A nép java Erdélyiek és magyarországiak Miközben valamennyien érezzük, hogy van valami másság közöttünk, igen nehéz ennek a jellegét, tartalmát megközelíteni. Biztos, hogy a különbség az átlagra vonatkozik, hiszen élnek Magyarországon is olyanok, akik a világhoz, a többi emberhez, önmagukhoz, számos kérdéshez úgy viszonyulnak, ahogy az inkább az erdélyiekre jellemző. Azt sem kell elfelejteni, hogy a ma Erdélynek nevezett nagy területen is vannak különbségek az ott élő magyarok között. Léteznek helyi lelki sajátosságok. Más egy partiumi, mint egy kolozsvári, vagy mint egy székely. A vidékenkénti különbségek egy része kedvező vonásként, más része inkább hátrányosként ítélhető meg. De ezt megfaggatni nem feladata ennek az írásnak. Noha hitvány emberek mindenütt vannak, mégis, mivel erről gyakran esik szó, fel kell tennünk a kérdést: valóban van-e valami plusz, valami többlet az erdélyi magyarokban az „anyaországiakhoz” viszonyítva? személyes kapcsolatok Családommal 1984 nyarán települtem át Magyarországra. Addig is többször jártunk ott, de alapvetően más egy látogató helyzete, mint egy olyané, aki beépülni készül abba a társadalomba, amellyel addig szinte csak ünnepi pillanatokban lépett kapcsolatba. Hiszen Erdélyben ünnep volt a magyarországi látogatók érkezése, mint ahogy ünnep volt, amikor (jó esetben) minden második évben turistaként – de többnyire rokoni látogatás ürügyével – átléphettük Budapest irányában a határt. Akkor még hontalanokként, igyekeztünk új szemmel ismerkedni környezetünkkel. Elég sokan segítettek is bennünket ebben. Egyik ismerősünk például még frissiben elmondta, hogy Magyarországon könnyű barátságokat kötni. Sokan nyitottak a másik ember iránt, de az emberi kapcsolatoknak nem érzelmi, inkább gyakorlati alapjai vannak: a kölcsönös segítés lehetőségére épülnek. Hiszen adott pillanatban minden ismeretség hasznossá válhat. Ma én teszek neked valami szívességet, holnap te nekem; ma én segítek rajtad, holnap talán magam szorulok rád valamiben. Ezért érdemes ápolni az emberi kapcsolatokat. Lehet, hogy mára sokat változott Erdélyben is a helyzet, de amikor mi ott éltünk (legalábbis számunkra) mintha a másik ember az ismeretség révén valamiképpen életünk részévé vált volna. Még az is, akihez egyáltalán nem fűzött barátságos kapcsolat. Minden ismerőshöz mélyebben volt közünk, mint ahogy az abban az igazi hazának remélt másik országban természetes. Nem egy áttelepedett mesélte nekünk már korábban is, hogy magyarországiakkal az addig barátinak hitt és érzett kapcsolatok jó része hogyan foszlott hamarosan semmivé. Mintha a hely varázsa múlt volna el a másik számára a fölött, aki magyar állampolgárrá igyekezett válni. Erdélyi hovatartozása múltával egy lett a sok hazai ismerős között. Ehhez persze hozzájárulhatott az is, hogy az áttelepedett az új környezethez való természetes és kényszerű alkalmazkodással esetleg maga is tárgyszerűbbé alakította emberi viszonyulásait. Előbb-utóbb azonban minden áttelepült megtalálhatja azt a nagyon is néhány embert, akivel tartalmas kapcsolatokat építhet.
