A New York Time bestseller írónője a középkori skót Felföldre viszi el olvasóit ebben a lélegzetelállítóan gyönyörű szerelmi történetben

A New York Time bestseller írónője a középkori skót Felföldre viszi el olvasóit ebben a lélegzetelállítóan gyönyörű szerelmi történetben.

Judith Hampton gyönyörű, büszke és hűséges volt. Gyermekkori barátnője gyermeket várt, és Judith megígérte neki, hogy mellette lesz a nehéz pillanatokban. De más oka is volt, hogy elhagyja sivár angliai otthonát, és megtegye a Felföldre vezető hosszú utat. Találkozni akart soha nem látott apjával, a Maclean nemzetség urával. Semmi nem készíthette fel azonban a barbár skót harcos látványára, aki azért érkezett, hogy elkísérje a földjére... Iain Maitland, nemzetségének vezetője, büszke és hatalmas nagyúr, olyan ellenállhatatlan vonzerővel, amilyennel Judith még soha nem találkozott. A hagyományok tisztelete és az új utak keresése csap itt össze, de Judith még szenvedélyes vitáik közepette is élvezi a férfi gyengéd csókjait és gondos törődését. Iaint elképeszti a lány bátor fellépése, elbűvöli üdesége, rabul ejti gyengéd természete és hagyja, hogy magával ragadja Judith szerelme. Semmi sem árthat a vonzalomnak vagy a bizalomnak, melyet a férfi iránt érez… még a féltve őrzött titok sem, mely meghiúsíthat egy fontos szövetséget vagy a szerelmek legcsodálatosabbikát!

Előszó Anglia, 1181 Barátok lettek, mielőtt megérthették volna, hogy ők tulajdonképpen ellenségek. A két kislány a nyári ünnepségen találkozott, melyet évente megrendeztek Skócia és Anglia határán. Ez volt Lady Judith Hampton első élménye a skóciai mulatságról, az első igazi kimozdulása elszigetelt, nyugat-angliai otthonából. Annyi izgalmas kaland várt rá, hogy alig tudta lehunyva tartani a szemét a kötelező délutáni alvás ideje alatt. Mennyi látni- és tennivaló akadt itt egy négyéves, kíváncsi kislány számára, és ami még ennél is fontosabb, megannyi lehetőség a csintalankodásra. Frances Catherine Kikcaldynek már sikerült bajba kevernie magát. Édesapja büntetésül elfenekelte, majd a vállára dobta, mint egy krumpliszsákot és átsétált vele a széles mezőn. Leültette egy sima sziklára, távol a táncoló és éneklő emberektől, és ráparancsolt, hogy maradjon ott, amíg érte nem jön, a kényszerű pihenőidőt pedig használja fel arra, hogy a bűneiről elmélkedjen. Mivel Frances Catherine-nek halvány fogalma sem volt arról, mit is jelent az a szó, hogy elmélkedni, úgy döntött, hogy nem kell betartania apja utasítását. Már csak azért sem, mert ekkor már minden figyelmét lekötötte a feje fölött köröző kövér méhecske. Judith látta, hogyan büntette meg apja a kislányt. Sajnálta a mókás kinézetű, szeplős lánykát. Biztosra vette, hogy ő bizony elsírta volna magát, ha Herbert bácsikája kiporolja a szoknyáját, a vörös hajú kislány azonban el sem fintorodott, amikor apja elfenekelte. Elhatározta, hogy beszédbe elegyedik vele. Megvárta, amíg apja megfenyegeti ujjával a lányát, majd peckesen elvonul a mezőn át. Akkor felkapta szoknyája alját, átfutott a mezőn és hátulról odalopakodott a sziklához. – Az én papám soha nem bántana engem – dicsekedett mintegy bemutatkozásul. Frances Catherine oda sem fordult, hogy megnézze, ki szólította meg. Egy pillanatra sem merte levenni a szemét a méhecskéről, amely ott mászkált a sziklán a bal térdénél. Judithot nem bátortalanította el, hogy nem kapott választ. – A papám meghalt – jelentette ki. – Még mielőtt megszülettem volna. – Akkor honnan tudod, hogy bántana vagy sem? – Csak tudom – vont vállat Judith. – Olyan furán beszélsz, mintha a torkodon akadt volna valami. – Nem – ellenkezett Frances Catherine. – Inkább te beszélsz furán. – Miért nem nézel rám? – Nem tehetem. – Miért nem? – kíváncsiskodott Judith, és a ruhája szegélyét gyűrögette, miközben a válaszra várt. – A méhet kell figyelnem – magyarázta Frances Catherine. – Meg akar csípni. Résen kell lennem,

hogy agyoncsapjam. Judith közelebb hajolt és észrevette a kislány bal lába mellett köröző méhecskét. – Miért nem ütöd le most? – kérdezte suttogva. – Félek – felelte Frances Catherine. – Elvéthetem, és akkor biztosan belém csíp. Judith homlokát ráncolva töprenget a fogas kérdésen. – Akarod, hogy agyonüssem helyetted? – Megtennéd? – Talán. Hogy hívnak? – kérdezte, hogy húzza az időt, és közben bátorságot gyűjtsön a méhecske elintézéséhez. – Frances Catherine. És téged? – Judith. Hogyan lehetséges, hogy neked két neved is van? Még sohasem hallottam olyat, hogy valakinek egynél több lett volna. – Mindig mindenki ezt kérdezi – sóhajtott nagyot Frances Catherine. – Frances a mamám neve volt. Meghalt, amikor engem szült. Catherine a nagymamám neve volt, és is ugyanúgy halt meg. Nem temethették őket szentelt földbe, mert az egyház azt mondta, hogy nem tiszták. A papa azt reméli, hogy rendesen viselkedem, és akkor majd a mennyországba jutok, és amikor a jóisten meghallja a két nevemet, eszébe jut a mamám meg a nagymamám. – Miért mondta az egyház, hogy nem tiszták? – Mert szülés közben haltak meg – magyarázta Frances Catherine. – Hát te semmit sem tudsz? – Azért én is tudok egy s mást. – Én viszont majdnem mindent tudok – hencegett Frances Catherine. – A papa szerint legalábbis is mindig ezt hajtogatom. Még azt is tudom, hogyan kerül a baba a mama hasába. Akarod hallani, hogyan? – Ó, de még mennyire! – Miután összeházasodtak, a papa beleköp a borospoharába, és ráveszi a mamát, hogy igyon belőle. Mihelyt a mama lenyeli a bort, a kisbaba már ott is van a hasában. Judith elfintorodott a gusztustalan magyarázat hallatán. Éppen meg akarta kérni újdonsült barátnőjét, hogy meséljen még, amikor Frances Catherine felsikoltott. Judith közelebb hajolt, majd ő felsikkantott. A méhecske ott trónolt barátnője cipőjének az orrán. És minél tovább figyelte, annál nagyobbnak és ijesztőbbnek tűnt. A gyerekszülésről való beszélgetés azonnal feledésbe merült. – Agyoncsapod? – kérdezte Frances Catherine. – Azon vagyok. – Félsz? – Nem – hazudta Judith. – Én semmitől sem félek. Azt hittem, te sem. – Miből gondoltad, hogy nem félek semmitől?

– Mert nem sírtál, amikor a papád elfenekelt – magyarázta Judith. – Azért, mert nem ütött nagyokat. A papa sosem üt nagyot. Ráadásul neki jobban fáj, mint nekem. Legalábbis Gavin és Kevin ezt szokta mondani. Azt mondják, csak velem foglalkozik és teljesen elkényeztet, alaposan megnehezítve ezzel annak a szegény férfinak a dolgát, aki majd egyszer feleségül vesz. – Ki az a Gavin és Kevin? – A féltestvéreim – magyarázta Frances Catherine. – A papám az ő papájuk is, de a mamájuk más. Meghalt. – Szülés közben halt meg? – Nem. – Akkor miért halt meg? – Egyszerűen csak halálosan kifáradt. Papa legalábbis ezt mondta. Most jó erősen behunyom a szemem, ha agyon akarnád csapni a méhecskét. Mivel Judith imponálni szeretett volna új barátnőjének, nem gondolt többé a következményekre. Kinyújtotta a kezét, hogy agyoncsapja a méhecskét, de amint megérezte tenyerén a kis szárnyak csiklandozását, ösztönösen összezárta az ujjait. Jajveszékelni kezdett. Frances Catherine leugrott a szikláról, hogy segítsen neki az egyetlen módon, amit ismert. Ő is hangos sírásra fakadt. Judith körbe-körberohangált a szikla körül, és olyan vadul sikoltozott, hogy alig kapott levegőt. Barátnője mögötte futott, és legalább olyan rettenetesen sikoltozott, mint Judith, de ő inkább együttérzésből és félelemből, mintsem fájdalmában. Frances Catherine papája futva érkezett a mezőn át. Először lányát kapta el, és amikor az eldadogta, mi a baj, a férfi Judithot is elcsípte. A két kislányt percek alatt megnyugtatták. A fullánkot kiszedték Judith tenyeréből és hideg, nedves iszapot nyomtak a sebre. Barátnőjének papája gyengéden letörölte a könnyeit plédje sarkával, majd leült a sziklára és a két kislányt a combjára ültette két oldalról. Judith körül még soha senki nem csapott ekkora hűhót. Kicsit szégyellte magát a ráirányuló figyelem miatt, de nem próbált elhúzódni a vigasztaló kéztől, sőt inkább közelebb húzódott. – Szánalmas egy páros vagytok – jelentette ki Frances Catherine papája, amikor a kislányok hüppögése elhalkult. – Úgy ordítottatok, mint a fába szorult féreg. Még a trombiták hangját is túlharsogtátok. Ráadásul úgy szaladgáltatok körbe-körbe, mint a kerge birkák. Judith nem tudta eldönteni, hogy a férfi haragszik vagy sem. Hangja ugyan zsémbes volt, de szemében huncut fény csillogott. Frances Catherine kuncogni kezdett, és Judith úgy vélte, barátnője papája mégiscsak tréfál. – Szörnyen fájt neki, papa – jelentette ki Frances Catherine.

– Biztos vagyok benne, hogy nagyon fájt neki – helyeselt apja. Judithra nézett, és látta, hogy a kislány kíváncsian bámulja. – Nagyon bátor vagy, hogy segítettél a lányomnak – dicsérte meg. – De legközelebb ne próbáld meg elkapni a méhet. Rendben? Judith ünnepélyesen bólintott. – Csinos kislány vagy – simogatta meg a kezét. – Hogy hívnak, gyermekem? – A neve Judith, papa, és ő a barátnőm. Velünk maradhat vacsorára? – Az a szüleitől függ – felelte apja. – A papája meghalt – fontoskodott a kislány. – Az ugye szörnyű baj, papa? – Bizony az – helyeselt a férfi. Szeme sarkába huncut ráncok gyűrődtek, de nem mosolyodott el. – Neki van a legszebb kék szeme, amit valaha is láttam. – De papa, nem nekem van a legszebb szemem? – Dehogynem, Frances Catherine. Neked van a legszebb barna szemed a világon. A kislány olyan elégedetté tette apja dicsérete, hogy kihúzta magát és újra felkuncogott. – A papája meghalt, mielőtt ő megszületett volna – jutott eszébe, és úgy vélte, apjának is hallania kell ezt a hírt. A férfi biccentett. – Most pedig, lányom, maradj csendben, amíg beszélek a barátnőddel. – Igen, papa. A férfi újra Judith felé fordult. Kicsit zavarta, ahogy a kislány bámult rá. Komolyan, túlságosan is komolyan egy ilyen fiatal teremtéshez képest. – Hány éves vagy, Judith? A kislány feltartotta négy ujját. – Látod, papa, pontosan annyi, mint én. – Nem, Frances Catherine. Judith négy éves, te pedig már öt. Ugye emlékszel? – Igen, papa. Rámosolygott a lányára, majd újra megpróbált beszélgetést kezdeményezni Judithtal. – Ugye, nem félsz tőlem? – Semmitől sem fél. Ő maga mondta nekem. – Csend legyen, lányom. A barátnőddel szeretnék beszélgetni. Judith, itt van az anyukád? A kislány megrázta a fejét. Idegesen csavargatni kezdte egyik világosszőke hajtincsét, de szemét egy pillanatra sem vette le barátnője édesapjáról. A férfi arcát vörös szakáll borította, és amikor beszélt a szőrszálak mókásan mozogtak. Legszívesebben megérintette volna a szakállat, hogy kipróbálja, milyen a tapintása. – Judith, itt van az édesanyád? – ismételte meg az apa. – Nem, a mamám Tekel bácsikámmal maradt. Nem is tudják, hogy itt vagyok. Ez titok, és ha

elmondom, többé nem is engednek el az ünnepségre. Millicent nénikém mondta. Ha már beszélni kezdett, mindent el is akart mondani egyszerre. – Tekel bácsikám azt mondja, hogy olyan ő nekem, mint a papám, pedig ő csak a mama testvére és soha nem ülök az ölébe. Én szeretnék, de nem lehet, szóval akkor nem is számít, igaz? Frances Catherine papája nem igazán tudta követni a magyarázatot, de lányának a legkisebb nehézséget sem okozta. – Ha annyira szeretnéd, miért nem teheted? – kérdezte tele kíváncsisággal. – Mert eltörte a lábát. Frances Catherine-nek elakadt a lélegzete. – Hát nem szörnyű, papa? Apja nagyot sóhajtott. A beszélgetés kezdett kicsúszni a kezéből. – De igen – egyezett bele. – Judith, ha édesanyád otthon van, te hogyan kerültél ide? – A mama nővérével – felelte a kislány. – Eddig Millicent nénivel és Herbert bácsival éltem, de a mama nem engedi, hogy továbbra is náluk legyek. – Miért? – kíváncsiskodott Frances Catherine. – Mert a mama meghallotta, hogy Herbert bácsit papának szólítottam. Nagyon dühös lett, még fejemre is ütött egyet. Akkor Tekel bácsi azt mondta, hogy egy fél évig náluk kell laknom, hogy megtanuljam, kihez tartozom, és Millicent nénikémnek és Herbert bácsinak ki kell bírniuk nélkülem. Ezt Tekel bácsi mondta. A mama nem akarta, hogy akár fél évre is elmenjek, de Tekel bácsi még az esti ivászat előtt volt, így a mama tudta, hogy nem fogja elfelejteni, mit mondott. Azt sohasem felejti el, amit józanul mond. Ezért a mama megint nagyon dühös lett. – Azért volt a mamád dühös, mert fél évig nem leszel vele? – kérdezte Frances Catherine. – Nem – suttogta Judith. – A mama azt mondja, hogy csak a baj van velem. – Akkor miért nem akar elengedni? – Nem szereti Herbert bácsit. – Miért nem szereti? – akarta tudni barátnője. – Azért mert rokonságban áll az átkozott skótokkal – felelte Judith, megismételve az számtalanszor hallott szavakat. – A mama azt mondja, szóba sem szabad állnom az átkozott skótokkal. – Papa, én átkozott skót vagyok? – Biztos, hogy nem vagy az. – És én? – kérdezte nyilvánvaló nyugtalansággal Judith. – Te angol vagy – magyarázta türelmesen a férfi. – Akkor én egy átkozott angol vagyok? – Senki sem átkozott! – gurult dühbe az apa. Még mondani akart valamit, de hirtelen nevetésben tört ki. Nagy pocakja csak úgy rázkódott a kacagástól. – Jobb lesz, ha vigyázok a számra két ilyen cserfes

nőszemély előtt, ha nem akarom, hogy minden szavam kikotyogjátok. – Ugyan miért, papa? – Nem a te dolgod – legyintett apja. Felállt, egyik karjában saját lányával, a másikban Judithtal. A kislányok éktelen sivalkodásba kezdtek, amikor úgy tett, mintha le akarná ejteni őket. – Gyerünk, keressük meg a nénikédet és bácsikádat, mielőtt aggódni kezdenének érted, Judith. Mutasd meg az utat, a sátratokhoz! Judith gyomra összeszorult ijedtében. Nem emlékezett rá, merre van a sátruk, és mivel nem ismerte még a színeiket, azt sem tudta leírni, hogy néz ki. Igyekezett visszatartani a sírást és lehajtott fejjel csak annyit tudott suttogni: – Nem emlékszem. Rémülten várta az apa dühkitörését. Azt hitte, mindjárt kiabálni fog vele, amiért ilyen buta, ahogy Tekel bácsi is szokta, amikor részeg. Mindig jól megszidta, ha olyasmit követett el, ami nem tetszett neki. Frances Catherine apja azonban nem lett dühös. Amikor Judith félénken rásandított, látta, hogy mosolyog. A kislány félelme teljesen szertefoszlott, amikor barátnője papája megnyugtatta, hogy ne aggódjon, biztosan megtalálják a rokonait. – Hiányozni fogsz nekik, ha nem mész vissza? – kérdezte Frances Catherine. Judith bólintott. – Millicent néni és Herbert bácsi biztosan sírnának – magyarázta barátnőjének. – Néha azt kívánom, hogy bárcsak ők lennének a papám és a mamám. – Miért? Judith vállat vont. Maga sem tudta megmagyarázni, miért. – Nincs abban semmi rossz – mondta Frances Catherine apja. A kislány annyira megörült a férfi szavainak, hogy a vállára hajtotta a fejét. A meleg pléd arcához dörzsölődött. Illata olyan finom volt, akár a mezőé. Arra gondolt, hogy biztosan ő a legjobb apa a világon. Mivel a férfi most nem figyelt rá, úgy döntött, kielégíti kíváncsiságát. Nagy bátran megfogta a szakállát. A szőrszálak csiklandozták a tenyerét, mire kuncogni kezdett. – Papa, tetszik neked az új barátnőm? – kérdezte Frances Catherine, amikor már a félúton jártak a mezőn át. – Igen. – Megtarthatom? – Az isten szerel… Nem, nem tarthatod meg. Ő nem egy kiskutya. De lehetsz a barátja – tette hozzá sietve, mielőtt lánya vitatkozni kezdett volna vele. – Örökre, papa?

Az apjának tette fel a kérdést, de Judith válaszolt helyette. – Örökre – suttogta félénken. Frances Catherine megfogta Judith kezét. – Örökre – ígérte ő is. Így kezdődött. Ettől a pillanattól kezdve a két kislány elválaszthatatlan lett. Az ünnepség három teljes hétig tartott. Különféle klánok jöttek-mentek. A versenyek fináléját, mint mindig, a hónap utolsó szombatján tartották. Judithot és Frances Catherine-t azonban hidegen hagyták a versenyek. Túlságosan lefoglalta őket, hogy minden kis titkukat megosszák egymással. Tökéletes barátság volt. Frances Catherine végre talált magának valakit, aki meghallgatta, és Judith végre talált magának valakit, aki beszélgetett vele. Eközben mind a ketten alaposan próbára tették rokonaik türelmét. Frances Catherine majd minden mondatába beleszőtte az „átkozott” szót, és Judith legalább olyan gyakran használta a „szörnyű” jelzőt. Egyik délután, amikor aludniuk kellett volna, levágták egymás haját. Amikor Millicent néni meglátta a féloldalasra sikerült frizurákat, rikácsolni kezdett, és addig nem is hagyta abba, amíg fehér sapka alá nem rejtették a szörnyű látványt. Herbert bácsira is haragudott, mert neki kellett volna a lányokra vigyáznia, de ő ahelyett, hogy bűnbánó magatartást mutatott volna, nem átallott harsányan kacagni. Millicent néni megparancsolta férjének, hogy a két csibészt vigye a sziklához, és büntetésül ott kell ülniük, hogy legyen idejük elgondolkodni szégyenteljes viselkedésükön. A kislányok ugyan sokat gondolkodtak, de korántsem a viselkedésükön. Frances Catherine-nek az a nagyszerű ötlete támadt, hogy Judithnak is két neve legyen, hogy ebben is hasonlítsanak egymásnak. Sokat töprengtek a második néven, míg végül az Elizabethet választották. Ettől kezdve Judithból Judith Elizabeth lett, és csak akkor válaszolt, ha mindkét nevén szólították. Eltelt egy év, de amikor újra találkoztak, úgy érezték, csak pár órája váltak el. Frances Catherine alig várta, hogy kettesben maradjon barátnőjével, mivel újabb izgalmas dolgokat tudott meg a gyerekszülésről. A nőnek mégsem kell férjhez mennie, hogy gyereke legyen. Ezt biztosan tudta, mert az egyik Kirkcaldy lánynak baba nőtt a hasában, pedig nem is volt férjnél. Néhány öregasszony kővel dobálta meg szegényt, suttogta Frances Catherine, de a papája rájuk szólt, hogy hagyják abba. – Azt a férfit is megdobálták, aki beleköpött az italába? – akarta tudni Judith. Frances Catherine a fejét rázta. – A nő nem mondta meg, hogy ki volt – felelte. – A tanulság egyértelmű – folytatta Frances Catherine. – Bebizonyosodott, ha egy felnőtt nő iszik egy férfi boroskupájából, akkor biztosan baba kerül a hasába. Megígértette Judithtal, hogy soha nem tesz ilyet. Cserébe Judith is megígértette vele ugyanezt. A gyermekkor évei összemosódtak Judith emlékezetében. A skótok és angolok közti gyűlölet lassan

tudatosodott benne és átjárta elméjét. Úgy érezte, azt mindig is tudta, hogy anyja és Tekel bácsikája megveti a skótokat, de azt hitte, pusztán azért, mert nem ismerik őket. A tudatlanság gyakran megvetést szül, nem igaz? Legalábbis Herbert bácsi ezt állította, és ő hitt neki. Elhitte minden szavát, annyira kedves és szeretetreméltó ember volt. Amikor egyszer Judith felvetette, hogy az anyja és Tekel bácsi soha egyetlen percet sem töltött még el egy skót családdal, és ezért nem tudják, milyen derék, jószívű emberek, bácsikája homlokon csókolta és igazat adott neki. Judith azonban a szemében ülő szomorúságból kiolvasta, hogy csak azért helyeselt, hogy örömet szerezzen neki, és egyben megóvja őt anyja túlzott előítéletétől. Tizenegy éves volt, amikor az ünnepségre menet megtudta, miért gyűlöli anyja olyan féktelenül a skótokat. Azért, mert maga is skóthoz emberhez ment férjhez valaha.

Első fejezet Skócia, 1200 Iain Maitland őrjöngő fenevaddá változott, ha feldühítették. És most alaposan felbosszantották. Abban a pillanatban elborította a sötét indulat, amint fivére, Patrick elmondta neki, milyen ígéretet tett bájos asszonyának, Frances Catherine-nek. Ha Patrick meg akarta lepni bátyját, sikerült neki. Magyarázkodása hallatán Iainnek elakadt a szava. Ez az állapot nem tartott sokáig. A döbbent némaság gyorsan átadta helyét a tomboló haragnak. Valójában testvére feleségének tett nevetséges ígérete legalább annyira dühítő volt, mint az, hogy Patrick összehívta a tanácsot, hogy kikérje a vének véleményét. Iain megakadályozta volna, hogy fivére bevonja a tanácsot egy olyan dologba, amelyet ő magánügynek tartott, de éppen távol volt. A Maclean fattyakat üldözte, akik megtámadtak három tapasztalatlan Maitland harcost, és mire fáradtan bár, de győzedelmesen visszatért, már megtörtént a dolog. Ha Patrickre hagyja akár a legegyszerűbb ügyet is, hamarosan hatalmas bonyodalom kerekedik belőle. Nyilvánvaló, hogy öccse nem számolt a következményekkel. Iaintől pedig – mint a nemzetség újonnan megválasztott urától – elvárták, hogy kötelességét a családi ügyek elé helyezze, akárcsak hűségét, és kizárólag tanácsadóként lépjen fel a tanácsban. Természetesen esze ágában sem volt megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Ki fog állni fivére mellett, nem törődve azzal, mekkora ellenállásba ütközik az öregek részéről. Azt sem engedi meg, hogy Patricket megbüntessék. És ha szükséges, akár a harcra is készen állt. Iain egyelőre nem avatta be öccsét döntésébe, mert azt szerette volna, hogy szenvedjen egy kicsit a

bizonytalanságtól. Ha a próba elég fájdalmas lesz, talán Patrick is megtanulja végre, hogy meggondoltabban viselkedjen. Az ötök tanácsa már összegyűlt a nagyteremben, hogy meghallgassák Patrick kérelmét, mire Iain befejezte teendőit és nekiindult a dombnak. Patrick harcra készen várta a kastélyudvar közepén. Szétvetett lábbal és ökölbe szorított kézzel állt. Vad arckifejezéssel nézte közeledő bátyját. Iainre nem volt hatással fivére haragja. Egyszerűen félretolta Patricket, amikor az útját akarta állni, és rendületlenül ment tovább a kastélyhoz vezető lépcsőhöz. – Iain! – szólt utána Patrick. – Tudni akarom a véleményedet, mielőtt bemennénk. Mellettem vagy ellenem vagy ebben az ügyben? Iain megállt, lassan megfordult és dühös arckifejezéssel mérte végig fivérét. Hangja azonban megtévesztően lágy volt, amikor megszólalt. – Én pedig azt akarom tudni, Patrick, hogy szándékosan bosszantasz ilyen kérdésekkel. Patrick feszültsége nyomban enyhült. – Nem akartalak felbosszantani, és bár te vagy a nemzetség új ura, mégis egy ilyen személyes ügy újabb próbatételt jelent a tanács előtt. Egészen mostanáig fel sem ismertem, milyen kínos helyzetbe hoztalak a kérésemmel. – Meggondoltad magad? – Nem – vigyorodott el öccse. – Tudom, hogy nem örülsz neki, amiért bevontam a tanácsot is, különösen most, hogy rá akarod venni őket, egyezzenek bele egy szövetségbe a Dunbarokkal a Macleanek ellen. De Frances Catherine eltökélte, hogy megszerzi az áldásukat. Szeretné, ha szívesen fogadnák a barátnőjét. Iain egy szóval sem reagált öccse magyarázkodására. – Tudom, képtelen vagy megérteni az indokaimat, hogy ilyen ígéretet tettem a feleségemnek – folytatta Patrick rábeszélő hangon. – De egy napon, amikor találkozol az igazi asszonnyal, egészen másként fogod látni a dolgokat. Iain elkeseredetten rázta meg a fejét. – Esküszöm, Patrick, soha nem fogom megérteni. Nem létezik olyan, hogy igazi asszony. Mind egyforma. – Én is azt hittem, amíg nem találkoztam Frances Catherine-nel – nevetett Patrick. – Úgy beszélsz, mint valami fehérszemély – jegyezte meg Iain. Patrick nem sértődött meg bátyja megjegyzésén. Tudta, hogy fivére nem képes megérteni, miféle érzelmeket táplál felesége iránt, de isten segedelmével eljön a nap, amikor talál valakit magának, akinek oda ajándékozza a szívét. És ha ez megtörténik, akkor nagy élvezettel fogja majd emlékeztetni mostani kőszívűségére. – Duncan célzott rá, hogy talán kikérdezik a feleségemet – tért vissza fő aggodalmához Patrick. –

Gondolod, hogy csak tréfálkozott velem? Iain meg sem fordult, úgy válaszolt. – Patrick, a tanács tagjai nem szoktak tréfálkozni, és ezt te is éppen olyan jól tudod, mint én. – A fenébe, ezért én vagyok a felelős. – Pontosan. Patrick nem törődött bátyja gyors helyeslésével. – Nem hagyom, hogy a tanács megfélemlítse Frances Catherine-t. Iain nagyot sóhajtott. – Én sem – ígérte. Patricket annyira meglepte bátyja támogatása, hogy arcáról eltűnt a komor kifejezés. – Azt hiszik, rávehetnek, hogy meggondoljam magam. De jobb, ha tudod, ez nem történhet meg. A szavamat adtam Frances Catherine-nek, és szándékomban áll meg is tartani. Az az igazság, Iain, hogy a feleségemért akár a pokol tüzén is átkelnék. Iain megfordult és rámosolygott öccsére. – Egyelőre elég annyi is, hogy besétálsz a nagyterembe - jegyezte meg. – Gyerünk, legyünk túl rajta! Patrick biccentett, és előresietett, hogy kinyissa fivére előtt az egyik ajtószárnyat. – Hadd adjak egy tanácsot, Patrick – állította meg Iain. – Hagyd a haragodat az ajtó előtt! Ha azt látják, hogy ideges vagy, egyből a torkodnak ugranak. Egyszerűen add elő az érveidet. Nyugodt hangon. Hagyd, hogy a logika vezesse a gondolataidat! Ne engedd, hogy az érzelmek kerekedjenek felül! – És aztán? – A többi már az én dolgom. Az ajtó becsukódott mögöttük. Tíz perccel később a tanács küldöncöt menesztett Frances Catherine-ért. A fiatal Seant bízták meg a feladattal. Az ifjú a kunyhóban találta Patrick feleségét, a tűz mellett ülve és rögtön elmagyarázta neki, hogy a kastélyba kell mennie, és az ajtó előtt kell megvárnia, míg a férje érte megy és bekíséri. Frances Catherine szíve hevesebben kezdett dobogni. Patrick említette neki, hogy a vének maguk elé citálhatják, de nem igazán hitt neki. Nem volt még rá példa, hogy egy asszony közvetlenül elmondhatta volna a véleményét valami hivatalos ügyben a tanácsnak vagy a nemzetség urának. Az a tény sem vigasztalta, hogy a nemzetség új vezetője férjének bátyja volt. Nem, még a rokonság sem jelentett semmit. Agya lázasan dolgozott, és rémisztőbbnél rémisztőbb gondolatok kergették egymást. Nem kellett hozzá sok idő, hogy teljesen feldúlt állapotba kerüljön. A tanács minden bizonnyal azt hiszi, hogy ő valami ostoba teremtés. Mostanra Patrick már bizonyára elmondta nekik, hogy milyen ígéretet tett feleségének, és ezért hívják a nagyterembe. Hallani akarják az ő magyarázatát. Meg akarnak bizonyosodni róla, hogy valóban elment a józan esze, mielőtt arra kárhoztatják, hogy teljes elszigeteltségben élje le hátralévő

napjait. Minden reménye a nemzetség új urában volt. Frances Catherine nem igazán ismerte Iain Maitlandet. Talán ötven szót sem váltott a harcossal az elmúlt két évben, mióta Patrick felesége volt, de férje bizonygatta, hogy Iain tiszteletre méltó férfiú. Meg fogja érteni kérését. Előbb azonban túl kell jutnia a tanácson. Mivel ez hivatalos ügy volt, a négy öreg nem fog közvetlenül hozzá beszélni. A kérdéseiket a legidősebbnek, Grahamnek teszik majd fel, és neki kell elszenvednie azt a megaláztatást, hogy beszéljen Frances Catherine-nel. Ő végül is csak egy asszony, aki ráadásul kívülállónak is számít, hiszen a határ mentén született és nevelkedett, nem a dicsőséges Felföldön. Frances Catherine valójában megkönnyebbülés érzett, hogy csak Grahammel kell szót értenie, mivel a vének közül őt találta a legkevésbé félelmetesnek. Az öreg harcos halk szavú, barátságos ember volt, aki nagy tiszteletnek örvendett a klánban. Több mint tizenöt évig ő volt a nemzetség vezetője, és alig három hónapja köszönt le tisztségéről. Graham nem fogja megfélemlíteni – szándékosan semmiképp –, de valószínűleg minden fortélyt be fog vetni, hogy meggyőzze, mentse fel Patricket ígérete alól. Frances Catherine gyorsan keresztet vetett, majd nekiindult a domboldalnak a kastély felé. Emlékeztette magát, hogy ki kell állnia ezt a megpróbáltatást. Bármi történjék is, nem hátrálhat meg. Patrick Maitland ígéretet tett neki, mielőtt ő beleegyezett, hogy az asszonya lesz, és ezt az ígéretet bármi áron be kell tartani. Egy értékes élet függ tőle. Frances Catherine a kastélyhoz ért, és megállt a bejárat előtt. Néhány asszony ment el mellette, és kíváncsi pillantást vetett rá. Frances Catherine nem kezdeményezett beszélgetést velük. Elfordította a fejét, és magában azon imádkozott, hogy egyikük se szólítsa meg. Nem akarta, hogy a klánbeli asszonyok megtudják, mi folyik, amíg vége nincs az ügynek. Minden bizonnyal nagy patáliát csapnak majd, ha kitudódik, de akkor már késő lesz. Úgy érezte, nem bírja tovább a várakozást. Agnes Kerry, az a vén tyúk, aki örökösen fennhordja az orrát, mivel csinos lánya valószínűleg Iain asszonya lesz, már kétszer is körbejárta az udvart, hogy kifürkéssze, mi történik. Néhány kíváncsi követője is egyre közelebb merészkedett. Frances Catherine megigazította plédjének ráncait a hasán. Észrevette, hogy reszket a keze, és azonnal próbálta félelmét elleplezni. Hatalmasat sóhajtott. Általában nem érezte magát ennyire félénknek és bizonytalannak, de mióta megtudta, hogy terhes, viselkedése gyökeresen megváltozott. Borzasztóan érzékeny lett, és a legjelentéktelenebb dolgok miatt is sírva fakadt. Az sem dobta fel a hangulatát, hogy olyan nagynak, esetlennek és kövérnek érezte magát, mint egy jól táplált kanca. A hetedik hónapban járt, és a baba terhe jelentősen lelassította a mozgását. Gondolatai azonban szélvész sebesen kavarogtak, miközben azt próbálta kitalálni, milyen kérdéseket fog neki Graham feltenni. Az ajtó végre kitárult, és Patrick lépett ki rajta. Frances Catherine majdnem sírva fakadt a megkönnyebbüléstől, mikor párját meglátta. A férfi komor képet vágott, de asszonya aggodalma és

sápadt arca láttán, mosolyt erőltetett az arcára. Megfogta Frances Catherine kezét, gyengéden megszorította, majd bátorítóan rákacsintott. Szokatlan volt, hogy fényes nappal így kimutatja vonzalmát, és ez a tény legalább olyan megnyugtatóan hatott az asszonyra, mint az éjszakai simogatások. – Ó, Patrick! – tört ki belőle. – Annyira sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam neked! – Ez azt jelenti, hogy felmentesz az adott szavam alól? – kérdezte a férfi mély, zengő hangján, amelyet Frances Catherine annyira szeretett hallani. – Nem. Patrick az őszinte válasz hallatán elnevette magát. – Magam sem gondoltam komolyan. Frances Catherine azonban nem volt tréfás hangulatban. Csak az előtte álló megpróbáltatásra akart koncentrálni. – Ő még bent van? – kérdezte suttogva. Patrick természetesen tudta, kiről beszél felesége. Frances Catherine rettenetesen félt a sógorától. Patrick úgy vélte, talán azért, mert Iain volt az egész nemzetség ura. Csapata több mint háromszáz harcost számlált, és hatalmi helyzete folytán minden bizonnyal megközelíthetetlennek látszik egy asszony szemében. – Kérlek, válaszolj! – könyörgött Frances Catherine. – Igen, szerelmem, Iain bent van. – Akkor már tud az ígéretedről? – Ostoba kérdés volt, és erre maga Frances Catherine is rájött, alighogy a szavak elhagyták az ajkát. – Jóságos ég, persze, hogy tudja! Nagyon dühös ránk? – Édesem, minden rendben lesz – ígérte a férfi, és próbálta betessékelni a nyitott ajtón, de az asszony ellenállt a gyengéd unszolásnak. – De a tanács, Patrick – aggodalmaskodott tovább. – Hogyan reagált a magyarázatodra? – Még mindig rágódnak rajta. – Ó, istenem! – merevedett meg Frances Catherine. Patrick gyorsan rájött, hogy nem kellett volna ennyire őszintének lennie. Átkarolta az asszony vállát, és gyengéden magához ölelte. – Minden rendbe jön majd, meglátod – suttogta megnyugtató hangon. – Ha gyalog kell is Angliába mennem, hogy elhozzam a barátnődet, megteszem. Ugye, megbízol bennem? – Igen, persze, hogy megbízom. Nem mentem volna hozzád, ha nem bíznék meg benned tökéletesen. Ó, Patrick, ugye megérted, hogy mennyire fontos ez nekem? A férfi megcsókolta a homlokát, mielőtt válaszolt volna. – Igen, tudom. Ígérj meg nekem valamit! – Neked bármit. – Amikor megérkezik a barátnőd, újra fogsz nevetni.

Frances Catherine elmosolyodott. – Megígérem – suttogta, Átölelte a férfi derekát és szorosan hozzásimult. Egy hosszú percig csak álltak, átölelve egymást. Patrick időt akart adni asszonyának, hogy összeszedje magát. Frances Catherine igyekezett emlékezetébe idézni a megfelelő szavakat, amelyekkel meg fogja indokolni kérését a tanács előtt. Egy asszony sietett át az udvaron, kezében nagy kosár mosott ruhával. Az ölelkező pár láttán egy pillanatra megtorpant, és rájuk mosolygott. Patrick és Frances Catherine valóban szép párt alkottak. A férfi haja olyan fekete, mint amilyen szőke az asszonyé. Mindketten magasak, bár Patrick az egy méter nyolcvanat is meghaladta egy-két centivel, és felesége fölé tornyosult, akinek feje búbja alig ért az álláig. Csak fivére mellett tűnt Patrick kicsinek, mert Iain jó pár centivel még nála is magasabb volt. Válla azonban legalább olyan széles volt, mint bátyjáé, hajuk is ugyanolyan sötétbarna, már-már feketébe hajló színű volt. Szeme szürkéje egy fokkal talán sötétebb árnyalatú volt, mint Iainé, és valamivel kevesebb sebhely borította szép vonású arcát. Frances Catherine karcsú és törékeny volt, míg férje izmos és erős. Patrick megesküdött rá, hogy szépséges barna szemében aranycsillagok szikráznak, amikor nevet. A haja pedig igazi kincs volt. A derekáig ért, és a ragyogó, aranybarna fürtök sohasem veszítettek csillogásukból. Patricket először a külseje ragadta meg, mivel rámenős férfi volt, aki szerette a szebbik nemet, és a lány igazi csemegének ígérkezett számára. Az már Frances Catherine ragyogó szelleme volt az, amely végül csapdába ejtette. A lány folyamatosan elbűvölte Patricket. Számára az élet igazi dráma volt, és szenvedélyes vágy hajtotta, hogy mindig újabb kalandokat próbáljon ki. Mindent teljes odaadással csinált, beleértve azt is, ahogy szerette és kényeztette férjét. Patrick érezte, hogyan reszket asszonya a karjában, és úgy döntött, ideje, hogy túl essen a megpróbáltatáson. Ha túl lesz rajta, bizonyára megnyugszik majd. – Menjünk be, szerelmem! Várnak ránk. Frances Catherine mély lélegzetet vett, elhúzódott férjétől és belépett. A férfi mellésietett, hogy egymás oldalán járuljanak a tanács elé. Már elérték a nagyterembe vezető lépcsőfokot, amikor Frances Catherine hirtelen Patrickhez hajolt és a fülébe suttogott. – Steven unokabátyád azt mesélte, hogy amikor Iain dühbe gurul, a tekintetével akár az ember szívét is képes megállítani. Azt hiszem, mindent meg kell tennünk, nehogy feldühítsük. Rendben? Annyira komoly és aggodalmaskodó volt, hogy Patrick nem nevette ki, de komoly erőfeszítésébe került, hogy elrejtse elkeseredését. – Frances Catherine, igazán tennünk kell valamit, hogy úrrá legyél ezen az oktalan félelmen. A bátyám…

Az asszony megragadta a karját. – Majd később teszünk valamit ellene – mondta gyorsan. – Most csak ígérd meg! – Rendben – egyezett bele Patrick sóhajtva. – Nem fogjuk felbosszantani Iaint. Frances Catherine szorítása azonnal ellazult a karján. A férfi a fejét csóválta. Elhatározta, hogy mihelyt asszonya jobban érzi magát, megtalálja a módját, hogyan segítsen neki leküzdeni a félelmét. Stevent azonban az első adandó alkalommal félrevonja, és figyelmezteti, hogy ne meséljen ilyen lehetetlen rémtörténeteket az asszonyoknak. Iain ideális hőse volt ezeknek a meséknek. Ritkán állt szóba az asszonyokkal, kivéve azokat az eseteket, amikor a nemzetség uraként utasításokat kellett osztogatni nekik. Szigorú viselkedése miatt gyakran hitték azt, hogy haragszik. Steven azt is tudta, hogy a legtöbb nő fél Iaintől, és remek mulatságnak találta, hogy tovább szíthatta ezt a félelmet. Iainnek fogalma sem volt róla, hogy mennyire megijesztette sógornőjét. Egymagában állt a kandalló előtt, szemben a vénekkel, karját összefonta izmos mellkasán. Komor arckifejezésétől még a mögötte lobogó tűz is hidegebbnek látszott. Frances Catherine éppen nekivágott a lépcsőnek, amikor elkapta Iain mogorva tekintetét. Lába megroggyant, de Patrick azonnal mellette termett és belékarolt. Iain látta az asszony félelmét, de azt hitte, hogy a tanácstól fél. A vének felé fordult, és intett Grahamnek, hogy elkezdheti. Minél előbb véget ér az elkerülhetetlen vita, annál hamarabb nyugodhat meg sógornője. A vének merőn bámulták az asszonyt. Az öt férfi úgy sorakozott egymás mellett, mint az orgonasípok. Vincent, a legidősebb volt egyben a legalacsonyabb is. A terem másik végében ült, a legtávolabb Grahamtől, aki a tanács nevében szólt. Duncan, Gelfrid és Owen ült kettejük közt. Hajuk a szürke különböző árnyalataiban játszott, és arcukat annyi sebhely borította, hogy az elég lett volna akár a kastély falaira is. Frances Catherine Grahamre összpontosított. A férfi szeme körül mély ráncok húzódtak, és az asszony szerette volna hinni, hogy a sok nevetéstől keletkeztek. Ettől a gondolattól megkönnyebbült kissé és már el tudta képzelni, hogy az öreg megértő lesz iránta. – Az urad meglepő történetet mesélt nekünk, Frances Catherine – kezdte Graham. – Annyira, hogy el sem akarjuk hinni. Bólintott is, hogy nyomatékot adjon szavainak, majd elhallgatott. Frances Catherine nem tudta, hogy mi a teendője: várjon, vagy kezdjen beszélni. Patrickre nézett, elkapta férje bátorító fejmozdulatát, mire elszántan megszólalt. – A férjem csakis igazat mondhatott. A tanács négy tagja egyszerre ráncolta össze a homlokát. Graham elmosolyodott. Gyengéd hangon kérdezte. – Elmondanád, miért követeled a férjedtől, hogy megtartsa az ígéretét?

Frances Catherine összerezzent, mintha a férfi rákiáltott volna. Tudta, Graham szándékosan használta a „követel” szót, hogy megsértse őt. – Asszony vagyok, és soha semmit nem követelnék az uramtól. Csak kérek, és most azt kérem, hogy tartsák tiszteletben Patrick adott szavát. – Rendben van – egyezett bele még mindig nyugodt hangon Graham. – Nem követelsz, csak kérsz. Most pedig elmagyaráznád a tanácsnak, mi az oka annak, hogy ilyen lehetetlen kéréssel állsz elő? Frances Catherine megmerevedett. Még hogy lehetetlen! Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. – Mielőtt beleegyeztem, hogy Patrick felesége legyek, megígértettem vele, ha terhes leszek, elhozza hozzám legkedvesebb barátnőmet, Lady Judith Elizabethet. Már csak kevés időm van hátra a szülésig. Patrick beleegyezett a kérésembe, és mindketten azt szeretnénk, ha mielőbb teljesíthetné. Graham arckifejezése azt sugallta, hogy egyáltalán nem örül az asszony magyarázatának. Megköszörülte a torkát, majd így szólt: – Lady Judith Elizabeth angol, ez nem zavar? – Nem, uram, egyáltalán nem zavar. – Úgy gondolod, hogy fontosabb az ígéret betartása, mint az a felfordulás, amit okozni fog? Szándékosan fel akarod borítani a szokásainkat, lányom? – Soha nem tennék ilyesmit – rázta meg a fejét Frances Catherine. Graham arcán megkönnyebbülés látszott. Frances Catherine úgy vélte, az öreg abban reménykedik, le tudja beszélni a dologról. Ezt a férfi következő megjegyzése is alátámasztotta. – Ezt örömmel hallom, Frances Catherine. – Elhallgatott, társai felé biccentett. – Soha nem hittem volna, hogy egy asszony ekkora galibát okozzon. Most, hogy letett erről az ostobaságról… Frances Catherine nem hagyta, hogy a férfi befejezze a mondatot. – Lady Judith Elizabeth nem fog felfordulást okozni. Graham válla meggörnyedt. Mégsem bizonyult olyan egyszerűnek rábírni Frances Catherine-t, hogy változtassa meg a véleményét. Homlokát ráncolva fordult újra felé. – Lányom, az angolokat sohasem fogadták szívesen errefelé – jelentette ki. – Ennek a nőnek meg kell osztani velünk az élelmét… Egy ököl csapódott keményen az asztalra. Gelfrid volt az, aki képtelen volt uralkodni az indulatán. Az öreg harcos Grahamre meredt és mély, rekedt hangon kijelentette: – Patrick asszonya meggyalázza a Maitland nevet ezzel a kéréssel. Frances Catherine szeme megtelt könnyel. Érezte, ahogy egész testét átjárja a rémület. Nem jutott eszébe egyetlen józan érv sem, amivel Gelfrid szavaira válaszolhatott volna. Patrick felesége mellé lépett. Hangja dühtől remegett, amint a tanács tagjaihoz szólt. – Gelfrid, kimutathatod a nemtetszésedet velem szemben, de ne emeld fel a hangod a feleségem jelenlétében!

Frances Catherine kikukucskált férje háta mögül, hogy lássa, hogyan reagál Gelfrid a rendreutasításra. Az öreg bólintott. Graham csendet intett, de Vincent, a legidősebb nem törődött vele. – Még soha nem hallotta olyat, hogy egy nőnek két neve lett volna, mielőtt Frances Catherine ide nem jött hozzánk. Arra gondoltam, hogy ez olyan furcsaság, amely a határvidéken élőkre jellemző. Erre most azt kell hallanom, hogy létezik egy másik kétnevű nő is. Mit szólsz ehhez, Graham? Az öreg felsóhajtott. Vincent elméje gyakran elkalandozott, ami elég bosszantó volt mindenki számára. – Nem tudom, mit kellene hozzá szólnom, de most nem is ez a kérdés. Ismét Frances Catherine-hez fordult. – Újra megkérdezem, szándékosan fel akarod borítani a szokásainkat? Mielőtt válaszolt volna, Frances Catherine előbújt Patrick háta mögül, és férje mellé állt, nehogy gyávának tűnjön. – Nem tudom, miből gondolják, hogy Lady Judith Elizabeth bármilyen bonyodalmat okozna. Nagyon kedves, jó szándékú teremtés. Graham lehunyta a szemét. Mikor végre megszólalt, hangjában nevetés bujkált. – Frances Catherine, mi nem igazán kedveljük az angolokat. Ezt minden bizonnyal te is észrevetted az elmúlt évek alatt, mióta köztünk élsz. – A határvidéken nőtt fel – emlékeztette vezetőjét Gelfrid, borostás állát dörzsölgetve. – Talán ezért nem tud ennél jobbat. Graham bólintott egyetértése jeléül. Hirtelen a felismerés szikrája gyúlt a szemében. A társaihoz hajol és a halkan mondott nekik valamit. Amikor befejezte, a többiek jóváhagyóan bólogattak. Frances Catherine rosszul érezte magát. Graham diadalmas arckifejezéséből arra következtetett, hogy a férfi megtalálta a módját, hogyan tagadja meg a kérését, mielőtt kikérné ura tanácsát. Patrick szemmel láthatóan ugyanerre a következtetésre jutott. Arca elsötétült haragjában, és egy lépést tett előre. Frances Catherine elkapta a kezét. Tudta, férje eltökélte, hogy teljesíti neki tett ígéretét, de azt nem akarta, hogy megbüntessék ezért. A büntetés kíméletlen lett volna még egy olyan büszke és erős férfi számára is, mint Patrick, és a megaláztatást képtelen lett volna elviselni. Megszorította férje kezét. – Úgy döntöttek, mivel nem tudok jobbat, ezért a maguk dolga megmondani, hogy mi a legjobb nekem. Így igaz? Grahamet meglepte az asszony okossága, mellyel kitalálta, mit forgat a fejében. Válaszolni akart a nyílt kihívásra, de Patrick megelőzte. – Nem, Graham nem mondhatja meg, mi a legjobb neked. Ezt személyes sértésnek venném. A tanács vezetője egy hosszú percig Patrickre meredt, majd határozott hangon kijelentette. – Patrick, engedelmeskedned kell a tanács döntésének!

– Egy Maitland a szavát adta. Ezt tiszteletben kell tartani! Iain zengő hangja betöltötte a termet. Mindenki felé fordult. Iain nem vette le a tekintetét a tanács szószólójáról. – Ezt a tényt nem változtathatjátok meg. – Hangja parancsolóan csengett. – Patrick ígéretet asszonyának, és azt teljesíteni kell. Néhány percig senki nem szólt, majd Gelfrid állt fel. Kezét az asztalon nyugtatva előrehajolt, hogy szembenézzen Iainnel. – Neked csak tanácsadási jogod van, semmi több. Iain vállat vont. – Az uratok vagyok – jelentette ki. – A ti akaratotokból – tette hozzá. – És én azt tanácsolom, hogy tiszteljétek a fivérem adott szavát. Csak egy angol szokta megszegni az ígéreteit, Gelfrid, egy skót soha. Gelfrid vonakodva bólintott. – Igazat szóltál – ismerte el. Egyedül négy ellen, gondolta Iain. Mennyire gyűlölte, amikor diplomáciához kellett folyamodnia, hogy megoldjon valamit. Jobban kedvelte az ökölharcot, mint a szavakkal való csatározást. Azt is gyűlölte, hogy engedélyt kell kérnie saját vagy az öccse cselekedeteihez. Erőt vett magán, hogy a jelen problémára tudjon összpontosítani. Újra Grahamhez fordult. – Tán annyira megvénültél, Graham, hogy már ilyen apróságok is nyugtalanítanak? Csak nem félsz egy angol fehérszemélytől? – Még szép, hogy nem– morogta az öreg. Szemmel láthatóan a puszta feltételezés is sértette. – Egyetlen nőtől sem félek! – Ezt nagy megnyugvással hallom – vigyorodott el Iain. – Egy pillanatra már aggódni kezdtem. Ravaszsága nem maradt hatástalan a vének vezetőjére. Graham elmosolyodott. – Ügyesen lépre csaltál. – Iain nem tett megjegyzést a nyilvánvaló igazságra. Graham, arcán még mindig széles mosollyal fordult Frances Catherine felé. – Még most sem világos számunkra a kérésed, ezért nagyra értékelnénk, ha elmagyaráznád, miért akarod, hogy az a nő idejöjjön. – Előbb azt kérdezd meg tőle, miért van mindkettőjüknek két neve! – szólt közbe Vincent. Graham elengedte a füle mellett az öreg kérését. – Elmondanád nekünk az indokaidat, lányom? – Az anyámat Francesnek hívták, a nagyanyámat pedig Catherine-nek. Azért kaptam meg mindkettőjük nevét, mert… Graham türelmetlen kézmozdulattal szakította félbe. Továbbra is mosolygott, nehogy az asszony azt higgye, rá haragszik. – Nem, nem, lányom. Nem arról akarok hallani, hogyan jutottál két névhez. Azt szeretném tudni, miért ragaszkodsz ahhoz, hogy idejöjjön az angol nő!

Frances Catherine elpirult, amiért így félreértette az öreget. – Lady Judith Elizabeth a barátnőm. Szeretném, ha mellette lenne, amikor elérkezik a szülés ideje. Ő már a szavát adta, hogy eljön hozzám. – A barátnőd és egyben angol is? – csodálkozott Gelfrid, és gondterhelten dörzsölgette az állát a nyilvánvaló ellentmondás miatt. Az öreg annyira döbbentnek látszott, hogy Frances Catherine tudta, nem szándékosan zaklatja ilyen kérdésekkel. Úgy vélte, nem tud olyan érvet mondani, amellyel meggyőzné az idős harcost. Igazából még azt sem hitte, hogy Patrick képes megérteni, milyen szoros kötelék alakult ki közte és Judith közt az évek során, pedig férje nem is volt olyan makacs és szokásokhoz konokul ragaszkodó, mint a vének. Ennek ellenére tudta, hogy magyarázatot kell adnia. – A szokásos határmenti ünnepségeken találkoztunk először – kezdte. – Judith csak négyéves volt, én pedig öt. Akkor még nem is értettük, hogy… mennyire különbözünk egymástól. Graham felsóhajtott. – De amikor megértettétek? – Akkor már nem számított – mosolygott Frances Catherine. Az öreg a fejét csóválta. – Az az igazság, hogy még mindig nem értem ezt a barátságot – vallotta be. – De urunknak igaza volt, amikor arra emlékeztetett, hogy nem szeghetjük meg a szavunkat. A barátnőd szívesen látott vendég nálunk, Frances Catherine. A fiatalasszony megkönnyebbült örömmel dőlt neki férjének, és megkockáztatott egy pillantást a tanács többi tagjára. Vincent, Gelfrid és Duncan mosolygott, de Owen, akiről azt hitte, hogy átaludta a faggatózást, hevesen rázta a fejét. Iain is észrevette a mozdulatot. – Nem értesz egyet a döntéssel, Owen? Az öreg nem vette le tekintetét Frances Catherine-ről, úgy válaszolt. – Egyetértek, de úgy gondolom, nem árt, ha előre figyelmeztetjük a leányzót. Nem szabad hiú reményeket táplálnia. Melletted állok, Iain, de arról is vannak tapasztalataim, hogyan szokták az angolok megtartani az ígéretüket. Természetesen ebben is a királyuk példáját követik. Az a semmirekellő gazember szinte percenként változtatja meg a véleményét. Ez a kétnevű angol nőszemély talán a szavát adta Patrick asszonyának, de nem fogja megtartani. Iain egyetértően biccentett. Kíváncsian várta, mennyi időbe telik a tanácsnak erre a következtetésre jutni. A vének most sokkal vidámabbnak látszottak. Azonban sógornője arcáról sem tűnt el a mosoly. Úgy nézett ki, Frances Catherine egy cseppet sem aggodalmaskodik amiatt, hogy barátnője esetleg nem tartja be az ígéretét. Iain kötelességének érezte, hogy megvédje nemzetsége minden tagját, de azt is tudta, hogy nem tudja megvédeni öccse feleségét az élet kíméletlen valóságától. Az asszonynak egyedül

kell megbirkóznia a csalódással, de ha túl lesz majd rajta, nyilvánvalóan rájön végre, hogy egyedül csak a családjára számíthat. – Iain, kit küldesz a nőért? – kérdezte Graham. – Nekem kell mennem – jelentette ki Patrick. Iain megrázta a fejét. – Neked most a feleséged mellett van a helyed. Már közeleg az ideje. Én megyek. – De hát vagy a nemzetség feje – vitatkozott Graham. – Ez nem illik… Iain nem engedte, hogy folytassa. – Ez családi ügy, Graham. Mivel Patrick nem hagyhatja magára az asszonyát, rám hárul ez a feladat. Így döntöttem – tette hozzá eltökélten, elejét véve a további vitának. Patrick elmosolyodott. – Még soha nem találkoztam a feleségem barátnőjével, Iain, de el tudom képzelni, hogy amikor meglát téged, kétszer is meggondolja, eljöjjön-e. – Ó, Judith Elizabeth biztosan örülni fog, hogy Iain kíséri el – szólt közbe Frances Catherine, és mosolyogva fordult a nemzetségfő felé. – Nem fog félni tőled, ebben biztos vagyok. Köszönöm, hogy vállalod ezt az utat. Judith biztonságban fogja magát érezni magát melletted. Iain felvonta a szemöldökét az utolsó megjegyzés hallatán, majd nagyot sóhajtott. – Frances Catherine, majdnem biztos vagyok abban, hogy nem szívesen jön majd el. Akarod, hogy kényszerítsem? Mivel az asszony Iaint nézte, nem látta, hogy a háta mögött Patrick gyorsan bátyja felé bólint. – Nem, nem szabad kényszerítened. Önszántából jön el hozzám. Patrick és Iain feladta a hiábavaló próbálkozást, hogy ráébressze Frances Catherine-t, lehet, hogy hiú ábrándokat kerget. Graham udvariasan elbocsátotta az asszonyt a gyűlésről. Patrick megfogta asszonya kezét, és az ajtó felé vezette. Frances Catherine sietett, hogy minél előbb kint legyen a nagyteremből, mert szerette volna átölelni férjét és elmondani neki, mennyire örül, hogy az ő asszonya lehet. Annyira… nagyszerű volt, ahogy kiállt mellette! Igaz, egy percig sem kételkedett benne, hogy így lesz, de akkor is köszönetet akart mondani neki, mivel úgy vélte, hogy a férfi hallani akarja. Elvégre a férfiak igénylik, hogy a feleségük kényeztesse, és időről-időre bókokkal halmozza el, nem igaz? Már majdnem a bejárati ajtónál járt, amikor meghallotta, hogy Graham a Maclean nevet említi. Megállt, hogy hallgatózzon. Patrick megpróbálta magával vinni, ezért Frances Catherine gyorsan lerúgta a cipőjét, és intett a férjének, hogy hozza vissza neki. Nem bánta, hogy Patrick ügyetlennek tartja. Kíváncsi volt, miről folyik a vita. Graham hangja dühösen csengett. A tanács nem figyelt rájuk. Duncan emelkedett szólásra. – Ellene vagyok mindenféle szövetségnek a Dunbarokkal. Nincs rájuk szükségünk! – tette hozzá

szinte kiáltva. – És ha a Dunbarok szövetségre lépnek a Macleanekkel? – kérdezte Iain dühtől remegő hangon. – Lépj végre túl a múlton, Duncan! Gondolj a következményekre! – Miért kellene a Dunbarokkal szövetkeznünk? – szólt közbe Vincent. – Mind álnok, mint a kígyó és szolgalelkű, mint egy angol. Még a gondolatát sem tudom elviselni. Nem, erről szó sem lehet! Iain igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Hadd emlékeztesselek benneteket, hogy a Dunbarok földje a Macleanek és köztünk terül el. Ha nem szövetkezünk velük, még képesek a gazember Macleanekhez fordulni segítségért. Ezt nem engedhetjük meg! Egyszerű a választás a rossz és a rosszabb között. Frances Catherine nem hallott többet a vitából, mert Patrick lábára húzta a cipőt és kituszkolta a teremből. Az asszony teljesen megfeledkezett a dicséretről, és alighogy kívül voltak az ajtón, nyomban az urához fordult. – Miért gyűlölik a Maitlandek a Macleaneket? – Régi keletű már a viszály – felelte a férfi. – A világon sem voltam, mikor kezdődött. – Rendbe lehet valaha hozni? Patrick vállat vont. – Miért érdekelnek a Macleanek? Természetesen nem mondhatta el neki. Ha megtenné, azzal megszegné Judithnak adott szavát, és ő nem akarta eljátszani barátnője bizalmát. Az is nyomós érv, hogy Patrick valószínűleg szívrohamot kap, ha megtudja, hogy Judith apja a Maclean uraság. Igen, ezt is figyelembe kell vennie! – Tudom, hogy a Maitlandek viszályban állnak a Dunbarokkal és a Macphersonokkal, de a Macleanekről még nem hallottam. Ezért kíváncsiskodtam. Miért nem tudunk megférni egy klánnal sem? Patrick elnevette magát. – Azért van pár, akiket a barátainknak nevezhetünk. Frances Catherine úgy döntött, hogy ideje témát váltani és áttérni a dicséretekre. Patrick visszakísérte a kunyhójukhoz. Hosszú csókkal búcsúzott tőle, és indult vissza a várudvarra. – Patrick, ugye tudod, hogy hű vagyok hozzád? – szólt utána Frances Catherine. – Természetesen – fordult vissza a férfi. – És mindig tekintettel voltam az érzéseidre, így van? – Igen. – Következésképpen, ha valami olyat tudok, ami nyugtalanítana téged, azt jobb, ha megtartom magamnak. Igaz? – Nem. – De ha elmondanám, azzal megszegném valaki másnak tett ígéretemet. Ezt nem tehetem.

Patrick visszasétált, és megállt közvetlenül előtte. – Mi az, amit nem mondasz el nekem? Frances Catherine a fejét rázta. – Nem akarom, hogy Iain erőszakoskodjon Judithtal – tört ki belőle abban a reményben, hogy sikerül elterelnie ura figyelmét. – Ha nem tud eljönni, nem szabad kényszerítenie. Addig nyaggatta Patricket, míg az vonakodva szavát nem adta, csak hogy megnyugtassa, azonban esze ágában sem volt megtartani az ígéretét. Nem fogja hagyni, hogy valami angol nőszemély összetörje felesége szívét. Ezzel együtt nyomasztotta, hogy hazudott Frances Catherine-nek, ezért borongós hangulatban kaptatott fel a kastélyhoz vezető domboldalon. Alighogy fivére kilépett a kapun, megszólította. – Beszélnünk kell, Iain. – Az ördögbe, Patrick! Ha azt akarod mondani, hogy más ígéretet is tettél az asszonyodnak, figyelmeztetlek, hogy semmi kedvem meghallgatni. Patrick nagyot nevetett. Megvárta, míg bátyja mellé ér. – A feleségem barátnőjéről van szó. Nem érdekel, hogyan csinálod, de hozd ide őt. Ha kell, vonszold idáig. Nem akarom, hogy Frances Catherine csalódjon. Éppen eleget aggódik a kicsi miatt. Iain az istállók felé indult. Karját összekulcsolta a háta mögött, fejét elgondolkodva hajtotta le. Patrick mellette sétált. – Ugye, tudod, ha erőszakoskodom ezzel a nővel, az azt jelenti, hogy háborút kezdek a családjával, és talán, ha a király úgy dönt, hogy érdekében áll, akkor Angliával is? Patrick a fivérére nézett, hogy lássa, hogyan vélekedik erről a lehetőségről. Iain mosolygott. Patrick megcsóválta a fejét. – János nem avatkozik bele, hacsak valami haszna nem származik belőle. Inkább a családja okozhat gondot. Nem valószínű, hogy csak úgy elengedik egy ilyen útra. – Kellemetlen lesz – jegyezte meg Iain. – Számít? – Nem. Patrick felsóhajtott. – Mikor indulsz? – Holnap pirkadatkor. Ma este még beszélni fogok Frances Catherine-nel. Minél többet meg akarok tudni ennek az angol nőnek a családjáról. – Van valami, amit Frances Catherine nem mondott el nekem – mondta Patrick akadozó hangon. – A Macleanekkel való viszályról faggatott… Nem folytatta. Iain úgy nézett rá, mintha eszét vesztette volna. – És te meg sem próbáltad rávenni, hogy mondja el, mi az ördögöt titkol előled?

– Ez nem olyan egyszerű – magyarázta Patrick. – Nagyon… tapintatosan kell az asszonynéppel bánni. Idővel úgyis elmondja majd, ami nyugtalanítja. Türelmesnek kell vele lennem. Különben lehet, hogy eltúlzom a dolgot. Az asszony mostanában minden miatt aggódik. Iain arckifejezését látva Patrick már bánta, hogy megemlítette Frances Catherine különös viselkedését. – Megköszönném, hogy vállalkoztál erre az útra, de nem akarlak megsérteni. – Tény, hogy ez nem olyan feladat, amin kapva kap az ember – ismerte be Iain. – Hét-nyolc napig is eltarthat, amíg odaérünk. Ez azt jelenti, hogy legalább nyolc napig tart, amíg visszaérek a nyafogó nőszeméllyel. Az ördögbe is, inkább kiállnék puszta kézzel egy tucat Maclean ellen, mintsem elvégezzem ezt a megbízatást. Iain mogorva hangja hallatán Patrick kis híján elnevette magát. Ezt persze nem engedte meg magának, mert tudta, hogy testvére jól orrba vágná, ha csak egy mosolyt is kockáztatna. A két fivér hallgatagon lépdelt egymás ellen, mindkettőt lefoglalták a maga gondolatai. Patrick hirtelen megtorpant. – Nem kényszerítheted azt a nőt! Ha nem akar eljönni, hagyd békén! – Akkor mi az ördögnek menjek el egyáltalán? – A feleségemnek igaza lehet – mondta gyorsan Patrick. – Lady Judith Elizabeth talán önszántából eljön hozzánk. Iain kemény pillantást vetett öccsére. – Önszántából? Elment az eszed, ha ezt hiszed. Hiszen angol. – Egy pillanatra elhallgatott. Nagyot sóhajtott. – Nem fog önszántából idejönni.

Második fejezet A küszöbön várt. Lady Judithot természetesen előre figyelmeztették. Két nappal azelőtt unokatestvére, Lucas látott négy skót harcost alig egy kőhajtásnyira, amint Horton Ridge-nél átkeltek a határon. Lucas nem véletlenül járt arra. Millicent nénikéje utasításait követte, és majd egy hónap telt már el körömrágással és álmodozással, amikor észrevette a skótokat. Annyira meglepődött a robosztus felföldi harcosok láttán, hogy majdnem elfelejtette, mi is a dolga. Szerencsére, hamarosan visszatért az emlékezete, és lóhalálában vágtatott Lady Judith távoli birtokára, hogy elmondja neki, készüljön fel a látogatókra. Judithnak nem sok tennivalója akadt. Mióta fülébe jutott, hogy barátnője állapotos, legtöbb holmija és a csinos, rózsaszínű szalaggal átkötött ajándékok összecsomagolva várták, hogy útra keljenek. Frances Catherine igazán időzíthetett volna jobban is! Judith épp hogy hazatért Tekel bácsi birtokára

a kötelező hathónapos látogatásra, amikor megérkezett az üzenet. Nem tehette meg, hogy összepakol és visszaindul Millicent nénihez és Herbert bácsihoz, mert ez olyan kérdéseket vetett volna fel, amelyekre nem állt szándékában válaszolni. Ezért elrejtette a csomagjait és az ajándékokat az istálló padlásán, és várta, hogy anyja, aki éppen otthon volt, elunja magát, és újra elutazzon. Anyja csak ritkán tartózkodott otthon, és akkor is hamar unatkozni kezdett. Ha elmegy, akkor szóba hozza majd a skóciai utazást gyámja, Tekel bácsi előtt. Anyja fivére, amikor nem ivott, halk szavú, szelíd lelkületű férfiú volt, szöges ellentéte húgának, Lady Corneliának. Ha viszont felöntött a garatra, természete az ellenkezőjére fordult. Amióta csak Judith az eszét tudta, Tekel bácsi nyomorék volt. Régebben ritkán vesztette el a türelmét, még akkor sem, amikor esténként annyira kínozta fájós lába, hogy az már elviselhetetlen volt. Judith mindig tudta, mikor tör rá a fájdalom, mert ilyenkor Tekel bácsi dörzsölgetni kezdte torz lábát és megparancsolta az egyik szolgálónak, hogy hozzon neki egy kupa forralt bort. A keserű tapasztalatok hamar megtanították a szolgálókat, hogy jobb, ha rögtön egy egész kancsóval hoznak a borból. Előfordult, hogy Judithnak sikerült elosonnia saját szobájába, mielőtt bácsikája gorombáskodni kezdett volna, de gyakrabban történt meg, hogy Tekel bácsi arra kényszerítette, mellette üljön egész este. Ilyenkor bácsikája melankolikus hangulatba került, a kezét szorongatta, miközben a múltról mesélt, amikor fiatal és életerős volt, igazi harcos. Alig huszonkét éves volt, amikor egy felborult szekér összezúzta a térdét. Amint a bor tompította a fájdalmat és megoldotta a nyelvét, átkozni kezdte a sorsot, amiért ilyen igazságtalan balesetet kellett szenvednie. Gyakran átkozta Judithot is. Ő azonban soha nem mutatta ki, mennyire bántják bácsikája szidalmai. Gyomra görcsbe rándult, és a görcs nem is oldódott, amíg nagybátyja el nem engedte maga mellől. Tekel iszákossága az évek során csak súlyosbodott. Egyre korábban kezdte az ivást, és minden elfogyasztott kupával durvább lett a viselkedése. Alkonyat felé többnyire már önmagát átkozta, vagy zavaros sértéseket vágott Judith fejéhez. Másnap reggel rendszerint nem emlékezett rá, miket mondott az előző éjjel. Judith azonban megjegyzett minden szót. Elszántan igyekezett, hogy meg tudja bocsátani bácsikája durva viselkedését. Próbálta elhitetni magával, hogy férfi fájdalmai sokkal elviselhetetlenebbek, mint az a szenvedés, amelyet neki okoz. Tekel bácsinak szüksége van az ő együttérzésére, a könyörületére. Judith anyja, Lady Cornelia egy cseppet sem volt szánalommal fivére iránt. Valóságos áldás volt, hogy soha nem töltött egy hónapnál többet otthon egyfolytában. Nem sokat törődött Tekellel, de a tulajdon lányával sem. Amikor Judith kisebb volt, anyja hideg, távolságtartó viselkedése fájt neki a legjobban. Tekel bácsi azzal vigasztalta, hogy anyja azért tartja távol magát tőle, mert az apjára hasonlít, és anyja annyira szerette a bárót, hogy még mindig, annyi év után is gyászolja. Amikor a lányára néz, magyarázta neki bácsikája, a veszteség fájdalma annyira eltölti, hogy más érzésnek nem is jut helye. Mivel akkoriban nagybátyja még nem ivott annyit, Judithnak nem volt oka kételkedni a szavaiban. Ennek

ellenére nehéz volt elhinnie, hogy létezhet ekkora szerelem férfi és nő között, és anyja szeretetének hiánya állandó fájdalom forrása volt a számára. Judith négyéves koráig Millicent nénivel és Herbert bácsival élt. Egyszer, amikor először járt látogatóban Tekel bácsinál és anyjánál, a kislány véletlenül papának szólította Herbert bácsit, amitől anyja rettenetes dühbe gurult. Tekel sem örült túlzottan, és úgy döntött, hogy a kislánynak ezentúl több időt kell vele töltenie. Megparancsolta Millicent néninek, hogy minden évben hat hónapra hozza el Judithot az ő birtokára. Tekelt még a gondolat is elborzasztotta, hogy unokahúga Herbertet hiheti apjának. Ezért minden reggel, amikor agyát még tompította el a bor, leült Judith mellé és mesélt neki az igazi apjáról. A kandalló fölött lógó hosszú, görbe kard az apjáé volt, és ezt használta azok ellen, akik el akarták ragadni Angliát törvényes királyától. Édesapja igazi nemes volt, aki őfelsége életének védelmében halt hősi halált, mesélte Tekel bácsi. A történeteknek nem volt se vége, se hossza… és mindegyik csuda hőstettekkel volt teli. A kislány szemében apja igazi szent volt. Azt mesélték neki, hogy május elsején halt meg, és Judith minden évben teleszedte szoknyácskáját vadvirágokkal, és mindet az apja sírjára szórta. Elmondott egy imát a lelki üdvéért is, bár úgy vélte, erre semmi szükség. Apja egész biztosan a mennyországban lakik, és most a Teremtőt szolgálja ugyanolyan hűségesen, ahogy életében királyával tette. Judith tizenegy éves volt, és éppen a határmenti ünnepségekre utazott, amikor megtudta apjáról az igazságot. Nem Anglia védelmében halt meg. Még csak nem is volt angol. Az anyja nem gyászolta férjét, hanem szenvedélyesen gyűlölte, és ez a gyűlölet az évek során szemernyit sem enyhült. Tekel csak az igazság egyik felét mondta el neki. Judith valóban emlékeztető volt anyja számára. Állandóan arra a szörnyű hibára emlékeztette, melyet egykor elkövetett. Millicent néni leültette Judithot, és elmondott neki mindent, amit csak tudott. Húgy dacból lett a skót nemesúr felesége, amikor az angol bárót, akit kiszemelt magának, apja és a király nem tartotta megfelelő partinak számára. Lady Cornelia nem szokott hozzá, hogy megtagadjanak tőle valamit. Alig két héttel azután, hogy találkozott a felföldivel a királyi udvarban, már hozzá is ment feleségül. Meg akarta leckéztetni apját. Fájdalmat akart okozni neki, és ez kétségtelenül sikerült is neki, de nagy árat fizetett érte, saját boldogságát. A házasság öt évig tartott, majd Cornelia visszatért Angliába. Könyörgött bátyjának, hogy fogadja be, de eleinte nem volt hajlandó magyarázatot adni, hogy mi történt vele. Később, miután terhessége nyilvánvalóvá vált, azt mondta testvérének, hogy férje elkergette, amikor megtudta, hogy gyereket vár. Nem akarta többé sem őt, sem a kisbabát. Tekel szeretett volna hinni húgának. Magányosan élt, és egy kis unokaöcs vagy unokahúg gondolata nagyon is vonzónak tűnt számára. Miután azonban Judith megszületett, kiderült, hogy Cornelia még a látványát sem bírja elviselni a gyereknek. Millicentnek és Herbertnek sikerült rábeszélnie Tekelt, hogy

bízza rájuk a kicsit. Cserébe meg kellett ígérniük, hogy soha nem beszélhetnek Judithnak az apjáról. Millicent néninek esze ágában sem volt betartania ezt az ígéretet, de addig várni akart, amíg Judith elég idős nem lett ahhoz, hogy megértse a dolgot. Akkor leült vele és mindent elmesélt neki, amit az apjáról tudott. Judithnak ezernyi kérdése volt, Millicent néni azonban csak kevésre tudott válaszolni. Még azt sem tudta biztosan, hogy a skót nemesúr él-e még. A nevére viszont emlékezett. Macleannek hívták. Soha nem találkozott a férfival, így azt sem tudta, hogy néz ki. De mivel Judith egyáltalán nem hasonlított az anyjára, Millicent néni feltételezte, hogy szőke haját és kék szemét a család apai ágáról örökölte. Ez már túl sok volt Judith számára. Kis agyában csak az évek során elhangzott hazugságok ragadtak meg. Úgy érezte, elárulták, és hogy bele kell pusztulnia a fájdalomba. Frances Catherine már várt rá. Alighogy magukra maradtak, Judith mindent elmesélt barátnőjének. Közben gyakran eleredt a könnye. Frances Catherine fogta a kezét, és együtt érzően vele sírt. Egyikük sem értette, miért csapták be Judithot ilyen galádul, de miután alaposan megtárgyalták a dolgot, arra az eredményre jutottak, hogy az okok már nem olyan fontosak. Kiagyaltak egy tervet. Az egyértelmű volt, hogy Judith nem kérheti számon anyján vagy Tekel bácsin az igazságot. Ha rájönnének, hogy Millicent néni mesélt neki az apjáról, valószínűleg rákényszerítenék, hogy örökre hazaköltözzön. Még a gondolat is dermesztő volt. Millicent néni, Herbert bácsi és Frances Catherine jelentették Judith számára az igazi családot. Csak bennük tudott megbízni, és semmiképpen nem hagyhatta, hogy anyja elválassza tőlük. Bármilyen nehéz lesz is, türelmesnek kell lennie. Meg kell várnia, amíg idősebb lesz. Akkor majd, ha még mindig érdekli az ügy, megtalálja a módját, hogy eljusson a Felföldre és felkutassa az apját. Frances Catherine megígérte, hogy segíteni fog neki. Az évek gyorsan szálltak. Frances Catherine elígérkezett egy határmenti fiatalembernek a Stewart klánból, de mielőtt az esküvőre sor kerülhetett volna, a Kirkcaldyk összerúgták a port a Stewart nemzetség urával. A frissen kitört viszályból Patrick Maitland húzott igazán hasznot, aki alig egy héttel a Stewartokkal kötött egyezség felbomlása után megkérte Frances Catherine kezét. Amikor Judith meghallotta, hogy barátnője egy felföldihez ment feleségül, biztosra vette, hogy a sors vette kezébe az irányítást, hogy segédkezet nyújtson neki. Már régebben megígérte Frances Catherine-nek, hogy meglátogatja, amikor várandós lesz, és amíg nála lesz, biztosan talál majd alkalmat rá, hogy megkeresse apját, gondolta. Másnap akart indulni. Frances Catherine rokonai már úton vannak érte. Az egyetlen probléma csak az, hogyan magyarázza ezt meg Tekel bácsinak. Szerencsére, anyja Londonban van. Mindig nagy volt a felfordulás, amikor anyja otthon tartózkodott,

de az asszony többnyire hamar ráunt a vidéki élet egyhangúságára. Alig egy hete felutazott a fővárosba. Lady Cornelia imádta az udvar kavargó, pletykás nyüzsgését, a feslett életmódot, de mindenekelőtt az intrikát és titkolózást, amely a szövevényes szerelmi kalandokat kísérte. Ő maga Ritch báróra vetett szemet mostanság, egyik legkedvesebb barátnője jóképű férjére, és azt tervezte, hogy két héten belül az ágyába csábítja a férfit. Judith hallotta, amikor eldicsekedett tervével Tekel bácsinak, és jót nevetett testvére felháborodásán. Judithot már semmi nem lepte meg anyjával kapcsolatban. Most is csak hálát érzett, hogy egyedül Tekel bácsival kell megküzdenie. Megvárta az elutazás előtti estét, és csak ekkor akart beszámolni nagybátyjának a terveiről. Nem állt szándékában engedélyt kérni tőle, de úgy érezte, hálátlanság lenne részéről, ha egy szó nélkül faképnél hagyná. Rettegett az előtte álló beszélgetéstől. Bácsikája hálószobája felé tartva a jól ismert görcs már ott feszült a hasában. Azon imádkozott, hogy a sör inkább melankolikus hangulatba ringassa a bácsit, és ne szörnyeteggé változtassa. A szoba homályba borult, a levegő nyirkos és dohos volt. Valahányszor belépett ide, Judith mindig úgy érezte, megfullad. Mély levegőt vett, hogy megnyugodjon. Az ágy melletti szekrényen egy szál gyertya égett. Judith alig tudta kivenni nagybátyja arcát a szoba árnyai között. Lelke mélyén állandóan attól rettegett, hogy egyszer leég az egész ház, mivel Tekel gyakran merült részeg álomba, mielőtt elfújhatta volna a gyertyát. Judith megszólította bácsikáját, ő azonban nem válaszolt. A lány beljebb sétált, mire Tekel bácsi felismerte és ráköszönt. Hangja bizonytalan volt. Közelebb intette magához Judithot, és miután a lány odasietett az ágyhoz, megfogta a kezét. Tétován elmosolyodott, mire Judith megkönnyebbülten felsóhajtott. Bácsikája ezen az estén melankolikus hangulatban volt. – Ülj ide mellém, hadd meséljek el neked egy történetet abból az időből, amikor együtt vágtattam apáddal a csatába! Mondtam már, hogy mindig ugyanazt a nótát énekelte, amikor felhangzott a kürtök csatába szólító hangja? És abba sem hagyta, amíg a csata tartott. Judith leült az ágy melletti székre. – Bácsikám, mielőtt folytatnád ezt a történetet, egy fontos dologról szeretnék veled beszélni. – Az talán nem elég fontos, hogy apádról hallj? Judith úgy tett, mint aki nem is hallotta a kérdést. – Valamit el kell mondanom. – És mi légyen az? – Megígéred, hogy nem leszel rám dühös? – Ugyan, mikor voltam én rád dühös? – kérdezett vissza, tökéletesen elfelejtkezve az ezernyi esetről, amikor durván bánt unokahúgával. – Mondd csak el bátran, mi bánt, Judith! Én pedig végig mosolyogni

fogok a vallomás alatt. A lány bólintott, és összefonta a kezét az ölében. – A húgod, Millicent és férje minden nyáron elvittek engem a határmenti ünnepségekre. Herbert bácsinak rokonai élnek arrafelé. – Igen, tudok róla – jegyezte meg Tekel. – Add ide a kupámat, és folytasd! Tudni akarom, miért nem meséltél eddig ezekről az ünnepségekről. Judith figyelte, hogy issza ki Tekel bácsi a kupát, és önti tele újra, mielőtt ő folytathatta volna a mondandóját. A fájdalom a gyomrában egyre erősebb lett. – Millicent néni úgy vélte, jobb lesz, ha nem mondom el neked és anyának. Arra gondolt, hogy biztosan haragudnátok, ha megtudnátok, hogy kapcsolatba kerültem a skótokkal. – Ez így igaz – biccentett Tekel bácsi, és megint nagyot húzott a kupából. – Általában nem helyeslem a haragtartást, de anyádnak jó oka volt rá, hogy így érezzen. Azt is megértem, miért nem meséltél nekünk ezekről az ünnepségekről. El tudom képzelni, hogy milyen nagyszerűen érezted ott magad. Nem vagyok még olyan öreg, hogy ne emlékeznék magam is, milyen pompás szórakozás. Mégis, azt mondom, hogy ennek véget kell vetni. Nem mehetsz el többé a határra! Judith mély lélegzetet vett, hogy fékezze valamelyest haragját. – Az első ünnepen, amelyen részt vettem, találkoztam egy lánnyal, akit Frances Catherine Kirkcaldynek hívtak. Azonnal összebarátkoztunk, és minden évben felújítottuk ezt a barátságot, míg csak Frances Catherine férjhez nem ment és el nem költözött a határról. Tettem neki egy ígéretet, és most itt az ideje, hogy beváltsam. El kell utaznom egy rövid időre – fejezte be suttogva. Bácsikája rámeredt véreres szemével. Nyilvánvaló volt, hogy nem igazán tudta követni Judith magyarázatát. – Ez meg mit jelent? – akarta tudni. – Csak nem oda akarsz utazni? – Először arról szeretnék beszélni, milyen ígéretet tettem tizenegy éves koromban. – Megvárta a férfi jóváhagyó bólintását, mielőtt folytatta volna. – Frances Catherine édesanyja szülés közben halt meg, akárcsak a nagyanyja. – Ebben semmi különleges sincs – morogta Tekel. – Sok asszony hal meg, miközben anyai kötelességét teljesíti. Judith úgy tett, mintha nem hallotta volna bácsikája szívtelen megjegyzését. – Néhány évvel ezelőtt megtudtam Frances Catherine-től, hogy a nagyanyja valójában a szülés utáni héten halt meg, és ez természetesen nagyon bíztató hír. – Miért olyan bíztató ez? – Mert a halálát nem az okozta, hogy szűk volt a csípője. Tekel vállat vont.

– Akkor is a szülés okozta a halálát – jelentette ki. – Neked pedig nem lenne szabad ilyen bizalmas dolgokkal foglalkoznod. – Frances Catherine biztos benne, hogy meg fog halni – mondta Judith. – Ezért foglalkozom vele. – Folytasd! Az ígéretről akarok hallani! De tölts még ebből az édes seritalból, míg magyarázol. – Frances Catherine azt kérte, hogy ígérjem meg, elmegyek hozzá, amikor terhes lesz. Maga mellett akart tudni a halála óráján. Olyan kis kérés ez, és én azonnal beleegyeztem. Nagyon régen tettem ezt az ígéretet, de azóta minden nyáron, amikor találkoztunk, megerősítettem. Nem akarom, hogy a barátnőm meghaljon – tette hozzá. – Ezért aztán igyekeztem mindent megtanulni, amit egy bábaasszonynak tudni kell. Időm nagy részét annak szenteltem, hogy megismerjem a legújabb módszereket. Millicent néni rengeteget segített. Az elmúlt két évben sok tekintélyes bábaasszonyt keresett meg, akiktől tanulhattam. Tekel bácsit teljesen elképesztette Judith vallomása. – Csak nem képzeled, hogy megmentheted azt az asszonyt? Ha isten magához akarja szólítani a barátnődet, a közbeavatkozásod súlyos bűnként terheli meg a lelkiismeretedet. Te csak egy porszem vagy, és mégis azt hiszed, hogy szembeszállhatsz az Úr akaratával? – tette hozzá gúnyosan. Judith nem akart vitatkozni vele. Annyira megszokta már az évek során bácsikája sértéseit, hogy szinte fel sem vette őket. Büszke volt erre a tulajdonságára, de most azt kívánta, bárcsak enyhülne gyomrában a fájdalom. Lehunyta szemét és újabb mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna. – Frances Catherine hamarosan szülni fog, és a rokonai már úton vannak ide, hogy magukkal vigyenek. Tökéletes biztonságban leszek. Biztosra veszem, hogy legalább két nő jön értem, és szép számmal lesznek harcosok is, akik a biztonságunkat vigyázzák majd. Tekel bácsi feje visszahanyatlott a párnára. – Jóságos isten, azt kéred tőlem, hogy visszamehetsz-e a határvidékre? És mit fogok mondani anyádnak, ha visszatér, és azt látja, hogy nem vagy itt? Judith ugyan nem kérte bácsikája engedélyét, de bölcsen úgy döntött, hogy ezt most nem említi meg. Tekel bácsi lehunyta a szemét. Úgy nézett ki, mint akit az álom környékez. A lány tudta, sietnie kell, ha be akarja fejezni mondandóját, mielőtt a bácsi részeg álomba merülne. – Nem a határvidékre akarok menni – kezdte. – Felföldnek nevezik a helyet, és messze északon van, Moray Firth közelében. Bácsikája szeme felpattant. – Szó sem lehet róla! – üvöltötte. – De bácsikám… A férfi felé nyúlt, hogy megüsse, Judith azonban már odébb ment a székkel, hogy ütés távolságon kívül legyen. – Elegem van már ebből a vitából – kiabált tovább. Annyira fel volt háborodva, hogy nyakán kidagadtak az erek.

Judith erőt gyűjtött, hogy szembeszálljon vele. – Nekem viszont még nincs elegem – vágott vissza. Tekel bácsi döbbenten bámult rá. Judith mindig is csendes, félénk kislány volt. Soha nem szokott vele vitatkozni. Ugyan, mi üthetett most bele? – Millicent nénikéd tömte tele a fejedet ezekkel az ostobaságokkal? – Tudok mindent apámról. Tekel bácsi hosszan nézte a lányt, mielőtt a söréért nyúlt. Judith látta, hogy reszket a keze. – Természetes, hogy mindent tudsz az apádról, hiszen meséltem neked róla. Nagyszerű báró volt és… – Macleannek hívják és valahol a Felföldön él. Nem angol báró, hanem skót nemes. – Kitől hallottad ezt a képtelenséget? – Millicent néni mesélte el sok évvel ezelőtt. – Hazugság! – üvöltötte bácsikája. – Miért hinnél Millicentnek? A húgom… – Ha nem igaz, miért ellenzi annyira, hogy a Felföldre menjek? Tekel bácsi elméjét már lassúvá tette a sör, így semmilyen épkézláb indokkal nem tudott előállni. – Nem mehetsz el, és ez az utolsó szavam! Hallottad, amit mondtam? – Maga az ördög sem tarthatna vissza attól, hogy meglátogassam Frances Catherine-t – jelentette ki Judith nyugodt hangon. – Ha el mersz menni, soha többé nem térhetsz vissza ide! – Akkor nem jövök vissza – biccentett a lány. – Te hálátlan nőszemély! – kiáltotta a férfi. – Próbáltam rendesen bánni veled. A történeteket is azért találtam ki apádról… Nem folytatta. Judith megcsóválta a fejét. – Miért találtál ki hamis történeteket? – Adni akartam neked valamit, amibe kapaszkodhatsz, különösen, hogy az anyád a látásodat se bírta. Te is tudod. Megszántalak, és próbáltam egy kicsit könnyebbé tenni számodra a dolgot. Judith gyomra görcsbe rándult, és olyan fájdalom hasított belé, hogy kis híján kétrét görnyedt. Úgy érezte, mintha rádőlt volna a szoba fala. – Hallottam, amikor anyám egyszer azt mondta, hogy Herbert bácsi nem is igazi nemesember, mert tisztátalan vér folyik az ereiben. Ugyanezt érzi velem kapcsolatban is, igaz? – Erre nem könnyű válaszolni. – Tekel bácsi hangja fáradt és védekező volt. – Csak annyit tehettem, hogy igyekeztem csökkenteni anyád befolyását. – A kandalló felett függő kard… kié valójában? – kérdezte Judith. – Az enyém. – És a nagy rubinköves gyűrű, amelyet ezen a láncon a nyakamban hordok? – vonta elő a gyűrűt a

kebléből. – Ez is a magáé? A férfi felhorkant. – A gyűrű azé a gazember Macleané. A díszítés a kő körül valami családi jelzés. Anyád hozta magával, csak hogy bosszantsa az urát, amikor elhagyta. Judith elengedte az eddig görcsösen szorított gyűrűt. – És mi a helyzet a sírral? – Üres. A lánynak nem volt több kérdése. Még néhány percig üldögélt ott, kis kezét ökölbe szorítva. Amikor legközelebb bácsikájára nézett, a férfi már mélyen aludt, és hamarosan horkolni kezdett. Judith kivette kezéből az üres kupát, a tálcát az ágy másik oldalára vitte, elfújta a gyertyát, majd elhagyta a szobát. Hirtelen rádöbbent, hogy mit kell tennie. Le kell számolnia egy hazugsággal. A nap éppen lebukott a látóhatáron, amikor átrohant a csapóhídon és felkapaszkodott a domboldalon a temetőhöz. Nem lassított rohanásán, amíg el nem érte az üres sírt. Félrerúgta az elhervadt virágokat, majd megragadta a díszesen faragott követ a sírhant fejénél. Sokáig tartott, míg kiszakította a helyéből, és még tovább, mire sikerült teljesen összetörnie. Másnap reggel útra készen állt. Nem ment vissza nagybátyja szobájába, hogy elbúcsúzzon tőle. Minden szolgáló ott tolongott körülötte, és egymással versengve lesték minden kívánságát. Judith eddig nem is vette észre, hogy az emberek sokkal inkább hűségesek hozzá, mint nagybátyjához. Mélyen meghatotta szolgálatkészségük. Paul, az istállómester már felmálházta a csapott hátú kancát, amelyik a csomagokat fogja vinni. Judith kedvenc hátasát, egy Glory nevű kancát nyergelte fel éppen, amikor Jane sietett ki a házból egy újabb zsákot cipelve, amelyben élelem volt. A lány esküdözött, hogy az elemózsia egész útra elegendő lesz. A zsák súlyából Judith arra következtetett, hogy a lány annyi ennivalót pakolt, amennyivel akár egy egész hadsereget jól lehetne lakatni. Samuel, a kapuőr nagyot kiáltott, jelezve a skótok érkezését. A csapóhidat nyomban leengedték. Judith a lépcső tetején állt, arcára mosolyt erőltetett, bár nagyon ideges volt. Amikor a lovasok elérték a csapóhidat, és lovaikkal végigdübörögtek rajta, a lány arcán elhalványult a mosoly. Hátán végigfutott a hideg. A csapatban egyetlen nő sem volt. Négy harcos érkezett, Judith szemében valamennyien nagydarab, barbár férfinak tűnt valamennyi. A nyugtalanság átterjedt a lány gyomrára is, amikor a lovasok közelebb értek, és ő megpillantotta az arcukat. Egyikőjük sem mosolygott. Ami azt illeti, inkább ellenségesnek néztek ki. Mind a négyen vadászplédjüket viselték. Judith tudta, hogy mindegyik klán két különböző plédet használ. Az arany, barna és zöld árnyalatait akkor viselték, amikor vadra… vagy emberre vadásztak, mivel ezek a színek beleolvadtak az erdő színeibe, így jobban elrejtették őket zsákmányuk elől. A színesebb öltözéket egyéb alkalmakkor vették fel.

Csupasz térdük nem lepte meg a lányt. Hozzászokott már a skótok különös öltözetéhez, mivel a határmenti ünnepségeket résztvevő férfiak valamennyien térdig érő plédet viseltek. Még meg is tudott különböztetni néhány nemzetséget a színeik alapján. Angliában a bárók a zászlóikon hordozzák a színeiket, Skóciában azonban – ahogy Frances Catherine magyarázta – a nemzetség urát és embereit a ruházatuk színe alapján lehet felismerni. Meglepte viszont a férfiak haragos arca. Nem értette, mitől ilyen zordak, de végül úgy döntött, hogy biztos a kimerítő út rosszkedvük oka. Gyenge mentség volt ugyan, de semmi jobbat nem tudott kiötölni. Egyik harcos sem szállt le lováról, amikor odaértek hozzá. Hárman felsorakoztak az első lovas mögött, akiről Judith feltételezte, hogy ő lehet a vezető. Hosszú ideig nem esett egyetlen szó sem. A férfiak nyers kíváncsisággal fürkészték a lányt. Judith nem tehetett róla, de ő is leplezetlenül megbámulta a vezetőt. Úgy vélte, soha nem volt még ilyen nagyszerű látványban része. A férfi teljesen lenyűgözte. Ő volt a leghatalmasabb termetű a harcosok között. Széles válla majdnem eltakarta a napot. Csak néhány sugár fonta körbe alakját, fenségessé és legyőzhetetlenné varázsolva őt. Mégsem volt varázslat. Pusztán egy nyersességében is vonzó, jóképű férfi, aki kétségtelenül a kis csapat legdaliásabb tagja volt. A pléd szétnyílt testén és láttatni engedte bal combját. Izmai feszesek és kemények voltak, akár az acél. Mivel nem volt illendő nyíltan megbámulni egy ennyire intim testrészt, Judith gyorsan elkapta a tekintetét, és újra a férfi arcába nézett. Úgy tűnt, az nem vette észre a lány illetlen pillantását. Judith megkönnyebbülten felsóhajtott. Teremtőm, egész nap el tudná bámulni ezt a pompás férfit, gondolta. Sötét, gesztenyebarna haját, melyben itt-ott göndör tincsek kunkorodtak. Meztelen karját, mely ugyanolyan bronzszínű volt, mint arca. Élesen metszett profilja vonzotta Judith tekintetét. Ó, igen, remek férfi, igazi harcos minden porcikájában, mégis a szeme keltette fel leginkább a lány érdeklődését. Gyönyörű, szürkésen ragyogó szempár tekintett rá. A harcos tekintete rátapadt, és ez nyugtalanította. Olyan erő és hatalom sugárzott belőle, hogy a lánynak kis híján elakadt a lélegzete. Tekintetének erejétől Judith úgy érezte, menten elpirul, és ami még inkább zavarba ejtette, hogy maga sem tudta miért. Jóságos isten, nagyon remélte, hogy nem ő Frances Catherine ura. Szörnyen rideg embernek tűnt. Judith el sem tudta képzelni, hogy nevetni is tud. Mégis, volt benne valami, ami megfogta a szívét. Valami, ami miatt szerette volna felajánlani neki a barátságát. Igazán különös reakció volt ez részéről, de még különösebb volt az a tény, hogy minél tovább nézte, nyugtalansága annál inkább csökkent. Csodálatos kaland vár rá! Maga sem tudta, honnan villant belé hirtelen a gondolat. Semmi értelmét nem látta ugyan, de sokkal jobban összezavarta az, hogy a harcos ilyen hatással van rá, semhogy megpróbálta volna kibogozni az értelmét. Csak azt tudta biztosan, hogy hirtelen minden aggodalma elszállt, és biztonságban érezte magát. A lovag arcán látszódott, hogy cseppet sem lelkesíti a vállalt feladat, de Judith mégis biztos volt abban, hogy a férfi hűségesen védelmezni fogja az úton.

