csupán az organikus anyagi struktúrák működésének termékei. A dogmatikus monoteizmus álláspontja dualista. Különválasztja a testet és lelket, az anyagot és a szellemet, és az Isten által teremtett embert kifejezetten az anyagi világ részének tekinti, olyannyira, hogy az Utolsó Ítélet alkalmából történő testi feltámadás keresztény dogmája szerint még a Mennyek Országában való létezés is kizárólag anyagi testben lehetséges. Ha pedig mind a materializmus, mind pedig a monoteista vallási dogmatika szerint az anyag ennyire fontos, akkor kézenfekvőnek tűnhet, hogy a tudat működése a materialista tudomány módszereivel is eredményesen vizsgálható. Nem tisztázott azonban néhány zavarba ejtő kérdés, pl. hogy: 1. Hol a határ élő és élettelen között? 2. Hol a határ tudatos és tudat nélküli organikus struktúrák között? 3. Hol a határ kondicionált és kreatív viselkedés, vagyis a valóságos emberi intelligencia között? Az utóbbi kérdés kiemelt fontosságú. A mesterséges intelligencia kutatása során ugyanis látványos eredmények születtek. Kifejlesztettek „intelligens” automatákat, fénykép, ujjlenyomat, rendszám és kézírás felismerő rendszereket, stb. A gépi viselkedésről azonban kiderült, hogy az mindig kondicionált és soha nem igazán kreatív. Ha egy számítógépbe beprogramozzuk pl. a Püthagorász tételt, a gép ki tudja számítani egy derékszögű háromszög harmadik oldalának hosszúságát. De ha nem programozzuk be Püthagorász tételét, a számítógép azt nem fogja felfedezni. Másik példaként említhető az a zeneszerző automata, amely Mozart stílusú zeneműveket komponál. Az automata azonban nem képes kialakítani teljesen új, magas színvonalú zenei stílust. Ha azonban a séma már megvan, az utánozható. A korábbi ismereteken túlmutató új felismerések, intuitív, kreatív ötletek kívül esnek a számítógép lehetőségein. A biológia, a pszichológia és a szoftver technológia nem tudott megnyugtató válaszokat adni az emberi tudattal, intelligenciával és kreativitással kapcsolatos 132

kérdésekre. Úgy tűnik, a kvantumfizikusokon a sor. Ennek egyik jele, hogy a tudományegyetemekre egyre több olyan hallgató iratkozik be, akik együtt választják a fizikus és pszichológus szakot. Mint ismeretes, a kvantumfizika Niels Bohr és Werner Heisenberg által kidolgozott koppenhágai értelmezése szerint egy fizikai kísérlet eredménye a kísérleti objektum és a kísérletező személy kölcsönhatása során jön létre. Ennek alapján jelentette ki annak idején Niels Bohr, hogy nem lehetünk képesek a kvantumelméletet megérteni, ha nem vesszük figyelembe az emberi tudat működését. Manapság pedig ennek fordítottja látszik napirendre kerülni, nevezetesen, hogy nem lehetünk képesek megérteni az emberi tudat működését, ha nem veszszük figyelembe a kvantumelméletet. Márpedig a kvantumfizika voltaképpen mélyen ezoterikus, sőt „pogány” tudomány, amelyben – bár rejtve – benne van az egész pogány misztika. Nem véletlen, hogy a kvantumfizika új megvilágításba helyezte az anyagról alkotott elképzeléseinket és sokkal jobban felborította a hagyományos fizikai világképet, mint a relativitáselmélet. Niels Bohr egyenesen úgy vélekedett, hogy ha valakire nincs sokkoló hatással a kvantumfizika, az azt jelenti, hogy az illető nem értette meg, miről is van szó. A kvantumfizika a szemmel és optikai mikroszkóppal sem látható mikrorészecskék világának fizikája. A kvantumfizikai jelenségek a nem tapasztalható háttérben működnek, akárcsak az emberi pszichében a tudattalan, és hatalmas energiákat képviselnek. A kvantumfizika nem csupán elmélet, hanem a mai modern világ mindennapi gyakorlata, hiszen ezen az elven működik a mikroelektronika, a számítógép, a mobiltelefon, a televízió, a bankkártya automata, sőt még az elektronikus vezérlésű automata mosógép is, vagyis a modern világ csaknem valamennyi, korábban elképzelhetetlen csodája. Sőt, a kvantummechanika elve alapján működnek a biokémiai folyamatok is, mint pl. a hormonok, az enzimek és a vitaminok hatásmechanizmusa. A kvantumfizika fő problémája és alapvető paradoxonja az anyagi részecskék kettős természetével kapcsolatos. Az elektron pl. pontszerű részecskeként jelenik meg, amikor repülési pályájának végén valahová becsapódik, „utazás” közben azonban hullámként viselkedik. Hullámok interferenciát képesek létrehozni. Ez azt jelenti, hogy két vagy több hullám találkozásánál az azonos fázishelyzetű hullámok erősítik, az ellentétes fázishelyzetű hullámok pedig kölcsönösen kioltják egymást. Interferenciára jó példa vízhullámok találkozása, amelynél, ha hullámhegy hullámheggyel találkozik, az eredmény még nagyobb hullám lesz, ha pedig hullámhegy hullámvölggyel találkozik, a hullámok megsemmisítik egymást.