1
másfajta lét A kisebbségben élőnek alapélménye az, hogy egy olyan többség veszi körül, amely már létével is, de főleg uralmi helyzetével és terjeszkedésével az ő létét: nyelvét, kultúráját, szülőföldjének otthonos jellegét, megnyilvánulásainak szabadságát veszélyezteti. Ezért, ha meg akar maradni, önvédelmi magatartást kell kialakítania. Ez természetes módon saját mivoltának jelentőségére fogja ébreszteni. Arra készteti, hogy igyekezzen megóvni azt, ami az övé. Fontos lesz számára a magyarsága, és minden, ami ehhez kapcsolódik. Ha értékítélete ép, akkor kész megdolgozni, áldozatot hozni is érte. Lelki sérülések nélkül akkor sem ússza meg, ha reflexei egészségesen működnek, mert – Romániában mindenképp – egy mindig ugrásra készen álló lappangó gyűlölet veszi körül. Nehéz ilyen légkörben élni, különösen, hogy tudja: olyanok teremtik azt meg, akiknek az őseit befogadta, védelmezte és gyarapodását lehetővé tette hajdan a Magyar Királyság. De a másnyelvűek közül olyanok is betolakodónak és bitorlónak tarják őt Erdélyben, akik a Kárpátok túloldaláról érkezett friss jövevények ezen a tájon. Saját mivoltának mindennapos érzékelése a nemzetéhez való tartozás tudatát is ébren tartja. Ebből, ha le nem tiporják, az összetartozás és a közös felelősség virágai bomolhatnak ki. A Magyarországra áttelepülő erdélyiben éppen az összetartozás érzése kaphatja az első és a legnagyobb pofont. * Magyarországon a legtöbb embernek az, hogy magyarul beszél, olyan természetes, akár a lélegzetvétel. Van, aki megbecsülés helyett inkább az Európai Unió más országaiban való érvényesülés akadályát látja benne. Hiszen lélegzetet venni más nyelven is lehet. Nem véletlen, hogy első magyarországi utamon (több mint harminc éve már) egy fiatal mérnök azt kérdezte: „Tulajdonképpen miért akartok ti Erdélyben mindenáron magyarok maradni? Nem mindegy, hogy melyik nemzethez tartozik az ember?” Egy idősebb pedig az előbb-utóbb okvetlenül megvalósuló és problémáinkat megoldó Európai Egyesült Államokról regélt, noha alig jártunk még a Kádár-korszak felénél. A magyarok nagy részét saját mivoltával szemben átható közöny nem többségi voltából származik, hiszen például Romániában a többségnek egyáltalán nem közömbös a saját románsága. Ezen a téren a kommunizmus bukása előtt derekas munkát végzett mind a kommunista (mint egyetlen és uralkodó) párt, mind pedig annak (a hírveréssel ellentétben nem igazán üldözött) „demokratikus ellenzéke”, a jelenlegi Szabad Demokraták Szövetségének az őse. Mindketten a magyar mivolt jelentéktelenségét és érdektelenségét vallották és propagálták, együttesen terjesztették a magunkhoz való viszonyulás liberális mindegy álláspontját. Utódaik ugyanezt teszik ma. Törekvésük sikerét segíti, hogy a tömegkommunikációs eszközök szinte teljes arzenálját birtokolják, így a közvélemény alakításának ők az urai. Ezért sikerült a magyarországi magyarok nemcsak önmaguk mivoltához, hanem ezzel egyidőben a nemzettársaikhoz való normális viszonyulását is megtörni. Hiszen nem véletlen, hogy a 2004. december 5-i népszavazáson a szavazásra jogosultak ötödét sem tették ki azok, akik egy nemzethez kívántak tartozni a Trianonban elcsatolt területek magyarjaival (valamivel több mint másfél millió mondott igent), viszont csaknem ugyanennyi utasította el az összetartozást. (Mint tudjuk, több mint háromötöd részük érdektelennek tartotta a kérdést, hiszen el sem ment szavazni.) Aki nincs tisztában azzal, vagy nem akar tudomást venni arról, hogy ő kicsoda, az feladja egyéniségét, és ezzel azt a lehetőséget is, hogy a maga sorsába és magához hasonló társaival együtt a közös sorsba beleszóljon. Nem véletlen, miféle emberek kapták meg a lehetőséget arra, hogy Magyarországot ma „kormányozzák”. Napjainkban, az ország különböző vidékein szétszórva, bizonyosan van másfél millió felnőtt ember, aki egyértelműen magyarnak érzi magát. Kétségtelen, hogy közöttük – és
