A párbaj és a vívás

.HADAS MIKLÓS.

.A párbaj és a vívás. Adalékok a modern férfiasság genezisének vizsgálatához

A

z alábbiakban el√ször a párbaj legfontosabb strukturális jellemz√it kívánom föltárni. Gondolatmenetemet két példával, illetve ezek értelmezésével kezdem, majd a korábbi páros harcformák és a párbaj közötti azonosságok és különbségek taglalásával folytatom. Végül arra teszek kísérletet, hogy fölvázoljam a kés√bbi modern sportok, mindenekel√tt a vívás irányába mutató változások f√bb sajátosságait. 1. „Festetich Christine grófn√ nem azon f√hadnagyal (sic!) táncolta az els√ francia négyest, akinek megigérte; bizonyosan gyermeki szórakozottságból. Ezt az egész katonai fiatalság oly rosz (sic!) néven vette, hogy Christine grófn√vel egy katona sem tánczolt, csak báró Marburg Frigyes fivére, Géza és én, hogy ülve ne maradjon. […] Nevczerné egy hosszu zsineget hozott a nagyterembe, arra reá f∫zött egy gyürüt s a zsineg két végét összekötötte. Körbe állottunk s a zsineget kezünkbe vettük. […] Christine grófn√ lépet a körbe. Ezen változás alatt a katona urfiak összesugtak; Christine nézet sokáig, vigyázott, kereste a gyürüt hol egyiknél hol másiknál, de hiába, az ifju tiszturak mindig elkapták odább rántották a zsineget s a gyengéd már megzavarodott szerény kis leányka, nem volt képes a gyürüt elfogni. Ez tartott vagy 10 perczig; az egész társaság nagy részvéttel s figyelemmel nézte a már feszült tréfát; – végre a gyürü hozzám jött, és én elárultam. Christine nálam meglelte s nekem kellett a körbe lépnem; megfordultam én is háromszor behunyt szemmel s a mint szemeimet kinyitottam, láttam, hogy a tiszturak akkor kapják szét fejeiket. Sejditettem azon-

nal, hogy a cselszövény ellenem fordult; megpillantám a gyürüt, s a mint el akartam fogni, gróf Hodicz er√vel odább rántotta; én egészen elébe állottam, ugy hogy orrom csaknem az övét érte, és kérdeztem t√le: »Ist das ein Spiel?« a helyzet mind feszültebb és szótalanabb l√n; megláttam a gyürü fényét ismét a mint Hodiczhoz jutott, oda ugrottam mint a nyíl s a nélkül, hogy a zsineghez nyultam volna jól szemei közé nézve H-nak azt mondám határozottan: »Sie haben den Ring graf H.«; s √ most már nem taszitá tovább mind el√bb, hanem felmutatta. […] Másnap Borbála napján nem vadásztunk. Én még az ágyban fekvém, mid√n Friedrichem egy lezárt czédulkát hozott, melyben Hodicz megkövetést vagy elégtételt kért t√lem a tegnap történtért. Nagyon megörültem a czédulkának; hisz egész éjjel azon kérdés fölött töprenkedtem, megnyugodjam-e azon elégtételen, – melyet udvariatlansága irányában magamnak szereztem? – Egy percz mulva kész volt a válasz, melyben tudattam Hodicz gróffal, hogy második kivánságát örömmel teljesítem, – s hogy segédem b. Marburg rendbe hoz majd helyettem mindent. A czédulát lezárva kiküldöttem. Marburg […] átjött azonnal, s én meg kértem, hogy semmiféle magyarázatba ne bocsájtkozzék és fogadjon el nevemben minden a párbajra vonatkozó s ajánlandott feltételeket, s ugy intézze a dolgot, hogy azonnal verekedhessünk. Kilencz órakor már kocsin ültünk, Marburg két kardot tett fel, kikocsiztunk a Dobos felé.

Az itt közölt szöveg részlet a szerz√ Sport, modernitás és maszkulinitás munkacímmel készül√ könyvének els√ részéb√l.

91

Hadas Miklós

[…] 200 lépésnyire el√ttünk a másik kocsi megállott, a két tiszt és egy katonaorvos leugrott, két kardot kivettek és egy kis dombnak tartottak az erd√ szélén. Mi is oda értünk, leszállottunk, Marburg a két kardot köpenye alá vette, s követtük ellenfeleinket. A dombon túl, hol a fák ritkábban álltak, elértük √ket s itt, a nélkül hogy egy szót szóltam volna, levetköztem felülr√l egy ingig, sapkámat s keztyümet eldobtam s a Marburg által felém nyujtott egyenes, de élesre köszörült kardot hüvelyéb√l kirántottam. H. mozdulatról mozdulatra követett. Egy percz mulva »en Garde« állottunk, jobbról mellettem Marburg kivont karddal, balról a másik tiszt Hodicz segédje. A szokásos »salutatio« és »appelle« után erélyesen megtámadtam ellenemet, de ez annyira hátrált, hogy pár másodpercz alatt egy sürübe szoritám. »Wohin laufen Sie Herr Oberlieutenant«? kérdém s visszamentem oda, a hol kezdetben állottunk. Szemközt állottunk újra, észrevettem, hogy megvet√ kérdésem ellenemet nagyon ingerelte. Most ez támadott, de én nem hátráltam, nem is hátrálhattam, mert hátam mögött sürü volt a vágás; ellenemben bátor, er√s, ügyes vívóra ismertem, ki oly hévvel támadott most, hogy alig birtam ill√ távolságban tartani, s oly er√vel sujtott fejem felé, hogy az én kardom a markolat alatt egy féllábnyira elpattant. Lehet hogy lapjával pariroztam, lehet hogy a hideg volt az oka (5 fok lehetett a fagypont alatt) s ez alkalommal megsértetett jobb kezem negyedik ujja. »Sie bluthen« mondá ellenem segédje. – »Wahrscheinlich von meines Saebels-Splitter; gebe mir den deinen Fritz.« Fritz átnyujtá kardját, én átadtam neki csonka kardomat, ujra vivtunk; most én támadtam s csak hamar sikerült H.-nak arczát balról gyengén, s jobb karját ugy meg vágnom, hogy kardját elejtette. Vége volt a párbajnak. Öltözködés közben kezdett ujjam fájni – s ekkor láttam, hogy a hó körülünk tele volt vérfolttal, mely vér vívás közt ujjamból mindenfelé freccsent. Az orvos Hodiczhoz szaladt, letörölte képét, megnézte karját s azt mondá »Nichts Gefaehrliches« el√kapott köpenye alól egy táskát, havat rakott a sebekre s kötözne kezdte Hodicz sebeit. Ez alatt én felöltözködtem, kezet nyujtottam elleneimnek s Marburggal kocsim felé indultam. […]

Haza érve az öreg Dugovics bekötötte ujjamat, keztyüt huztam fölibe, s fenmaradtam. Ámbár igen fájt, este mégis táncoltam; de Hodicz grófot többé nem láttam ez alkalommal.” (báró Fiáth Ferenc: Életem és élményeim. I–II. Bp., Tettey Nándor és társa, 1878. 85–90. o.) 2. „Társaságunkban élt ekkor Pichler András dragonyos f√hadnagy, eszes mivelt, csinos fiatal egyén, ki folyvást élczelt, s gunyolt mindent kiméletlenül. Egy alkalommal azt kérdezte egy szép kisasszonytól: »Wie heissen Sie mein Fraeulein?« »Casimire.« »Eint praechtiger Hosenstoff!« s ezzel odább állt. Máskor egy igen gazdag és szép Roboz kisasszony kit kés√bb Gindly Rudolf vett el tánczközben megsiklott, s elesett Pichler szomszédságában, a ki elkiáltotta magát »Wer wird die Million erheben«? Ezen praepotentiákat én már csak nehezen türtem. […] Cotillon-közben a tánczosné két tánczosnak nyujtá kezét, tánczos párja pedig két hölgyet választva, ahhoz ment, kivel tánczolni akart s a kezén vezetett tánczosokat, vagy tánczosnékat azoknak adta át, kik ez alkalommal ez átellenében álltak. Isakson egy angol születésü mivelt f√hadnagy tánczosnéjával akartam tánczolni; s a kezeimre füzött két Zichy grófnét, Pepit és Málit, hozzá vezettem. Ennek folytán nekem Isakson tánczosnéjával, ennek Zichy Pepivel Pichlernek pedig Zichy Málival kellett volna tovább keringeni. – De nem igy történt. Mert Pichler nem fogadta el Máli grófnét tánczosnéjául, hanem mást választott. Isakson az általam hozzá vezetett Pepi grófnéval tovább tánczolt, nekem pedig Amáliával kellett tánczolnom, minthogy Pichler el nem fogadta. Engemet az udvariatlanság nagyon bántott, s azt mondottam Isaksonnak, a mindt egyszerre tánczolni kezdettünk »dies war von Pichler unartig.« A szünóra alatt felkeresett Isakson, azon kijelentéssel, hogy Pichler követeli, mikép vagy vegyem vissza az »unartig« kifejezést, vagy adjak elégtételt. Azt válaszolám, hogy legyen szives pár percz mulva Salamon Lajost felkeresni s ezzel végezni. Salamon Lajost, ki igen becsületes, lovagias férfiu […], arra kértem, hogy declarálja nevemben ujra annak, s fogadja el a kihivást. Ha kardra akarnak verekedni, j√jjenek alispáni szállásomra, ott elég nagy az ebédl√m; ha pedig l√ni akarnak, kimegyünk a Sóstó melletti erd√be. De mindkét

