A piaci és kormányzati tökéletlenségek rendszerezése és gazdaságpolitikai összefüggései

Kertész Krisztián

A piaci és kormányzati tökéletlenségek rendszerezése és gazdaságpolitikai összefüggései

Témavezető: dr. Dedák István

Budapest, 2007.

2

Tartalom

Előszó……………………………………………………………………..…… 8 I. RÉSZ 1. fejezet Általános egyensúly és a jóléti közgazdaságtan…………………………………...10 A jóléti közgazdaságtan első tétele………………………………….................... 10 Mennyi piacra van szükség?......................................................................... 11 Mikor kompetitív a verseny?........................................................................ 12 Az egyensúly létezésének feltételei a termelésben………………………... 13 Az egyensúly létezésének feltételei a fogyasztásban……………………… 20 A jóléti közgazdaságtan második tétele és a társadalmi jólétfüggvény..………... 24 2. fejezet Piaci alapkudarcok……..………………………………………………………….. 29 Nem racionális piaci magatartás…………………………………….................... 30 A szellemi kapacitás korlátai……………………………………………… 31 A függőségi viszony………………………………………………………. 32 Érzelemből fakadó döntések…………………………………..................... 33 Tranzakciós költségek…………………………………………………………… 37 A tranzakciós költségek típusai…………………………………………… 39 A tranzakciós költségek elszámolása……………………………………… 48 3. fejezet A piaci alapkudarcok tovagyűrűző hatásai…………………………..................... 50 Közjavak problémája……………………………………………………............. 50 A közjószág Pareto-hatékony finanszírozása………………………………52 Külső gazdasági hatások (externáliák)...…………………………………………57 Erkölcsi kockázat és kontraszelekció…………………………………………….60

3

4. fejezet Közösségi döntések elmélete…………………………………………......................63 A gazdaságpolitika feladata a piaci kudarcok tükrében…………………………. 63 Az állam nem egy jóságos és mindenható fekete doboz…………………………66 Miért nem létezik tökéletes kollektív állami döntés?……….…………………... 69 A nem racionális magatartás mint kormányzati alapkudarc.……………............. 72 A tranzakciós költség mint kormányzati alapkudarc……………………............. 74 Az információ beszerzésének a költsége……………………...................... 74 Koordinációs költségek……………………………………………………. 80 A politikai piacra történő belépés költségei……………………………….. 82 A termékek és a termelési tényezők transzferálási költségei……………… 83 A kormányzati kudarcok tovagyűrűző hatásai……………………....................... 84 Externáliák (külső gazdasági hatások)………………..…………………… 84 Megbízó-ügynök probléma…………………………………...…………… 87 Az államháztartás feladatfinanszírozáson alapuló modellje csökkenti a kormányzati kudarcokat…………………………………………….. 90 A költségvetési föderalizmus szintén csökkenti a kormányzati kudarcok tovagyűrűző hatásait…….…………………………….. 92 A föderális kormányzati rendszer működése……………………………… 92 Hogyan csökkenti a föderális rendszer a kormányzati kudarcok tovagyűrűző hatásait?............................................ 94 5. fejezet Napjaink technológiai fejlődésének és a globalizációnak a hatása a piaci és a kormányzati kudarcokra…………………………………… 96 A piaci kudarcok csökkenése……………………………………………………. 96 A nem racionális magatartás visszaszorulása……………………………... 96 A tranzakciós költségek csökkenése………………………......................... 97 A kormányzati kudarcok csökkenése…………………………………………...100

4

II. RÉSZ 1. fejezet Az egészségügy gazdaságpolitikája……………………………………………… 104 A betegségmegelőzés és a gyógyítás kudarcai a kétszereplős modellben……... 104 Nem racionális piaci magatartás a kétszereplős modellben……………… 104 Tranzakciós költségek a kétszereplős modellben…………....................... 106 A betegségmegelőzés és a gyógyítás kudarcai a háromszereplős modellben…..107 Az állami szerepvállalás célja a gyógyításban és a betegségmegelőzésben…....108 Elkerülendő kormányzati kudarcok a gyógyításpolitikában és a betegségmegelőzésben………………………………………...................... 111 Milyen az „optimális” egészségügyi rendszer?................................................... 113 Egy állami társadalombiztosítón vagy több magánbiztosítón keresztül finanszírozzuk az alapellátást?............................................................. 117 A gyógyszerpiac kudarcai……………………………………………………… 119 Állami szerepvállalás és kormányzati kudarcok a gyógyszerpiacon…………... 121 Milyen gyógyszer-támogatási rendszert célszerű alkalmazni?............................ 122 2. fejezet A kutatás-fejlesztés gazdaságpolitikája…………………………………………… 123 A K+F piaci és kormányzati kudarcai…………………………………………. 123 A feladatfinanszírozáson alapuló rendszer a K+F szektorban…………………. 127 A teljesítmény mérése a kutatás-fejlesztésben…………………………………. 129 Elkerülendő kormányzati kudarcok a K+F támogatásánál…………………….. 135 3. fejezet A környezetvédelem gazdaságpolitikája…………………………………………... 137 A környezetvédelem piaci kudarcai……………………………………………. 137 Állami szerepvállalás a környezetvédelemben………………………………… 140 A tranzakciós költségek csökkentése a technológia fejlesztésével………. 140 Kötelező felelősségbiztosítás környezetszennyezésre……........................ 141 Környezetvédelmi adó…………………………………………………… 143 Mikor célravezetőbb a normával történő szabályozás, mint a környezetvédelmi adó?.................................................................... 145 Miért dominál mégis a normatív szabályozás a gyakorlatban?.................. 153 5

Elkerülendő kormányzati kudarcok a környezetpolitikában……………...155 4. fejezet Lakáspolitika……………………………………………………………………….. 158 A lakáspiac kudarcai…………………………………………………………… 160 Állami szerepvállalás a lakáspiacon…………………………………………… 160 5. fejezet Nyugdíjpolitika………………………………………………………………………164 Az öregkori előtakarékosság piaci kudarcai…………………………………… 164 Kormányzati kudarcok az állami nyugdíjrendszerekben………………………. 166 A felosztó-kirovó rendszer kormányzati kudarcai……………………….. 166 A tőkefedezeti rendszer kormányzati kudarcai…………………………... 168 A névleges egyéni számlás nyugdíjrendszer kormányzati kudarcai……... 170 6. fejezet Foglalkoztatáspolitika……………………………………………………………….173 A munkaerőpiac kudarcai……………………………………………………… 173 A kormányzati kudarcok a foglalkoztatáspolitikában…………………………..175 Az adóztatás hatása a munkaerőpiacra………………………………………… 176 Irodalomjegyzék………………………………………………………………………… 179

6

Előszó

A közgazdaságtudománynak az egyik legnagyobb kérdésköre szinte mindig az volt, hogy vajon mi az állam feladata? Mekkora hatáskört kell biztosítani a gazdaságpolitikának és mekkorát a piacnak ahhoz, hogy a jólét maximalizálódjon? Melyek azok az okok, és melyek azok a területek, ahol a piac tökéletlenül működik, és ezért az államnak célszerű beavatkoznia? Mi az állami újraelosztásnak az optimális szintje, amely mellett az össztársadalmi jólét is maximalizálódik? A gazdaságpolitika csak akkor optimális, ha az állami szerepvállalás hatására a piaci és kormányzati tökéletlenségek összhatása minimalizálódik, és a gazdaság a lehető legközelebb kerül

a

Pareto-hatékony

egyensúlyi

állapothoz.

Az

értekezés

az

általános

egyensúlyelméletből kiindulva rendszerezi a piaci és a kormányzati kudarcokat, és ebből vezeti le az államháztartás egyes alrendszereinek gazdaságpolitikai összefüggéseit. A piaci és kormányzati tökéletlenségeknek nem csupán a felsorolása, gyűjteménye található itt meg, hanem az értekezés célja, hogy rávilágítson az egyes tökéletlenségek interakcióira, egymásra gyakorolt tovagyűrűző hatásaira is. A második részben a tanulmány külön-külön is elemzi a gazdaságpolitika egyes alrendszereiben fellelhető piaci és kormányzati kudarcokat. Az egészségügy, a kutatásfejlesztés, a környezetvédelem, a lakáspolitika, a nyugdíjpolitika és a foglalkoztatáspolitika területén egyaránt rendszerezi a piaci és kormányzati tökéletlenségeket, és -az első részben ismertetett elméletrendszerből kiindulva- keresi ezeken a területeken a gazdaságpolitikának egyfajta optimális beavatkozását.

7

I. rész Az elmúlt évszázadban a gazdaságpolitikák szemlélete szinte minden országban sokkal gyakrabban változott, mint amilyen sebességgel új tudományos paradigmák teremtődtek. A gazdaságpolitikák rendszeresen átírták stratégiáikat az aktuális politikai és társadalmi ideológiák változásának következtében. Ahhoz azonban, hogy a gazdaságpolitika ne legyen kitéve az ilyen ad hoc hatásoknak, célszerű a legfőbb stratégiai célokat beágyazni az általános egyensúlyelméletbe. A 19. század második felétől a 20. század közepére kifejlődött a máig is megdönthetetlennek

látszó

elméletrendszer

jelenlegi

formája,

amely

matematikai

pontossággal írja le a piacgazdaság tökéletes állapotát, és annak hatékony működését. Ebből levezethetők a piac tökéletlenségei is, amelyeket az államnak igyekezni kell orvosolni. A huszadik század második felében azonban a szakirodalom egyre többet foglalkozott a kormányzati kudarcokkal is. Az állami beavatkozás akkor és csak akkor hatékony, ha – miközben piaci kudarcot orvosol− a kormányzati akciók tökéletlenségei nem térítik el még jobban a gazdaságot a Pareto-hatékony egyensúlyi állapottól. Az értekezés első része bemutatja és rendszerezi az általános egyensúlyelméletből levezetett piaci és kormányzati kudarcokat, majd azt is elemzi, hogy a technológiai fejlődés idővel hogyan változtatja meg ezeket a tökéletlenséget. Választ keresünk arra a kérdésre is, hogy a technológiai fejlődésből kifolyólag a kormányzati szerepvállalást miként célszerű hozzáigazítani az adott korszak és fejlettségi színvonal specialitásaihoz. Az elemzés kellő elvontságú ahhoz, hogy a gazdaságpolitikára vonatkozóan általános érvényű megállapításokat tegyen, mely nem kötődik egy adott időszak és politikai irányzat partikularitásaihoz. A levezetett összefüggések tehát lehetőséget biztosítanak arra, hogy több korszakon átívelő és különböző fejlettségű országokra is érvényes megállapításokat tegyünk a gazdaságpolitika stratégiájára vonatkozóan.

8

1. fejezet Az általános egyensúly és a jóléti közgazdaságtan 1.1. fejezet A jóléti közgazdaságtan első tétele A jóléti közgazdaságtan két tétele a mikroökonómia talán legjelentősebb tételei. (A tételek matematikai levezetésétől, bizonyításától el kell tekinteni ezúttal.) A jóléti közgazdaságtan első tétele a következőt mondja ki: ha elegendő mennyiségű piac létezik, ha minden piacon minden termelő és minden fogyasztó tökéletesen versenyzőként viselkedik, valamint ha az összes piacon létezik egyensúly, akkor abban az egyensúlyi pontban a jószágok és az erőforrások elosztása Pareto-hatékony lesz. Piaci kudarcként definiálunk minden olyan jelenséget, amely

ezen feltételek teljesülését

akadályozza. A tétel hatalmas jelentőséggel bír, ugyanis pontosan meghatározza, hogy milyen feltételek szükségesek a Pareto-hatékony egyensúly fennállásához, és ezzel a gazdaságpolitika legfőbb célja is meghatározható: biztosítani kell ezen feltételek minél szélesebb körű teljesülését, és a piaci kudarcok minimalizálását. Ha tehát piaci kudarc áll fenn, akkor ez gyakran indokot adhat a közösségi akciókra, azaz az állami szerepvállalásra. Az állami beavatkozás akkor sikeres, ha ezzel képes piaci kudarcokat orvosolni, azok negatív hatásait csökkenteni. A közgazdászok felfedezték azonban azt is, hogy a tétel feltételeinek nem teljesülése nemcsak spontán piaci okokra vezethető vissza, hanem kormányzati eredetű kudarcokkal is kell számolni, melyek eltávolítják a gazdaságot a Pareto-hatékony egyensúlytól. Nem tekinthetjük sikeresnek ezért az olyan állami beavatkozásokat, amelyek az egyik oldalról csökkentik ugyan a piaci kudarcokat, de eközben az orvosolt kudarcoknál is negatívabb hatású új, kormányzati kudarcokhoz vezetnek. Az állami beavatkozás csak akkor indokolt, ha ez azt eredményezi, hogy a piaci és kormányzati kudarcok negatív hatásának összege csökken. Más szóval, a beavatkozás akkor sikeres, ha a piac hatékonyságjavulásának köszönhető jövedelembővülés nagyobb, mint a kormányzati beavatkozás negatív hatásai miatt bekövetkező jövedelemcsökkenés.

9

1.1.1. fejezet Mennyi piacra van szükség? A tétel három feltételéből talán az elsőt a legnehezebb definiálni. Mit jelent az, hogy „elegendő mennyiségű piac létezik”? Az alapelv a következő: ha bármely gazdasági szereplő bármilyen irányultságú érdeklődéssel bír valami iránt, és ez a valami kölcsönhatásban van legalább egy másik gazdasági szereplővel, akkor annak a valaminek kell, hogy legyen piaca, és kell, hogy legyen ára. Ennek az állításnak fenn kell állnia minden esetben, függetlenül attól, hogy ez a valami egy vekni kenyér vagy egy gyár által kibocsátott füst, esetleg a honvédelem, a napfogyatkozás élménye, vagy akár egy jelenlegi opció az öt év múlva bekövetkező Mars-utazásra. A valami fogalmába tehát az árukon, a szolgáltatásokon és az erőforrásokon kívül ugyanúgy beletartoznak az externáliák és a közjavak, sőt még a jelenben kötött olyan szerződések is, amelyek valaminek a jövőbeli tranzakciójáról szóló megállapodását rögzítik. Minden valaminek kell, hogy legyen piaca és ára, ugyanis e nélkül a gazdasági szereplők nem tudnak információt szerezni a kölcsönösen pozitív hasznossággal járó tranzakciók lehetőségeiről. (Ne felejtsük el, hogy Paretooptimumban minden valami ott hasznosul, ahol az a legnagyobb hasznosságot eredményezi, márpedig ehhez igen sok tranzakcióra van szükség!) Nézzünk most erre egy példát! Tegyük fel, hogy egy vállalkozónak arról kell döntenie, hogy beindít-e egy acélöntödét, vagy sem. Az acélöntöde csak akkor lesz nyereséges, ha egy vasútépítő cég öt éven belül szintén elkezd a környéken üzemelni. A vasútépítő vállalat azonban szintén csak akkor képes nyereségesen működni, ha az acélöntöde vele párhuzamosan a jövőben is üzemel. Mindkettő érdeke tehát, hogy bebiztosítsa, hogy a másik vállalat a jövőben vele párhuzamosan működjön. Nyilvánvaló, hogy amennyiben csak azonnali piacok léteznek, az acélipar és a vasútipar nem tudja informálni egymást az érdekeiről, így valószínűleg egyik vállalkozás sem fog beindulni. Téves lenne azonban, ha ebből azt a konzekvenciát vonnánk le, hogy feltétlenül aktív kormányzati beavatkozásra van szükség, és a vasútépítést, meg az acélgyártást csak állami megrendelésekkel lehet elindítani. A későbbiekben, a kormányzati kudarcok bemutatásánál látni fogjuk, hogy az ehhez hasonló központi beavatkozás hiába orvosol bizonyos piaci kudarcokat, eközben nagy terhet ró a gazdaságra, mert számos új kudarcot generál, amellyel még hatékonytalanabbá teszi a termelési tényezők allokációját. Valójában nincs szükség aktív kormányzati beavatkozásra,

10

hiszen a kudarc mindössze azért áll fenn, mert nincs elegendő mennyiségű piac. Amennyiben viszont megalapítjuk az acél határidős piacát, akkor a szereplők képesek lesznek jövőre vonatkozó szerződéseket kötni, azaz a vasútipar képes lesz most fizetni egy jövőben teljesülő acélszállítmányért. Így a vállalkozások képesek lesznek magukat bebiztosítani a jövőre vonatkozóan is, így állami segítség nélkül is beindulhatnak. Ha emellett a tétel másik két feltétele is teljesülne (a szereplők tökéletesen versenyzők, és létezik egyensúly a piacon), akkor kudarc nélküli, tökéletes piacról beszélhetnénk.

1.1.2. fejezet Mikor kompetitív a verseny? A jóléti közgazdaságtan első tételének második feltétele az elemi mikroökonómiából már jól ismerhető. A piac akkor tekinthető tökéletesen versenyzőnek (kompetitívnek), ha a be- és kilépés teljesen szabad és költségmentes, valamint ha az információáramlás tökéletes,

és

nincsenek

tranzakciós

költségek.

A

mikroökonómia

tankönyvek

megfogalmaznak ezen kívül két másik alapfeltételt is, a homogén termék és a sok kis vevő és eladó jelenlétének szükségességét. Jobban megvizsgálandó azonban a két utóbbi feltétel! A homogén termékvilág nem teljesülése például nem feltétlenül vezet a Paretohatékony egyensúlyi ponttól való eltávolodáshoz. Amennyiben a be- és kilépés teljesen szabad és költségmentes, de a termékek differenciáltak, akkor monopolisztikus versenypiac jön létre. Ha emellett megvalósul a tökéletes informáltság, akkor a vállalatok csak normál profitot tudnak hosszú távon realizálni, és nem keletkezik monopolista holtteherveszteség sem. A helyzet mindössze annyit változik a kompetitív piachoz képest, hogy itt már nem elég, ha a gazdasági szereplők kizárólag az árakról rendelkeznek tökéletes információval, hanem tökéletes informáltság szükséges a termékek minőségi jellemzőiről is. Így ugyanis képesek

lesznek

a

szereplők

a

differenciált

termékeket

helyettesítőikkel

és

preferenciarendezéseikkel objektívan összehasonlítani. Minél tökéletesebb az informáltság, annál nagyobb a fogyasztó árrugalmassága, és annál kompetitívebb a verseny (még monopolisztikus versenypiacon is). Ráadásul, a szélesebb áruválaszték önmagában véve is növeli a jólétet, tehát a homogén termékvilág létrehozása ebből a szempontból sem lenne indokolt. A sok kis vevő és eladó jelenléte szintén nem mindenáron szükséges alapfeltétele a tökéletes versenynek, és a Pareto-hatékony egyensúly megvalósulásának. A Baumol-Panzer-

11

Willig-tanulmány megjelenése (1982) óta a közgazdászok elfogadottnak tekintik azt az elméletet (megtámadható piacok elmélete), amely kimondja, hogy az oligopóliumok és a monopóliumok is képesek a tökéletesen versenyző vállalathoz hasonlóan viselkedni, ha „megtámadható piacon működnek”. Nem az a fontos tehát, hogy hány résztvevő van a piacon, hanem az, hogy mekkora a „potenciális verseny”. A potenciális verseny mértéke pedig attól függ, hogy mekkora a piacra történő be- és kilépés költsége. A be- és kilépés költségességét három tényező befolyásolja: az adminisztratív akadályok, a piaci információk beszerzésének költsége, valamint a be- és kilépés egyszeri, úgynevezett elsüllyedt költségei. Mindhárom a tranzakciós költségeknek egy-egy típusa. Amennyiben tehát a tranzakciós költségek nullával egyenlőek, azaz a piacra történő belépésnek egyáltalán nincsenek korlátai, akkor teljesen mindegy, hogy hány vállalat van a piacon, azok mindenképpen tökéletesen versenyző módon fognak viselkedni. A versenypiaci árazás tehát akár úgy is megvalósulhat, hogy mindössze egy vállalat van jelen a piacon, de az tökéletesen megtámadható, és ezért úgy viselkedik, mint egy tökéletesen versenyző vállalat.

1.1.3. fejezet Az egyensúly létezésének feltételei a termelésben Az első két feltétel fennállása biztosítja azt, hogy amennyiben létezik egyensúly, akkor az biztos, hogy Pareto-hatékony egyensúly lesz. Meg kell azoban arról is bizonyosodni, hogy egyáltalán létezik-e a piacgazdaságban makrogazdasági egyensúly! Az egyensúly létezésének a hiánya ugyanis már eleve kizárja a Pareto-optimum megvalósulásának a lehetőségét. Az egyensúly létezésének feltételeit az Arrow-Debreu általános egyensúlyelmélet írja le. Az Arrow-Debreu modell külön feltételeket szab a termelőknek és a fogyasztóknak. Az egyensúly létezéséhez a termelő szektornak a következő jellemzőkkel kell rendelkeznie: 1) Fenn kell, hogy álljon a tétlenség lehetősége, azaz előfordulhasson olyan helyzet, amikor egyik termelő ágazat sem termel. Ez akkor következhet be, amikor a szabadidő és a jelenlegi fogyasztás hasznosságát az emberek végtelen nagyra értékelik, miközben a jövőbeli fogyasztásnak az értéke nulla. Ez a feltételezés első hallásra elég irreálisnak tűnik, de valójában nem az. Gondoljunk például egy olyan globális katasztrófa közeli helyzetre, amikor mindenki biztosra veszi, hogy rövid időn belül bekövetkezik a világvége. Valószínűleg minden egyén kizárólag azzal törődne, hogy az utolsó napjait

12

boldogan élje le. A munkát ez esetben mindenki abbahagyná, a termelés minden ágazatban leállna. 2) Fenn kell, hogy álljon a disznó-kolbász feltétel, amely szerint az aggregált termelés irreverzibilis. Más szóval, ha egy terméket erőforrások felhasználásával megtermeltünk, akkor azt már nem lehet meg nem történté tenni, vagyis a termék helyett nem lehet újra visszakapni a ráfordított erőforrásokat. Ez a feltétel minden körülmények között fennáll a valóságban, így inkább csak elméleti feltételnek tekinthető 1 . A tőkeberuházás és a termékalapanyagok még visszanyerhetőek ugyan bizonyos esetekben, de a ráfordított munkaerő már semmi esetben sem. (A feltétel az elnevezését abból a hasonlatból kapta, hogy ha a disznóból egyszer kolbászt készítettünk, akkor már semmi módon nem lehet később a kolbászból visszanyerni a disznót.) 3) A gazdaságban ráfordítás, azaz erőforrások nélkül nem lehet termelni. Ez szintén csak egy elméleti feltétel, amelyet a matematikai modellek fontos kikötésnek tartanak ugyan, de teljesülése a valóságban triviális. 4) A termelő szektor profitját mindig teljes egészében felosztják a fogyasztók között. Ez azt jelenti, hogy a vállalat egy időpillanatban sem rendelkezik saját tőkével, hanem amikor profitot termelt, azt azonnal szétosztja a tulajdonosai között, ha pedig a beruházásaihoz pótlólagos tőkére van szüksége, akkor azt mindig a kellő időpontban szerzi be a tőkepiacról. Ez a feltétel már nyilván nem minden esetben állja meg a helyét a valóságban. A jól ismert megbízó-ügynök probléma értelmében a tulajdonosok a gyakorlatban sokszor nem gyakorolnak korlátlan ellenőrzést a vállalatok vezetői felett, akik sokszor a tulajdonosok érdekei ellenében is döntenek a vagyonról. A feltétel teljesülését ezen kívül egy másik piaci kudarc, a tranzakciós költség is akadályozza. A profit minden időpontbeli kiosztása, és a források újra begyűjtése a gyakorlatban nagy tranzakciós költséggel jár, amely erőforrás-pazarlást eredményez. A piaci kudarcok részletes elemzésénél ezért tekintettel kell lenni a tranzakciós költségekre és a megbízó ügynök problémára! 5) A termelési halmaz zárt. A zártság fogalma csak elméleti szinten fontos fogalom, azt jelenti, hogy a termelési halmaz korlátja, azaz a maximálisan megtermelhető termékhalmaz szintén benne van a választási lehetőségek között, és nemcsak ehhez az

1

Az általános egyensúlyelmélet matematikai levezetésekből áll, és a feltételeket algebrai kikötések, megszorítások alkotják. Ezen oknál fogva ne csodálkozzunk, ha a matematikai kikötések verbalizálása, azaz a valós életre való levetítése időnként túl triviálisnak, máskor pedig irrealisztikusnak tűnik!

13

értékhez konvergál a termelési lehetőséghalmaz. Ennek teljesülését a valóságban jogosan feltételezhetjük. 6) A termelési tényezőknek egymás technikai helyettesítőinek kell lenniük, mely azt jelenti, hogy csak az isoquant görbék 2 középső, negatív meredekségű, releváns tartományában folyhat termelés (lásd 1.1. ábra). (Az irreleváns tartományokban az erőforrások határterméke már csökkenő, amely erőforrás-pazarláshoz vezet, úgyhogy egyébként sem lenne racionális döntés, ha a vállalat ott termelne.) Az ábrán jól látható, hogy ha a két termelési tényező helyettesíthető egymással, akkor adott költségvetési korlát mellett az inputok áraránya, azaz az isocost egyenes 3 meredeksége meghatározza az optimális inputkombinációt (az isocost egyenes és az isoquant görbe érintési pontja). 1.1. ábra

K

tőkemennyiség

gerincvonalak közti releváns tartomány

munkamennyiség

L

Gondot jelenthet azonban, ha a tőke és a munka nem helyettesítői, hanem kiegészítői egymásnak, azaz a két tényező között csak merev arányok lehetségesek adott termelési eljáráson belül. Az 1.2. ábrán egy Leontief-típusú isoquanttérkép látható, amely pontosan ezt a szituációt szemlélteti. A legköltséghatékonyabb megoldást a csúcspontok adják, de ilyen esetekben nem áll be makroegyensúly, hiszen ugyanazon költségvetési korláthoz és optimális inputkombinációhoz végtelen sok inputárarány tartozhat. Még nagyobb problémát okozhat az, ha a gazdaságban az erőforrások nem a 2 3

Egy isoquant görbe megmutatja, hogy ugyanazon termelési szintet milyen inputkombinációkkal lehet előállítani. Az isocost egyenes a munka és tőke azon kombinációinak a mértani helye, amelyeknek az összköltsége azonos.

14

„csúcsponti arányban” vannak jelen. A csúcsokon kívüli kombinációk esetén valamelyik tényező fölös felhasználása, míg ezzel szemben a másik tényező szűk keresztmetszete mutatkozik meg. Merev tőke-munka arány mellett a termelés mennyiségét a szűk keresztmetszetű termelési tényező szabja meg, amely a másik erőforrás pazarlását eredményezi.

Nézzünk erre egy példát! A gépíró és az írógép

kölcsönösen kiegészíti egymást. A teljesítmény csak úgy növelhető, ha mindkettő kapacitását egyszerre növeljük. Hiába áll rendelkezésre több írógép, mint amennyi munkaerő (vagy fordítva) a termelés nem növekszik. A valóságban az ehhez hasonló szituációk nagyon gyakoriak, és tartós munkanélküliséget vagy kihasználatlan tőkekapacitásokat eredményezhetnek. 1.2. ábra

írógép

K

gépíró

L

Az 1.2. ábrán látható isoquantgörbe egy adott termék előállításának mikroszintű elemzését szemlélteti. Minket azonban elsősorban a makroisoquant-térkép érdekel. Vajon az hogyan néz ki? Makroszinten a változás ehhez képest az, hogy amennyiben valamelyik erőforrás kihasználatlan marad, akkor az átáramolhat a vállalaton belül egy másik termelési folyamathoz vagy egy másik vállalathoz. Ehhez természetesen az adott tényezőknek megfelelően rugalmasnak kell lenniük, és alkalmazkodniuk kell tudni a megváltozott helyzethez. Az 1.3. ábrán rugalmasabb tényezőket (titkárnő, számítógép) vettünk alapul. A titkárnő megfelelő képzettséggel rendelkezik ahhoz, hogy más munkafolyamatokba is bevonhassák (pl. adatbázis-kezelés, rendezvény- és programszervezés, stb.), és a 15

számítógép is jóval több funkciót képes ellátni, mint egy egyszerű írógép. Annak ellenére, hogy

a

tényezők

minden

esetben

kölcsönösen

kiegészítők,

a

különböző

munkafolyamatban más és más tényezőarány az optimális. Az A, B és C pontok egy-egy termelési folyamat Leontief-típusú isoquant görbéjének csúcspontjait mutatják (a B pontnál be is van rajzolva az isoquant), de a három pont mégis felkerülhet egy közös makroisoquantra, mert mindhárom megoldás ugyanakkora jövedelmet állít elő. Az A-B és a B-C pontokat összekötő szakaszok a különböző munkafolyamatok kombinálását reprezentálják (például, ha számítógépeket és titkárnőket alkalmaz a vállalat mind programszervezéshez, mind pedig adatbázis-kezeléshez). Az A-C szakasz nem optimális, ugyanis ugyanazt a jövedelmet több erőforrás felhasználásával állítja elő. 1.3. ábra

számítógép

K

A

B C

titkárnő

L

Ahogy az ábrán látható, a tényezők rugalmassága, átcsoportosíthatósága azzal jár együtt, hogy az isoquantgörbe alakja közelít a „hagyományos típusú” közömbösségi görbe alakjához. Ez mindenképpen pozitív folyamat, ugyanis a makroegyensúly csak akkor létezik, ha az isoquantgörbe negatív meredekségű, folytonos, konvex és nincs benne törés (azaz deriválható minden pontban). A kívánt eredmény azonban csak akkor következhetne be, ha mind a tőke, mind pedig a munka tökéletesen alkalmazkodóképes lenne. Ez természetesen a realitástól nagyon távol áll, ugyanis a valóságban nagyfokú a specializáltság. Az utóbbi évtizedben virágzásnak

16

indult informatikai forradalom azonban egyre rugalmasabbá teszi a termelési tényezőket. A globalizáció és a technológiai struktúraváltás ebből a szempontból tehát mindenképpen kedvező hatással van erre a piaci kudarcra. 7) Az egyensúly létezésének másik feltétele, hogy a makrogazdasági termelési függvénynek konkávnak kell lennie, amely azzal jár együtt, hogy a termelési tényezőknek (tőke, munka, technológia) csökkenő hozadéka van. A valóságban azonban ez nem minden esetben teljesül. Mikroökonómiai tanulmányainkból ismeretes, hogy vállalati szinten a termelési tényezőknek a kezdeti szakaszban −amikor felhasználtságuk még nagyon alacsony szintet ér el− még növekvő a hozadéka. A parciális termelési függvényen mindez úgy tükröződik, hogy a görbe a kezdeti szakaszban még konvex (lásd 1.4. ábra). 1.4. ábra Y

f(L)

0

L1 növekvő hozadék

L2

L

releváns tartomány

Az olvasóban azonban joggal merülhet fel az az ellenvélemény, hogy még ha egy vállalat termelési függvénye nem is minden szakaszban konkáv, attól még a vállalatok −amennyiben racionálisak− a releváns (konkáv) tartományban igyekeznek termelni, ugyanis ott a maximális a profit. Azonban a vállalatok nem minden esetben képesek ebben a tartományban termelni, ugyanis elképzelhető, hogy a piaci kereslet olyan kicsi, hogy az „nem ér fel” a konkáv szakaszig. Ez akkor fordulhat elő, ha a vállalatnak magas, egyszeri beruházási költséget kell felvállalnia ahhoz, hogy beindítson egy vállalkozást. Lássunk erre egy példát! Tegyük fel, hogy valahol egy új betegség üti fel a fejét, és egy gyógyszergyártó cég ki szeretne fejleszteni egy ellenszérumot a kór ellen. Az új gyógyszer előállítása azonban

17

kimagaslóan nagy kutatási erőfeszítéseket igényel, ezért a gyártás beindítása nagy egyszeri, fix költségekkel jár. A gyógyszer parciális termelési függvényét az 1.5. ábra mutatja. Látszik, hogy kezdetben hiába emeljük a tőkeberuházás mértékét, a teljes költség „elsüllyed” a K+F projektben, és a termelés még be sem tud indulni. Amint azonban a tőkeberuházás meghalad egy küszöbértéket, azaz a beruházás eléri és meghaladja a szükséges egyszeri, fix költségeket, akkor a termelés a beruházással már pozitív kapcsolatban van. 1.5. ábra

Y

f(K)

K Az 1.6. ábra a gyógyszergyártó inverz keresleti és kínálati függvényét ábrázolja. Az ábrából kitűnik, hogy kezdetben a vállalat kibocsátása a piaci ár emelkedése ellenére is nulla. Ennek oka, hogy a vállalat addig nem indítja be a termelést, amíg az ár el nem éri a termék átlagköltségét (p1), azaz amíg a vállalkozás nyereséges nem lesz. Ebből kifolyólag a kínálati görbének szakadása van. Így elképzelhető, hogy a keresleti görbe sehol nem metszi a kínálati görbét, azaz nem létezik egyensúlyi piaci ár. A gyógyszer-példánkban ez akkor következhet be, ha még nagyon kevés a megbetegedések száma, és ezért a kereslet olyan kicsi, hogy nem képes „megfinanszírozni” a gyógyszerkutatás jelentős egyszeri, fix költségeit. Ez esetben a gyógyszerkutatás el sem indul, és a néhány megbetegedett ember nem lesz képes a piacon kielégíteni az igényeit. Nem jön tehát létre a Pareto-hatékony egyensúly (mivel nem is létezik egyáltalán egyensúly).

18

1.6. ábra

q

S

q1

D p1

p

1.1.4. fejezet Az egyensúly létezésének a feltételei a fogyasztásban Az általános egyensúlyelmélet nemcsak a termelő szektorra, hanem a fogyasztói preferenciákra vonatkozóan is előír bizonyos feltételeket, amelyek teljesülése nélkül nem biztos, hogy létezik a piacon egyensúly. Ezek a következők: 1) A fogyasztó racionális, amely azt jelenti, hogy teljesül a preferenciarendezés három fő axiómája: a) A preferenciarendezés teljes, amely azt jelenti, hogy az egyén képes bármely két lehetséges jószágkosarat összehasonlítani, és képes eldönteni, hogy a két jószágkombináció a hasznosság szempontjából közömbös-e, vagy hogy a két kosár közül melyik a hasznosabb, azaz a jobban preferált. b) A fogyasztó preferenciarendezése reflexív, amely azt jelenti, hogy az egyén képes minden jószágkosarat önmagával azonosítani, és e tekintetben a fogyasztó preferenciarendezése következetes is. Más szóval, két ugyanazon jószágkosár egymással közömbös viszonyban van. c) A preferenciarendezés tranzitív, amely azt jelenti, hogy ha a fogyasztó A kosarat preferálja B-vel szemben, B-t pedig preferálja C-vel szemben, akkor az egyén a következetes magatartásából kifolyólag A-t preferálni fogja C-vel szemben. A fogyasztói racionalitás három feltétele nem minden esetben állja meg a helyét a valóságban. Vannak ugyanis például tétovázó egyének, akik nem képesek minden 19

jószágkosár hasznosságát értékelni, és vannak olyan egyének is, akik nem mindig konzekvensek önmagukhoz, és ezért nem áll fenn a tranzitivitás vagy reflexivitás elve sem. A nem racionális fogyasztói magatartás tehát mindenképpen piaci kudarcként kezelendő. 2) A fogyasztási halmaz korlátos, azaz hasznosságot biztosító termékek és szolgáltatások csak korlátozottan állnak rendelkezésre a gazdaságban. Könnyen belátható, hogy ez teljes mértékben megfelel a valóságnak. 3) A fogyasztási halmaz zárt. A zártság csak elméleti szinten fontos tényező. Azt jelenti, hogy a fogyasztási halmaz korlátja, azaz a maximálisan elfogyasztható termékhalmaz szintén a választási lehetőségek között van, és nemcsak ehhez az értékhez konvergál a fogyasztási

lehetőséghalmaz.

Ennek

a

feltételnek

teljesülését

szintén

jogosan

feltételezhetjük. 4) A fogyasztási halmaz konvex, amely azzal jár együtt, hogy a termékeknek folytonosan oszthatóknak kell lenniük. A konvexitás azt jelenti, hogy amennyiben két jószágkosár benne van a fogyasztási lehetőséghalmazban, akkor a kettő konvex lineáris kombinációja is benne van a halmazban. A termékek folytonos oszthatósága azonban a tranzakciós költségek jelenléte miatt gyakran piaci kudarcba ütközik. A termékek tetszőlegesen kicsi egységekre történő felosztása ugyanis túlságosan megnöveli a szállítási, csomagolási, szervezési, stb. költségeket. (Erre sok empirikus példa található. Gondoljunk például arra, hogy az étteremben általában adagra mérik az ételt, és nem lehet rendelni néhány szem sült burgonyát, valamint az élelmiszerboltban sem lehet venni egy korty tejet, vagy egy kanál joghurtot, stb.). 5) A preferenciarendezés folytonos, amely azt jelenti, hogy a fogyasztó képes minden tetszőlegesen kicsi pótlólagos termékegységet a preferenciarendezésébe beleilleszteni. Ha a fogyasztó nem tökéletesen racionális, amely a valós életben meglehetősen gyakori, akkor ez a feltétel is csorbát szenved. 6) Minden fogyasztó globálisan telhetetlen, igényei kielégíthetetlenek, másképpen megfogalmazva: a fogyasztó preferenciarendezése monoton. A tapasztalat az, hogy a fogyasztói igények időben folyamatosan növekvők, és mindig jelentősen meghaladják a tényleges fogyasztás mértékét. Más szóval, ez a feltétel teljesül a valós életben. A figyelmes olvasóban azonban felmerülhet az a kifogás, hogy ez az állítás látszólag ellent mond a mikroökonómiából ismert teljes haszon görbe alakjának, ugyanis annak létezik maximumértéke. Ez azonban csak a parciális haszongörbére jellemző, azaz csak abban az

20

esetben telítődhet a hasznosságérzet, ha egyetlen jószág fogyasztását tekintjük független változónak. 7) Szigorú önellátás feltétele. A fogyasztó mindig képes annyit fogyasztani, hogy az önfenntartása (az élete) ne kerüljön veszélybe. Más szóval, a fogyasztási halmazban mindig, még a termelő szektor teljes leállása mellett is van egy minimális, létfontosságú készlet. Matematikailag ezt a minimális készletet még üreshalmaznak tekintjük. A valóságban ez a feltétel sem teljesül, ugyanis a világ élelmiszerkészletei termelés nélkül nem képesek eltartani több mint hatmilliárd embert. Az élelmiszerfüggőség torzítja a fogyasztói racionalitást, ugyanis amikor az életben maradás forog kockán, akkor az egyén döntéseit már nem a közgazdasági racionalitás vezérli. Élelmiszerhiány esetében tehát piaci kudarc lép fel. Az Európai Unió agrárpolitikája igen nagy fontosságot tulajdonít az élelmiszerbiztonságának. Köztudott, hogy a zárt, lefölözéses és erősen piactorzító gazdaságpolitika jelentős erőforrás-pazarlással jár együtt, de mindez azt is eredményezi, hogy az EU tulajdonképpen bármikor, akár még egy újabb világháború kitörése, és a külkereskedelmi kapcsolatok teljes szétzilálódása esetén is képes lenne a lakosságát élelmezni. 8) Az egyensúly létezésének a feltétele még az is, hogy a fogyasztó preferenciarendezése konvex legyen, azaz hogy a fogyasztó a különböző termékekből álló jószágkosarak közül az átlagos összetételűt preferálja a szélsőségessel szemben. Mikroökonómiai függvényekben gondolkodva, ezt úgy lehet elképzelni, hogy a fogyasztó közömbösségi görbéjének szigorúan monoton csökkenőnek és konvexnek, azaz „hagyományos típusúnak” kell lennie. Az olvasó könnyen meggyőződhet arról, hogy semmilyen más típusú közömbösségi görbéhez (annak optimumpontjához) nem rendelhető egyértelműen hozzá költségvetési egyenes. Tökéletesen helyettesítő termékeknél (negatív meredekségű egyenesnél), semleges jószágnál (vízszintes egyenesnél), és a konkáv közömbösségi görbéknél (amikor a szélsőséges összetételű jószágkosarat többre becsüli a fogyasztó, mint az átlagosat) mindig sarokmegoldás valósul meg, azaz úgy tud az egyén maximális hasznosságot elérni adott költségvetési korlát mellett, hogy csak az egyik termékből fogyaszt. A sarokponthoz azonban végtelen sok különböző meredekségű költségvetési egyenes húzható, azaz ugyanazon fogyasztási halmaz mellett sem állnak be a tartós árarányok a piacon. Ez azzal jár együtt, hogy a gazdaságban végtelen sok árarány tekinthető egyensúlyinak, azaz a piacon nem létezik egyensúlyi árarány. Könnyen belátható,

hogy

a

Leontief-típusú

közömbösségi

görbe

optimumpontjához

(csúcspontjához) is végtelen sokféle költségvetési egyenes húzható (az isoquantoknál 21

láthattuk is), ezért a tökéletesen kiegészítő termékeknél sem tud beállni az egyensúlyi árarány. Ebből következően elmondható az is, hogy semmilyen más, olyan közömbösségi görbe, amelynek van lokálisan konkáv szakasza, nem garantálja az egyensúly létezését. Az 1.7. ábrán jól látszik, hogy amennyiben egy lokálisan konkáv, vagy pozitív meredekségű közömbösségi görbéhez költségvetési egyenest kívánunk hozzáilleszteni, akkor ezzel nem az optimális megoldást kapjuk, ugyanis az egyenesen egy másik pont kiválasztásával egy magasabb közömbösségi görbére juthatunk, más szóval, a jószágkosár helyettesítésével nagyobb hasznosságot érhetünk el. Ily módon, a közömbösségi görbe A-B szakaszán fekvő jószágkosarakat a racionális fogyasztó semmi esetben sem választja, és így az egyén keresleti görbéjének szakadása van. Ha p2-t konstansnak tekintjük, akkor az 1.8. ábra x1 termék inverz keresleti és kínálati görbéjét ábrázolja. Az ábrán jól látható, hogy mivel a keresleti görbének szakadása van, nem minden esetben létezik egyensúly. Az egyensúly létezése a kínálati függvény alakjától és elhelyezkedésétől függ. 1.7. ábra

1.8. ábra

x2

x1 S A

C D

D

B

x1

p1/p2

Szerencsére azonban, a fogyasztók tényleges preferenciái a tapasztalatok szerint általában a „hagyományos közömbösségi görbékkel” jellemezhetők. Ez még inkább igaz akkor, ha közömbösségi görbéket makroszinten aggregáljuk. A Leontief-típusú isoquant görbék összegzésénél még az volt tapasztalható, hogy a tényezők rugalmatlansága korlátok között tartja a lehetséges termelési eljárások számát, ezért az aggregált isoquant is szögletes marad, a „fogyasztási piacon” ilyen korlátok nincsenek. A fogyasztási preferenciák ugyanis sokkal összetettebbek és szerteágazóbbak. A sokféle, személyre szabott preferenciák összegzése után az aggregált közömbösségi görbe megközelíti a 22

„hagyományost”, azaz a törés nélküli, folyamatosan differenciálható konvex görbét (nemcsak a Leontief-típusú görbék összegzésekor).

1.2. fejezet A jóléti közgazdaságtan második tétele és a társadalmi jólétfüggvény A jóléti közgazdaságtan első tétele pontosan meghatározza, hogy mely tényezők orvoslása szükséges ahhoz, hogy a gazdaság közelebb kerüljön a Pareto-optimális termék- és tényezőallokációhoz, így ez a gazdaságpolitika számára rendkívüli fontosságú tétel. A Paretohatékony tényező és termékeloszlás azonban mindössze annyit jelent, hogy egyetlen egyénnek sem növelhető a hasznossága anélkül, hogy eközben bármelyik másik egyén hasznossága ne csökkenjen. Az első tétel azonban egy szót sem szól arról, hogy a létrejövő általános egyensúly vajon társadalmilag méltányos-e, vagy netán túlságosan nagy vagyoni különbségekkel jár-e együtt. A közgazdaságtan akkor tekint egy allokációs elosztást, azaz egy gazdaságot méltányosnak, ha nincs olyan egyén, aki a sajátjával szemben szigorúan preferálná egy másik egyén jószágkombinációját. Ez azt jelenti, hogy ha egy egyén valamiért szegényebb, és ezért kevesebbet fogyaszt egy másiknál, az csak és kizárólag a saját döntéseinek lehet a következménye (például több szabadidőt vásárolt, és kevesebbet dolgozott). Semmiképpen nem lehet azonban annak a következménye, hogy bármiféle verseny-, vagy vagyonhátrányban volt, vagy hogy nem állt módjában termékeit nagyobb hasznossággal bíró termékekre cserélnie, vagy hogy nem volt lehetősége a termelési tényezőit a lehető leghatékonyabban felhasználni. Nyilvánvaló, hogy világunkban olyan nagy vagyoni különbségek tapasztalhatóak, hogy megállapítható, hogy a valóságban nemcsak a Paretooptimalitás, hanem a méltányosság is csorbát szenved. Igazságosnak pedig akkor tekintünk egy vagyon és jövedelemelosztást (egy gazdaságot), ha az elosztás egyszerre méltányos és Pareto-hatékony. Azt az első tétel alapján is biztosra vehetjük, hogy a jövedelmek és hasznosságok eloszlása abból a szempontból mindenképpen méltányos, hogy semmilyen monopolista, vagy monopszonista kizsákmányolás nem érvényesül, hiszen minden piacon kompetitív verseny van. Ez azzal jár együtt, hogy a tényezők határtermék-értéke egyenlő a piaci áraikkal, azaz minden egyén megkapja munkájának és tőkéjének reális ellenértékét. A mikroökonómia által az is bizonyított tény, hogy kompetitív versenyben nagyobb a nemzetgazdasági

23

összjövedelem, mint az olyan piacgazdaságokban, amelyekben monopolista pozíciók is jelen vannak. Mindez azonban még semmit sem mond arról, hogy mekkora vagyoni különbségek vannak jelen a társadalomban. A jóléti közgazdaságtan második tétele azonban már a vagyoneloszlással is foglalkozik. A jóléti közgazdaságtan második tétele a következőt mondja ki: ha a piaci ármechanizmus jól működik, akkor bármilyen társadalmi vagyonelosztás után beáll a Pareto-hatékony állapot, amely egyben versenyzői egyensúly is lesz. A tételnek hatalmas jelentőssége van, ugyanis kimondja, hogy a társadalmi vagyonelosztás teljesen független a Pareto-hatékonyságtól és a tökéletes versenytől. Más szóval, nem azért vannak a társadalomban nagy vagyoni különbségek, mert a piacgazdaságban verseny van, hisz bármilyen vagyonelosztás mellett létezhet tökéletes verseny és Pareto-hatékony egyensúly (természetesen a korábban bemutatott szükséges feltételek teljesülése mellett). A jóléti közgazdaságtan két tételéből egyenesen következik, hogy úgy lehetne megvalósítani egy gazdaságban az igazságos elosztást és a maximális jólétet, hogy először egyenlően elosztjuk a társadalmi összvagyont az egyének között, és utána tökéletes piaci versenyt teremtünk. A tökéletesen versenyző piacokon beálló egyensúly pedig már automatikusan Pareto-hatékony lesz, és ez az egyensúly hosszú távon fenn is marad. Tökéletes piacon nincsenek igazságtalan árazások sem, hiszen mindenki megkapja a saját munkájának és tőkéjének a határtermékértékét. A központi kormányzatnak tehát „mindössze” két feladata van: egyrészt biztosítania kell kezdetben a társadalmilag egyenlő vagyonelosztást, másrészt pedig gondoskodnia kell azokról az alapfeltételekről, amelyek segítségével létrejöhet a piacokon a tökéletes verseny. Ha a két feltétel adott, akkor a társadalmi méltányosság és a gazdasági hatékonyság hosszú távon is fennmarad. Mit tekinthetünk azonban kezdeti vagyonelosztásnak? Kezdeti vagyonelosztásról csak akkor lenne értelme beszélni, ha valamilyen teljesen új világot alapítanánk, egy új alkotmánnyal, és egy olyan új társadalmi berendezkedéssel, amelyben az emberek nem rendelkeznének semmilyen múltbeli információval. Ha a társadalmi rend teljes egészében a káoszból születne, akkor az új hatalom képes lenne a rendelkezésre álló vagyont egyenlően felosztani az egyének között. Mivel ebben az ideális helyzetben az egyének semmilyen hagyománytudattal nem rendelkeznének, valószínűleg mindenki méltányosnak találná az egyenlő vagyonelosztást. Ha ezután biztosítani lehetne a tökéletes versenyt is minden piacon, akkor létrejöhetne a „méltányos és hatékony” tökéletes piacgazdaság. A kezdeti vagyonazonosság természetesen ezután sem maradna fenn véglegesen, ugyanis ekkor is lennének olyan egyének, akik többet és termelékenyebben dolgoznának, míg mások inkább a 24

szabadidőt becsülnék többre, ezért kevesebbet dolgoznának, valamint olyan egyének is lennének, akik szorgalmuk ellenére lemaradnak az ügyesebbektől, mert kevésbé jó genetikai adottságokkal születtek. A „hatékony és méltányos” tökéletesen versenyző világ nem az egyenlőséget, hanem az esélyegyenlőséget garantálná hosszú távon (kivéve a genetikailag örökölt esélykülönbségeket, ugyanis azokat legfeljebb klónozással lehetne kiküszöbölni). A jövedelmek hajszálpontosan teljesítményarányosan lennének elosztva, és minden az egyének szabad döntésének a függvénye lenne (mindenki pontosan eldönthetné, hogy mennyi szabadidőt és fogyasztási jószágot vásárol magának, a vállalatok is eldönthetnék, hogy a termeléshez milyen és mennyi erőforrást használnak fel, stb.). Nehezebb a helyzet azonban, amikor az igazságos társadalmat és a hatékony piacgazdaságot nem a káoszból, hanem egy működő, tökéletlen állapotból kell létrehozni. A valóságban egyetlen demokratikus kormányzatnak sem áll hatalmában az állampolgárok vagyonának újraosztása. El kell tehát fogadnunk a vagyonelosztás status quo-ját, és bele kell nyugodnunk, hogy a kormányok maximum a jövedelmet (vagy a fogyasztást, vagy a megtakarítást) képesek megadóztatni és újraosztani. Ez azonban a piac torzítását eredményezi, amely azzal a káros következménnyel jár, hogy a nemzetgazdasági jövedelem alacsonyabb lesz, mint egy tökéletesen versenyző, Pareto-optimális piacgazdaságban, hisz mint ismeretes az adózás holtteherveszteséget okoz. A valóságban tehát, ha a társadalmat méltányosabbá akarjuk tenni, akkor ez a hatékonyság rovására megy. Más szóval, mivel a kormányzatok

nem

rendelkeznek

a

vagyon-újraelosztás

eszközével,

a

jóléti

közgazdaságtan második tétele érvényét veszti, és a társadalmi méltányosság csak a gazdasági hatékonyság rovására növelhető. A méltányosság és a hatékonyság között tehát a mi világunkban váltómozgás (trade-off) van. De vajon érdemes-e a kormányzatnak beavatkoznia a gazdaságba a méltányosság javára és a hatékonyság kárára, azaz indokolt-e a gazdagokat megadóztatni, a szegényeket pedig szociálisan támogatni? Ahhoz, hogy erre választ kapjunk, meg kell ismernünk, hogy a társadalom mit preferál jobban: a méltányosságot, vagy a hatékonyságot. Addig érdemes ugyanis a társadalomban lévő vagyoni és jövedelmi különbségeket csökkenteni, ameddig az ebből fakadó társadalmi hasznosságbővülés meghaladja, a hatékonyságromlás miatt bekövetkező

jövedelemcsökkenés

hasznosságcsökkentő

hatását.

A

társadalom

preferenciáit e tekintetben a társadalmi jólétfüggvény fejezi ki, amelyet két tényező befolyásol: az összjövedelem nagysága és a társadalomban jelen lévő vagyoni különbségek. A társadalmi jólétfüggvény meghatározása meglehetősen szubjektív, és elsősorban nem tudományosan meghatározható, hanem értékrendbeli választást igényel. Ily módon, több 25

társadalmi jólétfüggvény is létezik a szakirodalomban, azonban közös tulajdonságuk, hogy mindegyiket az egyének hasznossági függvényeiből származtatják különböző módszerekkel. Ahhoz, hogy bármiféle társadalmi jólétfüggvényt tudjunk kreálni, alapvető feltétel, hogy tovább kell szigorítanunk a fogyasztói racionalitás mikroökonómiai definícióját. Szükséges ugyanis, hogy a különböző egyének hasznosságai összehasonlíthatóak legyenek. Nem elég tehát mindössze az egyének saját preferenciarendezéseit ismerni, hanem ugyanazon ordinális skálán sorba kell tudni rendezni a különböző egyének hasznosságait is. A leggyakrabban használt társadalmi jólétfüggvény a Bentham-féle utilitarista jóléti függvény. Itt a társadalmi hasznosságot az egyéni hasznosságok egyszerű összegével azonosítják. Az összegzéshez alapvető feltétel az, hogy a hasznosságok kardinálisan összehasonlíthatóak legyenek, azaz minden hasznosságnak értéket tudjunk adni. Ehhez tehát még jobban szigorítanunk kell a fogyasztói racionalitásnak a feltételeit, ugyanis itt már nemcsak a szereplők egyéni preferenciarendezésének az ismerete kevés, hanem még az sem elegendő, ha a különböző fogyasztók preferenciarendezései egymással ordinálisan összehasonlíthatóak. Szükséges az is, hogy minden egyén egy közös, univerzális, kardinális értékskálára tudja helyezni választásait, azaz pontosan tudnia kell minden esetben, hogy a választott jószágkosár hányszor nagyobb élvezetet nyújt számára, mint másvalaki számára egy másik jószágkosár. Mivel egy gazdag ember hasznosságának egységnyi változása csak nagyobb vagyonváltozás hatására következik be, mint egy szegény ember esetében (Gossen I. törvénye, azaz a csökkenő határhaszon-elv miatt), az utilitarista jóléti függvény indokolhatja a szegények számára történő redisztribúciót. Elképzelhető például, hogy ha egy gazdag embertől elveszünk egymillió forintot, akkor a hasznossága mindössze annyival csökken, amennyivel egy szegény emberé nő, ha adunk neki százezer forintot. Így, ha az egymilliót tíz szegény között szétosztjuk, akkor a társadalmi jólét jelentősen megnövekszik. Ne felejtsük el azonban azt sem, hogy a redisztribúció közben az adózás puszta ténye miatt eltávolodtunk a Pareto-hatékony állapottól, ezért az összjövedelem csökkenése miatt csökkent az összjólét is! Ha a két ellentétes hatás eredőjeként az egyéni hasznosságok összege emelkedett, akkor az intézkedés előnyösnek tekinthető, ellenkező esetben pedig előnytelennek. Vegyük észre azt is, hogy az utilitarista társadalmi jólétfüggvény kedvező változásnak ítéli meg az olyan eseteket is, amikor a szegény ember vagyona enyhén csökken, miközben a gazdagé jelentősen nő! A Bergson-féle egyéniesített jólétfüggvényt szintén az egyéni hasznosságfüggvények összegéből származtatják, de itt az egyének hasznosságát már súlyozva adják össze. (Itt is szükséges, hogy a preferenciák kardinálisan összehasonlíthatóak legyenek.) Itt már nem 26

egyenlő súllyal számolják bele az egyes állampolgárokat, hanem bizonyos szubjektív elvek alapján igyekeznek azoknak a személyeknek nagyobb súlyt adni, akik nagy valószínűséggel jobban befolyásolják a társadalmi jólétet. A hajléktalanok jelenléte például meglehetősen demoralizáló lehet a legtöbb ember számára, ezért megfontolás tárgyát képezheti, hogy az ő hasznosságérzetüket ne számolják-e nagyobb súllyal. A Bergson-féle jólétfüggvényt tehát a közgazdászok általában akkor szokták az utilitarista helyett használni, amikor „szociálisan érzékenyebb” eredményt szeretnének kapni. Az előbbinél még szélsőségesebben szociálisan érzékeny a John Rawls nevéhez fűződő minimax jóléti függvény, amely kizárólag a legszegényebb ember jólétének változásával teszi egyenlővé a társadalom egészének jólétváltozását. Ez alapján a függvény alapján még akkor is nő a társadalmi jólét, ha kizárólag a legszegényebb ember hasznossága növekszik, és eközben mindenki másé csökken. Ily módon csak akkor célszerű a gazdagabb emberek hasznosságát emelni, ha ez elkerülhetetlenül bekövetkezik, miközben a legszegényebb

egyén

hasznosságát

növeljük.

A

függvény

szélsőségesen szociális

érzékenysége abból az alapfeltételezésből indul ki, hogy világunk rendkívül messze áll a tökéletes piacgazdaságtól, sehol nincsen esélyegyenlőség, és az egyén szegénysége nem önhibájából következett be. A piaci és kormányzati kudarcok sokaságán kívül Rawls függvénye mellett szól az örökség (akár vagyon, akár képességek genetikai öröklése) intézménye is, mely nélkülözi a méltánytalanságot. A függvény a hibái mellett rendelkezik egy nagy előnnyel is: akkor is felírható, ha a preferenciákat mindössze ordinálisan lehet összehasonlítani.