2
remélhetőleg utódaik között – találhatjuk azokat, akik lélekben hasonlítanak az erdélyi magyarokra. fonákos öntudat Persze Erdélyben sem él valóban magyarként minden magyar, még ha mivoltát nem tudja is elfelejteni, hiszen nem hagyják. Nem könnyű a széllel szembeszegülni; kényelmesebb hagyni, hogy sodorjon bennünket, amerre fúj. Ahogy mondják, „a fű meghajol a szélben” (Sütő András), csak nem biztos ám, hogy az állandó fúvásban egyszer fel is tud egyenesedni majd. Ezért az sem, hogy tényleg „megmarad”. A legelterjedtebb magatartás ezen a téren, hogy sokan gyermekeiket – azok „saját érdekében”, hogy „jobban tudjanak érvényesülni” –, hiába van esetleg magyar is, román iskolába adják. Ez az önkéntes asszimiláció egyik fontos lépése, mely egyrészt gátolja az utódokat nemzeti kultúránk elsajátításában, annak megismerésére irányuló igényük létrejöttében, következésképp saját igazi mivoltuk megélésében, másrészt mesterségesen csökkenti az anyanyelvi tanárok számát, és ezzel a magyar értelmiség lehetőségeit. Olyan is van, aki románosítja a nevét, hogy a többséghez tartozás biztonságot sugalló érzésével semlegesítse a helyzetéből eredő szorongásait. Mások szedik a sátorfát és (esetleg román iskolában taníttatott gyermekeikkel) áttelepülnek Magyarországra. Ha nem éppen tovább. Valamikor, még Ceauşescu diktatúrája idejében, inkább a szabadságot kereste Románián kívül mindenki. Ma a nyomor szintjét közelítő anyagi helyzetük készteti a magyarokat távozásra. Jönnek helyükbe mások a Kárpátokon túlról. Mivel ottani ismerőseim szerint – például a délvidéki helyzettel ellentétben – Erdélyben a munkaerőpiacon nincs etnikai diszkrimináció, a jövevényekhez viszonyított magasabb igényszintünk kell legyen a fő mozgató. Így adjuk fel – és el – tulajdonképpeni hazánkat. A fonákságok közé tartozik az erdélyi magyar „érdekvédelmi” szervezet, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége vezetőinek emberi és politikusi minősége is. Erről sokat mond önmagában az a tény is, hogy Markó Béla, az RMDSZ elnöke, 2002-ben már a választások első fordulója után, tehát amikor még nem volt végleges az eredmény, sietett köszönteni azokat a magyarországi politikai erőket, akiknek uralma azóta erkölcsileg tovább züllesztette, anyagilag tönkretette az országot, és diktatórikus körülményeket teremtett benne. Markóéknak ugyan, saját rendőrség híján, nincs módjukban nyíltan a terror légkörét létrehozni hatalmuk töretlenségének biztosítására, viszont egyetértenek azzal a román törvénnyel, amely lehetetlenné teszi a politikájukkal egyet nem értő magyar csoportosulások önállósulását, és ellenük akár a román csendőrséget is képesek mozgósítani. Tragikus, hogy sem Erdélyben, sem Magyarországon nem érvényesülhet az a politikus, aki ódivatú módon „népe szent javát” (Bánk Bán) kívánná képviselni, vagy netalán éppenséggel szolgálni. Ma – a „demokrácia” cégére alatt – a hatalomvágy és a pénzsóvárgás uralja a közéletet. A nép zöme pedig vagy (talán tehetetlenségét érezve? netán gyávaságból?) visszavonul, vagy báván asszisztál hozzá. Mintha kívül is, belül is a gonoszság lenne rajtunk az úr. Nem képtelenség, hogy akadtak olyan Erdélyből Magyarországra települtek, akik azon a decemberi napon elmentek NEMmel szavazni otthon maradt testvéreik magyar állampolgárságára?! ami mind közösebb Egyelőre (hátha egyszer másként lesz) egyáltalán nem a nemzeti öntudatról van szó, hanem olyan ideológiai áramlatokról, magatartásbeli jegyekről, amelyek nyugat felől érkeztek, és onnan kapják ma is – no meg a saját tömegkommunikációból – az utánpótlást és a megerősítést.