92

A párbaj és a vívás

esetben ugyanis lehet√ségünk nyílik arra, hogy e páros harcformát az √si férfiasság elemeinek túlélését biztosító intézményként fogjuk föl, melyben a kockázati tényez√knek – mindenekel√tt az életveszélynek – éppen az a funkciójuk, hogy a férfiúi bátorság általuk is hangsúlyozottan nyilvánulhasson meg. Amikor a 19. századi naplóíró egy neki címzett párbajkihívás olvastán örömének ad hangot, és segédjét arra utasítja, hogy a „párbajra vonatkozó ajánlandott feltételeket” – azaz a könnyen halálos végkimenetel∫ pisztolypárbajra történ√ kihívást is! – magyarázat nélkül fogadja el, mégpedig úgy, hogy „azonnal verekedhessenek”, azt kívánja érzékeltetni, hogy az emberélet nem fontos, illetve kevésbé fontos, mint a férfibecsület. Azaz a párbaj intézménye a soha meg nem hátráló (gondoljunk csak id√sebb Wesselényi jelszavára, a nunquam retro-ra!), mindig gy√zedelmes, egyenes, sérthetetlen, heroikus férfi vízióján alapul. A 19. századi magyar nemes párbajkésztetettsége – eredetét illet√en – lényegében közös Balassi Bálintéval vagy Gyulaffi Istvánéval. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy tíz-tizenkét generáció alatt semmit sem változtak volna a „kocódáshoz” vezet√ késztetések. Ha tehát a társadalmi beállítódások újratermel√désének törvényszer∫ sajátosságaként fogjuk föl azt, hogy az újabb és újabb késztetések a korábban kialakult viselkedési mélyrétegekre telepednek rá, mégpedig oly módon, hogy az √si rétegeket lefedik, de el nem tüntetik, akkor nem azt a kérdést kell föltennünk, hogy miért párbajoznak a 19. században, hanem azt, miért hagyják abba a párbajozást a huszadik századra! A lényegi kérdés így szól: vajon mi az oka annak, hogy a libido dominandi harcos alapkésztetései az id√ múlásával megfékez√dnek, civilizálódnak? A „kocódási vágyon” alapuló 18–19. századi párbaj diszpozicionális kilazításként fogható föl. E tekintetben hasonlatos a hivatásos pályafutását befejez√ sportoló fokozatosan csökken√ adagokat tartalmazó (levezet√) edzéseihez, melyek azt hivatottak megakadályozni, hogy – a terhelések hirtelen megsz∫nte után – maradandó károsodások jöjjenek létre a szervezetben. A párbaj társadalmi funkciója, hogy az egyre civilizáltabb és racionalizáltabb világban a harcos késztetések „kiskaput” találjanak maguknak, melyen keresztül egy ideig még kielégülhetnek, hogy a diszpozíciók transzformációja minél harmonikusabban menjen végbe. Az így fölfogott párbaj történelmileg „túlcsorduló” intézmény. Amikor pedig a huszadik század elejére a korábban informálisan majd féllegálisan gya-

esetben 9 órakor reggel, mert 10 órakor törvényszéket tartok. […] Gyertyámat eloltottam; s reggeli 7 1/2 óráig jól aludtam. Vendégeim: Pichler, Isakson, Salamon s Hanecker megyei f√orvos urak pontosan megjelentek. Szivesen fogadtam √ket; reggeli után szivaroztunk, s kedélyesen társalogtunk. Az órára tekintek s csak öt percz hiányzott a háromnegyed tizb√l. »Engedelmet kérek uraim! Mondám nekem tiz órakor hivatalos teend√m van, – ha ugy tetszik végezzük dolgunkat. […]« ‘ szurt felém, én pariroztam, s ezzel annyira kidobtam kardját az irányból, hogy kényelmesen vághattam fölfelé mellére s egyuttal képén keresztül huztam vissza kardomat. Ezután azon tudatban, hogy segédjeink közünkben helyezendik kardjaikat, nem léptem vissza »en garde-«ba. E szempillantásban √ vissza vág, s éles kardja hegyével, a fejemet balról tartó f√izmot majd egészen, a mellette fekv√ arteriát egészen keresztülvágta, s még gégéimet is érte a halálos csapás. A vér vagy két ölnyi távolságra az ablak fels√ táblájáig locscsant, segédjeink közünk be rohantak, de már kés√n. […] A pamlagra tettek; oda kértem Salamon Lajost, átadta asztalfiókom kulcsát, s kértem, hogy kinálja meg azon pár száz forinttal, melyet fiókomba talál Pichler és Isakson, hogy menekülhessenek. De nem fogadták el, – Pichleren 7 seb volt – mind jelentéktelen, √ képét egy selyem kend√vel bekötvén – távoztak.” (báró Fiáth Ferenc: Életem és élményeim. I–II. Bp., Tettey Nándor és társa, 1878. 221–225. o.)

M

ai eszünkkel nézve teljesen irracionálisnak min√síthetjük, hogy egy társaságban elhangzott jelz√ vagy egy táncestély közben történtek miatt kockára tegyük az életünket. Ám a fentiek alapján talán belátható: csak akkor t∫nik irracionálisnak a párbaj, ha a mi jelenbéli néz√pontunkból, a mi jelenbéli – Eliasszal szólva: heteronóm – értékrendünk alapján ítéljük azt meg (Elias 1998). Ha egy cselekedetsort a hozzá vezet√ késztetések, beállítódások tudattalanba süllyedt mélymúltja révén próbálunk meg értelmezni, azaz a diszpozicionális genealógia szemléletmódja alapján járunk el, törvényszer∫nek kell tartanunk a párbajok 19. századi elterjedtségét. Ebben az

93

Hadas Miklós

késztetésének összekapcsolódásával van tehát dolgunk, melynek során a harci késztetések az oltalmazó késztetésekkel találkoznak, s egymást kölcsönösen stimulálva konfliktus kirobbanásához vezetnek. A párbaj kirobbanásának alapjául szolgáló esemény, a sértés stilizált és ritualizált módon zajlik. Lényegében nem más, mint fiktív harci helyzet megteremtése („egészen elébe állottam, úgy, hogy orrom majdnem az övét érte”), hiszen a verbális kijelentés („Ist das ein Spiel?”) önmagában nem volna elegend√ a konfliktus kirobbanásához. Szükség van a másik intim terébe történ√ behatolásra, azaz a territoriális szimbolikus agresszió-ra is. A társadalmilag meghatározott intim tér határának áthágása provokáció a büszkeség, a magabiztosság ellen. Következésképpen nem hagyható válasz nélkül. Hodicz grófnak nincs más választása, mint hogy megadja e ritualizált sérelemre a megfelel√ ritualizált választ. Mi sem bizonyítja jobban, hogy itt „férfias ügyr√l”, azaz kizárólag a férfiak hatalmi szférájába tartozó viszonyról van szó, mint az, hogy a sért√ fél ugyan a n√k jelenlétében lép fel védelmez√leg, magáról a párbajról a n√k már nem szerezhetnek tudomást. Nem csupán a helyszín kiválasztása történik konspiratív módon („egy kis dombnak tartottak az erd√ szélén”), hanem a párbaj helyszínére igyekv√k még arra is vigyáznak, hogy illetéktelenek nehogy tudomást szerezzenek az eseményr√l („Marburg a két kardot köpenye alá vette”). A párbaj férfias belügy. Titok. Amikor a visszaemlékez√ megvédi a kisasszonyt, tettével els√sorban nem a n√nek kíván imponálni. Ösztönösen, reflexszer∫en jár el. Cselekedetének nem a célja (hogy lovagias bátorságával tetszést arasson a n√k körében), hanem a (férfiközösségben kondicionálódott) oka a meghatározó. Ez is mutatja, milyen távol vagyunk még a modern sportoktól, amelyekben a látvány s az általa biztosított szórakozás és piaci haszon lesz a tevékenység f√ célja. A párbaj tiltott és rejtett mivoltának nagy jelent√sége van gondolatmenetünk szempontjából. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a jogi tiltás a civilizáció folyamatának intézményesüléseként, vagyis az er√szak megfékezésére irányuló társadalmi akarat erejének és hatékonyságának indikátoraként fogható föl. Miképpen az is egyértelm∫, hogy e titkos jellegnek csupán az egyik (mégpedig nem is a legfontosabb) dimenziója, hogy az esemény a n√k el√tt marad rejtve. (Ez az állítás annak ellenére is érvényes, hogy sokszor éppen a n√k iránti lovagiasság vezet kirobbanásához.) Ennél fontosabb sajátosságának tarthatjuk, hogy az érvényes jogi normák alapján is illegitimnek

korolt harcformából illegális, és már csak kivételesen ∫zött tevékenység lesz, az annak a jele, hogy a „kocódási vágy” a felpörg√ civilizációs és modernizációs folyamat kontrollja alá kerül, s így részben elfojtódik, részben pedig – nem utolsósorban a mind fontosabbá váló modern sportok révén – stilizált formában más tevékenységekké alakul. Fiáth Ferenc leírásait a 18. század els√ felének tipikus párbajjeleneteiként általánosíthatjuk. A párbajkihívást az esetek túlnyomó többségében nyilvános esemény el√zi meg. A nyilvánosság fogalmát kell√ rugalmassággal kell kezelni. A férfibecsület-en esett sérelemnek tanúi vannak, következésképpen szégyen-nek, azaz gyengeségnek, hatalomérvényesítési képtelenségnek min√sülhet a sérelem megtorlatlansága. (Mint a második példában láthattuk, az is elegend√, ha csupán egyetlen tanú jelenlétében történik a sértés.) Mindkét esetben a nyilvános aktus egy táncos estély. Férfiak és n√k vannak jelen, s a narrátor a gyenge n√ védelmez√jeként lép föl. A lovag szerepében jelenik meg, tehát a férfibecsület arra kötelezi, hogy a vele közelebbi kapcsolatban nem álló kisasszonyt véd√szárnyai alá vegye egy másik, (szimbolikus) agresszióval közelít√ férfival szemben. Az els√ példában Festetich Christine kisasszony hiába nem tartozik sz∫kebb családjába, Fiáth ellenállhatatlan késztetést érez, hogy a „szerény kis lányka” védelmére keljen. Az oltalmazó, fennhatóság alatt tartó férfiasság kiterjesztésével van tehát dolgunk, mely kizárólag a támadó, fenyeget√ként észlelt férfiasság fölbukkanásakor lendül mozgásba. Mindezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy ha nem fajta- és rangbeli, ám a sz∫kebb baráti és családi körön kívül álló személy követné el a cselekedetet Christine kisasszonnyal szemben, akkor az úriember minden bizonnyal másképpen viselkedne: passzív maradna, és eszébe sem jutna a kisasszony védelmére kelni. Ha a sért√ nem volna idegen, hanem mondjuk a rokoni körb√l kerülne ki, akkor a gy∫r∫ eldugása nem megtorlandó sérelemnek, hanem kedves játéknak min√sülne, amelyben esetleg h√sünk is részt venne, legföljebb diszkréten megpróbálná eltussolni, ha az túlmenne a még elfogadhatónak ítélt mértéken. Ám mivel a cselekedetet az adott összefüggésben idegenként osztályozható emberek végzik, akik ugyanakkor azonos nem∫ek (azaz férfiak, és nem n√k) és azonos rangbeliek (azaz nemesek, és nem alacsonyabb státuszú, tehát a hatalmi játszmákból eleve kizárt férfiak), óhatatlanul fölkeltik a védekez√, óvó reflexeket.1 A libido dominandi2 két alap-

