A nyomozási bíró eljárásának vizsgálata a másodfokú határozatokra is figyelemmel

A nyomozási bíró eljárásának vizsgálata a másodfokú határozatokra is figyelemmel FŐVÁROSI BÜNTETŐ 2004. El. IV. C. 1. szám

BÍRÓSÁG KOLLÉGIUMA

I. A NYOMOZÁSI BÍRÓ JOGINTÉZMÉNYÉNEK JOGTÖRTÉNETI ELŐZMÉNYE A VIZSGÁLÓBÍRÓ VOLT II. A NYOMOZÁSI BÍRÁK ÉS ILLETÉKESSÉGÜK III. A NYOMOZÁSI BÍRÓ FELADATAI IV. AZ ELŐZETES LETARTÓZTATÁS V. AZ ÓVADÉK VI. ZÁR ALÁ VÉTEL VII. AZ ÚTIOKMÁNY ELVÉTELE VIII. A HÁZI ŐRIZET IX. A NYOMOZÁS FOLYTATÁSÁNAK ELRENDELÉSE X. HÁZKUTATÁS, LEFOGLALÁS XI. LAKHELYELHAGYÁSI TILALOM XII. IDEIGLENES KÉNYSZERGYÓGYKEZELÉS XIII. TITKOS ADATSZERZÉS XIV. A NYOMOZÁSI BÍRÁK ÁLTAL FELVETETT EGYÉB JOGÉRTELMEZÉSI KÉRDÉSEK XV. ÜGYVITELI JELLEGŰ ÉSZREVÉTELEK XVI. ÖSSZEFOGLALÓ ÉRTÉKELÉS I. A NYOMOZÁSI BÍRÓ VIZSGÁLÓBÍRÓ VOLT

JOGINTÉZMÉNYÉNEK

JOGTÖRTÉNETI

ELŐZMÉNYE

A

A vizsgálóbíró intézményét elsőként Franciaországban, a napóleoni kodifikáció során az 1808. évi Code d’instruction criminelle vezette be, majd a XIX. század második felében szinte minden európai államban megtörtént a vádlói és a vizsgálói funkció szétválasztása. Magyarországon az 1896.évi XXXIII.tc szabályozta részletesen a vizsgálóbíró tevékenységét. Az 1896-os Bp. (továbbiakban:Bp.) elismeri a per előkészítésének szükséges voltát és ebből következően a büntetőeljárás előkészítő szakaszát két részre bontja : nyomozás és vizsgálat (harmadik szakasz az ügyészi munka, negyedik szakasz a bírósági eljárás). A nyomozás az az eljárás, midőn nem a bíró, hanem a közvádat képviselő hatóság, rendszerint a rendőrség segélyével vezeti az adatgyűjtés munkáját. Azonban a perelőkészítés legtöbbször a személyes szabadság, tulajdon, birtok, házjog, levéltitok körét érintő perjogi tények egész sorozatát igényli, másrészt az óvatosság indokolja, hogy a legsúlyosabb büntetendő cselekmények és a bonyolultabb ügyek előkészítésénél, nélkülözhetetlen legyen a bíró által vezetett perelőkészítés, a formális bírói vizsgálat. A nyomozás és a vizsgálat nem egymást helyettesítő előkészítő szakaszok, hanem “ a vizsgálat a büntetőperek egy részének rendesen a nyomozást követő stádiuma, amelyről a Bp. 102-129.§-ai rendelkeznek. A vizsgálat közbeeső cselekmény lévén, a vádhatóságnak és a bíróságnak, nevezetesen a vizsgálatra felügyelő vádtanácsnak mindent el kell követni, hogy a vizsgálat a lehető legnagyobb gyorsasággal folyjon le, ahol pedig vizsgálat nem okvetlenül szükséges, ott vizsgálatot egyáltalán ne rendeljenek el, hogy mennél hamarabb kerüljön az ügy a vádtanács elé vagy a főtárgyalásra.

A Bp. annak a bizonyítási anyagnak bírói megszerzését és bírói megállapítását, mely a főtárgyalás elrendelésének, vagy az eljárás megszüntetésének kérdésében való határozathozatalra szükséges, a vizsgálóbíróra bízza, s ezt arra kötelezi, hogy: - hivatalból vagy indítvány bevárása nélkül állapítsa meg a valódi tényállást, nyomozza ki a tetteseket, - eljárásában ( Bp. 95. és 117.§ (1) bekezdés) egyforma gondossággal vegye figyelembe a terhelő és súlyosító, valamint az enyhítő és mentő körülményeket. A kir. törvényszék vizsgálóbíróját és állandó helyettesét a kir. törvényszéki bírák sorából az igazságügyminiszter rendeli ki két évi időtartamra és a kirendelés ismételhető ( A bírói és ügyészi szervezet módosításáról szóló 1891. évi XVII. Törvénycikk). A Bp. 110. §-ának (2) bekezdése pedig kiterjeszti e rendelkezéseket a járásbíróságnak arra a bírájára is, aki a vádtanács megbízása alapján vizsgálatot teljesít. A Bp. nem teszi kötelezővé minden büntető ügyben a vizsgálat lefolytatást, hanem egyrészt a büntetendő cselekmények súlyát kifejező büntetés nagysága, másrészt az ügy bonyodalmassága folytán differenciál. Vizsgálatnak kell megelőzni a főtárgyalás elrendelését: 1. oly bűntett esetében, melyekre a törvény halál- vagy életfogytig tartó fegyházbüntetést rendel 2. öt évet meghaladó, határozott tartamú szabadságvesztés-büntetéssel büntetendő cselekmények esetében, kivéve, ha tettenkapás forog fenn, vagy bűnösségéről a terhelt a nyomozás adataival teljes összhangzásban álló beismerés tett 3. a törvényszék elé utalt más bűncselekmények és a 2. pontban felsorolt kivételek esetében: a./ ha a kir. ügyészség indítványozza b./ ha a vádat egyedül magánvádló képviseli c./ ha a terhelt oly körülményekre hivatkozik, melyek kiderítése vagy megállapítása céljából a vizsgálat a védelem előkészítése végett kívánatos d./ ha a vádtanács más okból szükségesnek látja ( Bp. 103.§ ). A vizsgálat elrendelését rendszerint a vizsgálóbírónál kell indítványozni aki annak elrendelése vagy mellőzése iránt elsőfokulag rendszerint határoz. Tehát vizsgálati szakba az ügy csak akkor léphetett, ha a benyújtott indítvány alapján a vizsgálóbíró indokolt végzéssel a vizsgálatot elrendelte. A vádló indítványában szabatosan meg kell jelölni a bűncselekményt, melyre nézve, a személyt, ki ellen, és okokat, melyek alapján az indítványozó a vizsgálat elrendelését kéri. Ha nyomozást teljesítettek, az arra vonatkozó iratok és a bizonyító tárgyak az indítvánnyal együtt mutatandók be ( Bp. 104.§ ). Miután a vizsgálóbíró az ügyésszel mellérendeltségi viszonyban áll, ennek indítványait teljesen függetlenül bírálja el. A vizsgálóbíró más hatóságokkal is mellérendeltségi viszonyban áll, így a rendőri hatóságokkal, valamint a rendőri közegekkel is. Legszorosabb viszonyban azonban a vádtanáccsal van, mely vele szemben háromféle hatáskörrel bír: 1. mint felügyeleti, 2. mint a vizsgálat teljesítését irányító és ellenőrző, 3. mint másodfokú hatóság. A vizsgálat elrendelését követően “A felek a vizsgálóbírónál indítványokat tehetnek az egész vizsgálat alatt és bármely vizsgálati cselekmény tekintetében.” ( Bp.119.§). Ugyanakkor a vizsgálóbíró a vizsgálat folyamán szükségesnek mutatkozó cselekményeket saját kezdeményezéséből, indítvány nélkül is megtehette. “Abban az esetben, midőn a bűncselekmény nyomokat hagyott, a vizsgálóbíró ezeket, ha hiteles módon még meg nem történt volna, szemlével, vagy más alkalmas módon haladék nélkül

megállapítja. A szökésben lévő terheltnek kézrekerítése iránt, valamint a bűncselekmény elkövetésére mutató, vagy abból eredő, illetőleg bizonyítékul egyébként szolgálható tárgyaknak megszerzése és bírói őrizetbe vétele iránt is sürgősen intézkedik. Ezután első sorban a terheltet hallgatja ki, a többi bizonyítékot pedig a sértettnek, a tanúknak és a szakértőknek kihallgatásával, továbbá szemle, esetleg szakértői vizsgálat foganatosításával szerez meg.” (Bp.118.§). A Bp . elrendelte, hogy valamennyi vizsgálati cselekményről jegyzőkönyvet kell felvenni, valamint a vizsgálóbíró élhetett az eljárási cselekmények lefolytatása alatt tanúsított kisebb rendbontásért a megintés, míg durva magaviselet tanúsítása esetén a rendbüntetés jogával. A Bp. minden vizsgálati kihallgatásra nézve érvényesítette az ügyfélnyilvánosságot, azzal, hogy “fontos ok” esetén a vizsgálóbíró kizárhatta a nyilvánosságot. A befejezett vizsgálat folytatásával kapcsolatosan a Bp. 129.§-a az alábbiak szerint rendelkezett: “Ha a vizsgálóbíró a vizsgálatot befejezettnek, vagy tovább nem folytathatónak tartja, erről a feleket indítványaik előterjesztése végett értesíti és a magánvádlót a 276.§ első bekezdésének rendelkezéseire figyelmezteti.” “Az értesítés vételétől számított tizenöt nap alatt a felek a vizsgálat folytatását kérhetik. Ha a vizsgálóbíró ezt az indítványt nem tartja teljesíthetőnek, a fölött a vádtanács határoz.” A vizsgálóbírónak jogszabályi lehetősége volt az eljárás megszüntetésére is, és a jelenlegi pótmagánvádló intézménye is felfedezhető a következő rendelkezésekben: “A vizsgálóbíró köteles a vizsgálatot megszüntetni, ha a vádló a vádat elejti, és a vád képviseletét a 42.§-ban meghatározott időben arra feljogosított sértett át nem veszi. Egyéb esetekben a vizsgálatot csak a vádtanács vagy az ítélőbíróság szüntetheti meg.” ( Bp. 128.§ ). A vizsgálóbíró a Bp. 146., 146. §-ában foglaltak szerint “ a kihallgatás után haladék nélkül köteles a szabadlábra helyezés vagy az előzetes letartóztatás, illetőleg a vizsgálati fogság elrendelése vagy fenntartása iránt intézkedni. Az előzetes letartóztatás rendszerint csak a nyomozás befejezéséig és legfeljebb tizenöt napig tarthat: mindazáltal a vádtanács azt a kir. ügyészségnek indokolt előterjesztésére – ha szükséges , a felek meghallgatása után – egy ízben további tizenöt napra meghosszabbíthatja.” A vizsgálati fogság súlyosabb kényszerintézkedést jelentett az előzetes letartóztatásnál. A Bp. 159.§-ának értelmében a vizsgálóbíró által elrendelt vizsgálati fogság rendszerint csak három hónapig tarthat. E határidőt a vádtanács kivételes esetekben és nyomós ok alapján egy hónappal meghosszabbíthatja. A meghosszabbítás ismételhető, de mindig tüzetesen indokolandó.” A Bp. biztosíték formájában szabályozta a jelenlegi óvadék jogintézményét azzal, hogy “ elfogadása, neme és összege tárgyában a kir. ügyészségnek meghallgatása után, az eljárás szakához képest, a vádtanács vagy az ítélőbíróság határoz .” ( Bp. 162.§- 164.§). Tehát a biztosíték elfogadása tárgyában nem a vizsgálóbíró volt hivatott eljárni. A vizsgálóbíró feladatai közé tartozott a Bp. szerint pl. a vizsgálat során a vizsgálóbíró hallgatta meg a tanúkat (Bp. 202.§.), a szemle tárgyát a vizsgálóbíró jelenlétében vizsgálták meg, a lefoglalás, házkutatás elrendelésére jogosult volt (Bp. 177.§), a lefoglalt leveleket, táviratokat, egyéb küldeményeket csak a vizsgálóbíró vehette át (Bp. 185.§), a terhelt ingó és ingatlan vagyonára biztosítási végrehajtást rendelhetett el (Bp. 492.§). Magyarországon, majdnem változatlan szabályozás mellett 1950–ig élt a vizsgálóbíró intézménye. A XX. század végére Franciaországban is már csak az ügyek 6-8 %-a került a vizsgálóbíró elé. A vizsgálóbírót felváltó nyomozási bíró intézménye először Németországban, 1975-ben került szabályozásra. Ezzel megszűnt a büntetőeljárás vizsgálati szakasza, gyorsult az eljárás. Németországban a nyomozási bíró jogosultsága azonban lényegesen szűkebb a hazánkban hatályos eljárási törvényben foglaltaknál, mert lényegében önálló döntési jogköre csak a kényszerintézkedések tárgyában van.

Ahogy a Bp. fent idézett rendelkezésiből is látható, a vizsgálóbíró feladatköréből adódóan a legszélesebb körű bírói ellenőrzést valósította meg a nyomozás felett. Ezzel szemben az 1998. évi XIX. törvénnyel bevezetett nyomozási bíró tevékenységében elsődlegesen alapjogi kontrolfunkció testesül meg. Ugyanakkor, - hasonlóan a vizsgálóbíró intézményéhez- a nyomozási bíró hatáskörébe utalt feladatok bűnüldözési teendők is, amelyek a a nyomozás anyagának ismerete és értékelése nélkül nem teljesíthetők. A nyomozási bírónak döntéséhez meg kell ismernie a nyomozás során addig beszerzett bizonyítékokat, azokat összefüggéseiben értékelnie kell, mert csak így hozhat megalapozott döntést pl. a nyomozás folytatásának elrendeléséről, a kényszerintézkedések vagy a bizonyítási cselekmények szükségességéről. A nyomozási bíró,- mint alapjogi bíró - jogintézményének életre hívását az új eljárási törvény kidolgozása során a kormány már 1994– ben alapelvként megfogalmazta: “Az alapjogok védelmében a tárgyalást megelőző szakaszban is meg kell teremteni az egyes eljárási cselekményeknél a bírói közreműködést.” Az 1995. évben felállított Kodifikációs Bizottság a magyar eljárási jogi hagyományokra (vizsgálóbíró), a nemzetközi tendenciákra, a Magyar Köztársaság által vállat nemzetközi kötelezettségekre, valamint az igazságszolgáltatással kapcsolatos társadalmi elvárásokra tekintettel, megalkotta az 1998. évi XIX. törvényt és ezen belül szabályozta a nyomozási bíró intézményét. A Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiuma megvizsgálta a nyomozási bírák tevékenységét és a vizsgálat során észlelt, valamint a nyomozási bírák által felvetett jogértelmezési kérdésekre igyekezett választ találni. Természetesen számos olyan probléma merült fel, amely a kollégium állásfoglalását igényli, mert adott kérdésben eltérő jogértelmezés illetve joggyakorlat alakult ki. A vizsgálat 2003. július 1-jétől 2003. december 31-ig terjedő időben azokra az ügyekre terjedt ki (kb. 400 db ügy), amelyek intézése törvényi rendelkezés folytán a nyomozási bíró hatáskörébe tartozik. II. A NYOMOZÁSI BÍRÁK ÉS ILLETÉKESSÉGÜK A Fővérosi Bíróság Elnöke az 1998. évi XIX. Törvény hatályba lépésével egyidejűleg – élve a 208.§ (2) bekezdésében foglalt törvényi felhatalmazással – a kerületi bíróságok közül a Budai Központi Kerületi Bíróságon és a Pesti Központi Kerületi Bíróságon létesített nyomozási bírói helyeket, a két bíróság egyébkénti illetékesséi területét kibővítve a nyomozási bíróval el nem látott más kerületi bíróságok illetékességével. A Budai Központi Kerületi Bíróságon – a Budapest II. kerület Fő utca 70-78. szám alatti épületben – a 2003. december 31-ei állapot szerint három nyomozási bíró látja el a nyomozási bírói tevékenységet. Dr. Sinkovicsné dr. Szabó Tünde bírónő és dr. Gábriel Éva bírónő a nyomozási bírói tevékenységük mellett bíróság elé állításokat is tárgyalnak, míg dr. Huszti Tünde csoportvezető-helyettes bírónő heti egy napon szabálysértési ügyeket is tárgyal. Illetékességük alá az alábbi kerületek tartoznak: a budapesti I., II., III., IV., XI., XII., XV. és XXII. Kerület. A Fővárosi Főügyészség, a Fővárosi Ügyészségi Nyomozó Hivatal, a Központi Ügyészségi Nyomozó Hivatal és a Vám-és Pénzügyőrség által benyújtott indítványokat is elbírálják. A Pesti Központi Kerületi Bíróságon 5 nyomozási bíró kezdte meg 2003. július hó 1. napján az önálló munkát. A Budapest, VIII. kerület Tolnai Lajos utcai épületben dr. Wollner Róbertné bírónő, Martineczné dr. Szilágyi Csilla bírónő és dr. Martini Gizella bírónő intézi a kényszerintézkedéssel kapcsolatos nyomozási bírói feladatokat, míg a főépületben dr. Kschwendt Katalin bírónő és dr. Vidor lászló bíró úr végzi a nyomozási bíró hatáskörébe utalt egyéb feladatokat., többek között a

titkos adatszerzés negedélyezését is. Dr. Kschwendt Katalin kb. havi 5-6 tárgyalási napon tárgyalja a B.I. csoportból hozott peres ügyeit is. A főépületi nyomozási bírák ügykörébe tartozó indítványok igen kis számban érkeztek, viszont a Tolnai utcai részlegben dolgozó 3 bíró képtelen volt feldolgozni az érkező ügytömeget, ezért 2003. november 1-jétől az ügyek elosztása akként módosult, hogy a VI-VII. kerületi és az V-VIII. kerületi ügyészségek indítványiban is a főépületi nyomozási bírák járnak el. A Pesti Központi Kerületi Bíróság nyomozási bíráinak illetékessége az alábbi kerületekre terjed ki: V., VI., VII., VIII., IX., X., XIII., XIV., XVI., XVII., XVIII., XIX., XX., XXI. és XXIII. Kerületek. Elbírálják továbbá a Budapesti VIII. kerületi Ügyészség Gyermek és Ifjúságvédelmi részlege által benyújtott indítványokat és intézik a titkos adatszerzés engedélyezésével kapcsolatos ügyeket. Ugyanakkor a Pesti Központi Kerületi Bíróság nyomozási bírái fő és készenléti ügyeleti rendszerben dolgoznak - munkaszüneti és heti pihenőnapokon – a Tolnai Lajos utcában. Az alább ismertetésre kerülő statisztikai adatokből is kitűnően úgy tűnik, hogy a két bíróság közötti ügyelosztás arányosnak mondható. A statisztikai adatok értékelésekor 4 hónapot vettem figyelembe – 2003. szeptember 1-jétől 2003. december 31-ig-, mert a nyári törvénykezési szünet ideje alatt a Budai Központi Kerületi Bíróságon a tárgyaló bírák, a Pesti Központi Kerületi Bíróságon a bíróság elnöke, elnökhelyettese és a csoportvezető bíró is végzett nyomozási bírói feladatokat, így a nyomozási bírák leterheltsége ebben az időszakban ténylegesen nem volt mérhető. Pesti Központi Kerületi Bíróság 207.§ (2)bek.a.) 147.§ (1) bekezdés 207.§ (2) bek. 207.§ (2) bek. 207.§ (2) bek. 207.§ (3)-(5) Összesen 1182 791

Budai pont c) d) e) bek.

Központi

Kerületi 1102

(óvadék) pont pont pont

60 13 2 2 3

Bíróság 712 73 6 -

Az egy nyomozási bíróra eső egy havi érkezés a Budai Központi Kerületi Bíróságon havi 65 ügy, a Pesti Központi Kerületi Bíróságon havi 59 ügy, de ez utóbbihoz hozzászámítandó a titkos adatszerzés engedélyezése iránti indítványok is (az érkezés adatai szolgálati titok miatt nem hozhatók nyilvánosságra). A fenti adatok tükrében úgy tűnik, hogy az ügyelosztás módisítása pillanatnyilag nem indokolt. A Fővárosi Bíróságon a nyomozási bírói feladatokat dr. Szívós Mária fővárosi bírósági bíró és dr. Gyürky István tanácselnök látja el az alábbi munkamegosztásban: Dr. Szívós Mária bírónő elsődlegesen azokat a Bny-es jelzésű ügyeket intézi, amelyekben ülés tartása kötelező (pl. előzetes letartóztatás egy éven túli hosszabbítása, óvadék felajánlása). Dr Gyürky István tanácselnök bírálja el az elsőfokú nyomozási bírói határozatok ellen benyújtott fellebbezéseket. Mindkét bíró - a tanácsülésen hozott határozatai során - igénybe veszi harmadik bíróként dr. Takács Jolán BV Csoportvezető - bíró közreműködését. Amennyiben a Bnyf-es ügyek érkezése indokolja, a másodfokon tárgyaló tanácsok is gyakran döntelenek a nyomozási bíró határozata ellen bejelenetett fellebbezések tárgyában. A két kerületi nyomozási bírói csoport számítógépes felszereltsége megfelelő. A Pesti Központi Kerületi Bíróság nyomozási bírái a telefonos ellátottság hiányára hivatkozva jogos igényt

fogalmaztak meg. A nyomozási bíró napi kapcsolatban áll az ügyészségekkel és a nyomozó hatóságokkal. A rendkívűl szükre szabott törvényi határidők betartásánek egyik feltétele a gyors ügyintézés, amely csak telefonon keresztül oldható meg. A lehetőségekhez képest indokolt lenne, hogy a Tolnai Lajos utcában minden nyomozási bíró kapjon egy MATÁV vonalat, a főépületben dolgozó nyomozási bírák pedig rendelkezhessenek egy BM vonallal. III. A NYOMOZÁSI BÍRÓ FELADATAI A nyomozási bíró dönt: - a vádirat benyújtása előtt az előzetes letartóztatás elrendelése és tartamának egy évig, alkalmanként legfeljebb három hónapokkal történő meghosszabbítása, az előzetes letartóztatott pszichiátriai kezelése esetén az előzetes letartóztatás IMEI-be történő végrehajtásáról történő rendelkezés, az előzetes letartóztatás megszüntetése iránti indítvány elbírálása, ha az előzetes letartóztatást a 136.§ (3) bekezdése alapján az ügyész nem szünteti meg (130.§ (1) bekezdés, 131.§ (1) bekezdés, 133.§, 141. § (2) bekezdés. - a lakhelyelhagyási tilalom fenntartása szükségességének hat hónaponkénti felülvizsgálata, a tilalom megszüntetése, részleges feloldása, ha arról az ügyész nem rendelkezett (137.§ (3) (6) (7) (8) bekezdés) a lakhelyelhagyási tilalom megszegése esetén az előzetes letartóztatás, a házi őrizet elrendelése vagy a rendbírság tárgyában a döntés, ha ez utóbbiról az ügyész nem rendelkezett (139.§) - a házi őrizet elrendelése, tartamának egy évig, alkalmanként legfeljebb három hónapokkal történő meghosszabbítása, a házi őrizet megszüntetésére irányuló indítvány elbírálása, ha az ügyész a házi őrizetet nem szünteti meg, (138.§ (1)-(2) bekezdés) a házi őrizet szabályainak megszegésekor az előzetes letartóztatás, illetve a rendbírság tárgyában a döntés, ha ez utóbbiról az ügyész nem határozott (139.§), - az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelése, fenntartása indokoltságának hat hónap után egy ízben történő felülvizsgálata, megszüntetése, ha arról az ügyész nem rendelkezett. (140.§ (3) bekezdés, 142.§ (2) bekezdés, 145.§ (2) bekezdés), - terhelt úti okmánya elvételének elrendelése és az elvétel megszüntetése ha az ügyész ez utóbbiról nem rendelkezett (146.§ (1) és (4) bekezdés) - az óvadék elfogadása, elutasítása visszaadása (147.§ (4) és (7) bekezdés, 148.§ (2) bekezdés a./ és b./pontjai) - a közjegyzői, az ügyvédi irodában, az egészségügyi intézményben, a házkutatás és lefoglalás elrendelése, ezeken a helyeken az ügyész által késedelmet nem tűrő esetben tartott házkutatás, és lefoglalás tárgyában történő utólagos döntés (149.§ (6) és (8) bekezdés, 151.§ (3) és (6) bekezdés) - a nyomozó hatóság által közjegyzői, ügyvédi irodában és az egészségügyi intézményben talált az ügyésznek átadott irat utólagos lefoglalás tárgyában szükséges utólagos döntés (153.§ (2) bekezdés) - a lefoglalt dolog előzetes értékesítéséről vagy elkobzásáról a döntés (156.§ (1)-(2) és (5) bekezdés) a zár alá vétel elrendelése, feloldása (159.§ (1) és (4) bekezdés) a szoros felügyelet alá helyezés (483.§) - a terhelt elmeállapota egy hónapig tartható megfigyelésének elrendelése, a megfigyelés tartamának egy ízben egy hónappal történő meghosszabbítása (107.§ 81) bekezdés) a védő kizárása (45.§ (3) bekezdés) - a titkos adatszerzés engedélyezése, tartamának meghosszabbítása, az ügyész által késedelmet nem tűrő esetben elrendelt titkos adatszerzés engedélyezése, a titkos adatszerzés megszüntetése (203.§ (1) (4) és (6) bekezdés, 205.§ (3) bekezdés) - a nyomozás folytatásának elrendelése, az olyan gyanúsított ügyében, akivel szemben a nyomozás megszüntetést a jogorvoslatra nyitva álló időben nem panaszolták meg, illetve akinek az ügyében a panaszt az ügyész elutasította (191.§ (3) bekezdés) a tanú különösen védetté nyilvánítása az ügyész indítványára (97.§) - a házkutatás, a motozás, a címzettnek még nem kézbesített postai és hírközlési közlemények a