Már nem is nyugtalanította, hogy nincsenek a csapatban asszonyok. Kit érdekel az illendőség? Judith alig várta már, hogy induljanak. Maga mögött hagyja végre a hazugságokat, a fájdalmat, az elutasítást és az összes árulást. És akkor fogadalmat tett, hogy soha többé nem tér ide vissza. Soha! Még látogatóba sem, legyen szó akármilyen rövid időről is. Millicent nénivel és Herbert bácsival fog élni ezután, és ezt senki nem akadályozhatja meg. Bárcsak anyának és apának hívhatná őket! Judith olyan felszabadult boldogságot érzett, hogy legszívesebben hangosan felkacagott volna. Mégis elnyomta a vágyat, mivel tudta jól, hogy a skót vitézek úgysem értenék meg. Hogyan is tehetnék? Hiszen ő is alig értette meg saját magát. Úgy tűnt, a csend már órák óta tart, pedig tudta, csak néhány perc telt el. Ekkor Paul kinyitotta az istálló ajtaját. Az olajra áhítozó rozsdás sarokvasak nyikorgása nyomban magára vonta a harcosok figyelmét. A vezető kivételével valamennyien arra fordultak. Ketten még a kardjukért is nyúltak. Hirtelen rájött, hogy a harcosok úgy viselkednek, mint akik ellenséges földön járnak, tehát természetes, hogy állandóan résen vannak. Nem is csoda, hogy ennyire mogorvák. Zord arckifejezésük magához térítette Judithot. Ismét a vezető fordult. – Maga Frances Catherine ura? A férfi nem válaszolt. Judith már éppen meg akarta ismételni a kérdést kelta nyelven, amikor a vezető mögött álló harcos megszólalt. – Patrick az asszonyával van. Mi Patrick rokonai vagyunk. Olyan torokhangon beszélt, hogy a lány alig értette meg a szavait. A harcos előbbre léptetett a lovával, és amikor a vezére mellé ért, újra megszólalt. – Ön Lady Judith Elizabeth? Judith elmosolyodott. Frances Catherine-en kívül senki nem szólította Judith Elizabethnek. – Igen, de nyugodtan hívhatnak Judithnak. Kérem, uram, mondja meg, hogy van Frances Catherine! – Kövér. Judith nagyot nevetett a kurta válasz hallatán. – Annak is kell lennie. De jól érzi magát? A férfi biccentett. – Hölgyem, hosszú utat tettünk meg azért, hogy elmondja, nem hajlandó velünk jönni. Ha lenne olyan kegyes, hogy most rögtön elutasít minket, akkor indulhatnánk is vissza. A lány szeme tágra nyílt meglepetésében. Az, aki akarata ellenére megsértette, gesztenyebarna hajú, zöld szemű, amúgy rokonszenves férfi volt. Judith végignézett a többieken. – Mind azt gondolják, hogy nem megyek magukkal? – kérdezte hitetlenkedő hangon. A harcosok egy emberként bólintottak. Judith teljesen elképedt.

– Csak azért tették meg ezt a hosszú utat, hogy hallják, amint nemet mondok? A férfiak újra bólintottak, mire a lány hangosan felkacagott. – A mi Frances Catherine-ünkön nevet, mert ő naiv módon hitt abban, hogy ön betartja az ígéretét? – kérdezte az egyik harcos. – Nem, uram – bökte Judith. – Én önökön nevetek. Arra gondolt, talán nem kellett volna ennyire őszintének lennie, mivel a férfi úgy nézett rá, mint aki legszívesebben megfojtaná. Igyekezett visszafogni nevetését. – Elnézést kérek, uram, ha netán megsértettem. Igaz, nevettem magán, de csak egy kicsit. A megjegyzése kissé meglepett. Úgy tűnt, a férfit nem békítette meg a magyarázat. Judith halkan felsóhajtott, és úgy döntött, újrakezdi a beszélgetést. – Hogy hívják, uram? – Alexnek. – Örülök, hogy megismerhetem, Alex – jelentette ki Judith, és pukedlizett hozzá. A férfi elkeseredetten emelte égnek a tekintetét. – Hölgyem, csak az időnket vesztegeti. Ha végre elutasítana minket, akkor máris távoznánk. Nem kell magyarázkodnia, egy egyszerű „nem” is megteszi. A harcosok ismét bólintottak. Judith úgy érezte, menten megfullad a visszafojtott nevetéstől. – Attól tartok, nem leszek képes azzal szolgálni önöknek, amiben oly nyilvánvalóan reménykednek – kezdte. – Szándékomban áll megtartani a barátnőmnek adott szavam. Égek a vágytól, hogy újra láthassam Frances Catherine-t. Úgy vélem, az lesz a legjobb, ha mielőbb elindulunk. Természetesen megértem, ha fel akarják frissíteni magukat az indulás előtt. Úgy látta, sikerült alaposan meglepnie vendégeit a rövid beszéddel. Alex elképedve bámult rá, a többiek viszont csak enyhe zavarodottsággal figyelték. Egyedül a vezetőjük nem mutatott semmi érzelmet. Judith ezúttal nem nevetett, de azt nem tudta megállni, hogy el se mosolyodjon. Szándékosan kelta nyelven beszélt, hogy ezzel is lenyűgözze őket, és abból, ahogy a harcosok rámeredtek, úgy vélte, elérte célját. Judith elhatározta, hogy jól az emlékezetébe vési az arckifejezésüket, hogy később részletesen beszámolhasson róla barátnőjének. Frances Catherine minden bizonnyal ugyanolyan mulatságosnak fogja találni, mint ő. – Valóban komolyan gondolja, hogy velünk jön, kislány? – kérdezte Alex. Hát nem éppen most mondta? Judith igyekezett elrejteni elkeseredését. – Igen, komolyan gondolom, hogy önökkel megyek – válaszolt határozott, ellentmondást nem tűrő hangon. Tekintetét újra a vezetőre emelte. – Jobb lesz, ha megérti, nem érdekel, hogy kíván-e az útitársam lenni vagy sem! Semmi sem tarthat vissza attól, hogy megtartsam az ígéretemet. Ha gyalog kell

is kutyagolnom Frances Catherine otthonáig, hát istenemre, megteszem. Most pedig – tette hozzá lágyabb hangon. – Elég érthetően fogalmaztam? A vezető nem bólintott, nem is szólt, csak felvonta az egyik szemöldökét. Judith ezt úgy értelmezte, hogy igennel válaszolt. Paul nagyot füttyentett, amivel magára vonta a lány figyelmét. Odaintett a férfinak, hogy hozhatja a lovakat. Megemelte kék ruhája alját, és lesietett a lépcsőn. Amint elhaladt a harcosok sora előtt, halk dünnyögést hallott. – Máris megjósolhatom, hogy nem lesz könnyű dolgunk vele, Iain. Judith meg sem próbált úgy tenni, mint aki nem hallotta a megjegyzést. – Így igaz, valószínűleg nem lesz könnyű dolguk velem – szólt vissza, majd folytatja útját az istálló felé. Gyöngyöző kacagása mögötte úszott. Mivel nem fordult meg, nem is láthatta, hogy a férfiak elmosolyodnak a kérkedés hallatán. Ian képtelen volt levenni tekintetét a lányról. Alaposan meglepte, hogy az angol nő meg akarja tartani az ígéretét, de a fenébe is, arra nem számított, hogy ilyen csinos fehérszemélyre talál. Meglepetésszerűen érte a hirtelen feltámadó vonzalom, és egyelőre fogalma sem volt róla, hogyan kezelje. Búzaszőke haja lobogott a szélben, ahogy az istálló felé sietett, és Iain persze jól látta… és nagy élvezettel figyelte csípője csábos mozgását. Mennyi báj volt minden mozdulatában! Csodaszép lány, kétség sem férhet hozzá. Még sohasem látott ilyen gyönyörű kék szemet, de igazából Judith kacagása tette rá a legnagyobb hatást. Annyi életöröm csengett benne! Iain már korábban elhatározta, ha kell, erővel is magával viszi a lányt. Döntését nem árulta el társainak. Ha eljön az ideje, úgyis azt teszik majd, amit parancsol nekik. Lady Judithnak azonban sikerült meglepnie. Egy asszony, aki ura a szavának. Ráadásul angol. Micsoda ellentmondás! – csóválta a fejét. – Mihez kezdesz vele? Iain másod-unokatestvére, Gowrie tette fel a kérdést. Tekintetét le nem vette volna a lányról, közben ütemesen birizgálta a szakállát, mintha az ismétlődő mozgás hozzásegítné, hogy nagy horderejű döntéseket hozzon. – Csinos kis jószág, nem igaz? Azt hiszem, meg tudnám kedvelni a kicsikét. – Én meg azt hiszem, hogy túl sokat fecsegsz – morogta Alex. – Az ördögbe, Gowrie, te bármit meg tudnál kedvelni, csak szoknya legyen rajta. A férfi vigyorgott. Egyáltalán nem sértődött meg barátja csípős megjegyzésén. – Megtartja a mi Frances Catherine-ünknek tett ígéretét. Ez az egyetlen ok, amiért hajlandó lennék megkedvelni egy angol nőt. Iainnek elege lett az értelmetlen fecsegésből. Szeretett volna mielőbb elindulni. – Menjünk innen a pokolba! – parancsolta. – Levegőt sem kapok, amikor angol földön vagyok. A többi harcos egy véleményen volt vele. Iain megfordult a nyeregben, és Brodickra nézett.

– Veled fog lovagolni. Kösd a zsákját a nyergedhez! A szőke harcos megrázta a fejét. – Túl sokat kérsz, Iain. – Én nem kértem – csattan fel kemény hangon Iain. – Parancsot adtam. Próbálj csak nemet mondani! Brodick meghátrált. – A fenébe! – morogta. – Legyen, ahogy akarod. – Lovagolhat velem – ajánlkozott Gowrie. – Nekem nincs ellenemre. Iain a harcos felé fordult és végigmérte. – Nem lenne ellenedre, mi? Egy ujjal sem érhetsz hozzá, Gowrie, sem most, sem máskor! Megértetted? Választ sem várva visszafordult Brodickhoz. – Induljunk! – adta ki a parancsot. Judith éppen felült hátasára, amikor a harcos mellé ért. – Velem fog lovagolni – jelentette be. Elhallgatott, amikor meglátta a töméntelen csomagot. – Itt kell hagynia… De nem tudta befejezni a mondatot. – Köszönöm az ajánlatát, uram, de semmi szükség arra, hogy együtt lovagoljunk. A kancám erős állat. Elég kitartó ahhoz, hogy megtegye ezt az utat. Brodick nem volt hozzászokva, hogy egy asszony ellentmond neki. Nem tudta, mit tegyen. A lányért nyúlt, de el is akadt a mozdulat félúton. Iain észrevette harcosa tanácstalanságát. Amikor Brodick felé fordult, az arcán is látta, hogy össze van zavarodva. – Nem lesz könnyű dolgunk vele – dörmögte Alex. – Az biztos – kuncogott Gowrie. – Tévedtem, Alex. Nem egyszerűen csinos, hanem átkozottul szép. Alex rábiccentett. – De még mennyire, hogy az – ismerte el. – Nézd már Brodickot! – intett barátja felé Gowrie – Ha nem ismerném, azt hinném, menten elájul. Alex rendkívül mulatságosnak találta a megjegyzést. Iain megcsóválta a fejét, és előre ugratta a lovát. Judithnak nem vette észre Brodick zavarát, mivel el volt foglalva azzal, hogy lesimítsa a szoknyáját. Megigazította a súlyos köpenyt is a vállán, a szalagot maslira kötötte, és végül a kantár után nyúlt, melyet Paul türelmesen tartott neki. Iain intett Brodicknak, hogy álljon félre az útból, majd lovát a lány hátasa mellé léptette. – Csak egy zsákot hozhat magával. Rideg hangja kétséget sem hagyott afelől, hogy nem tűr ellentmondást.

– Mindegyiket magammal viszem – jelentette ki Judith. – A legtöbben ajándékok vannak, amelyeket Frances Catherine-nek és a babának készítettem. Egyiket sem fogom itt hagyni. Judith úgy érezte, nagyon bátran viselkedik, tekintettel arra, hogy a hatalmas termetű harcos úgy meredt rá, mintha keresztül akarná döfni a tekintetével. Egyértelmű volt, hogy szerette a maga módján intézni az ügyeket. Judith gyors lélegzetet vett. – És nem kívánok együtt lovagolni azzal a fiatalemberrel – tette hozzá. – A saját lovam legalább olyan jól el tud vinni, mint az övé. A férfi egy hosszú percig meg sem szólalt. Judith elszántan viszonozta a kemény tekintetet egészen addig, mi a vezető elő nem húzta a kardját. A lány halkan felsikoltott. De mielőtt még odébb ugrathatott volna, a férfi magasba emelte a kardot, előrehajolt a nyeregben és könnyed mozdulattal átvágta az értékes csomagokat rögzítő kötelet. Judith szíve hevesen dübörgött a mellkasában. Csak akkor nyugodott meg valamelyest, amikor a férfi eltette a kardot, és közelebb intette barátait, majd megparancsolta nekik, hogy vegyenek fel egy-egy zsákot. A lány egy szó nélkül nézte végig, amint a harcosok kelletlen arckifejezéssel a nyergük mögé erősítik csomagjait, de riadt sóhaj hagyta el az ajkát, amikor a vezető megpróbálta kiemelni őt a nyeregből. Ellökte magától a férfi kezét. Szánalmas védekezés volt a hatalmas vitézzel szemben, és nyilvánvaló volt, hogy a harcos csak szórakozik rajta. A szemében csillogó vidám szikrák is ezt mutatták. – Kemény út vár ránk a hegyek között, kislány, és higgye el, jobban jár, ha valamelyikünkkel együtt lovagol. Judith megrázta a fejét. A gondolat, hogy ennyire közel lehet a jóképű férfihoz, nem volt éppen ellenére, de azt sem szerette volna, ha a férfi lebecsüli. Éppen elég megaláztatásban volt már része eddigi életében. – Elég edzett vagyok egy ilyen úthoz – kérkedett. – Nem kell miattam aggódniuk. Iain magába fojtotta bosszúságát. – Előfordul majd, hogy ellenséges területen kell átlovagolnunk – magyarázta türelmesen. – A mi lovaink ki vannak képezve, hogy csendesen járjanak… – Az én lovam is csendes lesz – vágott közbe a lány. Erre a férfi hirtelen elmosolyodott. – Olyan csendes, mint ön? A lány nyomban rábólintott. – Sejtettem – sóhajtott fel Iain. Judithnak fel sem tűnt, hogy újabb sértés hangzott el, amíg a harcos újra érte nem nyúlt. Ezúttal nem hagyott időt a lánynak, hogy félrelökje a kezét. Igencsak elszántnak bizonyult. Nem túl gyengéden kiemelte a nyeregből és az ölébe ültette. Nem foglalkozott vele, hogy milyen illetlen a helyzet. Judith

szétvetett lábakkal, lovaglóülésben ült, mint egy férfi, és ha ez nem lett volna elég zavarba ejtő számára, akkor ott volt még az a tény, hogy combja a férfi meztelen combjának feszült. Érezte, hogy fülig pirul. A férfi nem engedte, hogy változtasson ezen a szégyenletes testhelyzeten. Bal karját szorosan a lány derekára fonta. Judith meg sem tudott moccanni, de mivel levegőt kapott, úgy vélte, egyelőre ez is elég. Búcsút intett a szájtátva bámuló szolgálóknak. Kicsit bosszantotta, hogy a harcos ilyen önkényes eszközhöz folyamodott. Mégis észrevette, hogy milyen kellemes érzés a férfi karjába simulni, és jellegzetes, férfias illatot is nagyon vonzónak találta. Nekidőlt a férfi mellkasának, feje búbja pontosan az álla alá ékelődött. Meg sem próbált felnézni rá, amikor megkérdezte, hogy hívják. – Iain. Megütötte a férfi állát, amikor bólintott, jelezvén, hogy hallotta a halk, rekedt hangon elsuttogott választ. – És milyen rokonságban áll Frances Catherine-nel? – A férje az öcsém. Áthaladtak a csapóhídon, és elindultak felfelé a dombon a temető irányába. – És őt Patricknek hívják? – Igen. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi nincs beszédes kedvében. Judith elhúzódott tőle, hogy felnézhessen rá. Iain mereven előreszegezte a tekintetét, és tudomást sem vett róla. – Még egy kérdésem lenne magához, Iain, aztán ígérem, hogy magára hagyom a gondolataival. A férfi végre ránézett, és Judithnak elakadt a lélegzete. Teremtő isten, milyen gyönyörű szeme van! Nem kellett volna kiprovokálnia, hogy rá figyeljen, döbben rá Judith, mivel az átható tekintet hatására teljesen elvesztette a beszélgetés fonalát. Úgy döntött, abból nem származhat kára, ha elismeri, útitársa vonzó férfi. Igaz, éppen a férfi otthonába tart, de csak mint kívülálló. Vendégként megy, és ha már ott lesz, a férfinak valószínűleg nem akad dolga vele, mint ahogy neki sem a férfival. Ráadásul, ő angol. Ebből az ártatlan vonzalomból semmi baja nem származhat. – Házas ember? – szaladt ki a kérdés a száján, amellyel jobban meglepte saját magát, mint a férfit. – Nem, nincs feleségem. Judith elmosolyodott. Iain nem tudta, mihez kezdjen vele. A lány megkérdezte, amit akart, most már nyugodtan megteheti, hogy tudomást sem vesz róla. A gond csak az, hogy képtelen volt levenni a tekintetét a lányról. – Szeretnék még valamit kérdezni – suttogta Judith. – Utána tényleg nem fogom többé zavarni. Hosszú ideig csak némán nézték egymást. – Milyen kérdést szeretne feltenni nekem?

A férfi hangja nem volt több lágy suttogásnál, mintha csak becézni akarná. Ez zavarba hozta Judithot, és gyorsan elkapta a tekintetét a jóképű ördögről, hogy rendezni tudja gondolatait. A férfi észrevette habozását. – Ez a kérdés bizonyára nem túl fontos – jegyezte meg. – Ó, de nagyon is az – jelentette ki a lány. Kis szünetet tartott, miközben megpróbálta emlékezetébe idézni, hogy mit is akart kérdezni. A férfi állát bámulta, hogy jobban tudjon koncentrálni. – Emlékszem már – mosolyodott el. – Patrick kedves Frances Catherine-hez? Jól bánik vele? – Úgy gondolom, hogy szereti – vont vállat Iain, majd némi töprengés után hozzátette. – Soha nem verné meg. Judith a férfi szemébe nézett, aki láthatta, hogy a lányt mulattatta iménti kijelentése. – Magam is tudtam, hogy soha nem ütné meg Frances Catherine-t. – Honnan tudta? – Ha csak egyszer is kezet emelne rá, a barátnőm nyomban elhagyná. Ez olyan vérlázító kijelentés volt, hogy Iain hirtelen nem is tudta, hogyan reagáljon rá. Gyorsan összeszedte magát. – És hová menne? – Hozzám. A lány hangja olyan komolyan csengett, hogy Iain tudta, komolyan is gondolta, amit mondott. Iain még soha nem hallott ekkora ostobaságot. Egy asszony soha nem hagyhatja el az urát, történjék bármi. – Egyetlen Maitland sem bántana egy nőt, csak mert elragadta az indulat. – Iain, szerinted mi ez? – kiáltott oda neki Alex, félbeszítva ezzel a beszélgetést. Judith megfordult és látta, hogy a harcos a sírra mutat, amelyet ő semmisített meg előző este. Azonnal a hegygerincen sorakozó fák felé fordította a tekintetét. Iain érezte, hogyan feszül meg a lány teste a karjai közt. – Tudja, ki tette ezt? – Igen – suttogta a lány. – Ki volt az, aki a sírra… Judith nem engedte, hogy befejezze a kérdést. – Ez az apám sírja volt. Alex mellé értek. A zöld szemű harcos előbb Iainre pillantott, majd tekintete visszatért a lányra. – Szeretné, ha visszaállítanánk a követ, mielőtt továbbmegyünk? Judith megrázta a fejét. – Akkor újra le kellene döntenem, de azért köszönöm az ajánlatot. Alex nem tudta eltitkolni meglepetését. – Azt akarja mondani, hogy ezt maga tette?

Judith arcán nyoma sem volt zavarnak, amint válaszolt. – Igen, egy jó órámba került. A talaj kemény volt, akár a kő. A skót vitáz döbbenten bámult rá. Iain vonta magára a lány figyelmét. Álla alá nyúlva megemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Miért tette? Judith finom mozdulattal felvonta a vállát. – Akkor ez tűnt a helyes megoldásnak. A férfi megcsóválta a fejét. A durva tett teljesen ellentmondott annak a véleménynek, amelyet kialakított a lány jelleméről. Úgy vélte, az angol nő édes és ártatlan teremtés. Igaz, makacs, mint az öszvér. A mód, ahogyan képes volt a lováért vitába szállni, világosan mutatta jellemének eme hiányosságát. Mégsem tudta elképzelni róla, hogy megszentségtelenítsen egy sírt. – Ez az apja sírja? – kérdezte újra, mert elhatározta, hogy a végére jár a rejtélynek. – Igen. – Judith halkan felsóhajtott. – Nem érdemes ezzel foglalkoznia. A sír üres volt. – Üres? – Igen. Judith nem volt hajlandó további magyarázattal szolgálni, és Iain úgy döntött, nem erőlteti. Mivel a lány teljesen mereven tartotta magát a karjában, nyilvánvaló volt számára, hogy kínos neki ez a téma. Iain intett Alexnek, hogy vezesse tovább a csapatot, és maga is felzárkózott a harcos mögé. Mihelyt elhagyták a temetőt, Judith szemmel láthatóan megnyugodott. Napnyugtáig nem esett több szó köztük. Hosszú órákon át lovagoltak megállás nélkül, és amikor leszállt a nap, megálltak, hogy tábort verjenek. A harcosok lényegesen jobb hangulatban voltak most, hogy átkeltek a határon, és újra skót földön jártak. Judith teljesen kimerült, mire végre megálltak. Iain észre is vette, hogy alig áll a lábán, amikor lesegítette a nyeregből. Mindaddig szorosan tartotta a derekánál fogva, amíg a lány lábába vissza nem tért az erő. Érezte, hogy reszket Judith teste. Tekintetét a lány lehajtott fejére szegezte. Mivel Judith nem panaszkodott, úgy döntött, ő sem említi meg esendő állapotát. A lány a karjába kapaszkodott, de mihelyt elengedte, Iain is elvette kezét a derekáról és gyorsan visszatért a lovához. Judith lassan megkerülte a mént, és a patak felé lépdelt, melyet a kis tisztás közelében sorjázó fák közt vett észre. Iain figyelte, ahogy távolodik, és újra meglepte a lány fenséges tartása. Úgy mozog, mint egy hercegnő, gondolta. A mindenit, micsoda szépség! És milyen átkozottul ártatlan! Minden apróságon képes elpirulni. Ugyanakkor elbűvölő teremtés. Ez a lány képes lenne a szívéhez férkőzni. A hirtelen felismerés úgy megdöbbentette Iaint, hogy majdnem belesápadt. Továbbra is a fákat figyelte, amerre Judith eltűnt, de arcán zord kifejezés jelent

meg. – Mi dühített fel? – szólalt meg mögötte Alex. Iain egyik karját lova nyergén nyugtatta. – Csak néhány ostoba gondolat. Barátja a fák felé sandított, majd ismét hozzá fordult. – Ostoba gondolatok? Véletlenül nem egy csodaszép angol nőről? – Lehetséges – rántotta fel a vállát Iain. Alex jobbnak látta nem erőltetni a témát. Ura egyáltalán nem látszott boldognak, miközben a vallomást tette. – Hosszú lesz az út hazafelé – jósolta halk sóhajjal, majd megfordult, hogy ellássa saját lovát. Judith csak addig volt képes méltóságteljesen lépkedni, míg beért a fák közé, melyek jótékonyan elrejtették a kísérői elől. Ekkor szinte kétrét görnyedt, majd megtapogatta sajgó fenekét. Ülepe és combja úgy fájt, mintha valaki alaposan eltángálta volna. Addig sétált, míg zsibbadást ki nem űzte lábából, majd a patak hideg vizében megmosta arcát és kezét. Mire végzett, sokkal jobban érezte magát, és rádöbbent, hogy milyen éhes. Visszasietett a tisztásra. Hallotta a férfiak beszélgetését, de amint látótávolságba kerül, azonnal elhallgattak. Iain nem volt köztük. Egy pillanatra vad félelem tört rá, még a gyomrát is görcsbe rántotta, de aztán meglátta a férfi ménjét, és a pánik rögtön tovaszállt. A skót harcos talán könnyű szívvel magára hagyná őt, de sohasem válna meg hűséges paripájától. Egyedül volt erdőben négy teljesen ismeretlen férfival. Ha ezt Angliában valaha is megtudnák, egyből odalenne a jó híre. Az anyja valószínűleg meg is ölné. Különös, de még ez a gondolat sem izgatta Judithot. Úgy tűnt, semmilyen érzés nem fűzi már anyjához. Tekel bácsi mindig azt a hazugságot hozta fel anyja rideg viselkedésének mentegetésére, hogy Judith nagyon hasonlít arra az emberre, akit Cornelia imádott és elvesztett. Hazugság, az élete tele volt hazugságokkal. – Jobban tenné, ha lepihenne, kislány! Judith ijedten szökkent félre és kezét a melle elé kapta, amikor Alex mély hangja megszólalt mögötte. Vett néhány mély lélegzetet, mielőtt válaszolni tudott volna. – Meg kell vacsoráznunk, mielőtt lepihennénk. Mit csinált a csomagjaimmal? Alex a tisztás túloldala felé intett. Judith azonnal odasietett, hogy kipakolja az elemózsiát. Jane csinos fehér terítővel takarta le a zsákot. Judith ezt egyengette el először a kemény talajon, majd telerakta mindenféle finomsággal. Volt ott vastag, ropogós héjú barna kenyér, háromszögletű, vörös és sárga sajtszeletek, zsíros, sózott disznóhús és frissen szedett, méregzöld almák. Amikor mindennel elkészült, intett a férfiaknak, hogy csatlakozzanak hozzá. Majd várt. Egy idő után rájött, hogy a harcosok nem óhajtanak vele enni. Elvörösödött zavarában. Leült a földre, lábát behúzta a

szoknya szegélye alá, két kezét összefonta az ölében. Mélyen lehajtotta a fejét, hogy ne lássák, mennyire megalázottnak érzi magát. Micsoda ostoba hiba volt, hogy meg akarta osztani velük az élelmét! Elvégre ő angol, és a skót vitézeknek nyilván nincs ínyükre, hogy egy angollal vacsorázzanak együtt. Azzal nyugtatgatta magát, hogy neki nincs oka szégyenkezésre. Nem ő viselkedett barbár módra, hanem kísérői. Iain visszatért a tisztásra, és mindjárt meg is torpant. Elég volt egy pillantást vetni Judith arcára, hogy lássa, valami baj van. A lány arca valósággal lángolt. Iain az embereire nézett. Alex és Gowrie a tisztás túloldalán ültek, hátukat egy-egy fának döntve. Alex még ébren volt, de Gowrie lehunyt szemmel ült, mintha elaludt volna. Brodick, mint mindig, már mélyen aludt. Teljesen beburkolózott a plédjébe, csak szőke üstöke kandikált ki belőle. Iain látta a nagy halom élelmet a lány előtt, és kitalálta, mi történt. Halkan felsóhajtott, majd kezét háta mögött összekulcsolva Judith felé indult. A lány nem nézett rá, amikor megállt mellette. Amint észrevette, hogy a férfi közeledik feléje, figyelmét az ételre fordította. Elkezdte visszarakosgatni a finomságokat a zsákba, és már majdnem mindent elpakolt, amikor a harcos leült vele szemben. Iain felkapta az egyik almát. Judith kikapta a kezéből, de a férfi visszavette. Judithot ez annyira meglepte, hogy felnézett végre. A férfi szemében huncut szikrák csillogtak. A lány el sem tudta képzelni, mit talál ilyen mulatságosnak. Tovább bámult rá, miközben a férfi nagyot harapott az almából, majd előrehajolt és odakínálta a lánynak a gyümölcsöt. Judith fel sem fogta, mit csinál, már bele is harapott. Hirtelen Alex jelent meg mellette. Szó nélkül leült mellé, és a zsák után nyúlt. Mindent előszedett, amit a lány éppen csak elpakolt. Iainnek odalökött egy szelet kenyeret, majd bekapta az egyik sajtháromszöget. Ezek után Gowrie is csatlakozott hozzájuk. Judith az egyik almát az ölébe tette, és szégyellősen magyarázta, hogy azt félre akarja tenni az alvó harcosnak reggelre. – Brodick minden bizonnyal nagyon kimerült, ha kihagyja a vacsorát – jegyezte meg. Alex vidáman felhorkant. – Brodick egyáltalán nem fáradt, csak makacs. Holnap sem fog enni az almájából, mert maga angol és kész. Ő már… Judith rosszalló arckifejezése megakasztotta a magyarázkodásban. Brodick felé nézett, magában megbecsülte a távolságot, és felvette öléből az almát. – Ha bizonyos benne, hogy holnap nem eszi meg az almát, akkor most kell megennie. Elszánta magát, hogy a bárdolatlan skót harcoshoz vágja az almát, de amikor hátradőlt, hogy jobban tudjon célozni, Iain megfogta a kezét. – Ezt inkább ne tegye, kislány! – figyelmeztette. Nem engedte el a kezét. Judith igyekezett kiszabadulni a szorításból, de hamar feladta a harcot. – Igaza van – adta be a derekát. – Kár lenne ezt a szép almát, ezt a kiváló angol gyümölcsöt egy

rosszmodorú skótra eltékozolni. – Elhallgatott egy pillanatra, megcsóválta a fejét. – Nehéz elhinni, hogy rokonságban van Frances Catherine-nel. Iain, most már igazán elengedheti a kezem. A férfi nyilvánvalóan nem hitt neki. A kezét elengedte ugyan, de az almát nem. Judithot annyira meglepte a férfi hirtelen mosolya, hogy elfelejtett vitatkozni vele. – Ne akarja, hogy Brodick az ellenségei közé tartozzon, Judith – figyelmeztette jóindulatúan Alex. – De hiszen máris az ellenségének tekint – vágott vissza a lány. Tekintetét azonban nem tudta levenni Iainről, miközben válaszolt. – Brodick már azelőtt eldöntötte, hogy nem fog engem kedvelni, mielőtt találkoztunk volna, nem igaz? Senki sem válaszolt neki. Gowrie inkább témát váltott. – Ha mindig bosszút akar állni, valahányszor úgy érzi, valaki nem kedveli, akkor egész nap almát fog hajigálni, ha elérjük a Felföldet. – Kiváló skót almát – ugratta Alex. Judith homlokráncolva nézett a harcosra. – Nem érdekel, hogy kedvelnek vagy sem – jelentette ki. – Frances Catherine-nek szüksége van rám, és csak ez számít. Az nem igazán fontos, hogy én mit érzek. – Miért van magára szüksége? Brodick volt a kérdező. Judithot annyira meglepte, hogy a férfi szóba áll vele, hogy felé fordult és rámosolygott. De mielőtt válaszolhatott volna, a férfi folytatta. – Ott van neki Patrick. – És valamennyien – tette hozzá Alex. – A rokonai vagyunk. Judith körbehordozta rajtuk a tekintetét. – Biztos vagyok benne, hogy jól esik neki ez a segítőkészség, de maguk mégiscsak férfiak. Iain felhúzta a szemöldökét erre a kijelentésre. Szemmel láthatóan nem értette, miről beszél a lány. Nem ő volt az egyetlen. Gowrie és Alex is zavartan bámultak. – Frances Catherine-nek vannak nőrokonai is – jegyezte meg Gowrie. – Gondoltam, hogy vannak – bólintott Judith. – Akkor miért van szüksége magára? – kérdezte Gowrie. Harmadszor is vett a sózott húsból, de tekintetét nem vette le a lányról, miközben válaszra várt. – Talán a szülésnél – találgatott Iain. – Akkor attól tart, hogy bajok lehetnek közben? – faggatta urát Gowrie. – Úgy tűnik – biccentett Iain. Alex horkantott egyet. Judith nem értett egyet ezzel a válasszal. – Frances Catherine-nek minden oka megvan a nyugtalankodásra. Ez nem jelenti azt, hogy gyáva lenne, ahogy hiszik. Ami azt illeti, ő az egyik legbátrabb nő, akit valaha ismertem. Erős és… – Ne izgassa fel magát! – vágott közbe vigyorogva Alex. – Mindannyian tisztában vagyunk Frances

Catherine kiváló tulajdonságaival. Semmi szükség rá, hogy előttünk védelmezze. – Azt hiszi, hogy bele fog halni a szülésbe? – kérdezte Gowrie. Olyan döbbent képet vágott, mint aki csupán most döbbent rá erre a lehetőségre. Mielőtt Judith válaszolhatott volna, Brodick közbekiáltott. – Ha Frances Catherine attól fél, hogy meg fog halni, miért pont magáért küldetett? Hiszen maga angol! Judith megfordult, és alaposan megnézte magának a plédbe burkolózott férfit, majd újra visszafordult a többiek felé. Úgy döntött, tudomást sem vesz a faragatlan fickóról. Tőle akár száz kérdést is feltehet neki, egyre sem fog válaszolni. Sokáig vártak Judith válaszára. A lány azonban azzal foglalta el magát, hogy összeszedje és visszapakolja a maradék élelmet a zsákba. Brodick kíváncsisága végül felülkerekedett gyűlöletén. De a durva férfi nem egyszerűen leült közéjük, hanem szabályosan utat tört hozzá, egyszerűen félrelökve Alexet az útjából. Judith odébb húzódott, hogy helyet csináljon a nagydarab embernek, de karja még így is hozzáért a férfiéhoz, akit ez nyilvánvalóan nem zavart, hiszen nem húzódott el. Judith Iainre nézett, hogy lássa, mit szól harcosa viselkedéséhez, de semmit nem tudott leolvasni a férfi arcáról. Iain felkapta az almát és odadobta Brodicknak. Judith még minden nem mert a harcosra nézni. Feltételezte, hogy mint mindig, most is komor képet vág, de hallotta, amint a férfi nagyot harap a gyümölcsből. Ekkor Iain a lányra kacsintott, és Judith visszamosolygott rá. – Talán azt akarja, hogy újra feltegyem a kérdést? – morogta Brodick tele szájjal. Judith úgy döntött, hogy igen. – Milyen kérdést, Brodick? – kérdezte a lehető legkomolyabb hangon. A férfi akkorát sóhajtott, hogy kis híján elfújta az elemózsiás zsákot. Judith az ajkába harapott, nehogy felnevessen. – Szándékosan bosszant? – kérdezte. Judith bólintott. Alex és Gowrie harsányan felkacagtak. Brodick morcosan meredt rá. – Csak feleljen a kérdésemre! – parancsolta. – Ha Frances Catherine attól fél, hogy meg fog halni, miért pont magáért küldetett? – Úgysem fogja megérteni. – Mert skót vagyok? Judith nem is titkolta elkeseredését. – Tudja, nekem mindig azt mondták, hogy a skótok csökönyösek, mint a szamár. Eddig természetesen nem hittem el ezt az ostobaságot, de most hajlok rá, hogy megváltoztassam a véleményem. – Ne bosszantsa fel! – figyelmezte Alex a lány halk kuncogással.

– Na igen, Brodick igazán udvariatlan tud lenni, ha nincs jókedvében – magyarázta Gowrie. A lány szeme elkerekedett. – Azt akarja mondani, hogy most jókedvű? Alex és Gowrie egyszerre bólintottak, mire Judithból kitört a nevetés. Biztos volt benne, hogy a harcosok csak tréfálnak vele. A férfiak biztosra vették, hogy megbolondult. – Mindannyian kíváncsiak vagyunk, miért küldött Frances Catherine magáért – szólt Alex, amikor a lány végre abba tudta hagyni a kacagást. A lány biccentett. – Mivel még nem ismernek eléggé, kénytelen leszek beismerni, hogy van jó pár hibám. Akkor talán jobban megértenek. Szörnyen makacs és erőszakos tudok lenni. Szinte bűnösen szeretek uralkodni másokon… említettem már ezt a hiányosságomat? Iain kivételével mindannyian a fejüket ráztál, Judith azonban nem nézett rájuk. Nem tudta levenni tekintetét a férfiról, akinek a szemében meleg fény ragyogott. Kicsit zavarban volt attól, hogy a jóképű harcos minden figyelmét neki szenteli. Kényszerítenie kellett magát rá, hogy elszakítsa róla a tekintetét, és a mondanivalójára koncentráljon. – Szóval, szeretek uralkodni másokon – folytatta lesütött szemmel. – Frances Catherine természetesen tisztában van a tökéletlenségemmel, és ami azt illeti, számít is rájuk. – Miért? – csodálkozott Brodick. – Mert azt hiszi, hogy meg fog halni – magyarázta Judith, majd halkan felsóhajtott, mielőtt befejezte volna. – Én pedig túl makacs vagyok ahhoz, hogy csak úgy hagyjam.

Harmadik fejezet Nem nevették ki. Iain mosolygott, de a többiek nem mutattak semmilyen reakciót. Judith érezte, hogy arca egyfolytában lángol. Hogy elrejtse zavarát, minden figyelmét a maradék étel elpakolására fordította. Nem volt mit elpakolnia. Ha egyszer Brodick nekilátott az evésnek, addig abba sem hagyta, amíg az utolsó morzsáig el nem pusztított mindent. Judith elnézést kért, és elindult a patakhoz, hogy megmossa kezét. Leült a lejtős, füves partra, és nekilátott kifésülni a haját. Addig kefélte fürtjeit, míg bizseregni kezdett a fejbőre. Fáradt volt, de így is élvezte a vidék szépségét és békés magányát. Semmi kedve nem volt megmozdulni. Amikor a nap majdnem teljesen eltűnt az égről, és csak aranyfényben csillogó narancsszínű csíkokat hagyott maga után, Iain érte jött, hogy visszakísérje.

Judith széles mosollyal fogadta, amivel annyira meglepte a férfit, hogy a szokásosnál is mogorvábban nézett rá. – Aludnia kell valamennyit, Judith. Holnap nehéz nap vár magára. – Önnek is nehéz lesz? – kérdezte, miközben felállt, lesimította ruháját és elindult lefelé a lejtőn. Sietségében megfeledkezett a fésűről, amely öléből leperdülve egyenesen a lába elé esett. Judith elbotlott benne, és ha nincs ott Iain, talán a vízbe zuhan. A férfi hatalmas termete ellenére villámgyorsan mozdult, és elkapta a lányt, mielőtt az a patakba pottyant volna. Judith szörnyen zavarba jött ügyetlensége miatt. Tekintetét a férfira emelte, hogy köszönetet mondjon neki a segítségért, de torkán akadt a szó, és csak zavartan bámult rá. A férfi forró pillantásától egész belseje megremegett. Nem értette, miért van rá ilyen hatással a skót harcos, és mivel nem tudott rá értelmes magyarázatot találni, így nem tudott mit tenni ellene. – Nem. A férfi válasza suttogva érkezett, de Judithnak fogalma sem volt róla, hogy miről beszél. – Mi nem? – A holnap számomra nem lesz nehéz – magyarázta Iain. – Akkor nekem sem – jelentette ki a lány. Iain szemében vidám szikra csillant és elmosolyodott. Judith térde megroggyant. Teremtőm, milyen ördögien jóképű férfi! Hogyan juthat ilyesmi eszébe? – csóválta meg a fejét. Kényszerítenie kellett magát, hogy elforduljon tőle. A férfi lehajolt, hogy felvegye a fésűt. Judith is lehajolt érte. Homlokuk egymásnak ütközött. A lány keze ért oda először. A férfi keze ráfonódott az övére. Ujjainak melegség meglepte Judithot. A férfi ereje nyilvánvaló volt. Összeroppanthatná, ha akarná. Lenyűgöző volt a belőle áradó erő, akárcsak kezének gyengéd érintése. Judith tudta, nyugodtan elhúzhatná a kezét. A férfival együtt állt fel, de még mindig nem vette el a kezét. Ahogy a férfi sem. Örökkévalóságnak tűnt, amíg ott álltak, bár Judith tudta, hogy legfeljebb egy-két perc telhetett el. Iain zavartan arccal nézett le rá. Judithnak fogalma sem volt, hogy mitévő legyen. Végül a férfi hirtelen elrántotta a kezét. A mozdulat váratlansága zavarta a lányt. – Teljesen összezavar, Iain. Észre sem vette, hogy hangosan kimondja a gondolatot, amíg a szavak el nem hangzottak. Akkor gyorsan elhátrált a férfitól, sarkon fordult, és visszasietett a többiekhez. Iain hosszan követte a szemével. Kezét hátrakulcsolva állt. Amikor rájött, milyen merev a tartása, tudatosan igyekezett ellazítani. – Az ördögbe! – morogta maga elé. Kívánta a lányt. Ez olyan tény volt, amelyet gond nélkül elfogadott. Azzal mentegette viselkedését, hogy nincs olyan egészséges férfi, aki ne találná kívánatosnak Judithot. Átkozottul csinos nő volt, ráadásul hihetetlenül lágy és nőies.

Sokkal jobban megrázta a felismerés, hogy a lány is vonzódik hozzá. Ennek egyáltalán nem örült. Saját vágyait uralni tudja, de fogalma sem volt róla, hogyan tudná kordában tartani a lány szenvedélyét. Az eredetileg egyszerűnek látszó feladat máris kezd bonyolulttá válni. Iain úgy határozott, hogy az utazás alatt igyekszik olyan távol tartani magát a lánytól, amennyire csak lehetséges. Egyszerűen nem vesz róla tudomást. Miután sikerült erre az elhatározásra jutnia, máris jobban érezte magát. Visszatért a táborba, és látta, hogy Judith elfoglalta a kis sátrat, amelyet Alex és Gowrie állított neki. Iain a társaihoz ment, leült és nekitámaszkodott a fatörzsnek. Alex és Gowrie mélyen aludtak. Iain azt hitte, Brodick is álomba merült már, amikor a férfi felé fordult és megszólította. – Angol a nő, Iain, ezt nem felejtsd el! Iain barátjára meredt. – Mit akarsz ezzel mondani? – Kívánod őt. – Honnan a pokolból tudod, hogy kívánom? Brodick nem ijedt meg az Iain hangjából kicsendülő haragtól. Hosszú évek óta barátok voltak. Ráadásul, Brodick szívén viselte Iain érdekeit, és tudta, hogy barátja megérti, csak a jó szándék vezéreli. – Ha nem rejted el az érzéseid, Alex és Gowrie is hamar rájön, hogy vonzódsz hozzá. – A fene vigye el, Brodick… – Én is kívánom. Iain megdöbbent. – Nem lehet a tied – csattant fel, mielőtt meggondolhatta volna, mit is mond. – Ez nagyon úgy hangzott, mintha magadnak akarnád. Iain úgy döntött, nem is válaszol erre a nyilvánvaló tényre. Brodick hatalmasat sóhajtott. – Azt hittem, gyűlölöd az angolokat, Brodick – jegyezte meg néhány perces hallgatás után Iain. – Így is van. De amikor ránézek, megfeledkezem a gyűlöletről. A szeme… mennyi szenvedés van benne… – Felejtsd el! Iain hangja megkeményedett. Brodick felhúzta a szemöldökét a zord utasításra. Iain befejezettnek tekintete a beszélgetést. Lehunyta szemét, és mély levegőt vett. Maga sem értette, miért lett olyan ingerült Brodick vallomására, hogy neki is tetszik a lány. Úgy érezte, menten szétrobban a dühtől. Ugyan mit törődik ő vele, hogy Brodick akarja-e a nőt vagy sem? Nem lenne szabad számítania, de a puszta gondolattól is, hogy valaki hozzáérhet – valaki más, rajta kívül, pontosított – felforrt a vére. Iain hosszú ideig nem tudott elaludni. Próbálta kiverni fejéből ezeket az őrült gondolatokat. Hangulata reggelre sem lett jobb. Az utolsó pillanatig várt, mielőtt felébresztette volna Judithot. A lány

egész éjjel nem moccant meg. Iain ezt pontosan tudta, mivel azzal töltötte az éjszakát, hogy őt nézte. A sátor szinte teljesen eltakarta a testét, csak a lábfeje és a bokája látszott ki, de az meg sem rezzent az éjszaka során. Iain csak akkor ment oda a sátorhoz, hogy felébressze Judithot, mikor a lovakat már felkészítették az útra. Leszedte a cölöpökről a szörmetakarókat, és odadobta Alexnek, majd a lány mellé térdelt. Gyengéden megérintette a vállát és a nevén szólította. Judith meg sem moccant. Iain újra megbökte, ezúttal erősebben. – Uramisten, micsoda álomszuszék – jegyezte meg Gowrie. Odasétált Iain mellé. – Lélegzik egyáltalán? Judith végre kinyitotta a szemét. Rábámult a fölötte meredező óriásokra, és majdnem felsikoltott. Szerencsére idejében észbe kapott, és csak egy halk, riadt sóhaj hagyta el az ajkát. Iain észrevette a félelmét. Ahogy azt is, hogy a lány az ő keze után kapott. Segített neki felállni. – Ideje elindulnunk, Judith – mondta neki, amikor a lány csak báván álldogált. – Miért nem megy le a patakhoz, hogy kimossa a szeméből az álmot? A lány bólintott. Végül bizonytalan léptekkel elindult. Brodick hátulról elkapta. Kezét a vállán tartva lassan a megfelelő irányba fordította, majd meglökte kissé, hogy újra mozgásra bírja. A harcosok végtelenül elcsodálkoztak a lány kábultságán, de egyikük sem mosolyodott el, amíg Judith el nem tűnt a szemük elől. – Gondoljátok, hogy egyenesen belesétál a vízbe? – kérdezte Alex. – Talán felébred, mielőtt odaért – vigyorgott Gowrie. Judith teljesen magához tért, mire a patakhoz ért. A víz felfrissítette. Gyorsan rendbe szedte magát, és sietett vissza a táborhelyre. Iain kivételével valamennyien nyeregben voltak már, és őt várták. Fogalma sem volt, kivel kell aznap lovagolnia. Alex és Gowrie is hívta, hogy üljön fel hozzá. Iain a tisztás túloldalán ált. Judith figyelte, amint a férfi nyeregbe száll, és mivel Iain továbbra sem nézett felé, úgy döntött, Alexszel utazik, miután ő volt közelebb hozzá. Iain az előző éjjel elhatározta, hogy távol tartja magát Judithtól. Azonnal megfeledkezett azonban erről, amint meglátta, hogy a lány Alex felé indul. Judith már megfogta a harcos karját, amikor Iain elragadta. Lovát meg sem állította közben. Karját a lány dereka köré fonta, és egy szempillantás alatt az ölébe emelte anélkül, hogy a vágta lendülete megtört volna. Judithnak még arra sem maradt ideje, hogy belekapaszkodjon a férfiba. Iain átvette a kis csapat vezetését. Judith hallotta, hogy mögöttük valaki felnevet, de amikor megpróbált megfordulni, hogy lássa, melyik harcos mulat ilyen jól, Iain szorosan a melléhez vonta, így moccanni sem tudott.

A férfi szorítása fájt, de Judithnak nem kellett figyelmeztetnie, hogy lazítson rajta. Elég volt megérinteni a férfi karját és nekidőlnie a mellkasának, a szorítás máris enyhült. A következő néhány óra komoly megpróbáltatást jelentett Judith számára. Letértek a rossz állapotban lévő északi útról, és úgy vágtáztak, mintha seregnyi ördög üldözné őket. A gyilkos iram csak akkor mérséklődött kissé, amikor elérték a hegyvidék sziklákkal csipkézett területét. Itt lassítaniuk kellett. Iain végül rövid pihenőt engedélyezett. Bozóttal körülvett tisztáson álltak meg. A szúrós ágakat élénk lila és sárga virágok virítottak. Judith gyönyörűnek találta a helyet. Körülsétált a tisztáson, gondosan ügyelve arra, nehogy rálépjen valamelyik virágra. Legszívesebben megdörzsölte volna sajgó hátsóját, de nem merte, mert a harcosok minden mozdulatát figyelték. A férfiak nem voltak éppen beszédes hangulatban, így Judith azzal töltötte az idejét, hogy megérintse a meglepően szívós virágokat és belélegezze szokatlan illatukat. Judith elsétált a kis tóhoz, amelyre Gowrie hívta fel a figyelmét, és nagy kortyokkal itta a friss, hideg vizet. Amikor visszatért a tisztásra, Alex egy darab sajtot és egy vastag szelet kenyeret nyújtott oda neki. Leült egy simára kopott kőre, és elrendezte ölében az élelmet. Iain közben visszatért a tisztásra és csatlakozott embereihez. A négy harcos a lovak mellett állt és halkan beszélgetett. Iain időről-időre a lány felé pillantott, mintha csak meg akarna győződni róla, hogy még ott ül a helyén. Judith kényelmesen elfogyasztotta a sajtot és kenyeret, és közben egyfolytában Iaint figyelte. Rádöbbent, hogy valójában szinte semmit nem tud ezekről az emberekről, csak annyit, hogy valamilyen módon mind Frances Catherine rokonai, és egyben hűséges barátai is. Remélte, hogy barátnője felismerte, milyen szerencsés ember, amiért ennyi gondoskodó barát veszi körül. Természetesen ők is átkozottul szerencsésnek mondhatták magukat, hogy Frances Catherine a családjukhoz tartozott. Hirtelen eszébe jutott első találkozásuk Frances Catherine-nel. Akkor még túl fiatal volt ahhoz, hogy minden részletre emlékezzen, de barátnőjének édesapja sokszor szívesen idézte fel annak a napnak az eseményeit az évek során. Számtalanszor hallotta az elcsípett méhecske történetét, és már nem is tudta megkülönböztetni, melyik a valós emlék, és melyik származik az elbeszélésekből. Most újra eszébe jutott az a kis baleset. Frances Catherine édesapja szerint mindennek egy tolakodó méhecske volt az oka… – Min mosolyog, kislány? Judith lehunyta a szemét, és olyan élénken sikerült felidéznie az emlékképet, hogy észre sem vette, hogy Alex felé indult. Kinyitotta a szemét, és ott látta a harcos alig egy lépésre tőle. – Eszembe jutott az első találkozásunk Frances Catherine-nel. – És az mikor volt? – kíváncsiskodott Alex. Úgy tűnt, valóban érdekli a dolog. Judith feltételezte, hogy a férfi szívesen hallana valamit Frances Catherine gyerekkoráról. Elmesélte neki, hogyan találkozott barátnőjével, és mire befejezte a történetet,

Gowrie és Iain is csatlakozott hozzájuk. Alexnek számtalan kérdése volt hozzá. Judith fesztelenül válaszolgatott a kérdésekre, nem szépített a tényeken, amíg a szó Frances Catherine édesapjára nem került. Ekkor hosszasan elidőzött, hogy részletesen elmesélje, hogyan találkozott azzal a csodálatos emberrel, még a külsejét is apróra leírta. Hangja ellágyult, tele volt szeretettel. Iain észrevette a változást, és azt is, hogy legalább háromszor megemlítette, mennyire kedves volt hozzá barátnője apja. Úgy hangzott, mintha még ennyi év után is meglepné a dolog. – Frances Catherine is annyira kedvelte a maga apját, ahogy maga az övét? – kérdezte Gowrie. – Az én apám nem volt ott. A mosoly eltűnt a hangjából. Felállt és elsétált a fák magányába. – Pár perc és visszajövök – szólt vissza. Judith aznap már nem is szólt többet. A vacsora alatt is hallgatag volt. Gowrie, a legszókimondóbb valamennyiük közt, meg is kérdezte, hogy nincs-e valami baja. Judith mosolyogva köszönte meg az érdeklődést, és fáradtsággal magyarázta viselkedését. Ezen az éjszakán a szabadban aludtak, akárcsak az elkövetkező négy napon, és utazásuk hatodik napjára Judith erejének végére járt. A hideg éjszakák nem segítették hozzá a pihenéshez. Minél északabbra lovagoltak, a szél annál hidegebb lett. Szinte lehetetlen volt aludni, és ha el is szundikált néha, az is csak néhány percet jelentett. Az apró sátor nem nyújtott igazi védelmet a metsző szél ellen, és néha úgy érezte, hogy a jeges szél egyenesen a csontjaiba hatol. Iain is egyre inkább magába zárkózott. Még mindig ragaszkodott hozzá, hogy együtt utazzanak, de alig-alig szólt hozzá. Judith megtudta Alextől, hogy Iain a nemzetség újonnan megválasztott vezetője. Egy cseppet sem lepte meg ez a hír. Iain született vezető volt. Nagy szerencse, hogy ő lett a vezető, gondolta a lány, hisz ahhoz túl büszke, hogy bárkitől is parancsokat fogadjon el. Szerette, ha az ő kívánsága szerint mennek a dolgok. A férfinak ezt a hibáját Judith elég gyorsan felfedezte. – Talán valami gond van otthon, ami nyomasztja? – kérdezte végül, amikor a hallgatást már elviselhetetlennek érezte. Nehéz terepen lovagoltak át, így csak lépésben haladhattak. Judith megfordult, hogy a férfi szemébe tudjon nézni, míg a válaszra vár. – Nem. Nem fűzött magyarázatot a rövid válaszhoz. Újabb óra telt el néma csendben. Ekkor Iain hajolt le. – És magának? Judithnak fogalma sem volt, miről beszél a férfi. Újra megfordult, hogy ránézzen. Szájuk csak alig egy-két centire volt egymástól. Iain azonnal hátrahőkölt, Judith pedig gyorsan előre fordult. – Mi van velem?

– Talán valami otthoni gond nyomasztja, azért hallgat? – Nem. – Meglepett minket, hogy a családja elengedte velünk erre az útra. Judith vállat vont. – Melegebb lesz a nyáron, vagy mindig ilyen hideg van errefelé? – kérdezte, hogy elterelje a férfi figyelmét a témáról. – Pontosan olyan meleg van, mint mindig az évnek ebben a szakában. – A férfi csúfondáros hangja összezavarta Judithot. – Vár magára valami báró odahaza, Judith? El van kötelezve valakinek? – Nem. A férfi nem volt hajlandó feladni a kíváncsiskodást. – Miért nem? – Ez bonyolult kérdés – felelte Judith, majd gyorsan hozzátette. – Nem óhajtok erről beszélni. Miért nem nősült meg? – Mert nem volt rá időm, sem hajlandóságom. – Nekem sincs rá hajlandóságom. Iain elnevetette magát. A lányt annyira meglepte ez a reakció, hogy újra megfordult, és fürkészően végigmérte. – Min nevet? A fenébe, milyen jóképű a férfi, amikor nevet! Szeme sarkába vidám ráncok gyűrődtek, és szemében ezüstös szikrák csillogtak. – Ezek szerint nem tréfált velem? – kérdezte Iain. Judith megrázta a fejét. Erre a férfi még hangosabban nevetett. Judithnak fogalma sem volt, mi ütött belé. Gowrie sem értette a dolgot. Megfordult a nyergében, hogy megnézze, mi történik mögötte. Arcán meglepett értetlenség ült. Judith ezt azzal magyarázta, hogy a harcos nincs hozzászokva ahhoz, hogy urát nevetni hallja. – A Felföldön nem számít, hogy egy nőnek van-e hajlandósága férjhez menni, avagy nincs – magyarázta Iain. – Azt hittem, ez Angliában is így van. – Pontosan – erősítette meg Judith. – Egy nőnek nincs beleszólása a saját jövőjébe. – Akkor miért… – Már megmondtam – vágott közbe a lány. – Ez bonyolult kérdés. Iain engedett, és nem tett fel több kérdést. Judith ezért kimondhatatlanul hálás volt. Nem akart a családjáról beszélni. Bár ő maga sem törődött eddig a jövőjével. Abban is kételkedett, hogy anyjának szava lenne a házasságkötésében. Hiszen mind a ketten a Maclean klán urának a tulajdonai voltak… ha ugyan él még a férfi. Ha viszont meghalt, akkor Tekel bácsi a gyámja… vagy nem? Igen, ez valóban bonyolult, és ő túlságosan fáradt ahhoz, hogy ezen töprengjen. Iainnek dőlt, és

lehunyta a szemét. Valamivel később Iain lehajolt és a fülébe súgta. – Talán egy óra múlva ellenséges területen lovaglunk át, Judith. Csendben kell maradnia, amíg nem szólok, hogy újra beszélhet! Mivel biztonsága a férfi kezében volt, Judith habozás nélkül bólintott. Pár pillanat múlva mély álomba merült. Iain megigazította a lányt a nyeregben, így most Judith mindkét lába az egyik combján nyugodott, míg arca a férfi vállára fektette. Iain intett Gowrie-nak és Alexnek, hogy kerüljenek elé, míg Brodicknak meghagyta, hogy hátulról fedezze őket. Az elhagyott vidéket, melyen átlovagoltak, sűrű növényzet és rengeteg virág borította. A szurdokokban lezúduló patakok vizének hangja egybeolvadt lovaik patáinak dübörgésével. Gowrie hirtelen megállította lovát, és egyik öklét a magasba emelte. Iain azonnal kelet felé fordult, és ménjét a közeli sűrű ligetbe irányította. A többiek követték vezetőjüket, és gyorsan elrejtőztek a fák között. Nevetés harsant a kitaposott ösvényről, alig öt-hat méterre onnan, ahol Judith és Iain rejtőzködtek. Másik hang csatlakozott az előzőhöz. Iain feszülten figyelt. Legalább tizenötre becsülte a Macpherson harcosok számát. Ujjai szinte viszkettek, hogy a kardjáért nyúljon. A fenébe, minden vágya az volt, hogy meglepje az ellenséget. Az erőfölény az ő oldalán volt. Alexszel, Gowrie-val és Brodickkal az oldalán még tizenöt-húsz Macphersonnak sem volt esélye a győzelemre. De most Judith biztonsága volt a legfontosabb. Iain önkéntelenül is szorosabbra fonta ölelését a lány derekán, mire az hozzásimult és sóhajtani akart. Iain gyorsan befogta a száját. Ez a mozdulat felébresztette Judithot. Kinyitotta a szemét és felnézett a férfira. Iain a fejét rázta, de nem vette el kezét a szájáról. Judith csak ekkor döbbent rá, hogy ellenséges területen vannak. Szeme tágra nyílt a rémülettől, de nyomban próbált úrrá lenni magán. Iainnel biztonságban van. Judith maga sem értette, miért bízik ennyire a férfi képességeiben, de a szíve mélyén tudta, hogy az soha nem hagyná, hogy bántsák. Húsz perc is eltelt, mire végre Iain levette a kezét a szájáról. Hüvelykujja finoman végigsimította a lány alsó ajkát. Judith el sem tudta képzelni, miért csinálta, bár egész teste beleremegett az élménybe. A férfi újra a fejét rázta, amit Judith úgy értelmezett, hogy továbbra sem szabad megszólalnia. Bólintással adta a férfi tudtára, hogy megértette, mit kíván tőle. Nem szabad tovább bámulni. Gyomra remegett, akárcsak szíve, és tudta, pillanatokon belül elvörösödik, hacsak nem lesz úrrá az érzelmein. Úgy érezte, belepusztul, ha a férfi rájön, milyen hatással van rá. Lehunyta a szemét, és nekidőlt az izmos testnek. Iain mindkét karját a dereka köré fonta. Kényelmes volt arról álmodoznia, hogy a férfi akarja őt, és még kellemesebb volt hihetetlen álmokat szőnie a jóképű harcosról.

Nem lenne szabad ilyen hiábavalóságokról ábrándoznia, dorgálta magát. Ennél erősebb fából faragták, és nem kétséges, hogy képes lesz úrrá lenni érzelmein és meg tudja zabolázni csapongó gondolatait. Tovább várakoztak. Amikor Iain megbizonyosodott róla, hogy a Macpherson harcosok már messze járnak, karjának szorítása enyhült. A lány alá nyúlt, és gyengéden felemelte arcát, hogy ránézzen. El akarta mondani neki, hogy már nincs miért aggódnia, de megfeledkezett szándékáról, amint tekintetük találkozott. Soha nem érzett vágy lett úrrá rajta. Önfegyelme elhagyta. Gyengének bizonyult a lányból áradó vonzerővel szemben. Úgy érezte, muszáj megkóstolnia a csábító ajkat. Lassan hajolt le, hogy időt adjon Judithnak, ha el akarna húzódni, de a lány nem mozdult. Szája gyengéden Judith ajkához ért. Egyszer. Kétszer. És Judith még mindig nem húzódott el. A férfi többet akart. Keze megragadt a kis állat, és szája követelőzően rátapadt Judith ajkára. Érezte a lány riadt sóhaját, de nem törődött vele. Azt hitte, csak egy alapos csók segíthet, hogy megszabaduljon a lány csáberejétől. Ha sikerül kielégíteni kíváncsiságát, minden rendben lesz, győzködte magát. Megismeri a lány ízét, ajkának puhaságát és azzal vége is lesz. Kielégül végre. Ám Iain nagyon gyorsan felismerte, hogy módszere nem vált be. Úgy érezte, sohasem lesz elég belőle. A fenébe, milyen finom! Milyen forró és lágy és odaadó! Még többet akart. Szétfeszítette a lány ajkát, és mielőtt Judith rájöhetett volna, mi a szándéka, nyelve máris fogságba esett. Ekkor megpróbált elhúzódni, de csak egy röpke pillanatig. Inkább mindkét karjával átölelte a férfit, és szorosan hozzátapadt. Nyelvük újra találkozott, és megreszkettek a vágytól. Judith egyáltalán nem viselkedett szégyellősen. Hevesen viszonozta a férfi csókját. Mély morgás tört elő Iain torkából, Judith halkan nyöszörögni kezdett. Vad szenvedély tombolt köztük. A férfi szája újra és újra végigsiklott a lány ajkán, de amikor rádöbbent, hogy vágyát csak úgy elégítheti ki, hogy lefekszik a lánnyal, Iain megálljt parancsolt magának. Megijedt, és dühös is volt, de csak magára haragudott, amiért így elveszítette az önuralmát. A lány zavartan meredt rá, ajka duzzadt volt és piros… és Iain szerette volna újra megcsókolni. Helyette magához vonta Judith fejét, megrántotta a kantárt, és visszairányította lovát az útra. Judith hálás volt, amiért a férfi egyelőre nem foglalkozik vele. Még mindig reszketett a csókjától, és nem kevésbé volt elképedve saját szenvedélyes válaszától. Ez volt életének legcsodálatosabb és egyben legfélelmetesebb élménye. De ő többet akart, bár úgy vélte, a férfi nem. Iain egy szót sem szólt hozzá, és az a hirtelenség, amellyel elhúzódott tőle, és a felvillanó haragos tekintet azt sugallta, hogy egyáltalán nem volt elégedett a történtekkel. Judith hirtelen különös és ijesztő zavart érzett. Legszívesebben kiabálni kezdett volna az érzelmeit és büszkeségét sértő durvaság miatt. Szeme megtelt könnyel. Mély lélegzetet vett, hogy visszanyerje önuralmát. Reszketése néhány perc múltán csitult, és Judith már arra gondolt, hogy sikerült legyőznie

saját zavaros érzéseit, amikor Iain megint megsértette érzelmeit. A férfi megállította lovát Alex mellett, és mielőtt Judith rájöhetett volna, mit szándékozik tenni, a férfi már durván át is dobta Alex ölébe. Akkor legyen. Ha Iain nem akar vele utazni, majd megfizet neki másként. Úgy döntött, még csak felé sem néz. Gondosan eligazgatta a szoknyáját, közben egy pillanatra sem emelte fel a tekintetét, és azért imádkozott, hogy Iain észre ne vegye pirulását. Arca valósággal lángolt zavarában. Iain vette át a vezetést. Gowrie felzárkózott ura mögé, majd Alex és ő következtek. Brodick megint utolsónak maradt, hogy hátulról biztosítsa a csapatot. – Fázik, kislány? Alex fülébe suttogott kérdéséből féltő gondoskodás csendült ki. – Nem. – Akkor miért reszket? – Mert fázom. Maga is észrevette az ellentmondást, és halkan felsóhajtott. Ha Alex úgy gondolta is, hogy Judith értelmetlenségeket beszél, volt olyan udvarias, hogy ne említse. A nap hátralevő részében már nem szóltak egymáshoz. Judith sehogy se talált kényelmet a férfi karjai között. Háta néhányszor hozzáütődött Alex mellkasának, de képtelen volt annyira elengedni magát, hogy nekidőljön útitársának. Alkonyatra Judith annyira elfáradt, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét. Egy kedves, zsúpfedeles kőépületnél álltak meg, mely a hegy oldalában bújt meg. A házikó déli oldalát repkény futotta be, és kikövezetett út vezetett a csűrből a bejárati ajtóhoz. Ősz hajú, nagy szakállú, széles vállú ember állt az ajtóban. Széles mosollyal fogadta őket, és eléjük sietett. Judith egy asszonyt pillantott meg az ajtóban. A férje mögött állt, de amikor a férfi előrelépett, az asszony visszahúzódott az árnyékba. – Itt töltjük az éjszakát – jelentette be Alex. Leugrott a lováról, majd Judithért nyúlt, hogy segítsen neki a leszállásnál. – Végre tető lesz a feje felett, és nyugodtan pihenhet éjszaka. Judith bólintott. Arra gondolt, hogy Alex igazán jószívű férfi. Lesegítette a földre, de nem engedte el. Tudta, hogy nyomban összeroskadna, ha így tenne. A férfi nem említette szánalmas állapotát, és hagyta, hogy belekapaszkodjon, míg enyhül lába remegése. Kezét a derekán tartotta, így Alex érezte, hogy egész testében remeg. – Vedd le róla a kezed! – csattant fel mögöttük Iain hangja. Alex azonnal engedelmeskedett. Judith térde megbicsaklott, de Iain elkapta, mielőtt a földre zuhant volna. Bal karjával átkarolta a lányt, és nem túl gyengéd mozdulattal magához rántotta. Alex hátralépett ura tekintete láttán, majd sarkon fordult és a házhoz sétált. Iain még állt néhány percig, a karjai közt Judithtal. A lány válla szorosan a vállához simult, fejét

lehajtotta. Annyira kimerültnek érezte magát, hogy legszívesebben lehunyta volna a szemét, és hagyta volna, hogy a férfi a karjaiba kapja és bevigye a házba. Ez persze egy cseppet sem lett volna illendő dolog. Hogyan lehet egy férfinak ilyen csodálatos illata az egész napos lovaglás után? Iainnek természetes friss… és vonzó férfiillata volt. És áradt belőle a forróság. Judithot vonzotta férfitest melege, és amikor erre rájött, tudta, hogy el kell húzódnia a férfi közeléből. A férfi olyan távolinak tűnt, mint déli égbolton tomboló vihar. Judith tisztában volt vele, hogy csak azért tartja a karjaiban, mert képtelen lenne talpon maradni a segítsége nélkül. Felelősnek érzi magát érte, és pusztán a kötelességét teljesíti. – Köszönöm a segítségét – szólalt meg. – Nyugodtan elengedhet, már elég erősnek érzem magam. Megpróbálta ellökni a férfi kezét, de Iainnek más szándékai voltak. Félig maga felé fordította a lányt, és felemelte az állát. Iain mosolygott, és Judithnak fogalma sem volt, mi lehet az oka. Hiszen a férfi egy perce még úgy viselkedett, mint valami morgó medve, igaz, ismerte be magának, a célpont Alex volt, nem ő. – Akkor engedlek el, amikor én akarom, és nem akkor, amikor engedélyt adsz rá, Judith – magyarázta halk suttogással. A férfi önteltsége felháborító volt. – És az mikor lesz? – kérdezte marón. – Vagy kérdezni sem szabad? Iain felhúzta a szemöldökét a lány hangjából kicsendülő ingerültség hallatán, majd megcsóválta a fejét. – Haragszol rám – állapította meg. – Mondd el, miért! Judith megpróbálta ellökni a férfi kezét, de feladta, mikor az megszorította az állát. – Addig nem engedlek el, míg el nem mondod, mivel bosszantottalak fel. – Megcsókolt. – Te is visszacsókoltál. – Így van – ismerte el a lány. – És egyáltalán nem bánom. Erről hogyan vélekedik? Judith hangjából és szeméből is áradt a kihívás. Elveszett az a férfi, aki nem tud ellenállni a lány csáberejének, gondolta Iain, miközben válaszolt. – Én sem bánom. Judith mogorva pillantást vetett rá. – Talán akkor nem bánta, de most már nagyon is bánja, nem igaz? – A férfi vállat vont. Judith legszívesebben belerúgott volna. – Jobb lesz, ha nem többé nem ér hozzám, Iain. – Ne parancsolgass nekem, kislány! A férfi hangja keményen csengett, de Judith nem törődött vele. – Ha arról van szó, hogy megcsókoljon valaki, annyit parancsolgathatok, amennyi csak jólesik. Nem

vagyok a tulajdona – tette hozzá valamivel halkabban. Iain úgy nézett rá, mint aki legszívesebben megfojtaná. Judith attól tartott, hogy talán túl fölényesen beszélt a férfival. Úgy tűnt, Iainnek igencsak nehéz természete van. – Nem akartam megbántani – kezdte –, és azt is tudom, hogy hozzászokott, a maga akarata szerint mennek a dolgok, mert ön a nemzetség feje. De én itt idegen vagyok, és nem vagyok köteles engedelmeskedni a parancsainak. Vendégként pedig… Elhallgatott a szavakat keresgélve, de ekkor Iain hevesen megrázta a fejét. – Judith, egyetértesz azzal, hogy amíg az öcsém házában vendégeskedsz, az ő oltalma alatt állsz? – Igen. A férfi biccentett, és elmosolyodott. Úgy viselkedett, mint aki éppen akkor nyert meg egy fontos vitát, noha a lány abban sem volt biztos, miről is van szó valójában. Iain elengedte Judithot, és elindult. A lány utána sietett. Amikor melléért, megragadta a férfi karját, mire az rögtön megtorpant. – Igen? – kérdezte. – Miért mosolygott? – Azért, mert egyetértettél velem. – Hogyan? A lány nem szándékosan bosszantotta. Iain világosan látta tekintetében a zavart. – Amíg vissza nem térsz Angliába, én felelek érted. Ez azt jelenti, hogy engedelmeskedni fogsz az utasításaimnak – tette hozzá nagyot bólintva. – Ebbe egyeztél bele az imént. A lány a fejét rázta. Ez a férfi bolond vagy őrült. Hogy az ördögbe jutott erre a lehetetlen következtésre, amikor ő csak annyit mondott, hogy többé nem csókolhatja meg? – Semmi ilyesmibe nem egyeztem bele – jelentette ki. Nem engedte el a férfi kezét. Iain gyanította, fel sem fogta, hogy még mindig belé kapaszkodik. Iain ugyan elhúzhatta volna a kezét, de nem tette. – Azt mondta, hogy Patrick védelme alatt leszek – emlékeztette a férfit. – Ez azt jelenti, hogy ő felel értem, és nem ön, Iain. – Így igaz – értett vele egyet a férfi. – De mivel én vagyok a klán feje, Patrick nekem felel mindenért. Most már érted? Judith elhúzta a kezét. – Csak annyit értek, hogy ön úgy hiszi, mindketten parancsolgathatnak nekem – felelte. – Én legalábbis így értelmezem a szavait. Iain mosolygott és rábiccentett, mire a lány nevetésbe tört ki. A férfinak el sem tudta képzelni, mitől ilyen vidám, de nem kellett sokáig találgatnia. – Ez azt jelenti, hogy Patrick és ön is felelnek a tetteimért?

A férfi bólintott. – És az én vétségem egyben a önöké is lesz? Iain összefonta a két kezét a háta mögött, és komor pillantást vetett a lányra. – Talán valami huncutságon töri a fejét? – Ó nem, dehogyis – sietett megnyugtatni Judith. – Igazán nagyon hálás vagyok, amiért a házuk vendége lehetek, és semmiképpen nem szeretnék gondot okozni. – A mosolyod arra indít, hogy kételkedjek az őszinteségedben. – Egészen más okból mosolygok – magyarázta. – Csak most döbbentem rá, hogy ön milyen következetlen ember – tette hozzá, majd nagyot bólintott, amikor látta a férfi hitetlenkedését. – Egyáltalán nem vagyok következetlen – csattan fel Iain. Judith nem vette észre, mennyire megsértette a férfit. – De igenis az – erősködött. – Hacsak meg nem tudja magyarázni, hogy a kijelentésem, miszerint nem csókolhat meg többé, hogyan vezetett ehhez a különös beszélgetéshez. – Nem hiszem, hogy a tárgyhoz tartozna, hogy megcsókolhatlak-e vagy sem – vitatkozott a férfi. – A dolognak egyáltalán nincs jelentősége. Judithot úgy érte ez a válasz, mint egy arculcsapás, de nem akarta, hogy a férfi észrevegye, milyen mélyen megbántotta. Biccentett, majd megfordult és elsétált. Iain csak állt, és hosszan bámult utána. Aztán fáradtan felsóhajtott. Judith nem fogta fel, de máris rengeteg gondot okozott. Emberei le sem tudták venni a szemüket róla. A fenébe, hiszen ő sem! Judith gyönyörű nő volt, és nem akadt férfi, aki ezt ne vette volna észre. Igen, ennek van értelme. Ez így logikus. Mégis a nyers birtoklási vágy, amelyet érzett iránta, már más lapra tartozott. És egyáltalán nem volt logikus. Azt mondta a lánynak, hogy ő felel érte… amíg vissza nem tér Angliába. Az ördögbe is, majd megfulladt, míg kimondta. A gondolat, hogy vissza kell vinnie Judithot Angliába, egyáltalán nem tetszett neki. Mi a fene esett belé? Hogyan lesz képes valaha is elengedni maga mellől?

Negyedik fejezet Judith alig várta, hogy megszabaduljon a férfitól. Tudta, hogy nem gondolkodik ésszerűen. A hosszú út annyira kimerítette, hogy gondolatai teljesen összezavarodtak. Kétségtelen, hogy túl hevesen reagált Iain durva szavaira. Képtelen volt rendbe szedni a gondolatait, mivel érzelmei átvették az uralmat a józanész fölött. Még mindig bántotta a férfi visszautasítása.

– Judith, jöjjön, ismerje meg Cameront! – hívta Alex. Mindannyian felé fordultak. Judith vendéglátója felé sietett. Gyors pukedlit csinált, és mosolyt erőltetett az arcára. Ez nem volt könnyű, mivel Cameron úgy nézett rá, mintha pokolbéli démont… vagy még annál is rosszabbat látna. Arckifejezése kétséget sem hagyott gondolatai felől. Nyilvánvaló volt, hogy Judith puszta léte is elborzasztja. Istenem, most igazán nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy elviselje ezt az újabb ostobaságot. Halkan felsóhajtott. – Jó estét, uram! – üdvözölte a házigazdát. – Ez a nő angol! Cameron olyan erővel üvöltötte világgá ezt a tényt, hogy homlokán kidagadtak az erek. Judith tökéletesen beszélt kelta nyelven, de az angolos kiejtés nem tudta eltitkolni. Ruházata volt a másik árulkodó jel. Bár tisztában volt a skótok és angolok közt lévő szégyenteljes ellenségeskedésnek, Cameron magatartása annyira értelmetlen és gyűlölettel teli volt, hogy megrémítette. Ösztönösen hátralépett, hogy védje magát a férfi haragjától. Iainbe ütközött. Megpróbált ellépni mellette, de a férfi meghiúsította szándékát, amikor vállára tette kezét, keményen megmarkolta, és magához húzta. Iain egy szót sem szólt. Alex vezére mellé lépett, majd Gowrie csatlakozott hozzá a másik oldalon. Brodick mozdult meg utoljára. Iainre meredt, a jóváhagyására várva. Amikor végül Iain levette tekintetét Cameronról és felé biccentett, Brodick is a csoporthoz sétált, és megállt közvetlenül Judith előtt. Judith a szó szoros értelmében beszorult a két harcos közé. Megpróbált kikukucskálni Brodick válla fölött, de Iain olyan keményen tartotta, hogy moccanni sem tudott. – Már mi is észrevettük, hogy angol, Cameron – jelentette ki Brodick halk, de erélyes hangon. – Szeretném azonban, ha tudomásul vennéd, hogy Lady Judith a védelmünk alatt áll. Az otthonunkba visszük őt. Úgy tűnt, az idős férfinak sikerült leráznia döbbenetét. – Igen, természetesen – nyögte ki. – Csak tudod, annyira meglepődtem, amikor meghallottam a hangját… Cameron nem szívesen nézett Maitland urának szemébe. Úgy vélte, legjobb lesz, ha minél gyorsabban elnézést kér udvariatlan viselkedéséért. Balra lépett, hogy a nő szemébe nézve fejezze ki sajnálatát. Brodick vele együtt mozdult, meghiúsítva Cameron szándékát. – Szívesen látott vendégek vagyunk itt? – Természetesen – felelte gyorsan az öreg. Idegesen túrt bele ősz hajába, és csak remélte, hogy a nemzetségfő nem veszi észre ujjai remegését. Nagy bakot lőtt ezzel a fogadtatással. Eszében sem volt megsérteni egy olyan nagyhatalmú, könyörtelen embert, mint Iain. Maga is tudta, ha valóban megsértette

a férfit, akkor valószínűleg ez lesz az utolsó cselekedete ezen a világon. Cameron ellenállt a sürgető kényszernek, hogy keresztet vessen. Nem sokáig állta Iain kemény tekintetét, ezért teljes figyelmével Brodick felé fordult. Megköszörülte a torkát, majd így szólt hozzá. – Mióta a fivéred elvette az egyetlen lányomat, te és a Maitland nemzetség minden tagja szívesen látott vendég otthonomban. Maitland urának asszonya is – tette hozzá sietve, majd félig megfordult és bekiabált feleségének. – Margaret, tálald fel a vacsorát a vendégeinknek! Judith csodálkozott, hogy Iain egy szót sem szól, de alighogy Cameron megemlítette, hogy Brodick fivére vette el a lányát, megértette, Iain miért bízta rá, hogy tisztázza ezt a kínos helyzetet. Cameron mindenkit beinvitált. Judith megragadta Brodick plédjét, mire a férfi azonnal megfordult. – Köszönöm, hogy szólt az érdekemben – suttogta. – Nem tartozik köszönettel, Judith – dörmögte Brodick zavartan. – De igen – erősködött a lány. – Brodick, kérem, magyarázza meg a rokonának, hogy nem vagyok Iain asszonya. Úgy tűnik, félreértette a helyzetet. Brodick szó nélkül meredt rá egy percig, majd Iainre pillantott. Miért habozik? – Csak annyit kérek, hogy tisztázza a helyzetet – szólalt meg újra Judith. – Nem. – Nem? – hitetlenkedett a lány. – De hát isten szent nevére, miért nem? Brodick ugyan nem mosolyodott el, de szeme sarkába huncut ráncok gyűrődtek, melyek arra utaltak, hogy jól szórakozik. – Mert maga Iain asszonya – húzta el a szót. Judith megrázta a fejét. – Honnan veszi ezt a nevetséges ötletet? Én csak egy vendég… Felhagyott a hiábavaló magyarázkodással, amikor a férfi megfordult és beballagott a házikóba. Judith csak nézett utána. Alex és Gowrie követték társukat. Mindketten leplezetlenül vigyorogtak. Judith nem mozdult a helyéről. Iain végül elengedte a vállát, és meglökte. Judith meg sem rezdült. A férfi mellé lépett, lehajolt hozzá. – Most már bemehetsz. – Miért nem szólt egy szót sem, amikor Cameron az asszonyának nevezett? Iain vállat vont. – Nem éreztem szükségét. Természetesen nem fogja megmondani neki az igazat. Cameron tévedett. Judith nem volt az asszonya, de annyira tetszett neki a feltételezés, hogy eszébe sem volt kiigazítani. Az ördögbe, ugyancsak fáradt lehet, ha ilyen ostobaságok járnak a fejében! – Gyere be! – utasította a lányt, ezúttal valamivel durvább hangon.

Judith a fejét rázta, és tekintetét a földre szegezte. – Mi akar ez lenni? – faggatta a férfi, és az alá nyúlva kényszerítette, hogy felnézzen. – Nem akarok bemenni. Olyan szánalmasan csengett a hangja, hogy Iain visszafojtotta mosolyát. – Miért nem? Judith vállat vont. Iain gyengéden megszorította az állát. Judith tudta, hogy addig nem szabadulhat a szorításából, amíg nem ad rendes magyarázatot vonakodására. – Egyszerűen nem akarok bemenni olyan helyre, ahol nem vagyok szívesen látott vendég – suttogta. A férfi mosolya tele volt gyengédséggel. Judith legszívesebben elsírta volna magát. Szeme elhomályosult. – Rettenetesen elfáradtam – mentegetőzött. – De nem ez az oka, hogy idekint akarsz maradni, ugye? – Éppen most mondtam… Megaláztak – bukott ki belőle. – Tudom, hogy nem lenne szabad személyes sértésnek venni. Minden felföldi gyűlöli az angolokat, és a legtöbb angol gyűlöli a skótokat, még a határvidéken élő skótok is… és én annyira gyűlölöm a gyűlöletet. Ez a… tudatlanság jele, Iain. A férfi egyetértően biccentett. A lány haragja enyhülni kezdett. Nehéz haragot tartani, amikor a férfi nem vitatkozik vele. – Megijesztett? – A haragja igen – ismerte be Judith. – Annyira indokolatlan volt. Vagy talán csak eltúlzom a dolgot? Annyira fáradt vagyok, hogy gondolkodni sem tudok. A lány tényleg kimerült, gondolta Iain. Nem figyelt rá eléggé, különben korábban észrevette volna a szeme alatt ülő sötét karikákat. Amikor beismerte, hogy megijedt, megragadta a kezét, és azóta sem engedte el. Igen, Judith fáradtnak látszott, megtörtnek és ugyanakkor csodálatosan szépnek. A lány hirtelen kihúzta magát. – Önnek be kell mennie! Én boldogan megvárom idekint. Iain elmosolyodott, miközben kiszabadította kezét a lányéból. – Én viszont boldogabb lennék, ha velem együtt bejönnél – jelentette ki. Ezzel le is zárta a vitát. Átölelte a lány vállát, megszorította kissé, majd magával cipelte a bejárathoz. – Magad mondtad, hogy talán eltúlzod a dolgot – jegyezte meg, miközben az ajtó felé hurcolta a lányt. Szándékosan nem vette tudomást arról, hogy Judith vonszoltatja magát, mint egy darab fa. Az biztos, hogy makacs a nő, gondolta. De furcsa mód, Iain ezt mulatságosnak találta. Iain még soha nem találkozott olyan nővel, aki szembeszállt volna vele, de az is igaz, hogy Judith egyetlen általa ismert asszonyra sem hasonlított. Az, hogy nem sütötte le kacéran a tekintetét, hanem nyíltan a férfi szemébe nézett, különösen üdítően hatott rá. Nem próbált meg imponálni neki, és a gyáva meghátrálás is idegen volt a természetétől. Különös, de a lány gátlástalan viselkedése felszabadítóan hatott Iainre. Nem kellett a

nagyhatalmú nemzetségfőt játszania Judith előtt. Az a tény, hogy Judith nem tartozott a klánhoz, megszabadította azoktól a kötelezettségektől, melyek a nemzetség vezetőjeként ránehezedtek. Iain kényszerítette magát, hogy visszatérjen az őt izgató kérdéshez. – És mikor túloztad el először a dolgot? – Amikor megcsókolt. Éppen az ajtónál jártak, amikor Judith a fülébe súgta a választ. Iain megtorpant, és megragadta a lány karját. – Nem értem. Mi volt abban a túlzás? Judith érezte, hogy arca lángba borul. Lerázta a férfi kezét a válláról. – Nyilvánvaló volt, hogy dühös volt rám… a csók után, és ez engem is feldühített. Pedig nem lett volna szabad törődnöm vele – tette hozzá erélyes biccentéssel. Nem várta meg, hogy őszinteségi rohama milyen hatással lesz a férfira. Gyorsan besietett a házba. Az idősebb asszony, akit az árnyékban látott, előlépett, hogy üdvözölje. Őszinte mosolya enyhítette Judith feszültségét, és ő is visszamosolygott a nőre. Margaret csinos asszony volt. A homlokán és szája sarkában lévő apró ráncok semmit sem vettek el szépségéből. Zöld szemében aranyos pöttyök csillogtak, dús barna hajába, melyet szalag fogott össze tarkóján, ezüstös szálak vegyültek. Jó harminc centivel magasabb volt Judithnál, mégsem ébresztett benne félelmet, annyi kedvesség sugárzott belőle. – Köszönöm, hogy a házuk vendége lehetek – szólt Judit, miután pukedlizett az asszonynak. Margaret a kötényébe törölte a kezét, mielőtt viszonozta volna az üdvözlést. – Foglaljon helyet, kérem, az asztalnál, míg én befejezem a vacsorafőzést. Judith nem akart a férfiak közé ülni. Iain már csatlakozott az embereihez, Cameron pedig éppen a kupáját töltötte tele borral. Judith gyomra nyomban összeszorult. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. Egy kupa bortól talán csak nem tör ki a férfiból a kegyetlenség, vagy mégis? Nevetséges feltételezés, győzködte magát. De nem tudta leküzdeni félelmét. Gyomra úgy égett a fájdalomtól, mintha parazsat nyelt volna. Iain semmiben nem hasonlít Tekel bácsihoz, mondogatta magának. Nem válik szörnyeteggé. Semmiképpen. A férfi véletlenül felnézett. Elég volt egy pillantást vetni a lány arcára, hogy lássa, valami nagy baj van. A lány arca kísértetiesen sápadt volt, mint akit halálra rémített valami. Iain fel akart kelni az asztaltól, hogy kiderítse, mi nyugtalanítja, amikor észrevette, hogy a lány tekintete a boroskancsóra szegeződik. Mi az ördög üthetett belé? – Judith, akarsz inni egy kis… A lány hevesen megrázta a fejét. – Talán a víz… jobban felfrissítené az egész napos lovaglás után. Iain hátradőlt. Úgy tűnt, a lánynak átkozottul fontos, hogy mit isznak. Ugyan fogalma sem volt róla,

miért, de úgy vélte, nem is számít. Judith szemmel láthatóan fel volt dúlva. Ha azt akarja, hogy vizet igyanak, akkor vizet fognak inni. – Igen, a víz valóban üdítőbb – egyezett bele. Judith megkönnyebbülten felsóhajtott, válla ellazult. Brodicknak is feltűnt a lány viselkedése. – Korán kell felkelnünk, Cameron – szólt a házigazdához, bár tekintetét nem vette le Judithról. – Nem iszunk bort, amíg haza nem érünk. Margaret is hallotta a beszélgetést, és az asztalhoz sietett egy korsó friss forrásvízzel. Judith odavitt még néhány kupát. – Üljön le és pihenjen! – mondta neki Margaret. – Inkább segítenék magának – felelte Judith. A háziasszony biccentett. – Fogja azt a zsámolyt és üljön a tűzhely mellé! Kevergetheti a ragut, amíg felszelem a kenyeret. Judith megkönnyebbült. A férfiak komoly beszélgetésbe merültek, és a komor arckifejezésekből arra következtetett, hogy ugyancsak fontos dologról lehet szó. Nem szívesen zavarta volna meg őket. És ami még fontosabb volt, nem akart Cameron mellett ülni, de az egyetlen szabad hely éppen a férfi balján volt. Judith Margaret utasítását követve a túlsó falhoz vitte a zsámolyt, a tűzhely mellé. Észrevette, hogy az asszony titkos pillantásokat küld felé. Nyilvánvalóan beszélni akar vele, de tart attól, hogyan fog reagálni a férje. Újra és újra az asztal felé pislogott, hogy lássa, figyel-e rájuk a ház ura. – Ritkán vannak vendégeink –súgta Judithnak. Judith bólintott. Látta, hogy Margaret újból urára sandít, majd visszafordul hozzá. – Kíváncsi vagyok, hogy miért akarja meglátogatni a Maitland birtokot – folytatta a suttogást. Judith rámosolygott. – A barátnőm egy Maitlandhez ment feleségül, és én megígértem neki, hogy mellette leszek, amikor megszüli az első gyermekét – felelte szintén suttogva. – És hogyan találkoztak? – kíváncsiskodott tovább Margaret. – A határmenti ünnepségeken. Az asszony bólintott. – Nekünk is van ilyen ünnepünk a Felföldön, csak ősszel és nem tavasszal. – Részt vett már rajta valaha? – Amíg Isabelle velünk lakott, mi is eljártunk rá – felelte Margaret. – De azóta Cameron nagyon elfoglalt – tette hozzá vállat vonva. – Én mindig jól éreztem ott magam. – Ha jól értettem, Isabelle Brodick fivéréhez ment feleségül. Mostanában volt az esküvő? – Nem, már vagy négy esztendeje. Az asszony hangjából kicsengő szomorúság hallatán Judith abbahagyta a ragu kevergetését, és

elhúzódott a tűzhelytől, hogy teljes figyelmét Margaretnek szentelhesse. Bár teljesen idegenek voltak egymásnak, a lány különös módon vágyat érzett, hogy megvigasztalja az asszonyt, aki szörnyen magányosnak tűnt, és Judith maga is jól ismerte ezt az érzést. – Volt már módja meglátogatni a lányát? – Amióta férjhez ment, egyszer sem találkoztam vele. A Maitlandek maguknak való emberek, nem szeretik az idegeneket. Judith nem akart hinni a fülének. – De hiszen maga igazán nem idegen – tiltakozott. – Isabelle most már Winslow-hoz tartozik. Nem lenne ildomos arra kérni, hogy látogasson meg minket, és az sem lenne illendő, hogy mi menjünk el hozzá. Judith a fejét csóválta. – Szokott üzenetet küldeni? – Ugyan ki hozná el? Egy hosszú percig egyikük sem szólalt meg. – Én – suttogta végül Judith. Margaret gyors pillantást vetett férjére, majd Judithra emelte tekintetét. – Megtenné a kedvemért? – Természetesen. – Nem tudom, illendő dolog lenne-e – aggodalmaskodott a ház asszonya. – Miért ne lenne illendő? És egyáltalán nem okozna gondot – győzködte Judith. – Ha szeretne üzenni a lányának, ígérem, megkeresem őt és átadom neki. Amikor pedig hazafelé jövök, elhozom majd az ő üzenetét. Biztosan meghívja magukat látogatóba – tette hozzá. – Kimegyünk, hogy ellássuk a lovakat, asszony – jelentette be Cameron dörgő hangon. – Nem tart sokáig. Készen van már a vacsora? – Igen, Cameron. Az asztalon lesz, mire visszajöttök. A férfiak elhagyták a házat. Cameron bevágta maga mögött az ajtót. – Úgy látszik, a férje haragszik valamiért – jegyezte meg Judith. – Ó, dehogy, egyáltalán nem – sietett megnyugtatni a lányt Margaret. – Bár egy kicsit ideges. Nagy megtiszteltetés számára, hogy a Maitland nemzetség fejét vendégül láthatja. Legalább egy-két hónapig fog vele kérkedni. Margaret az asztalra rakta a tányérokat, és másik korsó vizet is kitett. A kenyeret ék alakúra vágta. Judith segített neki kiönteni a ragut egy nagy fatálba, amelyet aztán az asztal közepére állítottak. – Talán vacsora közben megkérdezhetné Brodickot, hogy van Isabelle – javasolta Judith. Margaret döbbenten nézett rá. – Sértés lenne, ha megtenném – magyarázta. – Ha megkérdezem, hogy boldog-e, az olyan lenne,

mintha kételkednék abban, hogy Winslow boldoggá tudja tenni. Látja, milyen bonyolult ez? Judith szerint ez egyáltalán nem volt bonyolult, inkább nevetségesnek találta. Érezte, hogy feltámad a haragja. Micsoda szívtelen viselkedés ez a Maitlandek részéről! Hát nincs bennük semmi együttérzés az olyan közeli rokonok iránt, mint az anya meg az apa? Fogalma sem volt, mit tenne, ha valaki azt mondaná neki, hogy soha többé nem láthatja Millicent nénit és Herbert bácsit. Szemét elfutotta a könny erre a gondolatra. – Ha esetleg maga megkérdezné… – mosolygott rá Margaret, és várta, hogy a lány felfogja, mire gondol. Judith bólintott. – Brodick azt hiheti, hogy mivel angol vagyok, nem tudom, mi az illem és azért faggatom. – Így van. – Boldogan megkérdezem – ígérte Judith. – Minden felföldi klán olyan, mint a Maitlandek? Mindegyik elzárkózik az idegenektől? – A Dunbarok és a Macleanek igen. Amikor éppen nem egymással harcolnak, akkor elvannak magukban – magyarázta Margaret. – A Dunbarok földje a Maitland és a Maclean birtokok közt fekszik, és ezért állandó harc van köztük. Egyikőjük sem jár el az ünnepségekre, de a többi nemzetség mind ott van. Minden angol olyan, mint maga? Judith igyekezett odafigyelni Margaret kérdésére. Ez azonban egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak, mivel gondolatait teljesen lekötötte az asszonytól hallott hír, miszerint a Macleanek a Maitlandek ellenségei. – Kisasszony! Rosszul érzi magát? – aggodalmaskodott Margaret. – Ó, nem, jól vagyok – nyugtatta meg a lány. – Ugye, azt kérdezte, hogy minden angol olyan-e, mint én? – Igen – erősített meg az asszony, de közben aggódva figyelte, hogyan fehéredik el vendége arca. – Nem igazán tudom, hogy olyan vagyok-e, mint a többiek – felelte Judith. – Tény, hogy eddig meglehetősen nyugodt életet éltem. Margaret, hogy a csudába találnak maguknak párt a férfiak, ha soha nem jönnek össze más nemzetségekkel? – Ó, megvannak a maguk módszerei. Winslow azért jött ide, hogy megalkudjon egy tarka kancára. Meglátta Isabelle-t, és azonnal megszerette. Én ellene voltam a kapcsolatnak, mert tudtam, hogy soha többé nem látom a lányomat, de Cameron nem hallgatott rám. Különben sem mond nemet az okos ember egy Maitlandnek, én legalábbis még soha nem hallottam, hogy valaki megpróbálta volna. Ráadásul Isabelle is Winslow-nak ajándékozta a szívét. – Winslow hasonlít Brodickra? – Hajaj, de még mennyire! Csak sokkal csendesebb. – Akkor bizonyára néma – nevette el magát Judith. – Brodick alig-alig ejt egy-két szót.