27

2. fejezet Piaci alapkudarcok A jóléti közgazdaságtan első tétele pontosan leírja, hogy milyen feltételek mellett tud megvalósulni a Pareto-hatékony egyensúly. Ezen feltételek az előző fejezetben részletes bemutatásra kerültek. Definíció szerint, piaci kudarcnak nevezünk minden olyan körülményt, amely megakadályozza a tétel feltételeinek teljesülését. A közgazdasági szakirodalomból nagyon sok piaci kudarcot ismerhetünk (közjavak, tranzakciós költségek, megbízó-ügynök probléma, aszimmetrikus informáltság, nem racionális magatartás, externáliák, koordinációs kudarcok, monopóliumok, oligopóliumok, stb.), a továbbiakban ezeket

kísérelem

meg

egy

olyan

rendszerbe

foglalni,

amely

megkönnyítheti

a

gazdaságpolitikai gondolkodást. Az értekezés által ismertetett modellből majd látható lesz, hogy a piaci kudarcok között létezik egyfajta hierarchia. Léteznek alapkudarcok, és az alapkudarcoknak léteznek tovagyűrűző hatásaik. Ha az alapkudarcok negatív hatásai csökkennek, akkor ezáltal csökken az összes többi kudarc hatása is. A két piaci alapkudarc a tranzakciós költségek és a nem racionális piaci magatartás jelenléte. A modell felállításához természetesen az is szükséges, hogy a két alapkudarcot meglehetősen tágan értelmezzük, és hogy például a tranzakciós költségek kategóriájába olyan költségek is bekerüljenek, melyek a szokásos értelmezés szerint nem tartoznának bele. Mivel az alapkudarcok csökkentése egyszerre több kudarc orvoslásával jár együtt, a gazdaságpolitikának célszerű elsősorban ezek csökkentésére koncentrálnia. Előfordul természetesen olyan eset is, amikor az alapkudarcok csökkentésére irányuló állami törekvés rendkívül költséges, azaz nem gazdaságos. Ez esetben a gazdaságpolitikának a „second-best” megoldást kell választania, és közvetlenül az egyedi piaci kudarcok, azaz az alapkudarcok tovagyűrűző hatásainak a csökkentésére kell törekednie. Mindig költség-haszonelemzést kell tehát végezni, és azt kell megállapítani, hogy melyik kudarc orvoslása a gazdaságosabb. Az elemzés elvégzéséhez segítséget nyújthat a könyvben felvázolt elméleti modell, mely a piaci kudarcok interakcióit mutatja be, azaz ismerteti, hogy az egyes kudarcok csökkenése milyen hatást gyakorol más kudarcokra. Ez a fejezet a két alapkudarc pontos tartalmával, alkotóelemeivel, a 3. fejezet pedig a tovagyűrűzés folyamataival fog foglalkozni. 28

2.1. fejezet Nem racionális piaci magatartás Köztudott, hogy a mikroökonómia törvényei kizárólag a racionális, önérdekérvényesítő embertípusra, a homo economicusra érvényesek. Eszerint, a fogyasztók kizárólag szükségleteik maximális kielégítésére, a vállalatok menedzserei a profit növelésére, a termelési tényezők tulajdonosai pedig a tényezőkből nyerhető jövedelem maximalizálására törekednek. A mikroökonómia feltételezi, hogy minden szereplő tökéletesen racionális, azaz képes minden rendelkezésre álló információt azonnal feldolgozni és ennek ismeretében a legoptimálisabb döntést hozni. A homo economicus döntéseit egyáltalán nem befolyásolják az érzelmek, továbbá a szereplők semmilyen külső körülmény, vagy személy által sincsenek befolyásolva. Az individumok tökéletesen racionálisak és önérdekérvényesítők. Ez a feltételezés természetesen nagyon távol áll a valóságtól, hisz az emberek nem érzéketlen, tökéletesen informált, hibátlan számításokat végző komputerek. Az bizonyított tény azonban, hogy az emberek céljaik elérése érdekében valóban végeznek bizonyos kalkulációkat, és mindeddig a közgazdaságtan nem talált a homo economicusnál jobban leírható viselkedéstípust. Empirikus vizsgálatok sorozatai bizonyítják, hogy gyakran még azon egyének körében is érvényesül a közgazdasági racionalitás, akikről kezdetben azt gondolnánk, hogy nem cselekszenek racionálisan (pl. elmebetegek, értelmi fogyatékosok, stb.). Egy kísérletben például, egy elmegyógyintézet betegei munkáikért zsetonokat kaptak, melyeket a kórház boltjában cukorkára, cigarettára vagy más árucikkekre cserélhettek be. A magasabb zsetonbérek hatására növekedett az olyan −alantasabb− munkákra jelentkezők száma, amelyeket egyébként nem vállaltak volna el. Amikor bizonyos javak zsetonára emelkedett, az ápoltak ezekből kevesebbet vásároltak, más termékekből viszont többet. Amikor nem fizették ki bérüket, úgy döntöttek, hogy nem dolgoznak tovább. A bérek és az árak változására tehát a közgazdasági racionalitásnak megfelelően reagáltak 4 . Sőt, a kutatók még azt is megfigyelték, hogy a patkányoknak is negatív meredekségű keresleti görbéik vannak. Amikor egy ízletes folyadék ára felment −azaz többször kellett lenyomniuk egy pedált ahhoz, hogy hozzájussanak a folyadékhoz−, kevesebbet fogyasztottak belőle, az alacsonyabb árú (kevesebb pedálnyomást igénylő) javakból viszont többet. 4

R. C. Battalio: A Test of Consumer Demand Theory Using Observation of Individual Consumer Purcheses. Western Economic Journal, 11, 1973. december, 411-428. old.; T. Allyon − N. H. Azrin: The Measurement and Reinforcement of Behavior of Psychotics. Journal of Experimental Analysis of Behavior, 8, 1965. november

29

Általánosságban véve tehát kijelenthető, hogy a racionális magatartás feltételezése nem valószerűtlen, azonban a gazdasági szereplők racionalitásának vannak korlátai. A korlátok három fő típusát különböztethetjük meg. Az egyik a szellemi kapacitás természetes korlátaiból adódik, a másik abból ered, hogy az egyén gyakran akkor sem cselekszik racionálisan, ha tisztában van az optimális döntéssel, mert valamilyen külső körülmény függőségben tartja, azaz irányítja tetteit, a harmadik korlát pedig abból adódik, hogy az egyén sokszor az érzelmei alapján hozza meg döntéseit. A következőkben tekintsük át részletesen ezeket a korlátokat!

2.1.1. fejezet A szellemi kapacitás korlátai Az agy teljesítőképességének korlátja miatt az ember nem képes korlátlan mennyiségű információt azonnal feldolgozni, és ezért nem képes minden őt érintő kérdésről dönteni. Ha például egy nem rutinszerű bevásárlást kell elvégeznünk, a döntési folyamat sokszor nehézségekkel jár. Még ha rendelkezésünkre is áll minden szükséges információ (pl. a termékek ára, élettartama, minősége, megbízhatósága, márkája, stb.), de például tíz különböző minőségű termék közül kell választanunk, az információk feldolgozása időt és fáradtságot igényel. Ha a vásárlás jelentősen befolyásolja életszínvonalunkat, akkor biztosan rá fogjuk fordítani a szükséges időt és fáradságot, hogy a legoptimálisabb döntést hozzuk.

Amikor

viszont

a

döntés

elhanyagolhatóan

kismértékben

befolyásolja

életminőségünket, ráadásul a választásunkat nehezíti, hogy például nem tíz, hanem több ezer termék közül kell választanunk, akkor valószínűleg vagy véletlenszerűen esik a választásunk egy bizonyos termékre, vagy valaki másra bízzuk a döntést. Gondoljunk például olyan fiktív esetre, amikor jövedelmünk ezred részét nem adó formájában kellene befizetnünk a központi büdzsébe, hanem közvetlenül dönthetnénk el, hogy ezer állami projekt közül melyiket támogassuk! Tegyük fel, hogy eközben a minisztériumok és más független szervek olyan több száz oldalas költség-haszonelemzésekkel és szakértői vélemények tömegével látnának el minket, melyek tartalmaznak minden szükséges információt a programokról! Hiába áll ingyen rendelkezésünkre minden szükséges információ, ha ezek feldolgozásával együtt járó fáradtság jelentős mértékben meghaladja azt a hasznosságjavulást, amelyet az optimális döntéssel elérhetünk. A racionális magatartás az egyén számára ebben az esetben az, hogy találomra dönt, vagy másra bízza a választást.

30

Egy tökéletes piacgazdaságban az ember önérdekérvényesítőként lép fel minden őt érintő kérdésben, függetlenül annak súlyától. Ahhoz azonban, hogy az egyén minden információt képes legyen azonnal feldolgozni, az agy korlátlan kapacitására lenne szükség. A szellemi kapacitáskorlát jónéhány súlyos piaci kudarccá is továbbgyűrűzhet (például: megbízó-ügynök probléma, potyautas magatartás, stb.). A tovagyűrűző hatásokról a későbbiekben részletesen lesz szó. A gazdaságpolitika lehetősége arra, hogy orvosolja e piaci kudarcot és annak tovagyűrűző hatásait, elég korlátozott, de távolról sem nulla. Egyre több döntés-előkészítő számítógépes szoftver létezik, amely segíti az embert döntései meghozatalában. Ezeket a programokat elsősorban még csak vállalatmenedzserek használják (pl. kontrollingnál, marketingnél), ám a hétköznapi döntéseinknél még nem játszanak jelentős szerepet. A gazdaságpolitika feladata is, hogy elősegítse az információ-technológia fejlődését, és ösztönözze a döntést segítő programok elterjedését. Természetesen a döntést mindig az ember fogja meghozni, sosem a gép, melynek két oka van. Egyrészt csak ily módon tudnak az egyén preferenciái érvényesülni, másrészt csak az ember rendelkezik a kreativitás képességével. A számítógép −mesterséges intelligencia hiányában− csak program segítségével tud működni, de egy új helyzetben, amikor a program nem ad képletet, (márpedig ilyen helyzetből rengeteg van, hisz a világ folyamatosan változik) a gép nem képes innoválni. A döntés folyamata tehát, mindig nehézséggel, fáradtsággal fog járni, és ez a piaci kudarc sosem lesz teljesen kiküszöbölhető, de mértéke csökkenthető az információtechnológia fejlesztésével.

2.1.2. fejezet A függőségi viszony A racionális gazdasági magatartás másik korlátja a függőségi viszony. Ha az embert valamilyen külső tényező függőségben tartja, akkor még abban az esetben sem hozza meg a racionális fogyasztói-, beruházói-, stb. döntést, ha tisztában van, hogy milyen magatartás lenne célravezetőbb. Az egyént függőségben tarthatja akár egy másik ember (pl. zsarolással),

akár

az

államhatalom

(pl.

indokolatlanul

személyiségkorlátozó,

diktatórikus törvényekkel), de akár egy függőséget okozó termék is (pl. kábítószer, cigaretta, stb.). A függőség nem számolható fel teljes mértékben, ugyanis ez már anarchiához vezetne, amely a jólétet sokkal jelentősebben csökkentené, mint amennyivel az

31

ezzel járó szabadságjogok a jólétet növelnék. A közgazdaságtan azonban ezt nem is tartja szükségesnek. Pont ellenkezőleg, természetesnek veszi az egyén szabadságjogainak korlátozását, ráadásul ennek mértékét meg is határozza. Az egyén szabadsága addig terjedhet, amíg ez nem veszélyezteti egy másik egyén szabadságát. A felsorolt három függőségi példa azonban már túlmutat ezen a szinten, ezért gazdaságilag nem optimális. Az egyéni visszaélések, például a zsarolás ellen ezért ugyanúgy fel kell lépni, mint a kormányzati önkényeskedés ellen. A termékfüggőség már nehezebb kérdés, ugyanis a puszta fogyasztás még nem korlátozza más egyén szabadságát, legfeljebb a sajátját (a saját életét pedig elvileg bárki tönkreteheti). Azonban például a drogfüggőség sok esetben más bűncselekmény forrásává válhat (pl. aki kábítószerfogyasztó, az gyakran kereskedik is a szerrel, amely már más embert is függőségbe taszíthat). Mondhatnánk erre persze azt, hogy a kormányzat akkor jár el helyesen, ha csak a kábítószer kereskedelmét tiltja, és a fogyasztást nem, azonban ez más kudarcba ütközik. Ha a kormányok tényleg tökéletes hatékonysággal tudnának fellépni a drogkereskedelem ellen, akkor valóban okafogyottá és értelmetlenné válna a fogyasztás elleni fellépés. Azonban mivel más piaci és kormányzati kudarcok miatt (pl. aszimmetrikus informáltság) ez lehetetlen, felmerül a kérdés, hogy a kormányok tehetnek-e preventív jellegű, de eközben az emberi szabadságjogokat sértő, és ezzel a társadalmi jólétet csökkentő lépéseket. A kormányzatnak addig célszerű a függőséget okozó termékek ellen korlátozó lépéseket tenni, ameddig ennek hatására a szabadságcsökkenés határhaszna kisebb, mint a termékek visszaszorításából eredő szabadságnövekedés határhaszna.

2.1.3. fejezet Érzelemből fakadó döntések Az egyén érzelemből fakadó, szubjektív cselekedetei szintén felfoghatóak piaci kudarcként, ugyanis a mikroökonómiailag nem racionális döntések következtében a gazdaság távolabb kerülhet a Pareto-hatékony egyensúlytól. Az egyén döntéseit a ráción kívül a hit, a vallás, a kultúra, valamint a társadalmi szokások és elvárások szintén befolyásolják. Az emberek például lakás-, vagy munkahelyválasztáskor nem kizárólag az anyagi szempontokat veszik figyelembe, hanem döntésükben szerepet játszhat a család, a társadalom elvárása, a szülőföld szeretete, a kulturális szokások éppúgy, mint a negatív előítélet és a faji diszkrimináció. Például, ha egy munkaadó az alkalmazottjának a

32

kiválasztásakor diszkriminál vallás, bőrszín, kor, nem, nemzetiség, szexuális szokás, vagy más külső jegy alapján, és nem kizárólag a várható munkatermelékenység alapján hozza meg döntését, az mindenképpen piaci kudarcként fogható fel. A homo economicus-féle szigorú önérdekérvényesítésből kiinduló közgazdasági feltételezés nem tud mit kezdeni a család, rokonok és barátok iránti elfogultsággal sem. Nem ritka például, hogy egy közeli hozzátartozó érdekében az ember még a saját jólétét is hajlandó csökkenteni. A társadalmi- és kulturális sajátosságok miatt léteznek olyan jószágok, amelyek fogyasztásáról az egyén nem dönt racionálisan, és sokszor még akkor sem fogyaszt belőle, ha ingyen áll rendelkezésre. Ezeket a javakat meritorikus javaknak 5 nevezzük. A biztonsági övet például az emberek gyakran nem kapcsolják be annak ellenére, hogy a saját biztonságukat szolgálja. Másik példa, hogy a diákok sokszor akkor sem járnak iskolába, ha a közoktatás ingyenes. Ez esetekben az állam akkor jár el helyesen, ha korlátozza az egyén szabadságát, és kötelezővé teszi a termékek fogyasztását. A piacokat eltérítheti az egyensúlyi ponttól a szakirodalomban gyakran tárgyalt nyáj hatás, más néven csordajelenség is. A kifejezés arra utal, hogy az egyén magatartására egy vele érintkező csoport viselkedése hatással van. A befolyásoló hatás csak részben vezethető vissza érzelmi tényezőkre, a hatást döntő mértékben befolyásolja az informáltság foka is, sőt gyakran még maga a racionális döntés is az, hogy a nyáj hatásnak az ember ne álljon ellent. A nyáj hatásnak köszönhető a divat is, függetlenül attól, hogy ez valamilyen öltözködési viseletre, munkahelyválasztásra, vagy szakképesítésre vonatkozik. A divat azonban nem minden esetben tekinthető piaci kudarcnak. Ha a divat a fogyasztói döntést befolyásolja, akkor csak annyi történik, hogy a termékkel együtt a fogyasztó egyfajta társadalmi megbecsülést, elfogadottságot is vásárol, amellyel növeli saját hasznosságát. Ez a racionális döntési folyamat része. Azonban a mikroökonómia a munkaerőpiaci és a tőkepiaci döntéseknél már nem számol a divathatással, hanem úgy veszi, hogy ezeken a piacokon a szereplők teljes mértékben a jövedelmük maximalizálását tűzik ki célul. Az, hogy például valaki a divat, a társadalmi elvárás hatására választ szakmát, már piaci kudarc. A tőkepiacon szintén gyakori az érzelmi indíttatású csordajelenség. A tőzsdék gyakran túllőnek reális értékeiken, amely pánikot, vagy eufóriát vált ki. Pánik, vagy eufória-helyzetben az emberek kevésbé az eszükre, sokkal inkább az érzelmükre hallgatnak. Pánik és eufória természetesen nemcsak a tőzsdéken, hanem az árupiacon is megfigyelhető. Egy háború 5

A meritorikus javak definíciószerűen olyan javak, amelyeket biztosíthatna a magánpiac is, mégis az állam finanszírozza őket, vagy kötelezővé teszi fogyasztásukat, mert ha kizárólag a magánpiac gondoskodna szolgáltatásukról, akkor néhány ember nem fogyaszthatna, vagy nem fogyasztana belőlük megfelelő mennyiséget.

33

közeledte például gyakran okoz felvásárlási pánikot a gyógyszerpiacon, üzemanyagpiacon, az élelmiszerpiacon, stb. A kulturális-, társadalmi-, vallási- és más hasonló eredetű elfogultság nem minden esetben káros Pareto-értelemben, hanem vannak esetek, amikor éppen hogy piaci kudarcot orvosol. A közjavak előállítása például azért nem tud hatékonyan megvalósulni, mert az önérdek-érvényesítő ember potyautas magatartást tanúsít (ezért van szükség az állam kikényszerítő erejére). Azonban egy kulturálisan homogénebb, és egymáshoz érzelmileg jobban kötődő közösség bizonyítottan könnyebben képes együttműködni, és így ritkább a potyautas magatartás is. Példaként, a Máltai Szeretetszolgálat és más hasonló segélycsoportok nagy szerepet játszanak a bajba jutott emberek megsegítésében. A balesetet szenvedett, vagy más, önhibájukon kívül hátrányos helyzetbe került emberek megsegítése, nemcsak a társadalmi szolidaritás jegyében, hanem Pareto-értelemben is előnyös, ugyanis ezzel más piaci kudarc hatása csökken (például örökölt vagyoni különbségek, a nem teljes piacok miatt nincs mindenre biztosítás, stb.), és az esélyegyenlőség növekszik. A közgazdászok egy csoportjának álláspontja szerint a reklámok is okozhatnak piaci kudarcot akkor, ha elsősorban a fogyasztó érzelmeire hatnak. A reklámok többsége kevés információt nyújt a termékekről, inkább a tudatalattira ható impulzusokkal próbálja rávenni a fogyasztót, hogy olyan terméket vásároljon, melyeket egyébként nem feltétlenül venne meg. A közgazdászok többségének véleménye szerint azonban megtévesztő reklámokkal kizárólag rövidtávon lehet többletprofitot elérni. A marketingben jártas szakértők kutatásai szerint, a drága, de rossz minőségű javakat termelő vállalatoknak nem áll érdekében, hogy a vállalatuk nevét (márkáját) összekapcsolják termékeikkel. Azok a vállalatok ugyanis, amelyek hirdetnek, a jó hírüket teszik kockára, ezért érdekeltek abban, hogy megfeleljenek a termékeikkel szemben támasztott elvárásoknak. A közgazdászok többségének véleménye szerint tehát a reklám növeli a fogyasztók informáltságát, fokozza a piacokon a versenyt, és ezzel előmozdítja a gazdasági jólétet, és nem okoz piaci kudarcot. Az érzelemből fakadó döntésnek más okai is lehetnek. Számos olyan eset van, amikor még „tökéletes” informáltság mellett sem képes a gazdasági szereplő racionálisan dönteni, mert túl nagy a bizonytalansági tényező. Vannak ugyanis olyan események, körülmények, amelyek jövőbeli bekövetkezési valószínűsége, még minden információt felhasználva is csak nagy szórással, bizonytalansággal jelezhető előre. Ha a bizonytalanság nagy, akkor a döntés meghozatalát elsősorban már nem a racionális, de bizonytalan tényinformációk, hanem sokkal inkább a szubjektív, érzelmi indíttatású tényezők befolyásolják. Több empirikus tanulmány kimutatta, hogy a piaci szereplők csak nagyon nagy szórással képesek 34

előrejelezni például a ritka természeti katasztrófák bekövetkezését, amely nagy volatilitást eredményez a veszélyeztetett területek ingatlanpiacain. Az ingatlanberuházások és ingatlanárak volatilitása ezeken a területeken messze meghaladja azt a mértéket, amelyet az üzleti ciklusok és a racionális várakozások indokolnának. A túlzott ingadozást a szakértők egyértelműen az érzelmi túlfűtöttségre vezetik vissza. Felmérések szerint, a ritkán bekövetkező katasztrófák valószínűségét a piac hosszú időn keresztül hajlamos alábecsülni, és ez csak pánikhelyzetekben változik meg. A katasztrófák kitörésekor és közvetlenül utána a szereplők messze túlbecsülik az újabb katasztrófák bekövetkezésének valószínűségét. A tanulmányok kimutatták, hogy a katasztrófák valószínűségének hosszú időn keresztül tartó alulbecslése, a veszélyeztetett területeken túlzott ingatlan-beruházásokhoz vezet, ami erőforrás-pazarlást eredményez. Ennek a piaci kudarcnak a kiküszöbölésére megoldás lehet a kötelező állami ingatlanbiztosítás intézménye, mely a nem várt katasztrófák esetén biztosítana kártérítést. Ez egyrészt megemelné a veszélyeztetett területeken fekvő ingatlanok költségességét, ezért csökkentené az itt épülő ingatlanok mennyiségét, így az erőforrás-pazarlást is. Másrészt pedig kiküszöbölné azt a negatív externális hatást, amelyet az állam gyakran hajlamos a biztonságos területek lakóira hárítani, vagyis, hogy a katasztrófaterület lakosait országos adókból kárpótolja. Összegzésként levonható a tanulság, hogy az érzelmek befolyásolják ugyan a gazdasági szereplőket, de magatartásukat döntő mértékben csak akkor módosítják, amikor valamilyen más kudarc is jelen van. Elsősorban akkor szoktak az emberek az érzelmeikre hallgatni, amikor kevés a rendelkezésre álló információ ahhoz, hogy a döntést racionálisan mérlegelhessék, vagy akkor, amikor a racionális pro és kontra érvek nagyon kiegyenlítettek. Sok munkaadó például azért diszkriminál egyéneket valamilyen külső jegy alapján, mert nem rendelkezik elég információval ahhoz, hogy minden jelentkezőről személyre szabott véleményt alakítson ki (vagy legalábbis nagyon drága lenne a szükséges információk beszerzése). A nyáj hatás is nagyon gyakran ered információhiányból. Ha ugyanis például egy befektetéshez, vagy egy termék megvásárlásához szükséges információ beszerzése költséges, akkor az egyének számára racionálisabb döntés az információ beszerzésének a költségét megspórolni, és e helyett inkább a többség véleményét elfogadni, vagy valamilyen érzelmi eredetű, szubjektív benyomásra hallgatni (pl. hazai környezetben befektetni, amely jelenséget hazai elfogultságnak −home bias− nevezünk). Az érzelmi döntések volumene tehát csökkenthető, ha az egyének információhoz való hozzáférésének a költségét csökkentjük. Az információáramlás tökéletesítésének rendkívüli fontosságára még többször ki fog térni a könyv. Arra is figyelni kell azonban, hogy az emberi érzelmek miatti 35

magatartástorzulások nem küszöbölhetőek ki teljes egészében azáltal, hogy a rendelkezésre álló információk volumenét és feldolgozottsági fokát növeljük. A torzulások csökkenthetők ugyan, de mivel az ember nem egy érzéketlen számítógép, mindig lesznek olyan szituációk, amikor az embert jelentős mértékben befolyásolják az érzelmei. Gondoljunk például a közeli hozzátartozóink, vagy a szülőhelyünk iránti elfogultságra!

2.2. fejezet Tranzakciós költségek A jóléti közgazdaságtan a tökéletes piacgazdaság és az általános egyensúly megvalósulásának egyik legfontosabb feltételeként említi meg a tranzakciós költségek teljes hiányát. A Pareto-hatékony állapot eléréséhez rendkívül sok piaci tranzakcióra van szükség, de az eközben felmerült költségek két szempontból is igen károsak. A tranzakciók önmagukban véve hasznosságot nem jelentenek a fogyasztóknak, csak „kapcsolt” termékként, szolgáltatásként járnak együtt a hasznosságot nyújtó jószágokkal, erőforrásokat azonban igényelnek. Minél költségesebb a tranzakció, annál kevesebb erőforrás jut a hasznosságot is eredményező jószágok előállítására. A tranzakciós költségek másik rendkívül káros hatása, hogy nem egyenletesen oszlanak el a szereplők között, és ezzel torzítják a versenyt. Az információhoz, az erőforrásokhoz és a vevőkhöz közelebb fekvő vállalkozásokat alacsonyabb tranzakciós költségek terhelik, mint a távolabb fekvő vállalkozásokat, ugyanis az információszerzési-, szervezési-, koordinálási-, szállítási- és egyéb járulékos költségek alacsonyabbak. A közelség alatt nemcsak a földrajzi távolságot kell értenünk, a tranzakciós költségek mértékét döntően befolyásolja az infrastruktúra és a kommunikációs technológia színvonala is. Az egyenlőtlenül szóródó tranzakciós költségek torzítják a versenyfeltételeket, és így az elmaradott infrastruktúrával rendelkező, központtól távoli régiók vállalkozásai, munkavállalói nem indulnak egyenlő eséllyel. Ha a tranzakciós költségek torzító hatásának mértékét meg akarjuk határozni, akkor semmi esetre sem az abszolút költséggel, hanem mindig az árbevételarányos relatív költséggel kell számolnunk! Nem sokat mond például az az információ, hogy egy nyíregyházi üzem Nyugatra irányuló exportját évi tízmillió forinttal nagyobb szállítási költség terheli, mint a budapesti versenytársáét. Ha azonban a szállítás költségét termékegységre bontjuk le, és azt hasonlítjuk össze, hogy a nyíregyházi üzem termékének egységköltsége a bécsi piacon öt

36

százalékkal nagyobb, mint a budapesti üzem egységköltsége, akkor egy közgazdaságilag jobban

felhasználható

információhoz

jutunk.

A

termékegységre

vetített

költség

nagymértékben függ az üzemmérettől, sőt attól is, hogy az értékesítés mely piacon történik. Az előző esetben például nem mindegy, hogy az összehasonlítás a bécsi, vagy mondjuk a párizsi piac árain történik, ugyanis a Budapest-Nyíregyháza szállítási költséghátrány relatív értéke annál alacsonyabb, minél messzebb van a célpiac. Mivel a termékegységre lebontott szállítási költség az üzemméret növekedésével csökken, külkereskedelmi tevékenységbe elsősorban a nagyvállalatoknak érdemes belefogniuk. Felismerendő azonban, hogy az egységköltség és az üzemméret közötti negatív kapcsolat nemcsak a szállítási költségnél, hanem a tranzakciós költségek legtöbb típusánál is jelentkezik (pl. az információ-beszerzés költségeinél, vagy a beszállítókkal és a vevőkkel történő tárgyalások és szerződéskötések költségeinél, stb.). A tranzakciós költségek tehát nemcsak regionálisan diszkriminálnak bizonyos vállalkozásokat, hanem esélyegyenlőtlenséget teremtenek a különböző üzemméretű vállalkozások között is, preferálva a nagyvállalatokat. A gazdaságpolitika elsődleges célja mindenképpen a tranzakciós költségek abszolút nagyságának csökkentése kell, hogy legyen, ezzel ugyanis erőforráskapacitás szabadulhat fel, melynek hasznosításával mindenki jóléte emelhető. Ha pedig a kormányzat már minden tőle telhetőt megtett a költségek abszolút értékének csökkentése érdekében, akkor megkísérelheti teljesíteni másodlagos célját, a tranzakciós költségek egyenletesebb eloszlásának előmozdítását. A költségek egyenletesebb elosztása, kivételes helyzetben indokolhatja, a nagyvállalatoktól a kisvállalatok számára történő redisztribúciót is, azonban ez legtöbbször több káros hatással jár, mint amennyi hasznot eredményez. Előfordulhat az is, hogy ezáltal a gazdaság még távolabb kerül a Pareto-hatékony egyensúlytól. A redisztribúció ugyanis az üzemméret növekedésének és az olcsóbb tranzakciókat biztosító technológiák kifejlesztésének az ellenösztönzője, így könnyen azt eredményezheti, hogy a termékegységre jutó tranzakciós költségek nem csökkennek a kívánt ütemben. Ha ugyanis mesterségesen fenntartjuk és „elkényelmesítjük” a kisvállalkozásokat, akkor az üzemméret és a tranzakciók lebonyolítása hosszú távon sem koncentrálódik, és így a termékegységre jutó tranzakciós költségek magasak maradnak. Ez viszont erőforráspazarlással jár. Helyesebb gazdaságpolitika, ha nem alkalmaznak direkt redisztribúciót, hanem hagyják, hogy megvalósuljon a piacon a természetes szelekció és az esetleges koncentráció. Igaz ugyan, hogy a piacon nem érvényesülnek egyenlő versenyfeltételek, ugyanis a nagyvállalkozások termékegységre jutó fajlagos költségei alacsonyabbak, de az alacsonyabb költségek a fogyasztók számára is hasznot jelentenek, ugyanis a termékekhez 37

olcsóbban juthatnak hozzá. Néhány közgazdász a túlzott koncentráció ellen azt az érvet hozza fel, hogy a vállalkozások számának csökkenése a versenyt korlátozza. Véleményük szerint hiába jelentkezik a skálahozadék jelensége, és hiába csökken az egységköltség, a monopololigopol magatartás miatt holtteher veszteség keletkezhet, amelynek társadalmi költségei jelentősek lehetnek. Esetünkben azonban ez az érv három okból sem állja meg a helyét. Egyrészt, a technológia és az infrastruktúra fejlesztése hatására a tranzakciós összköltségek folyamatosan csökkennek, és ez a termékegységre jutó tranzakciós költségek csökkenését is eredményezi. A technológiai fejlődés következtében a távolsági tranzakciók a kisebb üzemméretű vállalkozások számára is egyre gazdaságosabbá válnak, azaz kifejezetten élesedik a verseny és nő az esélyegyenlőség. Másrészt, az információs technológia és az infrastruktúra fejlődése, valamint az államok közti integrációs folyamatok és a határok lebomlása −egyszóval a globalizáció− földrajzilag is bővíti a versenyzők körét. Ma már a vállalatok közötti verseny nemzetközi szinten folyik, és a versenyzők száma megnő az egyes piacokon. Harmadrészt, ne feledkezzünk el a „megtámadható piacok elméletéről”, mely kimondja, hogy amennyiben a piac tökéletesen megtámadható, azaz nincs be- és kilépési költség (ez is a tranzakciós költségek egyik típusa), akkor még egy monopolhelyzetben lévő vállalat

is

tökéletesen

versenyző

módon

viselkedik,

és

ezért

nem

keletkezik

holtteherveszteség. Összefoglalásképpen a következő tanulságok vonhatók le. A gazdaságpolitika elsődleges feladata mindenképpen a tranzakciós költségek abszolút mértékének a csökkentése kell, hogy legyen. Ez egyrészt erőforrásokat szabadít fel, amelyek így a termelésben hasznosíthatóak, másrészt csökkenti a kisvállalkozások versenyhátrányát, és növeli az esélyegyenlőséget a piacokon. A tranzakciós költségek teljes eliminálása természetesen nem valósítható meg a gyakorlatban, de ennek ellenére a gazdaságpolitikának óvatosan kell bánnia a redisztribúciós politikával, ugyanis ennek jelentős ellenösztönző hatásai lehetnek.

2.2.1. fejezet A tranzakciós költségek típusai Mindeddig csak általánosságban esett szó a tranzakciós költségekről anélkül, hogy pontosan definiáltuk volna jelentését és meghatároztuk volna típusait. A tranzakciós költségek körébe nemcsak a tranzakciókkal szorosan összefüggő szállítási- és koordinálási költségek tartoznak bele, ennek köre sokkal tágabb. A tranzakciós költségek típusainak pontos

38

ismerete rendkívül fontos, hisz anélkül, hogy a költségeket felismernénk lehetetlen olyan gazdaságpolitikai döntéseket hozni, amely a csökkentésüket szorgalmazná. Ne felejtsük el, hogy a tranzakciós költség a legnagyobb piaci alapkudarc, amelynek számos tovagyűrűző hatása van! Ha a gazdaságpolitika jól ismeri ennek az alapkudarcnak a típusait és a tovagyűrűzés módjait, akkor az jelentős fegyvertény, ugyanis ezután már elegendő, ha a gazdaságpolitika kizárólag ennek a kudarcnak a csökkentésére koncentrál, és ezután az összes többi kudarc is automatikusan csökkeni fog, és a gazdaság ezáltal közelebb kerül a Pareto-hatékony egyensúlyhoz. Ezért szükséges rendszerezni a következőkben a tranzakciós költségek típusait, közben utalásokat téve arra vonatkozóan, hogy milyen módon tudja a gazdaságpolitika ezeket a költségeket csökkenteni. (A gazdaságpolitika részletesebb elemzésére a könyv második részében kerül sor.) A tranzakciós költségeket öt alrendszerre lehet bontani: ƒ Az információ beszerzésének és terjesztésének a költségei ƒ Koordinációs költségek ƒ Egyszeri, elsüllyedő (elvesző) költségek ƒ A termékek és a termelési tényezők transzferálási költségei ƒ Alkotmányos szabályok érvényesítésének a költségei ƒ A piaci bizonytalanságból és bizalmatlanságból eredő kockázati prémium költségei, amelyek tulajdonképpen a többi tranzakciós költségtípus komplementereként is felfoghatóak

Az információ beszerzésének és terjesztésének költségei A mikroökonómia és az általános egyensúlyelmélet alapfeltételként köti ki a gazdasági szereplők tökéletes informáltságát, azonban a valóságban ez csak igen korlátozottan valósul meg, és az információk beszerzése a legtöbbször költséges. Az információ beszerzésének a költségessége −ugyanúgy, mint a többi tranzakciós költségtípus− két szempontból is negatív hatást vált ki. Egyrészt erőforrásokat von el más területekről, másrészt torzítja a versenyt, előnyben részesítve a nagy üzemméretű vállalatokat. A tökéletes informáltság nemcsak az optimális fogyasztói-, termelői- és befektetői döntések meghozatalához fontos, hanem a kutatás-fejlesztéshez és a gyors technológiai fejlődéshez is. A központi tervgazdaságok látványos összeomlása a gyakorlatban is bizonyította, hogy nem létezik olyan állami intézmény, amely képes lenne olcsóbban, szélesebb körű információs adatbázisra szert tenni, mint maga a piac. Az információk beszerzése mindig 39

azon szereplők számára a legolcsóbb, akik a legközelebb vannak az adott információhoz, és egyben a legmotiváltabbak is az információ beszerzésében. A piaci információkhoz maguk a piaci érintettek jóval közelebb állnak, mint bármely állami hivatal. Ez azonban természetesen távolról sem jelenti azt, hogy a piac jól működik, ugyanis a piacon az informáltság rendkívül aszimmetrikus. Mivel az információ érték, és ez az érték annál magasabb, minél kevesebben birtokolják az adott információt, a racionális piaci szereplőknek nem áll érdekükben az információ terjesztése. Az igaz tehát, hogy a piac összessége nagyon sok információt szerez be és birtokol, jóval többet, mint az állami hivatalok, de ezen információk áramlása nem tökéletes, és az egyes egyének információhoz jutása továbbra is nagyon költséges lehet. A piac tehát az információ terjesztésében súlyos kudarcot vall. Az állami szerepvállalásnak tehát elsősorban nem az információk beszerzésére és elemzésére, hanem azok terjesztésére kell fókuszálnia. Ez nem feltétlenül csak és kizárólag a központi, és mindenki számára hozzáférhető statisztikai adatbázisok fejlesztését jelenti −bár kétségtelen, hogy ez is rendkívül fontos a piaci kudarc korrigálása érdekében−, hanem ezen kívül olyan törvényekre és szabályozásokra is szükség van, amely az információk terjesztésére kényszeríti a piaci szereplőket. E tekintetben részletes gazdaságpolitikai elemzést az értekezés második része fog tartalmazni, de a könnyebb megértés érdekében nézzünk már most néhány előzetes példát, a teljesség igénye nélkül! A termelő szektorban, a legértékesebb piaci információkkal általában a piacon tartózkodó vállalatok rendelkeznek, miközben a potenciális belépők, a versenytársak, információs hátrányban vannak. Ez a tény csökkenti a piac megtámadhatóságát. Ahhoz, hogy a piacok tökéletesen megtámadhatóak legyenek, fel kellene számolni a potenciális belépők és a bennlévők közötti információs aszimmetriát. Ha például a bennlévő vállalatoknak a törvény kötelezővé tenné, hogy inputjainak és outputjainak az árait, mennyiségét, valamint azok minőségi jellemzőit a legszélesebb nyilvánosság előtt feltárják (mondjuk az Interneten), akkor megszűnne, de legalábbis erősen lecsökkenne az információs aszimmetria, ugyanis a potenciális belépők sokkal olcsóbban tudnának fontos üzleti információkhoz jutni, és sokkal megbízhatóbb költség-haszonelemzéseket tudnának készíteni. Ezzel a piac megtámadhatósága növekedne. Nyilvános adatbázisokra és pontosabb információkra természetesen nemcsak a vállalatoknak van szükségük, hanem a háztartásoknak is. Mint korábban látható volt, ha a fogyasztók nem rendelkeznek elegendő információval a termékek minőségi jellemzőiről, akkor kénytelenek döntéseiket más tényezők alapján meghozni. A hiányos informáltság a 40

nyájhatáson kívül, Veblen-hatást is eredményezhet, mely azt jelenti, hogy a fogyasztó az árból igyekszik következtetni a minőségre. Ez a Giffen-jószágok elterjedését eredményezheti, amelyeknél a keresleti görbe kezdeti szakasza pozitív meredekségű, így piaci kudarccal szembesülünk. A fogyasztói döntések hatékonyságát is jelentősen emeli egy olyan mindenki által hozzáférhető, ingyenes, központi adatbázis, amely részletes információkat tartalmaz a piacon kapható termékekről, szolgáltatásokról. Az adatbázis bővítésében természetesen a fogyasztóknak ugyanúgy szerepet kell vállalniuk, mint a vállalatoknak és a központi ellenőrző hatóságoknak, hiszen olyan tapasztalati információkkal rendelkeznek, amelyekkel más nem. Kanadában például léteznek is olyan központi adatnyilvántartók, amelyeknek az a feladatuk, hogy a fogyasztóktól beérkező, a termékekről és szolgáltatásokról szóló észrevételeket, panaszokat regisztrálják, azok hitelességét leellenőrizzék, majd az információt terjesszék. Ezek a nyilvántartók fontos szerepet játszanak ily módon a gazdasági szereplők hírnévépítésében, a minőségellenőrzésben, a piaci verseny előmozdításában és a fogyasztóvédelemben. Az

államnak

célszerű

információ-terjesztőként

jelentős

szerepet

vállalnia

a

munkaerőpiac tökéletesítése érdekében is. A munkaadók például könnyebben és hatékonyabban tudnának a meghirdetett állásra jelentkezők közül választani, ha létezne egy olyan központi adatbázis, amely információkat tartalmazna a munkavállalókról. (Az adatbázist természetesen itt is a piaci szereplők bejelentései alapján kellene feltölteni, a hitelesség megfelelő ellenőrzése mellett.) Ez nemcsak a korábbi referenciák leellenőrzésében segítheti a munkaadót, hanem olyan információhoz is hozzájuttathatja, amelyet a jelentkező magáról esetleg nem szívesen árulna el önként (pl. korábbi munkahelyi vétségek, stb.). Ugyanúgy szükség van olyan adatbázisra is, amely a munkavállalók döntéseit segíti elő. A munkahelyekről, a munkahelyi körülményekről (munkaidő, tisztaság, zaj, veszélyek, légkör, kötöttségek, stb.) és bérekről beszámoló központi nyilvántartás átláthatóbbá tehetné a munkaerőpiacot, és nagyobb versenyt indukálhatna a vállalatok között. A magyar kormányok mindeddig rendkívül alacsony hatékonysággal végezték információ-terjesztő feladataikat. Annak ellenére, hogy az informatikai forradalomnak köszönhetően most már a technikai feltételek is megteremtődtek, egyelőre rendkívül kevés területen terjedt el az imént röviden ismertetett rendszer. Kizárólag a tőkepiacon működnek jelenleg széleskörű, szofisztikált, nyilvános, nemzetközi adatbázisok. A kormányzatok a legtöbb

fejlett

országban

kötelezik

a

vállalatokat

arra,

hogy

a

nemzetközi

számvitelszabályoknak megfelelően rendszeresen gyorsjelentéseket tegyenek közzé. A tőzsdére bevezetett cégeknél szigorú előírások szabályozzák azt is, hogy a rendkívüli vállalati 41

híreket mikor, milyen formában kell közzétenni, stb. Ma már a kisbefektetők is szinte ingyen hozzáférhetnek minden szükséges vállalati és részvénypiaci információhoz. A befektetők körében érvényesül tehát a legjobban az esélyegyenlőség. Az információ beszerzésének −és más tranzakcióknak− az alacsony költsége miatt tehát, a tőkepiacok közelítenek a tökéletes piac tankönyvi modelljéhez.

Koordinációs költségek A koordinációs költségek a termelő szektorban jelentkeznek. A vállalatok azon költségeit értjük alatta, melyeket a különböző szereplők (alkalmazottak, beszállítók, vevők) érdekeinek összeegyeztetésére, összehangolására fordítanak. Vállalaton belüli koordinációs költségek közé tartozik a vállalati dogozók munkafolyamatainak megszervezése, a teljesítményük mérése, értékelése, egyszóval minden olyan tevékenység, mellyel az emberi erőforrás menedzsment foglalkozik. A koordinációs költségek jelenléte azonban megbízóügynök problémát gerjeszthet a vállalatoknál. A vállalatok igyekeznek ezt megelőzni, ez viszont jelentősen emelheti a koordinációs költségeket. A vállalaton belüli koordinációs költségek a megbízó-ügynök jelenségen kívül más piaci kudarcot is gerjeszthetnek. Ezek a költségek okozzák például az ár- és bérmerevségeket is. A termékek átárazása, a munkavállalói szerződések módosítása sok adminisztrációs-, szervezési- és egyéb járulékos költséggel

jár,

amelyeket

a

neokeynesianus

közgazdászok

összefoglaló

néven

menüköltségeknek neveznek. Az a tény, hogy egy ilyen kiemelkedő fontosságú közgazdasági irányzat képes volt kifejlődni ebből a problémakörből, szintén mutatja ennek a piaci kudarcnak a jelentőségét. Jelentőssége miatt a tovagyűrűző hatásaival elengedhetetlen részletesebben is foglalkozni. A vállalaton belüli koordinációs költségek csökkentéseinek hogyanja azonban nem a gazdaságpolitika feladata, hanem ezzel számos „menedzsment tudomány” foglalkozik behatóan. A gazdaságpolitika legfeljebb úgy képes a vállalatok működési hatékonyságát növelni, hogy az információáramlást a már korábban ismertetett módozatokon ösztönzi, és ezzel növeli a vállalatok információval való ellátottságát. Koordinációs költségek jelentkeznek akkor is, amikor a vállalat a külső partnereivel működik együtt. Kooperáció alatt nemcsak a hagyományos vevő-eladó kapcsolatot értjük, hanem beletartozik ebbe a fogalomkörbe minden olyan együttműködés, amely valamilyen externáliát internalizál, és ezáltal szinergikus hatással jár. Szinergiahatások jelentkeznek egy ágazat vertikális integrációjánál, de sokszor előnyös az együttműködés még versenytársak között

is.

Ez

jellemző

például

a

kutatás-fejlesztés 42

területén,

de

sokszor

a

marketingtevékenységnél is. A vállalatközi koordinációs költségek csökkentésére a gazdaságpolitikának már lehet befolyása −legyen az akár vertikális, akár versenyzői kapcsolat−, amelyről részletesen lesz szó a versenypolitika című fejezetben.

Egyszeri, elsüllyedő költségek Az 1.1. fejezetben láthattuk, hogy a Pareto-hatékony egyensúly létezésének és fennállásának feltétele, hogy a piacok tökéletesen megtámadhatóak legyenek, azaz a piacokra történő be- és kilépés, valamint a piaci folyamatokhoz történő alkalmazkodás (pl. áralkalmazkodás, kapacitásbővítés, stb.) teljesen költségmentes legyen. Amennyiben léteznek olyan egyszeri beruházási költségek, amelyek a piac elhagyása után elvesznek, vagy a tőkeberuházás csak jóval alacsonyabb áron értékesíthető, akkor a belépés már nem tökéletesen szabad, a piac nem tökéletesen megtámadható, azaz piaci kudarccal állunk szemben. Ahhoz,

hogy

mind

a

be-

és

kilépés,

mind

pedig

a

piaci

ár-

és

volumenalkalmazkodás költségmentes legyen, az szükséges, hogy a következő beruházástípusok értékvesztés nélkül értékesíthetőek legyenek (a zárójelben lévő példákon azonban láthatjuk, hogy ezek a beruházások a gyakorlatban sokszor nagyon is specifikusak, ezért csak értékvesztéssel adhatók el): 1) Telephely-specifikus beruházások (pl. alkatrészgyár építése az átvevőhely közvetlen környezetében, hogy szállítási és raktározási költségeket takarítsanak meg) 2) Berendezés-specifikus beruházások (pl. új, speciális technológiájú termelőgépek vásárlása) 3) Beruházás specifikus emberi tőkébe (pl. kevésbé standardizált, vállalatspecifikus tervezési eljárások elsajátítása) 4) Vevőspecifikus beruházások (pl. csak egy ügyfél megrendeléseinek kiszolgálására tervezett kapacitásbővítés) 5) Reputációt szolgáló beruházások (pl. márkanév-építés) 6) Határidő-specifikus beruházások az időben csak korlátozottan értékesíthető, vagy hasznot hozó javakba, szolgáltatásokba (pl. szezonális áruk, just-in-time termeléshez szükséges javak és szolgáltatások). 7) A vállalati beruházás adminisztratív költségei (pl. állami illeték), illetve ha az állam adminisztratív tiltással él, akkor a lobbizások és pereskedések költségei.

43

A példákból is jól látható, hogy minél vállalat- és helyzetspecifikusabb egy beruházás, annál nagyobb veszteséggel értékesíthető. Arra, hogy a beruházások mekkora hányada vállalatspecifikus, a gazdaságpolitikának csekély a befolyása. Ez ugyanis elsősorban a világ technológiai fejlődésének a függvénye, amelyet modellünkben −mint tudjuk− exogén változónak tekintettünk. Későbbi elemzéseink alkalmával azonban látni fogjuk, hogy az informatikai forradalom és a jelenleg folyamatban lévő világgazdasági szerkezetváltás egyre „rugalmasabbá teszi” a technológiákat és a tőkeberuházásokat, ezért az elsüllyedő költségek folyamatosan csökkennek.

A termékek és a termelési tényezők transzferálási költségei A mikroökonómiából ismert ármechanizmus nem működik tökéletesen, ha a piac megtisztulása költséges. A tranzakciókat jelentősen megdrágítják a termékek és a termelési tényezők transzferálási költségei. Ennek típusai a következők: 1) A termékek szállítási költségei és a fogyasztók utazási költségei a vásárlás helyszínéig (az implicit költségeket is számba kell venni, pl. időköltség); Az infrastruktúra fejlődése ellenére, ennek a mai napig jelentős költségvonzata van. Tökéletes piacgazdaságról csak abban az irreális helyzetben beszélhetnénk, ha minden egyén és minden termék „légi postával”, fénysebességgel lenne szállítható bárhonnan bárhová, méghozzá teljesen ingyen. 2) A tőke transzferálási költségei (pl. fizetési-, átutalási- és átváltási költségek); Mivel a tőke transzferálása költséges, a vállalatok nem osztják fel automatikusan a keletkezett profitot, illetve beruházások előtt nem gyűjtik be újra a szükséges forrásokat, hanem tőkét takarítanak meg. Ez a gyakorlat szemben áll az Arrow-Debreu modell által leírt feltételekkel (lásd 3.1. fejezet), tehát a tőke transzferálási költségei mellett nemcsak hogy a piac torzul −mint minden tranzakciós költség esetében− hanem ennek hatására nem is létezik minden esetben egyensúly. A tőke transzferálási költsége az informatikai forradalomnak köszönhetően rengeteget csökkent, és az informatika folyamatos fejlődésének köszönhetően joggal remélhetjük, hogy a jövőben ezen költségek közelíteni fognak a nullához. 3) A munkaerő áramlásának költségei, melynek több eleme van: a) Az utazás és költözködés explicit költségei;

44

b) A munkaerő vándorlásából származó kulturális, „komfortérzeti” és egyéb implicit költségek (pl. a szülőföld iránti honvágy miatti hasznosságcsökkenés; a nagyvárosban a zsúfoltság által kiváltott negatív „komfortérzeti költség”, stb.) c) A munkahelyváltáskor felvetődő alkalmazkodás implicit költségei, amelyek abból adódnak, hogy az ismeretek vállalat-, és helyspecifikus részei elvesznek. Az új munkahelyen új információk és ismeretek elsajátítása szükséges, amely a munkavállaló számára fáradsággal és költséggel jár. A túl gyors és radikális piaci változásokhoz a szereplők nagy része nem képes azonnal alkalmazkodni, és ezek gyakran strukturális munkanélküliséget eredményeznek. Egy egész nemzetgazdaságra kiterjedő radikális változáskor (pl. rendszerváltáskor) az alkalmazkodás költségei igen jelentősek lehetnek. Ilyen esetben a költségek úgy csökkenthetőek, hogy az átmenetnek és az alkalmazkodásnak több időt ad a gazdaságpolitika. Szembeállítható például Kína és Oroszország esete. Míg Oroszországban a gazdasági rendszerváltást gyorsan és radikálisan kívánták keresztülvinni a 90-es évek elején, a ma is szocialista Kínában az átmenetnek hosszú időt szántak. Oroszországban hatalmas válság, Kínában gazdasági csoda lett a végeredmény. A termékek és termelési tényezők transzferálási költségeire szintén kicsi a gazdaságpolitika befolyása, ugyanis ez elsősorban a transzfereket lebonyolító technológiák színvonalától

függ.

A

telemommunikációs,

az

informatikai

és

a

szállítási

infrastruktúraberuházásokat ösztönző kormányzati tevékenységek azonban hozzájárulhatnak ennek a piaci kudarcnak a csökkentéséhez.

Alkotmányos szabályok érvényesítésének a költségei A piaci rend, a szerződési egyezségek és az erkölcsi norma betartatása szintén költséggel jár. A személy- és vagyonbiztonság biztosítására a kormányok jelentős összegeket költenek (rendőrség fenntartása, bírósági perek, stb.). A tulajdonhoz való jog sérülhet például, amikor az adósságot nem lehet behajtani (pl. külföldi adósság esetében), de alapvető vagyonhoz való jog sérül akkor is, amikor például egy szolgáltatás ellenértéke nincs kifizetve, vagy adócsalás történik. Az alkotmányos és a piaci rend biztosításának kétféle költsége van: 1) A tulajdonjog kihirdetésének és megvédésének a költségei; ebbe éppúgy beletartozik a Földhivatali nyilvántartásnak a költsége, mint egy telek körüli kerítés építésének, vagy egy áruház biztonsági őrei foglalkoztatásának, vagy a riasztóberendezés felszerelésének a költségei, stb. 45

2) A tulajdon és polgárjogok megsértőivel szembeni fellépés költségei (pl. a bűnőzők ellen induló rendőrségi, és bírósági eljárások költségei) Ezek a költségek alacsonyabbak, ha az állam vállalja fel a törvények kihirdetését és védelmét. Ha a tulajdonjog és polgárjog védelmét a piaci szereplőknek kellene felvállalniuk, akkor a sok párhuzamos tevékenység miatt ez komoly erőforráspazarlást eredményezne. A költségek csak a társadalmi közmorál javításával és kulturális homogenizálásával csökkenthetők. Minél heterogénebb ugyanis egy társadalom kulturálisan, annál nagyobb költséggel jár egy közös polgárjog elfogadtatása. A globalizáció folyamata azonban nemcsak az állampolgárok vándorlását könnyíti meg, hanem kultúrálisan is egyre közelebb hozza egymáshoz az embereket.

A piaci kockázati prémium, mint a tranzakciós költségek komplementere Mivel a tranzakciós költség a gazdaságban soha nem nulla, a racionális gazdasági szereplő eldöntheti, hogy a tranzakciós költségeket milyen mértékben vállalja fel. Mivel azonban a tranzakciós költségek káros hatásai (tökéletlen informáltság, tökéletlen koordináció, piaci egyensúlytalanságok, stb.) soha nem eliminálhatóak teljesen, a piacon mindig maradnak kockázatok. Kockázatok a következő négy tényezőből vezethetők le: 1) A szereplők, tökéletes informáltság hiányában nem biztos, hogy optimális döntéseket hoznak. 2) Koodinációs költségek jelenléte mellett megbízó-ügynök problémák merülhetnek fel, azaz az ügynök (pl. vállalatvezetők) nem biztos, hogy minden esetben a megbízójának (pl. a tulajdonosnak) az érdekeit fogja képviselni. Az ügynök élhet a teljesítményvisszatartás, megtévesztés, illetve a szerződés önérdekű értelmezésének eszközeivel. 3) A piacra történő be- és kilépés költséges, ezért a rossz piaci döntés veszteséggel jár. 4) Az alkotmányos rend, azaz a polgárjog és a tulajdonjog tiszteletbentartása szintén nem tekinthető evidenciának. Mivel ennek garantálása csak tökéletes jogbiztonság, azaz hatalmas költség mellett lenne biztosítható, a gyakorlatban mindig megmarad a jogsértés kockázata. A kockázatok jelenléte miatt a piaci árakba, bérekbe, kamatlábakba, stb. kockázati prémiumok épülnek be, amelyek felfoghatóak úgy is, mint a negatív esemény bekövetkezésével szemben kötött „biztosítási járulék”. A kockázati prémium tehát egyfajta komplementer költségnek is tekinthető, amely váltómozgásban (trade-off) van a tranzakciós költségek többi típusával. Ha ugyanis az információk beszerzésére, a szereplők 46

koordinálására, illetve az emberi jogok érvényesítésére nagyobb összegeket fordítunk, akkor a kockázati prémium csökken, és fordítva. A racionális piaci szereplőknek döntést kell hozniuk arról, hogy a kockázati prémiumot, illetve az egyéb tranzakciós költségeket milyen mértékben vállalják fel. Addig érdemes az információk beszerzésére, a koordinálás tökéletesítésére, az alkotmányos rend fenntartására többletösszeget fordítani, amíg ennek határköltségei alacsonyabbak mind a határhasznuknál, mind pedig a kockázati prémium határköltségénél. A tranzakciós költségek és a kockázati prémium nagysága tehát akkor optimális, ha MCtr = MCkp = MU, ahol MCtr a tranzakciós határköltség, MCkp a kockázati prémiumnak a határköltsége, MU pedig a piaci kudarc csökkentéséből származó határhaszon.