94

A párbaj és a vívás

segédjének, hogy azok „menekülhessenek”, s ezzel valamennyien elkerülhessék a párbajvétség vádját. E két leírás pontosan tükrözi azt is, hogy az úriemberi fair play elemei mennyire er√teljesen áthatják e párbajokat. Az aktus szigorúan formalizált, többszerepl√s rituális folyamat része (sértés, elégtétel kérése, visszautasítása egy zárt borítékban küldött válaszlevél révén, a párbajsegédek követ-szerepe, elhelyezkedésük a párbaj során, az orvos jelenléte, és így tovább). Maga a fegyveres összecsapás is a következetesen betartott fair play normák alapján történik. Az els√ párbajt például néma ceremónia el√zi meg: a felek – a metsz√ hideg ellenére – félmeztelenre vetk√znek, majd „en garde” állásba helyezkednek, s csak a „szokásos” „salutatio” és „appelle” után támadják meg egymást. A párbajt – melyet kézfogás zár – els√ vérig, azaz addig a sebesülésig vívják, amíg az egyik fél ki nem ejti kezéb√l a fegyvert. S amikor egyikük könnyebben megsebesül, és kardja eltörik, a másik kötelességének érzi, hogy átnyújtsa ellenfelének saját fegyverét, s √ vívjon tovább a csonka karddal.5 Mindezt a sérült fél a lehet√ legtermészetesebbnek tartja, olyannyira, hogy eszébe sem jut összefüggést keresni végs√ gy√zelme és ellenfele sérült fegyvere között.6 Az úriemberi normák betartásának talán legszemléletesebb eleme, hogy a második párbajt megel√z√en a vendéglátó – a kihívott fél – reggelivel fogadja ellenfelét és a három segéder√t. Majd „szivarozás” és „kedélyes társalgás” következik, s csupán e társasági rituálék után („engedelmet kérek uraim, ha ugy tetszik végezzük dolgunkat”) kerül sor a csaknem végzetes kimenetel∫ összecsapásra.7 A párbajban a legels√ kockázati tényez√, hogy a kihívó fél döntését√l függ, pisztoly- vagy kardpárbajt óhajt-e vívni. S mint fentebb láthattuk az Irinyi és Vida között lezajlott párbaj kapcsán (lásd az 5. jegyzetet), sokszor éppen az késztethet valakit a pisztolypábaj és az ezzel járó sokkal nagyobb kockázat vállalására, hogy nem tud vívni. A veszély legf√bb forrása a páros harc lényegéb√l fakad: a civilizált fair play elemei ugyanis nem zárják ki, csupán ritualizálják, racionalizálják és némileg stilizálják az √si késztetéseket. Ám elég egy párbaj közbeni sértés („Wohin laufen Sie Herr Oberlieutenant?”) vagy sérülés, hogy bármelyik fél könnyen az ellenfél halálát eredményez√ gyilkos indulattal rontson a másikra. („Ellenem … oly er√vel sujtott fejem felé, hogy az én kardom a markolat alatt egy féllábnyira elpattant.” Ha igaz, amit a visszaemlékez√ állít – s e tekintetben nemigen van alapunk a kételkedésre –, valószín∫leg a fejét hasította volna ketté a rá mért csapás.)

min√sül. Ezért akkor járunk el logikusan, ha a n√k, mégpedig a férfiak által „fecseg√nek, megbízhatatlannak, titkot tartani képtelen” n√k el√tti rejtettségét is a jogi tiltás következményeként fogjuk föl. Ugyanakkor – annak ellenére, hogy több évszázada van életben – figyelemre méltó, hogy e jogi normát még mindig mennyire nem respektálják a 19. századi Magyarországon, s hogy még azok is megszegik, akik éppen betartására lennének hivatva.3 A formális törvényes rend mögött, mellett, illetve alatt ugyanis létezik egy √sibb, alapvet√en a férfibüszkeség és férfibecsület hagyományos mintáin alapuló, informális férfitársadalmi rend, mely az er√szak jóval magasabb szintjét tolerálja a mindennapi életben, jóllehet e hagyományos normarendszer – mint láthattuk az iménti jegyzetben idézett Fiáth visszaemlékezésben is – egyre nehezebben hozható „összhangzásba” a nemesek hivatalos pozícióival. Azaz hanyatlófélben lév√ társadalmi intézményr√l van szó. A második idézet – miközben meger√síti az összes fenti állítást a párbajok jellegzetességeit illet√en – számos finom különbség és variáció érzékeltetésére is alkalmas a fenti dimenziókon belül, mindenekel√tt a sértés módját, mértékét, illetve nyilvánosságát illet√en. Talán nem tévedünk, ha azt föltételezzük, hogy az utóbbi párbaj mindhárom tekintetben határesetként is fölfogható, hiszen nagyjából a lehetséges minimum-variációkat képviseli. A Pichler-esetben leírtaknál áttételesebb módon megvalósított, diszkrétebb sértés, sz∫kebb nyilvánosság nemigen képzelhet√ el egy párbaj kirobbanását megel√z√leg. A sértés itt ugyanis nem közvetlenül, hanem közvetetten zajlik: Fiáth Isaksonnak említi, hogy Pichler viselkedése „unartig”. Mértéke is minimális, hiszen csupán szóbeli megjegyzés hangzik el, s a min√sítés sem túlontúl durva. A nyilvánosság is a lehet√ legsz∫kebb, hiszen egyetlen fültanú van: Isakson. Ha Isakson nem jelentene Pichlernek, s így nem „hozná helyzetbe”, azaz nem kényszerítené a megfelel√ lovagias válaszlépés megtételére, a kés√bbi, majdnem halálos kimenetel∫ párbajra minden bizonnyal nem kerülne sor.4 A párbaj titkosságának biztosítására is mindent elkövetnek a felek („ha kardra akarnak verekedni, jöjjenek alispáni szállásomra […], ha pedig l√ni akarnak, kimegyünk a Sostó melletti erd√be”). E tekintetben különösen figyelemre méltó, hogy a második párbajban az önmagát halálosan sebesültnek vél√ visszaemlékez√, eszméletvesztése el√tti utolsó cselekedeteként pénzt akar adni az √t megsebesít√ ellenfelének, illetve annak

95

Hadas Miklós

stádiumában léteznek. Fönntartásokkal kell tehát fogadnunk azon eliasi nézeteket, hogy a fair play elvek térhódítása kizárólag a civilizáció következménye volna, s hogy e térhódítás végs√ soron visszavezethet√ a parlamentarizmus elterjedésére, illetve a politikai szférában meghatározó pozícióval bíró nemesek azonos életvitelére.9 Ugyanakkor kétségtelen, hogy az évszázadok során számos változást, tendenciózus elmozdulást figyelhetünk meg e tevékenységekben, melyek joggal foghatók föl a civilizáció, illetve a modernizáció folyamatának következményeként. Ez még akkor is így van, ha e változások nem egyenes vonalúan és nem mindig valamennyi elemükben, hanem esetlegesen, zsákutcákkal és kitér√kkel tarkítottan valósulnak meg. Irányuk, mértékük, visszafordíthatatlanságuk ugyanis megkérd√jelezhetetlen. Ezek sorából el√ször talán az Elias által is kitüntetett fontosságúnak tartott sajátosság, az er√szak és a kockázat mértékének csökkenése említhet√. Bármennyire er√szakos és kockázatos is a párbaj, mégiscsak kevésbé brutális és kisebb kockázattal jár, mint az adott esetben a test megcsonkítását eredményez√ perdönt√ bajvívás, a lovagi torna, ahol az ellenfél testét lándzsával szúrják át, vagy a fej levágásával is gyakran végz√d√ vitézi bajviadal. Emellett a 19–20. században a történelmi tendencia egyértelm∫en a kisebb kockázatú kardpárbajok gyakoriságának emelkedése felé mutat. Ráadásul a kardpárbajokon belül is növekszik a kevésbé brutális, els√ vérig megvívottak száma, azaz csökken a végzetes kimenetel∫ek aránya.10 Hasonló irányú hosszú távú folyamatokat figyelhetünk meg e páros harcformák társadalmi beágyazottságának f√bb dimenzióit illet√en is. Így az id√ el√rehaladtával egyértelm∫en e tevékenység szekularizáció-jának er√södését tapasztalhatjuk. A perdönt√ bajvívást még az isteni akarat legitimálja: a küzd√ feleket környezetük tagjai (és önmaguk is) az isteni végzet megtestesít√inek tartják. (Egyébként a perdönt√ bajvívás mindkét típusában ez az isteni akarat még korántsem t∫nik olyan távolinak a résztvev√k számára, mint azt mai tudásunk alapján általában föltételeznénk.) A viadori bajvívások és a lovagi tornák esetében a bajvívó és az úristen közé már beékel√dik egy korporatív-rendi, azaz világi akarat: a harcoló felek ennek delegáltjaiként lépnek a küzd√térre11. A lovagi tornákat – amellett, hogy még er√sen √rzik transzcendens köt√déseiket (gondoljunk csak a Toldi estéjében található leírásra!) – többnyire f√úri vagy fejedelmi akarat legitimálja.