sajtó termék szerkesztősége iratainak lefoglalását, az irat lefoglalását valamint annak a dolognak számítástechnikai rendszernek, vagy az ilyen rendszer útján rögzített adatokat tartalmazó adathordozónak a lefoglalását elrendelő határozat elleni panaszt elutasító határozat (149.§ (3) bekezdés, 150.§ (2) bekezdés, 151.§ (2) és (4) bekezdés, 153.§ (2) bekezdés) ellen bejelentett felülbírálati indítvány elbírálása, a rendbírság elzárásra történő átváltoztatása (161.§ (6) bekezdés) - az ügyész indítványára a különösen védett, az életét közvetlenül veszélytető állapotban lévő vallomástétel esetén a 14. életévét be nem töltött fejlődésében veszélyeztetett kiskorú tanú kihallgatása (207.§ (3) – (4) bekezdés) - az ügyész a gyanúsított a védő indítványára bizonyítást (szemlét, bizonyítási kísérletet, felismertetésre bemutatást) folytat (207.§ (5) bekezdés) IV. AZ ELŐZETES LETARTÓZTATÁS A hatályos jogszabályi rendelkezések alapján, a legsúlyosabb kényszerintézkedés alkalmazása során szemléletváltásra van szükség a jogalkalmazó részéről is. Az Alkotmány 55.§ (1) bekezdése alapjogként rögzíti a szabadság és személyi biztonságot, amelyet korlátozni csak a törvényben meghatározott okból és törvényes eljárás alapján lehet. Az Európa Tanács Miniszteri bizottságának R/80/11. számú Ajánlása értelmében “ Az ítéletet megelőző őrizet csak akkor rendelhető el, ha alapos gyanú forog fenn arra nézve, hogy az érintett személy elkövette az állított bűncselekményt, és ha valós okai vannak, azon vélekedésnek, hogy az alábbi indokok közül egy vagy több fennáll, így: a szökés veszélye, a beavatkozás veszélye az igazságszolgáltatás menetébe, súlyos bűncselekmény elkövetésének veszélye”. A fentiekhez hasonló gondolatot fogalmazott meg az Alkotmánybíróság a 26/1999. (IX.8.) AB Határozatában is hangsúlyozva, hogy az alapvető jogok tiszteletben tartása és védelme az Állam elsőrendű feladata. Ezekből a rendelkezésekből is leszűrhető, hogy a szabadságelvonás a bírói ügydöntő határozat előtt – a törvénye feltételek esetén is – csak a szükségesség és arányosság kérdésének vizsgálata mellett, végső eszköz lehet a jogalkalmazó kezében. 1. Az előzetes letartóztatás általános feltételei Az előzetes letartóztatás konjuktív feltételei az alábbiak: a konkrét személyre és bűncselekményre irányuló alapos gyanú - az alapos gyanú tárgyát képező bűncselekmény szabadságvesztéssel fenyegetett legyen Az alapos gyanúnak a meglétéhez elegendő annak valószínűsítése, hogy bűncselekmény történt és hogy annak elkövetője a gyanúsított. Az alapos gyanú meglétét az egyes bizonyítékok bizonyító erejének egybevetése nélkül kell tisztázni. A bíróság a bizonyítékokat annyiban vizsgálhatja, hogy azok alapján a bűncselekményre vonatkozó alapos gyanú megállapítható-e. A nyomozási bírók a fenti elvárásoknak megfelelően a bizonyítékok bizonyító erejét nem értékelik, de nem mellőzik azok összevetését annak érdekében, hogy az alapos gyanú kellően megalapozott-e. Az alapos gyanút alátámasztó bizonyítékokat felsorolásszerűen jelölik meg határozataikban, majd ezt követően adnak arról számot, hogy ezt elegendőnek találták-e az alapos gyanú alátámasztására. Helyes gyakorlatuk szerint név nélkül utalnak a tanúvallomásokra, de részletesen, konkretizálva sorolják fel az egyéb bizonyítékokat, pl. a Fővárosi Cégbírósági iratok az 1 Bny. IX. 1647/2003. számú ügyben, a 2 Bny. 1684/2003. számú ügyben többek között okmányszakértői vélemény. A vizsgálat során azonban találkoztam olyan határozattal is, amely az alapos gyanú alátámasztására kizárólag egy db rendőri jelentést jelölt meg anélkül, hogy annak legalább a tartalmát ismertette volna. Sajnálatos módon ezt a másodfokú bíróság sem pótolta, ellenkezőleg, azt rögzítette, hogy az elsőfokú bíróság ”Megjelölte azokat a bizonyítékokat is amelyek az alapos gyanút kellőképpen

alátámasztják”

(Ün

469/2003/2,

17.Bnf.1331/2003/2.).

A határozatok kellő részletességgel tartalmazzák az alapos gyanú tárgyát képező tényállást és a bűncselekmények minősítése is megfelel a jogszabályi követelményeknek. Több kollégiumi vizsgálatban megfogalmazott, változatlan elvárás a nyomozási bírák felé, hogy az alapos gyanút alátámasztó bizonyítékokat a kellő részletességgel, adott esetben tartalmukra utalással is jelöljék meg. 2.

Az

előzetes

letartóztatás

különös

feltételei

A bírói gyakorlat mára már egyértelművé tette, hogy a különös okok megállapítása nem puszta feltételezéseken, hanem tényeken kell, hogy alapuljon. Az eljárás összes körülményeinek vizsgálata során a kényszerintézkedés elrendelésének vagy fenntartásának időpontjában fennálló tényleges állapotot kell figyelembe venni és határozni az előzetes letartóztatás felől. A 129.§ (2) bekezdése a.) pontjában tények, megtörtént események, míg a b.), c.) és d.) pontokban tényekből kiinduló magalapozott feltételezések értékelése vezethet a döntésig. 129.§ (2) bekezdés a.) pontja Az a.) pont alapján akkor van helye az előzetes letartóztatás elrendelésnek, ha utóbb olyan tények következtek be, amelyek objektíve megállapíthatók és indokolják a kényszerintézkedést. Ilyennek minősül, ha a terhelt elszökött vagy elrejtőzött, vagy olyan magatartást tanúsított, amely megalapozza a szökés kísérletének megállapítását, vagy vele szemben indult büntetőeljárás során újabb, szabadságvesztéssel fenyegetett, szándékos bűncselekmény miatt eljárás indult. A terhelt részéről, tehát egy bizonyítható, aktív magatartás alapozza meg az a.) pont szerinti feltételt. Így pl. a hajléktalan gyanúsított esetén önmagában az a tény, hogy bejelentett lakcímmel nem rendelkezik, nem alapozza meg azt a következtetést, hogy szökésben van. Az általam vizsgálat ügyekben az a.) pontra hivatkozás csak azokban az esetekben fordult elő, amikor a gyanúsított ellen elfogatóparancsot kellett kibocsátani és ennek eredményeképpen vették őrizetbe. Meg kell azonban említenem a Pesti Központi Kerületi Bíróság nyomozási bíráinak helytelen gyakorlatát az a.) pont értelmezésével kapcsolatban. Határozataikban számos helyen letartóztatási okként jelölték meg az a.) pontot akkor is, amikor a terhelt ellen a jelen eljárást megelőzően indult egy vagy több büntetőeljárás és azok még folyamatban voltak, illetőleg elmaradt az a.) pont felhívása, amikor elfogatóparancs kibocsátására került sor pl. 3.Bny.VIII.1683/2003-17.Bnyf. 1316/2003, 3.Bny.VIII. 1460/2003- 17.Bnf. 1318/2003, Ün. 471/2003- 17.Bnf. 1322/2003, 1.B. VIII. 1381/2003- 17.Bnf. 1320/2003, 1.Bny VIII. 1685/ 2003- 17.Bnf. 1330/2003, Ün. 469/200317.Bnf. 1331/2003. sz. ügyekben. A Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság egyetlen határozatában sem mutatott rá, hogy ebben az esetben helytelen az a.) pontra hivatkozás, illetőleg nem egészítette ki a letartóztatási okokat az a.) ponttal, annak ellenére, hogy tényként rögzíti másodfokú helyben hagyó döntésében azt, hogy adott ügyben mindkét gyanúsított elfogatóparancs alapján került kézre. A Budai Központi Kerületi Bíróság nyomozási bírái valamennyi határozatukban helyesen értelmezték az a.) pontra alapított letartóztatási okot. 129.§

(2)

bekezdés

b.)

pont

A leggyakrabban alkalmazott letartóztatási ok. A hatályos Be. helyes értelmezése szerint abban az esetben rendelhető el a kényszerintézkedés, ha másként nem biztosítható a terhelt jelenléte az eljárási cselekményeknél. Tehát nem a szökés, elrejtőzés veszélyét kell letartóztatási oknak tekinteni. Önmagában a bűncselekmény büntetési tételének alapulvétele, mint objektív körülmény nem elegendő az előzetes letartóztatás elrendeléséhez. Feltétlenül szükséges a terhelt személyiségének, családi, vagyoni viszonyainak, összességében személyi körülményeinek vizsgálata. Annál is inkább, mert a Be. 211. § (4) bekezdése a nyomozási bíró kötelességévé teszi a 210.§ (1) bekezdés a.) és b.) pontjai esetén (a személyi szabadságot elvonó vagy korlátozó kényszerintézkedések elrendelése, előzetes letartóztatás hat hónapon túli hosszabbítása) a gyanúsított személyi körülményeinek vizsgálatát is. Ebből is látható, hogy a bíróságnak széles körű értelmezés alapján kell állást foglalni a szökés, elrejtőzés veszélyéből következően annak megalapozott feltételezésére, hogy a terhelt jelenléte az eljárási cselekményeknél másképpen nem biztosítható. Ezek a személyi körülmények erősíthetik, de gyengíthetik is a kényszerintézkedés különös feltételét. A vizsgált ügyekben – és ez elsősorban a Pesti Központi Kerületi Bíróság nyomozási bíróira jellemző – a bűncselekmény tárgyi súlya mellett, minden esetben utalnak a terhelt személyi körülményeire is. Ezzel szemben – de csak eseti jelleggel - a Budai Központi Kerületi Bíróság nyomozási bíróinak határozataiban, amennyiben egyéb letartóztatási ok is volt a b.) ponton kívül, csak a tárgyi súly került feltüntetésre (pl. 3.Bny.700/2003 – 17.Bnyf 1385//2003, 2. Bny.814/2003 – 17.Bnyf.1417/2003). A Fővárosi Bíróság másodfokú határozatai ebben a vonatkozásában sem tartalmaznak kiegészítést. Az általam vizsgált 100 ügyből., összesen 3 ügyben szüntette meg a bíróság a terhelt előzetes letartóztatását és valamennyi határozatot a BKKB nyomozási bírája hozta. Ebből két esetben az eljáró nyomozási bíró példaértékűen kidolgozta, hogy önmagában a tárgyi súly nem elegendő következtetési alap a kényszerintézkedés elrendelésére vagy fenntartására, és éppen a terheltek kedvező személyi körülményeire hivatkozással – a tárgyi súly ellenében – szüntette meg e kényszerintézkedést (1.Bny.818/2003 – 17. Bnyf. 1444/2003., 3.Bny 843/2003 – 17. Bnyf. 1351/2003). A fentiek alapján elengedhetetlen követelménynek tartom, hogy a b./ pontra alapított előzetes letartóztatás elrendelése vagy meghosszabbítása esetén a tárgyi súly mellett utalni kell a terhelt személyi körülményeire is, és a bíró ezen indokolási kötelezettségét nem “váltja ki” , hogy a kényszerintézkedés alkalmazásának egyéb különös feltételei is fennállnak. 129.§ (2) bekezdés c.) pontja A c.) pontra alapított letartóztatási ok az eljárás sikerének biztosítását van hivatva szolgálni. A törvény példálózva sorolja fel, hogy mely esetek azok, amelyek a bizonyítás meghiúsítását, megnehezítését vagy veszélyeztetését eredményezhetik. Ezen letartóztatási oknak tehát két feltétele van: ˇ megalapozottan lehet következtetni arra, hogy amennyiben szabadlábra kerül, úgy a tanúkat befolyásolja, megfélemlíti, illetve tárgyi bizonyítási eszközöket és az okiratokat megsemmisíti, meghamisítja vagy elrejti ˇ a fenti magatartás meghiúsítaná, megnehezítené vagy veszélyeztetné a bizonyítás lefolytatását és eredményességét Ugyanakkor szükséges a terhelt személyéhez kötődő konkrét tény adat, amelynek megléte megalapozza ezt a letartóztatási okot.

A kényszerintézkedések meghosszabbítása során különös gonddal kell vizsgálni a c.) pont megállapíthatóságát, mert a nyomozás előre haladtával a terhelt ezen lehetőségei szűkülnek. Általánosságban mozgó, megalapozatlan indokolást tartalmaz a c.) pont vonatkozásában a BKKB 3-Bny. 834/2003/2. számú határozata, amely szerint “ attól is tartani lehet, hogy megnehezítené a tanúk befolyásolásával vagy más módon a büntető eljárás sikeres lefolytatását”. Ugyanakkor a határozat azt is rögzíti, hogy a terhelt ismert társa beismerő vallomást tett, a sértettek vallomásai és a felismertetés adatai az alapos gyanút alátámasztják. Álláspontom szerint konkrét tények hiányában és a fenti bizonyítékok tükrében nem állt fenn a c.) pont szerinti különös feltétel. A Fővárosi Bíróság másodfokú határozatában – 17. Bnyf.1338/2003/2. – nem tért ki erre a körülményre, hanem helyes indokainál fogva helyben hagyta az elsőbírói döntést. Ugyanígy lehet hivatkozni a PKKB 2. Bny. VIII. 1682/2003. számú határozatára is, amelynek c.) pont szerinti indokolása kizárólag a törvény szövegének beemelésével történt. A másodfokú bíróság a 17.Bnyf. 1310/2003. számú végzésével indokainál fogva helyben hagyta a végzést. Helyesen döntött azonban a PKKB nyomozási bírája a 4.Bny. 40050/2003/2. számú határozatában, amikor a kényszerintézkedés elrendelésének okaként a c.) pontot is felhivta. A terhelt ellen kábítószer terjesztése miatt folyt a nyomozás, a tőle vásárlók és a neki értékesítő személyek felkutatása még folyamatban volt, így alappal következtetett a bíróság arra, hogy a nyomozóhatóság előtt még ismeretlen tettestársak befolyásolásával a bizonyítási eljárást veszélyeztetné. Példaértékűen megindokolt végzéssel utasította el a BKKB nyomozási bírája az hosszabbításra irányuló ügyészi indítványt az 1.Bny. 833/2003. számú ügyben. A nyomozóhatóság előterjesztése szerint 18 nap múlva a nyomozást befejezik, így a helyes elsőbírói álláspont szerint a gyanúsítottaknak már lehetőségük sincs az eljárást bármely eszközzel meghiúsítani vagy megnehezíteni (17. Bnyf. 1339/2003). A c.) pontra alapított letartóztatási oknak olyan konkrét tényeken kell nyugodnia, amelyek alapján ésszerűen lehet arra a következtetésre jutni, hogy a gyanúsított szabadlábon hagyása esetén tevőlegesen törekedne arra, hogy a bizonyítandó tények bebizonyíthatatlanokká váljanak (BH. 2002/428.). Helyesen mutatott rá a BKKB nyomozási bírája az 1.Bny. 818/2003/2. számú határozatában, hogy a terhelt tagadásából – amihez joga van – nem lehet befolyásolásra következtetni (17. Bnyf. 1444/2003). Ebben a körben említendő, hogy a vallomástétel megtagadása sem nyújt kellő következtetési alapot a c.) pont felhívására (BH. 2001/417.). A fent kifejtettekből adódóan változatlan kívánalom, hogy a határozatok tartalmazzák azokat a konkrét tényeket és adatokat, amelyekből levont következtetések a c.) pont alkalmazását indokolják. 129.§ (2) bekezdés d.) pontja A d.) pont lényegében a bűnismétlés veszélyére utal. Önmagában a bűnismétlés ( a terhelt visszaesői minősége) nem letartóztatási ok, csak ha az újabb szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény elkövetésének a veszélye áll fenn. Ugyanakkor vizsgálni kell az eljárás tárgyát képező előző bűncselekmények fajtáját, elkövetési módját, számát, társadalomra veszélyességét, időbeli egymásután következését. Mindezekből okszerű következtetés vonható le a bűnismétlés reális veszélyére. A korábbi kollégiumi vizsgálat megállapította, hogy a határozatok többsége nem tartalmazza, hogy melyik rendőrsége, ügyészségen illetve bíróságon és milyen szám alatt, milyen bűncselekmények miatt folyik eljárás a gyanúsítottal szemben. Az általam vizsgált ügyekben az eljáró nyomozási bíró az esetek többségében megjelölte a folyamatban lévő ügy elbírálása szempontjából szükséges előzményi adatokat vagy az adott bűncselekmény sorozatjellegéből következtetett a bűnismétlés reális veszélyére (pl. 3.Bny. 834/2003 – 17. Bnyf.1338/2003, Ün. 471/2003 – 17. Bnyf.1322/2003).

Némi jogértelmezési zavar a PKKB nyomozási bíráinál volt tettenérhető, amikor is számos határozatukban a büntetőeljárás hatálya alatti elkövetést a.) pontnak minősítették, holott az a d.) pont szerinti feltétel körébe vonható. . 3. Az előzetes letartóztatás hosszabbítása, az előzetes letartóztatás megszüntetése iránti indítványok Helyesnek tartom mindkét bíróság nyomozási bíróinak azt a gyakorlatát, hogy a meghosszabbító végzések azt tartalmazzák, hogy az alapos gyanú, a tényállás, a jogi minősítés és az előzetes letartóztatás különös okai nem változtak, majd megjelölik a különös ok fennállásának tényét és annak törvényhelyét. Ugyancsak megjelölik, hogy az elrendelésre mikor, milyen számú határozattal került sor (pl. 3. Bny. VIII.1522/2003- 17.Bnyf. 1312/2003, 2.Bny 608/2003- 17. Bnyf. 1326/2003.). A korábbi kollégiumi vizsgálat negatív megállapítása ellenére a PKKB nyomozási bírói körében változatlanul él az a gyakorlat, hogy a BH. 307/1991. sz. eseti döntésre hivatkozással, a meghosszabbítással egyidejűleg előterjesztett előzetes letartóztatás megszüntetése iránti indítvány elbírálását, a végzés indokolásában megjelölve, mellőzik. Az eseti döntés lényege, hogy külön határozatot nem kell hozni a szabadlábra helyezés tárgyában, de nem jelenti azt, hogy az indítványban felhozott indokok értékelés nélkül maradjanak (3.Bny VIII. 1534/2003- 17. Bnyf. 1311/2003.,3. Bny. IX. 1561/2003 – 17. Bnyf1373/2003.) Ezzel szemben a BKKB nyomozási bírái a határozat rendelkező részében a meghosszabbítással egyidejűleg rendelkeznek az előzetes letartóztatás megszüntetése iránti indítványok elutasításáról, majd az indokolásban a különös feltételek részletezése mellett, a Be. 133. § (1) bekezdésére hivatkozással utasítják azt el a (2.Bny. 581/2003 – 17. Bnyf. 1348/2003, 2.Bny.700/2003- 17. Bnyf. 1385/2003.). A Fővárosi Bíróság másodfokú tanácsa nem hívta fel a PKKB bíráinak figyelmét a helytelen joggyakorlatra és határozataiban azt nem is korrigálta. Megjegyzendő, hogy mind az elsőfokú, mind a másodfokú határozatok következetesen szabadlábra helyezési kérelemként jelölik az előzetes letartóztatás megszüntetési iránti indítványokat. Az előzetes letartóztatás tárgyában hozott másodfokú határozatok tükrében fontosnak tartom megjegyezni, hogy egy-két, rendkívül szépen és alaposan megindokolt végzés kivételével, nem találtam utalást arra, hogy a védő milyen okból, mire hivatkozással jelentett be fellebbezést. és a végzés nem reflektált az érvekre. Az egyéb másodfokú határozatok mintájára a magam részéről elfogadhatónak tartanék egy olyan megoldást, hogy ha a védő írásban vagy a meghallgatáson szóban nem fejtette ki fellebbezésének részletes indokait – mert ebben az esetben erre kötelező a felülbírálat során kitérni – a másodfokon eljáró tanács akként fogalmazna, hogy “ a védő az ok megjelölése nélkül, az indítvány elutasítása végett jelentett be fellebbezést”. Köztudomású, hogy a legtöbb támadás a bíróságokat a védők részéről az előzetes letartóztatás mechanikus intézése miatt éri. Ezektől a támadásoktól csak akkor tudjuk az eljáró bírót megvédeni, ha nem szolgáltat alapot – a sok esetben jogos – kritikára. Ennek pedig előfeltétele, hogy minden szempontból megalapozott határozatok szülessenek. Azzal is tisztában vagyok, hogy első és másodfokon is nagy munkateher hárul a nyomozási bírókra. Ugyanakkor messzemenőkig meg kell felelnünk annak a - a Be. szelleméből is adódó - nemzetközi elvárásnak, hogy az előzetes letartóztatást csak kivételes eszközként, a szükségesség és arányosság követelményének eleget téve alkalmazzuk. Az általam vizsgált ügyek statisztikai mutatóiból és a feltárt hiányosságokból úgy ítélem meg, hogy nincs látványos változás az előzetes letartóztatás, mint legsúlyosabb kényszerintézkedés alkalmazása terén. 4. Eljárásjogi kérdések Az előzetes letartóztatás intézése különösebb eljárásjogi problémát jelenleg már nem vet fel.

