A nyereség elszenvedése 2006 tavaszán nyertek, most ezt szenvedik a szocialisták. Veszedelmes korszak az elmúlt fél és az eljövendő fél esztendő a kormány, a szocialisták és a liberálisok számára. „Egy rossz kormány számára a legveszedelmesebb időszak, amikor javulni próbál.” – szól Tocquville tétele. Igaz. A Gyurcsány-kormánynak és alkotó pártjainak ki kell keveredniük az elhibázott politika útvesztőiből, meg kell emészteniük az értelmi és érzelmi fordulatot, és világos fogódzókat kell lelniük a jövőt illetően. Nemcsak a külvilág, a magyar társadalom, politikai ellenfeleik kiszámíthatatlan magatartását szükséges állandóan figyelniük és számba venniük, hanem saját megváltozott viselkedésüket, belső átalakulásukat, lelki megroppanásaikat is érteniük kell. Kik ők és mit akarnak? – kérdezhetik a kormányfő és minisztereik, a pártvezetők a kavargó társadalmi szereplők, a külföldi ítélkezők láttán. De ennél is könyörtelenebb a második kérdés: ki vagyok én, és mit akarok? A pártkongresszusok idején érthetően fölvetődik a kormány és a pártok, a kormányfő és pártjának viszonya. Ki a felelős a 2002 májusa és 2006 májusa közötti gazdaság- és társadalompolitikai hibákért, a reformok elmaradásáért? Az MSZP és az SZDSZ érdekcsoportjai, visszahúzó, választói populista megfelelést követelő intézményeik? A „megalvadt struktúrák”? A pártmunkások betelepedése a kormányba, az érdekkijárás, amely egyben helyben járás? Medgyessy Péterrel szemben Kovács László és csapata, Szili Katalintól Lendvai Ildikóig, Kiss Pétertől Lamperth Mónikáig, akik nem engedték Medgyessyt helyes és szükséges politikát vinni? Gyurcsány Ferenc elllenében Hiller MSZP-je, Szekerestől Bajáig, megyei pártelnökökkel – török bégekkel - akik intézményesen elzárták a miniszterelnök útját a kiigazítás, a reformok felé? Akikkel ordítani kellett Őszödön, hogy felfogják, véget ért az idejük! A kormányfők vergődtek a „régi” MSZP fogságában, döntéseik kicsorbultak – ha szabadon tehetnek, minden másként történik. Ki
döntött
itt
stratégiai
kérdésekben?
Kormány?
Miniszterelnök?
Pártelnökség? Megyei titkárok értekezletei? Valamennyien együtt? S vajon ki határozott a kormány összetételéről, szerkezetéről a Medgyessy, és ki a két Gyurcsány-kormány esetében? Igaz-e, hogy Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc ki
2 voltak szolgáltatva a pártoknak, azt
kellett tenniük, amit a párt erős
csoportjai diktáltak? Vagy ellenkezőleg: Medgyessy Péter és környezete döntött a 2002-es vonalvezetésről, az első, majd a második száz napos programról, a kiigazítás és a reformok halogatásáról? Vajon a Kovács-féle MSZP nem nyugodott-e bele mindenbe, amit Medgyessy tett? Hát nem éppen az „alsó” párt ez elleni lázadása vitte be Gyurcsány Ferencet a kormányzati hatalomba? S vajon nem Gyurcsány és környezete
döntött-e
a
száz
lépésről,
az
ÁFA-csökkentésről,
a
reformok
elhalasztásáról? (Orbán Viktor és a Fidesz viszonyában ezek nem értelmes kérdések. Orbán dönt, a Fidesz végrehajt.) Ki, mikor, hogyan döntött a kiigazításról, a reformok elindításáról? Vajon nem Gyurcsány közölte-e a szocialistákkal a választások megnyerése után, hogy két hétig nem hajlandó személyi kérdésekről beszélni, nem mondja meg, ki lesz miniszter, s ki nem? Látták-e, megtárgyalták-e az MSZP irányító szervezetei a reformprogramokat, volt-e komoly beleszólásuk a konvergencia-programba?