A tranzakciós költségek elszámolása A tranzakciós költségek számszerűsítése rendkívül nehéz, a gyakorlatban nem is megoldott, nem léteznek erről megbízható statisztikai adatok. A továbbiakban áttekintjük a pontos elszámolást nehezítő tényezőket, valamint azt, hogy milyen módon lehetne a tranzakciós költségeket elméletileg mérni. A költségek elszámolásakor rendkívül fontos az össznemzetgazdasági szemlélet. A tranzakciós költségek nemzetgazdasági összege nem egyenlő az egyes szereplők tranzakciós költségeinek összegével, ugyanis a halmozódó hatásokat ki kell belőle vonni. Nézzünk erre egy példát! Tegyük fel, hogy egy gazdasági szereplő ingatlan adás-vételi szerződést akar kötni egy másik szereplővel! A feleknek itt olyan tranzakciós költségekkel kell számolniuk, mint például az ügyvédi költségek, a Földhivatalnak fizetett átírási költség (illeték), az egyéb adók (pl. forrásadó), valamint a szerződésszegés kockázatából eredő károk. Nemzetgazdasági értelemben azonban nem pontosan ezekkel az összegekkel kell számolni. A szerződésszegés kockázatából eredő károk még teljes egészében tranzakciós költségnek tekinthetők. Az a közvetítői szolgáltatás, amellyel az ügyvéd a felek megállapodását elősegíti, koordinációs költségnek tekinthető, és ami a szerződéskötés törvényes lebonyolításáért és jogi biztonságáért való felelősségvállalás költségeit illeti, szintén tranzakciós költség. Úgy tudjuk meghatározni, hogy pontosan mekkora a jóléti veszteség, ha kiszámoljuk a tranzakciók közben felhasznált termelési tényezők alternatív költségét, azaz meghatározzuk, hogy mennyivel növelték volna ugyanezen erőforrások a nemzeti jólétet, ha nem tranzakciók lebonyolítására, hanem „hasznos” áruk és szolgáltatások 47

előállítására fordították volna őket. A Földhivatalnak fizetett átírási illeték például nem tekinthető teljesmértékben nemzetgazdasági értelemben vett tranzakciós költségnek. Az illetéknek azon része, amelyből az állam biztosítja az ingatlanok nyilvántartását, és ezzel a tulajdonjog védelmét, természetesen tranzakciós költségnek tekinthető, az illeték összege azonban általában meghaladja a valós adminisztrációs költségeket, és gyakran a költségvetés egyéb kiadásainak fedezését is szolgálja. Az illeték ez utóbbi része már nem tekinthető tranzakciós költségnek nemzetgazdasági értelemben. Itt is tehát kizárólag azon erőforrások alternatív költségét kell számbavenni, amelyeket az állam ténylegesen a tulajdonjog megóvásának biztosítására fordít. Egy másik példát véve megfigyelhető, hogy sokszor még a „legegyszerűbb tranzakciós költségek” számszerűsítése is roppant bonyolult lehet. A szállítási költség kiszámítása például nemcsak a profitok levonása miatt nehézkes, hanem azért is, mert a szállításnak externális hatásai is lehetnek (pl. szmog, a közút kopása, stb.). Rendkívül nehéz lenne pontosan meghatározni, hogy egy teherautó mekkora mértékben amortizálja a közutat miközben egyszer végigmegy a Szeged-Budapest útvonalon, vagy hogy mekkora jóléti veszteséget okoz a kipuffogó gáz és a motorzúgás az útvonal mentén lévő falvak lakosai körében. A szállítási költség pontos elszámolásánál figyelembe kellene venni ezen externális hatásokat is, azonban ennek kalkulációja a gyakorlatban rendkívül nehéz. Az olvasóban joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért kellett a tranzakciós költséget újradefiniálni, majd több oldalon keresztül klasszifikálni, hisz ennek definíciója látszólag triviális. A tranzakciós költségek típusainak precíz ismertetése azért volt szükséges, mert a könyv

második

részében,

az

államháztartás

egyes

alrendszereinek,

valamint

a

gazdaságpolitika teendőinek tárgyalásakor, többször lesz erre utalás. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy amennyiben a gazdaságpolitika minden területen sikeresen felismerné és csökkentené a két alapkudarcot, akkor az összes létező piaci kudarc káros hatása csökkenne, és ezzel a gazdaság közelebb kerülne a Pareto-hatékony állapothoz. A gazdaságpolitika dolga tehát nem más, minthogy megtalálja az alapkudarcokat a gazdaság egyes szektoraiban (egészségügy, oktatáspolitika, versenypolitika, kutatás-fejlesztés, stb.), majd igyekezzen ezek negatív hatásait csökkenteni.

48

3. fejezet A piaci alapkudarcok tovagyűrűző hatásai Ez a fejezet azt kívánja bizonyítani, hogy az eddig nem említett, de a szakirodalomból közismert piaci kudarcok (közjavak problémája, externális hatások, erkölcsi kockázat, kontraszelekció) valójában nem alapkudarcok, hanem a bemutatott két alapkudarc tovagyűrűző hatásai. A monopol-, oligopol struktúrák tárgyalására a fejezet nem tér ki, ugyanis azt már korábban ismertettük, hogy zérus be- és kilépési költségek mellett a monopóliumok is tökéletesen versenyző vállalat módjára viselkednek. A megtámadható piacok elmélete tehát bizonyítja, hogy a piacon a monopolista-, oligopolista árazások a be- és kilépési költségeknek köszönhetők. Elfogadottnak tekinthetjük tehát azt az állítást, hogy a monopólium problémája a tranzakciós költségek tovagyűrűző hatása. Tekintsük azonban most át ebből a szempontból a többi piaci kudarcot is!

3.1. fejezet Közjavak problémája Számos közgazdász piaci alapkudarcnak tekinti, hogy a piac képtelen a közjavak megfelelő mennyiségű előállítására. A 3.1. fejezet azonban azt igyekszik bizonyítani, hogy valójában ez nem alapkudarc, mindössze a tranzakciós költségek tovagyűrűző hatása. A tiszta közjavaknak definíciószerűen három alapvető tulajdonsága van. Egyrészt a fogyasztásuk közös, más szóval a közjószág oszthatatlan. Másrészt a közjószág határköltsége nulla, azaz a közjavak által nyújtott szolgáltatás minden további egyén számára költségek nélküli, miközben az egyén belépése nem csökkenti a korábbi fogyasztók hasznosságát sem. Harmadrészt pedig nem valósítható meg a kizárás, azaz a közjószág igénybevételéből lehetetlen, vagy nagyon költséges kizárni egy egyént. A közjószág klasszikus példája a honvédelem, a külpolitika, vagy akár a hajókat navigáló világítótorony. Fontos hangsúlyozni, hogy egy jószág nem attól válik közjószággá, hogy az állam szolgáltatja, hanem attól, hogy rendelkezik a három fentebb ismertetett tulajdonsággal. A közoktatás, vagy az egészségügy például nem közjószág, hiszen ezeknél a szolgáltatásoknál egyrészt megvalósítható a kizárás,

49

másrészt a határköltség sem zérus. Az egyértelmű közgazdasági definíció ellenére nem mindig könnyű meghatározni, hogy egy jószág közjószág, vagy magánjószág, ugyanis vannak olyan javak, amelyek mindkettőre jellemző tulajdonságokat magukban hordoznak (lásd. 3.1. melléklet). 3.1. melléklet Lehet egy jószág egyszerre magánjószág és közjószág is? Nem mindig könnyű meghatározni, hogy mi számít közjószágnak, és mi nem. Tegyük fel például, hogy egy városi parkban lehet focizni, kosárlabdázni és más sportokat űzni. Nyilvánvaló, hogy ezek a szolgáltatások magánjavak, hiszen sem a kizárhatatlanság, sem pedig a zéró határköltség feltétele nem teljesül. Egyrészt a használók számának növekedése egy pont felett zsúfoltságot okoz, amely költségeket ró a korábbi használókra, másrészt kerítés építésével könnyen ki lehet zárni azokat, akik nem fizetnek a park használatáért. Tegyük fel azonban, hogy tinédzserbandák csavarognak a város utcáin, lopnak az áruházakban és a „köz” terhére vannak. Tételezzük fel továbbá azt is, hogy számos szociológiai tanulmány meggyőzően bizonyította, hogy azok a kamaszok, akik sportolnak kisebb valószínűséggel csatlakoznak az ilyen bandákhoz, és ezért a bűnözési ráta csökkenne, ha a park kínálta sportolási lehetőségek könnyen elérhetőek lennének. Nos, ez a park magánjószág, vagy közjószág? A parkot használók számára −beleértve a bandatagokat is− magánjószág, hiszen a használatból kizárhatóak, de a város polgárai számára közjószág, hogy a bandatagok sportolni járnak ahelyett, hogy a városban garázdálkodnának. A jobb közbiztonságból ugyanis már egy polgár sem zárható ki, mindenki élvezi ennek hasznát függetlenül attól, hogy hozzájárult-e a sportlétesítmények megépítéséhez, üzemeltetéséhez, vagy sem. Bizonyos értelemben az oktatás is tekinthető közjószágnak. Igaz, hogy könnyen kizárható az a diák, aki nem fizeti a tandíjat, de az oktatásnak vannak pozitív externális hatásai is. A tanult emberek például feltehetően jobban érdeklődnek a közügyek iránt, gyakrabban és okosabban szavaznak, és együtt érzőbbek embertársaikkal szemben. Ezek közjószágra jellemző hasznok, melyekből minden állampolgár részesül, és a nem fizetők sem zárhatóak ki. A közjavak előállítása a potyautas-jelenség miatt nem tud a piacon kellő mértékben megvalósulni. Ha egy magánvállalat kínálna közjószágot, az emberek nem vásárolnák meg, 50

mert tudnák, hogy −akár fizetnek érte, akár nem− nem zárhatók ki a haszon élvezetéből. A racionális fogyasztó tehát másoktól várná el, hogy finanszírozza a közjószágot. Ha viszont minden egyén a racionális magatartásnak megfelelően mások erőfeszítéséből próbálna hasznot húzni, akkor a közjószág nem jönne létre. Ezért lehet szükség az állam kényszerítő erejére, azaz arra, hogy a közjavakat kötelezően fizetett adóból finanszírozzák.

3.1.1. fejezet A közjószág Pareto-hatékony finanszírozása Tekintsük most át, hogy hogyan lehetne egy közjószágot a leghatékonyabban finanszírozni! Az egyén magánjavak iránti és közjavak iránti keresleti görbéje között nincs alapvető különbség (lásd. 3.1. és 3.2. ábra). (Az ábrákból jól látszik, hogy ahhoz, hogy a közjavak keresletét fel lehessen írni, az egyénnek ismernie kell a közjószág árát, azaz azt a ráeső adóösszeget, amelyet meg kell fizetnie.) 3.2.ábra

Ár

Adóár

3.1. ábra

cipőmennyiség

Vadászgépmennyiség

A két keresleti görbe azonban jelentősen különbözik az aggregálás módjában, azaz abban, hogy milyen módon lehet levezetni az egyéni keresleti görbéből a piaci keresleti görbét. Mint köztudott, egy magánjószág iránti piaci keresleti görbe az egyéni keresleti görbék egyszerű horizontális összege. A közjavak esetében azonban, mivel ugyanazon jószág hasznát egyszerre élvezi az összes egyén, a piaci keresleti görbe az egyéni keresleti görbék vertikális összegeként adható meg. A 3.3. ábrán felvázolt példában azért, hogy honvédelem céljából az állam hét vadászgépet vásárolhasson, Péter ötezer, Pál pedig tízezer forint adót hajlandó fizetni, azaz összességében véve a kettőjüktől tizenötezer forint adó

51

folyna be erre a célra. Természetesen az összes egyén keresleti görbéjét vertikálisan összegezve megkapható a piaci keresleti görbe. 3.3. ábra

Adóár (ezer forint)

30 25 20 15 10

DP+P DPál DPéter

5 0 1

2

3

4

5

6

7

8

9

Vadászgépek száma

Annak érdekében azonban, hogy meghatározhassuk a közjószág optimális mennyiségét, a közjószágnak nem a piaci keresleti görbéjét, hanem az úgynevezett határértékelési görbéjét és a határköltség görbéjét kell felírni. A határértékelési görbe (jele: ME) azt fejezi ki, hogy az egyén mekkora adóárat hajlandó fizetni a közjószág minden további egységéért. A határértékelési görbe tehát a határhaszon görbével van rokonságban, mindössze annyi a különbség, hogy az egyén határhaszna itt adóárban van kifejezve. Gossen első törvénye, azaz a csökkenő határhaszon elv miatt, a határértékelési görbének negatív a meredeksége. A piaci határértékelési görbe a keresleti görbéhez hasonlóan, az egyéni határértékelési görbék vertikális összegzésével vázolható fel. Közismert, hogy a közjószág határköltség görbéje a releváns szakaszban pozitív meredekségű (vagy konstans), és azt fejezi ki, hogy mekkora költséggel jár a közjószág minden további egységének előállítása. Minden termékre jellemző, így a közjószágokra is, hogy a kínálat akkor optimális, ha a piac határértékelése egyenlő a termelés határköltségével, vagyis ME = MC. Ha ugyanis ME > MC, azaz ha a közjószág legutolsó egységének határértékelése (határhaszna) nagyobb, mint a marginális egység termelésének határköltsége, akkor több egységről kell gondoskodni. Ellenkező esetben pedig csökkenteni kell a közjószág mennyiségét. A leírt feltétel teljesülése biztosítja, hogy a piacon az optimális mennyiségű közjószág jöjjön létre, de ahhoz, hogy ez az optimumpont egyensúlyi állapot is legyen, és tükrözze minden egyén preferenciáját, szükség van egy másik feltétel teljesülésére is. Míg a

52

magánjavak esetében a fogyasztott mennyiség megválasztásával az emberek kifejezhetik határértékelésüket, a közjavak esetében senki nem határozhatja meg, hogy mennyit fogyaszt, mivel az egyes egyének számára elérhető egységeket az összes többi ember is kénytelen fogyasztani. Ha például hét Grippen vadászgépet vásárol a magyar kormány, akkor a honvédelmi feladatok ellátásának ez a mértéke biztosított minden állampolgár számára, se több, se kevesebb. Mivel a közjavak természete miatt az egyéni mennyiségi alkalmazkodás kivitelezhetetlen, az adóárakat kell az egyének határértékeléséhez igazítani annál a mennyiségnél, mely kielégíti az aggregált feltételt. Ha például az aggregált határértékelési görbe hét egységnél metszi a határköltség görbét, valamint Péter és Pál keresleti görbéje az 5.3. ábra szerint alakul, akkor Pétertől 7 x 5.000. = 35.000. forint, Páltól pedig 7 x 10.000. = 70.000. forint adót kell beszedni honvédelmi célra. Amennyiben nem alkalmaznánk ezt a személyre szabott adóztatási módszert, hanem például Pétertől is és Páltól is egyaránt 52.500. forint adót szednénk be, akkor nem állna be az egyensúly, mert az egyéni határértékelések és határköltségek alapján Péter kevesebb, Pál viszont több közjószágot fogyasztana szívesebben. Azt az esetet, amikor mind az aggregált, mind az individuális feltétel teljesül, Lindhal-egyensúlyi állapotnak nevezzük. A Lindhalegyensúly Pareto-hatékony 6 . A példából látható, hogy ahhoz, hogy a kormányzat személyre szabva meghatározhassa az adó optimális mértékét, és megvalósulhasson a Pareto-hatékony állapot, ismerni kell minden egyén keresleti függvényét. Ezzel az információval azonban csak maguk a fogyasztók rendelkeznek, akiknek nem áll érdekükben ezt a valóságnak megfelelően felfedni. Amennyiben az állampolgárokat a preferenciáik alapján adóztatnák, akkor érvényesülne a potyautas-taktika, azaz az egyének alacsonyabb hasznosságot nyilvánítanának ki, és ezzel igyekeznének a költségeket másra hárítani. Ez volt az oka annak, hogy sokáig a közjavak problémáját önálló piaci kudarcként kezelték, azonban ma már ismert olyan módszer is, amellyel érdekeltté lehet tenni az egyéneket abban, hogy preferenciáikat, azaz a közjavak iránti keresleti görbéiket a valóságnak megfelelően vallják be. Ez a módszer akkor ültethető át a gyakorlatba, ha a tranzakciós költség nulla. A továbbiakban ezt a módszert ismerhetjük meg. Hasonlóan az előző esethez, minden egyént megkérünk, hogy adja meg a közjavak iránti keresleti görbéjét, most azonban más szabály határozza meg az egyén adófizetési kötelezettségét. Először vertikálisan összegezzük az összes többi egyén keresleti görbéjét, 6

A tétel matematikai bizonyítása megtalálható a következő munkában: Bernard Salainé (2000): Microeconomics of Market Failures, MIT Press, Massachusetts. 74-75. oldal

53

majd meghatározzuk a kínálati görbével való metszéspontját. Ez a pont jelenti a közjavaknak azt a szintjét, amelyet akkor állítanának elő, ha az illető úgy foglalna állást, hogy számára a közjószág nem képvisel értéket. Az egyénnel közlik, hogy neki csupán akkor kell adót fizetnie, ha az ő preferenciája miatt ehhez képest növekszik az előállított közjavak mennyisége. Ez esetben sem neki kell finanszíroznia a pótlólagos közjószág teljes költségét, hanem mindössze azt a különbséget kell megfizetnie, amely a termelés határköltsége és mindenki más aggregált értékelése között van. Ennek értelmezéséhez tekintsük a 3.4. ábrát! 3.4. ábra Többiek aggregált kereslete A közjószág határköltsége

Ár

A B

G0 G0+1 Közjavak mennyisége

A 3.4. ábrán a közjószág termelésének a határköltsége állandó (növekvő határköltség esetén sem változik a közgazdasági konklúzió). Ha az utolsó egyén semmire sem értékeli a közjószágot, akkor a közjószág termelésének az optimális szintje G0 volna, ugyanis a többi egyén határértékelésének összege ekkor egyenlő a határköltséggel. Ahogy viszont a közjószágok szintje meghaladja a G0 értéket, az utolsó egyénnek meg kell fizetnie a többiek határértékelése és a határköltség közti különbséget. Ezért ha például G0+1 termék előállítására kerül sor, akkor az illetőnek meg kell fizetnie az AB szakasz által jelölt összeget. Az egyén tehát abban a helyzetben van, hogy képes befolyásolni a közjavak szintjét.

54

3.5. ábra Az egyén határhozama (keresleti görbéje)

Ár

Az egyén határköltsége (mások adott keresleti görbéje mellett)

A’ B’ G0

G0+1 G*

A közjavak mennyisége

Világos, hogy a közjószág mennyiségét addig fogja az egyén emelni, amíg G növelésének számára jelentkező határhozama (határhaszna) nagyobb, mint az általa fizetendő határköltség. A 3.5. ábra az egyéni határhasznokat és határköltségeket ábrázolja. Látható, hogy az egyén határhaszna mindaddig meghaladja az egyéni határköltséget, amíg a közjószág mennyisége kisebb, mint G*, tehát az egyénnek érdekében áll A’B’ összeg befizetése, és ezzel a G* termékmennyiség biztosítása. Az egyénnek tehát nem áll érdekében valótlan képet festeni a preferenciájáról, igazat fog állítani. Ha minden egyén racionálisan cselekszik, és a mechanizmus hatására igazat állít preferenciájáról, akkor a közjavak finanszírozása Paretohatékony lesz, ugyanis a határhaszon és a határköltség minden egyén esetében egyenlő lesz. A potyautas-taktika tehát ezzel a módszerrel kiküszöbölhető. A közjavak finanszírozása ily módon Pareto-hatékony lenne, de a módszer megvalósítása gyakorlati nehézségekbe ütközhet. Az összes egyén preferenciájának kikérdezése (részletekbe menő kérdőívek kitöltetése), valamint minden n-1 fő keresleti függvényének összegzése, és ebből az n-edik egyén költségfüggvényének meghatározása nagy tranzakciós költséggel jár. Ráadásul a szereplők preferenciáját nemcsak egyszer szükséges kikérdezni, ugyanis az egyének valószínűleg csak hosszas iteratív folyamat után nyilvánítják ki preferenciáikat a valóságnak megfelelően. Ez a módszer tehát akkor lenne hatékony, ha a tranzakciós költség tényleg zéró lenne, azaz a preferenciák többszöri kikérdezése, felmérése nem járna költséggel. Mindezek azt bizonyítják, hogy a közjavak problémája nem alapkudarc, ugyanis zéró tranzakciós költségek mellett létezik olyan módszer, amellyel a közjavak finanszírozása Pareto-hatékony. A közjavak problémája tehát mindössze a tranzakciós költségeknek a tovagyűrűző hatásából származó piaci kudarc. 55

3.2.

fejezet

Külső gazdasági hatások (externáliák) Az externália definíciója közismert. Externáliáról vagy külső gazdasági hatásról akkor beszélünk, ha egy gazdasági szereplő tevékenysége piaci ellentételezés nélkül befolyásolja egy másik szereplő helyzetét. A definícióban a ’helyzetét’ szón van a hangsúly. Nem arról van ugyanis szó, hogy egy gazdasági szereplő befolyásolja egy másik szereplő döntését, termelését, hasznosságát, profitját, stb., ugyanis ez még a piac természetes működésének tekinthető. Ha egy szereplő azonban hatással van egy másik szereplő alapvető gazdasági környezetére, azaz helyzetére is, már külső gazdasági hatásnak tekinthető. Externália jelentkezhet akár a termelésben, akár a fogyasztásban. 1) Külső gazdasági hatásról a termelésben akkor beszélhetünk, ha egy vállalat termelési függvénye valami módon egy másik vállalat inputjainak és outputjainak mennyiségétől függ. Tehát itt a termelési függvény a változó, és nem a termelés mennyisége. Az a piac természetes működésével jár együtt, ha egy vállalat megváltoztatja termelésének a mennyiségét az összpiaci input- vagy outputkínálat változása függvényében. Az viszont már externália, ha a piaci kínálat változása már a vállalat termelési függvényét, azaz működésének alapfeltételeit is megváltoztatja. 2) Külső gazdasági hatásról a fogyasztásban akkor beszélünk, ha egy ember közömbösségi görbéjének alakja vagy elhelyezkedése más emberek fogyasztásától függ. A változó tehát itt is a közömbösségi görbe, és nem pusztán az elfogyasztott jószágkosár. Egy tevékenység extern hatásának következménye, ha a tevékenység egyéni határköltsége vagy egyéni határhaszna eltér a tevékenység társadalmi határköltségétől vagy határhasznától. Ha például a termelés magán határköltsége kisebb a társadalminál, akkor a gazdasági szereplő a társadalom számára negatív externáliát hoz létre. Ennek az oka, hogy a profitorientált vállalat addig emeli termelésének mennyiségét, ameddig a magán határköltsége egyenlő nem lesz a termelés határtermékével. Ez a termelési szint azonban már a társadalmi határköltségfüggvénnyel számolva túltermelést eredményez, ami többletterhet ró a társadalomra. Erre példa az ipari környezetszennyezés, de pozitív externális hatásra is találhatunk számos példát. Gondoljunk például a szakirodalomban talán leggyakrabban idézett klasszikus esetre, a méhész és az almatermelő közötti kapcsolatra!

56

Annak ellenére, hogy a külső gazdasági hatások jelentősen befolyásolják a szereplők profitját és hasznosságát, létezésükre az általános egyensúlyelmélet modellje nem tér ki. Az externáliák jelenléte miatt a piacon beálló versenyzői egyensúly nem Pareto-hatékony, ezért az externáliákat a szakirodalomban hosszú ideig piaci kudarcnak tekintették. Pigou állítása szerint például, mivel a külső gazdasági hatások jelenléte következtében a magán és a társadalmi érdekek ütköznek (azaz a magán és társadalmi határköltség függvények és határhaszon függvények különbözőek), a probléma csak állami beavatkozással orvosolható, mégpedig úgy, hogy az externália nyerteseitől jövedelmet csoportosítunk át az externália veszteseihez. Szerinte csak így lehet a magán határköltség- és határhaszon függvényeket egyenlővé tenni a társadalmi határköltség- és határhaszon függvényekkel. Ronald Coase 7 (1969) elméletének megjelenése óta azonban közismert, hogy ennek a piaci kudarcnak az orvoslásához sincs szükség állami szerepvállalásra, ugyanis zéró tranzakciós költségek mellett a probléma piaci alkuk révén megoldható. A Coase-tétel az alábbi két állításban foglalható össze: 1) Amennyiben a tulajdonjogok minden esetben egyértelműen meg vannak határozva és érvényesíthetőek is, akkor zérus tranzakciós költségek mellett, az extern hatások következtében felmerülő hatékonysági problémák a szereplők egymás közötti tárgyalásaival és piaci tranzakcióival megoldhatók. 2) Függetlenül attól, hogy milyen módon voltak a tulajdonjogok eredetileg meghatározva, a szerződéses felek tárgyalásai és piaci tranzakciói ugyanahhoz az allokációs eredményhez vezetnek. Coase állításának bizonyítására nézzünk egy klasszikus példát! Egy folyóparti szálloda vendégeit elsősorban a folyó kedvező horgászati adottságai vonzzák. A folyó mellé azonban települ egy fafeldolgozó üzem is, amely a fát a folyón úsztatva kapja egy közeli erdőgazdaságtól. A fát a fertőzések ellen gombaölő szerrel vonják be, amelynek egy része úsztatás közben beleoldódik a folyóba, így a táplálékláncba beépülve káros hatással van a halállományra. Ez természetesen negatív externális hatást gyakorol a horgászati turizmusra, így a szálloda forgalmára. Nézzük, mi a megoldás Coase szerint! Mindenekelőtt rögzíteni kell a tulajdonosi jogosítványokat. Ki rendelkezik a folyó szennyezésének a jogával? Hagyjuk ki az elemzésből egyelőre a harmadik személyeket (állam, társadalom, stb.), és az egyszerűség kedvéért tekintsük a modellt egyelőre 7

Coase, R.H. (1969): The problem of Social Cost. In Reading in Macroeconomics. Megjelent magyarul: A társadalmi költség kérdése; Harmathy A. − Sajtó A. (1984): Gazdasági és jogi tanulmányok. II. kötet, 202243.old. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

57

kétszereplősnek! Tegyük fel, hogy a folyó is a szállodatulajdonosé, így a fafeldolgozónak nincs jogában szennyezni azt. Mivel azonban a fafeldolgozó üzem haszna egy bizonyos termelési mennyiségig és az ezzel együtt járó szennyezési szintig meghaladja a szállodásnak a szennyezés miatti bevételkiesését, a fafeldolgozó megtérítheti a szállodás bevételkiesését, és folytathatja tevékenységét. Ez a helyzet mindaddig fennáll, ameddig a fafeldolgozó tiszta határhaszna magasabb, mint a szálloda externális költsége. Tegyük fel most az ellenkező helyzetet, nevezetesen azt, hogy a folyó a fafeldolgozó tulajdonában van! Az üzemnek most jogában áll szennyezni. Ha a fafeldolgozó maximális egyéni profitra törekedne, akkor a magas szennyezési fok miatt a szállodatulajdonosnak nagy veszteséget okozna, amely messze meghaladná az üzem termelésnövekedéséből származó hasznot. Ebben az esetben a szállodásnak érdemes felajánlania, hogy kárpótolja a fafeldolgozót −ha az hajlandó kevesebb fát úsztatni− az elmaradt haszonért. Ez mindaddig megéri neki, amíg a szennyezésből származó externális határkára meghaladja a fafeldolgozó tiszta határhasznát. A példából is látható, hogy az externáliák piaci alkuk útján internalizálhatók. Coase második tételéből az is következik, hogy bármilyen módon vannak is rögzítve kezdetben a tulajdonjogok −példánkban mindegy, hogy a szennyezési jog a szállodásé vagy a fafeldolgozóé−, a piaci alkuk ugyanahhoz a termelési és szennyezési szintekhez vezetnek. A tulajdonosi jogosítványok kezdeti elosztása tehát független a hasznok és az externáliák végső elosztásától. A piaci alkukat a gyakorlatban nehezíti azonban az a tény, hogy a valós helyzetben az esetek sosem két-, hanem sokszereplősek. A folyó szennyezése például nemcsak a horgászok számára okoz kárt, hanem széles társadalmi körnek is. Rossz közérzetet okoz például a természetvédőknek, hogy a folyó szennyezett, a gombaölőszer emellett csökkenti a biodiverzitást, amely ronthatja az elkövetkező generációk életfeltételeit is, stb. Sok érintett esetén a tárgyalások költségesek lehetnek. Sőt, amennyiben a szennyezés tartós kárt okoz a folyó halállományában, akkor a piaci alkuk még elméletileg sem kivitelezhetők, ugyanis az utókor érintetteit nem tudjuk a tárgyalóasztal mellé ültetni. Problémát okozhat továbbá itt is a potyautas-taktika, nevezetesen az, hogy az érintett természetvédők valótlan állításokkal túlértékelhetik veszteségérzetüket, megpróbálva ezzel magasabb kompenzációhoz jutni. Ezt a problémát azonban a 3.1. fejezetben megismert módszerrel kezelni lehet. Ugyanis a biodiverzitás és a környezet konzerválása közjószágnak tekinthető, amelynek finanszírozása (vagy a közjószág elvesztése esetén a kárpótlása) szintén megvalósítható a korábban leírt modell szerint. Így érdekeltté tehetőek az egyének abban, hogy kinyilvánítsák a valós preferenciáikat. Ez természetesen csak elméleti lehetőség, ugyanis napjaink gazdasági és technológiai környezetében az alkuk igen költségesek lennének. A Coase-tétel tehát kizárólag 58

a zérus tranzakciós költségek szigorú feltétele mellett állja meg a helyét. Ennek ellenére a Coase-tétel a közgazdaságtan rendkívül jelentős tétele, ugyanis bizonyítja, hogy az externális hatások a tranzakciós költségeknek a tovagyűrűző hatásai.

3.3. fejezet Erkölcsi kockázat és kontraszelekció A

2.2.

fejezetben

a

tranzakciós

költségek

egyes

típusainak

bemutatásánál

megemlítettük, hogy az információ beszerzésének költségei és a koordinációs költségek megbízó-ügynök problémává tudnak továbbgyűrűzni. Ebben a fejezetben pedig azt láthatjuk, hogy ennek a továbbgyűrűzésnek milyen csatornái vannak, valamint, hogy mindez milyen módon tud erkölcsi kockázat és kontraszelekció formájában további piaci kudarcokat generálni. Piaci kontextusban a megbízó-ügynök kapcsolat tipikus példái a munkaadó és munkavállaló, eladó és vevő, tulajdonos és üzletvezető, felügyelő bizottság és igazgatóság, igazgatóság és vezetők, az idegen tőke tulajdonosa és a vezetők, valamint a vezetők és beosztottak közti viszony. Minél kevesebb információval rendelkezik a megbízó az ügynök egyéni céljairól, cselekvési lehetőségeiről és tényleges teljesítményéről, annál nagyobb a kockázat, hogy az ügynök nemcsak a megbízó érdekében, hanem a megbízó hátrányára, saját érdekeit is szem előtt tartva tevékenykedik. Az opportunista magatartás ugyanis −mely magában foglalja a csalás és megtévesztés lehetőségét; például a teljesítmény-visszatartást, a teljesítmények megtévesztő közlését vagy a szerződés önérdekű értelmezését, stb. − az ügynök részéről sajnos teljesen racionális cselekvésnek tekinthető. A szerződések „tökéletlensége” az információk beszerzésének, a koordinációnak és az ellenőrzésnek a költségességére, azaz a tranzakciós költségekre vezethetők vissza. Az ügynökköltség a tranzakciós költségek bizonyos típusainak gyűjtőfogalma. Azt a költségekben kifejezett különbséget jelenti, amellyel a teljes informáltság és tökéletes koordináció körülményei közti teljesítés eltér az aszimmetrikus információeloszlás körülményei közti teljesítéstől. Az ügynökköltség három típusa a következő: 1) A megbízó kiadásai, például a szerződés költségei, az ügynök ösztönzésére irányuló kiadások, a kockázati prémiumok, valamint a megbízás ellenőrzése és értékelése;

59

2) Az ügynök azon költségei, amelyek a megbízó ellenőrzés iránti igényéből fakadnak, például az önkontroll, az elszámolási kötelezettség, a megbízó elvárásának megfelelő információk megszerzésének költségei és a kártérítési kötelezettséggel járó garanciális költségek; 3) A megbízó azon vesztesége, amely abból ered, hogy az ügynök teljesítménye eltér a megbízó lehetséges haszonmaximumától (reziduális költség). i) Az ügynökköltség egyik tovagyűrűző hatása az erkölcsi kockázat. Az erkölcsi kockázat (moral hazard) kifejezés abból a felfogásból ered, hogy immorális dolog az egyén részéről pusztán azért megtéveszteni a másikat (szerződést szegni, félreinformálni, stb.), hogy többlethaszonhoz jusson. Erkölcsi kockázatnak

tekinthetjük

például

a

következő

esetek

bekövetkezésének

lehetőségét: b) Annak kockázata, hogy a munkavállaló munkaidőben lazsál, miközben a főnökét megtéveszti, és a valóságosnál magasabb teljesítményről informálja; c) Annak kockázata, hogy a vállalat információkat rejt el a hitelező bank elől, és ez a hitelképességi besorolásának javulását eredményezi, amelyből kifolyólag a bank alacsonyabb kamat mellett folyósítja a hitelt; d) Annak kockázata, hogy a vagyonbiztosítással rendelkező egyén nem igyekszik megóvni a vagyonát, gondatlanul vagy erkölcstelenül jár el annak érdekében, hogy a biztosítótól kárpótlást kapjon; e) Annak kockázata, hogy az orvos −kihasználva a beteg és a biztosítótársaság informáltságának hiányát− a szükségesnél több szolgáltatást (kezelést) végez el többletjövedelem reményében. Az erkölcsi kockázat létezése miatt a piacon kockázati prémiumok épülnek be a biztosítási jutalékokba, kamatlábakba, árakba, bérekbe, stb., amelyek a piacokat torzítják, és eltérítik a Pareto-hatékony állapottól. A kockázati prémiumok létezésének egyenes következménye a kontraszelekció, ugyanis a megemelkedett árak, kamatlábak, biztosítási jutalékok, stb. miatt csak a magasabb kockázatot képviselő ügynökök hajlandóak a megbízóval leszerződni. A kontraszelekció kifejezés abból a felfogásból származik, hogy a megbízó pontosan azzal a tevékenységével okoz önmagának kárt, és azért szerződik végül a kockázatosabb ügynökkel, mert kockázati prémiummal próbálta magát bebiztosítani az erkölcsi kockázat ellen. Az például, ha egy bank úgy dönt, hogy az amorális adósok megjelenésének kockázatát úgy próbálja ellensúlyozni, hogy hitelkamatát megemeli,

60

kontraszelekcióhoz vezethet, ugyanis könnyen előfordulhat, hogy a magasabb hitelkamatokat már csak a kockázatosabb és immorálisabb ügyfelek vállalják fel.

61

4. fejezet Közösségi döntések elmélete 4.1. fejezet A gazdaságpolitika feladata a piaci kudarcok tükrében Az általános egyensúlyelmélet és a mikroökonómia tételei alapján közismert, hogy a nemzeti jövedelem akkor maximális, ha minden piacon érvényesül a tökéletes verseny. A 2. és 3. fejezetek azonban bemutatták, hogy mely tényezők miatt nem működnek a piacok tökéletesen, és hogy a valóságban miért nem jön létre a versenyzői egyensúly és a Paretohatékony állapot. Nyilvánvalóvá vált, hogy a szakirodalomból ismert összes piaci kudarc (monopólium, közjavak, externáliák, erkölcsi kockázat, kontraszelekció) valójában mindössze két piaci alapkudarc (nem racionális piaci magatartás, tranzakciós költségek) tovagyűrűző hatásának tekinthető. Így a kudarcoknak az elosztási hatékonyságra és a jövedelemre gyakorolt negatív hatása a két alapkudarc csökkenése következtében szintén csökken. Ez a felismerés a gazdaságpolitika számára egyértelművé teszi, hogy elegendő a két alapkudarc csökkentésével foglalkoznia, és ezzel a többi piaci kudarc negatív hatása már automatikusan csökkenni fog. Röviden kitértünk arra is, hogy az alapkudarcok sem tekinthetők két egymástól független diszjunkt halmaznak, hiszen ezek egymásra is hatással vannak. Az érzelemből fakadó szubjektív tevékenység például csökkentheti vagy emelheti a tranzakciós költségeket. A faji, vallási, nemzeti, vagy más egyéb diszkrimináció például emeli a személyek közötti koordinációk költségeit, ugyanakkor egy homogénebb társadalmi szokásokkal és kultúrával rendelkező közösségben kisebb a potyautas-taktika kockázata, és a közjavak finanszírozásának megszervezése is könnyebb. A gazdaságpolitikának első megközelítésben azt kell mérlegelnie, hogy be tud-e úgy avatkozni a gazdaságba, hogy a két alapkudarc negatív összhatása csökkenjen. Az állam feladata tehát egyrészt az, hogy biztosítsa az egyének számára a minél racionálisabb döntések meghozatalát, másrészt pedig hogy csökkentse a piacon felmerülő tranzakciós költségeket.

Ennek

érdekében

fontos,

hogy

az

állam

szerepet

vállaljon

a

telekommunikációs, az informatikai és a szállítási infrastruktúrák és technológiák fejlesztésében, így ugyanis a piacok működése tökéletesedik. Ezen technológiák fejlesztése azonban nem költségmentes. Sőt, gyakran igen magas költségekkel jár együtt! Az állami

62

szerepvállalás előtt mérlegelni kell, hogy a piacok tökéletesítése céljából történő beavatkozás gazdaságos-e. Addig érdemes az államnak a tranzakciós költségek csökkentése és a minél racionálisabb emberi magatartás elérése céljából kiadásokat felvállalnia, amíg az ebből származó határhasznok meghaladják a határköltségeket. A határhaszon itt annak a haszonnak a marginális értékét testesíti meg, mely a piacok tökéletesedéséből és a Pareto-hatékony egyensúlyi állapothoz történő közeledésből származik. A határköltség azonban nem kizárólag az állami kiadások abszolút nagyságát jelenti, hanem ez kiegészül még az állami beavatkozás hatására bekövetkező piaci torzulások miatti és a kormányzati intézményrendszer hatékonytalan működése miatti hatékonyságveszteségekkel. Az állami szerepvállalás módjának kiválasztásakor tehát mérlegelni kell, hogy a beavatkozás hatására a piaci működésben bekövetkezett tökéletesedés meghaladja-e az eközben generált újabb piaci és kormányzati kudarcok negatív hatásait! Hiába tökéletesítjük azonban a technológiát és az infrastruktúrát, a piac működése sosem lesz tökéletes. Egyrészt az emberek sosem lesznek hibátlan számításokat végző érzéketlen komputerek, így az irracionális döntések mindig benne maradnak a rendszerben, másrészt a tranzakciós költségek sem eliminálhatóak teljesen. A piacról gazdaságosan „el nem tüntethető” kudarcok indokolhatnak egy minőségileg más jellegű állami beavatkozást. Az irracionális emberi magatartás jelenléte például szükségessé teheti a meritorikus javak állami szolgáltatását (pl. kötelező biztonsági öv, elemi közoktatás, stb), de a fennmaradó tranzakciós költségek is szükségessé tehetik az állami beavatkozást. Az externáliák és a közjavak problémájának bemutatásánál látható volt, hogy minél inkább többszereplős egy modell, azaz minél több embert érint az adott probléma, annál költségesebb a piaci alkuk és tranzakciók lebonyolítása. Felmerülhet ezekben az esetekben az a kérdés, hogy egy sokszereplős tranzakció sorozat végrehajtása helyett nem gazdaságosabb-e az államra bízni az erőforrás-allokációt? Igaz, hogy az állam sem rendelkezik tökéletes információval, sőt valószínűleg még kevesebb információval rendelkezik, mint a piac, de felmerülhet a kérdés, hogy nem gazdaságosabb-e inkább felvállalni a hatékonytalan állami elosztás miatt felmerülő jóléti veszteségeket, és eközben megspórolni a tranzakciós költségek jelentős részét? Úgy is fel lehet tenni a kérdést, hogy nem célszerűbb-e az államnak inkább közvetlenül a piaci kudarcokat kezelnie és felvállalni eközben a döntésből eredő esetleges károkat is, de megspórolni eközben a tranzakciós költségek leszorításáért vállalt költségeket, valamint a rendszerben továbbra is bennmaradt és tovább már nem csökkenthető tranzakciós költségeket.

63

A

3.2.

fejezetben

bemutatott

példában

rendkívül

költséges

lenne

minden

környezetvédőtől megkérdezni, hogy milyen mértékben csökkenti hasznosságérzetüket a folyó szennyezettsége. Pláne költséges lenne, ha ezeket a preferenciákat a 3.1. fejezetben ismertetett iteratív folyamat útján nyilváníttatnánk ki. Amennyiben viszont az állam önkényesen döntené el, hogy kit milyen összeggel kárpótol a környezetszennyezésért, igaz, hogy nem jutnánk Pareto-hatékony elosztáshoz, de megspórolhatnánk a preferenciák hiteles kikérdezésének igen magas költségét. Változatlanul érvényes az a megállapítás, hogy az állam feladata a piacok tökéletesítése kell, hogy legyen, de mivel egy ponton túl ez már nem gazdaságos, mérlegelni kell, hogy a tökéletlen piacnál vajon nem lehet-e hatékonyabb az állami elosztás, vagyis az, ha az állam megpróbálja a piac kudarcait közvetlen szerepvállalással orvosolni. Mérlegelni kell tehát, hogy mi a gazdaságosabb: hogy vajon az alapkudarcok csökkentése, vagy a tovagyűrűző piaci kudarcok közvetlen tompítása, azaz a közvetlen állami szerepvállalás jár-e nagyobb határhaszonnal? Akkor célszerű az államnak közvetlenül is beavatkoznia, ha a piaci alapkudarcok csökkentésének céljából felvállalt állami költségeknek és a piac működése közben továbbra is jelentkező kudarcok miatti jóléti veszteségnek az összege nagyobb, mint a kormányzati elosztás miatti hatékonyságromlásból keletkező veszteség. Általánosan elfogadott nézet például, hogy az alkotmányos személy- és vagyonvédelemhez, a jogrend biztosításához és a tiszta közjavak szolgáltatásához szükség van állami szerepvállalásra, ugyanis központilag mindez gazdaságosabban valósulhat meg. Ha nem lenne például állami rendőrség, hanem az egyének maguk próbálnák védelmüket megoldani, a létrejövő párhuzamos struktúrák miatt sokkal többet költenének közbiztonságra. A kommunikációs technológia jelenlegi színvonalán az is igen költséges lenne, ha az országos rendőrséget állami újraelosztás nélkül, a 3.1. fejezetben leírt módon az állampolgárok közvetlenül finanszíroznák. Amikor tehát arról dönt a kormányzat, hogy kezébe vegye-e az elosztás megszervezését, költség-haszonelemzést kell végeznie, hogy vajon piaci vagy kormányzati elosztás alkalmazása esetén alacsonyabb a tranzakciós költségből és az elosztás hatékonytalanságából származó veszteség. Annál gazdaságtalanabb a piaci allokáció, így annál nagyobb szükség lehet állami beavatkozásra, minél többszereplős egy tranzakció, minél nagyobb földrajzi távolságban vannak a szereplők egymástól, minél nagyobbak a szereplők közötti kulturális, társadalmi, nyelvi, stb. különbségek és minél elmaradottabb a kommunikációs infrastruktúra és technológia. Ezen esetekben tehát nem gazdaságos, ha az állam kizárólag az alapkudarcok csökkentésével foglalkozik, hanem szükséges közvetlenül is beavatkoznia a gazdaságba a többi piaci kudarc csökkentése érdekében. Szükséges tehát ilyen esetekben, 64

hogy az állam közjavakat állítson elő, az externáliák miatt költségvetési újraelosztásokat valósítson meg, a monopóliumok és oligopóliumok esetében éljen az árszabályozás eszközével, stb. Ha megállapításainkat formalizálva szeretnénk összefoglalni, akkor azt a következő egyenlettel tehetjük meg: MCAK = MU = MCPK A képletek jelentése:

• MU a kormányzati szerepvállalás következtében megvalósuló társadalmi határhaszon; ƒ

MCAK a piaci alapkudarcok csökkentésének társadalmi határköltsége;

•

MCPK a piaci kudarcok (az alapkudarcok tovagyűrűző hatásai) csökkentésének társadalmi határköltsége;

Állami beavatkozáskor tehát a következő kérdéseket kell mérlegelni: 1. Az alapkudarcok −azaz a tranzakciós költségek és a nem racionális magatartás− csökkentése milyen közvetlen költségekkel jár az állam számára, és a beavatkozás milyen társadalmi költségeket okoz, azaz milyen kormányzati kudarcok lépnek fel eközben; 2. Az alapkudarcok csökkentése milyen mértékben javítja a piaci allokációt, és a Paretooptimumhoz történő közeledés mekkora társadalmi hasznot generál; 3. Ugyanezt a társadalmi határhasznot nem tudná-e az állam alacsonyabb költségek felvállalásával úgy biztosítani, hogy nem az alapkudarcokat, hanem inkább közvetlenül a piaci kudarcokat igyekszik csökkenteni. 4. Mind az alapkudarcok, mind pedig a piaci kudarcok csökkentésének céljából tett kormányzati lépések csak addig a pontig tekinthetők gazdaságosnak, ameddig az ezekből származó határhaszon meghaladja mindkét beavatkozástípus határköltségeit.

4.2. fejezet Az állam nem egy jóságos és mindenható, fekete doboz A 4.1. fejezetben még távolról sem értünk a költség-haszon elemzés elméleti megalapozásának a végére, ugyanis az állam belső működésének tökéletlenségéből eredő jóléti veszteségekkel is számolni kell! Mindeddig az államra „eredendően jóságos, mindenható fekete dobozként” tekintettünk, és a belső működésének elemzéséhez még hozzá

65

sem kezdtünk. A továbbiakban áttekintjük az állami intézményrendszer mechanizmusát, mely egyértelműen szembesít majd minket azzal a ténnyel, hogy az állam se nem jóságos, se nem mindenható. 1) Az a feltételezés, hogy az állam mindenható, rendelkezik a kellő erősségű legitim hatalommal és az optimális gazdaságpolitikai eszközökkel, nagyon távol áll a valóságtól. Az igaz, hogy az állam rendelkezik egy olyan eszközzel, amellyel egyetlen másik szereplő sem, nevezetesen a kikényszerítés erejével, ez azonban távolról sem mindenható és örök érvényű. Való igaz, hogy az állam például adóztathat, tilthat bizonyos tevékenységeket, büntetheti a törvénysértőket, de ezek sem korlátlan lehetőségek, és nem is tökéletesek. Nem lehet korlátlanul sem adóztatni, sem büntetni. Ennek egyrészt komoly gátat szabnak az egyes országok alkotmányai, a demokratikus választási rendszerek és a pártok közötti versengések, másrészt pedig még egy elvakult diktátor sem rendelkezik korlátlan hatalommal. A 4.1. ábrán látható Laffer-görbével igazolható, hogy még egy abszolutista önkényúr sem tud korlátlanul adóztatni. A Laffer-görbe a kormányzati adóbevétel nagyságát ábrázolja az adóelvonás mértékének függvényében. Ha egy erősen központosított hatalom arra törekedne, hogy minél több adóbevételhez jusson, és ezért emelné az adókulcsokat, pótlólagos adófajtákat vezetne be, valamint szigorítaná az adócsalásért járó büntetési tételeket, akkor a fogyasztók csökkentenék munkaerőfeszítéseiket, az üzleti vállalkozások visszafognák beruházásaikat, azaz az ösztönzések oly mértékben csökkennének, hogy ezáltal mind a kibocsátás, mind pedig a kormányzati adóbevétel

csökkenne.

(Ez

elméletileg

lehetséges

ugyan,

de

a

demokratikus

piacgazdaságokban az adóelvonások mértéke messze elmarad attól a szinttől, hogy az adóbevételek az elvonás növekedésének hatására csökkennének. Becslések szerint ez a fordulópont a költségvetési centralizáció 80-90%-os szintjénél következne be.) 4.1. ábra

Adóbevétel

Laffer-görbe

Adóelvonás

66

2) Az állam hatalmának korlátai nemcsak az adóztatás és büntetés hatáskörénél fedezhetők fel, hanem számos más területen is. Az 1.2. fejezetben a jóléti közgazdaságtan második tételének ismertetésénél látható volt, hogy az ideális államnak képesnek kellene lennie a vagyon újraelosztására is. Tudomásom szerint azonban még a történészek sem ismernek olyan államot, ahol megvalósult volna, hogy a gazdagoktól elvették volna vagyonukat, hogy azt szétosszák a szegények között 8 . 3) Mindeddig azt is feltételeztük, hogy az állam irányítói racionális döntéshozók, így őket nem befolyásolják szubjektív érzelmek. Valójában azonban semmi okunk sincs feltételezni, hogy a politikusok és az állami köztisztviselők e tekintetben bármennyire is „különbek” lennének, mint a piaci szereplők. Őket ugyanúgy befolyásolják a szubjektív érzelmek. 4) Az állam tökéletlen működéséhez nemcsak az irracionális emberi magatartás járul hozzá, hanem az állami intézmények működtetésekor ugyanúgy jelentkeznek a tranzakciós költségek (információbeszerzés költsége, koordinációs költségek, a politikai piacra történő egyszeri elsüllyedő költségek, a termelési tényezők, adóbevételek transzferálási költsége, stb.) és azok tovagyűrűző hatásai is (externális hatások, megbízó-ügynök problémák, kockázati prémiumok, lobbik járadékvadászó tevékenységei, kontraszelekciók, stb.), mint a piaci kontextusban. 5) Már a kezdetekkor feltételeztük továbbá azt is, hogy az állam eredendően jó, kizárólag a társadalom javát igyekszik szolgálni, valamint hogy a politikusok és az állami köztisztviselők a társadalom érdekeinek rendelik alá önnön érdekeiket. Ez az alapfeltevés teljesen ellentmond a homo economicus magatartásnak. A valóságban az állami tisztségviselők önérdek-érvényesítő tevékenysége sok kormányzati kudarc forrása. Míg ugyanis a piaci működésnél bizonyított a „láthatatlan kéz” elmélete, azaz, hogy a piaci szereplők önérdek-érvényesítő magatartása az egész nemzetgazdaság javát szolgálja, addig ugyanez a megállapítás az állami szektorra nem érvényes. Az állami intézményrendszerben az egyéni önérdek-érvényesítés legtöbbször a közösség kárára valósul meg. 6) Végül utoljára maradt a legsúlyosabb kormányzati kudarc, mely miatt még egy „elvileg tökéletes és kudarcmentes állam” sem képes a Pareto-hatékony elosztásra: a 8

A rómaiaknál a köztársaság korában a patríciusok földjének egy részét szétosztották a plebejusok között, de ez is távol állt a teljes vagyonújraelosztástól. A szocialista rendszerek végre tudták ugyan hajtani a vagyonelkobzást, de utána azt nem osztották szét a szegények között, hanem „államosították”.

67

demokratikus szavazás intézménye erősen torzítja a preferenciákat. Ellentétben tehát a piaci működéssel, a kormányzat működése még zéró tranzakciós költségek és racionális emberi magatartás esetén sem biztosítja a javak Pareto-hatékony elosztását. Ez a szavazási paradoxonok bemutatásával, valamint Arrow lehetetlenségi tételének ismertetésével kerül bizonyításra az alábbiakban. Az imént röviden felsorolt kormányzati kudarcok elemzésével részletesen a közösségi döntések elmélete (public choice theory) foglalkozik. Az elmélet rámutat arra, hogy ha az államot nem egy „eredendően jó szándékú fekete doboznak”, hanem a valósághoz sokkal közelebb állva, olyan hatalmi szervezetnek tekintjük, melynek szereplői önérdekérvényesítők, akkor azzal szembesülünk, hogy az állami beavatkozások hatékonysága jóval alacsonyabb a korábban feltételezettnél. Amikor a kormányzat költség-haszonelemzést végez azért, hogy megállapítsa, hogy egy adott területen az állami beavatkozás pozitívan járul-e hozzá a nemzetgazdasági jóléthez, mindig kalkulálni kell a kormányzati intézményrendszer belső működési zavaraival is. A közösségi döntések elmélete tehát arra mutat rá, hogy amennyiben költség-haszonelemzésünkbe bevonjuk a kormányzat belső kudarcait is, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy az állami szerepvállalásnak jóval kisebb mértéke tekinthető csak gazdaságosnak, mint azt korábban hittük. Ebben a fejezetben a továbbiakban áttekintem, hogy miért nem létezik az államszervezetnek még elméletileg sem tökéletes állapota. Igyekszem rámutatni arra, hogy mi az oka annak, hogy a demokratikus szavazások nem képesek hűen tükrözni a közösség preferenciáit, így az állami döntések még tökéletes működés mellett sem lehetnek optimálisak. Majd azt igyekszem bemutatni, hogy melyek azok a kudarcok, amelyek még tovább rontják ennek az „elméletileg is tökéletlen államnak” a hatékonyságát. Látható lesz, hogy a piacon jelentkező alapkudarcok (tranzakciós költségek, nem racionális döntések) és azok tovagyűrűző hatásai ugyanúgy megjelennek az állami szerveknél is.

4.3. fejezet Miért nem létezik tökéletes kollektív állami döntés? Míg a mikroökonómia és az általános egyensúlyelmélet a piac tökéletes formáját képes leírni, a tökéletes államról nem létezik ilyen paradigmarendszer. Pont fordítva! A

68

közgazdasági elmélet azt bizonyítja, hogy tökéletes állami intézményrendszer egyáltalán nem létezik. Míg tudjuk, hogy tökéletes piac csak az elméletben vázolható fel, a valóságban legfeljebb közelíteni tudunk hozzá, az állam esetében a helyzet már az, hogy tökéletes formája még elméletileg sem létezik, így az sem tisztázott, hogy milyen működési formához kellene közelítenie. Arrow lehetetlenségi tétele és a szavazási paradoxonok azt bizonyítják, hogy nincs olyan demokratikus szavazási módszer, amely hűen tükrözné az állampolgárok valós preferenciáit. A 3.1. fejezetben látható volt, hogy a közjavak finanszírozása megoldható Paretohatékony módon, mindössze biztosítani kell a Lindahl-egyensúlyt, vagyis azt, hogy a marginális adóár minden egyén esetén egyenlő legyen a közjószág egyéni határhasznával. A 3.1. fejezet leírt egy olyan iteratív eljárást, amely képes biztosítani azt is, hogy ne érvényesüljön a potyautas-taktika, azaz minden egyén a valóságnak megfelelően nyilvánítsa ki preferenciáit. Ez a megoldás azonban nem „a tökéletes államra”, hanem a tökéletes piacra vonatkozik. Ehhez ugyanis nincs szükség sem kormányra, sem országgyűlésre, sem központi költségvetésre, sem hivatalokra. Mindössze annyi szükséges, hogy az egyének közötti kommunikáció gyors és költségmentes legyen. Például az Interneten is létrehozható lenne egy ilyen

„közjószágpiac”.

A

világháló

biztosíthatná

a

kommunikációt,

mely

révén

kikérdezhetőek lennének a preferenciák, majd egy szoftver, amely a leírt iteratív eljárást ismeri, kiszámolná minden egyén számára az adóárakat. Az összeget az egyes személyek egy közös számlára fizetnék be, amelyről finanszíroznák a megrendelt szolgáltatásokat. Ebben az ideális helyzetben, amikor az állampolgárok közötti kommunikáció minden szempontból teljesen költségmentes, az államapparátusnak semmilyen formájára nincs szükség. Természetesen a valóságban a kommunikáció és a tranzakció igen költséges lehet még akkor is, ha a legfejlettebb technológiákat használjuk. A tranzakciós költségek az érintettek nagy száma mellett lehetnek kifejezetten jelentősek, és ilyen esetben indokolt lehet az állami beavatkozás, mert elképzelhető, hogy az kisebb jóléti veszteséggel jár, mint a tranzakciós költségek felvállalása. Az állam működése teljesen más, mint a piacé, mivel itt nem egyéni, hanem kollektív döntések születnek. Egy demokratikus államban az állampolgárok vagy közvetlen szavazással (népszavazás) vagy választott képviselők útján nyilvánítanak véleményt. Kenneth Arrow (1972-ben Nobel-díjjal jutalmazott közgazdász) elmélete azonban kiábrándító véleményt fogalmaz meg. Arrow lehetetlenségi tétele kimondja, hogy demokratikus szavazással nem juthatunk olyan társadalmi jólétfüggvényhez, amely nem torzít, azaz ténylegesen hűen tükrözi a társadalom valós preferenciáját. Nem létezik tehát olyan 69

szavazási módszer, amely garantálná a hatékonyságot, így elméletileg sem létezik tökéletes kollektív állami döntés. A szavazások útján lebonyolított közösségi döntéseknek van még egy másik igen súlyos hiányossága is: a szavazatokkal nem lehet intertemporálisan kereskedni. A magánpiacon a sikeres működés eredménye a profit. Profit alatt azonban nemcsak a jelenbeli profitot érthetjük, hanem a jövőben várható nyereséget is. A tőkepiacon ugyanis a várható jövőbeli profitot bármikor jelenbelire lehet váltani, és fordítva. A részvény- és kötvényárakba például beépülnek a jövőbeli várakozások, így beruházásainkból tetszőleges időtáv után kiszállhatunk. A fogyasztónak tehát módja van arra, hogy hasznát intertemporálisan maximalizálja. Míg tehát a magánpiacon lehetőség van arra, hogy erőforrásainkat megtakarítsuk, és a jelenbeli nyereségről lemondva jövőben várható hasznokat realizáljunk, a „politikai piacról” ugyanez nem mondható el. A politikai piacon az eredményt nem a profit, hanem a szavazat testesíti meg, azonban nem létezik olyan „piac”, ahol a jelenbeli szavazatokat jövőbeli szavazatokra lehetne cserélni, vagy fordítva. Továbbá a szavazókat semmi nem ösztönzi arra, hogy információt gyűjtsenek a hosszabb távon várható eseményekről, mivel nem térül meg számukra fáradozásuk. Általában inkább a választás előtti időszak alapján értékelik a hivatalban lévőket. Ezért a magánpiac szereplőitől eltérően a politikusoknak nem éri meg olyan döntéseket hozni, amelyek a jelenben költségesek, és csak a jövőben, a választások után térülnek meg. Ezt felismerve a hatalmon lévő politikusok a választások előtt −akár a költségvetés és a gazdaság helyzetének romlása árán is− általában osztogató politikát folytatnak, és megpróbálnak olyan helyzetet teremteni, amelyben úgy érzik a választók, hogy minden rendben megy. Kollektív döntések természetesen nemcsak állami intézményekben születnek, hanem a vállalatok igazgatósági tagjai, vezetői is gyakran döntenek szavazás útján. A szavazási eljárások tehát a piaci döntéseket is torzíthatják. A két eset között van azonban egy nagy különbség: míg a részvénytulajdonos a részvényét eladva megszabadulhat a rossz döntés következményétől, ugyanez nem mondható el az állampolgárokról, az emberek ugyanis nem tudnak elmenekülni az állam rossz döntéseinek negatív hatásai elől. Míg tehát a mikroökonómia és az általános egyensúlyelmélet pontosan leírja a tökéletes piac működését, a közösségi döntések elmélete azt bizonyítja, hogy a tökéletes állam még elméletileg sem létezik. A gyakorlatban természetesen a tökéletes piac sem létezik, és valószínűleg soha nem is fog létezni, de legalább közelíteni tudunk hozzá. Az állam

70

esetében azonban még elméleti képünk sincs arról, hogy mi a követendő cél. Ez a konklúzió az állami intézményrendszer egy igen súlyos problémájára hívja fel a figyelmet. Az állami intézmények ráadásul nemcsak a szavazási rendszerek torzítottsága miatt nem funkcionálnak tökéletesen, működésük hatékonyságát tovább rontják a kormányzati alapkudarcok és azok tovagyűrűző hatásai. E hatásokat a fejezet hátralévő része tárgyalja.