133

Fényrészecskék interferenciája esetén azt tapasztalhatjuk, hogy a felfogó ernyőn a fény plusz fény egyenlő sötétség effektus is megfigyelhető. Bármennyire is különös, de kísérleti tény, hogy a pontszerű elektronok is képesek ehhez hasonló interferencia jelenséget létrehozni. Az ehhez tartozó elméleti magyarázat – bár matematikailag korrektnek tűnik – gyökeresen ellenkezik a humán léptékű világban szerezhető tapasztalatainkkal. Az elmélet szerint a részecskével együtt utazik egy un. valószínűségi hullám, amely megmutatja, hogy egy adott helyen és egy adott időpillanatban a részecske mekkora valószínűséggel képes kölcsönhatásba lépni, pl. egy felfogó ernyőbe becsapódni. A hullám leírására szolgáló hullámfüggvény az Erwin Schrödinger által felfedezett hullámegyenlet megoldásaként számítható ki. Van azonban egy probléma. A hullámegyenlet megoldása un. komplex függvényt szolgáltat, amely valós (reális) és képzetes (imagináris) összetevőkből áll. Ha a valós számokat vízszintes számegyenesen ábrázoljuk, akkor a képzetes számokhoz – amelyek negatív valós számok négyzetgyökeként definiálhatók – egy erre merőleges „képzeletbeli” egyenes tartozik. Ez utóbbinak azonban a valós, reális világban nincs fizikai értelme. Szinte úgy tűnhet, hogy a hullámfüggvény nem a reális világban, hanem csupán egyfajta absztrakt matematikai dimenzióban létezik. A problémát az ábra szemlélteti, amelyen a Ψ vektor ábrázolja a hullámfüggvény komplex értékét a tér valamely pontjában egy meghatározott időpontban, a Ψ* vektor pedig ennek un. komplex konjugáltja. Mint tudjuk, egy súly lehet pl. 10, 20, vagy 50 kg, egy távolság 2, 3, vagy 15 méter, a hőmérséklet lehet akár +25, akár –18 C fok, de ezek mind valós számértékek és a materiális világban semmiféle fizikai mennyiség nem lehet képzetes, vagy komplex. Ugyancsak valós számnak kell lennie bármely esemény valószínűségének, amely értelemszerűen csak 0 és 1 között, más szóval 0% és 100% között lehet. A „hullámfüggvény” komplex jellege ezért több mint zavarba ejtő. Valós valószínűségeket ugyanis a hullámfüggvényből úgy kapunk, hogy képezzük a komplex Ψ hullámfüggvény Ψ* komplex konjugáltját oly módon, hogy az eredeti Ψ hullámfüggvény értéket tükrözzük a valós számegyenesre, majd az így kapott két komplex számot (Ψ és Ψ*) összeszorozzuk.

134

A komplex hullámfüggvényből ezáltal most már valós számot kapunk, amely megmutatja, hogy egy részecske egy meghatározott helyen és időpontban mekkora valószínűséggel képes jelen lenni és ott kölcsönhatásba lépni. Felmerül azonban egy-két további probléma. Az egyik abban áll, ahogyan a Ψ* komplex konjugáltat előállítjuk. Az eredeti hullámegyenletből ugyanis a komplex konjugáltat akkor lehet kiszámítani, ha abban az idő előjelét megfordítjuk. Más szóval: az eredeti hullámegyenletben az idő szabályos irányban, a múltból a jövő felé folyik, a konjugált megoldást szolgáltató egyenletben viszont az idő haladási iránya ezzel ellentétes, vagyis visszafelé, a jövőből a múlt felé mutat. Ezt persze el lehetne intézni azzal, hogy ez csupán formális matematikai trükk, aminek nincs fizikai jelentése. Akad azonban olyan fizikus, aki szerint ennek mélyebb tudományfilozófiai értelme lehet, amely kapcsolatba hozható az emberi tudat működésével is.