Ám nem csupán a dolog lényegéb√l fakadó kockázati tényez√kkel kell számolni, hanem a szabályok bizonytalanságából és a szakértelem hiányából adódóakkal is. Mint azt a Pichler-eset pontosan jelzi, Fiáth súlyos sérülése tulajdonképpen félreértés következménye („azon tudatban, hogy segédjeink közünkben helyezendik kardjaikat, nem léptem vissza „en garde-ba”). Így balesetként is értelmezhet√. Olyan balesetként, melynek valószín∫sége igen magas, »bele van kódolva« a játékba. Hiszen a párbajozó felek és a párbajsegédek fölkészültsége, szabályismerte – szemben a kés√bbi, hivatásos vívókéval, illetve zs∫ritagokéval – nagyon esetleges. Ezért egyáltalán nem biztos, hogy mindannyian azonos módon fognak föl egy helyzetet, miképpen az sem egyértelm∫, hogy ami az egyik fél számára lezárt akciónak t∫nik, az a másik néz√pontjából is hasonlóképpen értelmezhet√. Különösen, ha a harc hevében a düh, a bosszúvágy, a megalázottság érzése vagy egyéb indulat elönti valamelyiküket. Számos visszaemlékezés és forrás szerint a végzetes kimenetel∫ párbajok jelent√s részében ilyen, szabályértelmezési bizonytalanságból származó balesetként fogható föl a végeredmény. A bizonytalanságok a párbajsegédekre is érvényesek. A párbajozó félnek ugyanis olyan embert kell találnia, aki éppen kéznél van, s aki rendi helyzetéb√l és a küzd√ fél iránti viszonyából adódóan alkalmas e lényegében szimbolikus feladat ellátására. Vagyis nem a vívás szokásainak és szabályainak pontos ismerete dönt a kiválasztásakor, hanem a társadalmi viszonyok által valószín∫sített véletlen. Így tehát viszonylag csekély annak az esélye, hogy mindkét párbajsegéd pontosan tisztában lesz azzal, adott esetben kardjaiknak a vívók közé helyezésével dönt√bíróként a párbajt félbe kell szakítania, azaz egyértelm∫en és egyöntet∫en ugyanazon szabályok alapján járjanak el. Ha mindezek után a párbaj és a korábbi páros harcformák közötti azonosságokra kívánunk rámutatni, akkor a legfontosabbnak azt tekinthetjük, hogy végs√ soron – bármennyire eltérjenek is egymástól az er√szak és az er√feszítés mértékét illet√en – valamennyi, a libido dominandi leg√sibb elemein nyugszik. Az is közös bennük, hogy valamennyinél föllelhet√k a fair play elemei, melyekre a szabályok betartását garantáló szakemberek ügyelnek.8 Nyilvánvaló a szerepkörbéli hasonlóság az igazlátók, a bajmesterek, a párbajsegédek, az orvosok, majd kés√bb a modern vívás zs∫rije között. Látható tehát, hogy a szigorú s a küzd√ felek számára azonos feltételeket garantáló szabályok, illetve a betartásukat ellen√rz√ testületek már a civilizáció folyamatának igen korai

96

A párbaj és a vívás

nek azonban az is velejárója, hogy a tevékenység fokozatosan illegalitásba kényszerül. Következésképpen – ismét szemben a korábbi páros harcformákkal – a törvény el√tti rejt√zködési kényszer még a párbaj részleges nyilvánosságát is kizárja. (Jóllehet a vitézi bajviadalokat is tiltotta a császár és a szultán, azokat a várkapitányok és katonai feljebbvalók cinkosságával mégis megtartották. Vagyis a bajviadalokat fels√bb engedéllyel, ráadásul a katonatársak szórakoztatására rendezték.) A párbajnál lényegében kizárt, hogy mások szórakoztatását is szolgálja.14 M∫velésére nem lehet sem egyesületet, sem reprezentatív alkalmat teremteni; nem ∫zhet√ sem a kés√bbi modern sportklubokra emlékeztet√ szervezeti formák, sem a korábbi vitézi játékokhoz hasonló rendezvények keretei között. Nincs tehát mód arra, hogy általa a nemes kifejezésre juttassa a nemesek más csoportjától, illetve a nem nemesekt√l való nyilvános elkülönülési szándékát. A fentieken kívül e distinkciós funkció hiánya is hozzájárul ahhoz, hogy a párbaj diszpozicionális kilazításnak tekinthet√, mely nem illeszkedik a modernizáció és a civilizáció folyamatainak f√ trendjébe.

Ugyanakkor még minden résztvev√ és szemlél√ számára magától értet√d√, hogy ez az akarat a legfels√bb isteni szándék evilági letéteményese. A vitézi bajviadalok vallások és civilizációk közötti háború részeként fölfoghatók föl. Ennek során a magyar és a török vitézek – egyéni és csoportidentitásuk valamennyi bizonytalanságát átélve – megtapasztalhatják saját vallási (és kulturális) köt√désük relacionális evilágiság-át is. Miközben ugyanis saját istenük (népük, seregük, egységük, vezérük, területük, nyelvük, kultúrájuk, stb.) nevében küzdenek, akarva-akaratlanul rádöbbenni kényszerülnek arra is, hogy hitük és beágyazottságuk nem egyetemes érvény∫, hiszen saját mindenható istenükkel egy univerzalitásra igényt tartó másik isten is szembeállítható, melynek eltér√ mivolta éppen a kettejük, illetve az általuk képviselt entitások közötti reláció (a különbségeken és az eltér√ érdekeken alapuló harc) révén válik nyilvánvalóvá. Azaz látható, hogy a vitézi bajviadalok is illeszkednek a szekularizáció hosszú távú trendjébe, melynek ideiglenes végpontján az isteni eredetét√l immár teljes mértékben megszabadult párbaj áll. A páros harcformák modernizációjának következ√ jellegzetessége individualizáció-juk. A korábbi párharcok ugyanis még minden esetben valaki, illetve valami nevében, de legalábbis egy föls√bb er√, magasabb hatalom jóváhagyásával zajlanak. Ezekben az egyén, még ha saját b√rét viszi is vásárra, a szent világmindenséget mozgató isteni szándéktól függ√ apró porszemként, vagy az uralkodó, illetve hadvezér által képviselt világi entitás – ugyancsak apró – alattvalójaként folytatja küzdelmét.12 A nemesurak párbaja azonban már egyes szám els√ személyben zajlik, nem magasabb hatalomnak engedelmeskedve, azzal azonosulva. A párbajkihívás, illetve annak elfogadása az érintett magánemberek döntését√l függ. Az úriember kizárólag saját, rendi megalapozottságú becsületét védelmezi, a mind hangsúlyosabban érvényben lév√ tiltások, korlátok, tabuk ellenére is. A párbaj intézménye az exkluzivitás irányába tartó folyamatnak is részese – mégpedig a fogalom többszörös értelmében. Hiszen, mint láttuk, szemben az alacsonyabb származásúak által is megvívható korábbi párharcokkal, a párbaj rendi privilégium: csak a nemesi eredet∫ek ∫zhetik,13 az alacsonyabb származásúak egyszer∫en párbajképtelenek. Mindez úgy is megfogalmazható, hogy az elit politikai osztály – privilegizált helyzetének köszönhet√en – egy ideig még képes kivonni magát a civilizáció folyamata által generált tételes és szokásjog fennhatósága alól. En-

A

vívás a tornához és az atlétikához képest viszonylag lassan és kés√n (lényegében a huszadik század elejére) válik modern értelemben vett sporttá, annak ellenére, hogy a m∫velését szolgáló els√ egyesület már a 19. század húszas éveiben megszületik Magyarországon. Sokáig az úri hagyomány szigetének számít a gyorsan modernizálódó 19. századi világban. Rendies gyökereit bizonyos mértékig még ma is √rz√i, archaikus képz√dmény a maga francia terminológiájával, jogi-procedurális szakszer∫ségével, kellékeivel. Ennek ellenére példaérték∫en szemlélteti, hogyan alakulnak át a civilizáció el√tti, archaikus férfikésztetéseken nyugvó tevékenységek modern férfikésztetéseken alapuló sportokká. A nemesek a 18–19. század fordulóján még els√sorban azért tanulnak vívni, mert erre kötelezi √ket a rendi hagyomány, a nemesi becsület, az úriemberi éthosz, a társasági környezet.15 A nemes – aki úgy érzi, e tudományával mindenekel√tt önmagának tartozik – büszkeségb√l, férfivirtusból forgatja a kardot. Ugyanazért tehát, amiért lovagol is, amiért büszke nemzeti hovatartozására, és amiért a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy nemzetének gondjait a vállán kell viselnie. A kardja egymásba csúszó nemzeti és nemesi hovatartozásának, vágyott és tényleges hatalmának jelképe. Az a tény, hogy kar-