A Legfelsőbb Bíróság a 2003. december 1. napján kelt 2003. El.II.C. 3/9. számú jogértelmezése alapján a nyomozási bíró a Be. 210.§ (1) bekezdés b.) pontja szerint ülést tart, amikor az előzetes letartóztatás hat hónapot meghaladó hosszabbításáról határoz, ekként valamennyi ezt követő hosszabbítás – beleértve a megyei bíróság egyesbíróként egy éven túl hozott hosszabbító határozatát is – ülésen történik. 5. A nyomozási bírák által felvetett jogértelmezési kérdések 1./ A nyomozási bíró eltérhet-e az ügyészi indítványtól pl. abban az esetben, ha az ügyész csak a 129.§ (2) bekezdés b.) pontja alapján indítványozza az előzetes letartóztatás elrendelését ? Álláspontom szerint a nyomozási bíró a meghallgatás eredményeként még további különös feltételeket is megállapíthat, mint ahogy azt is megállapíthatja, hogy az ügyész által megjelölt különös feltételek közül nem mindegyik áll fenn. Ellenben arra nincs lehetősége, hogy elrendelje a terhelt előzetes letartóztatását, amikor az ügyész lakhelyelhagyási tilalom elrendelését indítványozza. A nyomozási bíró eljárása a bírósági eljárás egyik olyan sajátos formája, ahol az ügy ura nem a nyomozási bíró abban az értelemben, hogy az üggyel kapcsolatos minden érdemi határozat meghozatala és annak eldöntése, hogy indítvány előterjesztésre kerül-e, és milyen tartalommal, az ügyész hatáskörébe tartozik. A 211. § (4) bekezdése határozza meg azokat a szempontokat, amelyeket az indítvánnyal összefüggésben vizsgálni kell, de a vizsgálódás kereteit és célját ( van-e helye a szabadságkorlátozó intézkedésnek vagy nincs ) az ühyészi indítvány határolja be. 2./ Az előzetes letartóztatás elrendelése esetén az ügyész indítványozza a gyanúsított úti okmányának elvételét, kell-e erről határozni a kényszerintézkedést elrendelő határozatban? Álláspontom szerint erről nem kell külön határozni, mert a 146.§ (6) bekezdése értelmében az őrizetbe vétel elrendelésekor a terhelt úti okmányát le kell foglalni. Ha az előzetes letartóztatás elrendelésére sor kerül, az úti okmányt értesítéssel együtt meg kell küldeni az útlevélhatóságnak, vagy visszavonása érdekében kell értesíteni a hatóságot. V. AZ ÓVADÉK Az Emberi Jogok Európai Egyezményének a szabadsághoz és biztonsághoz való jogról rendelkező 5. Cikkének harmadik pontja rögzíti : A szabadlábra helyezés olyan feltételekhez köthető, amelyek biztosítják a tárgyaláson való megjelenést. Az Egyezmény rendelkezése tulajdonképpen nem foglal magában semmiféle jogot az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezéshez. Ugyanakkor azonban lehetővé teszi a szükséges alternatívák felállítását. Tartalmára figyelemmel ezért több egy kinyilvánító vagy engedélyező lehetőségnél. Az Emberi Jogok Európai Bírósága számos határozatában kifejtette, hogy amennyiben az egyén őrizetben (előzetes letartóztatásban) tartásának egyetlen fennmaradó indoka a szökés veszélye, úgy lehetővé kell tenni feltételes szabadlábra helyezését a tárgyaláson való megjelenés biztosításához szükséges feltételek mellett. Az óvadék célja tehát az előzetes letartóztatás elkerülése és egyben a terhelt jelenlétének biztosítása az eljárási cselekményeknél. Ez a jogintézmény nem a személyi szabadságot korlátozza, hanem a legsúlyosabb kényszerintézkedés, az előzetes letartóztatás alternatívájaként lehetőséget biztosít arra, hogy a terhelt jelenlétét úgy biztosítsák az eljárási cselekményeknél, hogy egyben személyi szabadságát nem vonják el. Az óvadék az új eljárásjogi törvény egyik legtöbb, eltérő jogértelmezésre okot szolgáltató intézménye. Már a törvény hatályba lépése előtt, és azóta is széleskörű vita folyt pl. a minden

irányú fellebbezési jog megengedhetőségéről, a kötelező ülés tartásáról vagy a kényszerintézkedés elrendelhetőségéről, ha azzal egyidőben óvadék elfogadására is sor kerül. Indokoltnak tartom ezért, hogy a pillanatnyilag követendő álláspontokat – a nyomozási bírák tevékenységén keresztül – összefoglaljam. 147.§ (1) bekezdése A Fővárosi Bíróság Büntető Kollégiumvezetése - még a törvény hatályba lépése előtt – a 2003. június 17-én, a Fővárosi Főügyészség, a BRFK és ORFK vezetőinek részvételével megtartott tanácskozásán kifejtette, hogy a nyomozási bírónak akkor is határoznia kell az őrizetben lévő gyanúsított előzetes letartóztatásának elrendeléséről, ha a felajánlott óvadékot elfogadja, de annak tényleges letétele még nem történt meg. Ennek indoka, hogy az előzetes letartóztatás oka az óvadék felajánlása ellenére fennáll és a 147.§ (6) bekezdése szerint csak az óvadék jogerős elfogadása és tényleges letétele eredményezheti az előzetes letartóztatás megszüntetését és a gyanúsított szabadlábra helyezését. Ebben az esetben a nyomozási bíró az előzetes letartóztatás tartamát egy hónapban állapítja meg. Ugyanezt az álláspontot fogadta el a Legfelsőbb Bíróság a 2003. december 1. napján kelt 2003. El.II.C.3/9. számú tájékoztatójának 6. oldalán. Álláspontom szerint a fent kifejtettek, ugyanezen indokkal alkalmazhatók azokra az esetekre is, amikor az előzetes letartóztatás meghosszabbítására tett ügyészi indítvánnyal egy időben óvadék felajánlására és elfogadására is sor kerül. A nyomozási bírák ezt a gyakorlatot követik és egy végzésben döntenek a kényszerintézkedés elrendeléséről vagy meghosszabbításáról és az óvadék elfogadásáról vagy elutasításáról. Az egy határozatban történő döntés azért is célszerű, mert a nyomozási bíró először megvizsgálja az előzetes letartóztatás általános és különös feltételeit, majd az így megállapítottakat csak az óvadékkal kapcsolatos döntés indokolásával kell kiegészítenie. 147.§ (3) bekezdés A másodfokú határozatok tükrében eltérő jogértelmezést tapasztaltam abban a kérdésben, hogy mikor lehet az óvadék elfogadására irányuló indítványt ülés tartása nélkül, kizárólag az iratok alapján elutasítani és mikor szükséges ülés tartása. Természetesen ennek a kérdésnek a vizsgálatánál nem lehet általános szabályokat felállítani, mert az ülés indokoltságát minden esetben a konkrét ügy adatai és az indítvány tartalma alapján kell eldönteni, de – a Legfelsőbb Bíróság tájékoztatójában foglaltak figyelembe vételével is – néhány megállapítás tehető. 1. A BKKB 3 Bny. 1074/2003 számú ügyben a nyomozási bíró a gyanúsított előzetes letartóztatását a 129.§ c.) és d.) pontjára alapítottan hosszabbította meg. Az óvadék elfogadására irányuló indítványt – helyesen – iratok alapján azzal utasította el, hogy a 147.§ (1) bekezdésére figyelemmel óvadék letételére kizárólag akkor van lehetőség, ha a kényszerintézkedés elrendelésének különös oka a 129.§ (2) bekezdés b.) pontja szerinti szökés, elrejtőzés veszélye. A másodfokú bíróság a 17.Bnyf. 233/2004/2. számú határozatával az elsőbírói döntést helyben hagyta. 2. A BKKB 3 Bny. 1042/ 2003/2. számú végzésével iratok alapján azzal utasította el az óvadék elfogadására irányuló indítványt, hogy az előzetes letartóztatás különös okai a 129.§ (2) bekezdésének b.) és d.) pontján alapulnak. A másodfokú bíróság a 17.Bnyf. 234/2004. számú határozatával az elsőbírói végzést hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasított. Indokolásában kifejtette, hogy az ülés tartása nem mellőzhető arra hivatkozással, hogy a gyanúsítottal szemben a 129.§ (2) bekezdés b.) pontján kívül egyéb letartóztatási ok is fennáll ( a határozat kelte 2004. január 21.). A másodfokú bíróság határozatával nem értek egyet. A nyomozási bíró végzésének indokolásában hivatkozik arra, hogy az alapos gyanú tárgyát képező emberölés bűntettét a terhelt röviddel

szabadulása után és büntető eljárás hatálya alatt követte el, így a kényszerintézkedésnek a d.) pont szerinti különös feltétele – a b.) ponton kívül – változatlanul megállapítható. A határozatból úgy tűnik, hogy a nyomozási bíró a tényekből megalapozottan következtetett a bűnismétlés reális veszélyére és nem hiszem, hogy az óvadék tárgyában tartott ülés eredményeképpen a d.) pontra alapított letartóztatási ok mellőzhető lenne. 3. Hatályon kívül helyező és új eljárás lefolytatására kötelező határozat született a BKKB 3. Bny. 1058/2003. és 3.Bny.25/2004. számú ügyekben (17.Bnyf. 236/2004,17.Bnyf. 316/2004 ). A nyomozási bíró mindkét határozatában ülés tartása nélkül utasította el a 129.§. (2) bekezdés b.) és c.) pontjaira alapított előzetes letartóztatás megszüntetését és az óvadék elfogadására irányuló indítványt. A másodfokú bíróság döntése értelmében az elsőfokú bíróságnak ülésen kellett volna vizsgálni, hogy a letartóztatási okok változatlanul fenn állnak-e. A magam részéről egyik határozatot sem érzem helyes, tiszta jogi megoldásnak. A nyomozási bíró végzésében nem fejtette ki, hogy milyen indokokra alapította a b.) és c.) pont változatlan megállapíthatóságát, indokolása 3-4 mondatból áll és csak a tények közlésére szorítkozik. Márpedig az indítványnak az iratok alapján történő elutasítása esetén is – ha új körülményre hivatkoznak – a bíróságnak részletesen meg kell indokolni az elutasítás okát. Ha ez nem tehető meg aggálytalanul az iratok alapján, ülést kell tartani. Különösen igaz ez a c.) pont esetében, mert ennél a pontnál van a legnagyobb jelentősége annak, hogy hol tart a nyomozás, miként alakul a bizonyítás anyaga, a gyanúsított szabadlábon hagyása, vagy szabadlábra helyezése ténylegesen veszélyeztetni tudja –e az eljárás sikerét. A nyomozási bíró azonban ezzel az indokolással adós maradt ( annál is inkább, mert a legutolsó hosszabbítás óta 2- 2,5 hónap telt el mindkét ügyben). Ugyanakkor a másodfokú bíróság – ha tartalmilag egyetért az elsőbírói döntéssel – megfelelő iránymutatás mellett, a nyomozati anyag ismeretében kiegészíthette volna az indokolást, vagy ha csak a hatályon kívül helyezést látja egyetlen megoldásnak, a Legfelsőbb Bíróság tájékoztatójában írtak szószerinti átvétele helyett, az adott ügyre szabott iránymutatást kellett volna adnia a megismételt eljárásra. 3./ Kérdés, hogy hol húzható meg az a határ, amelyen túl a felajánlott óvadék elfogadására irányuló indítványt nem kell érdemben elbírálni. Álláspontom szerint az alábbi feltételek együttes fennállása esetén lehet ezt mérlegelni: - az előzetes letartóztatás elrendelése, meghosszabbítása vagy az előzetes letartóztatás megszüntetésére irányuló indítvány elutasítása óta viszonylag rövid idő telt el - az indítvány nem hivatkozik olyan új körülményre, amelyre tekintettel a 129.§ (2) bekezdés b.) pontján kívüli letartóztatási ok megállapítása mellőzhető lenne - mindez a nyomozati iratokból és az indítványból aggálytalanul megállapítható Ebben az esetben is alakszerű határozatot kell hozni és a határozat ellen fellebbezésnek van helye, azonban a nyomozási bírónak végzésében csak arra kell hivatkoznia, hogy az indítvány érdemi elbírálását azért mellőzi, mert abban új körülményre nem hivatkoztak. A PKKB 5.Bny. 40.447/2004. számú és az 5.Bny. 40.137/2004. számú ügyében a nyomozási bíró az óvadék felajánlására irányuló indítványt – iratok alapján - elutasította, mert mindkét ügyben az előzetes letartóztatásnak a 129.§ (2) bekezdés b.) és c.) pontjában írt okai változatlanul fenn álltak. A Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság által is helyben hagyott előzetes letartóztatást meghosszabbító határozat jogerőre emelkedését követő 2-ik, illetve 4-ik napon nyújtotta be a védő az óvadék felajánlására irányuló indítványát. A nyomozási bíró végzése ellen, mindkét esetben fellebbezést terjesztettek elő. A Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság a 17.Bnf. 860/2004/2. számú határozatával az egyik végzést hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására kötelezte, mert ülés

tartása nélkül hozta meg döntését ( 2004. március 26-án kelt a II.fokú döntés). A nyomozási bíró másik végzését (40.137/2004) a Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság a 17.Bnf. 822/2004/2. számú végzésével (kelt 2004. március 23-án) helyben hagyta. Álláspontom szerint mindkét esetben helyesen járt el a nyomozási bíró, de ugyanattól a másodfokú tanácstól visszaérkezett, két ellentétes tartalmú, és 3 nap eltéréssel született másodfokú határozat alkalmas volt arra, hogy teljes jogbizonytalanságot eredményezzen. Összefoglalva a fent kifejtetteket: 1./ A felajánlott óvadék elfogadására irányuló indítványról ülésen kell dönteni, ha a nyomozati iratok vagy (és) az új körülményt tartalmazó indítvány alapján az óvadék elfogadásának helye lehet, vagy aggály merül fel a b.) ponton kívüli letartóztatási ok fennállását illetően 2./ Ülésen kívül, iratok alapján lehet dönteni, ha a rendelkezésre álló iratokból és az indítványból aggálytalanul megállapítható, hogy a gyanúsított előzetes letartóztatását nemcsak a b.) pont hanem a (2) bekezdés más pontja is (vagy kizárólag más pontok) indokolják és ez az indítvány elutasítását eredményezi 3./ Az indítványt nem kell érdemben elbírálni, ha nem hivatkozik új körülményre, figyelembe véve a korábbi felülvizsgálat időpontját és tartalmát és mindez aggálytalanul megállapítható 147.§ (4) bekezdés Az összefoglalóban megjelölt első két esetben a nyomozási bírónak indokolt határozatot kell hoznia. A határozat tartalmára nézve a Be. külön rendelkezéseket nem tartalmaz, de álláspontom szerint elengedhetetlenül szükséges elemek az alábbiak: - minden esetben utalni kell az alapos gyanú meglétére és azt alátámasztó bizonyítékokra, mert alapos gyanú hiányában sem az előzetes letartóztatásnak, sem az óvadék elfogadására irányuló indítványnak nincs helye. Több, indítványt elutasító határozatban láttam, hogy a nyomozási bíró meg sem említi az alapos gyanú meglétét, csak a korábbi hosszabbító határozatokra utal (BKKB 3.Bny 851/2003, Bny. 594/2003, Bny.962/2003). Véleményem szerint a korábbi határozatokra utalás nem váltja ki az alapos gyanú nevesítését. Ebben a körben helyes a PKKB nyomozási bíráinak gyakorlata, akik vagy a bűncselekményre, a jogszabályi hivatkozással együtt vagy csak az alapos gyanú változatlan fennállására hivatkozással jelölik azt pl. PKKB 1.Bny. 828/2003, Bny. 1781/2003, 3.Bny. 1292/2003 ). -részletesen kell indokolni az előzetes letartóztatás különös okait és nem csak a 129.§ (2) bekezdés a.),b.),c.) és d.) pontjainak felhívásával, hanem azok meglétének vagy megszűnésének szöveges megokolásával. A BKKB egyes nyomozási bíráinak elutasító határozataiból ezt hiányoltam ( pl. 3.Bny.404/2003, Bny. 652/2003, 962/2003), míg a PKKB nyomozási bírái a helyes gyakorlatot folytatják ( 1. Bny. 1007/2003, 3.Bny. 1035/2003). - ezt követően a határozatok indokolása annak függvénye, hogy a nyomozási bíró az óvadék elfogadására irányuló indítványnak helyt adott vagy azt elutasította. Az elutasító határozat esetében elegendő röviden arra kitérni, hogy a fentiek alapján miért nem látta indokoltnak a bíróság az indítványban foglaltakat és azt miért utasította el. Az indítványnak helyt adó határozatban pedig részletesen meg kell indokolni, hogy az alapos gyanú tárgyát képező bűncselekmény tárgyi súlya ellenében melyek azok a személyi körülmények, amelyekre tekintettel az eljárási cselekményeknél a terhelt megjelenését az óvadék letétele valószínűvé teszi. Kiemelést érdemel, hogy mindkét nyomozási bírói csoport az indítványnak helyt adó határozatait példaértékűen szerkeszti és döntésének részletes indokát adja.

- végül indokolni kell a megfelelő jogszabályhelyek felhívásával, az egyéb kényszerintézkedések elrendelésének indokoltságát, és minden egyéb intézkedést, figyelmeztetést, amelyet a végzés rendelkező része tartalmaz. A bíróság által jogerősen elfogadott óvadékkal kapcsolatos határozatok Az óvadék jogintézményének bevezetését ellenzők egyik legfőbb érve az volt, az óvadék esetlegesen a jómódú, illetőleg gazdagabb, szervezett bűnözés tagjainak kedvez, ezáltal növelheti a társadalmi egyenlőtlenséget és csorbíthatja a törvény előtti egyenlőséget. Az óvadék jogintézménye feltételrendszerének törvényi meghatározásából azonban következik, hogy nem kizárólag jómódú terheltek esetében alkalmazható. A személyi körülmények és a vagyoni helyzet mérlegelése lehetőséget ad arra, hogy a jelentősebb vagyonnal vagy jövedelemmel nem rendelkező terheltek is igénybe vehessék azt. A Be. 211. § (4) bekezdése már a kényszerintézkedés elrendelése és az előzetes letartóztatásnak a hat hónapon túli meghosszabbítása esetére is kötelező jelleggel előírja a gyanúsított személyi körülményeinek vizsgálatát, az óvadékkal kapcsolatos döntés során pedig a személyi körülmények figyelembe vételét (147.§ (1) bekezdés). Az általam vizsgált 78 ügyből 22 esetben fogadta el jogerősen a bíróság a felajánlott óvadékot, és a nyomozási bírák a fenti feltételeket maradéktalanul érvényesítették. A 22 ügyből valamennyi esetben a korábban elrendelt vagy meghosszabbított előzetes letartóztatás a 129.§ (2) bekezdés b) és c.) vagy csak b.) pontjára volt alapítva (egy esetben volt d ) pont is, de időközben a nyomozást megszüntették PKKB 2.Bny. 1411/2003). A nyomozási bírák a 129.§ (2) bekezdésének c.) pontjában foglalt különös feltételt az alábbi indokokkal mellőzték: a nyomozás befejeződött, az iratismertetés időpontja ki van tűzve a gyanúsított feltáró jellegű, beismerő vallomást tett a tanúk, sértettek teljes körét meghallgatták, szembesítések lezajlottak - a tárgyi bizonyítási eszközök, okiratok lefoglalásra kerültek, a szakértői vélemények elkészültek - a nyomozóhatóság hosszú hónapok óta (7 hónap) nem foganatosított nyomozati cselekményt A személyi körülmények kapcsán az alábbiak nyertek értékelést: - állandó, idézhető lakcím vagy közjegyzőileg hitelesített befogadó nyilatkozat - feleséggel, élettárssal közösen nevelt egy vagy több kiskorú gyermekes családi állapot - rendszeres jövedelmet biztosító önálló vállalkozás, vagy írásbeli nyilatkozat a munkáltató részéről a foglalkoztatás biztosítására igazoltan beteg felmenők eltartásáról gondoskodás - a gyanúsított rendszeres orvosi ellenőrzést igénylő betegsége Az óvadék összegének meghatározásakor is érvényesítették a nyomozási bírák az egyéniesítés követelményét. Az óvadék összegei az alábbiak szerint alakultak: 1 ügyben 200.000 ezer Ft 1 ügyben 500.000 ezer Ft 1 ügyben 600.000 ezer Ft 9 ügyben 1 millió Ft 2 ügyben 1,5 millió Ft 2 ügyben 2 millió Ft 3 ügyben 3 millió Ft -2 ügyben 5 millió Ft - 1 ügyben 30 millió Az alapos gyanú tárgyát képező bűncselekmények is széles skálán mozognak. Az emberölés bűntettétől kiindulva (két ügy), a hivatali vesztegetés, az önbíráskodás, a közokirat-

hamisítás, a kábítószerrel visszaélés, a rablás, az életveszélyt okozó testi sértés, a bélyeghamisítás, a különösen nagy értékre elkövetett sikkasztás, a csalás, a zsarolás a garázdaság bűntettén keresztül a lopás vétségéig. A nyomozási bírák valamennyi határozatukban meggyőző indokát adták, hogy az óvadék elfogadásának feltételei miért állnak fenn és annak összegszerűségét milyen körülményekre alapították. A BKKB nyomozási bíráinál észleltem, hogy az előzetes letartóztatás megszüntetésével és az óvadék elfogadásával egyidejűleg valamennyi ügyben házi őrizetet vagy lakhelyelhagyási tilalmat rendeltek el és az úti okmányt bevonták. Ezzel szemben a PKKB nyomozási bírái az útlevelet csak akkor vonták be, ha a gyanúsított külföldi állampolgár volt, vagy akkor alkalmaztak lakhelyelhagyási tilalmat, ha azt a terhelt személyi vagy családi körülményei indokolták. Tény, hogy a 147.§ (4) bekezdése lehetővé teszi , hogy a bíróság az óvadék elfogadásával egyidejűleg lakhelyelhagyási tilalmat, házi őrizetet vagy a terhelt úti okmányának elvételét is elrendelheti. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy az előzetes letartóztatással majdnem azonos súlyú, a szabadság lényeges fokú korlátozását jelentő házi őrizet és az óvadék együttes alkalmazása indokolt-e. Álláspontom szerint pl. szükségtelen volt a büntetlen előéletű, 54 éves, rendezett családi körülmények között élő, igazoltan beteg, önálló Kft-t működtető gyanúsítottnak 1 millió Ft óvadék ellenében a házi őrizetét és úti okmányainak az elvételét is elrendelni (BKKB. 1.Bny.967/2003). A Fővárosi Bíróság 14.Bnyf. tanácselnöke a kollégiumi vizsgálat kapcsán készített írásbeli észrevételeiben kifejtette, hogy “ez a kétszeres biztosítás túlzott és megítélésem szerint nem szolgálja azt a célt, melyet az óvadék bevezetésével a törvényalkotó elgondolt.”. Véleményét osztom azzal a megjegyzéssel, hogy sajnálatosan valamennyi felülbírált ügyben változtatás nélkül helyben hagyta az elsőbírói döntést, egyetlen esetben sem mellőzte a házi őrizet elrendelését és erre nézve nem adott alkotó iránymutatást a nyomozási bíróknak. Összegezve álláspontomat: Az óvadék elfogadásával egyidejűleg alkalmazott szabadságkorlátozó intézkedések során is – az adott ügy konkrét sajátosságainak figyelembe vételével – messzemenőkig érvényesíteni kell az egyéniesítés követelményét és ezen intézkedések alkalmazása nem válhat automatizmussá. Amennyiben pedig a bíróság alkalmazza a szabadságkorlátozó intézkedéseket, a jogszabályhely megjelölésén és a törvény szövegén kívül azt konkrétan, a körülményekre hivatkozással meg kell indokolnia. Másodfokú megváltoztató határozatok Az általam vizsgált ügyek közül 11 esetben adott helyt az felajánlott óvadék elfogadására irányuló indítványnak a nyomozási bíró, amelyet a másodfokú bíróság megváltoztatott. Az esetek többségében szervezett, több gyanúsítottat felölelő, szerteágazó bűncselekmény sorozat képezte az alapos gyanú tárgyát, a nyomozás még viszonylag kezdeti szakaszában volt, a teljes elkövetői kör felderítése, a tárgyi bizonyítási eszközök felkutatása folyamatban volt. Így a másodfokú bíróság álláspontja szerint a 129.§ (2) bekezdés c.) pontjában írt letartóztatási ok változatlanul fennáll (BKKB 3. Bny. 762/2003 – 22.Bnyf. 532/2003, 3. Bnyf.829/2003- 22.Bnyf.531/2003, 1.Bny 553/2003-17.Bnyf. 846/2003, PKKB: 3.Bny 729/2003- 21.Bnyf.358/2003). Okot szolgáltatott az elsőbírói döntés megváltoztatására az a körülmény is, hogy az alapos gyanú tárgyát képező cselekmény kiemelkedő tárgyi súlya a kedvező személyi körülmények ellenére sem indokolja az óvadék elfogadása mellett az előzetes letartóztatás megszüntetését (1.Bny.574/2003 – 17.Bnyf. 952/2003). A Fővárosi Bíróság másodfokú tanácsa 2003. szeptember 16-án kelt határozatában azért változtatta meg az elsőbírói döntést, mert a nyomozási bíró 150.000,- Ft-ban állapította meg az óvadék összegét és ez az összeg nem alkalmas annak valószínűsítésére, hogy a gyanúsított az eljárási cselekményeknél megjelenik (24. Bnf. 682/2003). Ezt a problémát feloldotta a Legfelsőbb Bíróság