135

A HULLÁMFÜGGVÉNY ÖSSZEOMLÁSA A már említett koppenhágai modell szerint egy részecske, amíg nem kerül kapcsolatba a megfigyelővel, un. szuperponált állapotban van, s állapotát a komplex hullámfüggvény, más szóval állapotfüggvény jellemzi. Ez a részecske manifeszt megnyilvánulási lehetőségeinek végtelen választékát tartalmazza. Amikor a részecske mérése, megfigyelése megtörténik, a hullámfüggvény összeomlik, vagyis megszűnik létezni, s helyette megjelenik a fizikai világban egy valóságosan tapasztalható reális részecske. Roger Penrose ezzel kapcsolatban felteszi a kérdést, hogy hol a határ nagy és kicsi között, vagyis egyfelől a kvantumfizika, másfelől a klasszikus és relativisztikus fizika között. Makro méretekben ugyanis nem tapasztaljuk a hullámfüggvény jelenségét, a mikrorészecskék világában azonban igen. Penrose szerint az emberi agysejtek kapcsolódási pontjai abba a mérettartományba esnek, ahol a hullámfüggvény még éppen létrejöhet. Ezért előfordulhat, hogy elmélyült tudatállapotban az agysejtek egymással összehangolt koherens szuperponált állapotba kerülnek, hullámfüggvényeik szinkronozódnak, s ennek eredményeként kreatív ötletek óriási választéka merülhet fel a tudatban. Amit Goswami ennél is tovább megy és feltételezi, hogy koherens szuperponált állapot nemcsak az agyban jöhet létre, hanem bárhol és bármikor, és hogy a koherens szuperponált állapot mindig valamilyen tudatos megfigyelés hatására omlik össze és hozza létre a manifeszt valóságot. Ha pedig a megfigyelés szünetel, a magára hagyott hullámfüggvény szétterül és egyre több potenciális lehetőségre terjed ki. A kreatív alkotó gondolkodás és a meditáció lényege éppen az, hogy jó ideig nem avatkozunk bele a valóságba és hagyjuk a hullámfüggvényt szétterülni, miáltal a meg nem nyilvánult lehetőségek kiszélesednek. Más véleményen van Fred Alan Wolf amerikai fizikus. Szerinte a hullámfüggvény, és ezzel a koherens szuperponált állapot nem omlik össze. Valamennyi állapot párhuzamosan létezik, s mi a legvalószínűbb állapotok szuperpozícióját tapasztaljuk valóságként. Ez azt is jelenti, hogy végtelen sok párhuzamos valóság létezik egyszerre, s a tudatunk választja ki ezekből a legvalószínűbb lehetőségek szuperpozícióját, vagyis azt, amelyet önmagunk számára valóságként elfogadunk. Példaként Wolf olyan pszichológiai jelenségeket hoz fel, amelyekben egy rajz vagy kép több értelmezést tesz lehetővé, s a tudat dönti el, hogy ezek közül melyiket „akarja” látni. Ilyen pl. az itt látható kétértelmű ábra, és ilyenek a következő lapon látható Rorschach féle pszichológiai asszociációs teszt szimmetrikus tintafoltjai is. Wolf szerint mindig jelen van mindegyik hullámfüggvény és ezek konjugáltja, s a megfigyelés során a megfigyelő tudata végzi el – öntudatlanul – ezek összeszorzását. Felveti azt a le136

hetőséget is, hogy ha a tudat képes a hullámfüggvényt és konjugáltját összeszorozni, akkor képes lehet ennek ellentétére is, vagyis képes lehet a szorzatot az eredetitől esetleg eltérő fázishelyzetű komplex tényezőkre szétbontani, s ezáltal beleavatkozni a fizikai valóságba. Ez magyarázatot adhatna egyes parapszichológiai jelenségekre. Előfordulhat az is, hogy egyes fokozottan érzékeny személyek képesek észlelni a lehetőség-függvények halmazában a kisebb valószínűségű hullámfüggvények szuperpozícióját is és emiatt olyasmit is tapasztalhatnak, amire mások nem képesek. Ilyen tapasztalás lehet pl. az un. aura-látás.