Erre már Margaret felkuncogott. – Különös népség a Maitland, de a védelmükre el kell mondanom, ha valaha megtámadnák Cameront, elég lenne, ha üzenne Iain úrnak, és ő nyomban a védelmére sietne. Régebben, még az esküvő előtt egyre-másra tűntek el a birkáink, de a tolvajlások azonnal megszűntek, amint híre ment, hogy Isabelle a Maitland klán egyik tagjának asszonya lett. Cameront is nagyobb tisztelet övezi azóta. Persze lehet, hogy ez meg fog változni, azok után, ahogy magát fogadta. – Arra gondol, hogy meglepődött, amikor rájött, hogy angol vagyok? – Ajaj, ugyancsak meglepődött. A két nő egymásra nézet, és nevetésben tört ki. A férfiak éppen akkor tértek vissza a házba. Iain lépett be elsőnek. Odabiccentett Margaretnek, majd megállt és rosszalló pillantást vetett Judithra. A lány sejtetette, Iain illetlen viselkedésnek tartja jókedvét. Erre a gondolatra még hangosabban kacagott. – Menjen, üljön asztalhoz! – mondta neki Margaret. – Maga nem csatlakozik hozzánk? – Először felszolgálom az ételt, aztán én is asztalhoz ülök. Tudatosan vagy sem, de ezzel Margaret jó ürügyet szolgáltatott arra, hogy Judithnak ne kelljen Cameron mellé ülnie. A férfiak már elfoglalták a helyüket. Judith felkapta a zsámolyt, és az asztalhoz sétált, majd bepréselte Iain és Brodick közé. Ha a harcosok meg is lepődtek merészségén, nem mutatták. Brodick még odább is húzódott, hogy a lány kényelmesen elférjen. Csendben ettek. Judith megvárta, míg a férfiak befejezik a vacsorát, és csak akkor hozta szóba Isabelle-t. – Margaret, finom volt a ragu. – Köszönöm – pirult el az asszony. Judith Brodickhoz fordult. – Gyakran találkozik a fivérével? A harcos rápillantott, majd megrántotta a vállát. – Szokott találkozni az asszonyával, Isabelle-lel? – nógatta a férfit Judith. A férfi újra vállat vont, mire Judith megrúgta az asztal alatt. Brodick szemöldöke magasba szökkent ekkora merészségre. – Maga rúgott meg? Ennyit a finom megoldásról, gondolta a lány. – Igen, én rúgtam meg. – Miért? A kérdést Iain tette fel. Judith mosolyogva fordult felé. – Mert nem akarom, ha Brodick még egyszer vállat vonjon a kérdéseimre. Azt szeretném, ha

mesélne Isabelle-ről! – De hiszen nem is ismeri azt az asszonyt – emlékeztette Iain. – Szeretnék hallani róla – makacskodott a lány. Iain rámeredt. Szemmel láthatóan úgy vélte, elment a maradék esze is. Judith felsóhajtott, majd türelmetlenül dobolni kezdett az asztalon. – Meséljen nekem Isabelle-ről, kérem! – kérlelte Brodickot, de a férfi rá sem hederített. Judith ajkát újabb sóhaj hagyta el. – Brodick, kijönne velem a ház elé egy percre? Szeretnék valami borzasztó fontos dolgot mondani magának négyszemközt. – Nem. Judith nem tudott tovább uralkodni magán. Az asztal alatt újra megrúgta a férfit, majd Iain felé fordult, így nem láthatta, hogy Brodick elvigyorodik. – Iain, kérem, parancsolja meg Brodicknak, hogy jöjjön ki velem. – Nem. Judith tovább dobolt ujjaival az asztalon, közben már a következő cselfogáson törte a fejét. Amint felnézett, elkapta Margaret aggodalmaskodó arckifejezését, mire szilárdan eltökélte, hogy mindenképpen keresztülviszi akaratát. – Rendben van – jelentette ki. – Akkor majd holnap útközben beszélek Brodickkal. Az ő lován megyek – tette hozzá ártatlan mosollyal. – Valószínűleg reggeltől estig fecsegni fogok, így jobb lesz, ha most lefekszik, Brodick, hogy jól kipihenje magát. Fenyegetése megtette a hatását. Brodick végre ellökte magát az asztaltól és felállt. Zord arckifejezése mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy mennyire haragos. Judith nem volt haragos. Ő dühöngött. Alig várta, hogy kettesben maradjon ezzel az érzéktelen tuskóval. Ennek ellenére sikerült mosolyt erőltetnie az arcára, sőt még egy apró pukedlit is vágott a házigazdának, mielőtt az ajtóhoz sétált volna. Akkor sem hagyta abba a mosolygást, amikor megfordult és bezárta maga mögött az ajtót. Nagy igyekezetében, hogy mielőbb helyre tegye Brodickot, meg is feledkezett az ajtó két oldalán lévő ablakokról. Margaret és Gowrie az ajtónak háttal ültek, de Iain és Alex tisztán látták az ajtó előtti füves térséget. Mondani sem kell, hogy mindenkit elfogott a kíváncsiság. Gowrie félig megfordult a zsámolyon, hogy lássa, mi történik odakint. Iain nem vette le a tekintetét Brodickról. A harcos szemben állt vele, szétvetett lábakkal, karját összefonta a háta mögött. Nem leplezte azt sem, mennyire dühíti Judith viselkedése. Brodicknak vad természete volt. Iain azonban tudta, hogy bármennyire is feldühíti a lány, a harcos akkor sem nyúlna hozzá egy ujjal sem, viszont néhány durva szóval könnyen megsértheti.

Iain erősen figyelt, hogy bármikor közbeavatkozhasson. Másra sem volt szüksége aznap este, mint egy síró-rívó asszonyra, márpedig Brodick legalább olyan jól értett a megfélemlítéshez, mint ő maga. A felvillanó mosoly alaposan meglepte. Nem akart hinni a szemének, ahogy Alex sem. – Látjátok ezt? – suttogta hitetlenkedve. – Látom – jelentette ki Gowrie. – Csak épp nem hiszem el. A mi Brodickunk lenne az, aki éppen most hátrál meg? – horkant fel, léthatóan élvezve a jelenetet. – Még soha nem láttam ezt a különös arckifejezést a képén. Mit gondolsz, mit mond neki a lány? Alaposan lehordja, vélte Iain. Judith csípőre tett kézzel, harcias pózban állt, és amikor megindult a férfi felé, Brodick a szó szoros értelmében elhátrált előle, és határozottan döbbentnek látszott. A lány hangját elnyelte a szél és a távolság, de Iain tudta, hogy nem suttog. Nem, biztosan jól kiengedi a hangját, mivel Brodick időről-időre összerezzent. Iain Margaretre nézett. Az asszony kezét a szájára szorította, és amikor észrevette, hogy a férfi figyeli, gyorsan lesütötte a tekintetét, de mégsem elég gyorsan, így Iain észrevette a szemében ülő aggodalmat, így kitalálta, hogy valamilyen módon ő is érintve van. Az ajtó kinyílt. Judith mosolyt erőltetett az arcára és visszasietett az asztalhoz. Leült, kezét összefonta az ölében, és halkan felsóhajtott. Brodick lassan utána ballagott. Amikor végre ő is elhelyezkedett az asztalnál, a kíváncsi pillantások mind felé fordultak. Mivel Judith úgy vélte, rá senki sem figyel, odabiccentett az asszonynak, sőt rá is kacsintott. Iain azonban észrevett a jelet, és kíváncsisága tovább fokozódott. Brodick megköszörülte a torkát. – Isabelle-nek és Winslow-nak majdnem ugyanekkora háza van – nyögte ki végül. – De jó ezt hallani – nyugtázta Cameron. Brodick biccentett. Szemmel láthatóan feszengett. – Hamarosan kisbabájuk születik. Margaret boldogan felsóhajtott, szemét könnyek lepték el. Megragadta férje kezét. – Nemsokára unokánk lesz – suttogta. Cameron bólintott. Judith észrevette, hogy az ő szeme is bepárásodik, és hirtelen minden figyelmét a kupájának szenteli. Iain végre megértette, miben mesterkedett a lány. Képes volt azért hisztizni, sőt kellemetlen helyzetbe hozni magát, hogy segítsen Margaretnek megtudni, mi van a lányával. Milyen jószívű teremtés! Neki soha sem jutott volna eszébe, hogy Isabelle szülei szeretnének hírt hallani a lányukról. – Van még valami, amit szeretne megtudni a lányáról? – kérdezte Brodick. Margaret nem egy kérdése volt, hanem több száz. Jó néhányra Alex és Gowrie válaszolt. Judith nem is lehetett volna boldogabb. Bár bosszantotta a tudat, hogy Brodick csak azért volt hajlandó együttműködni, mert megijedt attól, hogy másnap vele kell lovagolnia. A gondolat, hogy hozzá

kell érnie jobban megijesztette, mint a beszélgetés a családi dolgokról. De mit törődik ő ilyesmivel? Margaret arckifejezése bőven kárpótolta Brodick durva viselkedéséért. A kunyhóban csodálatos meleg volt. Judith megpróbált a beszélgetésre figyelni, de nehéz feladatnak bizonyult, annyira kimerült volt. Észrevette, hogy Cameron vizet akar tölteni Brodicknak, de a kancsó üres volt. Judith a visszavitte a zsámolyt a tűzhely mellé a falhoz, majd hozott egy másik kancsót, és az asztalra állította. Cameron odabiccentett neki köszönetképpen. Istenem, mennyire fáradt! A férfiak azonnal elfoglalták a felszabadult helyet, neki pedig annyira fájt a háta, hogy amúgy sem akart tovább köztük ülni. A tűzhelyhez sétált, leült a zsámolyra és hátát a hűvös kőfalnak támasztotta. Lehunyta a szemét, és egy perc múlva már mélyen aludt. Iain nem tudta levenni róla a tekintetét. Milyen bájos! Arca az angyalokéhoz hasonló. Hosszan nézte, míg észre nem vette, hogy a lány teste lassan lefelé csúszik a zsámolyról. Intett Brodicknak, hogy folytassa a megkezdett történetet, ő maga pedig felállt és odasétált a tűzhelyhez. Nekidőlt a falnak, és kezét mellkasa előtt összefonva hallgatta, mit mesél társa Winslow-ról és Isabelle-ről. Margaret és Cameron csüngtek minden szaván. Mindketten elmosolyodtak, amikor Brodick Isabelle nagylelkűségéről beszélt. Judith hirtelen elvesztette az egyensúlyát. Előrebukott volna, ha Iain nem kapja el. A férfi gyengéden visszatámasztotta a lányt a falhoz, majd fejét magához vonta, így Judith arca a combján pihent. Iain csak egy jó óra múlva vetett véget a beszélgetésnek. – A nap első sugaraival útnak kell indulnunk, Cameron. Még két teljes napi lovaglás áll előttünk hazáig. – Az asszonyod aludhat a mi ágyunkban – ajánlotta fel a férfi. Nagy hangon kezdte mondanivalóját, de aztán látva, hogy Judith alszik, suttogóra fogta. – Velünk fog aludni kint a szabadban – jelentette ki Iain. – Judith nem szeretné elvenni az ágyatokat – tette hozzá, enyhítve a visszautasítás élét. Sem Margaret, sem Cameron nem vitatkozott döntéssel. Iain lehajolt, karjába vette a lányt és felállt. – Úgy alszik a lányka, mint akit agyonvertek – jegyezte meg Alex vigyorogva. – Kérnek még néhány pokrócot? Ma éjjel szokatlanul élesen fúj a szél – figyelmeztette őket Margaret. Gowrie ajtót nyitott ura előtt. – Mindenünk megvan, ami kell. Iain kivitte Judithot, majd hirtelen megállt és megfordult. – Köszönet a vacsoráért, Margaret. Remek volt. Bár Iain kissé ügyetlennek érezte a bókot, Margaret arca felderült. Arca lángba borult, és Cameron is úgy viselkedett, mintha ő kapta volna a dicséretet. Úgy kidüllesztette a mellét, hogy szinte fájt.

Iain a csűr közelében lévő kis ligethez indult. A fák majd megvédik őket a szél és a kíváncsi tekintetek elől is. Amíg Alex felállította a kis sátrat, Iain karjában tartotta a lányt, majd letérdelt és lefektette a takaróra, amelyet Gowrie terített le az apró szőrmesátorban. – Azt ígértem a lánykának, hogy ma éjjel fedél alatt aludhat, jó meleg ágyban – jegyezte meg Alex. Iain a fejét rázta. – Velünk marad – jelentette ki. Senki sem vitatkozott vele. A harcosok megfordultak és elsétáltak, míg Iain betakargatta Judithot egy másik takaróval. A lány egy pillanatra sem ébredt fel. Iain lassan végigsimított az arcán. – Mit tegyek veled? – suttogta. Nem várt választ a kérdésre. Judith elfészkelődött a takaró alatt, és halkan felnyögött álmában. Iain vonakodva hagyta magára. Kényszerítenie kellett magát, hogy felálljon mellőle. Elvette a pokrócot, amelyet Alex nyújtott felé, és az egyik közeli fához indult. Hátát a fa törzsének vetve lehunyta szemét, és a következő pillanatban már aludt is. Az éjszaka közepén egy soha nem hallott hang ébresztette fel. A többiek is felriadtak. – Az isten szerelmére, mi ez? – morogta Brodick. Judith csapta a zajt. Felébredt és nyomorultul érezte magát. Biztosra vette, hogy hamarosan halálra fagy. Képtelen volt abbahagyni a remegést. Vacogott a foga, és ez volt az a furcsa hang, amelyet a harcosok hallottak. – Nem akartam felébreszteni, Brodick – kiáltott oda neki a lány remegő hangon. – Csak a hideg miatt nyöszörögtem. – Tényleg fázik, kislány? – kérdezte Alex. Hangján érződött, hogy mennyire meg van lepve. – Éppen most mondtam, hogy fázom – jött a válasz. – Gyere ide! – parancsolt rá Iain kissé nyers hangon. – Nem megyek – mondta kedvesen Judith. Iain maga elé mosolygott a sötétben. – Akkor kénytelen leszek én odamenni hozzád. – Iain Maitland, tartsa magát távol tőlem! – csattant fel a lány hangja. – És ha azt hiszi, hogy megparancsolhatja, hogy ne fázzak, figyelmeztetem, nem fog sikerülni. Iain a sátorhoz sétált. Judith csak a csizmája orrát látta, míg a férfi le nem tépte a szőrméket a cölöpökről. Egy pillanat alatt szétszedte a kis sátrat. – Ez aztán nagy segítség volt – morogta a lány. Felült és mogorván meredt a férfira. Iain visszanyomta és melléfeküdt a földre. Oldalára fordult, hogy hátának melegével fűtse. Judith másik oldalán hirtelen Brodick jelent meg. Ő is ledőlt, háttal a lánynak. Judith ösztönösen közelebb húzódott Iainhez. Brodick követte, míg háta hozzá nem simult. Judith sokkal jobban érezte magát. Egyáltalán nem fázott már, hiszen a két harcosból úgy áradta a

melegség, mint valami kályhából. – Olyan, mint egy darab jég – jegyezte meg Brodick. Judith elnevette magát, mire mind a két harcos elmosolyodott. – Brodick! – Mi van? – A férfi hangja újra morcosan csengett, de Judith nem zavartatta magát. Kezdte végre kiismerni a harcos, és rájött, hogy mogorvasága csak színjáték. A zord külső érző szívet takart. – Köszönöm! – Mit köszön? – Hogy mesélt Isabelle-ről. A harcos felmordult. A lány újra elnevette magát. – Judith! Még közelebb húzódott a férfi hátához, mielőtt válaszolt volna neki. – Igen, Iain? – Elég volt az izgés-mozgásból, aludj végre! A lány engedelmeskedett, és a következő pillanatban már mélyen aludt. Hosszú idő telt el, mire Brodick újra megszólalt. Biztos akart lenni abban, hogy Judith tényleg alszik és nem hallja mondandóját. – Valahányszor választhat, mindig terád esik a választása. – Miről beszélsz, Brodick? – A te hátadhoz tapad, nem az enyémhez. Szívesebben lovagol veled. Nem vetted észre, milyen szerencsétlen arcot vágott, amikor ma Alex nyergében kellett ülnie? Igencsak kétségbeesettnek látszott. Iain mosolygott. – Észrevettem – ismerte be. – De csak azért kedvel engem, mert Patrick fivére vagyok. – Az ördögbe is, te is tudod, hogy jóval többről van szó! Iain nem válaszolt barátja kifakadására. Néhány perc múlva Brodick szólalt meg újra. – Áruld el nekem, Iain! – Mit? – Meg akarod őt tartani vagy sem? – És mi van, ha nem? – Akkor az enyém lesz.

Ötödik fejezet

Még két napig tartott, amíg elérték a Maitland birtokot. Az utolsó éjszakát egy gyönyörű erdőben töltötték, amelynek Glennden Falls volt a neve. A nyír-, fenyő- és tölgyfák olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy a lovak alig fértek el a szűk ösvényen. Az inkább fehér, mint szürke köd helyenként derékig ért, és vattaként beburkolva a növényeket valamiféle mesebeli édenkertté változtatta a tájat. Judithot teljesen megigézte a látvány. Belesétált a ködbe, amíg az teljesen körül nem ölelte. Iain némán figyelte. A lány megfordult, elkapta a férfi pillantását, és áhítatos hangon azt suttogta, hogy ennél szebb vidéket még sohasem látott. – Valahogy így képzelem el a mennyországot, Iain. A férfi meglepődött, körülnézett, végül csak annyit mondott: – Lehetséges. Nyilvánvaló volt, hogy ez az alak sosem szánt rá még elég időt, hogy észrevegye az őt körülvevő szépséget. Ezt meg is mondta neki. Erre Iain alaposan megnézte magának. Ráérősen végigjáratta rajta a tekintetét tetőtől talpig. Majd hozzálépett és gyengéden megérintette az arcát. – De bizony észreveszem – jelentette ki. Judith elvörösödött. A férfi természetesen rá célzott. Valóban szépnek tartja? Túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy megkérdezze. Iainnek végül sikerült elterelni a figyelmét, amikor felajánlotta, hogy rendes fürdőt vehet. Judith megörült. A sziklákon lefelé csörgedező víz ugyan jéghideg volt, de a lány annyira örült a lehetőségnek, hogy alaposan megmosakodhat, hogy nem törődött vele. Még a haját is megmosta. Vizesen kellett befonnia, de azt sem bánta. A lehető legcsinosabb akart lenni, amikor újra találkozik barátnőjével. Kicsit nyugtalanította a találkozó. Majdnem négy éve már, hogy nem látta Frances Catherine-t. Vajon barátnője úgy találja majd, hogy nagyon megváltozott… és ha igen, előnyére vagy hátrányára váltak ezek a változások? Judith nem engedte meg magának, hogy sokáig aggódjon a találkozó miatt. A szíve mélyén tudta, minden rendben lesz. Alighogy sikerült félredobnia az ostoba aggodalmat, az izgalom vette át a helyét. Mire befejezték a vacsorát, annyira erőt vett rajta az izgatottság, hogy ketrecbe zárt állat módjára körözött a tábortűz körül. – Tudták, hogy Cameron felesége egész éjjel fenn volt, csak hogy főzzön maguknak? – kérdezte. – Küldött Isabelle-nek a kedvenc süteményéből, de eleget készített belőle ahhoz, hogy nekünk is jusson. Alex, Gowrie és Brodick a tűz körül ültek. Iain egy vastag nyírfának dőlt, és a lányt bámulta. Egyikük sem válaszolt. Judith nem csüggedt. Semmi sem törhette le a lelkesedését. – Miért gyújtottunk tüzet ma este? Eddig sohasem tettük – jegyezte meg. Gowrie válaszolt neki. – Már Maitland földön vagyunk. A lány felsóhajtott.

– Ez a csodás vidék magukhoz tartozik? Alex és Gowrie mosolygott, Brodick azonban komoran ráncolta a homlokát. – Abbahagyná végre a járkálást? Megfájdul a fejem, ahogy magát nézem. Judith rámosolygott, amint elment mellette. – Akkor ne nézzen! – javasolta kedvesen. Egy kicsit bosszantani akarta a férfit, de annál jobban meglepte Brodick vigyora. – Miért mászkál? – kérdezte Iain. – Annyira izgatott vagyok a holnap miatt, hogy nem tudok egyhelyben maradni. Olyan régen nem láttam Frances Catherine-t, és annyi mindent kell elmesélnem neki! Csak úgy kavarognak a gondolatok a fejemben. Lefogadom, hogy ma éjszaka egy szemhunyást sem fogok aludni. Iain titokban arra fogadott, hogy Judith aludni fog. Ő nyert. Alighogy a lány lehunyta a szemét, rögtön mély álomba merült. A reggel beköszöntével egyszerűen nem hagyta magát siettetni. Figyelmeztette a harcosokat, hogy hosszabb ideig fog készülődni, és mire visszatért a táborba, ahol Iain és emberei már a lovakon ülve vártak rá türelmetlenül, ugyanolyan varázslatosan nézett ki, mint a környező vidék. Csillogó kék ruhája tökéletesen illet szeme színéhez. Haját kibontva viselte, és vastag fürtjei minden mozdulatára megrezdültek a vállán. Iain érezte, hogy szíve összeszorul. Képtelen volt levenni a tekintetét Judithról, és ez határozottan bosszantotta. Fejét csóválta saját szégyenteljes viselkedése fölött, és komor pillantást vetett a lány felé, aki az őrületbe kergette. Judith kiért a tisztásra, ott azonban megtorpant. Iain nem értette habozása okát, míg meg nem fordult és azt látta, hogy valamennyi embere a kezét nyújtja felé. Mindegyik magához invitálta. – Velem fog lovagolni – jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangon. Judith azt hitte, azért ilyen dühös a férfi, mert sokáig kellett várnia rá. Lassan elindult felé. – Figyelmeztettem, hogy ma reggel több időre lesz szükségem, úgyhogy semmi oka a bosszankodásra. Iain nagyot sóhajtott. – Nem hölgyhöz illő, hogy ilyen hangon beszélj velem – magyarázta. A lány szeme tágra nyílt. – Milyen hangon? – Követelőzőn. – Én nem követelőztem. – Vitatkoznod sem lenne szabad velem! Judith meg sem próbálta elrejteni ingerültségét. Csípőre tette a kezét. – Iain, én megértem, hogy mivel ön a nemzetség feje, hozzászokott a parancsolgatáshoz.

Mindazonáltal… Nem tudta befejezni a mondatot. A férfi lehajolt, átkarolta a derekát és az ölébe emelte. Judith halkan felsikoltott, bár Iain nem bántotta. Csak a gyors mozdulat újfent készületlenül érte. – Nekünk kettőnknek valamiféle egyetértésre kell jutnunk – jelentette ki Iain kemény, ellentmondást nem tűrő hangon. A társaihoz fordult. – Előre! Be kell hoznunk a lemaradást – parancsolt rájuk. Mialatt Iain arra várt, hogy emberei ellovagoljanak mellette, Judith megpróbált úgy helyezkedni, hogy a férfi szemébe tudjon nézni. Iain megszorította a derekát, így figyelmeztetve, hogy maradjon nyugton. Judith belecsípett a férfi karjába, hogy engedjen a szorításán. Iain távolodó embereit figyelte, arra várva, hogy végre négyszemközt maradjon a lánnyal és beszélhessen a fejével. Engedett a szorításból, mire a lány azonnal abbahagyta az izgés-mozgást. Judith megfordult és a férfira pillantott. Iain nem borotválkozott aznap reggel. Kissé ziláltnak és nagyon férfiasnak nézet ki. A férfi hirtelen minden figyelmével felé fordult. Egy hosszú percig némán néztek egymás szemébe. Iain azon töprengett, hogy az ördögbe lesz képes elengedni maga mellől a lányt, ha egyszer hazaérnek. Judith arra gondolt, hogyan lehet egy embernek ilyen tökéletesen szép profilja, majd a száját kezdte mustrálgatni. Még a lélegzete is elakadt. Uramisten, mennyire szeretné, ha a férfi megcsókolná! Iain legszívesebben megcsókolta volna. Mély lélegzetet vett, hogy visszanyerje az önuralmát. – Judith, ez a vonzalom kettőnk közt minden bizonnyal annak az eredménye, hogy már egy hete kénytelenek vagyunk elviselni egymás társaságát. Ez a közelség… Judith megsértődött a nyers szavak hallatán. – Kényszernek érzi, hogy el kell viselnie a társaságomat? Iain tudomást sem vett a lány közbeszólásáról. – Amikor elérjük a birtokot, természetesen minden megváltozik majd. Ott sajátos parancsolatlánc van, és a Maitland nemzetség minden tagja azonos törvényeknek engedelmeskedik. – Miért? – Hogy rend legyen. Megvárta, amíg a lány rábólint, mielőtt folytatta volna, és közben mindent elkövetett, hogy ne nézzen az édes ajkakra. A törvény, amelyeket mindannyian betartunk… azaz inkább a parancsolatlánc az utunk során kényszerűségből megbomlott, de mihelyt megérkezünk a birtokra, a kapcsolatunk nem ennyire rendezetlen. Újra elhallgatott. Judith úgy vélte, a férfi az ő beleegyezésére vár, ezért engedelmesen bólintott. A férfi megnyugodni látszott, de ekkor Judith megkérdezte.

– Miért? Iain mély sóhajjal válaszolt. – Mert én vagyok a nemzetség feje. – Ezt eddig is tudtam – mondta a lány. – És biztosra veszem, hogy nagyszerű vezető. Engem inkább az érdekel, hogy miért kell most erről beszélni. Ha jól emlékszem, már említettem önnek, hogy én nem vagyok a nemzetség tagja. – Én pedig bizonyosan tudom, hogy akkor elmagyaráztam, amíg az én birtokomon vendégeskedsz, ugyanazoknak a törvényeknek kell engedelmeskedned, mint bárki másnak. Judith megveregette a férfi karját. – Ezek szerint még mindig azon aggódik, hogy valami galibát fogok okozni, igaz? Iain hirtelen úgy érezte, meg tudná fojtani a lányt. – Minden erőmmel azon leszek, hogy jól kijöjjek mindenkivel – suttogta Judith. – Ígérem, nem lesz velem gond. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez lehetséges – mosolyodott el a férfi. – Amint rájönnek, hogy angol vagy, ellened fordulnak. – De hát ez nem tisztességes dolog, vagy tévednék? Iainnek nem volt kedve vitatkozni vele. – Itt most nem a tisztességről van szó. Csak megpróbállak felkészíteni, mi vár rád. Amikor túl lesznek az első meglepetésen… – Azt akarja mondani, hogy senki nem tud az érkezésemről? – Ne szakíts félbe, ha hozzád beszélek! – utasította Iain, mire a lány újra megpaskolta a karját. – Elnézést kérek – suttogta, de egyáltalán nem úgy hangzott, mint aki megbánta tettét. Iain felsóhajtott. – Patrick, Frances Catherine és a tanács tagjai tudják, hogy jössz. A többiek csak akkor szereznek róla tudomást, amikor megérkezünk. Judith, nem szeretném, ha nehézségeid lennének… a beilleszkedéssel. A férfi valóban aggódik miatta, döbbent rá a lány. És ezt nyers hangjával és mogorva viselkedésével igyekszik leplezni. – Ön nagyon kedves ember – jegyezte meg fátyolos hangon. Iain úgy viselkedett, mintha megsértette volna. – Egy fenét vagyok az! Judith úgy érezte, soha nem fogja megérteni a férfit. Hátravetette a haját és nagyot sóhajtott. – Egészen pontosan, miért aggódik? Talán attól tart, hogy lenéznek majd? – Eleinte talán – kezdte Iain. – De ha egyszer… Judith újra félbeszakította.

– Ez egyáltalán nem nyugtalanít. Máskor is előfordult már, hogy lekezelően bántak velem. Nem, emiatt nem aggódom. Nem olyan könnyű engem megsérteni. Kérem, ne aggódjon miattam! A férfi a fejét rázta. – Márpedig meg fognak sérteni – jelentette ki, mert eszébe jutott a lány sebzett arckifejezése, amikor harcosai nem ültek le mellé vacsorázni az első estén. Elhallgatott, és igyekezett emlékezetébe idézni, mit is akart mondani a lánynak, majd szinte kiáltva kérdezte: - Ki az ördög bánt veled lekezelően? – Az anyám – bökte ki Judith, mielőtt meggondolhatta volna, mit mond. – De nem kívánok a családomról beszélni – tette hozzá határozott biccentéssel. – Nem kellene indulnunk végre? – Judith, csak annyit akartam elmondani, ha bármilyen problémád akad, fordulj Patrickhez. Ő majd megtalál engem. – Miért nem mondhatom el egyenesen önnek? Miért kell bevonnunk Frances Catherine férjét? – A parancsolatlánc… – A lány hirtelen mosolya az ajkára forrasztotta a szót. – Mit találsz ennyire mulatságosnak? Judith kecsesen megvonta a vállát. – Jó tudni, hogy törődik velem. – Miért is érzem azt, hogy hiábavaló ez a beszélgetés? – kérdezte mogorván Iain. Szándékosan beszélt nyers hangon, mert szerette volna, ha a lány megérti, mennyire fontos, amit mond neki. Az ördögbe is, hiszen csak meg akarja védeni a sértésektől! A nők annyira érzékenyek, ha hinni lehet Patricknek, és ő nem akarja, hogy Judithot bármi is felzaklassa. Azt szeretné, ha a beilleszkedése a lehető legsimábban zajlana, és azzal is tisztában volt, ha a lány nem megfelelően viselkedik, a klán tagjai alaposan megkeseríthetik az életét. Minden lépését árgus szemmel fogják figyelni. Judithnak igaza volt. Az azonnali ellenszenv nem tisztességes. Milyen jellemző egy ártatlan lélekre, hogy így gondolkozik. Iain azonban realista volt, és tudta, hogy a tisztesség nem sokat számít. Csak a túlélés a lényeg. Bármit megtett volna, hogy megvédje a lányt, és ha ez azt jelenti, hogy meg kell félemlítenie, hogy megértse, milyen ingatag a helyzete, akkor ő meg fogja félemlíteni. – Egyáltalán nem érdekel, hogy ilyen haragosan bámul rám, Iain. Egyelőre semmi rosszat nem tettem. Iain megadóan lehunyta a szemét. A lányt nem tudja megijeszteni. Nevetés csiklandozta a torkát. – Veled beszélgetni igazi megpróbáltatás – jelentette ki. – Mert idegen vagyok, vagy mert nő? – Azt hiszem, mindkettő. Nincs túl sok tapasztalatom abban, hogyan kell a nőkkel beszélni. A lány szeme hitetlenkedve tágra nyílt. – Miért nincs? – Nem volt rá szükség – vont vállat Iain. Judith nem akart hinni a fülének. – Úgy beszél róla, mintha csak egyike lenne a mindennapi aprócseprő gondjainak.

– Mert az is – vigyorgott rá a férfi. Hm, ezt valószínűleg sértésnek szánta, de Judith nem bánta. A férfi mosolya tompította a közlés élét. – Nincs egy nő sem az otthonában, akivel csak úgy kedvtelésből elbeszélgethetne? – Most nem erről van szó – vetette ellen a férfi. Vissza akart kanyarodni eredeti mondandójához, de Judith megelőzte. – Tudom, tudom – mormolta. – Bár az ön törvényei nem vonatkoznak rám, megígérem, hogy megpróbálom betartani őket, amíg a birtokán vendégeskedem. Tessék, most megnyugodott végre? – Judith, nem tűröm a szemtelenséget! A férfi halk hangjában nyoma sem volt indulatnak, ezért Judith is kedvesen válaszolt. – Soha nem voltam szemtelen – mondta. – Szándékosan legalábbis nem. Őszintesége nyilvánvaló volt. Iain elégedetten bólintott. Majd belekezdett, hogy újra elmagyarázza a lánynak a helyzetét. – Amíg az én földemen vagy, addig az én parancsaimat kell követned, mert végső soron én vagyok felelős érted. Világos? – Csak annyit értek az egészből, hogy ön szörnyen szeret uralkodni az embereken – felelte. – És nagyon unom már ezt a beszélgetést. A férfi komor arca mutatta, hogy nem nagyon örül a kijelentésének. Judith úgy döntött, témát vált. – Iain, nem fogadnak gyakran vendéget, igaz? Pimaszkodni akar vele a lány? Iain úgy vélte, nem. – Valóban, csak kevés idegent engedünk a földünkre – ismerte el. – És miért? A férfi erre nem tudott válaszolni. Igazság szerint, maga sem tudta, miért nem engednek idegeneket a földjükre. Még soha nem gondolkodott el rajta. – Mindig is így volt – jelentette ki végül. – Iain! – Igen? – Miért csókolt meg? A hirtelen témaváltással sikerült teljesen magára vonni a férfi figyelmét. – Átkozott legyek, ha tudom. A lány elvörösödött. – Akkor is átkozott lenne, ha mégiscsak tudná? A férfi nem értette. Látta a szemén. Judith úgy döntött, félreteszi szégyenlősségét. Tudta, valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy kettesben lehetnek, és merész lépésre szánta el magát. Ujjával végigsimogatta Iain arcát. – Mit csinálsz? – kapta el a férfi a kezét, de nem lökte el magától.

– Megsimogatom – suttogta Judith. Próbált szenvtelen hangon beszélni, de nem igazán sikerült neki. A férfi arckifejezésétől szíve bolond módon kalimpálni kezdett. – Kíváncsi voltam rá, milyen érzés, ha végigsimítom a borostáit. – Rámosolygott. – Most már tudom. – Elhúzta a kezét, és az ölébe ejtette. – Szúrós. Úgy érezte, bolondot csinált magából. Iain viselkedése sem enyhítette kínjain. A férfi egyelőre úgy nézett ki, mint aki megnémult. Judith merészsége szemmel láthatóan megdöbbentette. A lány halkan felsóhajtott. Iain most biztos azt hiszi róla, hogy erkölcstelen nőszemély. Tény, pontosan úgy is viselkedett. Mi a csuda ütött belé? Általában nem szokott ennyire rámenős lenni. Töprengése közben a férfi felsőkarját simogatta ujjai hegyével. Valójában nem is tudatosult benne, hogy mit csinál. Iainben azonban annál inkább. A gyengéd, pillangószárnyakéhoz hasonló érintés szinte az őrületbe kergette. Judith a férfi állára szegezte tekintetét, amikor mentegetőzni kezdett. – Általában nem szoktam ennyire kíváncsi vagy erőszakos lenni. – Honnan tudod? A lány meglepetten kapta fel a fejét. Tekintete találkozott a vidáman csillogó szempárral. Csak nem gúnyolódik rajta? Judith úgy nézett a férfira, mintha az éppen most törte volna össze a szívét. – Komolyan kérdeztem. A férfi ujjai most az arcát simogatták. Iainnek tetszett a lány reakciója. Judith ösztönösen odasimult az őt simogató kézhez, mint egy kiscica, amelyik még több becézgetésért hízeleg. – Még emlékszem rá, milyen volt, amikor megcsókolt, és szeretném, ha újra megtenné. Arcátlan kérés, ugye? Tudja, eddig nagyon csendes… A férfi szája belefojtotta a további magyarázkodást. Csókja gyengéd volt, cseppet sem követelőző egészen addig, míg a lány át nem karolta a nyakát és odaadóan hozzá nem simult. Iain képtelen volt uralkodni magát. Keményen, követelőzőn tapadt a lány szájára. Csókja teljesen felkavarta Judithot, aki úgy érezte, menten elolvad a férfi karjában. Élvezte a csók ízét, ahogy a férfi nyelve újra és újra bejárta a száját, ostromolta a nyelvét. Tetszett neki a torkából felszakadó mély nyögés, és a nyers gyengédség, mellyel a karjában tartotta. Gyűlölte viszont, ahogy ránézett, amikor elhúzódott tőle. Ugyanígy nézett rá akkor is, amikor először megcsókolta. Harag volt a tekintetében, és talán undor is. Judith nem akarta látni. Lehunyta a szemét, és nekidőlt a férfinak. Szíve úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Érezte, hogy a férfi szíve is hevesen kalapál. Ezek szerint ő is élvezte a csókot. Talán ezért olyan haragos? Nem akarja, hogy vonzódjon hozzá. A lányt elszomorította ez a lehetőség. Zavarba jött. Hirtelen szerette volna, ha nagyobb távolság van köztük. Hátat fordított a férfinak, megpróbált lecsusszanni az öléből, de az nem engedte. Keményen

megragadta a derekát, és magához szorította. – Ne mocorogj már annyit! – utasította. Hangja durva és haragos volt. Judith attól tartott, hogy megsértette. – Sajnálom –szólt lesütött szemmel. – Nem kellett volna megkérnem, hogy csókoljon meg újra. Soha többé nem teszem. – Nem? A férfi hangja olyan volt, mint aki mindjárt elneveti magát. Judith mereven kihúzta magát válaszul. Iain úgy érezte, mintha egy darab jeget tartana a karjai közt. – Judith, mondd el, mi a baj! – utasította nyers hangon. A lány talán el is mondta volna, ha Iain nem hajol újra hozzá és állával végig nem simítja az arcát. Judith beleborzongott az élvezetbe. Istenem, miért is nem tud uralkodni magán, amikor a férfival van, dorgálta magát szinte undorodva. – Felelj! – Tudom, hogy nincs közös jövőnk – kezdte remegő hangon. – Nem vagyok teljesen bolond, még ha úgy viselkedem is. Az egyetlen mentségem, hogy eddig biztonságban éreztem magam egy bizonyos ok miatt. – Semmi értelme nem volt annak, amit mondott. Viszont egyre jobban felizgatta magát. Már a kezét tördelte izgalmában. – Magyarázd meg, mit jelent az a „bizonyos ok”! – Azt, hogy én angol vagyok, ön meg nem az. Már nem érzem magam biztonságban. – Nem érzed magad biztonságban velem? – kérdezte elképedve Iain. – Ezt ön nem érti – suttogta Judith. Nem merte felemelni a tekintetét, nehogy a férfi lássa, mekkora zavarban van. – Kezdetben azt hittem, hogy a vonzalmam ön iránt nem okozhat gondot, mert ön a nemzetség feje, én pedig angol vagyok. De most arra a következtetésre jutottam, hogy ez a vonzalom igenis veszélyes rám nézve. Ön összetörné a szívem, Iain Maitland, ha hagynám. Meg kell ígérnie, hogy távol tartja magát tőlem. Ez a kapcsolat köztünk… lehetetlen. Iain álla a lány fején nyugodott. Beszívta az édes illatot, és próbált nem gondolni rá, milyen jó érzés a karjában tartani. – Nem lehetetlen – morogta. – Bár átkozottul bonyolult. Fel sem fogta szavai jelentőségét, amíg hangosan ki nem mondta őket. Azon nyomban végiggondolta az összes lehetséges következményt. Az eredmény katasztrofális volt. Úgy döntött, időre és főleg távolságtartásra van szüksége, hogy minden alaposan átgondoljon. – Azt hiszem, az lenne a legegyszerűbb, ha tudomást sem vennénk egymásról – javasolta a lány. – Amikor elérjük a birtokot, ön visszatér a kötelességeihez, én pedig Frances Catherine mellett maradok. Igen, így könnyebb lesz, nem gondolja, Iain? A férfi nem válaszolt. Megragadta a kantárt, és vágtára ösztönözte a lovat. Karjával hárította el az

ágakat, míg keresztül jutottak a keskeny átjárón. Érezte a lány remegését, és amikor kiértek a szabadba, előhúzta a köpenyét a nyereg mögül, és betakarta vele a lányt. A következő néhány órában egyikük sem szólalt meg. Csodálatos repceföldön lovagoltak át. A virágok élénksárga színe olyan vakító volt, hogy Judith végighunyorogta az utat. A hegyoldalon álló fenyők közt apró házak bújtak meg. Tarka virágmező borította a domboldal smaragdzöld pázsiszőnyegét. Keresztül lovagoltak a tiszta vizű patak felett átívelő hídon, és nekiindultak a dombnak. A levegőt átjárták a nyár fűszeres illatai. A férfiak és nők előjöttek kunyhóikból, hogy nézzék az elhaladó menetet. A klán tagjai ugyanolyan színű plédet viseltek, mint Iain, így Judith tudta, hogy elérték végre a férfi otthonát. Hirtelen olyan izgalom fogta el, hogy újra láthatja Frances Catherine-t, hogy alig bírt nyugton ülni. Megfordult, és Iainre mosolygott. A férfi mereven előrebámult, tudomást sem véve róla. – Egyenesen Frances Catherine házához megyünk? – A dombtetőn, a kastélyudvarban várnak ránk – magyarázta Iain. Rá sem pillantott, mikor ezt mondta. Judith újra előre fordult. Nem hagyja, hogy a férfi savanyú modora tönkretegye a remek hangulatát. A táj szépsége elkápráztatta, és alig várta, hogy élményeit megoszthassa Frances Catherine-nel. Akkor megpillantotta Iain kastélyát. Teremtőm, de ronda! A hatalmas kőmonstrum a domb tetején állt. Nem vette körül fal. Iaint bizonyára nem nyugtalanítja, hogy az ellenség betörhet az otthonába. Nyilván úgy véli, lesz elég ideje felkészülni a támadásra, míg a betolakodók felkapaszkodnak a domboldalon. Szürke köd lebegett a zordon kőépület felett. A négyszögletes főszárny ugyanolyan szürke és barátságtalan volt, mint az égbolt fölötte. A kastélyudvar sem volt különb. A kopár földet csak néhol törte még egy-két fűfolt, és legalább olyan lepusztult volt, mint a toronyba vezető kétszárnyú ajtó. Judith figyelme az udvaron várakozó tömegre terelődött. A férfiak biccentettek Iainnek, de a nők semmilyen reakciót nem mutattak láttukra. Többnyire a férjük mellett álltak, és némán szemlélődtek. Judith tekintete Frances Catherine-t kereste. Észrevette barátnőjét, de miután alaposabban megnézte magának, elfogta az aggodalom. Frances Catherine úgy nézett ki, mint aki menten elsírja magát. Arca halottsápadt volt. Nyilvánvaló volt, hogy fél valamitől. Judith ugyan nem értette az okát, de barátnője nyugtalansága rá is átragadt. Iain megállította a lovát. Gowrie, Alex és Brodick nyomban követte a példáját. Frances Catherine előrelépett. A mellette álló férfi megragadta a karját, és visszahúzta maga mellé. Judith Patrick Maitlandre fordította a tekintetét. Kétsége sem volt, hogy ő Frances Catherine férje. Nagyon hasonlított Iainre, bár valamivel kisebb termetű volt, tekintete azonban ugyanolyan vad volt, mint

bátyjáé. Ő is nyugtalannak látszott. Amikor asszonyára nézett, Judith rájött, hogy miatta aggódik. Barátnője a kezét tördelte. Egy hosszú percig csak bámulta Judithot, majd habozva újra felé lépett. Patrick ezúttal nem tartotta vissza. Borzasztó kínos pillanat volt, mivel egy kisebb tömeg bámulta őket. – Miért van Frances Catherine annyira megijedve? A kérdés suttogva tette fel Iainnek, mire a férfi a füléhez hajolt, és ő is kérdéssel válaszolt. – És te miért félsz? Judith éppen tagadni akarta a vádat, amikor a férfi gyengéden lefejtette ujjait a karjáról. Istenem, olyan erősen szorította a férfi karját, hogy talán a nyoma is ottmaradt! Iain biztatóan megszorította a kezét, mielőtt leszállt volna a lóról. Odabiccentett Patricknek, majd megfordult, hogy segítsen Judithnak a leszállásnál. A lány ezúttal nem fordította el a tekintetét. Judith megfordult és lassan barátnője felé indult, majd megállt előtte alig egyméternyire. Nem tudta, mit mondjon, hogy elűzze Frances Catherine félelmét. Vagy a sajátját. Eszébe jutott, hogy amikor kislányok voltak, és egyikük sírva fakadt, a másik rögtön csatlakozott hozzá. Ez az emlék egy másikat juttatott eszébe, és hirtelen pontosan tudta, milyen szavakkal üdvözölje kedves barátnőjét. Tekintete Frances Catherine nagy pocakjára esett. Újabb lépést tett előre és mélyen barátnője szemébe nézett. Suttogva szólt hozzá, hogy valóban csak ő hallhassa. – Pontosan emlékszem, hogy megígértük egymásnak, soha nem iszunk bort férfi kupájából. Ha jól látom, Frances Catherine, te ugyancsak megszegted a szavad.

Hatodik fejezet Frances Catherine-nek egy pillanatra elállt a lélegzete, szeme tágra nyílt, majd hangosan felkacagott és Judith karjába vetette magát. Eszébe jutott, milyen magabiztosan és fölényesen magyarázta annak idején Judithnak, hogy egy nő csak akkor tud teherbe esni, ha iszik egy férfi boroskupájából. Valósággal megfojtotta barátnőjét az ölelésével. A két nő egyszerre sírt és kacagott, és az őket körülvevő tömegben mindenki azt gondolta, hogy elment a józan eszük. Patrick feszültsége és nyugtalansága nyomban eloszlott. Iainre pillantott és kimérten biccentett neki. Bátyja viszonozta az üdvözlést. Az utazás megérte a fáradtságot, gondolta Patrick, és hátratett kézzel várta, hogy felesége magához térjen. Az arcán tükröződő boldogság bőven kárpótolta a figyelmetlenségért. Istenem, mennyire hiányolta ezt a nevetést! A szíve mélyén szerette volna ugyanolyan hevesen magához szorítani az angol nőt, mint felesége, csak hogy megmutassa, milyen nagyra értékeli hűségét.

Legalább öt percet kellett várnia, mire Frances Catherine-nek eszébe jutott, hogy ő is ott van. A két nő egyszerre és egyfolytában beszélt, kérdések és válaszok záporoztak. Iain éppen annyira örült a találkozásuknak, mint Patrick. Egy kissé meg is lepődött, mivel eddig a pillanatig nem hitte el, hogy két nő közt is lehet igaz és hű barátság. Judith és Frances Catherine kapcsolata egyedülálló volt a maga nemében. Ez felkeltette a kíváncsiságát. Emlékezett rá, hogy Judith azt mondta, akkor lettek barátnők, amikor még nem értették, hogy ellenségeknek kellene lenniük, és csodálattal töltötte el, hogy megőrizték barátságukat azután is, hogy hallottak a két nép közti viszályról… és gyűlöletről. Judithnak jutott előbb eszébe, hogy nincsenek egyedül. – Rengeteg megbeszélnivalónk van még – szólt. – De most meg kell köszönnöm Iainnek és a többieknek, hogy elhoztak hozzád. Frances Catherine megragadta a kezét. – Először meg kell ismerkedned az urammal. – Megfordult és Patrickre mosolygott. – Ő Judith. Patrick mosolya olyan volt, mint Iainé. – Erre magamtól is rájöttem – jegyezte meg a férfi. – Örülök, hogy megismerhetem, Judith. Judith szívesen pukedlizett volna, de Frances Catherine olyan szorosan fogta a kezét, hogy nem tudott. Így aztán a férfira mosolygott helyette. –Én pedig örülök, hogy itt lehetek, Patrick. Köszönöm, hogy meghívott az otthonukba. Tekintete Iainre esett. A férfi lova kantárját tartotta, és az istállók felé indult. Judith kiszabadította a kezét barátnője szorításából, és a férfi után szaladt. – Iain, kérem, várjon! – szólt utána. – Szeretnék köszönetet mondani magának. A férfi nem állt meg, csak visszapillantott. Gyors biccentéssel nyugtázta a nő köszönetét és továbbment. Judith köszönetet mondott Alexnek, Gowrie-nak és Brodicknak is. A férfiak urukhoz hasonlóan reagáltak: kurta biccentéssel és hűvös távolságtartással. Judith azzal vigasztalta magát, hogy nem is várhatott mást tőlük. Megtették a kötelességüket, és most végre megszabadulnak tőle. Mosolyát megőrizve indult vissza barátnőjéhez. Miközben elhaladt az egyik asszonycsoport mellett, suttogás ütötte meg a fülét. – Istenem, azt hiszem, angol. De az nem lehet, ugye nem? Ha Judithot nem árulta volna el ruhája, akkor a kiejtése feltétlenül megteszi, Judith tudta ezt. Folytatta útját Frances Catherine felé, de közben rámosolygott az őt bámuló asszonyokra. – Igen, angol vagyok. Az egyik nő szája tátva maradt a döbbenettől. Judith visszafojtotta nevethetnékjét, mivel érezte, hogy durva dolog lenne, ha kimutatná, mennyire szórakoztatja az asszonyok viselkedése. Amikor barátnőjéhez ért, így szólt. – Mindenki örvendezik, hogy megérkeztem. Frances Catherine nevetett barátnője szavain, Patrickből viszont pontosan ellenkező reakciót váltott

ki. Azt hitte, Judith komolyan beszél. – Nem hinném, hogy az örvendezik a megfelelő szó. Inkább azt mondanám, hogy… Habozva kereste, hogyan enyhíthetné a zord valóságot. Segélykérően nézett feleségére, Frances Catherine azonban képtelen volt abbahagyni a kacagást. Judith Patrickre mosolygott. – Talán a „meghökkent” szó jobb lenne? – Nem – szólt közbe Frances Catherine. – Inkább a felháborodott, utálkozó vagy talán a… – Elég! – szakította félbe Patrick mogorva hangon, de a szemében csillogó vidám szikrák mutatták, hogy nem igazán haragszik. – Ezek szerint csak tréfált velem, amikor azt mondta… Judith bólintott. – Igen, csak tréfáltam. Tudom, hogy nem vagyok szívesen látott vendég itt. Iain figyelmeztetett rá. Mielőtt Patrick bármit válaszolhatott volna, egy idősebb harcos szólította. A férfi meghajolt Frances Catherine és Judith előtt, majd odaballagott a kastélyba vezető lépcsőnél álló harcosok csoportjához. Frances Catherine barátnőjébe karolt, és elindultak lefelé a domboldalon. – Velem és Patrickkel fogsz lakni – magyarázta. – Lehet, hogy kicsit szűken leszünk, de a közelemben akarlak tudni. – Több szoba is van a házatokban? – Nincs. Patrick hozzá akar építeni még egyet, amint a baba megszületik. Patrick jött feléjük a domboldalon, hogy csatlakozzon hozzájuk. Komor arckifejezéséből Judith kitalálta, hogy máris meg kellett védenie őt a harcosok előtt. – Nehézségei lesznek, amiért meghívott ide, Patrick? A férfi nem adott egyenes választ. – Majd hozzászoknak a jelenlétéhez. Elérték a kunyhót. Ez volt az első ház az út mellett. Rózsaszín és vörös virágok pompáztak a ház előtti kis kertben, a falakat pedig vakító fehérre meszelték. Az ajtó mindkét oldalán volt egy széles, négyszögletes ablak. A házikó belülről éppen olyan hívogató volt, mint kívülről. Az egyik falat a kőből rakott tűzhely foglalta el. A szemközti falnál álló hatalmas ágyat gyönyörű tarka szőttes borította. A fennmaradó helyet a kerek asztal és hat támlátlan szék foglalta el. A mosdóállvány az ajtó mellett állt. – Éjszakára majd behozunk egy ágyat – ígérte Frances Catherine. Patrick egyetértően bólintott, de nem tűnt túl boldognak. Sőt, határozottan letörtnek nézett ki. Kényes téma volt, de ugyanakkor olyan, amelyet mielőbb tisztázni kellett. Judith az asztalhoz ment és leült. – Patrick, kérem, ne menjen még el! – szólt az ajtó felé induló férfi után. – Szeretnék beszélni arról, hogyan fogunk aludni. A férfi megfordult, nekidőlt az ajtónak és karját összefonta maga előtt. Biztosra vette, hogy a nő azt

akarja javasolni, keressen magának egy másik helyet, amíg ő ott van, és már előre készült lélekben felesége elkeseredett arcának látványára, amikor nemet mond Judithnak. Bár intim együttlétről szó sem lehetett Frances Catherine állapotában, Patrick mégis élvezte, hogy magához ölelheti éjszakánként, és esze ágában sem volt erről lemondani. Kivéve, ha Frances Catherine könnyben úszó szemmel fogja kérni, ismerte be magának a férfi. Bármit megtenne, csak hogy enyhítse asszonya nyugtalanságát. Judith megdöbbent Patrick mogorva ábrázata láttán. Frances Catherine ura kezdett ugyanolyan barátságtalanul viselkedni, mint a bátyja. Ezzel együtt kedvelte, mert látta, hogyan néz a férfi asszonyára, és árulkodó tekintetéből nem volt nehéz kitalálni, mennyire szereti Frances Catherine-t. Judith összekulcsolta a két kezét. – Nem lenne helyes, ha veletek maradnék éjszakára – mondta barátnőjének. – Jogotok van hozzá, hogy kettesben legyetek éjjelente – tette hozzá gyorsan, amikor látta, hogy Frances Catherine vitatkozni készül. – Kérlek, ne vedd sértésnek, de úgy vélem, fontos, hogy a férj és feleség kettesben legyenek. Nincs valahol a közelben egy hely, ahol megszállhatok? Frances Catherine hevesen rázta a fejét, amikor Patrick megszólalt. – Kettővel odébb van egy üres kunyhó. Kisebb, mint a mienk, de biztosan megteszi. – Patrick, azt akarom, hogy Judith velünk maradjon. – De szerelmem, épp az imént magyarázta el, hogy nem akar velünk maradni. Hadd legyen úgy, ahogy kívánja! Judith zavartan magyarázkodott. – Ez nem azt jelenti, hogy nem akarok itt maradni… – Tessék, látod? Maradni akar… – Frances Catherine, ezt a vitát úgyis én nyerem meg – jelentette ki Judith, és bólintással is alátámasztotta kijelentését. – Miért? – Mert most én vagyok a soros – magyarázta. – Tied lehet a következő vita. – Istenem, te aztán makacs vagy! Rendben, ellakhatsz Elmont kunyhójában. Segítek neked otthonossá tenni. – Azt már nem – szólt közbe Patrick. – Pihenned kell, asszony! Majd én gondoskodom a barátnőd kényelméről. Patrick sokkal vidámabbnak nézett ki, mint az imént. Judith kitalálta, hogy a férfi megkönnyebbült, amiért ő máshol alszik. Még rá is mosolygott a lányra. Judith viszonozta a mosolyt. – Feltételezem, Elmont már nem ott él, így nem bánja, ha beköltözöm. – Meghalt – világosította fel Patrick. – Egyáltalán nem fogja bánni, ha beköltözik. Frances Catherine a fejét csóválta, mire Patrick rákacsintott, majd elhagyta a kunyhót.

– A férjem nem akart érzéketlen lenni. Elmont már nagyon öreg volt, amikor meghalt, és békésen távozott el. Patrick csak ugratni akart. Azt hiszem, el van ragadtatva tőled. – Nagyon szereted őt, ugye, Frances Catherine? – Ó, igen – felelte barátnője. Leült az asztalhoz, és a következő órát azzal töltötte, hogy férjéről mesélt. Elmondta Judithnak, hogyan találkoztak, milyen hevesen udvarolt neki, és azzal fejezte be az elbeszélést, hogy felsorolta néhány száz jó tulajdonságát. Csupán csak a vízen nem képes járni… még. Ezt Judith jegyezte meg, kihasználva, hogy barátnője egy pillanatra elhallgatott, hogy levegőt vegyen. Frances Catherine nagyot nevetett. – Úgy örülök, hogy itt vagy! – De ugye nem haragszol, amiért másutt akarok aludni? – Persze, hogy nem. Különben is, elég közel leszel ahhoz, hogy meghalld a kiáltásomat, ha szükségem lesz rád. Nagyon óvatosnak kell lennünk, nehogy kizárjuk Patricket. Könnyen összetörhetnénk a szívét, ha azt hinné, hogy már nem is fontos nekem. Judith igyekezett visszafojtani a nevetését. Patrick nagydarab, erős férfi volt. A gondolat, hogy összetörhetik a szívét egyszerre volt mulatságos és meghatóan kedves. – Hasonlít a bátyjára. – Talán, egy kicsit – vélte Frances Catherine. – De Patrick sokkal csinosabb. Judith pont az ellenkező véleményen volt. Szerinte Iain volt a jobbképű. A szerelem tényleg vak, állapította meg magában. – Patrick hihetetlenül gyengéd és kedves. – Akárcsak Iain – bökte ki meg Judith, mielőtt meggondolhatta volna. Barátnője nyomban lecsapott a megjegyzésre. – És honnan tudod, hogy Iain gyengéd vagy sem? – Megcsókolt – ismerte be Judith suttogva. Arca lángvörös lett, szemét gyorsan lesütötte. – Kétszer is. Frances Catherine döbbenten meredt rá. – Viszonoztad a csókját… mind a kétszer? – Igen. – Értem. Judith a fejét rázta. – Nem, nem érted – vitatkozott. – Vonzódtunk egymáshoz. Magam sem értem, miért, de nem is lényeges. Már vége. Tényleg – tette hozzá, amikor látta, hogy barátnője szólásra nyitja a száját. Frances Catherine nem hitt neki, csak a fejét rázta. – Én tudom, miért vonzódott hozzád – jelentette ki.

– Miért? Frances Catherine az égre emelte a tekintetét. – Istenem, benned aztán tényleg nyoma sincs a hiúságnak. Még soha nem néztél tükörbe? Gyönyörű vagy, Judith. – Kis szünetet tartott, egy drámai sóhaj erejéig. – Csak még soha senki nem vette a fáradtságot, hogy ezt megmondja neked. – Ez nem igaz – tiltakozott Judith. – Millicent néni és Herbert bácsi sok bókot mondtak, és azt is gyakran kifejezték, hogy mennyire szeretnek. – Igen – bólintott Frances Catherine. – De akire a legnagyobb szükséged lett volna, az hátat fordított neked. – Ne kezdd újra, Frances Catherine! – figyelmeztette Judith barátnőjét. – Anyám nem tehet róla, hogy ilyen. Frances Catherine erre felhorkant. – Tekel még mindig leissza magát éjszakánként? Judith bólintott. – Már napközben is iszik. – Mit gondolsz, mi történt volna veled, ha nincs ott neked Millicent nénikéd és Herbert bácsikád, amikor kicsi voltál és védtelen? Most, hogy magam is kisbabát várok, sokat gondolok erre. Judith erre nem tudott mit válaszolni. Hallgatása azt mondta barátnőjének, ideje más témát találni. – Nehéz volt eljönnöd? – kérdezte. – Aggódtam, mivel tudtam, hogy valószínűleg Tekelnél vagy. Mindig hat hónapot szoktál nála tölteni, és nem emlékeztem, mikor jössz pontosan vissza. Kicsit izgultam miatta. – Valóban Tekel bácsinál voltam, de nem okozott gondot eljönni onnan. Anya már korábban felment Londonba, a királyi udvarba. – És Tekel? – Alaposan be volt szíva, mikor elmondtam neki. Szerintem másnap már nem is emlékezett rá. Millicent néni és Herbert bácsi majd újra elmondják neki, ha szükséges. Judith nem akart tovább beszélni a családról. Volt valami szomorúság Frances Catherine szemében, és eltökélte, hogy kideríti az okát. – Jól érzed magad? Mikorra várod a babát? – Kövér vagyok – felelte Frances Catherine. – És azt hiszem, nyolc vagy kilenc hetem lehet még hátra. Judith megfogta barátnője kezét. – Mondd el, mi a baj! Nem kellett megmagyaráznia a gyengéd utasítást. Barátnője pontosan értette, mire céloz. – Ha nem lenne mellettem Patrick, gyűlölnék itt lenni.

Olyan hevesen tört ki belőle a vallomás, hogy Judith tudta, nem túloz. – Hiányoznak az apád és a fivéreid? – Ó, igen, nagyon. – Akkor kérd meg Patricket, hogy menjen el hozzájuk és hozza el őket egy szép, hosszú látogatásra. Frances Catherine megrázta a fejét. – Nem kérhetek tőle többet – suttogta. – A tanács elé kellett járulnunk azért is, hogy te eljöhess hozzánk. Judith ösztönzésére mindent elmesélt a tanács hatalmáról. Elmondta azt is, hogyan avatkozott közbe Iain az érdekükben, amikor a vének meg akarták tagadni a kérésüket, és nem titkolta el azt sem, mennyire rettegett az egész megpróbáltatás alatt. – Nem értem, miért volt szükség a tanács engedélyére – értetlenkedett Judith. – Igaz, hogy angol vagyok, de akkor sincs szükségem a jóváhagyásukra. – A legtöbb Maitlandnek jó oka van, hogy gyűlölje az angolokat – magyarázta Frances Catherine. – A családjukat és barátaikat vesztették az angolokkal folytatott küzdelemben. A ti János királyotokat is gyűlölik. Judith vállat vont. – Az az igazság, hogy a legtöbb báró szintén nem kedveli a királyt. – Ellenállt a kísértésnek, hogy keresztet vessen, így kerülve el a tisztítótüzet, amiért megsértette uralkodóját. – Rendkívül önző ember, és elkövetett néhány súlyos hibát. Herbert bácsi legalábbis ezt mondta. – Tudtad, hogy a királyod elkötelezte magát egy skót nőnek, aztán megváltoztatta a szándékát? – Nem hallottam róla, de egy cseppet sem vagyok meglepve. Frances Catherine, mit értettél azon, hogy nem kérhetsz többet Patricktől? Miért ne hozhatná ide az apádat? – A Maitlandek nem kedveleik az idegenek. Engem sem szeretnek. Olyan volt, mint egy durcás kisgyerek, amikor ezt kibökte. Judith úgy vélte, talán a terhessége miatt ennyire érzékeny barátnője. – Biztos vagyok benne, hogy mindenki szeret téged. – Nem magamtól találtam ki – vitatkozott Frances Catherine. – Az asszonyok azt gondolják rólam, hogy el vagyok kényeztetve, és megszoktam, hogy a maga feje után menjek. – Honnan veszed ezt? – Az egyik bábaasszony árulta el – eredt el Frances Catherine könnye. Gyorsan megtörölte arcát a kézfejével. – Annyira félek, csak nem mutatom. Miattad is aggódom. Tudom, hogy borzasztó önző dolog volt tőlem azt kérni, gyere ide. – Hosszú évekkel ezelőtt a szavamat adtam, hogy eljövök – emlékeztette barátnőjét Judith. – Meg is sértettél volna, ha nem küldesz értem. Ne beszélj ilyen ostobaságokat! – De az ígéret… amikor a szavadat vettem… még nem tudtam, hogy itt fogok kikötni – dadogta. –

Ezek az emberek annyira… ridegek. Félek, hogy bántani fognak téged. Judith elmosolygott. Mennyire jellemző barátnőjére, hogy ennyire törődik az ő jólétével. – Frances Catherine, mindig így éreztél, vagy csak a terhességed kezdete óta utálsz itt lenni? Barátnője eltöprengett a válaszon. – Eleinte boldog voltam, de hamar rájöttem, hogy nem illek ide. Idegennek érzem magam. Már több mint három éve vagyok férjes asszony, de még mindig nem tartanak Maitlandnek. – Miért? – Talán azért, mert a határvidéken nőttem fel. Vagy legalábbis, ez lehet az egyik ok. Patricknek valaki mást kellett volna feleségül vennie. Nem kérte ugyan meg, de feltételezték, hogy meg fogja. Aztán találkozott velem. – Beszéltél már Patrickkel arról, hogy milyen boldogtalan vagy? – Már említettem neki néhányszor. A boldogtalanságom nagyon feldúlta, de ő sem kényszerítheti az asszonyokat arra, hogy szeressenek engem. Nem akarok itt meghalni! Szeretném, ha Patrick visszavinne apámhoz, és ott maradna velem, amíg vége nincs ennek az egésznek. – Nem fogsz meghalni! – Judith valósággal kiáltotta ezeket a szavakat. – A pokolba is! Annyi megpróbáltatás és gond után, amin átmentem, jobban teszed, ha nem halsz meg! Frances Catherine-t megnyugtatta barátnője felháborodása. – Meséld el, milyen megpróbáltatásokon mentél keresztül! – kérte lelkes hangon. – Legalább ötven bábaasszonnyal beszéltem az elmúlt két évben, és esküszöm, minden szavukat megjegyeztem. Millicent néni legalább olyan elszánt volt, mint én, a szolgái bejárták az egész vidéket bábák után kutatva. Nem is tudom, mihez kezdtem volna a segítsége nélkül. – Millicent néni csodálatos asszony. – Így igaz – helyeselt Judith. – Szeretettel üdvözöl téged, természetesen. Frances Catherine biccentett. – Mondd el, mit tanultál ezektől a bábáktól! – Az igazat megvallva, eleinte annyi ellentétes véleményt hallottam, hogy majdnem elcsüggedtem. Az egyik azt állítja, hogy a szobában olyan melegnek kell lenni szülés alatt, mint a pokolban, a másik pedig hevesen bizonygatja az ellenkezőjét. Én mondom neked, Frances Catherine, nagyon elkeserítő volt. Aztán megtörtént a csoda. Egy reggelen egy Maude nevű bábaasszony érkezett, aki teljesen úgy viselkedett, mintha övé lenne az egész hely. Vén volt, mint az országút, hajlott vállú, bütykös kezű és törékeny. Látnod kellett volna! Be kell vallanom, a külseje miatt eleinte nem nagyon bíztam a tudásában. De gyorsan rájöttem, hogy mekkorát tévedek. Frances Catherine, ő a világ legkedvesebb asszonya. Ugyanakkor bölcs is. Azt mondta, hogy tudása javarészt tapasztalatokon és egyszerű megérzésen alapul. Időtlen idők óta bába már, de a módszerei meglehetősen korszerűek. Nyomon követte az összes változást, és azt is elárulta, hogy mindig is érdeklődött a legújabb módszerek iránt. Ha nem lenne annyira

öreg és törékeny, akkor addig könyörögtem volna neki, amíg elkísér ide. De ez az utazás már túl sok lett volna neki. – Az itteni asszonyok soha nem engedték volna meg neki, hogy beleavatkozzon a szülésbe – jegyezte meg Frances Catherine. – Te ezt nem érted, Judith. – Akkor segíts, hogy megértsem. Beszéltél valamelyik bábaasszonnyal a félelmeidről? – Édes istenem, dehogy! – tiltakozott a fiatalasszony. – Ha elmondanám neki, hogy mennyire félek, csak megnehezítené a dolgom. Agnesnek hívják, és nem szeretném, ha ő lenne mellettem, amikor eljön az időm. Ő és egy Helen nevű asszony az egyedüli bábák itt. Mindketten önteltek és beképzeltek. Azt remélik, hogy Iain elveszi Agnes lányát Ceciliát, és valószínűleg ez az oka, hogy olyan magasan hordja az orrát. Azt hiszi, hogy hamarosan a nemzetségfő anyósa lesz. Judith úgy érezte, hogy jeges kéz szorítja össze a szívét. Tekintetét az asztal lapjára szegezte, hogy barátnője ne láthassa, mennyire felkavarta a hír. Frances Catherine semmit sem vett észre, és tovább folytatta a magyarázatot. – Az esküvő egyelőre csak Agnes képzeletében létezik, és Patrick úgy véli, hogy Iainnek eszébe sincs megkérni Ceciliát. – Akkor Agnes miből gondolja, hogy megteszi? – Mert a lánya gyönyörű teremtés. Igazság szerint, ő a legszebb lány az egész nemzetségben. Ez ugyan nem elegendő ok, Agnes mégis azt hiszi, mivel a lánya ennyire csinos, Iain végül megkívánja őt. De Cecilia ostoba, annyi esze sincs, mint egy tyúknak. Judith megcsóválta a fejét. – Szégyelld magad, hogy ilyen csúnya dolgokat mondasz arról a lányról! – Igyekezett úgy tenni, mintha komolyan is gondolná, amit mond, de végül csak kitört belőle a kacagás. – Azt mondod, tyúkeszű? Barátnője bólintott, majd ő is elnevette magát. – Ó, Judith, annyira örülök, hogy itt vagy! – Én is örülök, hogy itt lehetek. – Akkor most mit teszünk? Judithot eléggé meglepte Frances Catherine gyors hangulatváltozása. Barátnője az imént még nevetett, most pedig úgy nézett ki, mint aki menten elsírja magát. Maude elmagyarázta annak idején Judithnak, hogy a várandós kismamák hajlamosak az érzelmi kitörésekre. Azt is hozzátette, hogy a nyugodt, kiegyensúlyozott lélek elengedhetetlen a gond nélküli szüléshez. Ha egy anya mégis felizgatja magát, rendkívül fontos, hogy minél előbb sikerüljön megnyugtatni. Judith most ezt a receptet követte. Megpaskolta barátnője kezét és rámosolygott. Igyekezett magabiztosnak látszani.

– Miből gondolod, hogy tennünk kellene valamit? Ne aggódj, Frances Catherine, minden rendben lesz. – Agnes nem fogja megengedni, hogy segíts nekem a szülésnél. Én viszont nem akarom, hogy az a gonosz asszony legyen mellettem! Szóval, mit fogunk tenni? – Azt mondtad, van egy másik bába is, az a Helen. Vele mi a helyzet? – Agnes tanított neki mindent, amit tud – felelte Frances Catherine. – Azt hiszem, őt sem szívesen látnám magam mellett. – Kell, hogy legyen még más bábaasszony is errefelé – töprengett Judith. – A kunyhók számából és az érkezésemkor összegyűlt tömeg nagyságából ítélve, legalább ötszáz férfi és nő él itt. – Szerintem kétszer annyian is vannak – jegyezte meg Frances Catherine. – Te nem láttad a domb másik oldalán levő kunyhókat. Csak a harcosokat tartják számon, de ők több mint hatszázan vannak. – Akkor biztos, hogy van több bábaasszony is – jelentette ki Judith. Frances Catherine a fejét rázta. – Agnes irányítja errefelé a dolgokat – magyarázta. – És mivel a nemzetségfőnek vagyok a sógornője, ragaszkodni fog hozzá, hogy ő segédkezzen a szülésnél. Ha van is másik bábaasszony, mélyen hallgatni fog róla. Senki sem akarja magára haragítani Agnest. – Értem. Judithot rosszullét környékezte. Érezte, hogyan keríti hatalmába a pánik. Teremtő szent isten, hiszen ő nem elég képzett ahhoz, hogy egyedül vezessen le egy szülést! Igaz, összegyűjtött minden információt a szülés levezetésének legújabb fogásairól, de soha nem engedték meg neki, hogy végignézzen egy igazi szülést, és teljesen alkalmatlannak érezte magát arra, hogy gondoskodjon Frances Catherine-ről. Miért kell mindig mindennek olyan bonyolultnak lenni? Judith valahogy úgy képzelte magában, hogy ő majd törölgeti barátnője homlokát a fájások alatt, fogja a kezét és időnként bátorító szavakat suttog a fülébe, miközben egy tapasztalt bába végzi a komolyabb tennivalókat. Frances Catherine arcán újabb könnyek peregtek alá. Judith halkan felsóhajtott. – Csak egy dolog biztos – jelentette ki. – Meg fogod szülni a babát. Itt vagyok, hogy segítsek, és mi ketten képesek vagyunk megoldani bármilyen problémát, akármennyire lehetetlennek is tűnik. Tárgyilagos hangja megnyugtatta Frances Catherine-t. – Igen – helyeselt. – Lehetséges, hogy meg tudjuk győzni Agnest, vagy legjobb, ha máris feladjuk? – Szerintem nyugodtan feladhatjuk. Nem hiszem, hogy megváltozna. Szívtelen az a nő, Judith. Valahányszor alkalma adódik, a szörnyű fájdalmakkal riogat, amelyeket majd el kell viselnem. És szeret nehéz szülésekről szóló történeteket mesélni. – Ne hallgasd meg! – tanácsolta Judith. Hangja reszketett a felháborodástól. Még soha nem hallott ilyen borzasztó dolgot. Úgy tűnt, Agnes valóban szívtelen nőszemély. Fejét csóválva töprengett a

kellemetlen helyzeten. – Tudom, mit csinálsz – suttogta barátnője. – Próbálod megérteni Agnest, igaz? Ha sikerül megtalálnod a viselkedésének okát, akkor megpróbálod majd megváltoztatni. De engem az sem érdekel – tette hozzá. – Még az sem, ha hirtelen angyallá változik. Akkor sem jöhet a közelembe! – Nem, Frances Catherine, nem akarom őt megérteni. Egyébként is tudom, hogy miért viselkedik így. Hatalmat akar magának. Az asszonyok sebezhetőségét és félelmét használja ki, hogy elérje, amit akar. Az ő gyengeségükből táplálkozik. Maude mesélte nekem, hogy vannak ilyen nők. Semmivel sem tudnám megváltoztatni őt. De ne aggódj! nem engedem őt a közeledbe. Megígérem. Frances Catherine bólintott. – Már nem érzem magam annyira egyedül – ismerte be. – Valahányszor beszélni akarok Patrickkel a szülésről, mindig nagyon ideges lesz. Félt engem, így általában úgy végződik a dolog, hogy nekem kell őt nyugtatgatnom. – Szeret téged, ezért aggódik. – El sem tudom képzelni, miért szeret. Az utóbbi időben annyira nyűgös voltam. Folyton sírva fakadok. – Nincs abban semmi rossz. Frances Catherine elmosolyodott. Judith mindig az ő pártján állt. Milyen szerencsés, hogy ilyen barátnője van! – Eleget beszéltünk már az én problémáimról, most jöjjenek a tieid. Megpróbálod megkeresni apádat, amíg itt vagy nálunk? – Egy kicsit nehezebb lesz, mint gondoltam – vont vállat Judith. – Először is, nem tudtam, hogy ilyen nagy ez a felföld. Másodszor pedig, megtudtam, hogy a Macleanek és a Maitlandek közt viszály dúl. – Honnan tudtad meg? Judith elmesélte neki, mit hallott Isabelle édesanyjától. Mire a végére ért, Frances Catherine elkomorodott. – Igaz, amit mondott. A Macleanek az ellenségeink. – Talán már meg is halt az apám. – Nem halt meg. – Honnan tudod? – Megkértem Patricket, hogy mondja el, milyen ember a Maclean klán feje. Azt válaszolta, hogy öregember, aki már régóta ura a nemzetségnek. – Mit mondott még? – Semmi mást – ismerte be Frances Catherine. – Nem akartam nagyon nógatni. Ha túl sokat kérdezősködöm, biztosan megkérdezte volna, hogy miért érdekelnek engem a Macleanek. Megígértem neked, hogy soha senkinek nem mondom el, ki az apád, és mivel ezt az ígéretet még azelőtt tettem, hogy

Patrick felesége lettem, nem árulhatom el neki. Különben is, csak felidegesíteném vele. Judith, senki nem tudhatja meg, különösen nem, amíg itt vagy. Ez veszélybe sodorhatna. – Iain majd megvéd. – Ő sem tudhat Macleanről – vitatkozott Frances Catherine. – Fogalmam sincs, mit tenne, ha megtudná. – Azt hiszem, akkor is megvédene. – De nagyon biztos vagy benne! – Az vagyok – mosolygott Judith. – De nem ez számít, ugye? Iain soha nem fogja megtudni. Még abban sem vagyok biztos, hogy akarok-e találkozni az apámmal. Abban reménykedtem, hogy talán távolról láthatom. – És az mire lenne jó? – Kielégíteni a kíváncsiságomat. – Beszélned kell vele! – erősködött Frances Catherine. – Nem tudhatod, hogy valóban elzavarta-e az anyádat. Ki kell derítened az igazságot! Nem hiheted el, amit anyád mesélt. Különösen nem azok után, hogy annyi hazugsággal traktált éveken át. – Azt viszont tudom, hogy apám soha nem jött el értünk Angliába – vitatkozott Judith. Keze önkéntelenül is melléhez emelkedett, ahol apja gyűrűjét őrizte a ruhája alatt aranyláncra fűzve. Otthon hagyhatta volna, de nem tudta megtenni. Maga sem értette, miért. Kezét visszatette az asztalra. – Ígérd meg, ha nem derül ki magától a dolog, akkor te sem foglalkozol vele tovább, rendben? Frances Catherine megígérte, csak hogy megbékítse barátnőjét. Tudta, hogy ez a beszélgetés milyen fájdalmas barátnőjének. Úgy döntött, ideje témát változtatni, és felidézte a határmenti ünnepségek néhány kalandját. Nem kellett sok idő hozzá, hogy mindketten harsányan kacagjanak. Patrick hallotta odakint felesége nevetését, mire ő is elmosolyodott. Asszonyának barátnője máris segített. Brodick sétált mellette. Ő is mosolygott. – Frances Catherine boldog, hogy Judith itt van – jegyezte meg. – Igen, nagyon – helyeselt Patrick. Még mindig mosolyogva léptek be a kunyhóba. Asszonya ezúttal nem feledkezett meg magáról. Amint meglátta, nyomban felállt és odasietett hozzá. Judith is felemelkedett az asztaltól. Összekulcsolta a kezét, és üdvözölte a két harcost. Brodick három zsákot cipelt be, Patrick kettőt. A férfiak az ágyra tették a csomagokat. – Mégis, mennyi ideig akar itt maradni, kislány? – kérdezte Patrick. Hangjából aggodalom csendült ki, és Judith nem tudta megállni, hogy ne ugrassa egy kicsit. – Egy vagy két évet – mondta, mire a férfi összerezzent, bármennyire is igyekezett uralkodni magán.

A lány elnevette magát. – Csak tréfáltam – nyugtatta meg Patricket. – Brodick, itt kell maradnia vacsorára! – invitálta Frances Catherine a másik harcost. – Judith, te pedig ne rémisztgesd Patricket! Olyan lett szegény, mint a meszelt fal. Mindkét nő roppant mulatságosnak találta a dolgot, és még akkor is nevettek, amikor Alex és Gowrie jelent meg az ajtóban. A két vitéz meglehetősen félénknek nézett ki. Frances Catherine nyomban meghívta őket is vacsorázni. Patricket szemmel láthatóan meglepték a vendégek. Judith segített barátnőjének befejezni a vacsorakészítést. Frances Catherine sűrű bárányragut főzött, és kerek, barna cipókat sütött mellé. A férfiak körbeülték az asztalt. Judith és Frances Catherine felszolgálták az ételt, majd leültek Patrick mellé. Sem Judith, sem Frances Catherine nem volt igazán éhes. Inkább egymással beszélgettek a vacsora alatt. Patrick észrevette, hogy Alex többnyire Judithot bámulja evés helyett, és amikor látta, hogy Gowrie sem nyúl az ételhez, egyszeriben világossá vált előtte látogatásuk célja. Mind a ketten belebolondultak Judithba. Patrick visszafojtotta nevethetnékjét. A lányok tudomást sem vettek a férfiakról. Elnézést kérve hamarosan ott is hagyták az asztalt, és az ágyhoz sétáltak. Judith átadta barátnőjének az ajándékokat, amelyeket ő készített, majd elpirult Frances Catherine örömét látva. Egy kivételével valamennyi ajándék a babának készült. Frances Catherine-nek Judith egy fehér hálóinget varrt, melynek nyakrészét rózsaszín és kék rózsákkal hímezte ki. Majdnem egy hónapig tartott, míg befejezte, de megérte a fáradtságot. Barátnője el volt ragadtatva tőle. Mivel az asszonyok figyelemre sem méltatták a férfiakat, így azok sem tartották fontosnak, hogy elleplezzék érdeklődésüket. Figyelmük középpontjában Judith állt. Patrick észrevette, valahányszor a lány elmosolyodik, a férfiak képe is felderül. Brodick érdeklődése különösen meglepte, mert a harcos soha nem szokta kimutatni az érzelmeit. – Min vigyorogsz? – fordult hozzá hirtelen Brodick. – Rajtad – vágta rá Patrick. Mielőtt Brodick válaszolhatott volna, Judith odaszólt neki. – Brodick, elfelejtettem átvinni Isabelle-nek a süteményt. – Majd én átadom neki – mondta a férfi. Judith a fejét rázta. – Találkozni szeretnék vele – magyarázta. Felállt az ágyról, és az asztalhoz sétált. – Üzenetem van számára az édesanyjától. – Boldogan megmutatom magának az utat – ajánlkozott Alex. – Majd én – szólt közbe Gowrie is. Hangja határozottan csengett. Brodick a fejét rázta. – Isabelle az én sógornőm – csattant fel. – Én mutatom meg Judithnak az utat.

Iain nyitotta rájuk az ajtót, és a küszöbön állva hallgatta a vitát. Nem akart hinni a fülének… és a szemének. Harcosai epekedő gavallér módjára viselkedtek, amint azon versengtek, ki kísérje el a lányt. Judithnak szemmel láthatóan fogalma sem volt, mi a férfiak igyekezetének igazi oka. Határozottan zavarban volt a rá irányuló figyelem miatt. Alex vonta magára Iain figyelmét. A férfi az asztalra támaszkodva előredőlt és Brodickra meredt. – Isabelle kunyhója közel van a bácsikáméhoz, és én éppen hozzá készültem látogatóba. Ezért én leszek az, aki megmutatja Judithnak az utat. Patrick erre elnevette magát. Hirtelen mindenki észrevette Iaint. Judith reakciója volt a legbeszédesebb Patrick számára. Leplezetlen öröm ragyogott fel a lány arcán. Iain szemmel láthatóan ingerült volt. Judithot csak futó pillantásra méltatta, mielőtt öccséhez fordult volna. – Érted már az indokaimat? Patrick bólintott. Judith és Frances Catherine összenéztek. – Milyen indokokat, Iain urunk? – kérdezte Frances Catherine. – Iain urunk? – kérdezte Judith csodálkozva, mielőtt a férfi válaszolhatott volna. – Miért nem hívod egyszerűen Iainnek? Frances Catherine összefonta kezét az ölében. – Mert ő nemzetség feje – magyarázta. – De neked a rokonod is – ellenkezett Judith. – Nem kellene ilyen szertartásosan beszélned vele. Barátnője bólintott. Felnézett Iainre és mosolyt erőltetett az arcára. A harcos félelmetesnek tűnt számára, és nem kevés erőfeszítésébe került, hogy egyenesen a szemébe nézzen. Daliás termete betöltötte a bejáratot. Iain belépett, lazán nekitámaszkodott a falnak, és két karját összefonta a mellkasa előtt. – Iain – kezdte újra Frances Catherine, de nem tudott úrrá lenni hangja remegésén. – Milyen indokokra gondol? Iain rájött, hogy sógornője fél tőle. A felismerés megdöbbentette. Igyekezett nyájas hangot megütni, amikor válaszolt, hogy enyhítse az asszony félelmét. – Patrick megkért, engedjem meg, hogy Judith az egyik üres kunyhóban szálljon meg. Elutasítottam a kérését. Az urad érti az indokaimat. Frances Catherine azonnal bólintott. Eszébe sem jutott Iainnel vitatkozni. Különben is, a döntés kedvére való volt, hiszen ő is azt akarta, hogy Judith vele és Patrickkel lakjon. – A vendégeitek most távoznak – mondta Iain öccsének. Alex, Gowrie és Brodick nyomban a kijárat felé indultak. Iain kitért az útjukból, majd megállt az ajtónál. Mondott valamit a kifelé tartó harcosoknak, de olyan halkan, hogy sem Judith, sem Frances

Catherine nem hallotta. Patrick viszont igen, és mosolya mutatta, hogy mulatságosnak találja bátyja megjegyzését. – Iain, beszélhetnék magával négyszemközt? – kérdezte Judith. – Nem. A lány nem csüggedt. Többféle módja is van a halfogásnak. – Patrick! – Igen, Judith? – Beszélnem kell az urukkal négyszemközt. Segítene ebben? Patrick úgy bámult rá, mintha hirtelen két feje nőtt volna. Judith felsóhajtott. Hátrarázta a haját, mielőtt a magyarázatba fogott volna. – Csak az itteni parancsolatláncot követem. Önt kell megkérnem, hogy továbbítsa a kérésemet a fivérének. Patrick nem mert Iainre nézni. Tudta, hogy bátyja amúgy is nagyon dühös. Még sohasem látta szemében azt a tekintetet, amellyel végigmérte a Judith körül legyeskedő Alexet, Gowrie-t és Brodickot. Ha nem ismerte volna olyan jól, még azt hihette volna, hogy fivére féltékeny. – Iain – kezdte Patrick. – Nem! – csattant fel a férfi. – Istenem, ön aztán nehéz alak! – morogta Judith. Frances Catherine ajkát különös hang hagyta el, amely egyszerre volt nyögés és horkantás. Még mindig az ágy szélén ült, és most elkapta barátnője kezét. – Judith, nem bírálhatod Iain urunkat! – súgta oda neki. – Miért nem? – kérdezett vissza súgva a lány. – Mert Ramsey azt mondta, hogy Iain igazi fenevaddá változik, ha felbosszantják. Judith elnevette magát. Megfordult, hogy Iainre nézzen, és azonnal látta, hogy a férfi meghallotta Frances Catherine megjegyzését. De nem tűnt mérgesnek, inkább vidám szikrák csillantak a szemében. Patricket azonban megdöbbentette asszonya szabadszájúsága. – Az isten szerelmére, Frances Catherine – kezdte, de felesége közbevágott. – Ez bók volt Ramsey részéről – jelentette ki. – És különben sem kellett volna meghallanod. – Ki az a Ramsey? – kíváncsiskodott Judith. – Egy pokolian csinos ördögfajzat – felelte Frances Catherine. – Patrick, ne bámulj így rám! Ramsey igenis jóképű. Könnyen fel fogod ismerni, Judith – tette hozzá barátnőjére pillantva. – Mindig egy falkányi fehérnép jár a nyomában. Ki nem állhatja, hogy mindig ő van a középpontban, de nem tud ellene tenni semmit. Te is meg fogod kedvelni. – Nem fogja! – jelentette ki Iain, és egy lépést tett előre. – Távol fogod tartani magad tőle, Judith, megértetted?

A lány bólintott. Egyáltalán nem tetszett neki a férfi nyers hangja, de úgy döntött, nem áll neki most vitatkozni. – Hogyan fogjuk Ramsey-t távol tartani tőle? – tudakolta Patrick. Iain nem válaszolt. Judithnak eszébe jutott, hogy még valamit el akart intézni az éjszaka beköszönte előtt. Felkapta Margaret zsákját a süteményekkel. – Patrick, megkérné Iaint, hogy mutassa meg nekem az utat Isabelle kunyhójába? Át kell adnom neki az édesanyja ajándékát és egy üzenet is. – Judith, Iain itt áll előtted. Miért nem egyenesen őt kéred meg? – csodálkozott Frances Catherine. – Ez valami parancsolatlánc dolog, amit követnem kell – legyintett a lány. – Gyere ide, Judith! A férfi hangja lágy volt, mégis fagyosan csengett. Judith derűs arckifejezést erőltetett magára és hozzálépett. – Igen, Iain? – Szándékosan bosszantasz? Arra várt, hogy a lány tagadni fog, sőt bocsánatot kér, de csalódnia kellett. – Igen, azt hiszem, szándékosan bosszantom. A férfi csodálkozó arckifejezését lassan bősz harag váltotta fel. Közelebb lépett a lányhoz. Judith nem hátrált meg, sőt, ő is előbbre lépett. Csak egy hajszál választotta el őket attól, hogy egymáshoz érjen a testük. Judithnak hátra kellett hajtania a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. – A becsület úgy kívánja, hogy rámutassak, ön előbb bosszantott fel engem. Milyen csábító ez a lány! Iainnek nehézséget okozott, hogy kövesse Judith magyarázatát, mert minden figyelmét lekötötte a lány ajka. És az, hogy ennyire képtelen uralkodni az érzelmein, jobban bosszantotta, mint Judith szemtelen viselkedése. Nem tudja távol tartani magát tőle. A lány még jóformán be sem költözött öccse házába, és ő máris ott volt, hogy láthassa. Judith szerette volna, ha Iain megszólal, mivel arcáról nem lehetett leolvasni semmit a gondolataiból. Hirtelen ideges lett, de azzal magyarázta, ez csak azért van, mert a férfi olyan hatalmas termetű, hogy valósággal elnyeli a teret maga körül. És az, hogy ennyire közel állt hozzá, csak tovább fokozta a lány nyugtalanságát. – Arra kértem, hogy négyszemközt beszélhessek önnel, és ön megtagadta. Igen, ön bosszantott fel először. Iain nem tudta eldönteni, hogy inkább megfojtaná vagy megcsókolná a lányt. Ekkor Judith ártatlan arckifejezéssel, édesen rámosolygott, és ettől Iain legszívesebben elnevette volna magát. Tudta, soha sem lenne képes bántani a lány, soha nem emelne rá kezet, legyen bármilyen dühös is.

Judith is tudta ezt. Judith kíváncsi volt, mire gondol a férfi. Talán soha nem kellett volna belekezdenie ebbe a játékba. Veszélyes dolog felingerelni a hegyi farkast, és Judith szemében a férfi minden gyengédsége ellenére is veszélyesebbnek tűnt, mint a félelmetes ragadozó. A belőle sugárzó nyers erő szinte megsemmisítően hatott rá. Judith a padlóra fordította a tekintetét. – Nagyon hálás vagyok mindazért, amit értem tett, Iain, és bocsánatot kérek, ha úgy érzi, hogy megpróbáltam felbosszantani. A lány biztos volt benne, hogy bocsánatkérése kellőképpen bűnbánóan hangzott. Amikor felpillantott, meglepve látta, hogy a férfi mosolyog. – De hiszen, valóban fel akartál bosszantani, Judith. – Igaz – ismerte be a lány. – De akkor is sajnálom. Judith felfedezte, hogy még mindig kezében szorongatja a zsákot. Mielőtt Iain kitalálhatta volna a szándékát, a lány megkerülte és kilépett az ajtón. – Minden ajtón be fog kopogni, míg valaki meg nem mondja neki, hol lakik Isabelle – jósolta Frances Catherine. – Patrick, kérlek, menj utána és… – Majd én megyek – dörmögte Iain. Nem várta meg, míg vitatkozni kezdenek vele. Sóhaja legalább akkorát szólt, mint az ajtó, amelyet becsapott maga mögött. Akkor érte be Judithot, amikor az elindult lefelé a dombról. Egy szót sem szólt, csak megragadta a karját, hogy megállítsa. – Ígéretet tettem Margaretnek, Iain, és azt mindenképpen teljesítem. Nem volt szükség újabb vitára, mert Iain máris bólintott. – Rossz irányba indultál. Winslow kunyhója a kastély másik oldalán van. Elvette a lánytól a zsákot, és elindult a másik domb felé. Judith mellette lépdelt. Karjuk összeért, de egyikük sem húzódott el. – Iain, most hogy egyedül vagyunk… A férfi nevetése félbeszakította. – Min mulat? – Nem vagyunk egyedül. Lefogadom, hogy legalább húszan figyelnek minket árgus szemekkel. Judith körülnézett, de egy lelket sem látott. – Biztos benne? – De még mennyire. – Miért figyelnek minket? – Kíváncsiságból.