sokat idézett tájékoztatója, amely az óvadék tárgyában hozott döntés minden irányú, és bárki részéről történő fellebbezés megengedhetősége mellett foglalt állást. A nyomozási bírák által felvetett jogértelmezési kérdések 1./ Az előzetes letartóztatást elrendelő vagy hosszabbító határozat elleni fellebbezéssel egyidejűleg óvadék elfogadására irányuló indítvány is érkezik, mi a teendő? Az egyik álláspont szerint a másodfokú bíróság az óvadék ellenében szabadlábra helyezési indítványt az előzetes letartóztatás elleni fellebbezést elbíráló végzésében bírálja el, és ha az óvadék engedélyezését a törvény kizárja, az indítványt elutasítja. E – másodfokon hozott- végzés ellen fellebbezésnek helye nincs. Ha az óvadék engedélyezését a törvény nem zárja ki, a másodfokú bíróság az indítványt ülésen bírálja el (147.§ (3) bekezdés), és a végzése ellen a 382.§ alapján fellebbezésnek van helye. Ezzel ellentétes vélemény szerint, amelyet az ítélőtáblai határozatok 9. számú jogesete is megerősít, az óvadékról az elsőfokú bíróságnak (nyomozási bírónak) kell dönteni az alábbi indokokra figyelemmel: a Be. 147.§ (3) bekezdése alapján a felajánlott óvadék elfogadását a terhelt vagy a védő az előzetes letartóztatásról döntésre jogosult bíróságnál indítványozhatja. A másodfokú bíróság megítélése szerint – az általános hatáskörű szabályoknak megfelelően – a fenti szövegezés az előzetes letartóztatás kérdésében elsőfokon döntésre jogosult bíróságra utal. A másodfokú bíróság a nem jogerős ügydöntő határozat kihirdetése és az iratok felterjesztése előtt csupán másodfokon -az elsőfokú bíróság ilyen tárgyban hozott határozata ellen bejelentett fellebbezés kapcsán – dönthet az előzetes letartóztatás kérdésében. Ez azonban nem tekinthető olyan helyzetnek, mely a Be. 147.§ (3) bekezdésében foglaltakat megalapozná. A magam részéről ez utóbbi megoldást tartanám követendőnek, mert a fellebbezési jogosultságot nem szűkíti és hatáskört sem von el az elsőfokú bíróságtól. 2./ Az óvadék elfogadása tárgyában tartott ülésen a részvétel. A gyanúsított és a védő jogosult indítványozni az óvadék elfogadását. Az indítványozónak az ülésen jelen kell lenni, mert mulasztása esetén az indítvány visszavonását kell vélelmezni (211.§ (2) bekezdés). Jelen kell továbbá lenni annak a terhelten kívüli más személynek, aki az óvadékot felajánlotta, mert a 147.§ (3) bekezdése értelmében a bíróságnak meg kell hallgatnia. Az ülésen az általános szabályok szerint – 234.§ (4) bekezdés)- az ügyésznek is részt kell venni. A törvény egyedül arra nyújt lehetőséget, hogy az ülés a szabályszerűen értesített védő távolmaradása esetén is megtartható (147.§ (3) bekezdés utolsó mondata). A vádirat benyújtását követően, az óvadék tárgyában tartott ülésen, ha a bíróság tanácsban jár el, az ülnökök részvétele kötelező (234.§ (4) bekezdés). A vádirat benyújtása előtt, az óvadék tárgyában tartott ülésen – ha az előzetes letartóztatás időtartama az egy évet meghaladta – a megyei bíróság bírája egyesbíróként, a nyomozási bíróra vonatkozó szabályok szerint jár el. Az egy éven túli előzetes letartóztatás meghosszabbítása tárgyában tartott ülésen a meghatalmazott védőt ügyvédjelölt is képviselheti az alábbi indokok alapján: A Be. 44.§ (5) bekezdése értelmében ügyvédjelölt ügyvéd helyetteseként a vádirat benyújtásáig, valamint a helyi bíróságon járhat el. Az ülés megtartására pedig a vádirat benyújtását megelőzően került sor (Fővárosi Ítélőtábla 2.Bnyf. 784/2003/2. sz. határozata). 3./ Az előzetes letartóztatás meghosszabbítása tárgyában benyújtott ügyészi indítványról készítése és kiadása a védő A Be. 211.§ (3) bekezdése szerint a nyomozási bíró által kitűzött ülésen, kényszerintézkedésről dönt, az indítványozó az indítványt megalapozó bizonyítékokat

másolat részére. ahol a írásban

előterjeszti vagy szóban előadja. A jelenlévőknek módot kell adni arra, hogy az indítványozó bizonyítékait – a 186.§ keretei között – megismerjék. Az előbbi szabályokból következően tehát, az eljárási törvénynek nincs olyan rendelkezése amely a bíróságot az ügyészi indítvány kézbesítésére kötelezné, ugyanis az írásbeliséghez nincs kötve. Ugyanakkor a Be. 186.§ (1) bekezdése többek között úgy rendelkezik, hogy a gyanúsított , a védő a nyomozás során is megtekintheti az egyéb iratokat akkor, ha az a nyomozás érdekeit nem sérti. Amennyiben a védő megtekinteni kívánja az ügyészi indítványt, miután ez nem nyomozati irat, hanem egyéb iratnak tekintendő, a 186.§ (3) bekezdése alapján jogosult arra, hogy az ügyészi iratról másolatot kapjon. Az “eljárás során keletkezett iratról másolat készítése ” címmel a Be. 70.§ (1) és (2) bekezdése ugyanígy rendelkezik. Erősíti ezt az okfejtést az a körülmény is, hogy az ügyész indítványa a nyomozati iratok között elhelyezésre kerül, az indítvány a gyanúsított előtt ismertvolt, az eljárási cselekményeknél is jelen volt (Fővárosi Ítélőtábla 3. Bnyf. 490/2033). 4./ A Be. 214.§ (1) bekezdésében foglalt három napos határidő nem tartható. Az iratok vizsgálata alapján megállapítottam, hogy a nyomozási bírók haladéktalanul intézkednek az indítványok tárgyában, de a Be.-ban megjelölt 3 napos határidő objektív okok miatt tarthatatlan. Ezzel valamennyi fél tisztában van, ilyen irányú panasz még nem érkezett. A határozatok formája Az óvadékot engedélyező határozatok átolvasásakor tapasztaltam, hogy a rendelkező rész sok esetben pontatlanul, hiányosan kerül megfogalmazásra, szabadlábra helyezési kérelmet említ vagy elmarad a figyelmeztetés. Az egységes gyakorlat kialakítása érdekében javasolnám az alábbi minta használatát: X Y gyanúsított – személyi adatok – tekintetében a védő által előterjesztett óvadék felajánlására vonatkozó indítványát elfogadja és a gyanúsított előzetes letartóztatását a befizetett óvadék ellenében megszünteti. Az óvadék összegét ……..( azaz……..) forintban állapítja meg. Az óvadék letevését felajánló A.B.( cím) a bíróság által jogerősen elfogadott óvadékot a Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatalánál a letétkezelőként készpénzben fizetheti be. Az óvadékot letevő elveszti a jogát az óvadék összegére, ha a gyanúsított az eljárási cselekményeken idézés ellenére nem jelenik meg, illetve előzetes letartóztatásának más indoka is felmerül. Az óvadék befizetéséről szóló értesítés bíróságra érkezését követően a gyanúsítottat azonnal szabadlábra kell helyezni. Indokolás Természetesen, amennyiben a bíróság egyidejűleg elrendeli a gyanúsított házi őrizetét, lakhelyelhagyási tilalomról vagy az útlevél bevonásáról intézkedik, az erről szóló rendelkezést és a figyelmeztetést is a rendelkező részben fel kell tüntetni. Visszatérő hiba, hogy a fellebbezési jogra kioktatást akkor is tartalmazza a határozat, ha azt kihirdetés útján közölte a bíróság a jelenlévőkkel. VI. ZÁR ALÁ VÉTEL .Anyagi jogi kérdések l./ A zár alá vétel olyan ideiglenes jellegű kényszerintézkedés, amely a zár alá vett vagyontárgyak, vagyoni jogok feletti rendelkezést függeszti fel. Alkalmazását nemcsak a terhelttel, hanem

meghatározott feltételek megvalósulása esetén bárkivel szemben lehetővé teszi. A változás a vagyonelkobzásra vonatkozó anyagi jogi szabályok 2001. évi CXXI. törvénnyel történt változtatásával függ össze. Így a korábban mellékbüntetésként szabályozott jogintézményt a módosítás az intézkedések körébe helyezte át és nemcsak az elkövetővel, hanem olyan személlyel szemben is alkalmazhatóvá tette, akire az elkövető a bűncselekmény elkövetéséből származó vagyontárgyat átruházta. A kényszerintézkedés hatálya alatt álló személy sem a birtoklásban, sem a használatban nincs korlátozva. A zár alá vétel célja a vagyonelkobzás, illetve a polgári jogi igény biztosítása. Alkalmazásának két együttes feltétele van: a./ az eljárás olyan bűncselekmény miatt folyik, amellyel kapcsolatban vagyonelkobzásnak van helye, illetve polgári jogi igényt érvényesítenek b./ alaposan lehet attól tartani, hogy a kielégítést meghiúsítják A nyomozási bírónak a zár alá vétel elrendelésekor fokozottan kell vizsgálni: a./ a Btk. 77/B.§-ban foglalt vagyonelkobzás megalapozottságát b./ a Be. 54.§-a alapján a magánfél polgári jogi igényének megalapozottságát c./ a rendelkezésre álló tényekre figyelemmel a kielégítés meghiúsítása veszélyének megalapozottságát a./ Felmerül a kérdés, hogy a vagyonelkobzás megalapozottsága körében a nyomozási bírónak csak azt kell vizsgálni, hogy egyáltalán felmerülhet-e vagyonelkobzás az ügyben ( és akkor automatikusan átveszi az ügyészi indítvány) , vagy a Btk. 77/B.§- ban meghatározott feltételek fennállását is a vizsgálódás körébe kell vonnia. Álláspontom szerint ez utóbbi a helyes megoldás. A Btk. 77/B.§ (1) bekezdés a,/ pontjának a “bűncselekmény elkövetése során” kifejezésből kitűnik, hogy az elkövető vagyonának gyarapodás nem tekinthető bűncselekmény elkövetéséből eredőnek egymagában azért, mert a vagyont ( vagyontárgya) a bűncselekmény elkövetése idején szerezte. Lehetséges, hogy a vagyon megszerzése a bűncselekmény elkövetésének időszakára esett ugyan, de teljesen törvényes, pl. öröklés útján történt. Ennek a körülménynek hitelt érdemlő igazolása esetén az öröklött vagyonra nem állnak fenn a zár alá vétel elrendelésének feltételei. Mellőzte a Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság a zár alá vétel elrendelését arra a lakossági folyószámlára, amelynek tulajdonosa – a védelem által igazoltan – a IV.r. gyanúsított édesanyja volt ( 5.Bny.40018/200317.Bnyf.1308/2003). Értelemszerűen ebben az esetben sem volt megállapítható a Btk. 77/B.§ (1) bekezdés a./ pontjára alapított vagyonelkobzás megalapozottsága. Nehezíti a nyomozási bíró ilyen irányú mérlegelési tevékenységét az a körülmény is, hogy sok esetben – biztonsági intézkedés hiányában – a gyanúsított és védője a zár alá vétel elrendeléséről csak a határozat kézhezvétele után értesül és így a fellebbezésében hivatkozhat a fenti okokra. Ekként a másodfokú bíróság kerül abba a helyzetbe, hogy a fellebbezésben előadottakat mérlegelhesse. Amennyiben a fent kifejtettekkel egyetértenek, akkor joggal várható el az ügyészi indítványoktól, hogy valószínűség szintjén tartalmazzanak összefüggéseket a bűncselekmény elkövetése és a vagyon eredete között. Annál is inkább, mert a nyomozási bírót – ha az ügyész az indítványozó – az ügyésznek kell olyan helyzetbe hozni, hogy a megalapozott döntéséhez szükséges bizonyítékok, nyomozati iratok a rendelkezésére álljanak. Ebben az esetben a nyomozási bíró nem kötelezhető arra, hogy az indítvány hiányosságait különböző megkeresésekkel pótolja. Az ügyészi indítvány megalapozatlansága pedig annak elutasítását vonhatja maga után. Az általam vizsgált ügyek túlnyomó többségében a terhelt vagyonára vagy vagyonának meghatározott részére rendelte el a nyomozási bíró a zár alá vételt.

Ez nem okozott problémát azokban az esetekben, amikor a terhelt és az ingatlan tulajdonosa egyazon személy volt. Felmerül azonban a kérdés, hogy haszonélvezeti jogra, lízingelt személygépkocsira, kölcsön fedezetét biztosító zálog joggal terhelt vagyonra vagy betéti társaság vagyonára elrendelhető-e zár alá vétel. A kérdés szoros összefüggésben van a kielégítés meghiúsításának problémájával, illetőleg a vagyon tárgyak forgalomképességével és ekként a polgári jog szabályaival. A PKKB 4.Bny.40038/2003/3. számú, illetve a Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság 17.Bnf. 1472/2003/2. számú jogerős határozatával zár alá vételt rendelt el a gyanúsított Bt. vagyonából az őt megillető üzletrészre. Az 1959. évi IV. törvény (továbbiakban: Ptk.) 578/H.§-a értelmében a betéti társaság jogi személyiség nélküli gazdasági társaság (bővebben a gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. Törvényben). A betéti társaságban lévő vagyoni hányadhoz – mivel a vagyoni hányad nem forgalomképes – a tulajdonos csak tagsági viszonyának megszűnésével jut hozzá. A zár alá vételt tehát a tagsági viszony megszűnését követően, a neki járó kifizetésekre lehet elrendelni, de a társaság vagyonára nem. Amennyiben a betéti társaság tagja vonatkozásában zár alá vételt rendel el a bíróság, akkor az elrendelésről rendelkező határozat az alábbiak szerint fogalmazható : “A .... bíróság ....betéti társaság .....tagja tagsági jogviszonyának megszűnésekor a .... tagnak járó összes kifizetésre, járandóságára a zár alá vételt elrendeli.” (Fővárosi Ítélőtábla 2003.EL.II.C.9/3/17. sz. Tájékoztatója). Ezzel ellentétben a korlátolt felelősségű társaság üzletrésze lényegében forgalomképes részesedés, amely az elkövető birtokában lévőnek tekinthető. A lízing szerződés a Ptk.-ban nem nevesített u.n. atipikus jogügylet, a bérlet és az adás vétel elemeit vegyíti. A jogviszony tartalma alatt a lízingbe adott dolog a lízingbe adó tulajdonában marad. A lízingbe vevő tartozásának kielégítése érdekében tehát a végrehajtás során a lízingtárgy a futamidő alatt nem értékesíthető. A polgári jogászok véleménye szerint ebből az is következik, hogy a lízingbe vevővel szemben erre a dologra bűnügyi zárlat nem rendelhető el, illetve a vagyonelkobzás sem jöhet szóba. Amennyiben az ilyen vagyontárgyra mágis bűnügyi zárlattot vagy vagyonelkobzást rendelnek el, a dolog tulajdonosa igénypert indíthat a vagyontárgy foglalás alól való feloldása végett. A Vht. 86.§ (1),(2) bekezdése és a 107.§ (1) bekezdése értelmében lefoglalni csak olyan vagyontárgyat kehet, amely az adós tulajdonában áll. Az ingatlanra vonatkozóan ugyanilyen szabályt tartalmaz a Vht. 136.§ (1) bekezdése. A haszonélvezeti jog nem vonható végrehajtás alá annak ellenére, hogy a haszonélvezeti jog is vagyoni értékű jog. A Vht. azonban nem tartalmaz szabályt sem a haszonélvezeti jog lefoglalására, sem annak végrehajtására. Ugyanakkor mód van a haszonélvezeti joggal, bérleti joggal, zálogjoggal terhelt vagyontárgy végrehajtsá alá vonására. A zálogjogosult követelésének kielégítése azonban megelőzi a büntető eljárásban az adóssal szemben megállapított, az állam javára fizetendő összeg, a vagyonelkobzásból eredő követelések kielégítését. Az erre vonatkozó szabályokat a Vht. 165.§.,169.§ és 170.§-ai tartalmazzák. Összefoglalva megállapítható, hogy a zár alá vétel elrendelése a vagyontárgyak forgalomképességét illetően összetett jogi probléma, amely sok esetben túlmutat a büntető anyagi és eljárásjogi rendelkezéseken és a nyomozási bírótól egyéb jogterületek alapos tanulmányozását is igényli. A 159.§ (2) bekezdése lehetőséget ad arra, hogy a zár alá vételt ne csak a terhelttel szemben rendelje el a nyomozási bíró. Ugyanis, ha vagyonelkobzás elrendelésének van helye, a zár alá vétel elrendelhető arra a vagyonra vagy vagyontárgyra nézve is, amelyet nem a terhelt birtokol.

A PKKB. 4.Bny.40.025/2003 és a Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság 23.Bnf. 54/2004. számú határozatában részletesen kifejti, hogy a Btk.77/B.§ (2) bekezdése értelmében a vagyonelkobzást a bűncselekmény elkövetéséből eredő, elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett vagyonra is el kell rendelni, amellyel más gazdagodott, tehát az elkövetői körön kívül eső harmadik személyekkel szemben is. A vagyonelkobzás nemcsak akkor rendelhető el, ha a vagyon megszerzője tudott a vagyon eredetéről, hanem annak van jelentősége, hogy a vagyonnal gazdagodott, vagyis azt akár visszterhesen, akár ingyenesen megszerezte (az (5) bekezdés b./ pontja azonban gondoskodik a vagyont jóhiszeműen és ellenérték fejében megszerző személy érdekeinek védelméről). A jogerős határozat indokolása azzal egészítendő ki, hogy a (2) bekezdés esetében a vagyonelkobzást és ekként a zár alá vételt gazdálkodó szervezettel szemben is ki lehet mondani, ha ennek feltételei fennállnak, azaz visszterhesen vagy ingyenesen szerzett vagyonnal a gazdálkodó szervezet gazdagodott. Nincs jelentősége annak, hogy a gazdálkodó szervezet ügyvezetésre vagy képviseletre feljogosított tagjának vagy tisztségviselőjének a megszerzett vagyon eredetéről tudomása volt-e, kivéve az (5) bekezdés b.) pontjának esetét (arra a vagyonra, amelyet jóhiszeműen, ellenérték fejében szereztek). b./ Magánfél polgári jogi igényének biztosítására zár alá vétel elrendelésének - csak a terhelt egész vagyonára, vagyona meghatározott részére vagy egyes vagyontárgyaira - és csak a magánfél ( az 54.§ (5) bekezdése alapján az Adó és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal ) indítványára van helye Törvényesen utasította el a BKKB Bny 228/2003, illetve a Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság 17.Bnyf. 1143/2003. számú határozatában a magánfél - - egyébként saját tulajdonában lévő ingatlanára - zár alá vétel elrendelésére irányuló indítványát azzal, hogy a nyomozás ismeretlen tettes ellen folyik és a 159.§ alapján csak az ismert gyanúsított vagyonára nézve lehet zár alá vételt elrendelni. Érdekes jogi problémát vet fel a PKKB. 5.Bny.40.096/2003/4. számú határozata. A nyomozó hatóság védői kérelemre a 160.§ (2) bekezdése alapján úgy rendelt el biztosítási intézkedést, hogy a nyomozati eljárásban még nem volt tisztázott, hogy ki az a magánfél, aki jogosult a zár alá vételt elrendelő indítványt megtenni. Az ügyészség erre tekintettel a védői indítvány elutasítását kérte. A nyomozási bíró az ügyészi indítványt megalapozatlanság címén elutasította. Álláspontja szerint az ügyésznek – amennyiben véleménye szerint a biztosítási intézkedésnek a törvényi feltételei hiányoztak - Be. 28.§ (4) bekezdés c.) pontja alapján a nyomozó hatóság határozatát hatályon kívül kellett volna helyezni. Ezt az okfejtést támasztja alá a 11/2003 (ÜK.7.) L.Ü. utasítás 29.§-a is, amely szerint, ha a nyomozó hatóság a biztosítási intézkedést törvénysértően vagy megalapozatlanul rendelte el, az ügyész a biztosítási intézkedést hatályon kívül helyezi és ennek végrehajtására a nyomozó hatóságot egyidejűleg utasítja. Egyebekben a védő nem is terjesztett elő zár alá vétel elrendelésére indítványt, csak biztosítási intézkedés elrendelése végett fordult a nyomozó hatósághoz, így a nyomozási bírónak nem is lett volna lehetősége az indítvány felől dönteni. A magam részéről a nyomozási bíró okfejtését elfogadhatónak tartom. c./ Zár alá vétel elrendelésének az a.) és c.) pontokban kifejtetteken túl csak akkor van helye, ha a rendelkezésre álló tényekre figyelemmel a kielégítés meghiúsításának veszélye megállapítható. Ezt az eljáró hatóságoknak a rendelkezésre álló összes adat, információ birtokában kell mérlegelnie. A mérlegelés eredményét azonban mind az indítványban, mind a nyomozási bírói határozatban meg kell jeleníteni.