137

A MÚLT, A JÖVŐ, ÉS A KVANTUMKÁOSZ Wolf szerint a konjugált eredményt szolgáltató hullámegyenletben az idő irányának megfordulása nem egyszerű matematikai trükk, hanem azt jelenti, hogy mikrofizikai szinten – rendkívül rövid időtartományokon belül – állandó kommunikáció zajlik múlt és jövő között. Ezt a véleményt támogatja, hogy az energia és az idő komplementer jellege miatt a határozatlansági reláció szerint az igen gyors lezajlású részecske kölcsönhatásokban az idő-bizonytalanság olyan mértékű lehet, hogy az „előbb” és a „később” fogalmakat sem lehet egyértelműen megkülönböztetni. Így az is előfordulhat, hogy egy több lépéses kölcsönhatási sorozat eredménye csak úgy magyarázható, ha feltesszük, hogy egyes részecskék korábban léptek kölcsönhatásba, mint amikor keletkeztek. Ha pedig ez lehetséges, akkor az sem zárható ki, hogy az időbeli kommunikáció makrofizikai szinten is működhet, vagyis mi magunk is tudattalan szinten állandóan üzeneteket kapunk a múltból és jövőből és mi is küldünk ezek felé öntudatlan üzeneteket. Wolf ezzel hozza kapcsolatba azt a tapasztalatot is, hogy egyes élőlény populációk sokkal gyorsabban alkalmazkodnak a környezet megváltozásához, mint ahogyan az a természetes kiválasztódás alapján várható lenne. Bizonyos értelemben Goswami is csatlakozik ehhez a véleményhez és úgy véli, hogy a változó környezethez való gyors alkalmazkodásban a véletlen mutációk és a természetes kiválasztódási mechanizmus mellett szerepet játszik az élőlényfaj – bár tudattalan, de azért mégis céltudatos – törekvése is. Ez magyarázhat számos olyan ugrásszerű változást, amelyek eredményeként a törzsfejlődés folyamán meglepően rövid idő alatt jöttek létre új élőlény fajok. További lehetőséget vet fel Robert Anton Wilson. Szerinte mikrofizikai szinten a határozatlansági elv következtében un. kvantumkáosz uralkodik, amelyből minden egyes másodpercben sok millió „pillangó effektus” indul el és gyűrűzik felfelé a makrovilág felé. Bár ezek hatása általában statisztikusan kiegyenlítődik, azonban az egyensúly időnként felborulhat és ez megjósolhatatlan makrofizikai jelenségeket – esetenként katasztrófákat – idézhet elő. Wilson elmélete a kvantumfizikából EPR paradoxon néven ismert, már említett nem lokális kölcsönhatást tételez fel a kvantumkáosz, valamint a személyes és kollektív emberi tudattalan között. Ezzel magyarázható szerinte az anyag és tudat közötti számos kölcsönhatás, a parapszichológiai jelenségek, a placebo hatás és a hitre épülő váratlan, csoda-jellegű gyógyulások is. Bármelyik kvantumfizikai elméletet fogadjuk is el, mindegyikből az következik, hogy az emberi tudat képes jelentősen befolyásolni az anyagi világot. Ez azonban ellenkezik mind a materialista, mind pedig a monoteista dogmatika felfogásával. 138

Nem nehéz felismerni, hogy ezek az elméletek számos olyan gondolatot tartalmaznak, amelyek a pogánynak minősített tradicionális tanításokban és a monoteista ezoteriában is már évezredek óta jelentős szerepet játszanak. Ezekben a tanításokban ugyanis teljesen magától értetődő tényként fogadják el, hogy a tudatunk az, amely a körülöttünk tapasztalható világot formálja, alakítja.