Vajon
az
MSZP-nek
és
az
SZDSZ-nek
van-e
miniszterelnöke, vagy a miniszterelnöknek MSZP-je és SZDSZ-e? Az erőszakos sárkány-pártok hét fejét kell-e levágnia Gyurcsány-lovagnak, vagy az ellenőrizetlen miniszterelnököt és kormányát kell-e kiegyensúlyoznia a pártoknak? Ki határoz ma? Ki fog dönteni holnap? Mi lesz az új, jobb döntési keverék? Jól tudom, hogy a baloldal szellemi körének és sajtójának többsége lesújtó véleménnyel van a szocialistákról, központi és helyi vezetőikről, tagságukról egyaránt. Úgy várták Gyurcsány Ferencet, mint a Messiást, hogy megszabadítsa végre a baloldalt a „régi” elitjétől. Takarítsa el a Brezsnyev külsejű ravaszdikat, és a fővárosba kapaszkodott vidéki libákat az útból. Jöjjenek az európai, Blair-t ismerő, XXI. századi baloldali fiatalok – félre a negyvenöt fölötti halottakkal. A 2006 nyári megoldás: először reformközpont a kormányban a miniszterelnök kizárólagos döntési körével, azután reformközpont kialakítása az MSZP-ben és az SZDSZ-ben 2007 elején. A miniszterelnök-pártelnök és a fiatal reformer, liberális „junior partner” kezei között egyetlen intézményes központban egyesülhet a jozefinista átalakítás: ember és intézmény szociális és liberális átformálása. Megyék és elnökei, nagyvárosok és polgármesterei a központ személyi kinevezéseinek és fejlesztési
3 pénzeinek járszalagján. A borzalmas
tagság és a régi vezetők kikerülnek,
fiatalok és új vezetők beáramlanak. Minden megy, mint a karikacsapás! Csakhogy 2006 nyarán és őszén a miniszterelnök különböző kérdésekben összeütközött a Munka, a kül- és belföldi Tőke, a közigazgatás, a reformelit és részben a média képviselőivel. A legfontosabb szereplők, az Európai Unióval és a pénzpiaci elemzőkkel együtt megegyeztek abban, hogy Gyurcsány Ferenc jobb alternatíva, mint Orbán Viktor, és hogy jelenleg nincs senki, akivel táborából helyettesíthetnék, de elkezdték utódját keresni. Az egyszereplős, egyközpontú rendszer megkérdőjeleződött. A bizalmi szavazást a két párttól már ki kellett erőszakolni, s alighanem Orbán ultimátuma adott nyomatékot a miniszterelnöki erőszakoskodásnak.
Általános
a
suttogó
közvélekedés,
hogy
csapat
és
konszenzusteremtésre a miniszterelnök eddig nem volt képes, s nehéz elgondolni, hogy alkalmas önmaga megváltoztatására. Gyurcsány kiválóan felismerte öt-hat évvel ezelőtt, hogy a politikai piac pénz-, média-, szellem-vezérelt, vagyis, aki a pénzlevelű mezőn pénzt tud szerezni és fektetni a politikai vállalkozásba, fizet áruért, szolgáltatásért, információért, politikai piaci befolyásért az előre jut. Megértette, hogy aki a médiában sikeresen legyártja, legyártatja magát, az politikailag van, aki nem, az nincs, s ennek feltétele pénz, bennfentes információ, médiaismeret. Igazi újítása, hogy Blair mintájára felismerte a bulvársajtó jelentőségét, alkut kötött a bulvár, a kereskedelmi médiumokkal, hogy az írott sajtó értelmi azonosulása után legyártassa önmaga és a baloldal érzelmi ölelkezését. Kép, zene, írás, sírás, nevetés, blog, tánc, futás, gyerek, kutya, beengedés a (látszat) magánvilágba, az Együtt, az Igen, igen élményének televíziós és direkt marketing megalkotása, magára szabása mind-mind indokolta, miért költözhet a politikai Villába, Való Világba. Ellentétben Orbán Viktorral, tudta, miért és hogyan kell udvarlással, hízelgő tisztelettel, aczélgyörgyözéssel – valóságos vagy látszatbefolyás biztosításával – megszerezni fontos baloldali és liberális guru, nagy öreg támogatását, hogy kinyíljon a Társaság ajtaja. És végül a többpólusú, konszenzusos, súlyok és ellensúlyok rendszerére épített szocialistákkal szemben a meglepést és a lerohanást alkalmazta
4 (ha Orbánnak sikerült kívülről, neki
miért ne sikerülhetne belülről). Légy
dinamikus, menj bele összeütközésekbe, ne tarts be egyetlen szabályt se, soha ne állj sorba! Egyetlen pillanatig ne habozz felrúgni az egyezségeket, megsemmisíteni az egyensúlyokat, kérdőjelezd meg, mint elöregedettet, mint divatból kimentet a normáikat, a stílusukat! Ha Orbán a foglaló, a nomád harcos, a condottiere, Fortinbras stílusában járt el, Gyurcsány a kalóz kereskedő, Francis Drake a szabad hajós, a „teremtő romboló”, a deviáns, normakerülő, piaci réseket, támadási felületeteket kereső vállalkozó szellemében járt el, hajózott intézményi kikötők között. Jókor jó helyen lenni, megcsáklyázni, vinni! Remek érzéke van a finom ellentmondások felszínre hozásában és kiélezésében, a lelkesítésben és az elkeserítésben. De képtelen tartós
„piacépítésre”,
hálózatok
kialakítására,
szereplők
és
szerepek
összehangolására, tartós megállapodások kivitelezésére. 2006
nyarán
önmaga
politikai
gépezetén
elvégezte
a
szinte
visszafordíthatatlan módosítást: a hatalom kedvéért feladta a tekintélyét. Addig bízott abban, hogy minden szervezeti központosítás nélkül ő ül középen, hogy mindenki automatikusan rá fog nézni, amikor dönteni kell. Nem azért, mert kinevezték kapitánnyá, hanem mert ő a kapitány, ő Drake. A tekintély nagyralátó értékpapírját a hatalom szépen csillogó aprópénzére váltotta. „Rátok nézek, s lássátok be, hogy nincs közöttetek egyetlen karizmatikus vezető sem” – veti oda a körülötte ülő szocialista vezetőknek. Hallgattak. A kongresszus előtt negyvenkét oldalas dolgozat, s hat napon át minden este fellépés a televízióban, hogy mit kell gondolni a múltról, az egyes
ágazatok
reformjáról.