3
Ilyen a liberalizmus, a minden preferenciát azonos értéknek tekintő mindegy ideológiája, amely az erdélyi magyarok között némileg nehezebben nyer teret, mint az „anyaországban”. Főleg az értelmiség narcisztikus hajlamú, önnön intellektusát imádni tudó tagjain lesz úrrá, különösen, ha ezt a nézetrendszert is érvényesülésük szolgálatába tudják állítani. Ennél azonban Romániában „többet ér” a románoknak való közvetlen behódolás. A romániai magyar sajtó zöme is, amely az RMDSZ sodorvonalában, illetve a tőle való anyagi függésben létezik, ezt igényli munkatársaitól. Ez az „egyszerű” magyar mindegynél anyagilag is, az elérhető hatalmi pozíció szempontjából is kifizetődőbb magatartás. Különösen, hogy román érdekeket magyar fedőszínekben pompázva is lehet képviselni. * Magyarország értelmisége a hozzá közelebb eső Nyugat gyakran kétes értékű befolyásaira az erdélyieknél szinte mindig hamarabb reagált. Jelentős része már a múltban fogékony volt, de ma különösen az a kozmopolita hatásokra, a mindenkivel szembeni toleranciára, a mások másságának tiszteletben tartására, és ezt propagálja minden lehetséges eszközzel, még ha ez a másság egyúttal a mi lenézésünket, kulturális értékeink megkérdőjelezését, nemzeti érdekeink semmibevételét, és általában az erkölcsi értékek tagadását hordozza is. Az ilyenek szava az, amely a lakosságra a legnagyobb befolyással van. Másként nem lehetett volna oly könnyen átverni az embereket, hogy 2006-ban újra hatalomba szavazzák azokat a politikusokat, akik kezdettől csak kiárusították az országot, belőle azt is, amely hasznával hosszú távon segíthetett volna némileg egyensúlyban tartani az ország pénzügyeit, és az eladósodás mértékének fékezésével csökkenteni a kiszolgáltatottságát. Valójában Magyarország függetlensége utolsó maradványainak és lehetőségeinek az elkótyavetyélése folyik, pedig azt – legalábbis egyelőre – ilyen méretekben az Európai Unióhoz való csatlakozásunk sem igényelte volna hivatalosan. Most, miután a kormánypártok hazugságai kiderültek, az emberek zöme óvatosan otthon ül, pedig mennyire másként alakulhatna az ország, a nemzet sorsa, ha például Budapest egész kijátszott, elárult népe eldönti, hogy kimegy az utcára. De – mint a közvélemény-kutatások bizonyítják – nagyon sok embernek, annak ellenére, hogy ha mást nem is, legalább önnön anyagi romlását észreveszi, még mindig ez a jó, ami van. Mind Erdélyben, mind Magyarországon a közöny, a félretájékozottság és a megfélemlítettség hármas jármában tovább húzzuk a mások szekerét. E pillanatban egyelőre úgy tűnik, a rendőrterror megtapasztalása óta Magyarországon van több ok a félelemre. De az egész nemzet fokozott kiszolgáltatottsága bomlik ki ebből is. * Kisebbségben a nyelv romlása inkább a többség nyelvének eróziós hatásából következik. A megfelelő anyanyelvi kifejezések megkeresésével és egy kis odafigyeléssel – ha nem vagyunk túl kényelmesek – ez lényegében hárítható. Magyarországon a magyar nyelvet csak a (lelki igénytelenségből származó) nyelvi igénytelenség fenyegeti. Egyelőre. Mindaddig, amíg a bevándorlók bennünket is el nem árasztanak. Ehhez minden feltétel adott; csak az itteni és a nyugati életszínvonalnak kell – valamely módon – egy kicsit közelednie egymáshoz, hogy a mi hazánk is nagy tömegeknek igazi célországa legyen. (Ne legyünk biztosak abban, hogy ebben egyedül csak a mi béreink növekedése játszhat szerepet.) Vajon mi lesz erre a társadalom egyéneinek a válasza? Mint ahogy Erdélyből a nehéz megélhetés, a soviniszta nyomásból származó rossz közérzet, a szülőföld elrománosodás révén történt idegenebbé válása számtalan embert útra kergetett, majd a magyarországiak is hamarabb veszik a vándorbotot, mint eddig? Statisztikai tény, hogy az idegenbe került „anyaországiak” nagyobb számban veszik át már az első és második generációban a befogadó ország nyelvét. Magyar szülők általában hamarabb kezdenek gyermekeikkel „idegenül” beszélni otthonaikban is, mint azok, akiknek szülőföldjükön félteniük kellett nyelvüket. De