97

Hadas Miklós

dot hord, egyúttal párbajképességének garanciáját és kötelezettségét is jelenti. Ugyanakkor három-négy generáció elegend√ ahhoz, hogy e tevékenység a huszadik század elejét√l fogva, hosszú évtizedekre az egyik legsikeresebb magyar versenysporttá váljék. Más szóval: a vívás egy szinte észrevétlenül lezajló, ám annál nagyobb jelent√ség√, civilizatorikus jelleg∫ diszpozícióváltás mutatójaként is vizsgálható. A vívás történetével foglalkozó szakmunkák többnyire az ókori görögökkel és rómaiakkal kezdik mondandójukat (miközben arról sem feledkeznek meg, hogy legalább röviden utaljanak az √sember szúróeszközökkel végzett vadászatára), többé-kevésbé egyértelm∫ folyamatosságot tételezve a görögök által „hoplomachiának” nevezett katonai vívásgyakorlat, a római gladiátorok karddal vívott küzdelmei, valamint a huszadik században m∫velt modern versenysport között (Gerentsér 1928: 1).16 Az ilyen jelleg∫ munkák a vívás funkciói közül mindenekel√tt a katonai életre való fölkészítést, valamint az ezzel szoros kapcsolatban álló lovagi/rendi életvitel normáihoz történ√ igazodást emelik ki. A jelen összefüggésrendszerben ugyanakkor jól érzékeltethet√ a vívás egyik ritkábban emlegetett funkciója is. Az nevezetesen, hogy ez az a tevékenység, amely a párbajt a civilizált modernitás föltételeinek megfelel√en átalakítja – mégpedig kétféleképpen is: egyrészt azáltal, hogy lehet√séget biztosít egyes tendenciák kiterebélyesítésére, amelyek már a párbaj m∫velése során is megfigyelhet√k voltak. Emellett – korrigálva bizonyos sajátosságokat, melyek a párbajt történelmi zsákutca felé irányították, illetve átalakulását fékezték – új folyamatokat idít el. Kétségtelen: végs√ soron a vívás is – hasonlóan valamennyi korábbi páros harcformához – a libido dominandi archaikus, harci késztetésein nyugszik, amennyiben egy zéró összeg∫ játszmában az ellenfél legy√zése, azaz (szimbolikus) megsemmisítése a célja. Nagy hangsúlyt kell helyeznünk a „végs√ soron” kitételre, hiszen e tevékenységnek csupán a szerkezete közös a korábbi páros harcformákéval. Ez persze korántsem lényegtelen elem, hiszen a kés√bbiekben e vonása alapján sorolhatjuk majd a harc modellje alapján szervez√d√ modern sportok csoportjába. Az itt tárgyalt összefüggésben azonban els√sorban azt a sajátosságát ajánlatos kiemelni, hogy – minden szerkezeti hasonlóság ellenére – mennyire megszelídült, stilizálódott már a korábbiakhoz képest. Másképpen fogalmazva: a vívás folytatja, s√t, fölgyorsítja azt a folyamatot, melynek során a páros harcformák egyre civilizáltabbakká válnak.

Fentebb úgy fogalmaztunk, hogy a párbajban jelent√sen csökkent az er√szak és a kockázat mértéke a korábbi viadalokhoz képest. Könnyen belátható, hogy a vívás esetében e tendencia fölgyorsulásáról és kiteljesedésér√l beszélhetünk. Elég, ha csak arra utalunk, hogy – szemben a párbajjal – a vívás már nem hordoz életveszélyt magában. Emellett formalizáltságából, a fegyverek veszélytelenné alakításából, illetve ezen átalakítások egységes normává tételéb√l, a sérülések megakadályozására szolgáló kellékekb√l,17 a zs∫ri szakértelméb√l, azaz a szisztematikus, civilizált professzionalizmus valamennyi összetev√jéb√l adódóan a véletlen balesetek esélye is a nulla felé közelít m∫velése során. Az er√szak és a kockázat mértékének csökkenése együtt jár a régi jelentéstartalmak elhomályosulásával, módosulásával, illetve új mozzanatok el√térbe kerülésével. Fiáth Ferenc visszaemlékezéseiben is láthattuk, hogy a Hodicz- és Pichler elleni párbajokban egyes fair play-elemek szinte öncélúan túlhangsúlyozottá válnak; a felek mintha tobzódnának a másiknak tett gesztusokban.18 Olyannyira, hogy megfogalmazható a hipotézis: az életveszély csökkenésével párhuzamosan a férfiasság stilizált és ritualizált megjelenési formái, az elegancia, a tartás, a könnyedség, valamint mindezek esztétikuma egyre fontosabbak lesznek,19 ily módon is el√készítvén a terepet az új tevékenység számára. Fiáth és kortársainak párbajleírásai alapján belátható, hogy az események sok tekintetben ott is a vívás formai jegyeinek betartásával zajlanak: a nemesi férfiak el√bb „en garde” állásba helyezkednek, majd az ezt követ√ „salutatio” és „appelle” után támadják csak meg egymást, és így tovább. Mindez úgy is megfogalmazható, hogy a szembenálló felek egy szigorú, tradicionális rituálé formai kereteihez alkalmazkodnak, amely önálló életre kel. Így a vívás magára veszi azokat a jelentéstartalmakat, amelyeket korábban a párbaj hordozott, s az asszók (illetve a tevékenység tanulása és a vele kapcsolatos munkálkodások) során a résztvev√k belülr√l ugyanazt az élményt élik át, amelyek a párbajok során is meghatározóak voltak. Ha tetszik, a vívás a párbaj illúzióját és fikcióját nyújtja. Állványzat, mely a ház összeomlása után is a helyén marad, azt a benyomást keltve, mintha önálló létesítmény volna. A vívás, egészen a huszadik század elejéig, az úriemberi létezés, a magasabb kasztba tartozás, az el√kel√ség, a büszkeség, a méltóság, egyszóval az emelkedett virilitás kifejez√je. Annak érzékeltet√je, hogy aki képes szépen, szabályosan, elegánsan és méltó-

98

A párbaj és a vívás

sonlóságot fedezhetünk föl a vívó- és vallási közösségek között. A vívás mesterségét ugyanis a 19. században – szemben a kés√bbi, modernizálódó sportokkal – még nem egy sz∫k területhez ért√ edz√, hanem a személyében archaikus mintákra visszautaló vívómester adja át, aki igen nagy tekintélynek örvend a tanítványok körében. A vívómester, egyfajta feljebbvalói férfiúi hatalom földi képvisel√jeként, lényegében a papot és az apát testesíti meg egy személyben. A vívóiskola e vonatkozásában emlékeztet a karizmatikus közösség-ekre, amelyekben a vezér nem csupán a szigorúan vett szakmai-technikai tudás, hanem egy hagyományos életvitel, beállítódás-rendszer átadására is hivatott. Nem véletlen, hogy egy-egy vívóiskola tanítványai, ismét csak a karizmatikus közösségekhez hasonlóan, a mester szellemi-lelki gyermekeinek tekintik magukat, s több generáción keresztül is meg√rzik az általa közvetített beállítódási elemeket, s önmagukat az örökség, azaz a leszármazási rend képviseletében nekik kijáró pozíciók szerint helyezik el.22 Mindazonáltal, minden fölvázolt hasonlatosság ellenére, a vívás alapvet√en világi tevékenység, mely – a párbajhoz hasonlóan – mentes a korábbi harcformák transzcendens beágyazottságától, illetve -legitimációs igényét√l. Az er√szak (illetve kockázat) csökkenését, valamint a szekularizációt illet√en tehát a vívásban folytatódnak a korábban megkezd√dött civilizációs és modernizációs tendenciák. Így például, akár az akadémiai, akár a kés√bbi modern vívóversenyekr√l legyen is szó, e tevékenységek abban is eltérnek a párbajtól, hogy míg ez utóbbi csupán a segédek és orvosok jelenlétében, tehát a nyilvánosság kizárásával folyik (a kizárás, kizárólagosság, titkosság, elhatárolódás, mint láttuk, amúgy is lényegi eleme a párbajnak), addig az el√bbi már közönség el√tt zajlik, gyakran egy emelkedett alkalomhoz köt√d√ esemény részeként. A párbaj lényegében két személy magánügye; legföljebb az utólagos pletykáknak köszönhet√en válik közhírré, de semmiképpen sem közeseménnyé. A vívás, akár az akadémiai, akár a versenyvívásról legyen is szó, közesemény. Egyértelm∫ lépés a modern látványsportok irányába. És a 19–20. század fordulójától teljes mértékben be is tagolódik majd a modern nemzetközi versenysportok üzemébe: kard-, t√r- és párbajt√rvívássá differenciálódik, és összemérhet√ versenyvívásként szabványosodik (azaz behatárolt, tér/id√ paraméterek szerint, zárt térben, csapatsportként is m∫veltetik). Annak, hogy e hosszú távú fejl√dés végbemehessen, megvannak a szervezeti-m∫-

sággal a vívóállások és a megfelel√ testtartások megjelenítésére, a gy√ztesek közé tartozik; egy fels√bb kaszt tagja, akinek nincs szüksége arra (rangon aluli számára), hogy megküzdjön egy-egy alkalmi gy√zelemért. Ebben közös a párbajjal. Ugyanakkor, szemben a párbajjal, illetve az abban még meghatározó késztetettségekkel – a törhetetlenséggel, a sérthetetlenséggel, a büszkeséggel, az er√szakon alapuló bosszúvággyal, a harcossággal, az azonnali indulati kielégüléssel –, a vívás mindinkább a fegyelmezettség, a visszafogottság, a türelem, a rafinéria, az önuralom, a bels√ elfojtás, azaz a civilizáció folyamata által kondicionált beállítódási elemek köré szervez√dik.20 A vívásban a férfibecsület férfitartássá civilizálódik, jelezvén, hogy a bels√leg megszabott, örökölhet√, morálisan beágyazott tevékenység mindinkább a társadalom kontrolljának alávetett, elsajátítható, modern, esztétikailag meghatározott intézménnyé válik. Ezzel összefüggésben a szorosan vett tevékenység funkciója is megváltozik: míg a párbajnak az a célja, hogy elégtételt vegyen a férfibüszkeségen esett sérelmen a (kizárólag azonos rangú) sért√ fél megsemmisítése vagy megsebesítése (azaz szimbolikus megsemmisítése) révén, addig a vívás esetében a megtorlás helyébe – legalábbis eleinte, az akadémiai vívás során – nem a másik legy√zése, hanem egyfajta, szinte teljes mértékben stilizált esztétikai megjelenítés kerül. A vívásban már nincs szükség a mérk√z√ felek közötti személyes és lovagias motívumokra. Ebben az összefüggésben ezért egyáltalán nem t∫nik meglep√nek, hogy a 19. században még igen gyakori az ún. „akadémiai mérk√zés”. Ez „nem más, mint a vívás m∫vészetének és szépségeinek bemutatása, meghívott közönség el√tt, bizonyos ünnepélyes keretek között. Az akadémiai mérk√zésnél (assaut) a f√ cél a vívás esztétika formáinak és szépségeinek kidomborítása. Nem tehát tisztán az adott és kapott voltok (touche) aránya, amire a két vívó törekszik, hanem inkább a lovagias formák szigorú megtartása, a vívóállás és testtartás helyessége és szépsége, a mozdulatok szabályossága, a támadások és védések változatossága és ésszer∫sége a f√cél.” (Gerentsér 1928: 8.)21 A vívás abban a vonatkozásban is a párbaj folytatójaként fogható föl, hogy m∫velése révén fölgyorsul a korábban megkezd√dött szekularizálódási tendencia. Bár, ha a vallásosság fogalmát kell√ rugalmassággal használjuk és kiterjesztjük a mindennapi életben föllelhet√, hivatalos egyházakon kívüli kvázi-vallásos viszonylatokra is, figyelemre méltó ha-