Sok esetben már a cselekmény jellege is alapot szolgáltat erre a feltételezésre, amennyiben a terhelt cselekménye például eleve a pénzügyi szabályok kijátszásával a vagyon eltüntetésére irányul. Ilyen esetben nagy a valószínűsége, hogy a cselekménnyel megszerzett vagyont nem kívánja a nyomozó hatóság kezeire bízni. Törvényesen döntött a PKKB nyomozási bírája az 5.Bny.40024/2003. számú határozatában, amikor a vámorgazdaság bűntette miatt indult nyomozás során a gyanúsítottól lefoglalt készpénzt, amelyet további csempészett vámárú megszerzésére kívánt felhasználni, a Btk. 77/B.§ (1) bekezdés d.) pontjára figyelemmel zár alá vette. Döntését a a másodfokú bíróság 17. Bnyf. 1275/2003. szám alatt helyben hagyta. A zár alá vétel lényegében biztosítási jellegű kényszerintézkedés, ebből adódóan nem terjedhet túl a biztosítani kívánt jogkövetkezményen. Ezt a követelményt tartotta szem előtt a BKKB nyomozási bírája a 3.Bny. 1000/2003/2. számú határozatában, amikor az ügyészség zár alá vétel elrendelésére irányuló indítványát elutasította. Az ügyészség kb. 11 millió Ft-ban jelölte meg a csalássorozattal okozott kárösszeget és ennek biztosítására a gyanúsított tulajdonát képező BNW típusú személygépkocsi zár alá vételét indítványozta. A nyomozási bíró határozatában kifejtette, hogy a nyomozás eddigi adatai szerint az alapos gyanú tárgyát képező cselekményekkel (amelyek egyenként csalás vétségének minősülnek) összesen 75.400 Ft az okozott kár összege és ez nem indokolja a zár alá vétel elrendelését. Egyebekben a nyomozási bíró, korábbi jogerős végzésével a gyanúsított előzetes letartóztatását az alapos gyanú hiányára alapozva szüntette meg. Hasonló döntést tartalmaz a PKKB 7.Bny.40020/2003/4. számú határozata is, ahol a nyomozási bíró azért utasította el a magánfél indítványát, mert a gyanúsított tulajdonában lévő, a forgalomból kivont roncs személygépkocsi a bűncselekménnyel okozott kár nagyságához viszonyítva (20 millió Ft) kielégítési alapul igen elenyésző mértékben szolgálhat. Gyakorlatban felmerülő kérdés, hogy kell-e érdemben határoznia a nyomozási bírónak a zár alá vétel elrendelése irányuló ügyészi indítványról, ha a nyomozás határideje lejárt és a hosszabbító vagy megszüntető határozatot az ügyész elmulasztotta az iratokhoz csatolni. Véleményem szerint a kérdés megválaszolásánál különbséget kell tenni a 176.§ (2) bekezdés első és második fordulata között. Ha a nyomozási bírónak megküldött iratokból az állapítható meg, hogy a nyomozás határideje hosszabbítás nélkül lejárt, de még két éven belül van a nyomozás, az iratok visszaküldésével, vagy átirattal fel kell hívni az ügyészt, hogy a hosszabbítást elrendelő határozatot pótlólag csatolja. Miután az ügyész indítványt nyújtott be a zár alá vétel elrendelésére, feltételezhető, hogy az ügyészi szándék is a nyomozás folytatására irányul. A határozat megküldését követően kerül a nyomozási bíró olyan helyzetbe, hogy az indítvánnyal érdemben tudjon foglalkozni. A BKKB nyomozási bírái ezt a gyakorlatot követik. Amennyiben a nyomozási bíró azt észleli, hogy a meghatározott személy ellen folyó nyomozás elrendelésétől számított két év eltelt, az ügyészi indítványt törvényi előfeltételek hiányában el kell utasítani. Ez következik abból a jogszabályi rendelkezésből, hogy ebben az esetben a zár alá vétel feloldása is kötelező (159.§ (4) bekezdés a./. pont). Eljárásjogi kérdések l./ A BKKB nyomozási bírái vetették fel, hogy zár alá vétel elrendelésére irányuló indítvány esetén – bár a kérdés nem tartalmazta, de feltételezem, hogy a magánfél által előterjesztett indítványról van szó - célszerű lenne, ha az ügyészség nemcsak átirattal küldené meg a nyomozati iratokat elbírálás

végett

a

nyomozási

bíróhoz.

Az iratok vizsgálata alapján megállapítható, hogy az ügyészségeken sem egységes ebben a kérdésben a gyakorlat. A Budapesti XVIII.- XIX. kerületi Ügyészség, a Fővárosi Ügyészség Nyomozó Hivatala, a Budapesti IV-XV kerületi Ügyészség és a Budapesti XI-XXII. Kerületi Ügyészség indítvány nélkül, átirattal – amelyben esetenként egy-két mondat erejéig utal az alaptalanságra – küldi meg a vonatkozó iratokat a bíróságokra. Ezzel szemben a Budapesti X-XVII. Kerületi Ügyészség, a Budapesti V-XIII. kerületi Ügyészség, a Budapesti VIII. kerületi Ügyészség minden esetben részletes ügyészi indítványt mellékel az iratokhoz. Anélkül, hogy tovább nehezíteném a nyomozási bírók amúgy sem könnyű helyzetét, álláspontom szerint a 159.§ (3) bekezdése alapján az indítványtételi kötelezettség csak a magánfelet terheli. A nyomozási bíró mindig indítványra jár el. Az esetek többségében az indítvány előterjesztője az ügyész. A jogszabályban meghatározott esetekben a gyanúsított vagy a védő (207.§ (5) bekezdésbizonyítás felvétele, 147.§ (3) bekezdés- óvadék felajánlása, 133.§ (1) bekezdés előzetes letartóztatás megszüntetésére irányuló indítvány) indítványára köteles a nyomozási bíró eljárni és ebben az esetben az ügyésznek nincs indítványtételi kötelezettsége, eltérő jogi álláspontját szóban vagy írásban, a fellebbezésében fejtheti ki. Véleményem szerint ebbe a körbe tartozik a magánfél is a 159.§ (3) bekezdése esetén. További kérdés, hogy a nyomozási bíró mennyiben köteles a magánfél által előterjesztett indítvány elbírálásához szükséges bizonyítékokat beszerezni. A nyomozási bíró az indítványról annak tartalma alapján határoz, Így elsődlegesen az indítványozó kötelessége, hogy olyan adatokat szolgáltasson, hogy megalapozottságukkal szemben ne álljanak fel ésszerű kételyek. Amennyiben az adatok nem egyértelműek vagy hiányosak szükségesnek , de egyben elegendőnek is tartom a BKKB nyomozási bíráinak azon gyakorlatát, hogy a nyomozó hatóságot keresik meg a gyanúsított vagyoni helyzetére vonatkozó adatok közlése végett. A Be. 179.§ (1) bekezdése és a 117.§ (3) bekezdése a nyomozó hatóság kötelezettségévé teszi, hogy a gyanúsítottat a vagyoni körülményeire is kihallgassa, így a nyomozóhatóság van abban a helyzetben, hogy a szükséges adatokat a nyomozási bíró rendelkezésére bocsássa. Egyetértek a PKKB nyomozási bíráinak azon megállapításával, hogy a zár alá vétel elrendelése tárgyában bejelentett fellebbezésnek nincs halasztó hatálya. A Be. 215.§ (5) bekezdése kizárólag a személyi szabadságot érintő kényszerintézkedés megszüntetése ellen bejelentett ügyészi fellebbezés halasztó hatályáról rendelkezik. Mára már kialakult az a gyakorlat, hogy az elrendelt zár alá vétel foganatosítása végett a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. Törvény alapján a nyomozási bíró a gyanúsított lakóhelye szerint illetékes megyei bíróság végrehajtó irodáját keresi meg 2 példány eredeti aláírással ellátott jogerős határozat megküldésével. A PKKB nyomozási bírája aggályát fejezte ki, hogy adatvédelmi szempontból nem helyes, hogy a gyanúsítottak a végzés kézhezvételével értesülnek társaik vagyonára vonatkozó – számlaszámokra is kiterjedő - vagyoni helyzetéről és ezért minden gyanúsítottra külön-külön végzést kellene hozni. Nem osztom teljes egészében a bírói véleményt, mert a bíróság számtalan olyan határozatot kézbesít a terhelteknek, amely a társaikra nézve – adatvédelmi szempontból – lényeges adatokat tartalmaz. Ugyanakkor jelentős munkaterhet is jelentene a nyomozási bíráknak, hogy minden gyanúsítottra külön határozatot szerkesszenek. VII. AZ ÚTIOKMÁNY ELVÉTELE Anyagi jogi kérdések

A külföldre utazásról szóló 1998. évi XII. törvény és a korábban hatályban volt Be. rendelkezései között jelentős eltérések mutatkoztak, amely eltérő jogalkalmazói gyakorlatot eredményezett. A 2002. évi I. törvény részben a külföldre utazásról szóló törvényt, részben a hatályos Be.-t módosítva megteremtette az összhangot, de a joggyakorlatban – az általam vizsgált ügyek alapján – változatlanul ellentmondásos a jogértelmezés és ez nemcsak a nyomozási bírói határozatokban, hanem az egyes másodfokú tanácsok döntéseiben is megnyilvánul (megjegyzendő, hogy ez a megállapítás az ügyészi gyakorlatra is érvényes). Az úti okmány elvételének célja annak biztosítása, hogy a terhelt az eljárási cselekményeknél jelen legyen és az ország elhagyásával ne akadályozza a büntetőeljárás lefolytatását. E kényszerintézkedés alkalmazása részben mérlegeléstől függ, részben járulékos módon kötelező. A helyes és egységes jogértelmezés kialakítása érdekében a külföldre utazásról szóló 1998. évi XII. törvény vonatkozó rendelkezéseit a Be szabályai mellett, azzal párhozamosan kell vizsgálni. Az 1998. évi XII. törvény 16.§ (1) bekezdése értelmében nem utazhat külföldre: b.) aki a büntetőeljárás keretében előzetes letartóztatásban, őrizetben, kiadatási őrizetben, kiadatási letartóztatásban van, illetőleg ideiglenes kényszergyógykezelés alatt áll: c.) aki lakhelyelhagyási tilalom, házi őrizet vagy úti okmány elvételének hatálya alatt áll: f.) akinek úti okmánya elvételét háromévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt indult büntetőeljárás keretében elrendelték. 19.§ (1) bekezdés: Az útlevél hatóság az úti okmány kiadását megtagadja vagy az úti okmányt visszavonja, ha a.) a 16.§ (1) bekezdése alapján külföldre utazást korlátozó rendelkezés áll fenn. (Az 1998. évi XII. tv-ből csak azokat a rendelkezéseket emeltem ki, amelyek a vizsgálat szempontjából relevánsak). A Be. 146. §-ának rendelkezése tehát szétválasztja a külföldre utazásról szóló törvény alapján a törvény erejénél fogva beálló külföldre utazási tilalmat, mivel a személyi szabadságot érintő kényszerintézkedések esetén maga az útlevél törvény rendelkezése alapján nem utazhat külföldre a gyanúsított (járulékos módon kötelező az alkalmazása). Ettől elválik a Be. szerinti kényszerintézkedés, amelynek alkalmazása a bíróság mérlegelési tevékenységének eredménye. a./ Az úti okmány elvételének Be szerinti, mérlegelésen alapuló esete. A Be. 146.§ (1) bekezdése értelmében az úti okmány elvételének két együttes feltétele van: - a gyanúsítottal szemben olyan bűncselekmény miatt folyik az eljárás, amelyre a törvény három évi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztést rendel - az úti okmány elvétele a terhelt eljárási cselekményeknél való jelenlétének biztosítása végett indokolt A két feltétel fennállása esetén a nyomozási bíró mérlegelési jogköre dönteni a kényszerintézkedés alkalmazása felől. Az úti okmány elvétele kapcsán tehát a tényleges kényszerintézkedés alkalmazásáról akkor beszélünk, ha a 146.§ (1) bekezdésében meghatározott feltételek fennállása esetén a nyomozási bíró mérlegelése alapján kerül sor az elrendelésre. Az úti okmány elvételének elrendelésére a vádirat benyújtása előtt kizárólag a nyomozási bíró jogosult és kizárólag ügyészi indítványra járhat el. Ekként helytelen az a nyomozási bírói gyakorlat, amely az előzetes letartóztatás megszüntetésével egyidejűleg az úti okmány elvételét is elrendeli ( 1.Bny. 833/2003- 17.Bnyf.1339/2003, 1 Bny 818/2003- 17.B. 1325/2003).

A Be. 130.§ (2) bekezdése alapján a bíróság az előzetes letartóztatás helyett kizárólag lakhelyelhagyási tilalmat vagy házi őrizetet rendelhet el. Az úti okmány elvételére azonban csak ügyészi indítványra van lehetőség ( házi őrizet vagy lakhelyelhagyási tilalom esetén az úti okmány elvétele a később kifejtésre kerülő indokok alapján nem a bíróság hatásköre). A nyomozási bíró egyetlen esetben rendelkezhet az úti okmány elvételéről ügyészi indítvány nélkül. A Be.147.§ (4) bekezdése alapján a bíróság az óvadék elfogadásával egyidejűleg lakhelyelhagyási tilalmat, házi őrizetet, valamint a terhelt úti okmányának elvételét is elrendelheti. A Be. 146.§ (1) bekezdésében foglalt kényszerintézkedés alkalmazása esetén az úti okmány elvételének elrendelése a nyomozási bíró hatásköre, a tényleges végrehajtása pedig az útlevélhatóság feladata. Ezért a nyomozási bíró a határozat jogerőre emelkedését követően az úti okmány visszavonása érdekében köteles – a jogerős határozat megküldésével – megkeresni az útlevélhatóságot a végrehajtás foganatosítása érdekében. b./ Az úti okmány elvétele az útlevél törvény alapján A Be. és az útlevél törvény összevetéséből megállapítható, hogy sajátos szabályok érvényesülnek, ha a nyomozási bíró személyi szabadságot érintő kényszerintézkedést rendel el. Az 1998. évi XII. törvény fentiekben idézett rendelkezése alapján amennyiben a nyomozási bíró előzetes letartóztatást, ideiglenes kényszergyógykezelést, lakhelyelhagyási tilalmat vagy házi őrizetet rendel el, a gyanúsított e törvény erejénél fogva kerül a külföldre utazási tilalom hatálya alá. Amennyiben tehát a fenti kényszerintézkedések valamelyikének elrendelésére sor kerül, a nyomozási bírónak határozatában nem kell külön rendelkezni az úti okmány elvételéről, mert a külföldre utazás tilalma ipso iure beáll. Ebben az esetben tehát nincs helye bírói mérlegelésnek. Tévedett a nyomozási bíró, amikor – az ügyészi indítványnak helyt adva – a gyanúsított előzetes letartóztatását elrendelte és egyben rendelkezett az úti okmány elvételéről is (Budapesti VI. és VII. kerületi Ügyészség B.VI-VII. 7117/2003 - 4.Bny.40.040/2003, Budapesti XIV. és XVI. Kerületi Ügyészség B.XIV.4129/2003 - 3.Bny.1064/2003 ). Ez utóbbi határozat ellen a gyanúsított és védője fellebbezést jelentett be, amelyet a Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság 26. Bnf. 615/2003/2. szám alatt helyben hagyott, nem korrigálva az úti okmány elvételét elrendelő téves elsőbírói döntést. Hasonlóan téves döntés született a PKKB 1.Bny.949/2003- 28.Bnf.1720/2003. számú ügyben is. A nyomozási bírónak a határozat jogerőre emelkedését követően haladéktalanul értesítenie kell az útlevélhatóságot az úti okmány visszavonása érdekében. Amennyiben az úti okmány a nyomozási bíró rendelkezésére áll, azt az értesítéssel egyidejűleg kell megküldeni az útlevélhatóságnak. Az 1998. évi XII. törvény 23.§ (3) bekezdése alapján az útlevélhatóság a bíróság által megküldött úti okmány visszavonásáról öt napon belül dönt. A 146.§ (6) bekezdése és az 1998. évi XII. törvény 19. §.(4) bekezdése értelmében az őrizetbe vétel elrendelése esetén az úti okmányt le kell foglalni. Összefoglalva a nyomozási bíró feladatait az úti okmány elvételének elrendelésével kapcsolatban : 1./ Az őrizetben vétel megszüntetésével egyidejűleg a lefoglalt úti okmányt a gyanúsítottnak vissza kell adni . 2./Amennyiben az őrizetbe vétel úgy szűnik meg, hogy a nyomozási bíró előzetes letartóztatást, házi őrizetet, lakhelyelhagyási tilalmat, ideiglenes kényszergyógykezelést rendel el, nem kell külön határozatot hozni az úti okmány elvételéről, hanem az útlevélhatóságot csak értesíteni kell a kényszerintézkedések elrendeléséről és amennyiben az útlevél rendelkezésre áll, azt részükre meg kell küldeni. 3./ Amennyiben az őrizet úgy szűnik meg, hogy a gyanúsítottal szemben egyik szabadságelvonást érintő kényszerintézkedést sem rendeli el a nyomozási bíró, de az úti okmány elvételének a 146.§ (1) bekezdése alapján a feltételei fennállnak, az erről szóló határozat meghozataláig az úti okmány

visszatartható. Az elvételről szóló határozatot a nyomozási bírónak – ügyészi indítványra- az őrizetbe vétel megszűnését követő 72 órán belül, ülésen meg kell hoznia. 4./ Amennyiben az előzetes letartóztatás úgy szűnik meg, hogy a nyomozási bíró lakhelyelhagyási tilalmat vagy házi őrizetet rendel el, az úti okmány elvétele kérdésében a 2./ pont szerint kell eljárni. 5./ Amennyiben a gyanúsítottal szemben alkalmazott kényszerintézkedések – előzetes letartóztatás, lakhelyelhagyási tilalom, házi őrizet, ideiglenes kényszergyógykezelés- teljes egészében megszűnnek, az úti okmány elvételének elrendelésére – kivéve az óvadék elfogadásának esetét – csak ügyészi indítványra van helye. Eljárás jogi kérdések a.) A PKKB és a BKKB nyomozási bírái között eltérő gyakorlat alakult ki abban a kérdésben, hogy az úti okmány elvétele tárgyában kitűzött ülés megtartható-e a szabályszerűen értesített gyanúsított távollétében vagy az ülést el kell halasztani és döntés csak a gyanúsított személyes megjelenése esetén hozható. A BKKB nyomozási bírója a 3. Bny. 1077/2003. számú ügyben megállapította, hogy a gyanúsított nem jelent meg, az ülés megtartásának akadálya van és az iratokat újabb ügyészi indítványra nyilvántartásba helyezte. Az ügyészség - a korábbi tartalommal - az ügyészi indítványt ismét benyújtotta, majd a nyomozási bíró ülésen – amelyen már a gyanúsított is megjelent – döntött az úti okmány elvételéről. Ezzel szemben a PKKB nyomozási bírája, miután az ügyész bejelentette, hogy a gyanúsított szabályszerű értesítése megtörtént, távollétében, ülésen döntött az úti okmány elvétele tárgyában. A Be. 210.§ (1) bekezdésének helyes értelmezése szerint, amelyet a Fővárosi Ítélőtábla Büntető Kollégiumának 2003.El.II.C.9/3/17. számú tájékoztatója is megerősít - ha a szabadlábon lévő gyanúsított személyes megjelenéséről az ügyész nem tudott gondoskodni, ez nem akadálya az eljárás lefolytatásának. Az úti okmány elvétele tárgyában tartott ülésen a gyanúsítottnak nem kell részt vennie, ha szabályszerű értesítése megtörtént (211.§ (3) bekezdés). Amennyiben pedig a gyanúsított ismeretlen helyen tartózkodik és felkutatására tett intézkedések sem vezettek eredményre, vizsgálni kell, hogy fennállnak-e az előzetes letartóztatás általános és különös feltételei. Ebben az esetben oka fogyottá válhat az úti okmány elvételéről való döntés. b.) A 146.§-ban foglalt kényszerintézkedés alkalmazásáról rendelkező határozatok között különbséget kell tenni aszerint, hogy a gyanúsított magyar vagy külföldi állampolgár. Magyar állampolgár gyanúsított esetében az úti okmány elvételét kell elrendelni, míg külföldi állampolgár gyanúsított esetében – ha részére biztosíték letételét az ügyész nem engedélyezte – az úti okmány visszatartásáról kell rendelkezni. A határozatok szerkesztésével kapcsolatban változatlan elvárás, hogy tartalmaznia kell: az alapos gyanú tárgyát képező tényállást - annak jogi minősítését a büntetési tételkerettel együtt (146.§ (1) bekezdésben foglalt egyik feltételre figyelemmel) -annak kifejtését, hogy a gyanúsított eljárási cselekményeknél való jelenlétének biztosításához miért indokolt az úti okmány elvétele (146.§ (1) bekezdésében foglalt másik feltételre figyelemmel). Az úti okmány elvétele az 1998. évi XII. törvény rendelkezéseiből adódóan közvetlenül a közigazgatásra állapít meg kötelezettségeket, ezért a büntetőeljárásban nincs is időtartama. Ebből adódóan a nyomozási bírói határozat rendelkező részében indokolatlan kimondani, hogy “ A bíróság az úti okmány elvételét az eljárás jogerős befejezéséig rendeli el”. A vizsgálat során tapasztaltam, hogy sok esetben a védő a nyomozási bíróhoz nyújtja be a külföldre utazás tilalma alatt álló gyanúsított érdekében az utazás engedélyezése iránti kérelmét.

A nyomozási bírók – helyes gyakorlatuk szerint – a kérelmet az ügyészséghez továbbítják, mert a vádirat benyújtásáig az ügyész adhatja hozzájárulását ahhoz, hogy az útlevélhatóság, mint engedélyező hatóság méltányosságból megadja a kiutazási engedélyt (a vádirat benyújtása után az ügyben eljáró bíró értesíti álláspontjáról az útlevélhatóságot, de a döntési jog ebben az esetben is az útlevélhatóságot illeti). VIII. A HÁZI ŐRIZET A házi őrizet az előzetes letartóztatáshoz nagyon közel álló kényszerintézkedés, amely jelentősen befolyásolja a gyanúsított személyi szabadságát és lényegében csak a végrehajtás módjában különbözik a legsúlyosabb szabadságelvonó intézkedéstől. A 2002. évi I. törvénnyel módosított hatályos Be emelte önálló kényszerintézkedéssé. Ennélfogva elrendelésének önálló feltételeit a 138.§ nem is határozza meg. A kényszerintézkedés alkalmazásánál a nyomozási bírónak vizsgálni kell egyrészt az előzetes letartóztatás különös feltételeit (129.§ (2) bekezdés a.),b.),c.) d.) pontok), másrészt azokat a körülményeket, amelyeket a lakhelyelhagyási tilalomról rendelkező 139.§ (2) bekezdése jelöl meg. Korlátait tekintve azonban szűkebb, mint a lakhelyelhagyási tilalom, mert a gyanúsított engedélyezett mozgástere a bíróság által kijelölt lakás és az ahhoz tartozó bekerített hely. Valamennyi nyomozási bírói határozat rendelkező része a törvénynek megfelelően megjelöli azt a lakást, amely a kényszerintézkedés tartalma alatt a gyanúsított tartózkodási helyét jelenti. Ahol szükséges ott a nyomozási bíró meghatározza azt a célt vagy időpontot is, amely fenn álltakor a gyanúsított a kijelölt lakást elhagyhatja pl. hatósági idézés, vagy orvosi ellátás, amelyet utólag igazolnia kell. A BKKB nyomozási bírói határozatuk rendelkező részében nevesítik a rendőrség azon kötelezettségét, hogy a házi őrizet szabályainak betartását a napi járőrszolgálat keretében, alkalomszerűen kell ellenőrizni (3. Bny. 6/2004, 88/2004). Álláspontom szerint ennek a rendelkező részben történő kiemelésére nincs feltétlenül szükség, mert a házi őrizet végrehajtásáról szóló 6/2003 (IV.4.) IM-BM együttes rendelet 3.§ (1) bekezdése szerint a rendőrség a házi őrizet előírása megtartásának ellenőrzését elláthatja járőr útján, esetei ellenőrzéssel. A bíróság kifejezett rendelkezése csak akkor szükséges, ha az ellenőrzést a terhelt mozgását nyomon követhető technikai eszközzel kell ellátni. Jelenleg azonban ennek az ellenőrzési formának még nincsenek meg a technikai feltételei. A 2002. évi I. törvény kiiktatta a bíróság figyelmeztetési kötelezettségét a kényszerintézkedéssel kapcsolatos szankciókat illetően, így a nyomozási bírói határozatok ezt nem is tartalmazzák. Az elsőfokú határozatok indokolásával kapcsolatban – hasonlóan az előzetes letartóztatás elrendelésével, meghosszabbításával összefüggésben leírtakkal – változatlan elvárás, hogy az alapos gyanút és az azt alátámasztó bizonyítékokat, a 129.§ (2) bekezdésében és a 137.§ (2) bekezdésében foglalt okokat és körülményeket részletesen tartalmazzák. Kerülni kell az olyan indokolást, amely csak annyit tartalmaz, hogy “ A kényszerintézkedés általános és különös oka továbbra is fenn áll, amelyet a bíróság az elrendelő végzésében részletesen megindokolt.” (PKKB. 792/2003). A házi őrizet meghosszabbításával kapcsolatban a legélesebb eljárásjogi kérdés, hogy a házi őrizet 6 hónapon túli meghosszabbítása ülésen vagy ülésen kívül, iratok alapján történjen-e. A nyomozási bírák egységes álláspontja szerint a házi őrizet hat hónapot meghaladó hosszabbítása esetén nem kötelező az ülés tartása. A Fővárosi Bíróság másodfokú tanácsa és magam is osztom ezt a véleményt.