– Iain, miért dühös rám? Már bocsánatot kértem, amiért megpróbáltam felbosszantani. A lány hangja meglehetősen zaklatott volt. Iain felsóhajtott. Eszében sem volt megmagyarázni, hogy miért olyan haragos. A pokolba is, a lány közelsége teljesen megzavarta. Szinte viszketett az ujja, hogy megérinthesse. Persze ezt sem óhajtotta beismerni. – Nem haragszom rád. Túl sokat képzelsz magadról, ha azt hiszed, más is jár a fejemben, mint az, hogy felelősséggel tartozom érted. Megígértem az öcsémnek, hogy vigyázok rád. Ha megüti, sem okozott volna nagyobb fájdalmat a lánynak, mint ezekkel a szavakkal. Judith nem is tudta, mit mondjon erre a kegyetlen őszinteségre. Rá kellett döbbennie, hogy Iainnek igaza van. Valóban túl sokat képzelt magáról, amikor azt hitte, hogy a férfi törődik vele. Más dolog a futó vonzalom, és megint más a törődés. Könnyek gyűltek a szemébe. Szerencsére, a lassan lenyugvó nap fénye már nem árulta el arcvonásait. Lehajtott fejjel lépdelt, és szándékosan távolabb húzódott a férfitól, míg végül két ló is elfért volna köztük. Iain nyomorultul érezte magát. Átkozta magát, amiért ilyen nyers volt, bár magában azt kívánta, bárcsak ne volna ennyire érzékeny a lány. Bocsánatot akart kérni, de rögtön el is vetette az ötletet. Nem csak attól tartott, hogy azt is képes lenne elrontani, de az is eszébe jutott, hogy egy harcos soha nem mentegetőzik. Bocsánatot kérni csak az asszonyok szoktak. – Judith… A lány nem válaszolt. Ennyi elég is volt, hogy feladja. Még soha senkitől nem kért elnézést a tetteiért, legyen az nő vagy férfi, és Isten a tanúja, hogy most sem áll szándékában elkezdeni. – Nem akartalak megbántani. El sem akarta hinni, hogy ezeket a szavakat ő mondta ki. Judith tudomást sem vett a bocsánatkérésért, és Iain hálás volt a tapintatért. A lány bizonyára felismerte hangja csengéséből, milyen nehéz lehetett neki megtenni ezt a gesztust. Judith azonban nem hitte, hogy komolyan gondolta a bocsánatkérést. Nincs is mit megbocsátania, mondta magának. A férfi ugyan megbántotta, de valójában csak őszintén elmondta, hogyan érez iránta. Iain valósággal megkönnyebbült, amikor elérték úti céljukat, mégis habozva állt meg az ajtó előtt. A kunyhóból kihallatszott Isabelle sírása. Mindketten hallották Winslow hangját is, bár a szavakat nem lehetett érteni, hangjának nyugtatgató csengése egyértelmű volt. Judith arra gondolt, talán jobb lenne, ha másnap reggel visszajönne, de mire felvette volna Iainnek az ötletet, a férfi már be is kopogott. Winslow nyitott ajtót. Ingerült arckifejezése mutatta, hogy nem örül a zavarásnak. Amint megpillantotta azonban Iaint, nyersessége nyomban eltűnt.

Winslow egyáltalán nem hasonlított fivérére, egyedül csak a szeme színe emlékeztetett rá. Ugyanolyan mélykék árnyalatú volt. Alacsonyabb volt, mint Brodick, és közel sem olyan jóképű. Szőke haja sötétebb volt, és ugyanolyan rakoncátlan fürtökbe göndörödött, mint testvéréé. Iain elmagyarázta látogatásuk okát. Amikor befejezte, Winslow vállat vont, szélesre tárta az ajtót, és behívta őket. A kunyhó hasonló méretű volt, mint Patrické, de mindenfelé szétszórt ruhadarabok hevertek, és az asztalon ottfelejtett koszos edények halmozódtak egymásra. Isabelle nem volt példás háziasszony. A csinos nő az ágyban feküdt, és halomnyi párna támasztotta meg a hátát. Szeme duzzadt volt a sírástól. Judith azt hitte, hogy beteg. Barna haja csatakosan lógott a vállára, arca pedig halovány volt, mint a telihold. – Nem akartam zavarni – kezdte Judith. Elvette Iaintől a zsákot, és az asztalra akarta tenni, amikor észrevette, hogy ott nincs hely. Mivel a két szék is tele volt az odaszórt ruhákkal, úgy döntött, hogy a földre teszi le. – Az édesanyja ajándékot küldött és üzent is, de majd visszajövök akkor, ha jobban érzi magát. – Nem beteg – jegyezte meg Winslow. – Akkor miért van ágyban? – csodálkozott Judith. Winslow-t szemmel láthatóan meglepte a kérdés. Judith úgy vélte, a férfi biztosan arcátlannak tartja. – Nemsokára megszüli a fiamat – magyarázta Winslow. Judith újra Isabelle-hez fordult. Látta, hogy könnyes a szeme. – Vannak fájásai? Az asszony hevesen megrázta a fejét. Judith a homlokát ráncolta. – Akkor miért fekszik az ágyban? – kérdezte újra, remélve, hogy sikerül megértenie a helyzetet. Winslow sehogy sem értette, hogy az angol nő miért tesz fel ilyen ostoba kérdéseket. Igyekezett nyugodt hangon válaszolni. – Azért fekszik az ágyban, hogy megőrizze az erejét. Judithnak eszébe jutott, hogy Maude valószínűleg elszörnyedne a kicsavart okfejtés hallatán. Isabelle-re mosolygott, mielőtt visszafordult volna Winslow-hoz. – Akkor a harcosok miért nem heverésznek az ágyban csata előtt, hogy megőrizzék az erejüket a harcra? Winslow felvonta szemöldökét. Iain elmosolyodott. – Egy harcosnak állandóan edzenie kell az ütközetre – mondta végül Winslow. – Ha nem edz rendszeresen, akkor elgyengül és nem sok hasznát veszik a csatában. Az angolok talán nem így csinálják? Judith vállat vont. Figyelme elkalandozott, mivel meglátta a szülőszéket a sarokban, az ajtó mellett.

Azonnal közelebb lépett, hogy jobban szemügyre tudja venni a különös szerkezetet. Winslow észrevette Judith érdeklődését, és erről eszébe jutott, hogy valamit még el kell intéznie. – Iain, segítenél kivinni ezt a holmit? Felzaklatja Isabelle-t – monda halkan. – Holnap reggel majd visszaviszem Agnesnek. Judithot legalább olyan érdekesnek találta a szék formáját, mint a mesteri kivitelezést. A szülőszék leginkább egy lópatkóra hasonlított. A kerek háttámla magas és erős volt, az ülőkéje viszont keskeny és úgy tervezték, hogy megtartsa a nő combját. A két karfát és az oldalait aranyszínűre festették, és a mester ügyes keze angyalokat rajzolt mindkét oldalra. Judith igyekezett leplezni kíváncsiságát. – Szeretné megnézni, mit küldött az édesanyja? – Igen. Judith odavitte a zsákot az ágyhoz. Megállt az ágy mellet, és mosolyogva figyelte Isabelle örömét. – Az édesanyja és az édesapja is jól vannak – szólalt meg. – Margaret megkért, hogy mondjam el, az unokahúga, Rebacca az őszön hozzámegy egy Stuarthoz. Isabelle egy vászonkendővel megtörölgette a szeme sarkát. Elfintorodott, mindkét kezével megragadta a takarót és felsóhajtott. Homlokán verejtékcseppek ütköztek ki. Judith felemelte az elejtett vászonkendőt, az ágy fölé hajolt és letörölte az izzadságot. – Nem érzi valami jól magát, ugye? – kérdezte suttogva. Isabelle megrázta a fejét. – Túl sokat ettem Winslow vacsorájából – súgta vissza. – Szörnyű volt, de annyira éhes voltam. Bárcsak engedne felkelni! Miért van itt? A véletlenül kibökött kérdés meglepte Judithot. – Hogy átadjam az édesanyja ajándékát, és elmondjam, mi újság odahaza. – Nem, én arra gondoltam, hogy mit keres itt a Felföldön? – magyarázta a fiatalasszony. – A barátnőm, Frances Catherine kért meg, hogy jöjjek el hozzá. De miért suttogunk? A csinos asszonyka elmosolyodott, de aztán Winslow-nak – tudtán kívül – sikerült elrontania bimbózó jókedvét. Iain kinyitotta az ajtót, és Winslow kifelé indult a szülőszékkel. Isabelle szemét újra elfutották a könnyek. Isabelle megvárta, amíg Iain becsukja maguk mögött az ajtót, és csak akkor fordult újra Judithoz. – Frances Catherine is fél, ugye? – Isabelle, minden asszony fél egy kicsit a szülés előtt. A szék látványa felzaklatja, igaz? A fiatalasszony bólintott. – Nem fogom használni. Ugyanolyan nyugtalan lett, mint Frances Catherine, amikor a szülésről beszélt. Judith alig ismerte

Isabelle-t, mégis rettenetesen sajnálta. Szegényen annyira látszódott, hogy fél. – A széket nem kínzásra találták ki – magyarázta Judith. – Maude azt mondja, hogy a szülő asszonyok kedveleik, mert megkönnyíti a dolgukat. Szerencsés, hogy van egy ilyen a faluban. – Megkönnyíti a szülést? – Igen. Maude azt mondja, hogy a széket olyan alakúra tervezték, hogy megtámassza a nő hátát és combját. – Ki az a Maude? – Egy ismerős bábaasszony. – És még mit mondott? – faggatta Isabelle Judithot. Keze már nem markolta olyan görcsösen a takarót. – Maude hat hétig volt nálam és sok jó tanácsot adott Frances Catherine számára. A kunyhóban uralkodó rendetlenség megőrjítette Judithot. Miközben elismételte a bábaasszony néhány tanácsát, összeszedte és szépen összehajtogatta a szétszórt ruhákat, majd takaros kupacba rakta az ágy végében. – Fel kellene kelnie és mozognia – jegyezte meg Judith, miközben nekilátott, hogy letakarítsa az asztalt. – A friss levegő és egy kiadós séta legalább olyan fontos, mint a nyugalom. – Winslow attól fél, hogy elesek. – Akkor kérje meg, hogy sétáljon magával. Ha engem zárnának be ide egész napra, meg is bolondulnék. Isabelle nevetése betöltötte a kunyhót. – Engem is megőrjít – ismerte be. Lelökte magáról a takarót, és kiült az ágy szélére. – Bábaasszonyként dolgozott Angliában? – Hála istennek, nem – felelte Judith. – Még csak férjnél sem vagyok. Csak elhatároztam, hogy mindent ellesek a bábák tudományából, amit csak lehet, hogy segíthessek Frances Catherine-nek. – Azt akarja mondani, hogy Angliában egy hajadon nyíltan beszélhet ilyen dolgokról? Isabelle hangjában annyi döbbenet volt, hogy Judith elnevette magát. – Nem, egyáltalán nem beszélnek róla, és anyám ugyancsak boldogtalan lenne, ha megtudná, hogy mivel foglalkoztam az elmúlt években. – Megbüntetné? – Igen. – Ezek szerint nagy kockázatot vállalt a barátnőjéért. – Ő is megtenné ugyanezt értem. Isabelle egy ideig csak némán bámult rá, majd lassan bólintott. – Nehéz elképzelni, hogy létezhet ilyen szoros barátság két nő között, de irigylem, hogy ennyire megbízik Frances Catherine-ben. Nagy kockázatot vállalt a barátnőjéért, és azt mondja, hogy ő is

megtenné magáért. Igen, irigylem ezt a hűséget. – Nem voltak barátnői gyerekkorában? – Csak a rokonaim voltak. És persze az anyám. Amikor idősebb lettem, és tudtam neki segíteni, amolyan barátság szövődött közöttünk. Isabelle felállt és a ruhájáért nyúlt. Alig egy fejjel volt alacsonyabb Judithnál, de kétszer olyan szélesnek tűnt, mint Frances Catherine. – És itt vannak barátai? – Winslow a legjobb barátom. Az itteni asszonyok nagyon kedvesek, de mindegyiknek megvan a maga dolga, és nincs igazán idejük összejárni, barátkozni. Judith csodálkozva figyelte, ahogy a fiatalasszony ügyesen maga köré tekeri a hosszú, keskeny anyagot. Amikor befejezte, tetőtől-talpig plédbe volt burkolózva, melynek ráncai hibátlanul álltak rajta, még terebélyes hasán is. – Magával olyan könnyű beszélget – jegyezte meg Isabelle félénk suttogással. – Frances Catherine bizonyára nagyon boldog, hogy ott van mellette. Szüksége van valakire, akivel beszélgethet Patricken kívül – tette hozzá. – Azt hiszem, nem volt könnyű neki megszokni az itteni életet. – Miből gondolja? – Néhány idősebb asszony úgy véli, hogy beképzelt teremtés. – Miért? – Mert visszavonultan él – magyarázta Isabelle. – Azt hiszem, hiányzik neki a családja. – Magának nem hiányzik a családja? – De, néha nagyon – ismerte be a fiatalasszony. – De Winslow nénikéi nagyon kedvesek hozzám. Mesélne még, miféle tanácsokkal szolgált a bábaasszony? Beszélt a kampó használatáról? – Elfordult, hogy megigazítsa a takarót, de Judith észrevette a szemében felvillanó félelmet. – Honnan tud a kampó létezéséről? – Agnes megmutatta. – Jóságos isten! – suttogta Judith, mielőtt meggondolhatta volna, mit mond. Mély lélegzetet vett, hogy visszafojtsa haragját. Nem azért jött ide, hogy viszályt szítson, és tudta, nem lenne illendő kritizálni az itteni bábák módszereit. – Maude nem szokott kampót használni– felelte nyugodt, szinte kedves hangon. – Szerinte a kampó elég barbár eszköz. Isabelle arcán nem lehetett látni, hogy mit gondol erről a magyarázatról. Tovább kérdezgette Judithot. Időnként az ajkába harapott, és homlokán verejték ütött ki. Judith úgy vélte, hogy a beszélgetés felzaklatja. Winslow és Iain még mindig nem tértek vissza. Amikor Judith ezt megjegyezte, Isabelle újra felkacagott.

– Az uram valószínűleg élvezi a kinti nyugalmat. Az utóbbi időben nem volt könnyű kijönni velem. Erre Judith is nevetett. – Ez valami közös vonás lehet, Isabelle. Frances Catherine szinte szóról-szóra ugyanezt mondta alig egy órája. – Ő is fél Agnestől? – Ön fél? – Igen. Judith gondterhelten felsóhajtott. Isten a tanúja, lassan ő is kezdett tartani a bábaasszonytól. Úgy tűnt, Agnes igazi szörnyeteg. Hát nem ismer könyörületet az a nő? – Mennyi ideje van hátra a szülésig? Isabelle kerülte Judith tekintetét, amikor válaszolt. – Egy vagy két hetem. – Holnap újra beszélünk erről. Átjönne Frances Catherine-hez? Talán hármasban sikerül kitalálnunk, hogyan enyhíthetnénk a félelmeiken. Isabelle, nekem nincs semmi gyakorlatom. Még csak szülést sem láttam soha. Annyit azonban tudok, hogy minél több információval rendelkezünk, annál kevésbé félünk. Ugye, ön is így gondolja? – Segít nekem a szülésnél? – Természetesen – ígérte meg Judith. – Mi lenne, ha kimennénk egy kicsit. A friss levegő jót fog tenni. Isabelle örömmel fogadta a javaslatot. Judith éppen indulni akart, amikor kinyílt az ajtó és megjelent Winslow. Odabólintott lánynak, de tekintete máris asszonyára fordult. – Miért keltél fel az ágyból? – kérdezte mogorván. – Friss levegőre van szükségem – magyarázkodott Isabelle. – Visszavitted már a szülőszéket Agnesnek? Férje a fejét rázta. – Majd reggel. – Kérlek, hozd vissza – kérte az asszony. – Nyugodtabb lennék, ha itt volna a közelemben – mondta, és közben Judithra mosolygott. Winslow zavartan nézett rá. – De hiszen látni sem bírtad – értetlenkedett. – Azt mondtad… – Meggondoltam magam – szakította félbe Isabelle. – Különben sem lenne illendő visszavinni. Jó estét, Iain urunk – köszöntötte a nemzetségfőt. Judith közben kisétált a házból, és megállt Iain mellett, de nem nézett a férfira. Búcsút intett Winslow-nak és Isabelle-nek, majd elindult vissza Frances Catherine kunyhója felé. Iain a dombtetőn érte utol.

– Winslow és Isabelle megkértek, hogy adjam át hálás köszönetüket, amiért elhoztad Margaret ajándékát. Ugye, te takarítottad ki a kunyhót? – Igen. – Miért? – Mert nagyon ráfért a takarítás. – Judith kurtán, hidegen felelgetett. Iain összekulcsolta a kezét a háta mögött, úgy sétált mellette. – Judith, ne tedd még nehezebbé, ami amúgy is elég nehéz – mondta rekedt suttogással Iain. A lány olyan gyorsan lépdelt, hogy szinte futott. – Én semmit sem akarok megnehezíteni. Távol tartom magam öntől, és ön is tartson távolságot! Már rég túl vagyok ezen a apró és jelentéktelen vonzalmon. Már arra sem emlékszem, hogy megcsókoltam. A várkastély melletti kis ligetnél jártak, amely Frances Catherine kunyhójához vezetett, amikor Judith kinyögte ezt az égbekiáltó hazugságot. – Az ördögöt felejtetted el! – morogta Iain. Megragadta a lány vállát, és erővel maga felé fordította. Az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét. – Mégis, mit képzel, mit csinál? – háborgott a lány. – Emlékeztetlek. Szája lecsapott a lány ajkaira, elfojtva minden ellenállást, ha egyáltalán Judithnak szándékában lett volna ilyesmi. És istenem, hogy tudott csókolni! Szája forró volt és éhes, nyelve gyengéd erőszakkal nyomult előre. A lány lábából elszállt minden erő. Szerencsére nem rogyott össze. Inkább a férfihoz simult, mire Iain átölelte a derekát és magához szorította. Szája újból és újból lecsapott rá, és úgy tűnt, képtelen betelni vele. Judith hasonló szenvedéllyel viszonozta a csókot, sőt talán még hevesebben, és utolsó értelmes gondolata az volt, hogy Iain igazán tudja, hogyan kell lecsillapítania a haragját. Patrick kinyitotta az ajtót, és az eléje táruló látványra elnevette magát. Iain nem törődött öccsével, Judith számára pedig megszűnt a külvilág, és csak az őt gyengéden ölelő férfi létezett. Iain tért végül magához, és nem titkolt elégedettséggel bámulta a karjaiban heverő gyönyörű nőt. Judith ajka duzzadt és vörös volt, tekintetét még mindig elhomályosította a szenvedély. Iain legszívesebben újra megcsókolta volna. – Menj be, Judith, amíg ura vagyok magamnak. A lány nem értette, mire gondol, mint ahogy rejtély volt előtte a férfi komor arca is. – Ha ennyire nem kedveli a csókomat, miért csókolt meg újra? – zsémbelt, mire Iain felnevetett. Judith szívére vette a férfi reakcióját. – Most pedig engedjen el! – parancsolt rá. – Már megtettem. Judith rádöbbent, hogy még mindig görcsösen kapaszkodik a férfiba, mire gyorsan elengedte és elhúzódott tőle. Megigazította a haját, majd megfordult, hogy bemenjen a kunyhóba. Amint észrevette az ajtóban álló Patricket, arca lángba borult.

– Ne vonjon le messzemenő következtetéseket abból, amit látott! Iain és én egyáltalán nem kedveljük egymást. – Engem ugyan nem csap be – húzta el a szót Patrick. Judith úgy vélte, nem lenne illendő bokán rúgni a házigazdát, ezért csak fagyos pillantást vetett rá, amint elsétált mellette. Patrick azonban tovább ingerelte. – Bizony ám, nekem teljesen úgy tűnt, hogy nagyon is kedvelik egymást, Judith. Iain már elfordult, hogy felmenjen a kastélyba, de amint meghallotta Patrick szavait, nyomban visszafordult. – Hagyd békén, Patrick! – urasította öccsét. – Várj! – szólt utána Patrick. – Valamit meg kell beszélnem veled – tette hozzá, és gyorsan behúzta maga után az ajtót. Judith hálás volt, amiért magára maradt. Frances Catherine már az igazak álmát aludta. Ezért még hálásabb volt a sorsnak. Barátnője most kérdésekkel árasztaná el, ha ébren lett volna és látja, hogyan csókolózott Iainnel, és Judithnak most semmi kedve nem volt magyarázkodni. Patrick egy magas deszkapalánkkal választotta el az asztal mögötti sarkot a szobától. Mögötte csinos zöld takaróval leborított keskeny ágy állt. Zsákjait gondosan a falhoz támasztották a keskeny láda mellett. A láda tetején fehér porcelánkancsó és hozzáillő tál állt, mellettük egy fából faragott vázában virágok pompáztak. A csinosan berendezett hálófülke Frances Catherine kezére vallott. Patricknek soha nem jutott volna eszébe a virág. Az sem valószínű, hogy kicsomagolta volna a hajkeféjét és kis kézitükrét, amely most ott várta az ágy másik oldalán álló zsámolyon. Judith mosolyogva gondolt barátnője gondoskodására. Észre sem vette, hogy még mindig reszket a keze, csak amikor meg akarta oldani ruháján a szalagot. Ezt Iain csókjának köszönheti, döbbent rá, és fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Abból, amit Frances Catherine mesélt neki a Maitlandek és a Macleanek viszályáról Judith arra következtetett, hogy Iain aligha ér még egyszer hozzá, ha megtudja, hogy ő gyűlölt ellenségének a leánya. Eszébe jutott, hogyan kérkedett Frances Catherine-nek, hogy Iain meg fogja védeni. Most azonban csak arra tudott gondolni, hogyan védje meg magát ő a férfitól. Nem akarta szeretni! Úgy érezte, képtelen megoldani ezt a problémát. Legszívesebb sírva fakadt volna, de tudta, a könnyek semmit nem oldanak meg. Az utazás és a hosszú nap után túlságosan is fáradt volt ahhoz, hogy logikusan tudjon gondolkodni. A reggel bölcsebb az esténél, gondolta. De az álom sokáig elkerülte. Amikor végre félre tudta söpörni elméjéből növekvő vonzalmát Iain iránt, gondolatai nyomban Frances Catherine körül kezdtek forogni. Maga előtt látta Isabelle félelemmel teli tekintetét, amint kiejti előtte a bába nevét, és amikor végül sikerült elaludnia, szörnyű, sikolyokkal és kampóval terhes rémálmok kísértették.

Az éjszaka közepén ébresztették fel. Amikor kinyitotta a szemét, Iaint látta az ágya mellett térdelni. Kinyújtotta a kezét, megérintette a férfi arcát, majd újra lehunyta a szemét. Arra gondolt, hogy milyen életszerű álmot lát. Iain újra megrázta. Amikor megint kinyitotta a szemét, észrevette, hogy Patrick is ott van a kis hálófülkében. Iain mellett állt, Frances Catherine pedig hozzásimult. Judith visszafordította tekintetét Iainre. – Azért jött, hogy hazavigyen? A kérdésnek nem volt semmi értelme, de annak sem, hogy Iain ott van a hálófülkében. – Winslow kért meg, hogy jöjjek érted – magyarázta Iain. Judith lassan felült. – Miért? – kérdezte. Nekidőlt a férfinak, és ismét lehunyta a szemét. – Judith, próbálj meg felébredni! – parancsolta Iain, ezúttal sokkal erőteljesebb hangon. – Nagyon elfáradt – jegyezte meg Frances Catherine a nyilvánvalót. Judith megrázta a fejét, aztán álláig húzta a takarót. – Iain, ez egyáltalán nem illendő – suttogta. – Mit akar Winslow? Iain felállt. – Isabelle kéri, hogy menj el hozzá – magyarázta. – Megindult a szülés. Winslow azt mondja, rengeteg időd van. A fájások még nem erősek. Judith egyszeriben éber lett. – A bábák már ott vannak? A férfi a fejét rázta. – Isabelle hallani sem akar róluk. – Téged akar, Judith – magyarázta Frances Catherine. – De hiszen én nem vagyok bába! Iain gyengéden rámosolygott. – Nekem úgy tűnik, hogy most már az vagy.

Hetedik fejezet Iain azt hitte, a lány nyomban elájul. Minden vér kifutott az arcából. Néhány másodperc alatt olyan fehér lett, mint a rajta lévő hálóing. Ledobta magáról a takarót, felpattant az ágyról. Térde azonnal megbicsaklott. Iain éppen akkor kapta el, amikor visszaroskadt az ágyra. Annyira megdöbbentette a férfi vérlázító kijelentése, hogy meg is feledkezett hiányos öltözékéről. A takaró a földön hevert, és nem volt rajta más, csak egy vékony hálóing. Nyakkivágása ugyan nem volt

kihívó, mégis felizgatta Iaint. A pokolba is, ha zsákot húzna magára, a férfi akkor is vonzónak találta volna. De a fene vigye le, ez egyáltalán nem csoda! Elvégre egészséges férfi, Judith pedig gyönyörű nő. Keblének finom vonala teljesen elvonta a figyelmét. Végül csak azért nyúlt a nyaklánc után, hogy megpróbálja elterelni a figyelmét a lány testéről. Megemelte a láncot, és egy hosszú percig némán bámulta a láncon lógó rubintköves aranygyűrűt. Ismerősnek találta a mintát, de képtelen volt visszaemlékezni, hol látta korábban. Csak egy dologban volt biztos. Férfigyűrű volt, és a lány mégis viselte. – Ez egy harcos gyűrűje – szólalt meg. Hangja leginkább rekedtes suttogásra emlékeztetett. – Micsoda… – Nem tudott most a férfira figyelni. Még mindig szédelgett a javaslattól, hogy ő legyen a bábaasszony. A férfi tisztára megbolondult, hogy ilyesmi akár az eszébe jut. De majd ő megérteti vele, hogy nem alkalmas erre a szerepre. – Iain, én valószínűleg nem… A férfi nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. – Ez egy harcos gyűrűje, Judith – ismételte. A lány végre ráeszmélt, hogy Iain apja gyűrűjét tartja ujjai közt. Gyorsan kikapta az ékszert a férfi kezéből és visszaejtette keblei közé. – Az isten szerelmére, kit érdekel most a gyűrű? Megtenné, hogy végre rám figyel? Nem segédkezhetek Isabelle-nek a szülésnél. Semmi gyakorlatom sincs. Olyan elszántan igyekezett meggyőzni a férfit, hogy még a plédjét is megragadta és rángatni kezdte. – Ki adta neked ezt a gyűrűt? Istenem, hát nem képes abbahagyni? Szerette volna alaposan megrázni, hátha ettől megjön az esze. Aztán rádöbbent, hogy egy ideje már rázza, de Iain meg sem rezdül. Erre feladta. Elengedte a férfi ruháját és hátralépett. – Azt mondtad, hogy senkinek nem vagy elkötelezve Angliában. Igazat mondtál? Iain újra megfogta a gyűrűt, és a láncot az ujjai köré tekerte. Közben finoman végigsimított a lány mellén. Egyszer, majd még egyszer, és akkor sem hagyta abba, amikor Judith megpróbálta eltolni a kezét. – Válaszolj! – követelte. Iain rettenetesen dühös, döbbent rá a lány. – Tekel bácsikámtól kaptam a gyűrűt és az apámé volt. Úgy tűnt, Iain nem hisz neki. Komor képpel meredt rá. Judith megcsóválta a fejét. – Nem egy házasodni vágyó fiatalemberé. Nem hazudtam önnek, szóval szükségtelen így bámulnia. Judith nem érezte bűnösnek magát. Nem mondta el a teljes igazságot. Igaz, a gyűrűt Tekel bácsitól kapta, de azt nem kell Iain orrára kötni, hogy a Maclean nemzetség vezetőjétől zsákmányolt holmit tart a kezében. – Akkor megtarthatod.

Judith nem akart hinni a fülének. – Ehhez nincs szükségem az ön engedélyére. – De még mennyire, hogy szükséged van rá! A láncnál fogva húzta magához. Lehajolt, és ez alkalommal keményen megcsókolta. Amikor felemelte a fejét, a lány zavartan nézett rá. Ez tetszett Iainnek. A férfi szemében megcsillanó mohó fény jobban megzavarta Judithot, mint a nevetséges faggatózása a gyűrűről. – Már megmondtam, nem csókolhat meg csak úgy, amikor kedve támad rá. – De, megtehetem. Hogy bebizonyítsa igazát, újra lecsapott a lány szájára. Judith magához sem térhetett a meglepetéstől, amikor a férfi hirtelen maga mögé lökte. – Patrick, Judith nincs úgy öltözve, hogy társaságot fogadjon. Tűnj el innen! – Iain, történetesen Patrick házában van, nem a sajátjában – emlékeztette Judith. – Tudom, hol vagyok – mordult dühösen a férfi. – Patrick, ki innen! Öccse nem mozdult elég gyorsan, ráadásul vigyorogni merészelt, és ez nem tetszett Iainnek. Fenyegetően előrelépett. – Nevetni mersz a parancsomon? Judith hátulról megragadta a férfi ruháját, és igyekezett visszatartani. Szánalmas erőfeszítés volt egy olyan erős emberrel szemben, mint Iain. Ő is érezte, hogy nevetségesen viselkedik. Erre taktikát változtatott, és lökdösni kezdte a férfit. Iain meg sem moccant. Nem úgy, mint öccse. Patrick átkarolta felesége vállát, és a szoba másik végébe vezette. Frances Catherine mondani akart valamit, de Patrick fejét rázva beléfojtotta a szót. Hogy enyhítsen a parancson, rákacsintott az asszonyra, majd a paraván felé intett a fejével, így jelezve, hogy hallani akarja az ott folyó vitát. Frances Catherine a szájára szorította a kezét, nehogy kitörjön belőle a nevetés. – Szeretném, ha kimenne – csattant fel a lány. – Most! Iain felé fordult, mire Judith gyorsan felkapta a takarót, és maga elé tartotta. – Ez nem illendő. – Judith, az sem illendő, amilyen hangon beszélsz velem. A lány legszívesebben felsikított volna, de végül csak egy mély sóhaj hagyta el az ajkát. – Nekem sem tetszik az a hang, ahogy velem beszél. Iain meglepetten bámult rá. Majdnem elnevette magát, de az utolsó pillanatban észbe kapott. Meg kell értetnie a lánnyal, hol a helye. – Kint várlak – jelentette ki kemény hangon. – Öltözz fel! – Minek?

– Isabelle – emlékeztette. – Elfelejtetted? – Ó, édes istenem, Isabelle! – sikoltott fel Judith. – Iain, én igazán nem… – Nincs semmi baj – nyugtatta meg a férfi. – Még rengeteg időnk van. Azzal kiment, mielőtt Judith elmagyarázhatta volna, mi a gondja. A lány száján hölgyhöz nem illő szitok csúszott ki. Most kénytelen lesz felöltözni, kimenni és rávenni a férfit, hogy meghallgassa. Ez a tudatlan alak biztosan azt hiszi, hogy az egyik nő olyan, mint a másik, ha szülésnél kell segédkezni. De majd ő felvilágosítja. Isabelle-nek tapasztalt asszonyra van szüksége. Frances Catherine segített neki felöltözni. Alighogy ezzel végeztek, azt akarta, hogy Judith üljön le, mert szerette volna megfésülni. – Az isten szerelmére, Frances Catherine! Nem az ünnepségekre készülök. Hagyd békén a hajam! – Hallottad, mit mondott Iain. Még rengeteg időd van – vágott vissza barátnője. – Az első baba általában lassan jön, hosszú órákig is tarthatnak a fájások, Isabelle pedig csak most kezdett szülni. – Honnan tudod? – Agnes mondta. Judith hátrarázta a haját, majd egy szalaggal összefogta a nyakánál. – Milyen kellemes beszédtéma ez egy várandós asszonynak! – morogta Judith. – A kék szalag csinosabb lenne – figyelmeztette Frances Catherine, és megpróbálta kicserélni a Judith által használt rózsaszínt. Judith úgy érezte, hogy ez nem más, mint egy szörnyű rémálom, amelynek még legkedvesebb barátnője is része. – Frances Catherine, az ég szerelmére, ha nem hagyod azonnal abba, esküszöm, nem kell aggódnod a szülés miatt, mert már előtte megfojtalak! Frances Catherine egyáltalán nem sértődött meg barátnője haragos kitörésén. Elengedte a haját és rámosolygott. – Várjalak meg? – Igen… nem, ó, nem is tudom! – morogta Judith, és az ajtó felé indult. Patrick és Iain az udvaron várták. Judith sietve jött kifelé, majd amikor rálépett egy kőre, morgott valamit és visszarohant a házba. Az ágy alatt lelte meg a cipőjét. Felrángatta és újra kirohant. – Úgy látom, egy kicsit zavart – jegyezte meg Patrick. – Nekem is úgy tűnik – helyeselt Iain. – Mondd meg Isabelle-nek, hogy imádkozom érte! – kiáltott Frances Catherine barátnője után. Iain megvárta, míg Judith mellé ér, csak akkor fordult fivéréhez. – Winslow nem akarja, hogy bárki is tudjon erről, amíg véget nem ér. Patrick bólintott. Elég volt ebből az ostoba tréfából! Judith megvárta, amíg az ajtó becsukódik Patrick mögött, és

Frances Catherine már nem láthatja, akkor Iainhez fordult. – Nem tudok segíteni! – tört ki belőle. – Nincs semmi tapasztalatom. Meg kell értenie, Iain. Páni félelmében megragadta a férfi ruháját és húzogatni kezdte, hogy csak rá figyeljen. – Judith, hogyan akartál Frances Catherine-nek segíteni, ha… A lány nem engedte, hogy befejezze a kérdést. – Úgy gondoltam, hogy a homlokát törölgetem majd, a fene vigye el, és paskolgatom a karját, meg bíztató szavakat súgok a fülébe, és… Nem tudta folytatni. Iain átkarolta és szorosan magához ölelte. Nem tudta, mit mondjon, hogy megnyugtassa a lányt. – Iain! – Igen? – Félek. A férfi rámosolygott. – Tudom. – Nem akarom csinálni. – Nem lesz semmi gond. Megfogta a kezét, és Isabelle kunyhójához vezette. Annyira sötét volt, hogy Judith alig látta az ösvényt a lába előtt. – Azt hittem, a bábák végzik majd az egész munkát – suttogta a férfi mellett botladozva. – És még én akartam tanácsokat adni. Ó, istenem, milyen elbizakodott voltam! Néhány percig némán mentek, majd Judith újra megszólalt. – Fogalmam sincs, mit kell csinálni. – Isabelle tudni fogja, ha eljön az ideje. Az akarja, hogy te légy mellette. – Nem értem, miért. – Én viszont értem – mosolygott Iain. – Kedves, együttérző teremtés vagy, és Isabelle-nek most erre van szüksége. Igen, nagyszerűen helyt fogsz állni. – Mi lesz, ha bonyodalmak adódnak? – Kint leszek az ajtó előtt. Különös módon, ez az ígéret megnyugtatta Judithot. – És bejön, ha szükséges, és átveszi a helyemet? Talán ön fogja a babát világra segíteni? – A fenébe is, dehogy! Iain határozottan megdöbbent az ötlet hallatán. Judith talán még el is neveti magát, ha nem fél annyira. Judith még mindig nem értette, miért őt választotta Isabelle. – Ha csatába indulna, és csak egy harcost vihetne magával, a fegyverhordozóját választaná? Iain tudta, milyen párhuzamot akar példának hozni a lány, ezért habozás nélkül rávágta: - Igen.

– Isabelle olyan most, mint a csatába induló harcos és arra van szüksége… hogy mondta? Igen? Valóban egy tapasztalatlan fegyverhordozót választana? – kérdezte hitetlenkedő hangon. – Igen – nevetett Iain. Judith elmosolyodott. – Most hazudik, csak hogy megnyugtasson. Rendben, végül is hatásos. Akkor most áltasson valami mással is! Mondja el újra, hogy minden rendben lesz. Most talán hiszek is magának. – Judith, ha bonyodalmak lépnek fel, elküldök Agnesért. – Akkor az isten legyen irgalmas Isabelle-hez – suttogta Judith. – Iain, nem csodálkozott azon, miért nem a bábaasszonyért küldte Isabelle a férjét? Iain bólintott. – De, magam is csodálkoztam rajta – ismerte be. Judith akkor elmesélte, mit tudott meg a bábaasszonyról és segítőjéről. Aztán a saját véleményét is elmondta. Hangja remegett a dühtől, mire befejezte. Szerette volna tudni, Iain mit gondol Agnes viselkedéséről, de ekkor elérték Isabelle kunyhóját, és nem volt idő további beszélgetésre. Iain a kezét sem tudta felemelni, hogy bekopogjon, amikor Winslow már ki is nyitotta az ajtót előttük. Az ajtónyíláson át olyan hőség áramlott ki, hogy szinte megperzselte Judith arcát. Winslow homlokát izzadság borította, és kövér verejtékcseppek gurultak alá halántékáról. A kunyhóban elviselhetetlen forróság uralkodott, Judith alig kapott levegőt. Besétált a kunyhóba, de nyomban meg is torpant. Isabelle az ágy szélén ült, kétrét görnyedt a fájdalomtól és ráhalmozott takarók súlya alatt. Judith még a szoba másik végében is hallotta halk sírását. Abban a pillanatban megértette, hogy innen nem sétálhat csak úgy el. Mindent meg fog tenni, amit csak tud, hogy segítsen a fiatalasszonynak. Isabelle rettegése szinte kettétépte a szívét. Iain a vállára tette a kezét, csak ekkor tudatosult benne, hogy a férfi ott áll mögötte. – Winslow, Judith nem hiszi, hogy… Judith félbeszakította. – Nem hiszem, hogy ez a hőség segít – jelentette ki. Megfordult, Iainre nézett. – Ne aggódjon! – súgta oda neki. – Nem lesz gond. A hirtelen változás meglepte Iaint. Nyoma sem volt már félelemnek vagy habozásnak a lány hangjában. Judith nyugodt volt… és ura a helyzetnek. Lassan keresztülsétált a szobán és megállt Isabelle előtt. – Uramisten, Isabelle, olyan meleg van itt, mint a pokolban – jelentette ki erőltetett vidámsággal. Isabelle nem nézett rá. Judith letérdelt elé. Lassan lefejtette róla a takarókat, majd gyengéden megemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen.

Isabelle arcán patakzottak a könnyek. Haja is izzadságtól csapzottan tapadt a vállára. Judith hátrasimította az összetapadt fürtöket, és a takaró sarkával szárazra törölte az arcát. Amikor befejezte az anyáskodást, bátorítóan megfogta Isabelle kezét. A fiatalasszony szeméből áradó félelemtől Judithnak elszorult a szíve, legszívesebben maga is sírva fakadt volna. Természetesen, ezt nem tehette, hiszen új barátnőjének szüksége volt rá, az erejére. Sírni ráér akkor is, ha már mindketten túl lesznek ezen az ijesztő megpróbáltatáson. Megszorította Isabelle kezét. – Azt szeretném, ha most nagyon figyelmesen hallgatnád, amit mondok – tért át a tegezésre, tekintettel a kényes helyzetre. Megvárta, míg Isabelle rábólint, csak aztán folytatta. – Minden a legnagyobb rendben lesz. – Velem maradsz? Nem hagysz magamra? – Itt maradok. Megígérem. Isabelle bólintott. – Mikor kezdődtek a fájások? – Még kora reggel – ismerte be Isabelle. – Még Winslow-nak sem mondtam el? – Miért nem? – Abban reménykedtem, hogy elmúlik – suttogta. – És attól is féltem, hogy nem hallgat rám, és elmegy Agnesért. Jó időbe telt, míg meg tudtam győzni, hogy kérjen engedélyt Iaintől arra, hogy te segíthess nekem. Isabelle újra sírva fakadt. Most ő ragadta meg Judith kezét. – Köszönöm, hogy eljöttél. – Örülök, hogy itt lehetek – felelte Judith abban a reményben, hogy isten megérti és megbocsátja majd, hogy először el sem akart jönni. A lelke mélyén még mindig nyugtalankodott, gyomra görcsösen összeszorult, és a szobában uralkodó hőség szinte kiszívta az erejét. – Isabelle, az természetes, hogy félsz egy kicsit, de ugyanakkor izgalmat és örömet is kellene érezned, hiszen új életet hozol a világra. – Jobban örülnék, ha Winslow csinálná végig. Judithot meglepte a fiatalasszony megjegyzése. Kacagni kezdett, mire Isabelle félénken elmosolyodott. – Jobb lesz, ha most nekilátunk – mondta végül. – Jó neked ez a meleg? Isabelle megrázta a fejét. Judith felemelkedett és az ajtóban álló két férfihoz fordult. Önkéntelenül is elmosolyodott, amikor meglátta Iain arckifejezését. Szegény ember nagyon sápadt volt, és nagyon szeretett volna kívül lenni az ajtón, Winslow azonban nem engedte elmenni. Isabelle férje elállta az ajtót, és Judithot bámulta komor képpel. Judith rámosolygott a morcos házigazdára.

– Winslow, kérem, húzza el a pokrócokat az ablak elől! Friss levegőre van szükségünk. Ezután Iainhez fordult, aki már az ajtó felé oldalazott, de Judith megállította kérdésével. – Elég erős az a gerenda fölöttünk, hogy megtartsa a súlyát? – Annak kell lennie – felelte a férfi, és újra megpróbált kimenekülni. – Várjon! – szólt rá Judith. Gyorsan megszemlélte az ágy lábánál felhalmozott ruhaanyagokat, de nem talált köztük olyan hosszúságút, amely a célnak megfelelt volna. Aztán eszébe jutott Isabelle plédje. Az anyag elég hosszú volt, keskeny is, pontosan olyan, amilyet keresett. Felkapta és odavitte Iainhez. – Átvetné nekem ezt a gerendán, és aztán kipróbálná, hogy elbírja-e a súlyát? Nem szeretném, ha a gerenda ráomlana Isabelle-re. – Ki akarja kötözni a feleségemet? – mordult rá Winslow. Judith megrázta a fejét. – Csak azt akarom, hogy Isabelle-nek legyen mibe kapaszkodnia, míg áll – magyarázta. – Ez a kényelmét szolgálja, Winslow. Nem sikerült meggyőznie a harcost, aki csak asszonya bólintására adta be a derekát, és Iainhez ment, hogy segítsen neki. Mire végeztek, a gerenda két oldalán egyenlő hosszúságban lógott a vékony, de erős plédcsík. Winslow újabb fahasábot akart a tűzre tenni, de Judith nem engedte. Kiparancsolta a két férfit a kunyhóból. Winslow habozott. – Az ajtó előtt fogok állni, asszony. Ha azt akarod, hogy Agnesért menjek, csak kiálts. Meg fogom hallani. – Nem fogok érte küldeni. – Isabelle hangja remegett haragjában. Winslow nagyot sóhajtott. Nyilvánvaló volt, hogy mennyire aggódik feleségéért. Mindkét kezével a hajába túrt, tett egy bizonytalan lépést asszonya felé, majd megállt. Judith arra gondolt, hogy szeretne négyszemközt maradni Isabelle-lel. Gyorsan elfordult és úgy tett, mintha nagyon el lenne foglalva a tűz piszkálásával. Suttogást hallott maga mögül, majd egy perccel később az ajtó csukódását. Visszament Isabelle-hez, hogy előkészítse a szülésre. Próbálta lehúzni róla a takarót, de a fiatalasszony szorosan markolta, és próbált elrejtőzni alá. – Isabelle, vannak most fájdalmaid? – Nincsenek. – Akkor mi a baj? Isabelle-nek jó sok idejébe telt, mire összeszedte a bátorságát és elárulta Judithnak, mi bántja. Suttogva vallotta be, hogy elment a magzatvize és teljesen eláztatta az ágyneműt. Láthatóan szégyenkezett, és megalázottnak érezte magát. Miután befejezte a magyarázkodást, könnyekben tört ki. – Kérlek, nézz rám! – kérte gyengéd hangon Judith. Megvárta, míg Isabelle végre ráemeli a

tekintetét, majd higgadt hangon folytatta. – A szülés igazi csoda, Isabelle, de egyúttal rendetlenséggel és bizonyos mocsokkal is jár. Félre kell tenned a zavarodat és a szégyenkezést, és gyakorlatiasan kell viselkedned. Holnap akár egész nap irulhatsz-pirulhatsz, ha kedved tartja, rendben? Isabelle bólintott. – Te nem vagy zavarban? – kíváncsiskodott. – Egy cseppet sem. Isabelle erre szemmel láthatóan megkönnyebbült. Arca ugyan még mindig vörös volt, de Judith arra gondolt, hogy ez akár a rettenetes hőségtől is lehet. A következő óra készülődéssel telt. Judith folyamatos fecsegett, miközben áthúzta az ágyat, tetőtől-talpig megfürdette Isabelle-t, megmosta és megszárította a haját, majd rásegítette a tiszta hálóinget. Mindezt az egyre intenzívebbé váló fájások közt végezte el. Maude elmesélte Judithnak, hogy az évek során megtanulta, legjobban azzal segít a kismamának, ha minél több utasítást ad neki. Néha kitalált dolgokat, csak hogy folyamatosan le tudja foglalni a szülni készülő asszonyt. Elmagyarázta, ha a kismamának sok a tennivalója, akkor inkább ura tud maradni a helyzetnek, és a fájdalmakkal is könnyebben megbirkózik. Judith most ezt a tanácsot követte, és úgy tűnt, nagyon is beválik Isabelle-nél. A fájások erősödtek, és egyre gyakrabban jöttek. Isabelle felfedezte, hogy jobban elviseli a fájdalmakat, ha áll. A gerendáról lelógó pléd végeit a dereka köré tekerte, és erősen belekapaszkodott. A halk nyöszörgést tompa nyögések, majd szívszaggató sikolyok váltották fel. Judith teljesen tehetetlennek érezte magát a fájások alatt. Dicsérő szavakkal igyekezett a lelket tartani a fiatalasszonyban, és amikor Isabelle kérte, a hátát és derekát masszírozta, hogy enyhítse a fájdalmat. Az utolsó óra volt a legkimerítőbb. Isabelle egyre követelőzőbb lett. Azt akarta, hogy Judith fonja be a haját, mégpedig azonnal. Judithnak eszébe sem jutott vitatkozni vele. A szelíd természetű asszony tomboló sárkánnyá változott, és amikor éppen nem parancsokat ordítozott, akkor Winslow-t szidta nagy hangon, őt okolva az elviselhetetlen fájdalmakért. A vad kitörés szerencsére nem sokáig tartott. Judith imái meghallgatásra találtak. A szülés már gond nélkül zajlott. Isabelle úgy döntött, hogy használja a szülőszéket. Vérfagyasztó sikolyok közepette hozta világra kicsinyét. Judith vele szemben térdelt a padlón, és amikor Isabelle nem a szülőszék bőrrel bevont karfáját fogta, akkor a lány nyakába kapaszkodott. Talán meg is fojtotta volna Judithot anélkül, hogy észreveszi, és isten a megmondhatója, Isabelle ugyancsak jó erőben volt. Judithnak minden erejére szüksége volt, hogy le tudja fejteni az ujjait a nyakáról és lélegzethez jusson. Néhány perccel később Isabelle csodálatos fiúcskát hozott a világra. Judith hirtelen úgy érezte, tíz szorgos kéz is elkelne, hogy győzze a tennivalókat. Be akarta hívni Winslow-t, de Isabelle hallani sem akart róla. Egyszerre sírva és nevetve magyarázta, hogy nem szeretné, ha férje ilyen méltatlan állapotban látná. Judith nem vitatkozott vele. Isabelle ugyan gyenge volt, de ragyogott a boldogságtól. A karjában

tartotta fiát, miközben Judith rendet rakott körülötte. A baba egészségesnek látszott. Harsány sírása mindenesetre erről tanúskodott. Judith félelemmel vegyes csodálattal vette szemügyre a kicsit. Olyan aprócska volt, és mégis minden porcikájában tökéletes! A biztonság kedvéért megszámolta a parányi ujjakat a kezén és a lábán is. Mindent rendben talált, és ettől a csodától teljesen elérzékenyült. Nem volt azonban ideje arra, hogy teljesen kiélvezze a csodálatos pillanatot, mivel még sok munka várt rá. Egy újabb órájába telt, amíg megmosdatta és ágyba fektette Isabelle-t. A kicsit is megfürdette, puha, fehér takaróba bugyolálta, majd betakarta apja gyapjúplédjével. Mire mindennel végzett, a kisfiú már mélyen aludt. Judith Isabelle karjába fektette a babát. – Mielőtt szólnék Winslow-nak, még egy dolgot szeretnék mondani neked – kezdte Judith. – Azt akarom, hogy ígérd meg, nem engedsz senkit magadhoz holnap… nem hagyod, hogy csináljanak veled bármit is. Ha Agnes vagy Helen be akar tenni valamit… oda, semmiképpen ne engedd meg! Isabelle nem értette a dolgot, ezért Judith úgy döntött, hogy nyersen őszinte lesz. – Beszéltem olyan angol bábákkal, akik abban hittek, hogy a szülőcsatornába hamut és füveket tenni szülés után. Néhányan egyenesen sarat kentek oda. De Maude megmagyarázta, hogy ezzel többet ártanak a kismamának, mint használnak, de ezt a szokást az egyház írja elő, és a kérésem akár bajba is sodorhat… – Senkinek nem fogom megengedni, hogy hozzám nyúljon – suttogta Isabelle. – Ha valaki megkérdezi, talán az lenne a legjobb, ha azt mondanám, hogy te már gondoskodtál a dologról. Judith megkönnyebbülten felsóhajtott. – Igen, az lesz a legjobb, ha úgy teszünk, mintha már én elintéztem volna a dolgot – bólintott, és eligazgatta az ágy végében a takarót. Körülnézett a szobában, hogy még egyszer ellenőrizze, mindent eltakarított-e, elégedetten bólintott, majd indult, hogy behívja Isabelle urát. Winslow az ajtó előtt állt. Szegény ember szörnyű állapotban volt. – Isabelle jól van? – Igen – nyugtatta meg Judith. – Már várja magát. Winslow nem mozdult. – Miért sír? Talán valami baj van? Judith észre sem vette, hogy arcán patakzanak a könnyek, amíg a férfi meg nem kérdezte. – Minden rendben van, Winslow. Menjen most be! Gyorsan ellépett az útjából. Winslow égett a vágytól, hogy a családjához jusson. Az első találkozás apa és fiú közt bizalmas dolog, és Judithnak nem állt szándékában ezt megzavarni. Behúzta maga mögött az ajtót, majd nekitámaszkodott. Hirtelen halálos kimerültség lett úrrá rajta. Az érzelmi megpróbáltatás, amelyen keresztülment, minden erejét kiszívta. Úgy reszketett, mint falevél a szélben.

– Végeztél? Iain volt a kérdező. A keskeny gyalogjáró végén áll, hátát a kőfalnak vetve. Karját összefonta maga előtt, és határozottan pihentnek látszott. Judith arra gondolt, hogy ő bizonyára rettenetesen néz ki. – Egyelőre végeztem itt – felelte és a férfi felé indult. Az éjszakai szellő gyengéden cirógatta arcát, remegése mégis erősödött. Lába annyira reszketett, hogy alig akart engedelmeskedni. Úgy érezte, menten összeomlik. Mély lélegzetet vett, hogy visszanyerje önuralmát. Egyetlen vigasza az volt, hogy Iain soha nem fogja megtudni, milyen közel állt a teljes összeomláshoz. Ilyen gyengeséget még egy nő esetében is biztosan visszataszítónak találna. Ráadásul számára is megalázó lenne, ha a jelenlétében sírva fakadna. Benne is van büszkeség! Eddig soha nem kellett másra támaszkodni, és esze ágában sincs most elkezdeni. Újabb mély lélegzetet vett, de most nem segített. Remegése fokozódott. Minden rendben lesz, győzködte magát, nem fog szégyenben maradni a férfi előtt. Félelmetes megpróbáltatáson ment keresztül, de már túl van rajta. Nyugodtan visszafeküdhet az ágyába, mielőtt teljesen elveszti a méltóságát, és csecsemő módjára nyöszörögni és sírdogálni kezd. A terv logikusnak tűnt Judith számára, de mást mondott az agy és mást súgott a szíve. Magányra vágyott, ugyanakkor soha ennyire nem volt még szüksége Iain nyugalmára és erejére, mivel saját erejének már a végére járt. Az ég legyen hozzá irgalmas, szüksége van a férfira. A felismerés megdöbbentette. Egy pillanatig még habozott, de akkor Iain kitárta a karját, és ő elvesztette a csatát. Futva indult felé. A melléhez simult, szorosan átkarolta a derekát és fékezhetetlen zokogásba tört ki. Iain egy szót sem szólt. Nem is volt rá szükség. A lánynak nem volt másra szüksége, csak az érintésére. Iain még mindig a kőfalnak támaszkodott. Judith a lábai között állt, fejét a férfi álla alá hajtotta, és megállíthatatlanul zokogott, míg el nem áztatta Iain plédjét. Összefüggéstelen szavak törtek ki belőle, Iain azonban képtelen volt bármilyen értelmet is kihámozni abból, amit mondani akart. Iain úgy gondolta, hogy lassan elcsitul a vihar, amikor a lány csuklani kezdett. – Vegyél mély lélegzetet! – javasolta. – Hagyjon békén, kérem! Nevetséges kérés volt, tekintve, hogy a lány még mindig görcsösen kapaszkodott az ingébe. Iain a fején nyugtatta állát, és szorosabbra fogta ölelését. – Nem – suttogta. – Soha többé nem hagylak békén. Különös, de a férfi kijelentését hallva Judith kicsit jobban érezte magát. Megtörölte az arcát a plédbe, és ismét a férfihez simult. – Minden rendben ment, ugye? Iain már tudta a választ. A ragyogó mosoly, mellyel ajtót nyitott Winslow előtt, mindent elárult, de

Iain úgy gondolta, ha emlékezteti a lányt a sikeres eseményre, könnyebben megnyugszik majd. Judith egyelőre nem akart megnyugodni. – Isten a tanúm, Iain, hogy soha többé nem akarom ezt végigcsinálni. Hallja, amit mondok? – Csitt! – intette a férfi. – Felébreszted egész Angliát. Judith nem értékelte a férfi élcelődését, de azért halkabbra fogta a hangját, mikor a következő esküvésbe fogott. – Soha nem fogok gyereket szülni. Soha! – A soha nagyon hosszú idő – érvelt Iain. – Az urad majd biztos akar egy fiút. A lány ellökte magát tőle. – Nekem nem lesz uram – jelentette ki. – És nem is megyek férjhez. Istenemre, erre még ő sem kényszeríthet! Iain újra magához ölelte, fejét a vállához vonta. – Kire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy még ő sem kényszeríthet? – Az anyámra. – Mi van az apáddal? Neki nem lesz beleszólása a házasságodba? – Nem – felelte Judith. – Már meghalt. – De hiszen a sír üres volt, emlékszel? – Honnan tud ön a sírról? Iain felsóhajtott. – Te mesélted. Most már Judithnak is eszébe jutott. Maga döntötte le a követ, és nem volt annyi esze, hogy ne dicsekedjen el vele a skótoknak. – Számomra az az ember halott. – Akkor ez t a bonyodalmat már nem kell számításba vennem. A lány nem válaszolt, mivel fogalma sem volt, miről beszél Iain. Ráadásul túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy értelmesen tudjon gondolkodni. – Judith! – Igen? – Mondd el, mi a gond valójában! Hangja lágy és hízelgő volt, mire Judith újra sírva fakadt. – Megölhettem volna Isabelle-t. Ha bármi gond adódik, nem tudtam volna, mit kell tenni. Szörnyű fájdalmai voltak! Egyetlen asszonynak sem lenne szabad ilyen megpróbáltatáson átmennie! És a vér, Iain – tette hozzá botladozó nyelvvel. – Rettenetesen sok vér volt. Édes istenem, annyira féltem! Iainnek fogalma sem volt, mit mondjon neki. Túl nagy terhet raktak a lány vállára. Ráadásul annyira ártatlan volt még. Az ördögbe, hiszen még férjnél sem volt, és arra kényszerítették, hogy világra segítsen

egy gyereket! Még abban sem volt biztos, hogy vajon Judith tudja-e, hogyan esett teherbe Isabelle. Mégis felnőtt a feladathoz, és nagyszerű munkát végzett. Nagyfokú könyörületességről, akaraterőről és intelligenciáról tett tanúságot. Az a tény, hogy ennyire félt, csak még csodálatraméltóbbá tette győzelmét Iain szemében. Boldogtalansága bántotta a férfit, és kötelességének érezte, hogy átsegítse a zaklatottságán. Először dicsérő szavakkal próbálkozott. – Nagyon büszkének kellene lenned arra, amit ma éjszaka véghez vittél! Judith cseppet sem elegáns módon horkantott egyet. Erre Iain a logikával próbálkozott. – Az természetes, hogy féltél. Nem csoda, ha valakinek csak annyi tapasztalata van, mint neked. De idővel túljutsz majd rajta. – Nem fogok. Iain végső menedékként fenyegetéssel próbálkozott. – A fenébe, Judith, igenis túljutsz rajta és neked is lesz fiad! Erre a lány újra ellökte magát tőle. – Hogyan lehetséges, hogy a férfiak soha nem beszélnek lányokról? – És mielőtt Iain válaszolhatott volna, Judith alaposan mellbe bökte. – A lányok nem is számítanak, ugye? – Nálam lenne hely a lányaim számára is. – És ugyanúgy szeretné a lányát, mint a fiát? – Természetesen. Mivel a férfi gyorsan, gondolkodás nélkül rávágta a válasz, Judith tudta, hogy komolyan is gondolja. Haragja nyomban enyhült. – Ennek örülök – monda. – A legtöbb apa nem így érez. – És a tied? Judith elfordult, és Frances Catherine kunyhója felé indult. – Ami engem illet, az én apám halott. Iain két lépéssel beérte, megragadta a kezét, és átvette a vezetést. Judith felpillantott, és látta, hogy a férfi komoran ráncolja a homlokát, ezért nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze. – Miért dühös? – Nem vagyok dühös. – Látom az arcán. – Az ördögbe is, Judith, szeretném, ha beismernéd, egyszer te is férjhez mész! – Miért? Az én jövőm egyáltalán nem tartozik önre. Különben is, az elhatározásom végleges, Iain Maitland. Erre a férfi megtorpant és feléje fordult. Megragadta az állát és lehajolt. – Az enyém is – suttogta a fülébe.

Szája lecsapott a lány ajkaira. Judith belekapaszkodott, hogy el ne essen. Ajka hívogatóan szétnyílt, mire a férfi torkából mélyről jövő, halk hörgés tört fel, és elmélyítette a csókot. Nyelve hevesen ostromolta a lány nyelvét, az utolsó cseppig ki akarta élvezni nőies puhaságát. Éppen ezért nem is akart megállni egy csóknál. Amikor erre rádöbbent, azonnal ellökte magát a lánytól. Judith még annyira ártatlan, hogy fel sem méri a saját szenvedélyével járó kockázatot. Nem akarta kihasználni, hogy a lány megbízik benne. Ez persze nem tartotta vissza attól, hogy fantáziáljon róla. Megrázta a fejét, hogy száműzze az erotikus képeket gondolatai közül. Újra megragadta Judith kezét, és húzni kezdte maga után. A lánynak futnia kellett, ha lépést akart tartani vele. Iain egyetlen szót sem szólt, amíg el nem érték öccse otthonát. Judith már a kilincsre tette a kezét, de Iain kinyújtott karjával akadályozta meg, hogy kinyissa az ajtót. Judith úgy vélte, a férfi továbbra is piszkálni akarja. – Nem számít, hogy milyen borzasztó volt a szülés, idővel te is túlesel rajta. – A lány csodálkozva bámult rá, mire Iain határozottan biccentett, hogy lássa, komolyan gondolta. – Vedd úgy, hogy ez parancs, Judith, és neked engedelmeskedned kell! Újra biccentett, közben kinyitotta az ajtót, de a lány nem moccant. Még mindig zavartan bámult rá. – Borzasztó? De hiszen egy szóval sem mondtam, hogy borzasztó volt. Most Iainen volt a sor, hogy zavarba jöjjön. – Akkor milyen volt? – Ó, Iain, csodálatos volt! Judith arca ragyogott az örömtől. Iain zavartan csóválta a fejét. Arra gondolt, soha sem fogja megérteni ezt a nőt. Lassan bandukolt hazafelé, gondolatai Judith körül forogtak. Mit kezdjen vele? Elérte a vártorony ajtaját, amikor hirtelen megjelent előtte a gyűrű képe. Hol a pokolban látta már?

Nyolcadik fejezet Hatalmas botrány kerekedett abból, hogy segédkezett Isabelle szülésénél. Másnap délután megjelent a pap Frances Catherine ajtaja előtt és azonnal találkozni akart az angol nővel. Laggan atya komor hangja és zord arckifejezése egyaránt vihar közeledtét jelezte. A pitvar sarkába húzódva várta, hogy Frances Catherine kihívja barátnőjét. A fiatalasszony észrevette a közelben álldogáló Agnest, és rögtön kitalálta a látogatás igazi okát. Agnes meglehetősen önelégültnek nézett ki. Ettől Frances Catherine aggodalma a tízszeresére nőtt. Igyekezett húzni az időt, amíg elő nem kerül az ura. Patrick majd megvédi Judithot, és Agnes arckifejezéséből ítélve, barátnőjének nagy szüksége lesz támaszra.

– Judith egész éjjel talpon volt, atyám, és még alszik. Boldogan felkeltem őt, de néhány percre akkor is szüksége lesz, amíg felöltözik. Laggan atya bólintott. – Akkor kérd meg, hogy jöjjön Isabelle kunyhójához, ha elkészült. Én is odamegyek. – Igen, atyám – suttogta Frances Catherine. Gyorsan pukedlizett, mielőtt becsukta volna az ajtót, majd rohant felébreszteni Judithot. – Bajban vagyunk – jelentette ki. – Istenem, Judith, ébredj már fel! Itt volt az atya… Agnesszel – dadogta. – Fel kell öltöznöd, most azonnal! Isabelle kunyhójában várnak rád. Judith nagyot nyögött és a hátára fordult. Kisöpörte a haját a szeméből és felült. – Isabelle rosszul van? Megint vérzik? – Nem, nem – nyugtatta meg sietve Frances Catherine. – Azt hiszem, ő jól van. Ő… ó, Judith, borzalmas a hangod. Mi történt vele? Csak nem leszel beteg? A lány megrázta a fejét. – Nem, jól érzem magam. – Pedig olyan a hangod, mint a repedt fazéknak! – Nincs semmi bajom. Ne aggódj miattam! – tette hozzá, és óriásit ásított. Frances Catherine bólintott. – Fel kell öltöznöd! – sürgette barátnőjét. – Mindenki téged vár Isabelle-nél. – Ezt már mondtad. Alig várom, hogy megtudjam, miért. Ha Isabelle nincs rosszul, mit akarnak tőlem? – Agnes keze van a dologban – jelentette ki Frances Catherine. – Ő szeret bajt keverni. Kelj fel! Én megkeresem Patricket. Szükségünk lesz a segítségére. Judith az ajtónál kapta el barátnőjét. – Nem rohangálhatsz Patrick után a te állapotodban. Még a végén elesel és kitöröd a nyakad. – Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? Judith vállat vont, majd újra hatalmasat ásított. Éles fájdalom nyilallt a torkába. Zavartan és még mindig félálomban átcsoszogott a szobán és felvette Frances Catherine tükrét. Tágra nyílt a szeme meglepetésében, amikor meglátta a nyakát borító sötét foltokat. Nem csoda, ha minden mozdulat fájdalmat okoz! Bőre megduzzadt és úgy nézett ki, mintha valaki kékre-feketére festette volna. – Mit csinálsz? Judith azonnal előrehúzta a haját, hogy elrejtse a foltokat Frances Catherine elöl. Nem akarta, hogy megtudja, Isabelle okozta őket. Barátnője faggatózni kezdene, és akkor kénytelen lenne elmesélni neki, milyen fájdalmakat kell kiállnia egy nőnek a szülés alatt. Nem, jobb lesz, ha eltakarja a sérüléseket, amíg el nem halványulnak a foltok. Letette a tükröt és mosolyogva Frances Catherine felé fordult.

– Felöltözöm és megkeresem Iaint. – Egyáltalán nem aggódsz? – Talán egy kicsit – ismerte be Judith. – De én nem tartozom ide, emlékszel? Mit tehetnek velem? Mellesleg, nem tettem semmi rosszat. – Az nem számít. Agnes nagyon jó abban, hogy megkeverje a dolgokat. Mivel belerángatta a papot is, azt hiszem, Isabelle ellen is forral valamit. – Miért? – Mert Isabelle téged kért meg, hogy segíts neki – magyarázta Frances Catherine. – Agnes ezt soha nem bocsátja meg neki. – Sétálni kezdett a tűzhely előtt. – Megmondom én, hogy mit tehetnek veled. A tanács elé mehetnek, és kérhetik, hogy küldjenek téged haza, Angliába. De ha a tanács úgy dönt, hogy hazaküld, istenemre esküszöm, hogy veled megyek. Az egyszer biztos! – Iain nem fogja engedni, hogy hazaküldjenek, amíg meg nem szülöd a kisbabád – nyugtatta meg barátnőjét Judith. Meglehetősen biztos volt a dolgában. Iain soha nem szegné meg öccsének adott szavát. – Nem szabad felizgatnod magad, Frances Catherine, az árt a babának. Ülj le, amíg én felöltözöm! – Veled megyek. – Angliába, vagy Iaint megkeresni? – kiáltott ki Judith a paraván mögül. Frances Catherine elmosolyodott. Barátnője higgadtsága őt is megnyugtatta. Leült az ágy szélére és két kezét összefonta a hasán. – Mindig bajba kerültünk, ha együtt voltunk – kiáltott vissza. – Igazán hozzászokhattam volna már. – Nem –tiltakozott Judith. – Nem mi kerültünk bajba. Te rángattál bele engem mindenbe. Az én fenekemet szokták kiporolni, emlékszel? – Rosszul emlékszel – nevetett Frances Catherine. – Engem fenekeltek el mindig, nem téged. Judith a halványsárga ruháját vette fel, mert annak magasabb volt a nyakrésze, mint a többi ruhájának, a nyakán lévő sötét foltok azonban még mindig látszódtak. – Van egy sálad vagy valami könnyű köpenyed kölcsön? Frances Catherine egy csinos fekete sálat adott Judithnak, aki gondosan eltakarta vele az árulkodó nyomokat. Amikor végre indulásra készen állt, Frances Catherine kikísérte a kunyhó elé. – Próbálj meg nem aggódni! – kérte barátnőjét Judith. – Nem leszek oda sokáig, és utána mindent részletesen el fogok mesélni. – Veled megyek. – Szó sem lehet róla! – Mi lesz, ha nem találod meg Iaint vagy Patricket? – Akkor egyedül megyek Isabelle-hez. Nincs szükségem arra, hogy egy férfi védjen meg. – De itt igenis szükséged van rá – figyelmeztette Frances Catherine.

A vita félbeszakadt, amikor Frances Catherine észrevette a domboldalon felfelé kaptató Brodickot. Intett neki, de a harcos nem vette észre. Erre Frances Catherine két ujját a szájába dugta és nagyot füttyentett. Brodick azonnal feléjük fordította a lovát. – Patrick utálja, amikor így fütyülök – vallotta be Frances Catherine. – Azt mondja, ez nem illik egy hölgyhöz. – Igaza van- felelte Judith. – Viszont hatásos – tette hozzá mosolyogva. – Emlékszel még rá, hogyan kell? A fivéreimet nagyon elszomorítaná, ha elfelejtetted volna eme fontos tanítást. – Még szép, hogy emlékszem – nevetett Judith. – Brodick igazán jóképű férfi, nem gondolod? – jegyezte meg meglepett hangon, mintha csak most fedezte volna fel ezt a tényt. – Majdnem tíz napig voltál vele együtt, és csak most veszed észre, hogy jóképű? – Iain is velem volt – emlékeztette barátnőjét Judith. – Márpedig ő mindenkit elhomályosít maga körül. – Ez igaz. – Micsoda fenséges állat – jegyezte meg remélve, hogy sikerül elterelnie a beszélgetést Iainről. Nem állt még készen rá, hogy megválaszolja Frances Catherine kérdéseit arról, milyen kapcsolatban is van a nemzetség vezetőjével. Igazság szerint, még maga sem volt tisztában a saját érzéseivel. – A ló Iainé, de megengedi Brodicknak, hogy használja. A csődörnek borzasztó rossz természete van, szerintem ezért kedvelik annyira. Ne menj túl közel hozzá, Judith! – kiáltott rá Frances Catherine, mikor látta, hogy barátnője Brodick felé siet. – Még képes és eltapos, ha nem vigyázol. – Brodick nem engedné – szólt vissza Judith. Odaért a harcoshoz, és rámosolygott. – Tudja, hogy merre találom Iaint? – Fent van a kastélyban. – Elvinne hozzá? – Nem. A lány úgy tett, mintha nem hallotta volna a visszautasítást. Kezét a férfiéra tette, és miközben rendületlenül mosolygott Frances Catherine-re, halkan odasúgta a harcosnak: – Bajban vagyok, Brodick. Beszélnem kell vele. Még ki sem ejtette a száján az utolsó szavakat, amikor a férfi felkapta, és maga elé emelte a nyeregbe, majd vágtára fogta a lovat. Pár perccel később már le is segítette a földre az udvar közepén, a vártorony előtt. – Iain a vénekkel tanácskozik. Várjon meg itt! Megyek, szólok neki. Odalökte a lánynak a kantárt és bement a kastélyba. A mén valóban makacs természetű volt, nem volt könnyű féken tartani. Judithot azonban nem ijesztették meg a vad horkantások, mivel egészen fiatalon megtanulta, hogyan kell bánni a lovakkal, és

tanítója Anglia legjobb istállómesterének számított. Judith sokáig várt, míg végül a türelme végére ért. Attól tartott, hogy a pap ellene fordul, mert nem sietett teljesíteni a kérését. Azt sem akarta, hogy Isabelle aggódjon. Még azt is hiheti, hogy cserben akarja hagyni, azért nem megy. Úgy döntött, nem vesztegeti tovább az idejét. Néhány szóval megnyugtatta a lovat, majd felpattant rá és ügetésre fogta lefelé a domboldalon. Egyszer rossz irányba fordult, ezért vissza kellett mennie, így néhány perccel később érte el Isabelle kunyhóját. A kunyhó előtt rengetegen gyűltek össze. Winslow a küszöbön állt és roppant dühösnek látszott, de csak amíg meg nem pillantotta Judithot. Akkor arcára meglepetés ült ki. Talán nem hitte, hogy eljön a pap hívására? – csodálkozott Judith. Nagyon valószínű, gondolta végül, és ez felbosszantotta. Bár maga is belátta, hogy nevetséges dolog bosszankodnia, hiszen Winslow nem ismerheti annyira, hogy véleményt formáljon róla. A lónak legalább annyira nem tetszett a tömeg, mint Judithnak. Vadul ágaskodni kezdett és a lánynak minden ügyességére szüksége volt, hogy megfékezze az állatot. Winslow a segítségére sietett. Megragadta a kantárt, és erős kézzel kényszerített a lovat, hogy hagyja abba a rakoncátlan viselkedést. – Iain megengedte, hogy használja a lovát? – kérdezte hitetlenkedve. – Nem – felelte Judith. Megigazgatta a sálat a nyakán, és csak aztán szállt le a nyeregből. – Brodick lovagolt rajta. – Hol a fivérem? – Bement a kastélyba, hogy megkeresse Iaint. Vártam rájuk, de egyikük sem jött ki. – Eddig csak Iain és Brodick volt képes megülni ezt a tüzes paripát – jegyezte meg Winslow. – Jobb lesz, ha felkészül. Alaposan megkapja magáét, amiért elhozta. Judith nem tudta eldönteni, hogy a férfi csak ugratja, vagy figyelmeztetni akarja. – Nem akartam ellopni a lovat, csak kölcsönvettem – védekezett. – A paptól is megkapom a magamét? – kérdezte, suttogóra fogva a hangját. – Úgy tűnik, valaki biztosan – mondta komoran Winslow. – Jöjjön be! Isabelle egészen addig nyugtalankodni fog, amíg ez meg nem oldódik. A harcos megfogta a könyökét, és átkísérte a bámészkodók néma hadán. Az emberek nyíltan megbámulták, de inkább kíváncsian, semmint ellenségesen. Derűs arckifejezést erőltetett magára, még mosolyogni is képes volt. Nehéz volt fenntartani a derűs külsőt, amikor a pap az ajtóhoz lépett. Komor tekintettel nézett rá. Judith nagyon remélte, hogy a lassúságának szól a tisztelendő ingerültsége, és nem annak, hogy már előre eldöntötte róla, hogy bűnös. Laggan atyának dús, ősz haja és horgas sasorra volt. Arcára mély ráncokat vésett az idő, és cserzett bőre mutatta, hogy élete nagy részét a szabadban töltötte. Olyan magas volt, mint Winslow, de vékony,

mint a kóró. Fekete reverendát viselt, és egy széles plédet terített keresztbe a vállán, amelyet egy kötéllel kötött meg a derekán. Színe eltért a Maitland plédek színétől. Ez azt jelentette, hogy a pap egy másik klánhoz tartozik. A Maitlandeknek nincs saját papjuk? Judith elhatározta, hogy ezt megkérdezi Frances Catherine-től. Amint a pap megjelent az ajtóban, Winslow azonnal elengedte Judith könyökét. A lány előresietett és megállt a pap előtt és alázatosan fejet hajtott. – Kérem, bocsássa meg, atyám, hogy ilyen sokáig tartott ideérnem. Tudom, hogy milyen értékes az ideje, de csak nehezen találtam ide. Annyi csinos kunyhó van a domboldalban, és én rossz irányba fordultam. A pap bólintott. Úgy tűnt, kielégíti a bocsánatkérés. Nem mosolygott ugyan, de a komor tekintet eltűnt a szeméből. Judith ezt jó jelnek vette. – Winslow, talán jobb lenne, ha idekint várnál, amíg befejezzük a vizsgálatot – javasolta öregesen rekedt hangon. – Nem, atyám – tiltakozott a férfi. – Az én helyem a feleségem mellett van. – Rendben – bólintott a pap. – De akkor ne próbálj közbeavatkozni! – parancsolni, majd újra Judith felé fordult. – Kérlek, gyere be velem, leányom! Szeretnék néhány kérdést feltenni a tegnap éjjel történtekkel kapcsolatban. – Természetesen, atyám – felelte Judith, és szoknyáját megemelve követte a papot a kunyhóba. Meglepve látta, milyen sok ember gyűlt össze a kunyhóban. Két férfi és három nő ült az asztalnál, mindannyian idősebbek, és két asszony állt egymás mellett a tűzhelynél. Isabelle az ágy melletti széken ült Fiát a karjában tartotta. Judith egészen addig nem aggódott a kihallgatás miatt, amíg meg nem látta Isabelle arcát. A szerencsétlen asszony igencsak rémültnek nézett ki. Judith odasietett hozzá. – Isabelle, miért nem vagy az ágyban? Pihenésre van szükséged a szörnyű megpróbáltatás után, melyen tegnap éjjel keresztülmentél. Winslow közvetlenül Judith mellett állt. A lány elvette Isabelle-től a babát és hátralépett. – Kérem, Winslow, segítsen neki visszafeküdni! – Ezek szerint Isabelle tegnap kemény megpróbáltatáson esett át? – kérdezte Laggan atya. Judithot annyira megdöbbentette a kérdés, hogy nem finomkodott a válasszal. – A mindenit, de még mennyire, atyám! A pap felvonta a szemöldökét az indulatos válasz hallatán. Lehajtotta a fejét, de Judith így is észrevette az arcán a megkönnyebbülést. Egy pillanatra nem tudta, mit gondoljon. Az atya talán Isabelle oldalán áll? Bárcsak úgy lenne! Judith a karjában tartott gyönyörű csecsemőre pillantott, hogy meggyőződjön róla, nem ébresztette fel, majd újra Laggan atyához fordult. Hangja ezúttal jóval szelídebb volt.

– Csak azt szerettem volna mondani, atyám, hogy Isabelle-nek igazán nagy szüksége van most a pihenésre. A pap bólintott. Gyorsan bemutatta Winslow asztalnál ülő rokonait, majd a tűzhely előtt álló két nőre mutatott. – A bal oldalon Agnes áll, mellette pedig Helen – mondta. – Ők lesznek a vádlóid, Judith. – A vádlóim? – hitetlenkedett a lány. Nem akart hinni a fülének. Érezte, hogy lassan forrni kezd benne a harag, de egyelőre el tudta rejteni érzéseit. Judith a két bajkeverő asszonyság felé fordult. Helen előrelépett és gyorsan biccentett felé. Nem volt vonzó asszony. Haja, szeme egyaránt barna volt. Idegesnek látszott, ha ökölbe szorított kezét az idegességnek jelének lehetett venni, és nem sokáig állta Judith tekintetét. Agnes viszont meglepetés volt Judith számára. A bábaasszonyról hallott szörnyűségek után legalábbis valami zsémbes, bibircsókos orrú boszorkányra számított. Ehelyett egy angyalarcú teremtés állt vele szemben a legcsodálatosabb zöld szempárral, amelyet valaha is látott. Úgy ragyogott, mint valami zöld tüzű gyémánt. Az évek finoman bántak vele, alig néhány ránc tanúskodott múlásukról. Frances Catherine elmondta Judithnak, hogy Agnesnek eladókorú lánya van, akit Iainhez szeretne férjhez adni. Ez azt jelenti, hogy a bába egykorú lehet Judith anyjával. Mégis meg tudta őrizni fiatalos bőrét és alakját. Nem kellett takargatnia a korát, mint azt a legtöbb középkorú nő szokta tenni. Szeme sarkából látta, hogy Isabelle megfogja Winslow kezét. Haragja újult erővel támadt fel. Egy kismamát nem lenne szabad ilyen izgalmaknak kitenni! Judith Winslow-hoz vitte a kicsit, átadta neki, majd visszasétált a szoba közepére. A paphoz fordult, szándékosan háttal állva a bábaasszonyoknak. – Milyen kérdései vannak hozzám, atyám? – Nem hallottunk sikolyokat – kottyantotta közbe Agnes. Judith úgy tett, mintha nem is hallotta volna a vérlázító vádat. Továbbra is a papra figyelt, és várta magyarázatát. – Agnes és Helen a tudomásomra hozták – kezdte Laggan atya –, hogy a múlt éjjel nem hallottak sikoltozást. Mindketten a közelben laknak, és úgy vélik, hogy feltétlenül hallaniuk kellett volna valamit. Szünetet tartott, megköszörülte a torkát, mielőtt folytatta volna. – Mindkét bábaasszony megkeresett, hogy hangot adjanak aggodalmuknak. Mint bizonyára te is tudod, leányom, az egyházunk tanításai szerint, amelyek a te egyházad tanításai is egyúttal, mivel János király egyelőre betartja a szent atyáink által hozott törvényeket… Hirtelen elhallgatott. Szemmel láthatóan elvesztette a fonalat. Néhány percnyi csend következett, mialatt mindenki arra várt, hogy folytassa. Végül Agnes előrelépett. – Éva bűnei – emlékeztette a tisztelendőt. – Igen, persze, Éva bűnei – mondta Laggan atya fáradt hangon. – Erről van itt szó, Judith. A lánynak fogalma sem volt, miről beszél. Tanácstalanul bámult a papra. – Az egyház úgy tartja, hogy a fájdalom, amit egy nőnek szülés közben el kell viselni, szükségszerű és

megfelelő büntetés Éva bűneiért. Az asszonyok üdvözülnek a fájdalom és szenvedés által. Ha bebizonyosodik, hogy Isabelle nem élte át ezeket a fájdalmakat, akkor… Nem folytatta. Fájdalmas arckifejezése mutatta, hogy nem kívánja részletesebben kifejteni az egyháznak ezt a törvényét. – Akkor mi van? – kérdezte Judith elszántan. Elhatározta, hogy mindenképpen kicsikarja belőle a teljes magyarázatot. – Az egyház elítéli Isabelle-t – suttogta Laggan atya. – És a kicsit is. Judithot olyan rosszullét fogta el ennek hallatán, hogy alig bírt gondolkodni. És persze dühös volt, de még mennyire! Hirtelen mindent megértett. A bábaasszonyok nem tőle akarnak megszabadulni, nem. Isabelle-t akarják megbüntetni, és ehhez nagyon okosan az egyházat használják fel. Nem csupán sértett büszkeségük az ok. A helyzet sokkal rosszabb. Judith közbelépése megrendítette a hatalmi helyzetüket a többi asszony között, és az egyházi kiátkozás figyelmeztetés lett volna a többi várandós kismamának. Bosszúszomjas viselkedésük annyira visszataszító volt, hogy Judith legszívesebben rájuk ordított volna. Ezzel azonban nem segít Isabelle-en, így inkább csendben maradt. – Ugye, ismered az egyház előírásait Éva bűneiről? – kérdezte a pap. – Igen, természetesen – felelte Judith. Ez ugyan szemenszedett hazugság volt, de nem érdekelte. Azon töprengett, hogy van-e vajon más előírás is, amelyet Maude elfelejtett vele közölni, közben igyekezett nyugodt arckifejezést erőltetni magára. A pap megkönnyebbülten nézett rá. – Akkor most megkérdezem, leányom, tettél-e valamit múlt éjjel, hogy csillapítsd Isabelle fájdalmait? – Nem, atyám, semmit nem tettem. – Akkor bizonyára Isabelle tett – kiáltott Agnes. – Vagy az ördög keze volt ebben a szülésben. Az asztalnál ülő férfiak egyike lassan felemelkedett, arcáról pusztító harag sugárzott. Ugyanakkor Winslow is előrelépett. – Nem tűröm el az ilyen beszédet a házamban! – bömbölte. Az idősebb férfi elégedetten bólintott, és visszaült a helyére. A kisbaba felsírt. Winslow annyira feldühödött, hogy észre sem vette, Isabelle próbálja kivenni a kicsit a kezéből. Még egy lépést tett a bábaasszonyok felé. – Takarodjatok innen a pokolba! – üvöltött rájuk. – Nekem sem tetszik jobban ez az ügy, mint neked – jegyezte meg szomorú hangon Laggan atya. – De akkor is tisztázni kell. Winslow a fejét rázta. Judith odalépett hozzá és a karjára tette a kezét. – Winslow, ha megengedi, hogy megmagyarázzam, biztosra veszem, hogy egy pillanat alatt tisztázni tudom ezt a badarságot. – Badarság?! Maga badarságnak meri nevezni ezt a fontos ügyet? – háborgott Agnes. Judith

továbbra sem vett róla tudomást. Winslow jóváhagyó biccentésére várt, mielőtt visszafordult volna a paphoz. Winslow az ágyhoz ballagott, és fiát Isabelle kezébe adta. A kicsi hamar megnyugodott anyja karjában, és abbahagyta a sírást. Judith újra szembefordult a pappal. – Isabelle-nek rettenetes fájdalmai voltak – jelentette ki határozott hangon. – Mi nem hallottuk sikoltozni – kiáltotta Agnes. Judith rá sem hederített. – Atyám, azért akarja elítélni Isabelle-t, mert bátran viselkedett? Ami azt illeti, sikoltott, nem is egyszer, de nem minden fájásnál, mert nem akarta nyugtalanítani az urát, aki az ajtó előtt állt és meghallhatta a jajkiáltásait. Még abban a szörnyű állapotban is az urára gondolt. – De hihetünk egy angol nőnek, amikor ilyen fontos dologról van szó? – kérdezte kihívóan Agnes. Judith az asztalnál ülő rokonokhoz fordult, és hozzájuk intézte szavait. – Én csak tegnap találkoztam először Isabelle-lel, és be kell vallanom, még nem ismerem elég jól. Úgy vélem azonban, hogy rendkívül jámbor és jóindulatú teremtés. Mit gondolnak, nem tévedtem a megítélésében? – Egy cseppet sem – jelentette ki egy sötéthajú asszony. A bábaasszonyokhoz fordult, és hozzátette. – Olyan kedves és gyengéd, hogy jobbat találni sem lehetne. Igazán szerencsések vagyunk, hogy a családunkba tartozik. És istenfélő. Szándékosan nem tenne semmi olyasmit, amivel enyhítené a fájdalmait. – Én is elismerem, hogy Isabelle gyengéd, jóravaló teremtés – szólt közbe Laggan atya. – Ennek semmi köze az ügyhöz – csattant fel Agnes. – Az ördög… Judith szándékosan félbeszakította a bábát, és szavait megint az asztalnál ülőkhöz intézte. – Mondhatjuk-e vajon azt, hogy Isabelle szándékosan nem okozna fájdalmat senkinek? Hogy gyengéd és kedves természete nem engedné ezt? Mindenki bólintott. Judith erre Laggan atyához fordult. Levette a sálat a nyakáról. – Most pedig én kérdezem, atyám, elhiszi-e, hogy Isabelle eleget szenvedett? Haját félrehúzta, fejét oldalra biccentette, hogy a pap jól láthassa a duzzanatokat és sötét foltokat a nyakán. A férfi tágra nyílt döbbenetében. – Szentséges Szűzanyám, ezeket a mi jámbor Isabelle-ünk tette veled? – Igen – felelte Judith. És hála istennek, hogy ezt tette, gondolta. – Isabelle olyan gyötrelmeket élt át szülés közben, hogy engem ragadott meg önkívületében, és nem is engedett el. Kétlem, hogy emlékezne rá. Úgy kellett lefeszegetnem az ujjait a nyakamról, atyám, és kényszerítenem, hogy a szülőszék karfáját fogja meg. A pap egy hosszú percig némán nézte Judithot. A tekintetében tükröződő megkönnyebbülés melegséggel töltötte el a lány szívét. Laggan atya hisz neki. – Isabelle eleget szenvedett az anyaszentegyházért – jelentette ki. – Erről többet nem beszélünk.

Agnes azonban nem adta fel ilyen könnyen. Judithhoz sietett kezében egy darab kendővel, amelyet a ruhaujjából húzott elő. – Ez csak valami csalás lehet – kiáltotta. Megragadta Judith karját, és megpróbálta ledörzsölni a foltokat a nyakáról. Judith összerándult a fájdalomtól, de nem próbálta megakadályozni a tortúrát. Sejtette, ha megtenné, az asszony azt terjesztené, hogy csalt, megfestette a bőrét, vagy valami hasonlót. – Vedd le róla a kezed! Iain ordítása betöltötte a kunyhót. Agnes rémülten hátraugrott, és nekiütközött a papnak, aki szintén nagyot ugrott. Judith annyira megörült Iainnek, hogy szeme megtelt könnyel, és alig tudta visszatartani magát, hogy hozzá ne rohanjon. Iain nem vette le róla a tekintetét, mikor belépett a kunyhóba. Brodick ott jött közvetlen mögötte. Mindkét harcos őrülten dühösnek nézett ki. Iain alig egy-két lépésre állt meg a lánytól. Tetőtől-talpig végigmérte, csak hogy megnyugtassa magát, Judithnak nem esett semmi baja. Judith végtelenül hálás volt, hogy sikerül uralkodnia magán. Iainnek soha nem szabad megtudnia, milyen kellemetlen volt ez a kihallgatás. Már így is éppen eléggé megalázta magát előző éjjel, amikor a férfi vállán zokogott, és a nappali fényben a puszta találkozás vele is meglehetősen zavarba ejtő volt. Soha nem engedheti meg, hogy a férfi még egyszer ilyen sebezhetőnek lássa. Iain arra gondolt, hogy a lány pillanatokon belül zokogásban tör ki. Szeme párás volt, és elég nyilvánvaló volt, kemény küzdelmet folytat azért, hogy méltóságát megőrizze. Fizikailag ugyan nem sérült meg a lány, de az érzelmeit komoly támadás érte. – Winslow? – Iain hangja kemény és haragos volt. Isabelle férje előrelépett. Tudta, mit kérdez ura, és gyors, tömör mondatokban rögtön el is magyarázta neki, mi történt. Még ő sem jutott túl a haragján. Hangja reszketett dühében. Iain kezét Judith vállára tette. Érezte, hogy a lány reszket, és ettől még haragosabb lett. – Judith a fivérem vendége. Megvárta, amíg mindenki tudomásul veszi, amit mondott, majd hozzátette: – De az én védelmem alatt is áll. Ha bármilyen gond van, hozzám kell jönnötök! Világos? Még a gerenda is megremegett hangjának erejétől. Judith még soha nem látta ilyen dühösnek a férfit. Megsemmisítő volt. Egy kicsit félelmetes is. Emlékeztette magát, hogy Iain nem rá haragszik, sőt valójában őt védi, de a logika nem segített legyőzni remegését. – Uram, tudod, hogy mit jelent ez? – kérdezte súgva a pap. Iain még mindig a lányt nézte, amikor rávágta a választ. – Tudom. – Az ördögbe is! – morogta Brodick.

Iain elengedte Judithot, hogy szembe fordulhasson barátjával. – Dacolni akarsz velem? Brodick egy hosszú percig fontolgatta a választ, majd megrázta a fejét. – Nem, melletted állok. Istenemre mondom, szükséges lesz minden támogatásra. – Rám is számíthatsz – jelentette ki Winslow. Iain bólintott, állkapcsa ellazult. Judith úgy vélte, hogy barátai hűségnyilatkozata enyhítette haragját. Azt ugyan nem értette, mi szüksége volt barátai kiállására. Angliában a vendégszeretet egyformán kötelezett mindenkit, de úgy látszik, ez itt másként van. – A tanács? – kérdezte Winslow. – Hamarosan arra is sor kerül – felelte Iain. Judith halk sóhajt hallott a háta mögül. Megfordult és a bábaasszonyokra nézett. Helen arckifejezése meglepte. Az asszony határozottan megkönnyebbültnek tűnt, ajka körül félig elfojtott mosoly játszott. Judith nem értette a dolgot. Agnes arckifejezése azonban nem hagyott kétséget maga után. Szemében gyilkos düh égett. Judith elfordult tőle. Észrevette, hogy Laggan atya merőn nézi. – Atyám, szeretne még kérdezni tőlem valamit? A férfi a fejét rázta és mosolygott. Mivel senki nem figyelt rájuk, Judith közelebb lépett. Winslow, Brodick és Iain teljesen belemerültek a vitájukban, az asztalnál ülő rokonok pedig mind egyszerre beszéltek. – Atyám, kérdezhetek valamit? – kérdezte halkan a lány. – Természetesen. – Ha nem lettek volna azok a sérülések, akkor elítéli Isabelle-t és a fiát? Judith eligazgatta a sálat a nyakán, míg a válaszra várt. – Nem. Ettől jobban érezte magát. Nem szívesen gondolt arra, hogy egy felszentelt pap mereven ragaszkodik az előírásokhoz, legyenek azok bármilyen kegyetlenek. – Akkor elfogadta volna az én szavamat bizonyítékként, annak ellenére, hogy idegen vagyok itt? – Valamit kitaláltam volna, hogy alátámasszam a vallomásod. Talán megkértem volna Isabelle rokonait, hogy tanúskodjanak mellette. – Megfogta Judith kezét és megpaskolta. – A sérülések azonban megkönnyítették a dolgomat. – Így igaz – bólintott Judith. – Most pedig, ha megbocsát, atyám, szeretnék távozni. Amint megkapta a pap beleegyezését, kisietett az ajtón. Valószínűleg udvariatlan dolog tőle, hogy eljött anélkül, hogy tisztességesen elbúcsúzott volna a többiektől, különösen a nemzetségfőtől, de Judith egy percig sem bírt tovább egy helységben maradni Agnesszel. A tömeg megduplázódott azóta, hogy belépett a házba, de Judith nem volt olyan hangulatban, hogy

kielégítse kíváncsiságukat. Fejét büszkén magasra tartva indult a fához, ahová a lovát kötötte. Nem volt kedve a makacs lóval bajlódni. Nagyot csapott a mén tomporára, hogy lecsitítsa addig, míg nyeregbe száll. Mivel még mindig zaklatott volt az iménti tárgyalás miatt, úgy döntött, hogy nem megy rögtön vissza Frances Catherine-hez. Előbb le kell higgadnia. Nem volt különösebb célja, a dombtető felé ösztökélte a lovat. Addig lovagol, amíg meg nem szabadul dühétől, mindegy meddig fog tartani. Laggan atya alig perccel később szintén kilépett Isabelle kunyhójából. Mindkét kezét a magasba emelte, hogy magára vonja a tömeg figyelmét. Arcára széles mosoly ült ki. – Az ügy a legnagyobb megelégedésemre végződött – jelentette ki. – Lady Judith tökéletesen tisztázott mindent. Hangos éljenzés harsant. A pap oldalra lépett, hogy elengedje a kisiető Brodickot. Iain és Winslow követték társukat. Az emberek kitértek Brodick útjából, aki a fához tartott, ahol Judith kikötötte a lovat. Már majdnem odaért, amikor felfedezte, hogy a ló eltűnt. Brodick hitetlenkedő arckifejezéssel fordult meg. – Uramisten, már megint megtette! – kiáltott fel. Képtelen volt felfogni, hogyan sérthette meg Judith annyira, hogy elvigye a lovát. Az sem számított, hogy a mén valójában Iain tulajdona volt. – Lady Judith nem lopta el a lovadat – magyarázta Winslow. – Csak kölcsönvette. Ő maga mondta nekem, amikor idejött, és biztosra veszem, hogy még mindig azt hiszi… Winslow nem tudta folytatni. Szavai kacagásba fulladtak. Iain jobban uralkodott magán. Még csak el sem mosolyodott. Felpattant a lovára és karját nyújtotta Brodicknak. Barátja éppen fel akart ugrani mögé, amikor az agg, görnyedt hátú és élénkvörös hajú Bryan lépett ki a tömegből. – Az a lány nem lopta el a lovadat, Brodick, nem is szabad ilyesmit gondolnod róla! Brodick megfordult és merőn nézte az öreget. De akkor egy másik harcos is megmozdult, és Bryan mellé lépett. – Így van. Lady Judith bizonyára nagyon sietett – bizonygatta. Sorra jöttek a többiek is, hogy megmagyarázzák, miért vitte el a lány lovat. Iainnek nem is szerezhettek volna nagyobb örömet. Természetesen nem az számított, hogy Judith elvitte a lovat. A férfiak azt akarták uruk tudomására hozni, hogy a lány elnyerte a támogatásukat… és a szívüket is. Kiállt Isabelle-ért, így most ők kiállnak mellette. – Tegnap éjjel segített Isabelle-nek, és ma is eljött, hogy válaszoljon Laggan atya kérdéseire, pedig nem lett volna kötelessége – szögezte le Bryan. – Ha valami rosszat mondasz Lady Judithra, Brodick, velem gyűlik meg a bajod. Egy könnyű szellő is ledöntötte volna a lábáról az öreget, olyan gyenge és törékeny volt, mégis bátran, kihívóan nézett Brodick szemébe. – Az ördögbe is! – morogta a harcos bosszankodva.