139

LEHETÜNK-E OPTIMISTÁK? A jelen könyv mondanivalója az, hogy a tradicionális pogány értékrendek sokkal inkább elősegíthetnék az emberiség problémáinak megoldását, mint akár a materializmus, akár a monoteista dogmatizmus. Felvethető ezért a kérdés, hogy kell-e, lehet-e az embereket arra ösztönözni, hogy fogadják el valamely „pogány” tanítás doktrínáit. A válasz e kérdésre egyértelműen: NEM. Mindenkinek joga van ugyanis ahhoz, hogy a világnézeti meggyőződését maga alakítsa ki, és senkinek nincs joga ahhoz, hogy másokra bármiféle nézetrendszert ráerőltessen. Azonban ha nem is fogadunk el egy világnézetet, attól még elfogadhatjuk a természethez való viszonyunkban azt a magatartási mintát, amit ezek az irányzatok évezredek óta követnek, s tehetjük ezt pusztán racionális meggondolásból, annak felismerése alapján, hogyha tovább folytatjuk a jelenlegi gyakorlatot, az előbb-utóbb katasztrofális következményekhez vezethet. Érdemes azt is átgondolni, hogy a spirituális pogány tanításokban mégiscsak lehet valami végső igazság, valami olyasmi, ami alátámasztja az ebből eredő gyakorlati magatartást, és amely nem áll ellentmondásban a természettudomány eredményeivel. Csak reménykedni lehet abban, hogy az emberiség tartós fennmaradása érdekében pusztán a józan ész hatására sokan belátják, hogy az életmódunkon változtatni érdemes, s hogy erre kitűnő mintát szolgáltathatnak egyes pogány hagyományok, sőt a monoteista vallásokhoz kapcsolódó, de a hivatalos egyházi dogmatikától eltérő elveket követő egyes misztikus, ezoterikus irányzatok is. A pogány vallások felfogása sem zárja azt ki, hogy az anyagi világon túlmutató spirituális valóságot egyetlen isten formájában megszemélyesítsük, bár a legtöbb ilyen irányzatban – legalábbis a beavatott bölcsek – szem előtt tartják, hogy itt csupán szimbolikus megszemélyesítésről van szó. Ezek után érdemes azt is végig gondolni, hogy mit hozhat a jövő. Több lehetőség van. Az egyik az, amelyet Fermi felvázolt. Remélhető azonban, hogy nem ez a változat fog bekövetkezni. Ami ennek ellene dolgozik az a tudásszint emelkedése. Már a védikus bölcsek is azt tartották, hogy a megváltás lehetőségét a megvilágosodott bölcsességtudás jelenti. Nincs kizárva, hogy egyfajta magasabb általános bölcsesség kialakulása éppen a jelenleg még materialista ízű természettudományokból fog kibontakozni. Az anyagról szerzett eddigi ismereteinkből levonható következtetések ugyanis nagyon elgondolkodtatóak. A kvantumfizika és a relativitáselmélet tapasztalatai alapján már Fermi úgy gondolta, hogy az anyag fogalmát legjobb lenne elfelejteni és az energia fogalmával helyettesíteni. 140

Egy magasabb spirituális valóság lehetőségének felfedezése pedig azzal járhat, hogy alapvetően megváltozik a természethez, valamint a bolygónkat benépesítő élőlényekhez való viszonyunk. Ha pedig a tudatunk megváltozik, ez megváltoztathatja – remélhetően pozitív értelemben – azt a világot is, amelyben élünk. Hogy egy ilyen reményt keltő folyamat valóban erősödőben van, arra több jel mutat. Éppen a legfejlettebb „fogyasztói” társadalmakban növekszik gyors ütemben a spiritualitás iránti érdeklődés. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy – széleskörű szociológiai felmérések szerint – még az egyébként nem túl színvonalas bulvársajtóban, valamint a tömegszórakoztató show műsorokban és szappanoperákban is egyre gyakrabban szerepelnek olyan kérdések, amelyek az élet, a halál, és a halálon túli lét mélyebb problémáival foglalkoznak.