A Be. 210.§ (1) bekezdés a-e.) pontja taxatíve megjelöli azokat az eljárásokat, amelyek tárgyában csak ülésen lehet határozni. Ezek között a házi őrizettel kapcsolatban csak annak elrendelése szerepel. Kizárólag az előzetes letartóztatásnál emeli ki a törvény, hogy 6 hónapot meghaladó hosszabbítása esetén az ülés tartása kötelező. A jogszabály értelmezéséből adódóan tehát, törvényesen járnak el a nyomozási bírók akkor, amikor iratok alapján döntenek a házi őrizet 6 hónapon túli meghosszabbítása kérdésében. Természetesen, amennyiben úgy ítélik meg, hogy a rendelkezésre álló iratok nem elegendőek ahhoz, hogy döntésük megalapozott legyen, a 210.§ (4) bekezdése alapján határozatukat a hatáskörükbe tartozó valamennyi egyéb kérdésben, ülésen is meghozhatják. Kizárólag a teljesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy amíg a vádirat benyújtása előtt az ügyész dönt a lakhelyelhagyási tilalom részleges feloldásának kérdésében (137.§ (7) bekezdés), addig a házi őrizetre vonatkozó előírások módosítására – eltérő jogszabályi rendelkezés hiányában kizárólag a nyomozási bíró jogosult. IX. A NYOMOZÁS FOLYTATÁSÁNAK ELRENDELÉSE A büntető eljárás vádelőkészítési szakasza a nyomozás megszüntetésével vagy vádemeléssel érhet véget. A nyomozás megszüntetése az esetek egy részében az eljárás időleges, míg más esetekben végleges befejezését jelenti. A nyomozást megszüntető határozatokban a hatóságok azt juttatják kifejezésre, hogy az államnak érvényesíthető büntetőigénye nincs. A büntetőigény érvényesíthetőségének hiánya a 190.§ (1) bekezdésében foglalt okok valamelyikén alapul. Ugyanakkor a nyomozás megszüntetése nem akadálya annak, hogy utóbb, ha a törvény ezt nem zárja ki, ugyanabban az ügyben az eljárást folytassák. A nyomozás folytatásának elrendelésére jogosult az illetékes ügyész, a felettes ügyész és a nyomozási bíró. Garanciális jelentősége van annak, hogy a törvényben meghatározott esetekben, utóbb csak a nyomozási bíró rendelhesse el a nyomozás folytatását (191.§ (3) bekezdés). Az általam vizsgált ügyekben a nyomozás folytatását rendelte el a nyomozási bíró, ha újabb bizonyíték merült fel. A BKKB 2.Bny 1103/2003. számú ügyben egy – korábban ki nem hallgatott- tanú felismerte a gyanúsítottban az egyik elkövetőt. Új bizonyíték alapján történt a nyomozás folytatásának elrendelése a PKKB 5.Bny.40.105/2003, 40.064/2003. számú ügyekben is. A nyomozás folytatását rendelte el a nyomozási bíró a PKKB 5.Bny.40.087/2003. számú ügyben, ahol a nyomozás megszüntetésére törvénysértő módon került sor, mert a nyomozó hatóság tévesen értelmezte az elévülési szabályokat. Az ügyészség felülvizsgálati jogkörében eljárva észlelte, hogy a nyomozó hatóság eljárást megszüntető határozata megalapozatlan volt (nem tett meg minden tőle telhetőt a tényállás felderítése érdekében), ezért indítványozta a nyomozás folytatásának elrendelését. A PKKB nyomozási bírája az 5.Bny.40.106/2003. számú határozatában az ügyészi indítványnak helyt adott. A fenti példákból lényegében körvonalazódik, hogy döntően mely esetek tartoznak a nyomozás folytatásának elrendelése kapcsán nyomozási bírói hatáskörbe: 1./ újabb bizonyíték felmerülése 2./ törvénysértő eljárást megszüntető határozat 3./ megalapozatlan eljárást megszüntető határozat

A fenti körülmények értékelése gondos, mérlegelő tevékenységet igényel a nyomozási bírótól és ezen tevékenységéről határozatában számot is kell adnia. Valamennyi nyomozási bírói határozat maximálisan megfelelt ezen elvárásnak. A nyomozás folytatásának elrendelése kapcsán merült fel azonban egy olyan eljárásjogi probléma, amelyben sem az ügyészi, sem a nyomozási bírói gyakorlat nem egységes. Nevezetesen: a 191.§ (3) bekezdése alapján kérheti –e a nyomozás folytatását a feljelentő sértett, ha panaszjogát már kimerítette (panaszára a felettes ügyész nem rendelte el a nyomozás folytatását), vagy azzal nem is élt. A PKKB 5.Bny. tanácselnökének véleményével, amelyet írásban is kifejtett, az alábbi kiegészítéssel értek egyet (miután teljesen új jogintézmény alkalmazásáról van szó természetesen erősen vitatható az álláspontunk). Véleményünk szerint a 191.§ (3) bekezdése esetén a nyomozási bíró kizárólag az ügyész által és saját hatáskörében (tehát nem a feljelentő sértett nevében) előterjesztett indítvány alapján járhat el az alábbi indokok alapján: A 191.§ (3) bekezdése lényegében – egyéb törvényi feltételek megléte esetén, mint pl. meghatározott személlyel szemben folytatott nyomozás, elévülési időn vagy két éven belül történt megszüntetés - két esetben teszi lehetővé a nyomozási bírónak a nyomozás folytatásának elrendelését: 1./ ha a nyomozás megszüntetése ellen nem éltek panasszal 2./ a felettes ügyész nem rendelte el a nyomozás folytatását A kérdés megválaszolásához át kell tekinteni a sértettnek ( feljelentő) a nyomozás során biztosított jogorvoslati jogosultságait. A 198.§ (2) bekezdése alapján ha az ügyész a nyomozást megszüntette, a sértett az eljárás folytatásának elrendelése iránt a határozat közlésétől számított nyolc napon belül panasszal élhet. A panasz alapján az ügyésznek vagy a felettes ügyésznek döntési alternatívája van: - a nyomozást megszüntető határozatot hatályon kívül helyezi, és dönt a nyomozás folytatásáról ( illetve a vádemelésről) - a panaszt elutasítja, ha azt nem találja alaposnak A panasz elutasítását követően a sértett pótmagánvádlóként léphet fel, ha a nyomozást a 190.§ (1) bekezdés a) – d) vagy f.) pontja alapján szűntették meg. Az íly módon már pótmagánvádlóként előlépett sértett jogorvoslati jogosultsága nem ér véget, mert a 3.§ (1) bekezdése biztosítja számára a bírósághoz való jogot. A 229.§ (1) bekezdése alapján a sértett a panaszt elutasító határozat közlésétől számított harminc napon belül léphet fel pótmagánvádlóként, amely annyit jelent, hogy ez alatt az idő alatt kell benyújtania vádindítványát az ügyben addig eljárt elsőfokú ügyészségnél ( 230.§ (1) bekezdés). Az ügyészségnek a vádindítványt a nyomozati iratokkal együtt - bármilyen nyilatkozattételi kötelezettség nélkül - továbbítania kell az illetékes bíróságnak. A 191.§ (3) bekezdésében foglaltak és a fenti rendelkezések egybevetéséből tehát levonható – véleményem szerint – az a következtetés, hogy ha a sértettnek a nyomozás folytatására irányuló panaszát a felettes ügyész elutasítja, és a sértett a további jogorvoslati jogosultságával élni kíván, pótmagánvádlói pozícióba kerül és mint pótmagánvádló, már nem kérheti a nyomozási bírótól a nyomozás folytatásának elrendelését, mert számára kizárólag a vádindítvány benyújtásának a lehetőségét biztosítja a törvény. További kérdés, ha a sértett nem élt panaszjogával, indítványozhatja-e a nyomozási bírónál a nyomozás folytatásának elrendelését ? Általános szabályként rögzíti a 195.§ (1) bekezdése, hogy akire nézve az ügyész vagy a nyomozó hatóág határozata rendelkezést tartalmaz, a határozat ellen a közléstől számított nyolc napon belül

panasszal élhet. Az ügyész a jogsérelmet állító beadványt megvizsgálja, hogy az panasznak, felülbírálati indítványnak vagy ellenvetésnek tekinthető-e, és a továbbiakban ettől függően intézkedik. Bár az ellenvetés ( 196.§) alapvetően a nyomozó hatóság vagy az ügyészség határozatban nem foglalt intézkedésével szembeni, határidőhöz, alakszerűséghez nem kötött jogorvoslati lehetőség, de az elkésett vagy nem jogosulttól származó panaszt is ellenvetésként kell elbírálni. Az ellenvetés alapján az ügyészség és a nyomozóhatóság a szükséges intézkedéseket megteszi, határozata ellen további jogorvoslati lehetőség nincs. Amennyiben ez a jogértelmezés elfogadható, úgy a sértett a nyomozást megszüntető határozat ellen, a panasz előterjesztésére nyitva álló határidőn túl, csak ellenvetéssel élhet és a törvény nem biztosítja számára, hogy a nyomozási bírónál indítvány formájában kérje a nyomozás folytatását. A fenti indokokon túlmenően, az indítványtételi jogosultak körére vonatkozóan utalnék a zár alá vételnél kifejtettekre (adott helyen a törvény külön kiemeli, hogy az ügyészen kívül ki jogosult indítvány előterjesztésére). Egyetértek a PKKB nyomozási bírájának az 5.Bny. 40.116/2004. számú határozatában foglaltakkal, amelyben kifejti, hogy a felettes ügyész a nyomozás folytatását akkor is elrendelheti, ha arra merülnek fel adatok, hogy a bűncselekmény elkövetésével más személy gyanúsítható megalapozottan, mint akivel szemben a nyomozást megszüntették (191.§ (2) –(3) bekezdés). Ebben az esetben tehát nem szükséges nyomozási bírói határozat a nyomozás folytatásához. Ezt az álláspontot támasztja alá a Legfőbb Ügyészség Emlékeztetőjének 308. sz. állásfoglalása is. X. HÁZKUTATÁS, LEFOGLALÁS 1./ Házkutatás A házkutatás az Alkotmányban biztosított lakás védelméhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez való jogot és az Emberi Jogok Európai Egyezményének 8. cikkében meghatározott a magán és családi élet tiszteletben tartásához való jogot korlátozza. ” Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák. A jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság, vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges”. A törvény ezért több olyan garanciális rendelkezést épített be a szabályozásba, amelynek célja, hogy a fenti alapjogok minél kevésbé sérüljenek. A 149.§ (1) bekezdése meghatározza azokat a helyeket, amelyeken a házkutatás végrehajtandó. Kiterjeszti az értelmezést a házban, az ahhoz tartozó egyéb helységben vagy a bekerített helyen elhelyezett gépjárműre (a magánlakás fogalmi körén kívül eső és valamely személy rendelkezése alatt álló jármű átvizsgálása : motozás), illetve a lakásban található számítástechnikai rendszerre vagy az ilyen rendszer útján rögzített adatokat tartalmazó adathordozóra is. A házkutatás általános feltétele a bűncselekmény alapos gyanúja, míg különös feltétele – a célok meghatározásával – hogy megalapozottan feltehető legyen : a kényszerintézkedés révén elérhető a 149.§ (2) bekezdésében felsorolt eredmények valamelyike. A házkutatás általános szabályaitól eltérő rendelkezések érvényesülnek a nyomozási bírói hatáskörbe tartozó és a 149.§ (6) bekezdésében megfogalmazott “ védett intézményekben” (közjegyzői, ügyvédi iroda, egészségügyi intézmény) elrendelt házkutatások vonatkozásában. Ezekben az intézményekben – ügyész jelenlétében – házkutatás akkor rendelhető el, ha a kényszerintézkedés célja elsődlegesen:

-a bűncselekmény nyomainak - bizonyítási eszköz, elkobozható vagy vagyonelkobzás alá eső dolog megtalálása

felderítése

A nyomozási bíró csak ügyészi indítványra járhat el, indokolt határozatot kell hoznia. A határozatnak tartalmaznia kell a házkutatás célját és ténybeli alapját. A nyomozási bírói határozattal szemben nincs helye fellebbezésnek (215.§ (4) bekezdés a.) pont - tévesen tartalmazta a fellebbezési jogosultságot a BKKB 1.Bny. 1003/2003, 979/2003 sz. határozatok rendelkező része). Mind az ügyészi indítvánnyal, mind a nyomozási bírói határozattal szemben alapvető kívánalom, hogy pontosan jelölje meg, határozza meg azokat a tárgyakat, ingóságokat amelyek megtalálása érdekében a kényszerintézkedés alkalmazása szükséges. Ez utóbbi garanciális szabály azért is lényeges, mert ha a házkutatást szenvedő fél felszólításra a tárgyakat előadja, vagy az adatokat hozzáférhetővé teszi, további kutatás nem végezhető. A 149.§ (7) bekezdése lehetővé teszi - ügyészi rendelkezés alapján -halaszthatatlan nyomozati cselekményként házkutatás végrehajtását. Ebben az esetben a nyomozási bíró határozatát utólag be kell szerezni. Az ügyészi indítványnak ebben az esetben két lényeges körülményt kell tartalmaznia: -azok az ingóságok valóban a helyszínen voltak, az adott ügyre vonatkoztak, megszerzésük indokolt és sikeres volt - igazolni kell, hogy a bírói határozat beszerzése a házkutatás eredményességét veszélyeztette volna Indokolt volt a BKKB 1.Bny 979/2003. számú ügyben a házkutatás utólagos jóváhagyása. A gyanúsított egy más ügyben történt kihallgatása során mondta el, hogy az egészségügyi alkalmasságát bizonyító okiratot biankóban kapta az általa megnevezett orvostól. Az ügyészség halaszthatatlan nyomozati cselekményként házkutatást rendelt el az orvosi rendelőben, ahol több hasonló okirat került lefoglalásra. A

nyomozási

bírák

által

felvetett

jogértelmezési

kérdés

A védett intézményekben tartott házkutatás során van-e lehetőség az engedélyezett házkutatás kereteit túllépni? Az 1998. évi XIX. törvényt módisító 2002. évi I. törvény indokolás alapján, amennyiben gyanú merül fel arra vonatkozóan, hogy a házkutatás során más bizonyítási eszköz, elkobozható, vagy vagyonelkobzás alá eső dolog is fellelhető, úgy a házkutatás folytatásáról az ügyész a 149.§ (7) bekezdése alapján – halaszthatatlan nyomozati cselekményként- intézkedhet. Természetesen az ügyész kötelezettsége, hogy ebben az esetben haladéktalanul indítványozza a bírósági határozat utólagos beszerzését. 2./ Lefoglalás A lefoglalás a tulajdonhoz, birtokláshoz való jogokat korlátozza a bizonyítás, az elkobzás, valamint a vagyonelkobzás biztosítása érdekében. A tulajdonhoz és a birtokláshoz való alapvető jogot részben az Alkotmány, részben az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok védelméről szóló Egyezményhez fűzött kiegészítő jegyzőkönyv 1. Cikke az alábbiak szerint tartalmazza:” Minden természetes vagy jogi személynek joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik”. A lefoglalás célja, hogy eredetben biztosítsa a házkutatás vagy motozás során előkerült olyan dolgokat, amelyek a későbbi eljárás során bizonyítékként felhasználhatók, vagy a cselekménnyel összefüggésben elkobzásuknak van helye, illetőleg birtoklásuk jogszabályba ütközik. A PKKB nyomozási bírája felvetette, hogy a nyomozási bíró hatáskörét érintő a 151.§ (2), (3) és (6) bekezdése a lefoglalható dolog és irat fogalmát váltva használja és ez számukra jogértelmezési

zavart Szükségesnek tartom ezért, hogy a lefoglalandó dolgok körére kitérjek.

okoz.

A lefoglalandó dolgok körét általánosságban a Be. határozza meg, de a konkrétumokat illetően a Btk. és egyéb jogszabályok is tartalmaznak rendelkezést. A lefoglalás tárgya a kényszerintézkedés jellegéből adódóan elsősorban ingó dolog lehet, de mivel a törvény a vagyonelkobzás biztosítására is lehetővé teszi a lefoglalást, így ingatlan is lefoglalható (ebben az esetben a végrehajtásra a 154.§ (1) bekezdésében meghatározott zár alá vételt kell alkalmazni). A 151.§ (2) bekezdése értelmében ingó dolgon kívül lefoglalható a számítástechnikai rendszer vagy az ilyen rendszer felhasználásával rögzített adatokat tartalmazó adathordozó is, mint pl. a floppy, CD vagy DVD lemez, winchester. A tárgyi bizonyítási eszköz fogalmát a Be. 115.§-a fogalmazza meg.” Tárgyi bizonyítási eszköz minden olyan tárgy (dolog), amely a bizonyítandó tény bizonyítására alkalmas, így különösen, amely a bűncselekmény elkövetésének nyomait hordozza, vagy a bűncselekmény elkövetése útján jött létre, amelyet az elkövetéséhez eszközül használtak, vagy amelyre a bűncselekmény elkövették”. A (2) bekezdés értelmében tárgyi bizonyítási eszköz az irat, rajz és minden olyan tárgy, amely műszaki, vegyi vagy más eljárással adatokat hordoz. Ahol e törvény iratról rendelkezik, ezen az adatot rögzítő tárgyat is érteni kell. Az elkobzás alá eső tárgyak körét a Btk. 77.§ (1) – (3) bekezdése határozza meg, míg a jogszabályba ütköző birtoklás a gyakorlatban lényegében az engedély nélkül birtokban tartott lőfegyverekkel kapcsolatban merül fel. A fenti jogszabályi rendelkezések összevetéséből levonható az a következtetés, hogy a lefoglalható dolog fogalma alá tartozik: ingó dolog ingatlan - irat (irat, rajz, számítástechnikai úton rögzített adatok hordozói, vagy olyan tárgy, amely műszaki, vegyi vagy más eljárással adatokat hordoz). A 151.§ (3) bekezdése a (2) bekezdéshez képest egy szűkítő szabályt tartalmaz és csak a közjegyzői vagy ügyvédi irodában, továbbá egészségügyi intézményben tartott iratok lefoglalását utalja nyomozási bírói hatáskörbe. Így ha a védett helységekben tárolt olyan ingó dolog lefoglalása válik szükségessé amely bizonyítási eszköz, arról nem a nyomozási bíró határoz. Természetesen, ha ez házkutatás keretében történik, a házkutatás elrendelése a nyomozási bíró feladata ( 149.§ (6) bekezdés), de ebben az esetben a lefoglalásról szóló határozatot nem a nyomozási bírónak kell meghozni. A 151.§ (6) bekezdése ismét a dolog fogalmát használja, mert “késedelmet nem tűrő esetben” az ügyész és a nyomozó hatóság is őrzésbe veheti a tárgyat akkor is ha a lefoglalás elrendelésére nem jogosult, de ebben az esetben a lefoglalás elrendelésére jogosult határozatát utólag be kell szerezni. Így a védett helységekben őrzésbe vett irat esetén a nyomozási bíró, míg pl. a (4) bekezdésben meghatározott sajtótermék szerkesztősége iratainak visszatartása esetén az ügyészi határozatot. A PKKB 5.Bny. 40.066/2003. számú határozata kapcsán merült fel az alábbi gyakorlati kérdés: az ügyészség a nyomozást megszüntette, egyúttal a 155.§ (6) bekezdésére figyelemmel indítványozta, hogy a nyomozási bíró a dolog lefoglalását szűntesse meg és állapítsa meg, hogy az állam tulajdonába kerül. Kérdés, hogy ebben az esetben a nyomozási bírónak kell-e dönteni ? A kérdés megoldására adott magyarázat a jogirodalomban sem egységes. A büntető eljárás magyarázatának (hvgorac) 473. oldalán lévő ügyészi álláspont szerint az állam tulajdonjogát – (6) bekezdés - konstitutív hatályú bírósági határozatnak kell megállapítani, éspedig

vagy az ügydöntő, vagy az 571. § értelmében különleges eljárásban. Nyilvánvaló ez utóbbi alkalmazandó akkor is, ha az ügyben pl. vádemelés hiányában, ügydöntő bírósági határozatot nem is hoztak. Ugyanezen kommentár 1252. oldalán, az 571.§-hoz fűzött bírói jogértelmezés szerint, ha a nyomozás során kerül sor a lefoglalásra, és a nyomozó hatóság, vagy az ügyészség a büntetőeljárást határozatával megszüntette, ám e határozatban elmulasztott rendelkezni a lefoglalt dologról ( elkobzásáról, kiadásáról, illetőleg annak megállapításáról, hogy a dolog az állam tulajdonába kerül, avagy a dolog megsemmisítéséről), ennek a pótlása, vagy korrekciója nem a §-ban szabályozott különleges eljárás feladata. Ilyen esetben a nyomozó hatóságnak vagy az ügyésznek kell pótlólag megfelelően rendelkeznie. A magam részéről ez utóbbi magyarázatot vélem – a nyomozási bíró hatáskörét érintően – elfogadhatónak. Egyrészről az 571.§ alkalmazására csak akkor kerülhet sor, ha a bíróság már hozott az adott ügyben ügydöntő határozatot és a lefoglalt dologról vagy nem, vagy nem a törvénynek megfelelően rendelkezett. Másrészt a nyomozási bíró feladatkörét meghatározó 207.§ (2) bekezdés a.) pontja nem hívja fel a 155.§ (6) bekezdését. Ugyanakkor az (1) bekezdés utolsó mondata értelmében a bíróság által elrendelt lefoglalást a vádirat benyújtásáig az ügyész is megszüntetheti. A fenti rendelkezésekből – álláspontom szerint – levonható az a következtetés, hogy ha a nyomozás megszüntetésére kerül sor, az eljárás során lefoglalt dolog lefoglalásának megszüntetésére és annak megállapítására, hogy tulajdona az államé, nem a nyomozási bíró, hanem a nyomozó hatóság és az ügyész jogosult. A 151.§ (3) bekezdése alapján lefoglalt iratok vonatkozásában azonban csak az ügyész hozhat ilyen tartalmú határozatot. A nyomozási bírák által felvetett egyéb jogértelmezési kérdések 1./ A PKKB nyomozási bírájának álláspontja szerint az ügyészségnek a lefoglalás mellett a házkutatás elrendelésére is célszerű indítványt tenni, mint ahogyan ez megtörtént az 5.Bny. 40010/2003. számú ügyben és elmaradt az 5.Bny.40.056/2003. számú ügyben. Álláspontom szerint minden esetben az adott ügy konkrét sajátosságai döntik el, hogy indokolt-e az együttes indítvány benyújtása vagy sem. Általánosságban azonban megállapítható, hogy a Be. a lefoglalás végrehajtása során is az önkéntes teljesítésre és a fokozatos szankcionálásra helyezi a hangsúlyt. A 152.§ (1) bekezdés alapján az érintettet először fel kell szólítani a keresett dolog átadására, és ha ezt önként nem teszi meg,- a kivételektől eltekintve - rendbírsággal sújtható. Az átadás megtagadása vagy a rendbírság eredménytelensége setén – az érintett figyelmeztetését követően – házkutatással (vagy motozással) szerezhető meg a lefoglalandó dolog. A BKKB 3.Bny. 1086/2003. számú ügyben – súlyos testi sértés büntette volt az alapos gyanú tárgya - a nyomozási bíró a sértett sérüléseiről készült olyan látlelet lefoglalást rendelte el az egyik kórház szakambulanciájának rendelő intézetében, amelyet a kezelő orvos nem küldött meg a nyomozó hatóságnak. A nyomozási bíró határozatát követően a kérdéses röntgenfelvételeket az intézet megküldte. Ebben az ügyben indokolatlan lett volna a házkutatás elrendelése. Számtalan esetben a nyomozó hatóság vagy ügyészség – az eljárás adatai alapján – csak feltételezi, hogy a házkutatás eredményeképpen további bizonyítási eszközök feltalálása várható, így értelemszerűen csak házkutatás elrendelésére tehet indítványt. A BKKB 1.Bny. 882/2003. számú ügyben – különösen nagy kárt okozó csalás bűntette és más bűncselekmények képezték az alapos gyanút – a nyomozási bíró házkutatást rendelt el a gyanúsított ügyvédi irodájában. Az eljárás adatai szerint a gyanúsított hamis adásvételi szerződéseket készített és ellenjegyzett, valamint azokat benyújtotta a Földhivatalba.