4.4. fejezet A nem racionális magatartás, mint kormányzati alapkudarc Az állami intézményrendszerben is megjelenik a piaci viszonyok között megismert két alapkudarc: a nem racionális emberi magatartás és a tranzakciós költségek. Az állam hatékony működéséhez nemcsak a politikusok, az állami köztisztviselők és közalkalmazottak racionalitása, hatékony munkája és organikus egysége lenne szükséges, hanem az is, hogy a közvélemény, azaz a választók mindezt támogassák is. A valóságban azonban sokszor sem a politikusok, sem az állami bürokraták, sem pedig a választók nem cselekednek racionálisan. A 2.1. fejezet rámutatott, hogy az agykapacitás korlátai miatt az ember nem képes korlátlan mennyiségű információt feldolgozni, és ezért nem képes minden őt érintő kérdésről relevánsan dönteni. A választók nem képesek minden politikus összes kérdésről alkotott álláspontját ismerni és hatékonyan elemezni, és persze a politikusok sem képesek az összes választó preferenciáját összegezni és értékelni. A politikusok és az állami köztisztviselők nem képesek a piacról jövő összes információt feldolgozni azért, hogy megfelelő törvényeket alkossanak, beruházási döntéseket támogassanak, stb. Az agy információfeldolgozó kapacitása véges, ezért az információk befogadása akkor a legnehezebb, amikor azok erősen koncentráltan vannak jelen. Minél kevesebb embernek minél több információt kell feldolgoznia, annál nagyobb az ezzel járó nehézség, és annál nagyobb a tévedés valószínűsége. Az információfeldolgozás hatékonyságában a piac messze túlteljesíti az államot, mivel ott az információk feldolgozása szétszórtan valósul meg, nincs szükség központi döntéshozatalra, továbbá minden egyén csak a számára fontos információt igyekszik elemezni. Az államapparátusban és a politikában az emberek racionális tevékenységét tekintélyelvű, hierarchikus függőségi viszonyok nehezítik. Nemcsak a korábban már

71

bemutatott, a versenyszférában jelentkező magatartásnormák okozhatják az egyén függőségét (pl. zsarolások, függőséget okozó termékek fogyasztása, stb.), hanem az egész koordinációs rendszer is függőségi viszonyokon alapszik. Például hiába vannak kreatív ötletei, innovatív javaslatai egy állami dolgozónak a hierarchia alsóbb szintjein, ha ez ütközik főnökei egyéni érdekeivel, akkor a javaslat általában nem válhat érdekérvényesítő erővé. Természetesen a nagyvállalatoknál sem idegen a főnök-beosztott típusú tekintélyelvű koordináció, de ott a profitorientáltság, a teljesítménykényszer valamint a verseny miatt a döntések közelebb állnak a racionalitáshoz, míg az államapparátusban gyakrabban alapszik a döntés szubjektív szempontokon. Későbbiek folyamán azt is látni fogjuk, hogy gyakran fordul elő az is, hogy szinte az egész államapparátus néhány lobbicsoport függőségébe kerül 9 . A függőségi viszonyok okozta döntési anomáliák tehát fokozottabban jelentkeznek az állami szektorban, mint a versenyszférában. Az állami intézményekben ugyanúgy igaz, hogy a ráción kívül az egyének döntéseit egyéb szubjektív tényezők is befolyásolják, mint például a hit, a vallás, a kultúra, a társadalmi szokások és elvárások. Az állami szektorra is igaz, hogy elsősorban akkor hallgatnak az emberek az érzelmeikre, amikor kevés a rendelkezésre álló információ ahhoz, hogy a döntést racionálisan mérlegelhessék. Az állami szektorban azonban szinte mindig sokkal kevesebb a tényinformáció, mint a versenyszférában. Gondoljunk bele például, hogy milyen nehéz és költséges lenne reális tényadatokkal meghatározni azt, hogy mondjuk a bükkfák gombafertőzésének megelőzése, vagy a képzőművészetek támogatása eredményez-e nagyobb társadalmi hasznosságot! Nehezen felbecsülhető az oktatási kiadások jövőbeli hasznának megtérülése is. Amikor a tényadatokkal csak igen nagy szórással lehet megbecsülni a költségeket és a hasznokat, akkor az emberek már nem a pénzügyi racionalitás, azaz a költség-haszonelemzés alapján hozzák meg döntéseiket, hanem szubjektív érzelmek kapják a főszerepet. Az imént röviden áttekintettünk három olyan tényezőt, amely döntő hatást gyakorol a racionális emberi döntésekre: az agy biológiai kapacitáskorlátait, a függőségi viszonyokból származó befolyásoltságot és az érzelemből fakadó döntések hátterét. Megállapítottuk, hogy sokkal jelentősebb hatást gyakorol mindhárom tényező az államigazgatásban és a politikai életben dolgozó egyénekre, mint a piaci szereplőkre. Megállapítható tehát, hogy az egyének kevésbé viselkednek racionálisan az állami szektorban, mint a versenyszférában. Ennek ellenére az állami intézményrendszer elemzésénél továbbra is az egyéni önérdek9

Stigler függőségi elméletét Nobel-díjjal jutalmazták 1982-ben. Legismertebb munkája: Stigler, G. (1971): Theory of regulation. Bell Journals of Economics, spring, pp. 3-21.

72

érvényesítésen alapuló ’homo economicus’-féle viselkedési modellből fogunk kiindulni, mert a társadalomtudományokban felvázolt embertípusok közül még mindig ez áll a legközelebb a valósághoz. A 4.4. alfejezetben felvázolt gondolatmenetet követve megállapítható, hogy az egyik alapkudarc, „a nem racionális cselekvés” tekintetében az állam hatékonysága elmarad a piacétól. A továbbiakban a másik alapkudarc - a tranzakciós költségek államra gyakorolt hatásának - kifejtése következik.

4.5. fejezet A tranzakciós költség mint kormányzati alapkudarc Az állami szektor működésében szintén fellelhetőek a 2.2. fejezetben részletesen bemutatott tranzakciós költségtípusok, amelyek kormányzati alapkudarcnak is tekinthetők: 4) Az információ beszerzésének költségei 5) Koordinációs költségek 6) A politikai piacra történő belépéskor felvállalt egyszeri, elsüllyedő (elvesző) költségek 7) A termékek és a termelési tényezők transzferálási költségei, beleértve az adó beszedésének költségeit is A továbbiakban lássuk részletesen ezen költségtípusokat!

4.5.1. fejezet Az információ beszerzésének a költsége A 2.2. fejezetben láttuk, hogy az állam legtöbbször információs hátrányban van a piaccal szemben. Az információk beszerzése mindig azon szereplők számára a legolcsóbb, akik a legközelebb tartózkodnak az adott információhoz. A piaci információk beszerzése ezért a piaci szereplők (az érintettek) számára olcsóbb, ráadásul az információ pontos megismerése nekik áll fokozottabban érdekükben. Látható volt az is, hogy az államnak elsősorban a piaci információ terjesztésében kell szerepet vállalnia, ugyanis ebben a piac −a szereplők ellenérdekeltsége miatt− kudarcot vall. Mindeddig azonban mindössze a piaci információk beszerzéséről, terjesztéséről és feldolgozásáról volt szó, de nem került elő az állami intézményrendszer hatékony

73

működéséhez szükséges információáramlás kérdése. A szavazási rendszerek ismertetésénél például automatikusan feltételeztük, hogy az állampolgárok határozott preferenciákkal rendelkeznek, de figyelmen kívül maradtak a tájékozatlanság és információhiány okozta problémák. Ez az alapfeltételezés természetesen nagyon távol áll a realitástól, hiszen a valóságban a választópolgárok nem rendelkeznek tökéletes információval a politikusokról, és a politikusok sem ismerik pontosan választóik közömbösségi görbéit. Ráadásul az információáramlás számos akadályba ütközik a hivatalokon belül is, amely tovább rontja az állam működésének hatékonyságát.

Tökéletlen informáltság a választók és a politikusok között A tájékozatlan választó szavazata mind társadalmi, mind egyéni nézőpontból felesleges lehet. Akár jelöltről, akár egy konkrét kérdésről szavaz az állampolgár, a racionális döntéshez tökéletes informáltságra lenne szüksége. Ahhoz, hogy tudatosan szavazhasson például valamilyen javasolt állami kiadásról −vagy kiadást támogató jelöltről− a választónak ismernie kellene a határköltségeket, melyeket viselnie kell, és a határhasznokat, melyekben részesül. A modern adórendszerek és költségvetések összetettsége miatt azonban gyakorlatilag lehetetlen meghatározni azoknak a hasznoknak az összegét, melyeket az egyes polgár az állam tevékenysége jóvoltából élvez; és ugyanígy nem lehet meghatározni az egyes állami programokhoz kapcsolódó marginális adóköltségeket sem. Tökéletes információ tehát a politikában nincs, sőt sokszor még a részinformációk beszerzése is igen költséges. A legtöbb embert azonban szinte semmi nem ösztönzi arra, hogy információt gyűjtsön a politikai kérdésekről, jelöltekről. A fogyasztó csak addig folytatja a tájékozódást, amíg a további információ várható határhaszna meghaladja az információgyűjtés határköltségét. Most tegyük fel a következő fiktív esetet: a városi önkormányzat közhírré teszi, hogy minden család számára olyan típusú gépkocsit biztosít, ami mellett a legtöbben voksolnak. Az embereknek, hogy tájékozott szavazók legyenek, ugyanúgy információt kell gyűjteniük az autótípusok jellemzőiről, mint amikor a piacon vásárolnak autót. Van azonban egy nagy különbség a két piac döntéshozatali folyamata között. Amikor az autót a politikai piacon választja ki az egyén, felismeri, hogy az általa szerzett információnak marginálisan kis értéke van, mivel elenyészően kicsi a valószínűsége annak, hogy szavazata befolyásolja a végeredményt. Míg a magánpiacon egyedül választhat, így az információ értéke magas, a politikai piacon az egyén felismeri, hogy ha a többiek nem gyűjtenek elegendő információt, 74

akkor a szavazófülkében nem fog optimális döntés születni, vagy mindannyiuknak magasabb adót kell fizetniük, vagy rosszabb minőségű autójuk lesz. Mivel az egyén tudja, hogy az ő egyetlen szavazata nem határozhatja meg a végeredményt, nem pazarolja idejét a költséges információgyűjtésre. A racionális magatartás számára az, ha tájékozatlan marad, ha nem tájékozódik az autók jellemzőiről. Ebből következően a szavazata nem lesz hatékony. Az egyének a szavazás előtt általában megkeresik a legolcsóbb információforrásokat, és az alapján szavaznak. A választók számára túlságosan költséges lenne, ha minden lényeges kérdésben törekednének információt szerezni a politikusok nézeteiről. Ennél kevésbé költséges a jelöltek életstílusát, személyes értékrendjét megismerni. A politikusok természetesen megpróbálnak olyan értékek nevében is fellépni, amelyekben valójában nem hisznek, ha úgy vélik, hogy sok szavazó preferálja a szóban forgó erkölcsi és társadalmi értékrendet. A médiának fontos feladata, hogy kiderítse a jelöltek valódi értékrendjét, amellett hogy beszámol a kampányígéreteikről. A képviselők értékrendjénél még olcsóbb információval bír a párt-hovatartozás. A választók hozzávetőlegesen meg tudják ítélni a jelöltek politikai filozófiáját abból, hogy milyen párt színeiben indulnak. Információtorzulást jelenthet azonban, hogy a párttagokat többnyire nem az a vágy vezérli, hogy bizonyos programokat győzelemre segítsenek, hanem az, hogy maguknak vezető tisztségeket szerezzenek meg, vagy kapcsolatokat építsenek ki felsőbb körökkel. A pártok sajnos nem eszmei ideológiát képviselő csoportok, hanem egyéni önérdek-érvényesítő emberekből álló szövetségek. Mindeddig arról beszéltünk, hogy a választók nem rendelkeznek elegendő információval a politikusaikról, a tökéletlen informáltság azonban nem egyoldalú. Sokszor ugyanis a politikusok sem ismerik választóik preferenciáit. Nyilván igen költséges lenne minden állampolgárral közvetlen kapcsolatba kerülni, ezért olcsóbb módszereket használnak a szavazók preferenciáinak megismerésére. Ilyen módszer a közvélemény-kutatás, vagy például a lobbicsoportok véleményének megismerése. Információtorzulás természetesen itt is lehet, ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy tényleg valós állítás az, amikor a lobbik azt hangoztatják, hogy „a szervezetük tagjai és a választók milliói az általuk támogatott ügyet tekintik a legfontosabbnak.” A racionális tájékozatlanság a politikai piacon komoly torzulásokat okoz. 1) Az egyik legsúlyosabb torzulás az, hogy a döntéshozatalban a szűk termelői érdekek dominálnak a fogyasztók szélesebb, általános érdekei fölött. Az emberek jövedelmének legnagyobb része termelői szerepükből származik, fogyasztói kiadásaik 75

viszont szétszóródnak a javak és szolgáltatások széles körében. Ennek megfelelően az átlagszavazó sokkal érzékenyebb a munkáját és személyes jövedelmét érintő kérdésekre, mint azokra a döntésekre, amelyek fogyasztói tevékenységét befolyásolják. A termelői érdekcsoportok ezért −melyek magukban foglalják a szakszervezeteket, a munkaadói és munkavállalói szervezeteket, a kereskedelmi és szakmai társaságokat, stb.− sokkal könnyebben kialakulnak, mint a fogyasztói szervezetek, valamint sokkal erőteljesebb politikai befolyást tudnak gyakorolni. A politikusok ezért különféle érdekcsoportokat támogatnak, akiktől kampánypénzeket vehetnek fel. Eközben szavazatokat cserélnek más politikusokkal, akik másfajta termelői csoportokat képviselnek: „én támogatom a te gyógyszertörvényedet, ha te támogatod az én cigarettatörvényemet”. 2) A racionális tájékozatlanság másik következménye, hogy a munkamegosztásban elfoglalt helyüknek köszönhetően, egyes embereknek aránytalanul nagy befolyásuk van a közügyekkel kapcsolatos politikára. Az újságírókat, szerkesztőket, egyetemi tanárokat, jogászokat és a lobbistákat munkájuk ösztönzi arra, hogy információt gyűjtsenek

a

politikai

célokról

és

jelöltekről.

Egy

politológusnak

vagy

közgazdászprofesszornak ugyanúgy érdekében áll tájékozódni a közügyekkel kapcsolatos alternatívákról, mint ahogy egy autószerelőnek érdekében áll információkat gyűjteni az autókról. Az egyetemi tanárnak azonban −a szerelőtől eltérően− befolyása van a politikai piac döntéshozatali mechanizmusára. Diákokat tanít, előadásokat tart, nyilatkozik a televízióban, alacsony költségű információt szolgáltat mások számára, és így kulcspozíciót foglal el a politikai közügyekkel kapcsolatban. Foglalkozásának köszönhetően viszonylag nagy befolyása van a közügyekre. A riporterek, újságírók, tévékommentátorok még nagyobb befolyással rendelkeznek, hisz a tények kiválogatását, elrendezését és tálalási módját elkerülhetetlenül befolyásolja a riporter nézőpontja. Az általános választójog ellenére tehát néhány polgárnak −a szakmájából adódóan− nagyobb politikai befolyása van, mint a többinek. 3) A racionális tájékozatlanság harmadik súlyos következménye, hogy a politikusok rendkívül szegényes információt nyújtanak a közügyekről. Attól tartanak, hogy ha határozott álláspontot foglalnak el valamilyen kérdésben, akkor szavazatokat veszítenek a termelők körében, miközben nem nyerik el a nagyközönség támogatását. A legtöbb politikai hirdetés nem nyújt valós információt, mindössze olyan klisékre, tömör szlogenekre szorítkozik, hogy „Szavazz …-ra, a nép fiára!” Az Egyesült Államokban például a legrészletesebben közvetített politikai kampány az elnökválasztási kampány. A televíziós tájékoztatást azonban a kampányhírverés uralja −a jelöltek utazási 76

programjának ismertetése, a kézfogások, a mosolygós beszédek őrjöngő tömeg előtt, a léggömberegetések, a gépkocsikíséretek képei, stb. A kampányhírek 80 százaléka arról szól, hogy az egyik jelölt milyen kompromittáló információt tudott meg a másikról, míg a politikai kérdésekről szinte alig esik szó. Az újsághírek háromnegyede az elnökjelöltek személyes adottságait, természetét, képességeit elemzi, nem pedig álláspontjukat vagy beszédeik tartalmát. A híreknek csupán 4 százaléka foglalkozik gazdaságpolitikával. A 4.1. fejezetből kiderült, hogy az elsősorban érzelmekre ható magánpiacon megjelenő termékreklámok korlátozott mértékben ugyan, de piaci kudarcokat generálnak. A politikai reklámok esetében azonban ez a probléma még súlyosabb, ugyanis azok sokkal kevesebb tényinformációt nyújtanak, és sokkal inkább igyekeznek az érzelmekre hatni. Ez a választók döntéseinek racionalitását csökkenti. Napjaink informatikai forradalma és az Internet természetesen nemcsak a magánpiacon, hanem a politikai piacon is hozzájárul az információk beszerzési költségének csökkenéséhez. Így joggal várhatjuk, hogy a jövőben a technika fejlődésének következtében a racionális tájékozatlanság okozta torzulások csökkenni fognak.

Tökéletlen informáltság az állami bürokráciában A magas színvonalú információáramlás nemcsak a hatékony működésnek, hanem a hivatalok ellenőrizhetőségének is elengedhetetlen alapfeltétele. A valóságban azonban a bürokratikus intézményrendszerben tapasztalható információáramlás messze áll a tökéletestől, ugyanis az információ beszerzése igen költséges. A gyakorlatban aszimmetrikus informáltság van a választópolgárok és a közhivatalok között. Annak ellenére ugyanis, hogy a hivatalok szolgáltatásainak haszonélvezői az állampolgárok, a hivatalnokok nem nekik, hanem a kormány és a törvényhozás képviselőinek tartoznak beszámolási kötelezettséggel. Eltérően tehát a magánvállalatoktól, melyeket a fogyasztók nap, mint nap ellenőriznek és értékelnek, az állami hivatalokat a törvényhozás ellenőrzi és felügyeli. Ennek a közvetítő szintnek a megjelenése súlyos torzulásokhoz vezet a döntéshozatali folyamatban. Aszimmetrikus informáltság van a közhivatalok és a törvényhozók között is. A modern piacgazdaságokban a bürokrácia és a költségvetés mérete olyan hatalmas (a GDP 3055 százaléka), hogy a törvényhozóknak nincs idejük arra, hogy alaposan ellenőrizzék a kormányzás részleteit. A képviselőknek a törvényjavaslatok mérlegelésén és a szavazáson kívül foglalkozniuk kell még a választókerületükben felmerülő problémákkal, valamint a 77

bizottságok munkáival is. A képviselők rendkívül túlterheltek, így ritkán van idejük a törvényjavaslatok beható elemzésére. Gyakori eset, hogy a hivatalok által előterjesztett törvényjavaslatokat változatlan formában fogadják, és így olyan többértelmű törvények születnek, amelyek tág teret hagynak a hivatalnokok egyéni értelmezései számára. Aszimmetrikus informáltság van továbbá a felügyelő bizottságok és a hivatalok között is. Az ellenőrzést megnehezíti, hogy a hivatalok (pl. a minisztériumok) általában monopolpozíciókban vannak, gyakran kizárólagos információkkal rendelkeznek. A vezető tisztségviselőknek érdekében és módjában áll, hogy csak a rájuk nézve kedvező információkat adják át az ellenőrző hatóságoknak, felügyelő bizottságoknak. Mivel nem igen van a minisztériumokon kívül hasonló munkát végző hivatal, az ellenőrző hatóságoknak is csak korlátozott lehetősége van arra, hogy az információk hitelességét ellenőrizze. Az aszimmetrikus informáltság jelen van még a hivatalokon belül, a hierarchia különböző szintjei között is. Gyakran már maguk a főosztályvezetők és államtitkárok is csak hiányos és torzított információkat kapnak beosztottjaiktól, akik szintén igyekeznek csak a „szép” információkat továbbítani, és magukat szorgalmas és eredményes munkatársként feltüntetni.

Ellenőrzésvesztés

történhet

bárhol,

ahol

a

hivatalnokok

terjedelmes

tanulmányokból készítenek összefoglaló jelentéseket, melyek egyre rövidebbek lesznek, ahogy egyre feljebb haladnak. A kellemetlen adatokat, megjegyzéseket minden szinten kozmetikázzák, a kedvezőeket viszont kiemelik. Az állami intézményrendszer különböző szintjei között található információs aszimmetria megbízó-ügynök jelenségeket eredményez. A köztisztviselők ugyanolyan önérdek-érvényesítő egyének, mint a társadalom többi szereplői, így nem a közszolgáltatások színvonalának emelése motiválja őket elsősorban, hanem olyan tényezők játszanak döntéseiknél fontos szerepet, mint az előmenetel, a hatalom, a tekintély, a mellékjövedelmek, a befolyás, a hírnév és a könnyebb élet lehetősége. A hivatal alkalmazottainak az áll érdekében, hogy főnökük haladjon felfelé a ranglétrán, és terjessze ki a hivatal tevékenységi körét, ugyanis ez növeli az ő előmeneteli esélyeiket is. A hivatal hatáskörének emelkedése megnöveli költségvetésüket, amely új irodákat, nagyobb utazási költségkeretet, ruhapénzt, stb. biztosít a számukra, és kényelmesebbé teszi az életüket. Minden vezetőnek ugyanakkor −ha sikeres akar lenni− beosztottjai támogatását is ki kell vívnia, ezért igen nehezen tud ellenállni nyomásuknak, hogy terjessze ki a hivatalt. A hivatalvezetők az álteljesítményben érdekeltek, és számos módszerük, jól bevált eszközük van arra, hogy teljesítményt színlelve növeljék hivataluk hatáskörét és költségvetését. Például: 78

a) programjaik költség-haszon elemzéseinél túlbecsülik a hasznokat és alulbecsülik a költségeket, vagy alacsony diszkontlábakat használnak, annak érdekében, hogy terveik vonzóbbnak tűnjenek b) új eljárások vagy jogszabályok bevezetését javasolják, hogy „úrrá tudjanak lenni” a korábbi intézkedések káros hatásain c) rendszeresen újradefiniálják a programjaikat, hogy „naprakészek maradjanak” d) olyan programokat javasolnak, amelyek nem egyszerű pénztranszfereket, hanem speciális kiadási konstrukciók kidolgozását követelik, ugyanis így nagyobb hivatali apparátusra van szükség A hivatalnokokat szinte semmi sem ösztönzi arra, hogy hatékonyan és hosszú távra osszák be erőforrásaikat. Minden hivatalnok célja, hogy beruházási döntéseinek hasznát ő maga élvezze, és ne az utódja. Az erőforrások pazarlásához gyakran a törvényi keretek is hozzájárulnak. Több országban törvény írja elő például, hogy egy hivatal nem csoportosíthatja át a forrásait a rákövetkező évre. Ha a hivatal nem költené el az összes rendelkezésére álló forrását az adott évben, akkor a maradékot vissza kellene utalni a központi költségvetésbe. Sőt! Valószínűleg ez még azzal az eredménnyel is járna, hogy a következő évben az országgyűlés csökkentené az adott hivatalnak nyújtott támogatást, mondván, hogy nincs ekkora összegre szükségük. Ilyen ösztönzőrendszer mellett nem csoda, hogy decemberben valahogy mindig meglódul a közigazgatási szektor beruházásainak és folyókiadásainak a mértéke, miközben a köztisztviselők panaszáradata is állandósul: „a helyzet válságos, több költségvetési támogatásra lenne szükségünk…”

4.5.2. fejezet Koordinációs költségek A politikai piacon tulajdonképpen minden szervezési és működési költség koordinációs költségnek tekinthető. Ily módon a koordinációs költségek közé sorolható például a szavazás lebonyolításának és a bürokratikus koordinációnak a költségei is. A bürokratikus koordináció költségei alatt gyakorlatilag a teljes államigazgatás működési költségvetését értjük. A törvényhozó, igazságszolgáltató és végrehajtó szervek adminisztrációs, szervezési és érdekegyeztetési költségei éppúgy beletartoznak, mint a hivatalok működtetésével, valamint az állami alkalmazottak bérezésével és koordinálásával együtt járó költségek. A különböző

79

szereplők −törvényhozók, hivatalnokok, ellenőrző hatóságok, szavazó polgárok− érdekeinek összeegyeztetése, összehangolása az érintettek nagy száma miatt rendkívül költséges lehet.

A szavazás költségessége A közösségi döntéseket szavazások útján hozzák. A szavazás lebonyolításának a költsége egyaránt magában foglalja az adminisztrációs és a szavazás hitelességének ellenőrzésével járó költségeket. Ezeken kívül azonban a szavazás alternatív költséggel is jár, ugyanis az egyénnek időt és energiát kell áldoznia arra, hogy elmenjen a szavazóhelyiségbe, leadja a voksát, utána pedig hazamenjen, vagy visszatérjen a munkahelyére. A szavazásra fordított időnek van bizonyos −elszalasztott jövedelemben vagy feláldozott szabadidőben mérhető− lehetőségköltsége. Az egyén számára csak akkor racionális magatartás elmenni szavazni, ha a szavazásból származó várható haszon meghaladja a szavazás alternatív költségét. Tegyük fel például, hogy egy állampolgár egymillió forintot nyerhet azon, ha az országgyűlési választásokat x párt nyeri és nem y, és tegyük fel azt is, hogy egymillió szavazó fog dönteni a kérdésben. Ha biztosan tudjuk, hogy az ország egymillió szavazója pont fele-fele arányban megosztott a kérdésben, akkor a referenciaegyén szavazata döntően befolyásolja a végeredményt, ezért az egyénnek egymillió forint hasznot jelent, ha elmegy szavazni. A valóságban azonban −eltekintve a közvélemény-kutatásoktól− a szavazóknak nincs információjuk arról, hogy milyen a szavazatok eloszlása, ezért 1 : 1 000 000 annak a valószínűsége, hogy az egyén szavazata befolyásolja a végeredményt. Véletlenszerű szavazateloszlást feltételezve tehát az egyén várható haszna 1 000 000 : 1 000 000 = 1, azaz egy forint. Az egyének számára −kivéve az egészen kicsi politikai egységekben élőket− a szavazás alternatív költsége (szabadidő, utazási költség, stb.) ezért majdnem mindig magasabb, mint a szavazásból származó haszon. Gondoljunk bele, hogy a szavazás −az utazási idővel együtt− minimum fél órát vesz igénybe, amely munkaidőben vagy szabadidőben számolva értékesebb, mint egy forint. Ennél fogva a racionális egyén nem megy el szavazni. Ezt a jelenséget racionális távolmaradásnak nevezzük. Annak ellenére, hogy a racionális magatartás a távolmaradás, az emberek 30-70 százaléka elmegy szavazni az országgyűlési választások alkalmával. A közgazdászok meggyőződése szerint az embereket valamilyen szelektív ösztönző és a társadalmi nyomás ösztönzi arra, hogy irracionálisan cselekedve mégis elmenjenek szavazni. Az emberek elsősorban vagy azért szavaznak, mert maga a szavazás is hasznosságérzettel jár az egyén 80

számára, vagy azért, hogy elkerüljék a társadalmi nyomást, melyet barátaik, családtagjaik, szomszédaik és kollégáik gyakorolnának rájuk, ha nem mennének el szavazni. Számos felmérés kimutatta, hogy azon közösségekben, ahol a társadalmi nyomás magasabb −például a kisebbségvédelmi szervezetek, a természetvédő egyesületek, a szakszervezetek, a kereskedelmi kamarák körében− magasabb a választási részvételi arány is.

4.5.3. fejezet A politikai piacra történő belépés költségei A 2.2. fejezetben látható volt, hogy a magánpiacon kudarcnak minősül, ha a piacra történő be- és kilépés nem tökéletesen költségmentes, azaz elsüllyedő költségek vannak jelen. A helyzet ugyanez a politikai piacon is. Azok a honatyák és hivatalvezetők ugyanis, akik nincsenek kitéve a versenynek, elkényelmesednek, és abbahagyják újító, innovatív tevékenységüket. A politikai piac szintén akkor a leghatékonyabb, ha a politikusok között a verseny éles, és nincsenek belépési akadályok. A valóságban azonban a politikai piac még a demokratikus országokban is igen zárt, és a politikusok, valamint a vezető köztisztviselők között oligopolisztikus, kartellszerű szerveződések jönnek létre. A választásokon általában mindig előnnyel indulnak az ismert közszereplők és a hatalmon lévő pártok. A hivatalban lévőket már jól ismerik a választók, rendelkezésre áll a stábjuk a kampány megszervezésében, gyakori vendégek a televízió hírműsoraiban és a közérdekű programokban; jó kapcsolatokkal rendelkeznek a hivatalok vezetőivel, leveleket küldhetnek választóiknak az adófizetők pénzén. A hatalmon lévő pártok számára magasabb költségvetési finanszírozás is jár, mint az ismeretlenek részére. Az ismeretlenségből feltörő politikusoknak és pártoknak azonban jelentős egyszeri beruházási költséget kell felvállalniuk, hogy esélyük legyen versenybe szállni a bent lévőkkel. Ki kell építeniük kampánystábjukat és kapcsolataikat a médiával és az újságírókkal, valamint meg kell teremteniük a finanszírozási bázisukat is. A hatalmon lévő pártok viszont általában már beültették saját embereiket az állami hivatalok élére, amely azt eredményezi, hogy könnyebben tudnak a további anyagi támogatásokhoz is hozzájutni. A politikai piacra történő belépés nemcsak az új pártok számára, hanem adott pártokon belül az új politikusok számára is igen korlátozott. A leírt ismertségi és anyagi hátrányon kívül,

az újonnan

belépő politikusok gyakran adminisztratív korlátokkal is

szembesülnek. A legtöbb országban a pártok maguk határozhatják meg alapszabályaikat,

81

szervezeti és működési rendjüket. Egy párt akár zárttá és centralizálttá is teheti magát, amely a párt vezetésének hatalmát megszilárdíthatja, és az új politikusok előmenetelét nehezítheti. A politikai piac nyitását, hatékonyságának javítását és demokratizálását leginkább az szolgálná, ha az újonnan belépő pártok központi költségvetési támogatását felemelnék, és a pártok alapszabályát, működési rendjét az alkotmányban rögzítenék. Alkotmányjogilag kellene tiltani a pártok bürokratikus centralizmusát, és antidemokratikus belső működését.

4.5.4. fejezet A termékek és a termelési tényezők transzferálási költségei Az állami szektorban is jelentkeznek a 2.2. fejezetben tárgyalt transzferálási költségek: a munkaerő, a termékek, a fogyasztók és a tőke áramlásának a költségei. A magánpiacon is jelentkező transzferálási költségek mellett azonban külön kategóriát képez az adóztatás költsége. Az adószedés költsége alatt a következőket értjük: 1) az adóhivatalok és az adóbehajtó bíróságok működési és adminisztrációs költségeit; 2) az adófizetők által felvállalt adminisztrációs költségeket, valamint az egyéb implicit költségeket, mint például az adóbevallással együtt járó időköltséget és fáradtságot; 3) az adózás következtében létrejött piactorzító hatást (holtteher veszteséget), amely a nemzetgazdaság összjövedelmét csökkenti. Az adó behajtásának költsége annál alacsonyabb, minél egyszerűbb és átláthatóbb az adórendszer. Az egyszerűséggel nemcsak az államapparátus dolgozói, hanem az adófizetők is jelentős mennyiségű fáradságot és időt spórolhatnak meg. A központi adóhivatalok költségei a mai adórendszerek mellett nem nagyok, körülbelül a beszedett adó egy százalékát teszik ki. Az adó beszedésének a költségessége azonban adónemenként eltérő. A legolcsóbban beszedhető és a legnehezebben „elkerülhető” adónem a forgalmi adó. A jövedelemadóknak már ennél drágább a behajthatósága, míg a legdrágábban beszedhető adófajta a vagyonadó. Az adó torzító, azaz jólétcsökkentő hatása annál kisebb, minél rugalmatlanabb keresletű és kínálatú termékre vetik ki. Az üzemanyag iránti kereslet például meglehetősen rugalmatlannak tekinthető, ezért a fogyasztási szerkezeteket és az üzemanyagból megtermelt mennyiségeket nem alakítja át jelentősen. Ha a munkakínálati görbét függőlegesnek, azaz a munkaerő kínálatát a bérre nézve tökéletesen rugalmatlannak tekintjük, akkor a személyi

82

jövedelemadó változása sem indukál jelentős piaci torzulásokat. (Valamennyit természetesen igen, ugyanis a megnövekedett bérköltségek miatt a munkaerő iránti kereslet csökkenhet.) Létezik olyan adófajta is, amelynek egyáltalán nincs jólétcsökkentő hatása. Ilyen adó az egyösszegű adó, mint például a fejadó. Mindegy mekkora az egyén jövedelme, mindegy mennyit dolgozik, az adó egységes. A fejadó egyáltalán nem torzítja az erőforrások allokációját, így nem jár együtt holtteherveszteséggel, ugyanakkor nem érvényesíti a szolidaritás elvét, amely miatt sokak szerint méltánytalan.

4.6. fejezet A kormányzati kudarcok tovagyűrűző hatásai A piaci kudarcok tovagyűrűző hatásainak a közjavak problémáját, az externális hatásokat, a megbízó-ügynök problémát, valamint az ebből eredő erkölcsi kockázatokat és kontraszelektív hatásokat tekintettük. A kormányzati szinten ugyanúgy jelentkeznek ezek a tovagyűrűző hatások egyetlen kivétellel. A közjavak problémáját ez a fejezet nem fogja ismételten tárgyalni, ugyanis az már kimondatott, hogy közösségi döntés formájában, a szavazási kudarcok miatt, elméletileg sem lehet egy közjószágot Pareto-hatékony módon finanszírozni.

Egy

közjószág

Pareto-hatékony

finanszírozása

csak

tökéletes

piaci

körülmények −zéró tranzakciós költségek, racionális piaci magatartás− mellett valósítható meg. A továbbiakban azt tekintjük át, hogy a többi tovagyűrűző hatás milyen formában jelentkezik az állami hivatalokban és a politikában.

4.6.1. fejezet Externáliák (külső gazdasági hatások) A politikai piacon kétféle módon jöhet létre externális hatás. Externália keletkezhet egyrészt amikor a politikusok között szavazatcserék, politikai alkuk valósulnak meg, másrészt akkor is, amikor a politikusok a lobbicsoportokkal kötnek gazdasági alkut.

83

A szavazatcserék externális hatásai Szavazatcsere bármikor előfordulhat, amikor a szavazók két vagy több javaslatot mérlegelnek, és a preferenciáik intenzitása eltérő. Tegyük fel, hogy három szavazó van, és hogy az x és y javaslatból származó hasznok a 4.1. táblázat szerint alakulnak. 4.1. táblázat Szavazók

X javaslat

Y javaslat

A

-500

-500

B

-200

+500

C

+600

-300

Nettó társadalmi nyereség

-100

-300

Az A egyén mindkét javaslatot elutasítja, mert negatív hasznossága származik belőlük, B egyén elfogadja y-t, de elutasítja x-et, C pedig elfogadja x-et, y-t viszont elutasítja. Az abszolút többség szavazati elve alapján mindkét javaslatot elvetik. A döntés hatékony, ugyanis a nettó társadalmi nyereség mindkét esetben negatív. A valóságban azonban politikai háttéralkuk jöhetnek létre B és C szavazó között. Szavazatcserében állapodhatnak meg: B hajlandó szavazni x mellett, ha C y mellett szavaz. Az alkun mindketten nyernek, ugyanis ezáltal A-t leszavazva mindkét javaslatot el tudják fogadni, amelyből nettó hasznuk származik. Az A szavazó azonban egyértelműen veszít B és C politikai háttéralkuján. Más szóval, B és C szavazatcseréje negatív externális hatással jár, amelyet A kénytelen elszenvedni. A szavazatcsere lehetővé teszi, hogy az egyének az erősebb preferenciáik érdekében feláldozzák kevésbé erős preferenciáikat. Azok kétségtelenül veszítenek a dolgon, akik azt az eredményt részesítik előnyben, amely szavazatcsere nélkül valósult volna meg. Elképzelhető −ahogy példánkban is láthattuk−, hogy a szavazatcserék társadalmilag káros következménnyel járnak, ugyanis a veszteségek nagysága meghaladja a nyereséget. A szavazatcserék könnyen a kormányok túlköltekezéséhez vezethetnek, mert a választók szavazataikat állami kiadásokra cserélhetik, miközben a kiadások adóterheit másokra háríthatják. Tegyük fel, hogy A, B és C három felújításra szoruló út mellett él. Mindegyik út aszfaltozási költsége 3 millió forint, de a felújítás mindegyik számára csak 2,5 millió forint hasznot nyújt. Tegyük fel továbbá, hogy mindhárman egyformán adóznak. Mivel az út

84

aszfaltozásának határköltsége mindhárom esetben nagyobb, mint az aszfaltozás határhaszna, egyikük sem kívánja felújítani saját útját, és együtt sem szavazzák meg a három út felújítását. Ketten azonban megegyezhetnek abban, hogy útjaik felújítására szavaznak, az adóterhet viszont hármuk között egyenlően osztják meg. Így a két út felújításából mindkettőjüknek 2,5 millió forint haszna származik, de csak 2 millió forint adót fizetnek. A harmadik fél azonban −amelyik kimarad a szavazatcseréből− kétmillió forint veszteséget szenved el, ugyanis az adót annak ellenére fizetnie kell, hogy ebből semmilyen haszna nem származik. Az akció társadalmi haszna is negatív, ugyanis a 6 millió forintos beruházás csak 5 millió forint összhasznot eredményez. A szavazatcsere tehát az optimálisnál nagyobbra növelheti az állami kiadásokat, mivel a különböző érdekcsoportok számára lehetővé teszi, hogy egymás preferált terveire szavazzanak, az adószámlát viszont a polgárok összességének nyújtsák be. A szavazatcserék a politikai alkukból kimaradt szavazópolgárok tömegeinek okoznak negatív externális hatásokat.

A lobbik járadékvadászó tevékenységének externális hatása Járadéknak a közgazdasági szakirodalom azt a többletnyereséget nevezi, amelyet abból kifolyólag realizál egy vállalkozás, hogy a piacon monopol- vagy oligopol helyzetben van. Mivel a monopol-oligopol piacokon −amikor a be- és kilépés költséges− csak tökéletlen verseny érvényesül, indokolt lehet a piacok állami szabályozása. Közismert, hogy a monopol árazás holtteherveszteséget okoz, ezért társadalmi haszonnal jár, ha az állam ennél alacsonyabb szinten határozza meg az árakat. A kormányzati kudarcok következtében azonban maguk a szabályozók, azaz a döntéshozó személyek is „függőségi viszonyba” kerülhetnek. Ettől kezdve pedig a döntéshozók már nem a társadalmi közjót, hanem saját egyéni érdekeiket és a lobbicsoportok érdekeit képviselik. Éppen ezért a monopol-oligopol piacok

szabályozása

gyakran

a

vállalatok

további

megerősítését

eredményezik.

Járadékvadászatnak azt a lobbitevékenységet nevezik, amely arra irányul, hogy a kormányzatot olyan szabályozások alkalmazására bírja, amelyek a versenyt az adott piacon korlátozzák. A különböző gazdasági érdekcsoportok jogászainak, könyvelőinek, sajtóügynökeinek és közgazdászainak sokasága „legyeskedik” állandóan a kormányzati hivatalokban és a honatyák körül annak érdekében, hogy olyan, számukra kedvező törvényeket fogadtassanak el, amelyek a versenytársaik piacra lépését korlátozzák. A piacra történő belépést sokféle eszközzel lehet korlátozni. Ezekből most csak néhányat sorolok fel: ƒ

egyszerű létszámstop; 85

ƒ

koncessziós jogok korlátozása;

ƒ

olyan szakképesítések, iskolai papírok előírása, amely valójában nem lenne indokolt;

ƒ

a kormányzat olyan mondva csinált biztonsági, környezetvédelmi vagy egészségügyi feltételeket írhat elő, amelyek szakmailag egyáltalán nem megalapozottak, de a „preferált” érdekcsoportoknak mégis kedvez. Itt szintén politikai háttéralkukról van szó, de itt nem politikusok cserélnek

szavazatokat egymással, hanem bizonyos gazdasági érdekcsoportok vásárolnak szavazatokat politikusoktól. Ez természetesen a társadalomra nézve a legtöbbször negatív externális hatással jár. A verseny korlátozása nemcsak azért káros a társadalom számára, mert elkényelmesíti a piaci résztvevőket, akik ezért nem lesznek eléggé ösztönözve az innovációra és a költséghatékonyságra, hanem azért is, mert a szereplők ezáltal rengeteg erőforrást pazarolnak el lobbitevékenységre. Az érdekcsoportok jogászokat, könyvelőket, sajtóügynököket, közgazdászokat, és pénzügyi forrásokat vonnak el hagyományos termelőtevékenységüktől, majd fordítják ezeket az erőforrásaikat lobbizásra. Mindez erőforrás-pazarlást eredményez. Járadékvadászatot folytató gazdasági érdekcsoportok nemcsak vállalati lobbik lehetnek. Sok országban például maguk a hivatali dolgozók is igen erős érdekérvényesítő befolyással rendelkeznek, amelyet képesek a saját anyagi hasznukra konvertálni. Különleges törvényes

jogosítványokat

harcolnak

ki

önmaguknak,

amelyek

kényelmesebb

munkakörülményeket, magasabb fizetést, több szabadságot, nagyobb munkahelyi biztonságot és rövidebb munkaidőt biztosítanak a számukra. A lobbitevékenységek következtében a legtöbb országban a köztisztviselők és az állami közalkalmazottak kivételezett helyzetben vannak a munkaerőpiacon, és jóval több szabadságjoggal, kiváltsággal rendelkeznek, mint a munkaerőpiac többi szereplője.

4.6.2. fejezet Megbízó-ügynök probléma Az aszimmetrikus informáltság nemcsak a magánpiacon vezet megbízó-ügynök problémához, hanem a politikai piacon is. Az ügynökköltségek itt is ugyanazokat az elemeket −a megbízó költségei, az ügynök költségei és a megbízó vesztesége− tartalmazzák, de a hatékonyságromlás az állami intézményrendszerben súlyosabb, mert itt a különböző szintek közötti megbízó-ügynök probléma miatti torzulások mértéke aszimmetrikus lehet. A

86

választók és a kormány tagjai között például sokkal nagyobb mértékű az aszimmetrikus informáltság, az ügynökköltség, és így a hatékonyságromlás, mint a miniszterek és hivatalaik között. Ez a jelenség a hivatalnokok és a politikusok szorosabb érdekszövetségét és az állampolgárok jelentős veszteségét vetíti előre. A magánpiacon az ehhez hasonló érdekszövetségek sokkal kevésbé jelentősek, ugyanis egy vállalat tulajdonosai (részvényesei) és az igazgatótanács között fennálló információs aszimmetria körülbelül azonos mértékű az igazgatóság és a beosztottak közötti információs aszimmetria mértékével. A vállalati menedzserek sokkal kevésbé képesek ügynökként viselkedve a megbízóik kárára cselekedni, mint az állami szektorban a politikusok, mivel jelentősebb kontroll alatt állnak. Akárcsak a magánszektorban, a megbízó-ügynök probléma a politikai piacon is erkölcsi kockázattá és kontraszelekcióvá gyűrűzhet tovább, mely hatások az alábbiakban tárgyalandók.

Erkölcsi kockázat Az erkölcsi kockázat (moral hazard) definícója a piaci kudarcok tárgyalásánál már szóba került. A kifejezés abból a felfogásból ered, hogy immorális dolog az egyén részéről pusztán azért kárt okozni a másiknak, hogy ezzel többlethaszonhoz jusson. Ez a magatartási forma azonban a politikai piacon sokkal több alkalommal jelentkezik, mint a magánpiacon. Míg ugyanis a magánpiacon a legtöbb esetben az egyéni önérdek egybeesik a társadalmi közérdekkel (láthatatlan kéz elmélet), a politikai piacon az egyének önérdek-érvényesítő magatartása az esetek túlnyomó részében a társadalomra nézve kárral jár együtt. Ráadásul az információs aszimmetria, amely a megbízó-ügynök probléma forrása, szintén sokkal jelentősebb mértékben van jelen a politikai piacon, mint a magánpiacon. Immorális dolog például, ha egy hivatalvezetőt megvesztegetnek azért, hogy előnyben részesítsen bizonyos lobbicsoportokat. Immorális dolog, ha a hivatalvezetők bizonyos vállalkozóknak ár alatt privatizálnak tulajdonokat, vagy egyes cégek a piaci árnál jóval drágábban kapnak állami megrendeléseket, vagy hogy a hivatalok és a parlament olyan szabályozásokat vezetnek be, amelyek bizonyos vállalati köröknek versenyelőnyt biztosítanak. A valóságban azonban ezek olyan „üzletek”, amelyeken mindhárom fél egyaránt nyer. Mind a hivatalnokoknak, mind a politikusoknak, mind pedig a vállalati lobbiknak érdekében áll.

87

Kontraszelekció A hivatali bürokrácia és az állami intézmények esetében még inkább érvényesül a kontraszelekció jelensége, mint a piaci mechanizmusoknál. Ennek oka elsősorban az, hogy a hivatalok általában monopolpozíciókban vannak, és nincsenek versenykényszer alatt. A hatékonytalan működés nemhogy nem eredményezi a hivatal csődjét és felszámolását, hanem általában pontosan ez szokott több pénzt hozni a hivatalnak. A hatékonytalanság és eredménytelenség az, ami leginkább meggyőzheti a költségvetést összeállító hatóságokat és a honatyákat arról, hogy több pénzt folyósítsanak az adott hivatalnak. Az állami intézményrendszerben megvalósuló tökéletlen információáramlás kifejezetten arra ösztönzi a hivatalnokokat, hogy folyamatosan azt hangoztassák, hogy „ők nagyon keményen dolgoznak, de ilyen alacsony összegből nem tudnak nagyobb eredményt elérni…”. Ez az oka annak, hogy például a diákok rossz teljesítménye nagyobb oktatási költségvetéshez, az alacsony színvonalú orvosi ellátás magasabb egészségügyi kiadásokhoz, a bűncselekmények számának növekedése és a felderítések arányának csökkenése pedig a rendőrök számának növeléséhez vezet. David Johnson, egyik tanulmányában 10 , a következő anekdotát említi ennek alátámasztására. A tizenkilencedik század közepén több svájci kantonban elszaporodtak a patkányok. Egyetlen kivétellel mindenhol a már meglévő hivatalokra és a lakosságra bízták a patkányirtást. Egy kantonban azonban önálló patkányirtó hivatalt állítottak fel, és ez volt az egyetlen olyan kanton, ahol a huszadik század közepéig nem sikerült kiirtani a patkányokat. Elképzelhető, hogy ez a történet csak a képzelet szüleménye, mindenesetre jól rávilágít arra, hogy milyen veszéllyel jár, ha létrehozunk egy hivatalt valamilyen káros jószág megszüntetésére. Az ilyen hivatalok vezetői mindig megpróbálják majd a politikai vezetést meggyőzni arról, hogy a probléma, melynek megszüntetése érdekében a hivatalt felállították, még mindig létezik. A Honvédelmi Minisztérium nyilvánvalóan örökké a külső veszélyek fennállását fogja hangsúlyozni, a tűzoltóparancsnokok mindig veszélyes építési eljárásokat fognak felfedezni, a nagyvárosi tömegközlekedést irányító hatóságok mindig úgy találják majd, hogy a gépkocsiforgalom túl nagy, a tömegközlekedés támogatottsága viszont túl alacsony, a Környezetvédelmi Minisztérium mindig veszélyesnek fogja találni a légszennyezettségi adatokat, stb.

10

David Johnson (1999): A közösségi döntések elmélete. Budapest, Osiris Kiadó.

88

A hivatali apparátusban jelenlévő kontraszelekcióhoz az is hozzájárul, hogy a költségvetési források elosztása a hivatalok között általában nem a gazdasági racionalitás, hanem a politikai érdekérvényesítő képesség alapján történik. A minisztériumok legelőször mindig a saját forrásaik biztosításáról gondoskodnak, másodikként jelennek meg a fontossági rangsorban általában a megfelelő pártállású önkormányzatok, harmadikként a hatalomtól távolabb álló állami szervek (pl. statisztikai hivatalok, adóhivatalok, pénzügyi, egészségügyi ellenőrző szervek, fogyasztóvédelmi hatóságok, stb.), és csak azután következnek a hatalomhoz szorosan nem kötődő, közjavakat előállító szervezetek

(pl.

iskolák,

kórházak,

tűzoltóság,

stb.).

A

társadalmi

hasznosság

szempontjából azonban az erőforrások elosztásának a fordított fontossági sorrendje lenne indokolt! A hivatalok legfőbb ellenőrző hatóságai általában az adott ágazatra szakosodott parlamenti bizottságok. Csakhogy még a bizottság tagjainak sem áll érdekében, hogy az alájuk tartozó hivatalok költségvetését és hatáskörét csökkentsék, hisz ezzel saját hatáskörüket, tekintélyüket és fontosságukat is csökkentenék. A média azokra a politikusokra figyel oda kiemelten, akik nagy és hatalommal bíró szerveket ellenőriznek. Az állami bürokráciára tehát nem érvényesek az evolúciós közgazdaságtan főbb törvényei. Az állami intézményekre nem igaz, hogy a hatékonytalanul működő szervezetek automatikusan eltűnnek, felszámolódnak, a hatékony hivatalok pedig továbbfejlődnek. Az állami intézményrendszerben nincs verseny, nincs hatékonysági kényszer, így nem érvényesül a természetes szelekció sem. Az állami szektorban az alacsony hatékonysággal működő hivatalok is monopolizálódnak, és hatalmukban megerősödnek, amely folyamat az erőforrások pazarlását eredményezi.

4.7. fejezet Az államháztartás feladatfinanszírozáson alapuló modellje csökkentheti a kormányzati kudarcokat Mint azt eddig is láthattuk, ha létezne a valóságban tökéletes piac, akkor egyáltalán nem lenne szükség állami intézményekre. Azonban mivel a piac számos helyen kudarcot vall, a közjavak és a meritorikus javak előállításának céljából mindenképpen szükség van államra. Napjainkban tapasztalható tranzakciós költségszintek és az emberek korlátozott szellemi

89

kapacitása miatt nem lenne gazdaságos, sőt kivitelezhetetlen lenne a közjavakat a 3.1. fejezetben leírt iterációs eljárás módján finanszírozni. A társadalmi igények országgyűlési és önkormányzati képviselők útján igaz hogy csak torzítva, de sokkal olcsóbban, alacsonyabb tranzakciós költségek mellett is képesek kifejeződni. Nagyon fontos azonban, hogy a képviseleti demokrácia ellenére az állami intézményrendszer hasonlóan funkcionáljon, mint a piac, és ezzel igyekezzen elkerülni minél több kormányzati kudarcot. Az államháztartás feladatfinanszírozáson alapuló modelljének lényege az, hogy a forrásokat feladatokhoz allokálják, és nem intézményekhez. A logika egyenesen következik a „piaci megoldásból”. A piac sem intézményekhez (pl. rendőrség, tűzoltóság, kórházak, stb.) rendelné a forrásokat, hanem konkrét szolgáltatásokat rendelne meg. Ezt kell tennie az államnak is, ha el akarja kerülni a kormányzati kudarcok túlburjánzását, a hivatalok méretének és hatáskörének folyamatos kiterjesztését és az elbürokratizálódást. A legtöbb országban viszont (Magyarországon is) hosszú időn át, eddig az intézményi finanszírozás módszerét használják, amely kevesebb munkával jár a politikusok számára, sokkal kisebb adminisztrációra van szükség a köztisztviselők körében, ugyanakkor sokkal kevésbé hatékony módszer. Nem kell részletesen áttekinteni egyetlen költségvetési intézmény feladatát sem, nem kell költség-haszonelemzéseket végezni. A költségvetés elkészítésekor azt tekintik kiindulópontnak, hogy az előző évben mennyi volt az adott intézmény kiadása, és az egyes intézmények érdekérvényesítő képessége határozza meg azt, hogy ehhez képest mennyivel változnak a sarokszámok. Nyilvánvaló, hogy néhány év elteltével a finanszírozás teljesen elszakad a realitásoktól és a társadalmi igényektől. Az intézményi finanszírozási modell nem tudja tehát megakadályozni az államapparátus túlburjánzását, a hivatalnokok hivatalkiterjesztő tevékenységét, a források hatékonytalan elosztását és a pazarlást. A 4.5. fejezetben részletesen áttekinthettük, hogy a hivatalnokok kifejezetten a bürokrácia növelésében és az álteljesítményben érdekeltek. A tranzakciós költségek jelenléte, azaz az információs aszimmetria, az ügynökköltségek stb. miatt a hivatalok rendelkeznek is jelentős érdekérvényesítő képességgel. Emiatt alakulhatnak ki az államháztartásban nagyfokú párhuzamosságok

és

pazarlások.

A

kormányzati

kudarcok

az

államháztartás

feladatfinanszírozási modelljének alkalmazásával csökkenthetők. Fontos azonban azt is leszögezni, hogy a feladatorientált könyvelési és finanszírozási államháztartási rendszer csak az információtechnológia egy bizonyos fejlettségi szintjén kivitelezhető, ugyanis ez feltételezi a feladatok elvégzésének részletes dokumentálását, teljesítménymérését, ellenőrzését. Alacsony technológiai szint mellett az ezzel együtt járó adminisztrációs és koordinációs

költségek

meghaladják

az 90

intézményfinanszírozás

következtében

jelentkező társadalmi költségeket. Napjaink informatikai forradalma idején azonban egyre inkább afelé haladunk, hogy a feladatorientált könyveléssel, teljesítményméréssel és ellenőrzéssel együtt járó adminisztrációs költségek már több közjószág és közszolgáltatás esetén alacsonyabbak lehetnek, mint az intézményfinanszírozással együtt járó társadalmi károk.

4.8. fejezet A költségvetési föderalizmus szintén csökkenti a kormányzati kudarcok tovagyűrűző hatásait 4.8.1. fejezet A föderális kormányzati rendszer működése A költségvetési föderalizmus azt jelenti, hogy az állam központi és helyi kormányzatokból áll. A közjavakat tehát nem kizárólag a központi kormányzat, azaz a minisztériumok biztosítják, hanem feladat-, forrás- és hatáskörmegosztás valósul meg a kormány és a helyi önkormányzatok között. A hatásköröket és a feladatokat az externális hatások figyelembevételével célszerű megosztani. Míg például egy település parkjának tisztán tartását célszerű a helyi önkormányzat feladatává tenni, az országos autópálya-hálózat fejlesztését inkább a központi államra célravezető rábízni. Míg ugyanis a park hasznát kizárólag a környékbeli lakosok és az arra látogatók élvezik, az autópályának már igen jelentős externális hatásai vannak országos viszonylatban. Ugyanez mondható el az egyetemi oktatásról is. Az egyetemi hallgató sem biztos, hogy abban a városban fog munkát vállalni, és ott fogja tudását kamatoztatni, ahol az egyetemet elvégzi. A közjavak között azokat a javakat, amelyeknek hatása egy bizonyos területre korlátozódik, helyi közjavaknak nevezzük. A gyakorlatban sokszor elég nehéz pontosan meghatározni, hogy egy adott közjószágnak vagy közszolgáltatásnak a hatása mekkora földrajzi területre terjed ki, de a közgazdaságilag hatékony forrás- és feladatmegosztáshoz mindenképpen szükséges, hogy a gazdaságpolitika ezt mérlegelje. A nem megfelelő állami forrásmegosztás hatására ugyanis a gazdaság távolabb kerülhet a Pareto-hatékony állapottól (például, ha egy település parkjának tisztán tartását országos adókból finanszírozzuk).