Iain elmosolyodott. Odabiccentett Judith védőinek, megvárta, míg társa felpattan mögé a nyeregbe, majd ügetésre ösztökélte a lovát. Iain feltételezte, hogy Judith egyenesen Patrick kunyhójához megy, de a ló nem volt a ház előtt, és a férfi elképzelni sem tudta, hová mehetett. Megállította a mént, hogy Brodick leszálljon. – Talán fellovagolt a kastélyhoz. Először ott nézem meg. – Én lefelé indulok – mondta Brodick. Elindult, majd hirtelen visszafordult. – Figyelmeztetlek, Iain, ha én találok rá, alaposan leteremtem. – Engedélyezem. Brodick elrejtette vigyorát. Cselt gyanított. Jól ismerte már urát ahhoz, hogy tudja, milyen srófra jár az agya. – És? – nógatta, mikor Iain nem fűzött megjegyzést az engedélyhez. – Leteremtheted, ha akarod, de nem emelheted fel közben a hangod. – Miért nem? – Még felizgatnád – vont vállat Iain. – Azt nem engedhetem. Brodick a száját nyitotta, hogy megjegyzést tegyen, de meggondolta magát. Iain felemás parancsa kifogta a szelet bosszúsága vitorlájából. Ha nem kiabálhat a lánnyal, ugyan mi értelme lenne megleckéztetni? Megfordult, és elindult lefelé a hegyen, közben a bajsza alatt morgott. Iain nevetése követte. Judith nem várt rá a kastély előtt. Iain a nyugat felé indult, a következő hegygerincre vezető ösvényt választva. A temetőnél talált rá. Judith szaporán lépdelt a keskeny úton, mely a megszentelt helyet elválasztotta a fáktól. Arra gondolt, hogy egy kiadós séta biztosan segít neki megszabadulni az indulatoktól, melyeket Isabelle tárgyalása ébresztett benne, és útja véletlenül a temetőhöz vitt. Kíváncsian állt meg, hogy körülnézzen. Kellemes és igazán szemet gyönyörködtető hely volt. Három oldalról magas, fehérre meszelt léckerítés vette körül. Díszesen faragott sírkövek sorjáztak egymást mellett, és majd mindegyik halmot friss virág borított. Bárkire is volt bízva a temetőkert gondozása, jól végezte a dolgát. A figyelem és a törődés nyilvánvaló volt. Judith végigsétált az ösvényen, keresztet vetett. Elhagyta a temetőt, és folytatta útját a keskeny kaptatón. Fák sora mellett haladt el, melyek eltakarták előle a kilátást a völgybe. A fák lombját megremegtető szél süvítés szomorú dallamnak hangzott a fülében. Megállt, amikor ahhoz a helyhez ért, ahol a kitagadottakat temették el. Itt nem volt fehérre meszel kerítés, sem díszesen faragott sírkövek, csak korhadó fejfák sora. Judith tudta, kiket temettek ide. Azokat a szerencsétleneket, akiket az egyház pokolra kárhoztatott. Rablókat, gyilkosokat, erőszaktevőket, tolvajok, hitszegőket… és azokat az asszonyokat, akik szülés

közben haltak meg. A düh, melytől szabadulni remélt, magasra csapott a lelkében. Ezek szerint a halál után sincs igazság? – Judith! Gyorsan megfordult, és szembetalálta magát az alig pár lépésre álló Iainnel. Nem is hallotta a férfi lépteit. – Gondolja, hogy a pokolra jutottak? Az indulatos hang hallatán Iain felvonta a szemöldökét. – Kiről beszélsz? – Az asszonyokról, akiket ide temettek – magyarázta, és körbemutatott. Meg sem várta azonban a férfi válaszát, úgy folytatta. – Nem hiszem, hogy pokolra kerültek. Szent kötelességük teljesítése közben haltak meg, a fenébe! Szenvedtek szülés közben, és úgy haltak meg, megtették, amit az uruk és az egyház elvárt tőlük. És mindezt miért, Iain? Hogy a pokol tüzén égjenek az örökkévalóságig? Mert az egyház nem tartja elég tisztának őket ahhoz, hogy a mennybe jussanak? Micsoda ostobaság! – háborgott. – Az egész hatalmas ostobaság! Az sem érdekel, ha eretneknek tartanak a véleményért. Nem hiszem el, hogy isten ennyire kegyetlen lenne. Iainnek fogalma sem volt, mit mondjon erre. Az esze azt súgta, a lánynak igaza van. Ez tényleg ostobaság. De még soha nem vette a fáradtságot, hogy komolyan elgondolkodjon rajta. – Az asszony kötelessége, hogy örököst adjon az urának. Nem így van? – De igen – biccentett a férfi. – Akkor hogyan lehetséges, hogy nem léphet be a templomba attól a pillanattól kezdve, amikor kiderül, hogy gyermeket vár? Tisztátalannak tartják, nem igaz? Időt sem hagyott, hogy Iain feleljen a kérdésre, máris feltette a következőt. – Ugye, nem gondolja, hogy Frances Catherine tisztátalan? Nem, persze, hogy nem – válaszolta meg maga a kérdést. – De az egyház mégis így tanítja. És ha fiút szül Patricknek, harminchárom napot kell várnia, amíg áteshet a tisztító szertartáson, és újra beléphet a templomba. Ha lánya születik, kétszer annyit kell várnia… és ha meghal szülés közben, vagy mielőtt megkapta volna az egyház áldását, akkor ide kerül. Milyen szörnyű lenne, ha Frances Catherine-t gyilkosok közé temetnék, vagy… Hirtelen elhallgatott. Fejét lehajtva hatalmasat sóhajtott. – Sajnálom. Nem kellett volna így magára támadnom. De képtelen vagyok kiverni ezeket a gondolatokat a fejemből. – Mert a természetedben van a törődés. – Honnan tudja? – Jó példa rá, hogyan segítettél Isabelle-nek, és sok más példa is bizonyítja. A férfi hangja tele volt gyengédséggel, és Judith úgy érezte, mintha a lelkét simogatnák. Legszívesebben odabújt volna a férfihoz és szorosan átölelte volna, hogy soha ne engedje el. Iain annyira

erős, ő pedig szörnyen sebezhetőnek érezte magát. Egészen eddig fel sem ismerte, hogy mennyire csodálja a férfit. Iain mindig olyan magabiztos volt. Áradt belőle a hatalom. Embereitől nem megkövetelte a tiszteletet, hanem kivívta azt, mint ahogy bizalmukat is elnyerte. Ritkán emelte fel a hangját bárkivel szemben is. Erre a gondolatra Judith elmosolyodott, mert eszébe jutott, hányszor kiabált vele a férfi. Úgy látszik, cserbenhagyta az önuralma, ha ő is ott volt a közelében. Vajon miért, töprengett a lány. – Ha valami nem tetszik neked, nem kötelességed, hogy igyekezz megváltoztatni? – kérdezte Iain. Judith majdnem felnevetett az ötletet hallva, de a férfi komoly arckifejezését látva meggondolta magát. – Gondolja, hogy dacolnom kellene az egyházzal? Iain a fejét rázta. – Egyetlen kis sóhaj, Judith, ha hozzáadjuk sok ezer hasonló sóhajhoz, már hangos kiáltásnak hangzik, amelyet az egyház sem hagyhat figyelmen kívül. Kezdd Laggan atyával! Tedd fel neki a kérdéseidet! Derék ember. Meg fog hallgatni. Mosolygott, amikor kimondta a „derék” szót, és a lány viszonozta a mosolyát. Iain nem gúnyolódott vele, hanem valóban segíteni próbált. – Nem vagyok elég fontos személyiség ahhoz, hogy változtatni tudjak bármin is. Csak egy nő vagyok, aki… – Amíg elhiszed ezt az ostobaságot, addig nem is érsz el semmit. – De, Iain – vitatkozott a lány. – Mit tehetek én? Kiátkoznak, ha nyíltan bírálom az egyház tanításait. – Ne támadással kezdj! – tanácsolta a férfi. – Kezdetnek megteszi az is, ha rámutatsz a tanításokban levő ellentmondásokra. Elég, ha egy ember belátja az igazad, aztán még egy és egy újabb… Elhallgatott. Judith bólintott. – Ezt még át kell gondolnom – mondta. – El sem tudom képzelni, hogy valaki odafigyeljen a véleményemre. Különösen nem itt. – Máris találtál valakit, Judith – mosolygott Iain. – Engem ráébresztettél az ellentmondásokra. Miért pont ide jöttél ma? – kérdezte. – Nem volt szándékos. Csak sétálni akartam, amíg elcsitul a haragom. Bizonyára nem vette észre, de nagyon feldúlt állapotban hagytam ott Isabelle kunyhóját. Legszívesebben sikoltoztam volna. Annyira igazságtalan volt az az eljárás, aminek kitették. – Itt nyugodtan sikoltozhatsz, senki nem fogja hallani. – Iain szeme huncutul megcsillant, amikor a javaslatot tette. – Ön hallani fogja. – Engem nem izgat. – De engem nagyon is. Nem lenne illendő.

– Nem? A lány megrázta a fejét. – Egy hölgy nem tesz ilyet – tette hozzá, és határozott biccentéssel adott nyomatékot szavainak. Annyira komolynak látszott, hogy Iain nem tudott ellenállni neki. Lehajolt és megcsókolta. Szája végigsiklott a lány ajkán és elég hosszan időzött ott ahhoz, hogy érezze, milyen lágy és izgató. Gyorsan elkapta a fejét. – Ezt miért tette? – Mert nem szeretném, ha továbbra is ilyen haragosan néznél rám. Időt sem adott a lánynak, hogy válaszoljon. Megragadta a kezét. – Gyere, Judith, sétáljunk egyet, míg teljesen meg nem nyugszol! Judithnak ugyancsak szaporáznia kellett, ha lépést akart tartani vele. – Ez nem valami futóverseny, Iain. Kényelmesebb tempóban is sétálhatnánk. A férfi azonnal lassabbra fogta. Néhány percig gondolataikba mélyedve ballagtak. – Judith, mindig illedelmesen szoktál viselkedni? A lány különösnek találta a kérdést. – Igen is meg nem is. Kénytelen vagyok illedelmesen viselkedni az évnek abban a hat hónapjában, amelyet anyámmal és Tekel bácsival töltök. Iainnek feltűnt a „kénytelen” szó, de úgy döntött, ráér később is kideríteni, ez mit takar. Ki akarta használni Judith közlékeny hangulatát, és többet megtudni a családjáról, mielőtt magába zárkózik újra. – És az év másik hat hónapjában? – kérdezte közömbös hangon. – Akkor egyáltalán nem törődöm az illemmel. Herbert bácsi és Millicent néni teljesen szabadjára enged. Semmiben nem korlátoznak. – Mit jelent az, hogy nem korlátoznak? – kíváncsiskodott a férfi. – Mondj rá példát, mert nem értem! Judith bólintott. – Mindent meg akartam tudni a szülésről. Millicent néni megengedte, hogy tanulmányozzam a témát, és minden lehetséges módon segített. Hosszú perceken át mesélt nénikéjéről és bácsikájáról. Minden szavából kiérződött, hogy mennyire szereti őket. Iain csak ritkán kérdezett közbe, és lassan igyekezett eljutni Judith anyjához. – Tekel bácsikát, akit említettél – kezdte. – Apád vagy anyád fivére? – Anyám bátyja. Iain várta, hogy folytassa, de Judith egy szót sem szólt. Visszaindultak oda, ahol a lovakat hagyták, és elhagyták a temetőt is, mikor Judith újra megszólalt. – Gondolja, hogy én más vagyok, mint a többi nő? – Igen. A lány válla megroskadt, és nagyon kétségbeesettnek nézett ki. Iainnek nevethetnékje támadt.

– Az nem baj, ha más vagy. Sokkal okosabb vagy, mint a legtöbb nő. Nem fogadod el a dolgokat gondolkodás nélkül. – Ebből még sok bajom lehet, igaz? – Majd én megvédelek. A kedves ígéretben volt egy adat önteltség is. Judith nem hitte, hogy komolyan is gondolja. Kacagva rázta a fejét. A lovakhoz értek. Iain a nyeregbe emelte, majd hátrasimította a haját, és ujját gyengéden végighúzta a nyakán. – Fáj? – Csak egy kicsit – ismerte be Judith. A lánc ismét felkeltette a férfi figyelmét. Előhúzta a gyűrűt a ruha alól, és alaposan szemügyre vette. Judith kikapta a kezéből, és az öklébe rejtette. És az ökölbe szorított kéz volt az, amiről végre eszébe jutott. Összerezzent és hátralépett. – Iain, mi történt? Valami baj van? Olyan sápadt lett hirtelen. A férfi nem válaszolt.

***

Jó időbe telt, míg Judith mindent részletesen elmesélt Frances Catherine-nek, ráadásul barátnője állandóan félbeszakította kérdéseivel. – Azt hiszem, meg kellene látogatnod Isabelle-t és a kicsit. – Szeretnék segíteni neki. – Én pedig azt szeretném, ha összebarátkoznál Isabelle-lel. Meg kell tanulnod, hogyan nyisd meg a szíved ezeknek az embereknek. Néhányan közülük ugyanolyan kedvesek, mint Isabelle. Tudom, hogy meg fogod őt szeretni. Nagyon aranyos teremtés. Rád emlékeztet, Frances Catherine. – Megpróbálok összebarátkozni vele – ígérte Frances Catherine. – Istenem, annyira magányos leszek majd, ha elmész! Esténként csak Patrickkel vagyok, és addigra annyira elálmosodom, hogy alig tudok odafigyelni arra, amit mond. – Nekem is hiányozni fogsz – felelte Judith. – Bárcsak közelebb laknánk egymáshoz. Akkor időről-időre meglátogathatnál. Millicent néni és Herbert bácsi is örülne, ha újra látna. – Patrick soha nem engedné, hogy Angliába menjek. Szerinte túl veszélyes. Befonod a hajam, amíg várunk. – Persze. Amúgy mire várunk? – Patrick megígértette velem, hogy itthon maradok, amíg ő elvégez valami nagyon fontos megbízatást. Utána biztos szívesen elkísér minket Isabelle-hez.

Átnyújtotta Judithnak a fésűt, leült az egyik zsámolyra, és újra faggatni kezdte barátnőjét Isabelle szüléséről. Az idő gyorsan telt, és csak egy jó óra múlva kaptak észbe, hogy Patrick még mindig nem érkezett meg. Mivel közeledett a vacsora ideje, úgy döntöttek, hogy a látogatást átteszik másnap délelőttre. Javában szorgoskodtak a vacsorával, amikor Iain bekopogtatott. Frances Catherine éppen valami humoros megjegyzést tett, és Judith még mindig azon nevetett, amikor ajtót nyitott. – Ó, egek! Csak nem azt akarja mondani, Iain, hogy Laggan atya újabb kérdéseket szeretne feltenni nekem? Csak tréfálkozott a férfival, és arra számított, hogy Iain is elmosolyodik, de helyette csak egy kurta választ kapott. – Nem. Belépett a kunyhóba, biccentett Frances Catherine-nek, majd kezét a háta mögött összefonva Judithhoz fordult. Annyira hideg és tartózkodó volt, hogy a lány el sem akarta hinni, ez ugyanaz az ember, aki olyan kedves és gyengéd volt hozzá alig két órával azelőtt. – A papnak nem lesz több kérdése – jelentette ki. – Tudom –szabadkozott a lány. – Csak tréfáltam. – Ez most nem a tréfa ideje – rázta meg a fejét Iain. – Sokkal fontosabb dologról van most szó. – Milyen fontos dologról? A férfi nem válaszolt. Frances Catherine-hez fordult. – Hol van az öcsém? Parancsoló modora megijesztette a fiatalasszonyt. Frances Catherine leült az asztalhoz, kezét összefonta az ölében, és nyugalmat erőltetett magára. – Nem tudom biztosan. Hamarosan haza kell érnie. – Mit akar Patricktől? – kérdezte Judith. Tudta, hogy barátnője is szívesen feltette volna a kérdést, de nem merte. Iain sarkon fordult, és az ajtó felé indult. – Beszélnem kell vele, mielőtt elmegyek. Ki akart menni, de Judith odasietett hozzá és elállta az útját. Merészsége annyira meglepte a harcost, hogy megállt, sőt el is mosolyodott. Judith teljesen hátrahajtotta a fejét, hogy a férfi szemébe tudjon nézni. Tudtára akarta adni, hogy mennyire neheztel a viselkedése miatt. Mielőtt azonban rájöhetett volna, mi a szándéka, Iain egyszerűen félreállította az útjából. Judith barátnőjére nézett, és Frances Catherine Iain után intett. Judith bólintott és a férfi után futott. – Hová megy? Sokáig odalesz? A férfi meg sem fordult, úgy válaszolt. – Magam sem tudom, mennyi ideig leszek távol.

– Miért akart beszélni Patrickkel? Őt is magával viszi? Erre már megállt a férfi és megfordult. – Nem, nem viszem magammal. Judith, miért kérdezősködsz ennyit? – Miért viselkedik ilyen hűvösen? – tört ki a lányból, és közben fülig pirult. – Csak azt akartam ezzel mondani – magyarázkodott –, hogy az előbb még jóval derűsebb hangulatban volt. Valami rosszat tettem, amivel magamra haragítottam? A férfi megrázta a fejét. – Az előbb még kettesben voltunk. Most nem. El akart indulni, de a lány megint eléállt. – Úgy akart elmenni, hogy el sem búcsúzik? Kérdése inkább szemrehányásnak hangzott, és nem hagyta, hogy a férfi válaszoljon rá. Megfordult és visszasétált Frances Catherine-hez. Iain mozdulatlanul állva figyelte. Hallotta, ahogy Judith az orra alatt morog valami durva viselkedésről, és sejtette, hogy róla van szó. Sóhajtva nyugtázta a lány arcátlanságát. Patrick jött lefelé a domboldalon. Iain elmagyarázta neki, hogy Ramsey-t és Erint magával akarja vinni a MacDonald birtokra, hogy találkozzon a Dunbar klán fejével. Bár a találkozóra semlegesen földön kerül sor, Iain mégis megtett minden óvintézkedést. Ha a Macleanek tudomást szereznek a dologról, biztosan támadni fognak. Iain nem merült bele a részletekbe, de Patrick elég okos volt ahhoz, hogy kitalálja, fontos ügyről van szó. – A tanács nem adta áldását erre a találkozóra, igaz? – Nem is tudnak róla. – Ebből baj lesz. – Így van. – Akarod, hogy veled menjek? – Azt akarom, hogy vigyázz Judithra, amíg nem vagyok itt. Ne hagyd, hogy bajba kerüljön! Patrick bólintott. – A vének mit tudnak, hová mész? – A MacDonaldokhoz. Csak azt nem tudják, hogy a Dunbarok is ott lesznek. – Nagyot sóhajtott. – Istenem, hogy utálom ezt a titkolózást! Iain nem várt választ az utolsó kijelentésére. Megfordult, hogy nyeregbe szálljon, de aztán meggondolta magát. Odadobta Patricknek a kantárt, és visszasietett a kunyhóba. Ezúttal nem kopogott. Judith a tűzhelynél állt. Megfordult, amikor az ajtó a falnak csapódott, majd elkerekedett szemmel bámult a férfira. Frances Catherine az asztalnál ült, és kenyeret szelt. Félig felemelkedett, amikor meglátta sógorát, de vissza is ült, mert a férfi egy pillantást sem vetve rá, elsétált mellette. Iain nem mondott üdvözlő szavakat, csak megragadta a lány vállát és magához húzta. Szája lecsapott

az ajkára. Judith meglepetésében szólni sem tudott. A férfi szétfeszítette ajkait és nyelve mohón benyomult szájába. Csókja erőszakos volt, szinte vad, de amikor Judith viszonozni készült, hirtelen elhúzódott tőle. Judith erőtlenül a tűzhely sarkának dőlt. Iain megfordult, biccentett Frances Catherine-nek, és öles léptekkel elhagyta a kunyhót. Judith annyira meglepődött, hogy egy szót sem tudott kinyögni. Frances Catherine barátnőjére nézett, és kénytelen volt nyelvébe harapni, nehogy kitörjön belőle a nevetés arckifejezése láttán. – Mintha azt mondtad volna, hogy már nem vonzódtok egymáshoz. Judithnak fogalma sem volt, erre mit mondhatna. Az est hátralevő részében rengeteget sóhajtozott. Patrick a vacsora után elkísérte őket Isabelle-hez. Judith találkozott még néhány nőrokonnal a család Winslow ágából. Bemutatkozott neki egy bájos, fiatal lány, akit Willának hívtak. Ő is gyereket várt, és miután elmagyarázta, hogy ő Winslow harmadfokú unokatestvére, megkérte Judithot, hogy menne ki vele a kunyhó elé egy percre, mert fontos dologról szeretne vele beszélni. Judithot azonnal elfogta a rettegés. Kitalálta, hogy az a fontos dolog nem lehet más, csak az, hogy segédkezzen a szülésnél. Nem tudta visszautasítani a könnyek között elrebegett kérést, de igyekezett megértetni Willával, hogy mennyire járatlan az ilyen dolgokban. Willa idősebb nénikéje kiment utánuk. Neki ugyan nem volt gyereke és még soha nem segédkezett szülésnél, mégis megígérte, hogy erejéhez mérten segíteni fog Judithnak.

***

Iain három teljes hétig volt távol. Judithnak rettenetesen hiányzott. Nem volt azonban ideje arra, hogy sokat szomorkodjon. Míg Iain távol volt, világra segítette Willa kislányát, valamint Caroline, majd Winifred kisfiát is. Minden alkalommal szörnyen félt. Úgy tűnt, hiába van több tapasztalata, mégsem lesz könnyebb a feladat. Patricket teljesen lefoglalta, hogy megpróbálja megnyugtatni a rémült lányt. Alaposan összezavarta az a furcsa szertartás, amelyen Judith minden egyes alkalommal végigment. Mindhárom asszony az éjszaka közepén kezdett el vajúdni. Judith halálra rémült. Eldadogta az összes indokát, hogy miért nem vállalhatja a feladatot, majd egész úton siránkozott és szabadkozott, míg csak a szülő nő házához nem értek. Patrick mindig elkísérte, és mire elérték céljukat, a lány többnyire megpróbálta letépni róla a plédet izgalmában. Ám az önkínzásnak azon nyomban vége szakadt, mihelyt átlépte a küszöböt. Ettől kezdve Judith nyugodt volt, ügyes és elszántan igyekezett, hogy a lehetőségekhez mérten megkönnyítse a kismama dolgát. Egészen addig nyugodt maradt, amíg meg nem született a kisbaba. Miután végzett, végigsírta a hazafelé vezető utat. Nem számított, ki van mellette. Egyformán átáztatta

Patrick plédjét és Brodick ingjét. Amikor a harmadik szülésnél is végzett, Laggan atya véletlenül éppen arra járt, így az ő reverendája sem menekült. Mire hazaértek, Judith teljesen eláztatta könnyeivel. Patricknek fogalma sem volt, hogyan segíthetne Judithnak túltenni magát a megpróbáltatásokon, és megkönnyebbült, amikor Iain végre hazaért. A nap már lenyugodott, amikor Iain Ramsey és Erin kíséretében fellovagoltak a dombon. Patrick odafüttyentett bátyjának. Iain csak intett neki, hogy kövesse, és ment tovább. Patrick visszament a feleségéhez, szólt neki, hogy felmegy a kastélyba, de Frances Catherine már mélyen aludt. Benézett a paraván mögé, és látta, hogy Judith számára is meghalt a világ. Brodick és Alex a várudvarban várták Patricket. A három harcos együtt lépett be a kastélyba. Iain a kandalló előtt állt. Fáradtnak látszott. – Patrick? – fordult nyomban öccséhez, amint az belépett. – Jól van – nyugtatta meg Patrick, jól tudva, mit akart kérdezni bátyja. – Három szülésnél is segédkezett, míg nem voltál itthon – tette hozzá, majd elmosolyodott. – Utál bábáskodni. Iain biccentett. Megkérte Alexet, hogy kerítse elő Winslow-t és Gowrie-t, majd visszafordult öccséhez, hogy folytassák a beszélgetést. Patrick jelentette számára a családot. Amióta csak az eszét tudta, mindig törődtek egymással. Iainnek szüksége volt arra, hogy hallja, Patrick támogatja a változásokat, amelyeket bevezetni készült. Öccse szó nélkül végighallgatta tervét, a lehetséges következményeket is, majd egyszerűen bólintott. Iainnek csak ennyi kellett. – Neked már családod van, Patrick. Gondold meg… Fivére nem engedte, hogy befejezze. – Összetartozunk, Iain. – Megjöttek, Iain – kiáltott oda nekik Brodick, félbeszakítva a beszélgetést. Iain megveregette öccse vállát szeretete jeléül, majd hű embereihez fordult. A tanácsot nem hívta össze, ez senkinek nem kerülte el a figyelmét. Iain elmesélte, mi történt a találkozón. A Dunbarok ura öreg volt, fáradt és égett a vágytól, hogy szövetségesre találjon. Ha a Maitlandeket nem érdekli a dolog, megteszi neki a Maclean klán is. – A tanács nem fog beleegyezni – jósolta Brodick, miután ura befejezte a beszámolót. – A múltbéli sérelmeik kizárják a szövetségnek bármilyen formáját a Dunbarokkal. – A Dunbaroknak meglehetősen bizonytalan a helyzetük a két nemzetség, a Macleanek és köztünk – vetette közbe Alex. – Ha a Macleanekkel lépnek szövetségre, akkor legalább tízszeres túlerőben lesznek velünk szemben. Nem tetszik nekem ez az arány. Iain bólintott. – Holnap összehívom a tanácsot – jelentette be. – Két okból. Először a Dunbarokkal kötendő szövetségről beszélek velük.

Nem folytatta. – És mi a másik ok? – kérdezte Brodick. Iain most először elmosolyodott. – Judith. Csak Patrick és Brodick értette meg azonnal, mit mondott. – Laggan atya holnap korán reggel indulni akar – jegyezte meg Brodick. – Tartsátok vissza! – Milyen indokkal? – kérdezte Alex. – Esküvő lesz. Patrick elnevette magát, majd Brodick is csatlakozott hozzá. Csak Alex nézett továbbra is zavartan. – És Judith mit szól hozzá? Beleegyezik? Iain nem válaszolt neki.

Kilencedik fejezet Patrick nem mondta el Frances Catherine-nek vagy Judithnak, hogy Iain hazaérkezett. Korán reggel elindult a kastélyba. Judith segített barátnőjének kitakarítani a kunyhót. Alig múlt el dél, amikor Iain bekopogott hozzájuk. Judith nyitott ajtót. Arca piszkos volt, haja kócosan lógott arcába. Úgy nézett ki, mintha éppen akkor fejezte volna be a tűzhely kitakarítását. Iain átkozottul örült, hogy újra látja, mégis komoran ráncolta a homlokát. Judith válaszul rámosolygott. Hirtelen izgulni kezdett a kinézete miatt. Próbálta rendbe szedni a haját, rakoncátlan fürtjeit kisimította az arcából. – Visszajött – suttogta. A férfi nem vesztegette az idejét üdvözlő szavakra. – Igen. Judith, egy óra múlva gyere fel a kastélyba! Megfordult és kiment. Judithot teljesen lesújtotta a rideg viselkedés. Utána sietett. – Miért kell a kastélyba mennem? – Mert így akarom. – És ha más terveim lennének délutánra? – Halaszd el őket! – Ön olyan csökönyös, mint egy öszvér – morogta Judith. Az ajtóban álló Frances Catherine felszisszent ennek hallatán, Judith azonban nem érzett megbánást a durva megjegyzés miatt, mivel úgy vélte, igaza van. Iain valóban makacs ember. Elfordult a férfitól.

– Azt hiszem, nem is hiányoltam túlságosan. Iain megragadta a kezét, és visszahúzta. – Pontosan mennyi ideig is voltam távol? – Három hétig és két napig – vágta rá Judith. – Miért? A férfi elvigyorodott. – De nem hiányoltál, ugye? Judith rájött, hogy besétált a férfi csapdájába. – Ön nagyon ravasz – mormolta maga elé. – Így igaz – helyeselt a férfi még mindig vigyorogva. Teremtőm, mennyire fogja hiányolni ezeket az apró, elmés szóváltásokat, döbben rá Judith. Isten a tanúja, hiányozni fog neki a férfi. – Ha azt akarja, hogy felmenjek a kastélyba, előbb Patricknek kell szólnia, hogy pontosan betartsuk a parancsolatláncot. Majd tudassa velem, hogy mit mondott Patrick! Szándékosan provokálta a férfit, de az csak nevetett rajta. – Iain – szólította meg sógorát Frances Catherine. – Ülésezik a tanács a kastélyban? A férfi bólintott. Judith látta barátnője riadt arckifejezését, és kirántotta kezét Iain markából. – Na tessék, ezt jól megcsinálta! – sziszegte oda neki. – Mit? – Felizgatta Frances Catherine-t. Csak nézzen rá, mennyire aggódik, hála önnek! – Mit követtem el? – kérdezte Iain zavartan. Sógornője valóban izgatottnak látszott, és elképzelni sem tudta, mi lehet az oka. – Az imént azt mondta neki, hogy a tanács ülésezik a kastélyban – magyarázta Judith. – Most amiatt aggódik, hogy valami rosszat tettem, és haza fognak küldeni, mielőtt megszülné a kisbabáját. – És ezt mind egyetlen komor pillantásból következtette ki? – Persze – felelte bosszankodva a lány. Karját összefonta a mellén és fagyos pillantást vetett a férfira. – Nos? – kérdezte követelőző hangon. – Nos, mi? – Hozza rendbe a dolgot! – Mit hozzak rendbe? – Szükségtelen kiabálnia velem! – mondta szigorúan Judith. – Felizgatta Frances Catherine-t. Most nyugtassa is meg! Mondja meg neki, nem engedi, hogy a tanács hazaküldjön engem! Ez a legkevesebb, amit megtehet. Végtére is a sógornője, bizonyára nem akarja, hogy halálra aggódja magát. Iain akkorát fújt, hogy a falevelek vad táncba kezdtek az ágakon. Megfordult és odakiáltott Frances Catherine-nek. – Judith nem megy sehova. – Majd ismét Judithra nézett. – Meg vagy elégedve?

Frances Catherine mosolygott. – Igen – bólintott Judith. A férfi megfordult, és a lovához sétált. Judith utána sietett, és megfogta a kezét, hogy megállítsa. – Iain! – Mit akarsz még? A mogorva hang nem riasztotta el a lányt. – Hiányoztam önnek? – Talán. A válasz felbosszantotta Judithot. Elengedte a férfi kezét, és ott akarta hagyni, de Iain hátulról elkapta. Átkarolta a derekát, majd a füléhez hajolt és belesúgta: – Valahogy meg kell tanulnod uralkodni az indulataidon, kislány! Megcsókolta a nyakát, amitől Judith testén remegés futott végig. Nem válaszolta a kérdésére, döbbent rá a lány, miután Iain ellovagolt. A férfi a puszta érintésével is össze tudta zavarni a gondolatait. Nem tudott azonban sokáig töprengeni a problémán, mert Frances Catherine magának követelte a figyelmét. Cseppet sem finoman belökte a kunyhóba, és bezárta maguk mögött az ajtót. – Iain szerelmes beléd – jelentette ki elragadtatva. Judith a fejét csóválta. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy a szerelemre gondoljak. Barátnője vidáman felkacagott. – Lehet, hogy nem engedheted meg magadnak, hogy gondolj rá, Judith, de te is beleszerettél, ugye? Elég sokáig hallgattam. Neki soha nem kell megtudnia. Megjegyzésével sikerült magára vonnia barátnője figyelmét. – Mit nem tudhat meg? – Az apádat. Soha senkinek nem kell megtudnia. Engedd meg magadnak, hogy… – Nem! – Csak gondolkozz el a javaslatomon! Judith leroskadt az egyik székre. – Bárcsak megszületne már a babád, és én hazamehetnék. Minden nappal egyre nehezebb lesz. Édes istenem, mi lesz, ha tényleg beleszeretek? Hogyan vessek véget ennek az érzésnek? Frances Catherine odasétált hozzá és a vállára tette a kezét. – Talán segítene, ha számba vennéd a hibáit – javasolta. Megjegyzését csak tréfának szánta, ám Judith komolyan vette. Megpróbált annyi hibát felfedezni a férfiban, amennyit csak tudott. Nem volt könnyű dolga. Iain szinte tökéletes volt. Frances Catherine azt tanácsolta, hogy ezt a nagy tökéletességet is vegye fel a hibák közé, és Judith kapva kapott az ötleten.

A két barátnő annyira elmerült a beszélgetésben, hogy észre sem vették Patricket, amint megállt a bejáratnál. A férfi nagyon halkan nyitotta ki az ajtót, mivel asszonya gyakran elszunyókált délután, és nem akarta zavarni, ha esetleg aludna. Judith megjegyzései felkeltették a figyelmét. Amint rájött, hogy Judith fivérét jellemzi, nem tudott elfojtani egy mosolyt. A lány majdnem olyan jól ismerte bátyját, mint ő maga, és amikor megemlítette a makacsságát, Patrick önkéntelenül is rábólintott. – De ennek ellenére vonzódsz hozzá, igaz? – Igen – sóhajtott fel Judith. – Frances Catherine, mit tegyek? Belül szinte reszketek a félelemtől, ha arra gondolok, hogy mi történik velem. Nem szerethetem Iaint. – És ő sem szerethet téged, igaz? – kérdezte Frances Catherine. – Csak áltatod magad, ha ezt hiszed. Fontos vagy neki. Miért nem tudod ezt elfogadni? Judith csak a fejét rázta. – Mit gondolsz, mit tenne, ha megtudná, hogy az apám a Maclean klán feje? Komolyan azt hiszed, hogy továbbra is szeretne engem? Patrick csak a hosszú évek alatt tökélyre fejlesztett önuralmának köszönhette, hogy nem roskadt össze. Úgy érezte magát, mintha az ég szakadt volna rá. Kitántorgott a szabadba, gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. A kastély nagytermében talált rá Iainre. – Beszélnünk kell – szólította meg. – Olyan hír birtokába jutottam, amiről feltétlen tudnod kell. Öccse arckifejezését látva Iain arra következtetett, hogy valami nagy baj történt. – Gyere ki velem, Patrick! – utasította. – Inkább négyszemközt szeretném meghallgatni. Egyikük sem szólalt meg, amíg biztonságos távolságra nem értek a kastélytól. Akkor Patrick elismételte, amit hallott. Iaint nem lepte meg a hír. – Pokoli egy helyzet! – morogta Patrick. Iain egyetértett vele. Valóban pokoli volt. Judithnak majdnem egy órájába telt, míg rendbe szedte magát. Iain újra meg újra szóba került. Frances Catherine eltökélte, ráveszi barátnőjét, hogy elismerje, szerelmes Iainbe. Judith azonban legalább annyira eltökélt volt, hogy semmiképpen nem ismeri be vonzalmát. – Segítened kell, hogy leszámoljak ezzel az érzéssel! – győzködte barátnőjét. – El tudod képzelni, milyen fájdalmas lesz nekem ezek után elmenni? Vissza kell mennem, Frances Catherine. Nem számít, hogy akarom vagy sem. Nagyon kellemetlen nekem ez a téma. Nem is akarok róla többet beszélni. Frances Catherine azonnal megadta magát. Látta, hogy Judith a sírás szélén áll. Megveregette a vállát. – Rendben – mondta megnyugtató hangon. – Akkor nem beszélünk róla. Most pedig segíts nekem átöltözni! Veled megyek a kastélyba. Csak az ég tudja, mit akar a tanács. Valami rosszban sántikálnak. – Itthon maradsz – állt fel Judith. – Egyedül megyek. Ígérem, mindent részletesen elmesélek majd.

Frances Catherine hallani sem akart róla. Erősködött, hogy nem hagyja cserben a barátnőjét. Judith nem hagyta magát. Elhatározta, hogy mindenképpen otthon tartja Frances Catherine-t. Patrick a vita közepén nyitotta rájuk az ajtót. Rájuk köszönt, hogy felhívja magára a figyelmet, majd amikor ez nem működött, felemelte a hangját és csendet kért. A nők rá sem hederítettek. – Mindig is olyan makacs voltál, mint egy öszvér – szapulta barátnőjét Frances Catherine. Patrick megdöbbent. – Nem beszélhetsz így a vendégünkkel! – szólt rá asszonyára. – Miért nem? Ő az imént sokkal csúnyábbat mondott rám. – Így igaz – ismerte be Judith szégyellős mosollyal. – Maradj ki ebből, Patrick! – javasolta felesége. – Csak most kezdek belemelegedni a vitába, és most én fogok győzni. Én vagyok a soros. Judith a fejét rázta. – Nem te fogsz győzni – jelentette ki szilárd hangon. – Patrick, kérem, ne engedje, hogy elmenjen itthonról! Nekem a kastélyba kell mennem. Nem leszek sokáig oda. Kisietett a kunyhóból, mielőtt barátnője tovább vitatkozhatott volna. Patrickre maradt, hogy otthon tartsa asszonyát. Judith tudta, hogy valószínűleg elkésett, és Iain bosszankodni fog, de igazából nem izgatta a férfi haragja. Amint felfelé kaptatott a dombra, ezen a különös tényen töprengett. Iain hatalmas termetű, marcona kinézetű harcos volt. Elég volt csak ránéznie, hogy beleőszüljön az ember lánya félelembe. Eszébe jutott az első találkozásuk, és az izgalom, amelyet akkor érzett, amikor meglátta férfit paripáján átdübörögni Tekel bácsi kastélyának felvonóhídján. Ám félelme gyorsan elmúlt, és soha többé nem érezte magát gyámoltalannak vagy elhagyatottnak, amikor vele volt. Bár Iain modora durva és faragatlan volt, mégis, ha megérintette, érintése gyengédségről és törődésről árulkodott. Tekel bácsitól viszont fél. A felismerés úgy vágott bele, mint a villám, bár maga sem értette, miért félt tőle. Bácsikája nyomorék volt, aki hordszékre szorult, ha el akart jutni egyik helyről a másikra. Amíg kartávolságon kívül maradt, nem tudott neki ártani. Mégis, valahányszor arra kényszerítette, hogy üljön oda mellé, Judithnak elszorult a szíve. Durva megjegyzéseivel azonban még mindig fájdalmat tudott okozni neki, ismerte be Judith magának. Bárcsak erősebb lenne és kevésbé sebezhető. Akkor bácsikája nem árthatna neki. Ha meg tudná tanulni, hogyan rejtse el az érzéseit, hogyan válassza szét eszét és szívét, soha többé nem kellene azon aggódni, mit fog Tekel bácsi mondani. És azon sem, hogy látja-e még valaha Iaint… ha erősebb lenne. Ó, ugyan mit számítana? Neki vissza kell térnie otthonába, Iain minden bizonnyal megnősül. Elvesz valaki mást. Valószínűleg nagyon boldog lesz vele, hiszen kedvére parancsolgathat majd neki egész álló nap. Elkeseredetten felnyögött. A gondolattól, hogy Iain másik nőt csókolhat, összeszorult a gyomra.

Isten legyen hozzá irgalmas! Pontosan úgy viselkedik, mint valami szerelmes nőszemély. Megcsóválta a fejét. Nem engedheti, hogy összetörjék a szívét. Ahhoz ő túl okos. Nem követhet el ekkora ostobaságot, ugye? Judith sírva fakadt, és néhány másodpercen belül már szívet tépően zokogott. Képtelen volt úrrá lenni magán. Frances Catherine-t okolta nyomorú állapotáért, aki addig-addig erőlködött, míg színvallásra késztette Judithot. Óvatosságból letért az ösvényről, nehogy egy szembejövő meglássa fájdalmát, sőt a biztonság kedvéért egy vastag törzsű fenyő mögé rejtőzött. – Te jó isten, Judith, mi történt? Patrick hangjára a lány ijedten felnyögött. Gyorsan hátralépett. A férfi követte. – Megsérült? – kérdezte aggódva. Judith megrázta a fejét. – Nem lett volna szabad meglátnia – suttogta. Megtörölte az arcát, és vett néhány mély lélegzetet, hogy megnyugodjon. – Nem láttam magát – magyarázta a férfi. – Csak hallottam. – Sajnálom. – Mit sajnál? – Hogy ilyen hangos voltam. Csak szerettem volna néhány percre magamra maradni, de ez itt nem lehetséges, igaz? A lány hangja tele volt kétségbeeséssel. Patrick szerette volna megnyugtatni. Judith volt Frances Catherine legkedvesebb barátnője, és ő kötelességének érezte, hogy jobb kedvre derítse. Gyengéden átkarolta a vállát, és visszairányította az ösvényre. – Mondja el nekem, Judith, mi a baj! Nem számít, akármilyen szörnyű dolog legyen is. Biztosra veszem, hogy tudok segíteni. Merész kijelentés volt, de mivel Patrick Iain testvére volt, nyilván neki is jutott bátyja magabiztosságából, vélte Judith. A férfi csak kedves akart lenni hozzá, ezért nem is bosszantotta a faggatózás. – Ezen nem tud segíteni, de azért köszönöm, hogy felajánlotta. – Nem tudhatja, mire vagyok képes, amíg el nem magyarázta, mi a gond. – Rendben – adta be a derekát Judith. – Csak most döbbentem rá, hogy milyen ostoba vagyok. Tud ezen segíteni? A férfi jóindulatúan mosolygott rá. – Maga nem ostoba, Judith. – Ó, dehogynem! – sírta el magát újra a lány. – Meg kellett volna védenem magam. – Nem folytatta. – Judith!

– Ne is törődjék vele! Nem akarok erről beszélni. – Nem lenne szabad sírnia, különösen ma nem. Judith újra megtörölgette a szemét. – Igen. Gyönyörű napunk van, és nem kellene sírnom. – Újabb mély lélegzetet vett. – Nyugodtan elengedhet. Már összeszedem magam. Patrick levette kezét a lány válláról, és mellette lépdelt, amíg fel nem értek a kastélyudvarba. Patricknek volt még egy elintéznivalója, mielőtt ő is bemegy, így csak biccentett Judithnak és megfordult, hogy induljon a dolgára. – Látszik rajtam, hogy sírtam? – állította meg a lány nyugtalan hangja. – Nem – hazudta a férfi. Erre Judith rámosolygott. – Köszönöm, hogy segített megoldani a problémát. – De hát én nem is… Patrick elharapta a tiltakozást, amikor a lány hátat fordított neki, és felszaladt a lépcsőn. Zavartan megcsóválta a fejét, és elindult a hegygerinc felé. Judith nem kopogott. Mélyet lélegzett, majd nagy lendülettel kitárta az ajtót, és besietett. A kastély belseje ugyanolyan zord és rideg volt, mint a külseje. Az előtér tágas volt, szürke kőpadló borította. A kétszárnyas ajtótól jobbra, a fal mentén lépcső vezetett fel az emeletre. A nagyterem balra helyezkedett el. Hatalmas volt és olyan huzatos, mint a mezők egy szeles őszi napon. A bejárattal szemközti fal nagy részét elfoglalta a kőből rakott kandalló. Égett benne a tűz, de nem tudta felmelegíteni az óriási helyiséget. Inkább füst, mint meleg kavargott a teremben. Hiányoztak az otthonra jellemző illatok is, mint a frissen sült kenyér illata, vagy a nyárson sülő húsé. Nem voltak személyes holmik a teremben, amelyek arra utaltak volna, hogy él ott valaki. A nagyterem kopár volt, mint egy kolostor. Öt lépcsőfok vezetett a terembe. Judith a legfelső fokon várta, hogy Iain észrevegye. A férfi háttal ült neki a hosszú asztal végénél. Öt idősebb férfi – Judith úgy vélte, a tanács tagjai – ültek vele szemben az asztal másik végén. A levegő valósággal vibrált a feszültségtől. Valami borzasztó történhetett. Az idősek arcán jól látszódott, hogy lesújtó híreket kaptak. Judith arra gondolt, hogy nem kellene megzavarnia őket. Majd később visszajön, amikor túltették magukat az elkeseredésükön. Hátralépett, majd megfordult, hogy távozzon. Alex és Gowrie elállták az útját. Judith szeme tágra nyílt meglepetésében. A két harcos nem ütött zajt, amikor bejött a terembe. Judith meg akarta kerülni őket, de ekkor az ajtó feltárult, és Brodick lépett be rajta, nyomában Patrickkel. A férfi megragadta az ajtót, mielőtt becsapódhatott volna, és intett a papnak, hogy jöjjön ő is. Laggan atya nem látszott túl boldognak. Kényszeredetten rámosolygott a

lányra, majd lesietett a lépcsőn. Judith tekintetével követte a tisztelendőt, amíg az Iainhez ért. Igen, valami borzasztó dolog történhetett, különben nem küldtek volna az atyáért. Néma imát mormolt, maga sem tudta, kinek a lelki üdvéért, majd ismét megpróbálta elhagyni a termet. A harcosok sort formáltak mögötte. Alex, Gowrie, Brodick és Patrick szándékosan állták el az útját. Patrick állt a sor végén, legközelebb az ajtóhoz. Judith odalépett hozzá. – Valaki meghalt? – kérdezte suttogva. Brodick valamiért roppant mulatságosnak találta a kérdést. A többiek azonban továbbra is komor képpel bámultak. Egyikük sem engedte meg, hogy távozzon. Nem is válaszoltak neki. Már éppen rá akart szólni a faragatlan alakokra, hogy álljanak félre az útjából, amikor az ajtó újra kitárult, és Winslow robbant be rajta. Isabelle férje úgy nézett ki, mint aki csatára készül. Épp hogy csak fenntartotta az udvariasság látszatát. Kurtán biccentett Judithnak, majd elfoglalta helyét a sor végén. – Judith, gyere ide! Iain olyan erőteljes hangon adta ki parancsát, hogy Judithnak rémületében elakadt a lélegzete. Megfordult, hogy lesújtó pillantást vessen a férfira, de igyekezete hiábavalónak bizonyult. Iain még csak fel sem pillantott. Nem tudta eldönteni, mit tegyen. Engedelmeskedjen a durva utasításnak, vagy sem. Brodick segített a döntésben. Hátulról nem túl gyengéden megbökte a vállát. Judith haragosan hátranézett, hogy megrója a harcos durvaságáért. Brodick rákacsintott. Alex intett neki, hogy induljon, teljesítse ura kérését. Judith morcosan meredt rá. Valakinek egyszer igazán rá kellene szánnia magát, hogy egy kis jó modorra tanítsa ezeket a faragatlan fickókat, gondolta a lány. De most nincs erre idő. Judith megemelte szoknyája szegélyét, kihúzta magát és lement a lépcsőn. A tisztelendő nagyon izgatott volt. Fel-alá járkált a kandalló előtt. A kedvéért Judith derűs arckifejezést erőltetett magára, míg átsietett a termen. Amikor Iainhez ért, a férfi vállára tette a kezét, hogy magára vonja a figyelmét, majd lehajolt és a fülébe súgta. – Ha még egyszer rám mer kiabálni, esküszöm, megfojtom. Az üres fenegetés elhangzása után megint kihúzta magát. Iain elképedve nézett rá. Judith erélyesen biccentett, hogy értésére adja, nem tréfált. A férfi mosolya viszont azt mutatta, hogy szerinte a lány megbolondult. Graham ránézett a fiatal párra, és arra gondolt, hogy Lady Judith érdekes teremtés. Nem volt nehéz megértenie, miért vonzódik hozzá ura annyira, hogy még angol mivoltáról is képes megfeledkezni. Igazán bájos teremtés! Kellemes látvány a férfiszemnek szép, aranyszőke haja, hatalmas kék szeme. Mégsem Judith külseje keltette fel Graham figyelmét, hanem a róla hallott történetek ösztökélték arra, hogy még

jobban megismerje. Winslow mesélt neki arról, hogyan segédkezett Lady Judith a fia születésénél, és nem sokkal azután Laggan atya áradozása arról, milyen bátran helytállt a lány a másnapi eseményeknél. Judith nem akarta elvállalni a feladatot. Winslow elmondta azt is, mennyire rémült volt a lány. Félelme nem akadályozta meg azonban abban, hogy megtegye, amit szükségesnek érzett. Graham azt is hallotta, hogy három másik babát is a világra segített, míg Iain távol volt a birtoktól, és mindhárom alkalommal magánkívül volt a félelemtől és a kismamák iránt érzett aggodalomtól. Graham nem tudta, hogy mit kezdjen ezekkel a hírekkel. Azt tudta, hogy igazak, de ennyi bátorság és kedvesség egy angol nő részéről összezavarta. Micsoda ellentmondás! De lesz még elég ideje, hogy elgondolkozzon a zavarba ejtő témáról. Judith arckifejezéséből látta, hogy Iain nem mondta el neki döntését, melyet nem sokkal az előtt hozott a tanács tudomására. Graham végignézett társain, hogy lássa, mit gondolnak. Duncan úgy nézett ki, mint aki éppen most ivott meg egy dézsa ecetet. Vincent, Gelfrid és Owen sem vágtak vidámabb képet. Úgy tűnt, ő az egyetlen, aki még nem szédült a rájuk zúdult új és megdöbbentő hírektől. Természetesen a tanácskozás előtt Iain félrevonta Grahamet. és elmondta neki, mit szándékozik tenni. Patrick bátyja mellett ált. Iainnek egy szót sem kellett szólnia, az öreg anélkül is tudta, hogy rendkívül komoly dologról lesz szó. A két fivér mindig kiállt egymás mellett a bajban. Igen, tudta, hogy fontos ügyről van szó, de mégis elakadt a szava, amikor megtudta a részleteket. Graham végül felállt. Tele volt ellentmondásos érzelmekkel. A tanács vezetőjeként elsődleges kötelessége az volt, hogy rábírja Iaint, változtassa meg döntését, és ha ez nem sikerülne, akkor ellene kell szavaznia. Mégis úgy érezte, van másik kötelessége is, mégpedig az, hogy találja meg a módját, hogyan támogathatná Iain javaslatát. Indítéka egyszerű volt: boldognak akarta látni Iaint. Isten a megmondhatója, hogy uruk ugyancsak rászolgált arra, hogy meglelje a szerelmet és a boldogságot. Hatalmas felelősséget érzett uráért. A hosszú évek során, melyeket együtt szolgáltak végig, Graham töltötte be Iain életében az apa szerepét. Ő képezte ki a fiút azzal a szándékkal, hogy a legjobb legyen a harcosok között. Iain nem is okozott neki csalódást. Megfelelt minden várakozásnak, teljesített minden kitűzött célt, és már fiatalon messze kitűnt erejével és elszántságával kortársai, sőt a nála idősebb harcosok közül is. Alig tizenkét évesen ő lett ötéves öccse egyedüli gyámja. Iain élete tele volt felelősséggel, és bármennyi terhet raktak is vállára, úgy tűnt, könnyedén viseli. Ha kellett, reggeltől estig dolgozott. Szorgalma végül elnyerte jutalmát. Iain volt a legfiatalabb harcos, akit valaha is nemzetségfőnek választottak. De mindezért nagy árat kellett fizetnie. A szakadatlan munkával és küzdelemmel eltöltött évek során Iainnek soha nem jutott ideje vidámságra, vagy arra, hogy élvezze az életet, hogy boldog legyen.

Graham két kezét összekulcsolta a háta mögött és megköszörülte a torkát, hogy figyelmet kérjen. Úgy döntött, először Iain ellen érvel a vitában. Majd ha a tanács többi tagja elégedetten tudomásul veszi, hogy teljesítette a kötelességét mint vezetőjük, akkor nyilvánosan is bejelenti, hogy támogatja ura javaslatát. – Iain, még mindig nem késő meggondolnod magad – jelentette ki kemény hangon. A tanács tagjai azonnal bólogatni kezdtek. Iain olyan gyorsan pattan fel, hogy a széke hátraesett. Judith ijedten hátrálni kezdett, és nekiütközött Brodicknak. Ettől még jobban megijedt. Megfordult, és látta, hogy az összes harcos újra felsorakozott mögötte. – Miért követnek folyton? – kérdezte elkeseredve. Iain megfordult. Judith kérdése csillapította valamelyest a haragját. Megrázta a fejét. – Nem téged követnek, engem támogatnak. – Akkor mondja meg nekik, hogy inkább onnan támogassák – mutatott a másik oldalra a lány. – Elzárják előlem a kijárathoz vezető utat, és én távozni szeretnék. – De én azt akarom, hogy maradj! – Iain, én nem tartozom ide. – Így igaz, nem tartozik közénk – kiáltotta Gelfrid, mire Iain azonnal felé fordult, hogy szembeszálljon vele. És akkor elszabadult a pokol. Judith úgy érezte magát, mintha tomboló vihar központjába került volna. A kiabálástól hamarosan megfájdult a feje. Iain ugyan egyszer sem emelte fel a hangját, de a vének minden szavukat üvöltve hozták egymás tudomására. A vita valamilyen szövetség körül folyt. Ez volt az a szó, amely újra és újra elhangzott, és szemmel láthatóan kihozta a véneket a sodrukból. Iain a szövetség mellett érvelt, a tanács tagja hevesen ellenezték. Az egyik öreg őrjöngő dühbe lovallta magát. Miután üvöltve hangot adott véleményének, szörnyű köhögésroham jött rá. Szegény ember fuldokolva kapkodott levegő után. Úgy tűnt, egyedül Judith vette észre az öreg nyomorú állapotát. A lány megigazította a széket, amelyet Iain felrúgott, majd a tálalószekrényhez sietett, és vizet öntött az egyik ezüst kupába. Senki nem próbálta megállítani. A szócsata a tetőfokára hágott. Judith odanyújtotta a vizet az öregnek, és miután az nagyot kortyolt a kupából, ütögetni kezdte a hátát. A férfi intett neki, hogy abbahagyhatja, és hátrafordult, hogy megköszönje a segítséget, ám a mondat közepén elakadt a szava. Könnyben úszó szeme tágra nyílt a hitetlenkedéstől. Judith úgy vélte, az öreg csak most döbbent rá, ki segített neki. A férfi nagyot nyögött, és újra köhögni kezdett. – Nem lenne szabad ennyire felizgatnia magát – figyelmeztette, miközben ismét ütögetni kezdte az öreg hátát. – És nem kellene ennyire utálnia engem – tette hozzá. – A gyűlölet bűn. Kérdezze csak meg Laggan atyát, ha nem hisz nekem. Különben is, semmi rosszat nem tettem magának. Mivel Judith minden figyelmét lefoglalta, hogy tanáccsal lássa el az öreget, nem vette észre, hogy

abbamaradt a kiabálás. – Judith, ne püföld tovább Gelfridet! – parancsolt rá Iain. A lány felnézett, és meglepve látta, hogy a férfi mosolyog. – Ön pedig ne parancsolgasson nekem! – vágott vissza. – Csak segíteni akartam ennek az embernek. Igyon még egy kortyot! – utasította Gelfridet. – Az biztosan segíteni fog. – Ha iszom, békén hagy végre? – Semmi szükség arra, hogy ilyen hangon beszéljen velem – figyelmeztette a lány. – Boldogan békén hagyom. Megfordult, és visszasétált Iain mellé. – Miért akarja, hogy itt maradjak? – kérdezte tőle suttogva. – Judith megérdemli, hogy megtudja, mi következik – jegyezte meg Laggan atya. – Neki is bele kell egyeznie, Iain. – Bele fog egyezni. – Akkor jobb lesz, ha mindjárt neki is látunk – javasolta a pap. – Alkonyatra a Dunbar birtokra kell érnem. Merlin nem tud várni. Utána természetesen visszajöhetek, ha úgy gondolod, több időre kell, hogy meggyőzd Lady Judithot… – Nem kell. – Valamibe bele kellene egyeznem? – érdeklődött Judith. Iain nem válaszolt rögtön. Megfordult, szigorú tekintettel végignézett harcosain, így akarván utasítani őket, hogy lépjenek hátrább. Ők azonban szándékosan nem vettek tudomást a néma parancsról. Nagyon élvezik a helyzetet, döbbent rá Iain széles vigyorukat látva. – Graham? – szólította meg Iain. – Támogatom a döntésed. Iain bólintott. – Gelfrid? – Nem. – Duncan? – Nem. – Owen? – Nem. – Vincent? Az öreg nem válaszolt. – Valaki ébressze fel! – adta ki Graham az utasítást. – Ébren vagyok, csak még nem döntöttem. Mindenki türelmesen várt. Legalább öt perc telt el néma csendben. A feszültség a teremben a

tízszeresére nőtt. Judith olyan közel húzódott Iainhez, hogy karjuk összeért. A férfi remegett a dühtől, és Judith szerette volna valahogy a tudomására hozni, hogy ő mellette áll. Maga is majdnem elmosolyodott a saját viselkedésén. Még azt sem tudta, miről döntenek, de készen állt rá, hogy kiálljon Iain mellett. Nem szerette, ha haragosnak kellett látnia. Megfogta a férfi kezét. Iain nem nézett rá, de finoman megszorította ujjait. Mivel mindenki Vincentet figyelte, Judith is rápillantott. Arra gondolt, hogy az öreg újra elaludt. Nehéz volt megmondani, mivel a bozontos szemöldök teljesen elrejtette szemét a többiek elől, ráadásul az asztal fölé hajolva ült lehajtott fejjel. Vincent végre felnézett. – Bírod a támogatásomat, Iain. – Ez azt jelenti, hogy hárman szavaztak ellene, és urunk szavazatával együtt hárman mellette – hirdette ki az eredményt Graham. – Mi az ördögöt tegyünk? – dörmögte Owen. – Ilyen problémával még soha nem kellett szembenéznünk – szólt közbe Gelfrid. – Eldöntetlen a szavazás. – Várunk a döntéssel a szövetség ügyében – jelentette be Graham. Megvárta, míg a tanács minden tagja rábólint egyetértése jeléül, majd Iainhez fordult. – Akár folytathatod is, fiam. Iain azonnal Judithhoz fordult. Hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát. A tanácskozás nem úgy ért véget, ahogy remélte. Arra számított, hogy Graham kivételével mindenki a szövetség ellen szavaz majd. A vita túl sokáig tartott, ő pedig szeretett volna néhány percet kettesben tölteni Judithtal, mielőtt a tisztelendő atya megérkezik. Biztosan nem tartott volna tovább, hogy elmondja neki, mit akar tőle. Nem örült neki, hogy mindezt most hallgatóság előtt kell megtennie. Brodick nem hazudtolta meg türelmetlen természetét, és kibökte, miért vannak ott. – Judith, maga nem megy vissza Angliába. Most nem. És később sem. Iain nem fogja magát hazavinni. A harcos meglehetősen vidámnak tűnt, amikor közölte vele ezt az újságot. A lány felé fordult, és merőn nézte. – Nem? Akkor ki fog hazavinni? – Senki – felelte Brodick. Iain megfogta a lány kezét, és megszorította, hogy magára vonja a figyelmét. Aztán mély lélegzetet vett. Azt akarta, hogy a lány örökre emlékezzen a szavaira. Komoly feladatnak bizonyult, hogy szerelmes szavakat gondoljon ki, mivel egyáltalán nem volt tapasztalata ezen a téren, de szilárdan eltökélte, hogy nem rontja el a dolgot. Tökéletes pillanatnak kell lennie.

– Judith – kezdte. – Igen, Iain? – Megtartalak téged.

Tizedik fejezet – De hát… nem tarthat meg csak úgy egyszerűen. – Dehogynem, kislány – magyarázta Alex vidáman. – Ő a nemzetség feje – emlékeztette Graham. – Bármit megtehet, amit csak akar. – Az nem számít, hogy a nemzetségfő – vetette közbe Brodick. – Franklen is magánál tartotta Marriant, pedig ő nem úr. Robert pedig Meagant – tette hozzá vállat vonva. – Én pedig Isabelle-t – szólt bele Winslow is. – Nálunk ez a szokás, kislány – magyarázta Gowrie. – Te nem egyszerűen magadnál tartottad Isabelle-t – figyelmeztette testvérét Brodick, hogy tisztázza a félreértést. – Te megkérted őt. Ez nagy különbség. – De itt tarthattam volna, ha az apja nagyon ellenkezik – vitatkozott Winslow. Judith nem akart hinni a fülének. Hát itt mindenki megbolondult? Kihúzta kezét Iain markából, és hátralépett, hogy eltávolodjon ettől az őrülettől, közben rálépett Graham lábára. Megfordult, hogy bocsánatot kérjen. – Sajnálom, Graham. Nem akartam a lábára… Ugye, nem tarthat csak úgy itt magánál? De az öreg bólintott. – Gowrie-nak igaza volt, amikor azt mondta, hogy nálunk ez a szokás – magyarázta. – Természetesen neked is bele kell egyezned. Hangja együtt érzően csengett. Iain ugyancsak meglepte ezt a csinos lányt. Úgy tűnt, Judith még nem tért magához a meglepetéstől, de biztosan el van ragadtatva a bejelentéstől. A legnagyobb megtiszteltetésnek számít, ha valaki a nemzetség fejének asszonya lehet. Ó igen, a lány annyira örül, hogy nem is találja a megfelelő szavakat hálája és elismerése kifejezésére, vélte az öreg. Ám Graham nagyot tévedett. Judith pillanatokon belül magához tért. Megrázta a fejét. Talán képes lett volna magában tartani haragját, ha Iain emberei nem bólogatnak olyan egyöntetűen. Legszívesebben beléjük rúgott volna! Erőt kell vennie magán. Mély lélegzetet vett, hogy úrrá legyen dühén, majd rekedt hangon így szólt: – Iain, válthatnék önnel néhány szót négyszemközt? – Most nincs idő a csevegésre, leányom – szólt közbe Laggan atya. – Merlin nem sokáig bírja már. – Ki az a Merlin? – kérdezte zavartan Judith.

– Merlin egy Dunbar – magyarázta Graham, majd mosolyogva hozzátette. – Nagy szüksége van egy papra. Judith Laggan atyához fordult. – Akkor oda kell mennie – jelentette ki. – Haldoklik? A pap megrázta a fejét. – Már meghalt. A családja engem vár, hogy eltemethessék. És ebben a hőségben Merlint nem tarthatják tovább. – Bizony, az atyának el kell temetnie – magyarázta Brodick. – Csak előbb összeadja magukat. A Maitlandek előbbre valók a Dunbaroknál. – Merlint nem tarthatják tovább – ismételte meg Judith a tisztelendő szavait, és kezét a homlokára nyomta. – A hőség miatt – emlékeztette Brodick. Judith remegni kezdett. Iain megszánta. Napokba telt, míg alapos megfontolás után arra a következtetésre jutott, hogy nem engedheti el maga mellől Judithot. Most azonban rájött, hogy valószínűleg több időt kellett volna hagynia a lánynak, hogy végig tudja gondolni a javaslatát. Sajnos, nem maradt több ideje, hogy minden lehetséges indokot számításba vegyen. Miután beszélt Patrickkel, és öccse megerősítette gyanúját, tudta, hogy minél előbb el kell vennie Judithot. Nem kockáztathatta, hogy valaki más is kiderítse, ki a lány apja. Most azonnal össze kell házasodniuk. Csak így tudja megvédeni a lányt a kutyaütő Macleanektől. Megfogta Judith kezét, és átvezette a terem másik végébe. A lány botladozva követte, míg végül majdnem úgy kellett végigvonszolnia a helyiségen. Judith hátát a falnak vetve, mereven állt. Iain vele szemben állt meg, eltakarva előle a kilátást. Felemelte a lány állát, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzen. – Azt akarom, hogy az asszonyom légy! – Nem. – De igen. – Nem tehetem. – De megteheted. – Iain, próbáljon meg józanul gondolkodni! Nem mehetek önhöz, még ha szeretném, sem tehetem. Egyszerűen lehetetlen. – Hozzám akarsz jönni feleségül – állapította meg. – Ugye, így van? Egy pillanatra elfogta a félelem, mi van, ha lány mégsem akarja őt. Megrázta a fejét. – Nagyon is akarod – szögezte le. – Ó, igazán? És miért akarnám? – Mert megbízol bennem.

A lány dühe egyszeriben lelohadt. Ezzel az érvvel nem tudott vitatkozni. Valóban bízott a férfiban. – És biztonságban érzed magad mellettem. Erre sem tudott mit mondani. – Tudod, hogy meg foglak védeni minden bajtól – tette hozzá elegáns főbólintással. Judith szemét elfutották a könnyek. Istenem, bárcsak igaz lehetne! – Szeretsz engem, Iain? A férfi lehajolt és megcsókolta. – Soha nem kívántam még nőt úgy, mint téged – ismerte be. – És te is akarsz engem. Ne tagadd! A lány válla meggörnyedt. – Nem tagadom – suttogta. – De a vágy és a szerelem két különböző dolog. Lehetséges, hogy én nem is szeretlek – tette hozzá. Maga is tudta, hogy ez hazugság, mihelyt kiejtette a száján a szavakat. Iain is tudta. Egy könnycsepp gördült végig a lány arcán. – Ön képtelen dolgokat zúdít rám – suttogta. Iain gyengéden letörölte a könnycseppet, majd a két kezébe fogta a lány arcát. – Nincs lehetetlen. Légy a feleségem, Judith! Engedd, hogy oltalmazzalak! Meg kell mondania a férfinak az igazat. Csak akkor fogja elvetni ezt a lehetetlen ötletet. – Van valami, amit tudnia kell rólam – kezdte. – Az apám… Iain szája az ajkára tapadt, így akadályozva meg a vallomást. Csókja hosszú és szenvedélyes volt, és amikor elhúzódott tőle, Judith alig tudott visszaemlékezni, mit is akart mondani. Újra próbálkozott, de a férfi ismét megcsókolta. – Judith, nem akarom, hogy a családodról beszélj! – parancsolt rá. – Engem az sem érdekel, ha az apád Anglia királya. Egyetlen szót sem mondhatsz róla, megértetted? – De, Iain… – A múltad nem lényeges – fogta meg a lány vállát, és megszorította. Hangja halk, de heves volt. – Hagyd a múltat, Judith! Ezentúl hozzám tartozol. Én leszek a családod. Vigyázni fogok rád. Nagyon is vonzó volt, amit mondott. Judith nem tudta, mit tegyen. – Ezt még át kell gondolnom – döntötte el végül. – Néhány nap múlva… – Uramisten! – kiáltott oda neki Laggan atya. – Nem hagyhatjuk Merlint olyan sokáig temetetlenül, leányom. Gondolj a hőségre! – Minek várni? – kérdezte Patrick. – Gyerünk, Iain azt mondta magának, hogy megtartja, hát házasodjanak össze! – sürgette őket Brodick. Judith ekkor rádöbbent, hogy valamennyien hallották az Iainnel folytatott beszélgetést.

Legszívesebben felsikított volna. Majd meg is tette. – Nem hajszolhatnak bele ebbe a házasságba – jelentette ki, majd halkabb hangon hozzátette. – Rengeteg oka van, amiért nem mehetek hozzá az urukhoz, és időre van szükségem, hogy átgondoljam… – Miféle okok? – kérdezte Graham. Iain a tanács vezetőjére nézett. – Támogatod vagy ellenzed a házasságunkat? – Nem mondhatnám, hogy örülök a döntésednek, de tudod, hogy a te oldaladon állok. Bírod a támogatásomat. Gelfrid, te mit mondasz? Gelfrid mogorván bámult Judithra, miközben válaszolt. – Egyetértek. A tanács többi tagja, mint a dominók a sorban, követték Gelfrid példáját. Judith eleget hallott. – Hogyan adhatják a beleegyezésüket ehhez a házassághoz, amikor valamennyien ellenségesen bámulnak rá? – kérdezte vádló hangon. Visszafordult Iainhez, és megbökte a mellét. – Nem akarok itt élni. Már rég eldöntöttem, hogy Millicent nénivel és Herbert bácsival fogok élni. És tudja, miért? – Nem hagyott időt a férfinak a válaszra. – Mert ők nem néznek le engem, hát ezért. Megértette? – Mit? – kérdezet vissza Iain, közben mindent elkövetett, hogy ne nevessen a lány dühöngésén. Judith igazán tüzes teremtés volt, amikor feldühítették. – Ők szeretnek engem – nyögte ki a lány. – Mi is szeretjük magát, Judith – szólt közbe Alex. – Mindannyian – tette hozzá Patrick. Judith egy pillanatra sem hitte el ezt a képtelenséget. Mint ahogy Brodick sem. Lesújtóan társára pillantott. Látszott a tekintetén, szerinte Patrick elvesztette a józan eszét. – Én viszont nem különösebben kedvelem egyikőjüket sem, barbárok – jelentette ki Judith. – Még a gondolat is, hogy itt éljek, lehetetlen. Nem akarom itt felnevelni a gyerekeimet… Ó, istenem, Iain, hiszen nem is lesz gyermekem! Emlékszik, mondtam önnek? – Judith, nyugodj meg! – szólt rá Iain. Átkarolta a lányt, és szorosan magához ölelte. – Nem akar gyereket? – döbbent meg Graham. – Iain, nem engedheted, hogy így beszéljen! Örökösre van szükséged. – Meddő? – kérdezte Gelfrid. – Azt nem mondta – mormolta Vincent. – Ez az én hibám – szólt közbe Winslow. – A te hibád, hogy ez az asszony meddő? – kérdezte Gelfrid, aki lázasan próbálta megérteni, miről beszélnek. – Ez meg hogyan lehetséges, Winslow? Patrick elnevette magát. Brodick könyökével oldalba bökte, hogy hagyja abba.

– Segédkeznie kellett Isabelle szülésénél – magyarázta Brodick Gelfridnek. – Ez megijesztette. Csak ennyi az egész. Nem meddő. A tanács tagjai megkönnyebbülten felsóhajtottak. Iain azonban már nem figyelt rájuk. Odahajolt Judithhoz és a fülébe súgta: – Igazad van. Több időre van szükséged, hogy végiggondold az ajánlatomat. Gondolkozz csak, ameddig akarsz. Volt valami a hangjában, amitől Judith gyanút fogott. Nem tartott sokáig, hogy rájöjjön, mi is az. A férfi remekül szórakozott. – Mégis, mennyi időm van, hogy megfontoljam az ajánlatát? – Ma éjjel az ágyamban alszol. Arra gondoltam, talán szívesen férjhez mennél előbb. Judith ellökte magát tőle, és a szemébe nézett. Iain mosolygott. Rádöbbent, hogy esélye sem volt a férfival szemben. Istenem, hogy mennyire szereti! Bár abban a pillanatban hirtelen egy jó indokot sem tudott volna mondani, hogy miért. Teljesen megbolondították ezek a skótok. – Az isten szerelmére, csak tudnám, miért szeretlek annyira? Észre sem vette, hogy hangosan világgá kiáltotta kérdését, amíg Patrick nevetni nem kezdett. – Akkor minden rendben. Beleegyezett – örvendezett Laggan atya, és átsietett a termen. – Kezdjünk neki máris! Patrick, te Iain jobbjára állj, Graham, te pedig Judith mellé! Te fogod az oltárhoz vezetni. Az atya, a fiú és a… – Mi is oltárhoz akarjuk vezetni – szólt közbe Gelfrid, mivel nem akart kimaradni a jeles eseményből. – Igen, mi is – csatlakozott hozzá Duncan. A székek recsegése megzavarta a tisztelendőt. Megvárta, míg a többi öreg is körülveszi Judithot, majd újból elkezdte. – Az atya, a fiú… – Csak azért akarsz elvenni, hogy aztán egész nap parancsolgathass – morgolódott Judith. – Ez a házasság egyik előnye – súgta vissza Iain. – Azt hittem, a Dunbarok az ellenségeid – szólalt meg újra a lány. – Mégis a papotok… – Mit gondol, hogy halt meg Merlin? – kérdezte Brodick. – Fiam, az ő haláláért nem téged illet a dicsőség – feddte meg Graham. – Leesett a szikláról, abba halt bele. – Winslow, nem te lökted le, amikor késsel támadt rád? – faggatózott Brodick. Fivére a fejét rázta. – Leesett, mielőtt még elintézhettem volna. Judith elképedve hallgatta a beszélgetést. Végül Patrick úgy döntött, válaszol a lány pappal kapcsolatos kérdésére, mivel a többieknek szemmel láthatóan nem állt szándékukban megtenni.

– Errefelé nincs elég reverendás isten szolgálatára – magyarázta a lánynak. – Laggan atyának szabad járása van a vidéken. – Az egész környéket ő szolgálja ki – szólt közbe Alex –, és az ellenséges klánokat is. Ott vannak a Dunbarok, a Macphersosnok, a Macleanek, és persze a többiek. Judithot meglepte ellenségeik hosszú névsora. Ezt meg is említette Grahamnek. Mindent meg akart tudni a Maitlandekről, de nem ez volt az egyetlen indoka kíváncsiságának. Időre volt szüksége, hogy összeszedje magát. Úgy érezte, mintha valami útvesztőben tévelyegne, és egész testében reszketett. – Alex csak a névsornak csak egy részét mondta el – világosította fel Graham. – Szeretnek maguk egyáltalán valakit? – hitetlenkedett a lány. Az öreg megvonta a vállát. – Folytathatnánk? – türelmetlenkedett az atya. – Az atya, a fiú… – Meg fogom hívni látogatóba Millicent nénit és Herbert bácsit, Iain, és nem vagyok hajlandó a tanács elé állni az engedélyükért. – …és a szentlélek nevében… – folytatta a tisztelendő jóval emeltebb hangon. – Utána meg János királyt akarja majd meghívni – jósolta Duncan. – Azt már nem engedhetjük meg, kislány – morogta Owen. – Fogjátok meg egymás kezét, kérlek, és próbáljatok a szertartásra figyelni – kiáltotta Laggan atya, abban a reményben, hogy magára tudja vonni a figyelmüket. – Nem akarom, hogy János király idejöjjön – ellenkezett Judith, és lesújtó pillantást vetett az öregre, amiért ilyen szégyenletes dolgot feltételezett róla. – A nénikémet és a bácsikámat akarom. És meg is hívom őket. – Elfordult, és kikukucskált Graham mögül, hogy Iainre nézhessen. – Igen vagy nem, Iain? – Majd meglátjuk. Graham, Judithot veszem el, nem téged. Engedd el a kezét! Judith, gyere ide mellém! Laggan atya feladta, hogy legalább nagyjából fenntartsa a rendet, inkább folytatta a szertartást. Iain valamelyest figyelt rá, és azonnal beleegyezett, hogy Judith a felesége legyen. A lány nem volt ilyen készséges. Iain némi sajnálatot is érzett iránta. Szegény teremtés, annyira zavartnak látszott. – Judith, elfogadod Iaint férjedül? A lány Iainre pillantott, mielőtt válaszolt volna. – Majd meglátjuk. – Ez így nem lesz jó, leányom. Azt kell mondanod, hogy igen. – Valóban? Iain rámosolygott. – A nénikéd és a bácsikád szívesen látott vendégek minálunk. Judith visszamosolygott rá.

– Köszönöm. – Még mindig tartozol nekem a válasszal, Judith – figyelmeztette Laggan atya a lányt. – Beleegyezik abba, hogy szeretni fog és gondomat viseli? – Az isten szerelmére, hiszen eddig is ezt tette – türelmetlenkedett Brodick. – Iain, ha itt maradok, szándékomban áll néhány változtatást bevezetni. – Judith, mi úgy szeretjük a dolgokat, ahogy vannak – jegyezte meg Graham. – Nekem viszont nem tetszik egy-két dolog – jelentette ki a lány. – Iain, mielőtt elkezdenénk, szeretném, ha még valamit megígérnél – bökte ki végül Judith. – Mielőtt elkezdenénk? Hiszen már a közepén járunk… – magyarázkodott a pap. – Milyen ígéretről van szó? – érdeklődött Graham. – Lehet, hogy kell hozzá a tanács hozzájárulása is. – Ehhez nincs szükség a tanács hozzájárulására – nyugtatta meg Judith. – Ez teljesen személyes dolog. Iain? – Igen, Judith? Teremtőm, hogy mennyire szereti, amikor a férfi mosolyog! Halk sóhaj hagyta el az ajkát, majd közelebb intette magához a férfit, hogy a fülébe súghassa a kérését. Grahamnek hátrább kellett lépnie, hogy helyet adjon urának. Alighogy Iain lehajolt, mindenki más előrehajolt, hogy hallják, miről suttognak. De még így is csak találgattak. Bármit kért is a lány, az arcáról ítélve az alaposan meglepte Iaint. Ez érthető módon mindenki figyelmét felkeltette. – Ez fontos neked? – Igen. – Rendben van – bólintott a férfi. – Megígérem. Judith észre sem vette, hogy visszatartotta a lélegzetét, amíg a férfi beleegyezését nem adta. Most hangosan felsóhajtott. Szeme megtelt könnyel. Olyan boldog volt! A férfi nem nevette ki és nem vette sértésnek kérését. Még csak magyarázatot sem kért. Egyszerűen megkérdezte, hogy fontos-e neki, és amikor igennel válaszolt, azonnal beleegyezett. – Hallottál valamit, Graham? – kérdezte Alex olyan harsány suttogással, hogy azt a legtávolabbi sarokban is hallani lehetett. – Valamit az ivásról – suttogott vissza hasonló hangerővel az öreg. – Inni akar? – kiáltott csodálkozva Gelfrid. – Nem, én azt a szót csíptem el, hogy „berúgni” – szólt hozzá Owen is. – Miért akar a lány berúgni? – értetlenkedett Vincent. Judith próbálta visszafojtani nevetését. Inkább újból Laggan atyához fordult. – Igent fogok mondani, atyám – ígérte. – Elkezdhetnénk végre? – Úgy látom, a lánynak gondot okoz, hogy kövesse a szertartást – jegyezte meg Vincent.

Laggan atya elmondta a végső áldást, míg Judith azzal volt elfoglalva, hogy megrója Vincentet tiszteletlen megjegyzéséért. Az ő figyelmével ugyan nincs semmi gond, magyarázta hevesen. Addig nyaggatta az öreget, míg elérte, hogy az bocsánatot kérjen, majd Patrickhez fordult. – Elmenne, kérem, Frances Catherine-ért. Szeretném, ha mellettem állna a szertartás alatt. – Megcsókolhatod a menyasszonyt – jelentette be ekkor Laggan atya.

***

Frances Catherine nyugtalanul járkált föl s alá kunyhójukban, amikor Judith kinyitotta az ajtót és besétált. – Hála istennek, hogy itt vagy! Annyira aggódtam, hogy mi tarthat ilyen sokáig! Mondd el, mi történt! Jól érzed magad? Olyan sápadt vagy. Ugye nem bosszantottak fel? Elhallgatott, majd dühösen fújt egyet. – Ugye nem parancsoltak rád, hogy térj vissza Angliába? Judith leült az asztalhoz. – Ott hagytak – suttogta. – Ki hagyott ott? – Mindenki. Egyszerűen csak… elmentek. Még Iain is. Előbb megcsókolt, aztán ő is elment. Fogalmam sincs, hová mentek. Frances Catherine még soha nem látta ilyennek a barátnőjét. Judith mintha valami bódulatban lett volna. – Judith, megijesztesz. Kérlek, mondd el, mi történt! – Férjhez mentem. Erre Frances Catherine-nek le kellett ülnie. – Férjhez mentél? Judith csak bólintott. Kifejezéstelen arccal meredt a semmibe, és gondolatai még mindig a különös házasságkötés körül forogtak. Frances Catherine annyira meglepődött, hogy néhány percig szóhoz sem tudott jutni. Csak ült és bámulta barátnőjét. – Iain vett el? – Azt hiszem. – Mit értesz azon, hogy azt hiszed? – Graham kettőnk között állt. Lehet, hogy az ő felesége lettem. Nem, mégiscsak Iain lesz az. Ő csókolt meg utána… Graham nem csókolt meg. Frances Catherine-nek fogalma sem volt, mihez szóljon ehhez a hírhez. El volt ragadtatva, hiszen ez

azt jelentette, hogy barátnőjének soha többé nem kell visszatérnie Angliába. Ugyanakkor dühös is volt. Először az utóbbi érzelemre koncentrált. – Miért kellett ennyire sietni? Ezek szerint nem voltak virágok sem? Nem házasodhattatok össze egy kápolnában, mert nálunk nincs ilyen. A fenébe, Judith, ragaszkodnod kellett volna hozzá, hogy Iain rendesen csinálja a dolgot! – Nem tudom, miért volt ennyire sietős – ismerte be Judith. – De Iainnek biztosan megvolt rá az oka. Kérlek, emiatt ne izgasd magad! – Ott kellett volna lennem – siránkozott Frances Catherine. – Így igaz, ott kellett volna lenned. Újabb perc telt el néma csendben, mielőtt Frances Catherine megszólalt volna. – Örülsz ennek a házasságnak? Judith megvonta a vállát. – Gondolom, igen. Könnyek szöktek Frances Catherine szemébe. – Megérdemelted volna, hogy valóra váljon az álmod. Judith tudta, miről beszél barátnője. Megrázta a fejét, és próbálta megnyugtatni Frances Catherine-t. – Az álmok kislányoknak valók, hogy legyen mit egymás fülébe suttogni. Általában nem szoktak valóra válni. Felnőtt nő vagyok már, Frances Catherine. Nem álmodozom lehetetlen dolgokról. De barátnője nem tágított. – Elfelejted, Judith, hogy kivel beszélsz. Jobban ismerlek, mint bárki más a világon. Tudom, hogy milyen szörnyű életed volt boszorkány természetű anyáddal és a részeges nagybátyáddal. Tudok a fájdalomról és magányodról. Az álmaid pajzsként védtek meg a téged ért sértésektől. Hiába mondod nekem, hogy az csak képzelődés volt, és már nem is számítanak! Én tudom, hogy mennyire fontosak. Hangja elcsuklott, de erőt vett magán és folytatta. – Az álmaid mentettek meg a kétségbeeséstől. Ne tégy úgy, mintha nem lennének fontosak! Nem hiszek neked! – Frances Catherine, kérlek, légy belátással! – könyörgött Judith elkeseredetten. – Nem volt mindig olyan borzasztó az életem. Millicent néni és Herbert bácsi ellensúlyozta a nehéz hónapokat. Különben is, akkor még nagyon fiatal voltam, és mindenféle ostobaságról álmodoztam. Elképzeltem, hogy milyen lesz az esküvőm napja. Az apám is ott volt, emlékszel? Úgy tudtam, hogy halott, mégis úgy képzeltem el, hogy ott áll mellettem a kápolnában. Az uram pedig olyan boldog lesz, hogy örömkönnyeket sír majd. Most őszintén, el tudod képzelni, hogy Iain örömkönnyeket sírjon a láttomra? Erre már Frances Catherine is elmosolyodott. – Az én uramnak is sírnia kellett volna az álmaim szerint. Patrick azonban nem sírt, csak majd felfalt a tekintetével.

– Soha többé nem kell találkoznom az anyámmal – súgta halkan, mire Frances Catherine bólintott. – És engem sem kell többé elhagynod. – Azt akarom, hogy örülj neki! – Rendben. Örülök. Most pedig meséld el, hogy pontosan mi történt! Minden részletet hallani akarok! Judith teljesítette barátnője kérését. Mire mindent felidézett, Frances Catherine már hangosan kacagott. Judithnak némi gondot okozott, hogy mindenre pontosan visszaemlékezzen, és folyamatosan szabadkozott. Azzal magyarázta hiányos emlékeit, hogy minden olyan zavaros volt. – Megkérdeztem Iaint, hogy szeret-e – mesélte barátnőjének. – Nem válaszolt, de erre csak akkor jöttem rá, amikor a végén megcsókolt. Azt mondta, kíván engem. Beszélni akartam neki az apámról is, de nem engedte. Azt mondta, nem számít. Hogy hagyjam a múltat. Ezek voltak a szavai. Megpróbáltam, de azt hiszem, elszántabbnak kellett volna lennem. Frances Catherine hölgyhöz egyáltalán nem illő horkantást hallatott. – Nehogy apád miatt kezdj aggódni! Soha többé nem beszélünk róla, és akkor senki nem fogja megtudni. Judith bólintott. – Megkértem Iaint, hogy két dolgot ígérjen meg nekem. Az egyik, hogy meghívhatom Millicent nénit és Herbert bácsit látogatóba. – És a másik? – Hogy soha nem rúg be a jelenlétemben. Frances Catherine szeme megtelt könnyel. Neki soha nem jutott volna eszébe ilyesmit kérni Patricktől, de nagyon is jól megértette Judith indítékait. – Amióta itt élek, még soha nem láttam Iaint részegnek. – Meg fogja tartani az ígéretét – suttogta Judith, majd halkan felsóhajtott. – Kíváncsi vagyok, hogy fogok ma éjjel aludni. – Iain biztosan érted jön, és magával visz. – Mi ütött belém? – Szereted. – Igen. – Ő is biztosan szeret. – Remélem, hogy így van. Hiszen semmit nem nyer ezen a házasságon. Szeretnie kell. – Aggódsz a ma éjszaka miatt? – Egy kicsit. Te izgultál az elsőnél? – Én sírtam. Valami oknál fogva ezt a beismerést mindkét nő roppant mulatságosnak találta. Patrick és Iain léptek

be az ajtón, és mindketten elmosolyodtak, hogy az asszonyokat nevetni látták. Patrick szerette volna tudni, mi a vidámságuk oka, ám amikor megkérdezte, Judith és Frances Catherine még nagyobbat kacagtak. Patrick végül feladta, hogy megtudjon valamit. A nőkön nem lehet kiigazodni, döntötte el. Iain Judithra függesztette tekintetét. – Miért vagy itt? – El akartam mesélni Frances Catherine-nek, hogy mi történt. Mi összeházasodtunk, ugye? – Azt hiszi, hogy talán Grahamhez ment feleségül – mondta Frances Catherine Patricknek. Iain megcsóválta a fejét. Odament újdonsült asszonyához. Judith nem nézett rá, mióta beléptek öccsével a kunyhóba, és ez zavarta. – Ideje hazamennünk. Judith remegett izgalmában. – Csak összeszedek néhány holmit – mondta, és lehajtott fejjel indult a paraván mögé. – Hová haza? – Oda, ahol összeházasodtatok – világosította fel Patrick. A paraván mögött nyugodtan elfintorodhatott. Senki sem látta. Sejtette, hogy abban a ronda toronyban kell majd élnie, de ez sem zavarta. Iain ott él, és csak ez számít. Judith hallotta a két fivér beszélgetését, miközben becsomagolta a legszükségesebb holmikat. A többiért ráér másnap eljönni. Csak nehezen tudta összehajtogatni hálóingét, és meglepve vette tudomásul, hogy remeg a keze. Befejezte a pakolást, de nem hagyta el a kis hálófülkét, amelyet most szinte személyes szentélyének érzett. Csak most kezdte felfogni, hogy milyen jelentőséggel bírnak az aznap történtek. Leült az ágy szélére és lehunyta a szemét. Férjes asszony volt. Szíve hirtelen hevesen dobogni kezdett, és a lélegzete is elakadt. Tudta, hogy ezek a pánik első jelei, és igyekezett megnyugodni. Édes istenem, mi lesz, ha hibát követett el? Minden olyan gyorsan történt! Iain szereti őt, nem igaz? Nem számít, hogy nem mondta ki. El akarta venni őt, pedig semmit nem kap ettől a házasságtól, csak egy feleséget. Milyen más oka lehetne, mint a szerelem? És mi lesz, ha nem tud beilleszkedni ezek közé az emberek közé? Ha soha nem fogadják be? Judith végül a legfontosabb problémájára összpontosított. Mi van, ha nem lesz belőle jó feleség? Hiszen fogalma sincs róla, hogyan kell egy férfinak örömet szerezni az ágyban. Iain tudja, hogy ő tapasztalatlan. Az ő dolga lesz, hogy megtanítsa. De mi van, ha ő az a fajta nő, akit nem lehet tanítani? Nem akarta, hogy a férfi azt gondolja róla, kevesebbet ér, mint a többi asszony. Abba belehalt volna. – Judith? A férfi hangja alig volt több suttogásnál, Judith mégis összerezzent. Iain észrevette. Mint ahogy észrevette azt is, hogy menyasszonya az ájulás határán van. Nyilvánvaló volt, hogy Judith fél. Iain úgy vélte, pontosan érti, miért. – Már elkészültem, mehetünk – szólalt meg a lány remegő hangon.

De nem mozdult. Kis csomagja ott feküdt az ölében, és ő görcsösen kapaszkodott bele, mint valami mentőövbe. Iain elfojtotta mosolyát, odament asszonyához és leült mellé. – Miért ülsz itt? – Csak elgondolkodtam. – Min? Judith nem felelt, nem is nézett rá. Tekintetét makacsul a földre szegezte. Iain nem sürgette. Elhatározta, úgy tesz, mintha tengernyi idejük lenne. Néhány percig némán ültek egymás mellett. Judith hallotta Frances Catherine suttogását, amint férjével beszél, és kihallotta a „virág” szót is. Kitalálta, hogy barátnője az esküvői díszek hiánya miatt panaszkodik. – Lehetséges, hogy ma este fürdőt vegyek? – Igen. A lány bólintott. – Nem kellene már mennünk? – Befejezted a gondolkodást? – Igen, köszönöm. Iain felállt, Judith követte a példáját, majd odaadta neki összekészített holmiját. A férfi megfogta a kezét, és az ajtó felé indultak. Frances Catherine elállta az útjukat. Ott akarta tartani őket vacsorára. Mivel minden készen állt, Iain beleegyezett. Judithnak egy falat sem ment le a torkán, olyan ideges volt. Iainnek nem volt ilyen gondja. Öccsével együtt úgy estek neki az ételnek, mint akik éppen most fejezték be a negyvennapos nagyböjtöt. Alaposan belakmároztak. Iainnek nem volt kedve ott maradni egy kis vacsora utáni fecsegésre, ahogy Judithnak sem. Két a kézben sétáltak fel a kastélyhoz. Sötét volt odabent. Iain felvezette asszonyát az emeletre. Hálószobája a lépcsőfordulótól balra helyezkedett el, rögtön az első ajtó volt a keskeny folyosón. Kellemes meleg fogadta odabent. Az ajtóval szemben lévő kandallóban lobogott a tűz. Iain ágya az ajtótól balra levő fal mellett állt és jókora helyet foglalt el. Az ágyat puha takaró borította, színe megegyezett a klán színeivel. A fal melletti kis szekrényen két gyertya állt. Csak egyetlen szék volt a szobában, a kandalló mellett. A szemközti falat egy jóval nagyobb szekrény foglalta el, tetején díszesen faragott, aranyszegélyű doboz állt. Iain nyilván nem kedveli a zsúfoltságot, gondolta Judith. Szobája gyakorlatiasan, célszerűen volt berendezve, hűen tükrözve lakója egyéniségét. Hatalmas fadézsa állt közvetlenül a kandalló előtt. Vizéből pára szállt fel. Iain már azelőtt intézkedett a fürdőről, hogy ő kérte volna. A férfi az ágyra dobta Judith holmiját. – Van még valamire szükséged?