Megalapozottan feltehető volt, hogy a házkutatás során további hamis tényvázlatokat, adásvételi szerződéseket és ezzel kapcsolatos dokumentációkat foglalhatnak le a gyanúsítottól. A házkutatás foganatosítása során a terhelt számtalan iratot önként átadott, amelyet az ügyészség őrzésbe vett, majd indítványozta a nyomozási bírónál ezen eredeti dokumentumok lefoglalását, amelyről a nyomozási bíró döntött is (megjegyzendő, hogy a rendelkező rész tévesen tartalmazza a jogorvoslati jogosultságot, mert az a 215.§ (4) bekezdés a.) pontja alapján kizárt). Az 1.Bny. 979/2003/2. számú ügyben halaszthatatlan nyomozási cselekményként került sor a házkutatás elrendelésére, majd annak nyomozási bírói jóváhagyásával egyidejűleg a lefoglalás elrendelésére. Amint a fenti példákból is látható a nyomozási bíró – a megalapozott ügyészi indítványoknak helyt adva – valamennyi esetben törvényesen járt el és egyik esetben sem volt indokolt a házkutatás és a lefoglalás egyidejű elrendelése. 2./ A PKKB 5.Bny. 40.136/2003., és 5.Bny.40.092/2003. számú ügyben a nyomozási bíró elutasította azt az ügyészi indítványt, amelynek lényege szerint a gyanúsítottól lefoglalt kábítószert a 156.§ (5) bekezdése szerint előzetesen kobozza el. Indokolásában arra hivatkozott, hogy a bíróságnak először azt kell vizsgálni, hogy a 156.§ (1)-(2) bekezdésében felsorolt feltételek fennállnak-e. A lefoglalt kábítószer azonban nincs gyors romlásnak kitéve, huzamos tárolásra sem alkalmatlan, tárolása nem jár aránytalan és jelentős költséggel és az értéke a hosszú ideig történő tárolás miatt sem csökken jelentősen. Ekként az előzetes elkobzásra nincs törvényes alap. Kifejtette továbbá: tény, hogy a Btk. 77.§ (1) bekezdés b.) pont II. fordulata szerint a kábítószer birtoklása jogszabályba ütközik, ezért azt el kell kobozni, de az elkobzást kizárólag az ügydöntő határozatot hozó bíróság, vagy a különleges eljárás lefolytatására illetékes bíróság mondhatja ki határozatában. A Fővárosi Bíróság, mint másodfokú bíróság a 17.Bnf. 192/2004. számú határozatával az első fokú nyomozási bíró végzését helyben hagyta, míg a másik határozatot felülbíráló 24.Bf tanács az ugyanilyen indokolást tartalmazó elsőbírói döntést megváltoztatta ( 24.Bnf. 1746/2003). Álláspontom szerint a 24.Bnf. tanács határozata helyt álló az alábbi kiegészítésekkel: A lefoglalt dolog előzetes értékesítése a 156.§ (1) bekezdése alapján kötelező, míg a 156.§ (2) bekezdése a nyomozási bíró mérlegelési jogkörébe tartozó kérdés. Közös jellemzőjük azonban, hogy az előzetes értékesítéssel a tulajdonjog nem változik. Az értékesítésből befolyt ellenérték lép a lefoglalt dolog helyébe és ezt követően, - a büntetőjogi felelősség függvényében- már az ellenértékről kell rendelkezni ( kiadás, elkobzás, visszatartás ). Tény, hogy az anyagi jog szabályai szerint a lefoglalt dolog elkobzásáról elsősorban az ügydöntő határozatban kell rendelkezni. Amennyiben a lefoglalt dolog birtoklása a közbiztonságot veszélyeztetné vagy jogszabályba ütközik, úgy lehetőség van a büntetőeljárás befejezése előtt is az elkobzásra, mert ebben az esetben az elkobzás független az elkövető büntetőjogi felelősségétől és a hatóságokat mentesíti attól, hogy a dolgot hosszabb időt át őrizzék. Az előzetes elkobzás változást hoz a tulajdonban és az állam számára teremt tulajdonszerzési jogcímet. A fentiek összevetéséből adódik, hogy az előzetes értékesítés és az előzetes elkobzás két külön jogintézmény, az előzetes értékesítés feltételeinek fennállásától vagy hiányától nem függhet az előzetes elkobzás alkalmazhatósága, tehát mindkét esetben külön-külön kell vizsgálni a feltételeket. 3./ A PKKB 5. Bny. 40.130/2004. számú ügy a felülbírálati indítvány értelmezésével kapcsolatban vet fel problémát.

A nyomozás során megtartott házkutatáson az érintettől számítástechnikai adathordozókat foglalt le a nyomozó hatóság. A határozat ellen az érintett és védője panasszal élt, amelyet a kerületi ügyészség (B.V.11126/2003) elutasított. Az érintett és védője felülbírálati indítvánnyal fordult a nyomozási bíróhoz, aki végzésében megállapította, hogy a felülbírálati indítványnak törvényes alapja nincs, így azt elutasította. Egyben rendelkezett a lefoglalás részbeni megszüntetéséről és a lefoglalt dolgok a kiadásáról. A nyomozási bíró jogi megoldásával részben – a felülbírálati indítványra vonatkozóan – értek egyet. A 195.§ (5) bekezdése alapján a panaszt elbíráló határozat ellen további jogorvoslatnak – a (6) bekezdés eseteit kivéve – nincs helye. A (6) bekezdés az alábbi esetekre a./ b./ c./ a címzettnek még nem kézbesített postai d./ a sajtótermék szerkesztősége e./ az irat birtokosára terhelő adatokat f./ a 151.§ (2) bekezdésében foglalt lefoglalás

állapít

meg

kivételt: házkutatás motozás és hírközlési küldemények, iratainak lefoglalása tartalmazó irat lefoglalása

A 195.§ (6) bekezdésének értelmezése alapján az a)-e) pontokban foglalt határozatok ellen – akár a nyomozó hatóság, akár az ügyészség hozta a lefoglalást elrendelő határozatot – a 195.§ (4) bekezdése alapján panasznak van helye, amelyet vagy az ügyész (nyomozó hatóság elrendelő határozata ellen) vagy a felettes ügyész (a lefoglalást elrendelő ügyészi határozat ellen) bírál el. Amennyiben a panaszt az ügyész vagy a felettes ügyész elutasítja, a kézbesítéstől számított nyolc napon belül az elutasított panasszal érintett felülvizsgálati indítványt nyújthat be. Ezzel szemben az f.) pontban megjelölt esetben kizárólag akkor lehet felülbírálati indítvánnyal élni, ha a lefoglalás elrendeléséről a határozatot az ügyész hozta és ezen határozat ellen bejelentett panaszt a felettes ügyész elutasította. Megjegyzendő, hogy a 207.§ (2) bekezdés e.) pontjában foglalt szövegezéstől (ügyészi határozat ellen előterjesztett felülbírálati indítványt említ) a 195.§ (6) bekezdése eltér, de a Legfőbb Ügyészség Emlékeztetőjének 341. pontja szerint a jogorvoslat rendjét a 195. § (6) bekezdése szabályozza, ekként az ügyészség értelmezése a fent kifejtetteknek felel meg. A nyomozási bírák érdekében jegyezném meg, hogy a LÜE. 343.pontja értelmében az ügyészség a felülbírálati indítványt a döntés alapjául szolgáló iratokkal 3 napon belül küldi meg a bíróságnak. Az ügyész a bírósághoz címzett átiratában nyilatkozik arról, hogy a felülbírálati indítványt megalapozottnak tartja –e, és ha azt szükségesnek látja, észrevételeket fűz a felülbírálati indítványban megjelölt indokokhoz is, átiratát a felülbírálati indítvány előterjesztőjével is közli ( 11/2003. (ÜK.7.) LÜ utasítás 46.§ (2) bekezdése). Az itt ismertetett rendelkezések alapján tehát a fentiek teljesítését a nyomozási bírák joggal várhatják el az ügyészség részéről. Összefoglalva a PKKB nyomozási bírájának döntését, álláspontom szerint helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a 151.§ (2) bekezdése alapján a nyomozó hatóság által hozott lefoglalást elrendelő határozat ellen benyújtott panaszt elutasító ügyészi határozat ellen nincs helye felülbírálati indítványnak. Ezzel szemben nem értek egyet azzal a megoldással, hogy határozatában rendelkezett a lefoglalt számítástechnikai adathordozók részleges feloldása és kiadása felől. Amennyiben azt állapítja meg, hogy nincs törvényes alap a felülbírálati indítvány benyújtására, úgy nem rendelkezhetett volna a lefoglalás feloldása felől sem, mert a nyomozási bíró hivatalból nem,

csak törvényes indítványra járhat el. Annak azonban - véleményem szerint - nem lett volna akadálya, hogy törvénysértés észlelése esetén erre az ügyész figyelmét egy külön átiratban felhívja. XI. LAKHELYELHAGYÁSI TILALOM A nyomozási bírák a vizsgált ügyekben amikor a kényszerintézkedés ezen enyhébb formáját alkalmazták kellő indokát adták az elrendelésnek. Az esetek egy részében a terhelt egészségi állapota illetve az a körülmény, hogy ezzel a kényszerintézkedéssel is biztosítható a terhelt jelenléte, adta meg az intézkedés alkalmazásának lehetőségét. Több esetben az ügyész indítványozta az előzetes letartóztatás megszüntetése mellett lakhelyelhagyási tilalom elrendelését. A lakhelyelhagyási tilalom elrendelése és az úti okmány visszavonása területén nem a Be. rendelkezéseinek megfelelő gyakorlatot folytatnak a nyomozási bírák. Egyetlen esetben sem történt meg a Be. 146.§ (7) bekezdésében írtaknak megfelelően az Adatfeldolgozó Nyilvántartó és Választási Hivatal Központi Okmányiroda Útlevél Osztály értesítése az úti okmány visszavonása érdekében. Ugyanakkor a PKKB 3. Bny. 774/2003 és a BKKB 2.Bny. 655/2003 számú ügyeiben a lakhelyelhagyási tilalom mellett a bíróság az úti okmány elvételét is elrendelte, az útlevél hatóság megkeresése helyett. A BKKB 1. Bny. 676/2003 számú ügyében a 17. Bnf. 1089/2003 számú másodfokú határozat nem észleli, hogy az első fokon jogerőre emelkedett gyanúsított esetében tévesen került sor aoz útlevél 146.§ (1) bekezdés szerinti elvételére. A 3. Bny. 381/2003 számú ügyben a 25. Bnf. 564/2003 számú határozat az útlevél elvételét másodfokon helyben hagyta. A Be. 137.§ (7) bekezdésében foglaltak szerint a vádirat benyújtásáig a lakhelyelhagyási tilalom részleges feloldásáról az ügyész határoz. Ezen jogszabályhellyel ellentétben a BKKB 1. Bny. 965/2003, 1. Bny, 71/2004 és 3. Bny. 381/2003 – másodfok 17. Bnf. 564/2003 - számú ügyekben a lakhelyelhagyási tilalmat a bíróság részlegesen feloldotta. Ebből következően téves az a szövegezés is, hogy a terhelt a kijelölt lakóhelyét bírói engedéllyel hagyhatja el. A 263/2003 számú ügyben az ügyész 2003. július 27. napján a gyanúsítottal szemben lakhelyelhagyási tilalmat rendelt el és július 29. napján indítványozta a bíróságnak a határozat módosítását. Az ügyben eljáró bíró – helyesen – visszaküldi az indítványt az ügyésznek azzal, hogy a lakhelyelhagyási tilalom részleges módosítása a Be. 137.§ (7) bekezdése alapján az ügyész hatáskörébe tartozik. A lakhelyelhagyási tilalom megszegésének következményeire történő figyelmeztetés változatos képet mutat. A törvény szószerinti idézésétől a csak rendbírság alkalmazásának lehetőségét felhívó változatok valamennyi variációja előfordul. A lakhelyelhagyási tilalom határidejének megállapítása is hasonlóan változatos. A BKKB határozatai semmiféle határidőt nem állapítanak meg. A PKKB határozatai a tárgyalás előkészítése során hozott határozatig illetve 6 hónapig rendelik el az intézkedést.

Célszerűnek tartanám a tárgyalás előkészítése során hozandó határozatig, illetve pontos dátummal megjelölve „2004. november 15-ig” szóhasználat alkalmazását, ugyanis ez az egyetlen megoldás amellyel a kényszerintézkedés pontos tartama és végrehajtása megoldató. A lakhelyelhagyási tilalom megszegésének következményeire a bírónak jegyzőkönyvben rögzítve kellene kioktatni a terheltet, ugyanis a Be. 215.§ (5) bekezdése szerint – mivel határozathozatal minden esetben ülésen történik – a határozat fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható. XII. IDEIGLENES KÉNYSZERGYÓGYKEZELÉS A vizsgálat mindösszesen négy ügyre terjedt ki. A végzések minden esetben a szakértői vélemények kényszerintézkedést megalapozó megállapításait megfelelően rögzítik. Ezen kényszerintézkedés elrendelése esetén is meg kellett volna keresni a Be. 146.§ (7) bekezdésben írtak szerint az útlevél hatóságot az úti okmány visszavonása miatt. Ez egyetlen esetben sem történt meg. A BKKB. 1. Bny. 24/2004 számú ügyében a jegyzőkönyv felsorolja a megjelentek között a terhelt törvényes képviselőjét a Be. 145.§ (3) bekezdése szerint a törvényes képviselőknek önálló fellebbezési joga van, azonban erre a bíró nem nyilatkoztatja. XIII. TITKOS ADATSZERZÉS A bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtés és titkos adatszerzés 1./ A bírói engedélyhez vagy igazságügyi miniszteri engedélyhez kötött titkos információgyűjtés Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 8. Cikke a magán és családi élet tiszteletben tartásához való jogról rendelkezik. Ez a következőket írja: „ 1/. Mindenkinek joga van arra, hogy magán és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák. 2/. E jog gyakorlásába a hatóság csak a törvényben meghatározott olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében zavargás vagy bűncselekmények megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges." A Magyar Köztársaság Alkotmányának 54-70/K §-ai tartalmazzák az alapvető jogokat és kötelezettségeket. Ezen belül az Alkotmány 59. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a jó hírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog. Ezen jogok korlátozása fontosságukra tekintettel csak meghatározott körben és meghatározott engedély alapján történhet. A bírói engedélyhez kötött titkos információgyűjtés: A rendőrségről szóló 1994. évi 34. Törvény, melynek végrehajtására a 26/1999 /VIII.13/ BM Rendeletet adták ki, rendelkezik a titkos információgyűjtés bírói engedélyezéséről. A Rtv 69. § (1) bekezdése meghatározza, hogy a 63. § (1) bekezdésében írt célból, nevezetesen bűncselekmény elkövetésének megelőzése, felderítése, megszakítása, az elkövető kilétének megállapítása, elfogása, körözött személy felkutatása, tartózkodási helyének megállapítása, bizonyítékok megszerzése, valamint a büntető eljárásban résztvevők és az eljárást folytató hatóság tagjainak az igazságszolgáltatással együttműködő személyek védelme érdekében súlyos bűncselekmény elkövetése esetében alkalmazhatók a titkos információgyűjtés lehetőségei. Súlyos bűncselekmény a

Rendőrségi Törvény 97. § (1) bekezdés i/ pontjában írtaknak megfelelően az a bűntett, amelyet a törvény 5 évig terjedő, vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel fenyeget. A 69. § (3) bekezdésében írtak szerint titkosszolgálati módszerek alkalmazhatók bűncselekmény gyanúja miatt körözött személy felkutatására valamint az 1. §-ban, tehát nem 5 évig terjedő, vagy ennél súlyosabb büntetéssel fenyegetett bűncselekmények esetén, a következő esetekben: a/ a nemzetközi bűnüldözéssel kapcsolatba hozható b/ gyermekkorú ellen irányul c/ sorozatban vagy szervezett elkövetéssel valósul meg d/ kábítószerrel vagy kábítószernek minősülő anyaggal kapcsolatos e/ pénzvagy értékpapír hamisítással kapcsolatos f/ fegyveres elkövetéssel valósul meg g/ terror vagy terror jellegű h/ a közbiztonságot súlyosan megzavarja. A 69. § (5) bekezdése szerint a Btk. 261. §-ba ütköző terrorcselekmény felderítése a rendőrség hatáskörébe tartozik ha a feljelentés a rendőrséghez érkezett illetőleg erről a rendőrség szerzett tudomást, ebben az esetben az engedélyezés is bírói hatáskörbe kerül a rendőrségi törvény alapján. A Nemzetbiztonsági Szolgálatokról szóló 1995. évi CXXV. Törvény 58. § (1) bekezdése szerint a bírói engedély kiadása a következő esetekben történhet meg: NB. Tv 5. §. b/ Az Információs Hivatal felderíti és elhárítja a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjének törvénytelen eszközökkel történő megváltoztatására vagy megzavarására irányuló leplezett törekvéseket. d/ Felderíti és elhárítja a Magyar Köztársaság gazdasági, tudományos-technikai pénzügyi biztonságát veszélyeztető leplezett törekvéseket, valamint a jogellenes kábítószer- és fegyverkereskedelmet. h/ A nyomozás elrendeléséig végzi az állam elleni bűncselekmények /Btk.10.Fejezet/, az emberiség elleni bűncselekmények /Btk. 11. Fejezet/, illetve működési területén a külföldre szökés, /Btk.343.§/, a zendülés /Btk. 352.§./ és a harckészültség veszélyeztetése /Btk.363.§./ bűncselekmények felderítését. i/ Felderíti a terrorcselekményt /Btk.261.§./ ha a bejelentés a Nemzetbiztonsági Hivatalhoz érkezett, illetve arról a Nemzetbiztonsági Hivatal szerzett tudomást. j/ Információkat szerez a nemzeti etnikai faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak /Btk.174/B.§/, az államtitoksértés /Btk.221.§/, a közveszélyokozás /Btk.259. §/, a nemzetközi jogi kötelezettség megszegése /Btk.261/A.§/, a légi jármű hatalomba kerítése /Btk.262.§/, a közösség elleni izgatás /Btk.269.§/ és a rémhírterjesztés /Btk.270.§/ bűncselekményekre vonatkozóan. Ugyancsak bírói engedélyköteles az NBTv 7.§-a alapján a Katonai Biztonsági Hivatal tevékenysége is. Működési területén felderíti, elhárítja a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjének törvénytelen eszközökkel történő megváltoztatására vagy megzavarására irányuló leplezett törekvéseket. Információkat gyűjt a Honvédelmi Minisztériumot és a Magyar Honvédséget veszélyeztető szervezett bűnözésről, ezen belül kiemelten a jogellenes kábítószer- és fegyverkereskedelemről.

i/ Működési területén a nyomozás elrendeléséig végzi az államelleni bűncselekmények /Btk.10.Fejezet/, az emberiség elleni bűncselekmények /Btk.11. Fejezet/, a külföldre szökés /Btk.343.§/, a zendülés /Btk.352.§/ és a harckészültség veszélyeztetése /Btk.363.§/ bűncselekmények felderítését. j/ Működési területén felderíti a terrorcselekményt /Btk.261.§/ k/ Működési területén információt szerez a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagja elleni erőszak /Btk.174/B.§/, az államtitoksértés /Btk.221.§/, a közveszélyokozás /Btk.259.§/, a nemzetközi jogi kötelezettség megszegése /Btk.261/A.§/, a légi jármű hatalomba kerítése /Btk.262.§/, a közösség elleni izgatás /Btk.269.§/, a rémhírterjesztés /Btk.270.§/, a közveszéllyel fenyegetés /Btk.270/A.§/, a nemzetközileg ellenőrzött termékek és technológiák forgalmára vonatkozó kötelezettség megszegése /Btk.287.§/ bűncselekményekre vonatkozóan felderíti továbbá mindazon bűncselekményeket, amelyek veszélyeztetik a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Honvédség alkotmányos feladatainak végrehajtását. A Fővárosi Bíróság Elnöke által e feladatra kijelölt bíró által engedélyezett titkos információ gyűjtés hatálya alá nem tartozó nemzetbiztonsági feladatok ellátása során a titkosszolgálati eszközöket, a titkos információ gyűjtést az igazságügyi miniszter engedélyezi. Az előzőekben írt bírói engedély körébe tartozó titkos információ gyűjtés során keletkezett információk felhasználása 2003. június 30-ig a következőképpen történt. A Rendőrségi Törvény alapján keletkezett információk vonatkozásában bírói igazolás került kiállításra arról, hogy kivel szemben, milyen titkosszolgálati eszköz, mely bíróság, mikor kelt, milyen számú végzésével és mettől-meddig terjedő időszakra engedélyezett. A Nemzetbiztonsági Törvény szabályai alapján titkos információ gyűjtéssel felderített bűncselekmények vonatkozásában ilyen igazolás kiadására nem került sor, ezekben az esetekben a titkos információ gyűjtés eszközei, telefonlehallgatás, titkos házkutatás, lakás megfigyelése, erről szóló hitelesített dokumentumokat a büntető eljárás anyagához csatolták és ennek alapján felhasználásra kerültek. A Rendőrségi Törvény vonatkozásában a bírói igazolást a gyakorlat alakította ki, tekintettel arra, hogy a bíróságok engedélyező végzéseit – mivel azok államtitkot tartalmaznak – a minősítő nem tette nyílttá. Erre tekintettel, valamint arra, hogy ahhoz sem járult hozzá, hogy ezeket az iratokat a titkos iratokhoz csatolják, az engedély meglétének egyetlen lehetséges megoldása volt a bírói igazolás kiállítása. A bírói igazolás kiadásának jogszabályi alapja nincs, tekintettel arra, hogy a Rendőrségi Törvény illetőleg egyéb jogszabály sem tartalmaz erre nézve rendelkezést. Az információ gyűjtés során keletkezett adatok felhasználását a Bírósági Határozatok 2002. számában megjelent 471.számú jogeset is hasonlóképpen értékelte: „A Legfelsőbb Bíróság mindenekelőtt a bírói engedéllyel történt titkos információszerzés szabályai szempontjából tette vizsgálat tárgyává az e kérdéssel összefüggő és az elsőfokú ítéletben kifejtett jogi álláspontot. Ennek lényege szerint a bírósági bizonyítási eljárásban kizárólag a titkos rendőrségi információ gyűjtéshez adott bírói engedélyben meghatározott időpontok között és az abban megjelölt személyek /vagy megbízottai/ közlései értékelhetők törvényesen beszerzett információként, vagyis nem használható törvényes bizonyítékként a bírói engedélyben megjelölt időponton kívül illetve nem az abban megjelölt személytől /vagy annak megbízottjaitól/ származó közlés akkor sem, ha az szorosan az eljárás tárgyához kapcsolódik. A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint azonban ez a jogértelmezés téves. A bírói engedélyhez kötött titkos információ szerzés törvényi feltételei a rendőrségről szóló 1994.évi XXXIV. Törvény 63. §-ának és 69. §-ának bekezdései tartalmazza. A törvényi szabályozásban a titkos információgyűjtéshez kapcsolódóan sem az eljárás sorában gyanúsított /terhelt/, sem az információgyűjtés alapjául szolgáló bűncselekmény megjelölése nem szerepel. A jogi szabályozás