4
valamennyien megismerik majd, amit turistaként talán sohasem érezhettek: milyen idegennek lenni valahol. (Bár másutt korántsem olyan fájdalmas, mint ha saját hazádban vagy az.) * A jogok (főleg szóbeli) tobzódásának a korát éljük. Erkölcsi ismérvektől függetlenül jogunk van mindenhez, ami a politikai, és különösen a gazdasági hatalom (e kettő különben manapság az eddiginél szorosabban kapcsolódik) működését nem zavarja. A kényelmes élethez való jogunk kiemelt hangsúlyozása lényegében közösséghez tartozásunk tagadását jelenti. Akkor tartozom a másik emberhez, ha együtt cselekszem vele, és ha kell, érte is. Márpedig a másokkal való törődés ellentmond az élet elterjedten propagált hedonisztikus megközelítésének, mert áldozatot igényel. Az emberek közötti összetartásnál semmi nem zavarja jobban a hatalom érdekeit, mert minden, ami öntörvényűen emberi, ellenszegül az alávetettek kiszolgáltatottságának. A nő saját teste fölötti rendelkezés joga valójában a gyermekei élete fölötti rendelkezés „jogát” jelenti. A fogamzásgátlás nem elegendő ahhoz, hogy kordában tartsa a születni készülőket. Ezért a Kárpát-medencében minden esztendőben sok tízezer szép termékeny testű magyar asszony tépeti ki méhéből megfogant édes magzatát. Ez a tény és a mögötte rejlő viszonyulás nemcsak a lelkünket, nemcsak személyes utódaink életét, nemcsak a családot, hanem a nagyobb közösségeket is súlyosan érinti. Tudjuk, hogy nem mindenkinek lehet gyermeke, bármennyire akarná is. Ezért ha minden emberpárnak két utódja lenne, az is számbeli fogyást eredményezne. Minden cselekedetünk, a leghétköznapibb is, erkölcsi szempontoktól nem független választás eredménye. Tudomásul kell venni, hogy az a házaspár, amely biológiai-egészségi tényezők alapján tehetné, és mégsem vállal legalább három gyermeket, az az életével nemzetének kipusztulása mellett szavazott. Nincs az a csodálatos életmű, amely értékével az így tönkretett értéket: a belőlünk születendő életet ellensúlyozni tudná. És még csak nem is igaz, hogy a kettő okvetlenül kizárja egymást. „arany öntudat”1 Az erdélyi magatartás lényegének értékeiből közösségi önvédelmünket építhetnénk fel. Ez természetét tekintve egyáltalán nem irányul ellenségesen mások felé. Ellenkezőleg: a kölcsönös normális viszonyulás alapfeltétele. Mert „két etnikum csak akkor élhet egymás mellett, sőt együtt, ha egyenértékű partnerként viszonyulnak egymáshoz”2. Egy népcsoport csak akkor értékelhet másokat, ha saját értékeinek tudatában, önnön méltóságának birtokában van. Önbecsülés nélkül másokat sem lehet becsülni, hiszen az ehhez szükséges lelki mechanizmusok a magunkhoz való viszonyulás hiányosságai és torz volta miatt létre sem jöhetnek. Nagy erőket mozgósítanak ma arra, hogy ez így is legyen. Napjaink „civilizált” társadalmaiban olyan címkékkel szokás ellátni azt, aki közösségi formákban képzeli el a földi létet, mintha az egész emberiség halálos ellensége lenne. Mintha csak közvetlenül az emberiséghez tartozhatnánk. Pedig az csupán egy elvont fogalom, amely a valóságban egyénekként és egyének közös jegyekkel és érdekekkel bíró összetartó csoportjaiként jelenik meg. A család után a közösségek legfontosabbika éppen a nemzet, amelyet – egyébként akárcsak az elsőt – tűzzel-vassal és alapos manipulációval igyekeznek sokan kiirtani a tudatunkból is.