91

Az, hogy a helyi közjavak finanszírozását a helyi önkormányzatokra bízzuk, nemcsak azzal a pozitív hatással jár, hogy az állami forrásmegosztás hatékonyabb lesz, és ezáltal a gazdaság közelebb kerül a Pareto-hatékony állapothoz, hanem azzal is, hogy ezáltal a helyi önkormányzatok között élesedik a verseny, amely a közszolgáltatások színvonalának javulását eredményezheti. Az állampolgár továbbá a lakóhelyének megválasztásával kiválaszthatja a saját preferenciájának legmegfelelőbb helyi önkormányzatot. Ha nem elégedett a helyi közszolgáltatások minőségével és a helyi adók nagyságával, akkor átköltözhet máshová. Nézzük erre a következő példát! Képzeljünk el egy országot, melynek összesen 100 állampolgára van, és tegyük fel, hogy 60 polgár az A politikát, 40 pedig a B politikát preferálja. (Jelentsen az A politika például magasabb adókat és jobb közbiztonságot, a B politika pedig alacsonyabb adókat és kevesebb rendőrt.) Egy olyan központosított politikai rendszerben, melyben a többségi elv érvényes, az A politikát preferáló 60 polgár el tudja érni, hogy az A politika lépjen életbe, a kisebbségben maradt 40 polgárnak pedig el kell viselnie az A politika következményeit. Tegyük most fel, hogy decentralizált rendszert vezetnek be, és a 100 polgár két közösségre, X-re és Y-ra oszlik a 4.2. táblázatban megadott preferenciaeloszlással. 4.2. táblázat X közösség 50 polgára

Y közösség 50 polgára

A politikát 40 preferálja

A politikát 20 preferálja

B politikát 10 preferálja

B politikát 30 preferálja

A politika győz

B politika győz

Az X közösség azon 40 tagja, aki az A politikát preferálja, le tudja szavazni azokat, akik a B politikát részesítik előnyben, az Y közösség B politikát preferáló 30 tagja pedig le tudja szavazni az A politikát előnyben részesítő 20 tagot. A decentralizált rendszerben tehát nem 60, hanem 70 polgár elégítheti ki preferenciáit. Sőt, még tovább mehetünk! Ha zéró tranzakciós költségeket feltételezünk, azaz feltesszük, hogy mindazok, akik A politikát részesítik előnyben, költségmentesen átmehetnek az X közösségbe, azok pedig akik a B politikát preferálják, átmehetnek az Y közösségbe, akkor minden polgár a preferenciájának megfelelően képes részesülni a közjavakból. Figyeljük meg azonban, hogy ehhez az

92

önkormányzatoknak nemcsak a közszolgáltatások, hanem az adók mértékének meghatározásában is szabad kezet kell kapniuk! A valóságban azonban a költözködésnek, az egyes önkormányzatok által érvényesített szabályozásokról történő informálódásnak költségei vannak, azaz a nem megfelelő önkormányzat alól történő kivonulásnak az egyén számára ára van, ezért a helyi önkormányzatok

között

nem

tud

érvényesülni

a

tökéletes

verseny.

Amikor

a

gazdaságpolitika azt mérlegeli, hogy egy adott hatáskört a központi kormányzattól vajon átruházzon-e a helyi önkormányzatok részére, mérlegelni kell mind az előnyöket, mind pedig az esetleges párhuzamosságok, valamint koordinációs és tranzakciós többletköltségek által okozott hátrányokat.

4.8.2. fejezet Hogyan csökkenti a föderális rendszer a kormányzati kudarcok tovagyűrűző hatásait? A föderális rendszer orvosolhatja a szavazatcserék negatív externális hatásait, ugyanis azok az egyének, akik a politikai háttéralkukon veszítettek, másik helyi önkormányzat fennhatósága alá költözhetnek. Minél alacsonyabbak a költözködés tranzakciós költségei, és minél több önkormányzati politika -azaz minél színesebb közszolgáltatási paletta- közül választhat az egyén, annál hatékonyabb az állampolgárok területi eloszlása, annál több egyén igényeit képesek a közszolgáltatások kielégíteni. A lobbik járadékvadászó tevékenységét és az erkölcsi kockázatot a föderalista rendszer csak korlátozottan képes csökkenteni. A politikai és gazdasági érdekcsoportok önérdek-érvényesítő magatartása nyilvánvalóan minden önkormányzatnál és állami hivatalban jelen van, így az egyén ez elől nehezen tud elmenekülni. A gyakorlatban az állampolgár maximum csak a rossz és kevésbé rossz közül képes választani. A politológusok és közgazdászok nagy része egyetért abban, hogy a kivonulás (az elköltözés) nem hatékony eszköze a járadékvadászattal és a korrupciós visszaélésekkel szembeni küzdelemnek. Az átláthatóbb gazdálkodási rendszer, az információ beszerzési költségének csökkenése és a tiltakozás hatásosabb fegyver lehet a kivonulásnál. A hivatali rendszerre jellemző kontraszelektív hatásokon azonban a föderális állami rendszer jelentősen képes javítani. A kontraszelekció legfőbb oka ugyanis a verseny hiánya. Ha azonban a hivatalok egymással versenyben vannak, a közszolgáltatások több

93

helyen igénybe vehetők, akkor az egyének képesek kiválasztani a számukra legoptimálisabb helyi önkormányzatot. Mivel a föderális rendszerben a legfőbb helyi források a helyi adók, az emberek elvándorlása csökkenti a hatékonytalanul működő önkormányzatok bevételeit is. Amikor tehát egy önkormányzat bevételét nem a központi költségvetésből biztosítják, és nem a politikai érdekérvényesítő erő az, amely meghatározza ezek nagyságát, hanem a helyi önkormányzatoknak saját adóbevételeik vannak, akkor versenykényszerbe kerülnek. A föderális rendszer által versenyben tartott hivatalok kevésbé képesek hosszú távon fennmaradni, ha nem ügyelnek a hatékony gazdálkodásra, mint a monopolhelyzetben lévő hivatalok. Egy adott városból történő kivonulás azonban nem feltétlenül káros a közösség számára. Előfordulhatnak ugyanis olyan esetek is, amikor pontosan ez eredményezi a helybeli lakosok hasznosságának növekedését. Amennyiben a közjavak kínálatában méretgazdaságosság áll fenn, akkor a közjószág előállításának költsége valóban növekszik, ha valaki elhagyja a közösséget, de más a helyzet méretgazdaságtalanság −például túlnépesedés vagy forgalmi dugók− esetén. Ez esetben ugyanis minden újabb személy távozása csökkenti a többiek költségét. Ez utóbbi eset leginkább a nagyvárosokra, a metropoliszokra jellemző, de az általánosítás igen kockázatos, ugyanis az, hogy mi méretgazdaságos és mi méretgazdaságtalan, erősen közjószág-specifikus lehet.

94

5. fejezet Napjaink technológiai fejlődésének és a globalizációnak a hatása a piaci és a kormányzati kudarcokra A globalizáció olyan folyamat, melynek hatására az országok politikai és gazdasági struktúrái, valamint a nemzetek kultúrái közelednek egymáshoz. A nemzetek közötti politikai, gazdasági és kulturális határok egyre inkább lebomlanak, és az országok egymás közötti integrációja mélyül. Ennek a folyamatnak a kibontakozásában döntő szerepet játszik napjaink technológiai vívmánya, az informatikai forradalom is. Az Internet megjelenése ugyanis rendkívüli mértékben csökkentette a nagy földrajzi távolságot átívelő kommunikáció és tranzakció költségét. Az informatikai forradalom és a globalizációs folyamatok nagymértékben megváltoztatták a piaci és a kormányzati kudarcok, valamint azok tovagyűrűző hatásainak mértékét. Ez a fejezet áttekinti, hogy a kudarcok egyes elemei milyen mértékben csökkentek a technológiai fejlődés hatására, és arra a kérdésre keresi a választ, hogy napjaink fejlődési iránya vajon a piacok vagy a kormányzatok működését tökéletesíti jobban.

5.1. fejezet A piaci kudarcok csökkenése Napjaink technológiai fejlődésének köszönhetően mindkét piaci alapkudarc −a nem racionális piaci magatartás és a tranzakciós költségek− negatív hatása csökken (természetesen az utóbbié jelentősebb mértékben).

5.1.1. fejezet A nem racionális magatartás visszaszorulása Korábbi elemzéseink kapcsán megismerhettük, hogy a nem racionális piaci magatartás egyik oka, hogy az ember szellemi kapacitása korlátos, azaz az agy nem képes korlátlan mennyiségű információ feldolgozására. A számítástechnika fejlődése azonban egyre

95

szofisztikáltabb döntés-előkészítő szoftvereket biztosít számunkra, amelyek egyre inkább megkönnyítik az információk rendszerezését, feldolgozását. Igaz, hogy ezeknek a döntés-előkészítő szoftvereknek a használata ma még csak a nagyvállalatok kontrolling- és marketingosztályain terjedt el főként, és a hétköznapi döntéseknél ezek nem játszanak jelentős szerepet, de a jövőben ez változhat. Elképzelhető, hogy néhány évtized múlva az átlagember már ezekhez hasonló programok segítségét fogja kérni, amikor meghozza beruházási és fogyasztói döntéseit, vagy új munkahelyet keres. Valójában ugyanis ezeknek a látszólag hétköznapi és rutindöntéseknek a hatékonysága is növelhető, ha a megszokottnál több releváns információt mérlegelünk. Minél több döntést képes az egyén önmaga meghozni, annál kisebb szükség van közvetítőre, képviselőre, államra. A 3.1. fejezetben láthattuk, hogy a közjavak Paretohatékony finanszírozásához igen sok információt kell feldolgozni. Ha ez hatékonyan és költségmentesen megoldható lenne, akkor nem lenne szükség államra, a közjavakat a piac is biztosítani tudná. A nem racionális piaci magatartás másik oka, hogy az egyének gyakran az érzelmeik alapján hozzák meg döntéseiket. A 2.1. fejezetben láthattuk azt is, hogy az emberek elsősorban akkor hallgatnak az érzelmeikre, amikor kevés a rendelkezésükre álló információ ahhoz, hogy a döntést racionálisan is mérlegeljék, vagy akkor, amikor a racionális pro és kontra érvek nagyon kiegyenlítettek. Az informatikai forradalom azonban jelentősen csökkentette az információ beszerzésének költségét, melynek hatására csökkent az érzelemből fakadó szubjektív döntések száma is. A technológiai fejlődés hatására tehát ennek a piaci kudarcnak a hatása is csökkent.

5.1.2. fejezet A tranzakciós költségek csökkenése Az

Internet

és

az

e-mail

elterjedése

drasztikusan

csökkentette

az

információbeszerzés költségét és a koordinációs költségeket. A 2.2. fejezetben láthattuk, hogy az információbeszerzés költségének csökkenése önmagában véve még nem garantálja a piacok tökéletesedését, ugyanis a szereplőknek sok esetben nem áll érdekükben az információ terjesztése. Fontos tehát, hogy az állam kötelezővé tegye a nyilvános adatbázisok közzétételét, melyek hatására összehasonlíthatóbbakká válhatnak az árak, a bérek, a termékminőségek, a munkahelyi körülmények, stb. Az átláthatóság növeli a piacok megtámadhatóságát és élesíti a

96

versenyt. Az információbeszerzés költségének csökkenése miatt a piaci kudarcok tovagyűrűző hatásaiból eredő társadalmi károk szintén csökkennek. Ezáltal ugyanis a közjavak finanszírozását a piaci folyamatok is jobban képesek megvalósítani, a piaci externáliák olcsóbban internalizálhatóak és a megbízó-ügynök probléma miatti koordinációs kudarcok is jobban csökkenthetők. Több közgazdász rávilágít arra is, hogy napjaink technológiai újításai hozzájárulnak a piacra történő be- és kilépési költségek csökkenéséhez. Több szektor esetében is tapasztalhatjuk, hogy míg egy-két évtizeddel ezelőtt mindössze egy vagy néhány nagyvállalat tartotta kezében a teljes iparági piacot, mára a piacok megtámadhatóbbakká váltak, ugyanis a technológiai szerkezetváltás hatására a termelés alacsonyabb belépési költségek és kisebb üzemméretek mellett is gazdaságossá vált. Csökkent azoknak az iparágaknak a száma, amelyek természetes monopóliumként funkcionálnak. Támasszuk ezt alá néhány példával! a) Míg az áramellátást hagyományosan „természetes monopóliumok” biztosították, az új technológiák versenyképessé tették a kisméretű generátorokat is. b) A legtöbb országban a monopolhelyzetben lévő állami postaszolgáltatóknak igen komoly versenytársai jelentek meg azáltal, hogy feltalálták a faxot, az elektronikus levelet (e-mail) és az Internetet. A virtuális postaszolgáltatás optimális üzemmérete töredéke csak a hagyományos postákénak. c) Az üvegszálas technológiák, a vezeték nélküli telefon- és televízió-szolgáltatások, azaz a műholdas transzmissziós rendszerek minden eddiginél élesebbé tették a versenyt a telekommunikációban és a médiában. Nem szükséges most már a kábelrendszer kiépítésével felvállalni az igen komoly egyszeri beruházási költségeket, amelyek mindeddig igen komoly belépési akadályokat jelentettek. Az üzemméretek azonban természetesen nem minden iparágban csökkennek. Igaz, hogy a hagyományosan közszolgáltatásoknak tekintett iparágakban igen, és a folyamatos liberalizációk hatására a verseny egyre növekszik, de számos olyan szektor is van, melyeknél állandó fúziók, üzemméret-növekedések és a szereplők számának folyamatos csökkenése figyelhető meg (pl. bank- és biztosítási szektor, textilipar, bútoripar, stb.). Ezekben a szektorokban az egyszeri beruházási költségek az elmúlt években növekedtek. Ez a folyamat azonban nem járt együtt a verseny csökkenésével, mert az üzemméretekkel párhuzamosan a piacok méretei is növekedtek. A nemzetközi integrációs folyamatok hatására az országok közötti gazdasági határok, kereskedelmi akadályok egyre inkább lebomlanak, ezért a vállalatoknak a globális versenyben kell megállniuk a helyüket. Hiába 97

növekszik tehát egy vállalat mérete, a piacok a globalizáció hatására ennél is gyorsabb expanzión mentek keresztül. A piacok integrációja, globalizációja ezekben a szektorokban tehát azzal a hatással jár együtt, hogy az üzemméretek növekedése, az egységköltségek csökkenése egyszerre tud bekövetkezni a verseny éleződésével párhuzamosan. A globalizáció hatására csökkent az emberi tőkébe fektetett beruházás egyszeri, elsüllyedő költsége is. Az informatikai vívmányok elterjedésének hatására ugyanis a szakmákhoz szükséges ismeretek elkezdtek sztenderdizálódni. A számítógép és a legfontosabb szoftverek felhasználói szintű ismerete ma már nagyon sok szakma esetében elengedhetetlen. Az egyes szakmákhoz szükséges ismeretanyagok tehát közelednek egymáshoz. A munkahelyváltáskor történő egyszeri beruházási költségek csökkenése rugalmasabbá, mobilabbá, megtámadhatóbbá teszi a munkaerőpiacot, élesíti a versenyt. A globalizáció miatt a nemzeti kultúrák és a társadalmi szokások is közelednek egymáshoz,

mely

csökkenti

a

munkaerő-áramlás

„komfortérzeti”

költségeit.

Amennyiben ugyanis az új földrajzi hely és társadalmi közeg a szülőföldhöz hasonló kulturális jegyekkel rendelkezik, akkor a honvágy, a változás miatti hasznosságcsökkenés a munkavállaló hasznossági függvényében alacsonyabb mértékű. A globalizációs folyamatok nemcsak a munkaerő áramlását tették olcsóbbá, könnyebbé, hanem más termelési tényezőkét és a késztermékekét is. Az Internet megjelenésével a tőketranszfer, a bankátutalások költsége drasztikusan lecsökkent. A közlekedési infrastruktúrák fejlődésével, a technológiaintenzívebb navigációs rendszerek elterjedésével a szállítási és utazási költségek is jelentősen csökkentek. Korábbi elemzéseinkben láthattuk, hogy a tulajdonjog kihirdetése, megvédése, és a tulajdonjogot megsértő személyek elleni fellépés is tranzakciós költségekkel jár. Az elmúlt egy-két évtized technológiai vívmányai azonban −térfigyelő rendszerek, műholdak, hanglokátorok, radarok, mozgásérzékelők, stb.− ezeket a típusú tranzakciós költségeket is csökkentették. Ezek a technológiai vívmányok ráadásul nemcsak a tulajdonjog kihirdetésének és megvédésének költségeit csökkentették, hanem ahhoz is hozzájárultak, hogy a korábban még piaci kudarcként kezelt közjószágok sok esetben piackonform magánjószággá tudtak válni. A világítótorony mindig klasszikus tankönyvi példája volt a közjószágoknak. Ma már azonban, amikor a hajók radarokkal, hanglokátorokkal és műholdas rendszerekkel tájékozódnak, a világítótorony egyre inkább múzeumi darabbá kezd válni. Az új technológiai berendezések más szempontból is hozzájárultak a piacok tökéletesítéséhez,

a

piaci

internalizálhatóbbá

tették

kudarcok az

csökkentéséhez:

externáliákat. 98

A

sok lég-

esetben és

mérhetőbbé,

vízszennyezésmérők

tökéletesedésével például pontosabb adatokat tudhatunk meg a környezetszennyező anyagok kibocsátásáról. A pontosabb adatok alacsonyabb tranzakciós költségek mellett teszik lehetővé, hogy az externáliák −a Coase-tételnek megfelelően− piaci alkuk útján internalizálódjanak.

5.2. fejezet A kormányzati kudarcok csökkenése A globalizációs folyamatok hatással voltak a kormányzatokra is, de azok működését csak jóval kevésbé tökéletesítették, mint a piacét. Az államhatalom ereje a globalizáció hatására egyáltalán nem nőtt. Sőt, inkább csökkent. Az állam továbbra sem képes korlátlan mértékben adóztatni, a törvénysértőkre irreálisan magas büntetéseket kiszabni, és a kormányok továbbra sem tudnak önkényesen vagyon-újraelosztást kezdeményezni. A technológiai fejlődés nem képes változtatni azon a matematikai tényen sem, hogy nem létezik olyan szavazási eljárás, amely képes lenne hűen tükrözni az egyéni preferenciákat. Tökéletes kollektív döntés, azaz „tökéletes állam” továbbra sem létezik, és soha nem is fog létezni. A technológiai fejlődés alig tökéletesített a kormányzati intézmények belső működésén. A hivataloknak −mivel általában monopolhelyzetben vannak− az Internet elterjedése és az informatika fejlődése ellenére is megvannak az eszközeik arra, hogy az információkat kozmetikázzák, az állami intézményrendszert túlbürokratizálják, és a hivatalok méretét indokolatlanul megnöveljék. Az informatikai vívmányok, annak ellenére, hogy sokkal átláthatóbbá tették a piacok működését, alig növelték a kormányzati intézmények közötti információk áramlását. A transznacionális vállalatok méretének növekedése és a tőkeáramlások liberalizálása tovább erősítette a nagyvállalatok alkupozícióját a kormányzatokkal szemben. A vállalati lobbik érdekérvényesítő képességének az emelkedését sokan a piac kudarcának minősítik, pedig valójában ez elsősorban kormányzati kudarc! Az egyéni érdekeiket szem előtt tartó politikusok ugyanis csak a hatékonytalanul működő állami intézményrendszer és a tökéletlen információáramlás mellett vesztegethetők meg. Tökéletes információáramlás, hatékony ellenőrzés és szigorú felelősségre vonás mellett mindez nem következhetne be. Van igazság abban a gondolatmenetben is, hogy az üzemméretek növekedése a kormányzatok függőségének a növekedéséhez is vezet, de mindez nem a

99

piac kudarcát, hanem a nemzetállamok intézményrendszereinek a kudarcát jelenti. A globalizációs

folyamatok

következtében

fokozottabban

van

szükség

kormányközi

együttműködésekre és szupranacionális intézményekre, melyek jobban képesek ellenállni a nagyvállalati lobbik nyomásának. A technológiai fejlődésnek természetesen voltak pozitív hozadékai is a kormányzatok működésére nézve. Az állampolgár könnyebben és olcsóbban gyűjthet információt például a politikusokról, így objektívabban képes szavazni. A gyakorlatban még nem terjedt ugyan el, de a technikai feltételek adottak arra is, hogy a választásokat az Interneten keresztül bonyolítsák le. Ez jelentősen csökkenthetné a népszavazások és választások költségességét. Ma még sokan a titkosság sérülésének veszélyét vélik felfedezni ebben a módszerben, de ezek az érvek eléggé támadhatók. Feltehető például a kérdés, hogy ha több milliárdos bankátutalásokat le lehet biztonságosan bonyolítani az Interneten keresztül, akkor miért ne lehetne a népszavazásokat is a világhálón lefolytatni? A nagyvállalatoknál egyre szélesebb körben használt döntés-előkészítő és információrendszerező szoftverek nagy segítséget nyújthatnak a jövőben a hivataloknak is a költségvetési tervezésnél, vagy az állampolgároknak a népszavazásoknál. Amennyiben például az egyének képesek lennének a politikusokról és a pártokról szerzett információkat szofisztikáltabb módon rendszerezni, akkor hatékonyabban tudnának szavazni is. Hatékony döntés meghozatalához természetesen nemcsak fejlett rendszerező szoftverekre, hanem elsősorban megfelelő mennyiségű tényinformációra van szükség. Ahhoz, hogy az egyén el tudja dönteni egy politikusról, hogy megfelelően képviseli-e őt, pontosan tisztában kellene lennie a politikus döntéseivel és azok következményeivel. Az egyén csak akkor képes megítélni egy költségvetési döntés számára kedvező voltát, ha pontosan tudja, hogy az adott intézkedésnek mekkora a ráeső adóára, és mekkora az intézkedésből származó egyéni haszna. A modern adórendszerek és költségvetések átláthatatlansága azonban szinte lehetetlenné teszi az állampolgár számára, hogy efféle kalkulációkat végezzen. Ráadásul, még ha átlátható is lenne az állami költségvetés, azaz az egyén képes lenne mérlegelni az intézkedések pontos hatásait, akkor sem lenne az egyén annyira motiválva az információk beszerzésére és rendszerezésére, mint piaci döntéseinél. Míg ugyanis piaci döntései biztosan hatással vannak az életére, a széleskörű közösségi döntéseknél kicsi a valószínűsége annak, hogy a szavazata befolyásolja a végeredményt. A döntés-előkészítő szoftverek jelentősebb elterjedése tehát sokkal kisebb mértékben javítaná a közösségi döntések hatékonyságát, mint a piaci döntésekét.

100

Az informatikai forradalom hatására a politikai piacra történő belépési költségek csökkentek. Az Internet elterjedésének következtében olcsóbbá vált a kampányolás, a tömegek mozgósítása. Mindez természetesen távolról sem jelenti azt, hogy a belépés teljesen költségmentessé vált. Az újonnan belépő politikusok és pártok továbbra is versenyhátrányból indulnak, hisz ki kell építeniük kampánystábjaikat és kapcsolataikat a médiával és az újságírókkal, valamint meg kell teremteniük a finanszírozási bázisukat is. A hatalmon lévő pártok viszont általában már bejuttatták saját embereiket az állami hivatalokba, mely azt is eredményezi, hogy könnyebben tudnak anyagi támogatásokhoz jutni. Az Internet tehát nem teremtett tökéletes esélyegyenlőséget a politikai piacon, de élesítette a versenyt. Az adó beszedésének költsége, más pénzügyi tranzakciókhoz hasonlóan, szintén csökkent. A tranzakciós költségek csökkenése és az információáramlás tökéletesedése olcsóbbá tette a tőketranszfert, így az adóhivatalokra is alacsonyabb teher hárul. Összefoglalásként elmondható, hogy a globalizációs folyamatok javították mind a piacok, mind a kormányzatok működését, de a piacok hatékonysága sokkal jelentősebb mértékben nőtt. Miközben a piaci kudarcok egyértelműen csökkentek, a kormányzati kudarcokra a folyamat kettős hatást gyakorolt. Egyrészt az alacsonyabb tranzakciós költségek miatt csökkentek a közösségi döntések meghozatalának, az adók beszedésének, valamint a politikai piacra történő belépésnek a költségei. Másrészt viszont a kis nemzetállamok intézményrendszerei fokozottabb mértékben kerültek a nagyvállalati lobbik függőségébe, melynek hatására a járadékvadászó tevékenység valószínűsége növekedett. Ez utóbbi negatív hatást mélyebb kormányközi együttműködésekkel, az államok integrációival és a szupranacionális intézmények megerősítésével lehet ellensúlyozni.

101

II. rész

Az értekezés második részének célja, hogy a piaci és kormányzati kudarcok rendszerezését - amelyet az első részben bemutatott elemzési módszer segítségével elvégeztünk - átültessük a gyakorlati gazdaságpolitikára. A gazdaságpolitika egyes alrendszereiben külön-külön is megkeressük a piaci és kormányzati alapkudarcokat, valamint ezek tovagyűrűző hatásait, és igyekszünk meghatározni, hogy mindezek összességét hogyan lehetne minimalizálni. A következő államháztartási területeket fogjuk ilyen módon megvizsgálni: •

egészségügy

•

kutatás-fejlesztés

•

környezetpolitika

•

lakáspolitika

•

nyugdíjrendszer

•

foglalkoztatáspolitika Elemzéseink kiindulópontjaként minden esetben teljes piaci szabadságot és nulla állami

részvételt feltételezünk. Ebből a szemszögből határozzuk meg, hogy az adott területen miért nem működik tökéletesen a piac, azaz milyen tényezők téríthetik el a Pareto-hatékony állapottól, és milyen esetekben tekinthetjük célszerűnek az állami beavatkozást. Igyekszünk választ adni arra a kérdésre is, hogy az éppen tárgyalt esetben mi mindent célszerű az államnak figyelembe vennie, hogy a piaci kudarc orvoslása közben ne idézzen elő az előbbinél is súlyosabb kormányzati kudarcokat.

102

1. fejezet Az egészségügy gazdaságpolitikája 1.1.

fejezet

A betegségmegelőzés és a gyógyítás kudarcai a kétszereplős modellben Tételezzük fel, hogy vizsgálódásunk pillanatában teljes mértékben nélkülözzük az állam jelenlétét, a szereplők öngondoskodóak, és betegbiztosítás sem létezik a piacon. Modellünk ebben az esetben kétszereplős: a beteg - a vevő, az egészségügyi szolgáltatást nyújtó orvos, kórház, vagy más intézmény pedig - az eladó. Az egészségügyi piacon természetes módon jelentkező piaci tökéletlenségeket: a nem racionális magatartást és a tranzakciós költségeket az értekezés első részében megismert eljárás segítségével rendszerezzük a továbbiakban.

1.1.1. fejezet Nem racionális piaci magatartás a kétszereplős modellben A nem racionális magatartásnak három oka, összetevője van: a szellemi kapacitás korlátja, a függőségi viszony és a szubjektív emberi érzelmek. A szellemi kapacitás korlátja alatt az egészségügyben egyrészt azt értjük, hogy az információk nagy tömegének feldolgozása nehézségekkel jár, másrészt pedig azt, hogy nem várható el egy laikus betegtől, hogy olyan előképzettséggel rendelkezzen, mint egy szakorvos. E két ok miatt a beteg mindig információs hátrányban van az orvossal szemben, azaz nem képes racionálisan megítélni, hogy az orvos által ajánlott egészségügyi szolgáltatás valóban szükséges-e számára, és hogy az mennyit javít az egészségi állapotán. Emiatt a beteg-orvos kapcsolatban egyfajta függőségi viszony alakul ki, azaz

nem beszélhetünk egyenlő

piaci

alkupozíciókról. A beteg függőségét tovább növeli az a tény, hogy vannak olyan szituációk, amikor a beteg számára még elméletileg sem lehetséges a racionális döntéshozatal. Gondoljunk például az altatásban, önkívületben, eszméletlenségben és a nem beszámítható állapotban lévő betegekre! Az orvosnak azonban műtét közben és akut helyzetben is döntést

103

kell hoznia, de eközben nem tudja kikérni a beteg véleményét. Ezek a szituációk egyáltalán nem tekinthetők közgazdasági értelemben piaci szituációknak, ugyanis itt nincs szó két egyenlő partner alkujáról, megállapodásáról. A könyv első részében −a természeti katasztrófák elemzésén keresztül− láthattuk azt is, hogy bizonytalan kimenetelek és racionálisan előrejelezhetetlen körülmények esetén az emberek hajlamosak az érzelmeikre hallgatni, és szubjektív döntéseket hozni. A katasztrófákhoz hasonlóan, a piaci szereplők nem képesek objektívan mérlegelni az alacsony valószínűséggel bekövetkező betegségek kockázatát sem. Előrejelzéskor ugyanis egyrészt nagyon sok információt kellene feldolgozni (életkörülmények, stressz, környezetszennyezés, káros szenvedélyek, genetikai adottságok, stb.), másrészt még az orvostudomány sem rendelkezik olyan modellekkel, amelyek a megbetegedést megbízhatóan előre jeleznék. Empirikus tapasztalatok szerint az alacsony valószínűséggel bekövetkező események kockázatát az ember nagy volatilitással szokta előre jelezni. Legtöbbször az esemény „feledésbe merül”, és a piac hajlamos a kockázatot nullának tekinteni. Amikor viszont a nem várt esemény mégis bekövetkezik, akkor hirtelen pánikhelyzet alakul ki, és ilyenkor az újra bekövetkezés valószínűségét a szereplők irreálisan magasra becsülik. (Pánikhelyzet természetesen kialakulhat más okból is: például ha a médiában vagy a közbeszédben elterjednek bizonyos rémhírek egyes betegségekről, stb.) Ekkor jelentkezhet a korábban bemutatott nyájhatás, mely az orvoslátogatások és panaszbejelentések drasztikus megemelkedését okozhatják. Ez az érzelmi motiváltságú túlfűtöttség is egyértelműen piaci kudarcnak tekinthető. A megbetegedés valószínűségének pontatlan és hektikus becslése természetesen azzal a következménnyel jár, hogy a betegségmegelőzést célzó törekvések sem lesznek optimálisak. Az emberek ugyanis fiatal korukban, erejük teljében, hajlamosak elhanyagolni a kérdés súlyát, és nem figyelnek oda eléggé az egészségükre. Amikor viszont bekövetkezik a nem várt esemény, kitör a pánik, és gyakran túl sokat is költenek egészségük helyreállítására. A beteg nem képes racionálisan mérlegelni a műhibák bekövetkezésének kockázatát sem. A természeti katasztrófákhoz hasonlóan, ez is ritkán bekövetkező, de igen nagy kárral fenyegető esemény. A betegtől nem várható el, hogy tudományos kutatásokat és valószínűség-számításokat végezzen a műhibák bekövetkezési esélyeiről, és hogy ennek eredményét beépítse a keresleti függvényébe. Ráadásul, a műhibák gyakran még tudományos módszerekkel sem megbízhatóan jelezhetők előre. A piac tehát a műhibák megelőzésében és a károsultak megsegítésében kudarcot vall.

104

1.1.2. fejezet Tranzakciós költségek a kétszereplős modellben Az egészségügyi piac tökéletlenségéhez −a nem racionális magatartáson kívül− a tranzakciós költségek jelenléte is hozzájárul. A beteg orvossal szembeni információs hátránya csak úgy csökkenthető valamelyest, ha az orvosokat „megversenyezteti”, azaz több egészségügyi szolgáltatótól kér diagnózist, javaslatot a terápiára és az árra. Ez viszont magas tranzakciós költségekkel jár. Mindez nemcsak azért költséges, mert az orvosi kivizsgálások és diagnózisok ára magas lehet, hanem azért is, mert a döntés halogatása a beteg számára nagy kockázattal járhat. A sürgősségi betegek egészségi állapota tovább romolhat, ha nem történik azonnali beavatkozás, ezért az orvosok „megversenyeztetése” akár életveszéllyel is járhat. Közgazdasági szóhasználattal élve: az életveszélyben lévő betegek kereslete árrugalmatlan. Tranzakciós költségekkel azonban nemcsak a keresleti, hanem a kínálati oldal is szembesül. Az egészségügyi piacra történő be- és kilépéskor például jelentős egyszeri, elsüllyedő költségeket kell az egészségügyi szolgáltatóknak elviselniük, melynek következtében a piac struktúrája oligopolisztikus lehet: •

A telephely- és berendezés-specifikus beruházások gyakran helyzet-specifikusak is, ezért az infrastruktúra (pl. kórházi osztály, rendelőintézet, orvosi műszerek és berendezések, stb.) a befektető piacelhagyása esetén nem mindig értékesíthető veszteség nélkül.

•

A gyógyítás magas színvonalú szaktudást és specializált humán tőkét igényel az orvosok és az ápolószemélyzet részéről, melynek elsajátítása hosszú évekbe telik, és komoly költséggel jár. A humán tőkébe történő beruházás elveszíti azonban az értékét, amikor a szereplő (orvos, nővér, stb.) a piacról kilép.

•

A

piaci

versenyben

a

gyógyításért

felelős

szolgáltató

cégeknek

nemcsak

alaptevékenységükkel, hanem a hírnevük építésével is foglalkozniuk kell. A reputációt szolgáló beruházások és marketingtevékenységek jelentős része szintén elsüllyedő költség, ugyanis a piacról történő kilépés, azaz a vállalat megszűnése esetén a hírnév nem értékesíthető. Az egészségügyben rengeteg olyan externális hatás is érvényesül, amelyek a magas tranzakciós költségek miatt piaci alkuk útján nem internalizálódnak automatikusan. Gondoljunk például a fertőző betegségekre! Ha egy fertőző betegségben szenvedő egyén nem

105

kezelteti magát, akkor ezzel nemcsak önmagát, hanem környezetét is veszélyezteti. Ha a tranzakciós költségektől eltekintenénk, akkor a Coase-tételnek megfelelően ez az externália is internalizálódna piaci alkuk útján. Ha alanyi jognak tekintjük az egészséghez való jogot, és azt vesszük kiindulópontnak, hogy senkinek nem áll jogában egészséges embereket fertőzni, akkor a fertőző betegség gazdájának kárpótolnia kellene a fertőzöttet. Ha pedig abból indulunk ki, hogy mindenki maga felel saját egészségéért, és ilyen kárpótlási kényszer nincs, akkor a veszélyeztetett egyén saját maga érdekében is fel fogja ajánlani hozzájárulását a fertőzött személy orvosi ellátásához. Ez a Coase-féle megoldás azonban a valóságban nem tud megvalósulni a piaci alkuk magas költségei miatt, ezért ilyen esetekben állami újraelosztásra van szükség. Mindez azonban nem jelenti azt is, hogy a gyógyítási szolgáltatás közjószágnak lenne tekinthető. A szolgáltatás ugyanis osztható, megvalósítható az egyes egyének kizárása a szolgáltatásból, és a gyógyítás határköltsége sem zérus. A közjószág problémájával mint piaci kudarccal tehát nem kell kalkulálni a gyógyításnál.

1.2.

fejezet

A betegségmegelőzés és a gyógyítás kudarcai a háromszereplős modellben Tegyük most fel, hogy az egészségügyi piacra belép egy harmadik szereplő: a biztosító. Tekintsük át, hogy ebben az esetben milyen további piaci kudarcok kerülnek be a rendszerbe! Az információbeszerzés költségessége következtében az információs aszimmetria most már nemcsak az orvos-beteg viszonyban, hanem a biztosító és az egészségügyi szolgáltató viszonyában is jelen van. A szolgáltató mindig jobban informált, mint a biztosító. Mivel ő végzi a vizsgálatokat, és ő állít diagnózist, pontosabban tisztában van a beteg állapotával, és azzal, hogy milyen terápia szükséges. A szolgáltató vissza is élhet természetesen az információs fölényével, és a piaci kudarc erkölcsi kockázattá továbbgyűrűzhet. Az információs aszimmetria következtében ugyanis az egészségügyi szolgáltató fiktív számlákat is kiállíthat, és a biztosítóval megfizettethet olyan szolgáltatásokat is, amelyekre valójában nincs is szükség. A biztosító tehát az aszimmetrikus informáltság miatt kiszolgáltatott helyzetbe kerül. A biztosító információs hátránya azonban nemcsak a szolgáltatóval, hanem a beteggel szemben is fennáll. A beteg általában jobban ismeri saját egészségi állapotát és

106

megbetegedésének kockázatát, mint a biztosító. Ez a szituáció erkölcsi kockázattá is továbbgyűrűzhet, és elképzelhető, hogy a beteg pont betegállományba vonulás előtt szándékozik biztosítást kötni. Az

információs

aszimmetria

nemcsak

erkölcsi

kockázattá,

hanem

kontraszelekcióvá is továbbgyűrűzhet. A biztosító ugyanis a magasabb kockázat miatt megemeli a fizetendő biztosítási járulékot, melynek következtében pontosan az egészségesebb emberek, azaz az alacsonyabb megbetegedési kockázattal bíró egyének fogják visszautasítani a biztosítási szolgáltatást. Magasabb járulék mellett ugyanis már kizárólag a rendszeresen betegeskedő egyéneknek éri meg biztosítást kötni. Azáltal hogy a biztosító mind a beteggel, mind pedig az egészségügyi szolgáltatóval szemben

információs

hátrányban

van,

a

biztosítónak

jelentős

koordinációs,

információbeszerzési, és ellenőrzési többletköltséggel kell szembenéznie. Az ezekből eredő tranzakciós költségek szintén piaci kudarcnak tekinthetők, ugyanis erőforrás-pazarlást és a piaci verseny torzulását eredményezik.

1.3.

fejezet

Az állami szerepvállalás célja a gyógyításban és a betegségmegelőzésben Az egészségügyben jelenlévő rengeteg és komplex módon egymásra ható piaci kudarc csökkentése érdekében az államnak célszerű beavatkoznia, azonban már első ránézésre is látszik, hogy a tökéletlenségek radikális eliminálása lehetetlen. Nem létezik olyan állami beavatkozás, melynek hatására tökéletesen racionálissá és informálttá tehetők a szereplők, az externáliák (pl. fertőző betegségek) tökéletesen internalizálhatóak, és amelynek hatására a tranzakciós költségek jelentősen csökkennének. Az állam szerepének a piaci kudarcok csökkentésére kellene irányulnia, de tudomásul kell vennünk, hogy tökéletes rendszer, melyben valamennyi tökéletlenségek eliminálva vannak, nincs. Az államnak szerepet kell vállalnia például annak érdekében, hogy a betegnek a szolgáltatóval szembeni függőségi viszonya csökkenjen. Célszerű a törvényi szabályozást oly módon meghatározni, hogy az orvos azon döntéseit, amelyeket a beteg „függőségi állapotában” −például altatás, önkívület, eszméletlenség, stb. közben− hoz, utólag is meg lehessen támadni a bíróságon. Fontos, hogy a beteg utólag, amikor már beszámítható állapotban van, elszámoltathassa, és ha szükséges, felelősségre vonhassa az orvost, és

107

kártérítést követelhessen. A műhibákért az orvost felelősségre kell vonni. Ezzel tudjuk legalább részlegesen megvédeni a vétlenül károsult betegek érdekeit. A műhibák ellen azonban nemcsak büntető, hanem megelőző eszközökkel is fel kell lépni. Mivel e tekintetben a piac kudarcot vall, és a beteg teljesen kiszolgáltatott, az egészségügyi szolgáltatóknak kötelező felelősségbiztosítást kellene előírni. Más szóval, úgy ahogy a gépjárművek sem helyezhetők üzembe, ha a tulajdonosa nem rendelkezik felelősségbiztosítással, a kórházak és más egészségügyi szolgáltató intézmények se kaphassanak működési engedélyt felelősségbiztosítás nélkül. A biztosítás garanciát jelent arra, hogy amennyiben a beteg műhiba következtében károsul, akkor kártérítéshez juthat. Ezzel a beteg kiszolgáltatottságát, függőségét csökkentjük. A felelősségbiztosítást kötelezővé kell tenni annak érdekében, hogy megelőzzük az erkölcsi kockázat és a kontraszelekció bekövetkezését. Ha ugyanis a biztosítás csak opcionális lenne, akkor csak a legkockázatosabb kórházak és egészségügyi szolgáltató intézmények kötnének biztosítást. Ez viszont a biztosítási járulékok emelkedéséhez vezetne, amelynek következtében még inkább érvényesülne a kontraszelekció. Ha viszont a felelősségbiztosítás kötelező lenne az intézmények számára, akkor a biztosítótársaság akár a gépjárműveknél elterjedt bonuszmalusz rendszerben is tudná a profitját maximalizálni. Ez azt jelentené, hogy azok a szolgáltatók, amelyek műhibát követnek el, magasabb kockázati besorolást kapnának, így magasabb járulékot is kellene fizetniük. Azonban minél hosszabb időn keresztül működtetik a kórházat műhiba nélkül, annál „bonuszosabb” lesz az intézmény besorolása, és annál alacsonyabb lesz a biztosítási járuléka. Így orvosolni lehet a piaci kudarcokat, és érdekeltté lehet tenni az intézményeket a gondos kezelésben és a műhibák megelőzésében. A megbetegedés kockázatával kapcsolatos nagyfokú bizonytalanság és a nem mindig racionális emberi magatartás miatt a betegségmegelőzés és a gyógyítás meritorikus jószágnak tekinthető. Ha emellett még azt az érvet is megfontoljuk, hogy a fertőző betegségeknek jelentős negatív externális hatásai is lehetnek más egészséges emberekre, akkor levonhatjuk azt a konzekvenciát, hogy az államnak célszerű bizonyos betegség- és baleset megelőzési szolgáltatásokat az állampolgárok számára kötelezővé tennie. A felelőtlen és nem racionális emberi magatartás visszaszorítása érdekében szokták kötelezővé tenni a védőoltásokat, a tüdőszűrést, az autóban a biztonsági öv használatát. Pareto-optimális nyilvánvalóan az lenne csak, ha képesek lennénk felmérni az externáliák pontos útját és mértékét, majd internalizálnánk azokat, azonban ez vagy csak rendkívül magas tranzakciós költségek árán vagy egyáltalán nem valósítható meg.

„Second-best”

megoldásként ezért lehet egyfajta megoldás (a nem racionális piaci magatartás és az 108

externális hatások jelenléte miatt), hogy az állam az egészségügyi ellátásnak egy bizonyos alapszintjét ingyenessé tegye, azaz közpénzekből finanszírozza, és ezen kívül szükséges még, hogy bizonyos szolgáltatásokat kötelezővé is tegyen. Mint minden piacon, az egészségügy piacán is fontos, hogy az állam szerepet vállaljon az információáramlás tökéletesítésében. Szükséges, hogy létezzenek olyan nyilvános adatbázisok, amelyek információt szolgáltatnak az orvosok szaktudásáról, teljesítményéről, valamint a kórházak felszereltségéről, hírnevéről. Ezen információk birtokában a betegek racionálisabban képesek választani az egészségügyi szolgáltatók közül, az orvosok és a kórházak között pedig élesedik a verseny, amely hatékonysági kényszert indukál. Az

információáramlást

természetesen

nemcsak

a

gyógyítási,

hanem

a

betegségmegelőzési szegmensben is célszerű ösztönözni. A gyógyítást végző, profitorientált egészségügyi szolgáltatóknak ugyanis nem áll érdekében, hogy az emberek több időt, fáradságot és odafigyelést fordítsanak a betegség megelőzésére. Nekik sokkal inkább a tünetek kezelése áll az érdekükben. Az államnak tehát felvilágosító, oktató szerepet is fel kell vállalnia. Hirdetnie kell az egészséges táplálkozás és életvitel betegségmegelőző hatásait, a káros szenvedélyek negatív következményeit, stb. Az államnak célszerű szerepet vállalnia a fertőző betegségek által generált externáliák internalizálásában. Az érintettek, azaz a betegek és a potenciális megbetegedők magas száma miatt a tranzakciós költségek jelentősek, ezért a Coase-féle alkufolyamat nem érvényesül. Az állam ez esetben kétféleképpen avatkozhat be: vagy igyekszik a fertőző betegségeket, azaz az externális hatásokat megelőzni, vagy ha ez nem sikerül, akkor arra kell törekednie, hogy az externália veszteseit, azaz a megbetegedőket kárpótolja. A piaci kudarc miatt tehát az önhibájukon kívül megfertőződött betegek gyógyítását célszerű lehet közpénzekből finanszírozni. Az államnak szerepet kell vállalnia abban is, hogy a biztosítót „megvédje a piaci kizsákmányolástól”, azaz abban, hogy az információs aszimmetria ne gyűrűzhessen tovább erkölcsi kockázattá és kontraszelekcióvá. Egyrészt, a biztosítók számára könnyebbé és olcsóbbá kell tenni az információhoz való hozzájutást, másrészt pedig szükséges, hogy az egyének felvállaljanak bizonyos mértékű önköltséget az egészségügyi szolgáltatásért cserébe. A teljesen ingyenes, azaz a 100%-ban közpénzekből finanszírozott egészségügyi ellátás egyrészt túlkeresletet teremt a piacon, másrészt erkölcsi kockázatot generál, ugyanis megemeli annak a valószínűségét, hogy a betegek és a szolgáltatók nem jóhiszeműen fognak eljárni. Mivel tehát a teljes egészében közpénzekből finanszírozott orvosi ellátás a 109

szereplőket a biztosítótársaságok „átverésére” ösztönzi, „az ingyenes” ellátást biztosító egészségügyi rendszerek nem tekinthetők hatékonynak.

1.4.

fejezet

Elkerülendő kormányzati kudarcok a gyógyításpolitikában és a betegségmegelőzésben Az elméleti rendszerezésnél is láthattuk, hogy minden állami beavatkozás kormányzati kudarcot eredményez. A központi beavatkozás csak akkor tekinthető hatékonynak, ha az ezáltal keletkezett kormányzati kudarcok jólétcsökkentő hatása kisebb az orvosolt piaci kudarc jólétnövelő hatásánál. A járadékvadászó tevékenység például olyan kormányzati kudarc, mely az egészségpolitikában is jelen van. Vigyázni kell, hogy az orvoslobbik a bíróságokat ne tudják korrumpálni a különböző műhibapereknél. Az állam azon tevékenysége, hogy bizonyos egészségügyi szolgáltatásokat ingyenessé és kötelezővé tesz, szintén a lobbik járadékvadászó tevékenységének áldozatává válhat. Az állam célja az lenne, hogy a meritorikus jószágokat minden egyén számára közkinccsé tegye, azonban az rendkívül szubjektív megítélés alá eshet, hogy mi számít meritorikus jószágnak. Definíció szerint meritorikus jószágnak azokat a javakat nevezzük, amelyeket az egyénnek célszerű lenne fogyasztania, de mivel az egyén nem gondolkodik racionálisan, nem teszi ezt meg. Az orvosok, az egészségügyi szolgáltató intézmények és a biztosítótársaságok abban érdekeltek, hogy az állami köztisztviselők minél több szolgáltatást soroljanak be a meritorikus jószág kategóriájába, ezért minél több szolgáltatás igénybevétele legyen széles társadalmi körök számára kötelező és ingyenes. Annak objektív mérlegelése azonban, hogy valójában melyek is azok a szolgáltatások, amelyeket az egyénnek „célszerű lenne igénybe vennie, de ezt nem teszi meg, mert nem racionálisan gondolkodik”, rendkívül nehéz. Filozófiai és szemléletbeli kérdéseket felvethet még az is, hogy a köztisztségviselőknek egyáltalán jogukban áll-e azt feltételezni, hogy az állampolgár nem gondolkodik racionálisan, valamint azt, hogy ők racionálisabban gondolkodnak nála, és pontosabban tudják, hogy az egyénnek mire van szüksége. Annak az intézkedésnek a hatása, hogy az állam közpénzekből finanszíroz bizonyos szolgáltatásokat, ráadásul még tovább is gyűrűzik, és további negatív hatásokkal is járhat. Mivel az egyén tisztában van azzal, hogy az állam úgyis gondoskodik róla, viselkedése

110

generálhat erkölcsi kockázatot. Kevesebb időt, fáradságot, erőforrást és alacsonyabb költségeket fog felvállalni az egészségének megőrzése és a betegségek megelőzése érdekében. Ha a gyógyítás költségeit teljes egészében az állami költségvetésből fizetik, akkor a betegben nem alakul ki a költségtudatosság, és nem alakul ki a közgazdaságilag racionális gondolkodás. Amennyiben az emberek az egészségügyi szolgáltatást teljesen ingyenesnek érzékelik, akkor az erre irányuló kereslet elméletileg végtelen is lehet. Nem véletlen tehát, hogy azokban az országokban, ahol az egészségügyi szolgáltatásokat teljes egészében közpénzekből finanszírozzák), a kórházakban, a szakklinikákon és az orvosi rendelőkben állandósult a sorbaállás. Mivel az információáramlás sosem lesz tökéletes, ezért előfordulhatnak álteljesítmények is, azaz az egészségügyi szolgáltatók olyan szolgáltatásokat is megfizettethetnek a biztosítókkal, betegekkel, állammal, amelyekre valójában nem lenne szükség. Az aszimmetrikus informáltság akár erkölcsi kockázattá is továbbgyűrűzhet, és előfordulhat, hogy a betegeket indokolatlanul „túlkezelik”. Ez független attól, hogy az állam finanszírozza a szolgáltatást, vagy magánbiztosítók, vagy közvetlenül a betegek, ugyanis aszimmetrikus informáltság mindhárom esetben fennáll, de minél több a finanszírozók száma és a finanszírozás mértéke (minél több biztosító van, minél nagyobb részt vállal az állam, stb.), annál erősebb piaci pozícióba kerülnek a szolgáltató cégek, és ezért annál jobban jelentkezik a leírt probléma. Minél erősebb ugyanis a szolgáltatók piaci pozíciójának túlsúlya, annál nagyobb a „túlkezelés” és az „álkezelés” kockázata. Ennek kiküszöbölése érdekében több országban egyfajta állami kapacitásszabályozást alkalmaznak, azaz régiónként előírják, hogy mennyi egészségügyi szolgáltató intézmény lehet jelen, illetve hogy államilag mennyi szolgáltatás finanszírozható. Ez tehát a szolgáltatások adagolását jelenti, mely adminisztratív korlátként együtt jár kormányzati kudarcokkal is. A tökéletlen informáltság következtében állandó vita és járadékvadászat tárgya lehet, hogy hol húzzák meg a kapacitáskorlátot, illetve hogy melyik szolgáltatást milyen mértékben finanszírozzák. Ennek a kormányzati kudarcnak a mértéke nyílván a konkrét országspecifikus tényezőktől és a szabályozások módjától függ, azonban a nemzetközi tapasztalatok szerint (sehol nem működik teljesen liberalizált egészségügy) a kormányzati beavatkozásnak az összhatása pozitív, ugyanis nagyobb mértékben orvosolják a piaci kudarcokat, mint amilyen mértékű káros hatást váltanak ki a kormányzati kudarcok. Az állam azon tevékenysége, hogy nyilvános információs adatbázisokat tart fenn, szintén a lobbik járadékvadászó tevékenységének áldozatává válhat. Amennyiben az állam nem dolgozza fel, és nem értékeli ki a közzétett információkat, csak kötelezővé teszi 111

azok közzétételét, akkor természetesen a járadékvadászat lehetősége korlátozottabb. Ha viszont az állami tisztségviselők ki is értékelik az információkat, akkor ez még jelentősebb hatást gyakorolhat az egyes szolgáltató cégek hírnevére. Emiatt az egészségügyi szolgáltató vállalatoknak érdekükben állhat az állami tisztségviselőket „megkörnyékezni”. Ha viszont az állami tisztségviselők nem értékelik, csak közzéteszik az információkat, akkor az elemzést a betegeknek kell elvégezniük, amely akár még költségesebb lehet, ugyanis nem biztos, hogy a lakosság jelentős része rendelkezik az ehhez szükséges szakmai ismeretekkel. Szubjektív megítélés alá eshet az is, hogy mi számít externális hatásnak, és kik az „önhibájukon kívül megfertőződött betegek”. Mint minden objektívan nem mérhető hatás esetén, az állami tisztségviselők szubjektív döntései könnyen a lobbik befolyása alá kerülhetnek. Az egészségügyi szolgáltatóknak és a biztosítótársaságoknak ugyanis érdekében áll, hogy minél szélesebb köröknek biztosítson az állam ingyenes −de legalábbis kedvezményes− ellátást.

1.5.

fejezet

Milyen az „optimális” egészségügyi rendszer? A címben feltett kérdés eléggé elrugaszkodik a realitásoktól. Optimális egészségügyi rendszernek ugyanis kizárólag egy olyan rendszert nevezhetnénk, amelyben a piaci és kormányzati kudarcok hatásai nullára csökkenthetők. Ilyen rendszer azonban a valóságban még elméletileg sem létezik. A kudarcok és tovagyűrűző hatásaik mértékét csökkenteni lehet, de teljesen eliminálni nem. A továbbiakban megkísérelem felvázolni egy olyan egészségügyi rendszernek a kereteit, melyben a kudarcok hatása a lehető legkisebb. Azért hangsúlyozandó, hogy a közgazdasági elméletből kiindulva kizárólag a rendszer tág keretei határozhatók meg, mert az intézményes szabályozások konkrét részletei már nagymértékben függnek az adott ország specifikumaitól is. Részletes és konkrét egészségpolitikai programot tehát kizárólag az ország társadalmi, politikai, kulturális, fejlettségi, stb. jellemzőinek ismeretében lehetne megalkotni. Az alább felvázolt koncepció hatékony működéséhez feltétlenül szükséges a jól működő és fejlett információs technológia és az Internet széles körű elterjedtsége. 1) Az egészségügyi piacon is ugyanazokat a vállalati és tulajdonjogi formákat kell engedélyezni, mint a gazdaság bármely más szegmensében (bt, kft, rt…). Ha ezt nem tesszük meg, hanem az orvosok kizárólag közalkalmazottként, állami intézmények

112

keretein belül dolgozhatnak, akkor ez azzal a következménnyel jár, hogy a beruházásiüzleti döntések nem lesznek optimálisak. Ha a beruházásokról (például, hogy kell-e egy kórházba új lélegeztető gép, stb.) nem azok döntenek, akik a legtöbb információval rendelkeznek, és akik eközben a saját pénzüket kockáztatják (maguk a magánpraxizáló orvosok, ápolók, egészségügyi szolgáltató gazdasági társaságok), hanem politikusok vagy köztisztviselők, akkor a döntés sokkal kevésbé lesz hatékony. Egy önkormányzat vagy egy minisztérium például egyrészt sokkal kevésbé informált egy adott kórház ügyeivel kapcsolatban, másrészt itt is jelentkeznek a bürokráciával, járadékvadászattal és szavazással kapcsolatos kormányzati tökéletlenségek. 2) Engedélyezni kell tehát a szolgáltatók piaci versenyét, azonban célszerű alkalmazni az előző fejezetben bemutatott kapacitásszabályozást is. Hogy az egészségügyi szolgáltatók ne tudjanak visszaélni információs erőfölényükkel, célszerű régiónként szabályozni, hogy hány kórház, háziorvos, járóbeteg-szakrendelő, stb. szükséges, és célszerű korlátozni a finanszírozható ellátásmennyiséget is. Annak érdekében, hogy ne jelentkezzen az előző fejezetben leírt „túlkezelés problémája”, a finanszírozónak (biztosítónak) és az állami ellenőrző szerveknek legyen joguk és lehetőségük meghatározni vagy legalábbis kontrollálni az orvosok által javasolt betegutakat is (ki milyen esetben milyen szolgáltatásokra jogosult, milyen kezeléseket kell, hogy kapjon). 3) Az

egészségügyi

szolgáltatókat

kötelezni

kell

arra,

hogy

áraikat

és

teljesítménymutatóikat −például a gépeik, berendezéseik tulajdonságait, a referenciáikat, az orvosaik képzettségét igazoló adatokat (iskolai papírok, a praxisban eltöltött idő, stb.)− a nyilvánosság előtt az Interneten és egyes egészségügyi szaklapokban közzétegyék (az

állami

támogatás

folyósítását

ettől

kell

függővé

tenni).