141

IRODALOM ADAMIK Lajos, JELENCZKI István, SÜKÖSD Miklós (szerk.): Mauzóleum. A halállal való foglalkozás. Tanulmánykötet, Centrál Könyvek, Budapest, 1987 AKADÉMIAI KISLEXIKON, Akadémiai Kiadó, Bp. 1989 Jeanne ACHTERBERG: Imaginary and Healing: Shamanism and Modern Medicine, New Science Library, Boston, 1985 Alice A. BAILEY: Az intellektustól az intuícióig, Édesvíz, Bp. 2004. Roberto ASSAGIOLI: Psychosynthesis, Harper Collins, London, 1990. BAKTAY Ervin: Szanátana Dharma, Révai Nyomda, 1935. Charles BAUDOIN: Suggestion and Autosuggestion, Allen and Unwin, London, 1920. J. S. BELL, Speakable and Unspeakable in Quantum Mechanics, Cambridge University Press, 1987 BENCZE Gyula: Neumann János és a kvantummechanika megalapozása, Természet Világa, 2003/III. különszám Henry BERGSON: Two Sources of Morality and Religion, Doubleday, New York, 1954. Bhagavad Gítá, Légrády Nyomda, Budapest, 1924. Hans BIEDERMANN: Mágikus művészetek zseblexikona, Kentaur Könyvek, Bp. 1989. Bhikkhu BODHI: The Noble Eightfold Path, Buddhist Publication Society, Kandy, Sri Lanka, 1984. Bhikkhu BODHI: Múlapariyaya Sutta és kommentárjai, Buddhista Misszió Dokumentáció, Budapest, 1987. Bhikkhu BODHI: Brahmajála Sutta és kommentárjai, Orientpress, Budapest, 1994. D. J. BOHM: Unfolding Meaning, Ark, London and New York, 1987 N. BOHR: Atomic Physics and Human Knowledge, Wiley, New York, 1958 Max BORN: Válogatott tanulmányok, Gondolat, Budapest, 1973. P. W. BRIDGMAN: Reflections of a Physicist, Philosophical Library, New York, 1950. Michael BROOKS: The mysteries of life, New Scientist, 4 September 2004 Paul BRUNTON: Egyiptom titkai, Rózsavölgyi és Társa, Bp. kb. 1930 Mark BUCHANAN: Double jeopardy (Free will or reality?), New Scientist, 18 June 2005 Bhadantácariya BUDDHAGHOSA: The Path of Purification (Visuddhimagga), Shambala Publications, 1976. Fritjof CAPRA: The Tao of Physics, Fontana-Collins, 1976 E. J. McCARTNEY: Optics of the Atmosphere, Wiley, New-York, 1976 David CRYSTAL: Cambridge enciklopédia, Maecenas Kiadó, Bp. 1992 Alexandra DAVID-NEEL: Tibetan Journey, John Lane, London, 1936 DIÓSZEGI Vilmos: Sámánizmus, Terebess kiadó, Budapest, 1998 – – Az ősi magyar hitvilág, Gondolat, Budapest, 1971 P.A.M. DIRAC: The Principles of Quantum Mechanics, Oxford, 1930.

142

Meister ECKHART: Tizenöt német beszéd, Kráter Kiadó, Pomáz, 2000 H. L. EDGE, R. L. MORRIS, J. PALMER, J.H. Rush: Foundations of Parapsychology, Routledge and Kegan Paul, London, 1986 Albert EINSTEIN: Mein Weltbild, Querido, Amsterdam, 1934 – – Essays in Science, Philosophical Library, New York, 1934 A. EINSTEIN, B. PODOLSKY, N. ROSEN: Can Quantum Mechanical Description of Reality Be Considered Complete? Physical Review, May 15, 1935/47, pp. 777-780 FELDMAN Sándor: A pszichoanalízis fejlődése napjainkig, Budapest, 1930 Sigmund FREUD: Totem és tabu, Göncöl Kiadó, Bp. 1990 – – Civilization and its Discontents, Anglobooks, 1952 E. FROMM, D. T. SUZUKI, R. de MARTINO: Psychoanalysis and Zen Buddhism, Harper and Row, New York, 1961 George GAMOW: Mr. Tompkins in Paperback, Cambridge University Press, 1973 GECSE Gusztáv, HORVÁTH Henrik: Bibliai kislexikon, Kossuth Kiadó, 1978 Ch. GILCHRIST: Alkímia, Édesvíz, Bp. 2000 Helmuth von GLASENAPP: Die Fünf Weltreligionen, Eugen Diederichs Verlag, 1972. Felicitas D. GOODMAN: Ecstasy, Ritual and Alternate Reality, Indiana University Press, Bloomington, 1988 L. GOLDBERG: The Absorption Spectrum of the Atmosphere, University of Chicago Press, 1954 Amit GOSWAMI: The visionary Window, Quest Books, Wheaton, Illinois, USA, 2000 Lama Anagarika GOVINDA: Foundations of Tibetan Mysticism, Rider, London, 1973 J. GRINBERG-ZYLBERBAUM, M. DELAFLOR, L. ATTIE, A. GOSWAMI: EinsteinPodolsky-Rosen paradox in the Human Brain: The Transferred Potential, Physics Essays, 1994/7, pp. 422-428. René GUÉNON: La Métaphysiqe Orientale, Gallimar, Paris, 1951 – – La Crise du Monde Moderne, Gallimar, Paris, 1927 Henepola GUNARATANA: The Jhanas In Theravada Buddhist Meditation, Buddhist Publication Society, Kandy, Sri Lanka, 1988 Mahathera Henepola GUNARATANA: The Noble Eightfold Path, Buddhist Publication Society, Kandy, Sri Lanka, 1984 HAMVAS Béla: Sciencia Sacra, Magvető, Budapest, 1988. Michael HARNER: A sámán útja, Édesvíz, Budapest, 1997 Frederic HAUGE, Marius HOLM: Give carbon a decent burial, New Scientist, 17 July 2004 Werner HEISENBERG: Physics and beyond, Allen and Unwin, London, 1971 HÉJJAS István: Ókori Indiai Bölcselet, Orientpress, Budapest, 1994. – – Illúzió és valóság, Aszklépiosz, Budapest, 1998. – – Buddha és a részecskegyorsító, Édesvíz, Budapest, 2004.