99

Hadas Miklós

ségek együttese, hanem a tagok és az alapítók által elfogadott, racionális és bürokratikus szabályokkal korlátozott, illetve meghatározott m∫ködési renddel bíró egység. A nemesi párbajt vívók elemi érdeke, hogy megtanuljanak vívni: egy esetleges párbajkihíváskor ugyanis bármikor képesnek kell lenniük önmaguk megvédésére – erre kötelezi √ket rangjuk. Ebb√l származik a vívóiskola létének egyik paradoxona: az nevezetesen, hogy a tanítványokat egy olyan tevékenység elsajátításában szolgálja, mely jó eséllyel tiltott cselekedetek elkövetésére sarkallja √ket. S√t! Éppen a vívoda nyilvános, autonóm, független, legitim szervezeti mivolta szolgál annak föltételeként (élesebben fogalmazva: álcájaként), hogy az urak (majd kés√bb a polgár) viszonylag zavartalanul párbajozhassanak falai között. Számos forrás utal ugyanis arra, hogy a vívótermekben gyakran folynak párbajok, olykor halálos kimenetellel is. Azaz: alapításának történelmi pillanatában a vívóiskola bizonyos értelemben egy illegitim tevékenység folytatására szolgáló fed√szervezet (is). A vívóiskola intézményének másik paradoxona (illetve a vívás többféle értelmének ékes bizonyítéka), hogy az iskola szervezeti és jogi értelemben vett sz∫külése együtt jár rekrutációs, illetve társadalmi bázisának tágulásával. Míg ugyanis a párbaj, mint láttuk, exkluzív tevékenység, amelyben csupán a rendi megkülönböztet√ jegyek, s így mindenekel√tt a társasági hovatartozás alapján határozódik meg azok köre, akik m∫velhetik, addig a vívóiskolák révén kibontakozó potenciális vívósport a kezdetekt√l fogva a magyar nemesek jogkiterjesztési stratégiájának jegyében szervez√dik. Hiszen, amint az a Vívoda alapító okiratában is világosan megfogalmaztatik, az iskolát létrehozó mágnások a nemzetépít√ politikai terveik szempontjából stratégiai partnernek kiszemelt polgárokkal kívánnak együtt vívni. Míg tehát a párbaj a megfelel√ társadalmi hátter∫ férfiemberek féllegális, alkalmi viaskodása, addig a (kard)vívás a vegyes (nemesi és polgári) származású férfiemberek legális szervezeti (egyleti és egyesületi) formák keretei között m∫velt, rendszeresen ∫zött tevékenysége. E jogkiterjesztés fontos következménye, hogy egy olyan jelleg∫ fejl√dést is elindít, melynek során a korábban szinte kizárólag individuális késztetéseik hatására egymással harcoló férfiak fokozatosan közösségek tagjaivá válhatnak. Mégpedig olyan, ténylegesen létez√, egyesületi formában m∫köd√ potenciális sportközösségek tagjaivá, amelyekben már

ködési föltételei. A vívás olyan el√-sportnak tekinthet√ tevékenység (a „sport” szó, nem véletlenül, ebben a korban még nem ismeretes a kontinentális Európában, s így Magyarországon sem), mely el√ször hozza létre saját egyesületét: 1824-ben születik meg a Pesti Nemzeti Vívó Iskola (más néven Pesti Nemzeti Vívoda),23 mégpedig Keglevich István gróf kezdeményezésére, aki aztán az egyesület els√ elnöke is lesz. Az intézetnek nyolcvanhét alapító tagja van, mindenekel√tt a f√nemesség soraiból (akik valamennyien négyszáz peng√forintnyi alapítvány befizetésére kötelezik magukat). Alapítónak számít még tizennyolc megye, öt kerület és nyolc szék. Az alapszabály szerint „ezen intézet polgári alkotmányú lévén, a tanítványok a feljebbi feltételek mellett (magyar születés∫ek legyenek, ne legyen tehetségük saját költségükön tanulni, becsületes magaviselet∫ek legyenek) csupán a polgári rendb√l vétethetnek fel.”24 (idézi: SII 347) A perdönt√ bajvívásoktól a párbajokig valamennyi páros harcforma rendkívüli, egyedi eseményként zajlott. E tekintetben a lovagi tornák sem voltak kivételek, hiszen – bármennyire rendszeresen és ciklikusan ismétl√dtek is – egy-egy uralkodó bármikor megváltoztatható döntésének függvényei voltak.25 A vívóiskola viszont már nyilvános, autonóm, független és legitim szervezet, mely alkalmas keret/forma egy ismétl√d√en és racionálisan végzett tevékenység elsajátítására és rutinszer∫ m∫velésére. E változás jelent√ségét nehéz túlbecsülni. Mind az öt, fentebb kurzívval szedett kifejezés fontos. Ez az iskola nyilvános, amennyiben tevékenykedése nem titkos, hanem átlátható, kívülr√l ellen√rizhet√, s olykor kifejezetten a laikus közönség szórakoztatását szolgálja. Az iskola autonóm, amennyiben bels√ rendjét nem kívülállók írják el√, vezet√it nem kívülr√l nevezik ki, hanem a szervezet tagjai. Az iskola független, amennyiben nem egy másik szervezet, például hadsereg tartozéka, következésképpen céljai, rekrutációs és tevékenységi köre különbözhet (ennélfogva különbözik is!) a f√hatalom által elvártaktól, illetve megköveteltekt√l. S√t! Adott helyen és id√ben éppen e f√hatalom ellenében, azaz a Habsburgokkal szemben megszervez√d√, militáns érzület∫ magyar nemzeti törekvések rejtett kifejezésére (is) szolgál. Az iskola legitim, amennyiben hivatalosan engedélyezett, a törvényes jogi normáknak megfelel, azok alapján ellen√rizhet√. Végül pedig az iskola egy szervezet, azaz nem ad hoc, esetlegesen ismétl√d√ tevékeny-

100

A párbaj és a vívás

piaci viszonyok és a szimbolikus megkülönböztetések már egy globalizálódó, nemzetközivé váló összefüggésrendszerben értelmezhet√ek. A magyar nemesek korábban inkább lóról vívnak, azaz – korabeli kifejezéssel élve – „kardoskodnak” (SI 269), tehát a 19. században népszer∫vé váló vívást kevésbé szakszer∫en m∫velik. Azaz: hiába származik a párbaj és a kardvívás hagyománya a nemzeti történelmi mélymúltból, a 19. századi kardvívás esetében már egyre fontosabbakká válnak a kortárs nemzetközi kulturális referenciák is. Míg ugyanis korábban nemesuraink kardvívó tudományukra a vármegyei rendi környezetükben tesznek szert (a fogásokat vagy az édesapjuktól, vagy egymástól, esetleg a házi vívómestert√l elsajátítva), addig a 19. század els√ felében nemcsak a vívóiskolákat alapító, s azokból a piaci viszonyok között tisztességesen megél√ vívómesterek érkeznek külföldr√l, hanem olyan vívásfajtákat is tanítanak a magyarországi nemeseknek és polgároknak, amelyek máshol, mindenekel√tt Olaszországban és Franciaországban ismeretesek. A számottev√bb pesti vívómesterek közül kett√ – Louis Chappon és Ignatz Clair – francia, a harmadik – Gaetano Biasini – olasz, ám √ is francia fogság kerül√útja révén jut el Wesselényi zsibói kastélyába. Miképpen az is jellemz√, hogy a század els√ felének egyik kiemelked√ magyar vívója – Wesselényi, ki lenne más! – szintén Franciaországban kénytelen rádöbbenni arra, hogy vívótudománya kiegészítésre szorul (lásd Wesselényi 1822-es naplóját, melyet Siklóssy idéz [SII 372]). Ebben a nemzetközi összefüggésrendszerben tehát a kontextus tovább bonyolódik: a stílus, a vívásmód már sajátos nemzeti jelentéstartalmakkal is rendelkezik. Hamarosan eljön ugyanis az id√, amikor a külföldi mesterek magyar tanítványáról, az 1842-ben vívómesterré avatott Keresztessy Józsefr√l, a „magyar vívás klasszikus mesterér√l” (Siklóssy) a következ√ket lehet írni: „Keresztessy vívása lényegében az a vívás volt, melyet Friederich vívott s melyet Chappon terjedelmes m∫vében lefektetett. Ez a franciák által kifejlesztett s a németek által elfogadott csuklóvívás – ellentétben a kés√bb divatba jött alsókarmozdulatokkal operáló olasz vívással – rendkívül komplikált volt. Ezt Keresztessy leegyszer√sítette, magyar úri lelkét beléöntötte. Ezt a Keresztessy egyénisége által áthatott vívásmodort nevezték aztán magyar vívásnak, mely az √t követ√ generációban tovább élt még, hogy azután inkább csak szép emléknek maradjon meg.” (SII 381)