Az

állami

kapacitásszabályozás és kontrolling mellett tehát működnie kell egyfajta piaci kiválasztódásnak, versenynek is! Ahhoz azonban, hogy ez minél tökéletesebben működhessen, az államnak szerepet kell vállalnia az információ terjesztésében. Kötelezővé kell tenni, hogy a műhibákat és szakmai tévedéseket éppúgy közzétegyék, mint az egészségügyi szolgáltatókra „jó fényt vető” eredményeket. A közzétett adatok hitelességét a kormányzat ellenőrző szerveinek kell kontrollálniuk. Mindig törekedni kell az információk pártatlan és szakmailag magas színvonalú kivizsgálására, mely érdekében ösztönző-rendszereket is létre kell hozni. Az ellenőrző szervek akkor kerülhetnek kisebb valószínűséggel az egészségügyi szolgáltatók érdekszférájába, ha az ellenőrzést teljesítményfinanszírozzuk, azaz, ha az ellenőrök attól függően kapják a bérüket, hogy hány esetben „kapták rajta” az „erkölcsileg kockázatos” egészségügyi 113

szolgáltatókat. A műhibák kivizsgálásába nemcsak a kormányzati szerveket, hanem a független igazságszolgáltató szerveket (pl. ügyészség, bíróság) is be kell vonni, és a szankciókat szigorúvá kell tenni. A piacon a verseny csak úgy élesíthető, és csak úgy valósulhat meg a szolgáltatóknál a hatékonyságkényszer, ha a betegek információhoz való hozzájutásának költsége minél szabadabb, és a betegek kiszolgáltatottságának, függőségének a mértéke minél alacsonyabb. 4) Ahogy korábban is megállapítottuk, a betegek kiszolgáltatottsága és más korábban tárgyalt piaci kudarcok jelenléte miatt indokolt egy bizonyos mértékű egészségügyi alapellátásnak a közpénzekből történő finanszírozása. Az alapellátás alanyi jogon történő biztosítása egyébként nemcsak a piaci kudarcokkal, hanem a „mindenkinek joga van az egészséghez” szolidaritási elvvel is indokolható. Egészséges piaci szereplők nélkül egyébként a piac sem tud hatékonyan működni, ugyanis ez esetben még a legalapvetőbb esélyegyenlőségi kritérium sem érvényesül. Ahogy azt korábban bemutattuk, az általános egyensúlyelmélet szerint a piacokon akkor létezik csak egyensúly, ha a szereplők teljesen önfenntartóak és az alapvető létfenntartásuk nem forog veszélyben. Hogy milyen egészségügyi szolgáltatások tartoznak bele a létfenntartáshoz feltétlenül szükséges alapellátás-kategóriába, az már természetesen szubjektív társadalmi értékítélet kérdése is. Ezt ugyanis befolyásolja a társadalmi szokásjog, társadalmi kultúra és életszínvonal is. Más és más társadalmakban más és más egészségügyi ellátás elégíti ki az alapvető szolidaritási követelményeket, és más és más számít „emberhez méltó életvitelhez”. Az tehát, hogy hol húzzuk meg az ingyenesen járó alapellátás szintjét és az állami támogatások mértékét, már helyzetspecifikus kérdés. Ezt már az adott ország parlamentjének kell a társadalom preferenciájának figyelembevételével eldöntenie. Az alapellátás mértékének megállapításakor az országgyűlésnek mérlegelnie kell a beteg függőségi viszonyának és az erkölcsi kockázat mértékének a váltómozgását 11 . Ha az elsősorban közpénzekből finanszírozott alapellátás szolgáltatásainak a körét növeljük, akkor ezzel a beteg függősége csökken, ugyanakkor az erkölcsi kockázat és az adófizetőkre hárított költség megemelkedik. Ha pedig az alanyi jogon járó ellátás körét szűkre szabjuk, akkor ezzel növekszik a betegek költségtudatossága és csökken az erkölcsi kockázat, de ugyanakkor megnövekszik a betegek függősége, kiszolgáltatottsága is. Az alanyi jogon járó és közpénzekből finanszírozott ellátás szintjének megállapításakor tehát meg kell találni az „arany középutat”.

11

Angolul: trade-off

114

5) Eléggé

fejlett

információs

technológia,

mérőműszerek

és

berendezések

alkalmazhatósága esetén az egészségügyben is alkalmazni kell a feladat- és teljesítményfinanszírozás módszerét. Az alapellátás szintjét feladatra lebontva kell meghatározni, és nem általánosságban vagy intézményhez kötve. Nem elég tehát, hogy meghatározzuk,

hogy

mekkora

összeget

szánhatnak

az

önkormányzatok,

a

társadalombiztosítás, az OEP és más intézmények az egészségügy finanszírozására, hanem minden egyes feladatkörnél aprólékosan meg kell határozni, hogy mi tartozik bele az alapellátásba és mi nem. Meg kell tehát határozni például, hogy egy vakbélműtétet, szívműtétet, röntgent, egy napi kórházi ápolást, elsősegélynyújtást, stb. mekkora értékhatárig finanszíroz az állam közpénzekből. 6) Az alapellátáson felüli költségrészt viszont a betegnek vagy teljes egészében a saját pénztárcájából kell kifizetnie, vagy pedig ha rendelkezik betegbiztosítással, akkor a biztosítója átvállalja a költségek egy részét. Ha például egy vakbélműtétet az állam kétszázezer forintig finanszíroz, de a beteg olyan szuperszolgáltatást igényel (például egyágyas szobát színes TV-vel, stb.), mely a piacon háromszázezer forintba kerül, akkor az állami támogatáson felüli részt (a százezer forintot) magának a betegnek vagy a biztosítójának kell megfizetnie. A biztosítási piacon szintén szabad versenynek kell érvényesülnie, azaz szabaddá kell tenni a piacra történő be- és kilépést, és ösztönözni kell az információáramlást. Nyilvánosságra kell hozni és az Interneten könnyen elérhetővé kell tenni a biztosítótársaságok díjtételeit és szolgáltatásaiknak jellemzőit. A magánbiztosítási rendszerben is szükség van az önrész intézményére, azaz arra, hogy a gyógyítás költségeinek egy részét maga a beteg állja, ugyanis csak így csökkenthető valamelyest az erkölcsi kockázat jelensége és a biztosítótársaságok kiszolgáltatottsága. Ezt azonban nem célszerű központilag előírni, hisz ennek mértékét a piac sokkal hatékonyabban képes szabályozni. 7) A szolgáltatásokhoz (vakbélműtét, stb.) azonban nemcsak pénzösszegeket, hanem konkrét teljesítménymutatókat is hozzá kell rendelni. Pontosan rögzíteni kell, hogy mi az a minimális színvonalbeli követelmény, amelyet a szolgáltatásnak el kell érnie ahhoz, hogy a szolgáltató jogosult legyen állami támogatásra. Elképzelhető, hogy lesznek olyan szolgáltatások, amelyek teljesítménye nehezen mérhető, de a szakértőknek ezekben az esetekben is meg kell tudniuk állapítani egy konkrét mutatószámot. (Egy kevésbé jó teljesítménymutató is jobb a semminél.) 8) Az alapellátás színvonalának meghatározása természetesen kormányzati kudarccal is járhat. A járadékvadászat elkerülése érdekében célszerű a konkrét betegutak 115

meghatározásának folyamatába minél szélesebb érdekeltségi és szakértői köröket bevonni. Nem szabad ezt se kizárólag a biztosítókra, se kizárólag az egészségügyi szolgáltatókra, se kizárólag az állami ellenőrző szervekre, se kizárólag független szakértőkre bízni, mert „külön-külön mindenki megkörnyékezhető”. A betegutak és az egyes szolgáltatások teljesítménykritériumainak meghatározását a minél szélesebb szakértői közvélemény bevonásával kell elvégezni.

1.6.

fejezet

Egy állami társadalombiztósítón vagy több magánbiztósítón kerersztül finanszírozzuk az alapellátást? Az 1.5. fejezetben leszögeztük, hogy célszerű közpénzekből finanszírozni az egészségügyi szolgáltatásoknak egy bizonyos szintjét. Sokszor felvetődik a kérdés, hogy mindez

megvalósítható-e

magánbiztosítókon

keresztül,

vagy

kizárólag

az

állami

társadalombiztosítás jöhet szóba. Úgy is fel lehet tenni a kérdést, hogy miközben az állampolgár egészségbiztosítási járulékot fizet, muszáj-e, hogy ő ezt egy nagy állami egészségbiztosítási pénztárba fizesse be, vagy elképzelhető olyan megoldás, hogy az állampolgárnak kötelező fizetnie egészségügyi járulékot, de eldöntheti, hogy ezt a több biztosítási pénztár közül melyik részére fizeti. Az ötlet a következő érvelésből származik: ha több biztosító van, akkor ezek versenyeznek majd a betegek pénzéért, mely a hatékonyság fokozódásához vezet. Az állampolgár így szabadon biztosítót válthat, ha azt tapasztalja, hogy az aktuális biztosítója alacsony színvonalú szolgáltatást finanszíroz csak a pénzéért. Vizsgáljuk most meg részletesebben is ezt az érvet! 1) Ha több biztosító van, akkor azok valóban versenyezni fognak az állampolgárok pénzéért, azonban eközben a biztosítók valójában abban lesznek érdekeltek, hogy minél több olyan járulékfizetőjük legyen, akinek alacsony a betegségkockázata. A biztosítók valószínűleg nem a gyakran betegeskedőkkel, nem az állandó betegségben szenvedőkkel, és nem az idős emberekkel kötendő biztosítási szerződésért fognak versenyezni, hanem a fiatal, jól kereső, egészséges emberek jelentik majd számukra az elsőrendű célközönséget. Természetesen erre jöhet a válasz: törvény kötelezze a biztosítót, hogy bárkivel szerződjön, azaz tiltsa meg a törvény azt, hogy a biztosító bárkivel szemben is megtagadhassa a szerződéskötést. (Ilyen törvényi kötelezettségük van a biztosítóknak

116

például a gépjármű-felelősségbiztosítás megkötésekor is.) Ez azonban nem oldja meg maradéktalanul a problémát. A piaci verseny ugyanis azt eredményezi, hogy ennek hatására a magasabb betegségkockázatú állampolgároknak magasabb járulékfizetési kötelezettséget fog a biztosító kiróni. Ezáltal pont a legrászorultabb és önhibáján kívül leginkább betegeskedő rétegekre esnek a legnagyobb adó- és járulékterhek. Az állam természetesen

fenntarthat

egy kompenzációs

rendszert, amely a betegeket

„keresztfinanszírozza”, azaz a kockázatosabb betegek javára támogatást fizet, azonban mindez rendkívül nagy tranzakciós költségekkel jár. Egyrészt maguknak a biztosítóknak is igen sok költséggel jár a betegek kockázatelemzése (magas az információk beszerzésének és feldolgozásának költsége), másrészt magas az állam által végzett „szolidaritási elvű” betegségkockázat felmérésének a költsége. Mindez ráadásul még felesleges is, hisz a két ellentétes irányú finanszírozás kioltja egymást! Ez a két ellentétes irányú, ugyanakkor igen magas tranzakciós költséggel járó finanszírozási rendszer teljesen kiküszöbölhető, ha csak egy állami társadalombiztosítás létezik, mely „kellőképpen szolidáris”. 2) Amennyiben több, egymással versenyző biztosító van a piacon, az egészségügyi szolgáltatók pozíciója automatikusan erősödik. Márpedig ne felejtsük el, hogy rendszerünkben a biztosítótársaság nem kizárólag a finanszírozó szerepét tölti be, hanem ennek ellenőrző szerepe is van! Ha az egészségügyi szolgáltatók piaci helyzete erősödik, akkor megnő az erkölcsi kockázat, az álteljesítmények kockázata. A betegutak fő irányelvei ugyan meghatározhatók központilag, de a konkrét esetek rendkívül speciálisak lehetnek, ezért a végrehajtás szintjén csak egy erős ellenőrző és finanszírozó szerv képes ezt betartatni. A több-biztosítós rendszerben azonban hiába mondja a biztosítótársaság az egészségügyi szolgáltatónak, hogy bizonyos többletszolgáltatás már nem tartozik bele az alapellátásba, vagy hogy bizonyos szolgáltatást már nem fizet ki, mert azt a beteg nem kapta meg a megfelelő színvonalon, a szolgáltató még sincs rászorítva a kreatív könyvelés és az indokolatlan túlkezelés megszüntetésére, ugyanis könnyedén biztosítótársaságot (és ezzel együtt ellenőrző szervet) válthat. A szolgáltatások minőségének és számának ellenőrzése pedig eközben igen költséges, és még nagy költségek felvállalása esetén is bennmarad a rendszerben az információs aszimmetria. 3) A magánbiztosítók egyféleképpen tudnak csak alkalmazkodni a helyzethez, azaz egyféle módon tudják csak ellensúlyozni a 2) pontban leírt hátrányos piaci pozíciójukat: ha közvetlen gazdasági érdekeltséget, tulajdonrészesedést szereznek az egészségügyi 117

szolgáltató cégekben, vagy kizárólagos szerződéseket kötnek az egészségügyi szolgáltatókkal, amelyek ezáltal függőségi viszonyba kerülnek. Így működnek például az USA-ban a HMO-k (Health Medical Organization). Ha egy biztosítótársaság felvásárolja a szolgáltatási vertikum egy szegmensét, azaz például saját háziorvosai, szakrendelői és kórháza van, akkor ezzel képes „megkerülni” a külsős egészségügyi szolgáltatók túlszámlázásából származó veszteségeket. Ezzel azonban már átesünk a ló másik oldalára, ugyanis ebben a szituációban már a beteg kerül kiszolgáltatott helyzetbe. Az egészségügyi szolgáltató és a biztosítótársaság egybeolvadása egyértelmű erőfölényt jelent, miközben a beteg jelentős információs hátrányba kerül. A HMO-k könnyen a beteg kárára is takarékoskodhatnak, azaz előfordulhat, hogy a betegeket alulkezelik. A több-biztosítós rendszerben tehát hol a betegek túlkezelése, máskor pedig a betegek alulkezelése fordul elő attól függően, hogy a biztosítótársaságok mekkora gazdasági érdekeltséget tudtak szerezni az egészségügyi szolgáltatóknál.

1.7. fejezet A gyógyszerpiac kudarcai A gyógyszerpiacon is jelentkezik a két piaci alapkudarc: a nem racionális magatartás és a tranzakciós költség. A megbetegedés, a balesetek kockázata bizonytalan, az egyéntől nem várható el, hogy ezt megbízhatóan előrejelezze, és ennek megfelelően intertemporálisan optimalizálja a gyógyszerkiadásait. (Korábban már láthattuk, hogy a ritkán bekövetkező, bizonytalan események –mint például a katasztrófák– előrejelzésében a piac kudarcot vall.) Az ember szellemi kapacitáskorlátjának köszönhetően, egy átlagembertől nem várható el az sem, hogy olyan mértékben tisztában legyen a gyógyszerek hatásaival, mellékhatásaival, mint egy szakorvos. Ha azonban a beteg nem képes ugyanolyan racionálisan mérlegelni a termék szükségességét, akkor a piaci alkuban függőségi viszonyba kerül (ugyanúgy, mint bármilyen más gyógyítási szolgáltatás esetében). Rendszeres gyógyszerszedés esetén pedig a függőségi viszony nemcsak az orvosbeteg viszonyban, hanem a termék-beteg viszonyban is jelentkezik. A létfontosságú gyógyszerek ugyanis eltérítik fogyasztóik preferenciáit, és a kábítószerhez hasonlóan egyfajta függőségi viszony alakul ki. A cukorbeteg például nem teheti meg, hogy nem szedi be a

118

szokásos inzulinadagját, mert az életveszéllyel járhat. Ez esetben a fogyasztó kiszolgáltatottá, a kereslete pedig árrugalmatlanná válik. Ilyen helyzetben a fogyasztó döntése nem minden esetben racionális, az egyén különösen hajlamos a pánikreakciókra és a szubjektív döntésekre. (Az általános egyensúlyelmélet nyelvén úgy is fogalmazhatunk, hogy amikor az egyén létbiztonsága veszélyben forog, akkor nem létezik egyensúly.) A gyógyszerpiacon is jelentkeznek tranzakciós költségek, amelyek csökkentik a piac hatékonyságát. Az információk beszerzése itt nemcsak nagyon költséges, hanem még nagyfokú hozzáértést is igényel. A gyógyszerek pozitív hatásainak, mellékhatásainak, valamint több gyógyszer párhuzamos szedése esetén az összhatásaiknak az elemzése, összehasonlítása nem egyszerű feladat. Ráadásul az egyénnek a betegségmegelőzés módszereit

−például

védőoltás,

egészséges

táplálkozás,

egészségesebb

környezet,

természetgyógyászat, agykontroll, pszichoterápia, stb.− is jól kellene ismernie ahhoz, hogy az egészségügyi kiadásait megfelelően optimalizálni tudja. A gyógyszergyártás piacán is jelentkeznek az egyszeri be- és kilépési költségek, amelyek korlátozzák a versenyt. A gyártóknak telephely-specifikus, berendezés-specifikus, humántőke-specifikus és reputációt építő beruházásokat egyaránt eszközölniük kell. Ezen infrastruktúrák általában nem értékesíthetők a vételi áron, így ezen kiadások jelentős része elsüllyedő költség. Az egyszeri beruházási költségek azonban napjaink liberalizált külkereskedelmi kapcsolatrendszereiben már nem jelentenek jelentős piactorzító tényezőt. A gyógyszerek kicsi fizikai kiterjedése és tömege miatt a készítmények szállítási és raktározási költségei nem magasak, így akár nagy földrajzi távolságra is könnyen és olcsón szállíthatók. Ezért a gyógyszerpiacok annak ellenére könnyen megtámadhatók, hogy a gyártásnál magasak a be- és kilépési költségek. A biztosítási szektor jelenléte esetében a gyógyszerpiacon ugyanúgy jelentkeznek az egészségügyre általánosan jellemző piaci kudarcok és azok tovagyűrűző hatásai. A biztosítók általában nem rendelkeznek pontos információkkal arra vonatkozóan, hogy az egészségügyi szolgáltatók által javasolt gyógyszerek valóban szükségesek-e a beteg számára. Az a lehetőség, hogy az orvosok olyan gyógyszereket is felírhatnak a betegek számára, amelyekre nem feltétlenül lenne szükség, a biztosítóknak erkölcsi kockázatot eredményez. Az információs aszimmetria következtében az erkölcsi kockázat természetesen akkor is jelentkezik, ha a gyógyszerekért nem a biztosító fizet, hanem az állam, vagy közvetlenül a beteg.

119

1.8.

fejezet

Állami szerepvállalás és kormányzati kudarcok a gyógyszerpiacon Az államnak a gyógyszerpiacon is szerepet kell vállalnia az információ terjesztésében. A gyártók és a készítmények közötti verseny csak úgy éleződhet, ha a betegek pontos információkkal rendelkeznek a gyógyszerkészítmények hatásairól, mellékhatásairól, árairól és más tulajdonságairól. Az államnak ezért kötelezővé kellene tennie, hogy a gyártók a készítményeik tulajdonságait nyilvánosságra hozzák, és az információk mindenki számára olcsón rendelkezésre álljanak. Itt is vigyázni kell természetesen arra, hogy amennyiben az állam nemcsak az információáramlás ösztönzésével, hanem azok rendszerezésével

is

foglalkozik,

akkor

ez

a

tevékenység

ne

váljon

a

lobbik

járadékvadászatának áldozatává. Minden gyógyszergyártónak érdekében áll ugyanis saját készítményeinek reklámozása és „jobbá fényezése”. A központi adatbázisnak objektívnek és hitelesnek kell lennie, nem szabad megengedni, hogy az állami tisztségviselőket korrumpálva egyes gyártók igazságtalanul, a fogyasztók megtévesztésével versenyelőnyre tegyenek szert a piacon. A szigorú ellenőrzések és szankciók bevezetése ezért indokolt lehet. Még ha szerepet is vállal az állam a gyógyszerekkel kapcsolatos információk terjesztésében, a piac akkor sem lesz tökéletes, ugyanis nagy marad a bizonytalansági tényező. A gyógyszerfüggőségben szenvedő és az önhibájukon kívül megbetegedő egyéneket −mint a piac kudarcainak áldozatait− az államnak szintén célszerű támogatnia. Itt is törekedni kell természetesen a járadékvadászat kiküszöbölésére. Az emberek lobbizhatnak ugyanis az orvosoknál annak érdekében, hogy „gyógyszerfüggőnek” nyilvánítsák őket, és ezzel olyan állami támogatásokat vehessenek igénybe, amelyekre valójában nem lennének jogosultak. A szigorú ellenőrzések és szankciók bevezetése ezért itt is indokolt lehet.

1.9.

fejezet

Milyen gyógyszer-támogatási rendszert célszerű alkalmazni? A megbetegedés kockázatának előrejelezhetetlensége, azaz a nagyfokú bizonytalanság, valamint a fertőző betegségek externális hatásai és a nem mindig racionális emberi magatartás miatt indokolt lehet az állami beavatkozás. Az externáliák iránya és mértéke, valamint a nem 120

racionális piaci magatartások és a bizonytalan kimenetelű események eredménye előrejelezhetetlen, így tökéletes állami beavatkozás nem létezhet. A beavatkozás inkább csak egyfajta kötelező biztosításként fogható fel. A járulékfizetésért cserébe az egyén – megbetegedése esetén– gyógyszertámogatást kap. A támogatás kétféleképpen lehet célirányos: vagy úgy, hogy a támogatást készítményhez kötik, azaz csak a vásárlás alkalmával lehet igénybe venni, vagy pedig úgy, hogy a támogatást az embereknek az úgynevezett „egészségügyi folyószámláira” utalják, és az ott lévő pénzt csak gyógyszerre költhetik. A jelenlegi magyar rendszer az elsőt testesíti meg: az orvos felírja a receptet, mely feljogosítja a beteget arra, hogy az adott gyógyszer megvásárlásakor igénybe vegye az állami támogatást. A rendszer nagy hátránya, hogy a gyógyszergyártók járadékvadászó tevékenységbe kezdhetnek. Mivel a beteget az orvos teljes mértékben függőségben tartja (kénytelen azt a gyógyszert venni, amit az orvos felír neki), a gyógyszergyártók megkörnyékezhetik az orvosokat annak érdekében, hogy az ő termékeiket „adják el” a betegeknek. A járadékvadászó tevékenység ráadásul a gyógyszertámogatást folyósító állami intézmények irányába is jelentkezik. Minden gyártó abban érdekelt ugyanis, hogy „meggyőzze” a hivatalokat arról, hogy az általa gyártott készítmény magasabb támogatásra lenne érdemes, mint a versenytársainak készítményei. Ennek a rendszernek tehát természetes következménye a lobbizás, az erőforrás-pazarlás és a korrupció. A második rendszer előnyösebbnek tekinthető. Itt nem gyógyszerkészítményeket támogat az állam közpénzekből, hanem közvetlenül a beteg embereket segíti. A beteg egészségügyi folyószámlájára átutalják a támogatást, amely felett az egyén szabadon rendelkezhet, eldöntheti, hogy melyik készítményre költi el a pénzt. (A gyógyszerpiacon rengeteg az egymással helyettesíthető termék.) Ha eközben az információáramlás is hatékony, azaz a betegek könnyen megismerhetik a készítmények jellemzőit, akkor a gyógyszerpiacon tökéletesedik a verseny. Az egyén így kevésbé kiszolgáltatott az orvosának, akinek így a diktáló szerepe is jelentősen csökken, hiszen csak a hatóanyagot írhatja fel, a termék kiválasztásáról pedig maga a beteg dönt. A beteg továbbra is konzultál tehát az orvosával, és az orvos határozza meg a hatóanyagot, de a végső döntést nem az orvos, hanem maga a beteg hozza. Ebben a támogatási rendszerben a gyártóknak nem áll módjukban, hogy az állami köztisztviselőket és az orvosokat korrumpálják. A gyártók körében nagyobb hangsúlyt kap ezáltal a technológiai- és innovációs verseny, mint a járadékvadászat. Ebben a rendszerben is bennmarad azonban a járadékvadászat lehetősége, csak korlátozottabb mértékben. Ahogy korábban is megállapítottuk, a tartós betegségben 121

szenvedő, rendszeres gyógyszerszedésre kényszerült és ezáltal függőségben lévő betegeket kiemeltebben, nagyobb mértékben kell támogatni. Így azonban az egészséges embernek is módja nyílik arra, hogy járadékvadászatba kezdjen. Ha ugyanis „meggyőzi” az orvosát, hogy állítson ki hivatalos igazolást arról, hogy ő tartós betegségben szenved és rendszeres gyógyszerszedésre kényszerül, akkor többlettámogatáshoz juthat hozzá. Ez a fajta járadékvadászat az ellenőrzések és a szankciók szigorításával visszaszorítható ugyan, de teljesen nem számolható fel. Ennek ellenére a közvetlen támogatási rendszer hatékonyabb a készítmény-támogatási rendszernél, ugyanis az utóbbi esetében a járadékvadászat sokkal nagyobb méreteket ölt. A járadékvadászó tevékenység annál nagyobb, minél nagyobb az ebből realizálható nyereség. Mint minden vállalkozás esetén, a járadékvadászat beindítása előtt is az történik, hogy a lobbizni kívánó egyén vagy intézmény mérlegeli a tevékenységből származó potenciális hasznokat, költségeket és kockázatokat. Minél nagyobb mértékben haladja meg a várható nyereség az ezzel együtt járó kiadásokat, minél alacsonyabb a lelepleződés kockázata és minél enyhébbek a potenciális szankciók, annál nagyobb a hajlandóság a járadékvadászatra. Könnyen belátható, hogy a gyártók nagyságrendekkel nagyobb haszonra tehetnek szert a járadékvadászat révén, mint az állampolgárok. Míg ugyanis egy átlagember csak néhány ezer forint többlettámogatásra tehet szert a járadékvadászatból kifolyólag, a gyógyszergyártók milliárdokat nyerhetnek rajta. A közvetlen támogatási rendszernek is megvannak természetesen a hátrányai. A legnagyobb hátránya az, hogy a fogyasztóktól (a betegektől) nagyfokú informáltságot, szakértelmet és döntési képességet kíván. Ez azonban nem mindig adott, ráadásul még ha meg is van hozzá a kellő intellektuális tőke az emberekben, akkor is magas tranzakciós költségekkel járhat számukra a szükséges információk beszerzése. Márpedig ez egy össztársadalmi költség, amelyet csak akkor érdemes felvállalni, ha a pozitív hatások (járadékvadászat csökkenése, a verseny élesedése, stb.) ellensúlyozzák és túlkompenzálják mindezt. A két rendszer között természetesen léteznek átmenetek is. Köztes megoldást jelent például egy olyan rendszer, amelyben továbbra is az orvos írja fel a receptet, az állampolgár továbbra is csak az orvos által felírt készítményeket vásárolhatja meg, azonban a piacra való belépésnél és az új készítmények kibocsátásánál létezik egyfajta állami kontroll. Előírhatják például, hogy ugyanazon hatóanyag esetében a készítmény piaci ára ne haladhassa meg jelentősen az azonos hatóanyagú termékek piaci árát. Ez az előírás azért lehet szükséges, mert empirikus tapasztalatok szerint azokban az országokban, ahol nincs ilyen szabályozás, az ugyanolyan hatású termékek árai nem ritkán egymás árának 122

többszörösei. Az információs aszimmetria lehetőséget nyújt arra, hogy szinte ugyanazon terméket, apró változtatások mellett, más néven futva akár dupla vagy tripla áron újra forgalomba hozzák a gyártók, miközben a fogyasztók nem jönnek rá a „turpisságra”, és egy kis marketing után örömmel vásárolják az „új” termékeket. Ha ennek kiküszöbölésére nem elegendő a lakosság tájékoztatása, akkor eredményes lehet a direktebb állami kontroll, mely kifejezetten megtiltja, hogy azonos hatású termékeket nagy árkülönbséggel hozhassanak forgalomba. A

lakosság

költségtudatosságát

és

adózási

morálját

javíthatja,

ha

a

gyógyszertámogatás mértékét nem fix összegben, hanem az adott havi költségvetési bevételek egy bizonyos százalékában határozná meg az országgyűlés. Nem arról döntenének tehát, hogy a lakosság egy bizonyos csoportja például fejenként havi 3000 forint támogatásban részesüljön, hanem arról, hogy a fejenkénti támogatás legyen az állami költségvetés havi bevételének háromszáz milliomod része. A transzfer abszolút nagysága nyilvánvalóan hónapról hónapra ingadozna. Az állampolgár tehát saját pénztárcáján is megérezné az állam költségvetési bevételének hullámzását. Ez egyfajta népoktatói hatást is kiváltana, ugyanis az emberek ezáltal akarva-akaratlanul is jobban tájékozódnának a makrogazdasági eseményekről és a politikáról. A racionálisabb tájékozottság pedig azt eredményezheti, hogy az emberek képesek lesznek a választások alkalmával objektívabban dönteni a pártok és politikusok között, azaz képesek lesznek hatékonyabban voksolni. Ráadásul, eközben az emberekben kialakuló költségtudatosság és adózási morál is javulhatna.

123

2. fejezet A kutatás-fejlesztés gazdaságpolitikája 2.1.

fejezet

A K+F piaci és kormányzati kudarcai Szokásunkhoz híven, induljunk ki ismét először az állami jelenlét teljes hiányából, azaz tiszta piaci viszonyokból. Mint ismeretes, a kutatás-fejlesztés tevékenység célja az innováció, azaz egy olyan új termék, szolgáltatás vagy eljárási mód kifejlesztése, amellyel a vállalkozás költséghatékonyabb gazdálkodást képes megvalósítani, vagy amely értékesítésével a vállalkozás profitot képes realizálni. A kutatás-fejlesztés területén azonban számos piaci kudarc fellép (a nem racionális magatartás és a tranzakciós költség egyaránt jelen van), ezért a tevékenység nem valósul meg optimális mértékben a piacon. Első hallásra talán furcsán hangzik, hogy a K+F területén, amely alapjában véve egy racionális cselekvésen alapuló tudományos vagy üzleti tevékenység, szintén születnek érzelmi indíttatású, és csak részben racionális döntések. Ennek oka a jövőbeli bizonytalanság és a tökéletlen informáltság. A 2.1. fejezetben bebizonyítottuk, hogy az emberek hajlamosak az érzelmeikre hallgatni, és a döntéseiket szubjektív tényezők alapján meghozni akkor, amikor nem áll rendelkezésükre elegendő mennyiségű információ ahhoz, hogy a döntést racionálisan mérlegelhessék, vagy amikor a racionális pro és kontra érvek nagyon kiegyenlítettek. A kutatás-fejlesztés területén viszont pontosan az a helyzet, hogy sokszor úgy kell döntést hozni, hogy eközben a bizonytalanság rendkívül nagy, és gyakran még a kockázatok is nehezen előrejelezhetők. Mivel a tevékenység maga is ismeretszerzésre irányul, és a kimenetel rendkívül bizonytalan, a döntéseket gyakran olyan szubjektív tényezők befolyásolják, mint a sikerben való hit, a kutatói fanatizmus, stb. A kutatás-fejlesztés igen költséges és beruházás-igényes tevékenység, ráadásul a költségek jelentős része elsüllyedő költség. A K+F tevékenység általában speciális technológiájú gépberuházásokban és specifikus humán tőke kifejlesztésében ölt testet. Minél specializáltabb egy kutatás-fejlesztési tevékenység, és minél jobban közeledünk az alapkutatásoktól az alkalmazott kutatások és kísérleti fejlesztések irányába, annál kevésbé ültethető át a beruházás más tevékenységekbe. Az ilyen szellemi és fizikai tőkében

124

megtestesült beruházások csak ritkán értékesíthetők veszteség nélkül, ha a vállalat úgy dönt, hogy a tevékenységet nem kívánja tovább folytatni. A K+F tevékenységnél tehát jelentősek lehetnek a piacra történő ki- és belépési költségek. A K+F tevékenységnél igen jelentős tranzakciós költséget jelent a szellemi tulajdon kihirdetésének és megvédésének, valamint a tulajdonjog megsértőivel szembeni fellépésnek a költsége. A szellemi tulajdon nagyon könnyen „kitudódhat”, és így a versenytársak felhasználhatják, azaz „potyautasként élvezhetik” a beruházás gyümölcsét. Ez az externális hatás nem kizárólag egy adott termék „lekoppintásában” ölthet testet, hanem az is elképzelhető, hogy a terméket továbbfejlesztik, és ténylegesen új terméket dobnak a piacra, de eközben az alapötletet az eredetileg átvett termék szolgáltatta. Tökéletes piacon ebben az esetben az eredeti termék szellemi tulajdonosának az új termék profitjából pontosan akkora mértékben kellene részesülnie, amekkora részarányt az eredeti szellemi tőke a termék hozzáadott értékében képviselt. Az optimális rendszer tehát az lenne, ha az újonnan előállított szellemi termék azonnal szabad jószággá válna, majd minden közvetlen és közvetett felhasználásról automatikusan informáltak lennénk, és a felhasználó (a közvetett is) a feltaláló részére jogdíjat lenne kénytelen fizetni. A valóságban természetesen az információkhoz nagyon költséges hozzájutni, sőt gyakran még lehetetlen is kinyomozni, hogy egy összetett és régóta fejlesztés alatt álló termék „eredeti szellemi atyjai” mekkora mértékben járultak hozzá a végső termékhez. Minél inkább haladunk a kísérleti fejlesztésektől az alapkutatások irányába, az innováció annál szélesebb körben felhasználhatóvá válik, így annál nehezebben számszerűsíthető, hogy az innováció mennyi helyen és milyen mértékben épült be további kutatási projektekbe. Mivel a szellemi termék potyautas haszonélvezőitől csak nagy tranzakciós költségek árán lenne behajtható az ellenérték, a kutatás-fejlesztéssel foglalkozó vállalkozások visszafogják tevékenységüket, és az innováció a társadalmi optimumnál alacsonyabb mértékben valósul csak meg a piacon. A K+F piacán a jelentős egyszeri beruházási költségek (elsüllyedt költségek), az externális hatások és a nem racionális döntések jelenléte miatt indokolt lehet az állami beavatkozás. Állami támogatás nélkül a piacon a társadalmi optimumnál alacsonyabb mértékű K+F beruházás valósulna meg. Jelenlegi technológiai színvonalon természetesen az állam sem képes annyi információt gazdaságosan beszerezni, hogy meg tudja állapítani az externális hatások mértékét. Mivel egy találmány tovagyűrűző hatása és valós társadalmi haszna felmérhetetlen, a támogatásokat csak közelítő becslések alapján lehet kiosztani. Annak érdekében azonban, hogy a becslések ne térjenek el jelenősen a realitásoktól, az államnak ki kell alakítania egy olyan átlátható és ellenőrizhető támogatási rendszert, 125

amelyben az innovációs eredményeket rendszerezni lehet, és az externális hatásokat, azaz a társadalmi hasznokat −legalább megközelítőleg− mérni lehet. Mindez csak úgy valósulhat meg, ha a kutatás-fejlesztést támogató állami elosztórendszerben is érvényesül a 4.7. fejezetben ismertetett feladatfinanszírozási alapelven nyugvó újraelosztási modell.

2.2.

fejezet

A feladatfinanszírozáson alapuló rendszer a K+F szektorban Az államháztartás feladatfinanszírozáson alapuló modelljének lényege, hogy a forrásokat nem intézményekhez, hanem társadalmi-gazdasági célokhoz, illetve konkrét feladatokhoz rendelik. A kutatás-fejlesztésben ez leginkább úgy érvényesülhet, ha a forrásokat nem kötik tudományágakhoz. Egy tudományághoz való tartozás ugyanis önmagában véve nem érdem. Teljesen mindegy, hogy egy adott célt milyen eszközzel érnek el, a lényeg a végső társadalmi hatás. Az OECD és az ENSZ jelenleg érvényben lévő irányelvei követik a projektfinanszírozáson és a teljesítményelven alapuló szemléletet. Az OECD és az ENSZ jelenleg érvényes nomenklatúrája a kutatás-fejlesztés szolgáltatások társadalmi-gazdasági célú bontására a következő funkcionális egységeket javasolja: 1) Védelmi K+F (mind katonai, mind polgári) 2) Közrend és közbiztonság, azaz rendvédelmi K+F 3) Gazdasági célú K+F, melynek részei a következők: a) Általános gazdasági, kereskedelmi és munkaügyi K+F b) Mezőgazdasági, erdészeti, halászati és vadászati K+F c) Energetikai K+F d) Bányászati, feldolgozóipari és építőipari K+F e) Közlekedési és szállítási K+F f) Távközlési K+F g) Egyéb tevékenységi célú K+F (pl. elosztó kereskedelem; raktározás; szállodák és éttermek; idegenforgalom) 4) Környezetvédelmi K+F 5) Lakás és kommunális célú K+F 6) Egészségügyi K+F 7) Szabadidő, kultúra és vallás célú K+F

126

8) Oktatási K+F 9) Szociális ellátási célú K+F Az érvényes OECD/ENSZ nomenklatúra természetesen lebontja alrendszerekre is az imént bemutatott célokat. Az alcélok, alfeladatok rendszereinek részletezettségi mélysége minden cél esetében körülbelül 4-5 szint. A fenti bontásban azonban mindössze az alkalmazott kutatások és a kísérleti fejlesztések vannak elhelyezve, az alapkutatások nem. Az alapkutatás ugyanis definíciójából adódóan −az előbbi kettővel ellentétben− nem kötődik semmilyen konkrét gyakorlati célhoz. Az alapkutatás elsődleges célja nem a gyakorlati hasznosítás, hanem a tudományos ismeretek bővítése, azaz a mindenki számára hozzáférhető tudás gyarapítása, ezért ez csak önállóan, tizedik célként illeszthető be a struktúrába. Ahogy az a feladatfinanszírozási modellből általánosan is ismert, mindenekelőtt el kell választani egymástól a kutatóintézetek infrastruktúráinak fenntartását finanszírozó beruházási tételeket és a K+F szakfeladati kiadásokat. Az államnak a szakfeladatokat kell támogatnia, hiszen abból származik a társadalomnak közvetlen haszna. A konkrét infrastrukturális beruházási döntések meghozatalát pedig célszerű a kutatócsoportra, illetve a kutatást menedzselő vállalkozásra bízni. A felfogás tisztán következik a közgazdasági logikából: a politikusok a társadalom nevében megrendelnek bizonyos szolgáltatásokat (találmányokat) a kutatóktól, de hogy azt a szolgáltatást a kutatás-fejlesztéssel foglalkozó vállalkozás milyen módon valósítja meg, az már „magánügy”. A kutatócsoport tehát önálló profitcenterként működik. Dönthet akár úgy, hogy új laboratóriumot létesít, akár úgy, hogy külföldi szabadalmakat vásárol, melyeket továbbfejleszt, akár úgy, hogy több kutatót alkalmaz, stb. A K+F szervezéséért felelős hivatal tehát nem a megvalósítás módját támogatja, hanem a végeredményre köt szerződést a kutatóintézettel. A kutatóintézetnek ezután már a saját érdeke, hogy a legköltséghatékonyabb megoldást kiválassza. Egyébként is egyedül a kutatással foglalkozó intézmény rendelkezik annyi információval és szakmai hozzáértéssel, hogy képes legyen eldönteni, hogy melyik beruházástípus a gazdaságosabb. Hagyni kell tehát, hogy ezt a döntést ők maguk hozhassák meg! Miután a politikusok −a társadalmi preferenciákat képviselve− kiválasztották a kutatás-fejlesztés főbb gazdasági-társadalmi céljait, és ezekhez forrásokat rendeltek, a célokat le kell bontani konkrét feladatokra is, amelyekhez teljesítménymutatókat kell rendelni. A feladatok minél költséghatékonyabb megszervezése azonban már nem a politikai szférának, hanem a hivataloknak a felelőssége. Tekintsünk erre egy példát! 127

Tegyük fel, hogy a kormány kitűzött célja, hogy csökkentse a lakosság körében a drogfogyasztást, ugyanis a kábítószer-fogyasztásnak már eddig is nagyon jelentősek voltak a társadalmi költségei (megnőttek az egészségügyi kiadások, romlott a közbiztonság, romlott a társadalmi közmorál, stb). A kormányzat azonban nem bízik az eddig használt módszerekben, ezért úgy dönt, hogy támogatni fog bizonyos kutatási projekteket annak érdekében, hogy új módszereket fejlesszenek ki a kábítószer-fogyasztás csökkentésére. A kormány, azaz a politikusok felelőssége, hogy eldöntsék, hogy milyen típusú kutatást finanszíroznak az erre szánt összegekből. Dönthetnek például úgy, hogy egészségügyi kutatóintézetektől rendelnek meg kutatásokat annak érdekében, hogy fejlesszenek ki hatékonyabb módszereket, eredményesebb elvonókúrákat a kábítószer-függőség megszüntetésére. Dönthetnek azonban úgy is, hogy inkább egy rendvédelemmel foglalkozó kutatócsoportot kérnek fel arra, hogy fejlesszenek ki a rendőrség számára olyan infrastrukturális és információs rendszereket, melyek az eddigieknél magasabb hatékonysággal képesek segítséget nyújtani a kábítószerkereskedők felkutatásában. Dönthetnek a politikusok azonban úgy is, hogy inkább egy oktatásügyben jártas kutatócsoportot kérnek fel olyan képzési stratégiák kidolgozására, melyek a lakosság széles tömegeit tájékoztatják a drogfogyasztás káros hatásairól, és meggyőzik az embereket arról, hogy tegyenek erőfeszítéseket a káros szenvedély elkerülésére. A kormányzat előzetes hatástanulmányok és szakértői vélemények alapján osztja el a rendelkezésre álló forrásokat a különböző típusú kutatás-fejlesztési projektek között, de a feladatok megszervezését már a hivatalokra kell bízni. A kormányzatnak a választott projektekhez nemcsak pénzösszegeket, hanem konkrét teljesítménymutatókat és elvárásokat is hozzá kell rendelnie.

2.3. fejezet A teljesítmény mérése a kutatás-fejlesztésben A K+F teljesítményének mérésénél mindenekelőtt élesen szét kell választani a közigazgatást a kutatási tevékenységtől. Nem szabad, hogy például a K+F szervezésének és a támogatások kiutalásának, azaz az adminisztratív munkának a teljesítménye és a kutatóintézetek teljesítménye az értékelésnél összemosódjon. Fontos, hogy mindenki csak a saját munkájáért feleljen, és az összteljesítmény értékelésekor pontosan meg lehessen határozni, hogy az adott eredményért melyik szektor a felelős. Fontos, hogy minden részleg

128

feladata pontosan számon kérhető legyen, ugyanakkor senkit se lehessen olyan eredmény miatt hibáztatni, amelyért nem az ő részlege a felelős. Ennek az alapelvnek megfelelően más típusú teljesítménymutatókat kell kidolgozni a K+F szervezéséért, igazgatásáért és adminisztrálásáért felelős hivatalokkal szemben, és megint más típusúakat a K+F tevékenység végzését lebonyolító vállalkozásokkal és intézményekkel szemben. A kutatás-fejlesztés szervezéséért, igazgatásáért felelős hivatalok teljesítményét például a következő mutatókkal lehet mérni: ƒ

a rendelkezésre álló és a kihelyezett pályázati források aránya;

ƒ

a pályázók száma, valamint létszám és gazdasági teljesítmény szerinti súlya;

ƒ

a támogatási döntések és a megkötött szerződések száma, értékösszege;

ƒ

a támogatott háttérszolgáltatások kapacitása;

ƒ

stb.

Mielőtt a kutatási tevékenység konkrét teljesítménymutatóinak meghatározására rátérnék, célszerű meghatározni azokat az alapelveket, amelyeket figyelembe kell venni a mutatók kidolgozásakor. 1) A legfőbb alapelv mindenekelőtt az, hogy érdekeltté kell tenni a kutatóintézeteket a teljesítménymutatók kidolgozásában. Le kell szögezni, hogy a kutatás-fejlesztéssel foglalkozó vállalkozások és intézmények csak akkor juthatnak hozzá bárminemű állami támogatáshoz, ha a hivatalokkal közösen kidolgoztak olyan konkrét mutatószámokat, melyek alkalmasak a teljesítményük legalább hozzávetőleges mérésére. 2) Fontos, hogy a teljesítménymutatók kidolgozásánál egyfajta hosszú távú szemlélet érvényesüljön. Figyelembe kell venni, hogy a K+F tevékenységek eredményei általában nem a ráfordítás évében jelentkeznek, hanem sokszor több év késleltetéssel. Az értékeléskor tehát mindig több év ráfordítását kell több év eredményével összevetni. 3) Nemcsak a sikerrel járó, hanem a kudarccal végződő K+F programokat is célszerű támogatni. Elkerülhetetlenül lesznek olyan kutatási tevékenységek is, amelyek kudarcba fulladnak, és nem eredményeznek a társadalom számára hasznosítható végtermékeket. Ezeket a kutatásokat is támogatni kell (természetesen jóval kisebb mértékben, mint a sikereseket) két okból is. Egyrészt azért, mert a tevékenység nagyfokú bizonytalansága önmagában véve is felfogható piaci kudarcként (amikor a szereplők nem képesek racionálisan mérlegelni egy helyzetet, akkor a döntésüket jelentősen befolyásolhatják az érzelmek), másrészt azért, mert a sikertelen kutatásoknak is vannak pozitív externális hatásai. A tévutak felismerése ugyanis segítséget nyújt a követő kutatók számára abban, hogy elkerüljék a hasonló tévutakat. 129

4) A főhivatású kutatóhelyeknek nemcsak a saját szervezetük hasznosítási eredményeire vonatkoztatva kell kidolgozniuk mutatókat, hanem szükséges az is, hogy legalább közelítő képet fessenek arról, hogy az általuk létrehozott szellemi alkotások más szektorokban (mind az üzleti szférában, mind a közszolgáltatásoknál) milyen módon hasznosíthatók és milyen módon lehetnek továbbfejleszthetők. Ne felejtsük el, hogy az állami támogatás pontosan a találmány externális hatása miatt indokolt! A pályázatok elbírálásakor és a támogatások folyósításakor a hivataloknak elsősorban nem a kutatással foglalkozó vállalkozás saját üzleti költségét és profitját kell mérlegelniük, hanem pontosan ennek komplementerét, azt a tovagyűrűző társadalmi hasznot, amelyet a piac egyéb szereplői potyautas módjára, ellenszolgáltatás nélkül élveznek. 5) Az előző pontban megfogalmazott gondolatot folytatva, a teljesítménymutatók kidolgozásakor célszerű egymástól elkülöníteni az alapkutatást, az alkalmazott kutatást és a kísérleti fejlesztést. A támogatások folyósításakor ugyanis az államnak nemcsak azt kell mérlegelnie, hogy mely célokhoz mekkora pénzösszegeket rendeljen, hanem azt is, hogy a K+F tevékenység költségeinek viselésében a kutatóhely részéről mekkora önrészt várjon el. Ezt attól kell függővé tenni, hogy a kutatóhely egyéni magánhaszna mekkora arányt képvisel a társadalmi összhasznon belül. a) Nyilvánvaló, hogy a három tevékenységtípus közül az alapkutatásnak van a legnagyobb externális hatása, hiszen az egész tevékenység az ismeretbővítést célozza meg, a megszerzett tudás teljes mértékben közkinccsé válik, és a későbbiekben erre épülhet majd az alkalmazott kutatási tevékenység. Az alapkutatásból egyáltalán nem származik közvetlen üzleti haszon, ezért a tevékenység finanszírozásának akár teljes részaránya is közgazdaságilag indokolt lehet. b) Az alkalmazott kutatásnak azonban már üzleti céljai is vannak, azaz profitot is eredményezhet a fejlesztő számára. A kísérleti fejlesztések pedig már közvetlenül kötődnek konkrét profitorientált projektekhez, így az ebből származó magánhaszon még jelentősebb. Nyilvánvaló, hogy minél specializáltabb egy innováció, azaz minél jobban kötődik egy bizonyos vállalati struktúrához, egy bizonyos géphez, berendezéshez, egy bizonyos szellemi tőkéhez vagy egy bizonyos fogyasztói igényhez, stb., annál kisebb az innováció termékének az externális hatása, azaz a fejlesztő magánhaszna annál nagyobb részarányt képvisel a társadalmi összhasznon belül. Minél nagyobb ez a részarány, azaz minél kisebb az externális hatás, annál kisebb arányban indokolt az államnak támogatnia egy kutatás-fejlesztési projektet. 130

6) A felsőoktatásban folytatott K+F tevékenységet el kell határolni mind az alap-, mind pedig az alkalmazott kutatástól. Alapkutatásnak azért nem tekinthető, mert a felsőoktatást szolgáló kutatás célja nem elsősorban a tudomány fejlesztése, bővítése, hanem inkább a tudomány aktuális ismerethalmazának rendszerezése, valamint a diákok számára feldolgozható tanrendek, tankönyvek készítése. Ez a műfaj az alapkutatástól jelentősen eltér, teljesen más típusú publikációkat eredményez, és így a teljesítménye sem mérhető az alapkutatás tudománymetrikai mutatóival. A felsőoktatásban folytatott K+F tevékenység alkalmazott kutatásnak sem minősíthető, ugyanis a tevékenység externális hatása −az oktatás− elsősorban nem üzleti jellegű, azaz nem profitszerzésre irányul. A teljesítménymutatók kialakításánál és a támogatások odaítélésénél itt is figyelembe kell venni az externális hatásokat, de ezek az oktatásban általában nehezebben mérhetők, mint a termelő szektorban. Mivel az alapkutatásnak nem közvetlen üzleti céljai vannak, hanem a tudás általános gyarapítását célozza meg, a teljesítményt nemcsak közvetlen célszerűségi és hatékonysági kritériumok szerint, hanem az egyes tudományokban kidolgozott metrikai mutatók szerint is értékelni kell. Az egyes tudományok ma is súlyozzák a különböző publikációk tudományos értékeit, és ma is rangsorolják e tekintetben a különböző találmányokat, felfedezéseket. A támogatások odaítélésekor azonban nemcsak a tudománymetrikai teljesítménymutatókat kell figyelembe venni, hanem a politikusoknak egyfajta stratégiai értékrend alapján súlyozniuk is kell az egyes tudományokat. Ha például a mindenkori kormány úgy gondolja, hogy a lepkék szárnycsapásszámának megfigyelésére irányuló kutatás kevésbé szolgálja a társadalom hasznát, mint például egy olyan új atomfizikai törvényszerűség felismerése, mely későbbiekben lehetőséget nyújthat a szupravezetők szobahőmérsékleten történő felhasználására, és ez forradalmasíthatja akár az egész energetikai és információtechnológiai ipart, akkor a kormánynak mindenképpen sokkal jelentősebb forrásokat kell hozzárendelnie az utóbbi célhoz. Az alapelvek tárgyalásánál leszögeztük azt is, hogy nem kizárólag a sikeres és forradalmi találmányokat célszerű támogatni, hanem a „kudarccal végződő”, és rövid-középtávon eredményt nem produkáló kutatási tevékenységeket is célszerű bizonyos összeggel ösztönözni. Az eredménytelen vagy csak

hosszabb

távon

eredményes

kutatási

tevékenységek

esetében

teljesítménymutatónak leginkább a fenntartott kutatási kapacitás tekinthető. Az alkalmazott kutatások esetében a fő szempontnak annak kell lennie, hogy az adott találmánynak milyen és mekkora externális hatása van a társadalomra. Azt kell konkrétan 131

mérlegelni, hogy az adott felfedezés milyen mértékben csökkentheti a piaci és kormányzati kudarcokat, azaz, hogy például milyen mértékben csökkenti a tranzakciós költségek egyes típusait. Legalább hozzávetőlegesen meg kell becsülni, hogy a találmány széles körű elterjedésének hatására az állami intézményrendszer és a piac működése mennyivel lenne hatékonyabb. Tehát itt is elsősorban stratégiai szempontok alapján kell meghozni a politikai döntéseket, amikor arról kell dönteni, hogy melyik kutatási terület mekkora támogatásban részesüljön. Nyilvánvaló például, hogy egy új információrendszerező és adatbázis-kezelő szoftver kifejlesztésének sokkal nagyobb az externális hatása, és sokkal jobban javítja a piacok működésének hatékonyságát, mint mondjuk egy új geokémiai módszer feltalálása, mely pontosabban képes meghatározni az egyes régészeti leletek életkorát. A kísérleti fejlesztések általában már a K+F folyamatlánc utolsó elemeit alkotják, azaz közvetlenül szolgálják valamilyen új termék, szolgáltatás vagy eljárás kifejlesztését. Ezeket a tevékenységeket szinte minden esetben profitorientált vállalatok menedzselik. A támogatások odaítélésekor elsősorban azt kell mérlegelni, hogy a találmány szabadalma mennyire könnyen védhető le, illetve, hogy mennyire könnyen másolható. Amennyiben ugyanis nagy a potyautas-jelenség kockázata, fokozottabb mértékű támogatás indokolt. A támogatás mérlegelésekor azonban természetesen nem kizárólag a „kitudódási kockázatot” kell figyelembe venni, hanem azt is, hogy a találmánynak mekkora a tovagyűrűző társadalmi haszna, azaz mekkora mértékben képes csökkenteni a piaci és kormányzati kudarcokat. A tovagyűrűző externális hasznok mérlegelésénél elsősorban azt kell részletesen elemezni, hogy a K+F eredmények alapján milyen további kormányzati és piaci innovációk tudtak megvalósulni, valamint hogy milyen módon és mértékben javulhatott az új termék piacra kerülésének következtében a különböző állami és piaci szervezetek működésének hatékonysága (pl. mennyivel csökkentek a tranzakciós költségek, a nem racionális magatartás és a kudarcok tovagyűrűző hatásai). Azt is célszerű figyelembe venni, hogy az új ismeretek mennyire képesek további innovációs hullámokat elindítani, azaz az új termék mennyire építhető be további új termék- vagy szolgáltatástípusokba, és így az új ismeretek felhasználásának segítségével mennyi további új termék és szolgáltatás tud a jövőben piacra kerülni. A tovagyűrűző hatások „mérése” általában előzetes becsléseken és utólagos ellenőrző felméréseken tud alapulni. Tökéletes mérőszámokat előállítani nehéz, de elfogadható szinten működő információs adatbázist lehet kialakítani a következő adatok részletekbe menő lebontásával, rendszerezésével: ƒ

A K+F eredmények alapján meghozott kormányzati/önkormányzati intézkedések száma;

132

ƒ

A K+F eredmények alapján teljesített közösségi szolgáltatások mértéke különböző természetes mértékegységben (pl. ellátottak száma, fő, érintett földrajzi terület, km2, forint, kapacitásnövekedés, stb.);

ƒ

A K+F eredmények alapján a termelésben alkalmazott további innovációk száma;

ƒ

Termék- és szolgáltatásértékesítések mértéke a tovagyűrűző innovációk következtében. Annak céljából, hogy az egyetemi tanárok folyamatosan lépést tartsanak a tudomány

fejlődésével, és a tananyagokat folyamatosan fejlesszék, célszerű a tanárok kutatásait az oktatási tevékenységen kívül is támogatni. A felsőoktatásban folytatott K+F tevékenység támogatásánál is igyekezni kell figyelembe venni az externális hatásokat, azonban ennek mérése majdnem lehetetlen. Szinte lehetetlen számszerűsíteni például, hogy egy adott oktatási tananyag összeállítása mekkora mértékben fog hozzájárulni a hallgatók jövőbeli termelékenységének és innovatív képességének emelkedéséhez. E tekintetben ezért a politikusok ismét kénytelenek a szakemberek meggyőződésére alapozni, és az alapkutatás támogatásallokálásához hasonlóan stratégiai döntéseket hozni. Amikor a kormányzat súlyoz bizonyos tudományágak és bizonyos tantárgyak között, és meghatározza, hogy melyik oktatási tevékenységhez kötődő járulékos kutatási tevékenységet milyen mértékben támogatja, valójában egy értékrend alapján dönt. A politikus ilyenkor igyekszik mérlegelni, hogy melyik tudomány képes több innovatív képességet, több hasznos ismeretet, több empátiás készséget, és más hasonló társadalmi értéket közvetíteni a diákoknak. Bár a felsőoktatási kutatási tevékenység teljesítményének mérése meglehetősen nehéz, itt is igyekezni kell konkrét mutatószámokat kidolgozni. A pontatlanságok miatt a mutatókat fenntartásokkal kell kezelni, de véleményem szerint a támogatások odaítélésénél a következő értékelési megoldásokat lehet használni. ƒ

Személyre szóló K+F elvárások meghatározása − Az Oktatási Minisztérium rendeletére minden intézetvezető és tanszékvezető meghatározza, hogy elvárása szerint az oktatói és kutatói besorolású munkatársai törvényes munkaidejük mekkora hányadát fordítsák az oktatáshoz kapcsolódó (közhasznú) kutatásra. Emellett meghatározza azt a minimális eredményszintet is, amelyet a munkatársaiknak teljesíteniük kell (például a tanszék tanárainak három évente aktualizálnia kell tankönyveiket, stb.) Az adatokat tanszékenként, karonként, intézményenként összesítik, összehasonlítják. Az adatok összevetése képezheti a támogatások felosztásának egyik szempontját. (Az ebből kijövő eredményt mindenképpen fenntartással kell kezelni, mert az információs aszimmetria és az ellenőrzés nehézségei miatt a tanszékek könnyen élhetnek a megtévesztés

133

eszközeivel, és könnyen képesek a felettes hatóságoknak a valóságnál nagyobb kutatási munkát és eredményeket „jelenteni”.) ƒ

Reprezentatív vizsgálaton alapuló differenciált arányszámok kialakítása. A felsőoktatási intézménytől független szakértő szervezetek reprezentatív vizsgálatokat végezhetnek különböző intézménytípusokban és különböző tudományágakban, melynek során sokoldalú információgyűjtéssel megbecsülik a különböző tevékenységek kutatási költségarányát.