1
József Attila: Eszmélet IX. Az Ellenpontok szerkesztőségének PROGRAMJAVASLATA a romániai nagyarság jogfosztott helyezetének megváltoztatása érdekében. (1982) In: ELLENPONTOK, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000. 328. oldal 2
5
Nemzet valójában nincs is – hirdetik –, de ha számunkra az mégis kedves, akkor – szerintük – elfogultan utasítunk el minden más embert. Ha sajátosságaink, hagyományaink megtartásáról szólunk, akkor „ki akarjuk rekeszteni” a többieket. Ha nemzeti érdekről beszélünk, akkor gyűlölünk és elnyomni akarunk minden tőlünk különbözőt. Ezek a beállítások azt bizonyítják, hogy éppen rágalmazóink azok, akik gyűlölnek minket, és közösségi voltunkat magába foglaló emberi öntudatunk, valamint az arra épült önvédelmünk módszeres szétrombolásával pusztulásunkat siettetnék. Ha rájuk hallgatunk – és közülünk sokan teszik – a nemzeti megmaradás igényének az elvesztésével igazi valónk, a lényegünk sérül, mert képtelenekké válunk a közösségi létünket megélni, amely pedig emberi mivoltunktól elválaszthatatlan. Elfogadván, hogy közvetlenül az emberiséghez kapcsolódunk, valójában önmagunkon kívül nem fogunk tartozni sehová. Ellenségeink elérik céljukat: támasz nélkül maradt individuumokká válunk, akiknek nincs többé erkölcsi viszonyítási alapjuk, s akikkel a hatalom ezért tetszése szerint azt tehet, amit akar. A nemzet fogalmának ellenségei a népek globális önfeladásának – minden bizonnyal nem érdekmentes – apostolai. * A nyugati társadalmak tudatában sok minden hamis. Ilyen az emberek egyenlőségének a felfogása is. Mindenekelőtt azért, mert a gazdagok és a politikai hatalom tagjai ma is megkülönböztetett hellyel bírnak a társadalomban. A gyakorlatban rájuk a törvények is másként érvényesek. Hiszen hiányosan és hamisan megkreált jogszabályok alapján ők a mindenkori győztesek. Belőlük született a sikeresen feltörekedett új „arisztokrácia”. Hogy csak magunkról szóljunk: egy igazságos társadalomban a jelenlegi magyar kormány és a mögötte álló pártok számos tagja börtönben kötne ki. Most, pozícióik magasából, ők oktatnak ki bennünket arról, hogy nekünk, köznapi halandóknak, hogyan kellene helyesen élnünk. Számos kifutófiú segít nekik ebben. Egy egészséges társadalom nem tűrné el, hogy a „kifejezés szabadságának” ügyesen kiagyalt és normává emelt jelszava jegyében a tömegkommunikáció nem egy figurája pöcegödrökből előbányászott anyaggal etesse az emberek lelkét és értelmét. Magyarországon kulturális gyepmesterek tucatjai dolgoznak ma azon, hogy erkölcsi érzékünket és emberi öntudatunkat bélsárral bekenve működésképtelenné tegyék. megtartók Mind a kisebbségi, mind pedig a magyarországi magyarok között vannak, akik tudják, hova tartoznak. Igazi megtartó hatása ennek a tudatnak csak akkor lesz, amikor az emberi tartásnak és méltóságnak egy olyan szintjével társul, amely transzcendentális mélységekből és magasságokból szerzi erejét. Ha az emberek csak személyes érdekeikben vélik létük lényegét és értelmét megtalálni, semmi nem tud megmenteni bennünket. Lehet, hogy sorsunkat fordító változás először valóban Erdélyből indul majd ki, mint ahogy azt sokan hiszik. Minden nemzet és az egész sokarcú emberiség csak akkor kerülheti el a pusztulást, ha létének horgonyát az örökkévalósághoz képes rögzíteni. Amennyiben Istent továbbra is legalább félig megtagadjuk (többnyire ezzel telik minden napunk), képtelenek maradunk magunkon segíteni. Aki az örök transzcendencia létezését nem éli, az azt sem értheti meg igazán, mi a nemzet. Hiszen érzéki tapasztalatokon túli hatalmas erő irányítja a világot – leginkább éppen a mi magatartásunkon és cselekedeteinken keresztül. Ez az erő fogja össze azt, ami lényegéből eredően összetartozik. Ha az ember nem veszi észre, hogy ez a saját természetével egyezik,
6
akkor „méltóságát” féltve lázad ellene, elveti, és ezért „ami van, széthull darabokra” 3. Így minden csak csupa változás lesz számára, és a szüntelenül változó világban lehetőségként sem igazán képes látni semmi maradandót. Pedig a pillanat és az örökkévalóság mindig találkozik, és egyedül ebből a (bennünk is történő) találkozásból születhet minden érték a földön. Sokan tudják, vagy legalább érzik ezt. Az ilyenek hajlandók vállalni kockázatot is, áldozatot is a felismert lényegért. Ők a nemzet színe-java, ők alkotják annak igazi elitjét. Közülük kellene kikerüljenek azok a vezetők, akik az Örökkévalóval szembeni mély alázatukkal egyidőben eléggé határozottak és politikusak is tudnak lenni ahhoz, hogy képessé váljanak a megmaradás nehéz útján vezetni népüket. Göteborg, 2007. március
(Megjelent a Kapu 2008. évi 2. számában.)
3
József Attila: Eszmélet IV.
7