Arra, hogy ne féljen. De ezt nem mondhatta el neki. – Nem, köszönöm. Judith a szoba közepén állt, két kezét összefonta maga előtt, és magában imádkozva várta, hogy a férfi magára hagyja. Szeretett volna egyedül lenni fürdés közben. Iain csodálkozott, miért nem kezd már a fürdéshez a lány. – Segítsek levetkőzni? – ajánlkozott. – Nem – tiltakozott Judith, megrémülve az ötlettől. – Még emlékszem rá, hogyan kell – tette hozzá valamivel nyugodtabb hangon. A férfi bólintott, majd intett neki, hogy menjen oda hozzá. Judith egy pillanatig sem tétovázott. Odasietett és egy lépésnyire megállt előtte. Iain örült, hogy a lány nem rezzen össze, amikor érte nyúlt. Haját hátrasimította a vállára, ujjai végigvándoroltak a ruha kivágásán, hogy végén megfogják a láncot. Iain egy szót sem szólt, míg levette asszonya nyakából a láncot a gyűrűvel együtt. – Emlékszel az ígéretekre, melyeket ma tettem neked? Judith bólintott. Édes istenem, csak nem azt akarja mondani, hogy meggondolta magát? A férfi látta arcán a rémületet és megrázta a fejét. – Soha nem szegtem még meg a szavam, Judith, és most sem áll szándékomban. – Sejtése beigazolódott. A félelem azonnal eltűnt a lány tekintetéből. – Ha jobban ismernél, nem aggódnál emiatt. – De még nem ismerlek jobban – suttogta Judith, mintegy bocsánatkérésként a viselkedésére. – Én is szeretném, ha megígérnél nekem valamit – kérte a férfi, és felesége kezébe ejtette a láncot a gyűrűvel. – Nem akarom, hogy ez rajtad legyen az ágyban. Ez inkább parancsnak hangzott, mint kérésnek, és a férfi nem is fűzött hozzá magyarázatot. Judith már meg akarta kérdezni, hogy miért kér tőle ilyen ígéretet, de meggondolta magát. Iain sem kért tőle magyarázatot, hogy miért ne igya le magát a jelenlétében. Megérdemli, hogy ugyanolyan bizalommal legyen iránta. – Rendben. A férfi elégedetten bólintott. – Akarod, hogy eldobjam? – Nem. Tedd oda! – mutatott a szekrény tetején álló kis dobozra. – Senki nem fogja bántani. A lány gyorsan engedelmeskedett. – A brossomat is idetehetem, amelyet Millicent nénikémtől kaptam? – kérdezte. – Nem szeretném elveszíteni. Nem kapott választ. Judith megfordult, és látta, hogy Iain már elhagyta a szobát. Egy hang nélkül. Judith a fejét csóválta. Beszélni kell férjurával erről az otromba szokásról, hogy váratlanul és észrevétlenül eltűnik a színről. Mivel fogalma sem volt, mennyi ideig szándékozik távol lenni, gyorsan fürödni kezdett. Először nem

akarta megmosni a haját, de aztán meggondolta magát. Iain akkor nyitott be, amikor Judith a rózsaillatú szappant öblítette ki a hajából. Futó pillantást vetett az asszony aranyló bőrére, majd behúzta maga mögött az ajtót. Nekidőlt a falnak, és várta, hogy a lány befejezze a fürdést. Nem akarta zavarba hozni. Ám úgy tűnt, a nő órákig képes fürdeni. Végül elsétált a jókora távolságra levő vízgyűjtő medencéhez, megmosdott, majd lassan visszasétált, arra számítva, hogy asszonya már az ágyban várja. Várt még egy negyedórát, majd ismét benyitott. Judith a kandalló előtti pokrócon ült és a haját szárította. Csinos, fehér hálóing volt rajta, hozzáillő köntössel. Maga volt a megtestesült szépség kipirult arcával, aranylón csillogó hajával. Iain az ajtófélfának dőlt, és néhány percig némán bámulta a lányt. Szíve összeszorult. Judith immár az asszonya, hozzá tartozik. Elégedettség járta át, s ez magát is meglepte. Az egész olyan volt, mintha a sors rendelte volna így. Nem is értette, miért hadakozott olyan sokáig ellene. Miért kínozta magát azzal, hogy távol maradjon a lánytól? Attól a pillanattól kezdve, amikor először megcsókolta, tudnia kellett volna. El kellett volna fogadnia az igazságot. A szíve mélyén mindig is tudta, hogy soha nem engedi át más férfinak. Miért tartott ilyen sokáig, hogy agya is elfogadja ezt? Végül arra a következtetésre jutott, hogy a szívügyek roppant bonyolult dolgok. Emlékezett rá, hogyan kérkedett Patrick előtt, hogy számára az egyik asszony olyan, mint a másik. Most értette csak meg, hogy elbizakodottságában micsoda ostobaságot mondott. Csak egy asszony létezett számára: Judith! Iain megrázta magát, hogy megszabaduljon az őrült gondolatoktól. Harcos volt, és az igazi harcos nem foglalkozik ilyen jelentéktelen dolgokkal. Megfordult, kiment a folyosóra, és nagyot füttyentett. Az éles hang visszhangot vert a lépcsőkön. Iain visszament a szobába és a kandallóhoz sétált. Nekidőlt a kandallópárkánynak alig kétlépésnyire asszonyától, és lehúzta a csizmáját. Judith meg akarta kérdezni tőle, miért hagyta nyitva az ajtót, ám ekkor három férfi sietett be a szobába. Biccentettek uruknak, majd átvágtak szobán, és felemelték a kádat. Szándékosan nem néztek Judithra, míg kicipelték a súlyos fadézsát. Iain követte őket. Éppen becsukta volna az ajtót, amikor valaki a nevét kiáltotta. Nagyot sóhajtott, és ismét kiment a szobából. Közel egy óráig nem tért vissza. A kandallóból áradó meleg elálmosította Judithot. Haja már majdnem megszáradt. Felállt, visszatette fésűjét a kandallópárkányra, és az ágyhoz ment. Éppen levette köntösét, amikor Iain ismét belépett. Becsukta maga mögött az ajtót, elreteszelte, majd ledobta magáról a plédet. Alatta semmit nem viselt.

Judith úgy érezte, mentem meghal szégyenében. A főgerendára emelte tekintetét, de előtte még volt ideje végigmérni a férfit. Nem csoda, hogy Frances Catherine sírt a nászéjszakáján. Ha Patrick nagyjából Iaint formázta – márpedig valószínűleg így volt –, akkor nagyon is megértette barátnőjét. Hiszen az ő tekintete is elhomályosult. Istenem, erre egyáltalán nem készült fel! Mégiscsak hibát követett el! Nem, még nem áll készen a bizalmas együttlétre. Még nem ismeri eléggé a férfit… soha nem lett volna szabad… – Minden rendben lesz, Judith. A férfi ott állt közvetlenül előtte, de ő nem mert ránézni. Iain megfogta a vállát, és gyengéden megszorította. – Hidd el, minden rendben lesz. Ugye megbízol bennem? Hangja tele volt gyengédséggel, de ez nem segített. Judith vett néhány mély lélegzetet, hogy megnyugodjon. Ez sem segített. Akkor a férfi átkarolta és szorosan magához ölelte. Judith halkan felsóhajtott, és megnyugodott végre. Minden rendben lesz. Iain nem fog fájdalmat okozni neki, mert szereti. Hátrahúzódott kissé, hogy a férfi szemébe nézhessen. Melegség áradt a tekintetéből, ugyanakkor huncut szikrák csillogtak benne. – Ne félj! – suttogta megnyugtató hangon. – Honnan tudod, hogy félek? Iain mosolygott. A „félelem” nem a legjobb szó, gondolta. A „rémült” sokkal találóbb, döntötte el. – Ugyanazzal az arckifejezéssel nézel rám, mint azon az éjjelen, amikor megmondtam, hogy Isabelle szeretné, ha segítenél neki világra hozni a fiát. Judith a férfi mellkasára fordította tekintetét. – Nem akartam segíteni, mert attól féltem, hogy nem leszek rá képes… Iain, most is így érzem. Nem hiszem, hogy akarnám. Tudom, hogy minden rendben lesz, de inkább mégse… Judith nem fejezte be vallomását, inkább visszabújt a férfi karjai közé. Iain örült, hogy a lány őszinte hozzá, ugyanakkor aggódott is. Még soha nem hált szűz lánnyal, és egészen addig a pillanatig fel sem ismerte, mennyire fontos számára, hogy a lehetőségekhez képest megkönnyítse a lány számára az első alkalmat. Időre, türelemre, de főleg rengeteg kitartásra lesz szüksége. – Mitől félsz pontosan? – kérdezte Iain. Judith nem válaszolt. Egész testében remegett, és a férfi tudta, hogy nem a hidegtől. – A fájdalom elkerülhetetlen, de ha… – Nem a fájdalomtól félek – bökte ki Judith, ettől Iain még inkább zavarba jött. – Akkor mitől félsz? – kérdezte, s miközben a válaszra várt, simogatni kezdte asszonya hátát. – Egy férfinak mindig megy… tudod – dadogta. – De vannak olyan nők, akiknek nem, és én is ilyen

vagyok… Csalódást fogok neked okozni. – Nem fogsz. – De én azt hiszem, hogy igen – suttogta Judith. – Azt hiszem, én is olyan vagyok, aki képtelen rá, Iain. – Képes vagy rá – jelentette ki a férfi magabiztosan. Nem tudta ugyan biztosan, miről beszél a lány, de érezte, hogy milyen fontos ez neki, és hogy szüksége van férje bizalmára. Végül is, kettejük közül ő volt a tapasztalt, és tudta, hogy asszonya el fogja hinni, bármit is mond neki. Tovább simogatta a hátát. Judith lehunyta a szemét, és élvezte a becézgetést. Iain a világ legfigyelmesebb férfija. Hogyan is nem szeretné, amikor ilyen gyengéden bánik vele? Judith hamarosan túljutott félelmén. Még mindig ideges volt egy kicsit, de úgy hitte, ez természetes ilyenkor. Mély lélegzetet vett, majd elhúzódott Iaintől. Nem mert ránézni, és azt tudta, lángvörös az arca, de ezen nem tudott segíteni. Lassan emelte fel hálóingét, majd a fején keresztül lehúzta, és az ágyra hajította. Nem hagyott időt a férfinak, hogy alaposabban is kigyönyörködje magát benne. Abban a pillanatban, amikor megszabadult a hálóingtől, visszasietett Iain karjaiba. A férfi megremegett. – Nagyon jó érzés, amikor hozzám simulsz – suttogta érzelemtől fűtött hangon. De Judith úgy érezte, hogy ez sokkal több, mint egyszerűen jó. Nagyszerű érzés volt. Szégyellős, elakadó hangon ezt meg is mondta Iainnek. A férfi megpihentette állát asszonya feje búbján. – Csodálatos vagy, Judith! – Hiszen még nem is csináltam semmit… – Nem is kell semmit csinálnod – magyarázta Iain. Judith hallotta a vidámságot férjura hangjában, mire ő is elmosolyodott. Azzal, hogy nem siettette, Iain segített neki túljutni zavarán. Tudta, hogy ez volt a férfi célja, és szándékosan viselkedik így, de most ez sem számított. Ura figyelmessége mély hálával töltötte el. Lassan az sem feszélyezte már, hogy minduntalan elpirul. Igaz, a férfi keményen nekifeszülő férfiasságából áradó forróság kissé aggasztotta, de Iain egyáltalán nem volt követelőző, inkább gyengéd, csodálatosan gyengéd. Cirógatása nyomán lassan elmúlt a reszketése is, és nem kellett sok idő ahhoz, hogy egész aggodalmát értelmetlennek lássa. Szerette volna ő is megérinteni a férfit. Lazított görcsös szorításán, majd mintegy próbaképpen megcirógatta a férfi széles vállát, végigsimította a hátán, és végül megérintette a combját. Iain bőrének érintése olyan volt, mintha forró acélhoz ért volna. Mennyire más volt a teste, bőre, mint az övé! Csodálkozva fedezte fel az izgalmas különbségeket. A férfi izmai feszes kötélként fonódtak egymásba felső karján. Judith gyengének és törékenynek érezte magát mellette. – Olyan erős vagy, Iain, én pedig olyan gyenge. Különösnek tűnik, hogy képes leszek örömet szerezni neked.

A férfi nevetett. – Nem vagy gyenge. Lágy és selymes vagy, és roppant csábító. Judith elpirult a dicsérő szavak hallatán. Arcát a férfi mellék dörzsölte, és mosolyogva élvezte, ahogy a szőrszálak az orrát csiklandozzák. Lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta a lüktető eret a férfi nyakán. – Szeretlek megérinteni téged – ismerte be. Maga is meglepődött saját vallomásán. Iaint azonban nem érte váratlanul. Már észrevette, hogy Judith kívánja őt, ahogy ő is kívánta a lányt. Asszonya egyik legvonzóbb tulajdonsága az volt, hogy szerette megérinteni, cirógatni, megfogni őt, amikor csak lehetséges volt. Eszébe jutott, hányszor fogta meg a lány a kezét, vagy ahogy karját végigsimította, miközben lehordta valamilyen tettéért, amellyel nem értett egyet. Judith gátlásainak többsége eltűnt, amikor vele volt… de csak, ha vele volt. Iain megfigyelte, milyen visszafogottan viselkedett a lány a harcosokkal, míg úton voltak. Természetesen udvarias és kedves volt, de arra vigyázott, hogy egyik se érinthesse meg. Sosem tudott ellazulni, amikor Alexszel kényszerült lovagolni, de az ő karjaiban még el is aludt. Tökéletesen megbízott benne, és ez Iain számára legalább olyan fontos volt, mint hogy a lány szereti. Mert Judith tiszta szívéből szerette. – Judith! – Igen? – Készen állsz rá, hogy ne bujkálj többé előlem? A lány majdnem elnevette magát. Valóban rejtegetni próbálta a testét a férfi elől, de az végig átlátott szándékán. Kibontakozott az öleléséből és hátralépett. Majd ura szemébe nézett, és lassan bólintott. Neki van a világon a legcsodálatosabb mosolya, gondolta Judith, miközben urát nézte. Neki van a világon a legcsodálatosabb teste, gondolta Iain, miközben asszonyát bámulta. Mintha szobrász vésője faragta volna ki a feje búbjától a lábujja hegyéig. Ha nem érintheti meg hamarosan, ha nem teheti teljesen magáévá, abba beleőrül, ebben biztos volt. Egyszerre nyúltak egymás felé. A lány átkarolta a férfi nyakát, aki megragadta a fenekét és magához húzta. Majd lehajolt és megcsókolta, forró és izgató csókkal, melytől mindkettőjüknek elakadt a lélegzetük. Nyelve felfedezte és megízlelte az édes ízeket, melyeket a lány szája kínált. Mély, elégedett hörgés szakadt fel belőle, amikor a lány az ő szerelmi játékát utánozva nyelvét az övéhez érintette. Judith térde megroggyant, teste elgyengült. Iain szorosan tartotta, hogy megóvja az eleséstől, miközben megfordult, hogy lehúzza a takarót az ágyról. Judith nem akarta, hogy abbahagyja csókjait. Amikor a férfi nem teljesítette elég gyorsan a kívánságát, belekapaszkodott a hajába és magához húzta a fejét. A férfinak tetszett a merészsége. Tetszettek neki azok az apró nyögések is, amelyek elhagyták a lány

ajkát. A karjába ölelte kedvesét, és az ágy közepére fektette. Nem hagyott neki időt arra, hogy újra aggodalmaskodni kezdjen. Ráborult, és egyik lábával szétfeszítette combjait. Könyökével támasztotta meg súlyát, teste teljesen beborította a lány testét. Soha életében nem volt még ennél csodálatosabb élménye! A lány reagálása elmosta azon szándékát, hogy lassan haladjon, felkészítse szerelmét a várható betörésre. Minden önuralmára és erejére szüksége volt, hogy odafigyeljen arra, amit csinál, hogy mikor és hogyan érintse meg ahhoz, hogy asszonya ne legyen képes másra figyelni, mint az őt átjáró gyönyörre. Judith kis híján lehetetlenné tette gondosan felépített tervét. Nyugtalanul mozgott, fészkelődött a karjai között, az őrületbe kergetve ezzel Iaint. Újra megcsókolta. Hosszú, forró és nedves csókja csak még jobban felkorbácsolta a vágyát. Végül elszakította száját a lány ajkától, és elindult lefelé a testén, hogy megízlelje a puha keblek közti csábító völgyet. Ujjai becézgették, simogatták, izgatták a kívánatos halmokat, majd amikor már nem bírta tovább, óvatosan a szájába vette az egyik mellbimbót, és szopogatni kezdte. A lány úgy érezte, mindjárt felrobban. A nyers élvezet ostorként vágott végig testén, és minden ízében remegni kezdett. Úgy érezte, nem bírja tovább elviselni az édes kínzást. Belekapaszkodott a férfi vállába, lehunyta szemét, és átadta magát a mindent elsöprő élménynek, melyben kedvese részesítette. Iain remegett a vágytól, hogy magáévá tehesse. Érezte, hogy tudatára lassan köd borul. A vágy, hogy végigkóstolja mindazokat az élvezeteket, melyeket asszonya tartogat számára, elhomályosított minden más megfontolást. Ujjai ösvényt húztak a has lágy bőrén, majd finoman behatoltak két combja közé és szelíden szétnyitották. Lehajolt és megcsókolta a puha pihékkel borított háromszöget, mely szüzességét rejtette. – Iain, ne… – De igen. Megpróbálta eltolni magától, de Iain szája rátapadt a vágytól lüktető, érzékeny forróságra, és nyelve – édes istenem! – a nyelve izgató játékba kezdett, amitől olyan heves szenvedély ébredt benne, hogy teljesen megfeledkezett a tiltakozásról. Csípője ösztönösen megemelkedett még több gyönyört követelve. Körmét az izmos vállba mélyesztette. Soha nem gondolta volna, hogy egy férfi ilyen bensőségesen tud szeretni egy nőt, de már egy csepp döbbenetet vagy zavart sem érzett. Ő is meg akarta érinteni a férfit ugyanilyen bensőséges módon. Meg akarta ízlelni, de valahányszor megmozdult, a férfi erősített szorításán, és valósággal odaszegezte az ágyhoz. Iain az oldalára fordult, és ujját lassan, finoman bevezette asszonya testébe. Hüvelykujja gyengéden megérintette a redők közt meghúzódó érzékeny pontot, ám Judith szenvedélyes reagálásától kis híján elvesztette az önuralmát. Soha nem volt még dolga olyan nővel, aki ekkora féktelenséggel és ilyen őszintén válaszolt volna közeledésére. Judith annyira megbízott benne, hogy minden gátlását levetette.

Önként, szerelmesen kínálta fel testét, és Iain inkább meghalt volna, minthogy előbb jusson a csúcsra asszonyánál. Judith fontosabb, mint saját vágyai… még ha belepusztul is. A férfi iránti szerelme lesz halálának okozója. Ez volt Judith utolsó értelmes gondolata. Talán ki is mondja, kiáltja, sikoltja, de nem volt abban az állapotban, hogy felfogja, mit tesz vagy mond. Úgy érezte, minden darabokra hull a belsejében. A férfi nevét sikoltotta, mire Iain is önuralma végére ért. Érezte, hogy remeg a lány teste, és szélesebbre tárta a lány combjait, majd közéjük térdelt. – Ölelj át, szerelmem! – suttogta vágytól rekedt hangon. Előrehajolt, szája a lány ajkára tapadt, miközben megragadta csípőjét, hogy mozdulatlanságra bírja. Vágyai kapujánál habozott egy-két másodpercig, majd lassan beléhatolt. Óvatosan haladt előre, míg eljutott a kedvese szüzességéig. Fájdalmat okozott neki, de Judith úgy vélte, ez még nem elviselhetetlen. A férfi csókjai feledtettek vele minden mást. A belsejében fokozódó nyomás fájdalmasabbá vált, és ő nyugtalanul fészkelődött, hogy enyhítsen valahogy az édes gyötrelmen. Iain fogai megcsikordultak a testén végighullámzó gyönyörtől és a tudattól, hogy mindjárt fájdalmat fog okozni szerelmének. Végül egyetlen erőteljes mozdulattal átszakította ártatlansága utolsó falát. Judith felsikoltott a meglepetéstől és a hirtelen fájdalomtól. Azt hitte, a férfi kettészakította. Úgy is érezte magát, mint akit kettétéptek. A vágy ködfátyla tovalebbent, és ő sírva könyörgött a férfinak, hogy hagyja békén. – Ez nem tetszik – suttogta. – Csitt, édesem! – nyugtatta halkan a férfi. – Minden rendben lesz. Ne mozogj! A fájdalom enyhülni fog. Ó, istenem, Judith, próbál meg nem mozdulni! Dühösnek és szerelmesnek is hallotta egyszerre, de képtelen volt felfogni, hogy mit mondott neki. A fájdalom lüktetve sajgott benne, de jelentkezett egy másik érzés is. Soha nem tapasztalt hasonlót. Összekeveredett a fájdalommal, és ez még inkább megzavarta. Iain a súlyával rabul ejtette, az ágyhoz szegezte asszonyát. Mély lélegzetet vett, hogy visszanyerje önuralmát. Szerelme annyira forró és feszes volt, hogy semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy újra és újra beléhatoljon, megostromolja és kielégítse saját vágyát. Könyökére támaszkodva felemelkedett, ráhajolt és újra megcsókolta. Mindenáron szeretett volna időt adni a lánynak, hogy hozzászokjon, és féregnél is alantasabb érezte magát, amikor meglátta a kedvese szeméből patakzó könnyeket. – Istenem, Judith, annyira sajnálom! Fájdalmat kellett okoznom, de én… A férfi tekintetéből áradó aggodalom sokkal jobban megnyugtatta, mint a félig eldadogott bocsánatkérés. Judith felemelte kezét, és megsimogatta férjura arcát. Keze reszketett. – Minden rendben lesz – ígérte ugyanazokkal a szavakkal, mint a férfi néhány perccel azelőtt. – Már nem is fáj. A férfi tudta, hogy nem mond igazat. Megcsókolta a homlokát, az orrát, végül hosszú és forró

csókkal ejtette rabul a száját Keze összeforrt testük közt kalandozott, és simogatni kezdte a lány legérzékenyebb, legforróbb pontját. A gyengéd becézéstől ismét feléled a vágya. Iain újra mozogni kezdett, először lassan, majd amikor meghallotta asszonya kéjes nyögését, egyre gyorsabban. Mégis képes volt megtartani önuralmának azt a vékony fonalát, melyet mindig megőrzött, amikor más nőkkel volt együtt, de Judith egyetlen mondatával át tudta vágni ezt a szálat. – Szeretlek, Iain. A szenvedély elsöpörte a józan észt és átvette teste felett az uralmat. Egyre mélyebbre hatolt, erőteljes lökésekkel tört előre a végső kielégülés felé. A lány megemelte csípőjét, hogy még többet követeljen. Nem hagyta többé, hogy gyengéd legyen hozzá. Körmei a férfi vállába vájtak, egyre többet és többet követelve a hihetetlen gyönyörből. Iain a lány nyakához nyomta arcát, és fogcsikorgatva küzdött a fehéren izzó, minden porcikáját elborító gyönyörrel. A belsejét feszítő nyomás szinte elviselhetetlenné vált. És amikor azt hitte, belepusztul az érzékeit elárasztó kéjbe, a férfi még erősebb, még követelőzőbb lett. Judith próbálta megérteni, mi történik vele, Iain azonban nem hagyta. Hirtelen rémület fogta el. Úgy érezte, mintha elméje különvált volna testétől és lelkétől. – Iain, én nem… – Csitt, szerelmem! – suttogta a férfi. – Csak szoríts erősen! Majd én vigyázok rád. Ekkor Judith agya elfogadta azt, melyet szíve már rég tudott, és behódolt a férfinak. Élete legvarázslatosabb élménye volt. Soha nem érzett gyönyör járta át. Teste megfeszült, belekapaszkodott kedvesébe, és hagyta, hogy magával ragadja a férfi szenvedélye. Amint Iain megérezte, hogy asszonya kielégülten elernyed karjai között, ő maga is a csúcsra ért. Hangos nyögéssel ültette el magját szerelme testében, majd ő is megadta magát. Elégedett mordulással omlott a lányra. Szerelmeskedésük illata betöltötte a szobát, az imént átélt közös csodára emlékeztetve. Iain szíve vadul dobogott, és annyira megdöbbentette saját behódolása asszonyának, hogy moccanni sem tudott. Legszívesebben örökké így maradt volna, összekapcsolódva szerelmével. Judith a vállát simogatta, és időről-időre kéjesen felsóhajtott. Iain azt kívánta, bárcsak sohasem érne véget ez az együttlét. Tökéletes elégedettséget érzett. Judithnak sokkal tovább tartott, hogy magához térjen. Úgy tűnt, nem tud betelni a férfi testével. Száz és száz kérdést szeretett volna feltenni neki. Az első, és egyben a legfontosabb természetesen az volt, hogy sikerült-e kielégítenie? Megbökte a vállát, hogy magára vonja a figyelmét. Iain úgy vélte, azt akarja jelezni, hogy túl nehéz. Azonnal legördült róla, de a lány vele tartott.

A férfi lehunyt szemmel feküdt. – Iain, örömet szereztem neked? A férfi elégedetten elvigyorodott. Ez Judithnak nem volt elég. Hallani akarta a választ. Iain kinyitotta a szemét, és látta, hogy asszonya aggodalmas tekintettel nézi őt. – Hogyan kételkedhetsz abban, hogy örömet szereztél-e? Nem hagyott időt neki, hogy észérveket keressen. Átkarolta, magához ölelte és szenvedélyesen megcsókolta. – Ha még ennél is több örömet szereztél volna, tán bele is halok. Most már elégedett vagy? Judith lehunyta szemét, és fejét a férfi álla fúrta. Tökéletesen elégedett volt.

Tizenegyedik fejezet Judith nem aludt sokat aznap éjjel. Iain állandóan felébresztette. Nem szándékosan tette, de valahányszor megfordult, az asszony felébredt. Igyekezett egyre távolabb húzódni a férfitól, de az rögtön elfoglalta a felszabaduló helyet, míg végül Judith a szó szoros értelmében az ágy szélére szorult. Végül valamivel pirkadat előtt sikerült elszunnyadnia. Néhány perccel később Iain a karjához ért. Judith villámgyorsan felült és hatalmasat sikoltott. A frászt hozta a férfira. Iain kipattant az ágyból, és kézbe kapta kardját, hogy megvédje asszonyát a betolakodóktól, és csak pillanatokkal később jött rá, hogy nincsenek is betolakodók. Judithot megrémítette valami. Még mindig inkább félálomban volt, mint ébren, és Iain végül észrevette, hogy az asszony retteg tőle. Szemében vad félelem lobogott, és amikor Iain letette a kardot, és érte nyúlt, Judith riadtan hátrahőkölt. A férfi nem hagyta magát elutasítani. Megragadta derekát, elnyúlt a hátán és magára húzta asszonyát. Lábát fogságba ejtette saját lábai között, majd lassan masszírozni kezdte a hátát, hogy megnyugtassa. Judith feszültsége azonnal enyhült. Iain ásított egyet, majd megkérdezte: – Rosszat álmodtál? Hangja rekedtes volt az álomtól. Az asszony rettenetesen sajnálta, hogy felébresztette. – Nem – suttogta alig hallhatóan. – Aludj tovább! Pihenned kell. – Mondd el, mi történt! Miért sikítottál? – Elfelejtettem – magyarázkodott. Arcát a férfi meleg mellkasához simította, és lehunyta a szemét. – Elfelejtetted, hogy miért sikítottál? – Nem, azt felejtettem el, hogy már férjes asszony vagyok. Amikor véletlenül hozzám értél, én

csak… megriadtam. Nem szoktam még hozzá, hogy férfival aludjam. Iain belemosolygott a sötétbe. – Nem is gondoltam, hogy hozzászoktál. Már nem félsz, ugye? – Nem, persze, hogy nem – suttogta Judith. – Köszönöm, hogy olyan megértő vagy. Teremtőm, ez nagyon udvariasan hangzott. Hiszen a férje, mégis úgy beszélt vele, mint egy idegennel. Judith zavarban volt és… sebezhetőnek érezte magát. Biztosan csak a kimerültség teszi, döntötte el végül. Nem sokat aludt, mióta a Felföldre érkezett, és mennyi kellemetlenségen kellett keresztülmennie. Nem akart sírni. Maga is meglepődött, amikor könnyek öntöttél el a szemét. Tudta, hogy úgy viselkedik, mint egy gyermek, szörnyen ostoba és érzékeny, de képtelen volt uralkodni magán. – Judith? – A férfi hüvelykujja letörölte az egyik könnycseppet. – Mondd el, miért sírsz! – Nem voltak virágok. Iain, úgy illett volna, hogy legyenek virágok. Hangja annyira halk volt, hogy a férfi nem volt biztos benne, jól értette-e szavait. – Virágok? – kérdezett vissza. – Hol kellett volna, hogy virág legyen? Várta, hogy az asszony megmagyarázza, ám az makacsul hallgatott. Iain gyengéden megszorította. – A kápolnában. – Milyen kápolnában? – Abban, amelyik nincs – felelte. Tudta, hogy szánalmasan hangzik, amit mond. Iain talán nem is érti. – Fáradt vagyok – tette hozzá, mintegy mentségként zavaros viselkedésére. – Kérlek, ne haragudj rám! – Nem haragszom. Tovább dörzsölgette az asszony hátát, miközben a különös megjegyzésen töprengett. Mire gondolhatott, amikor virágokról beszélt a nem létező kápolnában. Semmi értelme nem volt annak, amit mondott, de Iain úgy határozott, hogy ráér másnap reggel kideríteni, mi bántja valójában asszonyát. Judith édes, meleg teste hamarosan más irányba terelte gondolatait. Nem érinthette meg újra, ma éjjel különösen nem. Túl korai még. Időre van szüksége, hogy múljon az érzékenysége. Ez nem jelentette azonban azt, hogy ne is gondoljon rá. Néhány perc kellett csak hozzá, hogy férfiassága megkeményedjen, és fájón sajogjon a vágytól. De nem számított. Inkább meghal, minthogy ismét fájdalmat okozzon asszonyának. Iain átölelte gyengéd és törékeny asszonyát, és lehunyta szemét. Patrick egyszer azt mondta neki, hogy a pokol tüzén is átkelne Frances Catherine-ért, és Iain emlékezett rá, hogy akkor nevetett ezen a képtelen gondolaton. Fivére védtelenül hagyta magát, engedte, hogy sebezhetővé váljon. Akkor arra gondolt, hogy öccse megbolondult. Teljesen rendjén való, hogy a férfinak gondoskodnia kell asszonyáról, de hogy az asszony irányítsa a harcos minden cselekedetét, hogy a férfi minden tettével párja kedvét keresse, ahogyan azt Patrick tette, elképzelhetetlen volt Iain számára. Olyan asszony még nem született, aki őt az orránál fogva vezesse. Soha nem engedné meg magának, hogy érzelmileg úgy kiszolgáltassa magát, ahogy öccse tette.

Természetesen törődött Judithtal, gyengédebben, mint eredetileg tervezte, és most, hogy a lány a felesége lett, megengedte magának, hogy teljes elégedettséget érezzen. De átkozott legyen, ha hagyja magát sebezhetővé tenni. Az persze jó érzéssel töltötte le, hogy a lány szerelmes belé. Így könnyebb lesz neki beilleszkednie. Iain még sokáig nem tudott elaludni. Egyre újabb érveket keresett, hogy miért nem engedheti meg magának, hogy a szerelem úgy elgyengítse, mint Patricket. És mire végre elaludt, sikerült meggyőznie magát, hogy el tudja különíteni a szívét az elméjétől. Judithról álmodott.

***

Judith késő délelőttig aludt. Iain már régen elhagyta a szobát, mire végre magához tért. Gyengének és merevnek érezte magát. Hatalmas, hölgyhöz egyáltalán nem illő nyögéssel mászott ki az ágyból. Fogalma sem volt, hogy a klán vezetőjének asszonyaként milyen teendői vannak. Úgy döntött, felöltözik, megkeresi urát, és megkérdezi tőle. Este becsomagolta halványrózsaszín ruháját és tiszta fehérneműt is. Kényelmesen készülődött, és amikor végre befejezte az öltözködést, beágyazott, majd gondosan összehajtogatta a külön plédet, amit Iain a takaró tetején hagyott. A nagyterem üres volt. Az asztal közepén almákkal teli tál volt, és a tálhoz támasztva egy vekni feketekenyér. Judith töltött magának egy kupába vizet, és megevett egy almát. Minden pillanatban várta, hogy megjelenik egy szolgáló, de miután hiába várt, úgy döntött, hogy biztosan mindenki a dolga után jár odakint. Amikor elindult lefelé, Graham keltette fel a figyelmét. Oda akart szólni neki, de meggondolta magát. A tanács vezetője nem tudta, hogy figyelik. Arcán tisztán látszottak érzelmei. Szomorúnak és kimerültnek látszott. Egy pillantást vetett maga mögé, megcsóválta fejét, majd újra a lépcső felé fordult. Judith szívét szánalom töltötte el. Nem tudta boldogtalansága okát, és még abban sem volt biztos, hogy beavatkozzon-e vagy sem. Az öreg egy kisebb ládát cipelt a karjában. Félúton lefelé megállt, hogy megigazítsa terhét, ekkor vette észre a fiatalasszonyt. Judith azonnal rámosolygott. – Jó napot, Graham! A férfi bólintott. Judith úgy vélte, hogy az öreg csak kényszerből mosolyog rá. Odasietett hozzá. – Segíthetek? – Nem, kedvesem – utasította el. – Erősen fogom. Brodick és Alex majd kihordja a többi holmim. Gelfridét is. Már nem sokáig leszünk az utadban. – Nem értem – csodálkozott Judith. – Hiszen nincs az utamban. Mit akar ez jelenteni?

– Kiköltözünk a kastélyból – magyarázta Graham. – Most, hogy Iain asszonyt hozott a házhoz, Gelfrid és én leköltözünk az egyik kunyhóba. – Miért? Graham megtorpant az alsó lépcsőfokon. – Mert Iain megházasodott – magyarázta az öreg türelmesen. Judith odasétált hozzá és megállt közvetlenül előtte. – Azért költözik ki, mert Iain feleségül vett engem? – Hiszen most mondtam, nem? Jogotok van a magánéletre, Judith. – Graham, mielőtt Iain elvett engem, határozottan emlékszem, hogy azt mondta, támogatja a frigyünket. – Ez igaz – bólintott az öreg. – Akkor nem mehet el. Graham felvonta a szemöldökét. – Mi köze az egyiknek a másikhoz? – Ha elhagy minket, azzal kimutatja, hogy valójában nem is ért egyet ezzel a házassággal. De ha velünk marad… – Judith, nem erről van szó. Most keltetek egybe, és biztosan szívesebben maradtok kettesben. Két öregember csak az utatokban lenne. – Akkor nem azért megy el, mert nem kíván egy fedél alatt élni egy angol nővel? Judith szeméből sütött az aggodalom. Graham hevesen megrázta a fejét. – Ha így lenne, akkor nyíltan megmondtam volna. Judith hitt neki. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Hol lakik Vincent, Owen és Duncan? – Az asszonyaikkal. Meg akarta kerülni a fiatalasszonyt, de az elállta az útját. Az öreg nyilvánvalóan nem akart elmenni, és Judith nem akarta vállalni a felelősséget, hogy ő legyen az oka a távozásának. A gondot természetesen Graham büszkesége jelentette. Meg kell találnia a módját, hogy itt tartsa az öreget anélkül, hogy megsértené a büszkeségét. – Mióta él már itt? – kérdezte, csak hogy lefoglalja a válaszadással addig is, amíg kitalál valamit. – Majdnem tíz éve. Amikor én lettem a nemzetségfő, beköltöztem a kastélyba az én Annie-mal. Öt éve halt meg. Hat hónappal ezelőtt adtam át a tisztségemet Iainnek, és már akkor ki kellett volna költöznöm, de egyre csak halogattam. Már így is tovább vendégeskedtem itt, mint illik. – És Gelfrid? – kérdezte gyorsan Judith, amikor az öreg ismét próbálta megkerülni. – Ő mióta lakik itt? Graham zavartan nézett rá.

– Már három éve. Akkor költözött be, amikor meghalt az asszonya. Judith, ez a láda egyre nehezebb lesz. Engedj, kérlek, utamra! Újra elindult a kijárat felé, de Judith fürgén megelőzte. Hátát az ajtónak vetette, és széttárta két karját. – Nem engedem, hogy elmenjen, Graham. A vén harcos megdöbbentette a fiatalasszony merészsége. – Miért nem? – akarta tudni. Hangja ingerülten csengett, de Judith nem hitte, hogy valójában is az. – Hogy miért? – kérdezett vissza. – Igen, miért? – követelte az öreg a választ. Az isten szerelmére, semmi ésszerű magyarázat nem jutott eszébe. Aztán hirtelen elmosolyodott. Akkor maradnak az ésszerűtlen okok. – Mert azzal megsértene – pirult el Judith. Úgy érezte magát, mint egy bolond. – Igen, nagyon megsértene – tette hozzá erőteljes főbiccentéssel. – Mi a csudát csinál ott, Judith? – kiáltott le neki Brodick föntről. Judith nem mert elmozdulni az ajtó elől, amikor felpillantott. Látta, hogy a férfi mellett ott toporog Gelfrid. – Nem engedem, hogy Graham és Gelfrid elköltözzenek. – Miért nem? – csodálkozott Brodick. – Megtartom őket – kiáltott vissza. – Iain megtartott engem, én pedig megtartom őket. Felháborító kijelentés volt, ráadásul csak üres hősködés, amely tovább vesztett értékéből, mikor Iain nagy lendülettel kinyitotta az ajtót. Judith megtántorodott, szerencsére férje időben elkapta a karját. Graham is elejtette a ládát, hogy az asszony segítségére siethessen, így Judith úgy érezte magát, mintha valami kötélhúzó versenyen ő lenne a kötél a két férfi közt. Arca lángvörösre gyúlt, annyira szégyellte ügyetlenségét. – Judith, mit csinálsz? – kérdezte Iain. Bolondot magamból, gondolta az asszony, de ezt nem állt szándékában férjurának is bevallani. Iain már így is biztosan kitalálta. – Próbálom rávenni Grahamet, hogy hallgasson a józan észre – magyarázta. – El akar költözni Gelfriddel együtt. – Nem engedi őket – kiáltott le Brodick. Iain megszorította Judith kezét. – Ha el akarnak menni, nem akadályozhatod meg őket – figyelmeztette. – Te akarod, hogy elmenjenek innen? – fordult hozzá Judith. Iain megrázta a fejét. A fiatalasszony mosolyogva fordult Graham felé, hogy szembenézzen vele. – Ez igazán durva és tapintatlan dolog a részéről, Graham.

Az öreg is mosolygott. Iain döbbenten figyelte a jelenetet. – Nem beszélhetsz így egy idős emberrel! – szólt rá feddőn. – Én pedig nem sérthetem meg az asszonyodat – szólt közbe Graham, és méltóságteljesen biccentett. – Ha ez annyira fontos neked, kislány, akkor azt hiszem, Gelfriddel együtt itt maradhatunk. – Köszönöm! Gelfrid lesietett a lépcsőn. Judith látta rajta, hogy mennyire megkönnyebbült. Az öreg igyekezett haragosan az asszonyra meredni, de kísérlete csúfosan megbukott. – Gyakran fogunk vitatkozni – jelentette ki harciasan. – Rendben – bólintott Judith. – És nem püfölheted állandóan a hátam, valahányszor elköhintem magam. – Nem fogom. Az öreg felmorrant. – Akkor legyen. Brodick, vidd vissza a holmimat! Maradok. Gelfrid visszasietett az emeletre. – Csak óvatosan, fiam. Nem szeretném, ha valami baja esnék annak a ládának! Iain fel akarta kapni Graham ládáját, de az félrelökte a kezét. – Nem vagyok én még olyan öreg, boldogulok magam is – jelentette ki, majd szelídebb hangon hozzátette. – Az asszonyod egy kissé ideges. Nekivetette magát az ajtónak és olyan patáliát csapott, hogy Gelfriddel kénytelenek voltunk beadni a derekunkat. Iain végre pontosan megértette, mi történt. – Nagyra értékelem, hogy engedtetek – mondta komoly hangon. – Judithnak időbe telik, amíg megszokik itt, és igazán elkelne a segítség, amíg bele nem tanul a dolgokba. Graham bólintott. – Kardos menyecske, az egyszer biztos. – Így igaz. – Gelfrid és én szívesen segítünk, hogy megszabaduljon ettől a kis hibájától. – És én is mindent el fogok követni – ígérte Iain. Graham nekiindult a lépcsőnek. – Nem tudom azonban, hogy mit tudsz tenni az érzékenységével. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is változtathatna rajta. Judith ura mellett állva figyelte, ahogy Graham eltűnik az emeleten. Tudta, hogy Iain őt nézi, és arra gondolt, hogy bizonyára magyarázatot vár különös viselkedésére. Megfogta a férfi kezét, és felnézett rá. – Ez éppen úgy az ő otthonuk is, mint a tied – kezdte. – Nem hittem el, hogy igazán el akartak menni, ezért… – Ezért? – kérdezte a férfi, amikor Judith nem folytatta.

Az asszony nagyot sóhajtott, és tekintetét a földre szegezte. – Szörnyen ostobán viselkedtem, hogy rávegyem őket, a maradásra. Semmi okosabb nem jutott eszembe, ha azt akartam, hogy ne sérüljön a büszkeségük. – Elengedte ura kezét, és el akart sétálni. – Szerintem hetekig erről fognak beszélni. Iain a nagyterem közepén kapta el. Megfogta a vállát, és maga felé fordította. – Sokkal figyelmesebb vagy, mint én – mondta neki. – Igazán? A férfi bólintott. – Nekem soha sem jutott volna eszembe, hogy Graham és Gelfrid szeretnének itt maradni. – Rengeteg hely van itt. – Miért pirultál el? – Elpirultam volna? – Jobban érzed magad ma? Judith a férfi szemébe nézett, közben magában a kérdésen csodálkozott. – Tegnap este sem éreztem rosszul magam. – Fájdalmat okoztam neked. – Igen. – Érezte, hogy lángol az arca zavarában. Makacsul a férfi állát bámulta. – Ma sokkal jobban érzem magam. Köszönöm, hogy megkérdezted. Iainnek minden önfegyelmére szüksége volt, hogy ne nevesse ki asszonyát. Valahányszor zavarban volt, mindig kínos udvariassággal igyekezett palástolni. Már az úton is feltűnt neki az asszonynak ez a tulajdonsága, és nagyon kedvesnek találta. Az együtt töltött szenvedélyes éjszaka után pedig roppant mulatságosnak. – Szívesen. Felemelte az állát és lehajolt hozzá. Szája finoman megérintette az asszony ajkát – egyszer, majd még egyszer, de ez nem volt elég számára. Magához szorította kedvesét, és szenvedélyesen megcsókolta. Judith nyomban megfeledkezett zavaráról, és boldogan visszacsókolt. A férfi végül nagy nehezen kiszakította magát a csók varázsából, mire Judith odabújt hozzá. – Judith, hagytam egy plédet az ágyon. Viselned kell! – Igen, Iain. A férfi újra megcsókolta hálából a gyors beleegyezéséért. Brodick kiáltása szakította félbe őket. A férfi láthatóan élvezte reakciójukat. Judith riadtan ugrott egyet, Iain mogorván bámult a harcosra. – Erin várja, hogy jelentést tehessen – szólalt meg mögöttük. – Ha befejezted az asszonyod nevelését, szólok neki, hogy bejöhet. – Én is menni készültem – vágta rá rögtön Judith. Iain megcsóválta a fejét.

– Ne azt mondd, hogy mit terveztél, Judith, hanem kérj rá engedélyt! Olyan hangon beszélt vele, mintha egy kisgyereket oktatna ki. Judithot ez nagyon bosszantotta, de mivel Brodick figyelte őket, egyelőre elrejtette érzelmeit. – Igen, Iain – suttogta. – Hová akartál menni? – Szeretném elhozni Frances Catherine-től a többi holmimat. Úgy döntött, nem hagy időt a férfinak, hogy engedélyt adjon. Lábujjhegyre állt, megcsókolta és az ajtóhoz sietett. – Nem leszek sokáig távol. – Helyes – szólt utána Iain. – Tíz perc múlva légy itt, Judith, meg akarok beszélni veled egy-két fontos dolgot. – Igenis, Iain. A férfi figyelte, ahogy asszonya távozik. Amint Judith mögött becsukódott az ajtó, Brodick harsány nevetésre fakadt. – Mi olyan mulatságos? – Élveztem az asszonyod szemében lobogó tüzet, amikor azt mondtad neki, hogy engedélyt kell kérnie tőled. Iain elvigyorodott. Neki is nagyon tetszett az asszony reakciója. A nőnek igazi vad, zabolátlan természete van. Erin lépett a terembe, sokkal fontosabb dolgok felé terelve Iain gondolatait. Brodickot elküldte Grahamért, hogy az öreg is hallhassa Erin mondandóját. Judith sietősen indult lefelé a domboldalon, majd lassított léptein. Csodálatos volt az idő. Ragyogott a nap, és langy szellő fújt. Próbált az őt körülvevő szépségre figyelni, hogy elvonja gondolatait Iain fölényes szavairól. Még hogy engedélyt kell kérnie! Komolyan gondolta a férfi, hogy valahányszor meg akarja látogatni legkedvesebb barátnőjét, majd a beleegyezésére fog várni? Feltételezte, hogy igen. Judith tudta, hogy egy asszonynak kötelessége hallgatnia urára. Engedelmeskedni kell neki, ahogyan meg is fogadta az esküvői szertartáson. Az is sokatmondó volt, hogy férje történetesen egy egész nemzetség vezetője. Arra a következtetésre jutott, hogy a házasság komoly alkalmazkodást követel. Félúton megállt, és vastag fa törzsének dőlve próbálta végiggondolni új helyzetét. Szerette Iaint és tökéletesen megbízott benne. Nem lenne helyes, ha nyíltan szembeszállna vele. Türelmesnek kell lennie egészen addig, míg a férfi már nem fogja szükségét érezni, hogy minden pillanatban figyelemmel kísérje. Talán Frances Catherine tud valami egy-két jó tanáccsal szolgálni. Judith szerette volna boldoggá tenni Iaint, de semmiképpen nem akart a szolgájává süllyedni. Barátnője már jó ideje férjnél van, és valószínűleg átélte ugyanezt a problémát Patrickkel. Kíváncsi lett volna, hogyan érte el, hogy Patrick odafigyeljen asszonya véleményére.

Judith ellökte magát a fától, és továbbindult. Az első kő a háta közepét találta el. Előrebukott és térdre zuhant. Annyira meglepődött, hogy ösztönösen hátrafordult, hogy lássa, honnan jött a kő. Csak egy pillanatra látta a fiú arcát, mielőtt a második kő eltalálta. Az éles kődarab közvetlenül a szeme alatt hasított az arcába, melyet rögtön elöntött a vér. Sikítani sem maradt ideje. A harmadik kő balról vágódott a fejének. Judith összeesett. Ha dobtak is több követ rá, ő már nem érezte. A halántékát ért ütéstől eszméletét vesztette.

***

Iain egyre türelmetlenebb lett, amikor Judith nem tért vissza időben a kastélyba. Hallgatta ugyan Erin jelentését arról, hogy a Dunbarok és a Macleanek valószínűleg szövetkezni akarnak egymással, de gondolatai máshol jártak. Erin csak azt mondta el, amit úgyis tudott már. A jelentést csak Graham kedvéért ismételtette el vele. A tanács vezetője nem hitte, hogy létrejöhet egy ilyen szövetség, mivel mind a két nemzetség feje túl öreg és megállapodott volt már ahhoz, hogy feladja hatalmát egy másik klán kedvéért. Erin beszámolt a találkozón szerzett tapasztalatairól, és ez meggyőzte az öreget, hogy tévedett. Judith még mindig nem tért vissza. Iain a zsigereiben érezte, hogy valami baj van. Azzal nyugtatgatta magát, hogy asszonya biztosan megfeledkezett az idő múlásáról. Valószínűleg még mindig Frances Catherine-nél ül, és javában fecsegnek valamiről, az időre meg nem gondolnak. Az észérvek azonban nem csökkentették nyugtalanságát. Képtelen volt tovább ülve maradni. Nem jelentette be távozási szándékát. Egyszerűen felállt és a kifelé indult. – Hová mész, Iain? – szólt rá Graham. – Ki kell találnunk valami tervet. – Nem maradok sokáig – ígérte. – Csak megnézem Judithot. Már rég vissza kellett volna érnie. – Talán csak megfeledkezett az időről – vélte Brodick. – Nem hiszem. – Akkor próbára akar tenni? – kérdezte a harcos, és elvigyorodott magától a lehetőségtől. – Az a nő nagyon makacs, Iain. Talán kifogásolja a parancsaidat. Iain hevesen megrázta a fejét. – Judith soha nem dacolna velem. Brodick hirtelen felállt, odabiccentett Grahamnek, és ura után sietett. Iain a fivére kunyhójához vezető ösvényt választotta, Brodick lóra kapott és a fákat megkerülve, a hosszabb úton ment. Iain talált rá előbb Judithra. Az oldalán elnyúlva hevert, és arcának az a része, amelyet látott belőle, csupa vér volt. Azt sem tudta, él-e, hal-e, és az a néhány másodperc, amíg odajutott hozzá, maga volt a pokol.

Képtelen volt értelmesen gondolkodni. Csak egy dolog járt a fejébe: nem veszítheti el őt! Most nem, amikor végre egy kis fényt csempészet sivár életébe. Fájdalomkiáltása végigzengett a dombokon. A férfiak futva jöttek, karddal a kezükben, harcra készen. Patrick éppen akkor jött ki kunyhójukból Frances Catherine-nel a karján, amikor a vérfagyasztó hang elért hozzá. Visszatuszkolta asszonyát, ráparancsolt, hogy reteszelje el az ajtót, majd megfordult és rohanva indult fel a dombra. Iainben észre sem vette, hogy felkiáltott. Letérdelt Judith mellé, és óvatosan a hátára fordította. Az asszony halkan felsóhajtott. Ez volt a legédesebb hang, amelyet a férfi valaha is hallott. Mégsem vette el tőle az ég, lélegzett fel. Emberei félkörben köré gyűltek, és figyelték, ahogy uruk gyengéden végigtapogatja asszonyát, hogy ellenőrizze, nem tört-e csontja. Brodick törte meg a csendet. – Mi az ördög történt vele? – Miért nem nyitja már ki a szemét? – kérdezte vele együtt Gowrie. Patrick utat tört magának a tömegben, és letérdelt bátyja mellé. – Rendbe jön? Iain bólintott. Egyelőre képtelen volt megszólalni. Figyelmét az asszony halántékán éktelenkedő seb keltette fel. Gyengéden félresimította a haját, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. – Jóságos isten! – suttogta döbbenten Patrick, amikor meglátta a sebet. – Akár meg is halhatott volna egy ilyen eséstől. – Nem esett el! Iain hangja remegett a dühtől. Patrick megdöbbent. Ha Judith nem esett el, akkor mi történt vele? Brodick meg is válaszolta kérdését, mielőtt alkalma lett volna feltenni. – Valaki megtámadta. – Fél térdre ereszkedett Judith másik oldalán, és plédjének sarkával finoman törölgetni kezdte arcáról a vért. – Nézd meg a köveket, Patrick! Az egyik véres. Ez nem baleset volt. Iainnek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne engedje szabadjára indulatait. Most Judith az első! A megtorlás még várhat. Miután megbizonyosodott róla, hogy Judith minden tagja ép, nekilátott, hogy felemelje a földről. Patrick segített neki. A két fivér együtt állt fel. Iain Brodickra függesztette a tekintetét. A fájdalom, amit a harcos ura szeméből kiolvasott, magáért beszélt. Iain nem pusztán ágyasának akarta Judithot. Szerelmes volt bele. Iain asszonyát magához ölelve indult fel a hegyre, majd hirtelen megállt és visszafordult Brodickhoz. – Találd meg azt a gazembert! – Nem várta meg az igenlő választ. – Patrick, menj Frances Catherine-ért! Judith biztosan látni szeretné, amikor magához tér. Indulatoktól remegő hangja felrázta Judithot. Kinyitotta a szemét, próbált rájönni, hol is van. Forgott körülötte a világ, gyomra émelygett, feje súlyos volt, akár egy kő. Újra lehunyta a szemét, és Iain

gondjaira bízta magát. Csak akkor tért újra magához, amikor Iain az ágyra fektette. Abban a pillanatban, amikor elengedte, Judith megpróbált felülni. A szoba forogni kezdett körülötte. Megragadta ura karját, és szorosan tartotta, míg csak ki nem tisztult előtte a világ. Mindene sajgott. Háta úgy égett, mintha parázzsal sütögetnék. Iain nyomban letett arról, hogy visszafektesse a hátára, amikor elpanaszolta neki fájdalmát. Graham sietve jött egy nagy tállal, melyet színültig töltött, így abból minden lépésénél kilöttyent a víz. Mögötte Gelfrid szaporázta egy nagy halom vászontörülközővel a karján. – Állj félre, Iain! Engedj oda hozzá! – utasította Graham Iaint. – Szegény kislány jó nagyot esett – jegyezte meg Gelfrid. – Mindig ügyetlenke? – Egyáltalán nem – mondta Judith. Az öreg mosolygott. Iain egy pillanatra sem engedte el asszonyát. – Majd én gondját viselem. Végtére is az enyém, a fene vigye el! – Hát persze, hogy a tiéd – bólintott azonnal Graham, hogy megbékítse urát. Judith férjére nézett. Iain haragosnak látszott. Szorítása fájdalmas volt. – A sebeim nem komolyak – jelentette ki, remélve, hogy nem tévedett. – Iain, kérlek, engedd el a karom! Már így is elég horzsolás van rajtam. A férfi nyomban engedelmeskedett. Graham letette a tálat az ágy melletti szekrénykére. Gelfrid megnedvesített egy törülközőt és átnyújtotta Iainnek. Iain egy szót sem szólt, míg óvatosan letörölgette a vért asszonya arcáról. A vágás mély volt, de a férfi úgy vélte, nem kell összevarrni, magától is beheged majd. Judith megkönnyebbülten fogadta a hírt. Nem örült volna neki, ha bárki – legyen akár a férje – tűvel közelít a bőréhez. Úgy látszott, Iain lassan megnyugszik, de akkor Gelfrid akaratlanul is újra felingerelte. – Kész csoda, hogy nem vakult meg. Akár a szemét is kiverhették volna, úgy bizony. – De nem verték ki – ült fel gyorsan Judith, amikor meglátta, hogy férje tekintetébe visszatér a harag. Megveregette a karját. – Minden rendben – csitította. – Már sokkal jobban érzem magam. Még az asszony vigasztalja őt! – gondolta Iain bosszankodva. – Akkor fogod jobban érezni magad, ha egy kis balzsamot kenek a sebeidre. Vesd le a ruhádat! Meg akarom nézni a hátadat. Iain parancsával egy időben Graham előrehajolt és egy nedves ruhát nyomott az asszony halántéksebére. – Tartsd ezt erősen a seben, Judith, ez majd kihúzza a fájdalmat. – Köszönöm, Graham. Iain, nem fogom levenni a ruhámat. – A fejét ért ütés akár meg is ölhette volna – jegyezte meg Gelfrid. – Igazán szerencsés, hogy nem halt meg.

– Le kell venned a ruhádat! – makacskodott Iain. – Gelfrid, megkérhetem, hogy ne ingerelje Iaint? Tudom, hogy nem szándékosan teszi, de az, hogy mi történhetett volna, már nem számít. És tényleg jól érzem magam. – Hát persze, hogy jól érzed magad – bólogatott megértően az öreg. – Közelebbről is meg kell, hogy vizsgáljuk, Graham. Még az is lehet, hogy megzápult az agya. – Gelfrid, kérem! – nyögött fel Judith. – Nem veszem le a ruhámat – ismételte meg aztán. – Dehogynem! Judith közelebb intette magához férjét. Vele együtt Gelfrid is közelebb hajolt. – Iain, hiszen nem… mások is vannak itt. A férfi elmosolyodott, most először, mióta a domboldalon rátalált asszonyára. Judith szégyellősége üdítően hatott rá, és az asszony rosszalló pillantásától nevetni támadt kedve. Judith állapota tényleg javult. Ha a fejsebe komoly lenne, nem lenne ereje zsémbelni. – Mi nem vagyunk mások – húzta fel az orrát Graham. – Itt lakunk, emlékszel? – Igen, persze, csak éppen… – Mindenből csak egyet látsz, Judith? – faggatta Gelfrid. – Emlékszel Lewisra, Graham? Ő is mindent duplán látott, mielőtt összeesett volna. – Ó, az istenszerelmére… – kezdte Judith. – Gyere már, Graham. Olyan piros a kislány, mint a pipacs. Nem fog levetkőzni addig, míg el nem megyünk. Judith megvárta, míg az ajtó becsukódik a két öreg mögött, és csak akkor fordult Iainhez. – El sem akarom hinni, hogy elvártad volna tőlem, hogy Graham és Gelfrid előtt vetkőzzem le. Most meg mi a csudát csinálsz? – Levetkőztetlek – magyarázta türelmesen a férfi. Judith dühe egy csapásra eltűnt. Iain mosolya lefegyverezte. Elmélázott azon, hogy mennyivel csinosabb a férfi, amikor mosolyog, és mire észbe kapott, már késő volt vitatkozni. Inge kivételével, Iain minden ruhát lehúzott róla, majd előrehajolt és megtapogatta a horzsolást a háta közepén. – A hátad rendben van – jelentette ki. – Nem szakadt fel a bőr. Végigsimított az asszony gerincén, és elégedetten elmosolyodott, amint érezte, hogyan remeg meg asszonya az érintésétől. – Olyan finom és puha vagy mindenütt – suttogta. Lehajolt és megcsókolta a vállát. – Frances Catherine valószínűleg lent várja, hogy láthasson. Szóltam Patricknek, hogy hozza fel. – Iain, már tökétesen jól érzem magam. Nincs szükségem… – Ne vitatkozz velem! A férfi makacsul megfeszülő álla és komoly hangja figyelmeztette Judithot, hogy nincs értelme

vitatkozni. Szó nélkül felvette hálóingét, mivel férje így kívánta. Ostobán érezte magát éjszakai öltözetben fényes nappal, de most fontosabb volt, hogy megnyugtassa a még mindig aggodalmaskodó Iaint. Frances Catherine néhány perc múlva érkezett. Egy szemvillanással kiparancsolt a szobából Patricket, aki nagy nyögések közepette cipelte fel a lépcsőn. Gelfrid és Graham szolgálta fel a vacsorát. Judith nem volt hozzászokva, hogy kényeztessék, ennek ellenére élvezte a rá irányuló figyelmet. Később Isabelle is meglátogatta, és mire Iain visszatért, Judith teljesen kimerült a szobájában nyüzsgő sok embertől. Iain mindenkit kitessékelt. Judith bágyadtan tiltakozni próbált ugyan, de néhány perccel később már az igazak álmát aludta. Nem sokkal hajnal előtt ébredt fel. Iain a hasán fekve aludt mellette. Az asszony próbált a lehető leghalkabban felkelni az ágyból. Óvatosan letette az egyik lábát. – Fáj még a fejed? Visszafordult és látta, hogy Iain felkönyökölt és őt nézi. Szeme még félig lehunyva, haja kócosan hullott a szemébe és ördögien jóképű volt. Visszamászott az ágyba, hátára döntötte a férfit és fölé hajolt. Megcsókolta összeráncolt homlokát, majd finoman kóstolgatni kezdte a fülét. Iain nem volt játékos hangulatban. Torka mélyéről morgás tört elő, átölelte és keményen szájon csókolta asszonyát. Judith reakciója teljesen felajzotta. Csókja felforrósodott, nedves és kábító lett. Nyelve könyörtelenült tört előre, hogy aztán rabul ejtse, megízlelje és felizgassa kedvesét, és amikor véget vetett az izgalmas szerelmi játéknak, Judith erőtlenül borult rá mellkasára. – Édesem, áruld el nekem, fáj még a fejed? Hangjában aggodalom csengett, és bár Judith feje fájt még egy kicsit, nem akarta, hogy ura véget vessen a csókolózásnak. – A csókjaidtól jobban érzem magam – suttogta. Iain elégedetten elmosolyodott. Micsoda képtelen állítás, őt mégis örömmel töltötte el. Feltámaszkodott, és orrával megcsiklandozta az asszony nyakát. – A csókjaidtól teljesen lázba jövök – súgta a fülébe. Az asszony erre kéjesen felsóhajtott. – Kívánsz engem, Judith? Judith nem tudta, hogyan viselkedjen. Vajon a férjek a tartózkodó vagy a merész asszonyokat szeretik az ágyban? Végül úgy döntött, nem fog ezen aggódni. Az előbb merészen ő kezdeményezett, és úgy látszik, Iainnek egyáltalán nem volt ellenére. – Kívánlak… egy kicsit. Iain csak ennyit akart hallani. Felemelkedett, és magához vonta az asszonyt. Fejét felemelte, hogy a szemébe nézhessen.

– Azt akarom, hogy te is annyira kívánj engem, mint én téged. – Igazán? Iain, te már akarsz engem… most? – értetlenkedett. Teremtőm, milyen ártatlan még! – gondolta Iain. Hiszen elég lenne, ha ránézne, és kétsége sem maradna afelől, hogy mennyire vágyik rá. De nem fog ránézni, szemérmessége visszatartja attól, hogy nyíltan ránézzen. Iain elhatározta, hogy megmutatja neki. Megfogta asszonya kezét, és keményen meredező férfiasságához húzta. Judith olyan gyorsan kapta el a kezét, mintha tűzbe nyúlt volna. Arca lángvörös lett. A férfi halkan felsóhajtott. Az ő édes kis felesége még nem áll készen arra, hogy búcsút mondjon szégyellőségének. Ő pedig nem akarta erőltetni. Türelmes ember volt, tudott várni. Megcsókolta az asszony feje búbját, majd lesegítette róla a hálóinget. Judith lehajtott fejjel állt, míg újra magához nem ölelte őt. És ekkor kezdődhetett az izgalmas játék, hogyan felejtesse el asszonyával félénkségét. Végigcirógatta vállát, karját és hátát, de Judith nem úgy reagált, ahogy szerette volna. Hanem amikor csinos fenekét kezdte el dédelgetni, a halk, kéjes nyögdécselés tudatta vele, hogy sikerült megtalálni kedvese egyik érzékeny pontját. Az asszony végre maga is nekilátott, hogy felfedezze férjura testét. Ujjai félénk lassúsággal vándorolta a feszes, forró bőrön, és nem kevés idejébe telt, míg előremerészkedtek. Iain foga megcsikorgatta gyönyörteljes várakozásában. Torkát mélyről jövő hörgés hagyta el, és vasmarokkal szorította Judith vállát. Reakciója felbátorította az asszonyt. Megcsókolta széles mellkasát, majd szája lejjebb vándorolt a lapos, csupa izom hasra. Egy deka fölösleg sem volt a férfin. Minden porcikája kemény és feszes volt. Iain összerezzent, amikor Judith megcsókolta a köldökét. Az asszony szenvedélye nem ismert határt, újra és újra csókokkal borította el. Iain hagyta, hogy a mohó ajkak tovább folytassák felfedező útjukat egészen addig, míg el nem érték az ágyékát. Akkor felemelte magához és keményen, szenvedélyesen megcsókolta. Judithot azonban nem lehetett megállítani. – Iain, én azt akarom… – Nem! Hangja nyers volt. Nem tehetett róla. Pusztán a gondolattól, hogy Judith mit akart vele tenni, édes kín töltötte el a belsejét. Nem akart asszonya előtt a gyönyörök csúcsára érni, de tudta, ha Judith szájába veszi férfiasságát, nem tud többé parancsolni magának. – De igen – suttogta az asszony. – Judith, ezt te nem érted – kezdte, de hangja elakadt. Az asszony tekintetét elhomályosította a szenvedély. Ez a felfedezés megdöbbentette Iaint. Ennyire felhevült volna pusztán attól, hogy megérinthette őt? De nem maradt sok ideje a töprengésre. – Pontosan értem, hogy most rajtam a sor – súgta Judith. Felágaskodott és megcsókolta urát, hogy elejét vegye a vitának. Nyelve merészen behatolt a szájába, mielőtt parancsolgathatni kezdhetett volna. – Engedd, hogy én csináljam! – esdekelt.

Elérte, amit akart. Iain keze ökölbe szorult. Mély, reszketeg lélegzetet vett és elfelejtette kifújni. Judith ártatlan ügyetlensége, csodálatos tapasztalatlansága és önfeledt odaadása a hetedik mennyországba repítette a férfit. Nem sokáig bírta azonban az édes kínzást. Fogalma sem volt, hogyan kerültek ágyba. Talán egyszerűen ráhajította asszonyát. Megszűnt számára a világ, és csak arra tudott gondolni, hogyan szerezhetne örömet szerelmének. Ujjaival behatolt a feszes hüvelybe, és amikor megérezte a forró nedvességet, kis híján elveszítette a fejét. Befészkelte magát asszonya combjai közé, és a torkát elhagyó hörgés a kielégülést követelő hím hangja volt. Mégis, mielőtt beléhatolt volna, habozva visszafogta magát. – Édesem? Az engedélyére várt. A gondolat átjutott a szenvedély ködfátyolán és könnyeket csalt Judith szemébe. Teremtőm, mennyire szereti ezt a férfit! – Ó, igen! – kiáltott fel bizton tudván, hogy belehal, ha a férfi nem teszi rögtön magáévá. Iain gyengéd akart végigvinni a gyönyör ösvényén, de Judith nem hagyta. Először lassan, finoman mozgott, de ekkor az asszony megemelte csípőjét, hogy még mélyebbre csábítsa. Megragadta a férfi combját, hogy közelebb húzza magához. Körmei végigszántották a férfi bőrét. Iain szája egy pillanatra sem szakadt az asszony ajkaitól, még szerelmi játékuk közben sem. Az ágy megreccsent a heves lökésektől. A férfi mély nyögései egybeolvadtak asszonya kéjes nyöszörgésével. Egyikük sem volt már képes józanul gondolkodni, és amikor Iain érezte, hogy rögtön a csúcsra ér, kezét kettejük felhevült teste közé csúsztatta, hogy először asszonyát segítse hozzá a teljes kielégüléshez. A szenvedély tüze szinte elemésztette. Gyengének ugyanakkor legyőzhetetlennek érezte magát. Elégedett nyögéssel omlott asszonyára. Istenem, mennyire szerette az illatát! Mélyen beszívta a nőies illatot, és arra gondolt, ez maga a mennyország. Szíve ki akart ugrani a helyéből, és különös módon, ő egy cseppet sem törődött vele. Túlságosan elégedett volt ahhoz, hogy bármi is megzavarja. Judith sem tért még teljesen magához. Ez a felfedezés kéjes örömmel töltötte el. Tetszett neki, hogy képes elfelejtetni Judithtal gátlásait és önuralmát. Megcsókolta nyakán a szaporán lüktető eret, és elmosolyodott, amikor hallotta, hogyan akad el az asszony lélegzete. Próbált erőt gyűjteni, hogy elszakadjon tőle. Tudta, hogy nehéz lehet neki a súlya, de a fenébe, nem akart véget vetni ennek a csodálatos állapotnak. Soha nem tapasztalt még ehhez fogható gyönyöröket, amikor más asszonyokkal volt. Valamit mindig visszatartott, elzárt magából. Judith elől azonban képtelen volt elrejteni igaz valóját. A felismerés megrázta, és hirtelen borzasztó sebezhetőnek érezte magát. – Szeretlek, Iain! Milyen egyszerű kijelentés, és ugyanakkor mégis milyen felszabadító! Az asszony egyetlen mondatával félresöpörte aggodalmát, mielőtt az komolyan gyökeret verhetett volna elméjében. Iain nagyot ásított, majd könyökére támaszkodott, hogy megcsókolja. Megfeledkezett azonban

szándékáról, amikor meglátta a sebet és a duzzanatot asszonya szeme alatt. Judith boldogan nézett rá, majd arcáról lehervadt a mosoly, amikor meglátta Iain komor arcát. – Mi a baj, Iain? Talán nem volt jó velem? – Hogy mondhatsz ilyet? Csodálatos voltál. – Akkor miért… – Akár a szemed is kiverhették volna. – Uramisten, pont úgy beszélsz, mint Gelfrid. Próbálta elűzni ura homlokáról a komor ráncokat, de nem járt sikerrel. – Átkozottul szerencsés vagy, Judith. Akár meg is… Az asszony a szájára tette a kezét. – Te is csodálatos voltál – suttogta, de nem sikerül ura figyelmét elterelnie. Iain kérdezősködni kezdett. – Amikor elestél, véletlenül nem láttál a közelben egy férfit… vagy nőt? Judith egy hosszú percig gondolkodott, mielőtt eldöntötte, hogy nem szól a kisfiúról, akit látott. A gyerek túl fiatal volt ahhoz, hogy a nemzetségfő elé citálják. Halálra rémülne, nem is beszélve a megpróbáltatásról és szégyenről, amit ez a családjának jelentene. Nem. Nem engedheti meg, hogy ez megtörténjen. Különben is biztosra vette, hogy maga is meg tud birkózni a problémával. Előbb persze meg kell találnia a kis ördögfiókát, és ha meg lesz, komolyan elbeszélget a fejével. Ha ez nem használna, akkor Iain segítségét kéri. Vagy legalábbis ezzel fog ráijeszteni a lurkóra. De csak a legvégső esetben. És ha a fiú elég idős lenne – bár úgy gondolta, hogy nem lehet több hat évesnél – elcibálja Laggan atyához gyónni. – Judith? – nógatta Iain a válaszért. – Nem, Iain. Sem férfit, sem nőt nem láttam a közelben. A férfi bólintott. Maga sem hitte, hogy az asszony látott bárkit is. Igazság szerint még abban is kételkedett, hogy Judith felismerte-e egyáltalán, hogy megtámadták. Az első kő feltehetően a halántékát érte, és rögtön elájult. Amilyen ártatlan volt, valószínűleg nem is gondolt arra, hogy valaki árthat neki. Lehajolt és megcsókolta, mielőtt felkelt volna. – Már felkelt a nap. A dolgom után kell látnom. – Nekem van valami dolgom? – kérdezte az asszony, és magára húzta a takarót. – Természetesen van – felelte Iain. – Judith, miért rejted el előlem a tested? Az asszony elpirult. Iain felkacagott. Judith lelökte magáról a takarót és felállt. Iain sokáig gyönyörködött benne. Az asszony a kandallópárkányt bámulta. – Te is nyugodtan nézhetsz engem – bíztatta Iain, hangjában nevetés bujkált. Judith elmosolyodott. – Nagyon élvezed a zavaromat, ugye, férjuram?

A férfi nem válaszolt. Az asszony végül bátortalanul felemelte a tekintetét és urára nézett. Iain a szoba közepén és meglepve bámult rá. Talán nem tetszik neki rajta valami? Már nyúlt a takaró után, hogy újra eltakarja magát, amikor a férfi kijelentése megállította. – Az imént férjuradnak szólítottál. Ez tetszik. Judith visszaejtette a takarót az ágyra. – Kedvelsz engem? A férfi elvigyorodott. – Néha. Judith felkacagott, odarohant urához és a karjába vetette magát. A férfi felemelte és megcsókolta. – A végén még megfeledkezem a kötelességeimről. De Judith nem bánta. Boldog örömmel töltötte el, hogy csókjaival el tudja kábítani a férfit. Visszament az ágyhoz és úgy ült le, hogy lássa, amint ura öltözködik. Úgy tűnt neki, hogy minden egyes ruhadarabbal, amit a férfi magára vesz, megváltozik egy kicsit. Mindinkább hasonlított a zord nemzetségfőre, és egye kevésbé emlékeztetett a gyengéd szeretőre, aki még néhány perce a karjában tartotta. S mire befejezte az öltözködést, a büszke földesúr állt előtte, aki a tulajdonának tekintette őt. Elmagyarázta neki, hogy az asszony dolga a szolgálók irányítása lesz. A kastélyban egyelőre nem volt szakács. A nemzetségbéli asszonyok felváltva látták el ezt a feladatot. Ha szeretné ezentúl maga csinálni, megteheti. Ő felel a várkastély rendben tartásáért. S mivel Graham és Gelfrid továbbra is velük marad, róluk is gondoskodnia kell. Judithot nem aggasztotta a munka. Már egész fiatalon ő irányította a cselédséget Tekel bácsi birtokán. Biztos volt benne, hogy itt is megbirkózik a feladattal. Iain azonban gondterheltnek tűnt. Túl fiatal még asszonya ahhoz, hogy ennyi terhet rakjon a vállára. Ezt meg is mondta Judithnak, és megígértette vele, ha segítségre lenne szüksége, azonnal megkeresi őt. Az asszonyt sértette, hogy ura ennyire nem bízik meg a képességeiben. Iain bizonyára nem tudja, mi mindenre képes. Meg fogja neki mutatni, hogy képes megbirkózni mindazzal a feladattal, amely a klán vezérérének asszonyára hárul. Akkor majd a férfi is abbahagyja az örökös aggódást. Égett a vágytól, hogy menten hozzálásson. – Lemegyek és nekifogok – jelentette be. Iain a fejét csóválta. – Még nem épültél fel a sérüléseidből. Pihenned kell! – parancsolt rá. Mielőtt Judith vitába szállhatott volna vele, a férfi magához húzta, homlokon csókolta, majd az ajtóhoz sietett. – Vedd fel a plédet, asszony! Judith meztelenségéről elfeledkezve hozzáfutott.

– Szeretnék kérni valamit. – Mi légyen az? – Összehívnád az összes asszonyt és gyereket? Szeretném, ha bemutatnál nekik. – Miért? Az asszony nem akart magyarázkodni. – Kérlek! Iain felsóhajtott. – Mikorra szeretnéd? – Ma délután jó lesz. – Azt terveztem, hogy összehívom a harcosaimat és elmondom nekik, hogy összeházasodtunk. Ők továbbadták volna asszonyaiknak a hírt. De ha neked ez olyan fontos… – Igen, az. – Akkor rendben – egyezett bele Iain. Judith végül kiengedte a szobából urát, de nem sietett felöltözni. Reggeli szerelmeskedésük alaposan kifárasztotta. Visszabújt az ágyba és beburkolózott a férfi takarójába, hogy közelebb érezze magát hozzá, majd lehunyta a szemét. Három órát szunyókált, és elmúlt dél, mire elhagyta a szobát. Bűntudatot érzett ugyan, amiért így elvesztegette az időt, de nem kapkodott. Szép kényelmesen öltözködött. Mivel még mindig nem hozta el Frances Catherine-től a holmiját, kénytelen volt ugyanazt az alsóruhát felvenni, ami előtte való nap is rajta volt. Utána sokáig eljátszott a pléddel, de sehogy sem sikerült helyesen magára tekernie. Végül megkereste az egyik öreget, hogy segítsen neki. Gelfrid elrendezte rajta a ravasz ruhadarabot, majd lekísérte Judithot a lépcsőn. Iain a nagyteremben várt rá Graham társaságában. Mindkét férfi mosolygott, amikor meglátta. Judith figyelmét a nagyterembe belépő Brodick vonta magára. A férfi felé fordult, és rámosolygott üdvözlésül. Brodick fejet hajtott. – Iain, várnak rád – szólt urához, majd visszafordult a fiatalasszonyhoz. – Maga átkozottul szerencsés, Judith. El is veszthette volna a szeme világát. – Így igaz – helyeselt Gelfrid. – Nem értem, miért akar Iain közvetlenül az asszonyokhoz szólni – tette hozzá. Magyarázatot szeretett volna, de Judithnak esze ágában sem volt magyarázkodni. Rámosolygott az öregre, majd férjéhez fordult. A férfi megfogta a kezét, és az ajtóhoz sétált vele. – Iain, ugye bízol bennem? A férfit meglepte a kérdés. – Igen, de miért kérdezed ezt most tőlem, Judith? – Mert a helyzet nagyon… különleges, és mielőtt cselekednék, biztos akarok lenni abban, hogy bízol

bennem, és nem fogsz közbeavatkozni. – Ezt estére majd megbeszéljük. – Ó, addigra már el akarom intézni az ügyet. Iain kinyitotta asszonya előtt az ajtót, majd ő is kilépett utána. Judith elindult lefelé a lépcsőn. Iain átkarolta, hogy megállítsa, és visszahúzta maga mellé. Iain szónokolni kezdett. Az asszonyok, gyermekeikkel az oldalukon némán hallgatták. Olyan sokan voltak, hogy Judith meg sem tudta őket számolni. A kastélyudvar és a domboldal is tele volt. Judith alig figyelt oda, mit mond ura az egybegyűlteknek. Elkeseredetten gondolt arra, hogy talán meg sem találja a legénykét ebben a tömegben, de elszántan továbbkutatott a tekintetével. Észrevette Frances Catherine-t, és örömmel látta, hogy Isabelle ott áll mellette. Iain elhallgatott. – Beszélj tovább! – súgta neki Judith. – Befejeztem – hajolt le hozzá a férfi. – Iain, kérlek! Még nem találtam meg. És ne nézz így rám. Még a végén azt fogják hinni, hogy elment az eszem. – Szerintem el is ment – morogta Iain. Judith oldalba bökte, így kérte, hogy segítsen neki. A férfi ismét beszélni kezdett. Judith már fel akarta adni, amikor az egyik bábaasszonyra lett figyelmes; a neve is eszébe jutott, Helennek hívták. Az asszony sápadtnak és ijedtnek látszott. Judith rajta tartotta a tekintetét, miközben azon csodálkozott, miért dúlja fel az asszonyt ennyire a házasság híre. Mialatt figyelte, Helen oldalra fordult és hátrapillantott. Judith ekkor meglátta a kisfiút, aki anyja szoknyája mögött rejtőzött. Újra megbökte Iaint. – Most már abbahagyhatod. A férfi engedelmeskedett. Egy teljes percbe telt, míg az emberek észrevették, hogy befejezte a beszédet. Akkor ujjongásba törtek ki. A közelben álló harcosok előreléptek, hogy gratuláljanak uruknak. – Ez volt a leghosszabb beszéd, amelyet valaha is tartottál – jegyezte meg az egyik. – Ez az egyetlen beszéd, amelyet valaha is tartott – vetette közbe Patrick. Judith nem figyelt rájuk. El akarta csípni a gyereket, mielőtt anyja elviszi. – Kérlek, bocsáss meg! – szólt oda urának, és el is indult, mielőtt még férje engedélyt adhatott volna. Odaintett Frances Catherine-nek, amikor elhaladt mellette, és sietett tovább. Néhány fiatalasszony megállította, hogy átadja jókívánságait. Úgy tűnt, komolyan is gondolják. Azzal válaszolt, hogy meghívta őket, látogassák meg a kastélyban. Helen a fia kezét fogta, és minél közelebb ért Judith, annál riadtabb arcot vágott. A gyerek

nyilvánvalóan bevallotta anyjának a bűnét. Judith elszántan tört utat a tömegben, míg oda nem ért a bábaasszonyhoz. – Jó napot, Helen! – köszöntötte. – Éppen urunkhoz indultunk, hogy beszéljünk vele – bökte ki. – Akkor kaptuk a parancsot, hogy jöjjünk a kastélyudvarra és… Hangja elcsuklott, zokogásba tört ki. Néhány asszony odafordította a fejét, Judith azonban nem akarta, hogy más is tudja, miről van szó. – Helen – fordult az asszonyhoz suttogva. – Valami fontos dolgot kell megbeszélnem a fiával. Elengedné velem néhány percre? Helen szemét elhomályosították a könnyek. – Andrew és én el akartuk mondani az úrnak… Judith fejét csóválva félbeszakította. – Ez az ügy csak a fiára és rám tartozik – erősködött Judith. – Az urat nem kell bevonni. A férjem nagyon elfoglalt ember, Helen. Ha az ügy, amelyben beszélni kívánt vele, néhány elhajított kőről szól, akkor azt hiszem, hogy hármunk közt kell, hogy maradjon. Helen végre megértette. Megkönnyebbülése akkor volt, hogy kis híján összeroskadt. Élénken bólintott. – Itt várjak? – Nyugodtan hazamehet. Amint végeztünk, hazaküldöm Andrew-t. Helen kipislogta a könnyeit a szeméből. – Köszönöm! – suttogta hálásan. Iain egy pillanatra sem vette le a tekintetét asszonyáról. Kíváncsi lett volna, miről beszélget Helennel. A bábaasszony nagyon elkeseredettnek nézett ki, Judith arcát viszont nem látta, mivel háttal állt neki. Brodick és Patrick próbálták magukra vonni uruk figyelmét. Iain éppen odafordult volna hozzájuk, amikor Judith viselkedése ismét felkeltette érdeklődését. Figyelte, hogyan nyúl Helen szoknyája mögé és húzza elő onnan az asszony fiát. A kisfiú nem akart engedelmeskedni neki, de ez tartotta vissza Judithot. Erősen megszorította a legényke kezét, megfordult és elindult lefelé a lejtőn, maga után vonszolva a siránkozó gyereket. – Hová megy Judith? – csodálkozott Patrick. Iain nem válaszolt rögtön. – Kövessem? – ajánlkozott Brodick. – Judith nem járkálhat egyedül, amíg meg nem találjuk a tettest. Nem biztonságos. Iain csak barátai kérdéseit hallgatva döbbent rá az igazságra. – A fivérem maga is tud vigyázni az asszonyára, Brodick. Semmi szükség rá, hogy Judith miatt aggaszd magad – kelt bátyja védelmére Patrick.

Iain csak ekkor fordult két barátjához. – Nem kell Judith után mennetek. Tudom, ki dobta azokat a köveket. Judith biztonságban van. – Ki az ördög volt az? – követelte Brodick. – Helen fia. A két harcos döbbenten bámult rá. – De hiszen most ott van vele – értetlenkedett Patrick. Iain bólintott. – Judith minden bizonnyal látta őt. Láttátok, hogyan hurcolta magával. Ó, biztos, hogy tudja. Most valószínűleg alaposan megmossa a fejét. Iainnek igaza volt. Judith keményen leteremtette a fiút, de a leckéztetés nem tartott sokáig. Andrew tele volt lelkiismeret-furdalással, és annyira félt úrnőjétől, hogy a végén még Judithnak kellett vigasztalnia. A fiúcska még csak hétéves volt. Korához képest nagyra nőtt és erős volt, de mégiscsak egy kisfiú. Teljesen eláztatta Judith plédjét könnyeivel, ahogy a bocsánatáért könyörgött. Nem akarta megsebezni, csak meg akarta ijeszteni, hogy menjen haza Angliába. Judith már ott tartott, hogy bocsánatot kér a legénykétől, amiért nem megy el a Felföldről, de ekkor Andrew kikottyantotta tette valódi okát. – Maga miatt sírt a mamám. Judithnak fogalma sem volt, mivel ríkatta meg Helent, és úgy tűnt, a gyerek sem fog értelmes magyarázatot adni. Elhatározta, mindenképpen beszél Helennel, hogy tisztázza a félreértést. Leült egy kőre és a sírdogáló legénykét az ölébe ültette. Tetszett neki, hogy a kisfiú megbánta tettét. Mivel vétkét már édesanyjának is meggyónta, Judith azt mondta neki, hogy szerinte nem kellene zavarni urukat ezzel a csip-csup üggyel. – Mit gondol az édesapád a viselkedésedről? – Az apám tavaly nyáron meghalt – mondta a gyerek. – Most én vigyázok a mamára. Judith szíve megesett a kisfiún. – Andrew, a szavadat adtad, hogy több rosszaságot nem követsz el, és én hiszek neked. Az ügyet ezzel befejezettnek tekintem. – De bocsánatot kell kérnem urunktól. Judith arra gondolt, hogy ez nagyon nemes dolog a gyerektől. És bátor is. – Félsz a találkozástól? Andrew bólintott. – Szeretnéd, ha én mondanám el neki? A kisfiú Judith vállába fúrta arcát. – Elmondaná neki most? – suttogta. – Rendben – egyezett bele a fiatalasszony. – Visszamegyünk és…

– Már itt van – lehelte a félelemtől remegő hangon a gyerek. Judith megfordult, és látta, hogy férje közvetlenül mögötte áll. Kényelmesen nekidőlt a fatörzsnek, két karját összefonta mellkasa előtt. Nem csoda, hogy Andrew megpróbált a plédje alá bújni, gondolta Judith. Érezte a gyerek remegését. Úgy döntött, jobb mindjárt túlesni a megpróbáltatáson. Úgy kellett elhúznia magától a fiút, és kényszerítenie, hogy felálljon. Mikor sikerült talpra állítania, megfogta a kezét, és odavezette Iainhez. Andrew mélyen lehajtott fejjel állt. Iain valóságos óriásnak tűnhetett a szemében. Judith rámosolygott férjére, és megszorította a kisfiú kezét. – Urad hallani szeretné, mi akarsz mondani neki – noszogatta. Andrew felpillantott. Arcán rémület ült. Az arcát borító szeplők inkább fehérnek látszottak, mint barnának, és a szeme is csupa könny volt. – Én dobtam a köveket – nyögte. – Nem akartam megsebezni az úrnőt, csak meg akartam ijeszteni, hogy hazamenjen. Mert akkor a mamám nem fog sírni. – Miután befejezte, ismét lehajtotta fejét, olyan mélyen, hogy álla a mellét érte. – Nagyon sajnálom – tette hozzá suttogva. Iain hosszú ideig nem szólalt meg. Judith nem bírta nézni a gyerek szenvedését, és már készült a védelmére kelni, amikor férje felemelte a kezét és megrázta a fejét. Iain nem akarta, hogy asszonya beleavatkozzon. Lassan ellökte magát a fától, és megállt Andrew előtt. – Ne a lábadtól kérj bocsánatot, hanem tőlem – utasította a gyereket. Judith nem értett egyet urával. Őt sebesítette meg a gyerek, és már bocsánatot is kért. Miért kellene Iaintől is bocsánatot kérnie? Úgy vélte azonban, ez most nem a legjobb idő, hogy vitatkozni kezdjen. Iain még azt hihetné, hogy alá akarja ásni a tekintélyét. Andrew ismét felnézett. Erősen megszorította Judith kezét. Iain talán nem látja, mennyire meg van ijedve a fiú? – Sajnálom, hogy megsebeztem az asszonyát. Iain bólintott. Kezét összekulcsolta a háta mögött, és egy hosszú percig csak komolyan figyelte a gyereket. Judith arra gondolt, hogy szándékosan nyújtja a szenvedését. – Velem jössz! – utasította a fiút. – Judith, te itt várj meg! Nem hagyott időt a vitára, elindult lefelé az ösvényen. Andrew elengedte Judith kezét és ura után futott. Nagyon hosszú ideig voltak távol. Amikor visszajöttek, Iain keze még mindig a háta mögött volt. Andrew mellette sétált. Judith elmosolyodott, amikor meglátta, hogyan utánozza a gyerek ura testtartását. Kezét ő is összekulcsolta a háta mögött, és arckifejezése is ugyanolyan büszke volt, mint a férfié. Egyfolytában magyarázott, és Iain néha-néha bólintott hozzá. Andrew úgy viselkedett, mint akinek nehéz terhet vettek le a válláról. Iain elengedte a fiút, megvárta,

amíg hallótávolságon kívülre kerül, és csak akkor fordult Judithhoz. – Megkérdeztem, hogy láttál-e valakit. Megmagyaráznád, hogy miért nem mondtad meg az igazat? – Te azt kérdezted, hogy láttam-e férfit vagy nőt a közelben – emlékeztette Judith. – Nem hazudtam. Egy gyereket láttam, nem férfit vagy nőt. – Ne próbálj mellébeszélni! – elégedetlenkedett Iain. – Tudtad, mi akartam kérdezni. Most pedig tudni akarom, miért nem mondtad el nekem. Judith felsóhajtott. – Mert ez az ügy csak Andrew-ra és rám tartozott – magyarázta. – Nem éreztem szükségét, hogy zavarjalak vele. – A férjed vagyok – emlékeztette az asszonyt Iaint. – Mi az ördögöt értesz azon, hogy nem érezted szükségét, hogy zavarj vele? – Iain, biztos voltam benne, hogy magam is el tudom intézni a dolgot. – Ezt nem a te dolgod eldönteni. A férfi nem volt dühös. Egyszerűen kioktatta Judithot, hogyan kell helyesen intéznie a felmerülő problémákat. Judith mindent elkövetett, hogy ne bosszantsa fel magát, de csúfos kudarcot vallott. Összefonta két kezét maga előtt, és haragosan nézett a férfira. – Egyáltalán van valami, amiben magam dönthetek? – Az én kötelességem, hogy gondodat viseljem. – És egyúttal a gondjaimat is neked kell megoldanod? – Természetesen. – Ez azt jelenti, hogy nem vagyok több, mint egy magatehetetlen gyerek. Isten a tanúm, nincs ínyemre a házasélet. Sokkal szabadabb voltam, amikor Angliában éltem. Iain felsóhajtott. Amit Judith felháborító dolgokat mondott, és úgy viselkedett, mint aki most döbbent rá, hogy mi az asszonyok sorsa. – Judith, senki sem teljesen szabad. – Te az vagy. Iain megrázta a fejét. – A nemzetség fejeként nekem sokkal több korlátozással kell szembenéznem, mint bármelyik harcosomnak. Minden cselekedetemről be kell számolnom a tanácsnak. Mindenkinek van helye itt, de kötelezettségek is hárulnak rá. Judith, egyáltalán nem tetszik, hogy azt kell hallanom, nem érzed jól magad az asszonyomként. – Én nem mondtam, hogy nem érzem jól magam az asszonyodként, férjuram. Azt mondtam, hogy nincs ínyemre a házasélet. Túl sok a korlátozás. Ez nagy különbség. Iain arckifejezése mutatta, hogy nem ért vele egyet. Magához húzta asszonyát és megcsókolta.

– Meg fogod szeretni a házaséletet mellettem, Judith. Parancsolom! Nevetséges parancs volt. Elhúzódott a férfitól, hogy arcába nézhessen. Biztos volt benne, hogy ura csak tréfálkozik vele, és szemében huncut szikrák nyomait kutatta. Iainnek azonban esze ágában sem volt tréfálkozni. Teremtőm, arcán inkább… aggodalom ült, és valahogy olyan sebezhetőnek látszott. Judithot meglepte, ugyanakkor örömmel is töltötte el a felfedezés. Újra a férfi karjai közé bújt. – Szeretlek – suttogta. – És természetesen boldog vagyok, hogy az asszonyod lehetek. Iain szorosan magához ölelte. – És ezért ezentúl rám hagyod a gondjaid megoldását – jelentette ki. – Néha igen – bólintott Judith, de nem volt hajlandó teljesen megadni magát. – Néha pedig magam oldom meg őket. – Judith… Az asszony nem hagyta, hogy befejezze. – Frances Catherine mesélte, hogy sokkal inkább apja voltál Patricknek, mint bátyja. Úgy nőttél fel, hogy te oldottad meg az ő problémáit is, igaz? – Talán, amikor fiatalabbak voltunk, igen – ismerte be a férfi. – Most, hogy felnőttek vagyunk, együtt döntjük el, mi a teendő, ha valami gond merül fel. Éppúgy számíthatok rá, mint ahogy ő énrám. De mi köze az öcsémnek ehhez a beszélgetéshez? Szeretnéd, ha törődnék veled, ugye? – Igen, persze, hogy szeretném. De nem akarok a terhedre lenni. Azt szeretném, ha megoszthatnám veled a gondjaimat, nem azt, hogy rád hárítsam őket. Értesz? Hozzád akarok tartozni. Szeretném, ha lennék annyira fontos a számodra, hogy te is megoszd velem a problémáidat. Nem tudnál velem is olyan bizalmas lenni, mint Patrickkel? Iain nem tudta, mit feleljen erre. – Ezt még át kell gondolnom – jelentette ki. Judith odabújt hozzá, hogy a férfi ne lássa mosolyát. – Csak ennyit kérek tőled. – Igyekszem megszívlelni az új ötleteket, Judith. – Igen, tudom, hogy így teszel. Megcsókolta a férfi állát, mire Iain lehajolt és szenvedélyes csókot nyomott az ajkára. Nem szívesen engedte el asszonyát, de végül erőt vett magán és elszakította ajkát az asszony édes szájától. Judith észrevette a közelben álló Andrew-t. Iain meg sem fordult, úgy kérdezte. – Készen állsz, Andrew? – Igen, uram – kiáltott vissza a fiúcska. – Honnan tudtad, hogy itt van? – csodálkozott Judith. – Hallottam jönni.

– Én nem. – Neked nem is kellett – mosolygott Iain. Nem értette a férfi megjegyzését, ráadásul borzasztóan öntelten hangzott, amit mondott. – Hová viszed? – kérdezte suttogva, hogy a fiú ne hallja. – Az istállókhoz. Az istállómesternek fog segíteni. – Ez lesz a büntetése? Iain, nem gondolod, hogy… – Estére megbeszéljük – szakította félbe a férfi. Judith bólintott. Annyira örült, hogy férje ezúttal nem parancsolt rá, maradjon ki a dologból, hogy legszívesebben elmosolyodott volna. – Ahogy akarod – mondta engedelmesen. – Azt akarom, hogy térj vissza a kastélyba! Judith bólintott. Fejet hajtott neki, majd elindult felfelé a domboldalon. – Ma délután pihenni fogsz – szólt utána a férfi. – Igen, Iain. – Komolyan gondoltam, amit mondtam, Judith. Az asszony ekkor rájött, hogy ura arra számított, vitatkozni fog. Mivel nem tette, egyből azt feltételezte, hogy nem engedelmeskedik a parancsának. Judith visszafojtotta a nevetését. Férjura kezdi végre kiismerni. Megtartotta az ígéretét. Előbb Frances Catherine látogatta meg, majd miután Patrick visszakísérte asszonyát a kunyhójukba, Judith felment a szobájukba. Gondolatai egyre Frances Catherine szülése körül forogtak, és úgy vélte, meglelte végre a megoldást. Tisztában volt vele, hogy nem elég tapasztalt ahhoz, hogy segíteni tudjon, ha valami bonyodalom adódik a szülés során, de Helennek megvan hozzá a kellő tapasztalata, nem igaz? Andrew anyja minden bizonnyal megenyhült iránta, gondolta, és ha megfelelő módon közelít hozzá, talán elérheti, hogy a bábaasszony a segítségére legyen anélkül, hogy Agnest bevonná. Frances Catherine bizonyára hisztizni fog. Meg kell győznie, hogy Helen a segítségükre lehet. Úgy aludt el, hogy közben azon imádkozott, bárcsak igaza lenne.

Tizenkettedik fejezet Judith átaludta az éjszakát. Amikor felébredt, Iain már nem volt a szobában. Eszébe jutott, sietnie kell, hogy elkezdje a napi munkát. Észrevette, hogy csomagjai szépen ott sorjáznak egymás mellett a sarokban, és feltételezte, hogy Iain hozta el őket Frances Catherine-től. Miután holmiját elpakolta a kisszekrénybe, a szobát is rendbe rakta, majd lement a földszintre.