következetesen az alkalmazással érintett személyről szól. Ennek oka, hogy a titkos információgyűjtés nem a Be által szabályozott eljárás és többnyire nem a nyomozás során, hanem az azt megelőző felderítési szakaszban zajlik, melyben a bűncselekmény tényállása, ennek megfelelően az eljárás tárgyát képező cselekmény /e/ jogi minősítése, a terheltként később felelősségre vonható elkövető kiléte és köre pontosan nem ismert. A titkos információgyűjtés bírói engedélyezése iránti előterjesztésnek ekként csupán /információgyűjtés/ az alkalmazással érintett és nem a későbbi terhelt/ nevét és az alkalmazás törvényi feltételeinek meglétére vonatkozó indokolást kell tartalmaznia /70. § (2) bekezdés/, amely – figyelemmel a 69. § (1) és (3) bekezdésében foglaltakra/ nem jelenti az eljárás tárgyául szolgáló bűncselekmény pontos jogi körülírásának a kötelezettségét. Az alkalmazással érintett személy nem feltétlenül azonos a később büntetőjogi úton felelősségre vont személlyel, lehet tanú vagy más – később a bizonyításban semmiféle szerepet nem játszó – személy is. Mindez az 1994. évi XXXIV. Törvény 63. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglaltakból egyértelműen következik és a felderítés speciális vonásaival összefüggő jellegzetesség.” Helyes értelmezés mellett tehát a titkos információgyűjtés bírói engedélyezése elsődlegesen az adott ügyhöz kapcsolódóan és időbelileg korlátozza a hatóság eljárását, ezen belül megjelölve az alkalmazással tárgyi értelemben érintett azonosítható személy nevét, akiknek lakásán titkos kutatás, technikai eszközzel történő megfigyelés végezhető, telefonja technikai eszköz segítségével lehallgatható, levelezése, távközlésen kiadott közlése megfigyelhető, rögzíthető /stb/ /1994. évi XXXIV. Tv. 69. § (1) bekezdés a/ b/ pontok/. Így értelemszerűen az információgyűjtés /megfigyelés/ tárgyává válhat olyan személy is, aki az engedélyben nem szerepel, ám az engedélyezett körhöz kapcsolódóan került a hatóság látókörébe. Pl. felderített vagy szökésben lévő elkövető, a bűnelkövető korábban ismeretlen bűnkapcsolatainak alanyai, az ismeretlen bűnszervezet tagjai stb. És ismertté válhatnak a felderített bűncselekmények újabb részletei, tárgyi személyi vonatkozásai. Természetesen megfigyelés tárgyává válhat olyan személy is, akit a későbbi bizonyítás összefüggéseiből adódóan az adott ügy nem érint, ám e személy jogát maga az 1994.évi XXXIV. Tv. szabályozza /73. §/. Az így megszerzett adatok között a nyomozóhatóság azok átfogó értékelése után szelektál és az eljárásban nyilvánvalóan nem érintett személyre vonatkozó adatokat, amelyeknek egyébként jogszerűen jutott a birtokába, haladéktalanul megsemmisíti, 69. § (2) bekezdés. A törvényes bizonyítás anyagához kapcsolódóan kezelhetők tehát mindazok az információk, amelyekhez a nyomozóhatóság bíróilag engedélyezett módon titkos információgyűjtéssel jutott. Megállapítható az is, hogy maga a bírói engedélyhez kötött titkos információszerzés nem a Büntető Eljárási Törvénnyel szabályozott bizonyítás szabályai szerint folyik /Be IV. Fejezet/, így törvényességi követelményeire a Be rendelkezései nem vonatkoztathatók. Meg kell jegyeznem, hogy ezen Legfelsőbb Bíróság-i Határozat 2000-ben kelt. 2./ A titkos adatszerzés és a titkos információgyűjtés egymáshoz való viszonya: Az előzőekben részletezett álláspontot alapvetően megváltoztatta a Büntető Eljárásról szóló 1998. évi XIX. Törvény 2003. július 1-i hatályba lépése. A Be 200. § (1) bekezdésében írtak szerint az ügyész és a nyomozóhatóság bírói engedély alapján az elkövető kilétének, tartózkodási helyének megállapítása, elfogása, valamint bizonyítási eszköz felderítése érdekében a nyomozás elrendelésétől a nyomozás iratainak ismertetéséig az érintett tudta nélkül titkos információgyűjtést alkalmazhat. Ezen rendelkezésből következik, hogy a nyomozás elrendelését követően sem a Rendőrségi Törvény, sem a Nemzetbiztonsági Szolgálatokról szóló Törvény alapján titkosszolgálati eszköz alkalmazása nem rendelhető el. A Be 201. § határozza meg a titkos adatszerzés alkalmazásának törvényi feltételeit a/-tól g/. pontig, amely szerint 5 évi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő, szándékos bűncselekmény valamint a

b./ országhatáron átnyúló bűnözéssel kapcsolatos, c/ kiskorú ellen irányuló, d/ sorozatban vagy szervezett elkövetéssel megvalósuló, ide értve az üzletszerűen, bűnszövetségben vagy bűnszervezetben történt elkövetést is, e/ kábítószerrel vagy kábítószernek minősülő anyaggal kapcsolatos, f/ pénzvagy értékpapír hamisítással kapcsolatos g./ fegyveresen elkövetett. A Rendőrségi Törvénnyel szabályozottakhoz képest annyi változást hozott az új szabályozás, hogy nincs helye a terror vagy terror jellegű és a közbiztonságot súlyosan megzavaró cselekmények esetében titkos adatszerzésnek. Ugyanakkor mindazon ügyekben, amelyekben az ügyész nyomoz, az előzőekben írt korlátozások nélkül is lehetőség van titkos adatszerzés elrendelésére. A titkos adatszerzés elrendelésével illetőleg alkalmazhatósági körével kapcsolatban utalnék a 2003. EL. II. D 11/2-I. számú, 2003. július hó 17.napján kelt kollégiumvezető-helyettesi összefoglalóról a nyomozási bíró feladatairól és eljárásáról, ezen megállapítások jelenleg is iránymutatónak tekintendők a titkos adatszerzés engedélyezésével kapcsolatban. A Be 206. § (1) és (2) bekezdés rendelkezik a titkos adatszerzés felhasználásával kapcsolatos eljárásról. Az (1) bekezdés a bíróság határozatát is csatolni rendeli a jelentéshez az adatszerzés engedélyezéséről. Ez a körülmény a későbbiekben olyan problémákat vethet fel, hogyha együttműködő személy vagy fedett nyomozó kiléte a határozatból megállapítható, ezen személyek későbbi tevékenysége illetve működése dekonspirálttá válik. 3./ A titkos információgyűjtés felhasználása a büntetőeljárásban A 206. § (3) bekezdés a/ és b/ pontja a korábban idézett szabályozáshoz képest eltérően rendezte a bíró illetőleg Igazságügy Miniszter engedélyéhez kötött, nyomozás elrendelését megelőző titkos információgyűjtés eredményének felhasználását. Az a/ pont megfogalmazta, hogy a 201. §-ban írt feltételeknek fenn kell állniuk, nevezetesen 5 évnél súlyosabban büntetendő cselekmény illetőleg a 201. § (1) bekezdés a/-tól g/ pontjáig felsorolt bűncselekmények valamint ezek kísérletének illetőleg előkészületének gyanúja miatt folyik az eljárás. Amennyiben ezen feltételek valamelyikének nem felel meg az elrendelés miatti eljárás, illetőleg a nyomozást nem az ügyész végezte, a titkos információgyűjtés adatai nem használhatók fel a büntető eljárásban. Ezen feltételek meglétét szorosan kell vizsgálni, kiterjesztő értelmezésre nincs lehetőség. Amennyiben a Rendőrségi Törvény vagy a Nemzetbiztonsági Szolgálatokról szóló Törvény feltételeinek megfelel a titkos információgyűjtés elrendelése, ez nem akadálya az információgyűjtés elvégzésének, azonban ha a 206. § (3) bekezdés a/ pontjában megfogalmazott feltételek nem állnak fenn, az információ a büntetőeljárás során nem használható fel. További kérdésként merül fel az is, ha a bírói végzés nem rögzíti a bűncselekmény pontos megnevezését, ebben az esetben mi az eljárás. Ha a kérelem a Btk. §-ának megfelelő megjelölésével rögzíti a bűncselekményt és a bírói végzés a kérelemnek teljes egészében helyt ad, ennek megfelelően kiállítható az igazolás a kérelemben megjelölt valamennyi cselekményre. Figyelembe kell vennünk ugyanis azt, itt utalok ismételten a Legfelsőbb Bíróság Állásfoglalásában írtakra, hogy 2003. június 30-ig az elrendelő végzéseknek a bűncselekmény megnevezését nem kellett tartalmazniuk. További kérdés a (3) bekezdés a/ pont alapján a másik büntetőeljárás esetében történő felhasználás. A 201. §-ban meghatározott feltételeknek a másik büntetőeljárás esetében is fenn kell állniuk, egyébként a felhasználásnak ez akadályát képezi. Ez végső soron azt jelenti, ha a titkos információgyűjtés elrendelése egy bűncselekmény alapesetére történik, amely nem felel meg a 201. §-ban írt feltételeknek, de az információgyűjtés eredményeként a minősített eset megállapítható, ebben az esetben sem használható fel az információ, ugyanis az elrendeléskor a 201. §-ban

megfogalmazott feltételek nem álltak fenn. Itt kapcsolódik a 206. § (3) bekezdés b/ pontja, amely arról szól, hogy a felhasználás célja megegyezik a titkos adatszerzés vagy titkos információgyűjtés eredeti céljával. Nevezetesen a felhasználásnak alapvető feltétele az, hogy a két bűncselekmény megegyezzen. További problémákat vet fel még az is, amikor a különleges eszköz alkalmazása során az elrendelési céltól teljesen eltérő bűncselekmény szerez tudomást a nyomozó hatóság. Ebben az esetben ezen információ alapján indulhatna eljárás adott személy ellen. Azonban mivel az elrendelési cél és a felhasználási cél nem egyezik meg, így az alapinformáció és az ennek során indult titkosszolgálati eszközök alkalmazása a büntetőeljárásban nem lesz felhasználható, nevezetesen ha az alapinformáció és a bizonyítás között ugyan létezik oksági és logikai kapcsolat, azonban a bizonyítás törvényessége a jogellenes módon beszerzett bizonyítási eszköz miatt megdől. Az alapinformáció felhasználásával új eljárást kell kezdeményezni, új kérelem benyújtásával. Ebben az esetben maga az alapinformáció bizonyítékként nem lesz felhasználható, viszont minden további – az elrendelést követő – adatot törvényesen fel lehet használni. Természetesen módosítani kell az elrendelési célját is a titkos nyomozásnak, mert önmagában a kérelem előterjesztése nem jelenti a cél módosítását is. A Be. 201.§ (2) bekezdésének rendelkezése szerint amennyiben az ügyész végzi a nyomozást, a Be. 201.§ (1) bekezdésében fel nem sorolt bűncselekmények miatt is helye van titkos adatszerzésnek. Ezt a rendelkezést összhangba kell hozni azzal, amikor az elrendelésre törvényesen kerül sor, azonban a felhasználásnak pl. a törvényi büntetési tétel akadályát képezi. Álláspontom szerint ezen esetekben az ügyész nyomozási tevékenységének elindulásáig az addig beszerzett bizonyíték büntetőeljárásban nem használható fel. A felhasználásnak a Büntető Eljárási Törvényben történő, előzőekben írt szabályozása nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy a nyomozást megelőző szakaszban a felderítésre helyeződjék a fő hangsúly és a bizonyítékokat egyéb, nem titkosszolgálati eszközök alkalmazása során szerezzék be. Ugyanis mint arra már korábban utaltam, mind a Rendőrségi Törvény, mind a Nemzetbiztonsági Szolgálatokról szóló Törvény szélesebb körben ad lehetőséget a titkosszolgálati eszközök alkalmazására mint azok felhasználására. Ez nem jelenti azt, hogy a két törvényben meghatározott feltételek fennállása esetén a titkosszolgálati eszközök alkalmazása nem rendelhető el, azonban bizonyítékként történő felhasználásukat a Büntető Eljárási Törvény a korábbiakhoz képest lényegesen korlátozta. Nem változott – mivel törvényi szabályozás erre nézve nem született – a Rendőrségi Törvénnyel kapcsolatos igazolás kiállítása. Az igazolás azonban annyiban bővült, hogy az igazolást kiadó bírónak meg kell keresnie minden esetben a minősítőt arra nézve, hogy hozzájárul-e ahhoz, hogy az elrendelés eredeti célja az igazolásban – mint a büntető eljárásban történő felhasználás feltétele – megjelenjék. Amennyiben a minősítő ehhez nem járul hozzá, a bizonyíték a büntető eljárás során nem használható fel, hiszen a bíróság nem tudja vizsgálni a titkos információgyűjtés eredeti céljának és felhasználási céljának megegyezését. A Nemzetbiztonsági Szolgálatokról szóló Törvény alapján elrendelt bírói vagy igazságügy miniszteri titkos információgyűjtés felhasználásával kapcsolatban ettől eltérő eljárást kell folytatni. Ebben az eljárásban igazolás kiadására nem került sor. Ugyanakkor itt is vizsgálni kell egyrészt a Be 206. § (3) bekezdés a/ pontjában megfogalmazottakat, nevezetesen, hogy a Be 201. §-ban meghatározott feltételek fennállnak-e, továbbá vizsgálni kell az elrendelési cél és a felhasználási cél megegyezését. Ez álláspontom szerint a következőképpen oldható meg: a./ Az Nb. Tv. alapján elrendelt bírói vagy igazságügy miniszteri titkos információgyűjtés felhasználásával kapcsolatban is alkalmazhatónak tartanám a Rendőrségi törvénnyel összefüggésben kialakított gyakorlatot. Az engedélyt kiadó igazságügy miniszter illetve bíró igazolást állít ki – a minősítő előzetes hozzájárulásával – az információgyűjtés eredeti céljáról, és így a bíróság állást tud foglalni a bizonyítékok törvényes beszerzése kérdésében.

A lehetséges másik változat: b./ A bíróságnak meg kell keresnie a minősítőt és fel kell hívnia, hogy az előterjesztésből a felhasználási célt, nevezetesen, hogy mire, milyen bűncselekményre nézve kérték a titkos információgyűjtés elrendelését, hiteles kivonatban közöljék a bírósággal. Ezen előterjesztések vonatkozásában is felmerül az, ami a Rendőrségi Törvény alapján engedélyező bírói végzéseknél is tapasztalható. A minősítő nem kívánja a bíróság végzését nyílttá tenni, hiszen az abban szereplő adatok és személyek feltárása akár az eljárás, akár a későbbiek során az eredményes felderítést meghiúsíthatják illetőleg nehezíthetik. A PKKB nyomozási bírója vetette fel azt a kérdést, hogy a Be. 203.§ (5) bekezdésében írt határidőt honnan kell számítani. Álláspontom szerint az érintettel kapcsolatban elrendelt adatszerzés minden új adatszerzési módnál (pl. telefon majd ezt követően számítástechnikai rendszeren továbbított közlések), illetve változás esetén (új telefonszám, új e-mail cím) elölről kezdődik a határidő. Ez azt jelenti, hogy az új eszköztől illetve a változó telefonszámtól kezdődik a 90 napos határidő. XIV. A NYOMOZÁSI BÍRÁK EGYÉB JOGÉRTELMEZÉSI KÉRDÉSEK

ÁLTAL

FELVETETT

1./ A nyomozási bíró olyan határozatai ellen, amelyeket nem a 207.§-ban meghatározott feladatai körében hoz, pl. igazolási kérelem, 3 vagy 8 nap a fellebbezés bejelentésére nyitva álló határidő? A 209.§ szerint a bírósági eljárás általános szabályai akkor alkalmazhatók, ha e címben eltérő rendelkezés nincs. Ez azt is jelenti, hogy olyan eljárási kérdésre, amelyet e cím nem szabályoz, az általános szabályok érvényesülnek. A törvény a határidő elmulasztása esetén az igazolást nem zárja ki a nyomozási bíró eljárásából, így az igazolási kérelem előterjesztésére és elbírálására az általános szabályok érvényesülnek (65-66. §). Az igazolási kérelmet elutasító határozat ellen a 326.§ és 325.§ (2) bekezdése alapján – a nem ügydöntő végzés elleni fellebbezés - a kézbesítéstől számított 8 napon belül van helye fellebbezésnek. Így álláspontom szerint a nyomozási bíró olyan eljárásában, amely nem vonható a 207.§ hatálya alá, az általános határidők érvényesülnek a fellebbezésre nyitva álló időtartam szempontjából is. 2./ Van-e helye kijavító végzésnek a nyomozási bíró eljárásában ( 261.§ ) ? Az 1./ pont alatt kifejtettek alapján – álláspontom szerint – az általános szabályok szerint van helye kijavító végzésnek a nyomozási bíró eljárásában is. 3./ A védő az ügyészségtől kérte, hogy szüntesse meg a gyanúsított előzetes letartóztatását, de az ügyészség előzetes letartóztatás megszüntetése iránti indítványnak tekintette, és a nyomozási bíróhoz továbbította. Helyes ez az eljárás? A vádirat benyújtása előtt a Be. 136.§ (3) bekezdése alapján az ügyész is megszüntetheti a gyanúsított előzetes letartóztatását. Amennyiben az ügyész nem szünteti meg az előzetes letartóztatást, a 133.§ (1) bekezdése alapján azt előzetes letartóztatás megszüntetési iránti indítványként, a nyomozási bírónak kell elbírálni. 4./ Mindkét bíróság nyomozási bírái észrevételezték, hogy a törvényben előírt három napos határidő nagyon sok esetben tarthatatlan.

Teljes mértékben egyetértek a nyomozási bírák észrevételével és ez a probléma már a törvény hatálybalépését követően azonnal jelentkezett. Miután a nyomozási bírák mindent megtesznek azért, hogy a 3 napot a lehető legkisebb mértékben lépjék túl, ezt eddig az ügyészség, a gyanúsítottak és védőjük sem kifogásolták. 5./ Házi őrizet meghosszabbítása esetén a bíróság postán küldje meg a gyanúsítottnak az erre vonatkozó végzést, vagy a lakóhely szerinti kerületi rendőrkapitányság feladata annak kézbesítése? A 70.§ (1) bekezdése értelmében a kézbesítés történhet személyesen, posta utján, hirdetményi úton, a bíróság, az ügyész illetőleg a nyomozó hatóság saját kézbesítője útján, nemzetközi jogsegély keretében. A bíróság a hivatalos iratokat elsődlegesen posta útján kézbesíti. Arra nem ad a jogszabály felhatalmazást, hogy a bíróság a hivatalos iratait a rendőrség útján kézbesítse és ez nem is kötelessége a lakóhely szerint illetékes rendőrkapitányságnak. A házi őrizet végrehajtásáról rendelkező 6/2003 ( IV.4.) IM-BM együttes rendelet 2.§-a arra kötelezi a bíróságot, hogy olyan időben kézbesítse az illetékes rendőrségnek a házi őrizet meghosszabbítását elrendelő határozatot, hogy az a lejárat előtt legalább egy nappal megérkezzen. Az együttes rendelet kézbesítési kötelezettséget nem ír elő a rendőrség számára. Ennek a kérdésnek a megoldásához az ügyészséggel szükséges megállapodni, hogy az indítványok olyan időben érkezzenek a bíróságra, hogy a házi őrizet lejárta előtt a hosszabbító határozatot a gyanúsított megkapja. XV. ÜGYVITELI JELLEGŰ ÉSZREVÉTELEK 1./ A másodfokú tanács kérése a nyomozási bírák felé: a./ a védői tértivevényt csatolják a felterjesztendő iratokhoz, mert ennek hiányában a fellebbezés joghatálya nem állapítható meg. b./ az óvadék tárgyában tartott ülésen jegyzőkönyvileg rögzítsék, hogy a szóban bejelentett fellebbezést az ügyészség kívánja-e írásban is indokolni, mert sok esetben már a másodfokú határozat meghozatalát követően érkezik meg az írásban indokolt perorvoslat. c./ több esetben észlelte a másodfokú tanács, hogy a határozatok fejrésze hiányos, elmarad, hogy a gyanúsított ellen milyen bűncselekmény miatt, melyik nyomozó hatóság előtt, milyen számon folyik a nyomozás. d./ óvadék elfogadása esetén kettő példány eredeti bírói aláírással ellátott végzés kerüljön felterjesztésre 2./ Nyomozási bírák ügyviteli kérdései a./ Több gyanúsított esetén – amennyiben különböző kérelmek érkeznek a bíróságra – nem áll rendelkezésre elegendő példányszámú nyomozati irat. Ez állandó probléma, amelyre igazán jó megoldás nincs, mert a nyomozati anyagot jelenleg is csak két példányban készíti a nyomozó hatóság. b./ Több gyanúsított ellen folyamatban lévő ügyben minden új érdemi döntést igénylő indítvány új számot kap, míg a korábbi indítványok tárgyában hozott határozatok előzményi iratként szerepelnek. Szükségese az előzményi iratok felterjesztése ? Adott esetben az előzményi határozatok felterjesztése is indokolt lehet, ha pl. az egyik gyanúsítottat a bíróság korábban már szabadlábra helyezte és ez kihathat a jelenlegi gyanúsítottal kapcsolatos kényszerintézkedésre is. c./ A nyomozó hatóság egy ügyszámon folytatja a nyomozást, míg a nyomozási bíró eljárásban ugyanazon ügy – több gyanúsított esetén, ha különböző időpontokban tartóztatják le – több ügyszámon szerepel. Helyes gyakorlat ez?

A 209.§ (2) bekezdése a nyomozási bíró eljárásában nem teszi lehetővé az egyesítést, így más megoldás nem lévén, előzményi iratokként kell csatolni a korábbi határozatokat. XVI. ÖSSZEFOGLALÓ ÉRTÉKELÉS Az eljárásjogi törvény hatályba lépésével megteremtődött a nyomozás bírói kontrollja a nyomozási bíró intézményével. A nyomozási bíró hatáskörébe tartozó döntések többségét korábban az ügyészség illetve a nyomozóhatóság hozta, így bírósági gyakorlata – mint pl.az előzetes letartóztatásnak – nem volt. Ekként a nyomozási bíráknak a számos jogértelmezési kérdés megoldásán túl, az új jogintézmények gyakorlati funkcionálását is meg kellett valósítaniuk. Tovább nehezítette a helyzetüket, hogy számos kérdésben az ügyészségen sem egységes a gyakorlat. A fellebbezéseket elbíráló másodfokú tanácstól sem kaptak hatásos, iránymutató segítséget. Miután valamennyien tanultuk és értelmeztük – és jelenleg is azt tesszük -az új Be rendelkezésit, a Fővárosi Bíróság Kollégium vezetése úgy érezte, hogy a nyomozási bírák lényegében egyedül maradtak a problémáikkal és ezért végezte el ezt a kollégiumi vizsgálatot. Amennyiben a vizsgálat által felvetett jogértelmezési, gyakorlati, szemlélet váltási kérdésekben sikerül megállapodnunk, elmondhatjuk, hogy jelentős lépést tettünk az egységes jogalkalmazás kialakítása irányába. A nyomozási bírák – a vizsgálatban feltárt hiányosságok ellenére – nagyon nehéz, úttörő munkát végeztek, amelyet a Büntető Kollégium vezetése ez úton is szeretne megköszönni. Budapest, 2004. április hó 24. napján. Máziné dr. dr. Horváth Zsoltcsoportvezető bíró

Szepesi

Erzsébetkollégiumvezető-helyettes

Megjegyzés: Az I.-X. és a XIV-XVI. alatti vizsgálati anyagot készítette Máziné dr. Szepesi Erzsébet kollégiumvezető-helyettes A XI-XIII. alatti vizsgálati anyagot készítette dr. Horváth Zsolt csoportvezető bíró Felhasznált jogirodalom: “Büntetőeljárás jog” kommentár HVG-ORAC -“Büntetőeljárás jog “kommentárCD Complex Jogtár KJK Kerszöv Az 1998. évi XIX. Törvény miniszteri indokolása - “A nyomozási bíró tevékenységének elméleti és gyakorlati kérdései” – dr. Balla Lajos a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság Kollégiumvezetője - “ Büntető eljárásjog”- Bánáti-Belovics-Csák- Sinku- Tóth-Varga, 2003. HVG-ORAC “ A Bűnvádi Perrendtartás” – 1896. évi XXXIII.tc. “ Magyar Jogi Lexikon”a vizsgálóbíró intézménye - a Legfőbb Ügyészség emlékeztetője