nem az exkluzív társasági hovatartozás és a sértés mihamarabbi, harc révén történ√ megtorlása, hanem az osztályhatárokat is átlép√ szolidaritás, valamint a kocódási késztetettségeket önfegyelemmel elfojtó viselkedési minták számítanak kívánatosnak. A Vívoda alapszabályában megfogalmaztatik, hogy „minden vívó hideg vérrel legyen”, illetve hogy sértés esetén „a sért√ tüstént engedelmet kérni tartozik”! (SII 348).26 Ehhez járul még a mester tekintélyéb√l származtatható engedelmeskedési kényszer: egy új elem, amely a hagyományos rendi férfibüszkeség, illetve a megalkuvásra képtelen egyéni beállítódási elemek elfojtását, s ezáltal a közösségi normarendszer elfogadását segíti el√. Ugyanakkor tévednénk, ha a vívómestert egy megkérd√jelezhetetlen tekintély∫, kvázi fels√bbrend∫ lényként láttatnánk. Pozíciója ennél sokkal világibb, földközelibb, a tényleges hatalmi és érdekviszonyokba ágyazottabb. Ezt az alábbi, Honder∫-ben megjelent szöveg igen pontosan tükrözi is: „Fiatal uraink, kiknek a dics√ arszlán címre némi igényt formálhatni joguk van, azonnal siessenek Chappon vívómester szobájába. A vívoktatás frank és nápolyi modorban, valamint kard, szurony és testgyakorlásban (voltige)27 naponkint du. 2 órától 4-ig, havonkinti 8 peng√ forint díjjért; hetenkint háromszor, 4 peng√ért; el√fizetés útján pedig az egész folyamra naponkint 10; hónaponkint 60 fr. s végre hetenkint háromszor 35 peng√ forintért adatik. Chappon úr szállása Rózsa-tér 122. sz. I-s√ emelet.” (lásd SII 353–35428) Mint látható, Chappon úr, a Vívoda francia származású mestere, aki egyébként 1839-ben Pesten kiadja a vívásról szóló hézagpótló munkáját is,29 piaci szolgáltatásként kínálja magán-”vívoktatását”, mégpedig egy újságban megjelentetett hirdetés formájában. E tény már igencsak eltér√ társadalmi viszonylatokra utal. Hiszen gondoljunk csak bele: nem kevesebb történik itt, mint hogy egy szabad vállalkozó pénzért árulja szakértelmét, melyhez bárki hozzájuthat, amennyiben a megkívánt pénzösszeg rendelkezésére áll. Azaz: a rendi privilégium rutinszer∫en átadható, nyilvánosan hozzáférhet√, elsajátítható szaktudássá válik. Ráadásul a kardvívás csupán az egyik lehet√ségként szerepel az egyéb vívó szaktudások között. Vegyük ugyanis észre azt is: Chappon úr nemcsak kardvívást, hanem „frank” és „nápolyi” modorú vívásfajtákat, azaz francia és olasz eredet∫ t√rvívást is oktat. Mindez pedig nem kevesebbet jelent, minthogy a negyvenes évek elején, Pesten, a

101

Hadas Miklós Irodalom

Bourdieu, Pierre: Férfiuralom. In Hadas (szerk.) Férfiuralom. Budapest: Replika kör. 7–55. Elias, Norbert (1987 [1939]): A civilizáció folyamata. Budapest: Gondolat Elias, Norbert (1998 [1971]): A sport eredete mint szociológiai probléma. Replika 29. 41–54. Fiáth Ferenc báró (1878): Életem és élményeim. I–II. Bp.: Tettey Nándor és társa Dr. Gerentsér László (1928): Vivás. A sport enciklopédiája. II. A testnevelés és testgyakorlás kézikönyve (1928). Budapest: Enciklopédia R.T. 1–40.

Dr. Siklóssy László (1927): A magyar sport √skora. (A magyar sport ezer éve I.) Bp: OTT. (rövidítés: SI) Dr. Siklóssy László (1928): Széchenyi-Wesselényi és még egy nemzedék. (A magyar sport ezer éve II). Budapest: Országos Testnevelési Tanács. (SII) Dr. Siklóssy László (1929): A modern sportélet el√készítése. (A magyar sport ezer éve III.). Budapest: OTT. (SIII) Varga Barbara (2000): Az ókori olimpiai játékok társadalmi és diszpozicionális beágyazottsága. Kézirat.

Jegyzetek

1. Esetünkben emellett a parvenü túlinvesztíciója sem kizárható, hiszen Fiáth Ferenc, aki tagja ugyan a társaságnak, de egyel√re még nem nyerte el bárói címét, föltételezhet√leg különösen er√s késztetést érezhet, hogy egy gróffal szemben egy grófkisasszony „jó hírének” védelmez√je szerepében léphessen fel. Ha ezt elfogadjuk, nem csupán formális fordulatnak, hanem osztálytartalomra utaló, pontos kijelentésnek tekinthetjük, hogy Fiáth megörült Hodicz párbajkihívásának, hiszen ezzel az √ társaságbeli egyenrangúsága is kifejeztetett. 2. A fogalom értelmezésér√l l. Bourdieu 1994-es tanulmányát. 3. Fiáth Ferenc, aki helytartósági tanácsos volt ekkor Pesten, írja: „A Pesti hirlap egyik tehetséges szerkeszt√társa volt Irinyi József, – a Világ-nak Vida. Ezek nem emlékezem már mily kérdés fölött? élénk, kés√bb éles vitába keveredtek, a vége párbaj lett. Vida engemet hivott fel segédül, Irinyi Teleki Lászlót. Csak annyiból volt kellemetlen nekem ezen bizalom, mert nehéz volt párbajsegédi állásomat hivatalos állásommal összhangzásba hozni; kellemetlen annál inkább, mert védenczem a tollhoz, igen jól, de a kardhoz mit sem értvén; kénytelen voltam pisztolyt választani, pedig ehhez sem értett, s igy a párbaj válságos esélyeivel álltam szemben. […] A f√herczeg megtudta, természetesen azt is, hogy secundáltam, de nem neheztelt érte.” (Fiáth II. 1878: 72–74) Figyelemre méltó, hogy nemcsak a helytartósági tanácsos, hanem a f√herceg sem talál kivetnivalót egy könnyen halálos kimenetellel is záródható pisztolybárbajban. 4. E ponton persze nem hagyható említés nélkül a forrás megbízhatósága. Semmit nem tudunk meg ugyanis arról, milyen volt a viszony az eseményt megel√z√leg a három férfi között, s hogy Isakson ügybuzgósága esetleg nem fogható-e föl korábbi sérelmek következményeként. Önmagában az a tény, hogy Isakson nem hallgat, a korabeli társasági kultúra pontos ismerete nélkül nehezen értelmezhet√. Ennek hiányában nagyjából azonos joggal tételezhetjük föl, hogy Isakson – morálisan gondolkodó nemesemberként – egyszer∫en nem engedhette meg magának, hogy egy ilyen jelleg∫ sértést elhallgasson, miképpen – a mélylélektanon iskolázott utókor képvisel√iként – azt is föltételezhetjük, hogy Isakson Pichlernek akart ártani, hogy a „helyzetbe hozatal” révén lényegében arra kényszerítette: hívja ki párbajra a közismerten jól vívó Fiáthot. 5. Az is el√fordul, hogy az egyik fél fölajánlja a pisztolypárbajt, mert a kardpárbaj közben rájön, hogy ellenfele nem tud vívni. (Fiáth II 1878: 90) 6. Az is figyelemre méltó, hogy a visszaemlékez√ még negyven évvel kés√bb is a fair play elvek betartásával számol be a párbajokról, amikor például fontosnak tartja megjegyezni, hogy „ellenemben bátor, er√s, ügyes vívóra ismertem”. Miképpen az is jellemz√, hogy azért saját férfiúi eleganciáját, bátorságát, könnyedségét és sikerességét is ügyesen belefoglalja visszaemlékezésébe: „az öreg Dugovics bekötötte ujjamat, kezty∫t húztam fölibe, s fennmaradtam. Ámbár igen fájt, este mégis táncoltam; de Hodicz grófot többé nem láttam ez alkalommal”. 7. Amennyiben a párbajozó felek nem tartják be az úriemberi fair play szabályait, könnyen el√fordulhat, hogy a norma ellen vét√t saját fegyvertársai közösítik ki: „Az (ezernyolcszáz)hatvanas évek elején történt ez, mikor az összekoccanások napirenden voltak az osztrák tisztek és a magyar ifjúság közt. Szemz√ Istvánnak – Keresztessy kitün√ tanítványának – számos affairje került köztudomásra, melyek mindenikéb√l gy√ztesen került ki. A mily nagy volt ellene a gy∫lölet a tisztek körében, oly tehetetlen volt is az. Szemz√ István, ha akarta, játszva verte ki kezeikb√l a kardot. De fölényével sohasem élt vissza, mindig nagylelk∫ volt. Nem így az, ki utoljára t∫zött vele össze. Ez mindjárt az els√