Gelfrid és Duncan az asztalnál ültek és reggeliztek. – Gyere, csatlakozz hozzánk – invitálta Gelfrid. – Köszönöm, csak ezt az almát viszem el. Még szeretnék elintézni valami fontos dolgot. – Nagyon jól áll rajtad ez a pléd – mormolta Duncan, közben komor képet vágott, mintha nehezére esne a dicséret. Judith nem nevetett, de azt nem bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Duncan pontosan olyan, mint Gelfrid, döntötte el. Látszatra nagyhangú és zsémbes, de belül csupa szív. – Szörnyen néz ki az arca – jegyezte meg Gelfrid. – Elveszthette volna a szeme világát, Duncan – tette hozzá nagyot bólintva. – Így igaz – helyeselt a másik öreg. Judith elfojtotta bosszankodását. – Gelfrid, kíván még tőlem valamit, mielőtt elmegyek. A férfi megrázta a fejét. – Látta már ma reggel Grahamet? Lehet, hogy neki van valami kívánsága. – Graham Patrickkel és néhány társával vadászni ment – világosította fel Gelfrid. – Ebédre vissza kell, hogy érjenek. Még hajnalban elindultak. – Iain is velük ment? Duncan válaszolt a kérdésre. – Ő a másik irányba ment az embereivel, hogy pár szót váltson a Macphersonokkal. Ők a nyugati szomszédaink. Judith észrevette a férfi hangjában a bizonytalanságot. – Nem hiszem, Duncan, hogy csak pár szóért ment volna oda. A Macphersonokkal is viszályban állunk? Az öreg bólintott. – Nem kell aggódnod miatta, lányom. Ez csak amolyan tessék-lássék viszály. A Macphersonok vezetője annyira ostoba, hogy még harcolni sem érdemes vele. Nem fog vér folyni. – Egészen biztos ebben, Duncan? – De még mennyire – erősködött az öreg. – Nem lesz csata. – Így igaz – szólt közbe Gelfrid is. – Az egész inkább bosszúság, mint mulatság Iainnek. – De esténél előbb aligha tér haza az urad – tette hozzá Duncan. – Köszönöm, hogy elmondta – pukedlizett Judith, majd megfordult és kisietett a nagyteremből. Már félúton járt a domboldalon, amikor rájött, hogy nem is tudja, hol lakik Helen. Frances Catherine-t nem akarta megkérdezni. Barátnője minden bizonnyal magyarázatot követelne, hogy miért akar a bábaasszonnyal beszélni. Szilárdan eltökélte, hogy előbb Helennel beszél, és csak aztán hozza szóba Frances Catherine-nek a dolgot.

Isabelle kunyhója felé fordult. Emlékezett rá, hogy Agnes azzal érvelt, elég közel laknak Helennel ahhoz, hogy hallják a fiatalasszony kiáltásait. Judith biztosra vette, hogy Isabelle meg tudja neki mutatni az utat. Észrevette Laggan atyát, aki éppen felfelé kapaszkodott a domboldalon. Intett neki, majd hozzásietett, hogy üdvözölje. – Eltemette Merlint? – érdeklődött. – Igen – mosolygott rá a férfi. – Most pedig visszatértem, hogy megáldjam Isabelle gyermekét. – Atyám, maga mindig siet? – Az az igazság, hogy általában igen. – Megfogta Judith kezét. – Látszik, hogy boldog vagy, leányom. Iain rendesen gondodat viseli, igaz? – Igen, atyám. Eljönne ma este hozzánk vacsorára? – Örömmel. És te eljönnél velem Isabelle-hez? – Szívesen, de előbb beszélnem kell az egyik bábaasszonnyal – magyarázta. – Nem tudja véletlenül, hol lakik Helen? A tisztelendő tudta. Elkísérte Judithot a kunyhóhoz, és be is kopogott. Helen nyitott ajtót, és szemmel láthatóan megriadt, amikor megpillantotta Judithot és a papot a küszöbén. Ijedtében maga elé kapta a kezét. Judith látta rajta, mennyire aggódik, és azonnal igyekezett megnyugtatni. – Jó napot, Helen! – kezdte. – Laggan atya volt olyan kedves, hogy megmutatta az utat a házához. Éppen Isabelle-hez tartott, hogy megáldja a gyermekét – tette hozzá magyarázólag. – Én pedig szeretnék magával beszélni egy személyes ügyben… ha volna rám ideje. De ha akarja, visszajöhetek később. Helen hátralépett az ajtóból, és behívta a házba vendégeit. Frissen sült kenyér illata érződött a levegőben. Laggan atya előreengedte Judithot, majd maga is belépett a kunyhóba. A házikó ragyogóan tiszta volt, fapadlót fényesre súrolták. Judith leült az asztalhoz, Laggan atya azonban a tűzhelyhez lépett és beleszagolt a tűz fölött lógó üstbe. – Mi ez? – kíváncsiskodott. – Ürüragu – felelte suttogva Helen. Olyan erővel szorongatta köténye szegélyét, hogy ujjai egészen belefehéredtek. – Talán már meg is lehetne kóstolni, Helen? – kérdezte az atya reménykedve. Célzása nem volt éppen finom. Helen megnyugodott valamelyest, hogy a papot etetheti. Az asztalhoz tessékelte, és jókora adagot szedett neki az ürühúsból. Judithot meglepte a tisztelendő hatalmas étvágya. A férfi olyan sovány volt, mint a kóró, mégis úgy falta a ragut, mintha két ember helyett enne. Helen nyugtalansága lassan szertefoszlott, míg a papot kiszolgálta. Nyilvánvaló volt, hogy az asszony

élvezi a tisztelendő bókjait, melyekhez Judith is csatlakozott, miután megevett két vastag szelet lekváros kenyeret. Helen nem ült le közéjük. Laggan atya befejezte az evést, megköszönte a szívélyes vendéglátást, majd elindult Isabelle-hez. Judith nem tartott vele. Megvárta, amíg az ajtó becsukódik a pap mögött, majd megkérte Helent, hogy üljön mellé az asztalhoz. – Szeretném még egyszer megköszönni, hogy… – kezdte az asszony, de Judith nem engedte, hogy befejezze a mondatot. – Nem azért jöttem, hogy bocsánatot kérjen. Az ügyet lezártuk, és Andrew is megtanulta a leckét. – Mióta az apja meghalt, a fiú olyan… ragaszkodó. Azt hiszi, mindig mellettem kell lennie, hogy megvédjen. – Talán titokban attól fél, hogy maga is meghal, és ő egyedül marad. – Már csak ketten maradtunk – bólintott Helen. – Ez nagyon nehéz neki. – Nincsenek bácsikái vagy unokatestvérei… Elhallgatott, amikor Helen megrázta a fejét. – Teljesen magunkra maradtunk, Lady Judith. – Ez nem igaz – vitatkozott Judith. – Ehhez a nemzetséghez tartoznak. A fiából Maitland harcos lesz, ha felnő. Ha nincs egy nagybácsija sem, aki nevelné, akkor Iainhez kell fordulnia. Helen, maga is tudja, milyen fontos egy gyereknek, hogy érezze, szükség van rá. – Elhallgatott, rámosolygott az asszonyra. – De ez nekünk, asszonyoknak is fontos, nem igaz? – tette hozzá. – De még mennyire – helyeselt Helen. – Nem könnyű itt az élet. A MacDougall családból származom. Nyolc nővérem és két fivérem van. Nem is kell mondanom, hogy mindig volt kivel beszélgetnem, és mindig volt időm arra, hogy meglátogassam a barátaimat. De itt egészen más a helyzet. A nők látástól vakulásig dolgoznak. A vasárnapok sem mások. És mégis gyakran irigylem őket. Nekik legalább van uruk, aki vigyáz rájuk. Judith bólogatva hallgatta, Helen pedig több mint egy órát mesélt még az életéről. Későn ment férjhez, és végtelenül hálás volt férjének, Haroldnak, hogy megmentette a vénlányságtól. Háláját úgy mutatta ki, hogy minden percét otthonuk csinosításával töltötte. Mindent elkövetett, hogy urának olyan kényelmes és tökéletes otthont biztosítson, amilyet csak tud. Azt is beismerte, hogy férje halála után még élvezte is, hogy nem kell minden áldott nap felsúrolnia a padlót, de hamarosan rátört az unalom. Nevetve vallotta be, hogy manapság ugyanolyan gyakran súrol és takarít, mint ura halála előtt. Judithot meglepte, amikor Helen azt is elárulta, hogy hiányzik neki az az idő, amikor minden nap különleges ételeket gondolt ki, hogy jóltartsa urát. Szeretett új ételekkel kísérletezni, és elbüszkélkedett azzal, hogy az ürühúsnak legalább százféle elkészítési módját ismeri. – Szeret bábáskodni?

– Nem. Válasza gyors volt és határozott. – Már legalább húsz szülésnél segédkeztem, mielőtt idejöttem – magyarázta. – És amikor Harold meghalt, arra gondoltam, hogy a tapasztalataimnak itt is hasznát vehetik. De több szülésnél már nem fogok segédkezni. Az Isabelle-lel történt eset után úgy döntöttem, hogy inkább találok magamnak valami mást… Nem fejezte be. – Helen, komolyan hisz abban, hogy egy asszonynak a szülés közben a legszörnyűbb fájdalmakat kell elviselnie, hogy örömet okozzon az Úrnak? – Az egyház… – Én azt kérdeztem, maga mit gondol? – szakította félbe Judith. – Minden szülés fájdalommal jár, de nem hiszem, hogy az Úr minden asszonyt büntetni akarna Éva bűnéért. Aggódva pislogott körül, miközben ezt a vallomást tette. Judith sietve megnyugtatta. – Nem fogok elmondani Laggan atyának. Én is azt hiszem, hogy Isten sokkal irgalmasabb, mint ahogy azt az egyház szeretné velünk elhitetni. Igyekszem nem megkérdőjelezni vezetőink bölcsességét, Helen, de néha magam is csak a fejemet csóválom egy-két zavaros tanításuk hallatán. – Igaza van – helyeselt az asszony. – De semmit nem tehetünk az egyház törvényei ellen, mert akkor kiátkoznak minket. – De nagyon eltértünk a tárgytól, amiért idejöttem – kapott észbe Judith. – Frances Catherine-ről akartam beszélni… veled – folytatta bizalmasan. – A segítségedet szerettem volna kérni. – Mit kívánsz tőlem? Judith megmagyarázta. – Igaz, éppen az imént mondtad, nem akarsz több szülésnél segédkezni, Helen, de senki máshoz nem fordulhatok rajtad kívül. Nagyon aggódom a barátnőm miatt. Ha valami bonyodalom adódik, fogalmam sincs, mit kell tennem. Helen nem utasíthatta vissza a kérését, különösen azután nem, hogy Judith olyan tapintatosan bánt Andrew-val. – Frances Catherine fél tőled – magyarázott tovább Judith. – Meg kell győznünk őt, hogy te nem hiszel a kegyetlenkedésben. De ezt az egészet titokban kell tartanunk. Nem akarom, hogy Agnes beleavatkozzon. – Pedig meg fogja próbálni – jelentette ki Helen. – Igen, ez biztos – bólintott nagyot, mintegy megerősítve saját véleményét. – Hiába is beszélnél vele, az nem használna. Agnes nagyon makacs teremtés, és ráadásul haragszik is rád, mert elhalásztad a lányától a férjét. – Iain nem volt Cecilia férje – rázta a fejét Judith. – Frances Catherine azt is elárulta, hogy nem is

akarta megkérni. Helen megrántotta a vállát. – Agnes mindenféle pletykát terjeszt – suttogta. – Azt állítja, Iainnek azért kellett elvennie téged, hogy megóvja a becsületedet. Judith szeme tágra nyílt döbbenetében. – Azt akarod mondani, hogy azt terjeszti, Iain és én… hogy én… Képtelen volt folytatni. – Pontosan – bólintott rá Helen. – És azt is mondogatja mindenkinek, hogy terhes vagy. Az isten legyen hozzá irgalmas, ha urunk fülébe jut a pletykálkodása. – Remélem, nem tudja meg – fohászkodott Judith. – Nagyon felháborítaná a dolog. Helen egyetértett vele. Judith el akart menni, de Helen könyörgött, hogy maradjon még. Elárulta, hogy hónapok óta Judith az első ember, aki rányitotta az ajtót. Erre a fiatalasszony visszaült a helyére. Még egy órán át beszélgettek, mire Judith készülődni kezdett, hogy távozzon. – Nagyon jó veled beszélgetni, Helen – állt fel. – Estére beszélek Frances Catherine-nel, és nagyon örülnék, ha holnap át tudnál velem jönni hozzá. Ketten együtt biztosan le tudjuk győzni a kétségeit. Judith már majdnem az ajtónál járt, amikor megtorpant és visszafordult. – Tudtad, hogy az asszonyok felváltva főznek Iainre és a kastélyban élő két öregre. – Igen, mindig is így volt – bólintott az asszony. – Én önként ajánlkoztam, hogy főzök rájuk, de Harold akkor betegedett meg, és nem maradt időm. – Ez hozzátartozik az asszonyok mindennapi kötelezettségeihez? – Ó, igen, különösen télen. A hét minden napján másik asszony a soros, és közben a családjukat is el kell látni, szóval nem könnyű feladat. – De te szeretsz főzni – emlékeztette Judith. – Így van. – Honnan veszed az élelmet? – A harcosok ellátnak – magyarázta. – És néhány asszony is át szokta adni a fölösleget. Judith a homlokát ráncolta. Ez nagyon is úgy hangzott, mint valami könyöradomány. – Én nem tudok főzni – jegyezte meg. – Te vagy a nemzetségfő asszonya, neked nem is kell tudnod. – Andrew-nak ugyanúgy szüksége van a kemény férfikézre, mint az asszonyi gyengédségre, nem igaz? – De igen – helyeselt Helen, magában csodálkozva, hogy miért ugrál Judith egyik témáról a másikra. – És te szeretsz főzni. Igen, ez a megoldás. Akkor ezt megbeszéltük, Helen, kivéve persze, ha te nem akarod – tette hozzá gyorsan. – Nem szívességet kérek, és nem is parancsot adok, és még alaposan át kell gondolnom az egészet, mielőtt a véleményedet kérem. Ha úgy döntesz, nem fogadod el a

javaslatomat, azt is meg fogom érteni. – Milyen javaslatot, asszonyom? – Hogy legyél a házvezetőnőm – magyarázta Judith. – Te irányíthatnád a szolgálólányokat és főzhetnél nekünk. Természetesen minden segítséget megkapsz, amit csak kérsz, de te felelnél mindenért. Azt hiszem, ez értelmesen hangzik. Te és Andrew velünk étkeznétek a kastélyban, és Andrew sokat lehetne együtt Gelfriddel és Grahammel, és persze Iainnel is, bár vele valószínűleg csak ritkábban. Az öregek szívesen vennék, ha valaki kényeztetné őket, és úgy látom, te is szívesen kényeztetnél valakit Andrew-n kívül. – Ezt értem tennéd? – Hát nem érted? Nekünk nagyobb szükségünk van rád, mint neked ránk. Mégis, azt hiszem, berendezkedhetnél a kastélyban. Valószínűleg könnyebb dolgod lenne, ha ott is laknál. De nem akarlak siettetni, gondolt át jól! Hagynánk időt Andrew-nak, hogy hozzászokjon ahhoz, hogy a mamája a kastélyban tölti az egész napot, és csak akkor hoznánk szóba a költözködést. Az éléskamra mögött van egy nagy, ablakos szoba. Judith észbekapott, hogy nagyon előreszaladt, ezért gyorsan elharapta a szót. – Elgondolkodnál a javaslatomon? – Nagy megtiszteltetés lenne számomra ez a feladat – nyögte ki Helen. A dolog szépen alakult. Judith remek hangulatban hagyta el a kunyhót. Úgy érezte, sikerült valami nagyon fontos változtatást véghezvinnie, amely legalább olyan előnyös Helennek és fiának, mint a saját magának. Ezzel egy csapásra megoldódna a háztartás gondja. Vacsoránál beszámolt ötletéről a két öregnek. Számított rá, hogy Gelfrid morogni fog egy kicsit, hiszen tudta, az öregek általában ódzkodnak minden változástól, de legnagyobb meglepetésére Gelfrid nem ellenezte a dolgot. Iain a beszélgetés közepén sétált be. Elfoglalta a helyét az asztalfőn, biccentett Grahamnek és Gelfridnek, majd magához vonta Judithot egy gyors csókra. Graham beszámolt neki Judith tervéről. Iain egy szó nélkül hallgatta végig, majd egyszerűen rábólintott. – Mi a véleményed az ötletemről? – fordult hozzá Judith. Iain a kupa után nyúlt, amit asszonya tett elé, és nagyot húzott a hideg vízből. – Nekem tetszik – jegyezte meg aztán. – Szerintem, éppen ideje a változtatásnak – jelentette ki Graham. – Legalább nem kell többet Millie szörnyű kosztját ennünk. Teremtőm, hogy gyűlölöm a szerdákat emiatt! – Helen jól főz? – érdeklődött Gelfrid. – Kiválóan főz – nyugtatta meg Judith, majd Grahamhez fordult. – Ha már a változtatásokról beszélünk, szeretnék még valamit kérni, de ehhez kell a segítsége… és Iainé is.

Graham elkomorodott. – A tanácsra tartozik a dolog? – Nem – mondta gyorsan Judith, és Iainre nézett. – Biztos vagyok benne, hogy ilyen jelentéktelen dologgal nem érdemes a tanácsot zavarni. – Milyen változtatásra célzol? – kérdezte Gelfrid. Judith nagy levegőt vett. – A vasárnapokat szeretném. Patrick éppen akkor sétált be a nagyterembe, amikor a fiatalasszony kibökte kívánságát. – Akár oda is adhatod neki, Iain – kiáltotta oda bátyjának. – Mit ért azon, hogy a vasárnapokat szeretné? – kérdezte Gelfrid Grahamet. – Nem hiszem, hogy jól értettük, amit mondott – felelte Graham. – Azt nem mondhatta, hogy… Gelfrid közbevágott. – Ha a lányka megtanulná úgy pörgetni az „r” hangot, mint mi, akkor talán könnyebben megértenénk, amit mond. Ekkor Duncan vonult be peckesen a nagyterembe Vincenttel és Owennel a nyomában. Judith Iainhez hajolt. – Tanácskozás lesz ma este? A férfi bólintott. – De addig nem kezdjük el, amíg el nem magyarázod ezt a különös kérést a vasárnapokkal. Az asszony a fejét rázta. Iain felhúzta a szemöldökét. Judith még közelebb hajolt hozzá. – Nem kívánom az egész tanács előtt megtárgyalni ezt a kérdést – súgta ura fülébe. – Miért nem? – kérdezte halkan a férfi, közben hátrasimította az asszony egyik hajfürtjét. Judith megfogta a kezét. – Mert ez személyes ügy, és azt szeretném, ha előbb beleegyeznél, hogy segítesz. – Graham és Gelfrid is itt voltak, amikor… Az asszony félbeszakította. – Ők a családhoz tartoznak, Iain. Nyugodtan megvitathatom előttük a személyes ügyeket. – Hallottad ezt, Graham? – kiáltott fel Gelfrid. – A családjának nevezett minket. Judith rosszalló pillantást vetett az öregre, amiért hallgatózott, mire az rávigyorgott válaszul. Az asszony ismét Iainhez fordult. – Boldogan elmagyarázom a szobánkban, ha tudsz néhány percet szakítani rá. Iain legszívesebben felnevetett volna, de természetesen nem tehette, ha nem akarta megsérteni asszonya gyengéd érzéseit. Judith valamiért nagyon aggódott, ugyanakkor arcát élénk pír borította. Talán valami zavarba ejtő témáról akar beszélni? Felsóhajtott. Pontosan tudta, ha felmegy asszonyával az emeletre, akkor beszédre már nem lenne idejük. Inkább ágyba vinné Judithot, és nem kétséges, hogy

mindketten élveznék az együttlétet, ugyanakkor lemaradna a tanácskozásról. És mivel ő hívta egybe a tanácstagokat, hogy ismét megvitassák a szövetség kérdését, nem tehette meg, hogy most magukra hagyja őket. A vének elfoglalták helyüket az asztalnál. Egy ifjú harcos, akit Judith eddig még nem látott, behozott egy kancsó bort, és töltött mindenkinek. Iain egy intéssel elhessentette az ifjút, amikor neki is tölteni akart. Judith észre sem vette, hogy visszafojtja lélegzetét, és csak akkor jutott újra levegőhöz, amikor férje visszautasította az italt. Owen észrevette Iain mozdulatát. – Hát ez meg mi akar lenni? Pohárköszöntőt kell mondanod a saját esküvőd alkalmából, fiam! – jelentette ki. – Ez az első alkalom, hogy házasemberként adsz nekünk tanácsot. – Miért ő ad tanácsot? – bökte ki hangosan Judith az őt foglalkoztató kérdést, mielőtt még meggondolhatta volna. Sikerült mindenkinek a figyelmét felkeltenie. A vének zavartan bámultak rá. – Hát ez meg miféle kérdés? – csodálkozott Owen. – Ő az nemzetség feje – emlékeztette Vincent Judithot. – Az a feladata, hogy tanácsokat adjon nekünk. – Errefelé a feje tetejére állt a világ – jelentette ki Judith. – Magyarázd meg, mit akarsz ezzel mondani! – kérte Graham. Bárcsak ne kezdett volna bele, gondolta a fiatalasszony! Istenem, mennyire utált a figyelem középpontjában lenni. Érezte, hogy lángvörös az arca. Megszorította Iain kezét. – Az uruk még fiatal, és nincs meg benne a maguk bölcsessége – magyarázta. – Nekem úgy tűnik, hogy mivel maguk az idősek, maguknak kellene tanáccsal szolgálniuk. Csak ennyit akartam mondani. – De hiszen felénk mindig így volt – szögezte le Gelfrid. A vének mind bólintottak egyetértésük jeléül. Judith észrevette, hogy az ifjú fegyvernök Owen biztatására közelebb lépett, és színültig tölti Iain kupáját borral. Minden erejére szüksége volt, hogy elméjét Gelfridre összpontosítsa, és ne azon aggódjon, hogy ura iszik egy-két kortyot. – Gelfrid, kérem ne tekintse a kérdésemet szemtelenségnek – kezdte. – De azon gondolkoztam, ha ennyire ragaszkodik a szokásaihoz, akkor számításba sem veszi az esetleges változtatás lehetőségét, még akkor sem, ha az a klán érdekeit szolgálná? – Merész kérdés volt. Judith aggódva várta, az öreg válaszát. Gelfrid az állát dörzsölgetve töprengett a kérdésen, végül vállat vont. – Egy háztartásban élek egy angol nővel – jelentette ki. – Azt hiszem, ez már egy változás az életemben, nem igaz? Akkor mégsem ragaszkodom annyira a szokásaimhoz, Judith. Iain gyanította, hogy asszonya örül a válasznak, mivel szorítása enyhült. – Akkor halljuk azt a pohárköszöntőt, aztán úrnőnk elmagyarázhatja, miért akarja azokat a vasárnapokat – jelentette ki Graham.

– Hallottad ezt, Owen? A mi lánykánknak a vasárnapok kellenek – suttogta Gelfrid olyan hangerővel, hogy az egész teremben hallani lehetett. – De ugye nem lehet az övé? – aggodalmaskodott Vincent. – Az ember nem tarthat meg magának egy egész napot! A nap mindenkié. – Furcsa – dörmögte Duncan. – Végül is csak egy angol – emlékeztette társait Vincent. – Azt akarod mondani, hogy ostoba? – kérdezte Owen. A vita kilépni a medréből. Iain próbálta visszafojtani mosolyát. Judith igyekezett elfojtani ingerültségét. Örült, hogy legalább Gelfrid megvédte, de öröme hamar tovaillant, amikor a férfi hozzátette: – Csak ésszerűtlen. De nem tehet róla. Ugye, Owen? Judith Iainre meredt, így jelezve, hogy keljen a védelmére. A férfi rákacsintott. – Egy kis figyelmet kérek! – állt fel Graham, kupáját tósztra emelte és terjengős pohárköszöntőt mondott az ifjú párra. Mindenki, köztük Iain is, fenékig ürítette a poharát. A fegyvernök sietett újratölteni a kiürült kupákat. Judith hátratolta a székét, el az asztaltól. Évekkel azelőtt kialakult, ösztönös mozdulat volt ez nála, szinte tudatában sem volt annak, hogy mit tesz. Iainnek azonban feltűnt. Mint ahogy azt is észrevette, hogy minden egyes alkalommal, amikor kortyolt egyet borából, Judith egy kicsit távolabb tolta a székét. Figyelme Grahamre irányult, aki ünnepélyesen köszöntötte a fiatalasszonyt a nemzetség tagjai között. Frances Catherine Alex karján lépett be a terembe. Patrick meglepve és kissé ingerülten nézett asszonyára, de a fiatalasszony megelőzte férjét, mielőtt az szemrehányást tehetett volna. – Friss levegőt szerettem volna szívni, és a barátnőmmel is találkozni akartam. Mivel ő is itt lakik, nyugodtan abbahagyhatod a homlokráncolást, Patrick. Alex vigyázott rám, nehogy elessek. – Gondoltam, felültetem a lovamra, de… – Nem tudta, hogy emeljen meg – magyarázta Frances Catherine, és hasát megpaskolva férjére mosolygott. – Gyere, ülj le közénk! – hívta Judith. – Graham éppen most fejezte be a pohárköszöntőjét. Barátnője bólintott, majd Alexre nézett. – Látod? Mondtam én neked, hogy nincs itt semmiféle tanácskozás. Akkor Judith sem lenne itt. – Miért ne lennék? Frances Catherine az asztalhoz ment, leült Patrick mellé és megfogta a kezét, hogy kiengesztelje. Judithra mosolygott, miközben belecsípett férjébe. Talán így akarta figyelmeztetni, hogy uralkodjon magán, vélte a férfi és elvigyorodott asszonya arcátlan viselkedésén. Elhatározta, mihelyt magukra maradnak, emlékezteti őt, ha egyszer utasítja valamire, annak úgy is kell lennie. Márpedig Patrick világosan emlékezett rá, hogy meghagyta

asszonyának, ma este maradjon otthon. Megrémítette a gondolat, hogy kedvese esetleg elesik, és ezzel veszélyezteti a saját és a kisbaba életét. Másra sem tudott gondolni, csak asszonya biztonságára. Fogalma sem volt, mihez kezdene, ha Frances Catherine-nel történne valami. Patrick a sötét gondolatok hatására egyre idegesebb lett, de ekkor felesége megszorította a kezét és hozzásimult. A férfi halkan felsóhajtott, majd nem törődve azzal, hogy illendő vagy sem, átkarolta asszonyát és még szorosabban magához ölelte. Frances Catherine félénken megkérte Grahamet, hogy ismételje meg a pohárköszöntőjét, mert ő is szeretné hallani. Az öreg boldogan teljesítette a kívánságát. Erre újra inni kellett, mindenki fenékig ürítette a kupáját. Judith ismét hátrább tolta egy kicsit a székét. Érezte, amint gyomrában megjelenik az ismerős szorítás. Iain megígérte neki, hogy nem rúg be a jelenlétében, de mi van, ha véletlenül mégis pityókás lesz? Vajon ő is olyan durván fog viselkedni, mint Tekel bácsi szokott? Megpróbálta elfojtani növekvő félelmét. Gelfrid szólította meg. – Mondd el nekünk, miért akarod a vasárnapokat! – kérte. – Mi a csudát csinálsz ott a sarokban, Judith? – csodálkozott Graham, aki csak most vette észre, hogy a fiatalasszony milyen messze került az asztaltól. – Elszelelt a magyarázat elől – vélte Owen. Judith elvörösödött. Mély levegőt vett, és felállt. – A vasárnap a pihenés napja kellene, hogy legyen – jelentette ki. – Az egyház is ezt tanítja. Angliában mi követjük ezt az előírást. – Mi is – mondta Graham. – Egész nap pihenünk, nem igaz, Gelfrid? – De bizony – helyeselt barátja. – A férfiak pihennek – szólt közbe Frances Catherine, és tekintetét barátnőjére függesztette. – Erre akartál kilyukadni, ugye? Judith bólintott. – Észrevettem, hogy az asszonyoknak nincs egyetlen napjuk sem, amikor pihenhetnének – magyarázta. – A vasárnap számukra ugyanolyan, mint a többi nap. – Ezzel bírálni akarod az asszonyainkat? – kérdezte Duncan. – Nem, a férfiakat akarom bírálni. Iain mosolyogva dőlt hátra a székén. Judith figyelmeztette, hogy meg akar változtatni néhány dolgot, és feltételezte, ez is egyike lesz a változtatásoknak. Az ördögbe is, hisz ő maga javasolta neki, hogy változtasson azon, ami nem tetszik neki. Felidézte a temetőnél folytatott beszélgetésüket. Igen, ő maga javasolta Judithnak, hogy vágjon bele. – Meg akarod parancsolni az asszonyoknak, hogy vasárnap ne dolgozzanak? – faggatózott Graham. – Nem, természetesen nem. Ha utasítjuk őket, akkor ez csak újabb kötelezettség lesz.

– Talán azt hiszed, hogy nem megfelelően gondoskodunk az asszonyainkról? – kérdezte Duncan. – Ó, nem – rázta meg a fejét Judith. – Mint nagyszerű harcosokhoz illik, maguk jól gondoskodnak az asszonyaikról. Kedvesek hozzájuk, megvédik őket. Viszonzásul ők gondoskodnak arról, hogy kényelmes otthonuk legyen, és minden megkapjanak, amire szükségük van. – Erről szól a házasság – jelentette ki Graham. – Akkor ez azt jelenti, hogy a házasság intézményével nem ért egyet? – értetlenkedett Owen. Gelfrid megcsóválta a fejét. – Ez a kövek miatt van. Megzavarták az elméjét – magyarázta társainak. – Az egyik majdnem kiverte a szemét. Judith legszívesebben felsikított volna elkeseredésében. Mivel ezt nem tehette, megpróbálta újra elmagyarázni kérését, a logikát hívva segítségül. Ezúttal Iainhez intézte szavait. – Mikor van az asszonyoknak ideje szórakozni? A ti nemzetségetek soha nem vesz részt az ünnepségeken, ugye? Láttad már valaha, hogy valamelyik asszony a szabadban fogyasztja el az ebédjét, hogy evés közben élvezze a napfényt vagy beszélgessen a társaival? Mert én még nem láttam – fejezte, és nagyot bólintott nyomatékul. Ezek után Grahamhez fordult. – Van olyan asszony, akinek saját lova van? Látta már valakit közülük vadászni? – kérdezte, de nem hagyott időt a férfinak, hogy válaszoljon. – Csak annyit kérek, gondolják végig és tegyék lehetővé, hogy az asszonyok a vasárnapokat valamiféle szórakozással tölthessék. Ez minden, amit mondani szerettem volna. Judith visszaült székére. Elhatározta, hogy mostantól egy szót sem szól. Elegendő időt hagy nekik, hogy alaposan megfontolják, mielőtt újra szóba hozná a témát. – Mi megbecsüljük a nemzetség minden tagját – jelentette ki Gelfrid. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy elkezdjük a tanácskozást – jegyezte meg Duncan. – Ha az asszonyok távoznak, bele is vághatunk. Judith újra felpattant. – Az asszonyok nem tartoznak ehhez a nemzetséghez, mert ha odatartoznának, akkor nekik is megengednék, hogy a tanácshoz forduljanak a gondjaikkal. – Judith, ez nem igaz – tiltakozott Owen. – Alig néhány hónappal ezelőtt Frances Catherine-nek megengedtük, hogy elmondja nekünk a kérését. – Az ám, és aztán mindent megtettek, hogy lebeszéljenek róla. Nem akarták engedni, hogy érted küldjek. – Én azt mondom, jöjjön a következő pohárköszöntő, aztán tegyük félre ezt a témát – javasolta Vincent. – Iain, jó lenne, ha beszélnél a feleségeddel ezekről az értelmetlen ötletekről. Ha hagyjuk, hogy a maga feje után menjen, a végén még arra kényszerít bennünket, hogy mi engedelmeskedjünk az

asszonyainknak. Judith magába roskadt. Mégsem sikerül megnyerni a tanács támogatását, de ekkor Iain vonta magára a figyelmét. A férfi fejét csóválva nézett Vincentre. – Nem vitatkozhatom ebben a kérdésben az asszonyommal – jelentette ki. – Mivel támogatom, amit mondott. Judith annyira megörült ura szavainak, hogy legszívesebben hozzárohant volna. Iain a kupáért nyúlt, és nagyot húzott belőle, így az asszony inkább visszaült a székre. – Hogy mondod, Iain? – kérdezte Graham elképedve. – Judith idegenként érkezett hozzánk – magyarázta Iain. – A mi életmódunk teljesen új volt számára, így felfigyelt olyan dolgokra is, amelyeket mi már észre sem veszünk… vagy kétely nélkül elfogadtunk az évek során. Nem látom be, miért ne bátoríthatnánk az asszonyainkat arra, hogy vasárnaponként pihenjenek. A vének bólintottak. Graham azt szerette volna, ha ura pontosabban fogalmaz. – Azt tanácsolod nekünk, parancsoljuk meg az asszonyainknak, hogy ezt a napot pihenéssel töltsék? – Nem – felelte Iain. – Ahogy Judith is mondta, a parancs egyben kötelezettséget is jelent. Csak javasoljuk nekik, Graham, és bátorítjuk őket. Érzed a különbséget? Graham elmosolyodott és Judithhoz fordult. – Érted már, miért őt választattuk urunknak? Mert bölcs tanácsokat ad nekünk. A fiatalasszony még mindig úgy gondolta, hogy felfordult egy világ ez, de annyira boldog volt, hogy férje támogatta a kérését, hogy nem akart vitatkozni. – Akkor talán maguk is megértik, hogy miért mentem hozzá. Soha nem lennék egy ostoba ember asszonya. – Lassan már az éléskamrában köt ki – suttogta jól hallhatóan Gelfrid. – Ezt én egyszerűen nem értem. – Judith, utasítottam Brodickot és Gowrie-t, hogy odakint várjanak a tanácskozás megkezdéséig. Megtennéd, hogy szólsz nekik? Különös kérés volt, mivel a fegyvernök ott állt Iain mellett. Az ifjú már száját nyitotta, hogy felajánlja segítségét, de ura egy intéssel elhallgattatta. – Boldogan idekísérem őket – állt fel azonnal a fiatalasszony. Annyira örült annak, hogy Iain ilyen udvariasan fogalmazta meg parancsát, hogy képtelen volt letörölni arcáról a mosolyt. Iain figyelte, ahogy távozik a nagyteremből. Abban a pillanatban, amikor az ajtó becsukódott Judith mögött, Frances Catherine-hez fordult. – Hamis ürüggyel küldtem ki Judithot – magyarázta neki halkan. – Kérdezni szerettem volna valamit. – Igen? – nézett rá kérdőn az asszony, miközben igyekezett nem aggodalmaskodni sógora komor arca láttán.

Iain fejével Judith sarokban álló széke felé intett. – Miért? Azt akarta tudni, miért húzódott el Judith az asztaltól. – A bor miatt – válaszolta ugyanolyan halkan Frances Catherine. A férfi megrázta a fejét. Még mindig nem értette. Frances Catherine mély lélegzetet vett. – Kisgyerek kora óta mindig ezt csinálja… így védi magát. Az őrületbe kergette vele az apámat, míg végül elhatározta, hogy nem iszik többet Judith jelenlétében. Szerintem, ma már észre sem veszi, hogy mit csinál, annyira ösztönös nála… ne vedd sértésnek! – Szeretném megérteni – erősködött Iain. – Ígérem, nem fogok megsértődni. Most pedig, kérlek, mondd el, miért tolja egyre hátrább a székét Judith, valahányszor kortyolok az italomból! – Judith azért tolta hátrább a székét, mert megpróbált… – Iain türelmesen várt. Frances Catherine nem állta a pillantását, tekintetét az asztalra szegezte. – … ütőtávolságon kívülre kerülni. Iain nem számított erre a válaszra. Hátradőlt a széken, és eltöprengett Frances Catherine magyarázatán. Egy hosszú perc telt el néma csendben. – Volt olyan alkalom, amikor nem sikerült neki? – Ó, igen, nagyon is sokszor. A vének is hallottak minden szót. Gelfrid nagyot sóhajtott, Graham a fejét csóválta. – Miből gondolta, hogy meg fogod ütni? – csodálkozott Owen. Iain csak most ismerte fel, mennyire utálja, hogy nincs magánélete. – Ez családi ügy – jelentette ki. Szerette volna befejezni a beszélgetést, mielőtt túl messzire mennek, de Frances Catherine nem értette meg a szándékát. Owenhez fordult, hogy megmagyarázza. – Nem gondolta, hogy Iain meg fogja ütni. Nem lett volna az asszonya, ha feltételezné, hogy képes ártani neki. – Akkor miért… – kezdte újra Owen. – Ha Judith azt akarja, hogy ismerjétek a korábbi életét, akkor majd elmondja ő maga – szakított félbe a kérdést Iain. Felállt. – A tanácskozást holnap tartjuk meg – jelentette be. Nem hagyott időt vitára. Megfordult és elhagyta a nagytermet. Judith az udvar közepén állt. Amikor meghallotta az ajtó csukódását, megfordult, még egy mosolyt is sikerült arcára erőltetni Iain láttán. – Még nincsenek itt – mondta neki. – Mihelyt megérkeznek, nyomban beküldöm őket. A férfi lesétált a lépcsőn és feléje indult. Judith hátralépett, bár látta, hogy ura fejét nem zavarta meg az ital, és nem viselkedett fenyegetően sem. Pedig számolta… három teljes kupa bort ivott meg… vagy épphogy csak belekóstolt volna? Nem lehetett benne biztos. Mindenesetre Iain nem látszott ittasnak.

Judith még sem akart kockáztatni, inkább hátrált még egy lépést. A férfi megállt. Erre megállt az asszony is. – Judith! – Igen? – Egyszer nagyon berúgtam. Még csak tizenöt éves voltam, de úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. A fiatalasszony szeme tágra nyílt. Iain közelebb lépet hozzá. – Fájdalmas lecke volt – tette hozzá, és megkockáztatott egy újabb lépést. – Soha nem fogom elfelejteni, hogyan éreztem magam másnap. – Beteg voltál? – Rettenetesen – nevetett a férfi. Már csak két lépésre volt Judithtól. Ha kinyújtaná a kezét, megragadhatná. De nem tette. Azt akarta, hogy az asszony menjen oda hozzá. Kezét összekulcsolta a háta mögött, és tekintetét le nem vette volna kedveséről. – Graham itatott le sörrel, majd ápolt másnap. Komoly lecke volt ez nekem, bár akkoriban még túlságosan öntelt voltam, hogy felismerjem. A kíváncsiság legyőzte Judith aggályait. Amikor a férfi közelebb lépett, nem hátrált el előle. – Milyen lecke? – Az a harcos, aki feladja önuralmát az ital kedvéért, kötöznivaló bolond. Az ital sebezhetővé teszi, ugyanakkor másokra veszélyessé is. – Ez így igaz – bólintott egyetértése jeléül Judith. – Van olyan ember, aki másnap nem is emlékszik rá, mi történt vele előző este. Az is előfordult, hogy megsebeztek valakit, de nem emlékeznek rá. A többieknek állandóan résen kell lenniük, hogy megvédjék tőle magukat. A részegekben nem lehet bízni. Az asszony ártatlan szavai mély fájdalmat okoztak Iainnek. Nagyon ügyelt a szavaira, mikor újra megszólalt. – És te kitől tanultad meg ezt a leckét? – kérdezte halk, megnyugtató hangon. – Tekel bácsitól. Judith karját dörzsölgetve számolt be bácsikája sérüléséről, és arról, hogyan használta az italt a fájdalmak csillapítására. Az emlékek hatására reszketni kezdett. – Egy idő után az ital… teljesen elvette az eszét. Akkor már nem lehetett benne megbízni. – Bennem bízol? – Ó, igen. – Akkor gyere ide hozzám! A férfi kitárta a karját. Judith csak egy rövid pillanatig habozott, majd odarohant hozzá. Iain átölelte és magához szorította. – Megígértem neked, hogy soha nem rúgok be, és igazán sértő azt feltételezned rólam, hogy nem tartom be az eskümet.

– Nem akartalak megsérteni – suttogta a fiatalasszony a férfi mellkasának. – Tudom, hogy szándékosan nem szegnéd meg az ígéretedet. De akadnak olyan alkalmak, mint a mai is, amikor együtt kell innod a többiekkel, és ha az ünneplés azt… – Nem számít, mi az ok – szakította félbe Iain. Állát az asszony fejéhez dörzsölte, és élvezte a selymes haj érintését. Mélyen belélegezte a könnyed, nőies illatot, és azon kapta magát, hogy mosolyog az élvezettől. – Le fogsz maradni a fontos tanácskozásodról, férjuram – suttogta Judith. – Igen – bólintott a férfi, és elengedte az asszonyt. Megvárta, míg az ránéz, akkor lehajolt és megcsókolta édes ajkát. Majd megfogta a kezét, és visszaindult vele a kastélyba. Nem a nagyterem felé fordult azonban, hanem fel a lépcsőn. – Hová megyünk? – kérdezte még mindig suttogva Judith. – A szobánkba. – De a tanácskozás… – Most mi ketten fogunk tanácskozni. Judith nem értette. Iain kinyitotta az ajtót, rákacsintotta az asszonyra, majd gyengéden betuszkolta a szobába. – Mi a célja ennek a tanácskozásnak? A férfi becsukta az ajtót, elreteszelte, majd asszonya felé fordult. – Az élvezet – jelentette ki. – Vedd csak le a ruhádat, és részletesen elmagyarázom, mire gondoltam. Judith lángba boruló arca mutatta, hogy felfogta, miről van szó. Tiszta szívéből kacagni kezdett, amitől a férfinek hevesebben kezdett dobogni a szíve. Iain az ajtónak dőlve várta, hogy asszonya úrrá legyen zavarán. Még meg sem érintette, máris hihetetlen elégedettséget érzett. Amíg Judith be nem lépett az életébe, észre sem vette, milyen rideg, sivár életet él. Mintha örökösen a kötelességek és felelősség ködében tévelygett volna, s közben soha nem engedte meg magának, hogy végiggondolja, mit is veszít valójában. Judith tökéletesen megváltoztatta az életét. Micsoda élvezet, hogy vele lehet! Most már szakít időt az eddig lényegtelennek tartott dolgokra is, mint például az asszonyával való tréfálkozás, és Judith válaszai mindig üdítően hatottak rá. Szerette megérinteni, és egyszerűen imádta, amikor az asszony puha teste az övének feszült. Tetszett neki, hogy Judith arca minden apróságra lángba borul, és az is, ahogy szégyellősen megpróbált parancsolgatni neki. Ellentmondásokkal teli csoda volt számára az asszony. Tudta, hogy milyen nehéz volt számára kiállni a nemzetség asszonyaiért, mégsem hagyta, hogy saját félénksége megakadályozza terve végrehajtásában. Judith erős akaratú, bátor, ugyanakkor végtelenül lágyszívű teremtés volt. És ő szerelmes volt belé. Az Úr legyen hozzá irgalmas, gondolta Iain. Az asszony elrabolta a szívét. Maga sem tudta, hogy

nevessen, vagy inkább üvöltsön. Judith abbahagyta a vetkőzést, és urára pillantott. Csak fehér inge volt rajta, és már nyúlt a láncért, amelyen apja gyűrűjét hordta, amikor elkapta Iain sötét pillantását. – Valami baj van? – Megkértelek, hogy ne viseld azt a gyűrűt – emlékeztette a férfi. – Azt kérted, hogy ne viseljem az ágyban éjszaka – pontosított Judith. – És én nem is tettem, nem igaz? A férfi arca még jobban elkomorodott. – Miért hordod napközben? Talán van valami különleges oka, hogy ennyire ragaszkodsz hozzá? – Nincs. – Akkor magyarázd el, hogy miért hordod! Judith nem értette, mi ütött férjébe, miért olyan dühös. – Mert Janet és Bridget bejárnak ide takarítani, és nem akarom, hogy megtalálják, és kérdezősködni kezdjenek – Finoman vállat vont. – Kezd meglehetősen kellemetlenné válni ez a gyűrű. Azt hiszem, a legjobb lenne, ha megszabadulnék tőle. Talán most alkalmas lenne elmondani férjének, hogy kié is volt a gyűrű, és miért aggódik annyira, hogy valaki felismerheti a mintázatot, és rájön, hogy a Maclean klán vezetőjéé volt. A láncot a gyűrűvel beletette a ládikába, lecsukta a fedelét, majd megfordult és urára pillantott. Most megmondja neki. – Emlékszel, közvetlenül az esküvőnk előtt azt mondtad, nem számít neked a múltam. – Emlékszem – bólintott a férfi. – Komolyan gondoltad? – Én soha nem mondok olyasmit, amit nem gondolok komolyan. – Azért nem kell így felcsattannod! – suttogta Judith, és tördelni kezdte a kezét. Ha Iain igazán szereti őt, akkor ezt a szerelmet nem rombolhatja le az, amit most bevallani készül… vagy mégis? – Szeretsz? A férfi ellökte magát az ajtótól. Haragosan ráncolta homlokát, tekintete valósággal perzselt. – Nem fogsz nekem dirigálni, Judith! Az asszonyt megdöbbentette Iain kirohanása. – Persze, hogy nem – sietett megnyugtatni. – Csak azt akartam… – Nem csinálsz belőlem anyámasszony katonáját! Jobb lesz, ha ezt itt és most megérted. – Megértettem. És nincs szándékomban bármit is megváltoztatni rajtad. De az asszony kijelentése nem űzte el a komor felhőt a férfi homlokáról. – Nem vagyok puhány, és nem is hagyom, hogy azzá tegyél. A beszélgetés nagyon különös fordulatot vett. Iain teljesen kikelt magából. A szíve mélyén Judith biztosan tudta, hogy férje szereti őt, mégis teljesen megzavarta, és valahogy aggasztotta is, ahogyan a férfi

erre az egyszerű kérdésre reagált. Némán figyelte, ahogy Iain lehúzza az egyik csizmáját, és a padlóra hajítja, majd a másikat is utána küldi. – A kérdésem izgatott fel? – kérdezte, és már a puszta lehetőség is bosszantotta. – Egy harcos szokott izgatott lenni. Csak a nők izgulnak. – Én egy cseppet sem vagyok izgatott – húzta ki magát Judith. – Dehogynem vagy. Hiszen tördeled a kezed– mutatott rá Iain. Az asszony azonnal abbahagyta. – Te vagy az, aki a homlokát ráncolja. – Én csak… gondolkoztam – vont vállat a férfi. – Miről? – A pokol tüzéről. Judith meglepetésében majdnem leült. Egy szót sem értett az egészből. – Ez meg mit jelent? – Patrick egyszer azt mondta nekem, hogy a pokol tüzén is átkelne azért, hogy örömet szerezzen asszonyának. Judith az ágyhoz lépett, és leült a szélére. – És? – nógatta férjét, amikor az nem folytatta. Iain is megszabadult a ruháitól és odasétált asszonyához. Talpra állította és végigmérte. – És csak most jöttem rá, hogy én is megtenném ugyanezt érted.

Tizenharmadik fejezet Judith a boldogság ködében járkált két teljes hétig. Iain szereti őt. Igaz, nem pontosan ezekkel a szavakkal fejezte ki magát, de amikor azt mondta, hogy a pokol tüzén is átkelne érte, az bizonyítja, hogy szereti őt. Arcát egy pillanatra sem hagyta el a mosoly. Iainét pedig a komorság. Judith számára nyilvánvaló volt, a férfinak nem könnyű elfogadni saját érzéseit. Úgy vélte, férje csak valamiféle jelre vár, amely megerősíti, hogy ő most gyenge és sebezhető ember. Aggasztotta ez a szerelem, és Judith ezt megértette. A harcosokat arra nevelték, hogy harcoljanak és védelmezzenek. Hosszú éveket töltenek azzal, hogy megtanulják, legyőzhetetlen legyen testben és lélekben egyaránt. Nem marad idejük a gyengédségre, az érzelmekre. Iain minden bizonnyal csapdában érzi magát. Idővel majd megtanulja, hogy bízhat a szerelemben is, és akkor majd ő is átéli azt a boldogságot, amelyet Judith érzett. Gyakran rajtakapta férjét, hogy őt figyeli, amikor azt hiszi, hogy az asszony nem veszi észre. Ilyenkor

szörnyen gondterheltnek tűnt. Judith nem erőltette, hogy feledkezzen már meg erről az ostoba sebezhetőségről, mert sejtette, hogy magával a szóval is sikerül felbőszítenie Iaint. Türelmes várta, míg a férfi mindent elrendez magában. Gelfrid rájött, hogy Judith nagyszerűen tud varrni, és rögtön a kezébe nyomott egy nagy kosár foltozni való ruhát. Graham sem akart kimaradni, ő is elhalmozta varrnivalóval. Judith három magas támlás, puha párnás széket levitetett a nagyterembe, és félkörben a kandalló elé állíttatta. A székeket természetesen a Maitland klán plédje borította. Vacsora után leült a ruhákkal az egyik székre, és szorgalmasan varrogatott, miközben az asztalnál folyó beszélgetést hallgatta. Graham gyakran odaszólt neki, hogy a véleményét kérje, és általában főbiccentéssel nyugtázta Judith szavait. Amikor összehívták a tanácsot valami fontos ügyben, Judith azonnal távozott, és tudta, Iain nagyra értékeli, hogy nem kell külön szólnia neki, hogy menjen ki. Azt is megtanulta, ha az öregek kedvében jár, azzal akaratlanul is arra tanítja őket, hogy viszonozzák a szívességet. Egyik reggel megjegyezte, milyen kár, hogy nem aggatnak színes zászlókat a falakra, hogy megtörjék azok szürke egyhangúságát. Gelfrid azonnal felsietett a szobájába, Graham pedig követte, és mindketten gyönyörű selyemlobogókkal tértek vissza, melyekről kiderült, hogy korábban ezekkel díszítették otthonaikat. Helen segített felakasztani a zászlókat. A házvezetőnő nagy nyereség volt mindannyiuk számára. Judith bátorításával és segítségével belevetette magát a munkába, és hamarosan barátságos otthonná varázsolta a kastélyt. Finom ételeinek illata összevegyült a frissen sült kenyér illatával, belengte az épületet, és elégedett mosolyra és sóhajokra késztette a két öreget. Az első szabadnak meghirdetett vasárnap nem úgy alakult, ahogy Judith várta. A legtöbb nő tudomást sem vett arról a javaslatról, hogy tegyék félre a munkát. Judith azonban nem hagyta magát. Elhatározta, hogy a gyerekeiken keresztül próbálja meg kicsalogatni az asszonyokat a szabadba. Játékos versenyeket rendezett a kicsiknek. Andrew-t küldte kunyhóról kunyhóra, hogy hirdesse ki, a következő vasárnap nagy Maitland ünnepséget rendeznek a gyerekeknek. A kísérlet fényesen sikerült. Az asszonyok mindent abbahagytak, hogy láthassák gyermeküket versenyzés közben. Judith számított erre, arra azonban nem, hogy a férfiak is csatlakoznak hozzájuk. Néhányukat csak a kíváncsiság hajtotta. Mások azért jöttek, hogy lássák fiaikat versenyezni. Helen vállalta, hogy ellátja étellel-itallal az ifjú versenyzőket. Néhány anya buzgón segédkezett. Asztalokat hordtak ki, és telerakták gyümölcslepénnyel, kenyérrel, lekvárral megrakott tálcákkal, de voltak ott táplálóbb ételek is, mint például sózott lazac, füstölt bárányhús és mindenféle szárnyas. A nap során csak egyetlen kínos pillanat adódott, amikor kiderült, hogy egy tizenegy éves, Elizabeth nevű lányka nyerte meg az íjászversenyt. Mindenkit legyőzött, még a tizenhárom éves legényeket is. Senki sem tudta, most mi legyen. Ha megünneplik a lánykát, nem lesz ez sértő az idősebb fiúknak? Judith maga sem tudta, hogyan oldja meg a kényes helyzetet. Szerencsére Iain éppen akkor érkezett oda,

amikor a verseny véget ért. Judith odament hozzá, a kezébe nyomta a szépen hímzett zászlócskát, amelyet maga készített a gyermekeknek, és megkérte, hogy adja át a győztesnek. Nem mondta meg azonban, ki nyert. Férje, amíg meg nem nézte a céltáblát, nem tudta, hogy egy leány megelőzte a fiúkat is. De ez egyáltalán nem zavarta. Elizabeth plédjére tűzte a selyem szalagot, közben megdicsérte ügyességéért. A lányka szülei is odasiettek. Az apa harsány hangon dicsekedett mindenkinek, hogy ő tanította meg lányát az íj és a nyíl használatára, mivel kora gyerekkorától remek szeme volt hozzá. Judith a nap nagy részét azzal töltötte, hogy minél több emberrel találkozzon a klán tagjai közül. Kétszer is látta Agnest, de amikor megpróbált odamenni hozzá, hogy üdvözölje, a bábaasszony hátat fordított neki és faképnél hagyta. A harmadik próbálkozás után Judith feladta. Frances Catherine egy takarón ült a domboldalon és a játékokat nézte. Ebédnél Judith csatlakozott hozzá. Andrew követte, de csak amikor megfordult, akkor látta meg Judith, hogy nyomában egy egész csapat gyerek masírozik. Különösen a kicsik voltak rá roppant kíváncsiak. Bár már a nemzetségfő asszonya volt, de akkor is csak egy angol. Rengeteg kérdésük volt hozzá, és Judith mindegyikre válaszolt ügyelve arra, hogy ne vegyen sértésnek néhány felháborító megjegyzést, amit a kicsik hittek az angolokról. Frances Catherine elmesélte nekik, hogyan ismerkedett meg Judithtal. A gyerekek többet akartak hallani a határmenti ünnepségekről, és Judith mesélt nekik a versenyekről. Áhítattal csüggtek minden szaván. Néhányan a nyakába csimpaszkodtak. Egy három év körüli kisfiú türelmesen álldogált mellette. Judithnak fogalma sem volt, mit akarhat tőle, míg el nem vette a szalagokat a szoknyájáról. A kisfiú azonnal odatipegett hozzá, megfordult és az ölébe csüccsent. Judith folytatta a mesélést, és a lurkó néhány perc múlva már az igazak álmát aludta. A gyerekek nem akarták, hogy véget érjen a nap. Egyre újabb és újabb történetet akartak hallani. Judith végül megígérte nekik, hogy másnap délután kihozza a varrnivalót ugyanide. Mindenkit szívesen lát, és újabb történeteket fog mesélni nekik. Mindent egybevetve, úgy érezte, hogy remekül mennek a dolgok. Természetesen aggódott Frances Catherine miatt, és tudta, hogy amíg barátnője meg nem szüli a kisbabáját, és teljesen fel nem épül, addig nem is lesz képes megszabadulni aggodalmától. Barátnője egyelőre makacsul ellenállt, és nem volt hajlandó megbízni Helenben, bár valamelyest megenyhült iránta. Csak Judithban bízik, mondogatta neki, és ha Judith úgy véli, hogy Helen segítségére szükség lesz, hát ő nem bánja… amíg Judith is ott van és ő a főnök. Ha számításai jók voltak, Frances Catherine-nek már csak egy hete volt hátra a szülésig. Judith arra gondolt, hogy barátnője hasa elég nagy ahhoz, hogy akár három gyereke is szülessen. Elkövette azt a hibát, hogy ezt Patricknek is megemlítette. A férfi holtsápadt lett, és Judith kénytelen volt gyorsan megnyugtatni, hogy csak viccelt. Patrick erre megparancsolta neki, hogy soha többé ne tréfálkozzon vele.

Iain napközben tartózkodó volt Judithtal, éjszakánként azonban egészen másként viselkedett. Minden éjjel szenvedélyesen szerelmeskedett vele, és úgy aludt el, hogy szorosan magához ölelte asszonyát. Iain nem vesztette el méltóságát és önuralmát vele szemben mindaddig, míg egy este Judith nem találkozott Ramsey-vel. Frances Catherine felment a kastélyba, hogy eltöltsön egy órát barátnője társaságában. Patrick leültette az egyik székbe a kandallónál, ráparancsolt, hogy maradjon nyugton, amíg ő elintéz egy rendkívül fontos dolgot, majd csatlakozott Iainhez és Brodickhoz. – Az uram mostanában mindig ideges – súgta oda Frances Catherine Judithnak. Judith elnevette magát. Frances Catherine szemben ült Iainnel, és látta, hogy a férfi mosolyog. Néhány perccel ismét valami mulatságosat mondott barátnőjének, és megint feltűnt neki, hogy amikor Judith nevetni kezd, Iain azonnal elmosolyodik. Úgy vélte, ez roppant aranyos dolog, és meg is mondta Judithnak. Ekkor lépett a terembe Ramsey két másik harcos társaságában. Judith nem vette észre a három férfit, Frances Catherine viszont igen. – Emlékszel, meséltem neked egy Ramsey nevű harcosról és arról, hogy milyen csinos férfi? Judith nem emlékezett. – Nézz csak oda! – suttogta barátnője. – Mindjárt rájössz, hogy miről beszélek. Ez természetesen felkeltette Judith kíváncsiságát. Kikukucskált a szék támlája mögül, hogy egy pillantást vethessen a férfira. Még a lélegzete is elakadt. Azon sem csodálkozott volna, ha tátva marad a szája. Teremtőm, micsoda gyönyörű férfi! Nem jutott eszébe ennél találóbb jelző, ami a harcosra illett volna. Talán túl hétköznapi is, ha le akarja írni a külsejét egy olyan embernek, aki még soha nem látta Ramsey-t, de az ifjú vitézre mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy hétköznapian néz ki. Ramsey maga volt a tökély. Sötét, barnás-fekete haja volt, barna szeme és olyan mosolya, amelytől a hölgyek egyszerűen elolvadtak. Most is mosolygott. – Látod azt a kis gödröcskét? – suttogta barátnője. – Istenem, hát nem gyönyörű? Lehetetlen volt nem észrevenni azt a kis gödröcskét. Elképesztően vonzó és izgalmas volt, bár Judithnak nem állt szándékában ezt beismerni barátnőjének. Inkább úgy döntött, hogy ugratja egy kicsit Frances Catherine-t. – Melyik Ramsey a három közül? – kérdezte ártatlanul. Frances Catherine felkacagott. A vidám hang magára vonta a három férfi figyelmét. Ramsey rámosolygott Patrick asszonyára, majd Judithra emelte tekintetét. Egy hosszú percig nézték egymást. Judith azon töprengett, hogyan lehet egy férfi ennyire szép, míg Ramsey minden bizonnyal arra gondolt, hogy ki a csuda lehet az asszony. Iain állt fel, magára irányítva asszonya figyelmét. Nem nézett ki túl boldognak, miközben komor pillantást vetett rá. Judithnak fogalma sem volt, mivel vívta ki ura neheztelését, de elhatározta, mihelyt el tudja szakítani

tekintetét Ramsey-ről, kideríti. Iainnek azonban nem volt kedve várni. – Judith, gyere ide! – utasította asszonyát harsány hangon. Judith neheztelő pillantást vetett rá, hogy jelezze, mennyire nem tetszik neki ura parancsoló modora. Iain ügyet sem vetett makacskodására, egy erőteljes mozdulattal magához intette. Judith nem kapkodta el, hogy teljesítse parancsát. Gondosan összehajtogatta a harisnyát, amelyet Gelfrid számára foltozott, beletette a kosárba és lassan felállt. – Azt hiszem, az urad egy kicsit féltékeny – jegyezte meg Frances Catherine suttogva. – De hisz ez nevetséges! – súgta vissza Judith. Barátnője felhorkant. Judith visszafojtotta nevethetnékjét. Átvonult a termen, szándékosan olyan útvonalat választott, hogy elhaladjon a három harcos mellett, és megállt komor tekintetű ura előtt. – Kívánsz valamit? – érdeklődött nyájasan. A férfi bólintott, majd megragadta. Judith elképzelni sem tudta, mi ütött belé. Iain magához rántotta, átölelte a vállát és úgy magához szorította, hogy moccanni sem bírt. Rendkívül birtoklóan viselkedett. Judithnak a nyelvébe kellett harapnia, nehogy felnevessen. Frances Catherine-nek igaza volt. Iain valóban féltékeny. Maga sem tudta, hogy sértve érzi magát, vagy örül a dolognak. Iain bemutatta az újonnan érkezetteknek. Judith vigyázott rá, hogy mindegyik harcost egyformán tisztelje meg figyelmével. Szerette volna alaposabban is szemügyre venni Ramsey-t, de nem merte. Iain biztosan észrevenné. Amint a kölcsönös üdvözlés végére értek, Judith vissza akart menni barátnőjéhez, de Iain nem engedte. Erre az asszony megfordult és ura arcára nézett. Iain még mindig komoran bámult rá. – Válthatnék veled néhány szót kettesben? – kérte. Válaszul Iain a kamra felé vonszolta. – Mit akarsz mondani? – Ramsey fantasztikusan jóképű férfi. A férfinak ez egyáltalán nem tetszett. – De te a férjem vagy – mosolyodott el Judith. – Érte nem kelnék át a pokol tüzén, bármilyen hűséges is hozzád. Nem szeretem őt. Téged szeretlek. Arra gondoltam, hogy talán szívesen hallanád ezt tőlem. A pokol tüzén is átkelnék érted… de csak érted! Iain elengedte asszonyát. – Ennyire látszott rajtam? Judith bólintott, mire Iain elvigyorodott. Lehajolt és megcsókolta asszonyát. Gyengéd csók volt, egyáltalán nem követelőző, s mire véget ért, mindketten többet akartak. – Igazi zsarnok vagyok, Judith, ragaszkodom ahhoz, ami az enyém. De ezt bizonyára észrevetted már.

Az asszony mosolya örömmel töltötte el. – Már régen tudom – suttogta Judith. – Mégis szeretlek. Iain felnevetett. – Az embereim várnak rám – jelentette ki. – Szeretnél még valamit mondani nekem? Magabiztossága és önteltsége ismét visszatért. – Nem, férjuram – rázta meg a fejét az asszony. Nem kezdett el addig nevetni, míg Frances Catherine társaságában ki nem ment a teremből, hogy egy kicsit kettesben legyen barátnőjével. Judith szavai nem pusztán üres bókok voltak. Valóban vállalta volna a pokol minden tüzét, csakhogy Iaint biztonságban tudja, de soha nem gondolta volna, hogy valaha is sor kerül ilyesmire. A pokol a Macleanek földjén várt rá. Másnap délután érkezett el a próba ideje. Iain Ramsey-vel és Brodickkal a nyugati határra indult, hogy még egyszer megpróbálja rendezni a vitát a kötekedő Macphersonokkal. Patrick és Graham vadászni készültek. Graham elmondta, hogy halat is szeretne fogni. – Természetesen csak akkor, ha lesz rá időnk – magyarázta az öreg. – Patrick az állapota miatt nem akarja magára hagyni asszonyát négy óránál tovább. – Kuncogva folytatta. – A fiú folyton félrevon, és azt duruzsolja a fülembe, hogy az asszonya mennyire fél, amikor magára hagyja. Nem régen pedig az asszonyka vont félre és könyörgött, hogy vigyem el az urát egész napra vadászni, hogy legyen végre egy kis nyugta tőle. – Patrick megőrjíti Frances Catherine-t – bólogatott Judith. – Egy pillanatra sem venné le róla a szemét. Frances Catherine esküszik, hogy amikor éjjel felébred, Patricket mindig ébren találja, amint éppen őt bámulja. Graham a fejét csóválta. – Az a fiú lassan mindenkit megőrjít – ismerte el az öreg. – Nem hallgat a józan észre. Mindenki nagyon boldog lesz, ha Frances Catherine végre megszüli a kisbabáját. Judith teljesen egyetértett az öreggel. – A vízeséshez mennek? – váltott témát. – Igen, ott a legjobb a kapás. – Frances Catherine mesélte, hogy gyönyörű az a hely. Vágyakozó hangja nem tévesztette el a hatását. – Miért ne jöhetnél velünk? Legalább a saját szemeddel győződhetsz meg róla, milyen szép vidék. Judith el volt ragadtatva az ötlettől, de azért megkérdezte Helent is. – Ha segítségre van szükséged, szívesen itthon maradok – mondta neki. Helen boldog volt, hogy úrnője annyira megbízik benne, hogy rábízza a választást. – Mivel Janet és Bridget végzi helyettem a kemény munkát, a konyhán kívül nincs is igazán

tennivalóm. – Akkor minden rendben – jelentette ki Graham. – Néhány perc múlva indulunk is. Siess, lányom, készülj fel gyorsan! Helen, lehet, hogy vacsorára hozok egy kis friss halat. Judith felsietett a lépcsőn. Felvette a lovaglóruháját, haját hátrakötötte egy szalaggal, és már futott is újra lefelé. Patrick nem örült túlságosan, hogy Judith is velük tart. Az asszony megértette sógorát, ezért nem is sértődött meg. – Frances Catherine-nek nem lesz semmi baja, amíg vissza nem érünk – ígérte. – Helen rajta tartja majd a szemét, ugye, Helen? A házvezetőnő gyorsan bólintott, de Patricket még így sem tudták meggyőzni. Graham jó párszor oldalba bökte, mire sikerült mozgásra bírni a fiatalembert, és elindultak az istállók felé. Csodálatos reggel volt. Judith magával vitte meleg köpenyét, de mint kiderült, semmi szükség nem volt rá. Langyos szellő fújdogált, a nap ragyogón sütött és a táj is pontosan olyan lélegzetelállító volt, ahogyan Frances Catherine leírta. Nem érték el azonban a vízesést. Dunbar harcosok támadtak rájuk, mielőtt odaérhettek volna. Nem számítottak támadásra. Graham vezette a sort a sűrű erdőn át, Judith közvetlenül mögötte haladt, és Patrick zárta be a menetet. Biztonságban érezték magukat, hiszen még Maitland földön jártak. Hirtelen legalább húsz harcos vette körül őket, mindegyikük kezében kivont kard volt. Nem Maitland színeket viseltek, de Judithot annyira meglepte váratlan megjelenésük, hogy megijedni is elfelejtett. – A mi földünkön jártok – harsogta Graham haragosan. – Távozzatok, mielőtt megszegitek a fegyverszünetet. A harcosok nem reagáltak a felszólításra, csak szobormereven álltak. Még a szemük sem rebben, gondolta Judith. Néhányan őt bámulták meredten. Erre büszkén felemelte az állát, és visszabámult rájuk. Nem hagyhatta, hogy az ellenség megfélemlítse. Mint ahogy azt sem állt szándékában kimutatni, hogy mennyire aggódik. Közelgő lovak horkantását hallotta. Patrick odaugratott mellé. Olyan közel állt meg lovával mellette, hogy lábuk összeért. A férfi védeni akarta. Judith tudta, hogy sógora akár az életét is feláldozná, hogy megvédje őt. Gyors imát mormolt magában a Mindenhatóhoz, hogy erre a nemes tettre ne legyen szükség. Senki nem mozdult, míg a paták zaja hozzájuk nem ért. Néhány Dunbar harcos a hang irányába fordult. Öt férfi jelent meg. Ők is plédet hordtak, de más színűt, mint a Dunbar harcosok. Judithnak fogalma sem volt róla, ez mit jelent, ám Patrick nagyon is tisztában volt vele. Halkan elkáromkodta magát. – Kik ezek? – fordult sógorához Judith.

– Maclean katonái. Judith szeme tágra nyílt. Visszafordult, hogy megnézze magának a harcosokat. A vezetőjük közelebb ugratta a lovát. Judith merőn figyelte. Volt a férfiban valami ismerős, de nem jött rá, hogy mi. A sötét szőke hajú és acélosan kék szemű ifjú harcos magas volt és széles vállú. Graham törte meg a csendet. – Ezek szerint szövetségre léptetek a Dunbarokkal. Nem kérdezett, egyszerűen csak tényt állapított meg, a Dunbar harcos mégis válaszolt neki. – Az uratok próbálta megakadályozni ezt a szövetséget. Talán sikerült is volna neki, ha nem kellett volna veled megküzdenie, öreg, és a többiekkel, akik a klánt irányítják. Ki ez az asszony? Sem Graham, sem Patrick nem válaszolt neki. A Maclean harcos intett, mire emberei körülvették őket. Patricknek és Grahamnek idejük sem maradt, hogy a kardjukhoz kapjanak, bár ez elég esztelen vállalkozás lett volna tőlük. A Dunbar kardok most egyenesen a torkuknak szegeződtek. A harcosok a Maclean vezér következő utasítására vártak. – Ismét megkérdezem – fordult az ifjú Grahamhez. – Ki ez az asszony. Olyan ismerősnek tűnik. Graham a fejét rázta. Judith szíve vadul dobogott. – Majd én beszélek magamért – kiáltott oda a vezérnek. Patrick a térdére tette a kezét, és megszorította. Így akarta a tudomására juttatni, hogy ne szóljon egy szót se. A vezető odaugratott az asszonyhoz. Egy hosszú pillanatig Patrickre meredt, majd tekintetét Judithra fordította. – Akkor beszélj! – parancsolt rá dölyfösen. – Mondd meg előbb, ki vagy, és akkor válaszolok a kérdéseidre! Patrick szorítása fájdalmassá vált. – A nevem Douglas Maclean. – Te vagy a vezetője ezeknek az embereknek, vagy csak neked van a legnagyobb szád? A férfi tudomást sem vett a sértésről. – A nemzetségfő fia vagyok – jelentette ki. – Most pedig, mondd meg, ki… Elhallgatott, amikor meglátta a változást a szép fiatalasszony arcán. Minden csepp vér kiszaladt Judith arcából. Kis híján leesett a lováról, de úgy tűnt, még csak észre sem veszi. Az ifjú odanyúlt és megragadta a karját. Az asszonynak volt mersze a fejét rázni. – Te nem lehetsz az ő fia! A heves tiltakozás zavarba hozta az ifjút. – Egy fenét nem lehetek! – csattant fel. Judith azonban nem akart hinni neki. Hirtelen új gondolata támadt. Hiszen lehetséges, hogy apja már

volt egyszer nős előtte. Igen, csak így történhetett. Douglas néhány évvel idősebbnek nézett ki, mint ő… – Ki volt az anyád? – faggatta. – Miért kérdezel tőlem ilyesmit? – Válaszolj! A fiatalasszony dühös hangja meglepte az ifjút. – És ha válaszolok, akkor elárulod végre, te ki vagy? – Igen – ígérte Judith. – Remek – bólintott a férfi, és hangja újra kedvesebben csengett. – Az anyám egy angol szuka volt. Majdnem ugyanúgy beszélt, mint te. Ennél többre nem is emlékszem. Most pedig áruld el, ki vagy te! – követelte ismét. Judith kétségbeesetten igyekezett megőrizni józan eszét. – Hány éves vagy? A férfi megmondta, majd fájdalmasan megszorította a karját. Judith azt hitte, menten elájul. Douglas öt évvel idősebb volt nála, és a szeme, jóságos isten, a szeme pontosan ugyanolyan színű volt, mint az övé. Talán a haja is? Nem, mondta magának. A haja az egy árnyalattal sötétebb az övénél. Mély lélegzetet vett, hogy legyűrje émelygését. Megingott a nyeregben. Patrick felé dőlt. Édes istenem, tehát igaz! Douglas a testvére! Patrick megpróbálta átkarolni, de Douglas félrelökte a férfit, majd kiemelte Judithot a nyeregből és maga elé ültette. – Mi a csuda történt vele? Senki sem válaszolt neki. Douglas dühösen morgott. Még mindig nem tudta, kihez tartozik az asszony, Patricket azonban felismerte. – A Maitlandek ura el fog jönni az öccséért – mondta az embereinek. – Mi pedig kellő fogadtatásban részesítjük. Vigyétek őket az apám birtokára! – utasította a harcosokat Patrick és Graham felé intve a fejével. Az utat a Maclean kastélyhoz jelentősen lerövidítette, hogy egyenesen keresztül lovagolhattak a Dunbar birtokon. Patrick az út minden részletét megjegyezte, arra gondolva, hogy később még jó hasznát veszi. Judith nem figyelte, merre mennek. Szemét szorosan lehunyta, és próbálta valahogy elrendezni magában a szörnyű helyzetet, amelybe került. Legszívesebben sírva fakadt volna anyja árulásán. Hogyan volt képes elhagyni a gyermekét? Judith olyan undort érzett, hogy minden erejét felemésztette az, hogy gyomra émelygését legyűrje. Lovaglás közben azon töprengett, hogyan reagálna Douglas. ha lehányná. Végül kinyitotta a szemét. A férfi azonnal észrevette.

– A Maclean névtől ijedtél meg annyira, hogy elájultál? – Nem ájultam el! – csattant fel Judith. – A saját lovamon szeretnék utazni! – Én meg azt akarom, hogy itt maradj! – felelte az ifjú. – Nagyon csinos vagy – tette hozzá célzatosan. – Arra gondoltam, milyen jól megmelegíthetnéd az ágyamat. – Ez undorító! Judith nem akarta hangosan kimondani, de képtelen volt magában tartani viszolygását. Douglas zokon vette a fiatalasszony borzadályát. Az álla alá nyúlt, és maga felé fordította az arcát. Jóságos isten, csak nem akarja megcsókolni?! – Azt hiszem, hányni fogok – nyögte. A férfi villámgyorsan elengedte. Judith mélyeket lélegzett, hogy ezzel is jelezze, tényleg rosszul érzi magát. Ez kicsit megnyugtatta. – Már jobban vagyok – hazudta. – Minden angol gyenge – jelentette ki Douglas. – Egy okkal több, hogy lenézzük őket. – Az angol nőket ugyanúgy, ahogy az angol férfiakat? – Igen. – Én is angol vagyok, te pedig ellentmondasz magadnak. Ha ennyire gyűlölsz minket, akkor miért célozgatsz arra, hogy az ágyadba viszel? A férfi nem válaszolt. Eltelt néhány perc, mire újból megszólalt. – Mondd meg a nevedet! – Judith. – Miért van rajtad Maitland pléd? – A barátnőmtől kaptam. Látogatóba jöttem, és visszatérek Angliában, mihelyt a barátnőmnek megszületik a kisbabája. – A Maitlandek nem fognak elengedni – rázta a fejét Douglas. – Hazudsz, Judith. – Miért ne engednének el? – Túlságosan szép vagy ahhoz, hogy… – Angol vagyok – vágott közbe a fiatalasszony. – A Maitlandek nem kedvelnek engem. – Ne hazudj! – parancsolt rá az ifjú. – Mondd meg, kinek az asszonya vagy! – Az igazat mondja – kiáltott Patrick. – Csak vendég nálunk, semmi több. Douglas nevetett. Egy percig sem hitte el ezt a képtelenséget. Szorítása egyre fájdalmasabbá vált Judith derekán. Az asszony megpróbálta lefejteni az ujjait, és akkor meglátta a gyűrűt. Elakadt a lélegzete. Kezét a melléhez kapta, ahol apja ugyanilyen gyűrűje rejtőzött. – Honnan van ez a ronda gyűrű? – kérdezte. – A bácsikámtól – felelte a férfi. – Miért teszel fel ilyen személyes kérdéseket? – Csak kíváncsi voltam.

– Te Iain asszonya vagy – állapította meg halkan az ifjú. – Disznókkal nem beszélek. Erre Douglas elnevette magát. Istenem, olyan ostoba, hogy még azt sem veszi észre, ha megsértik. Judith meg is mondta neki. – Túl szép ez a nap ahhoz, hogy bárki is megsérthessen – jelentette ki. – Elfogtam Grahamet az apámnak, téged pedig magamnak. Ez aztán a remek nap! Az isten legyen hozzá irgalmas, vérségi kötelék fűzi ehhez a barbár alakhoz. Majd egy órán keresztül egy szót sem szólt a férfihoz. Kíváncsisága azonban végül felülkerekedett. Mivel Graham és Patrick jócskán mögöttük lovagoltak, így nem hallhatták ki beszélgetésüket. Judith elhatározta, megpróbál többet megtudni apjáról. – Milyen a Macleanek ura? – Gonosz. Judith halotta a férfi hangján, hogy remekül szórakozik. – És? – És mi? – Nem számít. – Miért kíváncsiskodsz ennyit? – Jó, ha az ember minél többet tud az ellenségeiről – magyarázta. – Miért fog örülni az apád, ha meglátja Grahamet? – El kell rendezniük valamit egymás közt. A gyűlölet hosszú évekre húzódik vissza. Tényleg boldog lesz, hogy viszontláthatja az öreget. Ezek után egy szót sem váltottak, amíg el nem érték a Macleanek földjét. Judithot néhány percre magára hagyták, hogy elvégezhesse szükségét. Amikor visszatért a fák menedékéből, tudomást sem vett Douglas felé nyújtott kezéről. Egyenesen lovához lépett, és mielőtt a férfi megakadályozhatta volna, felült rá. Patrick igyekezett a közelébe kerülni, hogy beszélhessen vele, a Dunbar harcosok azonban nem engedték. Amikor Maclean harcosok vették körül őket, a Dunbarok távoztak. Nyilván visszatértek a saját földjükre. Judith tudta, Patrick azt szeretné, ha nem beszélne. Nem akarta, hogy a Macleanek megtudják, a Maitland klán vezérének asszonyát fogták el, és felhasználhassák őt arra, hogy tőrbe csalják Iaint. Douglas csak találgatott, amikor arról beszélt, hogy Judith Iain asszonya, de biztosat nem tudhatott. Nem mintha számított volna. Iain mindenképpen eljön. Ezt Patricknek is tudnia kell. A két fivér mindig is törődött egymással, és Iain akkor is öccse segítségére sietne, ha ő nem esett volna fogságba, gondolta Judith. Akkor itt vérfürdő lesz. Judith egy percig sem kételkedett ebben. Iain képtelen lesz józanul

gondolkodni, ha bosszúra kerül a sor, és Judithnak megfájdult a gyomra, amikor a várható borzalmakra gondolt. Nem akarta, hogy bárki is meghaljon. Nem tudta még, mit tehetne a háború megakadályozására, de elszánta magát, hogy mindent megpróbál. Megpróbálhatna kettesben maradni az apjával, és akkor elárulná neki, hogy ki is ő. Könyöröghetne neki, hogy kegyelmezzen. Ha elég könyörületesnek bizonyul, talán elengedi Patricket és Grahamet, mielőtt Iain értük jön. Judith még soha nem könyörgött senkinek, és valahol a szíve mélyén maga is kételkedett abban, hogy sikerülni fog. Nem hitte, hogy apja túlságosan örülne neki. Hiszen arra sem vette a fáradtságot, hogy anyja után menjen Angliába… Miért változna meg éppen most? És ha elárulja neki, ki ő, akkor végképp mindent elveszít. Iain soha nem fog megbocsátani neki. Nem tudta hibáztatni a férfit. Meg kellett volna mondania Iainnek az igazat, erősködnie kellett volna, hogy hallgassa végig. Felidézte a forró, sötét éjszakákat, amikor egymáshoz simulva feküdtek, és egymás fülébe suttogták érzéseiket… ó, igen, akkor kellett volna elmondania mindent Iainnek. De túlságosan félt. Valahol mélyen érezte, hogy a férfi nem szeretné többé, ha megtudná az igazságot. Judithot annyira lefoglalták félelmei, hogy észre sem vette, amikor belovagoltak a Maclean kastély udvarára. Felnézett, meglátta a masszív kőépületet, és rögtön kihúzta magát… elhatározásra jutott. Már nevet is adott a Maclean birtoknak. Pokol. És a kastély lesz számára az a bizonyos tűz, amelyen át kell kelnie. Douglas segíteni akart neki a leszállásnál, de Judith félrelökte a kezét. Miután földet ért, a férfi ismét meg akarta ragadni a karját, de az asszony ellökte magától, megfordult és megindult felfelé a lépcsőn. Olyan méltóságteljesen viselkedett, akár egy királynő. Graham követte. Büszke volt a fiatalasszonyra, még el is mosolyodott. Akárcsak Patrick. A Maclean harcosok elképedve találgatták, mitől olyan vidámak a Maitlandek. Fejüket csóválva siettek be a várba, hogy lássák, mit szól uruk fia „ajándékához”. Maclean ura közel három órán át várakoztatta őket. Judithot a hatalmas terem egyik végében tartották fogva, míg a többieket a másik oldalon. Patricknek és Grahamnek hátrakötözték a kezét. Judith nem tudott nyugton ülni. Fel-alá járkált a hosszú asztal előtt. Minél tovább kellett várniuk, annál izgatottabb lett. Frances Catherine miatt is aggódott. Mi lesz, ha barátnőjénél megindul a szülés arra a hírre, hogy Patrick fogságba esett? Jóságos isten, és ő nem lesz ott mellette, hogy segítsen! Patricken is megesett a szíve. A férfit szemmel láthatóan ugyanazok a gondolatok gyötörték, mint őt. Járkálása valószínűleg felidegesítette a Maclean harcosokat. Egyikük megragadta a karját. Judithot annyira meglepte ez a durvaság, hogy dermedten tűrte, hogy a harcos magához ölelje. Patrick dühösen felüvöltött, és igyekezett átvágni magát a termen. Douglas az ajtó felől érkezett rohanva. Erre már Judith is magához tért, és mielőtt bármelyik férfi odaérhetett volna, beletérdelt a durva katona ágyékába. Nem

kis örömmel töltötte el, hogy az hangosan feljajdul fájdalmában, majd kétrét görnyed, mielőtt a padlóra roskadt volna. Judith határozottan elégedett volt magával. Douglas megragadta a karját, és elhúzta a földön fetrengő férfi közeléből. Patricket nem zavarta, hogy hátra van kötözve a keze. A vállával ment neki Douglasnek, hogy ellökje Judith mellől. Douglas nekiesett a falnak. Judith vele együtt repült. Komolyan megüthette volna a fejét, de szerencséjére Douglas zuhant először a falnak, és testével védte a fiatalasszonyt. Patrick megpróbált újra nekimenni Douglasnek, Judith azonban az útjában volt. Douglas félrelökte az asszonyt, és rávetette magát Patrickre. – Ne merészeld megütni! – sikoltotta Judith. – Hiszen meg van kötözve, az ördög vigyen el! Ha meg akarsz ütni valakit, itt vagyok én! – Maradj ki ebből, Judith! – üvöltötte Patrick. – Elég volt! – csattant egy harsány hang a bejárat felől. Mindenki odafordult, hogy lássa, ki adta a parancsot. A Maclean nemzetség ura állt az ajtóban. Judith megdermedt a hatalmas ember láttán. Csípőre tett kézzel állt, arcán kegyetlen kifejezés ült. – Vigyétek ki innen azt az embert! – parancsolta. Douglas bólintott. Talpra rángatta a harcost, akit Judith küldött a földre, és a bejárat felé lökte. A nemzetségfő elégedetten bólintott, és besétált a nagyterembe. Úgy ment el Judith mellett, hogy egy pillantást sem vetett rá, és meg sem állt az asztal túloldalán álló magas támlájú székig. Egy asszony sietett be. Olyan tíz évvel lehetett idősebb Judithnál. Sötét hajú, termetes asszonyság volt, önelégült képet vágott. Egy pillanatra megtorpant, alaposan megnézte magának Juditot, majd folytatta útját az asztalhoz. Judith máris elhatározta, hogy gyűlölni fogja a nőt. Figyelme visszatért apjához. Jobban szerette volna, ha nem ilyen jóképű férfi. De az volt. Egy kicsit hasonlított Douglasre… és egy kicsit őrá is, gondolta elnehezülő szívvel. Bőre cserzett volt, sokkal inkább, mint fiáé, szeme és szája köré mély árkokat rajzolt az idő. Barna hajába ősz csíkok vegyültek, és ez egyfajta előkelőséget kölcsönzött megjelenésének. Nyilvánvaló volt, hogy fogalma sincs, kicsoda Judith, de amikor tekintete Grahamre esett, szája gonosz mosolyra húzódott. Douglas előlépett. Judith megpróbálta elbuktatni, amikor elhaladt mellette. Erre a férfi megragadta a karját, és maga mellé húzta. – Van egy esküvői ajándékom számodra, apám – jelentette ki. – Nem vagyok ugyan biztos benne, de van egy olyan érzésem, hogy ez a hárpia Iain Maitlandhez tartozik. Judith belerúgott az ifjúba, amikor meghallotta a sértő jelzőt. Aztán hirtelen eljutott a tudatáig, mit is mondott a férfi.

Egy esküvői ajándék az apjának…nem, az lehetetlen! Képtelen volt felfogni. – Az apád nem akar megnősülni, ugye? Olyan volt a hangja, mint aki éppen megfulladni készül. Douglas ránézett. – Dehogynem, éppen hogy arra készül. Te pedig ugyancsak furcsákat kérdezel fogoly létedre. Judith térde megroggyant. Douglasnek kellett megtartani, hogy össze ne essen. Úgy érezte, képtelen több meglepetést elviselni. Először kiderül, hogy van egy bátyja, most pedig megtudja, hogy az apja bigámiára készül. – Azt a nőt akarja elvenni? – intett az asztal felé. Douglas bólintott. A nagyúr jövendőbelije megsértődött. – Tüntesd el ezt a nőszemélyt innen! – visította. – Megbántott! Judith felé lépett, mire Douglas megszorította a karját. Judith attól tartott, hogy eltörte a csontját. Akaratlanul is felkiáltott fájdalmában, és megpróbálta kitépni magát a szorításból. Ruhájának ujja hangos reccsenéssel szakadt ketté. Douglas riadtan bámult rá. Odahajolt hozzá, és szabadkozni kezdett, olyan halkan, hogy csak Judith hallhatta. – Nem akartam fájdalmat okozni. Kérlek, maradj nyugton! Nem lesz annak jó vége, ha tovább hangoskodsz. A Maclean klán ura hatalmasat sóhajtott. – Menj most el! – parancsolt menyasszonyára. – Semmi szükség rá, hogy beleavatkozz. Az asszony nem kapkodott teljesíteni az utasítást. Még egyszer alaposan végigmérte Judithot, mikor elment mellette. Judith úgy tett, mintha a nő nem is létezne. – A Maitlandek ura közeledik az ösvényen – kiáltotta az egyik harcos az ajtóból. Judith szíve majdnem megállt ijedtében. Iain itt van! – Hány ember van vele? – kérdezte nagy hangon Maclean. – Egyedül jön – jelentette a harcos. – Jobbat nem is kívánhatnánk magunknak. A Maclean uraság harsányan felnevetett. – Bátor fickó, azt meg kell hagyni – jelentette ki. – Fogadni mernék, hogy fegyver sincs nála. – Így igaz, fegyvertelenül jön. Judith legszívesebben kirohant volna férje elé. Meg is próbálta, de Douglas elkapta, és még jobban megszorította amúgy is fájós karját, hogy közelebb húzza magához. – Ne bántsd azt a nőt, Douglas, bármennyire bosszant is! Nekem Iain kell, nem az asszonya. – Az isten szerelmére kérem, Maclean, hallgasson a józan észre! Vessen véget ennek, mielőtt vér folyna! – hallatszott Laggan atya könyörgő hangja az ajtóból. Judith éppen idejében fordult oda, hogy lássa az atyát sietve belépni a nagyterembe. Gyors léptekkel közeledett, majd megállt Judith mellett. – Jól vagy, leányom?

Judith bólintott. – Atyám, ugye azért jött ide, hogy összeadja Maclean uraságot a menyasszonyával? – Igen, Judith – sóhajtott fáradtan a pap. – És abban a reményben, hogy sikerült észre térítenem ezeket a férfiakat, mielőtt túl késő lenne. Judith megcsóválta a fejét. – Megígérhetem magának, hogy nem lesz itt semmiféle esküvő – suttogta a tisztelendőnek. – Douglas, oldozd el! – parancsolta Laggan atya az ifjúnak. – Nézd meg, mit tettél a karjával! A bőre máris megduzzadt és kezd kékülni. Fájdalmat okoztál neki. Douglas gyorsan engedelmeskedett a pap utasításának, és Judith pillanatokon belül szabad volt. Az ajtó felé rohant, de Douglas elkapta a derekánál fogva éppen akkor, amikor Iain belépett a terembe. Egy pillanatra sem torpant meg, hogy felmérje a helyzetet vagy ellenségei számát. Határozott léptekkel haladt előre. Judith az arcára pillantott és rémülten lehunyta a szemét. Látta urán, hogy akár ölni is képes. Arra gondolt, hogy az első célpont minden bizonnyal Douglas lesz. – Engedj el! – súgta az ifjúnak. – Megöl, ha nem teszed. Szerencsére bátyjának volt annyi esze, hogy hallgasson rá. Judith azonnal Iainhez rohant és a karjába vetette magát. Arcát a melléhez szorította. – Jól vagy? – kérdezte a férfi. – Nem bántottak? Az asszony érezte, hogy ura reszket. Felnézett. A férfi arckifejezése elárulta, hogy nem a félelem váltotta ki remegését, hanem a mérhetetlen düh. – Senki nem bántott – sietett megnyugtatni. – Jól bántak velem. Iain biccentett. Gyorsan megszorította a kezét, majd gyengéden maga mögé tolta. Majd előrelépett, hogy szembenézzen ellenfelével. Judith követte. Grahamet és Patricket is elengedték. A két férfi Judith mellé sietett, és két oldalról körülfogta. A két nagyúr sokáig farkasszemet nézett, felmérték egymás erejét. Végül Maclean törte meg a csendet. – Úgy tűnik, akadt egy kis gondod, Iain Maitland. Elfogtam az asszonyodat, és még magam sem tudom biztosan, mit akarok vele tenni. Volt bátorságod szövetséget keresni a Dunbarokkal, miközben hozzám is küldtél embereket hasonló céllal. Csak nem azt képzelted, hogy kijátszhatsz minket egymás ellen? – Bolond vénember vagy – felelte Iain dühtől remegő hangon. – A Dunbarok próbáltak meg kijátszani ily módon. Maclean az öklével az asztalra csapott. – Szövetségre léptem a Dunbarokkal. Ezek után is bolondnak nevezel? – Úgy bizony – vágta rá Iain habozás nélkül. A Maclean uraság mély levegőt vett, hogy uralkodni tudjon kitöréssel fenyegető dühén. Oldalra

hajtott fejjel, merőn bámulta Iaint, majd megrázta a fejét. – Szándékosan bosszantasz – jegyezte meg. – Kíváncsi lennék rá, miért. Mindenki tudja, mennyire fontosak nekem a családi ügyek. Bizony, a Dunbarokkal való szövetség értelmes dolog volt. Bizonyára te is tudod, hogy a Dunbarok urának másodunokahúga, Eunice a fivéremhez ment férjhez. Ez egy családi szövetség, Iain Maitland, és a család mindenek felett áll. Mégis bolondnak nevezel, csak mert hűséges vagyok hozzájuk? Ahhoz túl okos vagy, hogy addig bosszants, amíg meg nem öllek. De akkor miről szól a játszmád? Iain nem válaszolt. – Ez a nőszemély a te asszonyod? – Nem tartozik rád, hogy milyen kapcsolat van köztünk. Maclean elvigyorodott. – Talán megtartom és odaadom az egyik emberemnek – provokálta Iaint abban a reményben, hogy sikerül feldühítenie és a férfi elveszti önuralmát. – Douglas, akarod ezt a nőt ágyasodnak? – De még mennyire! A két uraság úgy állt egymással szemben, mint két egymásnak feszülő bika. A pattanásig feszült helyzetben Judith ura mellé lépett. – Nem tarthat itt – vetette oda neki kihívóan. Apja szeme résnyire szűkült. – Nem tetszik nekem a merészséged! – bömbölte. – Köszönöm! – vágta rá Judith. Iain kis híján elmosolyodott. Érezte, hogy asszonya remeg, a Maclean uraság mégsem sejtette, mennyire fél tőle a fiatalasszony. Ez a tény nagy megelégedéssel töltötte el Iaint. – Úgy beszélsz, mint egy angol – állapította meg Maclean. – És ugyanolyan ostoba vagy, mint az urad. Egyikőtök sem látja, mekkora veszélyben vagytok? – Tekintetét most merőn Judithra szegezte. – Vagy talán az urad halála tetszene neked? Sem Judith, sem Iain nem válaszolt. Maclean türelme végére ért. Üvöltözni kezdett Iainnel, aki azonban nem törődött vele. Arcán semmilyen érzelem nem tükröződött, rezzenéstelenül állta a fenyegetéseket, sőt, inkább unatkozni látszott. A nemzetségfő arca kivörösödött, lélegzete elfulladt, mire befejezte kirohanását. – Úgy bizony, nagy bajban vagy – morogta. – Engem senki nem nevezhet bolondnak. Senki! – Hátradőlt a széken, mint aki végre döntött. – És ezért a sértésért meg foglak ölni, Iain. – Nem – sikította Judith, és előrelépett. Iain elkapta a karját, és nem engedte tovább. Judith visszafordult és ránézett. – Beszélnem kell vele – suttogta. – Kérlek, értsd meg! A férfi elengedte. Judith levette a láncot a nyakából, és a gyűrűt a markába szorította, majd odalépett

apjához. A teremre síri csend borult. Mindenki hallani akarta, mit mond a fiatalasszony a klán urának. – Valóban Iain asszonyát fogta el – kezdte Judith. Maclean felhorkant. Judith kinyitotta öklét, és hagyta, hogy a gyűrű az asztalra koppanjon a férfi előtt. Maclean sokáig némán bámulta az ékszert, majd végül felvette. Arcán világosan látszódott a meglepetés. A fiatalasszonyra emelete a tekintetét, és komoran, értetlenül bámult rá. Judith mély lélegzetet vett. – Bizony, Iain asszonyát fogta el – ismételte meg. – Csakhogy ő a maga lányát vette feleségül.