2.4.

fejezet

Elkerülendő kormányzati kudarcok a K+F támogatásánál A K+F teljesítménymérésének nehézségei miatt a támogatási rendszer könnyen a megbízó-ügynök probléma és a járadékvadászat áldozatává válhat. Ezeknek a kormányzati kudarcoknak több megnyilvánulási formája is lehet: 1) A K+F projektet menedzselő vállalkozó színlelt teljesítménnyel megtévesztheti a támogatást folyósító hatóságokat. 2) A vállalkozók és a köztisztviselők egymással összejátszva megtéveszthetik megbízóikat, azaz a költségvetést összeállító politikusokat. 3) A vállalkozók, a köztisztviselők és a politikusok együttesen is képesek összejátszani és olyan állami elosztási rendszereket létrehozni, mely a választóikat megtéveszti. A valóságban természetesen a három kudarctípusnál több változat is létezik, ugyanis a politikusok és a köztisztviselők nem alkotnak egységes és megbonthatatlan kasztokat (a politikusok és a köztisztviselők belső hierarchiájában is jelentkezhet a megbízó-ügynök probléma). A felsorolt kormányzati kudarcok közös jellemzője, hogy mindegyik a megbízóügynök problémán és a megtévesztésen, azaz az erkölcsi kockázaton alapul. Az erkölcsi kockázat visszaszorításának céljából az államnak ki kell alakítania egy olyan átlátható és ellenőrizhető adatbázist, amely a K+F kiadásokat és az innovációs eredményeket rendszerezi és összehasonlíthatóvá teszi. Minden K+F támogatást igénybe vevő vállalatnak és intézménynek kötelezővé kell tenni egy országos központi kutatásnyilvántartási

adatbázis

részére

történő

rendszeres

beszámolást. Az országos

nyilvántartásnak össze kell gyűjtenie az innovációkkal kapcsolatos korábbi referenciákat.

134

Annak érdekében, hogy a hatóságok fel tudják legalább hozzávetőlegesen mérni, hogy mekkora K+F beruházással mennyi idő alatt mekkora eredményt lehet reálisan elérni, szükség van a múlt tapasztalatainak ismeretére. Amennyiben ugyanis a hatóságok, a politikusok és a nyilvánosság rendelkezik összehasonlító adatokkal, objektívabb döntés születhet a projektnek adandó állami támogatás összegének mérlegelésekor.

135

3. fejezet A környezetvédelem gazdaságpolitikája 3.1. fejezet A környezetvédelem piaci kudarcai A környezetvédelem szempontjából kulcselméletnek számít a 3.2. fejezetben ismertetett Coase-tétel, ugyanis a környezetszennyezés a legtöbb esetben a tranzakciós költségek tovagyűrűző hatásaként, negatív externális hatásként jelentkezik. A Coasetétel kimondja, hogy amennyiben a tulajdonjogok egyértelműen meg vannak határozva, akkor zérus tranzakciós költségek mellett az externáliák a piaci alkuk nyomán internalizálhatók. A tárgyalási alkuk ugyanahhoz a Pareto-hatékony egyensúlyi állapothoz vezetnek, függetlenül attól, hogy a tulajdonjogok milyen módon lettek kezdetben rögzítve. A 3.2. fejezetben ismertettem egy klasszikus példát, a folyóparti szálloda és fafeldolgozó üzem példáját, de most nézzünk erre egy másikat is! Képzeljük el, hogy egy cementgyár által kibocsátott füst negatív externális hatást vált ki, és rontja a környező lakosok életminőségét. A Coase-tétel értelmében zérus tranzakciós költség mellett ez az externália is internalizálható. Nem kell mást tennünk, mint rögzíteni a „tiszta levegőhöz való jog” tulajdonjogát. Ha a „tiszta levegőhöz való jogot” a környező lakosok tulajdonának tekintenénk, akkor a lakosság és a gyártulajdonos piaci alkujának következtében a társadalmilag optimális cementmennyiséget állítanák elő. Ennek oka az, hogy a gyártulajdonosnak jogdíjat kellene fizetnie a lakosság számára a szennyezőanyagkibocsátásért, melynek összege a piaci alkukból kifolyólag pontosan akkora lenne, amekkora a magán- és a társadalmi határköltségfüggvényt egymással egyenlővé tenné, és így megszűnne az externália. A potyautas-taktika természetesen itt is jelentkezhet, de a 3.1. fejezetben leírt módszer itt is alkalmazható, az egyéni preferenciák kikérdezhetők, és az egyénre szabott környezetszennyezési díjak meghatározhatók. A társadalmilag optimális mennyiségű cementgyártás még akkor is meg tud valósulni, ha a ’tiszta levegőhöz való tulajdonjog’ például a gyártulajdonos kezében van. Ekkor az alku folyamata mindössze előjelében változna, de minőségében nem. Ez esetben a lakosság „fizetné le”, azaz kompenzálná profitkieséséért, a gyártulajdonost annak érdekében, hogy csökkentse a cementgyártás mennyiségét, és így a szennyezőanyag-kibocsátást. Coase kimutatta, hogy

136

mindkét esetben a megegyezés után a légi forgalom mértéke és a kompenzáció összege ugyanakkora lenne, az eltérés mindössze a kifizetés, azaz a kompenzáció iránya volna. Zéró tranzakciós költségek esetén a piaci alkuk még egy ennél több szereplős modellben is Pareto-hatékony egyensúlyhoz vezetnek. Tegyük fel, hogy az előbbi példa esetében nem egy, hanem több szennyezőanyagot kibocsátó gyáregység van a környéken. A megállapodás ekkor több lépcsőben, iteratív folyamatként történik. Először a lakosok nyilvánítják ki preferenciáikat szennyezőanyag határértékelési-görbéiket, azaz azt, hogy ki mekkora kárpótlásért cserébe hajlandó lakhelyén elviselni minden egységnyivel nagyobb szennyezőanyag-kibocsátást.

A

szennyezőanyag-kibocsátást

tehát

egyfajta

negatív

közjószágnak, azaz „közrossznak” kell tekinteni, és ennek megfelelően kell a 3.1. fejezetben ismertetett iteratív alkufolyamatot megvalósítani. Az egyéni határértékelési görbék vertikális összegeként meg lehet határozni a piaci határértékelési görbét. A második lépésben a kínálati oldal, azaz a piaci határköltséggörbe meghatározása következik. Először minden egyes gyárnál külön-külön meg kell határozni a szennyezőanyag-kibocsátás csökkentésének határköltséggörbéjét.

A

költség

eredhet

akár

a

termelés

csökkentéséből,

akár

környezetkímélőbb technológiák bevezetéséből, akár end-of-pipe-szerű szűrőberendezések felszereléséből. A szennyezéselhárítás természetesen akkor hatékony, ha a gyáregység mindig a legolcsóbb módszert választja. Pareto-hatékony állapotban a szennyezéselhárítás egyes típusainak határköltségei megegyeznek. A Pareto-hatékony egyensúly a szennyezési jogok egymás közötti kereskedelmével megvalósulhat, vagyis úgy érhető el, hogy mindig az a gyáregység csökkenti a szennyezőanyag-kibocsátását, amelyik ezt a legolcsóbban képes megtenni, azaz amelyiknél a szennyezőanyag-kibocsátás csökkentésének határköltsége a legkisebb. A többi szennyezőnek természetesen kompenzálni kell azt, aki helyettük is tisztít. A Pareto-hatékony állapot tehát akkor és csak akkor valósul meg, ha a marginális szennyezéselhárítási költségek minden szennyezőre megegyeznek. Akkor áll tehát be a Pareto-hatékony állapot, ha az alábbi egyenlőségek mindegyike teljesül: MAC1 = MAC2 = … = MACn = MEC MEC = MU1 + MU2 + … + MUn MACn = MACtermeléscsökkentés = MACkörnyezetbarátabb technológia bevezetése = MACend-of-pipe A képletekben a MACn (Marginal Abatement Costs) az n-edik gyáregység szennyezéselhárításának, illetve a szennyezéselhárítás egyes típusainak határköltségét, a MEC

137

a társadalomra rótt externális határköltséget, az MUn pedig az n-edik lakos határkárát (negatív határhasznát) jelenti. A szennyezés azonban nem minden esetben keveredik tökéletesen, ezért megesik, hogy a

különböző

szennyező

forrásokból

kibocsátott

azonos

szennyezésnek

is

eltérő

következményei vannak. A várostól távolabb elhelyezett gyár szennyezése például kevésbé zavarja a város polgárait, mint azé a gyáré, amelyik közvetlenül a lakóházak szomszédságába települt. Ebben az esetben a szennyezéselhárítási kötelezettségek megosztása kissé bonyolultabb, ugyanis figyelembe kell venni a szennyezéselhárítási határköltséggörbék mellett a szennyezés terjedését leíró ún. szennyezésátviteli együtthatókat is. A szennyezésátviteli együtthatók azt fejezik ki, hogy az egyes szennyező források egy egységnyi emissziójából hány egységnyi szennyezés észlelhető a megfigyelt szennyezett területen. Megegyező emisszió és szennyezéselhárítási határköltséggörbék esetén az előbbi példában a lakóházakhoz közelebb eső gyárra jönne ki a nagyobb szennyezéselhárítási kötelezettség. A szennyezéselhárítási kötelezettségek megoszlása azonos költséggörbék és emissziók esetén megegyezik az átviteli együtthatók arányaival. A környezetvédelem természetesen nem merül ki mindössze a légszennyezés megakadályozásával, hanem ez egy igen széles fogalomkör. Jelenti például: •

a korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló természeti erőforrások, valamint a növényés állatvilág túlzott kizsákmányolásának megakadályozását;

•

a víz-, talaj- és légszennyezés visszaszorítását;

•

háztartási és veszélyes hulladékok újrafelhasználását, reciklálását, illetve esztétikus és higiénikus elhelyezését;

•

a városi zaj, zajártalmak csökkentését. A négy eset közgazdasági értelemben nem tér el egymástól. Mindegyik valamilyen

negatív externália, és mindegyikről elmondható, hogy zéró tranzakciós költségek mellett internalizálhatók. A különbség mindössze az érintettek számában és az externália irányában van. Míg az első, második és negyedik esetben a cselekmény nyertese a termelő, az externália vesztese pedig a lakosság, a harmadik esetben a nyertes a termelővállalat és a lakosság, a vesztes pedig a recikláló illetve a hulladékot eltakarító vállalat. Ez azonban nem közgazdasági különbség, a piaci alkuk mechanizmusai emiatt nem térnek el egymástól, a Pareto-hatékony állapot az alkuk útján zéró tranzakciós költségek mellett ugyanúgy megvalósul. A négy eset közül talán a hulladékgazdálkodás a legpiackonformabb, ugyanis a piaci alkufolyamatok itt járnak a legalacsonyabb tranzakciós költséggel. A szereplők viszonylag egyértelműen

138

meghatározhatók

(hulladéktermelő,

hulladékhasznosító,

hulladékfeldolgozó,

hulladékelhelyező). A hulladék termelője kompenzációs díjat fizet a hulladékgazdálkodó (újrahasznosító, komposztáló, recikláló, deponáló, stb.) részére. Gyakran azonban a tranzakciós költségek jelenléte miatt a piaci alkuk nehézkesek, sőt lehetetlenek. A tranzakciós költségeknek több típusa is jelentkezik a környezetvédelem esetében: 1) Információ beszerzésének a költsége: gyakran nehezen ismerhető meg már magának a környezetszennyezésnek a ténye is, annak hatása pedig még költségesebben becsülhető, mérhető. 2) Koordinációs költségek: minél több az érintett, annál költségesebb az érdekegyeztetés, a kommunikáció. A környezetszennyezés azonban általában széles társadalmi tömegeket érint. Sőt, a szennyezés sok esetben több generáción keresztül és globálisan érezteti a hatását (üvegházhatás, ózonlyuk, stb.)! Abban az esetben, amikor az érintettek egy része még meg sem született, meg sem lehet határozni az externália nyerteseinek és veszteseinek pontos körét. Így eleve kizárt, hogy a szereplők piaci alkuk útján meg tudjanak egyezni, ugyanis a jövőben megszülető és felnövő leszármazottak képviselői még elméletileg sem tudnak tárgyalóasztalhoz ülni. 3) A tulajdonjog kihirdetésének és megvédésének költségei: gondoljunk például az illegális szemétlerakókra, víz- és légszennyezőkre! Hiába tilos például közterületen vagy az erdőben szemetelni, a gyakorlatban ennek betartatása, illetve a szabálysértők megbüntetése költséggel jár.

3.2. fejezet Állami szerepvállalás a környezetvédelemben 3.2.1. fejezet A tranzakciós költségek csökkentése a technológia fejlesztésével Az állam feladata természetesen ezen a területen is elsősorban a piaci kudarcok csökkentése kell, hogy legyen. Az információtechnológia fejlesztése csökkenti a tranzakciós költségeket, javítja a piaci alkuk hatékonyságát, és így olcsóbbá teszi az externáliák internalizálódását. A technológia fejlesztésén kívül, az államnak célszerű támogatnia a környezetvédelemmel kapcsolatos kutatásokat és tömegtájékoztató 139

propagandákat is. Ha ugyanis a lakosság megismeri a szennyezőanyag-kibocsátásnak és a természeti erőforrások túlzott kitermelésének várható hatásait, az egyének képesek lesznek a preferenciáikat hatékonyabban kialakítani. Az Európai Unió környezetszabályozási gyakorlatában is felértékelődtek az utóbbi időben az olyan megoldások, amelyek a piaci szabályozást helyezik előtérbe. Ezt a folyamatot segíti például az ISO 14000 szabványsorozat is. Még ha nem is a tankönyvszerű piaci adok-kapok-szerű alkufolyamatot testesíti ez meg (az rendkívül magas tranzakciós költségekkel járna), de tulajdonképpen itt is arról van szó, hogy a vállalat a saját érdekeit szem előtt tartva korlátozza a szennyezését, a környezeti kár elmaradásáért pedig a vásárlók kompenzálják a vállalatot (önként tartózkodnak az olyan termékek vásárlásától, amelyek termelése közben szennyezik a környezetet). Bár a technológiai fejlődés evolutív folyamatával párhuzamosan egyre több és több típusú szennyezési jog válik piacképes termékké, figyelembe véve azonban a mindenkori technológiai színvonal adottságát, a tranzakciós költségek csökkentésének és így a piacok működőképességének vannak technikai határai. Adott tranzakciós költségek mellett nem minden „szennyezési jogok piaca” képes hatékonyan működni. Míg például a hulladékgazdálkodás területén a tranzakciós költségek alacsonyak, és egy viszonylag alacsonyabb információ-technológiai fejlettségi szint mellett is képes a piac hatékonyan működni, a lég- és vízszennyezési jogokat egészen a közelmúltig lehetetlen volt, és még jelenleg is csak roppant nehezen tudják áruba bocsátani. Itt ugyanis a különböző nehézségek (például a kibocsátásnak és a kiülepedésnek a viszonya, a rendszer túl sok szereplője, a mérésigények, a potyautas-magatartás, stb.) rendkívül megemelik a tranzakciós költségeket.

3.2.2. fejezet Kötelező felelősségbiztosítás környezetszennyezésre Ahogy az előző alfejezetben felsorolt piaci kudarcokból is kitűnik, az aszimmetrikus informáltság miatt gyakran igen költséges már magának a környezetszennyezés tényének és a szennyező személyének a meghatározása is. Egy-egy szennyező vállalat csődje ráadásul még elméletileg is lehetetlenné teszi a környezettisztítási kötelezettség behajtását, mivel a felelősségvonásra jogutód hiányában nincs lehetőség. A legtöbb esetben ilyenkor az állam az adófizetők pénzén kénytelen elvégezni a tisztítást. A gond csak az, hogy ezzel az állam olyan emberekkel is megfizetteti a tisztítást, akik biztos, hogy nem tehetnek a

140

szennyezésről. Ez egy negatív externális hatás. Közgazdaságilag sokkal ésszerűbb lenne, ha csak a potenciális szennyezők körének adójából vagy biztosítási díjából finanszíroznák a helyreállítást. Így az externália torzító hatása kisebb lenne. Bizonyos esetekben indokolt lehet ezért egy kötelező környezeti felelősségbiztosítási rendszer működtetése. Precedensértékű e tekintetben például a Svédországban, 1989-ben hatályba lépett Environmental Liability Insurance törvény, amelynek célja, hogy gondoskodjon azon károsultak kártalanításáról, akiknek kártérítés járna ugyan a Környezeti Károk Törvénye értelmében, de nincs kitől behajtani e követelésüket. A leggyakrabban előforduló ilyen helyzetek: •

a szennyezést okozó jogi vagy természetes személy kiléte nem határozható meg,

•

a szennyezést okozó személy fizetésképtelen,

•

a kártérítési igény elévült (ez olyan esetekben fordulhat elő, amikor például a negatív környezeti hatás 10 éve történt, de csak most jelentkezett ennek egészségkárosító hatása, a törvény pedig előírja, hogy a károsultnak 3 éven belül kell bejelentenie kárigényét. Felelősségbiztosítási szerződés megkötésére minden olyan gazdálkodót (termelőt,

szolgáltatót) kötelezni kell, amelynek tevékenysége a környezetre nézve veszélyesnek minősíthető, és potenciális esélye van a szennyezésnek, károkozásnak. A biztosítási díj nagysága a tevékenység típusától, kiterjedtségétől, valamint a foglalkoztatottak számától függ. A biztosítási díjat természetesen nem azért fizeti a vállalat, hogy az általa okozott kárért a kártérítési felelősséget áthárítsa a biztosítókra (ez továbbra is őt terheli), hanem azért, hogy a fent említett három alapesetben legyen valaki, aki megtéríti a vétlen kárát vagy a környezet megtisztításának költségét. A biztosítás feltételrendszere, valamint a fizetési kategóriákba sorolás Svédországban a kormány erőteljes közreműködésével történik, de az adminisztrációt a

legnagyobb

északi

biztosítók

intézik.

A

nemzetközi

tapasztalatok

alapján

a

felelősségmegosztással és a kockázatok felmérésével kapcsolatos tranzakciós költségek (szakértői és ügyvédi díjak, információgyűjtés, kockázati prémiumok, stb.) tetemesek lehetnek. A biztosítóknak ugyanis sokszor olyan közegben kell működniük, amelyben nem ismerik a környezet állapotát, és azt sem, hogy egy-egy esetben a környezet megtisztítása mekkora költséggel fog járni. Ezek a tranzakciós költségek akár jelentősen meg is haladhatják a felelősségbiztosítási rendszer nélkül működő modell tranzakciós költségeiből és externális hatásaiból származó társadalmi költségeket. A felelősségbiztosítási rendszer működtetése ezért csak a technológia igen magas fejlettségi szintje mellett lehet társadalmilag gazdaságos. 141

3.2.3. fejezet Környezetvédelmi adó Amennyiben egy adott technológiai színvonal mellett a szennyezési jogok piaca életképtelen, a gazdaságpolitikának egy másik „second-best” megoldást kell vállalnia. Ha a tranzakciós költségek túlságosan magasak, akkor az állami beavatkozás indokolt. Ekkor jöhetnek számításba az ökoadók. Amennyiben a lakosok nem képesek közvetlen módon kifejteni preferenciáikat, vagy a kinyilvánítás túlságosan költséges lenne, akkor ezt megtehetik a képviseleti demokrácia útján is. Ha az állam környezetvédelmi adót vet ki bizonyos szennyezési tevékenységekre, majd a befolyt összegből a károsultakat támogatja, akkor ezzel ugyanúgy internalizálja a negatív externáliát, ráadásul a tranzakciós költségek (információbeszerzés, kommunikáció, koordináció, stb. költségei) az érintettek számának csökkenése miatt lecsökkennek. (A kormányzati kudarcok jelenlététől az egyszerűség kedvéért átmenetileg tekintsünk el.) A környezetvédelmi termékdíjak (melyet az elmélet kidolgozója után pigou-i adónak is neveznek) is ezt a logikát hivatottak követni. Magyarországon ma több olyan terméket sújtanak külön adóval, melyek fokozottan károsítják a környezetet. Termékdíj-kötelezettség van például a gumiabroncsok, a személygépkocsik, az üzemanyagok, az egyéb kőolajtermékek (pl. fűtőolaj, kenőolaj, fáradt olaj, stb.), a csomagolóanyagok és -eszközök, a reklámhordozó papírok, a hűtőberendezések, az akkumulátorok, a hígítók és oldószerek és különböző elektromos és elektronikai termékek után. A termékdíjak környezetvédelmi jelentősége vitathatatlan, ugyanakkor a fogyatékossága szintén tetten érhető. A modell azt feltételezi, hogy egységnyi termelés egységnyi szennyezéssel jár, és ezért ahhoz, hogy az egyensúly létrejöjjön, elegendő, ha a termelést adóztatják meg. A helyzet ezzel szemben az, hogy a termelés és a szennyezés között nem feltétlenül lineáris a kapcsolat. Egy adott termék előállítása a felhasznált nyersanyagoktól, az alkalmazott technológiától és a környezetvédelmi megoldásoktól függően egészen különböző szennyezés-kibocsátással járhat. A termelésre kivetett adó hátránya ezért az, hogy kizárólag a termelés visszafogására, és nem a kisebb környezetszennyezéssel járó termelési struktúrára történő átállásra ösztönöz. Ez a probléma úgy hidalható át, hogy az adót nem a termelésre, hanem közvetlenül a szennyezésre vetjük ki. Ez természetesen azzal a hátránnyal jár együtt, hogy a szennyezés nagyságát mérnünk kell, ami

142

költségesebbé teszi a lebonyolítást. Egyszerűsítő megoldások persze léteznek, ugyanis egy konkrét technológia okozta emisszió gyakran kiszámítható, és ezért nem szükséges annak folyamatos mérése. Ez a megoldás azonban nem alkalmazható bizonyos típusú szennyezések (pl. üzemzavarból származó szennyezések) szabályozására. A 3.1. fejezetben leírt iteratív modell bemutatja az eljárást, hogy milyen módon előzhető meg az externáliák és közjavak esetében a potyautas-taktika. A modell gyakorlati alkalmazása azonban kivitelezhetetlen, ugyanis elképesztően magas tranzakciós költségekkel járna együtt, és belátható időn belül nem is várható, hogy az emberiség olyan technológiai színvonalat ér el, mely ennek alkalmazását gazdaságosan lehetővé teszi. Jelenlegi információs technológiai színvonal mellett még az állam jelenlétével is roppant nehezen akadályozható meg a potyautas-jelenség, ezért a gazdaságpolitika számára elgondolkodtató lehet az externália károsultjainak nem kompenzálása. Nézzünk erre két példát! 1) Az utcai villamos zaja egy határon túl már csak igen nagy gazdasági áldozatok árán volna csökkenthető, bár a zaj még mindig zavarja a város lakóinak nyugalmát. A „megoldás” ilyenkor csak az egyéni védekezés lehet: az ablakok hangszigetelése, végső esetben a füldugó. Elvileg persze a károsult védekezési költségeit (pl. a hangszigetelést, a füldugót) is fizethetné a közlekedési vállalat, ez azonban nyilván azt eredményezné, hogy olyanokat is elkezdene zavarni még a kismértékű nesz is, akik eddig nem panaszkodtak a zaj miatt. A kárért való kompenzálás reményében a lakók olyan felelőtlen magatartást tanúsítanának, amellyel a zaj miatti jólétcsökkenésüket még tovább növelnék, és ez újabb kompenzálást igényelne (erkölcsi kockázat). 2) A hőerőmű nitrogén-dioxid-kibocsátása talajsavasodást okoz, ami csökkenti a talaj termőképességét. A hőerőművet célszerű a nitrogén-dioxid-kibocsátás miatt környezeti adó fizetésére kötelezni, és ezzel a környezet szennyezésének visszaszorítására ösztönözni, de nem célszerű a tőle beszedett adóból a mezőgazdasági termelőt a talaj savanyodása miatt kárpótolni. Amennyiben ugyanis az áldozatnak megtérítenék a kárát, elveszítené érdekeltségét a védekezésben, sőt abban lenne érdekelt, hogy minél nagyobb kárt mutasson ki. A kár megtérítése nélkül abban érdekelt, hogy földjét a változó talajkémhatást is figyelembe véve hasznosítsa. Olyan növényi kultúrákat igyekszik termeszteni, amelyek tűrik a környezeti körülményeket, és nem akarja a talaját közgazdasági értelemben értelmetlenül túljavítani. A példákban leírt potyautas-jelenségek tökéletes információáramlás mellett elméletileg kiküszöbölhetők lennének, de a jelenlegi technológiai fejlettségi szinten a gyakorlatban ez nem kivitelezhető. Az externália internalizálása érdekében a környezetterhelésért ki kell 143

vetni, és be kell szedni az adót, mert ez a társadalomnak okozott károk csökkentésére ösztönöz, de az így befolyt adót nem szabad támogatásként odaadni a károsultaknak, mert a támogatás rontaná a gazdasági hatékonyságot, hiszen az áldozatot abban tenné érdekelté, hogy a környezetszennyezésből származó kára nagyobb legyen. A közvetlen támogatás helyett az államnak célszerű inkább a befolyt adóból olyan beruházásokat eszközölni, illetve olyan projekteket támogatni, amelyek csökkenthetik az érintettek kárát, illetve javítják a károsultak életszínvonalát (támogathatja például a hangszigetelő ablakok és a talajregeneráló szerek kutatását, fejlesztését).

3.2.4. fejezet Mikor célravezetőbb a normával történő szabályozás, mint a környezetvédelmi adó? Vannak olyan esetek, amikor a tranzakciós költségek már annyira magasak, hogy nemcsak a szennyezési jogok piaca életképtelen, hanem még a környezetvédelmi adók beszedése is nehézségbe ütközik, vagy magas társadalmi kockázattal jár. Ilyen esetekben előfordulhat, hogy célszerűbb, ha az állam inkább törvényben rögzítve maximálja a szennyezés nagyságát, az azt túllépőket pedig komoly büntetésekkel sújtja. A következőkben annak elméletét fogjuk áttekinteni, hogy mikor célravezetőbb egy központi szabvány rögzítése, és mikor célszerűbb inkább a piacbarátabb adókivetés alkalmazása. 3.1. ábra

költségek, hasznok

MNPB

MNPB’ (Q*A adó esetén)

MEC

A

Q* gazdasági aktivitás

144

Qm

A 3.1. ábrán az MNPB (Marginal Nett Private Benefit) a termelővállalat egyéni tiszta határhasznát ábrázolja, azaz azt mutatja, hogy a szennyezést okozó termelés egy egységgel történő bővítése mekkora extra hasznot biztosít a vállalat számára. A vállalat haszna akkor a legnagyobb, ha Qm nagyságú a termelése. Ekkor a vállalat profitja megegyezik az MNPB alatti terület nagyságával. A szennyező tevékenységből származó, a társadalom szintjén keletkező externális határköltségeket a MEC (Marginal External Costs) görbe ábrázolja. Az MNPB és a MEC görbék metszéspontjánál, azaz Q*-nál a termelő határhaszna éppen megegyezik a társadalomnak okozott határkárral. Ez a pont Pareto-értelemben optimális. Az ábra szemléletesen mutatja, hogy a Q*-nál nagyobb termelés esetén a teljesítményből származó hozamokat a társadalom kevésbé értékeli, mint a termeléssel együtt járó és a társadalomra hárított kárt. A Q*-nál kisebb teljesítmények esetén a termelői hasznok meghaladják a társadalmi károkat. A korábban ismertetett pigou-i adó alkalmazása esetén az adó optimális nagyságát a Q*A szakasz ábrázolja. Ha a termelés minden egységére ezt az adónagyságot vetjük ki, akkor az MNPB görbe pontosan ekkora mértékben tolódik el lefelé, és a termelő tiszta magánhaszna pontosan akkor lesz maximális, ha a termelés Q*. A termelés egységére kivetett Q*A adó tehát Pareto-értelemben optimális eredményhez vezet. Ahhoz azonban, hogy a hatóság pontosan meg tudja határozni a Q*A adó nagyságát, pontosan ismernie kell az MNPB és a MEC görbék elhelyezkedését, meredekségét. Ha azonban a hatóságok tökéletesen informáltak, akkor nemcsak az adókivetés vezethet el a Pareto-hatékony termelési szinthez, hanem a normatív szabályozás is. Elég, ha az állam törvényben írja elő, hogy a termelés nem haladhatja meg a Q* szintet (ha meghaladja, akkor elrettentően magas, azaz Q*A-nál nagyobb pénzbüntetést kell a vállalatnak fizetnie). Levonható tehát a következtetés: ha a kormányzat tökéletesen informált, akkor a szabványokkal és az adókkal történő szabályozás ugyanahhoz a Pareto-hatékony eredményhez vezet, és hogy melyiket alkalmazzák, az nem gazdasági mérlegelés kérdése. A valóságban azonban a magas tranzakciós költségek miatt a szabályozó hatóságok sosem tekinthetők jól informáltnak. A szennyezésnek rendszerint tovagyűrűző hatásai vannak, és a károkat térben és időben igen nehéz megbecsülni. Nem beszélve arról, hogy a hatóságok igen nehezen és költségesen ismerik meg a vállalatok határhaszongörbéit, mivel a vállalatoknak nem áll érdekében a hatóság pontos tájékoztatása. A hatóságok kénytelenek a vállalati és környezetvédelmi lobbik és szakértők számításait alapul venni. Az adók és a

145

normák közti választás szempontjából négy alapeset lehetséges (alapesetnek azt nevezzük, amikor az MNPB és a MEC görbék közel azonos meredekségűek): 1) Az MNPB görbe alulbecsült, a MEC görbe pedig felülbecsült, ahogy azt a 3.2. ábra mutatja. Ebben az esetben a hatóságok által megbecsült társadalmi optimum nem Q*, hanem Q termelési szint mellett van, ezért a hatóságok ezt a szintet kívánják „beállítani”. Ennek érdekében kétféle eszközhöz nyúlhatnak: vagy normatív módon maximálják a termelést Q szinten, vagy QA’ adót vetnek ki a termelés minden egységére. Annak ellenére azonban, hogy a becslések szerint a két gazdaságpolitikai lépés hatása azonos, a valóságban (a görbék pontatlan becslése miatt) a két lépés különböző hatást vált ki. Ha az állam a szabvány mellett dönt, akkor a termelés valóban Q marad, és a társadalmi veszteség mértéke pedig megegyezik az ABC háromszög területével. (Ennek oka: QQ*AB trapéz területének megfelelő haszon nem lett megtermelve, ugyanakkor ezáltal az externáliák által okozott társadalmi kár a QQ*AC trapéz területének mértékével szintén lecsökkent.) Ha viszont az állam inkább a QA’ pigou-i termékadó kivetése mellett dönt, akkor a termelés valójában Q’ szinten fog stabilizálódni. Ez esetben a Pareto-hatékony állapothoz képesti társadalmi veszteséget az ADE háromszög területe ábrázolja (Q*Q’DA többlettermelés és Q*Q’EA társadalmi többletkár összege). Az ADE háromszög területe kisebb az ABC háromszög területénél, ezért ez esetben az adókivetés az előnyösebb gazdaságpolitikai eszköz. 3.2. ábra

Alulbecsült MNPB és felülbecsült MEC görbék esetén MEC (felülbecsült)

költségek, hasznok

MNPB

MEC

Szabvány

B MNPB (alulbecsült)

E A Adó

A’ D C

Q

Q*

Q’

gazdasági aktivitás

146

Qm

Ha tehát az MNPB görbe alulbecsült, a MEC görbe pedig felülbecsült, akkor a pigou adó alkalmazása a szabványnál előnyösebb, és jobban közelíti az állapotot a Paretooptimumhoz. 2) A másik esetben mind az MNPB, mind a MEC görbe alulbecsült, ahogy azt a 3.3. ábra is mutatja. Ebben az esetben a hatóságok az A’ pontban becsülik meg a társadalmi optimumot, ezért a termelést a Q szinten próbálják meg beállítani. Ha normatív szabványt (és emellett elrettentően magas büntetést) alkalmaznak, akkor a termelés ténylegesen beáll a Q szinten, a Pareto-hatékony állapothoz képesti társadalmi veszteség pedig az ABC háromszög területének megfelelő mértékű lesz. Ha viszont a hatóság úgy dönt, hogy QA’ nagyságú adót vet ki a termelés minden egységére, akkor a termelés valós szintje nem Q, hanem Q’ szinten fog beállni. Ekkor a társadalmi veszteség mértéke jóval nagyobb, az ADE háromszög területének megfelelő nagyságú lesz. Ha tehát mind a MEC, mind pedig az MNPB görbék alulbecsültek, akkor a szabvány alkalmazása mellett jutunk közelebb a Pareto-hatékony állapothoz. 3.3. ábra

Alulbecsült MEC és MNPB görbék esetén

költségek, hasznok

MNPB

MEC

Szabvány E

MNPB (alulbecsült)

B A

MEC (alulbecsült)

C D

Adó

A’

Q

Q*

gazdasági aktivitás

Q’

Qm

3) A harmadik eset az, amikor az MNPB felülbecsült, a MEC görbe pedig alulbecsült, ahogy ezt a 3.4. ábra is mutatja.

147

3.4. ábra

Felülbecsült MNPB és alulbecsült MEC görbék esetén

költségek, hasznok

Szabvány MNPB (felülbecsült) MEC E

MNPB C A

A’ B

MEC (alulbecsült) Adó

D Q*

Q'

Q

Qm

gazdasági aktivitás

Az eddig ismertetetthez hasonló logika alapján a kormányzat Q szinten próbálja meg beállítani a termelést. Ha ennek érdekében szabványt alkalmaz, akkor a Paretooptimumtól való eltérés, a társadalmi veszteség az ADE háromszög területének megfelelő nagyságú. Ha viszont a kormányzat QA’ nagyságú pigou-i termékadót vet ki a termelésre, akkor a termelés valós szintje Q’ szinten fog stabilizálódni, mely mindössze ABC területnagyságnak megfelelő társadalmi veszteséggel jár együtt. Ha tehát az MNPB görbe felülbecsült, a MEC görbe pedig alulbecsült, akkor a termékadó kivetése célszerűbb gazdaságpolitikai eszköz, mint a szabvány. 4) A negyedik esetben mind az MNPB, mind pedig a MEC görbe felülbecsült, ahogy ezt a 3.5. ábra is mutatja. A kormányzat most is az A’ pont elérésére, azaz Q termelési szint „beállítására” törekszik. Ha ezt norma előírásával ténylegesen be is állítja, akkor a társadalmi veszteséget az ABC háromszög területe ábrázolja. Ha viszont a hatóságok QA’ nagyságú termékadót vetnek ki, akkor a termelés Q’ szintre csökken, és a társadalmi veszteség jóval nagyobb, DAE a területnek megfelelő nagyságú lesz. Ha tehát mind az MNPB, mind pedig a MEC görbe felülbecsült, akkor szabvány alkalmazásával közelebb kerülhetünk a Pareto-optimális állapothoz, mint a pigou-i termékadó kivetésével.

148

3.5. ábra

költségek, hasznok

Felülbecsült MNPB és MEC görbék esetén Szabvány

MNPB (felülbecsült)

MEC (felülbecsült)

MEC

MNPB

A’

E

Adó A C B D Q*

Q'

Q

Qm

gazdasági aktivitás

Ezután feltehetjük a kérdést, hogy ebből az elméleti okoskodásból származhat-e a gyakorlati

gazdaságpolitikus

számára

valamilyen

kézzel

fogható

haszon.

A

gazdaságpolitikus –még ha ismeri is a leírt elméletet– csak akkor képes helyesen dönteni a tekintetben, hogy adót vessen ki, vagy normatív módon szabályozzon, ha tudja, hogy az MNPB és MEC görbék felül- vagy alulbecsültek. Ezt azonban elég nehéz tudni, ugyanis pontosan azért vannak a görbék rosszul megbecsülve, mert nem ismert a valós elhelyezkedésük. A politikai gyakorlatban azonban a gazdaságpolitikus sokszor következtetni tud arra, hogy a görbék felül vagy alul lettek becsülve. Ehhez elég, ha ismeri a hatástanulmányt kidolgozó személyek politikai indíttatásait. Elég valószínűtlen például, hogy a környezetvédő lobbik alul fogják becsülni a MEC görbét! Ugyanezen logikából kifolyólag valószínűsíthető, hogy a szennyezést okozó vállalat megpróbálja a társadalmi károkat minél alacsonyabb mértékűnek feltüntetni, azaz a MEC görbét alulbecsülni. Az MNPB görbe esetében már nem ennyire egyértelmű a helyzet. Nyilvánvaló, hogy maga a termelő ismeri a legjobban a saját határhaszongörbéjét, azonban a vállalat érdekelt lehet a görbe felül- és alulbecslésében egyaránt. Ha a vállalat arra számít, hogy a kormányzat pigou-i adó kivetésére készül, akkor a vállalatnak az áll érdekében, hogy a valósnál alacsonyabb hasznot valljon be. Ez esetben tehát az MNPB görbét „alulbecsüli”, ugyanis a kivetett adó nagysága így alacsonyabb. Ha viszont a vállalat arra számít, hogy a 149

kormányzat normatív módon fogja maximálni a termelést, akkor a vállalat abban érdekelt, hogy a valósnál magasabb határhaszongörbét mutasson fel abban reménykedve, hogy ennek tudatában a kormányzat „enyhébb szabványt” állapít majd meg. Ez esetben tehát a vállalat az MNPB görbét felülbecsli. Amikor tehát a kormányzat arról dönt, hogy adó kivetésével vagy normatív szabályozással próbálja meg internalizálni a környezetszennyezésből származó externáliákat, mindenekelőtt azt kell megállapítania, hogy a rendelkezésre álló tökéletlen információk (pontatlan MNPB és MEC görbék) vajon milyen irányban térhetnek el a valóságtól. Ennek megállapítása nem közgazdasági, hanem politikai feladat. A gazdaságpolitikusnak ismernie kell a hatástanulmányokat összeállító személyek egyéni motivációit, és ennek megfelelően kell mérlegelnie az eredmények valósághűségét. Egy idő után az is előfordulhat természetesen, hogy az elemzéseket összeállító lobbik (szennyező vállalat, környezetvédő lobbik, stb.) kiismerik a fent leírt elméletet, a kormányzat lépéseinek szabályait, és a hatástanulmányok összeállításakor és céljaik elérésekor már ezt is kalkulálják. Ez esetben a modell már játékelméleti feladattá bonyolódik tovább. Eddig a norma és a pigou-i adó közötti választás négy alapesetét tekintettük át. Az eddigi esetek mindegyikére az volt jellemző, hogy az MNPB és a MEC görbék közel azonos meredekségűek voltak (természetesen ellentétes irányban). Ez az eset azonban annyira speciális, hogy a valóságban csak véletlenül fordulhat elő, ugyanis a valóságban az esetek többségében a görbék különböző meredekségűek. A továbbiakban ezen általánosabb esetekre fogunk szabályszerűségeket keresni. Az egyszerűség kedvéért a következő két példában csak az egyik görbe, az MNPB görbe alulbecslésével számolunk. (Ez az egyszerűsítés nem torzítja végső következtetéseinket, ugyanakkor szemléletesebbé teszi a példát.) 1) A 3.6. ábrán látható esetben a MEC görbe meredekebb az MNPB görbénél. A rendelkezésre álló tökéletlen információk alapján a kormányzat a C pontot, azaz a Q termelési szintet kívánja beállítani. Ha ennek érdekében normatív szabályozást alkalmaz, akkor a társadalmi veszteséget az ABC háromszög reprezentálja. Ha viszont a kormányzat QC nagyságú pigou-i adó kivetése mellett dönt, akkor a valós termelési szint nem Q, hanem Q’ szinten fog stabilizálódni. Ez esetben a társadalmi veszteséget az ADE háromszög reprezentálja, melynek területe nagyobb az ABC háromszög területénél. (Könnyen belátható, hogy ha az MNPB és a MEC görbe meredeksége azonos lenne, akkor a két háromszög területe, azaz a társadalmi veszteség mértéke a két esetben megegyezne.) Az a tény tehát, hogy a MEC görbe meredekebb, mint az MNPB görbe, azt 150

eredményezte, hogy a szabvány előnyösebb választás lett, mint a pigou-i adóval történő szabályozás. 3.6. ábra

Alulbecsült MNPB és "meredek" MEC görbe esetén

MEC

költségek, hasznok

Szabvány MNPB

E

B MNPB (alulbecsült)

A D

Adó

C

Q

Q’

Q*

Qm

gazdasági aktivitás

2) A 3.7. ábrán látható esetben a MEC görbe laposabb az MNPB görbénél. A már többször leírt gondolatmenet alapján az ábráról leolvasható, hogy a társadalmi veszteség most a pigou-i adó kivetése esetén alacsonyabb (ADE háromszög területe), mint szabvány rögzítése esetén (ABC háromszög területe). Az a tény tehát, hogy a MEC görbe laposabb, mint az MNPB görbe, azt eredményezte, hogy a termékadó előnyösebb gazdaságpolitikai eszköz lett, mint a szabvánnyal történő szabályozás.

151

3.7. ábra

Alulbecsült MNPB és "lapos" MEC görbe esetén

költségek, hasznok

MNPB

Szabvány

MNPB (alulbecsült)

B MEC A

E Adó D

C Q*

Q

Q’

Qm

gazdasági aktivitás

Az

elméletből

származó

eredményt

könnyen

átültethetjük

a

gyakorlati

gazdaságpolitikába is. Kimondható, hogy azon szennyezéstípusok esetén, ahol a társadalmi károk a hibás becslések következtében tetemesek lehetnek, és a környezet az adott szennyezésre nagyon érzékeny (meredek MEC görbe esetén), az esetleges katasztrófák elkerülése érdekében normatív szabályozást kell a kormányzatnak alkalmaznia. Így például nem célszerű adókkal szabályozni a benzin ólomtartalmát, a szennyvíz higany- vagy fenoltartalmát és a növényvédő szerek használatát. Olyan szennyezéstípusoknál azonban, ahol a hibás becslések esetén a környezeti következmények miatt fellépő társadalmi károk nem lesznek túl nagyok (lapos MEC görbe esetén), az adóval történő szabályozás az előnyösebb. A szigorú szabvány helyett célszerű inkább pigou-i adóval szabályozni például az energiafelhasználást, a csomagolóanyag-felhasználást, a kén-dioxidkibocsátást, stb.

3.2.5. fejezet Miért dominál mégis a normatív szabályozás a gyakorlatban? A politikai gyakorlatban sajnos csak igen ritkán érvényesül a leírt közgazdasági elmélet. A hatóságok a szükségesnél jóval többször használják a direkt szabályozóeszközöket, és 152

diszkriminálják a piaci és adóügyi megoldásokat. A normatív szabályozás gyakorlati túlsúlyának több oka is van: 1) Adminisztratív szabályozás esetén a közgazdászok kisebb fontosságú szerepet játszhatnak, és a konzervatív hatósági szemlélethez, szokásokhoz közelebb áll az „utasítás-ellenőrzés-büntetés megközelítés”, mint a piaci. A hatóságok a gazdasági megközelítést túl indirektnek tekintik, ahol elsősorban a szennyező dönt a cselekedeteiről, és nem előírásokkal történik a cselekedeteik szabályozása és megzabolázása. 2) A környezeti díjakból befolyó jövedelmet gyakran bizonytalannak tekintik, ráadásul még politikai támadások kereszttűzébe kerülhet az is, hogy a környezeti díjak árnövelő hatásúak, és hozzájárulhatnak az infláció növekedéséhez. 3) A direkt szabályozás hatása a környezet minőségére biztosabb, dokumentálhatóbb. 4) A direkt szabályozást úgy tekinti a közvélemény, mint egy „hagyjátok abba!” politikát, míg a díjakkal való szabályozást úgy is lehet tekinteni, mint ami „jog a szennyezéshez”. 5) Csak az elmúlt évtizedekben fejlődött fel annyira a technológia, hogy nagyobb lehetőségek nyíltak a piaci alkuk és az adóügyi szabályozások megvalósítására (az informatikai forradalomnak köszönhetően), azonban a politikai közgondolkodás még nem minden esetben ismerte fel az új lehetőségeket. 6) Többnyire a vállalatok is a direkt szabályozást preferálják az adókkal szemben, és ennek érdekében gyakran nyomást is gyakorolnak a döntéshozókra. A normatív szabályozást egyrészt azért kedvelik a vállalatok általában jobban, mert feltételezik, hogy tárgyalásokon keresztül nagyobb hatást gyakorolhatnak a szabályozásra, másrészt pedig azért, mert az új szabályok bevezetése a tárgyalások miatt általában hosszú időt vesz igénybe, és addig sem kell betartani a szigorúbb előírásokat. A leírt okok egyértelműen visszavezethetők olyan kormányzati kudarcokra, mint a választók és a politikusok között, valamint a hatóságok hierarchiájának különböző szintjei között, illetve a vállalati lobbik és politikusok között érvényesülő aszimmetrikus informáltság, és az ebből származó megbízó-ügynök probléma. A kormányzati kudarcok és azok tovagyűrűző hatásainak figyelembevétele szintén rendkívül fontos a gazdaságpolitikai eszközök megválasztásakor. A következő alfejezet a környezetpolitikában érvényesülő kormányzati kudarcokat igyekszik röviden bemutatni.

153

3.3. fejezet Elkerülendő kormányzati kudarcok a környezetpolitikában A kormányzati szerepvállalás csökkentheti a tranzakciós költségeket, és így az externáliák olyan esetekben is internalizálhatók lesznek, amikor ez piaci alkuk útján a gyakorlatban kivitelezhetetlen lenne. Tranzakciós költségek és tovagyűrűző hatások azonban a kormányzati tevékenység közben is jelentkeznek: •

Az információ beszerzésének költségessége miatt aszimmetrikus informáltság van a választók és politikusok között, a politikusok és a hivatali apparátus, a szennyező vállalat és a hatóságok között, valamint az állami bürokrácián belül egyaránt.

•

Az állam közreműködése által a koordinációs költségek sem szűnnek meg.

•

Az információs aszimmetria hatására a kormányzatnál itt is jelentkezhetnek a 4.6 fejezetben leírt tovagyűrűző hatások. A politikusok, köztisztviselők, a politikai lobbik a saját érdekeik mentén, és igen gyakran a társadalom érdekeivel szembefordulva cselekednek például a járadékvadászat, a politikai háttéralkuk és szavazatcserék kapcsán. A tevékenység folyamán jelentkezik a megbízó-ügynök probléma, az erkölcsi kockázat és a kontraszelekció egyaránt. A kérdés ezután kettős: egyrészt azt kell eldönteni, hogy a kormányzati tevékenység

közben keletkező kudarcok negatív hatásai vajon nagyobbak vagy kisebbek, mint a piaci kudarcok társadalmi költségei. Ha a kormányzati kudarcok mértéke kisebb, akkor azt kell utána mérlegelni, hogy milyen típusú állami szerepvállalással lehet a kormányzati kudarcokat minimalizálni. Mérlegelni kell például, hogy mely környezetpolitikai hatásköröket célszerű a helyi önkormányzatok számára, és melyeket a központi kormányzat számára biztosítani. A föderális kormányzati rendszer előnyeit és hátrányait egyaránt leírja a 4.7. fejezet. Amennyiben a technológia fejlett, és ezáltal az információáramlás olcsó és hatékony, akkor a föderális államberendezkedésnek számos előnye van (a közjavakat, közszolgáltatásokat a helyi igényekhez lehet igazítani, az emberek „szavazhatnak a lábukkal” is, stb.), amennyiben viszont az információáramlás költséges, a föderalisztikus állam következtében létrejövő párhuzamos struktúrák csak feleslegesen megemelik a koordinációs költségeket. Ez esetben célszerűbb a központi szabályozás. A továbbiakban nézzünk erre egy konkrét példát! A városi zöldfelületek (parkok, erdők, ligetek, stb.) területnagyságának minimumát az államnak szabályoznia kell (piaci eszközökkel, adókkal vagy normatív szabályozással), mivel

154

a zöldfelületeknek pozitív externális hatása van a társadalomra, ugyanakkor a tiszta piaci alkuk igen költségesek, sőt sok esetben (pl. generációkon átívelő környezeti hatások esetén) még elméletileg is kivitelezhetetlenek lennének. Ha kizárólag a magánhaszon és a profitérdek befolyásolná azt, hogy vágjuk-e ki a városi fákat, és értékesítsünk-e minden területet építési telekként, akkor a zöldfelületek nagysága messze alulmaradna a társadalmilag kívánatos mértéktől. A kérdés most már csak az, hogy vajon a helyi önkormányzatokra vagy a központi kormányzatra (vagy mindkettőre egyszerre) bízzuk a zöldfelület-gazdálkodás problémájának megoldását. Az első mérlegelendő kérdés az, hogy például egy városi liget vajon helyi közjószágnak minősülhet-e. Egyfelől biztosan, hiszen annak szépségét, tiszta levegőjét elsősorban a helyi lakosok és az arra látogatók élvezik. Másfelől viszont a fáknak nemzeti, sőt globális hatásai is vannak (gondoljunk például az üvegházhatásra és a globális felmelegedésre). Példánk esetében azonban nem sokat tévedünk, ha a városi ligetet, közparkot helyi közjószágnak tekintjük, és eltekintünk a globális hatásoktól. Az azonban, hogy valami helyi közjószág, még

nem

jelenti

azt,

hogy

minden

hatáskört

csak

és

kizárólag

a

helyi

önkormányzatoknak kell adni. Igaz, hogy az externális hatások elsősorban a helyi lakosokra terjednek ki, de a tranzakciós költségeknek más tovagyűrűző hatásai is vannak! Elképzelhető például olyan nemzetgazdasági környezet, ahol az információtechnológia, a sajtó és a média országos viszonylatban hatékonyabban működik, mint helyi szinten. Elképzelhető, hogy a környezetvédelmi makroszabályozást a választópolgárok jobban figyelemmel tudják kísérni, mint a helyit. Ha az országos politikusok és a választópolgárok között kisebb az aszimmetrikus informáltság, mint a helyi politikusok és a választópolgárok között, akkor célszerű bizonyos jogköröket még akkor is átadni az országos politikának, hogyha valójában helyi közjavak szabályozásáról van szó. Ha ugyanis a helyi politikusok és a választópolgárok között az információáramlás tökéletlen, és nagyobb mértékben jelentkezik a megbízó-ügynök probléma, mint a választópolgárok és az országos politikusok között, akkor a helyi politikusok könnyen a rövid távú profitérdekeknek és politikai érdekeknek rendelhetik alá a hosszú távú hatást kifejtő környezetpolitikai döntéseket is. Ha viszont például központilag szabályozott, hogy az egyes települések területének minimálisan hány százalékát kell zöld növényzettel beborítva hagyni, vagy például központilag értékelik fel a fák társadalmi

értékét,

társadalmi

hasznosságát,

és

arra

kötelezik

a

helyi

tulajdonosokat/önkormányzatokat, hogy a fák kivágása esetén a társadalmat (azaz a központi költségvetést) anyagilag kárpótolják, akkor ezzel csökkenthetjük a megbízó-ügynök probléma lehetőségét. Hogy a megbízó-ügynök probléma valójában helyi vagy országos szinten 155

jelentkezik elsősorban, az a mindenkori technológia, sajtó- és médiaviszonyok és társadalmi hagyományok, azaz az információáramlás jellegének, hatékonyságának a függvénye.

156

4. fejezet Lakáspolitika 4.1. fejezet A lakáspiac kudarcai Az eddigi gyakorlatnak megfelelően, ismét az állami szerepvállalás teljes hiányából, azaz tiszta piaci viszonyokból indulunk ki, majd meghatározzuk a piaci kudarcokat, és ebből levezetjük az állami szerepvállalás jellegének szükségességét. A lakáspiacon is jelentkezik a nem racionális piaci magatartás pánikszituációk esetén. Természeti katasztrófák, háborúk és más hasonló váratlan, megrázó élethelyzetek irreálisan is képesek eltéríteni az ingatlanpiaci árakat. Empirikus felmérések szerint közvetlenül a katasztrófák kitörése után a piaci szereplők messze túlbecsülik az újabb és újabb katasztrófák bekövetkezésének valószínűségét, ezért az ingatlanárak képesek az indokoltnál nagyobb mértékben is lezuhanni. Empirikus tanulmányok bizonyítják azt is, hogy a katasztrófák bekövetkezésének valószínűségét a piac „békeidőkben” hajlamos alábecsülni, akár nullának is tekinteni, amely azt eredményezi, hogy a veszélyeztetett területeken túlzott ingatlanberuházások történnek, amely erőforrás-pazarláshoz vezet. Egy család otthona bizonyos szempontból nem tekinthető hagyományos értelemben vett terméknek, mely szintén piaci kudarcot jelent. Az általános egyensúlyelmélet rövid bemutatásánál láthattuk, hogy az egyensúly létezésének feltétele, hogy a fogyasztók teljesen önellátók legyenek. Alapkritérium, hogy az emberek létfenntartásához szükséges alapvető cikkek sose hiányozzanak, az ember élete, önfenntartása sose legyen veszélyben. Kérdésként merülhet fel, hogy vajon az ivóvíz, alapvető élelmiszer, levegő és más hasonló létszükségleti cikk mellett alapvető létszükségleti cikknek tekintjük-e az otthont. A közgazdaságtudomány akkor tekint létszükségleti cikknek egy terméket, ha a termék hiánya megakadályozza az egyént abban, hogy homo economicusként létezni tudjon, és racionális piaci szereplőként cselekedhessen. Ebben úgy lehet megakadályozni egy személyt, hogy ha a termék hiánya annyira kiszolgáltatottá teszi a társadalomban, hogy ez hétköznapi döntéseire jelentős hatást gyakorol. Ha például egy embernek nincs otthona, akkor az a mai fejlett társadalmakban már valószínűleg olyan mértékű kirekesztettségérzést is jelenthet, mely megakadályozza számára a racionális piaci magatartást. Felvetődhet tehát az a

157

kérdés, hogy az állam szerepet vállaljon-e annak biztosításában, hogy még a legszegényebb rétegeknek is fedél lehessen a feje fölött. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a legtöbb fejlett országban ez már valóban általános társadalmi elvárásnak tekinthető. Az ENSZ Emberi jogok deklarációjának 45. cikkelye is kimondja például, hogy mindenkinek joga van önmaga és családja számára egészséges és elfogadható életszínvonalhoz, beleértve a lakáshoz való jogot is, de ennek általánossá tétele mindeddig szinte sehol nem valósult meg. Az otthon ráadásul tekinthető közjószágnak is. A 3. fejezetben láthattuk, hogy vannak olyan termékek, amelyek egyszerre rendelkeznek a magánjószágok és a közjószágok tulajdonságaival. A lakás abból a szempontból természetesen magánjószág, hogy a használatából ki lehet bárkit zárni, és a használat határköltsége nem zérus. Ha viszont tekintetbe vesszük azt a társadalompolitikai nézetet is, hogy ha egy városban sok a hajléktalan, akkor ezáltal romlik a városkép, az idegenforgalom, a közbiztonság, a társadalmi közmorál és az életminőség is, akkor azt is láthatjuk, hogy a lakásnak vannak közjószág tulajdonságai is. Annak tehát, hogy kevesebb egy városban a hajléktalan, közhaszna van. A társasházaknál jelentkeznek externális hatások is, amelyek a potyautas-taktika és a magas tranzakciós költségek miatt nem internalizálhatók. Potyautasként viselkedik például az a társasházi lakó, aki rendszeresen megvétózza a ház hosszú távú fejlesztésére vonatkozó javaslatokat, miközben arra gondol, hogy úgyse fog hosszú ideig a házban lakni, ezért felesleges a házra költenie. A hosszú távú felújítások ugyanis nem mindig realizálhatók azonnal az ingatlan eladási árában. A piaci információs aszimmetria miatt sok esetben „túl lehet adni” a rejtett hibákkal rendelkező lakásokon, ugyanakkor a vevő pedig nem mindig fizeti meg a hosszú távú és értékálló fejlesztéseket, mert nem mindig tudja ellenőrizni a minőségi javulást. Mindez általában ahhoz vezet, hogy a lakók vagy elhalasztják a beruházásokat (mivel nem tudnak megegyezni), vagy az önkormányzatok ajtajain kopogtatnak támogatásért, mely járadékvadászathoz, így erőforrás-pazarlásokhoz vezet. Externális hatásnak tekinthető az is, hogy egy ház szépen felújított külső homlokzata javítja a városkép esztétikáját, szépségét, és ezzel javul az ott élők és az arra közlekedők életminősége. Negatív externáliának tekinthető ugyanakkor az, hogy egy társasházban egy felelőtlen lakó képes kárt okozni a többi lakó ingatlanában. Ha például a felettünk lakó szomszéd nyitva felejti a vízcsapot, és eláztat minket, vagy egy másik lakótársnál gázrobbanás történik, stb., akkor azzal a mi lakrészünk is károkat szenved el. Az efféle externáliák a mai technológiai fejlettségi szint, és a mai tranzakciós költségnagyság mellett nem internalizálódnak maguktól a piacon, mert az egyeztetések, koordinációk, tárgyalások, és

158

az információk beszerzésének a költségei igen magasak. Indokolt lehet tehát valamiféle állami szerepvállalás. Az általános egyensúlyelméletből levezethető egy másik piaci tökéletlenség is, mely az ingatlanpiacon jelentős mértékű is lehet: a piaci illikviditás. Az általános egyensúlyelmélet nem tartalmazza az időtényezőt. Pontosabban fogalmazva, a tökéletes piac azt feltételezi, hogy minden terméknek megvan az a piaci ára, amely áron a termék azonnal eladható. Tökéletes piacon ugyebár nincsenek tranzakciós költségek, tökéletes az informáltság, és tökéletesen mobil a tőke. A valóságban ez természetesen nem így van, az ingatlanok esetében különösen nem. Az ingatlanok gyakran hónapokig, esetleg évekig sem adhatók el, még akkor sem, ha a tulajdonos a reális piaci áron akar túladni rajta. Ennek az az oka, hogy a piac nem elég likvid, nincs egyszerre elég sok vevő és eladó. Az illikviditásnak számos tovagyűrűző hatása is van. Ezáltal nem tökéletesen mobil sem a tőke, sem a munkaerő. Az emberek gyakran azért nem költöznek el más helyre, azért nem váltanak munkahelyet, és gyakran azért nem keresnek ingatlanaik helyett más, jövedelmezőbb vagy nagyobb hasznossággal járó befektetéseket, mert az eladás hosszú idővel és jelentős tranzakciós költséggel jár. Ha pedig azonnal túl akar adni az ember az ingatlanon, akkor azt csak nagy értékveszteséggel tudja megtenni.