összecsapásnál megkapta Szemz√t√l a vágást és ezzel a megállapodások szerint a párbaj befejezettnek volt tekinthet√. Szemz√ annak is tekinté s kardját a szögletbe állítva, ingét akarta fölhúzni. E pillanatban a megvágott ellenfél orgyilkos módra reá rohant és a védtelen embert irtóztatóan összevagdalta. S a segédek közt egy sem akadt, aki a bitangot ledöfte volna. Szemz√ mindössze azt az elégtételt kapta, hogy a tisztek kidobták az orgyilkost a soraikból. A sors azonban igazságosabb volt. A nemtelen orgyilkos osztrák szolgálatból porosz szolgálatba lépett s a königraetzi csatában volt bajtársainak golyóitól esett el.” (A Keresztessy emlékkönyvb√l idézi SII 390). 8. Ily módon teljes mértékben igazat adhatunk Tóth L√rincnek, aki Eliasnak a sport genezisér√l írott sorait csaknem száz évvel megel√zve 1865-ben a következ√képpen fogalmaz: „Kifejlésében a párbaj, mely eredetileg nem egyéb, mint durva ököljog, némi törvényesség és rend szinét nyerte azáltal, hogy a párbajvívásra a lovagi harcjáték lényeges szabályai alkalmaztattak, mik által ez meg lett különböztetve a közönséges, durva verekedést√l, milyet a csárdák h√sei ∫znek, megkívántatott a fegyverek egyenl√sége, a támadás és védelem szabályszer∫sége, minden fortély, ravaszság s egyéb lovagiatlan eszközök távoltartása. A formák szabályszer∫sége magának a helytelen dolognak helyességét s törvényességét oltotta az emberek e tárgy fel√li fogalmába. Az újabb fegyverek, nevezetesen a l√szerek elterjedt használata lépvén a lándsák s nehéz lovagkardok helyébe, a párbaj módja is átalakult; de az új párbajszabályok a régi harcjátékszabályok hasonlatosságára képeztettek. A harcbírák helyébe tanuk, segédek léptek, kik nem voltak ugyan bírói hatalommal s küls√ tekintéllyel felruházva, de jelenlétükkel elvették a viadal gyilkossági jellegét. […] Nemes szenvedély a férfiban, hogy azért, a mi véleménye szerint √t megilleti, javát s vérét kockára tenni kész, e szenvedélyt nem elnyomni kell, hanem bátorítani, éleszteni. »Also sollte man den Zweikaempfen nur eine bessere Form geben.« Ennyire nem megyek, s a párbajt semmi alakban és soha nem helyeselhetem, e azért nem tagadhatom, hogy minden esetre szebb és rokonszenvesebb jelenet egy büszke Hotspur, s√t egy boxírozó angol hordár vagy vívó francia borbély is, mint azon jámbor fajta, melyr√l Heine rossz nyelve azt beszéli, hogy »ha tizenketten vannak, egy tucatot tesznek, s ha egyetlen egy ember megtámadja √ket, rend√rség után kiáltanak segítségért.« (Tóth L√rinc: A párbaj. Idézi SII 391) 9. S√t ahogy Varga Barbara bizonyítja kit∫n√ tanulmányában, a fair play, valamint egyfajta civilizálódási tendencia már az ókori olimpiákra is jellemz√. (Varga 2000.) 10. Igaz, párbajokat még a huszadik század elején is vívnak: közismert például Osvát és Hatvany kardpárbaja 1912-ben. 11. Azt gondolom, hogy az egyéni érdekek képviseletében föllép√ viador inkább kivételesnek, atipikusnak tekinthet√. Hiszen még abban az esetben is, amikor mondjuk egy földesúr nevében küzd , akkor is a földesúr rendi, tehát az egyéninél magasabb szint∫ érdeke állítódik el√térbe. 12 Természetesen a dolog ennél bonyolultabb. Hiszen amikor az Anjouk a felek szabad beleegyezését√l teszik függ√vé vitás esetekben a párharcot, azaz eltörlik a feljebbvalók általi engedélyeztetési kényszert, lényegében a párbaj jogi kodifikációjának alapjait rakják le. Ugyanakkor az is igaz, hogy a kés√bbi korokban mindezt visszavonják. 13. Legalábbis utolsó, hanyatló korszakáig (mely a 19. század második felét√l a huszadik század elejéig tart), amikor egy ideig a nemesi életvitelt követ√ polgárok is ∫zik.

102

A párbaj és a vívás 14. E szempontból figyelemre méltó, hogy a párbajok nem elhanyagolható hányada privát térben, azaz valamelyik résztvev√ saját házában zajlik (lásd Pichler-párbaj). Míg a korábbi párharcok küzdelmei csaknem mindig szabad térben, tehát potenciálisan bárki szeme el√tt zajlottak, addig itt e zárt, intim és magán tér jelképesen egyaránt magában hordozza a tevékenység szekularizált, individualizált és exkluzív mivoltát. És ez még abban az esetben is így van, ha a párbajt nem a saját kúriában, hanem – mint gyakran el√fordult – a vívóteremben rendezik. 15. Els√sorban tanulnak ezért vívni. Másodsorban megvan a maguk jól fölfogott, racionális érdeke is. Az nevezetesen, hogy ha esetleg párbajra hívják ki √ket, nem akarnak fölkészületlennek bizonyulni. 16. Elias tanítványaként tudjuk, hogy az antik és (pre)modern állapotok közötti folytonosság tételezése legalábbis megkérd√jelezhet√. Ezért az olvasó talán megbocsátja nekem, ha ezen álláspont iskolás cáfolatától ezúttal eltekintek. 17. Chappon 1839-ben megjelent, kés√bb említend√ vívókönyvében írja, hogy „a vívógyakorlatokhoz sz√rkeszty∫vel, vasas karvéd√vel, az alsótestet is véd√, térdenalul ér√ plasztronnal és olyan maszkkal látjuk el magunkat, melyen a homlokvas felett még egy sz√rpárna (Wurst) is van.” (idézi SII 360.) 18. Ebb√l a szempontból igen jellemz√ az alábbi leírás, melyben Jósika Miklós báró számol be öccsének, Samunak 1819-ben történt halálos kimenetel∫ párbajáról: „Öcsém egy gyalogtisztet kihívott, állítólag nem is magán, hanem máson történt sértésért. A párviadal el√tt öcsém nyugodt, s√t vidám volt. Mikor a segédekkel együtt másnap a helyszínre érkeztek, öcsém ellenfelére kiáltott, löjj! de ez vonakodott; az egész párviadal ellenére volt s átengedte a lövést öcsémnek. Ekkor szemtanúk állítása szerint ellenfelének mellére tette a pisztolyt s szólt: löjj rögtön, vagy véged van! A tiszt pisztolya elsült s öcsém halva rogyott össze.” (idézi SII 386–387) 19. Emlékszünk még rá, hogy miután Fiáth keze megsérül a Hodicz elleni párbajban, a visszaemlékez√ fontosnak tartja megjegyezni, hogy „haza érve az öreg Dugovics bekötötte ujjamat, kezty∫t huztam fölibe, s fennmaradtam. Ámbár igen fájt, este mégis táncoltam.” Azaz: utólag is fontosnak tartja, hogy elegánsnak, könnyednek, azaz társasági értelemben feddhetetlennek tüntesse fel magát. 20. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy – szemben a többnyire a szabad természetben (erd√ben, ligetben) megvívott párbajokkal – a vívásra általában már a behatároltabb, korlátozóbb, zártabb bels√ terekben kerül sor. Azaz: az univerzális, isteni eredet∫ természet fel√l a partikulárisabb, ember által megteremtett, racionálisan tagolt társadalmi világ felé haladunk. 21. Az akadémiai vívást persze kés√bb, a modern olimpiai mozgalom beindulását követ√en majd fokozatosan háttérbe szorítja a versenyvívás, melynek során „többen mérk√znek egymással és itt a versenybíróságnak az a feladata, hogy megállapítsa, vajjon a résztvev√ versenyvívók között ki a legjobb és a többi versenyz√ tudásban és képességben hogy viszonylik egymáshoz.” (Gerentsér 1928: 8.) Ebben az esetben – hasonlóan más versenysportokhoz – a küz-

delem tétje a gy√zelem, s ezáltal a vívó (és áttételesen egyesülete, illetve a mögötte álló társadalmi csoport) hírnevének, rangjának és presztízsének növelése. 22. A kolozsvári amat√r vívómester, Kováry Mihály, a kolozsvári ügyvédi kamara titkára, aki – KAC évkönyve szerint – a 17. század elején Tordára telepített „fejedelmi nemes test√rök ivadéka”, a Kolozsvári Athletikai Club els√ alelnöke volt, „tanítványait a szép testtartásba, a mozdulatok szabályosságába, a fegyverek helyes kezelésébe kit∫n√ modorral és példás türelemmel vezette be; a vívóórák leteltével pedig, mid√n a munkától felhevült agy fogékonysága a legélénkebb, a lovagiasság fogalmát kapcsolatba hozva a vívással, az életb√l merített tapasztalatokkal, példákkal vonzóan magyarázta.” (idézi: SIII 664) 23. A pesti intézet megalapítása utáni nyolcadik évben már Pozsonyban és Kolozsvárott is találhatunk vívóiskolákat. Ez utóbbi alapító okirata egyébként kísértetiesen emlékeztet a pesti Vívodáéra (lásd SII 351 és 376). 24. Ahogy Siklóssy megjegyzi: „Az intézet célja a vívásnak a tagok számára nyújtandó vívásoktatáson és gyakorláson kívül az volt, hogy szegénysorsú magyar ifjakat képezzen ki vívásban, s√t némileg – miután azid√ben a vívás kiegészít√ része volt a voltizsirozás – a testgyakorlásban. Az ily ifjak valamely alapítótag ajánlatára vétettek fel a választottság által. Legalább 12 évesnek kell lenniök; számuk 60-ban volt limitálva. Vívásoktatás hetenként háromszor volt; még pedig a téli hónapokban délután 2–4 között, április 1-t√l kezdve pedig reggel 6–9 közt. A tanulási id√tartam három év volt. Voltak nyilvános vívásgyakorlatok, melyeken vendégek is résztvehettek.” (SII 347) 25. Tény, hogy a hadseregekben az újoncok is részesülnek valamiféle kiképzésben, csakhogy ez kötelez√ érvény∫, a hadi szakmára készít föl, s a hadsereg m∫ködésének része. Azaz szó sincs arról, hogy a tevékenység szabadon volna választható. 26. Chappon pedig így ír víváskönyvében: „Az assaut-ban illemnek és neveltségnek kell uralkodnia. Ha eltaláltuk ellenfelünket, ne tartsuk hosszasan mellén a vit√rt; egyébként se gúnyolódjunk diadalmi örömünkben. A kapott szúrásokat ne tagadjuk le; a mindenkori néz√k ilyenkor bíránkul léphetnek fel. Az összes mozdulatok ügyesek, élénkek, er√sek legyenek, de nem szabad minden er√nk megfeszítésével vívnunk; vívjunk ötletesen, de nem pikantériával (értsd: gúnyolódva) s ne találatokra mohóan. (SII 359) 27. „A voltizsálás (vagy lendülés) szeréül egy lóalakú állvány szolgál. Olyasmit kell rajta tanulni, amit lovon is meg kell tudni csinálni. […] A voltizsálás tulajdonképpen egy vegyes ugrás, amelyet a tánc, a vívás, és lovaglás mellett a legrégibb id√ óta gyakorlott és m∫vészetté képzett ki a gimnasztizálás. (…) Nem lehet tökéletes lovas, aki nem egyszersmind tökéletes voltizsáló.” (SII 364) 28. Siklóssy elfelejti megadni az idézet pontos id√pontját. De a szövegkörnyezet alapján valószín∫síthet√, hogy az 1840-es évek els√ feléb√l származik. 29. „Teoretisch-practische Anleitung zur Fecht-Kunst”. Gyurián et Bagó kiadása. A könyv négy részb√l áll: az els√ a t√rvívásról, a második a kardvívásról, a harmadik a voltizsálásról (lovon való tornázásról), a negyedik pedig a bajonettvívásról értekezik.

J. L. Gérôme: Párbaj az álarcosbálon, 1867

103