Tizennegyedik fejezet Apja úgy reagált, mintha kardot döftek volna a mellébe. Félig felemelkedett székéről, majd erejét vesztve visszazuhant. Arcán egyszerre tükröződött harag és hitetlenkedés. Tagadólag rázta a fejét. Judith igenlőn bólintott. – Honnan van ez a gyűrű? – Az anyámtól. Ő pedig magától lopta. – Mondd meg az anyád nevét! – követelte az érzelmektől elfúló hangon. Judith hangjában azonban nyoma sem volt érzelemnek, amikor válaszolt. Douglas is odasietett, és Judith jobbjára állt. Apjuk ide-oda járatta a tekintetét közöttük. A hasonlóság most már számára is nyilvánvalóvá vált. Végre elhitte, hogy amit Judith mondott, az igenis lehetséges. – Uramisten… – Apám, csak nem vagy beteg? A nagyúr nem válaszolt fiának. Iain is odasétált hozzájuk, és megállt Judith balján. Karja hozzáért az asszonyéhoz. Judith nem tudta, ránéz-e a férfi, mert nem merte felemelni a tekintetét. Tudta, hogy ura rettentő dühös lehet rá. – Az isten szerelmére, apám! Mi van veled? – kérdezte Douglas. – Úgy nézel ki, mint aki éppen most találkozott az ördöggel. Nyilvánvaló volt, hogy fivére nem hallotta az elsuttogott vallomást. Mivel Iain sem szólalt meg, a fiatalasszony úgy vélte, ő sem hallott semmit. Judith elhatározta, hogy alkut köt apjával. Hallgatni fog első asszonyáról, cserébe apja elengedi Iaint és a többieket. Ha újra meg akar nősülni, ám legyen. Ő nem fog beleavatkozni… – Miért nem kellettem neked? – bukott ki belőle.

Érezte, hogy gyomra összerándul. Nem akarta feltenni neki ezt a kérdést. Mit törődik ő azzal, hogy kellet-e az apjának vagy sem? Ráadásul teljesen úgy hangzott, mintha egy elveszett kislány szólna belőle. – Nem tudtam rólad – felelte Maclean, és izgatottan a hajába túrt. – Megesküdtem, hogy soha többé nem térek vissza Angliába. Az anyád tudta, hogy soha nem szegném meg a fogadalmam. Miután meghalt, nem is gondoltam rá többet. Leszámoltam a múlttal. Judith közelebb lépett, egészen az asztalhoz, majd apjához hajolt és a fülébe súgta. – Nem halt meg. – Édes istenem… – Ha ismét meg akarsz házasodni, nem fogom elmondani Laggan atyának, hogy van már egy feleséged. Engem nem érdekel – tette hozzá. – De akkor el kell engedned a Maitlandeket. Nem várt apja ígéretére, hanem nyomban hátralépett. Maclean uraság úgy érezte, hogy nem bír elviselni több meglepetést. Már így is remegett a hirtelen rázúdult igazságtól. – Apám, mi folyik itt? A nagyúr próbálta lerázni magáról dermedtségét. Fiára pillantott. – Van egy húgod – mondta neki rekedt hangon. – Egy húgom? – Úgy bizony. – Hol? – Ott áll melletted. Douglas Judithra meredt. A fiatalasszony rezzenéstelen tekintettel bámult vissza rá. Jó időbe telt, míg bátyja felfogta a hallottakat. Nem tűnt túl boldognak, arcán inkább riadalom ült. – Nem akarlak ágyasomnak – nyögte ki végül, sőt még egy halvány mosolyra is futotta az erejéből. – Nem csoda, hogy annyira undorítónak találtad, amikor meg akartalak… Nem folytatta, mivel észrevette, hogy Iain merőn őt nézi. – Egészen pontosan mit akartál tenni, Douglas? – kérdezte Iain veszedelmesen lágy hangon. Az ifjú arcáról lehervadt a mosoly. – Nem tudtam, hogy ő a te asszonyod, Maitland – szabadkozott. – Azt pedig még kevésbé, hogy a húgom, amikor meg akartam csókolni. Iain nem törődött a fiatalember bocsánatkérésével. Átnyúlt Judith válla felett, a nyakánál fogva megragadta Douglast, és egyetlen csuklómozdulattal odébb penderítette asszonyától. Judith apja meg sem rezzent, amikor fia elterült előtte. Tekintetét egy pillanatra sem vette le lányáról. – Örülök, hogy nem hasonlítasz anyádra. Judith egy szót sem szólt apja megjegyzésére. Maclean nagyot sóhajtott.

– Ezek szerint megpróbált ellenem hangolni? Judithot meglepte a kérdés. Megrázta a fejét. – Azt mondta, apám Anglia védelmében, az idegenekkel vívott harcban esett el. És azt is, hogy báró volt. – Az egész gyerekkorodat vele töltötted? – Nem, négyéves koromig Millicent nénivel és Herbert bácsival éltem. Millicent az anyám nővére – tette hozzá. – Miért nem az anyáddal éltél? – Nem bírta elviselni a látványomat. Sokáig azt hittem azért, mert arra a férfira emlékeztetem, akit szeretett. Tizenegy éves voltam, amikor megtudtam az igazságot. Azért gyűlölt, mert belőled származtam. – És amikor megtudtad az igazságot? – Azt mondták, hogy elkergetted anyámat, mert megtudtad, hogy velem terhes, és egyikünket sem akartál. – Hazugságok – suttogta a férfi fejét csóválva. – Nem is tudtam a létezésedről. Isten a tanúm, hogy soha nem is tudtam rólad. Judith rezzenéstelen arccal hallgatta apja szenvedélyes szavait. – Ha hazaengedsz minket – kezdte újra –, akkor nem mondom el a papnak, hogy van már egy feleséged. – Nem – rázta apja a fejét. – Nem nősülök újra. Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy ilyen bűnt vegyek a nyakamba isten színe előtt. Elégedett vagyok a dolgokkal úgy, ahogy most vannak – jelentette ki, majd Iain felé fordult. – Tudtad, hogy én vagyok Judith apja, amikor elvetted? – Igen. Az asszony halkan felsikoltott, de gyorsan magához tért a meglepetéstől. Nyilvánvaló, hogy Iain szándékosan hazudott a nagyúrnak, és ráér később is kideríteni, hogy miért tette. Ha szóba áll még vele egyáltalán, gondolta Judith borongósan. Még mindig nem tudta rászánni magát, hogy urára nézzen. Legszívesebben sírva fakadt volna szégyenében, mert nem bízott annyira a férfiban, hogy elárulja neki az igazságot. – Akkor miért kerested a szövetséget a Dunbarokkal? – csodálkozott Maclean. – Vagy az a gazember hazudott nekem? – A Dunbarok kerestek meg minket először – magyarázta Iain. – Semleges területen találkoztam a klán fejével, hogy megtárgyaljuk egy szövetség lehetőségét, de ez még azelőtt történt, hogy megtudtam, a feleségem a te lányod. – És amikor megbizonyosodtál? Iain megrántotta a vállát. – Addigra már kiismertem, hogy milyen játékot űznek a Dunbarok. Nem lehet bennük megbízni.

Ezért küldtem el hozzád követemet, Ramsey-t. – Azért vetted el a lányomat, mert én vagyok az apja? – Igen. A nemzetségfő bólintott, tetszett neki Iain őszintesége. – Rendesen bánsz vele? Iain nem válaszolt. Judith úgy vélte, talán neki kellene megválaszolni a kérdést. – Jól bánik velem. Nem is maradnék vele, ha nem így lenne. – Bátor teremtés vagy – mosolyodott el apja. – Ez tetszik nekem. A fiatalasszony nem mondott köszönetet a dicséretért. Alig öt perce még azt mondta, hogy nem tetszik neki a merészsége. Ellentmondott saját magának, és nincs olyan bók, amely valaha is enyhíthetné a fájdalmát. Judith észrevette, hogy apja szeme elpárásodik, de elképzelni sem tudta, mi lehet az oka. – Mikor szereztél tudomást rólam? – faggatta Douglas. – Azt is megtudtad tizenegy éves korodban, hogy van egy bátyád? Judith önuralma majdnem szertefoszlott. Anyja árulása még nagyobb súllyal nehezedett rá. – Rólad én… nem is tudtam semmit… a mai napig – suttogta. – Anyám soha nem mondta el senkinek, hogy van egy fia is. Douglas vállat vont, és igyekezett úgy tenni, mint akit nem is érdekel a dolog, de Judith látta arcán a fájdalmat. Vigasztalóan megfogta a karját. – Örülj neki, Douglas, hogy itt hagyott téged. Hidd el, te voltál a szerencsésebb! A fiatalembert meghatotta húga törődése. Elszorult a torka, és meg kellett köszörülnie, hogy meg tudjon szólalni. – Vigyáztam volna rád, ahogy egy idősebb fivérnek illik vigyáznia a kishúgára. Judith bólintott, és el akarta mondani bátyjának, hogy ő is tudja, Douglas megvédte volna, de ekkor apja szólította meg. – Azt szeretném, ha egy időre itt maradnál velem és Douglasszel. – Nem! – csattant fel Iain tiltakozva. – Judith, menj ki és várj rám odakint! Van egy kis megbeszélnivalóm az apáddal. A fiatalasszony habozás nélkül megfordult és az ajtó felé indult. Maclean ura egy pillanatig csak nézte, majd gyorsan felállt. Tekintetét lánya hátába fúrta. – Soha nem szegném meg az ígéretem, hogy nem megyek vissza Angliába – szólt utána. – Az holtbiztos, hogy a feleségemért nem mentem volna vissza – tette hozzá hangosabban. Judith határozott léptekkel haladt tovább az ajtó felé, bár lába annyira remegett, hogy attól tartott, bármelyik pillanatban cserben hagyhatja. Csak sikerülne kijutnia innen… – Nem mennék földért vagy címért, sem Anglia minden aranyáért.

Judith félúton járt, amikor apja rákiáltott. – Judith Maitland! Megállt, és lassan visszafordult. Könnyek peregtek le az arcán, de nem törődött velük. Két kezét szorosan összefonta, hogy senki ne láthassa, mennyire remegnek. – A lányomért megszegném az ígéretem – kiáltotta apja. – Igen, érted visszamennék Angliába! Judith mély lélegzetet vett, majd lassan bólintott. Kétségbeesetten próbált hinni apjának, de tudta, időre van szüksége. Időre és távolságra, hogy szétválaszthassa a hazugságot az igazságtól. Graham a bejárathoz vezető lépcső alján állt. Két harcos őrködött mögötte. Judith tekintete találkozott az öregével. Arckifejezésétől még a lélegzete is elakadt. Annyi harag és megvetés ült rajta, hogy az asszony úgy érezte, mintha az öreg arcul köpte volna. Biztosra vette, hogy menten rosszul lesz. Kirohant, átvágott a kastélyudvaron, és meg sem állt, míg a fák közé nem ért. Itt végre egyedül lehetett. Addig rohant, míg ki nem fogyott a lélegzetből. Akkor a földre rogyott, és szívszaggató zokogásba tört ki. Lelkében szörnyű zűrzavar tombolt. Vajon igazat mondott az apja? Ha tudta volna, hogy lánya van, valóban érte ment volna? Tudta volna őt szeretni? Ó, istenem, mennyi hazugságban és magányosan elvesztegetett év! És már túl késő. Felfedte, hogy kinek a lánya, és Graham kétséget sem hagyott afelől, hogy mit gondol róla. Gyűlölettel teli arckifejezése elárulta Judithnak, hogy minden elvesztett. Újra idegen lett. – Iain – zokogta. Vajon őt is elveszítette? Iain tudta, hogy Judithnak most szüksége van rá. Tudta, hogy megsértette asszonyát, amikor beismerte, csak azért vette el, mert Maclean lánya. Legszívesebben nyomban utána ment volna, de először az apjával akarta elrendezni a dolgot. Úgy vélte, Judith biztonsága most fontosabb az érzéseinél. – Arra használtad fel a lányomat, hogy a közelembe férkőzz, igaz? – Igyekezett dühösnek hangzani, de nem sikerült. Halkan felsóhajtott. – Igen, a helyedben valószínűleg én is ugyanezt tettem volna. Iain önuralma szertefoszlott. Átnyúlt az asztalon, megragadta Judith apját, és a vállánál fogva kiemelte a székből. Douglas apja segítségére sietett, de Iain egyetlen ökölcsapással leterítette. – Azért vettem el Judithot, hogy megvédjem tőled, te gazember! – ordított a képébe, majd visszalökte Macleant a székbe. – Most pedig, vagy megegyezünk valahogy, vagy esküszöm az élő istenre, hogy megöllek. Maclean ura felemelte a kezét, így állította meg embereit, akik Iainre akartak rohanni. – Kifelé, mindenki! – parancsolta mennydörgő hangon. – Ez az ügy csak Maitlandre és rám tartozik. Douglas, te itt maradhatsz. – Patrick is itt marad – jelentette ki Iain. – Én sem megyek ki – kiáltotta Graham.

– Ahogy akarod – egyezett bele Maclean. Hangja kimerülten csengett. Megvárta, míg minden harcosa elhagyja a nagytermet, és csak azután fordult Iainhez. – Miből gondolod, hogy meg kell védened tőlem? Elvégre az apja vagyok. – Az ördögbe! Nagyon is jól tudod, miért – dühöngött Iain. – Hozzáadtad volna az egyik Dunbarhoz. Azt meg nem engedhettem. Maclean nem vitatkozott, hiszen tudta, hogy Iain igazat beszél. Minden bizonnyal megpróbálta volna lányát összeházasítani egy Dunbarral, hogy még szorosabbra fűzze velük a szövetséget. – Előbb a beleegyezését kértem volna – mormolta. Hátradőlt a széken. – Édes istenem, de nehéz elhinni! Lányom van. – És feleséged – emlékeztette Iain. – Igen, és feleségem is – sötétült el Maclean arca. – Az a nő elhagyott engem – magyarázta. – Ürügyként azt hozta fel, hogy meg kell látogatnia betegeskedő bátyját Angliában. De tudtam, hogy nincs szándékában visszatérni. Istenemre mondom, örültem, hogy megszabadultam tőle. Ünnepelni támadt kedvem, amikor meghallottam, hogy meghalt. Ha ez bűnnek számít, hát legyen. Soha életemben nem találkoztam olyan asszonnyal, mint ő – tette hozzá. – Nem volt lelkiismerete. Kizárólag csak az élvezeteknek élt. Olyan kegyetlen volt a saját fiához, hogy a napjaim nagy része azzal telt, hogy megvédjem őt a tulajdon anyjától. – Judithnak senkije nem volt, aki megvédhette volna. – Magam is rájöttem – felelte Maclean, és hirtelen nagyon öreg embernek nézett ki. – Azt mondta, hogy élete első négy évében a nénikéjével élt. Mi történt azután? Az anyjánál lakott? – Igen. – És mi van az anyja részeges bátyjával? – Ő is velük lakott. Judith nénikéje és bácsikája igyekeztek vigyázni rá. Évente hat hónapot töltött velük. A másik hat hónapot a pokolban kellett kibírnia. – Különös megoldás – csóválta a fejét Maclean. – Soha nem tudom kárpótolni az elveszett évekért. Soha nem… – Elfulladt a hangja. Köhögéssel leplezte felindultságát. – Megkötjük a szövetséget, Iain, ha még mindig akarod. A Dunbarok persze lázongani fognak, de mi ketten az ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani őket, hiszen a földjeik a mi birtokaink között helyezkednek el. Csak egy kérésem van. – Mi lenne az? – Azt akarom, hogy Judith itt töltsön egy kis időt. Szeretném jobban megismerni. Iain a fejét rázta, még mielőtt Maclean befejezhette volna a kérést. – A feleségem velem marad. – Azt megengeded neki, hogy időnként eljöjjön hozzám? – Ebben csak Judith dönthet – jelentette ki Iain. – Én nem fogom kényszeríteni. – De nem is fogod megakadályozni, ugye?

– Nem – ismerte el Iain. – Ha ismét látni akar téged, magam hozom el ide. – Iain Maitland, felhatalmazás nélkül teszel ígéreteket – szólt közbe Graham szinte kiáltva. – A szövetség dolgában a vének tanácsáé a döntő szó, nem a tiéd. – Ezt majd később megvitatjuk – hallgattatta el Iain az öreget. – Mondj inkább köszönetet a lányomnak, amiért szót emelt értetek! – harsogta a Maclean uraság. Felállt és az asztalra támaszkodva előrehajolt. – Megmentette a nyomorult életeteket. Évek óta égek a vágytól, hogy darabokra szaggassalak. Talán meg is teszem, ha azt hallom, hogy nem rendesen bánsz Judithtal. Szünetet tartott, miközben haragosan ellenfelére meredt. – Azt hiszed, nem láttam, hogyan néztél rá, amikor megtudtad, hogy ő is Maclean? Ez nem tetszett neked, igaz? Bizonyára roppantul bosszant, hogy az urad az én lányomat vette el. Nem számít – folytatta üvöltve. – Ha megsérted Judithot, istenemre mondom, hogy puszta kézzel öllek meg. – Apám, mi van, ha Judith velünk akar maradni? – szólt közbe Douglas. – Talán nem is akar hazamenni Iainnel. Meg kell kérdezni tőle! Iaint nem nyűgözte le Douglas hirtelen támadt fivéri buzgalma. – Velem jön. Douglas nem adta fel ilyen könnyen. – Apám, hagyod, hogy magával vigye a húgomat akkor is, ha az nem akar vele menni? – Hogy hagyom-e? – mosolyodott el most először Maclean ura. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy Iain azt tesz, amihez kedve van. – Visszafordult a férfihoz. – Lehet, hogy nagyon okosnak gondoltad magad, amikor kiötlötted ezt a tervet, de időközben beleszerettél a lányomba, nem igaz? Iain nem válaszolt, de Douglas nem akarta ennyiben hagyni. – Szereted Judithot? Iain felsóhajtott. Judith bátyja kezdett kellemetlenné válni. – Komolyan azt hiszed, hogy elvettem volna egy Macleant, ha nem szeretem? Maclean uraság horkantva felnevetett. – Isten hozott a családban, fiam!

***

Iain Judithot egy fának dőlve találta, meglehetősen messze a kastélytól, az ösvény mentén. A halovány holdfényben is jól látszódott, hogy milyen sápadt az asszony. – Judith, ideje hazaindulnunk. – Igen, természetesen. De nem mozdult. A férfi közelebb lépett. Amikor Judith felnézett rá, Iain észrevette, hogy sírt.

– Jól vagy? – kérdezte, és hangjából kiérződött a törődés. – Tudom, hogy nagyon nehéz volt ez neked. Judith szemét újra elöntötték a könnyek. – Hazudott nekem az apám, vagy igazat mondott? Annyi hazugság vett körül a múltban, hogy képtelen vagyok felismerni az igazságot. De igazából nem is számít, ugye? A tudat, hogy apám értem jött volna, ha tud a létezésemről, nem kárpótolhat az elveszett évekért. – Én azt hiszem, nagyon is számít neked – jegyezte meg Iain. – Úgy érzem, az apád igazat mondott. Ha tudott volna rólad, elment volna érted Angliába. Judith ellökte magát a fától, és kihúzta magát. – Tudom, hogy most nagyon dühös vagy rám. Már rég el kellett volna mondanom, hogy ki az apám. – Judith… A fiatalasszony félbeszakította. – Attól féltem, ha megtudod az igazságot, nem kellek neked többé. – Lassan eljutott a tudatáig, hogy Iain egyáltalán nem látszik haragosnak. – Miért nem vagy dühös? Ez a hír biztosan megrendített. És miért hazudtál az apámnak? – Mikor hazudtam neki? – Amikor azt mondtad, hogy tudtad, az ő lánya vagyok. – Nem hazudtam. Tudtam, kinek a lánya vagy, mielőtt elvettelek volna. – Nem tudhattad! – kiáltott fel az asszony. – Ezt majd később megbeszéljük – jelentette ki Iain. – Majd ha hazaértünk. Judith a fejét rázta. Ő most akart róla beszélni. Úgy érezte, hogy összedőlt körülötte a világ. – Ha tudtad… miért vettél el mégis? Iain felé nyúlt, de az asszony elhátrált előle. – Judith, nem fogok most erről beszélni. Istenem, milyen hidegen, milyen átkozottul józanul beszélt! – Kihasználtál. – Megvédtelek. – Csak a szövetséget akartad. Ez volt az egyetlen oka, hogy feleségül vettél. Én meg azt hittem, ó istenem, botor módon azt hittem, hogy mivel semmi hasznod nincs ebből a házasságból, tényleg akarsz engem… hogy te… – Zokogásba fulladt a hangja. Olyan hányinger fogta el, hogy majdnem kétrét görnyedt a rosszulléttől. Újabb lépést tett hátrafelé. Feldühítette saját ostobasága. – Micsoda őrült voltam! – kiáltott fel. – Tényleg elhittem, hogy befogadnak itt, hogy nem számít majd, ki volt az anyám vagy az apám… Mély lélegzetet vett, hogy visszanyerje önuralmát. – Csak magamat okolhatom, hogy ilyen ostoba voltam. Soha nem fogok ide tartozni. Nem megyek

veled haza, Iain. Sem most, sem máskor. – Nem beszélhetsz velem ilyen hangon! – parancsolt rá ijesztően szelíd hangon Iain. – De hazajössz velem. Most! Villámgyorsan cselekedett. Judithnak nem volt ideje elfutni. Mindkét kezét satuba fogta csupán az egyik kezével, és maga húzta az ösvényen, mielőtt az asszony ellenkezhetett volna. Judith ki akarta szakítani magát a szorításból, de akkor eszébe jutott Frances Catherine. A barátnőjének szüksége van rá. Iain megállt a tisztás szélén. – Ne merészelj sírni! – parancsolt rá. – Összetörted a szívemet. – Később majd rendbe hozom. Erre Judith majdnem újra elsírta magát, de az udvaron összegyűlt katonák látványára meggondolta magát. Kihúzta magát, és férje mellé sietett. Egymás oldalán lépkedtek a kastély felé, és Judith szilárdan eltökélte, hogy nem fogja magát szégyenbe hozni a Macleanek előtt. Graham és Patrick már a lovukon ülve várták, hogy elinduljanak. Iain nem engedte, hogy Judith a saját lován lovagoljon. A kantárt Patricknek dobta, majd Judithot a mén nyergébe emelte. Egyetlen lendülettel ugrott fel mögé, az asszonyt az ölébe vonta, és az élre ugratott. Elhaladtak Graham előtt. Amikor Judith rápillantott, az öreg elfordult tőle. Az asszony erre gyorsan lesütötte a tekintetét. Két kezét összekulcsolt, miközben mindent elkövetett, hogy több érzelem ne tükröződjön az arcán. Nem akarta, hogy bárki megtudja, mennyire fáj a szíve. Iain észrevette, hogy Graham megsértette asszonyát. Olyan düh fogta el, hogy alig tudta visszafogni magát. Judith valósággal megmerevedett a karjában. Közelebb húzta magához, lehajolt hozzá és a fülébe súgta. – Te és én egymáshoz tartozunk, Judith. Semmi más nem számít. Ezt ne felejtsd el! Amíg ki nem mondta őket, maga sem döbbent rá, hogy milyen nagy jelentőségű szavak ezek. A mellét szorító feszültség tovatűnt. Eltöltötte a Judith iránt érzett szerelem, és úgy érezte, akár az egész világot le tudná győzni. Nem létezik olyan probléma, amit ők ketten együtt ne tudnának megoldani. Eszébe jutott, amikor asszonya azt mondta, szeretné vele megosztani az aggályait. Akkor nem engedte meg neki. Judith azt is elvárta volna cserébe, hogy ő is elmondja neki a saját gondjait. Teremtőm, hogyan gúnyolódott az ötletén! Milyen öntelt volt, amikor azt hitte, hogy neki magának kell meghoznia az összes döntést, megoldani minden gondot, kiadni a parancsokat. Judithnak csak annyi a dolga, hogy elmondja neki a problémáját, és majd gondot visel rá. Iainnek fogalma sem volt, hogy Judith miért szereti őt. Igazi csoda volt ez. Az holtbiztos, hogy nem érdemli meg. Majdnem elmosolyodott. Megérdemli vagy sem, Judith szíve akkor is az övé… és ő soha nem fogja elengedni magam mellől. Soha!

Judith hirtelen felemelte a tekintetét, mintha Iain hangosan is kimondta volna a szavakat. – Nem fogok egy olyan emberrel élni, aki nem szeret engem – suttogta. Azt várta, hogy a férfi haragos lesz, valahol titokban arra számított, hogy Iain majd vigasztalni próbálja, de egyik sem következett be. – Rendben – bólintott Iain. Judith elfordult tőle. A férfi tudta, asszonya most nincs olyan állapotban, hogy meghallgassa a mondandóját. A holnapi nap alkalmasabb lesz a magyarázkodásra. – Hunyd le a szemed és aludj! – utasította. – Fáradt vagy. Judith hajlott rá, hogy kövesse a tanácsot, amikor mozgolódásra lett figyelmes a sötétben. Egész teste megfeszült, és megragadta férje kezét. A fák körülöttük mintha életre keltek volna. Az árnyak megindultak előre a holdfényben. Maitland harcosok voltak, méghozzá olyan sokan, hogy Judith nem is próbálta megszámolni őket. Harci öltözéküket viselték. Ramsey vezette őket. Előrelépett, és várta, hogy Iain elmondja, mi történt. Iain ezek szerint mégsem jött egyedül. Az emberei nyilvánvalóan arra vártak, hogy csatába küldje őket. Judith örült, hogy sikerült megelőznie a háborút, és magában azon töprengett, hány élet esett volna áldozatul a csatában, ha néma marad. A hazafelé vezető úton nem szólt urához. Amikor azonban hazaértek, közölte vele, hogy nem óhajt egy ágyban aludni vele. Erre Iain egyszerűen felkapta, és a szobájukba vitte. Judith túl fáradt volt ahhoz, hogy ellenkezzen. Elaludt, mielőtt a férfi levetkőztette volna. Nem hagyta egyedül. A karjában tartotta, simogatta, cirógatta, becézgette, majd a kora hajnali órán magáévá tette. Judith először túl álmos volt ahhoz, hogy tiltakozzon, később pedig annyira magával ragadta a férfi szenvedélye, hogy képtelen volt megállítani. Szája csodálatosan forrón tapadt ajkára, keze combja belsejét cirógatta, majd gyengéden szétfeszítette lábait. Miközben nyelve birtokba vette száját, ujjai behatolta a forró nedvességbe. A szerelmi játék teljesen felizgatta, hangosan felnyögött a gyönyörtől, testét a férfiénak feszítette. Iain csak erre várt. Befészkelődött két combja közé, és mélyen beléhatolt. Judith megemelte csípőjét, és a férfi nyakát átölelve közelebb húzta magához. Iain szándékosan lassan mozgott, az édes kínzás megvadította asszonyát. Lábával átfogta Iain derekát, csípőjét még jobban megemelte, hogy gyorsabb mozgásra ösztökélje. Együtt értek el a csúcsra. Iain torka mélyéről vad hörgés tört fel, majd ráomlott asszonyára. Judith szorosan ölelte, míg a szenvedély hullámai elborították testét, és ő zokogva fúrta fejét a férfi vállába. Ha már egyszer zokogni kezdett, úgy tűnt, képtelen lesz abbahagyni. Iain az oldalára fordult, őt is magával húzva, és megnyugtató szavakat suttogott a fülébe, míg az asszony újra el nem aludt. Akkor ő is lehunyta szemét, és elégedett, mély álomba merült. Másnap reggel Iain egy jó órával előbb elhagyta a szobát, mint ahogy Judith felébredt. A

házvezetőnő jött fel érte. Halkan kopogott az ajtón, és a nevén szólította. Judith éppen akkor fejezte be az öltözködést. Hívó szavára Helen gyorsan belépett a szóbába. Elég volt egy pillantást vetnie Judith ruhájára, hogy megtorpanjon. – Nem viseled a plédedet – tört ki belőle. – Nem – felelte Judith minden további magyarázat nélkül. – Miről akartál beszélni velem? – A vének… – Igen? – nógatta Judith, amikor Helen nem folytatta. – A nagyteremben várnak rád. Beszélni akarnak veled. Ezek szerint igaz? Igaz, hogy az apád… Helen képtelen volt kiejteni a nevet. Judith megkönyörült rajta. – A Maclean klán ura az apám. – Ne menj le hozzájuk! – kérlelte Helen, és könyörgőn összetette a kezét. – Szörnyen sápadt vagy. Feküdj vissza, én pedig megmondom nekik, hogy beteg vagy. – Nem rejtőzködhetem itt fent – rázta a fejét Judith. Az ajtó felé indult, majd megállt. – Nem sérti meg a tanács az egyik szent törvényüket azzal, hogy egyenesen velem beszél egy hivatalos ügyben? – De igen – bólintott Helen. – Valószínűleg túlságosan dühösek ahhoz, hogy most a szabályokra gondoljanak. Mellesleg, egyszer már megengedték egy asszonynak, hogy eléjük álljon. A te Frances Catherine-ednek. Hetekig szóbeszéd tárgya volt a dolog. Judith elmosolyodott. – Frances Catherine elmesélte, le akarták beszélni arról, hogy értem küldjön. Gondolom, most legszívesebben kitekernék a nyakát. Nézd csak meg, mennyi gondot okoztam! – Semmilyen gondot nem okoztál – rázta meg a fejét Helen. Judith megpaskolta a nő karját. – Az uram is a vénekkel van? Helen ismét megrázta a fejét, így próbálta kordában tartani az érzelmeit. Hangja mégis remegett, amikor úrnőjének válaszolt. – Hazafelé tart az öccsétől. Graham érte küldetett. Ugye, azért nem fognak elküldeni? – Az apám az ellenségük – emlékeztette az asszonyt Judith. – Elképzelni sem tudom, hogy ezek után itt maradhatnék. – De az urad a nemzetség vezetője – suttogta Helen. – Ő biztosan… Judith nem akart Iainről beszélni. Helen egyre izgatottabb lett. Arcán patakokban folytak a könnyek. Judith sajnálta, hogy az asszony miatta szomorú, de fogalma sem volt, hogy enyhíthetné bánatát. Nem mondhatta Helennek, hogy minden rendben lesz, hiszen mindketten tudták, hogy ez nevetséges hazugság. – Túl fogom élni valahogy – jelentette ki. – És te is. – Mosolyt erőltetett magára, megcsipkedte az arcát, hogy egy kis színt adjon neki, majd kiment a szobából. Amint lefelé lépdelt, Iain jött vele szembe. Szemmel láthatóan megkönnyebbült, amikor meglátta

Judithot. Judith elképzelni sem tudta, miért. – Szeretnék veled beszélni, Iain – kezdte. – Valamit mondani akarok neked. – Ne most, Judith! – kérte a férfi. – Most nincs rá idő. – Azt akarom, hogy meghallgass – erősködött Judith. – Frances Catherine-nek szükséged van rád, asszony. Judith erre mintha kicserélték volna. Rohanva tette meg a maradék utat lefelé. – Jön a kisbaba? Iain bólintott. – Helen! – kiáltotta. – Hallottam, asszonyom. Csak összeszedek néhány dolgot, és megyek utánad. Judith megragadta Iain kezét, majd amikor rájött, hogy mit csinál, gyorsan el akarta engedni, de a férfi nem engedte. Megfordult, kinyitotta az ajtót előtte, majd kihúzta a szabadba. A vének egy csoportban álltak az asztalnál, a kandalló előtt. Iain úgy tett, mintha ott sem lennének. – Mikor jöttek az első fájások? – kérdezte Judith. – Patrick nem mondta. Olyan ideges, hogy egy értelmes szót sem tud kinyögni. Iain nem izgult igazán. Frances Catherine férje az ajtóban állt. – Azt akarja, hogy papot hívjak hozzá – tört ki belőle, amint meglátta őket. – Édes istenem, ez az egész az én hibám! Judithnak fogalma sem volt, mit mondjon. Iain a fejét csóválta. – Szedd össze magad, Patrick! – parancsolta. – Azzal nem segítesz, ha elveszted a fejed. – Az egész az én hibám, én mondom neked – ismételte meg kétségbeesetten a férfi. – A fenébe! – morogta Iain. – Persze, hogy a te hibád. Te vitted őt az ágyadba… – Nem erről van szó – szakította félbe öccse. – Akkor miről? – kérdezte Iain, amikor fivére nem folytatta. – Miattam indult meg a szülés. Judith apjáról beszélgettünk, és elárulta, hogy ő már évek óta tudott róla. Egy kicsit dühös lettem, hogy nekem nem mondta el, és azt hiszem, rákiabáltam. Patrick az ajtóban állva gyónta meg vétkét bátyjának, akaratlanul is eltorlaszolva így az utat Judith elől. A fiatalasszony végül félretolta a férfit és berohant a kunyhóba, de rögtön meg is torpant, amint meglátta barátnőjét. Frances Catherine az asztalnál ült és a haját fésülte. Nagyon nyugodtnak tűnt. Halkan dúdolgatott valamit. Frances Catherine rámosolygott, majd intett neki, hogy csukja be az ajtót. – Add ide nekem azt a szalagot – kérte. – Azt a rózsaszínt az ágyról. Judith teljesítette a kérését. Észrevette, hogy reszket a keze. – Hogy érzed magad? – suttogta aggodalmas hangon. – Egészen jó, köszönöm.

Judith egy hosszú percig csak némán meredt rá. – Vannak fájdalmaid, vagy csak úgy teszel? – Ha nem lennének, akkor is úgy tennék, mintha lennének. Judith az asztalhoz lépett, és lerogyott az egyik székre. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugtassa hevesen dobogó szívét, majd megkérte barátnőjét, magyarázza meg ezt az értelmetlenséget. Frances Catherine boldogan engedelmeskedett. – Megjöttek a fájások – magyarázta. – De ha nem jöttek volna, akkor is megjátszanám, hogy bosszantsam Patricket. Elhagyom őt, Judith. Egyetlen férfi sem kiabálhat velem, még a tulajdon uram sem. Segíthetnél nekem összepakolni. Judith elnevette magát. – Most akarod elhagyni, vagy miután megszülted a babát? – Utána – mosolyodott el barátnője is. – Egyáltalán nem félek – váltott témát, és a hangját is suttogóra fogta. – Hát nem különös? Mióta csak terhes vagyok, egyfolytában féltem, de most egy csöppet sem félek. – Akkor miért küldettél a papért? – Hogy Patricknek is legyen valami dolga. Judith nem akarta elhinni ezt a képtelenséget. – Meg akartad ijeszteni Patricket, nem igaz? – Igen, az is benne volt – ismerte el Frances Catherine. – Van benned valami kegyetlen vonás – jelentette ki Judith. – Szándékosan rémítgeted az uradat. Azonnal hívd be és kérj tőle bocsánatot! – Megteszem – ígérte Frances Catherine. – Nagyon szörnyű volt neked? Frances Catherine olyan gyorsan váltott témát, hogy Judithnak beletelt egy percébe, mire felfogta, mit is kérdezett barátnője. – Az apám jóképű férfi – jegyezte meg. – Szemen köpted? – Nem. – Mondj el mindent! – követelte barátnője. Judith elmosolyodott. – Addig nem mondok semmit, míg nem beszélsz az uraddal. Nem hallod, hogy szenved odakint? Szégyelld magad, Frances Catherine! A fiatalasszonyba hirtelen belehasított a fájdalom. Ledobta a fésűt, és megragadta Judith kezét. Mire a fájdalom elmúlt, már halkan zihált. Judith magában számolta, hogy mennyi ideig tartott. – Ez egy kicsit erősebb volt, mint az eddigiek – suttogta Frances Catherine. – De még mindig elég sok idő telik el két fájás között. Töröld meg a homlokom, Judith, aztán szólj Patricknek, hogy jöjjön be!

Kész vagyok meghallgatni a bocsánatkérését. Judith sietve teljesítette a kérését. Odakint várt, hogy hagyjon egy kis időt kettesben a házaspárnak. Iain egy kisebb sziklán ülve figyelte feleségét. – Még soha nem láttam, hogy az öcsémet ennyire cserbenhagyta volna az önuralma – jegyezte meg. – Szereti az asszonyát – védte Judith a fiatalembert. – Félti őt. – Én is szeretlek – vont vállat Iain. – Az azonban holtbiztos, hogy nem fogok olyan őrült módjára viselkedni, mint az öcsém, ha egy kisfiúval vagy kislánnyal ajándékozol meg. Olyan természetesen, olyan magától értetődően mondta ki a szavakat, hogy teljesen váratlanul érték Judithot. – Hogy mondtad? A férfi nem is titkolta bosszankodását. – Azt mondtam, én nem fogom úgy elveszíteni a fejem, mint Patrick… – Még előtte – szakította félbe az asszony. – Azt mondtad, szeretsz. És úgy mondtad, mint aki komolyan is gondolja. – Én mindig komolyan gondolom, amit beszélek – jelentette ki Iain. – Ezt te is tudod. Mit gondolsz, Judith, mégis mennyi ideig fog tartani ez a szülés? Judith tudomást sem vett a kérdésről. – Nem szeretsz engem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Csak felhasználtál, hogy megköthesd a szövetséget a Macleanekkel. – Időt sem hagyott a férfinak a válaszra. – A gyűrű árult el, ugye? Pontosan olyan, mint Douglasé, és te felismerted. – Ismerős volt, de sokáig tartott, míg rájöttem, hogy hol láttam. – Pontosan mikor jöttél rá? – Amikor a temetőben beszélgettünk. Később aztán Patrick hallotta, amikor megkérdezted az asszonyától, hogy szerinte mit tennék, ha tudnám, hogy Maclean az apád. Természetesen azonnal elmondta nekem, de akkor már tudtam. Judith a fejét rázta. – Nem értem – ismerte be. – Ha Patrick tudta, akkor miért haragudott meg Frances Catherine-re? – Azért mert az asszony nem bízott meg benne. – És mihelyt rájöttél, ki az apám, feleségül vettél. – Pontosan – helyeselt a férfi. Felállt és magához ölelte asszonyát. – Virágok nélkül – súgta a fülébe. – A biztonságod fontosabb volt. Nem volt időm, hogy rendesen előkészítsem neked. Istenem, mennyire szeretett volna hinni a férfinak! – Nem kellett volna feleségül venned csupán azért, hogy biztonságban tudj. – De igen. Csak idő kérdése lett volna, hogy valamelyik öreg is észrevegye azt az átkozott gyűrűt. Ők azonnal felismerték volna.

– Ki akartam hajítani. – Nem tetted volna meg – sóhajtott a férfi. – Túl lágyszívű vagy ahhoz, hogy megsemmisítsd az egyetlen kapcsot, amely az apádhoz fűz. Judith úgy döntött, hogy ezen nem érdemes vitatkozniuk. – Nem szereted őt, igaz? – Az apádat? – Igen. – Az ördögbe is, tényleg nem kedvelem. Igazi gazember – tette hozzá. – De akkor is az apád, és mivel akkor már tudtam, hogy magamnak akarlak, elküldtem hozzá Ramsey-t, hogy tárgyaljon vele a szövetségről. Hasznosabb lett volna, ha a Dunbarokkal kötünk szövetséget, mivel az ő földjük határos a mienkkel, a Macleanek ura azonban az apád, és neked jogod lett volna őt követelni… ha akartad volna, Judith. – De te nem bízol a Macleanekben, ugye? – Nem, de a Dunbarokban sem bízom jobban. – Kedveled Douglast? – Nem igazán. Judithnak tetszett a férfi őszintesége. – Te senkit sem szeretsz, igaz? – Téged szeretlek – mosolygott rá Iain gyengéden. Valahányszor a férfi ilyen szerelmes pillantást vetett rá, Judithnak elakadt a lélegzete. Kényszerítenie kellett magát, hogy oda tudjon figyelni a beszélgetésre. Tekintetét a férfi mellkasára fordította. – Mi szükség volt arra, hogy szövetséget köss valamelyik klánnal? Hiszen mindig is elszigeteltétek magatokat tőlük a múltban. – A Dunbarok ura öreg és fáradt már, de nem akarja átadni a helyét egy fiatalabb harcosnak. Amikor meghallottam, hogy tárgyalásokat kezdtek a Macleanekkel, közbeléptem, és próbáltam megakadályozni, hogy létrejöjjön ez a szövetség. A Dunbarok a Macleanekkel együtt képesek legyőzni minket, és ez nagyon aggasztott. – Miért nem magyaráztad el ezt nekem? – Éppen most tettem meg. A férfi próbált kibújnia a válasz alól, és ezt mindketten tudták. – Miért nem magyaráztad el korábban? – makacskodott Judith. – Képtelen voltam rá – ismerte be végül. – Soha senkivel nem szoktam megbeszélni a gondjaimat Patricken kívül. – Még Grahammel sem? – Még vele sem.

Judith hátrébb húzódott, hogy a szemébe nézhessen. – Akkor most miért változtattad meg a véleményedet? – Miattad – felelte a férfi. – És Frances Catherine miatt. – Nem értem. Iain megfogta asszonya kezét, leültette a sziklára, majd maga is mellé ült. – Kezdetben nem értettem kettőtök kapcsolatát. Úgy látszott, tökéletesen megbíztok egymásban. – Ez így igaz – erősítette meg Judith. – Tökéletesen megbízunk egymásban. Iain bólintott. – Frances Catherine soha nem mondta el senkinek, ki az apád, és te sem aggódtál amiatt, hogy elárul téged. Iain elhallgatott, látszott rajta, hogy nagyon nehezen találja a szavakat mondanivalójához. Lassan, habozva fűzte egymás után a szavakat. – Olyan fegyvert adtál a kezébe, amelyet bármikor ellened fordíthatott volna. Egy férfi soha nem tenne ilyet. – Van, aki igen. – Én nem – ismerte be Iain. – S amíg nem találkoztam veled, nem is hittem, hogy létezik két ember közt ilyen bizalom. Hirtelen felállt. Két kezét összekulcsolta a háta mögött, és szembefordult Judithtal. – Megmutattad nekem, hogy teljes bizalommal tudsz lenni a barátnőd iránt. Én is ezt akarom, Judith. Azt mondtad, bízol bennem. Mégis, ha tiszta szívedből megbízol bennem, akkor kérdés és kételkedés nélkül elfogadod, hogy amikor azt mondom neked, szeretlek, komolyan is gondolom. Mert csak így szabadulhatsz meg a bizonytalanságodtól, a félelmedtől és sérelmeidtől. Judith mélyen lehajtotta a fejét. Rádöbbent, hogy férje igazat beszél. – Nem bíztam benned annyira, hogy elmondjam, ki az apám – ismerte be suttogva. – De eljutottam volna odáig, hogy megmondjam… egy nap. Attól féltem, ha megtudod, többé nem kellek neked. – Ha eléggé bíztál volna bennem… Judith bólintott. – Megpróbáltam, közvetlenül az esküvői szertartás előtt… Miért nem engedted akkor, hogy elmondjam? – Mert mindenáron meg akartalak védeni, és ennek az volt az egyetlen módja, hogy az asszonyommá tegyelek. A tanács nem habozott volna. Ha megtudják, hogy Maclean az apád, téged használtak volna fel arra, hogy tönkretegyék. – Bárcsak Angliában hagytam volna a gyűrűt! Akkor nem történt volna meg… Iain nem engedte, hogy befejezze. – A titkok mindig kiderülnek valahogy. Túl sok ember ismerte az igazságot. Lehet, hogy az angliai

rokonaid a Macleanekhez fordultak volna segítségért, hogy visszakapjanak. – Vállat vont. – Még most is megtehetik. – De nem úgy nézett ki, mint akit túlságosan aggaszt ez a lehetőség. – Iain, azt hiszem, nem maradhatok itt. Ahogy Graham rám nézett, amikor megtudta, ki az apám… Soha nem fog Maitlandként elfogadni. Megint idegen leszek itt. Nem, nem maradhatok itt. – Rendben. A férfi gyors beleegyezése összezavarta. Arra gondolt, igazán megkérhette volna, hogy legalább próbálja meg, és akkor ő nagyvonalúan beleegyezett volna. Hogyan állíthatta az imént, hogy szereti, amikor most olyan könnyedén elengedi? Nem maradt idő a magyarázkodásra. Patrick kinyitotta az ajtót, és a nevét kiáltotta. Judith visszament a kunyhóba, és látta, hogy Frances Catherine arca ragyog örömében. Feltételezte, hogy Patrick töredelmesen bocsánatot kért tőle. Frances Catherine séta közben nem érezte olyan erősnek a fájdalmat, ezért most lassan sétált fel-alá a kandalló előtt, miközben Judith megtette a szükséges előkészületeket. Barátnője tucatnyi kérdést tett fel a Macleanekről. Néhányukra Judith nem tudott válaszolni. Amikor végre el tudott mondani egy teljes mondatot anélkül, hogy Frances Catherine félbeszakította volna, beszámolt neki Douglasről. – Van egy bátyám. Pontosan öt évvel idősebb nálam – mesélte. – Az anyám elhagyta, és soha senkinek nem beszélt róla. Frances Catherine annyira felháborodott, hogy kis híján orra bukott. – A mocskos szuka! – kiáltotta. Folytatta volna tovább Judith anyjának szidalmazását, de meghallotta, hogy Patrick bocsánatot kér a viselkedése miatt valakitől odakint. Gyorsan a szája elé kapta a kezét, és igyekezett visszafojtani nevethetnékjét. – Az anyád egy szörnyeteg – folytatta suttogva. – Ha van még igazság a világon, akkor elnyeri méltó büntetését. Judith ugyan nem hitt az ilyesmiben, de most nem akart vitatkozni barátnőjével. – Talán – hagyta rá. – Agnes megkapta, amit megérdemel – jelentette ki Frances Catherine, és egy határozott biccentéssel adott nyomatékot mondandójának. – Miért, mi történt vele? – kapta fel a fejét Judith. Frances Catherine mintha meg sem hallotta volna a kérdést. – De bizony ám! Olyan ostoba volt, hogy mindenféle pletykát terjesztett rólad abban a hiszemben, hogy urunk nem tudja meg. – És Iain megtudta? – Igen – bólintott Frances Catherine. Elhallgatott, a testébe nyilalló fájdalomra figyelt, és közben a

kandallópárkányba kapaszkodott, míg el nem múlt. Akkor megtörölgette homlokát egy kendővel. – Szűzanyám, ez erősebb volt, mint az eddigiek. – És hosszabb is – tette hozzá Judith. Frances Catherine bólintott. – Hol is tartottam? Ó, igen, Agnes. – Pontosan mit hallott Iain? – Azt, hogy terhes voltál, mielőtt még elvett. – Istenem! Biztosan rettentő dühbe gurult… – Hajaj, de még mennyire – bólogatott Frances Catherine. – Ti Patrickkel és Grahammel horgászni indultatok, Iain pedig vagy két órával később érkezett haza. Benézett hozzám, hogy nincs-e valamire szükségem. Ugye, milyenrendes dolog tőle? Sokkal kedvesebb lett, mióta összeházasodtatok. Azelőtt soha… – Frances Catherine, eltérsz a tárgytól – szakította félbe Judith. – Mit csinált Iain Agnesszel? – Éppen most akartam rátérni. Iain fel akart menni a kastélyba, de valaki bizonyára megállította, és elmondta neki. Vagy talán a vének egyike említette… – Nem érdekel, hogyan tudta meg – vágott közbe újból Judith. – Azt akarom tudni, hogy mit tett! Tisztára megőrjítesz, Frances Catherine, azzal, hogy csak kerülgetett itt a témát. Frances Catherine elmosolyodott. – Ez elterelte a figyelmed a szülésről, igaz? Judith bólintott, majd könyörögni kezdett barátnőjének, hogy fejezze be végre a történetet. Frances Catherine boldogan engedelmeskedett. – Iain egyenesen Agnes kunyhójába ment. Brodick elmesélt nekem mindent. Ő is benézett hozzám, hogy megbizonyosodjon, jól vagyok-e. Azt hiszem, Patrick addig nyaggatta, míg kötélnek nem állt. Vagy egy óra múlva kimentem, hogy friss levegőt szívjak, és láttam Agnes és a lánya, Cecilia minden holmijukkal jönnek lefelé a dombon. Brodick azt mondta, hogy el kell hagyniuk a Maitland birtokot, és nem is jöhetnek vissza soha többé. – Hová mennek? – Agnes unokatestvéréhez – magyarázta Frances Catherine. – Egy csapat katona kísérte el őket. – Iain egy szót sem szólt nekem erről – töprengett Judith, miközben Frances Catherine folytatta a járkálást. Helen kopogása félbeszakította a beszélgetésüket. – Később még beszélünk róla – súgta oda gyorsan Frances Catherine barátnőjének. Judith bólintott. Segített Helennek becipelni egy hatalmas köteg vászonlepedőt. A házvezetőnő mögött Winslow jött, a szülőszéket cipelve. Frances Catherine azonnal meghívta a harcost ebédre. Sikerült annyira meglepnie Winslow-t a meghívással, hogy annak csak egy fejrázásra telt az erejéből.

Patrick nem volt olyan állapotban, hogy képes legyen a plédet a gerendára akasztani, így ezt a munkát is Winslow végezte el. Amikor befejezte, Frances Catherine itallal kínálta. A férfi visszautasította a bort, és az ajtó felé indult, majd megtorpant és visszafordult. – A feleségem az udvaron vár. Segíteni szeretne. De ha nem akarják… – Kérem, küldje be! – kérte Judith. – Örülünk, ha velünk lesz, ugye, Frances Catherine? – Ó, igen – derült fel barátnője képe.- Velünk ebédelhet. Helen egy pillanatra abbahagyta az ágyazást és felnézett. – Éhes vagy, kislány? Hozhatok neked egy kis levest. Tegnap este főztem. Egész éjjel a tűz fölött rotyogott. – Köszönöm, de nem vagyok éhes. – Akkor miért… - kezdte Judith. – Ha itt a vacsora ideje, akkor vacsorázni kell – erősködött Frances Catherine. – Mindennek úgy kell mennie, mint… mint máskor. Igazam van, Judith? – Igen, természetesen – vágta rá barátnője. Isabelle sietett be a kunyhóba, magára vonva mindenki figyelmét. Amint becsukta az ajtót maga mögött, egyenesen Frances Catherine-hez lépett. Megfogta a kezét, és elismételte mindazokat a bátorító szavakat, amelyeket Judith mondott neki szülés közben. Beszélt a bekövetkező csodáról, hozzátette, hogy akadnak kellemetlenségek is, de az egész mégis csodálatos, és Frances Catherine ne felejtse el, hogy milyen magasztos kötelessége is az asszonyoknak egy új élet világra hozása. Judithot meleg elégedettség töltötte el Isabelle-t hallgatva. Sikerült megváltoztatnia valakinek az életét. Tudta, hogy hamarosan el kell innen mennie, ha a tanács keresztülviszi akaratát, de amíg itt élt, nagy hatást tett valakinek az életére. Legalább egy olyan asszony lesz Frances Catherine-en kívül, aki nem fogja elfelejteni. Helen kisietett a kunyhóból, hogy elhozza a levest. Isabelle Winslow egyik nénikéjére hagyta a fiát, és ő is elsietett, hogy szóljon, egész végig Frances Catherine mellett marad a szülés alatt. Frances Catherine megvárta, míg az ajtó becsukódik a két nő mögött, csak akkor fordult Judithhoz. – Aggódsz miattam? – Talán, egy kicsit – ismerte be barátnője. – Miért vágtál olyan különleges arcot? Mire gondoltál, amikor Isabelle velem beszélt? Judith elmosolyodott. Semmi sem kerülhette el Frances Catherine figyelmét. – Arra gondoltam, hogy egy kis változást loptam Isabelle életébe. Segítettem világra hozni a fiát. Nem fog elfelejteni. Ő akkor is emlékezni fog rám, amikor mindenki más elfelejtett. – Igaz, ő nem fog soha elfelejteni – helyeselt Frances Catherine, majd témát váltott. – Patrick azt mondta, Iain nem árulta el neki, mit készül tenni. Az uram biztos benne, hogy a tanács mindkettőtöket megbüntet. Iain erre csak mosolygott és a fejét rázta.

– Nem maradok itt, bármi is történjen – vont vállat Judith. – Te megérted miért, ugye? Nem bírnám elviselni, hogy megint idegenként kezeljenek. – Judith, itt minden asszony egy kicsit idegennek érzi magát – vitatkozott vele Frances Catherine. Az ajtó kivágódott. – Nos? – kiáltott be Patrick. – Nos, mi, férjuram? – Frances Catherine, miért tart ilyen sokáig? – Patrick, igazán uralkodnod kellene magadon – parancsolt rá Judith. – Még sokáig fog tartani. Frances Catherine férjéhez sietett. – Sajnálom, hogy ennyire felizgat a dolog, de semmi sem történik. Nem siettethetem a babát, Patrick. – Judith, nem tudnál valamit csinálni? – követelőzött a jövendő apa. – Az asszonyod most lepihen – jelentette ki Judith. – Türelmesnek kell lennünk. Patrick hangosan felsóhajtott. – Winslow azt mondja, hogy kétszer olyan széles vagy, mint Isabelle volt – jegyezte meg komor képpel. Frances Catherine nem sértődött meg ura megjegyzésére. Tudta, hogy a férje csak további ürügyeket keres, amin aggódhat. – Mert kétszer annyit ettem – mondta neki. – Hol van Iain? – Tisztára megőrül tőlem – mosolyodott el aznap először Patrick. – Az embereivel gyakorlatozik. – Segítened kellene neki – javasolta Frances Catherine. – Majd érted küldök valakit, ha közeledik az idő. Patrick vonakodva engedelmeskedett, de időről-időre megjelent, majd szürkületkor letáborozott a küszöbön. Isabelle nénikéje kétszer is megjelent a fiatalasszony csecsemő fiával, hogy anyja meg tudja szoptatni a kicsit. Helen csak egyszer hagyta magukra, amikor rövid időre felment a kastélyba, hogy ellenőrizze, rendesen megvacsoráztak-e az öregek, és hogy vigyáznak-e fiára, Andrew-ra. Frances Catherine fájdalmai egész délután folytatódtak, majd estefelé hirtelen felerősödtek. A fiatalasszony felkészült a fájdalmakra. Éjfélre azonban már félig önkívületben sikoltozott. Használta a szülőszéket, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy legyűrje a hosszú és kínzó gyötrelmeket okozó fájásokat. Helen a tenyerével próbálta lenyomni Frances Catherine hasát, de erőfeszítései csak növelték a fiatalasszony fájdalmát. A kisbaba nem akart kibújni. Mindenki tudta, valami baj van. A fájások sűrűn követték egymást, és már rég meg kellett volna születnie a babának. Valami elzárta az útját. Helen letérdelt Frances Catherine elé a padlóra, hogy ellenőrizze, hogyan halad a dolog. Amikor végzett a vizsgálattal, a sarkára ült és Judithra nézett. A szemében ülő félelemtől Judithnak görcsbe rándult a gyomra. Helen intett neki, hogy menjenek a

szoba másik végébe. – Ne sugdolózzatok! – sikoltotta Frances Catherine. – Mondjátok meg, mi a baj! Judith egyetértően bólintott. – Igen, mondd meg mind a kettőnknek! – utasította Helent. – A baba nem megfelelő helyzetben fekszik. Érezem a lábát. Újabb fájás hasított Frances Catherine testébe. Judith ráparancsolt, hogy tűrjön, de barátnője sikoltva tiltakozott, majd zokogva összeroskadt. – Ó istenem, Judith! Nem bírom tovább! Meg akarok halni! A fájdalom… – Ne merészeld most feladni! – szakította félbe Judith. – Nem tudom bedugni a kezem – suttogta Helen. – Szükségünk lesz a kampóra, Judith. – Nem! Frances Catherine fájdalmas sikolyától Judith elvesztette az önuralmát. Annyira rettegett belül, ahogy szinte nem is tudta, mit csinál. Kitépte magát barátnője kemény szorításából, és a vizes edényhez sietett. Alaposan megmosta a kezét. Fejében Maude utasításai visszhangoztak. Nem tudta, de nem is törődött azzal, hogy amit a bábaasszonytól hallott, esetleg tévedésen alapul. Követni fogja a módszereit, mert hisz bennük, és csak ez számít. Helen felállt, amikor Judith letérdelt barátnője elé. Frances Catherine eddigre már berekedt a sikoltozástól. Csak szánalmas suttogásra futotta erejéből. – Mondd meg Patricknek, hogy nagyon sajnálom! – A pokolba ezzel az ostobasággal! – kiáltotta Judith. Nem hagyta, hogy barátnője szenvedése hasson rá. – Ha rád bízom a dolgokat, Frances Catherine, mindent fordítva csinálsz. – Meg akarod fordítni a babát? – kérdezte Helen. – Akár meg is ölheted, ha megpróbálod. Judith a fejét rázta. Tekintetét egy pillanatra sem vette le Frances Catherine-ről. – Szólj, ha jön a következő fájás! – parancsolt rá. Helen Judith kezébe akart nyomni egy tál disznózsírt. – Kend be ezzel a kezed – javasolta. – Ez majd segít, hogy könnyebben kijöjjön a baba. – Nem – utasította el Judith. Nem azért súrolta tisztára a kezét, hogy most bekenje valami undorító ragaccsal. Isabelle Frances Catherine hasára tette a kezét. Egy perc múlva az asszony felkiáltott. – Újra jön a fájás. Érzem, ahogy feszít belülről. Judith halk imát mormolt. Frances Catherine sikoltozott. Helen és Isabelle lefogták, amíg Judith tevékenykedett. Judith szíve kis híján megállt, amikor meglátta a nyílásból előbukkanó apró lábat. Már hangosan imádkozott, de senki nem hallotta. Frances Catherine sikolyai minden más hangot elnyomtak. Judith gyengéden kihúzta a lábacskát, majd a másik után tapogatózott.

Az Úristen meghallgatta az imáját. Nem kellett messzire nyúlnia, hogy megtalálja a másik lábat is. Óvatosan kibontotta a fogságból és kihúzta az is. A többi már Frances Catherine dolga volt. A szülés megindult, és ha Judith nem kapja el idejében a babát, az a talpán ért volna földet. A gyönyörű baba, amely annyi gondot okozott nekik, aprócska volt, elragadóan dundi és fejecskéjét tűzvörös, puha haj borította. Csodálatosan finomnak és törékenynek nézett ki… és pontosan úgy sikítozott, mint az édesanyja. Tökéletes kislány volt. Akárcsak a húga. Ő egyáltalán nem okozott problémát, mégis sikerült mindenkit meglepnie. Frances Catherine zokogott a boldogságtól, és a megkönnyebbüléstől, hogy végre véget ért a megpróbáltatás. Helen kiment a kunyhóból, hogy az egyház előírásai szerint befejezze a szülési szertartást, eltemesse a méhlepényt, nehogy a démonok megtámadják a gyengélkedő anyát. Isabelle megfürdette a picit, közben boldogan gügyögött hozzá. Judith barátnőjét mosdatta, amikor Frances Catherine újra vajúdni kezdett. Judith rászólt, hogy hagyja abba. Vérzéstől tartott. Frances Catherine azonban tehetetlen volt. Egy perccel később már meg is született második kislánya. Volt olyan udvarias, hogy fejjel előre jött a világra. A két baba tökéletesen egyformán nézett ki. Sem Isabelle, sem Judith nem tudta őket megkülönböztetni. Gondosan bepólyálták őket különböző színű ruhába – az elsőszülöttet fehérbe, a másikat rózsaszínbe –, majd mindkettőt Maitland plédbe bugyolálták. Frances Catherine nem sok vért vesztett, de Judith úgy vélte, a korai még megkönnyebbülni. Ragaszkodott hozzá, hogy barátnője még legalább két hetet ágyban töltsön, így kívánta megelőzni az esetleges komplikációkat. Frances Catherine-t végre ágyba fektették. Azt a csinos hálóinget viselte, amelyet Judith készített neki. Megfésülték, majd rózsaszín szalaggal fogták össze a haját. Bár kimerült volt, arca ragyogott a boldogságtól. Judith azonban tudta, milyen erőfeszítésébe kerül, hogy ébren maradjon. Patricket folyamatosan tájékoztatták asszonya állapotáról. Már tudta, hogy minden rendben van. Helen nem árulta el neki, hogy fia vagy lánya született, mert ez a becses feladat az anyára várt. A kicsiket Frances Catherine karjára fektették, hogy így mutassák be őket apjuknak. Judith eligazította rajtuk a takarót, majd megfordult, hogy Patrickért induljon. – Várj! – szólt utána Frances Catherine suttogva, mivel nem akarta felébreszteni békésen alvó kislányait. – Igen? – fordult vissza Judith. – Mi… mindent remekül csináltunk, igaz? – Úgy bizony, minden rendben ment – hagyta rá barátnője. – Csak azt akarom mondani… – Nem kell semmit mondanod – vágott közbe Judith. – Anélkül is értem.

– Most rajtad a sor, Judith – mosolygott Frances Catherine. – Szülj a lányaimnak egy barátnőd, hogy megoszthassák egymással a titkaikat! – Majd meglátjuk –felelte Judith. Intett Isabelle-nek és Helennek, hogy menjenek vele. Patrick majdnem ledöntötte a lábáról, olyan lendülettel indult befelé. Lelkes izgalma, hogy mielőbb lássa családját, megmosolyogtatta Judithot. A friss levegő csodálatos volt. Judith szörnyen fáradtnak érezte magát, ugyanakkor végtelenül megkönnyebbültnek is, hogy feladatát elvégezte. Odasétált a kőfalhoz, és leült rá. Isabelle követte. – Nem volt könnyű, igaz? – kérdezte halkan. – Annyira aggódtam Frances Catherine-ért! – Én is –ismerte be Judith. – Segítségre lesz szüksége – jelentette ki Helen. – Nagyon megszenvedett, és rengeteg pihenésre lesz szüksége. Egyedül nem tudja ellátni a babákat. – Winslow nénikéi segíteni fognak, és én is – ajánlkozott Isabelle. – A délelőttöket vállaljuk. – Én vele maradhatok vacsora után akár egész éjszakára – csatlakozott hozzá Helen. Mindketten Judithra néztek, várva, hogy vállalja a délutánokat, de ő csak megrázta a fejét. – Keresnünk kell valakit, aki gondoskodik róla. Én nem ígérhetem, hogy segítek, mert nem tudom, mennyi ideig maradhatok még itt. – Az ég szerelmére, miről beszélsz? – csodálkozott Isabelle. – Majd holnap megmagyarázom – ígérte Judith. – Most Frances Catherine-ről akarok veletek beszélni. Azt szeretném, ha mindketten megígérnétek, hogy vigyáztok rá! Nem kelhet fel az ágyból. Még nem múlt el felőle a veszély. Judith kihallotta saját hangjából az elkeseredést, de ezen nem tudott segíteni. Talán a kimerültségtől volt ilyen érzékeny. A két asszony nem vitatkozott vele. Judith hálás volt a hallgatásukért. Helen fáradtan felsóhajtott. Úgy érezte, megszakad a szíve Judith bánatos arca láttán. Úgy döntött, hogy megpróbálja felvidítani valamivel. – Nagyon meglepődtetek, amikor Frances Catherine másodszor is szülni kezdett? Isabelle és Judith elmosolyodtak. – Úgy néztek ki, mint aki menten összeesik – jegyezte meg Helen. – Menjetek haza és pihenjetek le! Én itt maradok éjszakára. Isabelle-nek és Judithnak azonban jártányi ereje sem volt már, ráadásul kedvük sem, hogy felálljanak. Olyan jó volt a békés csendben a falon üldögélni! Judith zajt hallott a háta mögül és megfordult, hogy lássa, mi az. Iain és Winslow jöttek lefelé a dombon. Erre gyorsan visszafordult, és igyekezett rendbe szedni magát. Megigazította a haját, megcsipkedte az arcát, hogy egy kis színt varázsoljon rá, és próbálta lesimítani ruhája ráncait. Isabelle figyelte a hiábavaló igyekezetet.

– Pokoli csinos vagy – kuncogott. Judith meglepve kapta fel a fejét. Isabelle-t kedves, halk szavú teremtésnek ismerte, és nem gondolta volna róla, hogy tréfálkozni is tud. Önkéntelenül is elnevette magát. – Akárcsak te – vágott vissza. Egyszerre álltak fel, hogy üdvözöljék férjüket, majd egymásnak támaszkodtak, és mindketten abban reménykedtek, hogy majd a másik megtartja őt. – Nem érdekel, hogy nézek ki – vallotta be Isabelle. – Winslow azt akarja… tudod, én meg nem tudom, hogy ilyen gyorsan lehet-e. Még csak hét hete volt a dolog. Azt hiszem, még egyszer ennyit kell várnunk… de vannak olyan éjszakák, amikor én is akarom… Judith nem volt biztos benne, hogy tudja, miről dadog Isabelle, ám amikor meglátta a fiatalasszony piruló arcát, hirtelen megértette. – Maude azt mondta nekem, hogy általában hat hetet kell várni, mielőtt… újra az urunkkal aludhatunk. Isabelle erre rögtön csinosítani kezdte magát. Judith ezt roppant mulatságosnak tartotta. Vidám kacagására Isabelle is nevetéssel felelt. Helen csak a fejét csóválta, olyan szánalmas látványt nyújtottak. Iain és Winslow úgy vélték, asszonyaik elvesztették az eszüket. Helen mondta el nekik a jó hírt Frances Catherine-ről. Mindkét harcos nagyon örült, ám tekintetüket egy pillanatra sem vették le a két vihorászó nőről. – Isabelle, szedd össze magad! – parancsolt rá az asszonyra Winslow. – Úgy viselkedsz, mint aki berúgott. A fiatalasszony az ajkába harapott, hogy visszafojtsa nevetését. – Mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte. – Miért nem vagy a fiunk mellett? – A nénikém vigyáz rá. – Egész éjszakára ott marad? Winslow arra gondolt, milyen különös kérdés. – Természetesen – felelte. – Én a kastélyban alszom. Isabelle komor pillantást vetett urára, mire az csodálkozva felhúzta a szemöldökét. – Isabelle, az isten szerelmére, mi van veled? A fiatalasszony nem válaszolt. Judith a férjéhez sétált. – Miért nem feküdtél már le? – Rád vártam. Jól esett neki a férfi vallomása. Szemét könnyek futották el. Iain átölelte a vállát és indulni akart. Helen mindenkinek jó éjszakát kívánt, majd visszament a kunyhóba. Isabelle akaratlanul is eltorlaszolt a kijáratot, amikor előrelépett, hogy szembeszálljon urával. Nem

vette észre, hogy Iain és Judith közvetlenül mögötte állnak. – Nem akarok a nénikéddel aludni – tört ki belőle. – Veled akarok aludni. Judith azt mondta, hogy elég hat hetet várni, férjuram, nálunk meg már hét is eltelt. Winslow a karjába húzta asszonyát, szabaddá téve ezzel a kijáratott Iain és Judith előtt, majd lehajolt és valamit asszony fülébe súgott. Alex, Gowrie és Ramsey vonta magára Judith figyelmét. A három harcos nagy léptekkel jött le a dombról. Amikor közelebb értek, Judith jól látta az arckifejezésüket, és ijedtében elakadt a lélegzete. A férfiak borzasztó dühösnek néztek ki. Judith közelebb húzódott Iainhez. – Miért vannak még ébren? – kérdezte súgva. – A tanácsból jönnek – felelte ura. – Tovább tartott, mint számították. Iain szemmel láthatóan nem akarta elmondani neki, mi történt, Judith pedig annyira kimerült és ijedt volt, hogy nem mert kérdezősködni. Sokáig forgolódott az ágyban, míg végül nyugtalanító álomba szenderült.

Tizenötödik fejezet – Judith, ébredj! Ideje indulni! Iain gyengéden rázta asszonyát. Judith kinyitotta a szemét, és látta, hogy férje az ágy szélén ül. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a komor arcra, hogy nyomban felébredjen. Felült, magára húzta a takarót és a férfira meredt. – Indulni? – súgta, és igyekezett felfogni, mit is hallott. – Máris el kell mennem? – Igen. – A férfi hangja ugyanolyan kemény és határozott volt, mint arckifejezése. Miért ilyen hideg, kimért? Judith megragadta ura karját, amikor az fel akart állni. – Ilyen gyorsan, Iain? – Igen, egy órán belül, ha lehetséges. – Levette az asszony kezét karjáról, előrehajolt és megcsókolta, majd felállt és az ajtó felé indult. – Szeretnék elköszönni Frances Catherine-től – szólt utána Judith. – Nincs rá idő. Csak egy táskát pakolj össze! Hozd az istállókhoz. Ott találkozunk. Az ajtó becsukódott mögötte. Judith sírva fakadt. Tudta, hogy szánalmasan viselkedik, de nem törődött vele. Képtelen volt tisztán gondolkodni. Ő mondta Iainnek, hogy nem akar itt maradni. A férfi csak teljesíti a kívánságát. Az ördögbe is, hogyan engedheti így el? Hát nem veszi észre, hogy mennyire szereti? Megmosakodott, felöltözött, megfésülte a haját, összepakolt, és amikor végül készen állt az indulásra, még egyszer utoljára körbepillantott a szobán.

Plédje az ajtó mellett lógott egy kampón. Nem akarta otthagyni. Gondosan összehajtogatta, és a betette a táskájába. Már nem sírt, az önsajnálattal is felhagyott. Inkább engesztelhetetlen dühöt érzett. Egy férj, aki igazán szereti asszonyát, nem hagyhatja, hogy csak így elmenjen. Ezt meg kell beszélnie Iainnel. Hiszen a férfi szereti! Efelől kétsége sem volt. Nem számít, hogy ellentmondásosan viselkedik. Oda fog menni hozzá, és magyarázatot követel. El sem tudta képzelni nélküle az életét. Judith kiszaladt a szobából és lesietett a lépcsőn. Táskáját szorosan magához fogta. Graham a bejáratnál állt, és az ajtót tartotta. Judith látta, hogy a kastélyudvaron hatalmas tömeg gyűlt össze. Próbált úgy elmenni az öreg mellett, hogy ne nézzen rá, a férfi azonban megérintette a vállát, hogy magára vonja a figyelmét. Judith megtorpant, de tekintetét makacsul a földre szegezte. – Miért nem nézel rám, Judith? – kérdezte Graham. Az asszony az öreg szemébe nézett. – Nem akarom látni a megvető tekintetét, Graham. Teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy mit érez irántam akkor este. – Ó, Judith, annyira sajnálom! Nem akartalak megbántani. Csak annyira… váratlanul ért, és dühös is voltam, mert azt hittem, elárultál minket. Szégyellem magam, Judith. Meg tudnál bocsátani egy bolond vénembernek? Judith szeme megtelt könnyel. Lassan bólintott. – Megbocsátok. De most Iainhez kell mennem, Graham. Már vár rám. – Beszélj vele, Judith! Ne hagyd, hogy ezt tegye! Azt szeretnénk, ha velünk maradna. A fiatalasszonyt szíven ütötte az öreg hangjából kicsengő mély fájdalom. – Azt tervezi, hogy visszavisz engem Angliába – magyarázta –, aztán visszajön. – Nem, lányom – rázta a fejét Graham. – Nem jön vissza. – De, Graham, vissza kell jönnie – vitatkozott Judith. – Hiszen ő a nemzetség feje. – Már nem. Judith nem tudta elrejteni megdöbbenését. Leejtette táskáját és az öregre meredt. A férfi lehajolt és felvette a csomagot. Judith megpróbálta elvenni tőle, de Graham erősen fogta, és közben a fejét csóválta. – Maga Iain mellett vagy ellene szavazott? Nem várta meg az öreg válaszát. Kihúzta magát és kiszaladt az ajtón. A tömeg szétnyílt, amikor az udvarra ért és az istállók felé fordult. Graham követte. A tanács többi tagja is kijött és felsorakoztak a lépcső tetején, onnan nézték, hogyan távozik. A tömeg összezárult mögötte. Kinyílt az istálló ajtaja, és Iain lépett ki rajta, ménjét kantáron vezetve.

Patrick ott lépdelt mellette és valamit magyarázott neki, de választ nemigen kapott. Iain arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Judith észre sem vette, hogy önkéntelenül megtorpant, míg Iain fel nem nézett, és intett neki, hogy menjen oda hozzá. Judith nem mozdult. Hirtelen teljes erővel rátört a felismerés. Nem akar elmenni innen. Azért csomagolta el a Maitland plédet, hogy Angliában legyen, ami itteni boldogságára emlékezteti. A hideg téli éjszakákon majd beburkolja magát a puha anyaggal, és az emlékeivel próbálja vigasztalni magát. Micsoda ostobaság, gondolta. Mindenképpen boldogtalan nyomorult lesz Iain és a barátai nélkül. Aggodalma, hogy idegenként fogják kezelni, egyszeriben tovaszállt. Ő is Maitland, és nem kétséges, hogy ide tartozik. Igen, megtalálta a helyét, és senki, még a férje sem kényszerítheti arra, hogy elmenjen innen. Hirtelen sietős lett neki, hogy mielőbb Iainhez jusson, és elmagyarázza neki, milyen változás ment végbe benne. Felkapta a szoknyája szegélyét, és futni kezdett. Isabelle kiáltása állította meg. – Judith, tetszeni fog nekem az angliai élet? Judith megpördült, és barátnőjére bámult. Azt hitte, valamit rosszul hallott. – Mit kérdeztél? Isabelle kivált a tömegből, és odasétált hozzá. Kisfiát a karjában tartotta. Winslow nénikéi követték. Judith felismerte a két ősz hajú asszonyt. Mindkettő az asztalnál ült azon a napon, amikor a pap kikérdezte őket. – Tetszeni fog nekünk az angliai élet? – ismételte meg a kérdést Isabelle. – Nem jöhettek velem – rázta a fejét Judith. – Gyűlölni fogjátok az ottani életet. Én magam sem szeretem Angliát – ismerte be. – Pedig én angol vagyok. – Jól megleszünk majd – szólalt meg Helen is. Ő is kilépett a sorból, és Isabelle mellé sietett. Andrew anyja mögött állt, kezében a motyójával. Judithnak fogalma sem volt, mit akarnak. – De nem tehetitek… Újabb asszony lépett ki a tömegből. Judith ismerte ugyan, de nem emlékezett a nevére. A lánya, Elizabeth volt az, aki megnyerte az íjászversenyt azon a vasárnapon. Az anya ragyogott az örömtől, amikor Iain átadta a díjat a kis győztesnek. – Mi is jövünk – jelentette ki. Egyre több nő csatlakozott hozzájuk, és jelentette ki, hogy velük szándékozik menni. Judith megfordult, hogy Iaintől kérjen segítséget. Lélegzete elakadt, amikor meglátta az ura mögött felsorakozott harcosok tömegét. Ők is velük akarnak tartani? Képtelen volt felfogni, mi történik. Gyermekek vették körbe, és mögöttük – karjukon szorongatva csomagjaikat – ott álltak az anyák.

– Ugye, Angliában minden vasárnap pihenőnap lesz? Judith nem tudta, ki tette fel a kérdést. Csak rábólintott, és Iainhez indult. Tudta, hogy arcán látszik, mennyire meg van döbbenve. Remélte, hogy Iain meggyőzi majd ezeket az embereket. A férfi nem vette le róla a tekintetét. Keze a mén hátán nyugodott. Arckifejezése nyugodt volt, de amikor Judith közelebb ért, látta szemében a meglepetést. Néhány lépésre tőle megállt. Maga sem tudta, mit fog pontosan mondani, amíg meg nem szólalt. Akkor azonban maguktól jöttek a szavak a szájára. – Ugye, tudod, hogy szeretlek, Iain? Kérdése majdnem kiáltásnak hangzott, de a férfi nem bánta. – Igen, Judith, tudom, hogy szeretsz. Az asszony felsóhajtott. Iain arra gondolt, asszonya úgy fest, mint aki végre megegyezésre jutott magával. Nagyon is elégedettnek tűnt. Judith Iainre mosolygott, közben szeme elpárásodott. – És te is szeretsz engem – szólalt meg ismét, bár ezúttal jóval halkabban. – Emlékszem, egyszer azt mondtam, hogy nem fogok olyan emberrel élni, aki nem szeret. És te rögtön helyeseltél. Nagyon összezavartál, mert akkor még nem ismertem fel, mennyire szeretsz. Bárcsak korábban mondtad volna! Mennyi aggodalomtól megszabadíthattál volna! – De te szeretsz aggodalmaskodni – jegyezte meg a férfi. Judith nem vitatkozott vele. – Mit szándékozol tenni? Vissza akarsz vinni Angliába? Egyikünk sem tartozik oda, Iain. Itt van a mi otthonunk. – Ez nem ilyen egyszerű, asszony – rázta a fejét Iain. – Nem tehetem meg, hogy félreállok és hagyom, hogy a tanács érzelmi alapon hozzon döntéseket. – Csak azért, mert arra szavaztak, hogy más legyen a vezető? – Nem szavaztunk – szólt közbe Graham. Ledobta Judith táskáját és előresietett. – Az urad mondott le, amikor a többi vén nem egyezett be a Macleanekkel kötendő szövetségbe. Judith megfordult és a kastély felé nézett. A négy öreg egy csoportba tömörült, és bőszen vitatkozott valamin. Gelfrid ádázul hadonászva győzködte társait. – Nem Angliába megyünk, Judith, hanem északra. Itt az ideje, hogy induljunk – tette hozzá, és biccentett Grahamnek. Judith mély lélegzetet vett, majd hátrált egy lépést, ezzel fel is keltette a figyelmét. – Iain Maitland, tiszta szívemből szeretlek, de most kénytelen vagyok dacolni veled. A férfi meglepetten nézett rá. Judith összefonta maga előtt két karját, és határozott biccentéssel adta ura tudtára, hogy komolyan is gondolja, amit mondott. A mögötte felsorakozott asszonyok is nyomban bólogatni kezdtek.

– Nem tűröm, hogy egy asszony dacoljon velem, Judith! Most a férfi mögött felsorakozott harcosok bólintottak helyeslően. Judith újabb lépést tett hátrafelé. – Szívesen hangot adtam volna a véleményemnek, mielőtt eldöntötted, hogy lemondasz – jelentette ki. – Végtére is, az asszonyod vagyok, és nekem is van beleszólásom az engem érintő kérdésekben. Ahogy a jövőmhöz… a jövőnkhöz is van közöm. Iain igyekezett visszafojtani mosolyát. A Judith mögött álló asszonyok hevesen bólogattak minden kijelentésére. És még ő tartotta magát idegennek? Nézzenek csak oda! Hiszen a Maitland asszonyok úgy veszik körül, mintha nővérei lennének. Családja lett. Ugyanúgy megnyerte a szívüket, ahogyan az övét is. Iain tisztában volt vele, hogy nem mehet innen sehová úgy, hogy csak az asszonyát viszi magával. Teremtőm, úgy nézett ki, hogy az egész nemzetség vele akar tartani! Patrick már kijelentette, hogy mihelyt Frances Catherine felépül és képes lesz elviselni az utazás fáradalmait, utána megy a családjával együtt. Iain erre számított is. Amire nem számított, a többi harcos támogatása. Alázattal töltötte el, hogy emberei ennyire hűségesek hozzá. Ragaszkodásuk azonban roppant kínos helyzetbe hozta. Lemondott hatalmáról, de senki nem fogadta el a döntését. Még a felesége sem. Iain Grahamet figyelte. Tudta, milyen kínokat él át az öreg. A követői elhagyták, hátat fordítottak a régi hagyományoknak. Szeretett volna olyan megoldást találni, amellyel megóvhatná az öreg büszkeségét. Teljes lenne a megaláztatása, ha a klánnal tartana. Graham olyan volt neki, mint az apja. Nem érdemli meg, hogy így megszégyenüljön. De nem léphet vissza. Ahhoz túlságosan fontos dologról volt szó. – Judith, nem változtathatom meg a döntésemet – jelentette ki. – Nekem nem ezt mondtad – vitatkozott az asszony. A férfi a fejét csóválta. Judith azt hitte, hogy nem emlékszik már a temetőbeli beszélgetésükre, ezért úgy döntött, hogy emlékezteti rá. – A világ igazságtalanságai miatt háborogtam, és pontosan emlékeszem rá, mit javasoltál. Azt mondtad, ha nem tetszik nekem valami, akkor próbáljam megváltoztatni. Egyetlen sóhaj, ha hozzáadjuk sok ezer hasonló sóhajhoz, már kiáltásnak hangzik. Emlékszel? Igen, pontosan így mondtad. Talán megváltoztattad azóta a véleményedet? – Judith, ez… túl bonyolult. – Nem, ez egyáltalán nem bonyolult – morogta Graham. – Az öregek hagyománya áll itt szemben a fiatalok újításaival. Ez az igazság. Judith szíve megesett az öregen. Olyan elveszettnek, legyőzöttnek látszott. – Nem – tiltakozott. – Ez egyáltalán nem az öregek és fiatalok ellentétéről szól.

–Judith… Az asszony tudomást sem vett Iain figyelmeztető hangjáról. Közelebb lépett Grahamhez, és megfogta a karját. Szándékosan mutatta ki ragaszkodását, mert úgy vélte, nem Iain az egyetlen, akinek ápolni kell megsértett büszkeségét. Iain mellett ott állnak a harcosok, de Graham helyzete egészen más. Judith eltökélte, megtalálja a módját, hogyan segíthetne az öregnek anélkül, hogy megsértené az önbecsülését. – Azt hiszem, hogy a tapasztalat és a bölcsesség jó vezetője lehet az ifjúságnak és az erőnek – mondta az öregnek. – Ezt maga is beláthatja, Graham. – Van igazság abban, amit mondasz – ismerte el a férfi. Judith nagy levegőt vett, aztán kibökte. – Szeretnék közvetlenül a tanácshoz szólni! Háta mögül helyeslő morgás hallatszott. Graham viszont úgy nézett rá, mintha arra kérte volna tőle, vágja el a saját torkát. Elnémította a döbbenet. – És mit akarsz mondani a tanácsnak? – érdeklődött Iain. Judith nem vette le a tekintetét Grahamről, miközben válaszolt. – Azzal kezdeném, hogy elmondom nekik, mennyire nem törődnek a nemzetség legfontosabb tagjaival. Teljesen megfeledkeztek az asszonyokról és a gyerekekről. Igen, ezzel szeretném kezdeni. Grahamnek meg kellett várnia, amíg elül az asszonyok kórusának ujjongása. – Miből gondolod, hogy megfeledkeztünk róluk? – Nem engedik meg nekik, hogy a tanácshoz forduljanak a gondjaikkal. A mi problémáink legalább olyan fontosak, mint a harcosoké. Mi is szeretnénk elmondani a véleményünket a fontos kérdésekben. – Judith, itt minden asszony egyformán fontos. – Akkor miért nem állhatnak a tanács elé? Graham még soha senkivel nem találkozott, aki ilyen bátran szembeszállt volna vele. Állát dörzsölve fontolgatta a választ. – Ha valami gondod van, akkor az uradhoz kell fordulni – javasolta végül. Láthatóan nagyon elégedett volt magával, hogy ilyen bölcs tanácsot adot, még egy mosolyra is futotta tőle. – Ez mind szép és jó – bólogatott Judith. – Egy férjnek és feleségnek meg kell beszélni egymással a gondjaikat. De mit tegyenek azok az asszonyok, akiknek nincs uruk. Ők kihez fordulhatnak tanácsért? Vagy ezek asszonyok többé nem számítanak? Ha Helennek valami gondja akadna a fiával, Gelfridhez vagy valamelyik öreghez kellett volna fordulni, de ez a lehetőség meg volt tagadva tőle. Amikor meghalt az ura, egyszeriben idegen lett itt. – Szívesen segítettem volna neki a gondjai megoldásában – ajánlkozott Graham. Judith igyekezett elrejteni bosszúságát. – Helennek nem arra van szüksége, hogy valaki más oldja meg a gondjait helyette – vitatkozott. –

Egyikünknek sem ez kell. Csak annyit akarunk, hogy a mi véleményünket is figyelembe vegyék. Mi is a nemzetséghez akarunk tartozni, Graham! Helen okos asszony. Maga is meg tudja oldani a gondjait. Érti már? – Ne feledkezz meg Dorothyról! – emlékeztette Helen. – Róla is beszélj, amikor a minket érintő kérdésekről szólsz! – Igen, Dorothy – helyeselt Judith. Helen nemrég mesélt neki a várandós asszonyról. – Dorothy alig egy hónap múlva szülni fog. A férje alig egy héttel az esküvőjük után meghalt egy vadászaton. A tanácsnak családként kellene most mellette állnia. Nem maradhat egyedül. Nem kétséges, hogy a tanácsnak változtatni kell a dolgok menetén… az asszonyok és a gyermekek védelmében. Graham szóhoz sem jutott a súlyos érvek hallatán. A vének eddig valóban nem törődtek az asszonyokkal. – Ezt bizony elhanyagoltuk – ismerte be. Egyelőre csak ennyit tehetett, de ez is elég volt. Judith Iainhez fordult. Most rajta volt a sor, hogy engedjen. – Az anyám angol, az apám egy Maclean. Ezen nem tudok változtatni. Te vagy a nemzetség feje, Iain, és azt hiszem, ezen te sem tudsz változtatni. Iain komoran ráncolta a homlokát. – Judith, én nem csak azért erőltettem a szövetséget, mert Maclean az apád. Az az igazság, hogy az embereim akár egy seregnyi Maclean harcossal is elbánnának. Ők a legjobban képzett katonák egész Skóciában. Mégis – tette hozzá, jelentőségteljes pillantást vetve Grahamre – ha a Dunbarok összefognak a Macleanekkel, könnyedén győzedelmeskednének felettünk pusztán a számbeli fölényüknél fogva. A nemzetség vezetőjeként kötelességem, hogy megvédjem az embereimet. Ezt nem tudom egyszerű tanácsadóként megtenni. A rang hatalom nélkül mit sem ér. És ez számomra többé nem elfogadható, asszony. – Most elfogadhatatlan. – Mindig is az volt. – Amíg meg nem változtatod. Iain közvetlenül Graham elé lépett. – Nem leszek a tanácsadótok. Hatalomra van szükségem, hogy cselekedhessek. Eltelt egy hosszú perc néma csendben. Graham Iain követelésén töprengett. Tekintete a vének felé fordult, majd újra vissza Iainre. Még mindig habozott. – A teljes hatalom… Judith közbe akart vágni, de visszafogta magát. A férfiakkal sokkal óvatosabban kell bánni, mint az asszonyokkal, figyelmeztette magát. A férfibüszkeség a legegyszerűbb dolgot is bonyolulttá teszi.

– El kell számolnod a tetteiddel, fiam – figyelmeztette Iaint Graham. Az öreg nagyon nyúzottnak nézett ki, és Judith arra gondolt, hogy magában már biztos eldöntötte, a változások ellen fog szavazni, és most küzd, hogy elfogadja a megváltoztathatatlan. És akkor hirtelen rájött a megoldásra. – Milyen nagyszerű ötlet, Graham! – kiáltott fel. Rámosolygott az öregre, bólintott, amikor az meglepetten rábámult, majd Iainhez sietett és oldalba bökte. – Ugye, milyen nagyszerű terv, férjuram? Iain fogalma sem volt, miről beszél. – Judith, ha minden döntésemet megkérdőjelezik… – Talán évente egyszer – szakította félbe az asszony. – Vagy úgy gondolta, hogy többször is bizalmat kell szavazniuk uruknak? – fordult az öreghez. Graham meglepetése nyilvánvaló volt. Végre megértette a fiatalasszony javaslatát. Gyorsan bólintott és elmosolyodott. – Igen, évente egyszer elég lesz. Akkor majd el kell számolnod a tetteiddel, bizony. Akár le is szavazhatnak, Iain. Hagyta, hogy az üres fenyegetés elszálljon a levegőbe. Mindenki tisztában volt vele, hogy ez soha nem történik meg. A nemzetségfő éppen most kapott hatalmat a kezébe. Ezt is mindenki megértette. – Így igazi hatalmi egyensúly áll elő – jelentette ki Graham most már határozott hangon. – A tanács havonta egyszer meghallgatja a tagok kérését, természetesen, és tanáccsal is szolgálunk, ha akarod. – A tanács minden tag kérését meghallgatja? – kérdezte Judith. – Az asszonyokét is? – Igen – bólintott az öreg. – Főleg az asszonyokét. Éppen elég ideig voltak némaságra kárhoztatva. Ideje, hogy ők is hallassák a hangjukat. – Nem hozható döntés a tanács hozzájárulása nélkül – emlékeztette Iain az öreget. – Máris megyek és eléjük tárom a dolgot – buzgólkodott Graham. – Egy órán belül szavazhatsz a változások mellett vagy ellen. Ám alig egy félóra telt el, és a vének már jöttek is, hogy bejelentsék, egyhangúlag elfogadták Graham újításait. Harsogó üdvrivalgás remegtette meg a domboldalt. Iain körülvették hívei, és a vállát csapkodták. Csapra vertek egy hordót. Körbejártak a kupák, és egymást követték a pohárköszöntők. A vének is a tömegbe vegyültek, és részt vettek a spontán ünneplésben. Amikor Iain végre megszabadult jóakaróitól, felesége keresésére indult. Félre akarta vonni őt a tömegtől, hogy kettesben ünnepelhessenek. Látta, hogy lefelé lépdel a domboldalon, és utána eredt, Vincent és Owen azonban útját állták. Mindkét öreg Graham bölcs tervéről akart vele beszélni, és igencsak bőbeszédűnek bizonyultak. Húsz percbe is beletelt, mire Iain megszabadult tőlük. Alighogy ismét elindult, Ramsey és Brodick csípték el.

– Láttátok Judithot? – Frances Catherine-nel és Patrickkel van – világosította fel Ramsey. – Iain, ugye már nem haragszol, amiért nem vállaltam helyetted, hogy én legyek a nemzetség vezetője? – Nem haragszom. – Valamit szeretnénk megbeszélni veled – szólt közbe Brodick. – Nem tart tovább egy percnél. Brodick egy percéből a végén majdnem egy teljes óra lett. Ráadásul Iain jót nevetett a különös kérés hallatán, de végül mégis beleegyezett. Sőt, még sok szerencsét is kívánt barátainak. Mire öccse kunyhójához ért, Judith természetes már nem volt ott. Frances Catherine és a kisbaba mélyen aludtak, és Patrick is úgy nézett ki, mint akinek menten leragad a szeme. Nagyokat ásítva mutatta, hogy merre indult Judith. Iain néhány perc múlva talált asszonyára. Judith egy kis ligetben rejtőzött le a patak partján. Nagyon nyugodtan látszott. Cipőjét levette, és hátát egy fa törzsének támasztva ült a földön. Szemét lehunyta, kezét összekulcsolva pihentette ölében. Iain leült mellé. – Az ital miatt hagytad ott az ünneplést? Az asszony nem nyitotta ki a szemét, csak mosolygott. – Nem. Csak szerettem volna néhány percet Frances Catherine-nel tölteni, aztán találni valami csendes helyet, hogy pihenjek… és gondolkozzam. Errefelé nagyon nehéz egy olyan helyet találni, ahol senki nem zavarja az embert. – Így igaz – helyeselt nevetve Iain. – De te akartál mindenáron itt maradni. – Igen, valóban itt akartam maradni. De akkor is bosszantó, hogy soha nem tudok félrevonulni, ha arra támad kedvem. – Bemehetsz a kápolnába, ha egyedül akarsz lenni. Erre már Judith is felnyitotta a szemét. – Iain, nekünk nincs is kápolnánk – emlékeztette a férfit. – De majd lesz – ígérte Iain. – Legkésőbb a jövő nyárra. El kell készülni az esküvőnk első évfordulójára. – Miért? – Hogy rendes misét tarthassunk az egybekelésünk megünneplésére – magyarázta. Elmosolyodott, amikor meglátta Judith meglepett arckifejezését, és gyengéden elhúzta a fától, majd elfoglalta a helyét. Mihelyt kényelmesen ült, ölébe vette asszonyát, lehajolt és megcsókolta a homlokát. – Virágokkal – súgta a fülébe. – Tele lesz a kápolna virágokkal. Ígérem! Judith ragyogó mosolyt villantott rá. – Igazán figyelmes emberhez mentem feleségül – jelentette ki. – Nincs szükségem virágokra, Iain. Mindenem megvan, amit valaha is akartam. – Lesznek virágok – dörmögte a férfi, de nagy elégedettséggel töltötték el asszonya dicsérő szavai.

– Miért hagytad ott az ünnepséget? – Kettesben akartam lenni veled. – Miért? Iain két kezébe fogta az asszony arcát. Előrehajolt és száját a csábító ajkakra tapasztotta. Csókja édes volt, odaadó, telve szerelemmel. Lassan húzódott el tőle. Judith hangosan felsóhajtott, és hozzásimult. Nem gondolta volna, hogy valaha is ilyen tökéletesen elégedett és boldog lehet. Hosszú percek teltek el néma csendben. – Iain! – Igen, szerelmem? – Mi lesz az apámmal? – Gondolom, valahogy majd csak megleszünk vele. Még sokáig beszélgettek Judith családjáról. Judith szerette volna újra látni apját és bátyját, Iain pedig megígérte neki, hogy másnap délután elviszi a Maclean birtokra. Majd a nap eseményeit tárgyalták meg. Lustán beszélgettek. Judith szeme lassan lecsukódott, és alig figyelt Iain szavaira, amíg férje meg nem említette, hogy Brodick és Ramsey vadászni indultak. Judith hallotta Iain hangjában a vidámságot, mire feltámadt kíváncsisága. – Min mulatsz ilyen jót? – faggatta. – Mert Angliába mentek vadászni – felelte a férfi kacagva. – Miért pont oda? – értetlenkedett Judith. – Mert itt nem találták meg, amit kerestek. Az én példámat követik. – Iain, miről beszélsz? Egészen pontosan mire akarnak vadászni? – Menyasszonyra. Erre Judith is kacagásban tört ki. Azt hitte, férje csak tréfál vele. Ismét hozzábújt, és közben arra gondolt, milyen különös a humora. Iain nem fárasztotta magát azzal, hogy felvilágosítsa, egyáltalán nem tréfált. Judith magától is rá fog jönni, amikor Brodick és Ramsey visszatérnek az asszonyaikkal. Átölelte édes kis feleségét és lehunyta a szemét. A nyár illatát hordozó szellő áttört a fák lombján és körülcirógatta a szerelmeseket. Judith még közelebb bújt férjurához, és azon csodálkozott, milyen csodás ajándékkal lepte meg az Úr. Volt már családja, akik szerették, kényeztették és megbecsülték. Végre otthonra lelt.