4.2. fejezet Állami szerepvállalás a lakáspiacon Az állami beavatkozás természetesen a lakáspiacon is csak akkor lehet mérlegelés tárgya, amikor valamilyen piaci kudarc jelen van. A katasztrófával veszélyeztetett területeken indokolt lehet az állami szerepvállalás, mivel a kormányzat költséghatékonyabban, alacsonyabb tranzakciós költségek árán képes kutatásokat végezni, és felmérni, hogy egy adott területen mekkora egy természeti katasztrófa bekövetkezésének valószínűsége. Annak érdekében, hogy a piaci árakba beépüljenek ezek a kockázati tényezők, hogy az ingatlanárak ne mutassanak túlzott hektikusságot pánikszituációk esetén, és hogy „békeidőkben” se következzen be túl nagy ingatlanberuházás feleslegesen, az államnak célszerű kötelezővé tenni a természeti katasztrófával veszélyeztetett területeken az ingatlanbiztosítást.

159

Ahogy az előző alfejezetben láthattuk, az a tény, hogy sok embernek nincsen otthona, számos piaci kudarcot generál. Ezért valóban állami feladat lehet annak garantálása, hogy mindenkinek legyen fedél a feje felett. Ez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy az állam direkt módon avatkozzon be a lakáspiacon. Azokban az országokban, ahol az állam kedvezményes lakáshitel-konstrukciókkal vagy bérlakás-építési programmal állt elő, olyan kormányzati kudarcokat generált, mely még inkább eltávolította a gazdaságokat a Pareto-hatékony állapottól. A kedvezményes lakáshitel-konstrukciók torzulást indukálnak az egyes megtakarítási formák között (az emberek bankbetét, részvény, kötvény, működőtőke-beruházás, stb. helyett inkább ingatlanba, azon belül is elsősorban lakásba fektetik pénzüket.) Az állam csak magasabb költségek árán tud információkat beszerezni arról is, hogy hol, mennyiért célszerű beruházni, és bérlakásokat építeni. A profitorientált vállalkozások költséghatékonyabban működnek, miközben az állam esetében sok helyen jelentkezik a megbízó-ügynök probléma és a kontraszelekció. Az államnak tehát úgy célszerű szociálisan beavatkoznia, hogy eközben a lehető legkevésbé avatkozzon be a lakáspiac működésébe. Ilyen szociális beavatkozás például a rászorultságelvű lakbértámogatás. Ha ugyanis a támogatás nem lakáshoz kötött (nem csak az államilag épített bérlakásokat tudja kivenni a rászorult bérlő), hanem a bérlő bármely lakást kiveheti a piacon, és a támogatás bármelyik után érvényesíthető, akkor ez a rendszer sokkal kevésbé torzítja mind a fogyasztói preferenciákat, mind a lakásberuházásokat. Nemzetközileg is megfigyelhető, hogy a lakástámogatási rendszer fejlődése abba az irányba halad, hogy az országok egyre inkább építik le a piacra közvetlenül beavatkozó direkt intézkedéseket, és térnek át a hajléktalanok és rászorultak lakbértámogatására. Az állam feladata az is, hogy a társasházaknál tapasztalható -az előző alfejezetben is bemutatott-

externáliákat

internalizálja

(társasházi

felújítások

megvétózása,

homlokzatfelújítások városképjavító hatása, felelőtlenségből vagy ismeretlen okokból származó károk). 1) Az előző alfejezetben leírt, a házfelújítások szabotálása kapcsán leírt potyautasjelenséget úgy lehet kiszűrni, hogy az állam kötelezővé teszi a házfelújítási alap létrehozását. Minden lakónak kötelessége befizetnie egy bizonyos összeget a ház közös alapjába, mely a hosszú távú beruházásokat, felújításokat fedezi. 2) Mivel a külső homlokzatok felújításának van pozitív externális hatása a társadalomra, indokolt lehet ennek önkormányzati támogatása (az externáliát fedező mértékben).

160

3) A rejtett és felelőtlen károkozások megtérítése céljából célszerű kötelezővé tenni a felelősségbiztosítást a társasházakban. Természetesen ez is működhet bonusz-malusz rendszerben, mely az erkölcsi kockázatot csökkenti, azaz felelősebb viselkedésre készteti a rendszeres károkozókat, mert máskülönben magasabb biztosítási díjat kell fizetniük. Az előző alfejezetben olvashattuk azt is, hogy a lakáspiaci illikviditás immobillá teszi a tőke- és a munkaerőpiacot egyaránt. A lakáspiac mobilabbá tételére három eszköze is van az államnak: 1) A legfontosabb mindenekelőtt az, hogy az állam lehetőleg ne akadályozza a lakáspiacon az ingatlankereskedést. Számos országban illetékeket, nyereségadókat vetnek ki a lakásértékesítésekre, melyek jelentősen visszafogják az ingatlanpiaci forgalmat. Ha már az államnak mindenáron adóbevételre van szüksége, akkor sokkal hatékonyabb magának az ingatlannak (annak értékének), és nem az ingatlan átruházásának a megadóztatása. Az ingatlanadó szociálisan is igazságosabb (akinek több és nagyobb értékű ingatlana van, az többet adózik), és kevésbé is torzítja a piacokat. 2) Az ingatlanpiaci illikviditásnak igen gyakran a legfőbb oka az áringadozás. A kereslet szűkülésekor ugyanis sokkal kevesebben kívánják értékesíteni ingatlanjaikat, inkább kivárnak, mintsem hogy alacsonyabb áron adjanak túl ingatlanjaikon. Az ingatlanpiaci likviditást úgy is elő lehet mozdítani, hogy makrogazdasági eszközökkel, kamatpolitikával egyenletes növekedési pályára próbáljuk állítani az ingatlanpiaci árakat: amikor az ingatlanpiac túlfűtött, akkor a kamatemelést, amikor pedig árzuhanás van, akkor a kamatcsökkentést célszerű alkalmazni. Az USA jegybanki szerepét betöltő Fed például szinte minden kamat-meghatározó ülésén tekintetbe veszi az ingatlanpiaci helyzetet, és minden döntésénél mérlegeli az ottani folyamatokat. 3) Fontos, hogy az emberek tájékozódni tudjanak arról, hogy az ingatlanpiacon melyek a likvidebb és melyek a nehezebben értékesíthető lakások. A likviditás ugyanis befolyásolja az ingatlanárakat. Egy befektetés, vagy termék (a lakás rendelkezik a befektetés és a termék tulajdonságaival egyaránt) árát mindig három dolog befolyásolja: a jövőben ettől várható profit; az a hasznosságérzet, amelyet ennek jövőbeli használata nyújt; és a likviditás, azaz, hogy milyen könnyen vagy nehezen lehet a befektetésekből kiszállni. (A tőzsdén is megfigyelhető, hogy a magasabb likviditású részvények általában magasabb árfolyam/nyereség mutatón forognak.) Képletben: P = P (¶, U, L)

161

A lakáspiac akkor működik hatékonyan, ha a piaci szereplők megfelelően ismerik az árakat befolyásoló ismérveket, és így megfelelően képesek elemezni a helyzetet. Az államnak célszerű itt is szerepet vállalnia az információk terjesztésében. Az Internet természetesen ebben is nagy segítséget nyújthat.

162

5. fejezet Nyugdíjpolitika Első hallásra szokatlan lehet, ha a nyugdíjrendszer területén is követjük az eddig bevált technikát, és először tiszta piaci viszonyokból indulunk ki, ugyanis a fejlett országok többségében a társadalombiztosítási alapú nyugdíj évszázados „szent tehénnek” számít. Ha azonban követjük az eddig használt elemzési logikát, és értékeljük a piaci és kormányzati kudarcokat, megdöbbentő következtetésre juthatunk! A piac hatékonyabban működik az öregkori előtakarékosság szempontjából, mint az állam! Ennek okait tekinthetjük át a következőkben.

5.1. fejezet Az öregkori előtakarékosság piaci kudarcai Tekintsük át, hogy létezik-e olyan piaci tökéletlenség, mely indokot adhat a kormányzati beavatkozásra, azaz arra, hogy az állam „kényszerítse rá” az egyént az öngondoskodásra. A leggyakrabban elhangzó érv az, hogy az állampolgár nem elég racionális. Tekintsük át az I. részben leírt elmélet alapján, hogy ez az érv mennyiben helytálló! A nem racionális piaci magatartás fakadhat a szellemi kapacitás korlátjából (nevezetesen abból, hogy az egyén nem képes minden rendelkezésére álló információt feldolgozni), függőségi viszonyból és érzelmi indíttatású szubjektív döntésekből. Mivel az előtakarékossági döntések meghozatalakor nem áll rendelkezésre túl sok információ (sőt túl kevés az információnk a jövőről), és mivel függőségben sincs tartva az egyén, egyedül a szubjektív döntések azok, amelyek szóba jöhetnek a nem racionális magatartás okaiként. Az I. rész 4.1. fejezetében láthattuk, hogy az egyén akkor szokott még szubjektív módon dönteni, amikor valamilyen ritkán bekövetkező katasztrófát vagy élethelyzetet nem képes előre jelezni. Az öregkor azonban egyáltalán nem tartozik az ilyen élethelyzetek közé. Mindenki tisztában van azzal, hogy egyszer meg fog öregedni, nem lesz képes dolgozni, és akkor majd rászorul korábbi megtakarításaira. Az egyént ezenkívül akkor vezérlik még érzelmei, amikor nem áll rendelkezésére elegendő információ ahhoz, hogy racionálisan dönthessen. Ez azonban egy

163

olyan hosszú távú befektetésnél, mint amilyen a nyugdíj-előtakarékosság, bizonyos szempontból feltételezhető is. Az egyén nem tudhatja előre, hogy meddig fog élni, mennyit fog keresni a jövőben, milyenek lesznek a gazdasági viszonyok (munkanélküliség, infláció, stb.), nem tudhatja, hogy lebetegszik-e, vagy öregkorában is képes lesz még dolgozni, stb. Teljes joggal vetődhet fel azonban az a kérdés is, hogy milyen alapon feltételezzük az állami köztisztviselőkről, hogy ezeket a kérdéseket nagyobb pontossággal képesek megválaszolni. Igaz ugyan, hogy az egyén messze nem rendelkezik tökéletes informáltsággal, de mégiscsak jobban ismeri a saját egészségi állapotát, munkaerőkapacitását és jövedelmi helyzetét, mint az állami köztisztviselők, így feltételezhető az is, hogy jobban képes megtakarításait intertemporálisan optimalizálni. A liberális közgazdászok gyakran még a fenti állításon is túllépnek, és azt mondják, hogy az állam nemcsak hogy nem képes hatékony megtakarítási döntéseket hozni, hanem ráadásul még kifejezetten „félre is neveli” az állampolgárokat. Szerintük ugyanis a Bismarck óta, közel másfél évszázada fennálló állami nyugdíjrendszeri hagyományok leszoktatták az embereket a hosszú távú öngondoskodásról. Ezzel egy olyan hagyományt, „szent tehenet” teremtettek, melynek hatására a racionális öngondoskodást felváltotta a kevésbé racionális, inkább önkényes sémákban gondolkodó és pazarló állami nyugdíjrendszer. Láthattuk, hogy az általános egyensúlyelméletben a Pareto-hatékony egyensúly létezésének egyik alapfeltétele az is, hogy minden egyén számára biztosított legyen az önfenntartás minimuma. Emiatt valóban szükséges lehet az állami beavatkozás a nincstelen, idős emberek megsegítésére. Ez azonban még mindig nem ad okot egy általános nyugdíjrendszer fenntartására, mindössze a rászorultságelvű állami nyugdíjellátásra. Az általános egyensúlyelmélet figyelmen kívül hagyja az úgynevezett „overlapping generation” modellt. A modell –ellentétben az általános egyensúlyelmélettel– tekintetbe veszi, hogy az emberek nem tökéletesen önérdek-érvényesítők, hanem generációkon átnyúlva is gondolkodnak, azaz generációkon átívelve is igyekszenek optimalizálni saját és leszármazottaik jövedelmét és fogyasztását. A többgenerációs gondolkodást azonban még akkor sem szabad figyelmen kívül hagyni a nyugdíjrendszer értékelésénél, hogyha azt feltételezzük, hogy az egyének teljes mértékben saját érdekeiket képviselik és nem a leszármazottaikét! Ahhoz ugyanis, hogy az egyén jövedelme nyugdíjas korában is elfogyasztható legyen, szükséges a következő dolgozó generáció, amely az elfogyasztott termékeket effektív megtermeli. Hiába takarít meg az illető pénzt, annak csak akkor lesz a jövőben vásárlóértéke, ha a nemzetgazdaság a jövőben is működőképes lesz. Más szóval megfogalmazva: azzal, hogy az egyén megtakarít, még nem váltotta meg teljesen a 164

nyugdíjkori jövedelmét. Ehhez ugyanis még az is szükséges, hogy gyerekeit felnevelje, és ezáltal legyen akkora az aktív lakosság a jövőben is, hogy a pénznek legyen termék- és szolgáltatásfedezete. „A csirkecombot nem lehet évtizedekig tárolni”, mondja a bölcs közmondás, mely azt sugallja: megtakarítani csak pénzügyi vagyonban, ingatlanban és tartós vagyontárgyban lehet, azonban ez önmagában véve még nem garantálja a jövőbeni létbiztonságot. Az már nehezebb kérdés, hogy a gyereknevelés „piaci kudarcba” ütközik-e, vagy a társadalom képes a népességszám optimális szinten tartására állami beavatkozás nélkül is. A népesedéspolitika gyakran a politikai csatározások középpontjába kerül, a valós empirikus tapasztalatok azonban nem egyértelműek. Sokszor a legaktívabb népesedéspolitikát gyakorló kormányzatok sem tudják megállítani a népességfogyást, miközben pedig a túlnépesedés ellen küzdő kormányzatok sem tudják megállítani a népességszaporulatot. Az empirikus tapasztalatok inkább az irányba mutatnak, hogy az efféle beavatkozások esetén az állami intézkedések nem sok sikerrel kecsegtetnek, azonban ez már inkább a szociológia, és nem a közgazdaságtan kutatási területe.

5.2. fejezet Kormányzati kudarcok az állami nyugdíjrendszerekben 5.2.1. fejezet A felosztó-kirovó rendszer kormányzati kudarcai A felosztó-kirovó rendszer azt jelenti, hogy az állam a jelenlegi aktív dolgozók nyugdíjjárulék-befizetéseit nem takarítja meg, hanem egyből újraosztja a jelenlegi nyugdíjasok körében. A nyugdíjak költségvetési fedezetét tehát a folyó év járulékbefizetései adják. Ez számos kormányzati kudarcot generál: 1) Először is, a kapott nyugdíj és az egyéni megtakarítási hajlandóságok között szinte semmilyen

korreláció

nincs.

A

nyugdíjjáradék

összege

államilag

önkényesen

meghatározott, és a választópolgárok és a politikusok közötti információs aszimmetria miatt a „megtakarítás” inkább egyfajta kényszer, és alig tükrözi a társadalmi preferenciákat. Amint az 5.1 fejezetben is volt róla szó, az állami köztisztviselők sokkal kevésbé ismerhetik az egyének egészségi állapotát, munkaerő-kapacitását, jövedelmi

165

helyzetét és megtakarítási preferenciáit, mint maguk az állampolgárok. Az információs aszimmetria miatt nemcsak a járulék és járadék összege, hanem a nyugdíjba vonulás időpontja is központilag, önkényesen meghatározott, így nem tükrözi az egyéni preferenciákat. 2) A nyugdíjfolyósító irodák fenntartása magas tranzakciós költségekkel is jár. Az információk beszerzésének költségei, a koordinációs költségek, az intézmény működési költségei,

valamint

az

adózással

(a

járulékfizetéssel)

kapcsolatos

bevallási-,

adminisztrációs- és ellenőrzési költségek egyaránt tranzakciós költségeket jelentenek. Ezek mind megspórolhatóak lennének akkor, ha kizárólag piaci alapon, az egyéni előtakarékosság működne. 3) Mivel az információáramlás sosem tökéletes, nincs tökéletes ellenőrző rendszer sem, ezért a nyugdíjjárulék bevallásakor megjelenhetnek a potyautas nemfizetők is. 4) Létezik

járadékmeghatározott

és

járulékmeghatározott

nyugdíjrendszer.

A

járadékmeghatározottság azt jelenti, hogy a nyugdíjjáradék nagysága és annak évenkénti emelkedési üteme törvényileg rögzített, és ettől még akkor sem szabad eltérni, ha az adott évben nem folyt be a kifizetések fedezetének megfelelő mértékű járulékbevétel. Ebben az esetben a nyugdíjkifizetéseket hitelfelvételből vagy járulékemelésből fedezi az állam. Járadékmeghatározottság esetén a rendszer könnyen finanszírozhatatlanná válhat, ha kedvezőtlenül alakulnak a demográfiai trendek. Növekvő átlagéletkorú, elöregedő lakosság esetén, ahol egyre több az inaktív nyugdíjas, és egyre kevesebb az aktív dolgozó, fenntarthatatlan a rendszer. 5) A járadékmeghatározottság alapján működő rendszernek további hátránya is van. Az állampolgárok és a politikusok közötti aszimmetrikus informáltság és a politikai pártok választási versenye azzal a következményekkel is járhat, hogy a pártok felelőtlen

ígérgetésekbe

kezdhetnek.

Ennek

hatására

a

nyugdíjjáradékok

finanszírozhatatlan magasságokba szökhetnek. 6) Az előző fejezetben leírt „overlapping generation modell”-probléma itt is jelen lehet. Az állampolgár itt sem biztos, hogy érzékeli az összefüggést a nyugdíjjogosultság és a gyermeknevelés között (legalábbis akkor biztos nem, ha a gyermeknevelés esetén nem jár járulékkedvezmény). Azzal, hogy az állampolgár több éven keresztül fizette a nyugdíjjárulékot, még nem váltotta meg a nyugdíjjáradékra való jogosultságát, hanem ehhez az is szükséges, hogy gyerekeit felnevelje, és ezáltal legyen akkora az aktív lakosság a jövőben is, hogy a pénznek legyen termék- és szolgáltatásfedezete. Ez azonban önmagában véve még azért nem indokolja a nyugdíjrendszer fenntartását, mert a 166

gyermekvállalásra más eszközökkel is lehet ösztönözni a családokat, ha szükséges. (Akkor szükséges, ha a gyermekvállalásból eredő hasznosság alacsony, ezért az állampolgárok ebből eredő hasznosságérzete kicsi.)

5.2.2. fejezet A tőkefedezeti rendszer kormányzati kudarcai A tőkefedezeti rendszer azt jelenti, hogy minden állampolgár a saját számlájára fizeti be nyugdíjjárulékát az aktív, dolgozó időszaka alatt, a megtakarított pénzt a nyugdíjbiztosító hosszú távra befekteti, és annak a hozammal tőkésített értékét később visszafizeti az egyén számára. A rendszer egyik előnye, hogy nem ketyeg benne a „demográfiai időzített bomba”. Mivel minden egyén a saját számláján gyűjtögeti és kamatoztatja megtakarításait, és az összegyűjtött összeg feltőkésített értékét kapja vissza mindenki, itt nem jelent finanszírozhatósági problémát, ha a demográfiai folyamatok miatt kevesebb lesz az éppen aktuális járulékfizető. A rendszer előnye az is, hogy a nyugdíjba menetel időpontja rábízható az egyénre -nem az államnak kell kijelölnie -, így a döntés racionálisabb lesz, jobban tükrözi az egyén preferenciáit. A tőkefedezeti rendszer egyik legnagyobb előnye pedig az, hogy kiveszi a politikusok kezéből a választások előtti populista ígéretlicit elindításának lehetőségét. Mivel a nyugdíjjáradék összegét nem törvény, hanem a számlán összegyűjtött összeg alapján határozzák meg, nincs lehetőség felelőtlen politikai ígéretkampányokba kezdeni. A tőkefedezeti rendszer előnye az is, hogy a járulékfizetés elkerülésére irányuló potyautas-taktika csökken. Az állampolgárok érdekeltek ugyanis a járulékfizetésben, mert ha nem fizetnek nyugdíjjárulékot, nem lesznek jogosultak a nyugdíjjavadalomra sem. A

tőkefedezeti

rendszer

azonban

természetesen

különféle

kormányzati

kudarcokkal is együtt jár: 1) A nyugdíjpénztár(ak)nak ebben a rendszerben is vannak működési költségeik, amelyek tranzakciós költséget jelentenek. 2) Amennyiben magánnyugdíjpénztár működteti a nyugdíjrendszert, még erkölcsi kockázat is jelentkezik. Kockázatot jelent ugyanis, hogy a magánpénztárak felelőtlenül kezelik ügyfeleik pénzét. Az ügyfelek és a pénztárak közötti információs aszimmetria miatt az ügyfelek nem képesek hatékonyan ellenőrizni, hogy a pénzüket gondosan és felelősen kezelik, és nem sikkasztják azt el, vagy a pénztár nem megy-e idő

167

előtt csődbe a rossz gazdálkodás következtében. Az állami ellenőrzés és viszontbiztosítás természetesen itt is működhet, azonban ez csak tovább fokozza az ellenőrzés költségeit. 3) Amennyiben a piacon még verseny is van, és több magánnyugdíjpénztár működik egymással párhuzamosan, akkor a kontraszelekció is megjelenik. Azok a biztosítók tudnak ugyanis csak magasabb hozammal kecsegtetni, amelyek magasabb kockázatú befektetéseket eszközölnek, azaz amelyek magasabb kockázattal fektetik be az ügyfeleik pénzét. Az aszimmetrikus informáltság miatt az ügyfelek többnyire csak az elmúlt évek hozamait tudják összehasonlítani, miközben a kockázatokkal nem szembesülnek. Ha pedig a megtakarítók inkább a magasabb kockázatú biztosítókat választják, akkor a konzervatívabb

befektetéseket

eszközölő,

ugyanakkor

biztonságosabb

pénztárak

kiszorulhatnak a piacról. Ha viszont a piacon főleg a kockázatosabb, kevésbé felelősen gazdálkodó nyugdíjpénztárak maradnak, akkor nagyobb lesz a valószínűsége a pénztárak csődbe menetelének. Ez a kontraszelekció. 4) Az előbb leírt problémát a legtöbb országban úgy hidalják át, hogy államilag szabályozzák, hogy minden nyugdíjpénztárnak legyen egy (vagy több) viszontbiztosítója. Más szóval, ha egy pénztár csődbe megy, akkor egy őt biztosító másik pénztár kifizeti a nyugdíjjáradékot a jogosultaknak. A másik pénztár tehát amellett, hogy riválisa az előbbinek - hisz ő is ügyfelekért versenyez -, érdekeltté válik abban is, hogy versenytársa is sikeresen prosperáljon, és ne menjen csődbe. Így megelőzhető, hogy felelőtlen hozamígéretekben megtestesülő kontrollálhatatlan verseny kezdődjön. Ez a rendszer azonban rendkívül magas tranzakciós költséggel jár. Mivel itt minden állampolgár lehet minden pénztárnak az ügyfele, és minden nyugdíjpénztár lehet minden másik pénztárnak a biztosítója is, minden szereplőnek minden szereplőről folyamatosan információt kell gyűjtenie, amely rendkívül magas költségekkel járhat. Ahhoz, hogy egy pénztár pontosan átlássa egy másik pénztár befektetésének kockázatait, és képes legyen mérlegelni a biztosítási szerződés megkötésének feltételeit és kockázatait, nagyon szofisztikált kontrollingrendszerre van szükség. Azokban az országban, ahol többbiztosítós nyugdíjrendszer működik, igen magas ezért a pénztárak működési költsége. 5) A nyugdíjjárulék bevallásával kapcsolatos tranzakciós költségekkel itt is szembesül az állampolgár. 6) A piacon ráadásul jelen van az időtényező miatti bizonytalanság és tökéletlen informáltság, amely szintén piaci kudarcnak tekinthető. A nyugdíjpiacon ugyanis legalább 20-30 év a piac megtisztulásának ideje, azaz körülbelül ennyi ideig képes ketyegni egy-egy időzített bomba egy-egy rossz üzleti döntésből kifolyólag. 168

Minimálisan ennyi idő kell ugyanis ahhoz, hogy valaki nyugdíjba vonuljon, és a nyugdíjpénztár elkezdje a kifizetéseket folyósítani. Ez olyan hosszú időtáv, amely távon már nem várható el a szereplőktől az, hogy racionálisan képesek legyenek mérlegelni az egyes nyugdíjpénztárak hitelképességét. A piacon tehát nem tud működni a tiszta és átlátható verseny. 7) A kötelező nyugdíjrendszer torzít a befektetői preferenciákon is, és a megtakarítási formák között diszkriminál. Az állampolgár joggal vetheti fel a kérdést, hogy miért kötelezik arra, hogy hosszú távú megtakarítását pont a magánnyugdíjpénztárakban helyezze el, miközben más kötvényekben, részvényekben, ingatlanban, állampapírban, stb. magasabb hozamra tehetne szert. Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy léteznek olyan befektetések, amelyek alacsonyabb kockázat mellett is magasabb hozamot hozhatnak, mint a magánnyugdíjpénztárak által felkínált lehetőségeknél. 8) Itt is jelentkezik a „piaci megoldás”-nál leírt probléma. Nevezetesen, hogy a rendszer önmagában véve nem garantálja azt, hogy idős korában mindenki rendelkezzen az önfenntartáshoz szükséges létminimummal (márpedig az általános egyensúly létezésének egyik feltétele ez). Az időskori létbiztonság fenntartására az állam persze működtethet kiegészítő rendszereket a tőkefedezeti rendszer mellett (pl. rászorultságelvű támogatások), mely áthidalhatja ezt a problémát. 9) A „piaci megoldásnál” és a felosztó-kirovó rendszernél is leírt „overlapping generation modell”-probléma itt is jelen van. Az állampolgár itt sem érzékeli az összefüggést a nyugdíjjogosultság és a gyereknevelés között. Hogy azonban az előnyökről is beszéljünk, a tőkefedezeti rendszerben –ellentétben a felosztó-kirovó rendszerrel–, nem az állam, hanem maga az egyén dönthet nyugdíjba menetelének időpontjáról. Mivel az egyén jobban ismeri életpályáját, munkakínálati görbéjét (egészségi állapotát, stb.), mint az állami tisztségviselők, ebben a rendszerben tehát nincs olyan preferenciatorzulás, mint a felosztó-kirovó rendszerben.

5.2.3. fejezet A névleges egyéni számlás nyugdíjrendszer kormányzati kudarcai Az egyén járulékbefizetéseit itt is egyéni nyugdíjszámlákon tartják nyílván, azonban azok nem a tőkepiaci hozamokhoz, hanem a gazdasági és demográfiai körülményektől függő „felosztó-kirovó nyugdíjrendszer” hozamához igazodnak.

169

Egyetlen állami biztosító létezik, valódi megtakarítás helyett pedig csak részleges megtakarítás van. Más szóval: az állam beszedi az aktív lakosságtól a járulékot, majd ezt azonnal ki is osztja a nyugdíjasok körében, azonban a nyugdíjkifizetés mértéke nem járadékmeghatározott, hanem járuléktömegtől és a demográfiai folyamatoktól függ (ezt egy bonyolult képlet alapján számolják ki úgy, hogy a rendszer hosszú távon is fenntartható legyen, azaz a be- és kifizetések egyenlők legyenek). A névleges egyéni számlás rendszer előnye,

hogy

úgy

teremti

meg

az

államháztartás

számára

a

hosszú

távú

fenntarthatóságot, és úgy előzi meg az esetleges demográfiai változások miatt a nyugdíjrendszerben bekövetkező válságokat, hogy egyúttal az egyéni életpálya minden szakaszán visszajelzést ad arról, hogy milyen nyugdíjra számíthat az egyén időskorban. Az egyén tehát itt is évről évre értesítőt kap arról, hogy az adott évben mennyivel növekedtek időskori megtakarításai, és folyamatosan figyelemmel kísérheti megtakarításainak alakulását. A rendszer előnye az is, hogy akárcsak a tőkefedezeti rendszernél, itt is csökken a potyautasjelenség, azaz a járulékfizetés elkerülésének kockázata. Ha ugyanis valaki elkerüli a járulékfizetést, akkor ezzel megszünteti nyugdíjjogosultságát is. Ez a rendszer is együtt jár azonban apróbb kormányzati kudarcokkal: 1) A kötelező nyugdíj-előtakarékosság természetesen itt is torzít a különböző megtakarítási formák között, hisz arra kényszeríti az állampolgárt, hogy akkor is befektessen a nyugdíjkasszába, ha ez nem hoz akkora hozamot, mint más hasonló kockázatú piaci befektetések. 2) A járadékfizetés összegét a demográfiai folyamatok és a várható jövőbeli járulékfizetések alapján számítják ki egy képlettel, azonban a tökéletlen informáltság miatt nagyon nehéz olyan képletet alkotni, mely nem torzít, és optimálisan simítja ki a nyugdíjkasszában az egyes évek hiányait és többleteit. Nehéz ugyanis megbecsülni a jövőben

várható

demográfiai

folyamatokat,

gazdasági

növekedést,

inflációt,

járulékbefizetéseket, stb. 3) A nyugdíjkorhatár megállapítása itt is önkényes, és nem biztos, hogy tükrözi az egyéni preferenciákat. Amennyiben viszont sikerül egy olyan –kellőképpen rugalmasképletszámítási módszert megalkotni, mely az egyénnél hagyja annak eldöntését, hogy mikor menjen nyugdíjba, akkor ez a probléma áthidalható. 4) A járulékbevallás és az egyéni számlák vezetése természetesen itt is tranzakciós költségekkel jár, de ez a költség kisebb, mint a tőkefedezeti rendszerben, ugyanis ott a nyugdíjpénztár még be is fekteti a tőkét valamilyen pénzügyi instrumentumba, és ez további információkat igényel. A tőkefedezeti rendszerben tehát több a szükséges 170

információk beszerzésének és feldolgozásának a költsége, és nagyobb a befektetési kockázat is. (Ezt természetesen áthárítják az ügyfelekre.) Hogy a leírt rendszerek közül melyik áll legközelebb a Pareto-optimális állapothoz, az nyilván helyzet-, intézményrendszer-, technológia- és társadalomfüggő, de a leírt elemzés alapján az látszik, hogy vagy a tiszta piaci megoldás (azaz az állami nyugdíjrendszer nélküli állapot), vagy a névleges egyéni számlás nyugdíjrendszernél kell keresni a megoldást.

171

6. fejezet Foglalkoztatáspolitika 6.1.

fejezet

A munkaerőpiac kudarcai A munkaerőpiacon a racionális magatartás alapjában véve feltételezhető. A munkaerő-alkalmazás illetve a munkában történő elhelyezkedés ugyanis jelentősen befolyásolja az egyén életszínvonalát és a cég jövedelmezőségét, így nagy a motiváltság arra, hogy a szereplők racionálisan hozzák meg döntéseiket. Természetesen vannak esetek, amikor például a munkaadó bizonyos külső jegyek kulturális, társadalmi, vallási, szexuális szokás, stb.) alapján diszkriminál az állásra jelentkezők közül. Amikor nem kizárólag a termelékenység alapján születnek üzleti döntések, az természetesen nem tekinthető racionálisnak, és az eltávolítja a gazdaságot a Pareto-optimális állapottól. Ez ellen azonban elsősorban nem gazdaságpolitikai, hanem társadalompolitikai eszközökkel lehet fellépni. Természetesen a racionális döntés függ a rendelkezésre álló információk mennyiségétől is. Ahhoz, hogy az egyén racionális döntést hozzon, az szükséges, hogy elegendő információkkal rendelkezzen a potenciális munkalehetőségek pontos feltételeiről, a munkakörülményekről, a teljesítményelvárásokról és a bérezésről. A munkaadónak is pontos információval

kell

rendelkeznie

a

jelentkezők

végzettségéről,

képzettségéről,

megbízhatóságáról, hozzáállásáról, elvárásairól, stb. Minél alacsonyabb az információk beszerzésének a költsége (mindkét oldalról), annál több információt érdemes begyűjtenie a szereplőknek (addig érdemes pótlólagos információt gyűjteni, amíg ennek marginális költsége kisebb az ebből származó határhaszonnál), és ezért annál racionálisabb döntést hoznak a szereplők. A gazdaságpolitikának tehát ezúttal is érdemes szerepet vállalnia az információk terjesztésében. Az információtechnológia fejlesztése, valamint annak kötelezővé tétele, hogy a szereplők minél több információt feltegyenek az Internetre, ezúttal is eredményes és szükséges gazdaságpolitikai lépés lehet. A munkaerőpiacon kudarcként jelentkeznek a koordinációs költségek is, azaz minden olyan költség, mely az emberi erőforrás menedzselése közben felvetődik. Koordinációs

172

költség azonban mindennek a komplementere is. Ha egy vállalat nem költ eleget például a munkafolyamatok megszervezésére, a teljesítményük mérésére és értékelésére, akkor más úton szenved veszteséget a vállalat: hatékonyságromlás, megbízó-ügynök probléma, stb. Az információtechnológia,

az

Internet

és

a

modern

vezetés-szervezés

és

kontrollingszoftverek elterjesztése csökkenti ezen koordinációs kudarcokat. Ennek állami ösztönzése, elősegítése tehát akár sikeres gazdaságpolitikai lépés is lehet. Nemcsak a termékek árainál, de a béreknél is jelentkeznek „menüköltségek”, ugyanis a munkaszerződések változtatásának vannak egyszeri, elsüllyedő költségei. Az újabb és újabb egyeztetések költségekkel járnak. Az információtechnológia fejlődése és elterjesztése természetesen ezt a költséget is csökkenti. Elsüllyedő költségekkel jár a vállalatspecifikus eljárások és ismeretek elsajátítása is. Ezeket az ismereteket ugyanis a munkavállaló nem tudja hasznosítani, ha munkahelyet vált. Minél specifikusabb a szaktudás, minél specifikáltabb az emberi tőkébe való beruházás, annál tökéletlenebb a verseny, annál kevésbé mobil a munkaerő. Japánban hosszú ideig nagyon sikeres vállalati stratégiának számított az „élethosszig tartó foglalkoztatás”, azaz az alacsony fluktuációval járó, egyfajta belsőséges (már-már családias) légkört kialakító, és a munkavállaló folyamatos továbbképzéséről gondoskodó vállalati stratégia. A mai világgazdasági környezetben azonban inkább az amerikai modell a sikeres, amelyben a vállalatok felvállalják a gyakoribb fluktuációt, miközben a munkavállalókat egyre inkább megversenyeztetik, és teljesítményre ösztönzik. Hogy melyik a sikeresebb stratégia az természetesen mindig attól függ, hogy mekkora a fluktuáció következtében viselt elsüllyedő költség. Minél sztenderdizálhatóbbak és egymástól elválaszthatóbbak a munkafolyamatok, az értékláncelemek, annál alacsonyabbak ezek a költségek, annál sikeresebb az „amerikai típusú vállalati modell”. Az elmúlt évtizedben a technológia fejlődése és a globalizáció ezt a folyamatot erősítette. A munkaerő áramlásának is vannak tranzakciós és elsüllyedő költségei. Az utazás és költözködés explicit költségein kívül jelentősek a munkaerő vándorlásából származó kulturális, „komfortérzeti” implicit költségek, illetve a munkahelyváltáskor felvetődő alkalmazkodás egyszeri költsége is. A szállítási infrastruktúra javításával, valamint a távmunka

lehetőségének

megteremtésével

(informatika,

kommunikációs

fejlesztése) azonban jelentősen csökkenthetők ezek a költségek is.

173

technológia

6.2.

fejezet

A kormányzati kudarcok a foglalkoztatáspolitikában A protekcionista, ágazat- és vállalatspecifikus, aktív kormányzati szerepvállalás (=bizonyos vállalatok, vagy ágazatok direkt támogatása) nem tekinthető helyes gazdaságpolitikai lépésnek, ugyanis az állam még kevesebb információval rendelkezik a munkaerőpiacról és a szereplők preferenciáiról, mint maguk a szereplők. Az információ beszerzése és feldolgozása ráadásul sokkal drágább az államnak, mint a piaci szereplőknek, így sokkal költségesebb annak eldöntése, hogy a munkaerő mely piacon és mely időpontban hasznosítható a legköltséghatékonyabban. Ráadásul, a protekcionista foglalkoztatáspolitika nem orvosol szinte egyetlen piaci kudarcot sem, minden −előző fejezetben bemutatott− kudarc jelentkezik ez esetben. Államilag támogatott foglalkoztatás esetén is jelentkezhet a kulturális, társadalmi, vallási, szexuális szokás és más hasonló eredetű elfogultság, diszkrimináció a munkaadó részéről. (Nem kisebb mértékben, mint a piacon.) Itt is jelentkeznek a munkavállalói szerződések módosításából származó menüköltségek, a tranzakciós költségekből adódó megbízó-ügynök probléma, a speciális humán tőkébe történő beruházás elsüllyedő költsége és a munkaerő áramlásának költségei. Az államnak tehát nem a piaci folyamatokba történő közvetlen beavatkozás a feladata, hanem az, hogy a piaci kudarcokat csökkentse, és ezzel közvetve segítse elő a foglalkoztatást. Az előző alfejezetben láthattuk, hogy az információ- és kommunikációs technológia fejlesztése,

valamint

a

munkaerőpiaci információk közzététele

nagymértékben

hozzájárul a munkaerőpiaci kudarcok csökkentéséhez. A gyakorlatban azonban mégis van számos olyan intézmény, mely indokolatlanul beavatkozik, és torzítja a piacok működését. Ilyen például a minimálbér intézménye és bizonyos mértékben a szakszervezetek is. A munkaerőpiac nem ütközik semmi olyan piaci kudarcba, mely indokolná a minimálbér előírását. Sőt, a munkaerőpiacon inkább lefelé történő bérmerevség van, melyet a minimálbér intézménye és a szakszervezetek bérfelhajtó tevékenységei csak felerősítenek. A szakszervezetek háromféleképpen szerveződhetnek: vállalati szinten, ágazati szinten és nemzetgazdasági szinten. A három közül az ágazati típusú okozza a legnagyobb bérmerevséget. A vállalati szintű szerveződés esetén ugyanis a vállalatvezetők meg tudják kerülni a szakszervezetet, és más vállalatoktól, illetve a munkaerőpiacról új dolgozókat tudnak toborozni. Nemzetgazdasági szintű szerveződés esetén

174

pedig maga a szakszervezet is érzékenyebb már az egyéb makrogazdasági mutatókra, és kénytelen odafigyelni például a munkanélküliségi és foglalkoztatottsági rátákra. Ágazati szintű szerveződés esetén azonban, mivel az összes azonos képzettséggel rendelkező munkavállaló ugyanannak a szervezetnek a tagja, erősebb a szakszervezetek érdekérvényesítő ereje.

Ebben az esetben a szakszervezetek nem érzékenyek az

általános és nemzetgazdasági mutatókra és munkanélküliségi rátákra, hanem kitartóan képesek küzdeni azért, hogy ágazatuk kivétele elbánásban részesüljön. Nyilván minél több ágazati szintű szakszervezet van jelen a nemzetgazdaságban, annál rugalmatlanabb a munkaerőpiac. A szakszervezeteknek azonban vannak hasznai is a piaci tökéletlenségek csökkentése szempontjából. Mivel az információ beszerzése költséges a munkavállalók számára, könnyen előfordulhat, hogy nem lesznek tisztában saját törvény adta jogaikkal sem. Az információ beszerzése és terjesztése, azaz a törvények, a munkahelyi jogosítványok és kötelezettségek, valamint a körülmények megismerése, ellenőrzése olcsóbb, ha szervezett keretek között zajlik, mintha mindenki egyénileg próbálna minden információt begyűjteni. A munkaadó és munkavállaló közötti aszimmetrikus informáltság csökkentése céljából a szakszervezetek hasznos, a gazdasági hatékonyságot előmozdító tevékenységet folytatnak.

6.3.

fejezet

Az adóztatás hatása a munkaerőpiacra Az állam nyilván az adóztatással is hatással van a munkaerő kínálatára és keresletére egyaránt. Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy mely adónem kit terhel elsősorban? Mivel az adóterheket a termékárakon és a béreken keresztül sokszor továbbhárítják, egyáltalán nem biztos, hogy az adót az fizeti, akire kivetik. Ha például adót vetünk ki a vállalati jövedelemre, azt a terhet a vállalatok akár a fogyasztókra, akár a dolgozókra továbbháríthatják. Hogy valójában ki fizeti az adót, az a termékpiaci és a munkaerő-piaci kereslet és kínálat árrugalmasságaitól függ. Egy olyan piacon, ahol a termékek kínálata teljesen rugalmatlan, vagy a termékek kereslete tökéletesen rugalmas, az adót teljes mértékben a termelők viselik. (Mindegy milyen típusú adónemről legyen is szó.)

175

6.1. ábra Munkakínálati görbe ÓRABÉREK Madonna adózás előtti bére Madonna adózás utáni bére

Munkás adózás előtti bére Munkás adózás utáni bére

LEDOLGOZOTT MUNKAÓRÁK

A továbbiakban azonban nem ebben az irányban folytatjuk az elemzésünket. Elfogadjuk, hogy az adók kivetésének van hatása a bérekre, a termékárakra és a jövedelmekre egyaránt a rugalmasságok arányában. Nem a rugalmasságok és a tehereloszlás mértékét fogjuk vizsgálni, hanem azt, hogy ha van egy adott (vagy továbbhárított) adóteher egy munkavállaló bérén, akkor az hogyan változtatja meg a munkaerő-kínálatát. Erre természetesen a munkakínálati görbe adja meg a választ. Az ábrán látható, hogy a munkakínálati görbe visszahajló, azaz az órabérek növekedésének hatására egy darabig az egyén több munkaórát, egy ponton túl azonban már kevesebb munkaórát fog dolgozni. Ennek oka a következő: az órabérek növekedésének hatására a munka értéke felértékelődik a szabadidőhöz képest, azaz a munkabér határhaszna relatíve nagyobb lesz a szabadidő határhasznánál. Ez a helyettesítési hatás, melynek következtében növekszik a munkakínálat. Érvényesül azonban eközben egyfajta jövedelmi hatás is, mely azt jelenti, hogy annak hatására, hogy az egyén gazdagabbá, vagyonosabbá, nagyobb jövedelművé válik, kevesebbet kíván dolgozni. Ha például Madonna, a világhírű énekesnő órabére 20 millió forint, akkor teljesen érthető, ha feleslegesnek tartja a napi 8-12 órányi munkavégzést. Ha azonban az órabére ennek csak a töredéke lenne, és az énekesnő nem lenne már eleve szuper gazdag, akkor elképzelhető, hogy több munkaórát dolgozna azért,

176

hogy megteremtse a biztos egzisztenciáját. Miközben tehát a helyettesítési hatás következtében az emberek hajlanak arra, hogy többet dolgozzanak, a jövedelmi hatás következtében viszont kevesebbet dolgoznak, és megnövekedett forrásaik egy részét több szabadidőre fordítják. A két ellentétes irányú hatás eredője dönti el, hogy összességében véve a munkakínálati görbe pozitív vagy negatív meredekségű. Ha a helyettesítési hatás túlkompenzálja a jövedelmi hatást, akkor a munkakínálati görbe pozitív meredekségű, ellenkező esetben pedig negatív meredekségű. Minél nagyobb egy adó helyettesítési hatása, azaz a görbe minél laposabb szakaszában tartózkodunk, annál kisebb a munkakínálat, azaz annál nagyobb az adózás következtében bekövetkező holtteherveszteség. A munkakínálati görbe sztenderd formája visszahajló, azonban a konkrét formáját több dolog is befolyásolja. Empirikus felmérések szerint az átlagos keresetű férfiak munkakínálati görbéje majdnem teljesen rugalmatlan (függőleges) és csak enyhén visszahajló, az átlagos keresetű férjes asszonyok munkakínálata azonban inkább a pozitív meredekségű szakaszban található, ugyanis az ő esetükben különösen magas alternatív költségnek számít a gyerekneveléstől és a háztartási munkától elvett szabadidő. A munkakínálati görbe alakja nyilvánvalóan függ még a kortól, az egészségi állapottól, a vagyoni helyzettől, a munkabéren kívüli fix jövedelemtől és más hasonló ismérvektől is. Ahhoz, hogy a piacok gyorsan megtisztuljanak, hatékonyan működjenek, tökéletes informáltságra és zéró tranzakciós költségekre van szükség. A tranzakciókat terhelő adók, járulékok és illetékek azonban közvetlenül növelik a piaci egyensúly helyreállásának költségeit, így ennek hatására a piacok akár tartósan is eltérhetnek az egyensúlyközeli állapottól. A lakások átruházását terhelő átírási illetékek és a lakbért terhelő jövedelemadók nemcsak a tőke-, hanem a munkaerő szabad áramlását is akadályozzák. A közlekedést terhelő adók (melyeknek igaz, vannak pozitív externális hatásai is környezetvédelmi

szempontból)

szintén

csökkentik

a

munkaerő-mobilitást.

A

gazdaságpolitika helyesebben jár el, ha inkább magát a vagyont adóztatja (a házat, a gépkocsit, az értékes tárgyakat), de ezek átruházását, azaz a tranzakciókat nem adóztatja meg.

177

Irodalomjegyzék

Allyon, T. − Azrin, N. H.: The Measurement and Reinforcement of Behavior of Psychotics. Journal of Experimental Analysis of Behavior, 8, 1965. november Arrow, Kenneth: General Equillibrium, Blackwell, Oxford, 1983. Arrow, Kenneth: Egyensúly és döntés: Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1979. Arrow, Kenneth: Social Choice and Individual Values. New York, 1951. Báger Gusztáv: Kutatástól az innovációig − a K+F tevékenység helyzete, néhány hatékonysági, finanszírozási összefüggése Magyarországon. Állami Számvevőszék, Fejlesztési és Módszertani Intézet, 2005. október. Báger Gusztáv − Vigvári András: A programköltségvetés elméleti alapjai és alkalmazásának nemzetközi tapasztalatai. Állami Számvevőszék, Fejlesztési és Módszertani Intézet, 2005. június. Bator, F.M.: The Anatomy of Market Failure; The Quarterly Journal of Economics, 8., 1958. Battalio, R. C.: A Test of Consumer Demand Theory Using Observation of Individual Consumer Purcheses. Western Economic Journal, 11, 1973. december, 411-428. old. Baumol, W. J. − Panzer, J. C. − Willig R. D.: Contestable Markets and the Theory of Industry Structure; San Diego, Kalifornia: Harcourt Brace, Jovanovich, 1982. Black, Duncan: Theory of Commities and Elections. Cambridge University Press, 1958. Booth, Alison − Snower, Dennis-J: Acquiring skills: Market Failures, Their Symptoms and Policy Responses. Cambridge University Press, 1996. Brams, Steven − Fishburn, Peter: Approval Voting, Boston, 1983. Buchanan, James − Musgrave, Richard A.: Public Finance and Public Choice. MIT Press, Cambridge, 2000. Buchanan, James: Piac, állam, alkotmányosság. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992. Buchanan, James: The Public Finances. Irwin, 1987. Cardon, James − Hendel, Igal: Asymetric Information in Health Insurance: Evidence from the National Medical Expenditure Survey. Cason, Timothy − Gangadharan, Lata: Environmental Labeling and Incomplete Consumer Information in Laboratory Markets. Journal of Environmental Economics and Management. January 2002; 43(1): 113-134. 178

Chang, Ha-Joon: The Political Economy of Industrial Policy. New York: St. Martin’s Press, 1994. Chivers, James

− Flores, Nicolas: Market Failure in Information: The National Flood

Insurance Program. Land Economics, November 2002, 78(4): 515-21. Coase, Ronald: The Problem of Social Cost. The Journal of Law and Economics, 3., 1960. Megjelent magyarul: A társadalmi költség kérdése; Harmathy A. − Sajtó A.: Gazdasági és jogi tanulmányok II. kötet, 202-243. old. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Cowen, Tyler − Crampton, Eric: Market Failure or Success: The New Debate. Independent Institute Studies in Political Economy. Cheltenham, U.K. and Northampton, Mass.: Elgar; distributed by American International Distribution Corporation, Williston, Vt. 2002. Cooper, Russel − Ross, Thomas: Public and Private Guarantee Funds with Market Fragility. Journal of Risk and Insurance, June 1999; 66(2): 163-84. Cornes, R. − Sandler, T.: The Theory of Externalities, Public Goods and Club Goods; Cambridge University Press. Csaba Iván − Gál Róbert Iván: A bőség zavara: tökéletlen fogyasztói információ és verseny a háziorvosi szolgáltatások piacán. Közgazdasági Szemle, 1997. július-augusztus (673686. old.) Dániel Zsuzsa: Állam és piac − lakástámogatás, lakásfinanszírozás, reformok. Közgazdasági Szemle, 2004. február 139-152. old. Doeleman, Jacobus: Democracy and Environment. International Journal of Social Economics, 1997,24 (1-2-3): 105-27. Enjolras, Bernard: Coordination Failure, Property Rights and Non-profit Organizations. Anals of Public and Cooperative Economics, September 2000. Foldvary, Fred E. − Klein, Daniel B.: Technology and Market Failure. Regulation, Summer 2001. Goldperger István: A K+F költségvetési finanszírozása tervezési és számbavételi módszereinek továbbfejlesztése. Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetségének tanulmánya, 2004. december. Hirschman, Albert: Tiltakozás, kivonulás, hűség. Osiris Kiadó, Budapest, 1995. Hong, Jang Pyo; Ahn, Hyeon Hyo: Agency Problems and Overinvestment in the Korean Chaebol Firms. Seoul Journal of Economics, Summer 2000; 13(2): 185-210, http://dasan.snu.ac.kr/~ecores/english/publish.htm 179

Johnson, David B.: A közösségi döntések elmélete. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. Janssen, Maarten − Roy, Santanu: Dynamic Trading in a Durable Good Market with Asymetric Information. International Economic Review, February, 2002. 43(1): 25782. Kerekes Sándor – Szlávik János: A környezeti menedzsment közgazdasági eszközei. KJKKERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó, Budapest, 2003. Kieser, Alfred: Szervezetelméletek. Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem Gazdálkodástudományi Kar, Vezetési és Szervezési Tanszék, 2003. Kim, Byungmo – Lee, Inmoo: Agency Problems and Performance of Korean Companies during the Asian Financial Crisis: Chaebol vs. non-chaebol firms. Pacific-Basin Finance Journal 11 (2003) 327-348. Kocsis Tamás: Szennyezéselhárítás és technológiai fejlődés a környezetgazdaságtanban – mikroökonómiai elemzés. Közgazdasági Szemle, 1998. október: 954-970. old. Kocsis Tamás: Állam vagy piac a környezetvédelemben? Közgazdasági Szemle, 2002. október: 889-892. old. Kopányi Mihály: A költségvetési összhang mikroökonómiai nézőpontból. Közgazdasági Szemle, 2001. október: 870-874.old. Kopányi Mihály: Mikroökonómia. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó, Budapest, 2003. Kornai János: Az egészségügy reformjáról. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1998. Kornai János: A bürokratikus és a piaci koordináció. Közgazdasági Szemle, 1983, szeptember. Laux, Fritz: Addiction as a Market Failure: Using Rational Addiction Results to Justify Tobacco Regulation. Journal of Health Economics. July 2000, 19(4): 421-37. Ledyard, John: Market Failure. Caltech Social Science Working Paper: 623 January, 1987. Liebowitz, S; Margolis, Stephen: Network Externality: An Uncommon Tragedy. Journal of Economic Perspectives, Spring 1994; 8(2): 133-50. Marrel, David − Simmons, Kevin − Sutter, Daniel: The Market for Tornado Safety: Analysis of Applications to the Oklahoma Saferoom Initiative. Journal of Economics, 2002, 28(1): 35-50. Martin, Stephen − Scott, John: The Nature of Innovation Market Failure and the Design of Public Support for Private Innovation. Research-Policy, April 2000, 29(4-5): 437-47

180

Mitchell, William − Simmons, Randy: Beyond Politics: Markets, Welfare, and the Failure of Bureaucracy. Independent Studies in Political Economy. Boulder and Oxford: Westview Press, 1994. Oates, W. E.: Fiscal Federalism. Harcourt Brace, London, 1972. Ogus, A: Regulatory Institutions and Structures. Annals of Public and Cooperative Economics, December 2002, 73(4): 627-48. Oomes,

Nienke:

Essays

on

Network

Externalities

http://web5.silverplatter.com/webspirs/start.ws.

and

Aggregate

Publication

Persistence.

information:

Ph.D

University in Wisconsin, 2001. Pete, Péter: Az állami szektor finanszírozása Új-Zelandon. Külgazdaság, 1995, szeptember. Pete, Péter: Az egészségügyi ellátás rendszerének alapvonásai és reformjai Ausztráliában és Új-Zelandon. Közgazdasági Szemle, 1997. május: 440-454. old. Pete, Péter: Elemzési keret egy leendő államháztartási reform alapelveihez. Közgazdasági Szemle, 2001. október: 810-823. old. Pigou, A.: The Economics of Welfare, 4th ed., Macmillan, London, 1932 Pitelis, Christos: Market Failure and the Existence of the State: A Restatement and Critique. International Review of Applied Economics. 1991; 5(3): 325-40. Prager, Jonas: Market Failure and Public Sector Failure: Is Privatization a Panacea. New York University Economic Research Reports, January 1990. Powers, Charles: Bridging the Conceptual Gap between Economics and Sociology. Journalof-Socio-Economics. 1996; 25(2): 225-43. Reisman, David: The Political Economy of James Buchanan. MacMillian, London, 1990. Robinson, Sherman: Pollution, Market Failure, and Optimal Policy in an Economywide Framework. University of California at Berkeley Department of Agricultural and Resource Economics (CUDARE) Working Paper: 559 October 1990. Salanié, Bernard: Microeconomics of Market Failures. The MIT Press, Cambridge, 2000. Sala-I-Martin, Xavier − Mulligan, Casey-B: Social Security in Theory and Practice (II): Efficiency Theories, Narrative Theories, and Implications for Reform. National Bureau of Economic Research, www.nber.org Schmidtz, David: Market Failure. Critical-Review. Fall 1993; 7(4): 525-37. Spulber, Daniel: Famous fables of economics: Myths of Market Failures. Publication information: Malden, Mass. And Oxford: Blackwell, 2002. Stiglitz, Joseph E. − Arnott, Richard: Dysfunctional Non-Market Institutions and the Market. National Bureau of Economic Research Working Paper: 2666. July, 1988. 181

Stiglitz, Joseph E. − Arnott, Richard: The Welfare Economics of Moral Hazard. National Bureau of Economic Research Working Paper: 3316. April, 1990. Stiglitz, Joseph E. − Sappington, David E. M.: Privatization, Information and Incentives. Journal of Policy Analysis and Management, 6(4), 1987. pp. 567-82. Stiglitz, Joseph E.: A kormányzati szektor gazdaságtana. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó, Budapest, 2000. Stiglitz, Joseph E.: The Economic Role of the State. Oxford: Blackwell, 1989. Szalai Ákos: Fiskális föderalizmus. Közgazdasági Szemle, 2002. május, 424-440. old. Szalavetz Andrea: Az információs technológiai forradalom és a világgazdaság centrumán kívüli országok technológiai felzárkózása. Szalavetz Andrea: Az informatikai szektor és a felzárkózó gazdaságok. Közgazdasági szemle, 2002. szeptember. Tisdell, Clem: Externalities, Thresholds and Marketing of New Aquacultural Products: Theory and Examples. Aquaculture Economics and Management, 2001, 5(5-6): 289302. Török Ádám: A verseny és a K+F-politika keresztútján. Közgazdasági Szemle, 1999, június. 491-506. old. Tullock, Gordon − Seldon, Arthur − Brady, Gordon-L: Government Failure: A Primer in Public Choice. Cato Institute, Washington D.C, 2002. Tullock, Gordon: Some Problems of Majority Voting. Journal of Political Economy, 67, 1959. december, 571-79. Vigvári András: Közpénzügyeink. KJK-KERSZÖV, Jogi és Üzleti Kiadó, Budapest, 2005. Wallis, Joe − Dollery, Brian: Government Failure, Social Capital and the Approprietness of the New Zealand Model for Public Sector Reform in Developing Countries. Wold Development, February 2001. Wallis, Joe − Dollery, Brian: Market Failure, Government Failure, Leadership and Public Policy, New York: St. Martin’s Press, 1999. Wolf, Charles Jr.: Markets or Governments: Choosing Between Imperfect Alternatives. RAND Research Study, Cambridge and London: MIT Press, 1993. Zagler, Martin: Endogenous Growth, Market Failures and Economic Policy. Palgrave, St. Martin’s Press, New York, 1999. Zerbe, Richard − McCurdy, Howard: The Failure of Market Failure. Journal of Policy Analysis and Management, Fall 1999; 18(4): 558-78.

182