„Lássátok
be,
képtelenek
vagytok
nemcsak
tisztességesen kidolgozni, de elmondani, hogy miről van szó!” Belátják. Mindebből, és az őszi eseményekből, a központi és helyi szocialista vezetők levonták a következtetéseket. Mindig a válságban, levertségben, depresszióban találnak először láthatatlanul, majd láthatóan is magukra. Így tudtak kijönni az 1990 és 92 közötti gettóból, az 1995-ös válságból Bokros mellé állva, az 1998-as vereségből, nőket, fiatalokat, önkormányzati vezetőket bevonva. Megértették, hogy három szinten tárgyalni, tárgyalni és tárgyalni kell, félárnyékban – félig rejtőzködve a miniszterelnök, az ellenzék elnöke és környezetük, az ellenségeskedő törzsgárdák elől. Tárgyalni kezdtek az ágazati válságokról és megoldásukról, illetve a
5 reformokról a saját, a független és az
ellenzéki
szakértőkkel,
majd
az
ellenzék szakpolitikusaival, az érdekcsoportok képviselőivel. Lebuktak a víz alá, és kész megállapodásokkal jöttek fel. Hiller István kiegyezett a ciklusra a felsőoktatásról az egyik, a filmszakmával a másik oldalon. Szekeres Imre láthatatlanul keresztülvitte a haderő átalakítást. Kiss Péter kisakkozta a rövid távú, és beállította a hosszú távú nyugdíj-reform intézményes csatornáit. A parlamentben, miközben kormány és ellenzék csépeli egymást, a frakciók folyamatosan tárgyalnak. A Fidesz-frakció világossá tette, hogy Gyurcsánnyal semmit, a kormánypárti frakciókkal viszont bármit hajlandó egyeztetni. Lendvai Ildikó és Kuncze Gábor megértően egyeztetnek Navracsics Tiborral. A harmadik terület az önkormányzatoké. Egyrészt az eltérő irányítású önkormányzatok többsége belátta, hogy a helyi háborúk folytatása, a másik teljes kizárása értelmetlen és fenntarthatatlan.
Ezért
megszülettek
az
új
erőviszonyokat
tükröző
hatalommegosztások. Az Európai Unió fejlesztési támogatási rendszere alapján, a kormányfő és kormánybiztosa sorban egyeztet a pólus-városokkal – Szeged, Miskolc, Pécs, Debrecen stb. -. Általános megállapodás lehetetlen. Társadalmi szerződés kizárt. Az „általános”, konfliktusokban érdekelt pártpolitikus halálra van ítélve – egyetértést teremtő szakpolitikussá kell válni. Az ideológiai párt és a pártideológus a legnépszerűtlenebb szereplő a közéletben. A
szocialisták
kezdenek
elmozogni
a
szakpolitikák
irányába.
Itt
versenyképesek. Sok lábmunka, szívós előkészítés, sok-sok tárgyalás, lassú előrehaladás. Az igazság a folyamat során alakul ki. Most olyan elnököt választanak, aki az igazságot előre tudja. 2007 tavaszán a miniszterelnök általános személyes lerohanással próbálja féken tartani az ellenséges indulatokat, és fölkelteni a rokonszenvező hangulatot. S a nép érzi: ha nem tudnám, hogy visznek, azt gondolnám, hogy megyek. A szocialista vezetők a számtalan apró kötésben, a minél több közös érdekeltségben látnak biztosítékot, hogy tárgyaló partnereik puhán visszatartják, megfékezik Orbán Viktort és az utcára menő ezreket. Az első nevel, a második közösen tanul. Meglátjuk, melyiknek lesz eredménye. Ki ne tudná, hogy az elkövetkező fél év milyen sokat számít az ország békéje és biztonsága, a reformok sikeressége szempontjából!
6 2009
tavaszáig
Gyurcsány
Ferenc időt kapott. Ha sikeresen
kiegyezik pártjának erős embereivel, van esélye a túlélésre. Ha nem, Medgyessy mellé kerül. A valódi demokráciában minden demokratikus. A baloldalnak ezt újra meg kell tanulnia.