143

– – India ősi bölcsessége, INOK Kft, Budapest, 2006. – – A katasztrófaelmélet alapfogalmai, Mérés és Automatika, 1986/1-2. szám – – A természettudományos elméletek korlátai, eVilág, 2002. szeptember – – Az élő bolygó, eVilág, 2004. április – – Az ember és a természet, Informatika, 2005. május – – Az EPR paradoxon, eVilág, 2005. június – – Az emberi tudat és a kvantumfizika, Informatika, 2005. szeptember HETÉNYI Ernő: Buddha, Dharma, Sangha, Buddhista Misszió Dokumentáció, Budapest, 1986. HETÉNYI Ernő: Buddhista Lexikon, Trivium Kiadó, Budapest, 1996. HOPPÁL Mihály: Sámánok, Helikon, Budapest, 1994 HOPPÁL Mihály, JANKOVICS Marcell: Jelképtár, Helikon, Bp. 1996 Fred HOYLE: The Intelligent Universe, Holt, Rinehart and Winston, New York, 1983 IPOLYI Arnold: Magyar mythológia, Európa, Bp. 1987 B. K. S. IYENGAR: Light on Yoga, Unwin Publishers, 1976 Brian D. JOSEPHSON, Fotini PALLIKARI-VIRAS: Biological Utilization of Quantum Nonlocality, Foundations of Physics, vol. 21. pp. 197-207, 1991 Carl Gustav JUNG: Man and his Symbols, Ferguson, Chicago, 1964 – – Synchronicity: An Acasual Connecting Principle, Princeton University Press, 1973 – – Bevezetés a tudattalan pszichológiájába, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990 – – Emlékek, álmok, gondolatok, Európa, Bp. 1987 – – Az alkímiai konjunkció, Kötet Kiadó, Nyíregyháza, 1994 C. G. JUNG, W. PAULI: Naturerklärung und Psyche, Wien, 1952 KACZVINSZKY József: Kelet világossága, Irás, Budapest, 1943 KÁKOSY L: Fény és Káosz, Gondolat, Bp. 1984 KORONKAI Bertalan: C. G. Jung Archetípus tana, „Tanítások tanítója II. kötet” tanulmánygyűjtemény, C. G. Jung Komplex-pszichoterápiás egyesület, Bp. 2005. – – Az álomtól a tudományos hipotézisekig, Magyar Szemle, VIII. évf. 1999/11-12. szám KERESZTES Szent János összes versei és válogatott prózája, Európa, Bp. 1992. H. KERN: Manual of Indian Buddhism, Motilal Banarsidass, Delhi, 1989 KLOPFER Ervin: A természeti állandókról, Informatika, 2004. szeptember KŐRÖSI CSOMA Sándor: Buddha élete és tanításai, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982 KWOK Man Ho, Martin PALMER, Joanne O’BRIEN: The Fortune Teller’s I CHING, Wordsworth, Ware, Hertfordshire, UK, 1993 Gerald James LARSON, Ram Shankar BHATTACHARYA: Encyclopedia of Indian Philosophies, Motilal Banarsidass, Delhi, 1987 James E. LOVELOCK: GAIA, A New Look at Life on Earth, Oxford University Press, 1982

144

MARX György: Napfény, üvegház, éghajlat, Fizikai szemle, 1993/4 – – Oxigén, ózon, civilizáció, Fizikai szemle, 1993/4 MIREISZ László: A magyar vallás, Vizsom Kiadó, 2004 MÁTÉ János: Rekviem a nem plasztik kultúrákért, Gondverő Könyvkiadó, 2001 Max MÜLLER: The Sacred Books of the East, Oxford University Press, 1890-1895 – – The Six Systems of Indian Philosophy, Longman, Green and Co, 1899 Hajime NAKAMURA: Indian Buddhism, Motilal Banarsidass, Delhi, 1989 J. von NEUMANN: The mathematical foundations of quantum mechanics, Princeton University Press, 1955 Őshagyományok Sámánvilágok, A Szintézis Szabadegyetem jegyzete, Budapest, 2004. (Szerzők: Grandpierre Attila, Hoppál Mihály, Mireisz László, Paulinyi Tamás, Sólyomfi Nagy Zoltán, Somogyi István, Szathmári Botond, Szepes Mária) PAULINYI Tamás: Tájékoztató a sámándobok használatához, A Szintézis Szabadegyetem jegyzete, Budapest, 2004. Will PARFITT: Kabbala, a tudat térképe, Édesvíz, 2004 Roger PENROSE, Stephen HAWKING: A nagy, a kicsi és az emberi elme, Akkord Kiadó, 2003 Fred PEARCE: Sea birds might pay the price for green electricity, New Scientist, 7 May 2005 POPPER Péter: Az Írás, I. és II. kötet, SAXUM, 2004 PRESSING Lajos: A yoga-meditáció sajátosságai, Buddhista Misszió Dokumentáció, Budapest, 1986. – – Meditáció és pszichoterápia, Buddhista Misszió Dokumentáció, Budapest, 1985 – – Phoenix, Buddhista Misszió Dokumentáció, Budapest, 1988 – – Hová tűntek a csodák? Orientpress, Budapest, 1994. RADÓ Polikárp: A kereszténység szent könyvei, Szent István Társulat, Budapest, 1928. SCHMIDT József: Buddha élete és tanítása, Athéneum, Budapest, 1925. Reprint: Impresszum Kiadó, Dunaújváros, 2003. SCHNELL Endre: C. G. Jung és a keleti bölcselet; Szinkronicitás, Buddhista Misszió Dokumentáció, Budapest, 1985. Erwin SCHRÖDINGER: A 2400 éves kvantumelmélet, Fizikai Szemle, 1961/4 L. LeSHAN: The Science of the Paranormal, Aquarian, Wellingborough, Northants, 1987 Rupert SHELDRAKE: A new science of life, Tarcher, Los Angeles, 1981 R. G. H. SIU: The Tao of Science, John Wiley and Sons, 1957 H. E. STAPP: Mind, Matter and Quantum Mechanics, Foundations of Physics, 1982/12 Shunryu SUZUKI: A Zen szellem az örök kezdők szelleme, Buddhista Misszió Dokumentáció, Budapest, 1987. SZENTESI István: Bioinformatika és bioszámítógépek, Stratégiakutató Intézet, Nagykovácsi, 2005

145

TAKÁCS László: India kultúrtörténetének áttekintése. 1-7. kötetek, Buddhista Misszió Dokumentáció, Budapest 1984-86. TÉCHY Olivér: Buddha, Gondolat, Budapest, 1986. TENIGL-TAKÁCS László: A jógácsára filozófiája, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1997. TÉNYEK KÖNYVE, Ráció Kiadó Kft, Debrecen, 1992 TERMÉSZETTUDOMÁNYI KISLEXIKON, Akadémiai Kiadó, Bp. 1989 Nyanaponika THERA: Satipatthána, a Buddhista meditáció szíve, Buddhista Misszió Dokumentáció, Budapest, 1986. Sz. A. TOKAREV: Mitológiai enciklopédia, Gondolat, Budapest, 1988 TARTHANG Tulku: Time, Space and Knowledge, Dharma Publishing, Berkeley, 1977 UPANISADOK, Tan Kapuja Buddhista Főiskola jegyzete, Budapest, 1994. VARGA Csaba: Új elmélethorizontok előtt, Tertia Kiadó, 2004 VEKERDI József: Titkos tanítások, válogatás az Upanisadokból, Helikon, Budapest, 1987. Piers VITEBSKY: A Sámán, Helikon, 1966 E. H. WALKER: Consciousness and Quantum Theory, Putnam books, New York, 1974 William Montgomery WATT: Az Iszlám rövid története, Akkord Könyvkiadó, 2000. Alan WATTS: Tao, the Watercourse Way, Russel and Volkening Inc., 1990. Robert Anton WILSON: Kvantumpszichológia, Mandala-Véda, Budakeszi, 2002. Fred Alan WOLF: The yoga of time travel, how the mind can defeat time, Quest Books, Wheaton, Illinois, USA, 2004

146